Original title: Rubinrot, Liebe geht durch alle Zeiten 2009 by Aréna Verlag GmbH, Würzburg, Germany Through Balla & Co Literary Agents, Hungary

Könyvmolyképz Kiadó, Szeged, 2010

Írta: Kerstin Gier A m eredeti címe: Rubinrot. Liebe geht durch alle Zeiten A borítót illusztrálta; Eva Schöffmann-Davidov A m vet eredetileg kiadta: Arena Verlag GmbH Fordította: Szakái Gertrúd A szöveget gondozta: Robin Edina Original title: Rubinrot, Liebe geht durch alle Zeiten © 2009 by Aréna Verlag GmbH, Würzburg, Germany Through Balla & Co Literary Agents, Hungary Kerstin Gier / Rubinrot Illustrations by Eva Schöffmann-Davidov © 2009 by Arena Verlag GmbH, Würzburg, Germany ISBN 978 963 245 339 2 ISSN 2060 4769

A kötet megjelent 2010-ben, a Könyvmolyképz Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felel s kiadó: A. Katona Ildikó

szaki szerkeszt : Balogh József, Gerencsér Gábor Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felel s vezet : György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a m b vített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes m , sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Jávorszarvasnak, Delfinnek és Bagolynak, akik h séges társaim voltak írás közben, és egy kis piros emeletes busznak, amely épp a megfelel pillanatban hozta el számomra a boldogságot.

EL SZ

Hyde Park, London 1912. április 8.

M

iközben a n térdre rogyott és könnyekben tört ki, a férfi körbekémlelt. Ahogy el re sejtette, a parkban ilyenkor egy lélek sem járt. A kocogás még nem volt divat, és ilyen hidegben egyetlen csavargónak sem akaródzott az utcai padokon álomra hajtani a fejét, ahol legfeljebb újságpapírral takarózhatott. A férfi óvatosan becsúsztatta a kronográfot a kend be, és gondosan elrejtette a hátizsákjában. A n a Serpetine-tó északi partszakaszán, az egyik fa mellett kuporgott a hervadt krókuszokkal teli virágágyásban. Vállai meg-megrándultak, és zokogása úgy hangzott, mint a sebzett állat kétségbeesett nyüszítése. A férfi alig bírta hallgatni. Ám tapasztalatból tudta, hogy jobb, ha ilyenkor békén hagyja. Ezért inkább odaült mellé a harmatos f be, a tó tükörsima vizét bámulta, és várt. Arra várt, hogy kissé alábbhagyjon a kínzó fájdalom, amit l a n valószín leg soha nem szabadulhat meg teljesen. is nyomorultul érezte magát, csak igyekezett uralkodni az érzelmein. Szükségtelennek látta, hogy a n még miatta is aggódjon. – Feltalálták már egyáltalán a papírzsebkend t? – szipogta végül a n , és könnyáztatta arcát a férfi felé fordította. 4

– Fogalmam sincs – felelte a férfi. – De szívesen felajánlok egy korh textil zsebkend t, amelybe még monogramot is hímeztek. – G. M. Talán Grace-t l loptad? – maga adta nekem. Nyugodtan telefújhatod, hercegn m. A n arcán halvány mosoly jelent meg, miközben visszaadta a zsebkend t. – Tönkretettem. Sajnálom. – Ugyan már! Ebben a korban, ahol most vagyunk, egyszeen csak kirakják a napra száradni, és máris újra felhasználható – mondta a férfi. – A lényeg, hogy végre abbahagytad a sírást. De alighogy ezt kimondta, a n nek ismét könnyek gy ltek a szemébe. – Nem lett volna szabad cserbenhagynunk. Hiszen szüksége van ránk! Azt sem tudjuk, vajon sikerült-e becsapni ket. Így még esélyünk sincs rá, hogy valaha értesüljünk róla, mi történt. A n szavai szíven találták a férfit. – Ha meghaltunk volna, még ennyire se menne velünk. – Bárcsak elrejt zhettünk volna vele valahol külföldön, álnéven, csak addig, amíg eléggé fel nem n ahhoz, hogy… A férfi határozottan megrázta a fejét. – Mindenhol ránk találtak volna, ezt már ezerszer átbeszéltük. Nem hagytuk cserben. Az egyetlen helyes megoldást választottuk: lehet vé tettük, hogy biztonságban éljen. Legalábbis, ami az elkövetkez tizenhat évet illeti. A n kis id re elhallgatott. Valahol a távolban felnyerített egy ló, és a West Carriage Drive fel l hangokat sodort feléjük a szél, pedig még alig pirkadt. – Tudom, hogy igazad van – ismerte el végül a n . – De annyira fáj, hogy talán sohasem látjuk többé! – Megtörölte kisírt szemét. – Legalább nem fogunk unatkozni. El bb vagy utóbb ebben a korban is megtalálnak minket, és ránk uszítják az rz ket. Az a szörnyeteg biztosan nem fog harc nélkül lemondani sem a kronográfról, sem a terveir l. 5

A férfi elvigyorodott, amikor meglátta a n szemében felcsillanó kalandvágyat. Tudta már, hogy a nehezén túljutottak. – Azért még lehetséges, hogy sikerült cs be húznunk. S t, könynyen lehet, hogy az a másik szerkenty végül mégsem fog m ködni. Akkor aztán igazán benne lesz a pácban. – Az tényleg jó lenne. De ha mégsem így lesz, akkor egyedül mi hiúsíthatjuk meg a terveit. – Már csak ezért is biztos, hogy helyesen cselekedtünk – jelentette ki a férfi, azzal felállt, és leporolta a farmernadrágját. – Gyere! Ez az átkozott f nedves, neked pedig még kímélned kellene magad. A n hagyta, hogy a férfi a kezénél fogva felsegítse, majd gyengéden megcsókolja. – És most mihez kezdünk? Keresünk egy helyet, ahová elrejthetjük a kronográfot? A n tanácstalanul bámulta a Hyde Parkot a Kensington Gardenst l elválasztó hidat. – Igen. De el bb még kifosztjuk az rz ket, és b ségesen teletömjük a zsebünket pénzzel. Azután felszállhatunk a Southamptonba induló vonatra. Onnan fut ki szerdán els útjára a Titanic. A n felnevetett. – Szóval szerinted így kellene kímélnem magam! Természetesen benne vagyok a buliban. A férfit annyira boldoggá tette, hogy ismét nevetni látja, hogy újból meg kellett csókolnia. – Valójában arra gondoltam… Ugye tudod, hercegn m, hogy a hajóskapitányoknak a nyílt tengeren jogukban áll összeadni az ifjú párokat? – Feleségül akarsz venni? A Titanicon? Meg rültél? – Olyan romantikus lenne! – Kivéve azt a részt, amikor jéghegynek ütközünk. – A n a férfi mellkasára fektette a fejét, arcát zakójába rejtette. – Anynyira szeretlek – suttogta. – Leszel a feleségem? – Igen – felelte a n , arcát még mindig a férfi mellkasához szorítva. – De csak akkor, ha legkés bb Queenstownban kiszállunk. 6

– Készen állsz a következ kalandra, hercegn m? – Készen állok, ha te is felkészültél – hangzott a válasz.

7

A spontán id utazás bekövetkezte el tt általában néhány perccel, néha azonban órákkal vagy akár napokkal korábban roszszullét jelentkezik, amely kiterjedhet a fejre, a gyomorra és/vagy a lábakra is. Az els id utazás – más néven iniciációs ugrás – rendszerint a gén hordozójának 16. és 17. életéve között következik be. (Részlet Az rz k krónikáiból, 2. kötet – Általános törvényszer ségek)

1

E

ször hétf n délel tt jött rám a menzán. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mint mikor az ember szélsebesen megindul lefelé a hullámvasút legmagasabb pontjáról. Csak két másodpercig tartott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy ráborítsak az iskolai egyenruhámra egy tányér krumplipürét a mártással együtt. Az ev eszközök csörömpölve a padlóra zuhantak, de a tányért szerencsére még épp el tudtam kapni. – Ennek a kajának egyébként is olyan íze van, mint amit a padlóról töröltek fel – jegyezte meg a barátn m, Leslie, miközben igyekeztem legalább nagyjából összetakarítani a disznóólat, amit csináltam. Természetesen mindenki engem bámult. – Ha akarod, az én adagomat is rákenheted a blúzodra. – Nem, kösz. – Bár a Saint Lennox Gimnázium által el írt egyenruhának véletlenül épp krumplipüré színe volt, a folt mégis kínosan jól látszott rajta. Gyorsan össze is gomboltam fölötte sötétkék blézeremet. – Nocsak, a kis Gwenny már megint az étellel játszik? – kérdezte Cynthia Dale. – Nehogy ide ülj mellém, te kis malac! – Mintha legalábbis melléd akarnék ülni, Cyn. – Sajnos elég gyakran el fordult, hogy ebéd közben ügyetlenkedtem. Múlt héten például valami zöld édességet kaptunk, amely egyszer csak kiugrott az alumíniumcsomagolásból, és két méterrel odébb, egy ötödikes diák spagettijében landolt. Az azt megel héten kiborult a meggylevem, amit l az asztalnál ül k mind úgy néztek ki, mintha elkapták volna a himl t. Azt meg már nem is számolom, hányszor sikerült az egyenruhához tartozó 9

béna nyakkend t belelógatnom a különféle szószokba, szaftokba vagy éppenséggel a tejbe. De még soha nem fogott el ebéd közben szédülés. Mindegy, biztosan képzel dtem, gondoltam magamban. Egyszer en csak mostanában túl sok szó esett otthon a szédülésr l. Mindenesetre nem az én rosszulléteimt l zsongott a ház, hanem az unokatesóm, Charlotte várva várt szédüléseit l, aki szokása szerint gyönyör küls vel, makulátlan ruhában ült az asztalnál Cynthia mellett, és a krumplipüréjét kanalazta. Egy ideje már az egész család arra várt, hogy Charlotte végre szédülni kezdjen. Voltak napok, amikor Lady Arista – a nagymamám – tíz percenként megkérdezte t le, érez-e már valamit. A két kérdés közé es szünetet Glenda nénikém, Charlotte édesanyja rendszerint azzal töltötte ki, hogy feltette hajszálpontosan ugyanazt a kérdést. És valahányszor Charlotte nemmel válaszolt. Lady Arista összeszorította a száját, Glenda nénikém pedig felsóhajtott. Vagy éppen fordítva. Mi, többiek – az anyukám, Caroline húgom, Nick öcsém, Maddy néném és én – a szemünket forgattuk. Természetesen izgalmas dolog, ha az ember családjában valaki örökli az id utazás gént, de minden csoda három napig tart. Néha már torkig voltunk azzal a nagy felhajtással, amelyet a rokonok Charlotte körül csaptak. Maga Charlotte többnyire titokzatos Mona Lisa-mosoly mögé rejtette gondolatait. Az helyében én sem tudtam volna, hogy örüljek-e, vagy inkább búslakodjak amiatt, hogy nem tör rám folyton a szokatlan rosszullét. Nos, hogy szinte legyek: feltehet leg örültem volna. Én ugyanis meglehet sen félénk típus vagyok. A nyugalmat szeretem. – El bb vagy utóbb eljön az ideje – mondta Lady Arista minden áldott nap. – És erre fel kell készülnünk. Tényleg eljött az ideje, mégpedig aznap ebéd után, Mr. Whitman történelemóráján. Éhesen távoztam a menzáról. 10

Ugyanis mindennek tetejébe találtam egy fekete hajszálat a deszszertemben (egreskompót volt vaníliapudinggal), és nem tudtam eldönteni, hogy a sajátom, vagy valamelyik konyhai dolgozótól származik-e. Bárkié volt is, elment t le az étvágyam. Mr. Whitman kiosztotta az el heti történelemdolgozatot. – Kétségkívül alaposan felkészültetek. Különösen Charlotte. Ezért ötös jár neki. Charlotte félresimított egy arcába lógó, izzó vörös hajtincset, és csak ennyit mondott: „Ó!”, mintha legalábbis meglepte volna az eredmény. Holott minden tantárgyból vitte haza a legjobb osztályzatot. De ezúttal Leslie és én is elégedettek lehettünk. Mindketten ötös alát kaptunk, pedig a mi „alapos felkészülésünk” abban merült ki, hogy megnéztük a Cate Blanchett f szereplésével készült Elizabeth-filmeket DVD-n, és közben chipsszel és fagyival tömtük magunkat. Órán mindenesetre mindig nagyon figyeltünk, ami a többi tantárgy esetében sajnos sokkal kevésbé volt jellemz ránk. Mr. Whitman órái annyira izgalmasak voltak, hogy az ember egyszer en nem tudott nem odafigyelni. Már maga Mr. Whitman is rendkívül figyelemre méltó személyiség volt. A legtöbb lány titokban, s t nyíltan is, szerelmes volt belé. Mrs. Counter, a földrajztanárn – úgyszintén. Minden alkalommal céklavörös lett, ahányszor csak Mr. Whitman elment mellette. Egyébként Mr. Whitman tényleg hihetetlenül jól nézett ki, ebben mindannyian egyetértettünk. Vagyis mindannyian, kivéve Leslie-t. Szerinte Mr. Whitman úgy nézett ki, mint egy rajzfilmbéli mókus. – Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek”. Furcsamód ez a szokása valahogy rám is átragadt, és attól kezdve már én is folyton így szól11

tam, ha közelebb ugrált hozzánk egy mókus: – Jaj, oda nézz! Milyen cuki az a kis pufók Mr. Whitman! A mókus ügy miatt egészen biztosan Leslie és én voltunk az egyedüliek az osztályban, akik nem áradoztak folyton Mr. Whitmanr l. Újra és újra megpróbáltam a többi lányhoz hasonlóan én is jókép nek látni a tanár urat (már csak azért is, mert az osztályunkba járó fiúk valahogy mind olyan gyerekesek voltak), de ez sem segített – a mókusokhoz való hasonlatossága befészkelte magát az agyamba. Márpedig egy mókus iránt senki nem táplál romantikus érzelmeket! Cynthia azt a pletykát terjesztette, hogy Mr. Whitman egyetemista korában modellként dolgozott. Bizonyíték gyanánt kivágott valamelyik puccos magazinból egy reklámoldalt, amelyen egy férfi – aki egyébként tényleg hasonlított Mr. Whitmanre – tusolózselével kenegeti a testét. Cynthián kívül mindenesetre senki nem hitte, hogy Mr. Whitman és a tusolózselés férfi egy és ugyanaz a személy. Az utóbbinak ugyanis volt egy gödröcske az állán, Mr. Whitmannek pedig sajnos nem volt. A fiúk persze egyáltalán nem tartották olyan jó fejnek Mr. Whitmant. Legkevésbé Gordon Gelderman kedvelte. Ugyanis miel tt Mr. Whitman elkezdett volna nálunk tanítani, az összes lány az osztályból Gordonba volt szerelmes. Be kell vallanom, én is, de hát még csak tizenegy éves voltam, és Gordon akkoriban egész rendesen tudott viselkedni. Tizenhat évesen egyszeen gáz volt a srác. Ráadásul akkor már két éve folyamatosan mutált. Sajnos még a váltakozó cincogás és brummogás sem akadályozta meg abban, hogy állandóan hülyeségekkel traktáljon. Borzasztóan felidegesítette magát azon, hogy csak kettest kapott a történelemdolgozatára. – Ez aljas diszkrimináció, Mr. Whitman! Legalább négyest érdemeltem volna. Csak azért, mert fiú vagyok, nem adhat nekem rossz jegyeket. Mr. Whitman kivette Gordon kezéb l a dolgozatot, a második oldalra lapozott, és fennhangon olvasni kezdett: – I. Erzsé12

bet olyan felt en csúnya volt, hogy egyetlen férfi sem akarta feleségül venni. Ezért mindenki csak úgy hívta: a ronda sz z. Az osztályban többen felvihogtak. – Na és? De hát így is volt – védekezett Gordon. – Fúj, azok a gülüszemek, az az összeszorított száj és az a béna frizura! Alaposan tanulmányoznunk kellett a Tudorokat ábrázoló festményeket a Nemzeti Arcképtárban, és a képeken szerepl I. Erzsébet valóban kevés hasonlóságot mutatott Cate Blanchett színészn vel. Egyrészt lehetséges, hogy akkoriban tök men volt a keskeny száj és a nagy orr, másrészt a ruhák tényleg fantasztikusan néztek ki. Harmadrészt pedig tényleg igaz, hogy I. Erzsébetnek nem volt férje, de nagyon sok férfival járt – többek közt Sir… hogyishívjákkal? A filmben Clive Owen játszotta. – maga is sz z királyn nek nevezte magát – magyarázta Mr. Whitman Gordonnak. – Mégpedig azért, mert… – ekkor azonban elhallgatott. – Valami baj van, Charlotte? Fáj a fejed? Mindenki Charlotte-ra nézett, aki a fejét fogta. – Semmi, csak… szédülök – rebegte, miközben egyenesen rám nézett. – Forog velem a világ. Mély lélegzetet vettem. Tehát elérkezett az id . A nagyi el lesz ragadtatva. Glenda nénikémr l nem is beszélve. – H , nem semmi! – suttogta mellettem Leslie. – Most akkor átlátszóvá fog válni? – Habár Lady Arista kiskorunk óta állandóan azzal traktált minket, hogy soha, semmilyen körülmények között nem oszthatjuk meg senkivel a családunk titkait, én a magam részér l úgy döntöttem, hogy Leslie esetében nem veszek tudomást err l a tilalomról. Végül is volt a legjobb barátn m, és a legjobb barátn knek nincsenek titkaik egymás el tt. Charlotte most el ször keltett szinte gyámoltalan benyomást, amióta csak ismerem (vagyis amióta megszülettem). Legalább tudtam, mit kell tennem. Glenda nénikém épp elégszer sulykolta belém. – Szívesen hazakísérem Charlotte-ot – ajánlottam fel Mr. Whitmannek, és felálltam. – Ha a tanár úr megengedi. 13

Mr. Whitman még mindig Charlotte arcát fürkészte. – Jó ötlet, Gwendolyn – felelte végül. – Jobbulást, Charlotte! – Köszönöm – suttogta Charlotte. Úton az ajtó felé kissé megtántorodott. – Jössz már, Gwendolyn? Közelebb siettem, és belékaroltam. Ez volt az els eset, hogy Charlotte jelenlétében egy kicsit is fontosnak érezhettem magam. Jó érzés volt, hogy a változatosság kedvéért én is hasznos lehetek. – Feltétlenül hívj majd fel, és mesélj el mindent! – súgta még oda Leslie, amint elmentem mellette. Az ajtó el tt azonban mintha elpárolgott volna Charlotte gyámoltalansága. Még el akarta hozni a cuccait az öltöz szekrényb l! Megragadtam a ruhaujját. – Hagyd a csudába, Charlotte! A lehet leggyorsabban haza kell érnünk. Lady Arista azt mondta… – Már elmúlt! – közölte Charlotte. – Na és? Bármelyik pillanatban újra kezd dhet. – Charlotte hagyta, hogy az ellenkez irányba vonszoljam. – Hova a pokolba tettem a krétát? – Menet közben a kabátom zsebében kotorásztam. – Na, végre! Megvan. Itt a mobilom is. Hazatelefonáljak? Félsz? Micsoda ostoba kérdés! Ne haragudj! Kicsit ideges vagyok. – Semmi baj. Nem félek. Oldalvást pillantottam az arcára, hogy ellen rizzem, vajon igazat mond-e. Charlotte azonban ismét magára öltötte azt a kis titokzatos Mona Lisa-mosolyt, amely mögött lehetetlen volt felismerni valódi érzelmeit. – Akarod, hogy hazatelefonáljak? – Mit érnénk vele? – kérdezett vissza Charlotte. – Csak arra gondoltam… – A gondolkodást nyugodtan rám bízhatod – vágott a szavamba.

14

Egymás mellett haladtunk lefelé a k lépcs n James kedvenc falmélyedése felé. James rögtön felemelkedett, amint meglátott bennünket, de én csak futó mosolyt vetettem rá. Jamesszel az volt a legnagyobb gond, hogy rajtam kívül senki nem látta vagy hallotta t. James szellem volt. Ezért olyankor inkább nem társalogtam vele, amikor mások is voltak a közelemben. Csak Leslie esetében tettem kivételt. soha, egyetlen másodpercig sem vonta kétségbe James létezését. Leslie mindent elhitt nekem, és többek között ezért is volt éppen a legjobb barátn m. Nagyon sajnálta, hogy nem láthatja, és nem is hallhatja Jamest. Ennek valójában még örültem is, mert az els dolog, ami James száján kiszaladt, amikor megpillantotta, ez volt: – A teremburáját! Szegény gyermeknek annyi a szepl je, mint égen a csillag! Ha nem kezd el sürg sen valamilyen b rfehérít krémet használni, sohasem megy férjhez! – Kérdezd meg, nem ásott-e el valahol kincseket! – Ez pedig Leslie els reakciója volt, amikor bemutattam ket egymásnak. James sajnos sehol sem ásott el kincseket. S t, meglehet sen sértve érezte magát, amiért Leslie ilyesmit feltételezett róla. Akkor is mindig megsért dött, amikor úgy tettem, mintha nem látnám. Ami azt illeti, James általában véve igen sért s volt. – Átlátszó? – kérdezte Leslie az els találkozáskor. – Vagy olyan fekete-fehér? Nem. James tulajdonképpen teljesen normálisan nézett ki. Kivéve az öltözékét, természetesen. – Át tudsz menni rajta? – Nem tudom, soha nem próbáltam. – Akkor próbáld meg most! – javasolta Leslie. James nem akarta megengedni, hogy átmenjek rajta. – Hogy érted azt, hogy… szellem? August Peregrin Pimplebottomot, Hardsdale tizennegyedik grófjának örökösét nem lehet csak úgy sértegetni. Még kislányoknak sem.

15

A legtöbb szellemhez hasonlóan sem akarta tudomásul venni, hogy nem ember többé. Hiába igyekezett, sehogyan sem emlékezett rá, hogy meghalt volna. Már öt éve ismertük egymást, azóta, hogy el ször betettem a lábamat a Saint Lennox Gimnáziumba. Jamesnek viszont úgy t nt, alig pár napja történt csak, hogy a klubban kártyázott a barátaival, ahol lovakról, szépségflastromokról és parókákról társalogtak. ( szépségflastromot és parókát is viselt, az utóbbi egyébként nem is nézett ki olyan rosszul.) Azt, hogy ismeretségünk kezdete óta én húsz centivel magasabb lettem, fogszabályzót kaptam és melleim n ttek, majd végül megszabadultam a fogszabályzótól, szándékosan figyelmen kívül hagyta. Mint ahogyan azt a tényt is, hogy az apja palotájába réges-régen magániskola költözött, és az épületet felszerelték vezetékes vízzel, elektromos árammal és központi f téssel. Az egyetlen dolog, ami a jelek szerint id l id re felt nt neki, az iskolai egyenruhánk szoknyájának hossza volt. Az idejében nyilvánvalóan ritkaságszámba ment a fedetlen n i vádli és boka. – Nem igazán udvarias magatartás egy hölgy részér l, ha nem üdvözöl egy rangban felette álló urat, Miss Gwendolyn – kiáltotta most is, újfent vérig sértve, amiért nem szenteltem neki kell figyelmet. – Bocsáss meg! Sietünk – mondtam. – Ha esetleg valamiben segíthetek, természetesen állok rendelkezésedre. – James megigazgatta a ruhája ujjára varrt csipkét. – Nem, köszönöm. Sietnünk kell haza. – Mintha James legalábbis a segítségünkre lehetett volna! Még egy ajtót sem volt képes kinyitni. – Charlotte nem érzi jól magát. – Ó, igazán nagyon sajnálom – mondta James, aki igencsak kedvelte Charlotte-ot. A „modortalan szepl ssel” ellentétben, ahogy Leslie-t nevezte, az unokatesómat kivételesen „bájosnak és elb völ en kecsesnek” találta. Ma is tartogatott néhány csöpög s bókot a számára. – Kérlek, add át neki legszívélyesebb

16

jókívánságaimat! És mondd meg neki, hogy ma is elragadóan néz ki. Egy kicsit sápadt, de b bájos, akár egy tündér. – Átadom. – Abbahagyhatnád már a képzeletbeli barátoddal való társalgást! – vetette oda Charlotte. – Különben még a végén a bolondok házában kötsz ki. Oké, akkor nem adom át neki. Már így is elég beképzelt. – James nem képzeletbeli, csak láthatatlan. A kett nem ugyanaz! – Ha te mondod – hagyta rám Charlotte. Glenda nénikémmel úgy vélték, csak azért találtam ki Jamest és a többi kísértetet, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Már bántam, hogy valaha egy szóval is említettem nekik a szellemsztorikat. Kisgyerekként azonban el sem tudtam volna képzelni, hogy senkinek se beszeljek az életre kelt vízköp szörnyekr l, akik a szemem láttára másztak le az épületek homlokzatáról, hogy ronda grimaszokkal ijesztgessenek. A vízköp k még valamelyest szórakoztatóak voltak, de találkoztam rajtuk kívül rémiszkülsej , sötét kísértetekkel is, akikt l rettegtem. Beletelt néhány évbe, mire felfogtam, hogy a szellemek nem árthatnak az embereknek. Az egyedüli dolog, amire tényleg képesek, az az ijesztgetés. James természetesen senkit sem ijesztgetett. teljesen ártalmatlan volt. – Leslie szerint talán nem is olyan rossz, hogy James fiatalon halt meg. A Pimplebottom névvel valószín leg kevés esélye lett volna megn sülni – jegyeztem meg, miután meggy dtem róla, hogy James már nem hallhat minket. – Úgy értem, ki venné fel önként a Ragyáspopsi nevet? Charlotte a szemét forgatta. – Mindenesetre nem néz ki rosszul – folytattam. – És dúsgazdag, már ha hihetünk neki. Egyedül az a szokása zavar, hogy folyton az orra elé tart egy parfümmel átitatott csipkés zsebkend t. Nem valami férfias. 17

– Milyen kár, hogy rajtad kívül senki nem csodálhatja meg! – sóhajtott fel Charlotte. Ezt én is sajnáltam. – És mekkora butaság, hogy a családon kívül is kikotyogod a furcsaságaidat! – tette hozzá. Na, ez megint egy tipikus Charlotte-féle gúnyos megjegyzés volt. Meg akart vele bántani, és sajnos sikerült is. – Én nem vagyok furcsa! – Dehogynem! – Ezt épp te mondod, te génhordozó! – Én legalább nem fecsegtem ki f nek-fának – vágott vissza Charlotte. – Te viszont olyan vagy, mint az a dilinyós Maddy nénikénk. még a tejesembernek is mesél a látomásairól. – Közönséges vagy! – Te meg naiv! Civakodva szeltük át az el csarnokot, elmasíroztunk a házmester üvegbódéja mellett, ki az iskolaudvarra. Fújt a szél, és olyan sötét volt az ég, mintha bármelyik pillanatban eleredhetne az es . Már bántam, hogy nem mentünk vissza mégis a holmijainkért. Jól jött volna egy kabát. – Sajnálom, hogy Maddy nénihez hasonlítottalak – szólalt meg Charlotte kissé megtörten. – Azt hiszem, mégis izgulok egy kicsit. szintén meglep dtem. Máskor soha nem kért bocsánatot. – Megértem – feleltem gyorsan. A tudtára akartam adni, hogy értékelem a bocsánatkérését. Valójában szó sem volt megértésr l. Az helyében én nemcsak izgultam volna, hanem egyenesen reszkettem volna a félelemt l, legalább annyira, mint amikor fogorvoshoz készülök. – Egyébként pedig kedvelem Maddy nénit. – Ez igaz is volt. Lehet, hogy Maddy néni id nként kicsit b beszéd volt, és hajlott rá, hogy mindent négyszer mondjon el, de ez a különcsége még mindig ezerszer jobban tetszett, mint a többiek titokzatos-

18

kodó nyüzsgése. Ráadásul Maddy nénit l mindig kaptunk citromos cukorkát. Charlotte-ot nyilvánvalóan nem hatották meg a cukorkák. Átmentünk az úton, és a járdán siettünk tovább. – Ne bámulj már folyton! – csattant fel Charlotte. – Észre fogod venni, ha elt nök. Akkor majd odarajzolod a krétával azt a hülye keresztet, és hazarohansz. De nem fog megtörténni. Ma biztosan nem. – De hát ezt nem tudhatod! Kíváncsi vagy, hol fogsz landolni? Úgy értem, hogy mikor? – Természetesen – válaszolta Charlotte. – Remélhet leg nem az 1664-es nagy t zvész idején. – A londoni nagy t zvész 1666-ban volt – torkolt le Charlotte. – Ezt tényleg nem nehéz megjegyezni. Ráadásul a városnak ez a része addigra még nem épült be, vagyis nem is volt minek égnie. Említettem már, hogy Charlotte becenevei közé tartozott a „Poéngyilkos” és az „Okostojás” is? Nem hagytam ám annyiban! Lehet, hogy gonosz dolog volt, de szerettem volna, ha legalább néhány másodpercre leradírozhatom az arcáról azt az idióta vigyort. – Ezek az iskolai egyenruhák valószín leg úgy égnek, mint a szalma – jegyeztem meg nyomatékosan. – Tudnám, mit kell tennem – felelte Charlotte kurtán, anélkül, hogy a mosoly lehervadt volna a szájáról. Nem tehettem mást, csodáltam a hidegvéréért. Engem rettegéssel töltött volna el már a puszta gondolata is annak, hogy egyszer csak a múltban találom magam. Régen mindig minden sokkal rémesebb volt. Folyton háborúk dúltak, himl és pestis pusztított, ha pedig az ember valami rosszat mondott, azonnal a máglyára vetették boszorkányságért. Ráadásul akkoriban még csak pottyantós vécé létezett, mindenki bolhás volt, és reggelente az emberek az ablakon bo-

19

rították ki éjjeliedényük tartalmát, mit sem tör dve azzal, hogy jár-e épp valaki az ablak alatt. Charlotte-ot egész életében arra készítették fel, hogy képes legyen eligazodni a múltban. Soha nem volt ideje játékra, sem barátn kre, sem bevásárlásra, mozira vagy fiúkra. Ehelyett táncórákat vett, vívni és lovagolni tanult, különórára járt idegen nyelvekb l és történelemb l. Tavaly óta ráadásul minden szerda délután elment valahová Lady Aristával és Glenda nénikémmel, és csak kés este jöttek haza. Ezt „misztériumórának” nevezték. De a misztériumok mibenlétér l senki nem akart felvilágosítani bennünket, legkevésbé maga Charlotte. – Ez titok. – Ez volt valószín leg az els mondat, amelyet életében kimondott. A második pedig: – Nektek ehhez semmi közötök. Leslie mindig azt mondta, hogy a mi családunkban valószíleg több a titok, mint a brit titkosszolgálatnál és az MI 6-nál együttvéve. Könnyen lehet, hogy igaza volt. Normális esetben busszal mentünk haza az iskolából. A 8-as busz a Berkeley Square-en állt meg, onnan pedig már nem laktunk messze. Aznap viszont gyalog tettük meg a négy megállónyi utat, ahogy Glenda néni meghagyta. Mindvégig készenlétben tartottam a krétát, de Charlotte mégsem vált leveg vé. Amikor végre felkecmeregtünk az ajtónkhoz vezet lépcs n, majdnem csalódott voltam. Itt ugyanis az én szerepem a történetben véget ért. Ezen a ponton már a nagymamám vette kezébe az ügyet. Megrángattam Charlotte ruhájának ujját. – Nézd csak! Már megint itt van az a fekete ruhás férfi. – Na és? – Charlotte még csak körül sem nézett. A férfi odaát ácsorgott a 18-as számú ház bejáratánál. Most is fekete viharkabátot viselt, mint mindig, és kalapját mélyen az arcába húzta. El ször azt hittem, is csak szellem, amíg rá nem jöttem, hogy a testvéreim és Leslie is látják.

20

Már hónapok óta figyelte a házunkat, szinte éjjel-nappal. Lehetséges, hogy többen váltották egymást, csak tökéletesen egyformák voltak. Többször is vitatkoztunk azon, vajon kémked betör kkel, magándetektívekkel vagy valami gonosz varázslóval van-e dolgunk. Caroline húgom szilárdan meg volt gy dve az utóbbiról. Kilencéves volt, és imádta a gonosz varázslókról és jó tündérekr l szóló meséket. Az öcsém, Nick, tizenkét éves volt, és ki nem állhatta a varázslós tündérmeséket, ezért inkább a kémked betör kre tippelt. Leslie és én a magándetektívekre voksoltunk. Valahányszor átmentünk az utca túloldalára, hogy közelebbl is szemügyre vegyük, a férfi vagy bement a házba, vagy beszállt az út szélén parkoló fekete Bentleybe, és elrobogott. – Ez egy varázsautó – jelentette ki Caroline. – Amikor senki nem néz oda, hollóvá változik. A varázsló pedig aprócska manóvá, és a holló hátán elrepül. Nick minden eshet ségre készen felírta a Bentley rendszámát. – Bár a betörést követ en biztosan átfestik majd az autót, és másik rendszámtáblát szerelnek fel rá – mondta. A feln ttek úgy tettek, mintha semmi gyanúsat nem látnának abban, hogy éjjel-nappal egy fekete ruhás férfi figyeli a családunkat. Charlotte ugyanezen az állásponton volt. – Mi az ördögért csináltok olyan nagy ügyet abból a szerencsétlen emberb l!? Egyszer en csak ott szeret cigarettázni. Ez minden. – Na, persze! – Ennél még az elvarázsolt hollós mesét is könnyebben elhittem. Eleredt az es . Még jó, hogy nem korábban. – Érzel legalább valami szédülésfélét? – kérdeztem reménykedve, miközben arra vártunk, hogy valaki ajtót nyisson. Lakáskulcsunk ugyanis nem volt. – Ne idegeskedj már! – csattant fel Charlotte. – Majd megtörténik, amikor eljön az ideje.

21

Mr. Bernhard nyitott ajtót, akir l Leslie azt állította, hogy a komornyikunk. Jelenlétét egyúttal végs bizonyítéknak tekintette arra nézve, hogy majdnem olyan gazdagok vagyunk, mint maga a királyn vagy épp Madonna. Nem tudtam pontosan, milyen szerepet tölt be Mr. Bernhard a családunkban. Anyukám szerint volt „a nagymama jobbkeze”, a nagymama pedig „a család régi barátjaként” emlegette. Nekünk, gyerekeknek, egyszer en csak „Lady Arista titokzatos inasa” volt. Amint megpillantott bennünket, felvonta a szemöldökét. – Üdv, Mr. Bernhard! – mondtam. – Borzalmas id nk van, nemdebár? – Abszolúte borzalmas. – Horgas orrával és kerek, aranykeretes szemüvege mögött megbúvó barna szemével Mr. Bernhardról mindig egy bagoly jutott az eszembe, pontosabban egy uhu. – Nem árt, ha az ember kabátot vesz, miel tt elhagyja a házat. – Hát… igen, határozottan nem árt – feleltem. – Hol van Lady Arista? – kérdezte Charlotte. Az unokahúgom soha nem viselkedett különösebben udvariasan Mr. Bernharddal. Talán mert velünk, többiekkel ellentétben már gyermekként sem tisztelte az id s szolgálót. Pedig Mr. Bernhardnak volt egy különleges képessége, amely igen nagy tiszteletet parancsolt: a ház bármely pontján képes volt gyakorlatilag a semmib l megjelenni az ember háta mögött, és olyan halkan settenkedett, mint egy macska. Semmi nem kerülte el a figyelmét: a nap minden egyes percében jelen volt. Mindenhol. Mr. Bernhard már akkor nálunk lakott, amikor én még meg sem születtem, s t anyukám szerint már az kislánykorában is a családnál szolgált. Mr. Bernhard tehát feltehet leg egyid s volt Lady Aristával, még ha ez nem is látszott rajta. A második emeleten volt a szobája, ahová az els emeletr l külön folyosó és lépcs vezetett felfelé. Nekünk még a folyosóra sem volt szabad betenni a lábunkat.

22

Az öcsém azt állította, hogy Mr. Bernhard csapóajtókat és hasonló csapdákat állított fel, hogy távol tartsa a nemkívánatos látogatókat. Bizonyítéka persze nem volt rá. Soha egyikünk sem merészkedett arrafelé. – Mr. Bernhardnak szüksége van egy kis magányra – mondogatta Lady Arista mindig. – Igen, igen – helyeselt olyankor Anya. – Az nekünk is jól jönne. – De ezt mindig olyan halkan tette hozzá, hogy Lady Arista meg sem hallotta. – A nagymamája a zeneszalonban van – tájékoztatta Mr. Bernhard Charlotte-ot. – Köszönöm. – Charlotte faképnél hagyott bennünket, és felrohant a lépcs n. A zeneszalon az els emeleten volt, és senki nem tudta, honnan kapta a nevét. Még egy árva zongora sem állt benne. Mindenesetre ez a helyiség volt Lady Arista és Maddy néni kedvenc tartózkodóhelye. Leveg jében az ibolya illata és Lady Arista cigarillóinak füstje keveredett. A szobát csak nagy ritkán szell ztették. Ha sokáig kellett odabent lennem, mindig elálmosodtam. Mr. Bernhard bezárta a bejárati ajtót, de el tte még vetettem egy gyors pillantást az utca túloldalára. A kalapos férfi most is ott volt. Vajon csak képzel dtem, vagy tényleg felemelte a kezét, mintha valakinek integetne? Talán Mr. Bernhardnak? Vagy netán nekem? Az ajtó bezárult, én pedig nem jutottam semmilyen következtetésre, mivel minden átmenet nélkül hirtelen visszatért a gyomromba az a furcsa hullámvasutas érzés. A világ elhomályosult el ttem. A térdem rogyadozott, és meg kellett támaszkodnom a falnál, hogy el ne essek. A következ pillanatban azonban már el is múlt a rosszullét. A szívem rülten kalapált. Valami nem stimmelt velem. Az ember nem kezd el két órán belül kétszer is szédülni anélkül, hogy felszállt volna a hullámvasútra. 23

Kivéve, ha… dehogy, ostobaság! Valószín leg csak túl gyorsan növök. Vagy lehetséges, hogy… talán… agytumorom van? Vagy egyszer en csak éhes vagyok. Igen, ez lehet az oka. Reggel óta nem ettem semmit. Hiszen az ebéd a blúzomon landolt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ekkor vettem csak észre, hogy Mr. Bernhard engem mustrál a bagolyszemével. – Hopplá! – mondta jókora késéssel. Éreztem, ahogy elvörösödöm. – Akkor én megyek is… megcsinálom a házi feladatomat – mormoltam magam elé. Mr. Bernhard közömbös arckifejezéssel bólintott.

24

Az rzök krónikái 1994. október 10. Visszatértem Durhamb l, ahol meglátogattam Lord Montrose legfiatalabb lányát, Grace Shepherdöt, aki legnagyobb meglepetésünkre már tegnapel tt világra hozta kislányát. Mindanynyian örülünk Gwendolyn Sophie Elizabeth Shepherd születésének (2460 g, 52 cm). Anya és gyermeke jó egészségnek örvend. Szívb l gratulálunk Nagymesterünknek ötödik unokájához. (Jelentette: Thomas George, Bels Kör)

2

L

eslie „el kel palotának” nevezte a házunkat a sok szoba, festmény, faburkolat és antik tárgy miatt. A falak mögött titkos folyosót sejtett, és úgy vélte, minden szekrényünkben lapul legalább egy rejtett fiók. Amikor még kisebbek voltunk, valahányszor eljött hozzánk, felfedez útra indultam vele a házunkban. Szigorúan megtiltották ugyan, hogy mindenbe beleüssük az orrunkat, de ez csak még izgalmasabbá tette a kalandot. Egyre rafináltabb terveket eszeltünk ki, nehogy rajtakapjanak bennünket. Id vel találtunk is néhány titkos fiókot, s t, még egy rejtekajtót is. Az átjáró a lépcs házban rejt zött egy olajfestmény mögött, amely egy ádáz tekintet , kövér, szakállas embert ábrázolt a lován, kezében kivont karddal. Mint kés bb Maddy nénit l megtudtam, a haragos ember nem volt más, mint az üküküküküknagybácsikám, Hugh – vörös sz kancáján. Utóbbi a Kövér Annie névre hallgatott. Igaz, hogy a festmény mögött rejl titkos járat csak a néhány lépcs fokkal lejjebb nyíló fürd szobába vezetett, de valahogy mégis rendkívül titokzatos volt. – Milyen szerencsés vagy, hogy itt lakhatsz! – mondogatta Leslie. Én inkább Leslie-t tartottam szerencsésnek. North Kensington egy hangulatos kis sorházában lakott az anyukájával, az apukájával és a Bertie nev bozontos sz kutyájukkal. Ott bezzeg nem voltak titkok, sem furcsa inas, sem idegesít rokonok. Anya azt mesélte, hogy régebben mi is ilyen házban laktunk, , apa, a testvéreim és én. Egy kis házban éltünk, az 26

észak-angliai Durhamben. Azután apa meghalt. A húgom még csak féléves volt, és Anya Londonba költözött velünk, valószíleg azért, hogy ne érezze magát egyedül. Az is lehet, hogy nem tudott volna eltartani bennünket. Anya ebben a házban n tt fel a testvéreivel – Glendával és Harryvel – együtt. Egyedül Harry bácsikám költözött el Londonból, és Gloucestershire-ben élt a feleségével. Amikor ideköltöztünk, el ször nekem is úgy t nt, mintha valóságos palotába érkeztem volna. De ha az embernek egy nagy családdal kell osztoznia a palotán, bizonyos id elteltével már nem is lelkesedik érte annyira. F leg azért, mert volt egy csomó teljesen felesleges helyiség benne, mint például a bálterem a földszinten, amely a ház területének jelent s részét elfoglalta. Itt tök jót lehetett volna görkorizni, de sajnos nem engedték meg. A terem gyönyör volt: magas ablakok, stukkómennyezet, csillárok; de sajnos egész eddigi életemben egyetlen bált, ünnepséget, de még partit sem tartottak itt. A báltermet kizárólag Charlotte táncóráinak és vívóedzéseinek tartották fenn. A zenekar számára épült karzat, ahová lépcs vezetett fel az el csarnokból, tökéletesen felesleges volt. Csak Caroline és a barátn i bújócskáztak id nként a lépcs alatti sötét zugokban. Az els emeleten volt a már említett zeneszalon, továbbá Lady Arista és Maddy néni szobái, az emeleti fürd szoba (ahová a titkos ajtón át lehetett bejutni) és az étkez , ahol minden este pontban fél nyolckor vacsorára gy lt össze a család. Az étkez és az alatta elhelyezked konyha között volt egy régimódi étellift, amivel Nick és Caroline id nként fel- és leeresztette egymást. Bár természetesen ez is szigorúan tilos volt. Korábban mi is folyton ezt játszottuk Leslie-vel, de már sajnos nem férünk bele. A második emeleten volt Mr. Bernhard lakása, megboldogult nagyapám – Lord Montrose – dolgozószobája és egy ha27

talmas könyvtár. Ezen az emeleten lakott Charlotte is, egy sarokszobában, amelyhez még erkély is tartozott. Charlotte el szeretettel dicsekedett vele. Az anyukája ugyanezen a szinten kapott egy szalont és egy hálószobát, utcára néz ablakokkal. Glenda néni már régen elvált Charlotte apjától, aki második feleségével valahol Kentben élt. Ezért aztán Mr. Bernhardon kívül nem lakott más férfi a házban, kivéve, ha az öcsémet is annak számítjuk. Háziállataink sem voltak, bármennyire könyörögtünk értük. Lady Arista nem szerette az állatokat, Glenda néni pedig minden sz rös dologra allergiás volt. Anyukámmal és a testvéreimmel a harmadik emeleten laktunk, a tet térben, ahol sok helyen ferde volt ugyan a fal, de volt két kis erkélyünk is. Mindenki külön szobát kapott, és Charlotte mindig irigykedett a tágas fürd szobánkra, mert a második emeleti fürd szobának egyáltalán nem voltak ablakai, a miénknek pedig kett is volt. Azért is nagyon szerettem ezt az emeletet, mert Anya, Nick, Caroline és én itt végre magunkban lehettünk, ami ebben az rültek házában néha igazán megnyugtató érzésnek bizonyult. A harmadik emelet egyedüli hátrányának az számított, hogy átkozottul messze volt a konyhától. Ez az apró hátulüt ismét kellemetlenül érintett, amikor felértem a szobámba. Legalább egy almát magammal hozhattam volna. Így most be kellett érnem a vésztartalék keksszel, amelyet anyukám a szekrényben tartott. Annyira féltem, hogy visszatér a szédülés, hogy egymás után megettem tizenegy kekszet, levettem a cip met és a kabátomat, ledobtam magam a varrószobában a díványra, és kinyújtóztam. Ma valahogy minden olyan furcsa volt. Úgy értem, még a szokásosnál is furcsább. Csak délután két óra volt. Legalább két és fél órának kell még eltelnie, hogy felhívhassam Leslie-t, és megbeszélhessem vele a problémáimat. Általában a testvéreim sem értek haza 28

négy el tt az iskolából, anya pedig mindig csak öt körül végzett a munkahelyén. Máskor szerettem egyedül lenni a lakásban. Nyugodtan megfürödhettem anélkül, hogy kopogtattak volna a fürd szoba ajtaján, mert valakinek sürg sen vécéznie kellett. Felhangosíthattam a rádiót, és hangosan énekelhettem anélkül, hogy bárki kinevetett volna. Azt nézhettem a tévében, amit akartam, és senki sem kezdett nyafogni, hogy „de mindjárt kezd dik a Spongya Bob!”. Ma viszont semmi efféléhez nem f lt a fogam. Még csak szunyókálni sem volt kedvem. Épp ellenkez leg: a dívány, amelyen máskor tökéletes biztonságban éreztem magam, most ingatag tutajhoz hasonlított a sebes sodrású folyóban. Attól féltem, velem együtt elúszik, amint becsukom a szemem. Hogy eltereljem a gondolataimat, felálltam, és elkezdtem egy kis rendet rakni a varrószobában. Nem hivatalosan ez a helyiség volt a nappalink, mert szerencsére sem a nagymamámnak, sem a nénikéimnek nem volt szokásuk varrni, ezért csak igen ritkán jöttek fel a harmadikra. Varrógép sem volt itt, csak egy sz k lépcs feljáró, amelyen a tet re lehetett feljutni. Bár a lépcs t csak a kéménysepr nek lett volna szabad használnia, Leslie és én imádtunk a tet n üldögélni. Gyönyör kilátás nyílt a városra, és jobb helyet ki sem lehetett volna találni a bizalmas cseverészésre. (Például a fiúkról és arról, hogy egyetlenegy fiút sem ismerünk, akibe érdemes lenne belezúgni.) Persze kissé veszélyes volt felmenni a tet re, mivel odafent nem volt korlát, csupán egy térdig ér , galvanizált vasból készült díszrács. De hát nem is arra találták ki ezt a helyet, hogy az ember itt gyakorolja a távolugrást, vagy addig táncoljon, míg le nem zuhan. A tet re vezet ajtó kulcsa egy rózsamintás cukortartó dobozkában lapult, a szekrényben. Senki sem tudta a családban, hogy ismerem a kulcs rejtekhelyét, különben bizonyára elszabadult volna a pokol. Ezért nagyon vigyáztam, hogy senki se vegye észre, amikor felosonok a tet re. Odafent kiválóan lehetett napozni, piknikezni vagy egyszer en csak el lehe29

tett bújni, ha az embernek nyugalomra volt szüksége. Ami, ahogy már említettem, gyakran el fordult. Csak épp nem most. Összehajtottam a gyapjútakarókat, lesöprögettem a kekszmorzsákat a díványról, felráztam a díszpárnákat, és visszapakoltam a szanaszét hever sakkfigurákat a dobozukba. Még az azáleát is megöntöztem, amely a szoba sarkában álló szekreteren árválkodott egy cserépben, s t, még a dohányzóasztalt is letörölgettem egy nedves ruhával. Végül tanácstalanul néztem körül a makulátlanul tiszta szobában. Mindössze tíz perc telt el, és én még magányosabbnak éreztem magam, mint korábban. Vajon Charlotte-ot megint elfogta a szédülés odalent a zeneszalonban? Tulajdonképpen mi történik, ha az ember egy 21. századi mayfairi1 ház els emeletér l – mondjuk – a 15. századi Mayfairbe ugrik, amikor azon a helyen még egyáltalán nem, vagy csak elvétve álltak házak? Olyankor a leveg ben landol, és hét méter magasból lepottyan a földre? Netalán épp egy hangyaboly kell s közepébe? Szegény Charlotte! De az is lehet, hogy azon a bizonyos misztikus misztériumórán még repülni is megtanították. Apropó misztérium: egyszerre eszembe jutott valami, amivel lefoglalhatnám magam. Átmentem Anya szobájába, és lenéztem az utcára. A 18-as számú ház bejáratánál még mindig ott ácsorgott a fekete ruhás férfi. Odafentr l csak a lábai látszottak, és a viharkabátjának egy darabja. Még soha nem t nt fel, milyen mélyen van az utca a harmadik emelethez képest. Csak úgy, a tréfa kedvéért kiszámoltam, hány méterre lakunk a föld szintjét l. Túl lehet élni egyáltalán, ha az ember tizennégy méter magasságból lezuhan? Hát, talán igen, ha szerencséje van, és valami mocsaras lápvidéken landol. Állítólag egykor egész London egy nagy lápvidék volt, legalábbis a földrajztanárn nk, Mrs. Counter szerint. A láp jó dolog, legalább puhára esik az 1

Mayfair London egyik városrésze a Westminster negyeden belül. (A ford.)

30

ember, bár nem sokkal kés bb borzalmas rettegés és kínok közepette egész biztosan belefullad a mocsárba. Nagyot nyeltem. Kísérteties gondolatok gyötörtek. Hogy ne kelljen tovább egyedül lennem, úgy döntöttem, meglátogatom a rokonaimat a zeneszalonban. Természetesen számoltam az eshet séggel, hogy épp szigorúan titkos megbeszélést folytatnak, és nyomban kiküldenek. Amikor beléptem, Maddy nénikém kedvenc foteljében üldögélt az ablaknál. Charlotte a másik ablaknál állt, és hátsójával a Louis-quatorze stílusú íróasztalnak támaszkodott, amelynek színpompás, lakkozott és aranyozott felületét szigorúan tilos volt bármely testrészünkkel is megérintenünk. (Számomra még most is felfoghatatlan, hogy valami, ami olyan b n ronda, mint az az íróasztal, egyúttal annyira értékes is legyen, ahogy azt Lady Arista folyton hangoztatta. Még titkos rekeszei sem voltak, erre Leslie-vel már évekkel korábban rájöttünk.) Charlotte id közben átöltözött, és az iskolai egyenruha helyett egy sötétkék ruha volt rajta, amely úgy nézett ki, mintha egy hálóing, egy fürd köpeny és egy apácaruha keveréke lett volna. – Még itt vagyok, amint látod – mondta. – Ez… jó – feleltem, miközben igyekeztem nem túl rémülten bámulni a ruhát. – Ez elviselhetetlen! – közölte Glenda néni, aki fel-alá járkált a két ablak között. Charlotte-hoz hasonlóan is magas volt és vékony. Fején hosszú fürtökb l álló, élénkvörös hajkorona díszelgett. Az anyukámnak is ugyanilyen haja volt, és valamikor a nagymamám is vörös volt, miel tt meg szült volna. Caroline és Nick is örökölte a családi hajszínt. Csak az én hajam volt sötét és egyenes szálú, mint az apámé. Korábban én is vörös hajra vágytam, de Leslie végül meggy zött, hogy fekete hajam bájos kontrasztot képez kék szememmel és világos arcb römmel. Leslie még azt is sikeresen bebeszélte nekem, hogy a halántékomon sötétl félhold alakú 31

anyajegy – amelyet Glenda néni mindig „fura banánnak” nevezett – titokzatos és különleges látványt kelt. Az utóbbi id ben már egészen szépnek találtam magam, nem utolsósorban hála a fogszabályzónak, amely megzabolázta a metsz fogaimat, és megszabadított nyúlszer küls mt l. Bár természetesen korántsem voltam még olyan „bájos és elb völ ”, mint a drága Charlotte – hogy James szavaival éljek. Ó, bárcsak látná most ebben a zsákruhában! – Gwendolyn, angyalkám, kérsz egy citromos cukorkát? – Maddy néni megpaskolta maga mellett a zsámolyt. – Ülj ide hozzám, és tereld el egy kicsit a figyelmemet! Glenda az idegeimre megy a szaladgálásával. – Neked fogalmad sincs, mit érez ilyenkor egy anya, Maddy néni! – panaszolta Glenda néni. – Nem. Arról valóban fogalmam sincs – sóhajtott fel Maddy néni, aki a nagyapám húga volt, és soha életében nem ment férjhez. Gömbölyded, alacsony termet asszony volt, vidám, gyermekien kék szemekkel és aranysz kére festett hajkoronával, amelyben nem is oly ritkán benne felejtett egy-egy hajcsavarót. – Hol van Lady Arista? – kérdeztem, és vettem egy cukorkát. – A szomszéd szobában telefonál – világosított fel Maddy néni. – De olyan halkan, hogy sajnos egy szavát sem lehet érteni. Egyébként ez volt az utolsó doboz cukorkám. Nem hoznál még egy dobozzal a Selfridgesb l? – De, nagyon szívesen – válaszoltam. Charlotte egyik lábáról a másikra állt, mire Glenda néni azonnal megfordult. – Charlotte? – Semmi – közölte a lánya. Glenda néni összeszorította a száját. – Nem kellene inkább a földszinten várakoznod? – kérdeztem segít készen Charlotte-tól. – Akkor nem esnél olyan mélyre. – Nem kellene inkább befognod a szádat, amikor olyasmir l van szó, amir l fogalmad sincs? – kérdezett vissza Charlotte. 32

– Nos, Charlotte-nak pillanatnyilag valóban nincs szüksége ostoba megjegyzésekre – korholt Glenda néni. Már kezdtem bánni, hogy lejöttem. – A génhordozó els alkalommal soha nem ugrik vissza százötven évnél többet az id ben – magyarázta Maddy néni kedvesen. – Ez a ház 1781-ben épült, tehát itt, a zeneszalonban Charlotte teljes biztonságban van. Legfeljebb néhány muzsikáló hölgyet ijesztene meg. – Ebben a ruhában biztosan – mondtam olyan halkan, hogy csak a nagynagynéném hallhatta meg. A néni felkuncogott. Ekkor kicsapódott az ajtó, és Lady Arista vonult be a zeneszalonba. Most is úgy nézett ki, mint mindig: mintha karót nyelt volna. Egyszerre többet is. Egyet-egyet a két karjába meg a lábába, és egy harmadikat, amely középen összetartotta az egész testét. sz haját szorosan hátrafésülte, és a tarkóján kontyba t zte, mint egy tánc- és illemtanár, aki nem ismeri a tréfát. – Már úton van értünk egy sof r. De Villiers-ék a Temple2 negyedben várnak minket. Amint Charlotte visszatér, beolvassák a kronográfba. Egy szót sem értettem az egészb l. – És ha ma meg sem történik? – kérdezte idegesen Charlotte. – Charlotte, drágám, hiszen ma már háromszor tört rád a szédülés – mondta Glenda néni. – El bb vagy utóbb megtörténik – jelentette ki nyomatékosan Lady Arista. – Induljunk! A sof r bármelyik pillanatban itt lehet. Glenda néni belekarolt Charlotte-ba, és Lady Aristával együtt elhagyták a helyiséget. Amikor bezárult mögöttük az ajtó, Maddy nénivel egymásra meredtünk. – Az embernek olykor az a benyomása támad, mintha levenek néznék, nem igaz? – kérdezte Maddy néni. – Legalább 2

Temple: a templomos lovagok egykori rendházának területe, a londoni jogászkollégiumok. ügyvédi irodák, jogi könyvtárak, kamarák találhatók itt. (A ford.)

33

egy „viszlát” vagy „szia” jólesne olykor. Nem is beszélve az afféle bölcs kérdésekr l, mint „Kedves Maddy, nem volt véletlenül látomásod az utóbbi id ben, ami esetleg a segítségünkre lehetne?” – Miért? Volt? – Nem – felelte Maddy néni. – Hála istennek nem volt. A látomásaim után mindig olyan borzasztóan megéhezem, és már így is túl kövér vagyok. – Kik azok a de Villiers-ék? – kérdeztem. – Egy rakás arrogáns jampec, ha engem kérdezel – mondta Maddy néni. – Mindannyian ügyvédek vagy bankárok. Övéké a de Villiers Magánbank a városközpontban. Náluk vezetjük a bankszámláinkat. Ez igazán nem hangzott túl misztikusan. – És mi közük van azoknak az embereknek Charlotte-hoz? – Mondjuk úgy: hasonló problémáik vannak, mint nekünk. – Miféle problémáik? – Vajon nekik is egy fedél alatt kell élniük egy zsarnokoskodó nagymamával, egy bestiális nagynénivel és egy beképzelt unokahúggal? – Az id utazásért felel s gén – magyarázta Maddy néni. – A de Villiers családban férfiágon örökl dik. – Tehát nekik is van egy Charlotte-juk? – Igen, csak nem lány. Gideonnak hívják, ha jól tudom. – És is arra vár, hogy rátörjön az els rosszullét? – Nem, már túl van rajta. Két évvel id sebb Charlotte-nál. – Ez azt jelenti, hogy már két éve vígan ugrándozik ideoda az id ben? – Feltehet leg igen. Igyekeztem hozzáilleszteni a frissen szerzett információkat ahhoz a kevéshez, amit eddig tudtam. Mivel azonban Maddy néni hihetetlenül beszédes kedvében volt, csak néhány másodpercig töprengtem. – És mi az a kroni… krono…? – Kronográf – helyesbített Maddy néni, és kék gülüszemét fontoskodva kidüllesztette. – Az egy olyan szerkezet, amellyel 34

a génhordozókat – de csakis ket! – el lehet küldeni egy el re meghatározott korba. A vérrel van összefüggésben. – Egy id gép? – És vérrel tankolják fel? Te jó ég! Maddy néni megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, hogyan ködik. Elfelejted, hogy én is csak annyit tudok, amennyit véletlenül meghallok, miközben itt üldögélek, és úgy teszek, mintha kett ig sem tudnék számolni. Ezek mind borzasztóan titkos dolgok. – Igen. És nagyon bonyolultak is – feleltem. – Honnan lehet egyáltalán tudni, hogy Charlotte örökölte a gént? És miért éppen örökölte, és nem például… mondjuk… te? – Én nem örökölhettem, hál’ istennek – felelte Maddy néni. – Igaz ugyan, hogy mi Montrose-ok mindig is fura figurák voltunk, de a gén csak kés bb, a nagymamádnak köszönhet en került a családba. Mert hát a bátyámnak feltétlenül t kellett elvennie feleségül. – Maddy néni elvigyorodott. Maddy néni ugyanis megboldogult Lucas nagyapám húga volt. Mivel neki nem volt férje, már fiatalon odaköltözött a nagyapámhoz, hogy vezesse a háztartását. – Lucas és Lady Arista esküv je után hallottam életemben el ször err l a génl. Charlotte örökösödési vonalán az utolsó génhordozó egy Margret Tilney nev hölgy volt, aki nem más, mint Arista nagymamád nagymamája. – És Charlotte ett l a Margrett l örökölte a gént? – , nem! Közben ott volt még Lucy is. Szegény kislány! – Miféle Lucy? – Az unokatestvéred, Lucy. Harry legid sebb lánya. – Ó! Tehát az a Lucy. – A nagybátyám, Harry, aki Gloucestershire-ben élt, jóval id sebb volt Glendánál és Anyánál. David, a legfiatalabb gyereke, huszonnyolc éves volt, és a British Airwaysnél dolgozott pilótaként. Ami sajnos nem jelentette azt, hogy olcsóbban juthattunk repül jegyekhez. És Janetnek, a középs nek, már gyerekei voltak, méghozzá két kis ördögfióka: Poppy és Daisy. Lucyval, a legid sebb testvérrel viszont még 35

sohasem találkoztam. Nem is tudtam róla túlságosan sokat. A többiek általában mélyen hallgattak Lucyr l. volt ugyanis a Montrose család fekete báránya. Tizenhét évesen lelépett otthonról, és azóta sem hallatott magáról. – Lucy tehát gén hordozó? – Úgy ám! – felelte Maddy néni jelent ségteljesen. – Elszabadult a pokol, amikor Lucy elt nt. A nagymamád kis híján szívinfarktust kapott. Rettenetes botrány tört ki. – Maddy néni olyan hevesen rázta a fejét, hogy arany fürtjei teljesen összegabalyodtak. – El tudom képzelni. – Már láttam is magam el tt, mi történne, ha Charlotte egyszer csak összepakolná a b röndjét és lelépne. – Nem, nem. El sem tudod képzelni! Hiszen fogalmad sincs, milyen drámai körülmények között t nt el, és hogy az egésznek mi köze volt ahhoz a fiúhoz… Gwendolyn! Vedd ki az ujjad a szádból! Undorító szokás! – Bocsánat. – Észre sem vettem, hogy id közben rágcsálni kezdtem a körmömet. – Csak az izgatottság miatt van. Annyi mindent nem értek… – Ezzel én is pontosan így vagyok – biztosított Maddy néni. – Pedig már tizenöt éves korom óta hallgatom ezt a sok zagyvaságot. Legalább természetes érzékem van a rejtélyekhez. A Montrose család minden tagja szereti a titkokat. Ez mindig is így volt. Ha engem kérdezel, csakis ezért vette feleségül az a boldogtalan bátyám a nagyanyádat. Semmi esetre sem az ellenállhatatlan bája vonzotta, az ugyanis soha nem volt neki. – Maddy néni belenyúlt a cukorkás dobozba, és felsóhajtott, amikor rádöbbent, hogy üres. – Ó, Jézusom! Azt hiszem, teljesen cukorkafügg vé váltam! – Gyorsan átszaladok a Selfridgesbe, és hozok egy dobozzal – ajánlottam. – Te vagy az én legkedvesebb angyalkám. És az is maradsz. Adj egy puszit, és vegyél fel kabátot! Odakint esik az es . És soha többé ne rágd a körmöd! Hallod? 36

Mivel a kabátom még mindig az iskolai szekrényemben lógott, felvettem Anya virágmintás es kabátját, és mikor kiléptem az ajtón, a fejemre húztam a kapucnit. A 18-as számú ház bejáratánál álló férfi éppen rágyújtott. Egy hirtelen jött sugallatnak engedelmeskedve odaintettem neki, miközben leugráltam a lépcs n. Nem integetett vissza. Hát persze, hogy nem. – Bunkó. – Futni kezdtem az Oxford Street felé. Szakadt az es , mintha dézsából öntenék. Jobb lett volna, ha nem csak az es kabátot veszem fel, hanem gumicsizmát is húzok. Kedvenc magnóliafám az utcasarkon szomorúan lógatta virágait. Miel tt elértem volna a fáig, már három pocsolyába is beleléptem. Amikor éppen egy negyediket akartam kikerülni, minden el zetes figyelmeztetés nélkül lerántott valami a lábamról. A gyomrom felfordult, és az utca szürke folyóvá mosódott össze a szemeim el tt.

37

Ex hoc momento pendet deternitas. (Ezen a pillanaton függ az örökkévalóság.) Egy napóra felirata, Middle Temple, London.

3

A

mikor a látásom végre kitisztult, egy veteránautó kanyarodott be éppen a sarkon, én pedig a járdán térdelve reszkettem. Valami nem volt rendben az utcával. Másképp nézett ki, mint általában. Egyetlen másodperc alatt megváltozott minden. Az es elállt, viszont jeges szél fújt, és sokkal sötétebb volt, mint az el bb. Mintha egyetlen pillanat alatt leszállt volna az éj. A magnóliafán nem voltak sem virágok, sem levelek. Még abban sem voltam biztos, hogy ugyanazt a fát látom. A fát körülvev kerítésoszlopok hegyei aranyszín re voltak festve. Meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap még feketék voltak. Újabb oldtimer t nt fel a kanyarban. Különös járm volt, magas kerekekkel és világos küll kkel. Végignéztem a járdán – a pocsolyák elt ntek. És a közlekedési táblák is. Az aszfalt viszont egyenetlen és púpos volt, az utcai lámpák pedig egészen máshogy néztek ki, sárgás fényük alig ért el a legközelebbi ház bejáratáig. Rossz el érzetem támadt, de még nem voltam rá felkészülve, hogy megengedjem magamnak a baljós gondolatot. Tehát el ször is mély lélegzetet vettem. Utána még egyszer körülnéztem, ezúttal valamivel alaposabban. Oké, ha jobban megnézzük, nem is változott meg annyi minden. A legtöbb ház tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, mint mindig. Mégis – odébb elt nt a teabolt, ahol Anya azt a finom

39

Prince of Wales kekszet szokta venni, és amott azt a sarki házat a hatalmas oszlopokkal korábban még sose láttam. Egy kalapos, fekete kabátos férfi kissé meglepetten ment el mellettem, de nem próbált megszólítani, felsegíteni meg pláne nem. Felálltam, és lesöpörtem a port a térdemr l. A rossz el érzetem lassan, de biztosan szörny bizonyossággá vált. Mégis kivel akartam volna bármit is elhitetni? Nem csöppentem egy veteránautós felvonulás közepébe, és a magnólia sem dobta le egyik pillanatról a másikra a leveleit. Bár mindent megadtam volna azért, ha Nicole Kidman hirtelen felbukkan a sarkon, ez sajnos nem egy Henry James film díszlete volt. Pontosan tudtam, mi történt. Egyszer en tudtam. És azt is tudtam, hogy itt valami szörny tévedésr l van szó. Egy másik id ben értem földet. Nem Charlotte. Én. Itt valaki óriási hibát követett el. A fogaim minden átmenet nélkül vacogni kezdtek. Nem csak az idegesség miatt, hanem azért is, mert borzasztóan hideg volt. – Tudnám, mit kell tennem – visszhangzottak fülemben Charlotte szavai. Persze hogy Charlotte tudta volna, mit kell tennie. De nekem senki nem árulta el. Ott álltam tehát az utcasarkon, reszkettem, a fogaim vacogtak, és minden járókel megbámult. Bár igazán nem sokan jártak arra. Egy fiatal n ment el mellettem bokáig ér kabátban, karján kosárral, mögötte egy kalapos férfi haladt, aki felölt jén a gallért magasan felhajtotta. – Elnézést! – szólítottam meg ket. – Nem tudnák véletlenül megmondani, milyen évet írunk? A n úgy tett, mintha nem hallott volna meg, és felgyorsította a lépteit. A férfi megrázta a fejét. – Micsoda arcátlanság! – morogta maga elé. 40

Felsóhajtottam. Amúgy sem értem volna túl sokat ezzel az információval. Alapjában véve nem volt jelent sége, hogy éppen 1899-ben vagyok vagy 1923-ban. Azt legalább tudtam, hogy hol vagyok. Hiszen alig száz méterre laktam innen. Mi sem kézenfekv bb, mint egyszer en hazamenni. Valamit mégiscsak tennem kellett. Az utca békésnek és nyugodtnak t nt a félhomályban, ahogy lassan visszafelé baktattam. Újra meg újra körbekémleltem. Mi volt más? És mi volt ugyanolyan? A házak közelebbr l szemlélve is nagyon hasonlítottak az én id mben ott álló épületekre. Akkor tört rám az érzés, hogy el ször látom ket, amikor a sok apró részletet szemügyre vettem, de talán csak azért, mert korábban soha nem figyeltem fel rájuk. Ösztönösen vetettem egy pillantást a 18-as számú házra, de a bejáratnál nem állt senki – a fekete ruhás férfi nem volt sehol. Megálltam. A házunk pontosan úgy nézett ki, mint az én id mben. A földszinti és az els emeleti ablakokból fény sz dött ki. Anya tet téri szobájában is égett a lámpa. Elöntött a honvágy, ahogy felnéztem. A tet ablakokról jégcsapok lógtak le. – Én tudnám, mit kell tennem. Tényleg, mit tenne most Charlotte? Már majdnem teljesen besötétedett, és borzasztóan hideg volt. Hová menne Charlotte, hogy meg ne fagyjon? Haza? Felbámultam az ablakokra. Talán már él a nagyapám. Még az is lehet, hogy felismerne. Végül is kiskoromban még lovagoltam a térdén… Á, ostobaság! Ha meg is született már, nehezen fog emlékezni arra, hogy majd valamikor, amikor megöregszik, a térdén fog lovagoltatni engem. A hideg bekúszott az es kabátom alá. Na, jó. Most egyszeen csak be fogok csengetni, és szállást kérek éjszakára. A kérdés már csak az volt, hogyan kezdjek hozzá. 41

– Hello, a nevem Gwendolyn, és annak a Lord Lucas Montrose-nak az unokája vagyok, aki talán még meg sem született. Nem gondolhattam komolyan, hogy ezt bárki is elhiszi. Valószín leg hamarabb kerülnék elmegyógyintézetbe, mint gondolnám. És az ilyen kórházak ez id tájt reménytelen és borzalmas helyek voltak: ha az ember egyszer bekerült, soha többé nem mehetett haza. Másrészt viszont nem sok választásom volt. Az járt a fejemben, hogy nemsokára koromsötét lesz, márpedig valahol meg kell húznom magam éjszakára, különben megfagyok. Vagy rám talál Hasfelmetsz Jack. Te jó ég! Egyáltalán mikor hajtotta végre ez a borzalmas alak a rémtetteit? És hol? Remélhet leg nem itt, a szép, tiszta Mayfairben! Ha sikerülne valamelyik el dömmel beszélni, talán meggy zhetném, hogy többet tudok a családról és a házról, mint bármely más idegen. Rajtam kívül ugyan ki tudná kapásból megmondani, hogy Hugh üküküküknagypapa lovát Kövér Annie-nek hívták? Ez a legtitkosabb családi információk közé tartozott. Egy széllökést l megborzongtam. Nagyon hideg volt. Azon sem csodálkoztam volna, ha esni kezd a hó. – Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jöv l érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repül gépet, a televíziót és a h szekrényt sem… Legalább megpróbálom. Nagy leveg t vettem, és elindultam a bejárati ajtó felé. A lépcs fokok furcsán ismer snek, ugyanakkor idegennek is hatottak. Ösztönösen kitapogattam a cseng helyét. De nem volt ott. Nyilvánvalóan még az elektromos cseng t sem találták fel. Sajnos ez sem utalt egyértelm en arra, pontosan melyik évbe is csöppentem. Még azt sem tudtam, mikor találták fel egyáltalán az elektromos áramot. A g zhajók el tt vagy után?

42

Vajon tanultunk err l az iskolában? Ha igen, sajnos nem emlékeztem rá. Találtam egy fogantyút, amely egy lánc végén fityegett, akárcsak a régimódi vécélehúzó Leslie-ék lakásában. Er sen meghúztam, mire az ajtó mögött megszólalt egy cseng . Jaj, istenem, most segíts! Valószín leg a személyzet valamelyik tagja fog ajtót nyitni. Mit mondjak neki, hogy egyáltalán megengedje, hogy beszéljek a család valamelyik tagjával? Lehet, hogy még él Hugh üküküküknagybátyám? Vagy már? Vagy nem is tudom. Egyszer en megkérdezem, otthon van-e. Vagy majd Kövér Annie iránt fogok érdekl dni. Lépéseket hallottam az ajtó felé közeledni, és minden bátorságomat összeszedtem. De azt már nem láttam, ki nyitott ajtót, mert megint lerántott valami a lábamról, szédületes sebességgel magával sodort, majd ismét kiköpött. A házunk ajtaja el tti lábtörl n találtam magam, felugrottam és körülnéztem. Minden pontosan úgy nézett ki, mint korábban, amikor elindultam citromos cukorkát venni Maddy néninek. A házak, a parkoló autók, s t – még az es is. A fekete ruhás férfi a 18-as számú ház el tt engem bámult. – Na, igen. Hidd el, én is meglep dtem! – mormogtam. Vajon mennyi id t töltöttem távol? Vajon látta a fekete férfi, ahogy elt ntem az utcasarkon, majd ismét megjelentem a lábtörl n? Bizonyára nem hitt a szemének. Megérdemelte. Most már legalább láthatja, milyen az, amikor feladnak az embernek egy rejtvényt. Villámgyorsan becsengettem. Mr. Bernhard nyitott ajtót. – Sürg s dolgunk akadt? – kérdezte. – Magának valószín leg nem, de nekem annál inkább! Mr. Bernhard felvonta a szemöldökét. – Bocsánat, megfeledkeztem valamir l, ami nagyon fontos. – Azzal elosontam mellette, és felrohantam a lépcs n, kettesével szedve a lépcs fokokat. 43

Maddy néni meglepetten pillantott fel, amikor berontottam az ajtón. – Azt hittem, már elmentél, angyalkám. Zihálva néztem a faliórára. Pontosan húsz perce hagytam el a szobát. – De még jó, hogy visszajöttél! Elfelejtettem mondani, hogy a Selfridgesben ugyanaz a cukorka kapható cukormentes változatban is, de a csomagolás pontosan ugyanúgy néz ki! Azt nehogy megvedd, mert a cukormentes cukorkától… – nos, khm, hát igen – hasmenést lehet kapni! – Maddy néni, miért olyan biztos benne mindenki, hogy Charlotte örökölte a gént? – Mert… nem tudnál valami egyszer bbet kérdezni? – Maddy néni kissé zavartnak t nt. – Megvizsgálták a vérét? Nem lehet, hogy valaki másban is benne van ez a gén? – kérdeztem, már kevésbé zihálva. – Charlotte egészen biztosan génhordozó. – Mert elvégezték rajta a DNS vizsgálatot? – Angyalkám, tényleg nem a megfelel embert kérdezed. Biológiából mindig is gyengécske voltam, még azt sem tudom, mi az a DNS. Azt hiszem, az egésznek kevesebb köze van a biológiához, mint a matematikához. Sajnos matematikából sem voltak jó jegyeim. Ha számokról és képletekr l van szó, kikapcsol az agyam. Csak azt mondhatom, hogy Charlotte pontosan azon a napon jött a világra, amelyet már évszázadokkal korábban kiszámítottak. – Tehát a születési dátum határozza meg, hogy az ember örökölte-e a gént vagy sem? – Az ajkamba haraptam. Charlotte október 7-én született, én pedig 8-án. Csupán egyetlenegy nap választott el bennünket egymástól. – Azt hiszem, inkább fordítva – mondta Maddy néni. – A gén határozza meg a születés idejét. Mindent pontosan kiszámítottak. – És mi van, ha elszámolták magukat?

44

Egyetlen nappal! Ilyen egyszer volt tehát. Az egész egy tévedés! Nem Charlotte örökölte azt az átkozott gént, hanem én. Vagy mindketten. Vagy… Le kellett ülnöm. Maddy néni a fejét rázta. – Nem számolták el magukat, angyalkám. Úgy gondolom, ha ezek az emberek valamihez igazán értenek, hát az a számolás. De hát kik voltak egyáltalán „ezek az emberek”? – Mindenki elszámolhatja magát – kötöttem az ebet a karóhoz. Maddy néni felnevetett. – Attól tartok, Isaac Newton nem követte el ezt a hibát. – Newton számította ki, mikor születik meg Charlotte? – Drága gyermekem, megértem a kíváncsiságodat. A te korodban én is ilyen voltam. El ször is: néha okosabb, ha az ember tudatlan marad. Másodszor: tényleg nagyon-nagyon örülnék, ha hoznál végre egy doboz citromos cukorkát. – Annyira logikátlan ez az egész! – töprengtem tovább hangosan. – Csak látszólag. – Maddy néni megsimogatta a kezemet. – Még ha nem is lettél sokkal okosabb, ez a beszélgetés akkor is maradjon köztünk! Ha a nagymamád megtudja, mi mindent meséltem el neked, meg fog haragudni. És amikor haragszik, még rémesebb, mint egyébként. – Ne félj! Nem árullak el, Maddy néni. És már megyek is cukorkáért. – Jó gyerek vagy. – Már csak egyetlen kérdésem van: általában mennyi id telik el az els id utazástól a következ ig? Maddy néni felsóhajtott. – Kérlek! – esedeztem. – Nem hinném, hogy erre létezik bármilyen szabály – mondta Maddy néni. – Minden génhordozó más. És egyikük sem képes maga irányítani az id utazásokat. Naponta megtörténhet, teljesen irányíthatatlanul, s t naponta akár többször is. Éppen 45

ezért olyan fontos ez a kronográf. Ha jól értettem, ez a szerkezet megakadályozza, hogy Charlotte tehetetlenül sodródjon az id folyamban. A segítségével elküldhetik veszélytelenebb korokba, ahol semmi rossz nem történhet vele. Tehát ne aggódj miatta! Valójában sokkal inkább magam miatt aggódtam. – Mennyi id re t nik el az ember a jelenben, miközben a múltban tartózkodik? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. – És el fordulhat, hogy második alkalommal mégiscsak visszaugrik egészen a dinoszauruszokig, amikor itt még nem volt más, csak mocsár? Nagynéném egyetlen kézmozdulattal belém fojtotta a szót. – Most már elég legyen, Gwendolyn! Hiszen én sem tudok mindent! Végre összeszedtem magam. – Azért köszönöm, hogy beszélgethettem veled – hálálkodtam. – Sokat segítettél. – Alig hinném. Borzalmas lelkifurdalás gyötör. Tulajdonképpen a te érdekedben sem lenne szabad ennyi mindent elárulnom neked. F leg úgy, hogy mindezt még nekem sem lenne szabad tudnom. Amikor annak idején a bátyámat – a te drága jó nagyapádat – faggattam ezekr l a titkokról, mindig ugyanazt a választ kaptam t le. Azt mondta, minél kevesebbet tudok, annál egészségesebb maradok. Na, mész már végre a cukorkáért? És ne feledd: nehogy cukormenteset hozzál! Elindultam, Maddy néni pedig vidáman integetett utánam. Mégis hogyan árthatnak a titkok az ember egészségének? És mennyit tudott nagyapám err l az egészr l? – Isaac Newton? – ismételte meg Leslie döbbenten. – Nem volt az, aki felfedezte a gravitációt? – De igen. S t, a jelek szerint számította ki Charlotte születésének id pontját is. – A Selfridges élelmiszerosztályán álltam, a joghurtok el tt. Jobb kezemmel az egyik fülemre szorítottam a mobilomat, miközben a ballal befogtam a másik füle46

met. – Csakhogy pechemre senki sem hiszi el nekem, hogy Newton elszámolta magát. Világos! Ugyan ki hinné el! De akkor is tutira el kellett számolnia magát, Leslie. Én egy nappal Charlotte után születtem, és mégis én utaztam az el bb az id ben, nem pedig . – Ez tényleg több mint rejtélyes. Á, ennek a vacaknak megint órákra van szüksége, hogy beinduljon. Gyerünk már, te dög! – Leslie a számítógépét átkozta. – Jaj, Leslie, olyan… furcsa volt! Majdnem találkoztam valamelyik sömmel. Például azzal a kövér fickóval a rejtekajtó el tti festményen. Tudod, Hugh üküküküknagybátyámmal. Úgy értem, ha pont az idejébe csöppentem, és nem egy másikba. Akár diliházba is dughattak volna! – Isten tudja, mi minden történhetett volna veled! – szörnyülködött Leslie. – Még mindig nem tudom felfogni! A rokonaid éveken át óriási h hót csapnak Charlotte körül, aztán meg te viszed el a balhét! Azonnal el kell mondanod anyukádnak! Egyáltalán… azonnal menj haza! Bármelyik pillanatban újra bekövetkezhet! – Hátborzongató, mi? – Totálisan. Na, most már végre fenn vagyok a neten. El ször beírom a Google-ba, hogy Newton. Te pedig hazamész! Mars! Tudod, mióta létezik a Selfridges? Lehet, hogy azel tt egy nagy gödör volt a helyén, és mindjárt tizenkét métert zuhansz! – A nagymamám teljesen ki fog készülni, ha megtudja – mondtam. – Na, igen. Nem is beszélve szegény Charlotte-ról… gondolj bele! Annyi éven keresztül le kellett mondania mindenr l, és most még csak nem is származik bel le semmi haszna. Hopp, megvan! Newton. Született 1643-ban, Woolsthorpe-ban – az meg hol a csudában van? –, meghalt 1727-ben, Londonban. Bla-blabla. Itt semmit nem írnak az id utazásról, csak valami infinitezimális számításról… soha nem hallottam róla, és 47

te? Spirálok transzcendenciája… quadratix, optika, égi mechanika, blabla. A! Itt van a gravitáció törvénye is… nos, igen, talán a spirálok transzcendenciája áll legközelebb az id utazáshoz. Szerinted nem? – szintén… nem hiszem – feleltem. Mellettem egy párocska éppen azon vitatkozott hangosan, milyen joghurtot vegyenek. – Te még mindig a Selfridgesben vagy? – kiáltott fel rémülten Leslie. – Indulj már végre haza! – Már indulok is – mondtam, és a kijárat felé lendítettem a Maddy néni cukorkáját tartalmazó sárga papírzacskót. – De Leslie, én ezt nem mesélhetem el otthon. rültnek fognak tartani. Leslie felhorkant. – Gwen! Minden normális család rögtön diliházba küldene, de a sajátod biztosan nem! Hiszen k másról sem beszélnek, mint id utazás génekr l és kronométerekr l és misztériumórákról. – Kronográf – javítottam ki. – Képzeld, az az izé vérrel m ködik! Giga-mega undorító! – Kro-no-gráf? Oké, beírtam a Google-ba. Átverekedtem magam az Oxford Streeten tolongó embertömegen a következ közlekedési lámpáig. – Glenda néni azt fogja mondani, hogy az egészet azért találtam ki, mert én akarok Charlotte helyett a figyelem középpontjába kerülni. – Na és? Legkés bb a következ id utazásodkor rá fog döbbenni, hogy tévedett. – És mi van, ha soha többé nem történik meg újra? Ha ez csak egy olyan egyszeri, múló rosszullét volt. Mint a nátha. – Ezt te magad sem gondolod komolyan. Oké, úgy t nik, a kronográf nem más, mint egy teljesen szokványos karóra. Tonnaszámra megveheted az eBayen, tíz fontnál kezd dik az ára. A francba… várj csak, beírom, hogy Isaac Newton és kronográf és id utazás és vér. – Na és most? 48

– Nulla találat. – Leslie felsóhajtott. – Csak azt sajnálom, hogy nem néztünk utána ennek az egésznek már sokkal hamarabb. El ször is beszerzek egy kis szakirodalmat. Mindent, amit az id utazásról találok. Mire jó ez a béna könyvtári olvasójegy, ha nem erre? Most hol vagy? – Éppen áthaladok az Oxford Streeten, és befordulok a Duke Streetre. – Hirtelen rám jött a kuncoghatnék. – Azért kérdezed, hogy idejöhess X-et rajzolni a járdára, ha netán megszakadna köztünk a kapcsolat? Most már igazán kíváncsi vagyok, mire lett volna jó az a béna krétakereszt, ha épp Charlotte t nik el. – Hát, talán utánaküldték volna azt a másik id utazót. Hogy is hívják? – Gideon de Villiers. – Izgalmas név. Ezt is beírom a Google-ba. Gideon de Villiers. Hogy írják? – Honnan tudjam? Visszatérve a krétakereszthez: mégis hová küldhették volna ezt a Gideont? Úgy értem, melyik korba? Charlotte bárhol lehetett volna. Bármelyik percben, bármelyik órában, bármelyik évben és bármelyik évszázadban. Neeeem! A kréta keresztnek semmi értelme. Leslie akkorát rikoltott a fülembe, hogy majdnem leejtettem a telefont. – Gideon de Villiers. Találtam egyet. – Tényleg? – Aha. Itt ez áll: A greenwichi Vincent Internátus pólócsapata az idén is megnyerte az Angliai Iskolák Lovaspóló Bajnokságát. A kupa boldog tulajdonosai balról jobbra: William Henderson igazgató, John Carpenter edz , Gideon de Villiers csapatkapitány… és így tovább. Ty , szóval még kapitány is! A kép sajnos nagyon kicsi, nem lehet megkülönböztetni a fiúkat a lovaktól. Most épp merre jársz, Gwen? – Még mindig a Duke Streeten. Hiszen ez stimmel: bentlakásos iskola Greenwichben, lovaspóló… biztosan az. Az nem áll ott véletlenül, hogy id nként csak úgy elt nik? Esetleg közvetlenül a lóról? 49

– Ó, most látom csak… a cikk már hároméves. Lehet, hogy közben már el is végezte az iskolát. Megint szédülsz? – Még nem. – Most hol vagy? – Leslie! Még mindig a Duke Streeten. Sietek, amennyire csak tudok. – Oké, addig telefonálunk, míg meg nem érkezel a házatok elé, és amint hazaérsz, beszélsz az anyukáddal. A karórámra néztem. – De hát még haza sem ért a munkából! – Akkor megvárod. Mindenképpen beszélned kell vele, világos? tudja, mi a teend , hogy bajod ne essen. Gwen? Ott vagy még? Hallottad, amit mondtam? – Igen. Hallottam. Leslie? – Hm? – Örülök, hogy segítesz. Te vagy a legjobb barátn a világon. – Te sem vagy éppen rossz – mondta Leslie. – Legközelebb például hozhatnál nekem men cuccokat a múltból. Ilyen barátn je nincs ám mindenkinek! És ha legközelebb dogát írunk törib l, egyszer en majd a helyszínen készülsz fel rá. – Ha te nem lennél, azt sem tudnám, mihez kezdjek. – Tudtam, hogy elég szánalmasan hangzik, amit mondok. De hát… ó, egek, tényleg szánalmasan éreztem magam a b römben. – Egyáltalán képes lennél tárgyakat magaddal hozni a múltból? – kérdezte Leslie. – Fogalmam sincs. Komolyan. Halványlila g zöm sincs róla. Legközelebb kipróbálom. Most egyébként a Grosvenor Square-en vagyok. – Akkor mindjárt hazaérsz – sóhajtott fel Leslie megkönynyebbülten. – A pólós cikken kívül a Google semmit nem talált Gideon de Villiers-r l. Viszont egy csomó mindent hozott fel egy bizonyos de Villiers magánbankról és egy de Villiers ügyvédi irodáról a Temple-ben. – Igen, k lesznek azok. 50

– Nem érzel szédülést? – Nem, de köszi, hogy megkérdezted. Leslie megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy félsz, de ez az egész mégis olyan izgi! Amolyan igazi kaland, Gwen. És te vagy az egyik f szerepl ! Igen. Én vagyok – gondoltam magamban. Ez tényleg durva. Leslie-nek igaza volt: semmi okom nem volt feltételezni, hogy anyukám nem hinne nekem. A „kísértethistóriáimat” is mindig kell komolysággal hallgatta végig. Mindig bizalommal fordulhattam hozzá, ha valamit l féltem. Amikor még Durhamben laktunk, hónapokig üldözött egy démon szelleme, akinek tulajdonképpen vízköp ként kellett volna szolgálatot teljesítenie egy katedrális tetején. Asraelnek hívták, és úgy nézett ki, mint egy ember, egy macska és egy sas keveréke. Amikor észrevette, hogy én látom, teljesen el volt ragadtatva, hogy végre társaloghat valakivel. Folyton a nyomomban futkosott és repkedett, telebeszélte a fejemet, éjjelente pedig be akart kéredzkedni az ágyamba. Miután legy ztem kezdeti félelmemet – Asraealnek, mint minden vízköp nek, meglehet sen rémiszt fizimiskája volt –, lassanként összebarátkoztunk. Asrael sajnos nem költözhetett Durhamb l Londonba, és néha még most is hiányzik. Az a néhány vízköp démon, akikkel itt, Londonban találkoztam, kevésbé volt szimpatikus, eddig legalábbis még egyetlenegy sem ért Asrael nyomába. Ha Anya elhitte nekem Asraelt, akkor biztosan elhiszi majd az id utazást is. Csak a megfelel pillanatra vártam, hogy beszélhessek vele. Ez a megfelel pillanat azonban sehogyan sem akart eljönni. Alig ért haza a munkából, Caroline-nal kellett perlekednie, mivel a húgom feliratkozott azon önkéntesek közé, akik a nyári szünet ideje alatt gondoskodnak majd az osztály terráriumáról, beleértve az osztály kedvencét, a Mr. Bean

51

névre hallgató kaméleont is. Bár még hónapok voltak hátra a nyári szünetig, a vita a jelek szerint halaszthatatlan volt. – Te nem gondozhatod Mr. Beant, Caroline! Hiszen tudod jól, a nagymamád nem engedi, hogy állatot tartsunk a házban – mondta anya. – Glenda néni pedig allergiás. – De hát Mr. Beannek nincs is sz re! – tiltakozott Caroline. – És mindig a terráriumban marad. Senkit sem zavarna. – De a nagymamádat igenis zavarja! – Akkor a nagymama buta! – Caroline, ezt nem engedhetem meg! Ráadásul itt senkinek fogalma sincs, mi fán terem a kaméleon. Képzeld csak el, ha valamit rosszul csinálnánk, Mr. Bean megbetegedne és elpusztulna! – Nem pusztulna el. Én tudom, hogyan kell bánni vele. Kérlek, Anya! Hadd hozzam haza! Ha nem hozhatom haza, akkor megint Tess viszi el, pedig állandóan úgy viselkedik, mintha lenne Mr. Bean kedvence. – Caroline! Azt mondtam: nem. Negyedóra múltán még mindig vitatkoztak, még akkor is, amikor Anya végül bement a fürd szobába, és magára csukta az ajtót. Caroline odaállt az ajtó elé, és bekiabált rajta: – Lady Aristának nem is kell tudnia róla. Becsempészhetnénk a terráriumot a lakásba, amikor épp nincs itthon. Hiszen szinte soha nem teszi be a lábát a szobámba. – Itt már a vécén sincs nyugta az embernek? – kiabált ki Anya. – Nincs – felelte Caroline. Borzalmasan idegtép tudott lenni. Csak akkor hagyta abba a nyafogást, amikor Anya megígérte, hogy személyesen jár közbe Lady Aristánál Mr. Bean nyári üdültetése ügyében. Azt az id t, amelyet Caroline és Anya vitatkozásra pazarolt, én arra használtam fel, hogy eltávolítsam Nick öcsém hajából a rágógumit.

52

A varrószobában ültünk. Körülbelül félkilónyi rágó tapadt Nick fejéhez, de arra bezzeg nem emlékezett, hogy került oda az a töménytelen mennyiség ragacs. – Az ilyesmit észreveszi az ember! – mondtam felháborodva. – Sajnos le kell vágnom néhány tincset. – Nem gond – mondta Nick. – Egyúttal a többit is nyugodtan levághatod. Lady Arista úgyis azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy lány. – Lady Arista szerint mindenki úgy néz ki, mint egy lány, akinek hosszabb a haja egy szál gyufánál. Ezeket a szép fürtöket kár lenne olyan rövidre nyírni. – Majd kin nek újra. Vágd le mindet, oké? – De körömollóval nem megy. Csak a fodrász tudja rendesen levágni. – Menni fog – biztatott Nick. Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy egyszer már levágtam a haját körömollóval, aminek eredményeképpen úgy nézett ki, mint egy újszülött kesely fióka. Én hétéves voltam, négy. Parókát akartam készíteni magamnak, ahhoz volt szükségem a fürtjeire. A paróka sajnos nem sikerült, viszont egy nap szobafogság volt a büntetésem. – Ne merészeld! – figyelmeztetett Anya, amint belépett a szobába. A biztonság kedvéért kivette a kezemb l az ollót. – Ha már muszáj, akkor inkább hagyjuk a fodrászra, majd levágja. Holnap. Most indulás vacsorázni. Nick felsóhajtott. – Ne aggódj. Lady Arista ma nem vacsorázik velünk! – újságoltam, és Nickre vigyorogtam. – Senki sem fog piszkálni a rágógumid miatt. Sem a pulcsidon díszelg folt miatt. – Milyen folt? – Nick végignézett magán. – Ó, a fenébe! Biztosan a gránátalmaszörp volt. Észre sem vettem. – Szegénykém… teljesen rám ütött. – Ahogy már mondtam, ma este senki sem fog leszidni. – De hát ma nem is szerda van! – mondta Nick. – Akkor is elutaztak. 53

– Szuper. Amikor Lady Arisra, Charlotte és Glenda néni is jelen volt az étkezésnél, a vacsora valódi megpróbáltatás volt mindannyiunk számára. Lady Arista Folyton Caroline és Nick viselkedését kritizálta (olykor Maddy néniét is), Glenda néni állandóan az iskolai osztályzataim iránt érdekl dött, hogy azután összehasonlítsa ket Charlotte jegyeivel, aki mindeközben úgy vigyorgott, mint maga Mona Lisa, és bármit kérdeztünk is t le, csak ennyit válaszolt: „Ahhoz semmi közötök.” Mindent együttvéve, örömmel lemondtunk volna ezekr l az esti összejövetelekr l, de Lady Arista ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jelen legyen. Csak annak volt szabad hiányoznia, akinek valamilyen ferbetegsége volt. Az ételt Mrs. Brompton készítette, aki hétl péntekig járt hozzánk f zni és mosni. (Hétvégén hol Glenda néni f zött, hol Anya. Sem a pizzafutártól, sem a kínaitól nem volt szabad rendelnünk semmit, amit Nick és én szintén sajnáltunk.) Szerda esténként, amikor Lady Arista, Glenda néni és Charlotte misztériumórán volt, a vacsora érezhet en felszabadultabban telt. Aznap pedig mindannyian nagyon örültünk, hogy bár még csak hétf van, máris szerda esti hangulat uralkodik a családban. Nem mintha hangosan szürcsöltünk, csámcsogtunk vagy böfögtünk volna, de egymás szavába mertünk vágni, felkönyököltünk az asztalra, és olyan témákról fecsegtünk, amelyeket Lady Arista minden bizonnyal illetlenségnek tartott volna. Például a kaméleonokról. – Szereted a kaméleonokat, Maddy néni? Nem örülnél neki, ha kapnál egyet? Egy egészen jámbor példányt? – Hát, hm, tulajdonképpen, igen… most, hogy így mondod, eszembe jut, mennyire vágytam mindig is egy kaméleonra – válaszolta Maddy néni, és rozmaringos krumplit halmozott a tányérjára. – Mindenképp nagyon örülnék neki. 54

Caroline sugárzott a boldogságtól. – Lehet, hogy hamarosan teljesül a kívánságod! – Nem jelentkezett Lady Arista vagy Glenda néni? – kérdezte hirtelen Anya. – Anyád felhívott délután, hogy közölje, ma nem vacsoráznak velünk – felelte Maddy néni. – Mindannyiunk nevében kifejeztem legnagyobb sajnálkozásomat. Remélem, egyetértetek. – Ó, igen – kuncogott Nick. – És Charlotte? …? – kérdezte Anya. – Eddig még nem – vonta meg a vállát Maddy néni. – De azzal számolnak, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet. Szegény kislány folyamatosan szédül, és most már migrénje is van. – Igazán sajnálom – mondta Anya. A tányérja mellé fektette a villáját, és szórakozottan bámulta az étkez sötét faburkolatát, amely olyan volt, mintha valaki felcserélte volna a falakat a padlóval, és a falat parkettázta volna ki. – Mi lesz akkor, ha Charlotte egyáltalán nem fog utazni az id ben? – kérdeztem. – El bb vagy utóbb meg fog történni! – imitálta Nick a nagymama kenetteljes hangját. Anyán és rajtam kívül mindenki nevetett. – És ha mégsem történik meg? Ha tévedtek, és Charlotte egyáltalán nem is örökölte azt a gént? – kérdeztem. Nick ezúttal Glenda nénit kezdte utánozni: – Charlotte-on már kisbaba korában látszott, hogy magasabb rend küldetése van. Össze sem lehet hasonlítani veletek, hétköznapi kölykökkel. Megint mindenki nevetett. Kivéve Anyát. – Ez meg hogy jutott eszedbe, Gwendolyn? – Csak úgy… – haboztam. – De hiszen elmagyaráztam neked, hogy semmiféle tévedés nem jöhet szóba – mondta Maddy néni.

55

– Igen, mert Isaac Newton egy zseni, aki soha nem téved. Tudom – mondtam. – Egyáltalán mi a csudának számolta ki Newton Charlotte születési dátumát? – Maddy néni! – Anya szemrehányó tekintetet vetett Maddy nénire. Maddy néni csettintett a nyelvével. – Lyukat beszélt a hasamba. Mit tehettem volna? Pontosan olyan, mint te voltál kiskorodban, Grace. Egyébként pedig megígérte, hogy egyetlen szót sem szól a beszélgetésünkr l. – Csak azt ígértem meg, hogy a nagymamának nem szólok róla – mondtam. – Talán Isaac Newton találta fel a kronográfot is? – Áruló! – kiáltott fel Maddy néni. – Ezután várhatod, hogy én bármit is elmondjak neked! – Miféle kronográfot? – kérdezte Nick. – Az egy olyan id gép, amivel Charlotte-ot a múltba küldik – magyaráztam. – És Charlotte vére úgymond az üzemanyag. – Hú, ez durva! – mondta Nick, Caroline pedig nyüszíteni kezdett: – Fúúúj, vér! – A kronográffal a jöv be is el lehet utazni? – kérdezte Nick. Anya felsóhajtott. – Most nézd meg, mit m veltél, Maddy néni! – Ezek a te gyerekeid, Grace – mondta Maddy néni mosolyogva. – Teljesen érthet , hogy kíváncsiak. – Alighanem igazad van. – Anya sorra szemügyre vett bennünket. – De a nagymamának soha ne tegyetek fel efféle kérdéseket, világos? – Pedig valószín leg egyedül tudná rájuk a választ – jegyeztem meg. – De nem árulná el nektek. – És te mennyit tudsz az egészr l, Anya? – Többet, mint amennyit szeretnék – felelte Anya mosolyogva, bár nekem úgy t nt, a mosoly mögött szomorúság buj56

kál. – Egyébként a jöv be nem lehet elutazni, Nick, mégpedig azért nem, mert a jöv még nem történt meg. – Mi? – döbbent meg Nick. – Ez meg miféle logika? Kopogtattak, majd Mr. Bernhard lépett be az ajtón, egy telefonnal a kezében. Leslie valószín leg teljesen kiakadt volna, ha meglátja, hogy a telefon egy ezüsttálcán áll. Mr. Bernhard id nként tényleg túlzásokba esett. – Telefonhívás Grace kisasszonynak – jelentette be ünnepélyesen. Anya levette a telefont a tálcáról, Mr. Bernhard pedig sarkon fordult, és elhagyta az étkez t. Csak akkor vacsorázott velünk, ha Lady Arista nyomatékosan megkérte rá, ami évente csak néhány alkalommal történt meg. Nick és én arra gyanakodtunk, hogy titokban egy olasz vagy kínai étteremt l rendel magának kaját, amelyet azután komótosan elfogyaszt a szobájában. – Halló, tessék! Á, Anya, te vagy az? Maddy néni ránk kacsintott. – A nagyanyátok gondolatolvasó! – suttogta. – Sejti, hogy mi itt a távollétében tiltott dolgokról beszélgetünk. Nos, ki szedi le az asztalt? Helyet kell csinálni Mrs. Brompton almás lepényének. – És a vaníliás krémnek! – Bár megettem egy hatalmas adag rozmaringos krumplit pirított répával és sertés sz zérmével, nem laktam igazán jól. Az egész felhajtástól csak még jobban megéheztem. Felálltam, és elkezdtem bepakolni a szennyes edényeket az ételliftbe. – Ha majd Charlotte elutazik a dinoszauruszokhoz, hozhat nekem egy dínóbébit? – kérdezte Caroline. Maddy néni megrázta a fejét. – Azok az állatok és emberek, akik nem rendelkeznek az id utazásért felel s génnel, nem szállíthatók az id n keresztül. Ráadásul olyan messzire nem is lehet visszamenni. – Kár – sajnálkozott Caroline.

57

– Na, én viszont nem sajnálom annyira – mondtam. – Képzeld csak el, mi lenne, ha az id utazók folyton dinoszauruszokat és kardfogú tigriseket hoznának magukkal. Vagy Attilát, a hunok királyát, vagy éppen Adolf Hitlert. Anya befejezte a telefonálást. – Ott maradnak éjszakára – közölte. – A biztonság kedvéért. – Hol? – kérdezte Nick. Anya nem válaszolt. – Maddy néni? Jól vagy?

58

Tizenkét oszlop tartja az id palotáját. Tizenkét állat uralja a házát. A sas hamarosan felemelkedik. A kulcs és az alap az Ötössel érkezik. Így a Tizenkettek Körében a Tizenkettes a Kett . A sólyom kel ki Hetedikként, mégis a Hármas lesz . (Részlet Saint Germain gróf titkos feljegyzéseib l)

4

M

addy néni szokatlanul mereven ült székében, tekintete a semmibe meredt, két keze görcsösen a szék karfájára fonódott. Arcából kifutott a vér. – Maddy néni? Jaj, Anya! Talán gutaütést kapott? Maddy néni! Hallasz engem? Maddy néni! – Meg akartam fogni a néni kezét, de Anya visszatartott. – Ne nyúlj hozzá! Hozzá ne érj! Caroline sírva fakadt. – Mi baja van? – kiáltott fel Nick. – Valamit lenyelt? – Orvost kell hívnunk – mondtam. – Anya, csinálj már valamit! – Nincs gutaütése. És nem is nyelt le semmit. Látomása van – magyarázta anya. – Mindjárt elmúlik. – Biztos? – Maddy néni merev tekintete megijesztett. A pupillája hatalmasra tágult, szemhéja meg se rezdült. – Hirtelen olyan hideg lett – suttogta Nick. – Ti is érzitek? Caroline csendesen nyöszörgött. – Azt akarom, hogy vége legyen! – Lucy! – kiáltotta ekkor valaki. Riadtan rezzentünk össze, és csak kés bb döbbentünk rá, hogy Maddy néni hangját hallottuk. Tényleg h vösebb lett az étkez ben. Körülnéztem, de egyetlen szellemet sem láttam. – Lucy, ez a kedves gyermek. Egy fához vezet engem. Egy fához, amelyen piros bogyók teremnek. Ó, hová lett? Már nem látom Lucyt. Valami ott hever a gyökerek között. Egy hatalmas drágak , egy csiszolt zafír. Egy tojás. Egy zafírtojás. Milyen szép! Milyen értékes! De 60

most megreped. Ó! Eltörik, és látok benne valamit… egy kismadár születik. Egy holló. Felugrik a fára. – Maddy néni felnevetett. A tekintete azonban továbbra is ugyanolyan merev maradt. Keze egyre csak a karfát szorongatta. – Szél kerekedik – Maddy néni nevetése elhalt. – Vihar. Minden forog. Repülök. Repülök a hollóval a csillagok felé. Egy torony. Fent a magasban, a tornyon egy hatalmas óra. Ott ül valaki, odafent az órán, és a lábait lógatja. Gyere le azonnal, te könnyelm lány! – Hirtelen félelem csendült Maddy néni hangjában. Kiabálni kezdett. – A vihar lesodorja onnan! Túl magasan van. De hát mit keres ott? Egy árnyék! Egy nagy madár köröz az égen! Ott! Lecsap rá! Gwendolyn! Gwendolyn! Ezt nem lehetett kibírni. Eltoltam Anyát az utamból, megfogtam Maddy néni vállát, és finoman megráztam. – De hát itt vagyok, Maddy néni! Kérlek! Nézz rám! Maddy néni felém fordította a fejét, és rám nézett. Lassacskán visszatért a szín az arcába. – Angyalkám – mondta. – Tényleg nagy könnyelm ség volt felmászni olyan magasra! – Jobban vagy? – kérdeztem Maddy nénit, de közben Anyára néztem. – Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes ez a dolog? – Csak látomása volt – felelte Anya. – Jól van. Hidd el! – Egyáltalán nem vagyok jól. Rémes látomás volt – panaszkodott Maddy néni. – Vagyis, az elején még egész kellemesen indult. Caroline abbahagyta a sírást. és Nick megütközve bámulta Maddy nénit. – Rémiszt volt – mondta Nick. – Észrevettétek, milyen hideg lett? – Csak beképzelted magadnak – intettem le. – Nem képzeltem be! – Én is észrevettem – szólalt meg Caroline. – Tiszta libab rös lettem.

61

Maddy néni Anya keze után nyúlt. – Találkoztam az unokahúgoddal, Lucyvel, Grace. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint annak idején. Az az édes mosoly… Úgy t nt, Anya mindjárt elsírja magát. – A többit már megint nem értettem – folytatta Maddy néni. – Egy zafírtojás, egy holló, Gwendolyn a toronyórán, és a végén ez a gonosz madár. Te talán érted? Anya felsóhajtott. – Természetesen nem értem, Maddy néni. Ezek a te látomásaid. – Azzal leült a néni mellé az egyik székre. – Így igaz, de ett l még nem feltétlenül értem is ket – mondta Maddy néni. – Mindent leírtál, hogy kés bb el tudjuk mesélni anyádnak? – Nem, nénikém, nem írtam le. Maddy néni el rehajolt. – Akkor most rögtön le kell írnunk! Tehát el ször is ott volt Lucy, utána az a fa. Piros bogyókkal… Talán egy vörösberkenye volt? Azután az a drágak , ami tojás alakúra volt csiszolva… Te jó ég! Hogy én milyen éhes vagyok! Remélem, hagytatok a desszertb l! Ma este legalább két szelet süteményt érdemlek. Vagy hármat. – Ez tényleg hiper-hátborzongató volt – mondtam kés bb. Caroline és Nick már lefeküdt, én pedig Anya ágyának szélén gubbasztottam, és megpróbáltam kieszelni egy ügyes átvezetést a saját problémámhoz. Anya, ma délután történt valami, és félek, hogy megint meg fog történni. Anya szokásos esti szépítkez szertartásának kell s közepén tartott. Az arcával már kész is volt. A jótékony b rápolás láthatóan megtette hatását. Senki nem mondta volna meg az anyukámról, hogy már elmúlt negyvenéves. – El ször voltam szemtanúja Maddy néni egyik látomásának – mondtam. – És egyúttal ez volt az els alkalom, hogy vacsora közben vizionált – válaszolta Anya, miközben krémet kent a kezére, és

62

belemasszírozta a b rébe. Mindig azt hajtogatta, hogy a kor el ször a kézen és a nyakon látszik meg. – És… komolyan lehet venni a látomásait? Anya megvonta a vállát. – Hm, hát igen. Hallhattad, micsoda zavaros dolgokat mesélt. Valahogy mindig meg lehet találni rájuk a megfelel magyarázatot. Három nappal azel tt, hogy a nagyapád meghalt, Maddy néninek látomása volt. Egy fekete párducról, amely a nagyapád mellére ugrott. – A nagypapa szívinfarktusban halt meg. Akkor ez stimmel. – Mondom, valahogy mindig bejön. Kérsz te is kézkrémet? – Te hiszel benne? Úgy értem, nem a kézkrémben, hanem Maddy néni látomásaiban. – Azt elhiszem, hogy Maddy néni tényleg látja azt, amir l beszél. De ez még messze nem jelenti azt, hogy amit lát, az valóban a jöv . Vagy hogy bármi jelent sége lenne a látomásainak. – Ezt nem értem! – Odatartottam anyukámnak a kezem, pedig vastagon bekente krémmel. – Egy kicsit olyan, mint te és a szellemeid, szívem. Meg vagyok róla gy dve, hogy te látod ket, pontosan úgy, ahogy Maddy néninek is elhiszem, hogy látomásai vannak. – Tehát elhiszed ugyan, hogy szellemeket látok, de nem hiszed el, hogy léteznek? – kiáltottam, és felháborodva elrántottam t le a kezem. – Nem tudom, hogy tényleg léteznek-e – magyarázta anya. – De az, hogy én mit hiszek, nem is igazán számít. – De ha nem léteznének, az azt jelentené, hogy csak képzelem ket. Az pedig egyben azt is jelentené, hogy bolond vagyok. – Nem – vágta rá Anya. – Csak azt jelentené, hogy… jaj, szívem! Nem is tudom. Néha az az érzésem, hogy ebben a családban mindenkinek kissé túlteng a fantáziája. És hogy sokkal nyugodtabban és boldogabban élhetnénk, ha csak azzal foglalkoznánk, amit a normális emberek is elhisznek. 63

– Értem – bólogattam. Talán mégsem ez a megfelel pillanat, hogy el rukkoljak a legújabb híreimmel. Hé, anya, ma délután a múltba utaztunk: én és az abnormális fantáziám. – Kérlek, ne sért dj meg! – mondta Anya. – Tudom én jól, hogy léteznek olyan dolgok ezen a világon, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. De lehet, hogy a mi családunk túl nagy jelent séget tulajdonít ezeknek a jelenségeknek. Minél többet foglalkozunk velük, annál fontosabbá válnak. Nem tartalak bolondnak. És Maddy nénit sem. De most szintén: te hiszel abban, hogy Maddy néni látomásának bármi köze lehet a jöv dhöz? – Talán. – Ó, tényleg? Netán azt tervezed, hogy a közeljöv ben felmászol egy toronyra, felülsz a toronyórára, és onnan lógázod lefelé a lábad? – Hát persze, hogy nem. De az is lehet, hogy a látomás valamit jelképez. – Igen, lehetséges – felelte Anya. – Meg az is, hogy nem. Most menj aludni, szívem! Hosszú napunk volt. – Az éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Reménykedjünk benne, hogy Charlotte azóta már túl van a nehezén. Ó, istenem, annyira szeretném, hogy végre túl legyen rajta! – Talán Charlotte-nak is egyszer en csak túl sok a fantáziája – mondtam, azzal felálltam és megpusziltam Anyát. Majd holnap újra megpróbálom. Talán. – Jó éjszakát! – Jó éjt, nagylány! Szeretlek. – Én is szeretlek. Anya. Amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és bemásztam az ágyamba, meglehet sen vacakul éreztem magam. Tudtam, hogy mindent el kellett volna mesélnem az anyukámnak. De az, amit mondott, mélyen elgondolkodtatott. Biztosan

64

igaz, hogy gazdag a fantáziám, de attól még nem képzelem azt, hogy az id ben utazgatok ide-oda. Azok az emberek, akik ilyesmit képzelnek, rendszerint orvosi kezelésre szorulnak. Teljesen jogosan. Lehet, hogy én is olyan vagyok, mint azok a hibbant alakok, akik azt állítják, hogy elrabolták ket a földön kívüliek. Egyszer en nincs ki a négy kerekünk. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, és bebújtam a takaró alá. Mégis mi a rosszabb? Ha az ember meg rül, vagy ha tényleg egyik id l a másikba ugrál? Feltehet en ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert. A sötétben azután a félelem is újra a hatalmába kerített. Megint arra gondoltam, milyen mélyre fogok zuhanni innen a harmadik emeletr l. Így hát ismét felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és arccal a fal felé fordultam. Megpróbáltam valami ártatlan, semleges dologra gondolni, hogy el tudjak aludni végre, de sehogy sem sikerült. Végül elkezdtem ezert l visszafelé számolni. Valamikor biztosan elaludtam, mert egy nagy madárról álmodtam, azután felébredtem, és kalapáló szívvel felültem az ágyban. És akkor megint éreztem ezt az utálatos, gyomorforgató szédülést. Páni félelmemben kiugrottam az ágyból, és futottam, ahogy reszket térdem csak bírta, át az anyukám szobájába. Mindegy volt már, vajon bolondnak néz-e vagy sem. Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek a borzalomnak. És nem akartam háromemeletnyi magasságból egy mocsárba zuhanni! Csak a folyosóig jutottam el, és máris összeestem. Szilárd meggy désem volt, hogy eljött az utolsó órám, ezért összeszorítottam a szemem. Nem történt azonban más, csak bevertem a térdem a padlóba, ami ugyanolyan érzés volt, mintha a megszokott parkettára estem volna. Óvatosan kinyitottam a szemem. Világos volt. Mintha egyetlen másodperc leforgása 65

alatt hirtelen felkelt volna a nap. Egy pillanatig reménykedtem, hogy semmi sem történt, de azután rádöbbentem, hogy bár a saját házunk folyosóján landoltam, mégis másképp néz ki, mint a mi id nkben. A falak sötét olajzöldre voltak festve, és nem lógott lámpa a mennyezeten. Nick szobájából hangokat hallottam. N i hangokat. Gyorsan felálltam. Ha valaki meglátna… Hogyan magyarázhatnám meg, honnan csöppentem ide? Méghozzá Hello Kittys pizsamanadrágban. – Elegem van a korai kelésb l – panaszolta az egyik hang. – Walter bezzeg kilencig alhat! De mi? Ennyi er vel akár ott is maradhattam volna a tanyán teheneket fejni. – Walter fél éjszaka szolgálatban volt, Clarisse. Ferdén áll a köt d – jegyezte meg a másik hang. – T zd be rendesen alá a hajad, különben még Mrs. Mason lekap a tíz körmödr l! – Amúgy is csak veszekedni tud – morgott a második hang. – Vannak nála sokkal szigorúbb házvezet k is, kedves Clarisse. Most pedig gyere, mert elkésünk! Mary már negyedórája lement. – Na, igen, és még az ágyát is bevetette. Mindig szorgalmas, mindig tiszta, pontosan úgy tesz mindent, ahogy Mrs. Mason parancsolja. De én tudom, hogy mi ezzel a szándéka. Megfogtad valaha a takaróját? Tökéletesen puha. Ez nem igazság! Sürg sen el kellett t nnöm. De hová? Még szerencse, hogy jól ismertem a terepet. – Az én takaróm borzalmasan durva és még szúr is – panaszkodott a Clarisse nevezet hang. – Télen örülni fogsz, hogy egyáltalán van takaród. Na, gyere már! Ekkor lenyomták belülr l a kilincset. Fejest ugrottam a beépített szekrénybe: felrántottam az ajtaját, és épp abban a pillanatban csuktam magamra, amikor kinyílt a Nick szobájába vezet ajtó.

66

– Csak azt nem értem, miért kaptam én szúrós takarót, Mary pedig pihe-puhát – panaszkodott tovább Clarisse. – Itt minden olyan igazságtalan! Betty elutazhat Lady Montrose-zal vidékre. Nekünk bezzeg egész nyáron itt kell poshadnunk ebben a büdös városban! – Igazán megpróbálhatnál egy kicsit kevesebbet sopánkodni, Clarisse. Mélységesen egyetértettem a másik hanggal. Ez a Clarisse tényleg állandóan nyavalygott. Hallottam, amint azok ketten lemennek a lépcs n, és megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez nem sokon múlott. Még szerencse, hogy ilyen jól kiismerem itt magam! De most mitév legyek? Egyszer en kivárjam a szekrényben, míg vissza nem kerülök a jelenbe? Feltehet leg ez a legbiztonságosabb választás. Nagyot sóhajtottam, és összefontam a karom a mellkasom el tt. Mögöttem, a sötétben valaki felnyögött. Ijedtemben k vé dermedtem. Mi az ördög volt ez? – Clarisse, te vagy az? – kérdezte valaki a szennyeskas fel l. Férfihang volt. – Elaludtam volna? Te jó ég! Tényleg ott aludt valaki a szekrényben! Ez meg miféle szokás? – Clarisse? Mary? Ki az? – kérdezte a hang, ezúttal érezheen élénkebben. Zörgést hallottam a sötétben. Egy kéz nyúlt felém, és a hátamhoz ért. Nem vártam meg, míg belém markol, inkább kinyitottam a szekrényajtót, és elmenekültem. – Állj! Megállni! Futólag hátranéztem a vállam fölött. Egy fiatalember ugrott ki utánam a szekrényb l hosszú, fehér ingben. Lerohantam a lépcs n. Most hol a csudában rejt zhetnék el? A szekrénylakó léptei már a nyomomban dübörögtek, és a férfi még ordítozott is: – Állítsák meg a tolvajt! Tolvaj? Biztosan csak rosszul hallok! Mégis mit lophattam volna el t le? Netán a hálósipkáját? 67

Milyen jó, hogy még álmomban is le tudtam volna szaladni ezen a lépcs n! Minden egyes lépcs fok ismer s volt. Két emeletet rohantam lefelé szédületes sebességgel. Elszáguldottam Hugh üküküküknagybátyám festménye mellett, amelyet némi sajnálkozással ugyan, de figyelmen kívül hagytam. A rejtekajtó remek kiút lehetett volna ebb l az átkozott helyzetb l, de a szerkezet sajnos mindig is szorult egy kicsit, és az id alatt, míg sikerült volna kinyitnom, biztosan utolért volna a hálóinges férfi. Nem, jobb búvóhelyre volt szükségem. Az els emeleten majdnem ledöntöttem a lábáról egy f kös lányt, aki éppen egy hatalmas korsót cipelt. Élesen felsikoltott, amikor elszáguldottam mellette, és – akárcsak egy filmbéli jelenetben – elejtette a korsót. A folyadék és a korsó darabjai hangos placcsanással terültek szét a földön. Reménykedtem benne, hogy üldöz m – megint csak úgy, mint a filmekben – majd elcsúszik rajta. Mindenesetre beletelt némi id be, mire sikerült kikerülnie az akadályt. Így szerzett el nyömet arra használtam, hogy lerohanjak a zenekari karzatra vezet lépcs n. Felrántottam a lépcs alatti kis kamra ajtaját, és összekuporodtam odabent. Akárcsak az én id mben, most is minden poros, rendetlen és pókhálós volt. A lépcs fokok közötti réseken besz dött annyi fény, hogy láthassam, ebben a szekrényben nem alszik senki. Pontosan ugyanúgy, mint nálunk, itt is az utolsó szegletig tele volt zsúfolva minden. Felettem hangok hallatszottak. A hálóinges férfi azzal a szerencsétlen lánnyal vitatkozott, aki leejtette a korsót. – Valószín leg egy tolvaj! Még soha nem láttam ezt a n személyt itt a házban. Ekkor mások is csatlakoztak a beszélgetéshez. – Lefelé futott. Lehet, hogy több bandatag is rejt zik a házban. – Nem tehetek róla, Mrs. Mason. Ez a tolvaj egyszer en ledöntött a lábamról. Valószín leg a Mylady ékszereire fáj a foga. 68

– A lépcs n senkivel nem találkoztam. Tehát itt kell lennie valahol. Zárjátok be a bejárati ajtót, és kutassátok át a házat! – parancsolta egy energikus n i hang. – Maga pedig, Walter, azonnal felmegy, és felvesz valami ruhát. A sz rös lábszára nem nyújt valami üdvözít látványt így kora reggel! Te jó ég! Gyerekkoromban legalább egymilliószor bújtam el itt, de még soha nem féltem ennyire attól, hogy megtalálnak. Óvatosan, hogy zajt ne csapjak, mélyebbre húzódtam a sok limlom között. Eközben egy pók szaladt végig a karomon, és majdnem felsikítottam, olyan nagy volt. – Lester, Mr. Jenkins és Tott, ti kutassátok át a földszintet és a pincehelyiségeket! Mary és én vállaljuk az els emeletet. Clarisse a hátsó ajtónál rködjön, Helen pedig a bejáratnál! – És ha a konyhán keresztül próbál menekülni? – Ahhoz el ször el kell mennie Mrs. Craine és a vasserpeny k mellett. Nézzetek be a lépcs alatti kamrákba és a függönyök mögé is! Elvesztem. Ó, az ördögbe is! De hiszen ez az egész annyira – valószetlen volt! Ott ücsörögtem pizsamában a kövér pókok és a poros bútorok között – fúj, ez talán egy kitömött krokodil? –, egy kis kamrában, és arra vártam, hogy letartóztassanak lopási kísérlet gyanújával. Mindez csak azért, mert valami óriási tévedés történt, és Isaac Newton elszámolta magát. Sírni kezdtem tehetetlen dühömben. Hátha megsajnálnak ezek az emberek, ha így találnak rám. A krokodil üvegszeme gúnyosan felvillant a félhomályban. Most már mindenfel l lépések hangja visszhangzott. A lépcs fokokról por szállt a szemembe. Azután hirtelen megint gyomron ragadott az a húzó érzés. Még egyetlenegyszer sem jött olyan jókor, mint most. A krokodil körvonalai elmosódtak, utána minden örvényleni kezdett körülöttem, majd ismét csend lett. És koromsötét. 69

Mély lélegzetet vettem. Csak semmi pánik! Na, jó, mégis pánik! Hadonászni kezdtem a karommal a leveg ben, és kicibáltam a lábamat egy komód alól. Hatalmas zajt csaptam, deszkák csikorogtak, egy régi lámpa a padlóra zuhant. Legalábbis feltételeztem, hogy a lámpa volt az, látni ugyanis nem láttam semmit. Legalább ki tudtam magam szabadítani. Megkönnyebbülten eltapogatóztam az ajtóig, és kimásztam a rejtekhelyemr l. A kamrán kívül is sötét volt, de felismertem a lépcs korlát körvonalait, a magas ablakokat és a hold fényében megcsillanó csillárokat. És egy alakot, aki felém tartott. Egy zseblámpa fénye vakított el. Kinyitottam a számat, hogy felsikoltsak, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. – Keresett valamit a kamrában, Miss Gwendolyn? – kérdezte az alak. Mr. Bernhard volt az. – Szívesen segítek. – Hát, izé… én… – Alig kaptam leveg t az ijedségt l. – És maga mit csinál idelent? – Zajt hallottam – felelte Mr. Bernhard méltóságteljesen. – Kegyed kissé… porosnak t nik. – Igen. – Az arcom nemcsak poros volt, de apró karcolások is tarkították, ráadásul a szemem csúnyán kivörösödött a sírástól. Lopva letöröltem a könnyeimet. Mr. Bernhard bagolyszemével alaposan végigmért a zseblámpa fényénél. Durcásan néztem vissza rá. Az nem volt megtiltva, hogy az ember éjjelente bemásszon egy szekrénybe, vagy mégis? Ahhoz pedig, hogy miért tettem, Mr. Bernhardnak semmi köze nem volt. Vajon szemüvegben szokott aludni? – Az ébreszt ig még van hátra két óra – mondta végül. – Azt javaslom, a fennmaradó id t töltse az ágyában, kisasszony Én is pihenek még egy kicsit. Jó éjszakát! – Jó éjszakát, Mr. Bernhard – feleltem.

70

Az rz k krónikái 1851. július 12. Az alapos házkutatás ellenére sem sikerült el állítani azt a tolvajt, akit kora reggel láttak Lord Horatio Montrose (Bels Kör) házában a Bourdon Place-en. Valószín leg az egyik ablakon át menekült a kert felé. Mrs. Mason, a házvezet összeírta, mi minden t nt el a házból: Lady Montrose ezüst étkészlete és értékes ékszerei, köztük egy nyakék, amelyet Wellington hercege ajándékozott Lord Montrose édesanyjának. Lady Montrose jelenleg vidéken tartózkodik. (Jelentette: David Loyde, 2. fokozatú adeptus)

5

gy látom, eléggé kikészültél – állapította meg Leslie szünetben az iskolaudvaron. – Tényleg elég rosszul érzem magam. Leslie megpaskolta a karomat. – Azok a karikák a szemed alatt egész jól állnak neked – próbált jobb kedvre deríteni. – Kiemelik a szemed égkék színét. Muszáj volt elmosolyodnom. Leslie olyan kedves volt! A gesztenyefa alatt ültünk a körpadon, és suttogva beszélgettünk, mert mögöttünk ült Cynthia Dale egyik barátn jével, közvetlenül mellettük pedig Gordon Gumikacsa-Morgómedve-Gelderman vitatkozott két másik fiúval a fociról. Nem akartam, hogy meghallják a beszélgetésünket. Már így is elég furának tartanak. – Jaj, Gwen! Beszélned kellett volna anyukáddal! – Ezt már legalább ötvenszer elmondtad. – Igen, mert igazam van. Tényleg képtelen vagyok felfogni, miért nem beszéltél vele! – Azért, mert… szintén szólva én magam sem értem. Talán még mindig abban reménykedtem, hogy nem fordul el újra. – Ez az éjszakai kaland… bármi történhetett volna! Gondolj csak a nagy-nagynénéd jóslatára: az a látomás semmi mást nem jelent, mint hogy nagy veszélyben forogsz: az óra jelenti az id utazást, a magas torony a veszélyt, és a madár… ó, nem kellett volna felébresztened a nénikédet! Valószín leg innen lett volna csak igazán izgalmas a látomása. Ma délután mindennek alaposan utánanézek – holló, zafír, torony, vörösberkenye – ta-

–Ú

72

láltam egy természetfölötti jelenségekr l szóló weboldalt, ami tele van információval. És beszereztem egy halom könyvet az id utazásról. Meg filmeket is. Vissza a jöv be I-III. Talán megtudhatunk bel lük valamit… Vágyakozva gondoltam vissza arra, milyen jól éreztük magunkat, valahányszor Leslie-nél végigd ltünk a kanapén, és egymás után néztük végig a DVD-ket. Néha levettük a hangot, és magunk szinkronizáltuk a filmet – a saját szövegünkkel. – Szédülsz? Megráztam a fejem. Most már én is tudtam, hogyan érezhette magát szegény Charlotte az utóbbi hetekben. Ez a kérdez sködés tényleg az ember agyára tudott menni. F leg, mivel mindvégig arra vártam, mikor fog el ismét a szédülés. – Bárcsak tudnánk, mikor történik meg legközelebb – visszhangozta Leslie a gondolatomat. – Tényleg nagyon igazságtalan dolognak tartom: Charlotte-ot egész életében erre készítették fel, neked meg úgy jött, mint derült égb l a villámcsapás. – Fogalmam sincs, mit tett volna Charlotte a helyemben tegnap éjjel, ha az a férfi üldözni kezdi, aki a beépített szekrényünkben aludt – mondtam. – Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben bármit is számított volna, hogy táncórákra járt és vívóleckéket vett. Ráadásul közel s távol nem várakozott egyetlen ló sem, amelyre felpattanhatott volna. Kuncogni kezdtem, mert elképzeltem Charlotte-ot, amint a szekrényb l el ugró, megvadult Walter el l menekül. Még az is lehet, hogy lekapott volna a szalon faláról egy kardot, és lemészárolja vele azokat a szerencsétlen szolgákat. – Dehogy, te kis butus! Vele ez az egész nem is történt volna meg, mert még idejében elutazott volna egy másik id be azzal a kronomicsodával. Valahová, ahol minden békés és nyugodt. Ahol semmi baja nem eshet. De te inkább kockára teszed az életed, semmint elmesélnéd a családodnak, hogy nem a megfelel személyt tanítgatták.

73

– Talán id közben Charlotte is sikeresen visszaugrott a múltba. Akkor mégiscsak megkapták, amire vágytak. Leslie felsóhajtott, és lapozgatni kezdte az ölében fekv papírköteget. Összeállított nekem egy aktaszer séget tele hasznos információkkal. Meg persze haszontalanokkal. Így például fényképeket nyomtatott ki veteránautókról, és melléjük írta a gyártás évét. Ezek alapján az a bizonyos oldtimer, amelyet els id utazásom alkalmával láttam, 1906-ban készült. – Hasfelmetsz Jack az East Enden garázdálkodott. Mégpedig az 1888-as évben. Sajnos soha nem jöttek rá, ki volt valójában. Mindenféle alakokat gyanúsítottak, de senkire sem tudták rábizonyítani a gonosztetteket. Tehát, ha esetleg az East Endre vet dsz: 1888-ban minden férfi veszélyes lehet. A londoni nagy t zvész 1666-ban volt, a pestis gyakorlatilag egyfolytában szedte az áldozatait, 1348-ban, 1528-ban és 1664-ben viszont különösen sokan haltak meg ebben a betegségben. Azután: bombázások a második világháborúban. 1940-ben kezd dött, egész London romokban hevert. Meg kell tudnod, hogy a házatok sértetlen maradt-e, ha igen, akkor ott biztonságban vagy. Ha nem, akkor a Szent Pál Katedrális jó hely, mert egyszer eltalálták ugyan, de valami csoda folytán nem lt össze. Ott talán meghúzhatnád magad. – Ez az egész borzasztóan veszélyesnek hangzik – állapítottam meg. – Igen, én is mindig romantikusabbnak képzeltem. Tudod, azt hittem, Charlotte úgymond a saját történelmi filmjeit éli meg. Mr. Darcyval táncol az egyik bálon. Beleszeret egy szexi Hegylakóba. Megmondja Boleyn Annának, hogy semmi esetre se menjen hozzá VIII. Henrikhez. Meg ilyesmi. – Boleyn Anna volt az, akit lefejeztek? Leslie bólintott. – Van is róla egy jó film, Natalie Portmannel a f szerepben. Kikölcsönözhetnénk a DVD-t… Gwen, kérlek, ígérd meg nekem, hogy ma beszélsz az anyukáddal! – Megígérem. Még ma este. 74

– Nem tudjátok, hol van Charlotte? – hajolt oda hozzánk Cynthia Dale a fatörzs túloldaláról. – Le akartam másolni a Shakespeare-fogalmazását. Illetve… szóval, úgy értem, csak néhány ötletet akartam meríteni bel le. – Charlotte beteg – hazudtam. – Mi baja van? – Hát… – Hasmenése van – vágta rá Leslie. – Nagyon makacs hasmenése. Egész nap a vécén gubbaszt. – Fúj! Kímélj meg a részletekt l, légy szíves! – mondta Cynthia. – Akkor megnézhetném a ti fogalmazásotokat? – Még mi sem készültünk el vele – felelte Leslie. – El bb még meg akarjuk nézni DVD-n a Szerelmes Shakespeare cím filmet. – Az én fogalmazásomat elolvashatod – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gordon Gelderman mély basszusa. Az feje a fatörzs másik oldalán bukkant tél. – Az egészet a Wikipédiáról koppintottam. – A Wikipédián én is meg tudom nézni – közölte Cynthia. Ekkor megszólalt a cseng . – Dupla angol – sóhajtott fel Gordon. – Nem éppen a férfiak vágyálma. Cynthia bezzeg már most totál be van indulva, ha az elb völ hercegre gondol. – Fogd be, Gordon! Gordon köztudottan képtelen volt befogni a száját. – Nem értem, mit esztek Mr. Whitmanen. Mindenki tudja, hogy homokos. – Hülyeség! – kiáltotta Cynthia, és dühösen felpattant. – De még mennyire, hogy homokos! – Gordon követte Cynthiát a bejárati ajtóhoz. Tutira egészen a második emeletig nyomta neki a szöveget anélkül, hogy akár csak egyszer is leveg t vett volna. Leslie a szemét forgatta. – Gyere! – mondta végül, és megfogta a kezem, hogy felhúzzon a padról. – Vár az elb völ Mókus herceg. 75

A második emeleten beértük Cynthiát és Gordont. Még mindig Mr. Whitmanr l vitatkoztak. – Ott van például az az idétlen pecsétgy je. Ilyesmit csak a homokosok hordanak! – A nagyapám is viselt pecsétgy t – jegyeztem meg, pedig semmi kedvem sem volt belekeveredni a vitába. – Akkor a nagyapád is meleg volt – közölte Gordon. – Csak irigykedsz! – vágta rá Cynthia. – Még hogy én irigykedek? Erre a puhány alakra? – Igenis irigykedsz. Mert Mr. Whitman a legvonzóbb, legférfiasabb, legokosabb heteroszexuális férfi a világon. És mert mellette te csak egy buta kölyök vagy! – Köszönöm szépen a bókot – szólalt meg Mr. Whitman. Észrevétlenül bukkant fel mögöttünk, hóna alatt egy köteg papírral, és persze most is – mint mindig – lélegzetelállítóan jól nézett ki. (Bár meg kell hagyni, volt valami mókusszer a megjelenésében.) Cynthia arca vörösebb lett, mint a paprika. szintén megsajnáltam. Gordon kárörvend n vigyorgott. – Te pedig, Gordon barátom, utánanézhetnél egy kicsit a pecsétgy knek és visel iknek – tette hozzá Mr. Whitman. – Örömmel venném, ha a jöv hétre írnál egy rövid fogalmazást err l a témáról. Most már Gordon arca is lángolt, de Cynthiával ellentétben nem fagyott belé a szó. – Angolórára vagy történelemre? – nyikorogta. – Örömömre szolgálna, ha els sorban történelmi szempontból közelítenéd meg a témát, de a döntést teljesen rád bízom. Mit szólnál, mondjuk, öt oldalhoz jöv hétf re? Mr. Whitman kitárta az osztálytermünk ajtaját, és sugárzóan ránk mosolygott. – Befáradnátok a terembe?

76

– Gy lölöm – mormogta Gordon, miközben az asztalához csoszogott. Leslie vigasztalóan megkocogtatta Gordon vállát. – Azt hiszem, ez kölcsönös. – Mondd, hogy az el bb csak álmodtam! – sóhajtott fel Cynthia. – Csak álmodtál – feleltem a kérésének megfelel en. – Mr. Whitman valójában egyetlen szót sem hallott abból, hogy minden id k legszexisebb pasijának nevezted. Cynthia reményvesztetten ledobta magát a székére. – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Én is leültem a helyemre, Leslie mellé. – Szegényke, még mindig úgy néz ki, mint egy paradicsom. – Igen, szerintem most már egészen feln tt koráig paradicsom marad. H , ez milyen ciki volt! – De lehet, hogy mostantól jobb jegyei lesznek Mr. Whitmannél. Mr. Whitman elgondolkodva nézte Charlotte üres székét. – Mr. Whitman, Charlotte beteg – mondtam. – Nem tudom, hogy a nagynéném bejelentette-e a titkárságon… – Hasmenése van – bégette Cynthia. Nyilván feltétlenül szükségesnek érezte ezt hozzáf zni, csak hogy ne legyen az egyetlen, aki kínos helyzetbe kerül a tanár úr el tt. – Már telefonált az édesanyja – válaszolta Mr. Whitman. – El reláthatólag néhány napig hiányozni fog. Amíg… a helyzet el nem rendez dik. – Azzal megfordult, és felírta a táblára, hogy „A szonett”. – Tudja valaki, hány szonettet írt Shakespeare? – Hogy értette azt, hogy elrendez dik a helyzet? – súgtam oda Leslie-nek. – Nem úgy t nt, mintha Charlotte hasmenésér l beszélt volna – suttogta vissza Leslie. – Nekem sem.

77

– Megnézted már közelebbr l a pecsétgy jét? – kérdezte Leslie. – Nem. Miért? Te igen? – Egy csillag van rajta. Egy tizenkét ágú csillag. – Na és? – Tizenkét ág… épp mint az órán. – Az órának nincsenek ágai! Leslie-nek fennakadt a szeme. – Nem ugrik be semmi? Tizenkett ! Óra! Id ! Id utazás! Fogadni mernék, hogy… Gwen? – Ó, a francba! – nyögtem. A gyomrom ismét tótágast állt. Leslie rémülten meredt rám. – Jaj, ne! Ugyanúgy meg voltam rémülve, mint . A legkevésbé sem szerettem volna ugyanis az osztálytársaim szeme láttára köddé válni. Tehát inkább felálltam, és kezemet a gyomromra szorítva az ajtóhoz szédelegtem. – Azt hiszem, hányni fogok – mondtam Mr. Whitmannek, de a választ már nem vártam meg, hanem feltéptem az ajtót, és kitámolyogtam a folyosóra. – Talán nem ártana, ha valaki utána menne – hallottam még magam mögött Mr. Whitman hangját. – Leslie, volnál szíves? Leslie sebesen utánam eredt, és er teljesen bevágta maga mögött a terem ajtaját. – Oké, gyorsan! A vécébe! Ott nem lát meg minket senki, Gwen? Gwenny? Leslie arca elmosódott a szemem el tt, és a hangját mintha nagyon távolról hallottam volna. Azután teljesen elt nt. Olt álltam egyedül a folyosón, körülöttem a falakat pompás, arany színnel festett tapéta borította. Lábam alatt a strapabíró padlólap helyett csodaszép, fényesre csiszolt parketta feküdt, amelyet m vészi berakások díszítettek. Minden bizonnyal éjszaka volt már, de a falakra er sített tartókban gyertyák égtek, a festett mennyezetr l pedig ég gyertyákkal teli csillárok lógtak. A folyosó lágy, aranyszín fényben úszott. Az els gondolatom ez volt: Szuper! Nem zuhantam le! 78

A második: Hol bújhatnék el, miel tt valaki meglát? Ugyanis nem voltam egyedül az épületben. Odalentr l zene hallatszott fel. Heged szó és emberi hangok egyvelege. Elég sok ember lehetett a földszinten. A Saint Lennox Gimnázium második emeleti folyosójára alig ismertem rá. Megpróbáltam felidézni, melyik tanterem hol helyezkedik el. A mögöttem nyíló ajtó a mi termünkbe vezetett, a szemközti helyiségben Mrs. Counter éppen földrajzórát tartott a hatodikosoknak. A mellette lév ajtó a szertárba nyílt. Ha ott rejt znék el, akkor legalább senki nem látna meg, amikor visszatérek. Másrészt a szertárt többnyire zárva tartották, és talán mégsem lett volna jó ötlet oda bújni. Ha egy zárt helyiségbe ugrom vissza az id ben, ki kell találnom valami hihet magyarázatot arra, hogy hogy az ördögbe kerültem oda. Ha viszont bármelyik másik terembe megyek be, visszatértemkor egy csomó diák és ráadásul a tanár szeme láttára öltenék testet. Arra pedig még nehezebb lenne magyarázatot adni. Talán nem kellene mást tennem, mint itt maradni a folyosón, és reménykedni, hogy már nem kell sokáig várnom. Az elkét id utazásom sem tartott tovább néhány percnél. Nekid ltem a brokáttapétának, és vágyakozva vártam az ismer s szédülést. Odalentr l beszélgetés és nevetés sz dött fel, poharak koccantak össze, majd ismét felhangzott a heged szó. Úgy hangzott, mintha a földszinten az a sok ember azért gy lt volna össze, hogy együtt ünnepeljenek. Talán James is köztük volt. Végtére egykor is itt lakott. Elképzeltem, ahogy – teljes életnagyságban – valahol odalent táncol. Kár, hogy nem találkozhatok vele. Bár aligha örült volna, ha közlöm vele, honnan ismerjük egymást. Úgy értem, honnan fogjuk ismerni egymást majd egyszer, sok-sok évvel azután, hogy meghalt, illetve, hogy meg fog halni. Ha tudnám, miben fog meghalni, legalább figyelmeztethetném. Hé, James, július 15-én, miközben a Park Lane-en sé79

tálsz, a fejedre fog esni egy tégla. Szóval jobban teszed, ha aznap otthon maradsz. James azonban sajnos nem tudta, mi okozta a halálát. S t, még annak sem volt tudatában, hogy egyáltalán meghalt. Pontosabban, hogy meg fog halni. Vagyis halott lesz. Minél tovább törtem a fejem ezen az egész id utazás ügyön, annál bonyolultabbnak t nt. Ekkor azonban hangokat hallottam a lépcs ház fel l. Valaki felfelé sietett. Nem is, valójában ketten voltak. Ez nem igazság! Az ember már nem is álldogálhat néhány percig nyugodtan egy helyben? Most hová osonjak be? Végül a szemközti termet választottam, amely az én id mben a hatodikosok osztályterme volt. Az ajtó beragadt, eltartott néhány másodpercig, amíg felfogtam, hogy a kilincset nem lefelé kell nyomni, hanem felfelé. Mire végre sikerült besurrannom, a lépések már egész közelr l hallatszottak. Ezt a termet is gyertyák világították meg. Micsoda könnyelm ség felügyelet nélkül égetni ket! Én bezzeg mindig megkaptam otthon a magamét, ha elfelejtettem elfújni az egyik teamécsest a varrószobában. Körülnéztem, hol bújhatnék el, de a helyiségben alig volt bútor. Volt ott egy pamlagszer ség, amely görbe, aranyozott lábakon állt, egy íróasztal, párnázott székek, de semmi, ami mögött egy egérnél termetesebb él lény el tudott volna rejt zni. Nem volt más választásom, beálltam a földig ér , aranyszífüggöny mögé – nem valami eredeti ötlet, de egyel re nem is volt senki a nyomomban. Odakintr l, a folyosóról zajt hallottam. – Hová akarsz menni? – kérdezte egy meglehet sen dühös férfihang. – Mindegy! Csak el t led! – felelte egy másik hang. Egy lány hangja volt, pontosabban egy síró lány hangja. Legnagyobb rémületemre épp abba a terembe rohant be, ahol én rejztem. A férfi meg utána. A függönyön keresztül láttam az árnyékukat. 80

Ó, hát persze! A sok terem közül épp az enyémet kellett kiválasztaniuk! – Hagyj békén! – zokogta a lányhang. – Nem hagyhatlak békén – mondta a férfi. – Valahányszor magadra hagylak, valami meggondolatlanságot teszel. – Menj el! – ismételte a lány. – Nem, nem megyek el. Figyelj rám! Sajnálom, ami történt. Nem lett volna szabad hagynom. – Mégis hagytad! Mert csakis t láttad magad el tt. A férfi halkan felnevetett. – Hiszen te féltékeny vagy! – Azt várhatod! Na, szép! Egy civakodó párocska! Ez még eltarthat egy darabig. Itt dekkolhatok a függöny mögött, míg váratlanul fel nem bukkanok Mrs. Counter óráján az ablak el tt. Talán bemesélhetném Mrs. Counternek, hogy egy fizikai kísérletben vettem részt. Vagy mondhatnám, hogy egész id alatt ott álltam, csak nem vett észre. – A gróf hiányolni fog bennünket – mondta a férfihang. – Akkor majd utánunk küldi az erdélyi barátját a te grófod. Valójában még csak nem is gróf. A nemesi címe is ugyanolyan hamis, mint ennek a… hogyishívjáknak a rózsás arcocskája. – A lány beszéd közben dühösen fújtatott. Mindez valahonnan ismer s volt. Túlságosan ismer s. Óvatosan kikémleltem a függöny mögül. Azok ketten közvetlenül az ajtó el tt álltak, és csak oldalról láttam az arcukat. A lányhang valóban egy fiatal lányhoz tartozott, aki gyönyör , éjkék ruhát viselt selyemb l és hímzett brokátból, méghozzá olyan széleset, hogy aligha lehetett könny átmenni benne egy normális méret ajtón. Hófehér haja volt, amely furcsa hegyként tornyosult a feje tetején, és a fürtök onnan omlottak le ismét a vállára. Csakis paróka lehetett. A férfinak is fehér haja volt, amely a tarkóján egy szalaggal volt összekötve. Az id sebb emberekre jellemz hajszín ellenére mindketten nagyon fiatalnak t ntek, és nagyon csinosak voltak, különösen a férfi. Tu81

lajdonképpen inkább fiú volt, mint férfi, talán tizennyolctizenkilenc éves lehetett. És lélegzetelállítóan nézett ki. Tökéletes, férfias arcéle volt, legalábbis szerintem. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Sokkal messzebbre hajoltam ki a búvóhelyeml, mint ahogy terveztem. – Már el is felejtettem a nevét – mondta a fiú még mindig kuncogva. – Hazug! – A gróf nem tehet Rákóczy magatartásáról – folytatta a fiú, ezúttal komoly arckifejezéssel. – Biztosan meg fogja büntetni. Nem kell, hogy kedveld a grófot, elég, ha tiszteled. A lány megvet en felhorkant, ami megint csak furcsán ismer snek t nt. – Én semmit sem teszek azért, mert kell – jelentette ki, és. hirtelen az ablak felé fordult. Vagyis felém. Vissza akartam húzódni a függöny mögé, de ijedtemben k vé dermedtem. Hiszen ez lehetetlen! A lány arca az én arcom volt. Rémült önmagammal kellett szembenéznem! A jelek szerint a lány is ugyanúgy elképedt, mint én, de hamarabb túltette magát els rémületén. Egyértelm gesztust tett felém. Bújj el! T nj el! Leveg után kapkodva visszahúztam a fejem a függöny mögé. Ki volt ez? Ennyire nem hasonlíthat az ember valaki másra. Egyszer en muszáj volt még egyszer odanéznem. – Mi volt az? – hallottam a fiú hangját. – Semmi! – vágta rá a lány. Talán a hangja is az enyém volt? – Az ablaknál. – Nincs ott semmi! – Lehet, hogy ott áll valaki a függöny mögött és hallg… – A mondatot meglepett szusszanás szakította félbe. Hirtelen csend lett. Mi történhetett már megint?

82

Gondolkodás nélkül félrehúztam a függönyt. A lány, aki pontosan úgy nézett ki, mint én, a fiú ajkára préselte a száját. eleinte csak hagyta magát, majd a derekánál fogva szorosan magához húzta a lányt, aki erre behunyta a szemét. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Különös dolog volt saját magamat látni, amint csókolózom. Úgy t nt, elég jól csinálom. Világos volt, hogy a lány csak azért csókolta meg a fiút, hogy elterelje rólam a figyelmét. Ez kedves volt t le, de vajon miért tette? És hogyan tudnék észrevétlenül elosonni mellettük? A furcsa érzés feler södött, egyszerre mintha megannyi madár repdesett volna a gyomromban, és a csókolózó pár képe lassan elmosódott. Azután egyszerre ott álltam a hatodikosok osztálytermében, és az idegeim teljesen felmondták a szolgálatot. Síri csend volt. Arra számítottam, hogy váratlan megjelenésem sikoltozást vált majd ki a diákokból, és hogy valaki – talán épp Mrs. Counter – ijedtében akár még el is ájul. Az osztályterem azonban teljesen üres volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Legalább most az egyszer szerencsém volt. Lerogytam egy székre, és a tanári asztalra támasztottam a fejem. Felfoghatatlan volt számomra, ami történt. A lány, a csinos fiatalember, a csók… Az a lány nem csupán úgy nézett ki, mint én. Az a lány én voltam. Kizárt dolog volt, hogy tévedtem. Minden kétséget kizáróan felismertem magamat a homlokomon lév félhold alakú anyajegyr l, amelyet Glenda néni mindig csak „furcsa banánnak” nevezett. Ennyi véletlen hasonlóság egyszer en nem létezhet.

83

Az Opál és a Borostyán az els pár, Az Achát B-dúrban énekel, a farkas avatár. Duettet – Solutio! – dalol az Akvamarin. S elj a hatalmas Smaragd és Citrin, A két iker-Karneol és Skorpió, S a Nefrit, a nyolcadik, Digestio! E-dúrban zeng a fekete Turmalin, A Zafír az F-ben a kristálytiszta szín, S egyszerre csendül fel a Gyémánt, Tizenegy és hét, el lép az oroszlán. Projectio! Az id szerteszéled, A Rubiné a kezdet s mind vele ér véget. (Részlet Saint Germain gróf titkos feljegyzéseib l)

6

N

em. Az a lány nem lehettem én. Én még soha életemben nem csókoltam meg egyetlen fiút

sem. Vagyis… majdnem soha. Legalábbis nem így. Ott volt például Mortimer, aki egy évvel felettem járt, és akivel tavaly nyáron pontosan két hétig és fél napig jártam együtt. Nem is azért, mert szerelmes voltam belé, mint inkább azért, mert Leslie akkori barátjának, Maxnak a legjobb barátja volt, és valahogy így nt logikusnak. Mortimer számára egészen mást jelentett a csókolózás: teljesen odavolt azért, hogy kiszívja a nyakamat, miközben – mintegy elterel hadm veletként – megpróbálta a pólóm alá csúsztatni a kezét. Kénytelen voltam sálat viselni, miközben odakint harminc fok volt árnyékban, és tulajdonképpen állandóan azzal kellett foglalatoskodnom, hogy Mortimer kezét (a sötét moziban úgy éreztem, mintha még legalább három keze n tt volna a már meglév kett mellé) távol tartsam magamtól. Két hét elteltével azután közös megegyezéssel megszüntettük a „kapcsolatunkat”. Én túl „éretlen” voltam Mortimernek, pedig… hát… túl tapadós volt az én ízlésemnek. Rajta kívül csak Gordont csókoltam meg, amikor osztálykirándulásra mentünk a Wight-szigetre. De az nem számít, mert a) csak az Igazság vagy csók nev játék része volt (én igazat mondtam, de Gordon meg volt gy dve róla, hogy hazudtam), és b) nem is volt igazi csók. Gordon még a rágógumiját sem vette ki a szájából.

85

A „kiszívott-nyak-effektust” (Leslie szavaival élve) és Gordon borsmenta íz csókját leszámítva tehát tökéletesen csókolatlan voltam. Talán „éretlen” is, ahogy Mortimer állította. Azt én is tudtam, hogy tizenhat és fél évesen kicsit le vagyok maradva, de Leslie, aki egy teljes évig együtt maradt Maxszel, úgy vélte, hogy a csókolózás jelent ségét túlbecsülik az emberek. Saját állítása szerint azok a fiúk, akikkel eddig csókolózott, egyértelm en nem jeleskedtek a smárolás tudományában. Bár az is elképzelhet , hogy csak pechje volt. Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek. Elég gyakran beszélgettünk arról, milyen a tökéletes csók, és egy csomó filmet csak azért néztünk meg, mert olyan szép csókjelenetek voltak bennük. – Á, Miss Gwendolyn! Kegyeskedik ma szóba állni velem, vagy netalán ezúttal sem kíván tudomást venni a személyeml? – James meglátott, amikor kiléptem a hatodik osztály tanterméb l, és közelebb lépett. – Mennyi az id ? – Tekintetem Leslie után kutatott. – Mi vagyok én, talán ingaóra? – kérdezte James felháborodva. – Annyira már ismerhetne, hogy tudja, az id nálam nem játszik szerepet. – Milyen igaz! – Befordultam a sarkon, hogy megnézzem a folyosó végén álló nagy órát. James követett. – Csak húsz percet töltöttem távol – állapítottam meg. – Mégis hol? – Jaj, James! Azt hiszem, nálad jártam odahaza. Tényleg minden csodálatos volt. Az a sok arany! Na és a gyertyafény… Igazán gyönyör volt. – Igen. Nem olyan sivár és ízléstelen, mint ez itt – helyeselt James, és a szürke folyosóra mutatott. Egyszerre nagyon megsajnáltam. Hiszen alig volt id sebb nálam – és már nem élt. – Mondd csak, James, csókolóztál már valaha? – Tessék? 86

– Csókolóztál már valaha? – Ilyesmit nem illik kérdezni, Miss Gwendolyn. – Szóval még soha nem csókoltál meg senkit? – Én férfi vagyok – felelte James. – Ez meg miféle válasz? – Nevetnem kellett, James olyan felháborodott arcot vágott. – Tudod egyáltalán, mikor születtél? – Most meg akarsz sérteni? Még szép, hogy tudom, mikor van a saját születésnapom. Március harmincegyedikén. – Melyik évben? – 1762-ben. – James kihívóan el reszegte az állát. – Három hete töltöttem be a huszonegyedik életévemet. Kiadósan meg is ünnepeltük a barátaimmal a White Clubban. Az apám ajándéka az volt, hogy kifizette az összes kártyaadósságomat, és kaptam le egy csodaszép vörös kancát. Aztán elkaptam azt a buta lázat, és ágynak estem. Amikor pedig felkeltem, minden megváltozott körülöttem, és egy szemtelen kislány folyton azt hajtogatja, hogy szellem vagyok. – Sajnálom – mondtam. – Valószín leg belehaltál abba a betegségbe. – Badarság! Csak egy kis múló rosszullét volt – tiltakozott James, de a tekintete bizonytalanul csillogott. – Barrow doktor is megmondta, mily kevéssé valószín , hogy elkaptam a himl t Lord Stanhope házában. – Hm – motyogtam. A himl nek még utánanézek a neten. – Hm. Ezt meg hogy értsem, hm? – nézett rám James dühösen. – Ó, hát itt vagy! – Leslie rohant ki a lányvécéb l, és a nyakamba ugrott. – Majd meghaltam az aggodalomtól! – Semmi bajom. Igaz, hogy visszafelé Mrs. Counter osztályában landoltam, de épp nem volt ott senki. – A hatodikosok ma elmentek megnézni a greenwichi csillagvizsgálót – mondta Leslie. – Jaj, istenem! De örülök, hogy látlak! Azt mondtam Mr. Whitmannek, hogy a lányvécében 87

vagy, és éppen kihányod a beled. Visszaküldött hozzád, hogy fogjam hátra a hajad, miközben hánysz. – Undorító – jegyezte meg James, és az orra elé emelte a zsebkend jét. – Mondd meg a szepl snek, hogy egy igazi hölgy nem beszél efféle dolgokról. A továbbiakban nem vettem tudomást Jamesr l. – Leslie, valami furcsa dolog történt… Valami, amire nem találok magyarázatot. – Máris elhiszem. – Leslie az orrom elé tartotta a mobilomat. – Tessék. Kihoztam a szekrényedb l. Most azonnal felhívod az anyukádat. – Leslie, anya dolgozik. Ott nem za… – Hívd fel! Már háromszor ugrottál vissza az id ben, és a legutóbbi alkalommal a saját szememmel láttam. Egyszer csak elt ntél! Nagyon durva volt! Azonnal el kell mondanod az anyukádnak, nehogy valami bajod essék. Kérlek! – Vajon tényleg könnyeket láttam Leslie szemében? – A szepl snek ma drámai napja van – jegyezte meg James. Átvettem a kezéb l a telefont, és mélyet lélegeztem. – Kérlek! – könyörgött Leslie. Az anyukám a Bartholemew’s Kórház igazgatóságán dolgozott. Bepötyögtem a számot, és közben rémülten pislogtam Leslie-re. határozottan bólintott, és megpróbált mosolyogni. – Gwendolyn? – Anya nyilván felismerte a számomat a telefonja kijelz jén. Nyugtalanul csengett a hangja. Még soha nem fordult el , hogy az iskolából felhívtam volna. – Valami baj van? – Anya… nem érzem jól magam. – Beteg vagy? – Nem tudom. – Lehet, hogy te is elkaptad ezt az influenzát, amit l mostanában annyian szenvednek. Tudod mit? Menj haza, feküdj le, én pedig megpróbálok ma hamarabb hazamenni. Akkor facsa88

rok neked narancslevet, és készítek meleg borogatást a torkodra. – Anya, ez nem influenza. Annál rosszabb. Én… – Lehet, hogy himl – kotyogott bele James. Leslie bátorítóan nézett rám. – Gyerünk! – suttogta. – Mondd meg neki! – Drágám? Nagy leveg t vettem. – Anya, azt hiszem, olyan vagyok, mint Charlotte. Épp az imént voltam… fogalmam sincs, melyik id ben. És éjszaka is… tulajdonképpen már tegnap elkezd dött. Meg akartam mondani, de aztán félni kezdtem, hogy nem hiszel majd nekem. Anyukám némán hallgatott. – Anya? Elkeseredett pillantást vetettem Leslie-re. – Nem hisz nekem. – Összevissza beszélsz – suttogta Leslie. – Gyerünk, próbáld meg még egyszer! De arra már nem volt szükség. – Maradj ott, ahol vagy! – mondta Anya immár egészen más hangon. – Várj meg az iskola kapujában! Hívok egy taxit, és rögtön ott vagyok. – De… Anya letette a kagylót. – Mr. Whitman dühös lesz rád – mondtam. – Nem érdekel – felelte Leslie. – Itt várok, amíg megérkezik az anyukád. Ne aggódj Mókus miatt! A kisujjam köré csavarom. – Egek, mit tettem? – Csak azt, amit tenned kellett – biztosított Leslie. A lehet legrészletesebben beszámoltam neki a múltban tett rövid látogatásomról. Leslie úgy vélte, hogy a lány, aki szakasztott úgy nézett ki, mint én, talán valamelyik söm volt. 89

Ezt én nem találtam túl valószín nek. Két teljesen idegen ember ennyire nem hasonlíthat egymásra. Kivéve, ha esetleg egypetéj ikrek. Ezt az elméletet Leslie is elfogadhatónak találta. – Igen! Mint A két Lottiban – tette még hozzá. – Amint tudom, kikölcsönzöm azt a DVD-t is. Legszívesebben elsírtam volna magam. Vajon mikor tudok legközelebb nyugodtan filmeket nézni Leslie-vel? A taxi hamarabb megérkezett, mint gondoltam. Megállt az iskola kapuja el tt, és anyukám kinyitotta az ajtaját. – Szállj be! – mondta. Leslie megszorította a kezem. – Sok szerencsét! Telefonálj, ha tudsz! Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. – Leslie… köszönöm! – Nincs mit – felelte Leslie, aki szintén a könnyeivel küszködött. A filmek alatt is mindig ugyanazoknál a részeknél kezdtünk el b gni. Bemásztam Anyához a taxiba. Szívesen a karjaiba vetettem volna magam, de olyan különös arcot vágott, hogy inkább mégse tettem. – Temple – mondta Anya a sof rnek. Azután a vezet fülke és az utastér közé üveglap emelkedett, és a taxi elrobogott velünk a belváros irányába. – Mérges vagy rám? – kérdeztem. – Nem. Dehogyis, szívem. Hiszen nem tehetsz róla. – Ez így igaz! Az az ostoba Newton a hibás… – próbáltam viccel dni, de Anya nem volt éppen tréfás kedvében. – Nem, sem tehet róla. Ha itt bárki hibázott, az én voltam. Azt reméltem, a balsors majd elkerül minket. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. – Ezt meg hogy érted? – Én… azt hittem… azt reméltem… nem akartalak… – Ez a hebegés-habogás egyáltalán nem volt jellemz rá. Feszültnek nt, és olyan komolynak, amilyennek utoljára akkor láttam, 90

amikor az apám meghalt. – Csak nem akartam tudomást venni róla. Egész id alatt abban reménykedtem, hogy Charlotte a kiválasztott. – Biztosan mindenki ezt hitte! Senkinek sem jutna eszébe, hogy Newton esetleg elszámolta magát. A nagyi tutira ki fog készülni. A taxi besorolt a Piccadillyn tolongó autók közé. – Hogy mit fog szólni a nagymamád, az most egyáltalán nem fontos – mondta Anya. – Mikor történt el ször? – Tegnap! Amikor a Seltridgesbe mentem. – Hány órakor? – Úgy nem sokkal három után. Nem tudtam, mit tegyek, ezért visszajöttem a házunkhoz, és becsöngettem. De még miett bárki ajtót nyithatott volna, megint visszaugrottam a jelenbe. A második alkalom múlt éjjel volt. Elrejt ztem a szekrényben, de odabent épp aludt valaki. Egy cseléd. Egy meglehet sen indulatos cseléd. Végigkergetett a házon, és mindenki engem keresett, mert azt hitték rólam, hogy tolvaj vagyok. Szerencsére akkor is visszaugrottam a mi id nkbe, miel tt megtalálhattak volna. És a harmadik alkalom épp az el bb volt. Az iskolában. Ezúttal biztosan még korábbra ugrottam, mert az emberek még parókát viseltek… Anya! Ha ezentúl ez az ideoda ugrálás naponta akár többször is bekövetkezik, soha többé nem lehet normális életem! És mindez csak azért, mert az a szerencsétlen Newton… – Már magam is észrevettem, hogy ez a tréfa lassanként elkopik. – Rögtön szólnod kellett volna! – Anya megsimogatta a fejem. – Könnyen bajba kerülhettél volna! – El akartam mesélni, de akkor épp azt mondtad, hogy talán csak túl élénk a családunk fantáziája. – De hát nem úgy gondoltam… Egy cseppet sem voltál erre felkészülve. Annyira sajnálom! – Nem a te hibád. Anya! Senki nem tudhatta el re.

91

– Én tudtam – mondta Anya. Majd rövid szünet után kényszeredetten hozzátette: – Ugyanazon a napon születtél, mint Charlotte. – Nem, nem azon a napon születtem! Nekem október nyolcadikán van a születésnapom, neki pedig hetedikén. – Te is október hetedikén születtél, Gwendolyn. Képtelen voltam elhinni, amit mond. Döbbenten bámultam rá. – Hazudtam a születési dátumoddal kapcsolatban – folytatta Anya. – Nem volt nehéz. Otthon születtél meg, és a bába, aki a születési bizonyítványt kiállította, megértette a kérésünket. – De miért? – Csak meg akartunk védeni téged, szívem. Nem értettem. – Megvédeni? Mit l? Most mégis megtörtént. – Mi… én azt szerettem volna, ha normális gyermekkorod lehet. Gondtalan gyermekkorod. – Anya rimánkodva nézett rám. – El fordulhatott volna, hogy egyáltalán nem is öröklöd a gént. – Annak ellenére, hogy a Newton által kiszámított napon születtem? – Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára – válaszolta Anya. – És hagyd már végre Isaac Newtont! csak egy a sok ember közül, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Ez a dolog sokkal bonyolultabb, mint ahogy képzeled. Sokkal bonyolultabb, sokkal sibb, és sokkal hatalmasabb. És sokkal veszélyesebb is. Nem akartam, hogy belekeveredj. – Mégis mibe? Anya felsóhajtott. – Ostoba döntés volt a részemr l. Tudhattam volna el re. Kérlek, bocsáss meg! – Anya! – A hangom már-már megbicsaklott. – A leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mir l beszélsz egyáltalán. – Minden egyes mondatával csak tovább n tt bennem a z rzavar és a kétségbeesés. – Csak azt tudom, hogy olyasmi történik ve92

lem, aminek egyáltalán nem volna szabad megtörténnie. És hogy ez idegesít ! Néhány óránként rosszullét fog el, és olyankor átugrok egy másik id be. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene! – Ezért megyünk el most hozzájuk – mondta Anya. Láttam rajta, hogy fáj neki a kétségbeesésem. Még soha nem láttam ilyen gondterheltnek. – Kikhez? – Az rz khöz – felelte Anya. – Ez egy srégi titkos szövetség, amelyet Saint Germain Gróf Páholyának is neveznek. – Anya kinézett az ablakon. – Mindjárt odaérünk. – Titkos szövetség! Anya! Csak nem valami kétes hír szektához akarsz vinni? – Ez nem szekta. Azért az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy én sem bízom bennük igazán. – Anya mélyet lélegzett, és rövid id re lehunyta a szemét. – A nagyapád tagja volt ennek a páholynak – folytatta. – És el tte az apja, ahogyan annak el tte pedig a nagyapja. Isaac Newton is éppúgy tagja volt, mint Wellington, Klaproth, von Arneth, Hahnemann, Karl von Hessen-Kassel, természetesen az összes de Villiers és még sokan mások… A nagymamád szerint Churchill és Einstein is páholytag volt. A legtöbb név teljesen ismeretlen volt számomra. – De mit csinálnak ezek az emberek? – Nos… hát, igen – hebegett Anya. – srégi mítoszokkal foglalkoznak. És az id vel. És olyan emberekkel, mint te. – Talán olyan sok magamfajta ember létezik? Anya megrázta a fejét. – Csak tizenkett . És közülük is a legtöbben már rég halottak. A taxi megállt, és a vezet fülkét az utastért l elválasztó üveglap ismét leereszkedett. Anya átadott a sof rnek néhány bankjegyet. – Köszönöm – mondta. – Mit keresünk mi éppen itt? – kérdeztem, amikor már a járdán álltunk, és a taxi ismét elindult. A part mentén jöttünk idá93

ig, és nem sokkal a Fleet Streetre vezet átjáró el tt szálltunk ki. Körülöttünk dübörögtek az autók, emberek tömegei tolongtak a járdán. A szemközti kávézók és éttermek zsúfolásig tele voltak, az útpadkán két piros, emeletes városnéz busz állt, és a buszok nyitott fels fedélzetén utazó turisták épp a Royal Court of Justice monumentális épületegyüttesét fényképezték. – Ott, átlósan szemben a házak között vezet egy sz k utca a Temple-negyedbe. – Anya kisimította a hajamat az arcomból. Szemügyre vettem a keskeny gyalogosátjárót, amelyre mutatott. Nem emlékeztem rá, hogy valaha jártam volna arrafelé. Anya észrevehette a zavaromat, mert így szólt: – Még sosem jártatok az iskolával a Temple-ben? – kérdezte. – A templom és a kertek gyönyör ek. És a Fountains Court is csodálatos. Szerintem ez a legszebb szök kút a városban. Dühösen meredtem rá. Mi ütött belé, hogy egyszerre idegenvezet vé változott? – Gyere! Át kell kelnünk az úttesten – mondta, és a kezemért nyúlt. Egy turistacsoport nyomába szeg dtünk. Csupa japán világjáró, akik hatalmas, kihajtogatott térképpel a kezükben közlekedtek. Az épületsor mögött azonban teljesen más világ tárult elénk. A part és a Fleet Street hektikus forgalma egyszerre a távolba veszett. Ezen a helyen, a felséges, szorosan egymás mellé épült házak között csend és nyugalom honolt. A turistákra mutattam. – Mit keresnek itt? A város legszebb szök kútját? – Valószín leg meg fogják tekinteni a Temple Church épületét – válaszolta Anya, tudomást sem véve ingerült hanghordozásomról. – Nagyon régi épület, sok legenda és mítosz kapcsolódik hozzá. A japánok szeretik az ilyesmit. És a Middle Temple Hallban mutatták be el ször Shakespeare „Vízkereszt, vagy amit akartok” cím darabját. Egy ideig követtük a japánokat, azután lefordultunk balra, és egy aszfaltozott úton haladtunk tovább néhány háztömbnyit. Itt 94

szinte már vidékies hangulat uralkodott, madarak énekeltek, méhek zümmögtek a buja növényzet kertekben, és még a leveg t is frissebbnek és tisztábbnak éreztem. A házak bejárata fölött sárgaréz táblácskák függtek, amelyekre hosszú sorokban neveket véstek. – Ezek itt mind ügyvédek. A jogtudományi intézet docensei – magyarázta Anya. – Nem is akarom tudni, mibe kerülhet itt egy irodát bérelni. – Én sem – vágtam rá sért dötten. Mintha nem lenne fontosabb beszédtémánk! A következ bejáratnál Anya hirtelen megállt. – Megérkeztünk – mondta. Egyszer ház volt, amely makulátlan homlokzata és frissen festett ablakkeretei ellenére rendkívül réginek t nt. A neveket kezdtem bogarászni a sárgaréz táblácskán, de Anya betuszkolt a nyitott ajtón, és felvezényelt egy lépcs n az els emeletre. Két fiatal hölgy jött elénk, és barátságosan köszöntöttek bennünket. – Mégis, miféle épület ez? Anya nem válaszolt. Megnyomott egy cseng t, megigazította a blézerét, és hátrasimította a haját. – Ne félj, szívem! – mondta, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy hozzám beszél, vagy csak magát próbálja megnyugtatni. Az ajtó zümmög hang kíséretében kitárult, és beléptünk egy világos helyiségbe, amely els pillantásra teljesen hétköznapi irodának t nt. Iratszekrények, íróasztal, telefon, fax, számítógép… – még az íróasztal mögött ül sz ke, középkorú n ben sem találtam semmi szokatlant. Csak a szemüvege volt kissé riasztó: koromfekete, vaskos keret, amely a fél arcát eltakarta. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Ó, hát Önök azok! Miss… Mrs. Montrose? – Shepherd – javította ki Anya. – Már nem használom a lánykori nevemet. Férjhez mentem. – Ó, igen. Természetesen. – A n mosolygott. – De semmit sem változott. A hajáról bármikor felismerném. – Futólag rám 95

pillantott. – Csak nem a leánya? viszont az apjára ütött, nem igaz? Hogy van…? Anya közbevágott. – Mrs. Jenkins, sürg sen beszélnem kell az édesanyámmal és Mr. de Villiers-vel. – Ó, attól tartok, az édesanyja és Mr. de Villiers épp fontos megbeszélésen van. – Mrs. Jenkins sajnálkozva mosolygott. – Önöknek bizonyára… Anya azonban ismét félbeszakította. – Szeretnék jelen lenni azon a megbeszélésen. – Nos, hát… ez… hiszen ön is tudja, hogy erre nem lesz lehet ség. – Akkor tegyen róla, hogy legyen! Mondja meg nekik, hogy elhoztam a Rubint. – Hogyan? De hát… – Mrs. Jenkins Anyára meredt, azután rám, majd ismét Anyára. – Tegye egyszer en azt, amit mondok! – Még soha nem hallottam Anyát ilyen határozottan beszélni. Mrs. Jenkins felállt, és kijött az íróasztal mögül. Tet l talpig végigmért, én pedig meglehet sen rosszul éreztem magam az idétlen iskolai egyenruhámban. A hajam nem volt éppenséggel frissen mosva, csak hátrafogtam egy hajgumival. Még ki sem voltam sminkelve. (Igaz, amúgy is ritkán sminkeltem.) – Biztos benne? – Persze, hogy biztos vagyok. Azt hiszi talán, hogy tréfát zök magából? Kérem, siessen, nincs sok id nk! – Kérem – itt várjanak! – Mrs. Jenkins sarkon fordult, és elnt a két iratszekrény között nyíló ajtó mögött. – Rubin? – ismételtem. – Igen – mondta Anya határozottan. – A tizenkét id utazó mindegyikére jut egy drágak . És te vagy a Rubin. – Ezt meg honnan tudod? – „Az Opál és a Borostyán az els pár, az Achát B-dúrban énekel, a farkas avatár, duettet – Solutio! – dalol az Akvamarin. S elj a hatalmas Smaragd és Citrin, a két iker-Karneol és a 96

Skorpió, s a Nefrit, a nyolcadik, Digestio! E-dúrban zeng a fekete Turmalin, a Zafír az F-ben egy kristálytiszta szín, s egyszerre csendül fel a Gyémánt, tizenegy és hét, el lép az oroszlán. Projectio! Az id szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.” – Anya kissé szomorkásan mosolygott rám. – Még mindig kívülr l tudom. Miközben beszélt, valamiért libab rös lettem. Kevésbé hasonlított versre, mint inkább valamiféle varázsigére, olyasmire, amit a filmbéli gonosz boszorkányok mormognak, miközben egy fazék zöldes kotyvalékot kavargatnak. – Mi a jelentése? – Ez csak egy kecskerím, amit titkolózó vénemberek találtak ki azért, hogy a bonyolult dolgokat még tovább bonyolítsák – válaszolta Anya. – Tizenkét számjegy, tizenkét id utazó, tizenkét drágak , tizenkét hangnem, tizenkét aszcendens, tizenkét lépés a bölcsek kövének el állításához… – A bölcsek köve? Mi az ördög…? – Hirtelen elhallgattam, és mélyet sóhajtottam. Elegem volt bel le, hogy folyton olyan kérdéseket tettem fel, amelyeket szinte még ki sem mondtam, máris minden kapott válasszal még tudatlanabbnak és zavartabbnak éreztem magam, mint el tte. Anyának a jelek szerint egyébként sem volt kedve megválaszolni a kérdéseimet. Kinézett az ablakon. – Itt semmi sem változott. Mintha megállt volna az id . – Gyakran fordultál meg itt? – Apám néha magával hozott – mesélte Anya. – Az ilyen dolgokban nagyvonalúbb volt, mint anyám. És a titkokról is többet elárult. Gyerekkoromban nagyon szerettem itt lenni. És azután kés bb, amikor Lucy… – itt felsóhajtott. Egy darabig vívódtam, vajon tovább faggassam-e vagy sem, de végül gy zött a kíváncsiságom. – Maddy néni azt mondta, hogy Lucy is id utazó. Ezért t nt el? – Igen – felelte Anya. – És hová ment? 97

– Senki sem tudja. – Anya ismét végigsimította a haját. Felt en ideges volt. Err l az oldaláról korábban nem is ismertem. Nagyon megsajnáltam volna, ha nem lettem volna magam is épp olyan zaklatott. Egy ideig hallgattunk. Anya ismét kinézett az ablakon. – Tehát én egy rubin vagyok – böktem ki végül. – Az olyan piros, nem? Anya bólintott. – És Charlotte milyen k ? – Semmilyen – jelentette ki Anya. – Anya, nem lehet, hogy van egy ikertestvérem, akir l elfelejtettél mesélni nekem? Anya felém fordult és elmosolyodott. – Nem, nincs ikertestvéred, szívem. – Biztos vagy benne? – Igen, egészen biztos. Ott voltam, amikor megszülettél, nem emlékszel? Valahonnan gyorsan közeled léptek zaja hallatszott. Anya kihúzta magát, és mély leveg t vett. A szemüveges hölgy társaságában Glenda néni lépett be a helyiségbe, nyomában egy alacsony, kopaszodó, id sebb férfival. Glenda néni dühösnek t nt. – Grace! Mrs. Jenkins azt állítja, hogy szerinted… – Úgy van – mondta Anya. – És nincs kedvem Gwendolyn idejét arra pazarolni, hogy éppen téged gy zködjelek az igazságról. Azonnal beszélnem kell Mr. de Villiers-vel. Gwendolynt be kell olvasni a kronográfba. – De hiszen ez teljességgel… nevetséges! – Glenda néni már szinte kiabált. – Charlotte… – … még nem temportált, igaz? – Anya a kopasz, köpcös úrhoz fordult. – Ne haragudjon, tudom, hogy már találkoztunk, de sajnos nem emlékszem a nevére. – George – felelte a férfi. – Thomas George. – Ön pedig Lady Arista legifjabb leánya, Grace. Jól emlékszem önre. 98

– Mr. George – mondta Anya. – Hát persze! Meglátogatott bennünket Gwendolyn születését követ en Durhamben. Én is emlékszem önre. Ez itt Gwendolyn. a Rubin, akire még szükségük van. – Ez lehetetlen! – kiáltott fel Glenda néni metsz hangon. – Ez teljességgel lehetetlen! Gwendolyn nem az el írt napon született. És egyébként is, két hónappal korábban jött világra, mint kellett volna. Fejletlen koraszülött. Nézze csak meg! Mr. George épp azon volt. Barátságos, fakókék szemével tel talpig végigmustrált. Igyekeztem a lehet legnyugodtabb maradni, és elrejteni a szorongásomat. Még hogy fejletlen koraszülött! Glenda néninek nyilván nincs ki mind a négy kereke! Majdnem egy méter hetven centi voltam, B kosarú melltartót viseltem, amely már er sen hajlott a C felé. – Tegnap temportált el ször – közölte Anya. – Csak azt szeretném, ha nem esne baja. Minden spontán temportálással tovább n a kockázat. Glenda néni gúnyosan felnevetett. – Senki sem fogja komolyan venni ezt az rültséget! Ez is csak egy újabb szánalmas próbálkozás arra, hogy felhívjátok magatokra a figyelmet. – Jaj, hallgass már, Glenda! Szíves-örömest távol tartanám magam és a családom ett l a káosztól, és átengedném a te Charlotte-odnak az ezotériamániás áltudósok és fanatikus titokkurkászok kísérleti alanyának hálátlan szerepét! De ha egyszer nem Charlotte az, aki ezt az átkozott gént örökölte, hanem Gwendolyn! – Anya szemében düh és megvetés tükröz dött. Err l az oldaláról sem ismertem még. Mr. George halkan felnevetett. – Nem mondhatnám, hogy a legjobb véleménnyel van rólunk, Mrs. Shepherd. Anya megvonta a vállát. – Nem, nem és nem! – Glenda néni ledobta magát egy irodai székbe. – Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a szamárságot! Még csak nem is a megfelel napon született! Ráadásul

99

koraszülött volt! – A jelek szerint ezt különösen fontosnak tartotta hangsúlyozni. Mrs. Jenkins halkan megszólalt: – Hozhatok egy csésze teát, Mrs. Montrose? – Ó, hagyjon engem békén a teájával! – dühöngött tovább Glenda néni. – Másvalakinek? – Nem, köszönöm – mondtam. Mr. George ez id alatt végig engem fixírozott fakókék szemével. – Gwendolyn! Szóval már temportáltál? Bár senki sem vette a fáradságot, hogy felvilágosítson, az el bbiek alapján feltételeztem, hogy temportálni annyit tesz, mint visszaugrani az id ben. Bólintottam. – És hová, ha szabad kérdeznem? – Pontosan ugyanoda, ahol el leg álltam. Mr. George elmosolyodott. – Úgy értem, melyik korba temportáltál? – Halvány sejtelmem sincs – feleltem kissé szemtelenül. – Sehová sem volt kifüggesztve az évszám. És senki sem akarta nekem elárulni, melyik évet írjuk. Hallgasson ide! Én ezt nem akarom tovább csinálni. Azt szeretném, ha elmúlna. Nem tudná valahogy elmulasztani? Mr. George nem válaszolt. – Gwendolyn két hónappal korábban született, mint ahogy várták – mondta csak úgy a levebe. – Október nyolcadikán. Személyesen ellen riztem a születési bizonyítványát és az anyakönyvi bejegyzést. És a gyermeket is ellen riztem. Azon töprengtem, vajon mit lehet egy gyermeken ellen rizni. Hogy valódi-e? – Már október hetedikén este megszületett – vallotta be Anya, és ezúttal mintha kissé reszketett volna a hangja. – Megvesztegettük a bábát, hogy néhány órával kés bbi id pontot írjon a születési bizonyítványra.

100

– De miért? – Úgy t nt, Mr. George ugyanúgy meg van döbbenve, mint én. – Mert… azok után, ami Lucyvel történt, meg szerettem volna kímélni a gyermekemet a megpróbáltatásoktól. Meg akartam védeni t – felelte Anya. – És azt reméltem, hogy talán nem is örökölte azt a gént, hanem csak véletlenül született épp ugyanazon a napon, mint a valódi génhordozó. Végül Glenda megszülte Charlotte-ot, akihez már akkor mindenki nagy reményeket f zött… – Ó, ne hazudozz már! – kiáltott fel Glenda néni. – Szándékosan tetted! Csak decemberre vártad a kisbabát, de manipuláltad a terhességedet, és még a koraszülés kockázatát is vállaltad, csak hogy ugyanazon a napon szülhess, mint én! Csakhogy nem sikerült! A te lányod egy nappal kés bb született. Milyen remekül mulattam, amikor meghallottam! – Nos, ezt nem olyan nehéz bebizonyítani – szólalt meg Mr. George. – Elfelejtettem a bába nevét – vágta rá gyorsan Anya. – Csak arra emlékszem, hogy a keresztneve Dawn volt. De ez lényegtelen. – Ha! – csattant fel Glenda néni. – Én is ezt mondanám a helyedben. – Egészen biztosan megvan a bába neve és a címe is az aktáink között. – Mr. George odafordult Mrs. Jenkinshez. – Nagyon fontos, hogy megtaláljuk. – Arra semmi szükség – szólt közbe Anya. – Békén hagyhatják azt a szegény asszonyt. Csak kevés pénzt kapott t lünk. – Mindössze néhány kérdést szeretnénk feltenni neki – makacskodott Mr. George. – Mrs. Jenkins! Kérem, derítse ki, hol él most a hölgy! – Már megyek is – felelte készségesen Mrs. Jenkins, és ismét elt nt a kis oldalajtón keresztül. – Ki tud még err l? – kérdezte Mr. George.

101

– Csak a férjem tudott róla – felelte Anya, és ezúttal dac és diadal keveredett a hangjában. – Neki pedig már nem tehetnek fel keresztkérdéseket, ugyanis halott. – Tudom – mondta Mr. George. – Leukémia, ugyebár? Tragikus eset. – Fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. – Megmondanák, pontosan mikor kezd dött? – Tegnap – feleltem. – Az elmúlt húsz óra alatt háromszor fordult el – tette hozzá Anya. – Aggódom érte. – Ó, már háromszor! – Mr. George hirtelen megtorpant. – És mikor temportált utoljára? – Körülbelül egy órája – válaszoltam. – Azt hiszem. – Amióta az események ennyire felgyorsultak, teljesen elveszítettem az id érzékemet. – Akkor van egy kis id nk az el készületekre. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – csattant fel ismét Glenda néni. – Mr. George! Hiszen Ön ismeri Charlotte-ot. Nézze meg ezt a fruskát, és hasonlítsa össze az én Charlotte-ommal! Komolyan azt hiszi, hogy a Tizenkettedik áll ön el tt? „Vörös Rubin G-dúrban a holló hatalmával, zárja be a kört tizenegy társával.” Tényleg lehetségesnek tartja? – Nos, mindenesetre nem kizárt – közölte Mr. George. – Bár az indítékai felettébb kétségesnek t nnek számomra, Mrs. Shepherd. – Ez már a maga problémája – közölte h vösen Anya. – Ha tényleg meg akarta volna védeni a gyermekét, akkor nem hagyta volna, hogy ennyi éven át tudatlanságban éljen. Minden el készület nélkül utazgatni az id ben nagyon veszélyes. Anya az ajkába harapott. – Én csak azt reméltem, hogy Charlotte az, aki… – És ez így is van! – kiáltott fel Glenda néni. – Két napja egyértelm tünetei vannak. Bármelyik pillanatban temportálhat. Ta-

102

lán épp most kerül rá sor, miközben a féltékeny kishúgom hajmereszt történeteire vesztegetjük a drága id nket. – Talán ha a változatosság kedvéért elkezdenél gondolkodni, Glenda – mondta Anya. Egyszerre fáradtnak t nt. – Miért találnánk ki ilyesmit? Rajtad kívül ugyan kinek jutna eszébe, hogy szabad akaratából ilyen tortúrának vesse alá a lányát? – Ragaszkodom hozzá, hogy… – Glenda néni nem fejezte be a mondatot. – Ki fog derülni, hogy mindez csak rosszindulatú szélhámosság. Egyszer már el fordult efféle szabotázs, és Ön is nagyon jól tudja, Mr. George, mi lett a vége. Most, a célegyenesben tényleg nem engedhetünk meg magunknak efféle hibákat. – Azt hiszem, ezt nem nekünk kell eldöntenünk – szögezte le Mr. George. – Kérem, kövessen, Mrs. Shepherd! És te is, Gwendolyn! – Majd kuncogva hozzátette: – Nyugalom! Az ezotériamániás áltudósok és fanatikus titokkurkászok csak ritkán harapnak.

103

„Falánk id , nyüdd az oroszlán körmét, S falasd a földdel édes fiait. Törd vad tigris állkapcsok fogak t rét, S s f nix vére igya lángjaid.” William Shakespeare, XIX. szonett (Szabó L rinc fordítása)

7

F

elvezettek minket egy lépcs n, majd végig egy hosszú folyosón, amely többször is elkanyarodott, és id nként lefelé vagy éppen felfelé vezet lépcs fokok szakították meg. Csak igen kevés ablak mellett mentünk el, és mindig máshová nyílt a kilátás: hol egy nagy kertre, hol egy másik épületre, hol pedig egy kis bels udvarra. Az út végtelenül hosszúnak t nt, egy ideig parkettán, majd mozaikpadlón lépkedtünk, zárt ajtók és a falak mentén sorakozó székek mellett haladtunk el, bekeretezett olajfestmények, b rkötés könyvekkel és porcelánfigurákkal teli szekrények, szobrok és lovagi páncélok között. Akárcsak egy múzeumban. Glenda néni egész id alatt dühös pillantásokat lövellt Anya felé. Anya viszont – a lehet ségeihez mérten – nem vett tudomást a n vérér l. Sápadt volt, és szörnyen idegesnek t nt. Mármár megfogtam a kezét, de akkor Glenda néni észrevette volna, mennyire félek, és erre a legkevésbé sem vágytam. Úgy éreztem, lehetetlen, hogy még mindig ugyanabban a házban vagyunk. Mintha legalább három másik épületen meneteltünk volna keresztül, mire Mr. George végre megállt, és bekopogott egy ajtón. Beléptünk egy terembe, amelynek falait sötét faburkolat díszítette, mint nálunk az étkez ben. A mennyezet is sötét fából készült, és szinte teljes egészében m vészi, helyenként festett faragványok borították. A robusztus, sötét szín bútorok büszkén terpeszkedtek a tágas helyiségben. A komor és kísérteties összhatást azonban megtörte a szemközti magas ablakokon át 105

beáramló napfény és a pompás virágokkal teli kertre nyíló kilátás. A kert végében magasodó fal mögül még a nap fényében fürd Temze hullámai is el -el bukkantak. Nem csupán a látvány és a fény sugárzott azonban vidámságot, hanem a faragványok is, melyek között pedig szép számmal akadtak rémiszt torz pofák és halálfejek. Mintha életre keltek volna a falak. Leslie örömét lelte volna benne, ha megtapogathatja a megtévesztésig valódinak ható rózsabimbókat, az archaikus mintákat és a mókás állatfejeket, hogy megvizsgálja, nem rejlik-e mögöttük valamiféle titkos gépezet. A faragványokon b ven akadtak még szárnyas oroszlánok, sólymok, csillagok, napok és bolygók, sárkányok, egyszarvúak, koboldok, tündérek, fák és hajók is; egyik faragvány életh bb volt a másiknál. Legnagyobb hatással azonban az a sárkány volt rám, amely mintha lebegett volna fejünk fölött a plafonon. Farkának ék alakú végét l hatalmas, pikkelyes fejéig legalább hét méter hosszú lehetett. Alig tudtam levenni róla a szemem. Csodálatos volt! Ámulatomban majdnem megfeledkeztem arról, miért is jöttünk ide. És arról is, hogy nem vagyunk egyedül a teremben. A jelenlév k mindegyike mintha k vé dermedt volna, amikor megláttak bennünket. – Úgy fest, adódott némi komplikáció – jelentette be Mr. George. Lady Arista úgy állt az egyik ablaknál, mint aki karót nyelt. – Grace! Neked nem a munkahelyeden kellene lenned? Gwendolynnak pedig az iskolában? – Semmit sem szeretnénk jobban – mondta Anya. Charlotte egy kanapén ült. Fölötte egy meseszép sell farkuszonyának finoman faragott pikkelyei csillogtak, a kék és a türkiz minden elképzelhet árnyalatában. A kanapé mellett egy férfi állt, és a széles kandallópárkánynak támaszkodott. Finom fekete öltönyt és fekete keretes szemüveget viselt. Még a nyak106

kend je is fekete volt. Kimondottan vészjóslóan meredt ránk. Egy kisfiú kapaszkodott a zakójába. Talán hétéves lehetett. – Grace! – Az egyik íróasztal mögül magas férfi emelkedett fel a székér l. Hullámos sz haja, amely leginkább egy oroszlán sörényére emlékeztetett, egészen a válláig ért. Szeme felt en világosbarna volt, akár a borostyán. Arca sokkal fiatalabbnak hatott, mint amilyenre sz hajából következtetni lehetett. Olyan arca volt, amelyet az ember ha egyszer meglát, többé nem felejt el. Vonásai szinte megigéztek. Amikor mosolygott, el villantak szabályos, fehér fogai. – Grace! Rég nem találkoztunk. – Megkerülte az íróasztalt, és kezet nyújtott Anyának. – Semmit sem változtál. Legnagyobb megdöbbenésemre Anya elvörösödött. – Köszönöm. Én is ugyanezt mondhatnám rólad, Falk. – Meg szültem. – A férfi tiltakozó kézmozdulatot tett. – Szerintem jól áll – mondta Anya. Hé! Álljon meg a menet! Csak nem flörtöl ezzel az alakkal? A férfi még szélesebben elmosolyodott, majd borostyánszítekintete Anyáról rám vándorolt, amit l megint kellemetlen érzésem támadt. Ez a szempár tényleg különös volt. Akár egy farkasé vagy egy nagymacskáé. A férfi kezet nyújtott. – A nevem Falk de Villiers. Te pedig biztosan Grace lánya vagy… Gwendolyn. – A kézfogása kemény és szívélyes volt. – Az els Montroselány, akinek nem vörös a haja. – A hajam színét az édesapámtól örököltem – feleltem kissé zavartan. – Nem térhetnénk végre a tárgyra? – szólalt meg a fekete ruhás, szemüveges férfi a kandallónál. Falk de Villiers elengedte a kezem, és rám kacsintott. – Dehogynem. – A húgom felháborító sztorival állt el – kezdte Glenda néni, és rögtön látszott rajta, milyen nehezére esik türt ztetnie magát. – És Mr. George nem akart rám hallgatni! Grace azt állítja, hogy 107

Gwendolyn – Gwendolyn! – már háromszor temportált. És mivel pontosan tudja, hogy képtelen bizonyítani az állítását, mindjárt egy jó kis mesét is kifundált, ami a hibás születési dátumot hivatott megmagyarázni. Szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, ami tizenhét évvel ezel tt történt. Grace akkoriban bizony nem érdemelt dicséretet. Most pedig, ilyen röviddel a cél el tt, nem csodálkozom rajta, hogy egyszer csak úgy megjelenik itt, és szabotálni akarja az ügyünket. Lady Arista közelebb lépett. – Igaz ez, Grace? – Az arckifejezése most is, mint mindig, szigorú és könyörtelen volt. Néha eltöprengtem rajta, vajon a szorosan hátrafésült haj-e az oka annak, hogy olyan rezdületlenek a vonásai. Lehet, hogy ezzel a módszerrel rögzítette az arcizmait. Legfeljebb a szeme nyílt tágra olykor, ha ideges volt. Mint most is. Mr. George így szólt: – Mrs. Shepherd azt állítja, és a férje megvesztegette a bábát, hogy hamisítsa meg a születési bizonyítványt. El akarták titkolni, hogy Gwendolyn is lehet génhordozó. – Mégis miért tett volna ilyet? – kérdezte Lady Arista. – Azt mondja, meg akarta óvni a gyermeket. Egyébként abban reménykedett, hogy Charlotte a génhordozó. – Reménykedett! Hogyisne! – kiáltott fel Glenda néni. – Véleményem szerint ez a magyarázat egészen logikusan hangzik – jegyezte meg Mr. George. Charlotte-ra néztem, aki sápadtan ült a kanapén, és csak a szemével követte az eseményeket. Amikor találkozott a tekintetünk, gyorsan elfordította a fejét. – A legnagyobb jóindulattal sem látok benne logikát – jelentette ki Lady Arista. – Hamarosan kiderül, hogy igaz-e a történet – mondta Mr. George. – Mrs. Jenkins megkeresi a bábát. – Csak úgy érdekességképpen: mennyit fizettél a bábának, Grace? – kérdezte Falk de Villiers. Szeme az elmúlt egy perc-

108

ben egyre keskenyebbre sz kült, és most, ahogy Anyára nézett, tényleg olyan volt, mint egy farkas. – Én… én már nem is tudom – hebegte Anya. Mr. de Villiers felvonta a szemöldökét. – Nos, mindenesetre nem lehetett valami nagy összeg. Úgy tudom, a férjed nem sokat keresett. – Milyen igaz! – fortyant fel Glenda néni. – Az az éhenkórász! – Ha ti mondjátok, biztos úgy is van: nem volt nagy összeg – felelte Anya. A bizonytalanság, amely Mr. de Villiers láttán hatalmába kerítette, egy pillanat alatt elt nt, csakúgy, mint a pír is az arcáról. – Akkor miért tette meg a bába, amire kértétek? – kérdezte Mr. de Villiers. – Végtére is okirathamisításról van szó. Az pedig nem jelentéktelen b ntény. Anya felszegte a fejét. – Azt mondtuk neki, hogy a családunk egy sátánista szekta tagja, és beteges horoszkóphitben szenvedünk. Meg hogy az október hetedikén született gyermekeket megkínozzák, és sátánista rituáléknak vetik alá ket. Elhitte nekünk. És mivel jószív volt, és nem kedvelte a sátánistákat, hajlandó volt meghamisítani a születési dátumot. – Sátánista rituálék! Impertinencia. – A kandallónál álló férfi úgy sziszegett, akár egy kígyó, a kisfiú pedig még szorosabban bújt oda hozzá. Mr. de Villiers elismer en mosolygott. – Nem rossz történet. Majd meglátjuk, vajon a bába is ugyanezt adja-e el . – Szerintem nem volna bölcs dolog az id nket efféle nyomozgatásokra pazarolni – vetette közbe Lady Arista. – Helyes – mondta Glenda néni. – Charlotte bármelyik pillanatban temportálhat. Akkor biztosra vehetjük majd, hogy Grace csak kitalálta az egészet. Azért varázsolta el a kalapból ezt a történetet, mert hátráltatni akar bennünket. – Miért ne örökölhették volna mindketten a gént? – vetette fel Mr. George. – El fordult már ilyesmi. 109

– Igen, de Timothy és Jonathan de Villiers egypetéj ikrek voltak – mondta Mr. de Villiers. – És a jövendölés is így említette ket. – És a kronográfban is két karneol, két pipetta, kétszer tizenkét rekesz és két fogaskerékpálya áll a rendelkezésükre – tette hozzá a kandallónál álló férfi. – A Rubin egyedülálló. – Ez is igaz – ismerte el Mr. George. Kerek arcán aggodalom tükröz dött. – Ennél fontosabb lenne megvizsgálni, mi sarkallta a húgomat erre a hazugságra. – Glenda néni egyenesen gy lölködve tekintett Anyára. – Ha azt akarod elérni, hogy Gwendolyn vérét beolvassák a kronográfba, és ezzel használhatatlanná váljon a szerkezet, akkor naivabb vagy, mint gondoltam. – Egyáltalán mib l gondolja ez a n , hogy akár csak egyetlen szavát is elhisszük? – kérdezte a kandallónál álló férfi. Meglehet sen arrogánsnak találtam a viselkedését, ahogyan úgy tett, mintha Anya és én ott sem lennénk. – Jól emlékszem, hogy Grace annak idején hazudott, hogy megvédje Lucyt és Pault. Dönt el nyhöz juttatta ket. Ha nem lett volna, talán még megakadályozhattuk volna a katasztrófát. – Jake! – szólt figyelmeztet en Mr. de Villiers. – Miféle katasztrófát? – kérdeztem. – És ki volt az a Paul? – Már azt is felháborítónak tartom, hogy ez a n személy egyáltalán betehette ide a lábát – folytatta a kandallónál álló férfi. – Megtudhatnám, kihez van szerencsém? – Anya tekintete és hangja kimondottan h vös volt. Meglepett, milyen kevéssé hagyja magát megfélemlíteni. – Az most mellékes. – A férfi még arra sem méltatta Anyát, hogy ránézzen. A sz ke kisfiú óvatosan kikandikált a háta mögül, és rám pislogott. Az orrán sorakozó szepl k miatt egy kicsit Nickre emlékeztetett, amikor az öcsém még kisebb volt, ezért rámosolyogtam. Szegény kis fickó, jól megverte a sors,

110

hogy ilyen undorító alak a nagyapja. Mosolyom láttán riadtan tágra nyitotta a szemét, majd ismét a zakó fedezékébe vonult. – Dr. Jacob White – mondta Falk de Villiers, hangjában félreérthetetlen gúnnyal. – Valóságos zseni az orvostudomány és a biokémia területén. Általában ennél egy árnyalattal udvariasabb szokott lenni. A Jacob Grey név jobban illett volna rá. Még az arca is szürkés árnyalatú volt. Mr. de Villiers rám nézett, majd pillantása ismét Anyára vándorolt. – Akár így, akár úgy, ideje végre döntést hoznunk. Higgyünk neked, Grace, vagy valami rosszban sántikálsz? Anya néhány másodpercig dühösen bámult rá. Azután lesütötte a szemét, és csendesen megszólalt: – Nem azért vagyok itt, hogy meghiúsítsak egy magasztos, titkos küldetést. Csak azt akarom megakadályozni, hogy a lányomat valami baj érje. A kronográf segítségével az id utazások veszélytelenek lennének, és Gwendolyn többé-kevésbé normális életet élhetne. Ez minden, amit szeretnék. – Hát persze! – csattant fel Glenda néni, majd a kanapéhoz masírozott, és leült Charlotte mellé. Én is szívesen leültem volna, mert id közben igencsak elfáradt a lábam. De mivel senki nem kínált hellyel, nem tehettem mást, állva maradtam. – Amit annak idején tettem, annak semmi köze nem volt… a ti ügyetekhez – folytatta Anya. – szintén szólva alig tudok róla valamit, és amit tudok, azt sem értem teljesen. – Akkor meg f leg nem értem, mi oka volt rá, hogy így beleártsa magát – mondta a fekete Mr. White. – Olyasmibe, amil fogalma sincs. – Én csak segíteni akartam Lucynek – magyarázta Anya. – volt a kedvenc unokahúgom, régen gyakran vigyáztam rá, már kisbaba korától kezdve. A segítségemet kérte. Ön mégis mit tett volna a helyemben? Istenem, olyan fiatalok voltak, és szerelmesek, és… egyszer en nem akartam, hogy valami bajuk essen. 111

– Nos, ezt mindenesetre jól megcsinálta! – Úgy szerettem Lucyt, mintha a testvérem lett volna. – Anya vetett egy pillantást Glenda nénire, majd hozzátette: – Jobban, mintha a testvérem lett volna. Glenda néni simogatni kezdte Charlotte kezét. Charlotte a padlóra meredt. – Mindannyian nagyon szerettük Lucyt – mondta Lady Arista. – Ezért lett volna mindennél fontosabb távol tartani t attól a fiútól és a gyanús elképzeléseit l. Nem lett volna szabad még meg is er sítened benne, hogy jól választott! – Még hogy gyanús elképzelések! Az a kis vörös bestia volt, aki bogarat ültetett Paul fülébe az ostoba összeesküvéselméleteivel! – dühöngött dr. White. – beszélte rá a fiút a lopásra! – Ez nem igaz! – szállt szembe vele Lady Arista. – Lucy soha nem tett volna ilyet. Paul volt az, aki kihasználta a lány ifjú naivitását, és tévútra vezette. – Naivitás! Kacagnom kell! – fortyogott dr. White. Falk de Villiers felemelte a kezét. – Erre az értelmetlen vitára már számtalanszor sort kerítettünk. Azt hiszem, mindenki pontosan tudja, milyen állásponton van a másik. – Ekkor az órára nézett. – Gideon bármelyik pillanatban visszaérkezhet, és addig döntenünk kellene a továbbiakról. Charlotte, hogy érzed magad? – Még mindig fáj a fejem – válaszolta Charlotte anélkül, hogy felnézett volna. – Na látja! – Glenda néni kárörvend en vigyorgott. – Nekem is fáj a fejem – közölte Anya. – De ez még nem jelenti azt, hogy mindjárt temportálni is fogok. – Te… te utolsó bestia! – szitkozódott Glenda néni. – Szerintem abból kellene kiindulnunk, hogy Mrs. Shepherd és Gwendolyn igazat mond – ajánlotta Mr. George, miközben egy zsebkend vel felitatta a verítéket kopasz homlokáról. – Máskülönben csak tovább vesztegetjük a drága id t. 112

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Thomas! – Dr. White a kandalló párkányára csapott az öklével, méghozzá olyan er sen, hogy felborult egy ónpohár. Mr. George összerezzent, de nyugodt hangon folytatta: – Állításaik alapján Gwendolyn utolsó temportálása úgy másfél-két órával ezel tt történt. Még id ben el készíthetnénk a kislányt, és a lehet legpontosabban dokumentálhatnánk a következ id ugrást. – Egyetértek – helyeselt Mr. de Villiers. – Van valakinek kifogása? – Mintha a falnak beszélnék – mondta dr. White. – Úgy van – helyeselt Glenda néni. – Azt javaslom, használjuk az irattárat! – mondta Mr. George. – Gwendolyn ott biztonságban lenne, és amint visszatér, beolvashatnánk a vérét a kronográfba. – Én a magam részér l még a kronográf közelébe sem engedném! – jegyezte meg dr. White. – Te jó ég, Jake, most már tényleg elég! – csattant fel Mr. de Villiers. – Hiszen csak egy fiatal lányról van szó! Azt hiszed talán, hogy bombát rejteget az iskolai egyenruhája alatt? – Az a másik is csak egy fiatal lány volt – vetette oda dr. White lenéz en. Mr. de Villiers Mr. George felé biccentett. – Úgy járunk el, ahogy javasoltad. Intézkedj, kérlek! – Gyere, Gwendolyn! – szólt oda nekem Mr. George. Nem mozdultam. – Anya? – Minden rendben lesz, szívem, itt várok rád. – Anya kényszeredetten elmosolyodott. Charlotte-ra pillantottam. Még mindig a padlót bámulta. Glenda néni behunyta a szemét, és csüggedten hátrad lt. Úgy nt, mintha hirtelen t is elfogta volna a fejfájás. A nagymamám viszont úgy meredt rám, mintha akkor látott volna életében el ször. Lehet, hogy tényleg így volt.

113

A kisfiú megint nagy szemeket meresztett rám dr. White zakója mögül. Szegénykém! Az a gonosz vén csont egyetlen szót sem szólt hozzá, teljesen leveg nek nézi. – Kés bb találkozunk, szívem – mondta Anya. Mr. George kézen fogott, és bátorítóan rám mosolygott. Félénken visszamosolyogtam rá. Valamiért kedveltem. Legalábbis t tartottam messze a legkedvesebbnek az egész társaságból. És úgy t nt, az egyetlen, aki hisz is nekünk. Mégis rossz érzés volt otthagyni Anyát. Amikor bezárult mögöttünk az ajtó, és odakint álltunk a folyosón, kis híján bömbölni kezdtem: – Az anyukámmal akarok maradni! – Azután mégis összeszedtem magam. Mr. George elengedte a karomat, és el rement. El ször végigvezetett ugyanazon az útvonalon, amerr l jöttünk, majd egy ajtón keresztül áttértünk egy másik folyosóra, le a lépcs n, és végül egy újabb ajtón keresztül kiléptünk egy újabb folyosóra – tökéletes útveszt volt. Bár a szurokfáklyákat sokkal stílusosabbnak találtam volna, a folyosókat modern lámpák világították meg, amelyek szinte nappali fényt árasztottak. – El ször kissé összezavarodik az ember, de egy id után meg lehet tanulni a járást – mondta Mr. George. Megint lementünk egy lépcs n, méghozzá egy széles, k l épült csigalépcs n, amely mintha végtelen mélységben kígyózott volna lefelé, a földbe. – A templomos lovagok a 12. században emelték ezt az épületet. Korábban már a rómaiak is építkeztek itt, el ttük pedig a kelták. Mindannyian szent helynek tekintették ezt a földet, és ez a hagyomány a mai napig fennmaradt. Minden négyzetcentiméteren érezni lehet, milyen különleges hely ez, nem gondolod? Mintha ennek a földdarabnak rendkívüli ereje lenne. Semmi effélét nem éreztem. Épp ellenkez leg: inkább fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Hiányzott az alvás, amely el éjjel kimaradt.

114

Amikor a lépcs végén élesen jobbra fordultunk, hirtelen egy fiatalemberrel találtuk szemben magunkat. Kis híján öszszeütköztünk. – Hopplá! – kiáltott fel Mr. George. – Mr. George. – A fiúnak sötét, göndör haja volt, amely csaknem a válláig ért, és olyan élénkzöld szeme, hogy azt hittem, kontaktlencsét visel. Bár korábban sem a haját, sem a szemét nem láttam, azonnal felismertem. A hangja csengését bármikor újra megismertem volna. Az a fiatalember állt el ttem, akit legutóbbi id utazásom során láttam. Pontosabban az a srác, akit a hasonmásom megcsókolt, miközben én a függöny mögött állva sehogy sem akartam hinni a szememnek. Meglepetésemben rémülten meredtem rá. Szemb l és paróka nélkül még ezerszer jobban nézett ki. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Leslie és én általában nem kedveltük a hosszú hajú fiúkat. (Leslie úgy gondolta, hogy a fiúk csak azért növesztik meg a hajukat, hogy eltakarják vele hatalmas fülüket.) A srác kissé feszülten nézett vissza rám, röviden végigmért, majd kérd pillantást vetett Mr. George-ra. – Gideon, ez itt Gwendolyn Shepherd – mutatott be Mr. George egy aprócska sóhaj kíséretében. – Gwendolyn, ez itt Gideon de Villiers. Gideon de Villiers. A pólójátékos. A másik id utazó. – Szia! – üdvözölt udvariasan. – Szia! – Vajon mit l rekedtem be hirtelen? – Azt hiszem, lesz még alkalmatok közelebbr l megismerni egymást. – Mr. George idegesen felnevetett. – Meglehet, hogy Gwendolyn lesz a mi új Charlotte-unk. – Tessék? – A zöld szempár újra rám szegez dött, ezúttal azonban csak az arcomat fürkészte. Meglehet sen ostobán bámulhattam vissza. Sajnos.

115

– Bonyolult történet – felelte röviden Mr. George. – Legjobb, ha bemész a sárkányterembe, és megkéred a nagybátyád, hogy meséljen el mindent. Gideon bólintott. – Amúgy is épp oda tartottam. Kés bb találkozunk, Mr. George. Viszlát, Wendy! Ki az a Wendy? – Gwendolyn – javította ki Mr. George, de addigra Gideon már elt nt a folyosó kanyarulatában. Léptei hangosan visszhangzottak a lépcs n. – Biztosan rengeteg kérdésed van – mondta Mr. George. – Szívesen válaszolok, amire csak tudok. Örültem, hogy végre leülhetek, és kinyújthatom magam elé a lábamat. Az irattár egészen kényelmesnek bizonyult, annak ellenére, hogy mélyen a föld alatt, egy boltíves pincében helyezkedett el, és egyáltalán nem voltak ablakai. A kandallóban égett a t z, a fal mellett pedig körös-körül könyvespolcok és szekrények sorakoztak. A helyiség hívogatóan kényelmes fotelekkel és egy széles kanapéval volt berendezve, amelyre végül le is ültem. Amikor beléptünk, egy fiatalabb férfi állt fel az íróasztal mögötti székb l. Biccentett Mr. George-nak, majd szó nélkül elhagyta a szobát. – Ez a férfi néma? – kérdeztem, mert ez volt az els dolog, ami eszembe jutott. – Nem – felelte Mr. George. – Csak némasági fogadalmat tett. Az elkövetkez négy hétben nem szólalhat meg. – És miért jó ez neki? – Egyfajta beavatási szertartásról van szó. Az adeptusoknak egész sor vizsgát kell letenniük, miel tt felvételt nyerhetnek a küls körünkbe. Ehhez mindenekel tt az is hozzátartozik, hogy bebizonyítsák nekünk: tudnak titkot tartani. – Mr. George elmosolyodott. – Biztosan csodabogaraknak tartasz bennünket. Igazam van? Tessék, fogd ezt a zseblámpát, és akaszd a nyakadba! 116

– Most mi fog történni velem? – Megvárjuk itt a következ temportálásodat. – És arra mikor kerül sor? – Ó, azt senki nem tudja pontosan megmondani. Minden id utazónál másképp m ködik a dolog. Például a dédanyád, Elaine Burghley, aki a Tizenkettek közül másodiknak született, állítólag egész életében mindössze ötször temportált. Igaz, már tizennyolc éves korában meghalt gyermekágyi lázban. A gróf viszont fiatal korában alig néhány óránként temportált, legalább kétszer, de akár hétszer is naponta. Képzelheted, milyen veszélyes életet élt, miel tt megértette volna, milyen hasznos egy ilyen kronográf. – Mr. George a kandalló fölötti olajfestményre mutatott. A kép egy férfit ábrázolt fehér, loknis parókában. – Egyébként volt az. Saint Germain gróf. – Naponta hétszer? – Az borzalmas lenne. Sem aludni, sem iskolába járni nem tudnék nyugodtan. – Ne aggódj! Ha bekövetkezik, legyen az bármikor, ebben a helyiségben fogsz landolni, és itt mindig biztonságban vagy. Akkor nincs más dolgod, mint egyszer en megvárni, amíg visszaugrasz a jelenbe. Ne is mozdulj el a helyedr l! Ha valakivel találkoznál, mutasd meg neki ezt a gy t! – Ekkor Mr. George lehúzott egy pecsétgy t az ujjáról, és odanyújtotta nekem. Megforgattam a gy t a kezemben, és szemügyre vettem rajta a vésetet. Egy tizenkét ágú csillagot ábrázolt, amelynek közepében cifra bet k fonódtak össze. Annak az okos Leslie-nek már megint igaza volt. – Mr. Whitmannek, az angol- és történelemtanárunknak is ugyanilyen van. – Ez is kérdés volt? – Mr. George kopasz fején visszatükrödött a kandalló fénye. Valahogy egyszerre olyan otthonosan éreztem magam. – Nem. – Valóban nem vártam választ. Kézenfekv volt: Mr. Whitman is közéjük tartozott. Leslie persze el re sejtette. – Semmi másra nem vagy kíváncsi? 117

– Ki az a Paul, és mi történt Lucyvel? És miféle lopásról volt szó odafent? És mit csinált annak idején az anyukám, ami miatt most mindenki olyan mérges rá? – robbantak ki bel lem sorra a kérdések. – Ó! – Mr. George zavartan vakargatta a feje búbját. – Nos, ezekre a kérdésekre sajnos nem tudok válaszolni. – Sejtettem. – Gwendolyn! Ha tényleg te vagy a tizenkettedik, akkor tövir l hegyire el fogunk neked magyarázni mindent, ezt megígérem. De el ször is meg kell bizonyosodnunk róla. Más jelleg kérdésekre addig is örömmel válaszolok. Hallgattam. Mr. George felsóhajtott. – Hát, jó. Paul nem más, mint Falk de Villiers öccse. Gideon el tt volt az utolsó id utazó a de Villiers család ágán, a Tizenkettek Körében a Kilencedik. Ez egyel re legyen elég. Ha esetleg vannak kevésbé kényes kérdéseid… – Van itt vécé? – Ó, hát persze. Itt van mindjárt a sarkon túl. Elkísérlek. – Egyedül is megtalálom. – Hát persze – mondta Mr. George, de azért úgy követett egészen az ajtóig, mint egy kis, kövérkés árnyék. Az ajtó mellett – akár egy katona – ott állt a palota r, az a férfi, aki némasági fogadalmat tett. – A következ ajtó lesz az. – Mr. George bal felé mutatott. – Itt várok. A mosdóban – egy aprócska, fert tlenít szagú helyiségben, ahol mindössze egyetlen vécé és mosdókagyló kapott helyet – végre el vettem a zsebemb l a mobiltelefonomat. Nem volt térer . Naná, hogy nem. Pedig olyan szívesen beszámoltam volna Leslie-nek a történtekr l! A kijelz mindenesetre m ködött, és megdöbbentem, hogy még csak dél van. Úgy éreztem magam, mintha már napok óta itt lennék. És tényleg vécéznem kellett. 118

Amikor kiléptem az ajtón, Mr. George megkönnyebbülten elmosolyodott. Nyilván attól félt, hogy esetleg elt nök. Az irattárban ismét leültem a kanapéra, Mr. George pedig velem szemben, egy fotelban foglalt helyet. – Akkor hát folytathatjuk a kérdés-felelet játékunkat – mondta. – De ezúttal felváltva tesszük fel a kérdéseket. Egyet én, egyet te. – Oké – egyeztem bele. – Kezdje ön! – Szomjas vagy? – Igen. Szívesen innék egy pohár vizet, ha lehet. Vagy teát. Tényleg volt odalent víz, gyümölcslé és bor, s t még egy vízforraló is. Mr. George készített egy kanna Earl Grey teát. – Most te jössz – mondta, miután újra leült. – Ha a temportálás képességét egy gén határozza meg, akkor mi a szerepe a születési dátumnak? Miért nem vettek már réges-régen vért Charlotte-tól, és miért nem vizsgálták meg, hogy ténylegesen hordozza-e azt a bizonyos gént? És hogyhogy nem küldik el Charlotte-ot a kronográf segítségével egy veszélytelen id be, miel tt még spontán temportálna, és esetleg veszélybe kerülne? – El ször is, csak hisszük, hogy egy génr l van szó, de nem vagyunk biztosak benne. Csak azt tudjuk, hogy van valami a véretekben, ami megkülönböztet benneteket a normális emberekt l, de eddig még nem sikerült megtalálnunk az X faktort. Annak ellenére, hogy már sok-sok éve folynak a kutatások, méghozzá a világ legjobb tudósainak vezetésével. Hidd el, minden sokkal egyszer bb lenne, ha a gént, vagy bárhogyan is hívják, ki tudnánk mutatni a vérb l. Így viszont csak a generációk óta alkalmazott számításokra és megfigyelésekre hagyatkozhatunk. – Mi történt volna, ha Charlotte vérével töltik fel a kronográfot? – Legrosszabb esetben használhatatlanná vált volna – válaszolta Mr. George. – És kérlek, Gwendolyn, egy aprócska 119

csepp vérr l beszélünk, nem pedig egy egész tanknyiról! De most én következem. Mi lenne, ha megválaszthatnád, melyik id be utaznál a legszívesebben? Elgondolkodtam. – Nem akarnék messze a múltba utazni. Csak tíz évet. Akkor még egyszer láthatnám az apukámat, és tudnék vele beszélni. Mr. George arca együtt érz n megnyúlt. – Igen, ez érthet kívánság. De sajnos nem teljesíthet . Senki sem utazhat vissza saját életének valamely korábbi id szakába. Legalább közvetlenül a születésed el tti id be kell visszaugranod. – Ó! – Ez rosszulesett. Ugyanis már elképzeltem, hogy viszszamegyek az általános iskolámba is, pontosan arra a napra, amikor egy Gregory Forbes nev fiú az iskolaudvaron „ronda békának” nevezett, és egymás után négyszer sípcsonton rúgott. Szívesen megjelentem volna el tte, mint valami Superwoman. Gregory Forbesnak elment volna a kedve attól, hogy kislányokat rugdosson, az egyszer biztos. – Megint te jössz – mondta Mr. George. – Azt a helyet, ahol Charlotte elt nik, meg kellett volna jelölnöm egy krétával. Az mire lett volna jó? Mr. George legyintett. – Felejtsd el ezt az ostobaságot! Glenda nénikéd ragaszkodott hozzá, hogy állítsunk rséget arra a helyre. Akkor visszaküldtük volna Gideont a pontos helymeghatározással a múltba, és az rz k már várták volna Charlotte-ot, és megvédték volna, amíg vissza nem tér a jelenbe. – Igen, de azt nem tudhatjuk el re, melyik id be ugrik viszsza a múltban. Lehet, hogy az rszemeknek évtizedekig kellett volna éjjel-nappal rködniük azon a ponton! – Igen – sóhajtott fel Mr. George. – Pontosan! De most ismét én következem. Emlékszel még a nagyapádra? – Természetesen. Hiszen már tízéves voltam, amikor meghalt. Egészen más volt, mint Lady Arista, sokkal vidámabb, és egyáltalán nem volt olyan szigorú. Mindig rémtörténeteket mesélt nekem és az öcsémnek. Maga is ismerte? 120

– Ó, hogyne. volt a mentorom, és egyben a legjobb barátom. – Mr. George kis ideig merengve bámulta a tüzet. – Ki volt az a kisfiú? – kérdeztem. – Miféle kisfiú? – Az, aki dr. White zakójába csimpaszkodott. – Hogyan? – Mr. George zavartan nézett rám. Nahát! Ennél világosabban aligha fejezhettem volna ki magam. – Egy kis sz ke fiúcska, körülbelül hétéves lehet. Mr. White mellett állt – mondtam lassan, minden szót kihangsúlyozva. – De hiszen ott nem volt semmiféle kisfiú – rázta a fejét Mr. George. – Talán csúfot akarsz zni bel lem? – Nem – vágtam rá. Egy csapásra megértettem, mit láttam, és most azon bosszankodtam, miért nem ismertem fel azonnal. – Azt mondod, egy sz ke kisfiú? Hétéves forma? – Felejtse el! – Úgy tettem, mintha hirtelen borzasztóan érdekelni kezdtek volna a mögöttem álló polcon sorakozó könyvek. Mr. George hallgatott ugyan, de a hátamban éreztem kutató tekintetét. – Most rajtam a sor – szólalt meg végül. – Ez elég ostoba játék. Nem akarunk inkább sakkozni? – Az asztalon ott feküdt egy sakktábla. Mr. George nem hagyta anynyiban. – El fordult már máskor is, hogy olyan dolgokat láttál, amit mások nem? – A kisfiúk nem dolgok – feleltem. – Egyébként igen, néha látok olyan dolgokat, amiket mások nem. – Magam sem tudtam, miért árulom ezt el Mr. George-nak. Valami különös oknál fogva mintha Mr. George megörült volna a szavaimnak. – Döbbenetes! Tényleg döbbenetes! Mióta van meg ez a képességed? – Mindig is megvolt.

121

– Elb völ ! – Mr. George körülnézett. – Kérlek, áruld el, ki mindenki ül és hallgatózik itt rajtunk kívül? – Magunk vagyunk. – Nevetnem kellett, amikor megpillantottam Mr. George csalódott arcát. – Ó, pedig esküdni mertem volna rá, hogy a házban csak úgy hemzsegnek a szellemek. Különösen ebben a helyiségben. – Azzal belekortyolt a teájába. – Kérsz kekszet? Narancsos. – Igen, köszönöm. – Nem tudtam, vajon a keksz említését le, de hirtelen visszatért a gyomromba az a kellemetlen érzés. Visszatartottam a lélegzetemet. Mr. George felállt, és keresgélni kezdett egy fiókban. Ekkor még jobban kezdtem szédülni. Mr. George igencsak megledne, ha mire megfordulna, nyom nélkül elt nnék. Talán jobb lesz, ha figyelmeztetem. Lehet, hogy gyenge a szíve. – Mr. George? – Megint te kérdezel, Gwendolyn. – Kedvesen elrendezgette a kekszeket, majdnem pont úgy, ahogy Mr. Bernhard szokta. – És azt hiszem, már tudom is a választ a kérdésedre. Figyeltem a tüneteket. A szédülés kissé alábbhagyott. Oké. – Tehát tegyük fel, hogy egy olyan id be utazom, amikor ez az épület még nem is létezett. Akkor vajon a föld alatt kötnék ki, és megfulladnék? – Ó! Én meg azt képzeltem, megint a sz ke fiúcskáról faggatsz majd! Nos tehát: ismereteink szerint még soha senki nem utazott vissza ötszáz évnél messzebbre. A kronográfon is csak Krisztus után 1560-ig lehet beállítani a Rubin dátumát… azaz a tiédet. Abban az évben született ugyanis az id utazók körének els tagja, Lancelot de Villiers. Roppant sajnálatos. Így lemaradunk számos felettébb érdekes korról… Tessék, vegyél! A kedvenc kekszem. A sütemény után nyúltam, de a tányér egyszerre elmosódott a szemem el tt, és hirtelen az az érzésem támadt, mintha valaki ki akarná húzni a kanapét a fenekem alól.

122

A férfiak származási vonala Lancelot de Villiers „Borostyán” (1562/1560-1607) William de Villiers „Achát” (1636-1689) Saint Germain gróf „Smaragd” (1703-1784)

\ Jonathan de Villiers „Karneol” (1875-1944)

Timothy de Villiers „Karneol” (1875-1930)

Gideon de Villiers „Gyémánt” (*1992)

Paul de Villiers „Fekete Turmalin” (*1974)

(Részlet Az rz k krónikáiból, 4. kötet – A Tizenkettek Köre)

8

H

átsómmal a hideg kövön landoltam, kezemben egy darab keksszel. Körülöttem koromsötét volt, feketébb a feketénél. Meg kellett volna, hogy bénítson a rettegés, de különös módon egyáltalán nem féltem. Talán Mr. George megnyugtató szavainak köszönhet , de az is lehet, hogy id közben hozzászoktam a temportáláshoz. Bekaptam a kekszet (tényleg finom volt!), azután kitapogattam a zseblámpát, és levettem a nyakamból. Beletelt néhány másodpercbe, míg megtaláltam rajta a kapcsolót. A lámpa fénykévéjében megpillantottam a könyvespolcokat, felismertem a kandallót (sajnos hidegen és üresen tátongott). Fölötte ugyanaz a festmény függött, mint az imént, a fehér parókás id utazó. Szentakárki gróf portréja. Tulajdonképpen csak néhány szék meg kisasztal hiányzott, és – éppenséggel – az a kényelmes kanapé, amelyen az imént üldögéltem. Mr. George azt mondta, egyszer en csak várjak addig, míg vissza nem ugrok. Lehet, hogy valóban így tettem volna, ha a kanapé a helyén lett volna. Úgy gondoltam, nem árthat, ha az ember kikukucskál az ajtón. Óvatosan elindultam el re. Az ajtó zárva volt. Hát, jó. Szerencsére már nem kellett vécére mennem. A zseblámpa fényében alaposan átvizsgáltam a helyiséget. Azt reméltem, hátha találok, valamiféle utalást arra, melyik évben is tartózkodom éppen. Talán meglátok egy naptárt a falon vagy az íróasztalon.

Az íróasztal tele volt összetekert papírokkal, könyvekkel, felnyitott borítékokkal és fadobozkákkal. A fénysugár egy tintatartóra és néhány lúdtollra esett. A kezembe vettem egy lapot. Vastag, durva papírból készült. A rajta lév írást csak nehezen tudtam kiolvasni, tele volt cikornyás bet kkel. „Igen tisztelt Doktor Úr! – állt a papíron. – Ma megkaptam a levelét, csak kilenc hétbe telt, míg ideért. Csodálatra méltó ez a gyorsaság, ha belegondolunk, milyen hosszú utat kellett megtennie a gyarmatokon uralkodó helyzetr l írt szórakoztató beszámolójának.” Elvigyorodtam. Kilenc hét kellett egy levélnek! És az emberek még panaszkodnak a megbízhatatlan brit postára. Oké, tehát olyan id be érkeztem, amikor a leveleket még postagalambbal továbbították. Vagy postacsigával. Leültem az íróasztalhoz a székre, és elolvastam még néhány levelet. Elég unalmas szövegek voltak. A nevek sem mondtak nekem semmit. Végül szemügyre vettem a fadobozkákat. Az els , amelyiket kinyitottam, tele volt m vészi motívumokkal díszített pecsétnyomókkal. Keresni kezdtem a tizenkét ágú csillagot, de csak koronákat találtam, meg egymásba fonódó bet ket és organikus mintákat. Nagyon szépek voltak. Pecsétviaszból készült gyertyákat is találtam, minden színben, még aranyat és ezüstöt is. A következ dobozka le volt zárva. Talán valamelyik fiókban van a kulcsa. Ez a kis kincskeresés lassan teljesen magával ragadott. Ha megtetszik, ami a skatulyában van, egyszer en magammal viszem. Csak próbaképpen. A keksszel m ködött. Vihetnék Leslie-nek egy kis meglepetést, az biztosan nem tilos. Az íróasztal alatti fiókokban további lúdtollakra és tintatartókra bukkantam, leveleket fedeztem fel, amelyek még eredeti borítékjukban lapultak. Találtam még vászonkötés jegyzettömböket, valami t rféleséget, egy kis sarló alakú kést és – kulcsokat.

125

Sok-sok kulcsot, mindenféle formájút és méret t. Leslie el lett volna ragadtatva. Ebben a helyiségben valószín leg minden kulcsnak megvolt a hozzá ill zárja is, és minden zár mögött ott lapult valami meglepetés. Vagy egy kincs. Kipróbáltam néhány kulcsot, amelyek elég kicsik voltak ahhoz, hogy belepasszoljanak a faládika zárjába. Sajnos egyik sem nyitotta. Milyen kár! Bizonyára értékes ékszereket rejtett. Mi lenne, ha mindenestül magamhoz venném a dobozkát? Nem volt jó ötlet, rossz fogás esett rajta, és nem fért bele a kabátkám bels zsebébe. A következ dobozkában egy pipa lapult. Szép volt ugyan, míves faragású, valószín leg elefántcsontból készült, de nem Leslie-nek való ajándék. Talán valamelyik pecsétnyomót kellene elvinnem neki. Vagy inkább azt a csinos kis t rt? Vagy valamelyik könyvet? Természetesen tudtam, hogy nem szabad lopni, de ez most kivételes helyzet volt. Úgy gondoltam, jogom van egy kis kártalanításra. Ráadásul ki kellett próbálnom, hogy valóban képes vagyok-e magammal vinni a tárgyakat a múltból a jöv be. Egy csöppnyi lelkiismeret-furdalást sem éreztem, ami engem is meglepett, mert máskor már azon is megbotránkoztam, ha Leslie a Harrods csemegeosztályán egynél több ingyenes kóstoló falatkát vett el, vagy ha – mint legutóbb – letépett egy szál virágot a parkban. Csak dönteni volt nehéz. A t r t nt a legértékesebbnek. Ha a markolatába foglalt drágakövek valódiak, akkor biztosan megér egy vagyont. De mit kezdjen Leslie egy t rrel? Egy pecsétnyomó biztosan jobban tetszene neki. De vajon melyik? Miel tt azonban dönthettem volna, ismét elfogott az ismer s szédülés. Amikor homályba borult el ttem az íróasztal, megragadtam az els tárgyat, ami a kezem ügyébe került. Puhán a talpamra érkeztem. Éles fény vakított el. A kulcsot, amelyet az utolsó pillanatban megmarkoltam, gyorsan becsúsztattam a mobilom mellé a zsebembe, és körülnéztem a helyi126

ségben. Minden pontosan úgy nézett ki, mint korábban, amikor Mr. George-dzsal teáztunk. A szobában kellemes meleget árasztott a kandallóban lobogó t z. Mr. George már nem volt egyedül. A szoba közepén állt Falk de Villiers, a barátságtalan, szürke dr. White (és a kis sz ke szellemfiú) társaságában, és halkan beszélgettek. Gideon de Villiers fesztelenül egy könyvesszekrénynek támaszkodott. vett észre el ször. – Szia, Wendy! – üdvözölt. – Gwendolyn – javítottam ki. Egek, hát tényleg olyan nehéz ezt megjegyezni? Én sem neveztem t Gisbertnek. A többiek egyszerre hátrafordultak, és minden tekintet rám meredt. Dr. White gyanakvóan, összehúzott szemmel nézett rám, Mr. George nyilvánvaló elégedettséggel. – Ez majdnem tizenöt perc volt – közölte. – Minden rendben, Gwendolyn? Jól érzed magad? Bólintottam. – Látott valaki? – Senki nem volt ott. Nem mozdultam a helyemr l, ahogy kérte. – Visszaadtam Mr. George-nak a zseblámpát és a pecsétgy t. – Hol van az édesanyám? – Odafent van a többiekkel – felelte Mr. de Villiers kimérten. – Beszélni szeretnék vele. – Ne aggódj, arra is sor kerül. Kicsit kés bb – válaszolta Mr. George. – De el ször… ó, nem is tudom, hol kezdjem. – Csak úgy sugárzott az arca az örömt l. Vajon minek örült ennyire? – Az unokaöcsémet, Gideont már ismered – mondta Mr. de Villiers. – már két éve átesett mindazon, ami most veled történik. azonban jobban fel volt készítve, mint te. Nehéz lesz mindent bepótolni, amit az elmúlt években elmulasztottál. – Nehéz? Én inkább azt mondanám, lehetetlen – szólalt meg dr. White.

127

– Erre nincs is semmi szükség – vetette közbe Gideon –, egyedül sokkal jobban elboldogulok. – Majd meglátjuk – felelte Mr. de Villiers. – Szerintem alábecsülitek ezt a lányt – mondta Mr. George. Ünnepélyes, már-már kenetteljes hangon folytatta. – Gwendolyn Shepherd! Ezennel egy si titok részévé váltál. Ideje megtanulnod, mit is jelent ez a titok… El ször is tudnod kell… – Csak semmi kapkodás! – vágott a szavába dr. White. – Lehet, hogy örökölte a gént, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is bízhatunk benne. – Vagy, hogy egyáltalán felfogja, mir l is van szó – egészítette ki Gideon. Aha. Nyilvánvalóan kissé gyengeelméj nek tart. Beképzelt majom. – Ki tudja, milyen utasításokat kapott az anyjától – mondta dr. White. – És ki tudja, hogy az anyja kit l kapott utasításokat. Már csak ez az egyetlen kronográfunk maradt, nem engedhetünk meg magunknak még egy hibát. Ezen érdemes lenne elgondolkodni. Mr. George olyan arcot vágott, mint akinek épp az imént kevertek le egy hatalmas pofont. – Az is lehet, hogy szükségtelen ennyire túlbonyolítani a dolgot – mormolta maga elé. – Mindenesetre most magammal viszem a lányt a kezel be – közölte dr. White. – Ne vedd zokon, Thomas, de a magyarázatokkal még ráérünk. Szavai hallatán végigfutott a hideg a hátamon. A legkevésbé sem volt kedvem Dr. Frankensteinnel bemenni egy kezel be. – Az anyukámat akarom! – jelentettem ki, vállalva a kockázatot, hogy a kijelentésem eléggé dedósan hangzik. Gideon megvet en csettintett a nyelvével. – Ne félj, Gwendolyn! – nyugtatott meg Mr. George. – Csak egy kis vért veszünk t led, ezenkívül dr. White vigyáz mostantól az immunrendszeredre és az egészségedre. A múltban saj-

128

nos rengeteg kórokozó ólálkodik, amelyeket a mai ember szervezete már nem is ismer. Gyorsan túl leszel rajta. Vajon tisztában volt vele, milyen borzalmasan hangzott, amit mondott? Csak egy kis vért veszünk t led… és… gyorsan túl leszel rajta. – Jézusom! – De én… nem szeretnék egyedül maradni dr. Franken… White-tal – tiltakoztam. Most már az is mindegy volt, hogy az a szörny ember udvariasnak tart-e vagy sem. Egyébként pedig maga sem tudott rendesen viselkedni. És ami Gideont illeti – meg gondoljon rólam, amit akar! – Dr. White nem olyan… szívtelen, mint amilyennek t nik – mondta Mr. George. – Tényleg nem kell, hogy… – De igenis kell – morogta dr. White. Most már lassan dühbe gurultam. Mégis mit képzel magáról ez az öntelt alak? El ször talán vegyen magának egy normális szín öltönyt! – Ó, valóban? És mit fog tenni, ha ellenállok? – fújtattam, de közben észrevettem, hogy a férfi dühösen szikrázó szeme a fekete keretes szemüveg mögött vörös és gyulladt. Na, szuper orvos – gondoltam magamban. – Még saját magát sem képes meggyógyítani. Miel tt még dr. White kigondolhatta volna, mit kezdjen velem (a fantáziám szélsebesen el varázsolt néhány gusztustalan részletet), nagy megkönnyebbülésemre Mr. de Villiers is bekapcsolódott a vitába. – Hívatni fogom Mrs. Jenkinst – mondta ellentmondást nem t hangon. – Addig is, amíg megérkezik, Mr. George elkísér titeket. Diadalittas pillantást vetettem az orvosra, abból a fajtából, amely gyakorlatilag egyenérték volt a nyelvöltögetéssel, de nem vett rólam tudomást. – Akkor fél óra múlva találkozunk odafent a sárkányteremben – tette hozzá Mr. de Villiers. Kifelé menet szinte akaratlanul is visszafordultam, hogy lássam, tett-e bármilyen hatást Gideonra a dr. White felett aratott 129

gy zelmem. Szemmel láthatólag nem, mert épp a lábamat nézte. Valószín leg épp Charlotte lábával hasonlította össze. A francba! Charlotte lába hosszabb és vékonyabb is volt az enyémnél. És egészen biztosan nem volt úgy összekarcolva a vádlija, mint nekem, aki az el éjszakát ócska kacatok és kitömött krokodilok között töltöttem. Dr. White kezel je pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármely más orvosi rendel . És amikor dr. White felvett az öltönyére egy fehér köpenyt, majd hosszan és alaposan kezet mosott, is ugyanúgy nézett ki, mint bármely másik orvos. Csak a mellette álló kis sz ke szellemgyerek volt egy csöppet szokatlan. – Vedd le a kabátod, és t rd fel a pólód ujját! – utasított dr. White. Mr. George, mint valami tolmács, lefordította a mondatot: – Kérlek, légy olyan kedves, és vedd le a kabátod, és t rd fel a pólód ujját! A kis szellem érdekl dve figyelte az eseményeket. Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következ másodpercben már megint kikukucskált. – Te látsz engem? Bólintottam. – Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben lekötötte a kezemet. – Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A sajátomét is. – A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem. – Tudom – bólintottam megért en. – Engem Gwendolynnak hívnak. És téged? – Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White. – Robert – válaszolta a szellem. – Nagyon szép név – feleltem. – Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon szépek a vénáid. – Alig éreztem a szúrást. Dr. White gondosan

130

megtöltött egy kémcsövet a véremmel. Azután a teli csövet üresre cserélte, és azt is teletöltötte. – Nem veled beszél, Jake – magyarázta Mr. George. – Nem? Akkor hát kivel? – Roberttel – feleltem. Dr. White felkapta a fejét. Most el ször nézett közvetlenül a szemembe. – Tessék? – Á, semmi. Dr. White érthetetlen dolgokat motyogott maga elé. Mr. George cinkosan rám vigyorgott. Kopogtattak. A vastag szemüveges titkárn , Mrs. Jenkins lépett be. – Ó, hát itt van végre! – morogta dr. White. – Leléphetsz, Thomas. Mostantól Mrs. Jenkins játssza a gardedám szerepét. Ott hátul leülhet. De tartsa a száját! – Elragadó, mint mindig – mondta Mrs. Jenkins, de szófogadóan leült a felkínált székre. – Hamarosan megint találkozunk – szólt oda nekem Mr. George. A magasba tartott egy vérrel teli csövecskét. – Megyek tankolni – tette hozzá somolyogva. – Hol van tulajdonképpen ez a kronográf? És hogy néz ki? – kérdeztem, amikor az ajtó becsukódott Mr. George mögött. – Bele lehet ülni? – Az utolsó személy, aki engem a kronográfról kérdezett, alig két éve el is lopta. – Dr. White kihúzta a kanült a karomból, és egy darabka kötszert szorított a szúrás helyére. – Így biztosan megérted, hogy nem áll szándékomban válaszolni a kérdésedre. – A kronográfot ellopták? A Robert névre hallgató kis szellemfiú hevesen bólogatott. – A bájos kis unokatestvéredt l, Lucyt l – tette hozzá dr. White. – Még jól emlékszem rá, ahogy els alkalommal itt ült. Pontosan olyan ártatlan és naiv benyomást keltett, mint te.

131

– Lucy kedves – mondta Robert. – Szeretem. – Mivel a kisfiú szellem volt, valószín leg úgy érzékelte, mintha csak tegnap látta volna Lucyt utoljára. – Lucy ellopta a kronográfot? De miért? – Honnan tudjam? Feltehet en szkizoid személyiségzavara volt – morogta dr. White. – Nyilvánvalóan családi vonás. Ezek a Montrose-ok… mind csupa hisztérika. És Lucynek ráadásul még b nöz hajlamai is voltak. – Dr. White! – szólalt meg Mrs. Jenkins. – De hát ez nem is igaz! – Nem azt kértem, hogy tartsa a száját?! – fortyant fel dr. White. – De ha Lucy ellopta a kronográfot, hogy lehetséges, hogy mégis itt van? – kérdeztem. – Na, vajon hogyan? – Dr. White leoldotta a szíjat a karomról. – Úgy, hogy van egy másik, te kis okostojás! Mikor kaptál utoljára tetanuszoltást? – Nem tudom. Szóval több kronográf is van? – Nem, csak ez a kett – válaszolta dr. White. – Látom, fekete himl ellen nem vagy beoltva – jegyezte meg, és közben a karomat ütögette. – Van valamilyen krónikus betegséged? Allergia? – Nem. Pestis ellen sem kaptam véd oltást. És kolera ellen sem. Meg himl ellen sem. – James jutott az eszembe. – Létezik egyáltalán oltás himl ellen? Az egyik barátom, azt hiszem, abban halt meg. – Azt kötve hiszem – mondta dr. White. – A himl be már régóta nem hal bele senki. – A barátom sem most halt meg. – Én mindig azt hittem, hogy a himl a kanyaró másik neve – szólt közbe Mrs. Jenkins. – Én meg azt hittem, abban maradtunk, hogy nem szólal meg, Mrs. Jenkins. Mrs. Jenkins elhallgatott. 132

– Tulajdonképpen miért olyan barátságtalan mindenkivel? – kérdeztem. – Aúú! – Csak egy apró szúrás volt – mondta dr. White. – Mi volt ez? – Hidd el, nem is akarod tudni! Felsóhajtottam. Robert, a kis szellem is felsóhajtott. – Mindig így viselkedik? – kérdeztem a kisfiútól. – Többnyire – felelte Robert. – Nem szándékosan teszi – kotyogott közbe Mrs. Jenkins. – Mrs. Jenkins! – Jól van már! – Egyel re megvolnánk. Mire legközelebb jössz, elkészül a vérképed, és az a bájos anyukád talán végre el rukkol az oltási könyvecskéddel és a kórtörténeteddel is. – Soha nem voltam beteg. Most már be vagyok oltva pestis ellen? – Nem. Egyébként sem használna túl sokat. Mindig csak egy fél évre ad védettséget, és számos mellékhatása van. Ha rajtam múlik, egyébként sem utazol soha olyan évbe, amikor pestis dúlt. Felöltözhetsz. Mrs. Jenkins felkísér a többiekhez. Egy perc múlva én is ott vagyok. Mrs. Jenkins felállt. – Gyere, Gwendolyn! Biztosan éhes vagy, mindjárt ebédelünk. Mrs. Mallory borjúsültet készített spárgával. Nagyon ízletes. Tényleg éhes voltam. Még a borjúsült és a spárga is jól hangzott, pedig általában egyikért sem rajongtam. – Tudod, a doktor valójában nagyon jószív ember – mondta Mrs. Jenkins felfelé menet. – Csak kicsit nehezére esik, hogy kedves legyen. – Hát, ez elég nyilvánvaló. – Régebben egész más volt. Vidám, mindig jókedv embernek ismertük, bár már akkoriban is ezeket a borzasztó fekete öltönyöket viselte. De legalább színes nyakkend t kötött hoz-

133

zájuk. Ez még azel tt volt, hogy meghalt a kisfia… ó, szörny tragédia! Azóta mintha kicserélték volna. – Robert. – Pontosan, a kisfiút Robertnek hívták – mondta Mrs. Jenkins. – Mr. George már mesélt neked róla? – Nem. – Aranyos fiúcska volt. Egy születésnapi partin belefulladt a medencébe. Képzelheted. – Mrs. Jenkins menet közben az ujjain számolta az éveket. – Már tizennyolc éve. Szegény doktor úr! Szegény Robert! De legalább nem úgy nézett ki, mint egy vízi hulla. Egyes szellemek külön élvezik, ha azzal a küls vel kísérthetnek, ahogyan meghaltak. Szerencsére még egyetlen olyan kísértettel sem találkoztam, amelyiknek fejsze lett volna a fejében. Meg olyannal se, amelyiknek nem is volt feje. Mrs. Jenkins bekopogott egy ajtón. – Benézünk Madame Rossinihez. Méretet kell vennie rólad. – Méretet? Mihez? – A szoba, ahová Mrs. Jenkins id közben betuszkolt, már meg is válaszolta a kérdésemet: egy varróm hely volt, és a rengeteg anyag, ruha, varrógép, próbababa, olló és cérna közül egy vörösessz ke hajkoronát visel gömbölyded asszonyság mosolygott rám. – Isten hozott! – üdvözölt er s francia akcentussal. – Te bizonyára Gwendolyn vagy Madame Rossini vagyok, és én fogok gondoskodni a ruhatáradról. – Azzal a magasba emelt egy mér szalagot. – Végtére is nem engedhetjük meg, hogy annó dacumál ebben a rhémes iskolai egyenrühában szaladgálj, n’est-ce pas? Bólintottam. Az egyenrühák – ahogy a Madame mondta – tényleg mindig is rhémesek voltak, mindegy, melyik évet írták. – Valószín leg nagy kavarodás lenne, ha így megjelennél az utcán – állapította meg, és tördelni kezdte a kezét. A mér szalaggal együtt.

134

– Sajnos sietnünk kell, odafent már várnak ránk – mondta Mrs. Jenkins. – Egykett re készen leszünk. Levennéd a kabátodat? – Madame Rossini a derekam köré tekerte a mér szalagot. – Csodálatos. Most pedig a csíp t. Ó, akár egy fiatal csikó! Azt hiszem, sok mindent fel tudunk használni azok közül, amelyeket a másiknak készítettem. Csak itt-ott egy kis igazítás, és már passzol is a ruha. A „másik” alatt biztosan Charlotte-ot értette. Az egyik állványon megpillantottam egy halványsárga ruhát fehér, átlátszó csipkével. Úgy nézett ki, mintha a Büszkeség és balítélet kellékei közül került volna ide. Charlotte biztosan elragadóan festett volna benne. – Charlotte magasabb és vékonyabb nálam – jegyeztem meg az igazság kedvéért. – Igen, egy kicsikét – ismerte el Madame Rossini. – Lehetne húsosabb. (Nagyon mókás volt, ahogy azt mondta, „le’etne ’üsosabb”) De ez nem probléma. – A nyakamat és a fejemet is megmérte. – A kalapok és a parókák miatt – magyarázta, és rám nevetett. – Ó, milyen csodálatos, hogy a változatosság kedvéért egy barna hajú lánynak is szabhatok-varrhatok. A vörös hajúaknál mindig annyira vigyázni kell a színekkel. Már évek óta itt van ez a gyönyör darab taft, olyan a színe, mint a lemen napé. Te leszel az els , akinek jól áll ez a szín… – Madame Rossini, kérem! – Mrs. Jenkins a karórájára mutatott. – Igen, igen. Azonnal kész vagyunk – mondta Madame Rossini, miközben sebesen hadonászott körülöttem a mér szalaggal, és még a bokámat is megmérte. – Mindig olyan sürg s ezeknek a férfiaknak! De ha egyszer a divat és a szépség nem olyasmi, amit el lehet kapkodni! – Végül kedvesen megpaskolta az arcomat, és így szólt: – Kés bb még találkozunk. Hattyúnyak kisasszony.

135

Neki magának – úgy láttam – egyáltalán nem volt nyaka. Mintha a feje közvetlenül a vállán ült volna. De tényleg nagyon kedves volt. – Viszlát, Madame Rossini! Odakint a folyosón Mrs. Jenkins futólépésre váltott. Alig tudtam felvenni vele a tempót, pedig magas sarkú cip t viselt, én meg a kényelmes, kissé otromba sötétkék iskolai csukámat. – Mindjárt odaérünk. – Ezúttal is egy újabb, végtelenbe nyúló folyosó tárult elénk. Rejtély volt számomra, hogyan lehet tájékozódni ebben a labirintusban. – Itt lakik? – Nem, Islingtonban lakom – válaszolta Mrs. Jenkins. – Öt órakor lejár a munkaid m. Olyankor mindig hazamegyek a férjemhez. – És mit szól a férje ahhoz, hogy egy titkos páholynak dolgozik, akik ráadásul egy id gépet rejtegetnek a pincében? Mrs. Jenkins felnevetett. – Ó, arról semmit sem tud. Titoktartási nyilatkozatot írtam alá a munkaszerz désemben. Sem a férjemnek, sem másnak nem árulhatom el, mi történik itt. – Mert különben? – Ezek között a falak között már bizonyára számos pletykás titkárn csontváza porladozott. – Mert különben elveszítem az állásomat – felelte Mrs. Jenkins, és úgy hangzott, tényleg szívb l sajnálná, ha ilyesmi történne. – Amúgy sem hinné el nekem senki – tette hozzá vidáman. – A legkevésbé a férjem. Az én drágámnak nincs egy szemernyi fantáziája sem. Abban a hitben él, hogy egy tökéletesen szokványos ügyvédi irodában robotolok az unalmas akták között… Jaj, ne! Az akta! – kiáltott fel és megtorpant. – Ott felejtettem! Dr. White meg fog ölni. – Tanácstalanul nézett rám. – Meg tudod tenni az utolsó métereket nélkülem? A saroknál balra, utána a második ajtó jobbra. – A sarkon balra, második ajtó jobbra. Nem gond.

136

– Tündér vagy! – Azzal Mrs. Jenkins már el is t nt. Rejtély volt számomra, hogyan képes ilyen gyorsan lépkedni abban a cip ben. Én azonban ráértem megtenni az „utolsó métereket”. Végre nyugodtan megnézhettem a freskókat (meglehet sen megfakultak), megkocogtathattam egy lovagi páncélt (meglehet sen rozsdás volt), és óvatosan végighúzhattam mutatóujjamat az egyik kép keretén (meglehet sen poros volt). Amint befordultam a sarkon, hangok ütötték meg a fülemet. – Várj egy pillanatot, Charlotte. Gyorsan visszakoztam, és a falhoz préseltem a hátam. Még épp láttam, amint Charlotte kilép a sárkányteremb l, a nyomában Gideonnal, aki a karjánál fogva próbáira visszatartani. Reméltem, hogy nem vettek észre. – Borzasztóan kínos és megalázó ez az egész – panaszolta Charlotte. – Ugyan, dehogy! Te nem tehetsz róla. – Hihetetlen, milyen gyengéden és kedvesen is tudott Gideon beszélni. Bele van esve Charlotte-ba – gondoltam magamban, és valami oknál fogva ez a gondolat kissé fájt. Még szorosabban a falhoz húzódtam, pedig szívesen megnéztem volna, mit csinálnak azok ketten. Vajon egymás kezét fogták? Charlotte vigasztalhatatlannak t nt. – Fantomtünetek! Legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Tényleg azt hittem, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet… – De hát a helyedben én is ezt hittem volna – vigasztalta Gideon. – A nagynénédnek nyilván elment az esze, hogy ennyi éven át hallgatott a dologról. Az unokahúgod pedig tényleg sajnálatra méltó. – Úgy gondolod? – Gondolj csak bele! Hogy fog így boldogulni? Halvány sejtelme sincs… Hogy fogja bepótolni mindazt, amit mi az elmúlt tíz év alatt tanultunk?

137

– Igen. Szegény Gwendolyn – mondta Charlotte. Nem hangzott túl meggy en. – De neki is megvannak a maga er sségei. Ó! Ez azért kedves. – A barátn jével nevetgél, SMS-eket írogat, és kívülr l fújja a filmek szereposztását. Ezekhez tényleg nagyon ért. Mégsem olyan kedves. Óvatosan kikémleltem a fal mögül. – Igen – bólintott Gideon. – Én is éppen erre gondoltam, amikor az imént találkoztam vele. Hát, tényleg hiányozni fogsz… például a vívásórákról. Charlotte felsóhajtott. – Jó móka volt, nem igaz? – Igen, az volt. De gondold csak el, mennyi mindenre nyílik lehet séged mostantól, Charlotte! Irigyellek érte! Most már szabad vagy, és azt csinálsz, amit akarsz. – Soha nem akartam mást, csak amit itt csináltunk! – Igen, mert nem volt más választásod – mondta nyomatékosan Gideon. – De most kitárul számodra a világ. Külföldön tanulhatsz vagy utazgathatsz, míg én nem lehetek távol egyetlen napnál tovább ett l az át… kronográftól, és 1953-ban töltöm az éjszakáimat. Hidd el, nagyon is örülnék, ha cserélhetnék veled! A sárkányterem ajtaja ismét kinyílt, és Lady Arista lépett ki rajta, Glenda néni társaságában. Gyorsan visszahúztam a fejem. – Ezt még megkeserülik! – háborgott Glenda néni. – Glenda, kérlek! Hiszen mind egy család vagyunk – mondta Lady Arista. – Össze kell tartanunk. – Ezt mondd inkább Grace-nek! – bosszankodott tovább Glenda néni. – Hiszen volt az, aki ilyen kellemetlen helyzetbe hozta a családot. Megvédeni! Ha! Egyetlen szavát sem hiszi el senki, akinek maradt még egy csöppnyi józan esze! F leg azok után, ami a múltban történt. De ez most már nem a mi gondunk. Gyere, Charlotte! – Elkísérem önöket az autóig – ajánlotta Gideon. 138

Micsoda nyálas alak! Vártam, amíg lépteik el nem halkulnak a folyosón, csak azután mertem elmozdulni a rejtekhelyemr l. Lady Arista még mindig ott állt, és fáradtan dörzsölgette a homlokát. Egyszerre végtelenül öregnek t nt. Nem úgy, mint máskor. Mintha cserbenhagyta volna az a balettoktatókra jellemz tartása, még az arcvonásai is kissé elbizonytalanodtak. Megsajnáltam. – Üdv! – szólítottam meg halkan. – Minden rendben? A nagymamám abban a pillanatban újra a régi volt. Mintha minden lenyelt karó visszaugrott volna testében a megszokott helyére. – Hát itt vagy! – mondta. Vizsgálódó tekintete a blúzomra szegez dött. – Ez csak nem egy folt? Gyermekem, igazán ideje megtanulnod, hogy jobban ügyelj a megjelenésedre!

139

Az egyes temportálások között eltelt id – amennyiben nem szabályozzuk kronográf segítségével – génhordozónként különböz lehet. Saint Germain gróf saját megfigyelései alapján még arra a következtetésre jutott, hogy a n i génhordozók sokkal ritkábban temportálnak, és rövidebb id intervallumot ugranak át, mint a férfiak. Mai szemmel azonban ez a feltevés már nem állja meg a helyét. A spontán temportálások id tartama a feljegyzések kezdete óta nyolc perc, tizenkét másodperc (Timothy de Villiers iniciációs ugrása 1892. május 5-én) és két óra négy perc (Margret Tilney 2. temportálása 1894. március 22-én) között változott… Az id ablak, amelyet a kronográf a temportálásokhoz biztosít, legalább harminc perc, de legfeljebb négy óra lehet. Nem ismeretes olyan eset, hogy valaha valaki a saját élettartamán belüli id be temportált volna. Saint Germain gróf feljegyzéseiben abból indul ki, hogy ez a kontinuum miatt (lásd: 3. kötet – A kontinuum törvényszer ségei) nem lehetséges. A kronográfon található kapcsolók sem teszik lehet vé, hogy valakit saját életének valamely szakaszába küldjünk vissza. (Részlet Az rz k krónikáiból, 2. kötet: Általános törvényszer ségek)

9

A

nyukám úgy megölelt, mintha legalábbis három hónapra elt ntem volna. Ezerszer el kellett neki ismételnem, hogy jól vagyok, és csak akkor hagyta abba a kérdezgetést. – Te is jól vagy, Anya? – Igen, szívem. Jól vagyok. – Tehát mindenki jól van – szólalt meg gúnyos hangon Mr. de Villiers. – Örülök, hogy sikerült tisztáznunk ezt a fontos kérdést. – Olyan közel lépett hozzánk, hogy még a kölnije illatát is éreztem. (Valami f szeres-gyümölcsös illat volt, leheletnyi fahéjjal keverve. Rögtön még éhesebb lettem.) – És most mit kezdjünk veled, Grace? – Farkasszeme Anyára szegez dött. – Az igazat mondtam. – Igen, legalábbis ami Gwendolyn sorsát illeti – bólintott Mr. de Villiers. – De azt még tisztáznunk kell, miért kellett a bábának, aki annak idején olyan készségesen meghamisította a születési bizonyítványt, éppen ma sürg sen elutaznia. Anya megvonta a vállát. – Én nem tulajdonítanék minden véletlennek ekkora jelent séget, Falk. – Azt is furcsállom, hogy bár annak idején hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a baba a kiírt id pontnál jóval korábban születik meg, te mégis az otthonszülés mellett döntöttél. A helyedben minden n , akinek még nem ment el teljesen az esze, az elfájások jelentkezésekor azonnal bement volna a kórházba. Ebben viszont igaza volt.

141

– Minden nagyon gyorsan történt – felelte Anya szemrebbenés nélkül. – Örültem, hogy egyáltalán a bába id ben odaért. – Még ha úgy is volt, a koraszülöttel a szülést követ en azonnal a kórházba kellett volna mennetek, hogy a gyermeket megvizsgálják. – Úgy is tettünk. – De csak másnap – mondta vádlóan Mr. de Villiers. – A kórházi jelentésben az áll, hogy bár a gyermeket alaposan megvizsgálták, az anya megtagadta, hogy rajta is elvégezzék a kontroll-vizsgálatokat. Miért, Grace? Anya felnevetett. – Azt hiszem, jobban megértenél, ha magad is szültél volna már gyereket, és túlestél volna néhány tucat gyógyászati vizsgálaton. Én remekül voltam, csak azt akartam tudni, hogy a babával minden rendben van-e. Azon viszont csodálkozom, hogyan tudtál ilyen gyorsan hozzájutni a kórházi zárójelentéshez. Úgy tudtam, az efféle információk nem adhatók ki csak úgy. – Fel lem nyugodtan beperelheted a kórházat, amiért megszegték az adatvédelmi törvényt – vágott vissza Mr. de Villiers. – Mi addig is tovább keressük a szülészn t. Id közben ugyanis nagyon érdekelni kezdett, mit tartogat számunkra ez az aszszony. Az ajtó ekkor kinyílt, majd Mr. George és dr. White lépett be rajta, mögöttük Mrs. Jenkinsszel, aki egy rakás iratrendez t cipelt. A sort Gideon zárta. Ezúttal rászántam az id t, hogy alaposabban szemügyre vegyem a teste többi részét is, nem csak a csinos arcát. Olyasmit kerestem rajta, ami nem tetszik, hogy ne érezzem magam olyan tökéletlennek mellette. Sajnos semmit sem találtam. Nem volt sem görbe lába (a lovaspólótól!), sem túl hosszú karja vagy len tt fülcimpája (amely Leslie szerint fukar jellemet takar). Utánozhatatlan lezserséggel támaszkodott hátsó felével az íróasztalnak, és lazán összefonta karját a mellkasa el tt. 142

Egyedül majdnem vállig ér haját tarthattam volna bénának, némi rosszindulattal persze. De sajnos még az is tetszett. Olyan egészséges, fényes tincsei voltak, hogy akaratlanul is azon kezdtem töprengeni, vajon milyen érzés lehet megérinteni ket. Ennyi szépséget így elfecsérelni – siralmas. – Minden el van készítve – közölte Mr. George, és rám kacsintott. – Az id gép készen áll az indulásra. Robert, a szellemgyerek, bátortalanul felém intett. Visszaintegettem neki. – Akkor hát mindenki itt van – mondta Mr. de Villiers. – Pontosabban Glendának és Charlotte-nak sajnos búcsút kellett vennie t lünk, de mindenkit szívb l üdvözölnek. – Igen, azt le mertem volna fogadni – jegyezte meg dr. White. – Szegény lány! Két napig ezek a fantomfájdalmak, nem lehetett könny – mondta Mr. George, és kerek arcán egy pillanatra szánalom tükröz dött. – Ráadásul egy ilyen anya mellett – mormolta dr. White, miközben az iratrendez ben keresgélt. – Tényleg nem egyszer az élete szegény gyermeknek. – Mrs. Jenkins, hogy halad Madame Rossini Gwendolyn ruhatárával? – Még csak most… Megkérdezem. – Mrs. Jenkins ismét kisietett az ajtón. Mr. George tettre készen dörzsölgette a kezét. – Akkor tehát nekikezdhetünk. – De nem sodorják veszélybe, ugye? – kérdezte Anya Mr. George-tól. – Ugye, távol tartják ett l az… ügyt l? – Hát persze, hogy távol tartjuk – ígérte Gideon. – Mindent megteszünk, hogy megóvjuk Gwendolynt – biztosította Mr. George. – Nem tarthatjuk távol az ügyt l, Grace – szólalt meg Mr. de Villiers. – az ügy része. Ezt már korábban is tudnod kellett volna. Miel tt belefogtál ebbe az ostoba bújócskába. 143

– Önnek köszönhet en a kislány legalább tökéletesen felkészületlen és tudatlan – gúnyolódott dr. White. – Ami természetesen jelent sen megnehezíti a küldetésünket. Felteszem, épp ez volt a célja. – Az én célom az volt, hogy minden veszélyt l megóvjam Gwendolynt – jelentette ki Anya. – Elég jól haladok a küldetéssel – vetette közbe Gideon. – Egyedül is be tudom fejezni. – Épp ezt reméltem – mondta Anya. Egyedül is be tudom fejezni. Te jó ég! Alig tudtam visszatartani a nevetést. Ez pont úgy hangzott, mint azokban az idióta akciófilmekben, amelyekben a melankolikus tekintet izompacsirta megmenti a világot, miközben egyes-egyedül megküzd egy százhúsz f s nindzsasereggel, egy ellenséges rhajóflottával vagy egy egész falura való, állig felfegyverzett b nöz vel. – Majd meglátjuk, milyen feladatra lehet alkalmas a lány – jegyezte meg Mr. de Villiers. – Megkaptuk a vérét – fakadt ki indulatosan Gideon. – Többre nincs is szükségünk. Fel lem mindennap idejöhet elapszálni, mindenki legnagyobb megelégedésére. Tessék? Elapszálni? Ez pont úgy hangzott, mint azok a kifejezések, amelyeket Mr. Whitman használt angolórán, csak azért, hogy összezavarjon minket. „Elvileg nem is olyan rossz interpretáció, Gordon, de legközelebb kicsit elaboráltabban, légy szíves” Vagy talán elapszáltabbant mondott? Mindegy. A lényeg, hogy sem Gordon, sem én, sem az osztály többi tagja nem hallotta még soha ezt a szót. Kivéve persze Charlotte-ot. Mr. George észrevette a zavaromat. – Elapszálás alatt azt értjük, hogy szándékosan megcsapoljuk az id utazási kontingensedet, mégpedig úgy, hogy a kronográf segítségével néhány órára elküldünk a múltba. Ilyen módon meg tudjuk akadályozni a spontán temportálást. – Majd a többiekhez fordult. – Biztos vagyok benne, hogy az id el rehaladtával Gwendolyn meg fog lepni minket a tartalékaival. … 144

– még gyerek! – vágott a szavába Gideon. – Fogalma sincs semmir l. Elvörösödtem. Micsoda szemtelenség! És milyen megvet en nézett rám! Ez a bunkó, beképzelt… pólójátékos! – Nem igaz! – tiltakoztam. Hiszen nem voltam már gyerek! Tizenhat és fél éves voltam. Pontosan annyi id s, mint Charlotte. Az én koromban Marie-Antoinette már réges-rég férjnél volt. (Ezt nem történelemórán tanultam, hanem abból a filmb l emlékeztem rá, amelyiker Leslie-vel néztem meg DVD-n – Kirsten Dunst volt a f szerepl .) S t, Szent Johanna még csak tizenöt éves volt, amikor… – Nem? – Gideon hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. – Mit tudsz például a történelemr l? – Éppen eleget – feleltem. Nem épp most kaptam ötöst törib l? – Valóban? Ki kormányozta Angliát I. György után? Halványlila g zöm nem volt. – II. György? – feleltem a szerencsémben bízva. Ha! Gideon csalódottnak t nt. Ezek szerint helyes volt a válasz. – És melyik uralkodóház követte a Stuartokat 1702-ben és miért? A fenébe is! – Hát… ezt még nem vettük – dadogtam. – Neeem. Hát, persze. – Gideon a többiekhez fordult. – Fogalma sincs a történelemr l. Még illend en beszélni sem tud. Bárhová temportálunk, olyan felt lesz, mint egy színes kutya. Ezenkívül azt sem tudja, mir l is van szó valójában. Nem csak tökéletesen haszontalan a jelenléte, de még az egész küldetést is veszélyeztetheti! Tessék? Még hogy én nem tudok illend en beszélni? Éppenséggel eszembe jutott néhány igen illend káromkodás, amelyet szívesen a fejéhez vágtam volna.

145

– Azt hiszem, elég világosan hangot adtál a véleményednek, Gideon – mondta h vösen Mr. de Villiers. – Most azonban inkább az érdekelne, mi a gróf véleménye. – Ezt nem tehetitek. – Ezt Anya mondta fojtott hangon. – A gróf biztosan nagyon fog örülni, hogy megismerhet téged, Gwendolyn – mondta Mr. George, figyelmen kívül hagyva Anya ellenvetését. – A Rubint. A Tizenkettediket, aki bezárja a kört. Ünnepélyes pillanat lesz, amikor ott álltok szemt l szemben egymással. – Nem! – kiáltotta Anya. Mindenki rámeredt. – Grace! – szólalt meg a nagymamám. – Ne kezdd már megint! – Nem – ismételte meg Anya. – Könyörgöm! Semmi szükség rá, hogy megismerje a lányomat. A grófnak meg kell elégednie azzal, hogy Gwendolyn vére teljessé teszi a kört. – Teljessé tette volna – jegyezte meg dr. White, aki még mindig az iratok között lapozgatott. – Ha a lopás után nem kellett volna mindent elölr l kezdenünk. – Bárhogy is legyen, nem akarom, hogy Gwendolyn megismerkedjen vele – er sködött Anya. – Ez az én feltételem. Gideon meg tudja oldani a feladatot egyedül is. – Err l nincs jogod dönteni – jelentette ki Mr. de Villiers. Dr. White pedig felkiáltott: – Feltételek! Feltételeket szab! – De hát igaza van! Senkinek nem használ, ha belerángatjuk a lányt – értett egyet Anyával Gideon. – Majd én elmagyarázom a grófnak, mi történt, és biztos vagyok benne, hogy osztani fogja a véleményemet. – Mindenképp látni akarja majd Gwendolynt, hogy el tudja t képzelni – mondta Falk de Villiers. – Ebben nincs semmi veszélyes. A lánynak még csak el sem kell hagynia a házat. – Mrs. Shepherd! Biztosítom, hogy Gwendolynnak nem esik bántódása – ígérte Mr. George. – A grófról alkotott véleménye

146

feltehet leg csak el ítéleteken alapul, amelyeket mindannyian örömmel oszlatnánk el. – Attól tartok, nem sikerülne. – Biztosan el szeretnéd árulni nekünk, milyen információk alapján utasítod így el a grófot, egy olyan embert, akivel soha nem találkoztál – mondta Mr. de Villiers. Anya összeszorította a száját. – Nos?! – faggatta Mr. de Villiers. Anya hallgatott. – Ez csak… afféle megérzés – suttogta végül. Mr. de Villiers cinikus mosolyra húzta a száját. – Nem tehetek róla, Grace, de folyton az a benyomásom, hogy valamit elhallgatsz el lünk. Mégis mit l félsz? – Egyáltalán ki ez a gróf, és miért ne ismerhetném meg? – kérdeztem. – Mert anyukádnak van egy megérzése – válaszolta dr. White, és megigazította a zakóját. – Az a férfi egyébként már több mint kétszáz éve halott, Mrs. Shepherd. – És ajánlom, hogy az is maradjon – motyogta Anya. – Saint Germain gróf az ötödik a tizenkét id utazó közül, Gwendolyn – magyarázta Mr. George. – Már láttad a portréját az irattárban. az, aki els ként értette meg a kronográf m ködését, és fejtette meg a régi írásokat. Nemcsak arra jött rá, hogyan utazhat a kronográffal bármelyik tetsz leges év bármelyik tetsz leges napjára, hanem felfedezte a titok mögött rejl titkot is. A Tizenkettek titkát. A kronográf segítségével sikerült megtalálnia a négy korábban született id utazót, és beavatta ket a titokba. A gróf kora legragyogóbb elméit l kért és kapott támogatást: matematikusoktól, alkimistáktól, varázslóktól és filozófusoktól. Mindannyiukat lebilincselte a gróf ügye. Együttesen fejtették meg a régi írásokat, és kiszámolták annak a hét id utazónak a születési dátumát, akik a gróf után születnek majd, hogy teljessé tegyék a kört. A gróf az 1745-ik évben ala-

147

pította meg itt, Londonban az rz k Társaságát, Saint Germain Gróf Titkos Páholyát. – A Régi írások megfejtését a gróf olyan híres embereknek köszönheti, mint Raimundus Lullus, Agrippa von Nettesheim, John Colet, Henry Draper, Simon Forman, Samuel Hartlib, Kenelm Digby és John Wallis – sorolta Mr. de Villiers. Egyik név sem volt még távolról sem ismer s. – Még távolról sem ismer s neki egyik név sem – mondta gúnyosan Gideon. Egek! Talán olvas a gondolataimban? Arra az esetre, ha netán tényleg képes lenne rá, dühösen ránéztem, és minden er mmel arra gondoltam: Te! Hülye! Áruló! Gideon félrenézett. – De hát Isaac Newton már 1727-ben meghalt! Hogyan lehetett mégis tagja az rz k Társaságának? – Magam is csodálkoztam, hogy ez eszembe jutott. Tegnap mondta Leslie, amikor telefonáltunk, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megragadt az emlékezetemben. Nem is voltam tehát olyan hülye, mint amilyennek Gideon hitt. – Helyes – mondta Mr. George mosolyogva. – Ez az egyik el nye annak, ha az ember id utazó. A múltban is megtalálja a barátait. – És mi a titok mögött rejt titok? – kérdeztem. – A Tizenkettek titka akkor nyilatkoztatik ki, amikor mind a tizenkét id utazó vére bekerül a kronográfba – jelentette be ünnepélyesen Mr. George. – Ezért kell bezárulnia a körnek. Ez a nagy feladat, amit meg kell oldanunk. – De hiszen én vagyok a Tizenkettek közül az utolsó! Velem teljes a kör! – Igen, teljes lenne – szólt közbe dr. White. – Ha az unokatestvérednek, Lucynek, tizenhét évvel ezel tt nem jutott volna eszébe ellopni a kronográfot. – Paul lopta el a kronográfot – mondta Lady Arista. – Lucy csak… 148

Mr. de Villiers felemelte a kezét. – Igen, igen. Mondjuk egyszer en csak azt, hogy együtt lopták el. Két félrevezetett gyerek… Öt évszázadnyi munka veszett kárba. A küldetés kis híján meghiúsult, és majdnem örökre elveszett Saint Germain gróf öröksége. – Az örökség a titok? – Szerencsére e falak között elrejtettek egy másik kronográfot is – folytatta a mesélést Mr. George. – Nem arra tervezték, hogy valaha is m ködésbe lépjen. 1757-ben került az rz k birtokába. Nem m ködött, évszázadokon keresztül elhanyagolták, és kilopták bel le az értékes drágaköveket. Fáradságos, kétszáz évig tartó munkával az rz k helyreállították… Ekkor dr. White türelmetlenül közbevágott: – Csak hogy kicsit rövidebbre fogjam a történetet… Megjavították a szerkezetet, és tényleg m ködött, amit azonban csak akkor tudtunk ellen rizni, amikor a tizenegyedik id utazó, azaz Gideon elérte az iniciációs életkort. Elveszítettük tehát az els kronográfot, és vele tíz id utazó vérét. Így most a második kronográffal mindent elölr l kellett kezdenünk. – Hogy… izé… felfedjék a Tizenkettek titkát – tettem még hozzá. Már majdnem azt mondtam, hogy „kinyilatkoztassák”. Lassan úgy éreztem magam, mintha agymosáson mentem volna keresztül. Ünnepélyes bólintás volt a válasz dr. White és Mr. George részér l. – Igen, és miféle titok lenne az? Anya nevetni kezdett. Egyáltalán nem volt az alkalomhoz il, de éppen olyan göndörén kacagott, mint ahogy Caroline szokott, ha Mr. Beant látja a tévében. – Grace! – sziszegte Lady Arista. – Szedd már össze magad! De Anya csak még jobban nevetett. – A titok, a titok, a titok – bökte ki két hahotaroham között. – Ez már csak így van. – Megmondtam, mind csupa hisztérika! – brummogta dr. White. 149

– Milyen jó, hogy ilyen humorosnak találod a dolgot! – mondta rosszallóan Mr. de Villiers. Anya kitörölte a könnyet a szeme sarkából. – Sajnálom. Csak úgy rám tört. Tulajdonképpen, inkább sírhatnékom van. Tényleg. Felfogtam, hogy a titok természetére vonatkozó kérdésemre egyel re nem kapok választ. – Mégis mi olyan veszélyes abban a grófban, ami miatt nem lenne bölcs dolog találkoznom vele? – kérdeztem helyette. Anya ismét halálos komolysággal rázta meg a fejét. Lassan aggódni kezdtem miatta. Az efféle hangulatváltozások egyáltalán nem voltak jellemz k rá. – Semmi – felelt helyette dr. White. – Anyukád csak attól fél, hogy a végén valódi szellemi eszmekinccsel kerülnél kapcsolatba, ami alapjában véve ellentmond a felfogásának. Mindenesetre e falak között semmir l nem dönthet. – Szellemi eszmekincs – ismételte meg Anya, és ezúttal az hangja volt tele gúnnyal. – Az olyan… ritka különlegesség, nem igaz? – Bárhogy is legyen, szerintem engedjük át a döntést egyszer en Gwendolynnak! Döntse el maga, hogy akar-e találkozni a gróffal vagy sem. – Csak egy beszélgetés erejéig? A múltban? – Kérd n néztem hol Mr. de Villiers-re, hol Mr. George-ra. – vajon meg tudja válaszolni a titokra vonatkozó kérdésemet? – Ha akarja – felelte Mr. George. – 1782-ben fogsz találkozni vele. Akkortájt a gróf már nagyon id s volt. És ami nekünk kapóra jön: még egyszer utoljára látogatást tett Londonban. Szigorúan titkos küldetést teljesített, amir l semmit nem tudnak sem a történetírók, sem a gróf életrajzírói. Ebben az épületben szállt meg. Ezért nagyon egyszer en meg tudjuk szervezni a beszélgetést. Gideon természetesen elkísér. Gideon érthetetlen dolgokat motyogott az orra alatt. Csak az „idióta” és a „bébiszitter” szavakat hallottam. Idióta bébiszitter? 150

Hogy én mennyire utáltam ezt az alakot! – Anya? – Mondj nemet, szívem! – De miért? – Még nem készültél fel rá. – Mire nem készültem fel? Miért ne találkozhatnék ezzel a gróffal? Mi olyan veszélyes benne? Kérlek, áruld el. Anya! – Igen, áruld el neki, Grace! – biztatta Mr. de Villiers. – Utálja ezt a titkolózást. És úgy vélem, hogy amikor a saját anyja titkol valamit az ember el l, az különösen bántó. Anya hallgatott. – Látod, nem könny el csalogatni bel lünk az igazán hasznos információkat – mondta Mr. de Villiers. Borostyánszíszemével komolyan nézett rám. Anya tovább hallgatott. Szívesen megráztam volna. Falk de Villiers-nek igaza volt: ezekkel az ostoba utalásokkal semmire sem mentem. – Akkor majd rájövök magam – határoztam el hirtelen. – Meg szeretnék ismerkedni vele. – Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerre nem éreztem többé ötéves kislánynak magam, aki legszívesebben hazaszaladna, hogy bebújjon az ágya alá. Gideon felnyögött. – Grace, hallottad a lányod – mondta Mr. de Villiers. – Azt javasolnám, most vitesd haza magad Mayfairbe, és vegyél be egy nyugtatót! Hazavisszük Gwendolynt, amint… kész vagyunk vele. – Nem hagyom magára – suttogta Anya. – Caroline és Nick nemsokára hazaér az iskolából. Anya. Nyugodtan elmehetsz. Tudok magamra vigyázni. – Nem tudsz – suttogta Anya. – Elkísérlek, Grace – ajánlotta Lady Arista meglep en gyengéd hangon. – Már két napja itt vagyok, és rettenetesen megfájdult a fejem. Az események tényleg váratlan fordulatot vettek. De a többi már… nem a mi feladatunk. 151

– Nagyon bölcsen beszélt – morogta dr. White. Anya úgy festett, mintha bármelyik pillanatban könnyekben törhetne ki. – Hát, jó – mondta. – Elmegyek. Remélem, mindent megtesznek, hogy Gwendolynnak ne essék bántódása. – És hogy holnap pontosan megjelenhessen az iskolában – tette hozzá Lady Arista. – Nem hiányozhat sokat. nem olyan, mint Charlotte. Elképedve néztem a nagymamámra. Az iskoláról meg is feledkeztem. – Hol a kalapom és a kabátom? – kérdezte Lady Arista. A helyiségben tartózkodó férfiak szinte egy emberként lélegeztek fel. Hallani nem lehetett ugyan, de látni annál inkább. – Mrs. Jenkins mindenr l gondoskodik, Lady Arista – mondta Mr. de Villiers. – Menjünk, gyermekem! – intett Lady Arista Anyának. Anya vonakodott elindulni. – Grace! – Falk de Villiers kezet csókolt Anyának. – Nagy örömömre szolgált annyi év után viszontlátni téged. – Nem volt az olyan régen – válaszolta Anya. – Tizenhét éve. – Hat – helyesbített Anya, kissé sért dötten. – Az apám temetésén találkoztunk utoljára. De err l valószín leg megfeledkeztél. Anya Mr. George-hoz fordult. – Ugye, vigyázni fog rá? – Mrs. Shepherd, ígérem, hogy Gwendolyn biztonságban lesz nálunk – felelte Mr. George. – Bízzon bennem! – Akkor nem marad más hátra. – Anya elhúzta a kezét Mr. de Villiers-t l, és vállára akasztotta a táskáját. – Beszélhetnék még pár szót a lányommal négyszemközt? – Természetesen – egyezett bele Falk de Villiers. – A szomszéd szobában senki nem zavar benneteket. – Szívesebben mennék vele ki a szabadba – felelte Anya. Mr. de Villiers felvonta a szemöldökét. – Talán attól félsz, hogy kihallgatjuk, amit mondasz? Hogy a festménybe vágott 152

kémlel nyílásokon keresztül figyelünk majd titeket? – kérdezte, majd hangosan felnevetett. – Csak egy kis friss leveg re van szükségem – jelentette ki határozottan Anya. A kert ebben az órában nem volt nyilvánosan látogatható. Néhány turista – fel lehetett ismerni ket a nyakukban lógó hatalmas fényképez gépekr l – irigykedve nézte, ahogy Anya kinyitja az egyik bejáratot, egy gazdagon díszített, két méter magas vaskaput, majd ismét bezárja magunk mögött. El voltam ragadtatva a gyönyör virágágyásoktól, a zöld gyepsz nyegt l és a leveg t betölt illatáradattól. – Jó ötlet volt – mondtam. – Már kezdtem magam barlangi g tének képzelni. – Vágyakozva tartottam arcom a nap felé. Ahhoz képest, hogy még csak április elején jártunk, döbbenetes ereje volt. Anya leült egy tikfa padra, és kezével a homlokát kezdte dörzsölgetni, pontosan úgy, mint az imént Lady Arista, azzal a különbséggel, hogy Anya nem t nt közben olyan öregnek. – Ez egy igazi rémálom – szólalt meg végül. Leültem mellé a padra. – Igen. Nem is volt id m átgondolni. Tegnap reggel még minden a régi volt, azután hirtelen… Az az érzésem, mindjárt szétrobban az agyam, annyi mindent kell egyszerre feldolgoznom. Ezernyi apró információ, amelyek sehogyan sem akarnak összeállni a fejemben. – Borzasztóan sajnálom – suttogta Anya. – Annyira szerettelek volna megkímélni ett l az egészt l! – Mit tettél annak idején, amiért most mind olyan dühösek rád? – Segítettem Lucynek és Paulnak elszökni – válaszolta. Gyorsan körbenézett, mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy senki nem hallgatózik. – Egy ideig nálunk rejt zködtek, Durhamben. De k természetesen tudomást szereztek róla. Ezért Lucynek és Paulnak tovább kellett állnia.

153

Végiggondoltam, mi mindent tudtam meg már eddig. Egyszerre megértettem, hol van az unokatestvérem. A család fekete báránya nem az Amazonas serdejében élt a bennszülöttek között, és nem is valamelyik eldugott, írországi kolostorban, ahogyan gyermekkorunkban képzeltük Leslie-vel. Nem, Lucy és Paul egészen máshol volt. – A kronográffal együtt elt ntek a múltban, igaz? Anya bólintott. – Végül nem maradt más választásuk. De nem volt könny döntés. – Miért? – A kronográfot nem szabad eltávolítani abból az id l, amelyben létezik. Aki mégis megteszi, az maga sem térhet többé vissza a jelenbe. Aki magával viszi a kronográfot a múltba, annak ott is kell maradnia. Nagyot nyeltem. – Mégis mi vihet rá valakit, hogy megtegye? – kérdeztem halkan. – Megértették, hogy számukra és a kronográf számára a jelenben nem létezik biztonságos rejtekhely. Az rz k el bb vagy utóbb a világ bármely pontján a nyomukra akadtak volna. – És miért lopták el? – Meg akarták akadályozni, hogy… bezáruljon a vérkör. – Mi történik, ha bezárul a vérkör? – Egek! Már pontosan úgy fejeztem ki magam, mintha közülük való lettem volna. Vérkör. A következ az lesz, hogy elkezdek rímekben beszélni. – Figyelj rám, szívem! Nem sok id nk van. Még ha jelenleg az ellenkez jét állítják is, el bb vagy utóbb meg fognak próbálni bevonni téged az úgynevezett küldetésükbe. Szükségük van rád, hogy bezárják a kört, és kinyilatkoztassák a titkot. – És mi a titok, Anya? – Az volt az érzésem, hogy ezt már ezerszer megkérdeztem. És a bens mben a kérdés egyre csak tt, hogy már legszívesebben torkom szakadtából ordítottam volna világgá. – Én sem tudok többet, mint mások. Nekem is csak feltevéseim vannak. A titoknak hatalma van, és hatalmassá teszi azt, 154

aki tudja, mire kell használni. De a hatalom, ha rossz kézbe kerül, nagyon veszélyes lehet. Lucy és Paul úgy vélte, hogy ezért jobb, ha a titokra nem derül fény. Nagy áldozatot hoztak érte. – Ezt már az el bb is megértettem. Csak azt nem értem, miért tették. – Bár az odabent lév férfiak közül egyeseket csak a tudományos kíváncsiság hajt, vannak közöttük olyanok is, akiknek semmi esetre sem tisztességesek a szándékaik. Tudom, hogy semmit l sem rettennek vissza a cél elérése érdekében. Egyikükben sem bízhatsz. Egyikükben sem, Gwendolyn. Felsóhajtottam. Amit mondott, abból az égvilágon semmi hasznosat nem tudtam kihámozni. A kerítés túloldaláról motor zaja hallatszott be a kertbe, majd egy autó állt meg a kapu el tt. Pedig ide be sem lett volna szabad hajtania. – Ideje indulnunk, Grace! – kiáltott Lady Arista odakintr l. Anya felállt. – Ó, pompás lesz a mai este! Glenda jeges tekintete biztosan megfagyasztja a vacsorát. – Miért épp ma utazott el a bába? És miért nem kórházban születtem? – Remélem, békén hagyják azt a szegény asszonyt – sóhajtotta Anya. – Grace! Gyere már! – Lady Arista a vasrácsot zörgette eserny je végével. – Azt hiszem, mindjárt kikapsz – mondtam. – Megszakad a szívem, hogy itt kell hagynom téged egyedül. – Haza is mehetnék veled – böktem ki, de rögtön tudtam, hogy ezt mégsem akarom. Úgy volt, ahogy Falk de Villiers mondta: részévé váltam ennek az ügynek, és különös módon örömömet leltem benne. – Nem, azt nem lehet – rázta a fejét Anya. – A spontán temportálások során bajod eshet, s t, meg is halhatsz. Itt legalább ebb l a szempontból biztonságban vagy – tette hozzá, és 155

átölelt. – Ne felejtsd el, amit mondtam! Senkiben ne bízz! Még a saját megérzéseidben sem! És óvakodj Saint Germain gróftól! Állítólag képes beférk zni az ember lelkébe. Olvasni tud a gondolataidban, és ami még rosszabb, irányítása alá vonhatja az akaratodat, ha hagyod. Olyan szorosan odabújtam hozzá, amennyire csak tudtam. – Szeretlek, Anya. – A válla fölött láttam, hogy id közben Mr. de Villiers is kijött a kapu elé. Amikor Anya megfordult, is észrevette. – Attól az alaktól ott különösen óvakodj! – mondta halkan. – Veszélyes ember lett bel le. – Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a csodálkozást a hangjában, és egy hirtelen sugallattól indíttatva megkérdeztem: – Talán volt köztetek valami, Anya? Meg sem kellett várnom a választ. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy fején találtam a szöget. – Tizenhét éves voltam, és még könnyen le tudott venni a lábamról. – Értem – feleltem mosolyogva. – Szerintem is szép a szeme. Anya visszamosolygott, miközben szándékosan lelassítottuk a lépteinket a kapuig. – Ó, igen! Paulnak pontosan ugyanilyen volt a szeme. De a bátyjával ellentétben csöppet sem volt nagykép . Nem csoda, hogy Lucy beleszeretett… – Olyan kíváncsi vagyok rá, mi lett velük! – Attól tartok, el bb vagy utóbb azt is megtudod. – Add ide a kulcsot! – mondta Falk de Villiers türelmetlenül. Anya odanyújtotta neki a kulcscsomót a kapu vasrácsán keresztül, és Mr. de Villiers kinyitotta a kaput. – Kértem nektek egy kocsit. – Holnap a reggelinél találkozunk, Gwendolyn – mondta Lady Arista, és az állam alá nyúlt. – Fel a fejjel! Te egy Montrose vagy, és mi mindig és minden körülmények között képesek vagyunk uralkodni magunkon. – Igyekezni fogok, nagymama. 156

– Nagyon helyes. Ehh! – mondta, miközben kezével úgy tett, mintha szemtelen legyeket akarna elhessegetni. – Mit gondolnak ezek az emberek? Nem én vagyok a királyn ! – Elegáns kalapjában, kabátjában és színben hozzá ill eserny jével anynyira brit benyomást keltett, hogy mindenfel l turisták gy ltek köré, hogy lefotózzák. Anya még egyszer megölelt. – Ez a titok már emberek halálát is okozta – súgta a fülembe. – Ezt ne felejtsd el! Vegyes érzelmekkel telve néztem, amint és a nagymamám lassan eltávolodik az autóval, míg végül be nem fordultak a sarkon, és el nem t ntek a szemem el l. Mr. George megfogta a kezem, és megszorította. – Ne félj, Gwendolyn! Nem vagy egyedül. Tényleg nem voltam egyedül. Emberek között voltam, akikben azonban nem bízhattam meg. Egyikükben sem – hallottam még most is anyukám szavait. Belenéztem Mr. George kedves kék szemébe, és valami veszélyeset, valami szintétlent kerestem benne. De semmit sem találtam. Ne bízz senkiben! Még a saját megérzéseidben sem! – Gyere, bemegyünk! Enned kell valamit. – Remélem, ez a kis beszélgetés édesanyáddal hasznosnak bizonyult a számodra – mondta Mr. de Villiers, miközben felfelé mentünk az emeletre. – Hadd találjam ki! Azt mondta, óvakodj t lünk. Mindannyian lelkiismeretlenek és hazugok vagyunk, nem igaz? – Azt Ön bizonyára sokkal jobban tudja nálam – feleltem. – De valójában arról beszélgettünk, hogy valamikor régen volt valami ön és az anyukám között. Mr. de Villiers meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Ezt mondta? – Egy pillanatra tényleg mintha zavarba jött volna. – Na, igen. Az már régen volt. Fiatal voltam, és… – … és könnyen le tudta venni önt a lábáról – egészítettem ki. – Az anyukám is ezt mondta. 157

Mr. George hangos kacagásban tört ki. – Ó, igen! Így igaz! Egészen megfeledkeztem róla. Te és Grace Montrose szép pár voltatok, Falk. Még ha csak három hétig is. Aztán azon a jótékonysági bálon a Holland House-ban az ingedre kent egy szelet sajtos süteményt, és kijelentette, hogy soha többé nem áll szóba veled. – Málnás-habos torta volt – mondta Mr. de Villiers, és rám kacsintott. – Tulajdonképpen az arcomba akarta csapni. Szerencsére csak az ingemet találta el. Soha többé nem jött ki bel le a folt. És mindez csak azért, mert féltékeny volt egy lányra, akinek a nevére már nem is emlékszem. – Larissa Crofts, a pénzügyminiszter lánya volt az – jegyezte meg Mr. George. – Ó, tényleg? – Mr. de Villiers szintén meglepettnek t nt. – A mostanié vagy az akkorié? – Az akkorié. – Csinos volt? – Meglehet sen. – Mindenesetre Grace összetörte a szívem, amikor járni kezdett egy fiúval az iskolából. Az nevére viszont jól emlékszem. – Igen. Mert eltörted az orrát, és ezért a szülei majdnem bepereltek – emlékeztette Mr. George. – Ez igaz? – Meg voltam döbbenve. – Baleset volt – válaszolta Mr. de Villiers. – Ugyanabban a rögbicsapatban játszottunk. – Hihetetlen, mik ki nem derülnek! Igaz, Gwendolyn? – Mr. George még akkor is jóíz en kacagott, amikor kinyitotta a sárkányterembe vezet ajtót. – Azt meghiszem. – Megtorpantam, amikor megláttam Gideont, amint a terem közepén álló asztalnál ült. Homlokát ráncolva nézett felénk. Mr. de Villiers el retuszkolt. – Nem volt komoly – mondta. – A de Villiers és Montrose család közötti szerelmi kapcsola158

tok rossz csillagzat alatt születnek. Azt is mondhatnánk, hogy már születésükkor kudarcra vannak ítélve. – Azt hiszem, ez a figyelmeztetés tökéletesen felesleges, bácsikám – jegyezte meg Gideon, és közben összefonta maga el tt a karját. – Határozottan állíthatom, hogy nem az esetem. Rám célzott. Beletelt egy-két másodpercbe, míg eljutott a tudatomig, hogy tulajdonképpen megsértett. Els felindulásomban legszívesebben valami olyasmit válaszoltam volna, mint „Én sem rajongok az arrogáns, henceg alakokért” vagy „Ó, hogy megkönnyebbültem! Ugyanis már van barátom. Mégpedig jó modorú.” Aztán inkább mégsem szóltam semmit. Oké. Nem vagyok az esete. Na és? Ha nem, hát nem. Nekem aztán mindegy.

159

Az rz k krónikái 1953. augusztus 4. Ma izgalmas látogatónk érkezett a jöv l. A Tizenegyedik a Tizenkettek Köréb l, Gideon de Villiers mostantól minden éjjel három órát nálunk fog elapszálni. Be is rendeztünk neki egy kis fekv helyet Sir Walter irodájában. Ott kellemesen h vös van, nyugodt környezet, ahol a fiú biztonságban érezheti magát, nem zaklatják a kíváncsiskodók buta kérdéseikkel. Mai látogatása során „egészen véletlenül” az összes szolgálatban lév tiszt épp arra járt. És egészen véletlenül mindegyiküknek volt néhány kérdése a jöv vel kapcsolatban. A fiú azt tanácsolta, vegyenek Applerészvényeket, bármi legyen is az. Robert Peel, Bels Kör

10

K

abát: velencei bársony selyemtaft béléssel. Ruha: nyomott mintás vászon Németországból, devonshire-i csipke, a f hímzett selyembrokátból. – Madame Rossini óvatosan kiterítette az egyes ruhadarabokat az asztalra. Ebéd után Mrs. Jenkins visszakísért hozzá a varróm helybe. Jobban tetszett ez a kis helyiség, mint a rideg ebédl , itt mindenhol gyönyör anyagok hevertek, és Madame Rossini a maga tekn snyakával talán az egyetlen ember volt, aki még anyukámban sem keltett volna bizalmatlanságot. – A tetejére kéket, egy kis krémszín díszítéssel, és készen is van az elegáns délutáni toalett – folytatta. – És a hozzá ill selyembrokát cip . Sokkal kényelmesebb, mint els látásra gondolnád. Szerencsére neked és Cingár kisasszonynak egyforma méret a lábatok. – Azzal két ujja közé csippentve félretette az iskolai egyenruhámat. – Fúj-fúj-fúj! A legszebb lány is úgy néz ki ebben, mint egy madárijeszt . Ha legalább a szoknyát át lehetne szabni kissé divatosabbra! Ah, és ez a förtelmes vizeletsárga szín! Aki ezt kitalálta, bizonyára szívb l utálja a diákokat! – A fehérnem t magamon hagyhatom? – Csak a bugyit – felelte Madame Rossini. (Aranyos volt, ahogy kimondta: büdjit.) – Stílusában nem illik ugyan a többi darabhoz, de ugyan ki néz be a szoknyád alá? És ha mégis benéz valaki, azt legjobb, ha úgy helybenhagyod, hogy azonnal elfelejti, amit látott. Err l a cip l nem is gondolnád, hogy az orra vassal van meger sítve. Voltál vécén? Fontos, mert ha egyszer rajtad van a ruha, már nem lesz olyan egyszer … 161

– Igen, ezt már háromszor megkérdezte. Madame Rossini. – Csak biztosra akarok menni. Újra és újra megdöbbentem, micsoda gondoskodás vesz itt körül, és hogy még a legapróbb részletekre is mennyire ügyelnek. Evés után Mrs. Jenkins még egy vadonatúj neszesszert is átadott nekem, hogy meg tudjam mosni a fogamat és az arcomat. Arra számítottam, hogy a f majd kiszorítja bel lem a szuszt, és kipréseli a gyomromból a borjúsültet, de valójában meglep en kényelmes viseletnek bizonyult. – Én meg azt képzeltem, hogy a n k ezekben sorra ájultak el. – Nos, valóban így történt. Részben azért, mert túl szorosra kötötték a f jüket. Ráadásul akkoriban szinte vágni lehetett a leveg t, mivel senki nem mosakodott, viszont rengeteg parfümöt használtak – magyarázta Madame Rossini, és már a gondolattól is kirázta a hideg. – A parókákban nyüzsögtek a tetvek és a bolhák, és valahol olvastam, hogy id nként még egerek is tanyát vertek bennük. Ó, a legszebb divat volt, de a higiénia nem akkoriban élte fénykorát. Te nem olyan korzettet viselsz, mint azok a szerencsétlenek, te egy különleges darabot kapsz à la Madame Rossini! Olyan kényelmes, mint a saját b röd! – Értem. – Borzasztóan izgatott voltam, amikor beleléptem az abroncsos alsószoknyába. – Olyan érzés, mintha az ember egy hatalmas madárkalickát hordozna magán. – Pedig ez még semmi – biztosított Madame Rossini, miközben óvatosan áthúztam a fejemen a ruhát. – Ez az abroncsszoknya icike-picike azokhoz képest, amelyeket ugyanabban az id ben Versailles-ban viseltek. Négy és fél méter volt a kerülete. Nem túlzok! És a tied nem is halcsontból van, hanem pihekönny , csúcsmin ség szénszálakból. Úgysem látja senki. Csak úgy hullámzott körülöttem a krémszín virágmintával díszített halványkék anyag, amely kanapéhuzatként is remekül mutatott volna. El kellett ismernem, hogy a ruha a hossza és

162

hatalmas kerülete ellenére hihetetlenül kényelmes volt, és tényleg úgy festett, mintha rám öntötték volna. – Varázslatos! – álmélkodott Madame Rossini, és a tükör elé terelt. – Ó! – kiáltottam fel meglepetésemben. Ki gondolta volna, hogy egy kanapéhuzat ilyen gyönyör is lehet? És benne én magam is. Milyen kecsesnek hatott a derekam, és milyen kéknek a szemem! Ha! Csak a ruhám kivágása nézett ki úgy, mint egy operaénekesn dekoltázsa röviddel azel tt, hogy felrobbanna. – Oda beteszünk még egy kis csipkét – tette hozzá gyorsan Madame Rossini, aki követte a tekintetemet. – Végül is ez egy délutáni ruha. Esténként viszont meg kell mutatnunk, amink van. Nagyon remélem, még lesz szerencsénk elkészíteni neked egy báli ruhát! Most pedig következzen a hajad! – Parókát fogok kapni? – Nem – rázta a fejét Madame Rossini. – Fiatal lány vagy, és fényes nappal van. Elég, ha szép frizurát viselsz, és persze kalapot. (Frizura helyett „frizürát” mondott.) – A b röddel semmi dolgunk. Akár a legtisztább alabástrom. Na és ez a csinos, félhold alakú anyajegy a halántékodon minden további nélkül tekinthet szépségflastromnak. Très chic. Madame Rossini becsavarta a hajam, utána egy részét ügyesen megt zte hajt vel a választékomnál, a maradék tincs pedig lazán a vállamra omlott. Belenéztem a tükörbe, és csodálattal töltött el a látvány. A tavalyi, Cynthia-féle kosztümös buli jutott eszembe. Mivel nem volt jobb ötletem, buszmegállónak öltöztem, és mire végéhez közeledett az este, legszívesebben mindenkit leütöttem volna a táblámmal, mert folyton a menetrendr l faggattak. Ah! Bezzeg, ha már akkor is ismertem volna Madame Rossinit! Én lettem volna az est fénypontja! Elragadtatva fordultam körbe még egyszer a tükör el tt, de gyönyörködésemnek nyomban vége szakadt, amikor Madame 163

Rossini ismét mögém lépett, és feltette a fejemre a kalapot. Hatalmas volt és rémségesen ronda, szalmából készült, és tollak meg kék szalagok díszítették, és szerintem az egész küls met egy pillanat alatt tönkretette. Megpróbáltam meggy zni Madame Rossinit, hogy hagyjuk ki a kalapot, de kérlelhetetlen volt. – Kalap nélkül? Nem, az illetlenség lenne! Ez nem szépségverseny, ma chérie! Itt a hitelesség a legfontosabb. Benyúltam az egyenruhám zakójába a telefonomért. – Megtenné, kérem, hogy legalább készít rólam egy fényképet… kalap nélkül? Madame Rossini felnevetett. – Bien súr, édesem! Pózolni kezdtem, és Madame Rossini legalább harminc fotót készített rólam, néhányat kalapban is. Legalább Leslie-nek lesz min mulatnia. – Így! És most szólok odafent, hogy készen állsz az utazásra. Várj meg itt, és ne nyúlj többet a kalaphoz! Tökéletesen áll. – Igenis, Madame Rossini – mondtam szófogadóan. Alig lépett ki a szobából, szélsebesen kiválasztottam Leslie mobilszámát, és elküldtem neki SMS-ben egy kalapos képet. Tizennégy másodperc múlva visszahívott. Hál’ istennek itt, Madame Rossini varróm helyében tökéletes volt a térer . – A buszon ülök – kiabált Leslie a fülembe. – De már el vettem a noteszemet és egy tollat. Csak beszélj egy kicsit hangosabban, mert mellettem két nagyothalló hindu beszélget, sajnos nem jelnyelven! Gyorsan elhadartam, hogy mi történt, és megpróbáltam neki sietve elmagyarázni, hol vagyok, és mit mondott Anya. Bár eléggé összevissza beszéltem, úgy t nt, Leslie tud követni. Hol azt mondta, hogy „klassz!”, hol meg azt, hogy „légy óvatos!”. Amikor leírtam neki Gideon külsejét (minden apró részletre kíváncsi volt), ezt válaszolta: „Szerintem nem is olyan gáz, ha egy fiúnak hosszú a haja. Az is lehet szexi. Gondolj csak a Lovagregényre! De figyeld a fülét!” 164

– Különben nincs jelent sége. Beképzelt és nagykép . Ráadásul Charlotte-ba szerelmes. Feljegyezted a bölcsek kövét? – Igen, mindent feljegyeztem. Amint hazaérek, rávetem magam az internetre. Saint Germain gróf Honnan olyan ismer s nekem ez a név? Lehet, hogy valamelyik filmb l? Nem, az Monte Christo grófja. – És mi van, ha tényleg gondolatolvasó? – Akkor egyszer en valami teljesen ártalmatlan dologra gondolsz. Vagy elkezdesz visszafelé számolni ezert l. Méghozzá nyolcasával. Úgy garantáltan nem fogsz tudni másra gondolni. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Akkor majd gyorsan leteszem a telefont. Jaj, és nézd már meg, hogy találsz-e valamit egy bizonyos kisfiúról! A neve Robert White, és tizennyolc éve belefulladt egy kerti medencébe. – Felírtam – mondta Leslie. – H , ez durva! Be kellett volna szereznünk neked egy rugós kést vagy egy gázsprayt… Tudod mit? Vidd magaddal legalább a telefont! Eltipegtem a ruhámban az ajtóig, és óvatosan kikémleltem a folyosóra. – A múltba? Szerinted onnan is fel tudlak hívni? – Hülyeség! De készíthetsz fotókat, és azokkal már megyünk valamire. Ó, és nagyon szeretnék egyet err l a Gideonról. Ha lehet, olyat, amelyiken a füle is látszik. A fül rendkívül sokat elárul az emberr l. Különösen a fülcimpák. Ekkor lépéseket hallottam. Halkan bezártam az ajtót. – Itt vannak. Kés bb jelentkezem, Leslie. – Légy óvatos! – kiáltotta még Leslie, aztán összecsuktam a telefont, és becsúsztattam a dekoltázsomba. A mellem alatti kis helyen épp elfért egy mobiltelefon. Vajon mi mindent rejtegettek itt régen a hölgyek? Mérget tartalmazó fiolát, revolvert (nagyon kisméret t), netán szerelmes leveleket? Az els gondolat, ami végigcikázott az agyamon, amikor Gideon belépett, ez volt: neki miért nem kell kalapot viselnie? A második: hogy nézhet ki valaki ilyen jól piros moirémellényben, 165

sötétzöld térdnadrágban és csíkos selyemharisnyában? És ha volt még bármi, ami eszembe jutott, az körülbelül ez volt: remélhet leg nem ül ki az arcomra, amit gondolok. A zöld szempár futólag rám villant. – Csinos kalap. Szemétláda. – Gyönyör – áradozott Mr. George, aki Gideon mögött lépett be a varróm helybe. – Madame Rossini, Ön nagyszer munkát végzett. – Igen, tudom – mondta Madame Rossini. kint maradt a folyosón. A varróm helybe nem fértünk be mindannyian, a szoknyám már önmagában elfoglalta a szabad terület felét. Gideon haja hátul össze volt kötve, és úgy éreztem, elérkezett a visszavágó ideje. – Ez aztán a csinos selyemszalag! – mondtam olyan gúnyosan, ahogy csak tudtam. – A földrajztanárn nk is mindig ilyet hord! Ahelyett, hogy csúnyán nézett volna rám, Gideon elvigyorodott. – Nos, a szalag még semmi! Látnod kellene, amikor paróka van rajtam! Ha jobban meggondolom, már láttam is. – Monsieur Gideon, én a citromsárga térdnadrágot készítettem ki magának, nem a sötétet! – Amikor fel volt háborodva, Madame Rossini akcentusa mindig feler södött (cithomsáhga téhdnadhág). Gideon Madame Rossini felé fordult. – Sárga nadrág piros mellénnyel, Harisnyás Pippi harisnyája és barna kabát arany gombokkal? Ez nekem túl tarka. – A rokokó idején a férfiak igenis színes ruhákban jártak! – Madame Rossini szigorúan nézett rá. – És itt én vagyok a szakért , nem pedig maga! – Igen, Madame Rossini – mondta Gideon udvariasan. – Legközelebb hallgatni fogok a tanácsára. Gideon fülét néztem. Egy picit sem volt elálló, és minden más tekintetben is teljesen normálisnak t nt. Mintha kicsit

166

megkönnyebbültem volna ett l. Bár természetesen tökéletesen hidegen hagyott. – Hol van a sárga irhakeszty ? – Ó, azt hittem, ha már nem öltöm fel a nadrágot, jobb, ha a keszty t sem veszem magamhoz. – Hát persze! – Madame Rossini a nyelvével csettintett. – Minden tiszteletem, amiért olyan öntudatos a divat tekintetében, fiatalember. De itt nem az ízlés számít, hanem a hitelesség. Továbbá nagyon ügyeltem arra, hogy minden kiválasztott szín tökéletesen passzoljon az arcához, maga hálátlan kisfiú! Morogva engedett el bennünket maga mellett. – Hálás köszönet, Madame Rossini – búcsúztam. – Ó, az én Hattyúnyak kisasszonyom! Örömömre szolgált! Te legalább értékeled a munkámat. – Elmosolyodtam. Tetszett, ahogy ’attyúnyak ’kisaszónnak szólított. Mr. George rám kacsintott. – Követne, kérem, Miss Gwendolyn? – El ször be kell kötnünk a szemed – közölte Gideon, és le akarta venni a fejemr l a kalapot. – Dr. White ragaszkodik hozzá – mondta Mr. George sajnálkozó mosollyal az arcán. – De hát így tönkreteszik a frizuráját! – Madame Rossini félretolta Gideon kezét. – Tiens! Talán mindjárt a haját is lehúzza a fejér l? Még soha nem hallott a kalapt l? Így! – Azzal átnyújtotta a kalapot és a t t Mr. George-nak. – De óvatosan tartsa! Gideon bekötötte a szemem egy fekete kend vel. Ösztönösen visszatartottam a leveg t, amikor a keze hozzáért az arcomhoz, és sajnos nem tudtam megakadályozni, hogy elpiruljak. De ezt szerencsére nem láthatta, mert mögöttem állt. – Aú! – mondtam, mert néhány hajszálamat is összekötötte a kend vel. – Bocsánat. Látsz még valamit?

167

– Nem. – Valóban nem láttam mást, csak sötétséget. – Miért nem láthatom, hová megyünk? – Nem ismerheted a kronográf pontos helyét – felelte Gideon. Egyik kezét a vállamra tette, és tolni kezdett el re. Különös érzés volt így vakon a semmiben haladni, ráadásul még Gideon keze is idegesített. – Szerintem teljesen fölösleges ez a túlzott el vigyázatosság. Ez a ház egy hatalmas labirintus. Soha az életben nem találnád meg újra a termet, ahol rzik. És Mr. George egyébként is úgy gondolja, minden kétségen felül állsz, már ami az árulás lehet ségét illeti. Ez kedves volt Mr. George-tól, még ha nem is tudtam pontosan, miért gondolja ezt. Kinek állna érdekében ismerni a kronográf helyét, és miért? Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú! – Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol! Éreztem, amint egy meleg, száraz kéz kulcsolódik az enyémre, és összerezzentem. – Semmi baj! – súgta Gideon. – Csak én vagyok. Most lemegyünk néhány lépcs fokot. Vigyázz! Egy ideig némán haladtunk egymás mellett, hol egyenesen, hol lefelé, hol pedig elkanyarodtunk. Lényegében arra összpontosítottam, hogy ne reszkessen a kezem. És ne izzadjon. Gideon nem gondolhatja, hogy a közelsége zavarba hoz. Vajon észrevette, milyen gyors a pulzusom? Azután a jobb lábam hirtelen a semmibe lépett, és felbuktam. Egészen biztosan el is estem volna, ha Gideon nem kap utánam mindkét kezével, és vissza nem húz. Mindkét kezével megfogta a csíp met. – Vigyázz, lépcs ! – kiáltotta. – Á, köszönöm, én is észrevettem – mondtam felháborodva. – Amikor megbicsaklott a lábam!

168

– Istenem, Gideon! Figyeljen már oda! – bosszankodott Mr. George. – Tessék! Fogja a kalapot! Majd én segítek Gwendolynnak. Mr. George kezét fogva könnyebben tudtam haladni. Talán mert könnyebb volt a lépéseimre koncentrálni, mint arra, hogy ne remegjen a kezem. Sétánknak nem akart vége szakadni. Megint az volt az érzésem, hogy mélyen a föld belsejébe vezet az utunk. Amikor végre megálltunk, az volt a gyanúm, hogy szándékosan kerül utakon vezettek ide, hogy megtévesszenek. Kinyílt egy ajtó, majd ismét bezárult, és végül Mr. George levette a kend t a szememr l. – Megérkeztünk. – Szép, mint a májusi hajnal – mondta dr. White, de szavait nem hozzám intézte, hanem Gideonhoz. – Köszönöm! – Gideon röviden meghajolt. – Ez a legújabb párizsi divat. Tulajdonképpen sárga nadrágot és keszty t is kellett volna húznom, de egyszer en nem tudtam rávenni magam. – Madame Rossini vérig van sértve – közölte Mr. George. – Gideon! – szólt szemrehányóan Mr. de Villiers, aki hirtelen felbukkant dr. White mögött. – Sárga nadrágot, Falk bácsi! – Ez nem úgy m ködik, hogy ott esetleg összefutsz néhány haveroddal az iskolából, akik majd jól kinevetnek – mondta Mr. de Villiers. – Tényleg nem – felelte Gideon, és az egyik asztalra dobta a kalapomat. – De biztosan összefutok olyan alakokkal, akik hímzett rózsaszín szalonkabátot viselnek, amit ráadásul még sikkesnek is találnak. – Megrázkódott. A szememnek el ször meg kellett szoknia az er s fényt, utána kíváncsian körülnéztem. A helyiségnek nem voltak ablakai, amire számítani lehetett, és nem volt benne kandalló sem. Az id gépet hiába kerestem. Csak egy asztalt láttam, néhány széket, egy faládát és egy szekrényt. A falon egy latin mondást pillantottam meg a k be vésve. 169

Mr. de Villiers barátságosan rám mosolygott. – Remekül áll neked a kék, Gwendolyn. És a hajadat is nagyon szépen felt zte Madame Rossini. – Khm… köszönöm. – Sietnünk kellene, megsülök ezekben a göncökben. – Gideon hátravetette a köpenyét, így láthatóvá vált a derékszíján lógó t r. – Állj ide! – Doktor White odalépett az asztalhoz, és a rajta fekv vörös selyemkend l kibontott egy tárgyat, amely els pillantásra úgy nézett ki, mint egy nagy kandallóóra. – Mindent beállítottam. Három órás id ablak áll a rendelkezésetekre. Amikor közelebbr l is szemügyre vettem, rájöttem, hogy az a tárgy nem óra, hanem egy furcsa készülék polírozott fából és fémb l, tele számtalan gombbal, csapóajtóval és apró fogaskerékkel. Teljes felületét a Nap, a Hold és a csillagok miniat r ábrázolásai, illetve titokzatos jelek és minták borították. Ívelt volt, mint egy heged tok, és csillogó drágakövek szegélyezték, méghozzá elképeszt en hatalmasak. Kizártnak tartottam, hogy valódiak lennének. – Ez a kronográf? Ilyen kicsi? – Négy és fél kiló – közölte dr. White, és olyan büszkén zengett a hangja, mint egy apának, aki újszülött gyermeke súlyával dicsekszik. – És miel tt még megkérdeznéd, igen, a kövek mind valódiak. Ez a rubin itt már önmagában is hatkarátos. – El ször Gideon indul el – mondta Mr. de Villiers. – A jelszó? – Qua redit nescitis – felelte Gideon. – Gwendolyn? – Igen? – A jelszó! – Miféle jelszó? – Qua redit nescitis – ismételte Mr. de Villiers. – Az rz k jelszava szeptember huszonnegyedikére. – De hiszen ma április hatodika van! 170

Gideon a szemét forgatta. – Szeptember huszonnegyedikén fogunk megérkezni, mégpedig ezek közé a falak közé. Ahhoz, hogy az rz k ne rövidítsenek meg bennünket egy fejjel, tudnunk kell a jelszót. Qua redit nescitis. Mondd utánam! – Qua redit nescitis – ismételtem én is. Soha, de soha nem leszek képes egy másodpercnél tovább fejben tartani. Na, tessék! Már el is felejtettem. Nem lehetne felírni egy cédulára? – És mit jelent? – Csak azt ne mondd, hogy nem tanultok latint az iskolában! – Nem – feleltem. – Franciát és németet tanulunk, már az is épp elég szörny . – Nem tudjátok, melyik órában tér vissza – mondta dr. White. – Óvatos fordítás – jegyezte meg Mr. George. – Úgy is mondhatnánk, nem tudjátok, mikor… – Uraim! – Mr. de Villiers jelent ségteljesen megkocogtatta a karóráját. – Nem érünk rá az id k végezetéig. Felkészültél, Gideon? Gideon odatartotta dr. White-nak a kezét. Amaz kinyitott egy csapóajtót a kronográfon, és bedugta Gideon mutatóujját a nyílásba. Halk, zümmög hang hallatszott, amikor a készülék belsejében elindultak a fogaskerekek, majdnem olyan volt, mint valami dallam. Mint egy zenél óra. Az egyik drágak , egy hatalmas gyémánt, hirtelen felizzott, és éles fehér fénybe borította Gideon arcát. A fiú még ugyanabban a pillanatban elt nt. – Elragadó! – suttogtam döbbenten. – A szó legszorosabb értelmében – mondta Mr. George. – És most te következel. Állj pontosan ide! Dr. White folytatta: – És gondolj arra, amit a lelkedre kötöttünk: azt teszed, amit Gideon mond. Maradj mindig a közelében, bármi is történjék. – Azzal megfogta a kezemet, és behelyezte a mutatóujjamat egy nyílásba. Valami hegyes dolog fúródott az ujjbegyembe, amit l visszarándultam. – Aú! Dr. White er sen rányomta a kezemet a nyílásra. – Ne mozogj! 171

Ezúttal egy nagy, kék k kezdett el világítani a kronográfon. A kék fény szétterjedt a helyiségben, és elvakított. Az utolsó dolog, amit láttam, a hatalmas kalapom volt, amit ott felejtettünk az asztalon. Azután hirtelen sötétség vett körül. Egy kéz ragadta meg a vállamat. A pokolba is, hogy volt az a jelszó? Qua micsoda micsoditis. – Te vagy az, Gideon? – suttogtam. – Ki más? – suttogta vissza, és elengedte a vállam. – Bravó! Nem estél el! – Fellobbant egy gyufa lángja, és a következ pillanatban a helyiséget ég fáklya világította be. – Tök jó! Ezt is magaddal hoztad? – Nem, ez már itt volt. Fogd csak meg! Amikor elvettem a fáklyát, nagyon örültem, hogy nincs rajtam az a béna kalap. Azok az óriási, billeg tollak egy pillanat alatt tüzet fogtak volna, és akkor én magam is egy csinos, lobogó fáklyává változom. – Halkan – figyelmeztetett Gideon, pedig én egy mukkot sem szóltam. Kinyitotta az ajtót (vajon magával hozta a kulcsot, vagy az már benne volt a zárban? Nem figyeltem), és óvatosan kikémlelt a folyosóra. Koromsötét volt. – Rothadás szag van – mondtam. – Ostobaság! Gyere! – Gideon bezárta mögöttünk az ajtót, ismét kivette a fáklyát a kezemb l, és kilépett a sötét folyosóra. Követtem. – Nem akarod megint bekötni a szemem? – kérdeztem félig tréfálkozva. – Koromsötét van, úgysem tudod megjegyezni az utat – felelte Gideon. – Egy okkal több, hogy mindig a közelemben maradj. Legkés bb három órán belül ismét idelent kell lennünk. Egy okkal több, hogy ismerjem az utat. Mégis hogyan boldoguljak, ha Gideonnal történik valami, vagy elválasztanak bennünket egymástól? Nem igazán jó terv ilyen tudatlanságban hagyni az embert. De inkább tartottam a szám. Nem volt kedvem éppen most összeveszni Mr. Szemétládával. 172

Dohos szag volt. Sokkal dohosabb, mint a mi id nkben. Melyik évbe is röppentünk vissza? Ez a szag tényleg sajátos volt, mintha valami rothadásnak indult volna idelent. Valamiért hirtelen a patkányok jutottak eszembe. Ha egy filmben hosszú, sötét folyosókat mutattak, meg fáklyát, ott mindig el kerültek a patkányok is. Ronda, fekete patkányok, sötétben világító szemekkel. Vagy döglött patkányok. Ja, és pókok. Azok sem hiányozhattak. Igyekeztem távol tartani magam a falaktól, és próbáltam nem gondolni arra, hogyan kapaszkodnak bele a kövér pókok a ruhám szegélyébe, és másznak be lassan a ruha alá, hogy azután felmásszanak a csupasz lábamon… Ehelyett inkább a lépéseket számoltam minden sarokig. Negyvennégy lépés után jobbra kanyarodtunk, majd újabb ötvenöt lépés következett és balra, majd ismét balra, és egy csigalépcs höz értünk, amely felfelé vezetett. Felemeltem a szoknyámat, amennyire csak tudtam, hogy lépést tudjak tartani Gideonnal. Valahonnan fentr l fény sz dött le, és minél magasabbra jutottunk, annál világosabb lett, míg el nem érkeztünk egy széles folyosóra, amelyet fáklyák egész sora világított meg. A folyosó végén egy kétszárnyú ajtó nyílott, t le balra és jobbra egy-egy lovagi páncél állt, amelyek éppolyan rozsdásak voltak, mint a mi id nkben. Patkányt szerencsére egyet sem láttam, mégis az volt az érzésem, hogy valaki figyel, és minél közelebb kerültünk az ajtóhoz, annál er sebbé vált ez az érzés. Körülnéztem, de a folyosó üres volt. Amikor az egyik lovagi páncél hirtelen felemelte a karját, és felénk tartott egy veszélyesnek t lándzsát (vagy mit), szinte földbe gyökerezett a lábam, és még a lélegzetem is elakadt. Most már tudtam, ki figyelt minket az imént. Azután – tökéletesen fölöslegesen – a páncél recseg hangon még meg is szólalt: – Állj!

173

Ijedtemben legszívesebben felsikoltottam volna, de már megint nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Mindenesetre elég gyorsan felfogtam, hogy nem a lovagi páncél mozdult meg és beszélt hozzám, hanem az ember, aki benne volt. A jelek szerint a másik páncélban is lakott valaki. – Beszélnünk kell a mesterrel – mondta Gideon. – Sürg s ügyben jöttünk. – Jelszó? – kérdezte a második lovagi páncél. – Qua redit nescitis – felelte Gideon. Ó, tényleg. Helyes. Egy pillanatra valóban le voltam ny gözve. Tényleg megjegyezte! – Bemehetnek – közölte az els lovagi páncél, és még ki is nyitotta nekünk az ajtót. Az ajtó mögött egy még szélesebb folyosó kezd dött, és ezt is fáklyák világították meg. Gideon belerakta a fáklyánkat egy falra szerelt tartóba, és továbbsietett, én pedig követtem, amennyire az abroncsszoknyám engedte. Id közben kissé kifulladtam. – Olyan, mint valami horrorfilmben. Majdnem megállt a szívem. Azt hittem, azok az izék csak dekorációk! Úgy értem, a lovagi páncél biztosan nem számított korszer nek a 18. században, vagy igen? És szerintem nem is igazán hasznos. – Az rök hagyománytiszteletb l viselik – magyarázta Gideon. – Ez a mi id nkben sincs másképp. – De hát én a mi id nkben egyetlen páncélos lovagot sem láttam. – Azután eszembe jutott, hogy talán mégis. Csak éppen akkor is azt hittem, hogy üres páncél áll el ttem. – Siess már egy kicsit! – sürgetett Gideon. Könnyen beszélt, nem kellett magával cipelnie egy sátorméret abroncsos szoknyát. – Ki az a mester? – A rendnek van egy nagymestere, az elnök. Ebben az id ben természetesen maga a gróf az elnök. Hiszen a rend még fiatal, még csak harminchét éve alapította. Kés bb is gyakran 174

el fordult, hogy a de Villiers család tagjai vették át az elnökséget. Ezek szerint Saint Germain gróf a de Villiers család tagja volt? Akkor miért hívták Saint Germainnek? – És ma? Khm, úgy értem, a mi id nkben? Ki a nagymester? – Pillanatnyilag a bácsikám, Falk – telelte Gideon. – lett a nagymester a nagyapád. Lord Montrose halála után. – Értem. – Az én kedves, mindig jókedv nagyapám, mint Saint Germain Gróf Titkos Páholyának nagymestere! És én még azt hittem, hogy folyton a nagymamám papucsa alatt nyög. – Milyen pozíciót tölt be a rendben Lady Arista? – Semmilyet. N k nem lehetnek a rend tagjai. A legbels kör tagjainak legközelebbi családtagjai ugyan automatikusan az adeptusok küls körének tagjai lesznek, de nincs beleszólásuk a szervezet m ködésébe. Világos. Lehet, hogy a de Villiers család férfi tagjainak veleszületett tulajdonsága volt, hogy így kezelték a n ket? Egyfajta genetikai hiba, amely gondoskodott róla, hogy a n ket holmi becsmérl vigyorra méltassák csupán? Másrészt viszont Charlotte irányában Gideon nagyon el zékenynek bizonyult. És meg kellett hagynom, hogy többé-kevésbé itt is tudott viselkedni. – Tulajdonképpen miért nevezitek a saját nagymamátokat Lady Aristának? – kérdezte. – Miért nem szólítjátok nagymamának vagy nagyinak, mint a többi gyerek? – Ez már csak így van – mondtam. – Miért nem lehetnek k is tagjai a rendnek? Gideon felém nyújtotta az egyik karját, és maga mögé húzott. – Maradj csöndben egy kicsit! – Tessék? A folyosó végén újabb lépcs kezd dött. Fentr l nappali fény sz dött be, de miel tt még elértük volna a lépcs t, két

175

férfi lépett el kivont karddal az árnyékból, mintha csak ránk vártak volna. – Jó napot! – üdvözölte ket Gideon, aki velem ellentétben még csak össze sem rezzent. De azért a kardjára tette a kezét. – Jelszó! – kiáltotta az els férfi. – Maga már tegnap is itt járt – mondta a másik férfi, és közelebb lépett, hogy szemügyre vehesse Gideont. – Vagy az öcscse volt az? Megdöbbent a hasonlóság. – Ez az a fiú, aki id nként felbukkan a semmib l? – kérdezte a másik férfi. Mindketten leesett állal bámultak Gideonra. Hasonló ruhát viseltek, mint Gideon, és Madame Rossininek nyilvánvalóan tényleg igaza volt: a rokokó férfiak szerették a tiritarka ruhákat. Ez a két alak például lila virágmintás türkiz öltözéket viselt pirossal és barnával kombinálva, és egyikükön tényleg citromsárga szalonkabát volt. Még elképzelni is borzalmas lett volna, de így volt benne valami sikkes. Végül is, annyira mégsem volt tiritarka. Mindkett jük fejét paróka fedte, amely a fülüknél kolbászformájú loknikban csüngött alá, hátul pedig egy kis copfban végz dött, selyemszalaggal átkötve. – Mondjuk inkább úgy, hogy más módon is be tudok jutni ebbe a házba, mint ti – felelte Gideon egy arrogáns mosoly kíséretében. – Nekem és a kísér mnek beszélnünk kell a mesterrel. Sürg s ügyben. – Én szamár elöl – mormoltam. – A jelszó? Kár edit tescitis. Vagy valami ilyesmi. – Qua redit nescitis – mondta Gideon. Nos, majdnem sikerült.

176

i származásvonal Elaine Burghley „Opál” (1562-1580) Cecília Woodville „Akvamarin” (1628-1684) Jeanne de Pontcarrée (Madame d’Urfé) „Citrin” (1705-1775) Margret Tilney „Nefrit” (1877-1944) Lucy Montrose „Zafír” (*1976) Gwendolyn Shepherd „Rubin” (*1994)

(Részlet Az rz k krónikáiból, 4. kötet – A Tizenkettek Köre)

11

A

sárga kabátos férfi visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe. – Kövessenek! Kíváncsian néztem ki az els ablakból, amely mellett elhaladtunk. Ez tehát a 18. század. Izgalmamban még a fejb röm is bizseregni kezdett. Csupán egy csinos kis bels udvart pillantottam meg, közepén szök kúttal, amit egyszer már pontosan ugyanígy láttam. Megint fel kellett menni egy lépcs n. Gideon el reengedett. – Tegnap itt jártál? – kérdeztem kíváncsian. Suttogva beszéltem, hogy a sárga ruhás férfi ne halljon meg minket. Csak néhány lépéssel járt el ttünk. – Az fejükkel gondolkodva tegnap volt – mondta Gideon. – Ha engem kérdezel, már majdnem két éve történt. – És miért voltál itt? – Bemutatkoztam a grófnak, és közölnöm kellett vele, hogy az els kronográfot ellopták. – Biztosan nem repesett a boldogságtól. A sárga ruhás férfi úgy tett, mintha nem tör dne velünk, de szinte látni lehetett, hogy csak úgy hegyezi a fülét a fehér hajkolbászok alatt. – Higgadtabban fogadta, mint ahogy vártam – felelte Gideon. – És a kezdeti riadalom után borzasztóan örült, hogy a második kronográfot tényleg sikerült m ködésbe hozni, és így még egy esélyt kaptunk arra, hogy véghezvigyük a küldetést. – És hol van most a kronográf? – suttogtam. – Úgy értem, ebben a pillanatban, ebben az id ben? 178

– Feltehet leg valahol itt, ebben az épületben. A gróf soha nem válik meg t le hosszú id re, mert neki is elapszálnia kell, hogy elkerülje a spontán temportálást. – Miért nem tudjuk egyszer en magunkkal vinni a kronográfot a jöv be? – Ennek több oka is van – mondta Gideon. Kicsit megváltozott a hanghordozása. Már nem volt olyan arrogáns. Csak leereszked . – A legfontosabb ok teljesen kézenfekv . Az rz k tizenkét aranyszabálya közül, amelyek a kronográfra vonatkoznak, az egyik kimondja, hogy a kontinuumot soha nem szabad megszakítani. Ha magunkkal vinnénk a kronográfot a jöv be, a gróf és azok az id utazók, akik kés bb születnek, rá lennének kényszerítve, hogy elboldoguljanak a szerkezet nélkül is. – Igen, de nem is tudná ellopni senki. Gideon megrázta a fejét. – Látszik, hogy eddig nem sokat foglalkoztál az id természetével. Az események láncolatát nagyon kockázatos megtörni. Legrosszabb esetben az is el fordulhat, hogy meg sem születsz. – Értem – hazudtam. Id közben megérkeztünk az els emeletre, elmentünk két további felfegyverzett r mellett, akik közül az egyikkel a sárga ruhás férfi halkan váltott néhány szót. Mi is volt a jelszó? Qua nesquik mosquitos? Sürg sen be kell szereznem egy másik agyat. A két férfi leplezetlen kíváncsisággal mustrált minket, és alig haladtunk el mellettük, máris újra pusmogni kezdtek. Szívesen meghallgattam volna, mir l beszélnek. A sárga ruhás bekopogott egy ajtón. Odabent egy harmadik férfi ült az íróasztalnál, az fején is paróka volt – sz ke –, és az ruházata is pompás színkavalkádot alkotott. Az íróasztal lapja fölött egy türkiz szalonkabát és egy virágmintás mellény kápráztatott el, az asztal alatt piros térdnadrág és csíkos harisnya ékeskedett. Már semmin sem csodálkoztam. – Titkár úr – szólalt meg a sárga ruhás –, itt van újra az a tegnapi látogató, és megint ismeri a jelszót… 179

A titkár hitetlenkedve nézett Gideonra. – Hogyan ismerheti a jelszót, amikor csak két órája adtuk ki, és azóta senki sem hagyta el a házat? Minden bejáratot szigorúan rzünk. És ki? Ide nem léphetnek be n k! Szerettem volna udvariasan bemutatkozni, de Gideon karon ragadott, és félbeszakított. – Beszélnünk kell a gróffal. Sürg s ügy. Nagyon sürg s. – Odalentr l jöttek – közölte a sárga ruhás. – De hát a gróf jelenleg épp házon kívül van – jelentette ki a titkár, miközben felugrott, és a kezét kezdte tördelni. – Esetleg utánaküldhetnénk valakit… – Nem, személyesen kell beszélnünk vele. Nincs id követeket küldözgetni. Hol tartózkodik a gróf ebben a pillanatban? – Lord Brompton új házában vendégeskedik, a Wigmore Streeten. Nagyon fontos megbeszélést folytatnak, amelyet a gróf közvetlenül az ön tegnapi látogatása után t zött ki. Gideon halkan elkáromkodta magát. – Szükségünk van egy kocsira, hogy eljussunk a Wigmore Streetre. Most azonnal! – Intézkedem – mondta a titkár, és a sárga ruhás felé bólintott. – Vedd át személyesen a feladatot, Wilbour! – De… nem lesz túl rövid az id ? – aggodalmaskodtam, mert arra gondoltam, hogy már önmagában az is egy örökkévalóságig tart, amíg a dohos pincefolyosókon végigmegyünk. – Ha lovas kocsival próbálunk eljutni a Wigmore Streetre… – A Wigmore Streeten volt a fogorvosunk rendel je. A következ metróállomás a Bond Street, Central Line volt. Ha innen indulunk, még legalább egyszer át kell szállnunk. Úgy értem, egyik metróról a másikra! Gondolni sem akartam rá, mennyi id be telik, ha ugyanezt a távolságot lovas kocsival tesszük meg. – Talán jobb lenne, ha inkább máskor visszajönnénk. – Nem – felelte határozottan Gideon, és rám mosolygott. Nem igazán tudtam megfejteni, mi van az arcára írva. Talán kalandvágy?

180

– Még több mint két és fél óránk van – tette hozzá jókedv en. – Elmegyünk a Wigmore Streetre. Ez a londoni kocsikázás volt egész eddigi életem legizgalmasabb élménye. Valamiért egészen csendesnek képzeltem el az autómentes Londont: az utcán emberek flangálnak naperny vel és kalapban, olykor eldöcög mellettük egy kocsi, nem b zlenek az utcák a kipufogógáztól, nincsenek száguldozó taxik, amelyek még akkor is elütnék az embert, ha zöld lámpánál próbálna átkelni a zebrán. Valójában a város minden volt, csak épp nem csendes. El ször is, esett az es . Másodszor, a közlekedés autók és buszok nélkül is meglehet sen kaotikus volt. A legkülönböz bb kocsik és kordék tolongtak egymás mellett, sár és es víz spriccelt szerteszét. Nem volt ugyan kipufogószag, de jó illat sem – a poshadt leveg t lócitrom és más egyéb ürülék b ze töltötte be. Soha nem láttam még ennyi lovat egyszerre. Csak a mi kocsinkat négy húzta, mind a négy fekete volt és gyönyör . A fekete kabátos férfi fenn ült a bakon, és az állatokat hajtotta a nagy tömegen keresztül, nyaktör tempóban. A kocsi vadul himbálózott, és valahányszor a lovak elkanyarodtak, mindig azt hittem, rögtön felborulunk. Szörnyen féltem, és másra sem tudtam figyelni, mint hogy véletlenül rá ne d ljek Gideonra a hepehupás úton. Így alig láttam valamit a kocsi ablaka el tt elszáguldó Londonból. Amikor kinéztem, semmi, de semmi nem nt ismer snek. Mintha egy idegen városon át robogtunk volna. – Ez itt a Kingsway – mondta Gideon. – Fel sem ismerted, igaz? A kocsisunk merész el zési man verbe kezdett, lehagyott egy ökörfogatot és egy, a miénkhez hasonló lovas kocsit. Ezúttal nem akadályozhattam meg, hogy a gravitációnak köszönheen neki ne zuhanjak Gideonnak. – Ez a fickó Ben Hurnak képzeli magát – jegyeztem meg, miközben visszacsúsztam a helyemre. 181

– A kocsizás pompás dolog – lelkesedett Gideon, és úgy nt, irigyli a bakon ül férfit. – Persze nyitott kocsin még mókásabb. Én jobban szeretem a faetont. A kocsi ismét megingott, én pedig kezdtem émelyegni. Meg kellett állapítanom, hogy az ilyesmit nem gyenge gyomrúaknak találták ki. – Én meg azt hiszem, jobban szeretem a Jaguárt – mondtam bágyadtan. Mindenesetre el kellett ismernem, hogy gyorsabban értünk a Wigmore Streetre, mint ahogy el tte feltételeztem. Amikor kiszálltunk egy pompás épület el tt, körülnéztem, de nem ismertem fel semmit a mi id nkb l, pedig sajnos gyakrabban jártam ide fogorvoshoz, mint szerettem volna. Mégis volt valami ismer s a környékben. És az es is elállt. A lakáj, aki ajtót nyitott nekünk, el ször azt állította, hogy Lord Brompton nincs odahaza, de Gideon elég meggy en biztosította róla, hogy épp az ellenkez jér l értesült, és hogy a lakáj, amennyiben nem kísér bennünket azonnal lordságához és annak látogatójához, még aznap elveszíti az állását. Azzal a rémült férfi kezébe nyomta a pecsétgy jét, és megparancsolta neki, hogy igyekezzen. – Van saját pecsétgy d? – kérdeztem, miközben az el csarnokban várakoztunk. – Hát persze – válaszolta Gideon. – Nagyon izgulsz? – Miért? Kellene? – Minden porcikám sajgott még a kocsizás viszontagságaitól, így a száguldásnál izgalmasabbat egyere el sem tudtam volna képzelni. Gideon kérdésére azonban vadul kalapálni kezdett a szívem. Eszembe jutott, mit mondott anyukám Saint Germain grófról. Ha ez az ember tényleg olvasni tud a gondolataimban… Megtapogattam felt zött hajamat. Azt hittem, a kocsiút alatt teljesen tönkrement a frizurám. – Kifogástalan – állapította meg Gideon könnyed mosoly kíséretében. Ez meg mi volt már megint? Feltétlenül fel akar idegesíteni? 182

– Képzeld, a szakácsn nket is Bromptonnak hívják – mondtam, hogy leplezzem a zavarom. – Igen. Kicsi a világ – felelte Gideon. A lakáj úgy rohant lefelé a lépcs n, hogy kabátja szárnya csak úgy csapkodott mögötte. – Az uraságok várják önöket, Sir. Követtük a férfit az els emeletre. – Tényleg olvas az ember gondolataiban? – suttogtam. – A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem. Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít. Csak nem egy leheletnyi humor fültanúja lehettem? Tényleg egy tréfa hagyta el Mr. Elazútból Fontosmissziót Teljesítek száját? Gyorsan elvigyorodtam. (Az ilyesmit mindig pozitívan kell értékelni.) – Nem a lakáj. A gróf. Gideon bólintott. – Legalábbis ez a hír járja. – A te gondolataidban is olvasott? – Ha úgy is volt, semmit sem vettem észre bel le. A lakáj kinyitott el ttünk egy ajtót, és mélyen meghajolt. Megtorpantam. Talán egyszer en csak ki kellene vernem a fejemb l minden gondolatot? De hát az lehetetlen! Amint megpróbáltam semmire sem gondolni, máris milliónyi gondolat szállta meg egyszerre az agyamat. – Csak ön után – mondta Gideon, és finoman el retaszított. Tettem néhány lépést el re, azután ismét megálltam, tanácstalanul, mivel nem tudtam, mit várnak t lem. Gideon követett, a lakáj pedig egy további mély meghajlást követ en becsukta mögöttünk az ajtót. Egy tágas, el kel en berendezett szalonban álltunk, amelynek magas ablakait hímzett függönyök díszítették. Anyaguk bizonyára ruhának is megtette volna. Három férfi tekintete tapadt ránk. Az els kövér volt, és csak nehézkesen tudott feltápászkodni a székéb l. A második fiatalos, ugyancsak izmos férfinak látszott – egyedül nem vi183

selt parókát. A harmadik vékony volt és magas növés , arcvonásai az irattárbéli portréra emlékeztettek. Saint Germain gróf volt az személyesen. Gideon meghajolt, ha nem is olyan mélyen, mim a lakáj. A három férfi ugyancsak meghajolt. Én semmit sem csináltam. Senki sem tanított meg rá, hogyan kell abroncsszoknyában pukedlizni. Ráadásul idétlennek is találtam a pukedlizést. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom, fiatalember – szólalt meg az, akir l feltételeztem, hogy Saint Germain gróf. Egész arca csak úgy sugárzott. – Lord Brompton, megengedi, hogy bemutassam az ükükunokám ükükunokáját? Gideon de Villiers. – Lord Brompton! – ismét egy rövid meghajlás. A kézfogás a jelek szerint még nem jött divatba. – Úgy látom, hogy a vérvonalam pompásan alakult, legalábbis optikailag – állapította meg a gróf – Nyilvánvalóan jól választottam ki szívem hölgyét. A túlzottan horgas orr tökéletesen elt nt. – Ah, drága grófom! Csak nem megint valami hihetetlen történet? – kérdezte Lord Brompton, miközben újra lehuppant a székére, amely testéhez képest olyan aprócskának t nt, hogy attól tartottam, azonnal ripityára törik. A lord nem gömbölyded volt, mint Mr. George… nem, ez a férfi rémesen kövér volt! – De semmi kifogásom ellene – folytatta, és apró disznószeme vidáman csillogott. – Mindig is nagyon szórakoztatónak tartottam a társaságát. Alig telik el néhány másodperc, és jön az újabb meglepetés. A gróf felnevetett, és a paróka nélküli fiatalabb férfihoz fordult. – Lord Brompton hitetlen, és az is marad, kedves Miróm! Egy kissé össze kell szednünk magunkat, hogy meggy zzük. A férfi kemény, szaggatott hangzású idegen nyelven válaszolt neki valamit, mire a gróf újból felnevetett. Gideonhoz fordult. – Ez itt, kedves unokám, jó barátom és lelki társam, 184

Miro Rákóczy, Az rz k krónikáiban csak Fekete Leopárd néven emlegetik. – Nagyon örvendek – mondta Gideon. Megint mindenki hajlongani kezdett. Rákóczy – honnan volt olyan ismer s ez a név? És vajon miért fogott el kellemetlen érzés, amikor megpillantottam ezt az embert? Mosoly suhant át a gróf arcán, ahogy végigmért. Ösztönösen keresni kezdtem a hasonlóságot közte és Gideon vagy Falk de Villiers között. De nem találtam. A gróf szeme sötéten villogott, és volt valami átható a tekintetében, amit l megint rögtön Anya szavai jutottak eszembe. Eszembe jutottak! Csak azt ne! Valamit mégiscsak csinálnia kellett az agyamnak, így hát énekelni kezdtem magamban a himnuszt. A gróf francia nyelvre váltott, és bár mondandóját nem értettem meg azonnal (már csak azért sem, mert közben buzgón énekeltem gondolatban a nemzeti himnuszt), némi késéssel és ismeretlen szavakkal t zdelve végül így értelmeztem: És te, csinos hölgy, tehát a jó ismeretlen szó Jeanne d’Urfé egyik ismeretlen szava vagy. Úgy tudtam, vörös a hajad. Hát, igen. Lehet, hogy a szóbiflázás tényleg az idegen nyelv tanulásának alfája és ómegája, ahogyan azt a franciatanárunk is állítja. Ráadásul semmiféle Jeanne d’Urfét sem ismertem, ezért nem igazán sikerült összegereblyéznem a mondat értelmét. – Nem ért franciául – mondta Gideon szintén franciául. – És nem az a lány, akire a gróf úr számított. – Az meg hogy lehet? – A gróf a fejét ingatta. – Ez felettébb ismeretlen szó. – Sajnos nem a megfelel lányt készítették fel az ismeretlen szóra. Igen, sajnos. – Tehát tévedés történt? Már így is tévedésnek t nik számomra ez az egész. 185

– Ez itt Gwendolyn Shepherd, annak a Charlotte Montrosenak az unokatestvére, akir l tegnap hírt adtam önnek. – Tehát szintúgy Lord Montrose-nak, az utolsó ismeretlen szónak. az unokája. És egyúttal az ismeretlen szó unokatestvére? – Saint Germain gróf végigmért sötét szemével, én pedig gondolatban ismét énekelni kezdtem. Send her victorious, happy and glorious… – Az ismeretlen szó ismeretlen szó az, ami egyszer en nem fér a fejembe. – A tudósaink szerint igenis lehetséges, hogy genetikai ismeretlen szó… A gróf felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa Gideont. – Tudom, tudom! A tudomány törvényei szerint lehet, hogy így is van. De mégis rossz el érzetem van. Akkor körülbelül úgy érezhette magát, mint én. – Tehát nem beszélsz franciául? – kérdezte, ezúttal németül. A német nyelv egy kicsit jobban ment (legalábbis már négy éve mindig 4-esem volt bel le), de itt is felütötték a fejüket azok az ostoba ismeretlen szavak. – Miért nem készítették fel megfeleen? – Egyáltalán nem készítették fel, Marquis. Nem beszél idegen nyelveket. – Ezúttal Gideon is németül szólalt meg. – És minden más tekintetben is tökéletesen ismeretlen szó. Charlotte és Gwendolyn ugyanazon a napon született. Tévesen mindenki úgy tudta, hogy Gwendolyn egy nappal kés bb látta meg a napvilágot. – De hát hogyan lehetett ezt nem észrevenni? – Ó, végre minden szót értettem. Megint angolra váltottak, amit a gróf akcentus nélkül beszélt. – Miért van az az érzésem, hogy az rk a te id dben nem veszik elég komolyan a munkájukat? – Azt hiszem, a válasz ebben a levélben rejlik. – Gideon ekkor el húzott egy lepecsételt borítékot a kabátja bels zsebél, és átnyújtotta a grófnak. A gróf szinte keresztüldöfött a tekintetével. 186

…frustrate their knavish tricks, on Thee our hopes we fix, God save us all… Szándékosan kerültem a tekintetét, és helyette a másik két férfit kezdtem fixírozni. Úgy t nt, Lord Bromptonnak még nálam is nagyobb nyelvi nehézségei vannak (megszámlálhatatlan tokája fölött a szája félig nyitva volt, és kicsit ostoba arcot vágott), a másik férfi pedig, ez a Rákóczy, figyelmesen szemlélte a körmeit. Fiatal volt, talán harminc év körüli, arca keskeny, haja sötét. Nem nézett volna ki rosszul, de a szája valahogy ferdén állt, mintha épp valami undorító ízt érezne, a b re pedig betegesen sápadt volt. Azon töprengtem éppen, vajon világosszürke púdert használ-e, amikor hirtelen felemelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett. A szeme olyan koromfekete volt, hogy nem látszott, hol válik el az írisz a pupillától. Furcsamód halottnak nt, de nem tudtam volna megmondani, miért. Ösztönösen ismét a „God save the Queen”-t kezdtem el kántálni magamban. A gróf id közben feltörte a pecsétet, és széthajtogatta a levelet. Nagyot sóhajtott, majd olvasni kezdett. Olykor felemelte a fejét, és rám nézett. Még mindig nem mozdultam a helyemr l. Not in this land alone, but be God’ mercies known… Vajon mi állt a levélben? Ki írta? Láthatóan Lord Brompton és Rákóczy is kíváncsi volt rá. Lord Brompton kövér nyakát nyújtogatta, hogy vethessen egy pillantást az írásra, míg Rákóczy inkább a gróf arcára koncentrált. Nyilvánvalóan veleszületett tulajdonsága volt a méla undor. Amikor ismét felém fordult, a karomon minden sz rszál az égnek meredt. A szeme helyén mintha fekete lyukak lettek volna, és arra is rájöttem, miért t nt ez a szempár olyan halottnak: hiányzott az az apró fényreflex, az a szikra, amely egyébként él vé teszi a szemet. Nemcsak hogy különös volt, hanem egye-

187

nesen hátborzongató! Szívb l örültem, hogy köztem és ezek között a szemek között legalább öt méter a távolság. – Az édesanyád, gyermekem, szokatlanul makacs személy lehet, nem igaz? – A gróf befejezte a levél olvasását, és összehajtogatta a papírlapot. – Csak találgatni tudunk, miért tette, amit tett. – Még néhány lépéssel közelebb jött, és átható tekintete még a nemzeti himnusz szövegét is elfeledtette velem. De azután felismertem, amit távolról és a félelemt l megbénítva el ször nem is vettem észre: a gróf öreg volt. Bár a tekintete energiát sugárzott, tartása egyenes volt, a hangja pedig fiatalosan és élénken csengett, az öregedés nyomai mégsem maradhattak észrevétlenek. A kezén és az arcán gy rött volt a b r, akár a pergamen, a kék erek átlátszottak rajta, és a ráncok a púderréteg ellenére is láthatóvá váltak. Öregsége törékennyé tette, már-már szánalmat ébresztett bennem. Mindenesetre egy csapásra elpárolgott minden félelmem. Ez csak egy öregember. Öregebb, mint a saját nagymamám. – Gwendolyn nem tudja sem azt, mi vezette az édesanyját, sem azt, mely események vezettek a jelenlegi helyzethez – magyarázta Gideon. – Teljességgel gyanútlan. – Különös. Nagyon különös – mondta a gróf, miközben lassan megkerült. – Tényleg soha nem találkoztunk még. Hát persze, mégis hogyan találkozhattunk volna? – De nem lennél itt, ha nem te lennél a Rubin. „Vörös Rubin G-dúrban a holló hatalmával, zárja be a kört tizenegy társával.” – Amikor befejezte a körsétát, közvetlenül el ttem megállt, és mélyen a szemembe nézett. – Miben áll a te varázser d, gyermekem? …from shore to shore. Lord make the nations see… Jaj, mi a csudát csinálok? Hiszen ez csak egy öregember! Udvariasan és tisztelettel kellene bánnom vele, nem pedig úgy bámulni rá, mint a megbénított nyúl a kígyóra. – Nem tudom. Sir. – Milyen különleges képességed van? Áruld el nekem! 188

Hogy milyen különleges képességem van? Úgy érti, azon kívül, hogy két napja képes vagyok visszautazni a múltba? Hirtelen megint Glenda néni hangja csengett a fülemben, amikor ezt mondta: „Charlotte-on már kisbaba korában is látszott, hogy magasabb rend küldetése van. Össze sem lehet hasonlítani veletek, hétköznapi kölykökkel!” – Azt hiszem, bennem nincs semmi különleges. Sir. A gróf csalódottan csettintett a nyelvével. – Talán igazad van. Végül is ez csak egy vers. Egy kétes eredet versike. – Ekkor mintha hirtelen elveszítette volna érdekl dését irántam, és Gideonhoz fordult. – Drága fiam! Csodálkozva olvasom, mennyi mindent vittél már véghez. Megtaláltad Lancelot de Villiers-t Belgiumban! És William de Villiers-t, Cecilia Woodwille-t – az elb völ Akvamarint – és az ikreket, akiket én soha nem ismerhettem meg, szintén kipipálhatjuk. És képzelje el. Lord Brompton, ez a fiú még Madame Jeanne d’Urfét, született Pontcarrét is meglátogatta Párizsban, és rábeszélte egy kis véradásra. – Arról a Madame d’Urfér l beszél, akinek apám Madame Pompadourhoz és végs soron az önhöz f barátságát köszönheti? – Más ilyen nev hölgyet nem ismerek – válaszolta a gróf. – De hiszen ez a Madame d’Urfé már tíz éve halott! – Hét éve, hogy egészen pontosak legyünk – javította ki a gróf. – Akkoriban Karl Alexander von Ansbach rgróf birtokán id ztem. Ó, Németország nagyon közel áll a szívemhez. Ott figyelemre méltóan élénk az érdekl dés a szabadk vesség és az alkímia iránt. Ahogyan azt már évekkel ezel tt megtudtam, Németországban ér majd utol a halál is. – Ne terelje el a figyelmemet! – mondta Lord Brompton. – Hogyan látogathatta meg ez a fiatalember Madame d’Urfét Párizsban? Hiszen hét évvel ezel tt ez a fiú még gyermek volt!

189

– Csakhogy ön még mindig nem a megfelel módon gondolkodik, kedves lord. Kérdezze meg Gideont, mikor volt szerencséje látni Madame d’Urfé vérét! A lord kérd n nézett Gideonra. – 1759 májusában – felelte Gideon. A lord hitetlenkedve felnevetett. – De hát ez lehetetlen! Hiszen ön még húszéves sincs! A gróf is nevetett, de sokkal elégedettebben. – 1759. Soha nem mesélt róla, a vén titokzatoskodó. – Ez id tájt Ön is Párizsban tartózkodott, de szigorú parancsot kaptam, hogy ne találkozzam önnel. – A kontinuum miatt. Tudom. – A gróf felsóhajtott. – Olykor még a saját törvényeimmel is perlekedem… De térjünk vissza a kedves Jeanne-hoz! Er szakot kellett alkalmaznia? Csak mert nálam nem bizonyult valami együttm köd nek. – Elmesélte – felelte Gideon. – És azt is, hogyan kunyerálta el t le a kronográfot. – Méghogy elkunyeráltam! Hiszen neki fogalma sem volt róla, mekkora értéket örökölt a nagyanyjától! Szegény, szerencsétlen szerkezet használatlanul és ismeretlenül hevert egy poros ládában a padláson. El bb-utóbb teljesen elfelejtették volna. Én megmentettem. Visszaadtam neki eredeti feladatát és jelent ségét. És azoknak a zseniknek köszönhet en, akik a jöv ben még belépnek a páholyomba, most ismét m köd képes. Ez szinte csodával határos. – A Madame azt is mondta, hogy ön kis híján megfojtotta, csak mert nem tudta megmondani a dédnagyanyja születési dátumát és leánykori nevét. Majdnem megfojtotta? Ez már tényleg durva! – Úgy van. Az efféle tudatlanság rengeteg id mbe került: régi, egyházi anyakönyvekben lapozgattam ahelyett, hogy fontosabb dolgokkal foglalkoztam volna. Jeanne rendkívül haragtartó volt. De annál csodálatra méltóbb, hogy önnek sikerült együttm ködésre bírnia. 190

Gideon mosolygott. – Nem volt egyszer . De hát nyilvánvalóan jó benyomást tettem rá. Eltáncoltam vele a gavotte-ot, és türelmesen végighallgattam, ahogy önr l panaszkodott. – Micsoda igazságtalanság! Pedig én még egy izgalmas légyottot is megszerveztem neki Casanovával, akinek ugyan csak a pénze kellett, mégis sok n irigyelte érte Jeanne-t. És testvériesen megosztottam vele a kronográfomat. Ha én nem lettem volna… – A gróf, szemmel láthatólag vidáman, ismét felém fordult. – Hálátlan n személy volt az sanyád. Sajnos nem volt túl sok ésszel megáldva. Azt hiszem, szegény öregasszony soha nem fogta fel egészen, mi történik vele. Ráadásul meg volt sértve, amiért a Tizenkettek Körében neki csak a citrin jutott. Te miért lehetsz Smaragd, ha én csak egy nyomorúságos Citrin vagyok? – kérdezte. Senki, aki egy kicsit is ad magára, nem hord manapság már citrint. – A gróf magában kuncogott. – Tényleg páratlanul együgy volt. Kíváncsi lennék rá, öreg napjaiban vajon hányszor temportált. Talán egyszer sem. Egyébként sem volt nagy id utazó. Olykor egy egész hónap eltelt anélkül, hogy egyszer is elt nt volna. Azt hiszem, a n i vér jóval lassúbb, mint a miénk. Mint ahogy a n i gondolkodás is alulmúlja gyorsaságban a férfiakét. Egyetértesz velem, kislány? Vén soviniszta – gondoltam, miközben lehunytam a szemem ostobaságokat fecseg , fontoskodó, unalmas fráter! Egek! Meg rültem? Hiszen nem szabad gondolkodnom! De a gondolatolvasással a jelek szerint mégsem boldogult olyan jól a gróf, mert most ismét vidáman heherészett. – Nem túlzottan beszédes, igaz? – Csak félénk – mondta Gideon. A „megfélemlített” odaill bb kifejezés lett volna. – Félénk n k nem léteznek – tiltakozott a gróf. – A szemlesütéssel csak az együgy ségüket leplezik. Újra meg újra arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell félnem t le. Csak egy önimádó, n gy löl papa volt, aki szerette hallani a saját hangját. 191

– Nyilvánvalóan nincs nagy véleménye a n i nemr l – jegyezte meg Lord Brompton. – Épp ellenkez leg! – felelte a gróf. – Szeretem a n ket, tényleg! Csak nem hiszem, hogy rendelkeznek azokkal az értelmi képességekkel, amelyek el bbre viszik az emberiséget. Ezért nincs helye n knek az én páholyomban. – Sugárzón a lordra mosolygott. – Sok férfi számára egyébként éppen ez a dönt érv amellett, hogy felvételüket kérjék, Lord Brompton. – És a n k mégis rajonganak önért! Apám lelkendezve mesélt nekem arról, micsoda sikere volt önnek a hölgyek körében. Állítólag itt Londonban és Párizsban is mindig körülrajongták. A gróf büszkén emlékezett vissza azokra az id kre, amikor még a n k bálványa volt. – Nem nehéz elcsavarni a fejüket, és alávetni ket a férfi fels bbrend akaratának, kedves lordom. Mind egyformák. Ha nem foglalkoznék magasztosabb dolgokkal, már régen írtam volna egy kézikönyvet férfiak számára arról, hogyan kell helyesen bánni a n kkel. Na, persze. Nekem is beugrott egy-két találó cím. Sikeres fojtogatás. Vagy: Hogyan beszéljünk lyukat minden n hasába? Kis híján felnevettem. De még id ben észrevettem, hogy Rákóczy engem figyel, és vidám hangulatom egy szempillantás alatt elpárolgott. Nekem elment az eszem! A fekete szemek csak egyetlen másodpercig fúródtak az enyéimbe, azután lenéztem a mozaikpadlóra, és megpróbáltam legy zni a páni félelmet, amely mármár maga alá temetett. Nem a gróf volt az, akit l itt óvakodnom kellett, ebben most már biztos voltam. Ett l azonban még messze nem éreztem magam biztonságban. – Mindez nagyon szórakoztató – harsogta Lord Brompton. A tokái csak úgy rázkódtak, miközben nevetett. – Remek színészek vesztek el önben és a kísér iben, ez kétségtelen. Ahogyan apám mondta, mindig van a tarsolyában néhány megdöbbent történet, Saint Germain gróf. De sajnos mindebb l sem-

192

mit sem tud bebizonyítani. Eddig még egyetlen mutatványt sem láttam önt l. – Mutatvány! – kiáltott fel a gróf. – Ó, kedves lordom, ön aztán valóban kételked lélek! Már régen elveszítettem volna a türelmemet önnel, ha el nem köteleztem volna magam az apjának, Isten nyugosztalja. És persze akkor is, ha nem számítanék annyira a vagyonára és a befolyására. A lord kissé kelletlenül felnevetett. – Legalább szinte. – Az alkímia sajnos nem képes fennmaradni pártfogók nélkül. – A gróf hirtelen lendülettel Rákóczy felé fordult. – Miro, attól tartok, be kell mutatnunk a jó lordnak néhány trükköt. Azok közé az emberek közé tartozik, akik csak a szemüknek hisznek. De el bb beszélnem kell néhány szót négyszemközt az ükunokámmal, és meg kell fogalmaznom egy levelet a páholyom jöv beni nagymesterének. – Használja csak bátran a szomszédos dolgozószobát! – mondta a lord, és a gróf mögött nyíló ajtóra mutatott. – És izgatottan várom az el adást. – Gyere, fiam! – A gróf karon fogta Gideont. – Van még néhány kérdésem. És néhány közlend m. – Már csak fél óránk van – figyelmeztette Gideon a zsebórára nézve, amely aranylánccal volt a mellényzsebéhez rögzítve. – Utána azonnal vissza kell indulnunk a Temple-be. – Elég lesz – válaszolta a gróf. – Gyorsan írok, és tudok egyszerre beszélni és írni is. Gideon felnevetett. Úgy t nt, tényleg szórakoztatónak találja a grófot, és nyilvánvalóan teljesen megfeledkezett az én jelenlétemr l. Megköszörültem a torkom. Gideon már az ajtóból fordult vissza felém, és kérd n felvonta a szemöldökét. Ugyanúgy némán válaszoltam, mert aligha mondhattam volna ki azt, amire gondoltam. Ne hagyj itt egyedül ezekkel a szörnyetegekkel! Gideon habozott. 193

– Csak zavarna minket – mondta a gróf. – Itt várj meg, kérlek! – szólalt meg Gideon váratlan gyengédséggel. – A lord és Miro majd szórakoztatja – tette hozzá a gróf. – Itt a soha vissza nem tér alkalom, hogy kikérdezzék egy kicsit a jöv l. A 21. századból érkezett, kérdezzék azokról az automata vonatokról, amelyek London alatt száguldanak majd. Vagy azokról az ezüstös repül szerkezetekr l, amelyek ezer oroszlán bömbölésével emelkednek fel a leveg be, és sok-sok kilométer magasságban repülnek át a tenger fölött. A lord annyira nevetett, hogy komolyan aggódni kezdtem a székéért. Minden egyes zsírpárnája önálló életre kelt. – Más egyéb? Semmi szín alatt nem akartam egyedül maradni vele és Rákóczy-val. Gideon azonban csak mosolygott, pedig könyörg pillantást küldtem felé. – Mindjárt visszajövök – mondta.

194

Az

rz k krónikái 1948. június 12.

Paul de Villiers, a Fekete Turmalin, ma a megbeszéltek szerint megérkezett az 1992-es évb l, hogy az irattárban elapszáljon. Ezúttal egy vörös hajú lány társaságában jelent meg, aki azt állította, hogy Lucy Montrose-nak hívják, és adeptusunk, Lucas Montrose unokája. Minden tekintetben rendkívüli hasonlóságot mutatott Arista Bishoppal (Nefrit vonal, 4-es obszervációs szám). Lucas irodájába vezettük ket. Most már mindannyiunk számára világos, hogy Lucas Arista kezét fogja megkérni, és nem Claudine Seymore-ét, ahogyan korábban reméltük. (Bár meg kell hagyni, Aristának szebb lába van, és tényleg kiváló a fonákütése.) Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még miel tt gyerekei születnének. Feljegyezte: Kenneth de Villiers, Bels Kör

12

A

mint bezárult az ajtó Gideon és a gróf mögött, ösztönösen hátrébb léptem. – Üljön csak le bátran! – mondta a lord, és az egyik faragott székre mutatott. Rákóczy elhúzta a száját. Ez vajon mosoly akart lenni? Ha igen, nem ártana, ha még elgyakorolná néhányszor a tükör el tt. – Köszönöm. Inkább állok. – Még egy lépést hátráltam, míg kis híján fel nem borítottam egy meztelen puttót, amely az ajtó jobb oldalán, egy talapzaton állt. Minél nagyobb a távolság köztem és az éjfekete szempár között, annál jobb. – Tényleg azt akarja mondani, hogy a 21. századból jött? Na, akarásról volt szó, de azért bólintottam. Lord Brompton a tenyerét dörzsölgette. – Hát, akkor lássuk! Melyik király uralkodik Angliában a 21. században? – Miniszterelnökünk van, kormányozza az országot – feleltem tétován. – A királyn már csak reprezentatív feladatokat lát el. – A királyn ? – II. Erzsébet. Nagyon kedves. Tavaly még a többnemzetiség iskolaünnepünkre is eljött. Hét különböz nyelven énekeltük el a nemzeti himnuszt, és Gordon Gelderman kért egy autogramot az angolkönyvébe, hogy azután nyolcvan fontért elárverezze az eBayen. Khm, ez nyilván nem mond önnek semmit. Mindenesetre van egy miniszterelnökünk és egy képvisel házunk, amelynek tagjait a nép választja.

196

Lord Brompton elismer en felnevetett. – Ez aztán a mókás ötlet, nem igaz, Rákóczy? Felettébb szórakoztató! Hogy mit ki nem talál ez a mi grófunk! És mi a helyzet a 21. század Franciaországában? – Azt hiszem, nekik is miniszterelnökük van. Amennyire tudom, nincs királyuk, még reprezentatív célokra sem. A forradalommal egyszer en eltörölték a nemességet, és velük együtt a királyt is. Szegény Marie Antoinette-et pedig lefejezték. Hát nem borzasztó? – Persze – nevetett a lord. – A franciák egyébként is borzasztó emberek. Ezért is nem jövünk ki velük olyan jól mi, angolok. De árulja el nekem, kivel állunk háborúban a 21. században? – Senkivel – mondtam kicsit bizonytalanul. – Legalábbis valódi hadviselésr l nem tudok. Itt-ott belekeveredünk néhány csetepatéba a Közel-Keleten, meg ilyesmi. szintén szólva nem sok fogalmam van a politikáról. Kérdezzen inkább valamit a… h szekrényekr l. Ne azt, hogyan m ködnek, mert azt természetesen nem tudom. Csak azt tudom, hogy m ködnek. Minden londoni lakásban áll egy ilyen h szekrény, és napokig eltartható benne a sajt, a tej és a hús. Lord Brompton nem tanúsított különösebb érdekl dést a h szekrények iránt. Rákóczy úgy elnyújtózott a székén, mint egy macska. Csak remélni tudtam, hogy nem jut eszébe felállni. – A telefonokról is kérdezhet – tettem hozzá gyorsan. – Habár róluk sem tudom elmagyarázni, hogyan m ködnek. – Amennyire Lord Bromptont meg tudtam ítélni, nem is fogná fel. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint akinek a villanykörte ködési elvének megértése is nehézséget okozna. Valami mást kellett találnom, ami esetleg érdekelheti. – És még a… van egy alagút Dover és Calais között, amely a csatorna alatt halad.

197

Lord Brompton ezt hallatlanul mulatságosnak találta. Nevettében hatalmas combját csapkodta. – Pompás! Pompás! Épp kezdtem kissé felengedni, amikor Rákóczy el ször megszólalt. Angolul beszélt, er s akcentussal. – És mi a helyzet Erdéllyel? – Erdéllyel? – Dracula gróf otthonával? Ezt komolyan gondolta? Kerültem fekete tekintetét. Még az is lehet, hogy maga volt Dracula gróf! A b re színe mindenesetre stimmelt. – Az otthonommal a szép Kárpátok ölelésében. Az Erdélyi Fejedelemséggel. Mi történik Erdélyben a 21. században? – A hangja mintha most érdesebb lett volna. Egyfajta vágyakozás is kihallatszott bel le. – Mi történik a kurucok népével? Miféle nép? Kurucok? Soha nem hallottam róluk. – Hát, szóval Erdély a mi id nkben tulajdonképpen eléggé… csendes – mondtam óvatosan. Hogy szinte legyek, még azt sem tudtam, hol fekszik. A Kárpátokat is csak a szófordulatokból ismertem. Amikor Leslie a Yorkshire-ben él Leo bácsikájáról beszélt, mindig azt mondta, hogy „Az valahol a Kárpátokban lakik”. Lady Arista pedig mindent, ami Chelsea-n túl volt, „Kárpátoknak” nevezett. – Ki kormányozza Erdélyt a 21. században? – akarta tudni Rákóczy. Feszülten ült, mintha bármelyik pillanatban fel akarna ugrani a székr l, amennyiben a válaszomat nem találná kielégít nek. Hm, hm. Ez tényleg jó kérdés volt. Vajon Bulgáriához tartozott? Vagy Romániához? Vagy Magyarországhoz? – Nem tudom – vallottam be szintén. – Nagyon messze van. Majd megkérdezem Mrs. Countert l. a földrajztanárnk. Rákóczy csalódottnak t nt. Talán mégis jobb lett volna, ha hazudok neki. Erdélyt Dracula fejedelem kormányozza, már kétszáz éve. Az egész terület rezervátumként m ködik egyébként már kihalt denevérfajok számára. A kurucok a legboldogabb emberek Európában. Ez valószín leg jobban tetszett volna neki. 198

– És mi van a gyarmatokkal a 21. században? – kérdezte Lord Brompton. Megkönnyebbülve láttam, hogy Rákóczy ismét hátrad lt. És nem is hullott porrá, amikor a nap el bújt a felh takaró mögül, és sugárzó fénybe vonta a szobát. Egy ideig csaknem fesztelenül csacsogtunk Amerikáról, Jamaicáról és néhány szigetr l, amelyekr l mélységes szégyenemre soha életemben nem hallottam. Lord Brompton igencsak meg volt ütközve azon, hogy ezek a kis országok id közben mind-mind saját kormányra tettek szert. (Legalábbis ezt állítottam, teljesen nem voltam biztos benne.) Természetesen egyetlen szavamat sem hitte, és folyton nevetésben tört ki. Rákóczy már nem vett részt a beszélgetésünkben, hol hosszú, karomszekörmeit nézegette, hol meg a tapétát. Olykor rám tévedt a tekintete. – Ó, igazán szomorú, hogy maga csak egy színészn – sóhajtott fel Lord Brompton. – Milyen kár, pedig olyan szívesen hinnék magának! – Hát, igen – mondtam megért en. – Az ön helyében én sem hinném el ezt a zavaros történetet. Sajnos nincs bizonyítékom… Ó, várjon csak! – Benyúltam a dekoltázsomba, és el halásztam a mobilomat. – Mi az? Szivartartó? – Nem! – Kinyitottam a telefont. Pittyegni kezdett, mivel nem talált hálózatot. Még szép! – Ez itt… mindegy. Képeket tudok vele készíteni. – Képeket festeni? Megráztam a fejem, és a magasba tartottam a mobilt úgy, hogy a lord és Rákóczy megjelenjen a kijelz n. – Mosolyogjanak, kérem! Úgy! Kész. – Mivel a nap er sen besütött a szobába, a vaku nem kapcsolt be. Kár. Pedig az biztosan mély benyomást tett volna rájuk. – Mi volt ez? – Lord Brompton meglep en gyorsan felemelte zsírtömegeit a székr l, és odajött hozzám. Megmutattam ne199

ki a kijelz n felvillanó képet. Igazán remekül sikerült lekapni t és Rákóczyt. – De… mi ez? Hogyan lehetséges ez? – Fényképezésnek hívjuk – magyaráztam. Lord Brompton kövér ujjai lelkesen siklottak végig a telefonon. – Csodálatos! Rákóczy, ezt meg kell néznie! – Nem, köszönöm – mondta Rákóczy lustán. – Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de ez a legjobb trükk, amit valaha láttam. Ó, most mi történt? A lord megnyomott egy gombot, mire a kijelz n most Leslie képe jelent meg. – Ez a barátn m, Leslie – feleltem sóvárogva. – A kép a múlt héten készült. Látja? Ott, mögötte az a Marylebone High Street, a szendvicset a Prèt à Manger-ben vettük, és az ott az Aveda Shop. Látja? Az anyukám mindig ott vesz magának hajlakkot. – Hirtelen szörny honvágy fogott el. – Az meg ott egy taxi hátulja. Az olyan kocsi, ami lovak nélkül is tud haladni… – Mennyit kér ezért a trükkös dobozkáért? Bármi áron megveszem! Bármi áron! – Hát…nem lehet, tényleg nem eladó. Még szükségem lesz rá. – Sajnálkozó vállrándítással összecsuktam a trükkös dobozkát, vagyis a mobilt, és visszasüllyesztettem rejtekhelyére, a mbe. Éppen idejében, mert ekkor kitárult az ajtó, és Gideon viszszatért hozzánk a gróffal együtt. A gróf jókedv en, Gideon viszont komoly ábrázattal lépett be. Rákóczy is felemelkedett a székér l. Gideon kérd pillantást vetett rám, amire durcás grimasszal válaszoltam. Talán azt hitte, hogy id közben felszívódok? Tulajdonképpen megérdemelte volna. Végül is, el bb még a lelkemre kötötte, hogy bármi történjék, mindig maradjak mellette, majd az els adandó alkalommal magamra hagyott. – Nos? Szívesen élne a 21. században, Lord Brompton? – kérdezte a gróf. 200

– De még mennyire! Micsoda pompás ötletei vannak! – lelkesedett a lord, és tapsolni kezdett. – Igazán nagyon szórakoztató volt. – Tudtam, hogy tetszeni fog önnek. Miért nem kínálta helylyel szegény gyermeket? – Ó, de hiszen megtettem! De inkább állni akart. – A lord bizalmasan el rehajolt. – Tényleg nagyon szívesen megvásárolnám azt az ezüst skatulyát, kedves grófom. – Az ezüst skatulyát? – Most sajnos el kell búcsúznunk – szólt közbe Gideon, majd néhány lépéssel átszelte a helyiséget, és odaállt mellém. – Értem, értem! Hát persze! Várja önöket a 21. század! – nevetett Lord Brompton. – Nagyon köszönöm a látogatást. Rendkívül jól szórakoztam. – Csatlakozom az el ttem szólóhoz – mondta a gróf. – Remélem, lesz még szerencsénk találkozni – búcsúzott Lord Brompton. Rákóczy nem szólt egy szót sem. Csak meresztette rám a szemét. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy jéghideg kéz kulcsolódna a nyakamra. Rémülten leveg után kaptam, és végignéztem magamon. De semmi különöset nem láttam. Mégis pontosan éreztem, ahogy a jéghideg ujjak a nyakam köré fonódnak. – Bármikor megszoríthatom. Nem Rákóczy mondta ezt, hanem a gróf. Miközben a szája tökéletesen mozdulatlan maradt. Teljesen összezavarodtam, és hol a száját, hol a kezét néztem. A keze több mint négy méterre volt t lem. Hogyan lehetett egyidej leg a nyakamon? És miért hallottam a hangját a fejemben, ha egyszer nem is beszélt? – Nem tudom pontosan, milyen szerepet játszol, kislány, sem azt, hogy egyáltalán fontos vagy-e. De nem t röm, hogy valaki megszegje a szabályaimat. Most csak figyelmeztetlek. Megértetted? – Az ujjak még er sebben szorították a nyakamat.

201

Szinte megbénultam a félelemt l. Csak bámultam rá, és leveg után kapkodtam. Hát senki sem veszi észre, mi történik velem? Azt kérdeztem, megértetted-e. – Igen – suttogtam. A szorítás máris enyhült, a kéz eltávolodott. A leveg szabadon áramolhatott a tüd mbe. A gróf lebiggyesztette az ajkát, és megrázta a csuklóját. – Még találkozunk – ígérte. Gideon meghajolt. A három férfi viszonozta a meghajlást. Csak én nem mozdultam, úgy álltam ott, mint aki karót nyelt. Egyetlen tagomat sem bírtam megmozdítani, amíg Gideon kézen nem fogott, és ki nem vonszolt a helyiségb l. Amikor már ismét a kocsiban ültünk, akkor sem tudtam lazítani. Gyengének és er tlennek éreztem magam, és valamiképpen meggyalázottnak is. Hogyan volt képes a gróf úgy beszélni velem, hogy a többiek nem hallhatták? És hogyan sikerülhetett neki megérintenie, miközben négy méterre állt t lem? Anyukámnak mégiscsak igaza volt, igazak voltak a pletykák: a gróf képes behatolni az ember elméjébe, és irányítani tudja mások érzéseit. Hagytam, hogy megtévesszen az öntelt, csapongó fecsegése és törékeny külseje. Reménytelenül alábecsültem a képességeit. Milyen ostoba voltam! Egyáltalán – ezt az egész történetet, amelybe véletlenül belepottyantam, meglehet sen alábecsültem. A kocsi id közben meglódult, és épp olyan er sen himbálózott, mint odafelé. Gideon utasította a sárga kabátos férfit, hogy siessen. Mintha legalábbis szükség lett volna rá. Hiszen már az odaúton is úgy hajtott, mint aki elunta az életét. – Jól vagy? Olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott. – Gideon levette a kabátját, és maga mellé fektette. – Egészen meleg van így szeptemberben. 202

– Nem szellem volt – mondtam, és képtelen voltam a szemébe nézni. A hangom enyhén remegett. – Csak Saint Germain gróf és az egyik mutatványa. – Nem volt valami udvarias hozzád – ismerte el Gideon. – De ez várható volt. Nyilvánvalóan másmilyennek képzelt. Amikor nem válaszoltam, folytatta: – A próféciák mindig különleges személyiségként emlegetik a tizenkettedik id utazót. Olyan emberként, aki rendelkezik a holló hatalmával. Bármi is legyen az. A gróf mindenesetre nem nagyon akarta elhinni nekem, hogy csak egy hétköznapi diáklány vagy. Ez a megjegyzés furcsa módon azonnal kitörölte azt az er tlen, nyomorúságos érzést, amelyet a gróf fantomérintése keltett bennem. A bágyadtság és a félelem helyébe végtelen sértettség lépett. És dühös is voltam. Az ajkamba haraptam. – Gwendolyn? – Mi az? – Nem sértésnek szántam. A hétköznapit nem úgy értettem, hogy közönséges, inkább azt akartam mondani vele, hogy átlagos. Érted? Ez egyre jobb volt. – Jól van – mondtam, és dühösen rávillantottam a szemem. – Mindegy, mit gondolsz rólam. Higgadtan nézett vissza rám. – Hiszen te nem tehetsz róla! – Nem is ismersz! – fújtattam. – Meglehet – felelte Gideon. – De sok hozzád hasonló lányt ismerek. Mind egyformák vagytok. – Sok lányt? Haha! – A hozzád hasonló lányokat csak a frizurák, a ruhák, a filmek és a popsztárok érdeklik. Folyton vihorásztok, és még a vécére is együtt mentek. És Lisát cikizitek, amiért vett magának egy ötfontos pólót a Marks and Spencerben. Bár iszonyú dühös voltam, ezen a ponton kénytelen voltam felnevetni. – Ezzel azt akarod mondani, hogy minden lány, akit

203

ismersz, Lisát cikizi, amiért vett magának egy ötfontos pólót a Marks and Spencerben? – Pontosan tudod, mire gondolok. – Igen, tudom. – Valójában nem akartam folytatni a vitát, mégis kitört bel lem: – Azt hiszed, hogy az összes lány, aki más, mint Charlotte, mind felszínes és buta. Pusztán azért, mert nekünk normális gyermekkorunk volt, és nem szaladgáltunk a vívásról a misztériumórákra. De igazság szerint még sosem volt alkalmad megismerni egy normális lányt, ezért agyaltad ki ezeket a szánalmas el ítéleteket. – Na, ide figyelj! Én is ugyanúgy jártam gimnáziumba, mint te. – Hát persze! – A szavak csak úgy bugyogtak ki bel lem. – Ha csak félig olyan alaposan készítettek is fel az id utazó-létre, mint Charlotte-ot, akkor tutira nincsenek sem fiú, sem lány barátaid. Az úgynevezett átlagos lányokról alkotott véleményed pedig olyan megfigyeléseken alapul, amelyeket magányosan álldogálva tettél az iskolaudvaron. Vagy azt akarod nekem bemesélni, hogy az osztálytársaid odavoltak a hobbijaidért? A latinért, a gavotte-ért és a fogathajtásért? Ahelyett, hogy megsért dött volna, Gideont mintha szórakoztatták volna epés megjegyzéseim. – A hegedülést kifelejtetted. – Azzal hátrad lt, és összefonta karját a mellkasa el tt. – Heged ? Tényleg? – A dühöm egy pillanat alatt elpárolgott. Heged – tehát igaz! – Legalább megint van egy kis színe az arcodnak. Az el bb még olyan sápadt voltál, mint Miro Rákóczy. Az ám, Rákóczy. – Hogy írja a nevét? – R-á-k-ó-c-z-y – bet zte Gideon. – Miért? – Utána szeretnék nézni a Google-on. – Ó, annyira tetszett? – Még hogy tetszett!? Hiszen ez egy vámpír! – feleltem. – Erdélyb l jött. – Igen, Erdélyb l jött, de nem vámpír. 204

– Ezt meg honnan veszed? – Vámpírok nem léteznek, Gwendolyn. – Igazán? Ha id gépek léteznek – és mellesleg olyan emberek, akik képesek megfojtani az embert anélkül, hogy hozzáérnének –, miért ne létezhetnének vámpírok is? Belenéztél már valaha a szemébe? Mint két fekete lyuk. – Az a Belladonna-cseppekt l van, amikkel kísérletezik – magyarázta Gideon. – Egy növényi eredet méreg, ami állítólag segít kitágítani az ember tudatát. – Honnan tudod? – Szerepel Az rz k krónikáiban. Rákóczyt a Fekete Leopárdként említik. Két, a gróf ellen irányuló merényletet is megakadályozott. Nagyon er s, és borzasztóan jól bánik a fegyverekkel. – Ki akarta megölni a grófot? Gideon megvonta a vállát. – Egy olyan embernek, mint , sok ellensége van. – Az biztos – mondtam. – De nekem az volt a benyomásom, hogy nagyon is jól tud magára vigyázni. – Kétségkívül – értett egyet Gideon. Azon gondolkodtam, vajon elmeséljem-e neki, mit m velt velem a gróf, de végül úgy döntöttem, mégsem teszem. Gideon nem pusztán udvarias volt vele, hanem úgy t nt, mintha a gróffal egy szív és egy lélek lennének. Ne bízz senkiben! – Tényleg meglátogattad a múltban ezeket az embereket, és vért vettél t lük? – kérdeztem. Gideon bólintott. – Veled és velem együtt most ismét nyolc id utazó vérét tartalmazza a kronográf a tizenkett l. A maradék négyet is meg fogom találni. Visszaemlékeztem a gróf szavaira, és megkérdeztem: – Hogyan utazhattál Londonból Párizsba, azután Brüsszelbe? Úgy tudom, a múltban tölthet id csupán néhány óra. – Legfeljebb négy óra, hogy pontosak legyünk – felelte Gideon. 205

– Négy óra alatt ebben az évben soha nem jutsz el Londonból Párizsba, nem hogy még gavotte-ot is táncolj, és vért vegyél valakit l. – Ez igaz. Éppen ezért el bb elutaztunk a kronográffal együtt Párizsba, te kis butus – mondta Gideon. – Ugyanezt tettük Brüsszelben, Milánóban és Bathban is. A többieket Londonban kerestem fel. – Értem. – Tényleg? – Gideon mosolya megint tele volt gúnnyal. Ezúttal azonban nem vettem róla tudomást. – Igen, lassanként világossá válik néhány dolog. – Kinéztem az ablakon. – Idefelé nem jöttünk el ezek mellett a mez k mellett. Vagy igen? – Ez a Hyde Park – állapította meg Gideon. Hirtelen éber és feszült lett. Kihajolt az ablakon. – Hé, Wilbour vagy hogy is hívják! Miért erre megyünk? A lehet leggyorsabban a Temple-hez kell érnünk! Nem hallottam, mit válaszolt a bakon ül férfi. – Azonnal álljon meg! – parancsolta Gideon. Amikor ismét felém fordult, sápadt volt az arca. – Mi történt? – Nem tudom – felelte. – Ez a férfi azt állítja, azt az utasítást kapta, hogy vigyen bennünket a park déli végéhez, mert ott találkozunk valakivel. A lovak megálltak, és Gideon kinyitotta a kocsi ajtaját. – Itt valami nem stimmel. Már alig van id nk a temportálásig. Átveszem a lovakat, és magam fogom ket hajtani a Temple-ig. – Azzal kiszállt, és becsukta az ajtót. – Te pedig a kocsiban maradsz, bármi történjék is. Ebben a pillanatban durranást hallottam. Ösztönösen összekuporodtam. Bár csak filmekb l ismertem ezt a hangot, rögtön tudtam, hogy puskalövés volt. Halk kiáltás hallatszott, a lovak felnyerítettek, a kocsi meglódult, de aztán himbálózva ismét megállt. 206

– Húzd le a fejed! – kiáltotta Gideon, mire levetettem magam a padra. Még egy lövés. A durranást követ csendet nem lehetett sokáig bírni. Az ablak el tt, a mez n Gideon el húzta a kardját. – Maradj lent, azt mondtam! Hál’ istennek életben volt! De ki tudja, meddig? A semmil felbukkant két fekete ruhás alak, egy harmadik pedig lóháton közeledett a fák fel l. A kezében ezüstösen csillogó pisztolyt tartott. Gideon egyszerre küzdött mindkét férfival, egyikük sem szólt egy szót sem, csak a zihálásuk és a kardok csörgése hallatszott, ahogy a pengék egymásnak feszültek. Néhány másodpercig megigézve néztem, milyen ügyesen vív Gideon. Olyan volt, mint egy filmbéli jelenet, minden támadólépés, minden vágás, minden ugrás tökéletes volt, mintha a kaszkad rök napokig finomítgatták volna a koreográfiát. Amikor azonban az egyik férfi felüvöltött és térdre rogyott, miközben úgy spriccelt a vér a nyakából, mint valami szök kútból, egyszerre feleszméltem. Ez nem film volt, hanem a valóság. És még ha a kard halálos fegyvernek is számít (a leszúrt férfi közben rángatózva feküdt a földön, és borzalmas hangokat adott ki), a pisztolyhoz képest meglehet sen ártalmatlannak t nt. Miért nem hordott magánál Gideon pisztolyt? Könny lett volna egy ilyen praktikus fegyvert otthonról magával hoznia. És hol marad a kocsis, miért nem segít Gideonnak? Id közben a lovas is odaért, és leugrott a lóról. Legnagyobb megdöbbenésemre is kardot rántott, és Gideonra támadt. Miért nem használta a pisztolyt? A f be hajította, ahol senki nem tudta hasznát venni. – Kik vagytok? Mit akartok? – kérdezte lihegve Gideon. – Megszerezzük, amit akarunk! Abban biztos lehetsz!

207

Az ablak el tt folyó küzdelem ismét egy begyakorolt balett hatását keltette, amelyben a harmadik, sérült férfi most élettelenül feküdt a földön, és a többiek körülötte táncoltak tovább. Gideon minden támadást elhárított, mintha el re tudta volna, mi a szándéka az ellenségnek, de nyilván a többieknek is a kisujjában volt a vívás. Egyszer csak azt láttam, hogy az ellenfél kardjával Gideon válla felé suhint, miközben azzal foglalatoskodott, hogy kivédje a másik támadó ütését. Gideon hajlékonyan kitért a kard el l, így elkerülte a találatot, amely feltehet en a fél karjába került volna. Hallottam, ahogy szétforgácsolódik a kocsi fala, amint a kard belevágódott az oldalába. Ez nem lehet igaz! Kik ezek az alakok, és mit akarnak t lünk? Izgatottan hátrébb csúsztam a padon, és ezúttal a másik ablakon néztem ki. Hát senki nem látja, mit történik itt? Tényleg megtámadhatják az embert fényes nappal a Hyde Parkban? A küzdelem mintha soha nem akart volna véget érni. Bár Gideon jól tartotta magát a túler vel szemben, nem úgy festett, mint aki képes lenne elegend el nyre szert tenni. A másik két férfi sarokba fogja szorítani, és végül úgyis legy zik. Fogalmam sem volt, mennyi id telt el a lövés óta, vagy mennyi van még hátra a temportálásig. Feltehet leg még túl sok. Nem remélhettük, hogy egyszer csak leveg vé válunk támadóink szeme láttára. Képtelen voltam tovább ücsörögni a kocsiban, és tehetetlenül nézni, hogyan ölik meg azok ketten Gideont. Talán kimászhatnék az ablakon, és hozhatnék segítséget. Egy pillanatig még tétováztam, vajon kifér-e a hatalmas szoknya a nyíláson, de egy másodperccel kés bb már a kocsiút porában álltam, és megpróbáltam tájékozódni. A kocsi túloldaláról zihálás, káromkodás és az egymáshoz csattanó fém könyörtelen csörgése hallatszott. – Adja meg magát! – lihegte az egyik idegen. 208

– Soha! – felelte Gideon. Óvatosan el reosontam a lovakhoz. Közben majdnem felbuktam valami sárgában. Alig tudtam visszafojtani egy sikolyt. A sárga kabátos férfi volt az. Lecsúszott a bakról, és a hátán feküdt a porban. Rémülten vettem észre, hogy hiányzik az arcának egy része, és a ruhája átitatódott vérrel. Arcának sértetlen felén tágra nyílt szeme a semmibe meredt. Tehát t találta el a lövés. Rettenetes látvány volt, éreztem, ahogy felfordul a gyomrom. Soha nem láttam még halottat. Mit nem adtam volna érte, ha akkor a moziban ülhetek, és egyszeen csak elfordíthatom a fejem! Ez itt maga volt a könyörtelen valóság. A férfi halott volt, és Gideon élete is veszélyben forgott. Hangos csörrenés térített magamhoz jeges rémületemb l. Gideon felnyögött, amit l végképp észbe kaptam. Miel tt még tudatosult volna bennem, mit csinálok, megláttam a halott oldalán lógó kardot, és leoldottam az övér l. Nehezebb volt, mint amire számítottam, de máris jobban éreztem magam t le. Bár fogalmam sem volt, hogyan kell bánni a karddal, legalább éles volt és hegyes. A csatazaj nem ült el. Megkockáztattam egy pillantást a kocsi mögül, és láttam, hogy a két férfinak sikerült visszaszorítania Gideont a kocsiig. Néhány hajtincs kiszabadult a copfjából, és a homlokába lógott. Az inge egyik ujja fel volt hasítva, de nagy megkönnyebbülésemre nem láttam vért. Tehát még nem sérült meg. Még egyszer utoljára körülnéztem, de sehonnan sem közeledett segítség. Meglendítettem hát a kardot, és eltökélten el léptem a fedezékemb l. Ha mást nem is érek el vele, a megjelenésem legalább eltereli a két férfi figyelmét, és ezzel el nyt szerezhetek Gideonnak.

209

De valójában épp az ellenkez je történt. Mivel a kér férfi háttal állt nekem, k nem láttak meg, de Gideon szeme ijedtében tágra nyílt, amikor megpillantott. A másodperc töredék részéig habozott csupán, de ez épp elég volt ahhoz, hogy az egyik fekete ruhás idegen további találatot vigyen be, majdnem ugyanoda, ahol az ing már korábban elszakadt. Ezúttal vérzett is. Gideon azonban folytatta a harcot, mintha semmi sem történt volna. – Már nem sokáig húzod! – kiáltott fel diadalmasan a férfi, és újabb lendülettel támadt Gideonra. – Imádkozz, ha tudsz! Mert hamarosan a Teremt el tt fogsz állni. Mindkét kezemmel átfogtam a kard markolatát, és futni kezdtem. Nem tör dtem Gideon rémült tekintetével. A támadók nem hallották, hogy jövök, csak akkor vettek észre, amikor a kard a fekete ruhán át belefúródott egyikük testébe. A legkisebb ellenállás nélkül történt, szinte hangtalanul. Egyetlen félelemmel teli pillanatig azt hittem, rosszul céloztam, talán éppen a férfi teste és karja közötti rést találtam el. Azután az ismeretlen támadó rémséges hörgés kíséretében elejtette a fegyverét, és maga is a földre hanyatlott, akár egy elf részelt fatörzs. Csak amikor már elesett, akkor mertem elengedni a kard markolatát. Te jó Isten! Gideon kihasználta a másik férfi döbbenetét, hogy óriási csapást mérjen rá, amit l amaz is térdre rogyott. – Meg rültél? – ordított rám Gideon, miközben lábával odébb rúgta ellenfele kardját, és saját pengéjének hegyét a támadó nyakának szegezte. A férfi nyomban elernyedt. – Kérem… hagyjanak életben! – könyörgött. Vacogtak a fogaim. Ez nem történhetett meg. Nem döfhettem kardot egy ember testébe.

210

Az áldozatom hörögni kezdett. A másik meg úgy nézett ki, mint aki rögtön sírva fakad. – Kik vagytok, és mit akartok t lünk? – kérdezte Gideon vösen. – Én csak azt tettem, amit parancsoltak nekem. Kérem! – És ki adott neked parancsot? – A férfi nyakának szegezett kard hegyénél egy csepp vér csordult el . Gideon összeszorította a száját, mintha nehezére esne nyugodtan tartani a kardot. – Nem ismerek neveket, esküszöm! – A félelemt l eltorzult arc hirtelen elmosódott el ttem, a mez zöldje vibrálni kezdett körülöttem, és szinte megkönnyebbülve, lehunyt szemmel vetettem bele magam az id örvényébe.

211

13

P

uhán landoltam a saját szoknyámon, de nem voltam képes újra felállni. Mintha elpárologtak volna a csontok a lábamból, egész testemben reszkettem, és a fogaim is szörnyen vacogtak. – Állj fel! – Gideon felém nyújtotta a kezét. A kardját viszszacsúsztatta a derékszíjába. Vér tapadt rá. Elborzadva bámultam. – Gyere, Gwendolyn! Az emberek minket bámulnak. Este volt, rég besötétedett, de mi egy köztéri lámpa alatt jelentünk meg, valahol a parkban. Egy kocogó férfi, fején fülhallgatóval, meglepetten haladt el mellettünk. – Nem megmondtam, hogy maradj a kocsiban?! – Mivel nem reagáltam, Gideon megfogta a karom, és talpra húzott. Az arca színtelen volt. – Ez iszonyúan könnyelm és… totál… veszélyes, és… – kényszeredetten nyelt egyet, és rám meredt – …és a pokolba is, meglehet sen bátor dolog volt. – Azt hittem, az ember megérzi, ha eltalál egy bordát – mondtam fogvacogva. – Nem gondoltam, hogy olyan érzés, mint… mint amikor felszelek egy tortát. Hogyhogy nem voltak annak a férfinak csontjai? – Egészen biztosan voltak – felelte Gideon. – Szerencséd volt, és valahol a bordái között találtad el. – Meg fog halni? Gideon megvonta a vállát. – Ha tiszta szúrás volt, akkor nem. De a 18. századi sebészetet aligha lehet összehasonlítani Grey Anatómiájával. Ha tiszta szúrás volt? Az meg mit jelent? 213

Hogy lehet egy szúrás egyáltalán tiszta? Mit tettem? Lehet, hogy az imént megöltem egy embert! Ett l a felismerést l kis híján újra a földre rogytam. De Gideon megtartott. – Gyere, vissza kell mennünk a Temple-be. A többiek aggódni fognak. Nyilvánvalóan pontosan tudta, a park mely pontján tartózkodunk, mert céltudatosan elkezdett magával húzni az úton. Elhaladtunk két n mellett, akik a kutyáikat sétáltatták, és most kíváncsian tekintgettek felénk. – Légy szíves, hagyd abba a fogvacogtatást! A hideg futkároz t le a hátamon – szólt rám Gideon. – Gyilkos vagyok. – Hallottál már az önvédelemr l? Csak magadat védted. Vagy tulajdonképpen inkább engem, hogy pontosak legyünk. Arcán szégyell s félmosoly jelent meg, nekem pedig eszembe jutott, hogy egy órával ezel tt még meg mertem volna rá esküdni, hogy ilyesmit soha nem ismerne el. Nem is ismerte el teljesen. – Nem mintha szükséges lett volna… – tette hozzá. – Ó! De még mennyire, hogy szükséges volt! Mi van a karoddal? Vérzel! – Nem olyan vészes. Dr. White majd helyrehozza. Egy darabig csendben haladtunk egymás mellett. A h vös esti leveg jót tett, lassan lelassult a pulzusom, és a fogvacogás is megsz nt. – Majdnem megállt a szívem, amikor hirtelen megpillantottalak – mondta végül Gideon. Elengedte a karomat. Nyilván bízott benne, hogy most már önállóan is megállok a lábamon. – Miért nem volt nálad pisztoly? – ripakodtam rá. – A másik férfinél volt! – S t, két pisztoly is volt nála – pontosított Gideon. – Akkor miért nem használta ket? – De hiszen használta! Lel tte szegény Wilbourt, és a második pisztolyból leadott lövés majdnem engem talált el. 214

– De miért nem l tt még egyszer? – Mert minden ilyen pisztollyal csak egyszer lehet l ni, te kis butus – magyarázta Gideon. – Azokat a kis praktikus kézi fegyvereket, amiket a James Bond filmekb l ismersz, akkoriban még nem találták fel. – De most már feltalálták! Miért csak egy béna kardot viszel magaddal a múltba, ahelyett, hogy egy rendes pisztolyt vennél magadhoz? – Nem vagyok én bérgyilkos – tiltakozott Gideon. – De hát ez… úgy értem, mi más el nye lenne annak, hogy az ember a jöv l érkezik? Ó! Most már ismer s a környék! – Egyenesen a Hyde Park Corneren álló Apsley-ház felé tartottunk. Sétálgató párok, kocogók és kutyatulajdonosok tekintetének kereszttüzébe kerültünk. – Taxival megyünk a Temple-be – közölte Gideon. – Van nálad pénz? – Természetesen nincs. – De nálam van mobil – mondtam, és el vettem a dekoltázsomból. – Á, az ezüst dobozka! Számítottam valami ilyesmire! Te bu… add csak ide! – Hé! Ez az enyém! – Na és? Te talán ismered a telefonszámot? Gideon már tárcsázott is. – Bocsásson meg, kedvesem! – Egy id sebb hölgy kezdte húzogatni a ruhám ujját. – Muszáj megkérdeznem. A színházban dolgozik? – Hát… igen – feleltem. – Ó, mindjárt gondoltam. – A hölgy csak nehezen tudta megtartani a póráz végén ugráló tacskóját. A kutya er sen rángatta a pórázt egy másik eb irányába, amely néhány méterre álldogált t lünk. – Olyan csodálatosan eredetinek t nik a ruhája, ilyet csak a jelmeztervez k tudnak készíteni. Tudja, fiatal koromban én is sokat varrtam… Polly! Ne húzz már annyira! 215

– Mindjárt értünk jönnek – mondta Gideon, és visszaadta a mobilomat. – El remegyünk a Picadilly sarkáig. – És hol csodálhatjuk meg az el adásukat? – kérdezte a hölgy. – Nos… sajnos ez a ma esti volt az utolsó el adás – feleltem. – Ó, mennyire sajnálom! – Igen. Én is. Gideon tovább vonszolt maga után. – Viszontlátásra! – Nem értem, hogyan találhattak ránk azok az emberek. És miféle parancsnak engedelmeskedve vitt minket Wilbour a Hyde Parkba? Hiszen nem is volt id arra, hogy el készítsenek egy csapdát – mormolta Gideon menet közben az orra alatt. Az utcán még jobban megbámultak minket, mint a parkban. – Hozzám beszélsz? – Valaki tudta, hogy ott leszünk. De honnan? És hogyan lehetséges ez egyáltalán? – Wilbour… az egyik szeme… – Hirtelen rám tört a hányinger. – Mit csinálsz? Csak öklendeztem, de nem jött fel semmi. – Gwendolyn, még odáig el kell jutnunk! Lélegezz mélyeket, és akkor elmúlik. Megálltam. Betelt a pohár. – Elmúlik? – Habár leginkább üvöltözni lett volna kedvem, igyekeztem uralkodni magamon. Nagyon lassan és érthet en beszéltem. – Majd az is elmúlik, hogy éppen az el bb öltem meg egy embert? Elmúlik, hogy a mai napon csak úgy a feje tetejére állt az egész életem? Elmúlik, hogy egy arrogáns, hoszszú hajú, selyemharisnyás, hegedül , undorító alaknak nincs más dolga, mint folyton parancsokat osztogatni, pedig épp most mentettem meg azt a nyavalyás életét? Ha engem kérde-

216

zel, minden okom megvan rá, hogy okádjak! És ha érdekel, te is okádni való vagy! Oké, az utolsó mondatot talán már tényleg kissé üvöltve harsogtam, de azért nem túl hangosan. Egyszerre rájöttem, milyen jót tett, hogy így kitálaltam. Aznap el ször éreztem magam szabadnak, és már nem is voltam rosszul. Gideon olyan ijedten nézett rám, hogy tutira elnevettem volna magam, ha nem lettem volna éppen borzalmasan elkeseredve. Ha! Végre egyszer sem talál szavakat! – Most pedig haza akarok menni. – Ezzel a mondattal akartam méltóságteljesen megkoronázni a diadalomat. Sajnos nem sikerült tökéletesen, mert amint a családomra gondoltam, hirtelen remegni kezdett a szám széle, és könny szökött a szemembe. A francba, a francba, a francba! – Semmi baj! – vigasztalt Gideon. Meglep en gyengéd hangja már túl sok volt ahhoz, hogy tovább uralkodjak magamon. A könnyek kicsordultak a szememl, még miel tt meg tudtam volna akadályozni. – Hé, Gwendolyn! Sajnálom. – Gideon odalépett hozzám, megfogta a vállam, és magához húzott. – Én idióta elfelejtettem, milyen nehéz lehet neked – mormolta valahol a fülem felett. – Pedig emlékszem, milyen hülye érzés volt az els pár alkalommal. A vívóleckék ellenére. Hogy a heged órákat ne is említsem… A kezével végigsimította a hajamat. Ett l persze még hangosabban kezdtem zokogni. – Ne sírj! – mondta tehetetlenül. – Minden rendben lesz. Semmi sem volt rendben. Minden borzalmas volt. Az éjszakai vad üldözés, amikor tolvajnak néztek, Rákóczy ijeszt szeme, a gróf jéghideg hangja és nyakamat szorongató keze, végül szegény Wilbour, meg az a férfi, akinek a hátába szúrtam a kardot. Nem is beszélve a szomorú tényr l, hogy nem voltam képes megmondani Gideonnak a véleményemet anélkül, hogy 217

ne b gtem volna el magam, és hogy ne szoruljak a vigasztalására! Gyorsan kiszabadítottam magam az öleléséb l. Egek! Hol maradt az önbecsülésem? Zavartan töröltem le a könnyeimet. – Zsebkend t? – kérdezte, miközben mosolyogva el húzott egy citromsárga, csipkés szél kend t a zsebéb l. – A rokokó idején sajnos még nem volt pézsé. De ezt szívesen neked ajándékozom. Épp a zsebkend ért nyúltam, amikor egy fekete limuzin állt meg mellettünk. Az autóban Mr. George várt ránk, kopasz fején izzadságcseppek gyöngyöztek. Amikor megpillantottam, kissé lelassultak a fejemben cikázó gondolatok. Csak a halálos fáradtság maradt utánuk. – Majd meghaltunk, annyira aggódtunk értetek – mondta Mr. George. – Ó, Istenem! Gideon! Mi történt a karoddal? Te vérzel! És Gwendolyn teljesen ki van borulva! is megsérült? – Csak kimerült – felelte Gideon kurtán. – Hazavisszük. – De hát azt nem lehet! Mindkett töket meg kell vizsgálnunk, és a sebedet a lehet leggyorsabban el kell látni. – Már rég nem vérzik. Csak egy kis karcolás. Tényleg. Gwendolyn haza szeretne menni. – Lehet, hogy még nem is elapszált eleget. Hiszen holnap iskolába kell mennie, és… Gideon hangjában felcsendült a már jól ismert arrogáns színezet, ám ezúttal nem nekem szólt. – Mr. George! Gwendolyn három órát töltött a múltban. Ez elegend az elkövetkez tizennyolc órára. – Nos, valószín leg igen – ismerte el Mr. George. – De ez szabályellenes, és azonkívül tudnunk kell, hogy… – Mr. George! Ekkor Mr. George feladta, megfordult, és megkopogtatta a vezet fülke ablakát. A válaszfal zümmögve leereszkedett. 218

– Hajtson be jobbra, a Berkeley Streetre! – adta ki az utasítást. – Teszünk egy kis kitér t. Bourdonplace 81-es szám. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, amikor az autó begördült a Berkeley Streetre. Hazamehetek. Az anyukámhoz. Mr. George komolyan nézett rám. A tekintete együtt érz volt, mintha még soha semmi sajnálatra méltóbbat nem látott volna nálam. – Az ég szerelmére, mi történt? Még mindig ez a halálos fáradtság. – A kocsinkat a Hyde Parkban megtámadta három férfi – mondta Gideon. – A kocsist lel tték. – Jesszusom! – rémüldözött Mr. George. – Bár felfoghatatlan, mégis van némi értelme. – Minek? – Benne van a Krónikákban. 1782. szeptember 14. Egy második fokozatú rz , James Wilbour holttestét megtalálták a Hyde Parkban. Egy pisztolygolyó leszakította a fél arcát. Soha nem derült fény arra, ki tette. – Most már tudjuk – vágta rá Gideon dühösen. – Vagyis emlékszem a gyilkos külsejére, de a nevét nem tudom. – Én pedig megöltem – mondtam tompán. – Micsoda? – Kardot döfött Wilbour támadójának a hátába – mondta Gideon. – Nekifutással. De hogy tényleg megölte-e, nem tudjuk. Mr. George kék szeme elkerekedett. – Mit csinált? – Ketten voltak egy ellen – mormogtam. – Nem nézhettem tétlenül. – Hárman voltak egy ellen – javított ki Gideon. – De addigra az egyiket már elintéztem. Megmondtam, hogy maradj a kocsiban, bármi történjék is! – Nem úgy nézett ki, mintha még sokáig bírnád – mondtam, anélkül, hogy ránéztem volna. Gideon hallgatott.

219

Mr. George egyikünkr l a másikra nézett, és a fejét csóválta. – Micsoda katasztrófa! Anyád meg fog ölni minket, Gwendolyn! Egy teljesen veszélytelen akcióra számítottunk. Beszélgetés a gróffal, ugyanabban az épületben, tökéletesen kockázatmentes körülmények között. Egyetlen másodpercig sem lettél volna veszélyben. Ehelyett átkocsikáztatok a fél városon, és hagytátok, hogy útonállók támadjanak rátok… Gideon, az ég szerelmére! Hogy képzelted ezt? – Minden tökéletesen m ködött volna, ha valaki el nem árul bennünket. – Ezúttal Gideon kelt ki magából. – Valaki tudott a látogatásunkról. Valaki, aki meg tudta gy zni Wilbourt, hogy vigyen minket a parkban a megbeszélt helyre. – De hát miért akart volna bárki is megölni benneteket? És ki tudott volna épp ezen a napon a látogatásotokról? Hiszen ennek az egésznek semmi értelme! – Mr. George az ajkát harapdálta. – Ó, már meg is érkeztünk. Felkaptam a fejem. Tényleg a mi házunk volt, minden ablakból fény áradt. Valahol odabent várt rám az anyukám. És az ágyam. – Köszönöm – mondta Gideon. Odafordultam hozzá. – Mit? – Talán… talán tényleg nem bírtam volna már sokáig – mondta. Félénk mosoly suhant át az arcán. – Azt hiszem, tényleg megmentetted a nyavalyás életemet. Ó! Nem tudtam, mit mondjak. Csak bámultam rá, és hirtelen észrevettem, hogy megint remegni kezd az a béna szám. Gideon gyorsan ismét el kapta csipkés zsebkend jét, amit ezúttal el is fogadtam. – Legjobb, ha letörölöd vele az arcodat, miel tt még azt hinné az anyukád, hogy sírtál – ajánlotta. Csak fel akart vidítani, ami abban a pillanatban gyakorlatilag lehetetlen volt. Legalább nem kezdtem ismét b gni. A sof r kinyitotta a kocsi ajtaját, és Mr. George kiszállt. – Elkísérem Gwendolynt az ajtóig, Gideon. Egy perc múlva itt vagyok. 220

– Jó éjszakát! – préseltem ki magamból. – Aludj jól! – búcsúzott Gideon mosolyogva. – Holnap találkozunk. – Gwen! Gwenny! – Caroline rázogatott. – El fogsz késni, ha nem kelsz fel azonnal! Bosszúsan a fejemre húztam a takarót. Nem akartam felébredni, még álmomban is pontosan tudtam, hogy rémes emlékek várnak rám, amint elhagyom a félálom kegyes állapotát. – Tényleg, Gwenny! Már negyed van! Hasztalan szorítottam hát össze a szemem. Túl kés volt. Az emlékek rám törtek, mint… ööö… Attila a… ööö… vandálokra? Tényleg egy nagy nulla vagyok történelemb l. Az elmúlt két nap eseményei színes filmként pörögtek le lelki szemeim el tt. De arra már nem emlékeztem, hogy kerültem az ágyamba, csak arra, ahogy Mr. Bernhard tegnap este ajtót nyitott. – Jó estét, Miss Gwendolyn. Jó estét, Mr. George, sir. – Jó estét, Mr. Bernhard. Hazahoztam Gwendolynt. Kicsit hamarabb, mint ahogy megbeszéltük. Kérem, adja át üdvözletemet Lady Aristának! – Természetesen, sir. Jó éjt, sir. – Miután becsukta Mr. George mögött az ajtót, Mr. Bernhard arckifejezése rezzenetlen maradt, mint mindig. – Csinos ruha, Miss Gwendolyn – fordult hozzám. – A 18. század végér l? – Azt hiszem, igen. – Olyan fáradt voltam, hogy ott helyben, a sz nyegen képes lettem volna összekuporodni és elaludni. Még soha nem örültem ennyire az ágyamnak. Csak attól féltem, hogy úton a harmadik emeletre összefuthatok Glenda nénivel, Charlotte-tal vagy Lady Aristával, akik majd mindent a szememre hánynak, gúnyolódni fognak velem, és elhalmoznak kérdésekkel. 221

– Az uraságok sajnos már megvacsoráztak ön nélkül. De odakészítettem önnek egy kis harapnivalót a konyhába. – Ó, ez igazán nagyon kedves, Mr. Bernhard, de én… – Ön most le szeretne feküdni – mondta megért en Mr. Bernhard, és aprócska mosoly jelent meg a szája szegletében. – Azt javaslom, menjen fel közvetlenül a szobájába, a hölgyek mindannyian a zeneszalonban vannak, és nem fogják meghallani, ha úgy oson, mint egy macska. Majd szólok az édesanyjának, hogy megérkezett, és felküldöm vele a vacsorát is. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy csodálkozzak szokatlan el zékenységén és gondoskodásán. Csak elmormogtam, hogy „Köszönöm, Mr. Bernhard”, és felvánszorogtam a lépcs n. Az ételre és az anyukámmal folytatott beszélgetésre csak homályosan emlékeztem, mert közben már félig aludtam. Az egészen biztos, hogy képtelen lettem volna megrágni bármit is. Talán leves volt vacsorára. – Ó! Milyen gyönyör ! – Caroline felfedezte a ruhámat, amely a fodros alsószoknyával együtt a szék támlájára volt terítve. – Ezt a múltból hoztad magaddal? – Nem. Már el tte is rajtam volt. – Felültem. – Anya elmesélte nektek, milyen különös dolog történt? Caroline bólintott. – Olyan sokat nem is kellett mesélnie. Glenda néni úgy ordított, hogy most már biztosan a szomszédok is tudnak mindent. Úgy viselkedett, mintha Anya egy közönséges csaló lenne, aki ellopta szegény Charlotte-tól az id utazó gént. – És Charlotte? – Bement a szobájába, és nem jött ki többet, bármennyire is könyörgött neki Glenda néni. Glenda néni azt kiabálta, hogy így most Charlotte élete értelmetlenné válik, és hogy mindenért Anya a hibás. A nagymama azt mondta, jobb lesz, ha Glenda néni bevesz valami gyógyszert, különben kötelességének érzi orvost hívni. És közben Maddy néni folyton belekotyogott a

222

veszekedésbe, és valami sasról, zafírról, madárberkenyér l és toronyóráról beszélt. – Borzalmas lehetett – nyögtem. – Borzalmasan izgalmas volt – felelte Caroline. – Nick és én örülünk, hogy te örökölted a gént, és nem Charlotte. Szerintem te is mindent ugyanolyan jól meg tudsz csinálni, mint Charlotte, még ha Glenda néni azt is mondja, hogy annyi eszed sincs, mint egy tyúknak, és hogy kétballábas vagy. Olyan undok! – Caroline végighúzta a kezét a f csillogó anyagán. – Felvennéd a kedvemért ezt a ruhát ma suli után? – Hát persze! – mondtam. – De te is felpróbálhatod, ha akarod. Caroline felnevetett. – De hát rám túl nagy, Gwenny! És most már tényleg fel kellene kelned, különben lemaradsz a reggelir l. Csak a zuhany alatt ébredtem fel teljesen, és miközben a hajamat mostam, gondolataim folyton a tegnap estén jártak, pontosabban azon a fél órán (érzékelt id ), amelyet bömbölve Gideon karjában töltöttem. Emlékeztem rá, hogyan szorított magához, és hogyan simogatta meg a hajamat. Annyira szét voltam esve, hogy nem is gondoltam rá, hirtelen milyen közel kerültünk egymáshoz. Most viszont annál kínosabb volt. Különösen azért, mert önmagához képest tényleg nagyon kedves volt. (Még ha csak puszta szánalomból is.) Pedig szilárdan elhatároztam, hogy élete végéig undorodni fogok t le. – Gwenny! – Caroline kopogott be a fürd szobaajtón. – Igyekezz már! Nem maradhatsz örökre a fürd szobában. Igaza volt. Tényleg nem maradhattam ott örökre. Ki kellett jönnöm – ebbe a furcsa, új életbe. Elzártam a melegvíz-csapot, és hagytam, hogy a hideg víz tovább szitáljon a testemre, míg el nem illant bel lem az utolsó csepp fáradtság is. Az iskolai egyenruhám ott maradt Madame Rossini varróm helyében, két blúzom a szennyesben volt, ezért a tartalék garnitúrát kellett 223

felvennem, amit már kissé kin ttem. A blúz megfeszült a mellemen, a szoknya pedig egy csöppet túl rövid volt. Mindegy. A sötétkék iskolai cip m is a Temple-ben maradt, ezért felvettem a fekete tornacip met, amit egyébként nem volt szabad viselni. Gilles igazgató úr remélhet leg nem ma tart cip ellen rz túrát az iskolában. A hajszárításra nem maradt id , szárazra dörzsöltem hát a hajamat egy törülköz vel, amennyire sikerült, és egyszer átfésültem. Nedvesen lógott le a vállamra, a finom loknikból, amelyeket Madame Rossini tegnap varázsolt nekem, mára semmi nem maradt. Kis ideig az arcomat nézegettem a tükörben. Látszott, hogy nem aludtam ki magam igazán, de az összhatás azért jobb volt, mint amire számítottam. Bekentem az arcomat és a homlokomat egy kis ránctalanító krémmel Anya készletéb l. Anya mindig azt mondja, hogy az ilyesmit nem lehet elég korán elkezdeni. Szívesen kihagytam volna a reggelit, de el bb-utóbb mindenképpen találkoznom kellett Glenda nénivel és Charlotte-tal, ideje volt hát túlesni rajta. Már az els emeletre érve meghallottam a beszélgetésüket, jóval azel tt, hogy elértem volna az étkez ig. – A nagy madár bajt jelent – hallottam Maddy néni hangját. Nahát! Máskor soha nem kelt fel tíz óra el tt, szenvedélyes hétalvó volt, és a reggelit teljesen fölösleges étkezésnek tartotta. – Bárcsak valaki hallgatna rám! – Komolyan, Maddy! Hidd el, senki nem tud mit kezdeni a látomásoddal. Már legalább tízszer meghallgattuk. – Ez Lady Arista hangja volt. – Úgy van – helyeselt Glenda néni. – Ha még egyszer meghallom a zafírtojás szót, sikoltok. – Jó reggelt! – mondtam. Rövid csend következett, mialatt mindenki úgy bámult rám, mint Dollyra, a kiónozott birkára. 224

– Jó reggelt, gyermekem! – üdvözölt végül Lady Arista. – Remélem, jól aludtál. – Igen, remekül, köszönöm. Nagyon fáradt voltam. – A tegnapi izgalom bizonyára egy kicsit túl sok is volt neked – mondta Glenda néni lekezel en. Tényleg sok volt. Ledobtam magam a székemre Charlottetal szemben, aki szemmel láthatólag hozzá sem ért a pirítósához. Úgy nézett rám, mintha a látványomtól ment volna csak igazán el az étvágya. Mindamellett Anya és Nick arcán cinkos mosoly bujkált, Caroline pedig elém tolt egy tálka gabonapelyhet tejjel. Az asztal túlsó végér l Maddy néni integetett felém rózsaszín köntösében. – Angyalkám! De örülök, hogy látlak! Te majd végre értelmet adsz ennek az egész összevisszaságnak. A tegnap esti veszekedésb l semmi nem derült ki a számomra. Glenda srégi történeteket kapart el azokból az id kb l, amikor a mi Lucynk meglépett azzal a csinos de Villiers fiúval. Soha nem értettem, miért csinált mindenki akkora ügyet, amikor Grace megengedte nekik, hogy néhány napig nála lakjanak. Az ember azt hinné, ez már a múlté. De nem. Alig n ki rajta a f , jön egy kecske, és lelegeli. Caroline nevetgélni kezdett. Nyilván elképzelte Glenda nénit, mint kecskét. – Ez itt nem egy tévésorozat, Maddy – dühöngött Glenda nem. – Szerencsére – mondta Maddy néni. – Ha az lenne, már régen elveszítettem volna a fonalat. – Az egész nagyon is egyszer – jelentette ki Charlotte h vösen. – Mindenki azt hitte, hogy én örököltem a gént, de valójában Gwendolyn örökölte. – Azzal eltolta magától a tányért, és felállt. – Boldoguljon vele, ahogy tud! – Charlotte, várj! – De Glenda néni nem tudta megakadályozni, hogy Charlotte dühösen kirohanjon az étkez l. Mie-

225

tt még utánaeredt volna, a nénikém mérgesen rávillantotta a szemét Anyára. – Szégyellheted magad, Grace! – Ez a n már tényleg közveszélyes – jegyezte meg Nick. Lady Arista mélyet sóhajtott. Anya is sóhajtott. – Indulnom kell dolgozni. Gwendolyn, megbeszéltem Mr. George-dzsal, hogy ma érted megy az iskolába. 1956-ba küldenek elapszálni, egy biztonságos pincébe, ott nyugodtan megcsinálhatod a házi feladatodat. – Durva! – ámuldozott Nick. Tényleg az. – És utána azonnal hazajössz – tette hozzá Lady Arista. – Azzal vége is a napnak – mondtam én. Mostantól így néznek majd ki a hétköznapjaim? Iskola után elapszálás a Templeben, egy unalmas pincében megírom a leckét, és végül hazamegyek vacsorázni? Micsoda rémálom! Maddy néni halkan szitkozódott, mert a köntöse ujja belelógott a pirítósára kent lekvárba. – Ilyenkor még mindenkinek ágyban lenne a helye! Már ezerszer mondtam. – Pontosan – helyeselt Nick. Anya – mint minden reggel – búcsúzásképpen megpuszilta Nicket, Caroline-t és engem, majd a vállamra tette a kezét, és halkan így szólt: – És ha véletlenül találkoznál az apukámmal, adj neki egy puszit a nevemben! Lady Arista e szavak hallatán kissé megrázkódott. Szótlanul belekortyolt a teájába, majd az órára pillantott, és csak ennyit mondott: – Iparkodjatok, ha nem akartok elkésni az iskolából! – El bb-utóbb mindenképpen nyomozóirodát szeretnék nyitni – mondta Leslie. Éppen Mrs. Counter földrajzórájáról lógtunk, és ez alkalomból bepréseltük magunkat a lányvécé egyik fülkéjébe. Leslie a vécéül ke fedelén ült, térdén egy vaskos irattartót egyensúlyozott. Én az ajtónak támaszkodtam, ami tele volt firkálva tollal és filccel: Jenny szereti Adamot, Malcolm egy seggfej, és Az élet egy nagy okádék. Többek között. 226

– A titkok felderítése egyszer en a véremben van – folytatta Leslie. – Még az is lehet, hogy töri szakra megyek, és régi mítoszokra meg legendákra specializálom magam. Aztán majd olyasmit csinálok, mint Tom Hanks A da Vinci-kódban. Én természetesen jobban nézek ki, és lesz egy nagyon vagány aszszisztensem is. – Hajrá! – biztattam. – Biztosan nagyon izgalmas lesz. Én közben életem végéig minden áldott nap 1956-ban lógok majd egy ablaktalan pincében. – Csak napi három órát – javított ki Leslie. Tökéletesen képben volt. Úgy t nt, sokkal jobban és gyorsabban felfogja ezeket a bonyolult összefüggéseket. Mindent végighallgatott, egészen a parkbéli útonállókig, beleértve a lelkiismeretfurdalásomról szóló végtelen litániámat is. – Jobb, ha megvéded magad, mint hogy felszeleteljenek, akár egy tortát – így kommentálta az eseményeket. Meglep módon ez többet segített, mint Mr. George vagy Gideon szavai. – Nézd más szemmel! – mondta. – Ha egy pincében kell megcsinálnod a leckédet, legalább nem találkozol semmiféle rémiszt gróffal, aki telekinézist alkalmaz rajtad. Leslie a telekinézis kifejezést találta legmegfelel bbnek a grófnak arra a képességére, hogy engem fojtogatott, miközben méterekre állt t lem. A telekinézis segítségével szerinte kommunikálni is lehet egymással anélkül, hogy az ember kinyitná a száját. Megígérte, hogy még aznap délután jobban elmélyül a témában. A tegnapi napot és a fél éjszakát azzal töltötte, hogy az interneten böngészett hasznos tudnivalók után Saint Germain grófról és minden másról, amit rábíztam. Túláradó köszönetemet elhárította, mondván, hogy ezt az egészet pokoli jó murinak tartja. – Szóval, ez a Saint Germain gróf egy meglehet sen kiismerhetetlen történelmi személyiség, még a születési dátumát sem tudjuk pontosan. A származását rejtélyek övezik – sorolta 227

Leslie, és az arca csak úgy sugárzott a lelkesedést l. – Állítólag nem fogott rajta az id , amit egyesek valamiféle varázslatra vezetnek vissza, mások a kiegyensúlyozott táplálkozásra. – De hiszen öreg volt – mondtam. – Lehet, hogy jól tartotta magát, de mindenképpen öreg volt. – Na, akkor ezt az állítást máris megcáfoltuk – szögezte le Leslie. – Különleges személyiség volt, mert számos regényben szerepel, és bizonyos ezotériával foglalkozó körökben egyfajta gurunak számított, felemelkedett mesternek, bármit jelentsen is ez. Tagja volt különféle titkos társaságoknak, többek között a szabadk vesekének, a rózsakeresztesekének, kiváló muzsikus volt, heged n játszott és komponált, folyékonyan beszélt egy tucatnyi idegen nyelvet, és állítólag – kapaszkodj meg! – képes volt utazni az id ben. Legalábbis azt állította, hogy jelen volt olyan eseményeknél, amelyeknél egyébként nem lehetett volna jelen. – Hát, igen. Ezek szerint mégis képes volt rá. – Igen. Hihetetlen! Ezenkívül foglalkozott még alkímiával is. Németországban volt egy saját alkímiatornya, ott végezte a titokzatos kísérleteit. – Alkímia… Ennek ahhoz a bölcsek kövéhez van köze, nem? – Pontosan. És a mágiához. A bölcsek köve azonban mindenki számára mást jelent. Voltak, akik csak aranyat akartak el állítani vele mesterséges úton, ami a legelképeszt bb eredményekhez vezetett. Minden király és fejedelem odavolt azokért az emberekért, akik azt állították magukról, hogy alkimisták, mivel természetesen mindannyian odavoltak az aranyért. Az arany el állítására tett próbálkozások során keletkezett ugyan többek között a porcelán is, legtöbbször azonban semmi sem keletkezett, ezért gyakran el fordult, hogy az alkimistákat eretnekség vagy csalás vádjával börtönbe zárták vagy lefejezték. – Maguknak köszönhették – vetettem közbe. – Jobban kellett volna figyelniük kémiaórán. 228

– De az alkimistákat valójában nem is az arany érdekelte. Az csak leplezte kísérleteik valódi célját. A bölcsek köve sokkal inkább a halhatatlanság szimbóluma volt. Az alkimisták úgy vélték, hogy ha a megfelel összetev ket… békaszemet, sz zlány vérét, fekete macska farkának sz rszálait, haha, csak vicceltem, szóval, ha a megfelel összetev ket a megfelel kémiai eljárásokkal kombinálják, a végén létrejön egy vegyület, amelyet ha megisznak, halhatatlanná válnak. Saint Germain gróf követ i azt állítják, hogy neki birtokában volt ez a recept, és így valóban halhatatlanná vált. Bár bizonyos források szerint 1784-ben Németországban meghalt, más források szerint viszont voltak, akik sok-sok évvel kés bb is találkoztak vele. – Hm, hm. Nem hiszem, hogy halhatatlan lenne. De talán az szeretne lenni. Talán ez a titok a titok mögött. Ez történik, ha bezárul a kör… – Lehetséges. De ez csak az érem egyik oldala, amit az ezoterikus összeesküvés-elméletek lelkes követ i er ltetnek, akik el szeretettel manipulálják a forrásokban szerepl adatokat a saját javukra. A kritikusabb történetírók abból indulnak ki, hogy a Saint Germain gróf körüli mítoszok javarészt a rajongók imádatából és a gróf saját, ügyes színjátékából fakadtak. – Leslie olyan lendülettel és lelkesedéssel darálta le ezt az egészet, hogy kitört bel lem a nevetés. – Menj oda Mr. Whitmanhez, és kérdezd meg, nem írhatnále házi dolgozatot ebb l a témából! – javasoltam. – Olyan sokat foglalkoztál vele, hogy valószín leg már egy egész könyvet összehozhatnál róla. – Nem hiszem, hogy Mókus értékelné a fáradozásaimat – mondta Leslie. – Végtére is csak Saint Germain gróf egyik rajongója, maga is rz . Szóval, számomra világos, hogy a gonosz ebben a történetben, úgy értem, Saint Germain, nem Mr. Mókus. Megfenyegetett téged, és még fojtogatott is. És anyukád is azt mondta, hogy óvakodj t le. Tehát anyukád töb-

229

bet tud, mint amennyit elárul. És mindezt csak attól a Lucyt l tudhatja. – Én azt hiszem, mindenki többet tud, mint amennyit elárul – sóhajtottam fel. – Legalábbis mindenki többet tud, mint én. Még te is! Leslie nevetett. – Tekints rám egyszer en úgy, mintha az agyad kihelyezett része lennék. A származásából a gróf mindig nagy titkot csinált. A nevét és a titulusát mindenesetre saját maga találta ki. Lehetséges, hogy volt Habsburg Mária Annának, II. Károly, spanyol uralkodó özvegyének törvénytelen fia. Apaként több személy is szóba jöhet. Egy másik elmélet szerint egy erdélyi fejedelem fia volt, aki Itáliában nevelkedett az utolsó Medici hercegnél. Így vagy úgy, semmi sem bizonyítható, ezért mindenki a sötétben tapogatózik. De nekünk, kett nknek, most van egy új elméletünk. – Igazán? Leslie a szemét forgatta. – Hát persze! Most már tudjuk, hogy valamelyik szül nek feltétlenül a de Villiers családból kellett származnia. – És ezt honnan tudjuk? – Jaj, Gwen! Magad mondtad, hogy az els id utazót de Villiers-nek hívták, tehát a gróf törvényesen vagy törvénytelenül, de mindenképpen ennek a családnak a tagja, ezt csak érted, nem? Különben az utódai nem viselnék ezt a nevet. – Hát… igen – mondtam bizonytalanul. Ez az örökl dés még mindig nem volt egészen világos számomra. – De szerintem abban az Erdély-elméletben is van valami. Az nem lehet véletlen, hogy ez a Rákóczy éppen onnan jött. – Annak még utánanézek – ígérte Leslie. – Vigyázat! – Az ajtó kinyílt, és valaki belépett a lányvécébe. A lány – legalábbis tételezzük fel, hogy lány volt – bement a mellettünk lév fülkébe pisilni. Csendben maradtunk, amíg ki nem ment megint. – Meg sem mosta a kezét! – jegyezte meg felháborodva Leslie. – Fúj! Örülök, hogy nem tudom, ki volt az. 230

– Elfogyott a papírtörl – mondtam. Lassacskán elzsibbadt a lábam. – Szerinted lebukunk? Mrs. Counter biztosan észreveszi, hogy nem vagyunk ott az óráján. De ha nem, akkor tutira beköp valaki. – Mrs. Counter szemében minden diák egyforma. Nem vesz észre semmit. Már ötödik óta Lillynek hív, téged meg összetéveszt Cynthiával. Épp vele! Nem, neeem, ez itt most tényleg fontosabb, mint a földrajz. A lehet legalaposabban fel kell készülnöd. Minél többet tud az ember az ellenségeir l, annál jobb. – Bárcsak tudnám, kik az ellenségeim! – Senkiben sem bízhatsz – mondta nyomatékosan Leslie. Akárcsak Anyát hallottam volna. – Ha egy filmben lennénk, akkor a végén az lenne a gonosz, akir l a legkevésbé gondolnád. De mivel nem egy filmben vagyunk, arra az alakra tippelnék, aki fojtogatott téged. – Vajon ki küldte a nyakunkra azokat a fekete ruhás férfiakat a Hyde Parkban? A gróf biztosan nem! Neki szüksége van Gideonra, hogy meglátogassa helyette a többi id utazót, és vért vegyen t lük, hogy bezárulhasson a kör. – Igen, ez igaz. – Leslie elgondolkodva harapdálta az ajkát. – De az is lehet, hogy ebben a filmben több gonosz is van. Akár még Lucy és Paul is lehet rossz. Végül is ellopták a kronográfot. Tényleg, mi van azzal a fekete ruhással, aki mindig a tizennyolcas számú ház el tt áll? Megvontam a vállam. – Ma reggel is ott állt, mint mindig. Miért? Gondolod, hogy legközelebb is kardot ránt? – Nem. Inkább arra tippelek, hogy is az rz k közé tartozik, és csak azért álldogál ott, mert ez a feladata. – Leslie ismét az irattartót böngészte. – Az rz kr l egyébként semmit sem találtam, úgy t nik, ez egy nagyon titkos páholy. De néhány nevet azok közül, akiket említettél, Churchillt, Wellingtont, Newtont megtaláltam a szabadk veseknél is. Abból tehát kiindulhatunk, hogy a két páholy legalábbis összeköttetésben 231

állt egymással. A Robert White nev kisfiúról semmit sem találtam az interneten, de a könyvtárban megtalálható a Times és az Observer minden egyes száma az elmúlt negyven évre viszszamen leg. Biztos vagyok benne, hogy ott majd találok valamit. Mi is volt még? Ja, igen. Vörösberkenye, zafír, holló… Hát, szóval ezt sokféleképpen lehet értelmezni, de az ezotéria szerint bármi bármit jelenthet, és ezért nehéz megbízható következtetéseket levonni. Meg kell próbálnunk inkább a tényekre támaszkodni, semmint erre a hatásvadászatra. Egyszer en többet kell megtudnod. Els sorban Lucyr l és Paulról, és arról, hogy miért lopták el a kronográfot. Nyilvánvalóan tudnak valamit, amit a többiek nem. Vagy amit a többiek nem akarnak tudomásul venni. Vagy amir l alapvet en más a véleményük. Az ajtó ismét kitárult. A lépések ezúttal meglehet sen súlyosak és energikusak voltak. És céltudatosan a mi fülkénk felé közeledtek. – Leslie Hay és Gwendolyn Shepherd! Most azonnal kijöttök onnan, és visszamentek az órára! Leslie és én zavartan hallgattunk. Azután Leslie megszólalt: – Ugye tudja, hogy ez itt a lányvécé, Mr. Whitman? – Háromig számolok – figyelmeztetett Mr. Whitman. – Egy… A „három”-ra kinyitottuk az ajtót. – Ezt beírom a naplóba – közölte Mr. Whitman, és szigorú mókus módjára végigmért minket. – Nagyot csalódtam bennetek. Különösen benned, Gwendolyn. Csak azért, mert most te vetted át az unokatestvéred szerepét, még messze nem teheted azt, amit csak akarsz. Charlotte soha nem hanyagolta el az iskolai kötelezettségeit. – Igen, Mr. Whitman – mondtam. Ez az ellentmondást nem viselkedés egyáltalán nem volt jellemz rá. Máskor mindig olyan sármos volt, legrosszabb esetben is csak szarkasztikus. – És most indulás az osztályba! 232

– Honnan tudta, hogy itt vagyunk? – kérdezte Leslie. Mr. Whitman nem válaszolt. Ehelyett Leslie irattartójáért nyúlt. – Ezt pedig egyel re lefoglalom! – Jaj, ne! Azt nem lehet! – Leslie a mellkasához szorította az irattartót. – Add ide, Leslie! – De szükségem lesz rá… az órán!! – Háromig számolok… A „kett ”-nél Leslie fogcsikorgatva átadta az irattartót. Szörnyen kínos volt, amikor Mr. Whitman betuszkolt bennünket az osztályterembe. Mrs. Counter nyilván személyes sértésnek vette, hogy megpróbáltuk ellógni az óráját, mert az id hátralév részében egyáltalán nem vett rólunk tudomást. – Szívtatok valamit? – tudakolta Gordon. – Nem, te idióta! – förmedt rá Leslie. – Csak szerettünk volna nyugodtan beszélgetni. – Azért lógtatok, mert beszélgetni akartatok? – Gordon a homlokára csapott. – Jellemz ! Csajok! – Most Mr. Whitman végignézheti az összes jegyzetedet – mondtam Leslie-nek. – És akkor tudni fogja… tudni fogják az rzök, hogy mindent elmondtam neked. Ez egészen biztosan tilos. – Igen, egészen biztosan – bólintott Leslie. – Lehet, hogy küldeni fognak hozzánk egy fekete ruhás férfit, aki majd eltesz láb alól, mert olyasmit tudok, amit senkinek sem lenne szabad tudnia… – Úgy t nt, kifejezetten mulattatja ez a lehet ség. – És ha nem tévedek? – Akkor… Ma délután egyébként is gázsprayt akartam venni neked, akkor veszek magamnak is egyet. – Leslie megpaskolta a vállamat. – Ugyan már! Nem hagyjuk, hogy k gy zzenek. – Nem, azt nem hagyjuk. – Irigyeltem Leslie megingathatatlan optimizmusát. A dolgoknak mindig a jó oldalát látta. Már amikor volt jó oldaluk. 233

Az

rz k krónikái 1949. augusztus 14.

15 órától 18 óráig. Lucy is Paul megjelent az irodámban, hogy elapszáljanak. Az újjáépítésr l és bizonyos városrészek szanálásáról beszélgettünk, és arról a hihetetlen tényr l, hogy Notting Hill az idejükben az egyik legfelkapottabb és legdivatosabb városrész lesz. ( k úgy mondják: „trendi”.) Ezenkívül hoztak egy listát, amelyen szerepel az összes Wimbledongy ztes neve 1950-ig visszamen leg. Megígértem, hogy a fogadásokon nyert pénzb l alapot hozok létre a gyermekeim és az unokáim egyetemi tanulmányainak finanszírozására. Azt is fontolóra veszem, hogy megvásárolok egyet-kett t a Notting Hill-i leromlott ingatlanok közül. Soha nem tudhatja az ember. Feljegyezte: Lucas Montrose, 3. fokozatú adeptus

14

A

z óra gyötrelmesen lassan telt, az ebéd gusztustalan volt, mint mindig (Yorkshire-puding), és amikor a dupla kémia-óra után végre hazamehettünk, úgy éreztem, megint le kellene feküdnöm aludni. Charlotte egész nap nem vett rólam tudomást. Egyszer szünetben megpróbáltam vele beszélni, de csak ennyit mondott: – Ha netán bocsánatot akarsz kérni, felejtsd el! – Mégis miért kellene bocsánatot kérnem? – kérdeztem felháborodva. – Hát, ha magadtól nem tudod… – Charlotte! Nem tehetek róla, hogy én örököltem azt a hülye gént, és nem te! Charlotte dühösen szikrázó szemmel meredt rám. – Ez nem egy hülye gén… ez egy adomány. Különleges ajándék. És olyasvalakire pazarolták, mint te. De te túl gyerekes vagy ahhoz, hogy akár csak megközelít leg felfogd a jelent ségét! Azután sarkon fordult, és faképnél hagyott. – Majd rendbe jön – mondta Leslie, miközben kipakoltuk a cuccainkat az iskolai szekrényünkb l. – Csak el bb hozzá kell szoknia, hogy már nem különleges. – De hát olyan igazságtalan velem! – panaszoltam. – Hiszen én semmit nem vettem el t le. – Valamit mégiscsak elvettél t le! – Leslie odanyújtotta nekem a hajkeféjét. – Tessék! – Mit csináljak vele? – Fésülködj meg! Mi mást? 235

Szófogadóan végigszántottam a hajkefével a hajamon. – De miért fésülködjek meg? – kérdeztem. – Csak azt akartam, hogy jól nézz ki, amikor viszontlátod Gideont. Szerencsére nincs szükséged szempillaspirálra, a szempilláid anélkül is olyan feketék és hosszúak… Gideon nevének hallatán céklavörös lettem. – Lehet, hogy ma nem is találkozom vele. Állítólag csak elküldenek leckét írni 1956-ba, egy pincébe. – Igen, de lehet, hogy el tte vagy utána valamikor összefutsz vele. – Leslie, én nem vagyok az esete! – Azt nem úgy gondolta… – mondta Leslie. – De igen! – Na, és? Az ember bármikor megváltoztathatja a véleményét. Mindenesetre neked az eseted. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. Értelmetlen lett volna tagadni. volt az esetem. Pedig szívesen áltattam volna magam az ellenkez jével. – Minden lánynak tetszene – mondtam. – Legalábbis küls re. De folyton kihoz a sodromból, parancsolgat, és egyszer en… egyszer en valószín tlenül… – …jó fej? – Leslie kedvesen rám mosolygott. – Te is jó fej vagy! Tényleg! Te vagy a legklasszabb csaj, akit ismerek. Engem leszámítva. És parancsolgatni egyébként te is tudsz. Most pedig gyere! Feltétlenül látni szeretném a limuzint, ami érted jön. James ridegen biccentett, amikor elhaladtunk a fülkéje el tt. – Várj egy kicsit! – szóltam Leslie-nek. – Kérdeznem kell valamit Jamest l. Amikor megálltam, James arcáról elt nt a fásultság, és rám mosolygott. – Gondolkodtam a múltkori beszélgetésünkön – mondta. – A csókon?

236

– Nem! A himl n. Lehet, hogy tényleg elkaptam. Egyébként nagyon szépen csillog ma a hajad. – Köszönöm. James? Megtennél egy szívességet? – Remélem, semmi köze a csókolózáshoz. Elnevettem magam. – Az sem rossz ötlet – feleltem. – De most a jó modorról lenne szó. – A jó modorról? – Mindig azt mondod, hogy nem tudom, mi a jó modor. És teljesen igazad van. Ezért szeretnélek megkérni, hogy mutasd meg nekem, hogyan kell helyesen viselkedni. A te id dben. Hogyan kell beszélni, pukedlizni, hogyan… jaj, mit tudom én… – …hogyan tartja az ember a legyez t? Hogyan táncol? Hogyan viselkedik, amikor a régensherceg is a teremben tartózkodik? – Pontosan! – Nos… ezt meg tudom mutatni. – Szuper vagy – lelkendeztem, majd vidáman tovább indultam. – Ja, és James! Vívni is tudsz? – Természetesen – mondta James. – Nem azért, hogy dicsekedjek, de a klubban az egyik legjobb vívónak számítok. Maga Galliano is azt mondja, hogy különlegesen tehetséges vagyok. – Király! – kiáltottam. – Igaz barát vagy! – Azt szeretnéd, ha a szellem megtanítana vívni? – Leslie érdekl dve követte a beszélgetésünket. Persze csak az én részemet hallotta. – Képes egyáltalán megtartani egy kardot? – Majd meglátjuk – feleltem. – Mindenesetre jól kiismeri magát a 18. században. Végtére is onnan jött. A lépcs n utolért bennünket Gordon Gelderman. – Már megint beszélgettél a fali fülkével, Gwendolyn. A két szememmel láttam. – Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém. Gordon. Megsért dik, ha nem állok szóba vele. – Ugye tudod, hogy elég furcsán viselkedsz? 237

– Igen, kedves Gordon, tudom. De legalább nem mutálok. – Ez elmúlik – kötözködött Gordon. – Jó lenne, ha te is elmúlnál – vetette oda Leslie. – Aha, ti ketten biztosan megint beszélgetni akartok – gúnyolódott Gordon. Állandóan rajtunk lógott. – Értem. Ma még csak öt órátok volt, hogy összedugjátok a fejeteket. Találkozunk kés bb, a moziban? – Nem – vágta rá Leslie. – Különben sem érek rá – folytatta Gordon, miközben árnyékként követett minket az el csarnokon át. – Meg kell írnom ezt a béna fogalmazást a pecsétgy kr l. Mondtam már, hogy gy lölöm Mr. Whitmant? – Igen, de ma még csak százszor – felelte Leslie. Már akkor láttam a kapu el tt álló limuzint, amikor még ki sem léptünk az épületb l. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. Még mindig szörnyen kínosan éreztem magam a tegnap este miatt. – H ha! Ez meg miféle verda? – Gordon halkan füttyentett. – Talán mégis igaz a pletyka, hogy Madonna lánya hozzánk jár iskolába. Természetesen szigorú inkognitóban és álnéven. – Hát, persze! – mondta Leslie, és hunyorogni kezdett a napfényben. – Éppen ezért jönnek érte limuzinnal. Így senki sem veheti észre, hogy inkognitóban van. Az épület el tt a diákok szájtátva bámulták a limuzint. Cynthia és a barátn je, Sarah is a lépcs n állt és bámészkodott. k ketten viszont nem az autót nézték, hanem valami mást, t le egy kicsit jobbra. – És én még azt hittem, hogy a mi kis stréberünk soha nem randizik – jegyezte meg epésen Sarah. – F leg nem ilyen díszpéldányokkal. – Lehet, hogy az unokatestvére – reménykedett Cynthia. – Vagy a bátyja.

238

Leslie karjába markoltam. Gideon ott állt teljes életnagyságban az iskolaudvaron, csak úgy lazán, farmerben és pólóban. És Charlotte-tal beszélgetett. Leslie-nek rögtön leesett a tantusz. – Azt hittem, hosszú a haja – mondta szemrehányó hangon. – Hosszú is! – feleltem. – Félhosszú! – vágott vissza Leslie. – Az más. Nagyon me. – Ez homokos! Ötven fontban fogadok, hogy homokos! – mondta Gordon. Karjával a vállamra támaszkodott, hogy jobban lásson köztünk. – Te jó ég! Hozzáért! – súgta Cynthia. – Megfogta a kezét! Charlotte mosolyát onnan is látni lehetett, ahol álltunk. Nem mosolygott gyakran (eltekintve attól a ferde Mona Lisa vigyortól), de amikor mosolygott, elb völ en szép volt. Még egy gödröcske is megjelent olyankor az arcán. Ezt biztosan Gideon is észrevette, és tutira nem tartotta hétköznapinak. – Megsimogatja az arcát! Ó, Istenem! Tényleg! Képtelen voltam továbbra is úgy tenni, mintha nem érdekelne. – És most megcsókolja! Mindannyian visszafojtottuk a lélegzetünket. Tényleg úgy festett, mintha Gideon meg akarná csókolni Charlotte-ot. – De csak az arcát – sóhajtotta Cynthia megkönnyebbülten. – Mégiscsak az unokatestvére. Gwenny, kérlek, mondd, hogy az unokatestvére! – Nem – ráztam a fejem. – Nem rokonok. – És nem is homokos – mondta Leslie. – Fogadjunk? Nézd csak meg a pecsétgy jét! Charlotte még egyszer rámosolygott Gideonra, majd könynyed léptekkel elvonult. Rossz hangulata szemmel láthatólag mintha elpárolgott volna. Gideon felénk fordult. El tudtam képzelni, milyen látványt nyújtunk. Négy szájtáti lány plusz Gordon, amint bámészkodva és vihorászva állunk a lépcs n. 239

Ismerem a magadfajta lányokat. Na, szuper! Pontosan ránk illik. – Gwendolyn! – kiáltott oda Gideon. – Hát itt vagy végre! Kollektív leveg -visszatartás következett Cynthia, Sarah és Gordon részér l. És részemr l is, be kell vallanom. Egyedül Leslie maradt higgadt. Hátulról finoman meglökött. – Na, siess már! Vár a limuzinod. Miközben lassan lementem a lépcs n, éreztem, amint a hátamba fúródik a többiek tekintete. Valószín leg teljesen leesett az álluk. Gordoné biztosan. – Szia! – mondtam, amikor odaértem Gideonhoz. Több nem tellett t lem. A nap fényében még zöldebbnek láttam a szemét, mint egyébként. – Szia! – Gideon figyelmesen végigmért, talán egy árnyalatnyit túl alaposan is. – Éjjel megn ttél? – Nem. – Összehúztam a kabátot a mellemen. – Csak öszszement az egyenruhám. Gideon elvigyorodott. Azután átnézett a vállam fölött. – Azok ott a barátn id? Azt hiszem, az egyik mindjárt elájul. Ó, egek! – Cynthia Dale – mondtam, anélkül, hogy hátrafordultam volna. – Ösztrogén túltengésben szenved. Ha érdekel, szívesen összehozlak vele. Gideon erre még szélesebben elmosolyodott. – Talán majd máskor. Most indulás! Ma még sok dolgunk lesz. – Azzal karon fogott (a lépcs n hangos visítás hangzott fel), és a limuzinhoz vezényelt. – Nekem csak a házi feladatomat kell megcsinálnom. 1956ban. – Változott a terv. – Gideon kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. (Szinkronvisítás a lépcs fel l.) – Ma délután meglátogatjuk az üknagyanyádat. Kifejezetten veled szeretne beszélni. – A hátamra tette a kezét, hogy besegítsen az autóba. (Ismét hangos visítás a lépcs fel l.)

240

Ledobtam magam a hátsó ülésre. Velem szemben már ott ült egy ismer s, gömbölyded alak. – Helló, Mr. George! – Gwendolyn, bátor leányom, hogy érzed magad? – Mr. George egész lényében úgy sugárzott, mint a kopasz folt a fején. Gideon leült mellé. – Hát… köszönöm, jól. – Elvörösödtem, mert arra gondoltam, milyen szánalmas képet sikerült tegnap este mutatnom magamról. Legalább Gideon nem célozgatott rá. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. – Mi van az üknagyanyámmal? – kérdeztem izgatottan. – Nem értettem pontosan. – Hát, igen, mi sem értettük pontosan – mondta Gideon, és felsóhajtott. A limuzin elindult. Ellenálltam a kísértésnek, hogy a hátsó ablakon át egy utolsó pillantást vessek a barátaimra. – Margret Tilney, született Grand, a te Arista nagymamád nagymamája volt, és egyben az utolsó id utazó el tted és Lucy el tt. Az rz k a második id utazását követ en, 1894-ben minden gond nélkül be tudták olvasni az eredeti kronográfba. Élete hátralév részében, egészen 1944-ig rendszeresen elapszált a kronográffal. A Krónikák barátságos, együttm köd hölgyként említik. – Mr. George idegesen dörzsölgette a homlokát. – A második világháborúban, London bombázása alatt az rz k egy csoportjával és persze a kronográffal együtt vidékre költözött. Ott is halt meg hatvanhét évesen, tüd gyulladás következtében. – Milyen… szomorú! – Nem értettem egészen pontosan, hová akar kilyukadni. – Amint tudod, Gideon már hét személyt felkeresett a múltban a Tizenkettek Köréb l, és vért vett t lük a második, új kronográf számára. Pontosabban hatot, ha az ikreket egynek számítjuk. Ha a te véredet és Gideonét is hozzáadjuk, akkor már csak négyen hiányoznak. Az Opál, a Nefrit, a Zafír és a Fekete Turmalin. 241

– Elaine Burghley, Margret Tilney, Lucy Montrose és Paul de Villiers – egészítette ki Gideon. – Tehát négyüket még fel kell keresni a múltban, és le kell csapolni a vérüket. – Ezt megértettem, nem voltam annyira gyengeelméj . – Pontosan. Nem számítottunk rá, hogy Margretnél bármilyen komplikáció adódhat. – Mr. George hátrad lt. – A többieknél igen, de Margret Tilney esetében nem volt okunk feltételezni, hogy nehézségeink lesznek. Az életét pontról pontra feljegyezték az rz k. Tudjuk, hol tartózkodott élete minden egyes napján. Ezért könny volt megszervezni egy találkozót közte és Gideon között. Gideon múlt éjjel visszautazott az 1937-es évbe, hogy találkozzon Margret Tilneyvel nálunk, a Temple-ben. – Tényleg? Tegnap éjjel? Mégis mikor aludtál, az ég szerelmére? – Úgy terveztük, hogy egykett re végzek – mondta Gideon, és karba tette a kezét. – Csak egy órát szántunk az egész akcióra. Mr. George folytatta: – De várakozásunkkal ellentétben, miután Gideon elmagyarázta neki a dolgok állását, Margret nem engedte, hogy vért vegyen t le – mondta, majd kérd n nézett rám. Ó, most talán mondanom kellene valamit? – Talán… csak nem értette meg – nyögtem ki. Végül is elég zavaros história volt. Gideon a fejét rázta. – Nagyon is jól megértette, mit szeretnék. Mert már tudta, hogy az els kronográfot ellopták, és most azon vagyok, hogy megszerezzem a vérét a másodikhoz. – De hát hogyan sejthette, mi fog történni sok évvel kés bb? Talán látnok volt? – Alig mondtam ki a kérdést, már tudtam is a választ. Úgy t nt, lassan sikerül megértenem ezt az egész id utazósdit. – Valaki már járt nála el tted, és elmondta neki, ugye? – kérdeztem. 242

Gideon elismer en bólintott. – És bebeszélte neki, hogy semmi esetre se engedje meg, hogy vért vegyenek t le. Ami még különösebb volt, azt is megtagadta, hogy beszéljen velem. Segítségül hívta az rz ket, és azt követelte, hogy tartsanak engem távol t le. – De vajon ki lehetett? – töprengtem hangosan. – Tulajdonképpen csak Paul és Lucy jöhet szóba. k képesek temportálni, és meg akarják akadályozni, hogy a kör bezáruljon. Mr. George és Gideon egymásra nézett. – Amikor Gideon visszatért, meg kellett fejtenünk egy rejtélyt – mondta Mr. George. – Volt ugyan halvány elképzelésünk arról, mi történhetett, de hiányoztak a bizonyítékok. Ezért Gideon ma reggel még egyszer visszament a múltba, és újból meglátogatta Margret Tilneyt. –S napod volt, nem igaz? – A fáradtság jeleit kerestem Gideon arcán, de hiába. Épp ellenkez leg, nagyon is éber volt. – Hogy van a karod? – Jól. Hallgasd végig, amit Mr. George mondani akar. Ez fontos. – Gideon ezúttal közvetlenül els id utazása után, tehát 1894-ben kereste fel Margretet – folytatta Mr. George. – Ehhez tudnod kell, hogy az X faktor, vagy más néven id utazás gén, a tapasztalatok szerint csak az iniciációs ugrást követ en mutatható ki a vérb l. Mivel azt a vért, amelyet az els temportálás el tt vesznek le az id utazótól, a kronográf a jelek szerint képtelen felismerni. Saint Germain gróf végzett ezzel kapcsolatban néhány kísérletet, amelyek az idejében kis híján végleg tönkretették a kronográfot. Annak tehát semmi értelme, hogy vérvétel céljából gyermekkorában keressünk fel egy id utazót. Még ha pár dolgot meg is könnyítene. Érted? – Igen – vágtam rá csak úgy, minden meggy dés nélkül. – Gideon tehát ma reggel találkozott a fiatal Margrettel els , hivatalos elapszálása alkalmából. Els id utazását követ en Margretet azonnal a Temple-be vitték. Még a kronográfba tör243

tén beolvasás el készületei alatt második alkalommal is temportált, ez volt az addig mért leghosszabb spontán temportálás. Több mint két órát töltött távol. – Mr. George, megtenné, hogy egyszer en kihagyja a lényegtelen részleteket?! – javasolta Gideon, árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Igen, igen. Hol is tartottam? Tehát Gideon meglátogatta Margretet az els elapszálásakor. És újból elmagyarázta neki az ellopott kronográf történetét, és hogy most itt a lehet ség, hogy a második kronográf segítségével mindent jóvátegyünk. – Ha! – kiáltottam közbe. – Akkor hát innen ismerte az id sebb Margret az egész történetet. Gideon maga mesélte el neki! – Igen, ez is elképzelhet lenne – mondta Mr. George. – De már ekkor sem volt számára újdonság. – Tehát még Gideon el tt járt nála valaki. Lucy és Paul. A múltba utaztak a lopott kronográffal, hogy elmondhassák Margret Tilneynek, hogy el bb vagy utóbb nagy valószín séggel felbukkan valaki, aki vért akar venni t le. Mr. George hallgatott. – Na és ezúttal megengedte, hogy Gideon vért vegyen t le? – Nem – mondta Mr. George. – Ezúttal sem engedte meg. – Mindenesetre tizenhat évesen még nem volt olyan csökönyös, mint id sebb korában – tette hozzá Gideon. – Ezúttal legalább el lehetett vele beszélgetni egy kicsit. És végül kibökte, hogy senki mással nem hajlandó tárgyalni a vérér l, csakis veled. – Velem? – A te nevedet mondta. Gwendolyn Shepherd. – De… – Az ajkamba haraptam, miközben Mr. George és Gideon az arcomat fürkészte. – Úgy tudtam, Paul és Lucy még a születésem el tt elt nt. Akkor hát hogyan tudhatták a nevem, és hogy mondhattak rólam bármit is ennek a Margretnek? – Igen, pontosan ez itt a kérdés – bólogatott Mr. George.

244

– Tudod, Lucy és Paul annak az évnek a májusában lopta el a kronográfot, amikor te születtél. El ször elrejt ztek vele a jelenben. Néhány hónapig egész ügyesen sikerült elt nniük az rz k által megbízott nyomozók szeme el l. Félrevezették ket, és mindenféle trükköket alkalmaztak. Gyakran váltogatták a tartózkodási helyüket, és bejárták a kronográffal fél Európát. De azután egyre sz kebb kört vontunk köréjük, és megértették, hogy hosszú távon csak akkor szökhetnek meg el lünk, ha a kronográffal együtt a múltba menekülnek. Az, hogy feladják a küzdelmet, számukra sajnos nem jöhetett szóba. Megalkuvás nélkül védelmezték téves ideáikat. – Mr. George felsóhajtott. – Olyan fiatalok és szenvedélyesek voltak… – Pillantása a távolba révedt. Gideon megköszörülte a torkát, mire Mr. George feleszmélt, és folytatta: – Mindeddig azt hittük, hogy ezt a lépést itt Londonban tették meg, méghozzá szeptemberben, néhány héttel a születésed el tt. – De hát akkor még nem tudhatták a nevemet! – Úgy van – mondta Mr. George. – Ezért mérlegeljük ma reggeli tapasztalataink alapján azt a lehet séget, hogy csak a te születésed után utaztak a kronográffal együtt a múltba. – Bármi is volt az okuk rá – tette hozzá Gideon. – És persze azt sem ártana tisztázni, honnan tudta Lucy és Paul a nevedet és jöv beni küldetésedet. Bárhogyan is volt, Margret Tilney az együttm ködés minden formáját elutasítja. Er sen törtem a fejem. – És hogyan szerezzük meg a vérét? – Ó, Istenem! Ezt ugye nem én mondtam, vagy mégis? – Csak nem akartok er szakot alkalmazni? – Lelki szemeim el tt már láttam is Gideont, amint éterrel, béklyóval és egy hatalmas injekciós t vel hadonászik, ami érzékenyen érintette a róla alkotott ábrándjaimat. Mr. George megrázta a fejét. – Az rz k tizenkét aranyszabálya közül az egyik úgy hangzik, hogy csak akkor alkalmazunk er szakot, ha semmi más, vagyis sem a tárgyalás, sem a 245

megegyezés nem m ködik. Tehát el ször megpróbálkozunk azzal, amit Margret ajánlott. Odaküldünk hozzá téged. – Hogy rábeszéljem? – Hogy tájékozódjunk az indítékairól és az informátorairól. Veled biztosan szóba áll, hiszen maga akarta így. Tudni szeretnénk, mi a mondanivalója számodra. Gideon felsóhajtott. – Egész reggel mintha a falnak beszéltem volna. – Igen. Ezért Madame Rossini éppen azon igyekszik, hogy varrjon neked egy csinos nyári ruhát az 1912-es év divatja szerint – mondta Mr. George. – Meg kell ismerned az üknagyanyádat. – Miért éppen 1912? – Tökéletesen véletlenszer en választottuk ki ezt az évet. Gideon mégis úgy gondolja, hogy esetleg belesétálhattok egy csapdába. – Egy csapdába? Gideon nem szólt egy szót sem, csak meredten nézett rám. És tényleg nyugtalannak t nt. – Ez a logika törvényei szerint gyakorlatilag kizárt – csóválta a fejét Mr. George. – Miért állítana bárki is csapdát nekünk? Gideon közelebb hajolt hozzám. – Gondolkozz egy kicsit! Lucy és Paul birtokában van a kronográf, és a tizenkét id utazó közül tíznek a vérét már beolvasták abba a készülékbe. Hogy bezárhassák a kört, és a saját céljaikra használhassák fel a titkot, már csak a kett nk vérére van szükségük. – De… Lucy és Paul épp azt akarta megakadályozni, hogy a kör bezáruljon, és hogy kiderüljön a titok – tiltakoztam. Mr. George és Gideon ismét egymásra nézett. – Ez az, amit az anyukád hisz – felelte Mr. George. És ezt gondoltam én is, egészen eddig. – És ti nem hiszitek el?

246

– Próbáld meg más szemmel nézni! Mi van akkor, ha Lucy és Paul csakis magának szeretné megtartani a titkot? – kérdezte Gideon. – Mi van, ha ezért lopták el a kronográfot? Akkor ahhoz, hogy lef zzék Saint Germain grófot, egyedül a mi vérünk hiányozna. Ezen egy ideig elgondolkodtam. Azután így szóltam: – És mivel csak a múltban találkozhatnak velünk, oda kell csalniuk bennünket valahová, hogy hozzáférhessenek a vérünkhöz. Azokra a férfiakra gondoltam, akik tegnap ránk támadtak a Hyde Parkban. – Pontosan – bólintott Gideon, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Ha megöltek volna bennünket, annyit vehettek volna a vérünkb l, amennyit csak akarnak. Már csak azt kell kideríteni, honnan tudták, hogy ott leszünk. – Ismerem Lucyt és Pault. Ez nem az stílusuk – ellenkezett Mr. George. – Az rzök tizenkét aranyszabályával n ttek fel, és egészen biztos, hogy nem öletnék meg a saját rokonaikat. k is adnak a tárgyalásra és a mege… – Ismerte Lucyt és Pault, Mr. George – vágott a szavába Gideon. – De vajon azt tudja-e, mivé váltak id közben? Egyikükr l a másikukra néztem. – Mindenképpen érdekel, mit szeretne t lem az üknagyanyám – jelentettem ki határozottan. – És hogy lehetne ez egy csapda, ha mi magunk választjuk ki a látogatásunk id pontját? – Én is így gondolom – helyeselt Mr. George. Gideon lemondóan felsóhajtott. – Ezt már úgyis eldöntöttétek. Madame Rossini egy bokáig ér fehér ruhát adott rám, halvány kockás mintával és matrózgallérral. A derekán égszínkék szalaggal volt megkötve, ugyanabból az anyagból, mint az a szalag, amely a gallér és a gombsor közötti átmenetet díszítette. Amikor megláttam magam a tükörben, kissé csalódott voltam. Túlzottan jóravaló lány benyomását keltettem. Az egész 247

maskara egy picit a Szt. Lukács templom ministránsainak viseletére emlékeztetett. Oda jártunk ugyanis vasárnapi istentiszteletre. – Az 1912-es divat természetesen össze sem hasonlítható a rokokó extravaganciájával – magyarázta Madame Rossini, miközben egy pár b rb l készült gombos csizmát nyújtott át nekem. – Úgy mondanám, hogy a n k bájait akkoriban inkább elfedték, mintsem hangsúlyozták. – Én is úgy mondanám. – Most még hátravan a frizura. – Madame Rossini gyengéden lenyomott egy székbe, és a fejem egyik oldalán mély választékot húzott. Azután tincsenként felt zte a hajamat a tarkómon. – Nem túl… buggyos a fülem fölött? – Annak úgy kell állnia – jelentette ki Madame Rossini. – Szerintem nem áll jól. És ön szerint? – Neked minden jól áll, Hattyúnyak kisasszony. Különben is, ez itt nem szépségverseny. Itt a lényeg a… – …a hitelesség. Tudom. Madame Rossini felnevetett. – Akkor minden rendben. Ezúttal dr. White jött értem, hogy elkísérjen a kronográf pincebeli rejtekhelyére. Rosszkedv volt, mint mindig, de barátságtalan pillantását ellensúlyozta Robert, a kis szellemfiú barátságos mosolya. Visszamosolyogtam rá. Tényleg nagyon aranyos volt a sz ke hajtincseivel és a gödröcskékkel az arcán. – Szia! – Szia, Gwendolyn! – mondta Robert. – Nincs értelme túlzottan örülni a viszontlátásnak – mordult rám dr. White, és meglengette el ttem a fekete kend t. – Jaj, ne! Miért kell ez már megint? – Semmi okunk bízni benned – közölte dr. White. – Ah! Adja csak ide, maga goromba fráter! – Azzal Madame Rossini kikapta a kezéb l a kend t. – Ezúttal senki nem teszi tönkre a m vemet. 248

Pedig nem bántam volna. Madame Rossini személyesen és nagyon óvatosan kötötte be a szemem. Egyetlen hajam szála sem görbült. – Sok szerencsét, kicsim! – búcsúzott, amikor dr. White kivezetett a varróm helyb l. Vakon intettem búcsút neki. Megint nagyon kellemetlen érzés volt, csak úgy a semmiben botladozni. Az út lassanként mégis ismer ssé vált. De ezúttal Robert mindig el re figyelmeztetett. – Még két lépcs fok, és most balra a titkos ajtón keresztül. Vigyázat, küszöb! Még tíz lépés, és kezd dik a nagy lépcs . – Ez igazán nagyon kedves, köszönöm. – Csak semmi szemtelenkedés! – morgott dr. White. – Hogy lehet, hogy te hallasz engem, meg nem? – kérdezte szomorúan Robert. – Ezt sajnos én sem tudom – mondtam, és er t vett rajtam a szánalom. – Átadjak neki egy üzenetet? Robert hallgatott. Dr. White így szólt: – Glenda Montrose-nak igaza volt. Tényleg magadban beszélsz. A kezemmel végigtapogattam a falat. – Ó, ezt a falmélyedést ismerem. Most megint egy lépcs fok következik, itt is van, és huszonnégy lépés után jobbra kanyarodunk. – Te számoltad a lépéseket! – Csak mert unatkoztam. Tulajdonképpen miért olyan gyanakvó, dr. White? – Ó, egyáltalán nem vagyok gyanakvó. Megbízom benned. Egyel re. Pillanatnyilag még valamelyest jók a szándékaid, legfeljebb az anyukád furcsa ötletei befolyásolhatnak. De senki sem tudja még, mi válhat bel led. Ezért nem venném jó néven, ha tudomást szereznél a kronográf hollétér l. – Annyira nem lehet nagy ez a pince – mondtam. – Fogalmad sincs – nevetett dr. White. – Már el fordult, hogy elveszett benne valaki. – Tényleg? 249

– Igen. – A hangja kicsit megcsuklott, ebb l tudtam, hogy csak tréfál. – Mások napokig tévelyegtek folyosóról folyosóra, míg végre eljutottak egy kijáratig. – Szívesen elmondanám neki, hogy sajnálom, ami történt – mondta Robert. Nyilvánvalóan sokáig kellett gondolkodnia ezen. – Ó! – Szegény kisfiú. Legszívesebben megálltam volna, hogy megöleljem. – De hát véletlen baleset volt! – Biztos vagy benne? – Dr. White még mindig azokra az emberekre gondolt, akik eltévedtek a pincében. Robert kifújta az orrát. – Azon a reggelen összevesztünk. Azt mondtam neki, hogy gy lölöm, és hogy azt kívánom, bárcsak másvalaki lenne az apukám. – De hát biztosan nem vette komolyan. Egészen biztosan. – De igen. És most azt hiszi, hogy nem szerettem, de most már nem mondhatom el neki. – A vékony hangocska, mely most hallhatóan reszketett, a szívembe markolt. – Ezért olyan nehéz elszakadni t le? – Nem akarom egyedül hagyni. Igaz, hogy nem hall és nem lát engem, de talán érzi, hogy itt vagyok. – Jaj, szívem! – Most már nem bírtam tovább, megálltam. – Egészen biztosan érzi. És minden apa tudja, hogy a gyerekek néha mondanak olyan dolgokat, amiket nem úgy gondolnak. – Ez kétségtelen – suttogta dr. White. A hangja egyszerre rekedtessé vált. – Ha az ember két nap tévétilalmat rendel el, amiért a gyerek kint hagyta a biciklijét az es ben, nem kell csodálkoznia, ha rákiabálnak, és olyasmit mondanak neki, amit a másik nem is úgy gondol. Azzal megbökött, hogy továbbinduljak. – Örülök, hogy ezt mondja, dr. White. – Én is! – örvendezett Robert. Az út hátralév részét mindketten remek hangulatban töltöttük. Egy nehéz tolóajtót hallottam kinyílni, majd becsukódni mögöttünk. 250

Az els dolog, amit megláttam, amikor levettem a kend t a szememr l, Gideon volt cilinderrel a fején. Nyomban hangos kacagásban törtem ki. Haha! Ezúttal az fején van idétlen kalap! – A kisasszony ma rendkívül jó hangulatban van – jegyezte meg dr. White. – Hála az önmagával folytatott kiadós társalgásnak. – A hangja azonban nem csengett annyira gunyorosan, mint máskor. Mr. de Villiers is nevetni kezdett. – Én is viccesnek találom – mondta jókedv en. – Úgy néz ki, mint egy cirkuszigazgató. – Örülök, hogy jól érzitek magatokat – morgott Gideon. A cilindert l eltekintve remekül nézett ki. Hosszú, sötét nadrág, sötét kabát, fehér ing – egy kicsit úgy festett, mintha épp esküv re készülne. Tet l talpig végigmért, én pedig visszatartottam a lélegzetemet, és feszülten vártam a megtorlást. Nekem az helyében kapásból legalább tíz sért megjegyzés jutott volna eszembe a küls mr l. De nem mondott semmit, csak vigyorgott. Mr. George a kronográffal volt elfoglalva. – Gwendolyn megkapott minden útmutatást? – Azt hiszem, igen – felelte Mr. de Villiers. Fél órát beszélgetett velem a „Nefrit akcióról”, miközben Madame Rossini el készítette a kosztümöt. Nefrit akció! Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék Emma Peel ügynök a titkosszolgálattól. Leslie és én imádtuk azt a filmet, Uma Thurmannel a f szerepben. Bosszúállók. Még mindig nem tudtam felfogni Gideon makacs elméletét arról, hogy csapdába csalnak bennünket. Bár Margret Tilney egyértelm en közölte, hogy velem akar beszélni, de nem adott meg id pontot. Még ha az is volt a szándéka, hogy csapdába csaljon, nem tudhatta el re, élete melyik napján és melyik órájában bukkanunk fel. Az pedig végképp valószín tlennek t nt, hogy Lucynek és Paulnak sikerül éppen az általunk kiválasztott id pontban el251

csípnie bennünket. A választás tehát 1912 júniusára esett. Margret Tilney ekkor harmincöt éves volt. Férjével és három gyermekével egy belgráviai házban élt. Itt terveztük meglátogatni. Felnéztem, és észrevettem, hogy Gideon tekintete rajtam pihen. Pontosabban a dekoltázsomon. Ez már mindennek a teteje! – Hé! Csak nem a mellemet bámulod? – csattantam fel. Gideon elvigyorodott. – Nem közvetlenül – suttogta vissza. Hirtelen beugrott, mire gondol. A rokokóban lényegesen egyszer bb volt tárgyakat elrejteni a csipke mögé, bosszankodtam magamban. Addigra sajnos már Mr. George is felfigyelt ránk. El rehajolt. – Ez csak nem egy mobiltelefon? – kérdezte. – De hát nem vihetsz magaddal semmilyen tárgyat a jelenb l a múltba! – Miért nem? Még hasznunkra válhat! – (A Rákóczyról és Lord Bromptonról készült fotó tök jól sikerült!) – Ha legutóbb lett volna Gideonnál egy valamirevaló pisztoly, sokkal könynyebb dolgunk lett volna. Gideon a szemét forgatta. – Képzeld csak el, mi történne, ha a múltban elveszítenéd a mobilodat – mondta Mr. de Villiers. – Az, aki megtalálná, valószín leg nem tudna mit kezdeni vele. De az is lehet, hogy mégis. És akkor a telefonod megváltoztatná a jöv t. Vagy egy pisztoly! Még elgondolni is rossz, mi történne, ha az emberiség hamarabb rájönne az efféle különleges fegyverek használatára. – S t, ezek a tárgyak bizonyítékul szolgálhatnak a létezésetekre, és persze a miénkre is – tette hozzá dr. White. – Egyetlen apró tévedés következtében minden megváltozhatna, és veszélybe kerülhetne a kontinuum. Az ajkamba haraptam, és arra gondoltam, mennyiben változtatná meg az emberiség jöv jét az a gázspray, amit például a 18. században veszítenék el. Talán mindent jóra fordítana, ha a megfelel személy találná meg… 252

Mr. George kinyújtotta a kezét. – Addig vigyázok rá. Sóhajtva nyúltam be a dekoltázsomba, és a kezébe nyomtam a mobilomat. – De utána azonnal kérem vissza! – Készen állunk végre? – érdekl dött dr. White. – A kronográf csak rátok vár. Készen álltam. Enyhe bizsergést éreztem a gyomromban, és be kellett vallanom magamnak, hogy ez a kis kaland sokkal jobban tetszik, mint ha egy unalmas évben leckét kellene írnom egy dohos pincében. Gideon fürkész pillantást vetett rám. Talán azon töprengett, vajon mit rejthettem még el az öltözékem alatt. Ártatlanul néztem vissza rá – a gázsprayt sajnos csak a következ alkalommal tudom magammal vinni. Kár. – Készen állsz, Gwendolyn? – kérdezte végül. Rámosolyogtam. – Én igen, ha te is.

253

„Kizökkent az id ; – ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” Hamlet William Shakespeare (1564-1616) (Arany János fordítása)

15

A

z rz k egyik konflisa vitt bennünket Temple-b l Belgráviába, végig a Temze mentén. Ezúttal számos londoni látványosságot felismertem. A nap sugarai beragyogták a Big Bent és a Westminster Katedrálist, és legnagyobb örömömre az emberek kalapban és naperny kkel sétálgattak a széles sugárutakon, világos szín ruhákban, amilyen az enyém is volt. A parkok tavaszi zöldben pompáztak, az utcákat rendes aszfalt borította, sehol egy pocsolya. – Ez olyan, mintha egy musical díszletei közt járnánk! – lelkendeztem. – Én is szeretnék egy olyan naperny t! – Szép napot fogtunk ki – mondta Gideon. – És egy jó évet. – A cilinderét otthagyta a pincében, de mivel a helyében én is így tettem volna, nem szóltam miatta. – Miért nem csípjük el Margretet egyszer en a Temple-ben, amikor elapszálni jön? – Már kétszer is megpróbáltam. Nem volt egyszer meggy zni az rz ket, hogy jó szándékkal jövök, a jelszó és a pecsétgy ellenére sem. Mindig nehéz el re kiszámítani a múltbéli rz k reakcióját. Ha kétségeik támadnak, inkább hajlanak arra, hogy azt az id utazót támogassák, akit ismernek, és akit meg kell védeniük, mint azt, aki a jöv l érkezik, és alig vagy egyáltalán nem ismerik. Pontosan úgy, ahogy azt tegnap éjjel és ma reggel is tették. Ha az otthonában látogatjuk meg, talán több sikerrel járunk. És mindenképpen nagyobb esélyünk van rá, hogy meglepjük.

255

– De nem lehet, hogy éjjel-nappal rzi valaki, aki csak arra vár, hogy felbukkanjunk? Elvégre számít ránk. Már sok-sok éve, nem igaz? – Az rz k krónikái nem említenek külön személyi védelmet. Csak azt a kötelez en kirendelt novíciust, aki minden id utazó házát figyeli. – A fekete ruhás férfi – kiáltottam fel. – Nálunk is áll egy ilyen. – Ezek szerint nem álcázza magát valami jól. – Gideon elvigyorodott. – Egyáltalán nem. A kishúgom azt hiszi róla, hogy varázsló. – Err l eszembe jutott valami. – Neked is van testvéred? – Van egy kisöcsém – felelte Gideon. – Illetve már nem is olyan kicsi. Tizenhét éves. – És te? – Tizenkilenc – mondta Gideon. – Legalábbis nemsokára. – Mihez fogsz kezdeni, amikor már nem jársz iskolába? Természetesen azt leszámítva, hogy id nként a múltba utazgatsz. És hegedülsz. Meg az összes többit, amivel egyébként az id det szoktad tölteni. – Hivatalosan már beiratkoztam a Londoni Egyetemre – felelte. – De azt hiszem, ezt a szemesztert elfelejthetem. – Milyen szakra? – Lehet, hogy egy kicsit kíváncsi vagy? – Csak társalgást folytatok – mondtam. Ezt a mondatot Jamest l hallottam. – Szóval mit tanulsz? – Orvostudományt. – Mintha kicsit zavarba jött volna. Elfojtottam egy meglepett „Ó”-t, és ismét kinéztem az ablakon. Orvostudomány. Érdekes. Érdekes. Érdekes. – Az a fiú ott az iskolánál a barátod volt? – Mi? Kicsoda? – Döbbenten néztem rá. – Az a srác, aki mögötted állt, és a válladra tette a kezét. – A hangja olyan közömbösen csengett, mintha csak úgy mellékesen jegyezte volna meg. 256

– Gordon Geldermanra gondolsz? Ó, te jó ég! – Ha nem a barátod, miért engeded meg neki, hogy megérintsen? – Nem engedem meg neki. Hogy szinte legyek, észre sem vettem. – Méghozzá azért nem, mert túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy Gideont figyeljem, amint Charlotte-nak teszi a szépet. Amint visszagondoltam arra a jelenetre, vér szökött az arcomba. Megcsókolta. Vagy legalábbis majdnem. – Mit l pirultál el? Gordon Gallahan miatt? – Gelderman – javítottam ki. – Mindegy. Úgy nézett ki, mint egy idióta. Kitört bel lem a nevetés. – Úgy is beszél – tettem hozzá. – Na és a csókja, az valami borzalmas! – Ennyire részletesen nem voltam rá kíváncsi. – Gideon lehajolt a cip jéhez, és újra bekötötte a f jét. Amikor felegyenesedett, karba tette a kezét, és kinézett az ablakon. – Nézd csak, ez már a Belgrave Road! Várod már, hogy találkozz az üknagymamáddal? – Igen. Nagyon is. – Azonnal elfelejtettem, mir l is beszéltünk az imént. Milyen furcsa volt ez az egész helyzet! Az üknagymamám, akit épp készültem meglátogatni, valamivel fiatalabb volt, mint az anyukám. Nyilvánvalóan el nyösen házasodott, mert az Eaton Placeen álló ház, amely el tt a konflis megállt, nagyon el kel volt. És a f komornyik is el kel volt, aki ajtót nyitott nekünk. Még Mr. Bernhardnál is el kel bb. Fehér keszty t is viselt! Meglehet sen bizalmatlanul mért végig bennünket, amikor Gideon átnyújtott neki egy kártyát, majd közölte, hogy meglepetésnek szántuk a látogatásunkat, és ötórai teára jöttünk. Azt is mondta, hogy kedves régi barátn je, Lady Tilney bizonyára nagyon megörül majd, ha meghallja, hogy Gwendolyn Shepherd érkezett látogatóba.

257

– Azt hiszem, nem tart téged elég finom úriembernek – jegyeztem meg, amikor a f komornyik távozott a kártyával a kezében. – Így, kalap és barkó nélkül. – Nem is beszélve a bajuszról – tette hozzá Gideon. – Lord Tilneynek olyan bajusza van, ami egyik fülét l a másikig ér. Látod? Ott egy kép róla a falon. – Ó, te jó ég! – ámuldoztam. Az üknagymamának elég bizarr ízlése volt, már ami a férfiakat illeti. Ez az a fajta bajusz volt, amelyet éjjelente hajcsavaróra tekernek. – És mi van, ha most egyszer en letagadtatja magát? – kérdeztem. – Talán nincs kedve már megint találkozni veled. – Már megint… ez jó. Számára a legutóbbi alkalom tizenynyolc évvel ezel tt volt. – Valóban? Már olyan régen? – A lépcs n egy asszony állt, vékony és nyúlánk testalkatú, vörös haja hasonlóan volt felt zve, mint az enyém. Úgy nézett ki, mint Lady Arista, csak harminc évvel fiatalabb kiadásban. Döbbenten tapasztaltam, hogy még merev járása is pontosan olyan, mint Lady Aristáé. Amikor megállt el ttem, mindketten hallgattunk, annyira el voltunk merülve egymás tanulmányozásában. Felfedeztem benne egy keveset az anyukámból is. Nem tudom. Lady Tilney mit vagy kit látott bennem, de bólintott, és elmosolyodott, mintha a látványom elégedettséggel töltötte volna el. Gideon várt egy keveset, majd megszólalt: – Lady Tilney, most is ugyanazzal a szándékkal érkeztem, mint tizennyolc éve. Szükségünk lenne pár cseppre a véréb l. – Én pedig most is ugyanazt mondom, mint tizennyolc évvel ezel tt. Nem kapod meg a véremet. – Azzal Gideon felé fordult. – De örömmel látlak benneteket teára. Habár egy kicsit még korán van hozzá. Egy csésze tea mellett jobban esik a beszélgetés is. – Akkor mindenképpen innunk kell egy csészécskével – mondta kedvesen Gideon.

258

Követtük az üknagymamámat fel a lépcs n, egy utcára néz szobába. Az ablaknál kis, kerek asztalka állt. Meg volt terítve három személyre: tányérok, csészék, ev eszköz, kenyér, vaj, lekvár és középen egy tálca, rajta leheletvékony uborkás szendviccsel és süteménnyel. – Mintha már várt volna minket – állapítottam meg, miközben Gideon alaposan körülnézett a szobában. Lady Tilney ismét elmosolyodott. – Valóban, tényleg azt gondolhatná az ember. De az igazság az, hogy más vendégeket várok. Foglaljatok helyet! – Nem, köszönjük, ebben az esetben inkább állunk – felelte Gideon, hirtelen nagyon feszülten. – Nem is akarunk sokáig zavarni. Csak néhány válaszra lenne szükségünk. – És hogyan hangoznak a kérdések? – Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem. – Ki mesélt önnek rólam? – Valaki meglátogatott a jöv l – válaszolta, és még szélesebben elmosolyodott. – Gyakran el fordul velem. – Lady Tilney, már a múltkor is megpróbáltam elmagyarázni önnek, hogy a látogatója tökéletesen félreinformálta önt – mondta Gideon. – Nagy hibát követ el, ha nem a megfelel emberekben bízik meg. – Én is mindig ezt mondom neki – szólalt meg egy férfihang. Az ajtóban egy fiatalember jelent meg, majd lazán közelebb sétált. – Margret, mindig mondom, hogy nagy hibát követsz el, ha nem a megfelel emberekben bízol meg. Ó, de hiszen ez pompásan néz ki! Nekünk szántad? Gideon felszisszent, majd felém nyújtotta a kezét, és megfogta a csuklómat. – Ne közelíts! A másik férfi felvonta a szemöldökét. – Csak veszek egy szendvicset, ha nem bánod. – Szolgáld ki magad nyugodtan! – Amint az üknagymamám elhagyta a szobát, a f komornyik megjelent a küszöbön. A fe259

hér keszty ellenére most úgy festett, mint egy men klub testre. Gideon halkan elkáromkodta magát. – Ne féljetek Millhouse-tól! – mondta a fiatalember. – Habár állítólag egyszer már kitörte egy férfi nyakát. Véletlenül. Nem igaz, Millhouse? Csak bámultam ezt a férfit. Pontosan olyan volt a szeme, mint Falk de Villiers-é, sárga, mint a borostyán. Mint egy farkas szeme. – Gwendolyn Shepherd! – Amikor rám mosolygott, még jobban hasonlított Falk de Villiers-re. Csak legalább húsz évvel fiatalabb kiadásban, és rövidre nyírt, koromfekete hajjal. Félelmet keltett bennem. Barátságosan nézett rám, de volt a tekintetében valami, amit nem tudtam közelebbr l meghatározni. Talán düh? Vagy fájdalom? – Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek. – A hangja egy pillanatra elcsuklott. Kezet nyújtott nekem, de Gideon mindkét kezével utánam nyúlt, és magához rántott. – Nem érhetsz hozzá! A szemöldöke ismét a magasba szökött. – Mit l félsz, kisfiú? – Pontosan tudom, mit akarsz t le! Éreztem, ahogy Gideon szíve a hátam mögött kalapál. – Vért? – A férfi magához vett egy apró, leheletvékony szendvicset, és bedobta a szájába. Azután mindkét tenyerét felmutatta, és így szólt: – Nincs injekciós t , nincs szike. Látod? És most engedd el a lányt! Még a végén összelapítod. – Már megint ez a különös tekintet, amely egyenesen rám irányul. – A nevem Paul. Paul de Villiers. – Mindjárt gondoltam – szólaltam meg végre. – Ön az, aki rávette az unokatestvéremet, Lucyt, hogy lopják el közösen a kronográfot. Miért tette? Paul de Villiers elfintorodott. – Elég furcsa, hogy magázol. – Nekem pedig az a furcsa, hogy ismer engem. 260

– Ne állj szóba vele! – kiáltotta Gideon. Már nem szorított annyira, már csak az egyik karomat fogta, a másikkal pedig kinyitott maga mögött egy oldalajtót, és belesett a szomszédos szobába. Ott egy másik keszty s férfi jelent meg. – Ez Frank – közölte Paul. – És mivel nem olyan nagy és er s, mint Millhouse, nála pisztoly is van. Látod? – Igen – morogta Gideon, és becsapta az ajtót. Tényleg igaza volt. Csapdába estünk. De hogyan történhetett? Az lehetetlen, hogy Margret Tilney élete minden egyes napján megterített nekünk, és beültetett egy pisztollyal felfegyverzett férfit a szomszéd szobába. – Honnan tudta, hogy ma itt leszünk? – kérdeztem Pault. – Nos, igen. Ha most azt mondanám, hogy egyáltalán nem tudtam, csak véletlenül erre jártam, biztosan nem hinnél nekem, ugye? – Kivett a tálból egy süteményt, és leült egy székre. – Hogy vannak a kedves szüleid? – Fogd be a szád! – sziszegte Gideon. – De hát azt már csak megkérdezhetem t le, hogy vannak a szülei?! – Jól – válaszoltam. – Legalábbis anyám. Az apám meghalt. Paul láthatóan megdöbbent. – Meghalt? De hát Nicolast nem akármilyen fából faragták, olyan egészséges és er s volt! – Leukémia – tettem hozzá. – Hétéves koromban halt meg. – Ó, Istenem! Borzasztóan sajnálom. – Paul komolyan és szomorúan nézett rám. – Bizonyára szörny volt apa nélkül feln ni. – Ne válaszolj neki! – szólt közbe ismét Gideon. – Csak megpróbál feltartani minket, míg meg nem érkezik az er sítés. – Még mindig azt hiszed, hogy a véretekre fáj a fogam? – A sárga szempár vészjóslón csillogott. – Kétség sem fér hozzá – felelte Gideon. – És komolyan azt hiszed, hogy Millhouse, Frank, én és a pisztoly nem vagyunk elegen, hogy elbánjunk veled? – kérdezte gúnyosan Paul. 261

– Igen – vágta rá Gideon. – Ó, biztos vagyok benne, hogy a bátyám és a többi rz gondoskodott róla, hogy valódi akcióh s váljék bel led – gúnyolódott tovább Paul. – Végtére is a te feladatod, hogy kihúzd az ügyet a kátyúból. Pontosabban a kronográfot. A magunkfajta csak a hagyomány kedvéért tanult egy kis kardvívást, no meg ott voltak még a kötelez heged leckék. De fogadni merek, hogy te még taekwondózni is tudsz. Arra nagy szükség van, ha az ember a múltba akar utazni, hogy hozzáférjen más emberek véréhez. – Eddig mindenki önként adott vért. – De csak azért, mert nem tudják, milyen következményekkel jár! – Nem! Azért, mert nem akarták tönkretenni mindazt, amit az rz k évszázadok alatt felépítettek, amire vigyáznak, és amiért dolgoznak! – Blablabla! Minket is egész életünkben ezzel a patetikus szöveggel áltattak. De mi tudjuk, mik a valódi szándékai Saint Germain grófnak. – És mi az igazság? – robbant ki bel lem a kérdés. A lépcs fel l lépések hangja hallatszott. – Már jön is az er sítés – mondta Paul, anélkül, hogy hátrafordult volna. – Az igazság az, hogy hazudik, amint kinyitja a száját – morogta Gideon. A f komornyik utat engedett egy filigrán, vörös hajú lánynak. Nem lehetett Lady Tilney lánya, annál azért valamivel id sebb volt. – Ezt nem hiszem el! – suttogta ámultan a lány. Úgy nézett rám, mintha még soha életében nem látott volna nálam különösebb teremtményt. – Hidd csak el nyugodtan, hercegn m! – mondta Paul. A hangja gyengéd volt és kissé gondterhelt.

262

A lány úgy állt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Te vagy Lucy – állapítottam meg. A családi hasonlóságot nem lehetett nem észrevenni. – Gwendolyn – súgta Lucy alig hallható hangon. – Igen, ez Gwendolyn – ismételte Paul. – És a fiú, aki úgy kapaszkodik belé, mintha lenne a kedvenc játék mackója, az unokaöcsém. Sajnos nagyon siet s a dolga. – Kérlek, maradjatok! – könyörgött Lucy. – Beszélnünk kell veletek. – Majd máskor szívesen – válaszolta Gideon ellentmondást nem t hangon. – Talán ha egyszer kevesebb idegen lesz jelen. – Fontos! – er sködött Lucy. Gideon felnevetett. – Hát persze, egészen biztosan. – Te mehetsz, ha akarsz, öcskös – vetette oda Paul. – Millhouse kikísér. Gwendolyn még marad egy kicsit. Az az érzésem, vele könnyebb zöld ágra verg dni. még nem ment keresztül ezen az agymosáson… Ó! A francba! A káromkodás a kis fekete pisztolynak szólt, amely a semmib l termett egyszerre Gideon kezében. Szemrebbenés nélkül Lucyre irányította. – Gwendolyn és én most szépen, nyugodtan elhagyjuk a házat – mondta. – Lucy kikísér bennünket. – Micsoda egy… szemét alak vagy! – morogta halkan Paul. Felállt, és tanácstalanul nézett Millhouse-ra, Lucyre, majd ránk. – Ülj vissza! – utasította Gideon. A hangja jéghideg volt, de éreztem a kezén, milyen gyors a pulzusa. Szabad karjával még mindig szorosan magához ölelt. – Maga pedig, Millhouse, szintén foglaljon helyet! Még b ven van szendvics. Paul visszaült a helyére, és az oldalajtóra sandított. – Ha csak egy szót is szólsz Frankhez, meghúzom a ravaszt – fenyeget zött Gideon. 263

Lucynek elkerekedett a szeme, de láthatóan nem félt. Paullal ellentétben, aki úgy t nt, valóban elhiszi, hogy Gideon komolyan gondolja, amit mond. – Tedd, amit parancsolt! – mondta Millhouse-nak, mire a komornyik elhagyta posztját, és dühös pillantások közepette leült az asztalhoz. – Már találkoztál vele, ugye? – Lucy egyenesen Gideon szemébe nézett. – Már találkoztál Saint Germain gróffal. – Háromszor – felelte Gideon. – És pontosan tudja, mit terveztek. Hátra arc! – Azzal közvetlenül Lucy tarkójának nyomta a pisztoly csövét. – Indulás! – Hercegn m… – Minden rendben lesz, Paul. – Egy átkozott Smith & Wesson automatát adtak neki. Azt hittem, ezzel megsértik a tizenkét aranyszabályt. – Az utcán elengedjük – ígérte Gideon. – De ha addig bárki megmozdul idefent, Lucy halott. Gyere, Gwendolyn! Máskor próbáljanak hozzájutni a véredhez! Haboztam. – Lehet, hogy tényleg csak beszélgetni akarnak – böktem ki végül. Nagyon is érdekelt, mit akar mondani nekem Lucy és Paul. Másrészt viszont, ha tényleg olyan ártalmatlanok voltak, mint ahogy állították, miért hozták magukkal azokat a test röket? Ráadásul felfegyverezve! Ismét eszembe jutottak a férfiak a parkban. – Egészen biztosan nem csak beszélgetni akarnak – er sködött Gideon. – Nincs értelme – rázta a fejét Paul. – Kimosták az agyát. – A gróf tette – mondta Lucy. – Nagyon meggy tud lenni, hiszen te is tudod. – Még látjuk egymást! – búcsúzott Gideon. Id közben már elértünk a lépcs fordulóig. – Ezt talán fenyegetésnek szántad? – kiáltott utána Paul. – Még látjuk egymást, arra mérget vehetsz!

264

Gideon egészen addig Lucy tarkóján tartotta a pisztolyt, amíg el nem értük a bejárati ajtót. Arra számítottam, hogy Frank a másik szobából bármelyik pillanatban utánunk eredhet, de egy lélek sem mozdult. Az üknagymamám sem került el . – Nem engedhetitek meg, hogy bezáruljon a kör – mondta nyomatékosan Lucy. – És soha többé nem szabad meglátogatnotok a grófot a múltban. Nagyon fontos, hogy Gwendolyn soha ne találkozzon vele! – Egyszer en ne figyelj oda rá! – Gideon kénytelen volt elengedni a karomat, miközben egyik kezével Lucyre fogta a pisztolyt, a másikkal pedig kinyitotta az ajtót, hogy kinézzen az utcára. Odafentr l hangfoszlányok hallatszottak le. Rémülten néztem fel a lépcs re. Odafent három férfi van egy pisztoly társaságában, és jó lesz, ha ott is maradnak. – Már találkoztam vele – mondtam Lucynek. – Tegnap… – Jaj, ne! – Lucy arca még egy árnyalatnyival sápadtabb lett. – Ismeri a varázser det? – Mégis miféle varázser t? – A holló hatalmát – magyarázta Lucy. – A holló hatalma csak egy legenda. – Gideon a karom után nyúlt, és maga után húzott lefelé a lépcs n, ki az utcára. A konflisunk nem volt sehol. – Ez nem igaz! És ezt a gróf is tudja. Gideon még mindig Lucy homlokára célzott a pisztollyal, de a tekintetével az els emelet ablakait fürkészte. Valószín leg ott állt Frank a pisztolyával. Most még az el tet fedezékében álltunk. – Várj! – kértem Gideont. Lucyre néztem. Nagy, kék szeme könnyben úszott, és valami oknál fogva nehezemre esett kételkedni benne. – Hogy lehetsz benne olyan biztos, hogy nem az igazat mondják, Gideon? – kérdeztem halkan.

265

Egy pillanatig zavartan nézett rám. A szeme csak úgy izzott. – Egyszer en csak biztos vagyok benne – suttogta. – Pedig nem úgy hangzik – mondta szelíden Lucy. – Bízhattok bennünk. Vajon tényleg megbízhatunk bennük? Akkor hogyan sikerült nekik a lehetetlen? Hogyan tudtak elcsípni bennünket? Csak a szemem sarkából láttam az árnyékot. – Vigyázz! – ordítottam, de addigra már Millhouse odaért. Gideon az utolsó pillanatban fordult meg, amikor a bikatermet komornyik épp lecsapni készült rá. – Millhouse, ne! – Ez Paul hangja volt a lépcs tetejér l. – Fuss! – kiáltotta Gideon, és a másodperc töredékrésze alatt döntöttem. Futásnak eredtem, amilyen gyorsan csak a gombos csizma engedte. Minden lépésnél vártam, mikor dörren el egy lövés. – Beszélj a nagyapáddal! – kiáltott utánam Lucy. – Kérdezd a zöld lovasról! Csak a következ sarkon ért utol Gideon. – Köszönöm – zihálta, és eltette a pisztolyt. – Ha elveszítettem volna, akkor aligha ússzuk meg. Erre! Körülnéztem. – Követnek? – Azt hiszem, nem – válaszolta Gideon. – Arra az esetre, ha esetleg mégis, jobb, ha sietünk. – Honnan került el ez a Millhouse hirtelen? Hiszen mindvégig szemmel tartottam a lépcs t. – Valószín leg van másik lépcs is a házban. Erre én sem gondoltam. – Hová lett az rz a konflissal? Úgy volt, hogy megvár minket. – Mit tudom én! – Gideon kifogyott a szuszból. A járdán sétáló emberek megütközve néztek ránk, amikor elrohantunk mellettük, de ehhez már hozzászoktam. – Ki az a zöld lovas? 266

– Fogalmam sincs – mondta Gideon. Lassan szúrni kezdett az oldalam. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom ezt a tempót. Gideon lekanyarodott egy keskeny mellékutcába, majd végül megállt egy templom kapuja el tt. Holy Trinity – állt egy táblán. – Mit csinálunk itt? – kérdeztem zihálva. – Gyónunk – felelte Gideon. Körülnézett, miel tt kinyitotta a nehéz ajtót, azután betessékelt a templom félhomályába. Azonnal körülvett bennünket a nyugalom, a tömjén illata és az az ünnepélyes hangulat, amely rögtön hatalmába keríti az embert, amint belép egy templomba. Szép templom volt, színes üvegmozaik ablakokkal, világos homokk falakkal és oltárokkal, amelyeken csendben pislákoltak a kis teamécsesek, mindegyik egy-egy ima vagy jókívánság néma tanúja. Gideon végigvezetett az oldalhajón egy öreg gyóntatószékhez, félrehúzta a függönyt, és a kis fülkében álló székre mutatott. – Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – suttogtam. – De igen. Én beülök a másik oldalra, és azután addig várunk, míg vissza nem ugrunk a jelenbe. Hüledezve ültem le a székre. Gideon az orrom el tt behúzta a függönyt. Egy pillanattal kés bb kinyitotta a szomszéd fülke felé néz kis, rácsos ablakot. – Kényelmesen ülsz? Lassanként ismét lélegzethez jutottam, és a szemem is hozzászokott a félhomályhoz. Gideon megjátszott komolysággal nézett rám. – Nos, leányom! Adjunk hálát az Istennek az védelmez házáért! Hitetlenkedve meredtem rá. Hogyan lehetett ilyen könnyed, szinte már elbizakodott? Az imént még minden idegszála megfeszült. Te jó ég! Egy pisztolyt tartott az unokatestvérem fejéhez! Az lehetetlen, hogy mindez teljesen hidegen hagyta. – Hogy vagy képes már megint viccel dni?

267

Gideon egyszerre zavarba jött. Megvonta a vállát. – Van jobb ötleted? – Igen! Például kitalálhatnánk, mi történt az imént! Miért mondja Lucy és Paul, hogy valaki kimosta az agyadat? – Honnan tudjam? – A hajába túrt, és láttam, hogy kicsit reszket a keze. Szóval mégsem annyira laza, mint ahogy mutatja. – El akarnak téged bizonytalanítani. És engem is. – Lucy azt mondta, kérdezzem meg a nagyapámat. Nyilván nem tudja, hogy már meghalt. – Lucy könnyekkel teli szemére gondoltam. – Szegény! Borzalmas érzés lehet, hogy soha többé nem láthatja viszont a családját. Gideon nem válaszolt. Egy darabig hallgattunk. A függöny nyílásán kinéztem az oltártérbe. Egy kis hegyes fül vízköp – talán ha a térdemig ért, és furcsa gyíkfarkat viselt – ugrált el az egyik oszlop árnyékából, és minket nézett. Gyorsan elfordítottam a fejem. Ha észreveszi, hogy látom t, biztosan rám akaszkodik. A vízköp -szellemek nagyon tolakodóak tudnak lenni, ezt tapasztalatból tudtam. – Biztos vagy benne, hogy megbízhatsz Saint Germain grófban? – kérdeztem, miközben a vízköp közelebb ugrált. Gideon mély leveg t vett. – A gróf egy zseni. Olyan dolgokat fedezett fel, mint el tte senki más… igen, megbízom benne. Bármit is gondol Paul és Lucy, tévednek. – Felsóhajtott. – Legalábbis nem sokkal ezel tt még tökéletesen biztos voltam benne. Minden olyan logikusnak és érthet nek t nt. A kis vízköp nyilvánvalóan unalmasnak talált bennünket. Az egyik oszlopon felmászott a magasba, és elt nt a karzaton. – És most már nem az? – Csak azt tudom, hogy minden jól ment, amíg te fel nem bukkantál! – mondta Gideon. – Talán engem teszel felel ssé azért, mert életedben el ször nem mindenki úgy táncol, ahogy te fütyülsz? – Felhúztam a szemöldökömet, pontosan úgy, ahogy t le ellestem. Ez tényleg

268

nagyon király érzés volt! Szinte már elvigyorodtam, annyira büszke voltam magamra. – Nem! – Gideon megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Gwendolyn! Tulajdonképpen miért bonyolultabb veled minden, mint Charlotte-tal? – El rehajolt, és volt valami a tekintetében, amit korábban soha nem láttam. – Aha. Talán err l beszélgettetek ma az iskolaudvaron? – kérdeztem sért dötten. A fenébe! Ez egy alacsonyan ívelt labda volt. A kezd k hibája! – Féltékeny vagy? – csapta le a labdát Gideon széles vigyorral. – Dehogyis! – Charlotte mindig azt tette, amit mondtam neki. Te nem teszed azt. Ami kifejezetten bosszantó. De egyúttal mulatságos is. És aranyos. – Ezúttal nem csak a pillantása vette el az eszemet. Zavartan simítottam ki egy hajtincset az arcomból. Az idióta frizurám az állandó rohangálástól teljesen szétzilálódott, a hajk valószín leg sorra hullottak ki bel le az Eaton Place-t l a templomkapuig. – Miért nem megyünk vissza a Temple-be? – Itt olyan otthonos. Ha visszamegyünk, megint kezd dhet elölr l valamelyik végtelen vita. És hogy szinte legyek, jól megvagyok Falk bácsikám parancsolgatása nélkül is. Ha! Most én voltam soron. – Nem valami jó érzés, mi? Gideon megrázta a fejét. – Nem. Nem igazán. Kintr l, a templomhajóból zaj sz dött be. Összerezzentem, és ismét kikémleltem a függöny nyílásán. Csak egy id s asszony volt, aki gyertyát gyújtott az egyik gy jt perselynél. – Mi lesz, ha mindjárt temportálunk? Nem szeretnék egy… els áldozó ölében landolni… És úgy gondolom, hogy a lelkész sem lelkesedne a dologért.

269

– Ne aggódj! – Gideon halkan felnevetett. – A mi id nkben ebben a gyóntatószékben soha nem ül senki. Ha úgy tetszik, számunkra van fenntartva. Jakobs lelkész úgy hívja, lift az alvilágba. Természetesen is tagja az rz k páholyának. – Mennyi id nk van még a temportálásig? Gideon az órájára nézett. – Még van id nk. – Akkor ki kellene használnunk. – Kuncogni kezdtem. – Nem gyónni készültél éppen, fiam? – Ez csak úgy kicsúszott a számon, és a következ pillanatban végérvényesen világossá vált számomra, mit is m velek. Egy gyóntatószékben ültem Mr. Gideonnal (ismertebb nevén: Szemétláda) az el századfordulón, és úgy flörtöltem, ahogy csak belefért! Istenem! Miért nem állított össze nekem Leslie err l is egy útmutatásokkal teli aktát? – Csak akkor, ha te is elárulod a b neidet. – Szeretnéd, mi? – Igyekeztem mihamarabb témát váltani, mert ez a jelenlegi határozottan sikamlós volt. – Egyébként igazad volt a csapdával. De honnan tudhatta Lucy és Paul, hogy éppen ma érkezünk? – Halványlila sejtelmem sincs – mondta Gideon, és hirtelen olyan közel hajolt hozzám, hogy az orrunk csak néhány centiméterre volt egymástól. A halvány fényben a szeme egészen sötétnek t nt. – De te talán tudod. Zavartan pislogtam (kétszeresen is zavarban voltam, egyrészt a kérdés miatt, de talán még jobban Gideon hirtelen közelsége miatt). – Én? – Lehet, hogy te voltál az, aki elárulta Lucynek és Paulnak a találkozó helyét és idejét. – Micsoda? – Rettent en bárgyún nézhettem. – Mekkora hülyeség! Mégis mikor árultam volna el? Én még azt sem tudom, hol van a kronográf. És soha nem egyeznék bele, hogy… – Inkább abbahagytam, miel tt még elkottyantottam volna magam. – Gwendolyn, fogalmad sincs, mi mindent fogsz még m velni a jöv ben! 270

Ezt el ször meg kellett emésztenem. – Ilyen alapon akár te is lehettél – mondtam végül. – Ez is igaz. – Gideon visszahúzódott a gyóntatószék másik felébe, és a félhomályban láttam, amint fehéren megcsillannak a fogai. Mosolygott. – Azt hiszem, izgalmas jöv elé nézünk. Ett l a mondattól meleg bizsergés áradt szét egész bens mben. A jöv beli kalandok gondolatától feltehet leg meg kellett volna ijednem, de ebben a pillanatban semmi mással nem töltött el a jöv , mint féktelen örömmel. Igen, lehet, hogy izgalmas lesz. Egy ideig hallgattunk. Azután Gideon így szólt: – Nemrég a kocsiban, amikor a holló hatalmáról beszélgettünk… emlékszel? Hát persze, hogy emlékeztem rá. Minden egyes szóra. – Azt mondtad, hogy én nem birtokolhatom ezt a varázser t, mert én csak egy hétköznapi lány vagyok. Egy a sok közül, akiket ismersz. Akik mindig csoportosan járnak vécére, és Lisát cikizik, aki… Egy kéz simult a számra. – Tudom, hogy mit mondtam. – Gideon ismét áthajolt hozzám. – És sajnálom. Micsoda? Úgy ültem ott, mint akibe belecsapott a villám. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár csak leveg t venni. Ujjai óvatosan megérintették az ajkam, megsimogatták az állam, és tapogatózva utat kerestek az arcomon át a homlokomig. – Nem vagy hétköznapi, Gwendolyn – suttogta, miközben finoman végigsimított a hajamon. – Egészen rendkívüli vagy. Nem szükséges birtokolnod a holló hatalmát ahhoz, hogy számomra különleges légy. – Az arca ekkor még közelebb került hozzám. Amikor az ajka a számhoz ért, le kellett hunynom a szemem. Oké, akkor most elájulok.

271

Az

rz k krónikái 1912. június 24.

Napsütés, 23 fok árnyékban. Lady Tilney pontosan kilenc órakor megjelenik, hogy elapszáljon. A városi forgalmat egy csoport rült n tiltakozó felvonulása zavarja meg, akik azt követelik, hogy a n k is kapjanak választójogot. El bb lesznek gyarmataink a Holdon, mint hogy ez valóra válna. Egyébként semmi különös nem történt. Feljegyezte: Frank Mine, Bels Kör

EPILÓGUS

Hyde Park, London 1912. június 24.

–E

zek a naperny k igazán praktikusak – mondta a n , és megforgatta az erny t a kezében. – Nem értem, miért mentek ki a divatból. – Talán mert itt szüntelenül esik az es ? – A férfi fejét félrebiccentve rámosolygott. – Egyébként szerintem is bájosak. És a fehér csipkeruhák remekül állnak neked. Lassanként hozzászokom a hosszú szoknyákhoz is. Mindig nagy örömmel várom a pillanatot, amikor leveszed ket. – Én viszont soha nem leszek képes megszokni, hogy nem viselhetek többé nadrágot – siránkozott a n . – Mindennap fájdalommal tölt el a farmerjaim hiánya. A férfi pontosan tudta, hogy a n nem a farmernadrágokat hiányolja, de óvakodott attól, hogy felhozza a témát. Egy ideig hallgattak. A park olyan csodálatosan békésnek t nt a nyári napsütésben, és a város, amely mögötte terült el, mintha az örökkévalóság számára épült volna. A férfi arra gondolt, hogy két éven belül elkezd dik a második világháború, és a német Zeppelinek bombákat fognak dobni Londonra. Akkor talán majd kis id re vidékre kellene költözniük. – Pontosan úgy néz ki, mint te – törte meg a csendet hirtelen an . 273

A férfi rögtön tudta, kir l van szó. – Nem, rád hasonlít, hercegn m! Csak a haja az enyém. – És azt is t led örökölte, ahogy oldalra billenti a fejét, amikor gondolkodik. – Gyönyör lány, ugye? A n bólintott. – Milyen furcsa! Két hónappal ezel tt még újszülöttként tartottuk a karunkban, és most már tizenhat éves. Fél fejjel magasabb nálam. És már csak két évvel fiatalabb. – Igen, ez rület! – De valamiért meg is könnyebbültem, hogy minden rendben van vele. Csak Nicolas… Miért kellett olyan korán meghalnia? – Leukémia. Soha nem gondoltam volna! Szegény lány, milyen korán elveszítette az apját. – A férfi megköszörülte a torkát. – Remélem, távol tartja magát ett l a fiútól. Az… unokaöcsémt l, vagy mi nekem… Soha nem láttam át igazán ezeket a rokoni kapcsolatokat. – Nem olyan bonyolult. A te dédnagyapád és az üknagyapja ikertestvérek voltak. Tehát a te üknagyapád egyúttal az üküknagyapja. – Amikor a n meglátta a férfi értetlen arckifejezését, felnevetett. – Majd lerajzolom neked. – Mondtam, hogy teljesen átláthatatlan. Mindenesetre nem tetszik nekem ez a fiú. Láttad, hogy gyámkodott fölötte? Még szerencse, hogy nem hagyta magát. – Szerelmes a fiúba. – Nem szerelmes. – De igen. Csak még maga sem tudja. – És akkor te honnan tudod? – Ó, hát onnan, hogy a fiú egyszer en ellenállhatatlan. Te jó ég, láttad a szemét? Zöld, akár a tigrisé. Azt hiszem, nekem is megreszketett kissé a térdem, amikor olyan dühösen rám villantotta. – Micsoda? Ezt ugye nem mondod komolyan?! Mióta tetszenek neked a zöld szem ek? 274

A n felnevetett. – Ne aggódj! Még mindig a te szemed a legszebb. Legalábbis nekem. De azt hiszem, neki a zöld jobban tetszik… – Kizárt dolog, hogy szerelmes legyen ebbe az arrogáns kölyökbe! – De igen, szerelmes. És a fiú pontosan olyan, mint amilyen te voltál régebben. – Hogyan? Ez a…! Egy cseppet sem hasonlít rám. Én soha nem parancsolgattam neked, soha! A n elmosolyodott. – Dehogynem. – Csak amikor szükség volt rá. – A férfi a tarkójára tolta a kalapját. – Jobb lesz, ha békén hagyja. – Hiszen te féltékeny vagy! – Igen – ismerte el a férfi. – Miért? Ez talán nem normális? Ha legközelebb találkozom vele, meg fogom neki mondani, hogy vegye le a mancsát a lányról! – Szerintem a közeljöv ben többször is összefutunk majd velük – mondta a n , és lehervadt arcáról a mosoly. – Azt hiszem, elkezdheted feleleveníteni a kardvívó tudományodat. Lesz még dolgunk b ven. A férfi a leveg be dobta a sétapálcáját, majd ügyesen ismét elkapta. – Készen állok. És te, hercegn m? – Készen állok, ha te is felkészültél.

275

A Rubinvörös egy trilógia els része. A második kötet Zafírkék címen el reláthatólag 2011-ben jelenik meg.

A LEGFONTOSABB SZEREPL K FELSOROLÁSA A MONTROSE CSALÁD A JELENBEN: Gwendolyn Shepherd a tizedik osztályba jár, és egy napon rájön, hogy képes utazni az id ben. Grace Shepherd, Gwendolyn édesanyja. Nick és Caroline Shepherd, Gwendolyn fiatalabb testvérei. Charlotte Montrose, Gwendolyn unokatestvére. Glenda Montrose, Charlotte édesanyja, Grace n vére. Lady Arista Montrose, Gwendolyn és Charlotte nagymamája, Grace és Glenda édesanyja. Madeleine (Maddy) Montrose, Gwendolyn nagy-nagynénje, az elhunyt Lord Montrose húga. Mr. Bernhard, háztartási alkalmazott a Montrose családnál.

276

A SAINT LENNOX GIMNÁZIUMBAN: Leslie Hay, Gwendolyn legjobb barátn je. James August Peregrin Pimplebottom, az iskolai szellem. Cynthia Dale, Gwendolyn osztálytársa. Gordon Gelderman, Gwendolyn osztálytársa. Mr. Whitman, angol- és történelemtanár. AZ

RZ K F HADISZÁLLÁSÁN, A TEMPLE-BEN:

Gideon de Villiers, Gwendolynhoz hasonlóan is képes utazni az id ben. Falk de Villiers, Gideon másodfokú nagybátyja, Saint Germain Gróf Páholyának, az rz k Rendjének nagymestere. Thomas George, a Páholy Bels Körének tagja. Dr. Jake White, orvos és a Páholy Bels Körének tagja. Mrs. Jenkins, titkárn az rz knél. Madame Rossini, ruhakészít az rz knél. A MÚLTBAN: Saint Germain gróf, id utazó és az rz k Rendjének alapítója. Miro Rákóczy, Saint Germain gróf lelki társa és barátja, Fekete Leopárd néven is ismert. Lord Brompton, a gróf ismer se és támogatója. Margret Tilney, id utazó, Gwendolyn üknagymamája. Lady Arista nagymamája. Paul de Villiers, id utazó, Falk de Villiers öccse. Lucy Montrose, id utazó, Grace unokahúga, Grace és Glenda bátyjának, Harrynek a lánya.

277

Tartalom EL SZ ................................................................................. 4 1. fejezet ................................................................................. 9 2. fejezet ............................................................................... 26 3. fejezet ............................................................................... 39 4. fejezet ............................................................................... 60 5. fejezet ............................................................................... 72 6. fejezet ............................................................................... 85 7. fejezet ............................................................................. 105 8. fejezet ............................................................................. 124 9. fejezet ............................................................................. 141 10. fejezet ........................................................................... 161 11. fejezet ........................................................................... 178 12. fejezet ........................................................................... 196 13. fejezet ........................................................................... 213 14. fejezet ........................................................................... 235 15. fejezet ........................................................................... 255 EPILÓGUS ......................................................................... 273 A LEGFONTOSABB SZEREPL K FELSOROLÁSA ..... 276