Nagy Zita Barbara1 – Tóth Gergely2 – Sárközi István3 – Kiss Lívia Benita 4
Együttműködés és/vagy versengés: a versenyképesség határai az élsport és a tömegsport színterein Collaboration and/or competition: borders of competitiveness in pro- and amateur sports
[email protected] Egyetem, Georgikon Kar, PhD hallgató 2Pannon Egyetem, Georgikon Kar, egyetemi docens 3Pannon Egyetem, Georgikon Kar, tanársegéd 4Pannon Egyetem, Georgikon Kar, PhD hallgató 1Pannon
ÖSSZEFOGLALÓ A verseny legáltalánosabb értelemben küzdelem egy kedvezőbb hely megszerzéséért, vagy adott cél elsőként való eléréséért. A verseny számos területen értelmezhető. A biológusok például már régóta foglalkoznak az állatvilágban megfigyelhető versengéssel. A verseny az emberi társas magatartásnak is egyik alapvető formája. A különböző életkorokban különböző versenyhelyzetek merülnek fel. Morton Deutsch amerikai szociálszpichológus 1949-ben megjelent tanulmányában alapozta meg a versengés és az együttműködés elméletét (Fülöp, 2008). Kutatási eredményei átkerültek a gyakorlatba, azóta is alapot szolgáltatnak versengés-együttműködés kérdésével foglalkozó kutatásoknak. A kilencvenes évektől megindult paradigmaváltás teret ad a túlegyszerűsítő dichotomizálás mellett a kooperativitás értelmezésének. Értelmezzük a hatékonyság, versenyképesség és növekedés fogalmait egyéni és közösségi dimenzióban a sport területén. Úgy véljük, hogy a Zygmunt Baumann által megfogalmazott szociális készségek fejlesztése (olyan képességek és viselkedések összessége, amelyek abban segítik az egyént, hogy saját viselkedésének fókuszát összehangolja más egyének viselkedésével) létszükségletté válik modern társadalmunkban. Az élsport és a tömegsport szintjein megvalósított kutatásaink eredményei segítségével párhuzamot vonunk a sport kapcsán az emberi viselkedésben, és a gazdaságban lezajló folyamatok között.
612
CÉLKITŰZÉSEK A kutatásunk célja a versenyképesség vizsgálata az élő, emberi szervezetben. Az alternatív közgazdaságtan tudományterületén a bionómia az élővilág törvényeinek tanulmányozásával és egy olyan alternatív gazdasági modell kidolgozásával foglalkozik, amely talán megoldhatja a kor gazdasági problémáit. Ez az újfajta közgazdaságtani irányzat fókuszában kiemelten az emberi közösségek állnak. Az emberek másokkal való együttes cselekvése jól megfigyelhető például a sportban, mellyel képet kaphatunk a gazdasági jelenségek mögött meghúzódó emberi cselekvések motivációjáról. Célunk, hogy az emberi versengés mögött meghúzódó folyamatokat megismerve, a jelenlegi közgazdasági versenyszemléletet árnyaljuk, megtaláljuk a kooperáció és a verseny egyensúlyi állapotát, és a jó verseny feltételeit fogalmazzuk meg. Jelen cikkünkben megpróbáljuk összegyűjteni a verseny és együttműködés különböző megközelítéseit, melyek segítenek elindulni további kutatásaink rögös útján.
ELMÉLETI ÁTTEKINTÉS
A verseny és az együttműködés szociálszpichológiai megközelítése Mivel a szociálpszichológiai ismeretek gazdagítják a sportpszichológia elméletét, módszertanát és metodikáját, ezért a témánkhoz kapcsolódó legtöbb kutatásban elsősorban különféle szociálpszichológiai módszereket alkalmaznak. A sportteljesítmények szociálpszichológiai összetevői minden sportágban jelentősek, a csapatjátékokban és főleg a sportjátékokban különösen nagy szerepet játszanak (hiszen a csapat sikere az egyes játékosok együttműködésétől függ). A versenyzés kutatása a szociálszpichológia területén szorosan összefügg Morton Deutsch nevével, akit tudományos érdeklődése a téma iránt végigkísért egész életében. A háborúval és a békével foglalkozó pszichológus kutató a versengő és a kooperatív helyzetekkel kapcsolatban kezdte meg kutatásait az 1940-es években. Deutsch célja is már az volt, hogy egy olyan konstruktív végkimenetelű együttműködési forma alakuljon ki, ami a gyakorlatban is jól alkalmazható. „Azt kívánta bizonyítani, hogy az együttműködés alkalmasabb a konfliktusok megoldására, mint a versengés, vagyis hogy a versengés - ha a világ békéje a tét -, nagyobb eséllyel teremt destruktív kimenetelű konfliktusokat, mint az együttműködés, illetve megfordítva, a világ békéje sokkal inkább biztosítható, ha olyan feltételeket teremtünk, amelyek kikényszerítik a pozitív együttműködést.” (Fülöp, 2008). Kísérleteiben a csoporton belüli együttműködést, valamint a csoportok közötti versengést vizsgálta. Arra az eredményre jutott,
613
613
hogy az együttműködő csoportban a tagok között pozitív függés volt, a csoport tagjai jobban teljesítettek és jobb kapcsolatot alakítottak ki a csoporton belül egymással. A versenyző csoportokban azonban negatív függés jött létre, ami annak köszönhető, hogy csak egy valaki tudhatta magáénak a legjobb eredményt. Ezekben a csoportokban a kommunikáció alig működött, és jóval erősebb bizalomhiány alakult ki, mint az együttműködőknél. Deutsch mindvégig azt vallotta, hogy a versengés nem igazságos, mert nem kedvez a gyengéknek, szerinte az együttműködés tekinthető igazságosnak. Muzafer Sherif (1961) a versengést egy agresszív konfliktusokat eredményező folyamatként értelmezte. Úgy vélte, hogy a túlzott versengés nem kívánatos, de ha megfelelő keretek között zajlik, akkor lehet produktív, és élvezetes és motiváló. Alfie Kohn (1980) mindenfajta versengést elutasít, és az együttműködést állítja a helyébe. Kohn a versengő felek között egymást kölcsönösen kizáró célokat, megromlott, ellenséges, agresszív viszonyt feltételezett. Az ún. „egészséges versengés” fogalmát nem ismerte el, ellentmondásosnak tartotta. Az 1960-as évektől egészen a kilencvenes évek elejéig a pszichológiai szakirodalom polarizálta a versengés és együttműködés fogalmát, azokat egymást kölcsönösen kizáróaknak tekintette, és nyílvánvaló értékeket is kapcsolt hozzá. A dimenzió egyik végpontján a “rossz” versengés, a másikon a “jó” együttműködés helyezkedett el. Az 1990-es évek azonban jelentős fordulatot hoztak a vizsgált kérdéskörben. Ebben az időszakban például Deutsch is már úgy ír, hogy a legtöbb konfliktus versengő és együttműködő folyamatok keveréke. „A paradigmaváltás első lényeges lépése az volt, hogy a versengést és az együttműködést nem tekintették többé egymással ellentétes folyamatoknak, hanem egymással a legkülönfélébb konfigurációban összefonódó, a pszichés valóság különböző szintjein párhuzamosan jelenlévő, nem szabályos viszonyt mutató jelenségeknek” (Fülöp, 2004). A paradigmaváltás üttörői között lehet említeni Van de Vliertet, aki az együttműködést és a versengést már úgy említi, hogy egymástól szétválaszthatatlan fogalmak. Bonta arról beszél, hogy például az amerikai és nyugat-európai emberek magatartása mind együttműködő, mind versengő egy időben. Csányi az együttműködést versengési stratégiaként értelmezi. Arról ír, hogy az egyén segít másokat abban, hogy azok az ő szükségleteiket kielégítsék, de ugyanakkor fontosnak tarja és figyelembe veszi a saját szükségleteit is. Charlesworth szerint is az ún. legstabilabb és a leghatékonyabb stratégia.
614
kevert stratégiájú versengés evolúciósan a
A verseny és az együttműködés sportszpichológiai megközelítése A sporteredmények sikere nem csak a fizikai készségek és technikai-taktikai felkészültség szintjétől függ, hanem nagyon szorosan összekapcsolódik az ember személyiségével. A személyiség strukturájában különösen fontos helyet foglalnak el a különböző személyiségvonások, mint például a jellem, a temperamentum, a képességek, a szokások, az akarati tulajdonságok stb. A sportolók pszichikai tulajdonságai a legstabilabb tényezők, az életkörülmények, a nevelés, az edzések hatására alakulnak ki, és ezeket feltétlenül figyelembe kell venni a sporttevékenység vizsgálatakor. A sporttudás szintje legnagyobb mértékben attól függ, hogy mennyire fejlettek a sportoló azon tulajdonságai, melyek az adott sportágban sikerre vezethetnek. A sportoló személyiségének sajátosságai és a sporttevékenység jellemző vonásai közötti összefüggés jobb megértése érdekében a sportpszichológiában néhány olyan sajátosságot is figyelembe vesznek, amelyek közvetlenül a sporttevékenységek körülményei között keletkeznek és formálódnak. Több kutatás bizonyította azonban azt is, hogy a sporttevékenység is megváltoztatja a személyiségvonásokat. Bebizonyították, hogy az egyéni versenyzők például függetlenebbek és több olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyek extrém esetekben lehetővé teszik az önálló döntést és cselekvést. Az egyéni tevékenységstílusnak négy alapvető típusát különbözteti meg a szakirodalom annak alapján, hogy milyen az emocionális szabályozásának jellege és orientációja. Az emocionális szabályozás „egyenletes” típusát az jellemzi, hogy a versenyző viszonylag egynemű érzelmi állapotban versenyez (ahogy az adott sportág megengedi). A „robbanékony” típust arról ismerhetjük meg, hogy a maximális fizikai feszültségeket általában emocionális robbanások kísérik. A tevékenység közben a „külső” orientáció azzal van összefüggésben, hogy a figyelem verseny közben olyan külső tényezőkre irányul, mint például a taktika. A „belső” orientációra jellemző, hogy ilyenkor a versenyző saját belső állapotának dinamikáját, mozgásának, illetve magatartásának jellemzőit figyeli. (Nádori, 1980) Azonban a különböző egyéni stílusok között nem lehet éles határt húzni, a sportevékenységekben mindig megtalálhatók minden stílus elemei. Valamint nem szabad megfeledkezni a versenyző – korábban említett – egyéni sajátosságairól sem, amelyek szintén hatással lehetnek az egyes stílusok kialakulására. Például a barátságos, közlékeny személyiségnek jobban megfelel a külső orientáció, míg a zárkózottaknak, a magukba fordulóknak pedig a belső. Azt is kimutatták, hogy például az élversenyzőknél a robbanékony típus van többségében az egyenletes típussal szemben, valamint a belső orientáció a külsővel szemben. A játékos mérkőzése közben kifejtett hatékony és megbízható tevékenysége azoktól az általános és speciális személyiségtulajdonságoktól és optimális összetételüktől függ, amelyek közül a versenykészség realizálását főleg a személyiség speciális sajátosságai befolyásolják.
615
615
A kutatók egyre nagyobb figyelmet szentelnek a sportkollektívák vizsgálatára is, hiszen egyre nyilvánvalóbbá válik az a tény, hogy a csapatok eredményes tevékenységére igen komoly befolyást gyakorol a játékosok közötti viszony. A kölcsönös viszony határozza meg a csapatok légkörét és szociális szerkezetét. Egy kiváló játékosokból összeállított csapat sem képes humamos ideig jó eredményt elérni, ha hiányoznak a szükséges pszichológiai és szociális feltételek.
Fordítva is az
állapítható meg, hogy ha egy csapat összeállításakor figyelembe veszik a csoportokon belüli strukturális összefüggéseket, a szociálpszichológia eszközeit, az egyes játékosok eredményessége is megnövekszik. Baumann (2006) a csapatösszetartást, valamint az együttműködési készségeket vizsgálta, és megállapította, hogy az alapján, hogy a csapattagok milyen módon járulnak hozzá az összteljesítményhez különféle formák említhetők. Úgy vélte, hogy a csapatösszetartás lehet interaktív, ahol az eredmény az interakciók minőségén, az összjátékon, az együttműködési készségen alapul (kézi-, kosár-, röplabdázás, labdarúgás stb.). Ezzel ellentétben más esetekben az eredmények összeadódnak, ezt additív illetve szummatív csapattípusként említi (kajak-kenu, páros tenisz, torna csapat verseny stb.). (Balogh, 2008) Cratty elmélete a kohéziót és a csapatteljesítmény összefüggéseit vizsgálja. a csapatsportágakat három különböző csoportba sorolta. A közreműködő csapatokra az jellemző, hogy csapaton belül kevés az interakciók száma, és a tagok közötti koordináció is alacsony (pl. íjászat, teke, lövészet, birkózás). Az együttműködő csapatok esetében viszont magas az interakciók száma, és ténylegesen nagyfokú együttműködésre van szükség a játékosok között (pl. kézilabda, labdarúgás, röplabda). Vegyes csapatként említi, ahol mindkettő jellemző jelen van (pl. atlétikai ugrások, evezés)
616
KÖVETKEZTETÉSEK Cikkünkben arra törekedtünk, hogy feltárjuk a sportpszichológia berkein belül azokat az ismereteket,
melyeket későbbi
gazdasági
jellegű
kutatásaink
során
fel
tudunk
használni.
Kutatómunkánkban arra kerestük a választ, hogy a sportolók személyisége és személyiségvonásai miként befolyásolják az eredményeket, valamint hogyan értelmezhető az egyén és a közösség kölcsönhatása, illetve az egyén közösségben való viselkedése, valamint miként értelmezhető a verseny és az együttműködés különböző dimenziókban. Igyekeztünk bemutatni azokat a kutatási eredményeket, amelyek a verseny és kooperáció kapcsolatát vizsgálták az elmúlt évtizedekben. A kronológikus áttekintés alapján láthatóvá válik, hogy a versengés és együttműködés előnyeit kizárólagosan bizonyító elméletek mára már finomodtak, és e két viselkedésforma optimális arányú keveréke vezet a legjobb eredményre. A szekunder adatokból megállapíthatjuk, hogy egy-egy csapat együttműködése a kollektíva eredményességének alapvető feltétele. A csapaton belüli együttműködés, a személyek közötti kapcsolat és magatartásuk kölcsönös összefüggései, a kölcsönös kapcsolatok hatnak és léteznek. Úgy véljük, hogy a társválasztás, a kooperációs készség vizsgálata a sporttevékenységek kapcsán érdekes eredményekkel szolgálhat egy újfajta közgazdasági irányzat kialakításánál, hiszen az alternatív gazdasági modellek az embert és a közösséget helyezik előtérbe. További kutatások szükségesek ahhoz, hogy a jelenlegi elméletek hogyan árnyalhatók tovább annak érdekében, hogy a gyakorlatban az együttműködés és versengés optimális arányú keverékét megtaláljuk, és ez a tudás hogy válhat a társadalomtudományok és a gyakorlati élet javára.
617
617
HIVATKOZOTT IRODALMAK
Angyal Á. (2009): Vállalatok társadalmi felelőssége, felelős társaságirányítás (Corporate social responsibility). Kossuth Kiadó, Budapest Balogh L. (2008): A teljesítményt befolyásoló szervezetpszichológiai tényezők vizsgálata interaktív sportcsapatoknál. Doktori Tézisfüzet. Pécsi Tudományegyetem, Pszichológiai Doktori Iskola Bereczkei T. (2003): Evolóciós pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest Bíróné Nagy E. (2004): Sportpedagógia. Kézikönyv a testnevelés és sport pedagógiai kérdéseinek tanulmányozásához. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Craig H. (2002): A felelős vállalkozó. Hogyan keressünk pénzt, és hogyan tegyünk jót másokkal. CF Net Kft., Budapest Ember I. (2006): Környezet-egészségtan. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Fábián Gy., Zsidegh M. (1998): A testnevelés és sporttudományos kutatások módszertana. Magyar Testnevelési Egyetem, Budapest Fülöp M. (2008): Verseny a társadalomban – verseny az iskolában. VII. Nevelésügyi Kongresszus. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest, 51-74. Nádori L. (1980): Az edzés és versenyzés pszichológiája. Medicina, Sport, Budapest Pikó B., Keresztes N. (2007): Sport, lélek, egészség. Akadémiai Kiadó, Budapest Pléh Cs. (2008): A pszichológia örök témái. Typotex, Budapest Pléh Cs., Boross O. (2004): Bevezetés a pszichológiába. Osiris Kiadó, Budapest Szabó Á. (2011): Milyen értéket teremt a szabadidősport és mi a kapcsolata a versenyképességgel? Vezetéstudomány, 1. különszám, 24-37. Szlávik J. (2005): Fenntartható környezet- és erőforrás-gazdálkodás. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest Tóth G. (2007): Valóban felelős vállalat. KÖVET-INEM Hungária Kiadó, Budapest Vajda Zs. (1999): A gyermek pszichológiai fejlődése. Helikon Kiadó, Budapest
618
