október

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE A Magyar Országos Közjegyzői Kamara szakmai folyóirata 2014 / 5. szám 2014. szeptember / október

. oldal

Nyerges József Szerződést biztosító mellékkötelezettségek az új Polgári Törvénykönyvben

. oldal

Bányai István „Egy igazságügyi szakértő naplójából.” Az igazságügyi szakértői bizonyítás módszertani kérdései

. oldal

Csonka Péter Új megoldások és kritikai meglátások az elfogadott Európai Öröklési Rendelettel kapcsolatban

. oldal

Bírói szemmel

. oldal

Sajtószemle

. oldal

Summary I Zusammenfassung I Résumé

Kiadja a Közjegyzői Akadémia Nonprofit Kft. Felelős vezető: dr. Kovács Anikó ügyvezető Alapító főszerkesztő: Charmant Oszkár fiumei királyi közjegyző () Felelős kiadó és a szerkesztőbizottság elnöke: Tóth Ádám, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke Főszerkesztő: Rokolya Gábor A szerkesztőbizottság tagjai: Böröcz Helga, Harsági Viktória, Juhász Ivett, Orosz Árpád, Steiner Erika, Szőcs Tibor, Varga István Lapterv:

Kiss István

Előfizetési díj egy évre:  Ft A folyóirat előfizethető a kiadó címén A lap kéthavonta jelenik meg A Közjegyzők Közlönye tartalma a szerzői jog által védett információt tartalmaz. A folyóiratban közölt anyagok bármilyen formában történő átvételéhez, felhasználásához a kiadó előzetes engedélye szükséges.

NYERGES JÓZSEF

Szerződést biztosító mellékkötelezettségek az új Polgári Törvénykönyvben 1. Bevezetés A szerződést biztosító mellékötelezettségek a már nem hatályos Polgári Törvénykönyvünk – . évi IV. tv., továbbiakban régi Polgári Törvénykönyv – szerves részét képezték, önálló fejezetben rendelkezett róluk a jogalkotó. A régi Polgári Törvénykönyv Negyedik Rész I. Cím XXIII. fejezete rendelkezett a szerződést biztosító mellékkötelezettségekről – a tartozáselismerés és a fedezet lekötése és ennek igazolása biztosítékok kivételével –, mely a nagymúltú és számos módosítást megélt jogszabály azon ritka része, melyet hatályba lépése óta a nagymértékű módosítások elkerültek. A szerződést biztosító mellékötelezettségek jogrendszerünk fontos elemeit képezték és képezik, jelentőségük a rendszerváltást követően növekedett meg jelentősen, a piacgazdasági viszonyok között e jogintézmények egyre nagyobb szerepet kaptak. Hazánk rendszerváltást követő nagymértékű társadalmi és gazdasági átalakulása szükségessé tette a Polgári Törvénykönyv újrakodifikálását, mely az új Polgári Törvénykönyv, a frissen hatályba lépett . évi V. tv. által valósult meg. Az új Polgári Törvénykönyv teljesen más felépítést és szerkesztési elvet követ elődjéhez képest s elődjénél jobban megfelel a XXI. század kihívásainak. A nyolc könyvből felépülő, meglehetősen nagy terjedelmű jogszabály feloldotta az egyes szerződést biztosító mellékkötelezettségeket – zálogjog, óvadék – illetően a régi Polgári Törvénykönyvben fennálló elhelyezési zavart illetve egyes mellékkötelezettségeket szinte teljes mértékben újraszabályozott – jótállás, bankgarancia –, más mellékkötelezettségeket – biztosítéki célú tulajdon átruházást, a biztosítéki célú vételi jog alapítást és a biztosítéki célú engedményezést a jogalkotó megszüntetett.1 Mindemellett az új Polgári Törvénykönyv számos teljesen új, hazánkban előképpel nem rendelkező jogintézményt – hitelbiztosítéki nyilvántartás, zálogjogosulti bizományos – is a jogrendszer részévé tett, mely közvetlen kapcsolatban áll egyes szerződést biztosító mellékkötelezettségekkel. 1 A régi Polgári Törvénykönyv a zálogjogi szabályokat egyértelműen dologi jogi voltuk ellenére a kötelmi jogi részben

szabályozta (1959. évi IV. tv. 251.§–269.§), mivel hazánk korabeli viszonyai illetve a jogalkotó akkori álláspontja ezt szükségessé és indokolttá tették. Az új Polgári Törvénykönyv a dologi jogi könyvben helyezte el a zálogjogot és az óvadékot (2013. évi V. tv. 5:86.§–5:96.§) együttesen. A régi Polgári Törvénykönyv mellett az önálló zálogjogról az 1996. évi XXVI. évi tv., majd az ezt nagymértékben módosító 2000. évi CXXXVII. tv. rendelkezett.

5

A nagyarányú változások a közjegyzői munkára és feladatokra közvetlen és erőteljes hatást gyakorolnak, emiatt tartom ismertetésüket szükségesnek és fontosnak.

2. A régi Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségei Az új Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségeinek ismertetését a régi Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékötelezettségeinek felsorolásával kezdem meg. E szokatlan megoldás oka az, hogy a régi Ptk. képezi a jogásztársadalom polgári jogi ismereteinek alapját, ily módon minden összehasonlításban szükségképpen jelen van, természetes viszonyítási alapot képez. Másrészt a Polgári Törvénykönyv újrakodifikálása nem járt nagyarányú jogdogmatikai változásokkal, így e tekintetben a . évi V. tv., és az . évi IV. tv. nem tér el jelentős mértékben egymástól. A régi és az új Polgári Törvénykönyv jogi megoldásainak összevetése megkerülhetetlen tehát, hiszen a szerződést biztosító mellékkötelezettségekre vonatkozó új rendelkezések ebben a viszonylatban értékelhetőek megfelelően. Az . évi IV. tv. az alábbi szerződést biztosító mellékkötelezettségeket (szerződési biztosítékokat) különbözteti meg:2 a) b) c) d) e) f) g) h) i) j)

foglaló; kötbér; jogvesztés kikötése; tartozás elismerése jótállás; bankgarancia; zálogjog; óvadék; kezesség jogok és követelések átruházása, engedmény.

A felsorolás természetszerűleg nem lehet teljes, tekintettel arra, hogy a régi és az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései alapján egyaránt a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, azaz a felsoroltakon felül minden más szerződést biztosító módban megegyezhetnek, amelyek nem ütköznek jogszabályba.3 Ennek következtében a szerződést biztosító mellékkötelezettségek száma nem határozható meg pontosan.4 2 1959. IV. tv. XIII. fejezet 243.§–276.§ 3 1959. évi IV. tv. 200. § (1)–(2); 2013. évi V. tv. 6:59. § (1)–(2) 4 Hasonlóképpen az egy szerződést biztosító mellékkötelezettségek száma sincs meghatározva, a felek bármilyen

és bármennyi biztosítékban megegyezhetnek. Egyáltalán nem ritkaság, ha egy hosszú időtartamra vagy nagy értékre kötött szerződéshez több szerződési biztosíték kapcsolódik. Elméletileg annak sincs akadálya, hogy egyetlen szerződést az összes nevesített mellékkötelezettség biztosítson.

6

Mindemellett a szerződési biztosítékok nem csak a Polgári Törvénykönyv rendelkezésein, hanem más jogszabályokon is alapultak, így például a fedezet lekötése és ennek igazolása szerződést biztosító mellékkötelezettség nem a régi Polgári Törvénykönyv, hanem a /. (XI..) MT rendelet, a /. (MK .) MNB rendelkezés, a /. (XII. .) kormányrendelet és a /. (MK.) MNB rendelkezés együttes szabályain alapult. A jogtudomány egységesen a nevesített szerződést biztosító mellékkötelezettségek közé sorolta, azaz a fentebbi felsorolás vele együtt teljes. A szerződést biztosító mellékkötelezettségek egy részére – zálogjog, jótállás – jellemző, hogy nem csak a régi Polgári Törvénykönyv, hanem más jogszabályok is rendelkeztek róluk.5 A szerződést biztosító mellékötelezettségek fogalma és régi Ptk.-n alapuló szabályai mindannyiunk által ismertek, emiatt részletes ismertetésük nem szükséges. Az egyes mellékkötelezettségekre vonatkozó speciális szabályok változásainak vizsgálata képezi esszém szerves részét, ily módon a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek rövid ismertetése elkerülhetetlen, mivel az összehasonlítás alapját képezik. A szerződést biztosító mellékötelezettségek céljuk szerint két csoportra oszthatóak:6 a) a szerződés megerősítésére irányuló biztosítékok: foglaló; kötbér; jogvesztés kikötése; tartozás elismerése; jótállás7 b) a teljesítési képesség biztosítékai: óvadék; zálogjog; jogok és követelések átruházása, engedmény; fedezet lekötése és ennek igazolása; bankgarancia; kezesség. Esszémben e csoportosítás alapján kerül bemutatásra a szerződést biztosító mellékkötelezettségekre vonatkozó új szabályozás. A szerződés megerősítésére irányuló biztosítékok a kötelezett teljesítési készségének és hajlandóságának fokozására, ezen keresztül a jogosult pozíciójának erősítésére szolgálnak, mivel a kötelezett nem teljesítés vagy nem megfelelő teljesítés esetén helyzetének jelentős nehezedését kénytelen elszenvedni. A teljesítési képesség biztosítékai céljuk szerint a kötelezett teljesítési képességének biztosítására szolgálnak, a kötelezett esetleges fedezetelvonását akadályozzák és nehezítik meg. A teljesítési képesség biztosítékai dologi – óvadék, zálogjog, engedményezés, fedezet lekötése és ennek igazolása – és személyi biztosítékok – bankgarancia, kezesség – lehetnek.

5 A zálogjogról az 1991. évi XLIX. tv., az 1996. évi XXVI. tv., majd az ezt nagymértékben módosító 2000.

évi CXXXVII. tv. rendelkezett, a jótállásról a 151/2003. (IX.22.) kormányrendelet; 181/2003.(XI.5.) kormányrendelet; 249/2004.(VIII. 27.) kormányrendelet rendelkezett a Polgári Törvénykönyv mellett. 6 Bíró György: Kötelmi jog. Miskolc, Novotny Alapítvány, 2009. 475. o. 7 A jótállás Bíró György – és a jogtudomány jeles képviselősei jelentékeny részének – álláspontja szerint szorosan véve nem a szerződést biztosító mellékkötelezettségek, hanem a szerződésszegő magatartások közé tartozik (Bíró György: Kötelmi jog. Miskolc, Novotny Alapítvány, 2009. 448. o.). Meglátásom szerint ezen álláspont mellett és ellen ugyanannyi érv sorakoztatható fel. Tekintettel arra, hogy a szerződést biztosító mellékkötelezettségek nem csak a felek megegyezésén, hanem jogszabályon is alapulhatnak, a jótállást szerződést biztosító mellékkötelezettségnek tekintem. Előbbiek miatt a jótállás csoportba sorolása sem egyértelmű, gyakorlatilag a két csoport határmezsgyéjén helyezkedik el, biztosíték voltának elismerői ennek ellenére szükségképpen a szerződést megerősítő biztosítékok közé sorolják. Magam is ezt a felosztási elvet követem.

7

3. Az új Polgári Törvénykönyv alapvető változásai a szerződést biztosító mellékkötelezettségek tükrében Az új Polgári Törvénykönyv – a . évi V. tv. – nagymértékben eltér nagymúltú elődjétől. A szerződést biztosító mellékötelezettség terminus technikust például nem tartalmazza, s a korábban e kifejezés alatt értett jogintézmények önálló fejezetben való elhelyezése is megszűnt. A régi Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségei közül mindössze három – a foglaló, a kötbér és a jogvesztés kikötése – került egy fejezeten belül elhelyezésre, az új Polgári Törvénykönyv . könyvének XI. címe – A szerződés megerősítése és módosítása – XXVI., A szerződés megerősítése című fejezete rendelkezik róluk.8 Az ezeken felüli mellékkötelezettségek – tartozás elismerése, zálogjog és óvadék, bankgarancia, jótállás – mindegyikéről a saját rendszerbeli helyének megfelelő könyvben rendelkezett a jogalkotó. Az . könyvben – dologi jog – szabályozott zálogjog és óvadék kivételével minden más biztosíték a hatodik könyvben – kötelmi jog – került elhelyezésre, azaz dogmatikailag megfelelő helyen és környezetben található. A szerződést biztosító mellékkötelezettségek mindegyikére általánosan vonatkozó legmarkánsabb változás a biztosíték kikötésének és szerződés megkötésének egyidejűségét egyes esetekben – foglaló, kötbér – előíró kógencia megszüntetése, mely a szerződést biztosító mellékötelezettségek vállalását a szerződés megkötésétől annak teljesedéséig lehetővé teszi.9 A jogalkotó ezáltal kibővítette a régi Polgári Törvénykönyv szerződési szabadságát s a szerződést biztosító mellékkötelezettségek vállalásának időpontjának meghatározását a szerződő felekre bízta. Következésképp az új Polgári Törvénykönyv a jogalanyok átgondolt tudatosságára és jóhiszemű együttműködésére épül, azaz – e tekintetben legalábbis – a jogalkotó nem érezte szükségét a korábbi kógens szabályozás átvételének.

4. A szerződés megerősítésére irányuló biztosítékok új szabályai 4.1. A foglaló A foglalóra vonatkozó szabályok jelentősen módosultak a foglaló fogalmának változatlansága mellett: a foglaló továbbra is a szerződés megszegésének egyik önként vállalt többletszankciója.10 A szerződést megerősítő mellékkötelezettségek mindegyikének viszonylatában helytálló a fogalmak változatlanságára vonatkozó kijelentés, az új Polgári Törvénykönyv nem változtatott nagymértékben jelentéseiken. A foglaló elterjedt és közismert szerződést biztosító mellékkötelezettség. Az új szabályozás logikai és jogdogmatikai kerete, valamint alapvető feltételrendszere nem változott nagymértékben, az megfelel a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek: a másik félnek fizetett pénzt csak abban az esetben lehet foglalónak tekinteni, ha annak fizetésére a kötelezettségvállalás megerősítéseként kerül sor és ez a rendeltetés a szerző18 2013. évi V. tv. 6:185.§–6:190.§ 19 Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata V/VI. 334. o. 10 2013. évi V. tv. 6:185.§; 1959. évi IV. tv. 243.§–245.§

8

désből egyértelműen kitűnik.11 A teljesítés meghiúsulásáért felelős fél az adott foglalót továbbra is elveszíti, a kapott foglalót pedig kétszeresen köteles visszatéríteni.12 A foglaló elvesztése vagy kétszeres visszatérítése továbbra sem jelent mentesülést a szerződésszegés jogkövetkezményei alól, s változatlan maradt a foglaló minimál-kárátalány volta is: a foglaló vagy annak kétszerese akkor is jár, ha a szerződésszegő fél egyáltalán nem okoz kárt, a foglalón vagy annak kétszeresén felüli kár miatt a másik fél kielégítést követelhet.13 A jogalkotó lényegileg változatlan formában megtartotta a foglaló kötbérbe való kötelező beszámítását, illetve nem változtatott a bírói alakító jogról rendelkező szabályokon sem: a túlzott mértékű – a bírói gyakorlat alapján általában a szerződési érték -át meghaladó mértékű – foglaló összegét a bíróság továbbra is mérsékelheti.14 Mint látható, a kötbér és a foglaló szoros viszonya az új Polgári Törvénykönyvben is változatlan formában van jelen. A régi és az új Polgári Törvénykönyv sem ír elő írásbeli alakot, emiatt foglalót írásban, szóban és ráutaló magatartással egyaránt ki lehet kötni. A kikötés érvényességéhez annak írásba foglalása akkor sem szükséges, ha a jogszabály a szerződés érvényességét írásba foglaláshoz köti.15 A szerződés lényeges elemeit kell írásba foglalni, azonban a joggyakorlat a foglalót nem tekinti ilyennek.16 Ennek ellenére tapasztalatom szerint az írásba foglalt szerződések szinte minden esetben egyértelműen rendelkeznek arról, hogy a szerződéskötéskor átadott pénzösszeg foglaló vagy sem. Tekintettel arra, hogy a foglaló a leggyakrabban használt és emiatt leginkább ismert szerződést megerősítő mellékkötelezettség, a jogalanyok a vonatkozó szabályok lényegével is tisztában vannak általában, a foglaló adására vonatkozó megegyezés írásba foglalása ily módon a szerződő felek mindegyikének biztonságot nyújt: általa elkerülhető a foglaló utólagos vitatása vagy előlegként való értelmezése.17 18 Az új Polgári Törvénykönyv foglalóra vonatkozó rendelkezéseinek legszembetűnőbb újdonsága az, hogy a foglaló főszabály szerint csak pénz lehet.19 A szabályozás azonban diszpozitív, azaz a felek közös megegyezéssel eltérhetnek tőle s mást is elfogadhatnak foglalónak.20 További szembetűnő változás a felróhatóság helyett a felelős terminus technikus használata, a felróhatósággal megegyező tartalommal. A régi Ptk. szabályozásával – és az ezen alapuló bírói gyakorlattal – szemben az új rendelkezések már nem követelik meg a szerződés megkötésének és a foglaló átadásának egyidejűségét, ily módon egy korábban adott pénzösszeget és dolgot is foglalóvá lehet utólag minősíteni egészen a szerződés teljesítéséig.21 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21

2013. évi V. tv. 6:185.§ (1); 1959. évi IV. tv. 243.§ (2) 2013. évi V. tv. 6:185.§ (3); 1959. évi IV. tv. 245.§ (1) Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata V/VI. Budapest, HVG-Orac, 2013. 334. o. 2013. évi V. tv. 6:185.§ (4) BH1987. 119. 1959. évi IV. tv. 218.§ (1) A szerződés megerősítéseként átadott pénzösszeg foglaló voltának utólagos bizonyítása meglehetősen nehézkes és körülményes s a foglalóra vonatkozó megállapodás létrejöttét állító felet terheli annak bizonyítása. Azon szerződések, melyeknek érvényessége ügyvédi ellenjegyzéshez kötött, szükségszerűen tartalmazzák a foglaló kikötését, amennyiben foglaló adására kerül sor. 2013. évi V. tv. 6:185§ (1) Adott esetben dolog vagy szolgáltatás is lehet foglaló, amennyiben értéke pénzben pontosan meghatározható. Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata V/VI. Budapest, HVG-Orac, 2013. 335. o.

9

4.2. A kötbér A kötbér új Polgári Törvénykönyvi szabályai – . évi V. tv. :.§–:.§ – nagy mértékben eltérnek a régi Ptk. rendelkezéseitől – . évi IV. tv. .§–.§ –. A jogintézmény lényeges elemeinek jelentős része azonban változatlan, a kötbér továbbra is olyan szerződésmegerősítés, mely a teljesítés biztosítása mellett egyéb szerződésszegések – leggyakrabban késedelem, meghiúsulás, hibás teljesítés – megelőzésére is szolgál. Kötbér nemcsak az említett szerződésszegések, hanem minden más szerződésszegés esetére is kiköthető, a felek szerződési szabadsága a kötbér viszonylatában is érvényesül.22 A szerződésben azonban pontosan meg kell határozni, hogy milyen szerződésszegést kívánnak kötbérrel biztosítani a felek, általánosságban nem köthető ki kötbér.23 A kötbérre vonatkozó szerződéses kikötések nem értelmezhetőek azonban kiterjesztően, amennyiben a felek késedelmi kötbért kötöttek ki, úgy a teljesítés meghiúsulása vagy hibás teljesítés esetén kötbér nem követelhető, hiszen más szerződésszegés esetére irányoztak elő szankciót.24 Kötbér csak írásban köthető ki, a szabályozás mindkét törvénykönyvben kógens, a szóban vagy ráutaló magatartással létrejött megállapodás érvénytelen illetve kötbérként csak pénz fizetése vállalható.25 26 Nem változott a kötbér minimál-kárátalány volta sem, a kötbér jogosultját a kötbér öszszege abban az esetben is megilleti, ha a kötelezett szerződésszegéséből adódóan egyáltalán nem keletkezett kára, kötbéren felüli kárának megtérítésére a kártérítés szabályai vonatkoznak.27 A nemteljesítés esetére kikötött kötbér érvényesítése a teljesítés követelését továbbra is kizárja s a túlzott mértékű kötbér összegét a bíróság mérsékelheti.28 A kötbér alapja továbbra is a felek megegyezésén múlik – kivéve amennyiben a jogalkotó külön jogszabályon alapuló kötbérkötelezettséget létesített –, egyik törvénykönyv sem tartalmaz ennek meghatározására vonatkozó rendelkezést. A hibás teljesítés miatti kötbérfizetési kötelezettség és a jótállás elhatárolása nagymértékű valós és látszólagos hasonlatosságaik miatt mindkét törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségeinek ismertetése során elengedhetetlenül szükséges. A kötbér és a jótállás alapvető különbsége a felróhatósághoz való viszonyukhoz kapcsolódik: a jótállási kötelezettség teljesítése a vétkességtől (felróhatóságtól) független, míg a kötbérfizetési kötelezettség feltétele a kötelezett felróható magatartása. A hibás teljesítés miatti kötbérfizetési 22 Az általános szabály alól kivételt képez az az eset, amikor a kötbérfizetési kötelezettség jogszabályon alapul. Ez

23 24 25 26 27 28

10

esetben a jogalkotó részletesen rendelkezik a kötbérfizetés feltételeiről és módjáról, időnként minimális összegéről is, azaz tevőlegesen és nagymértékben beavatkozik a szerződő jogalanyok viszonyaiba. A jogszabályon alapuló kötbérfizetési kötelezettség alanyai szinte minden esetben országos jelentőségű, az egyes állampolgárokhoz mérten nagyon jelentős erőfölénnyel rendelkező közüzemi szolgáltatók vagy más nagyvállalatok, amelyekkel szemben indokolt a fogyasztók fokozott védelme. Példa erre a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény, a gázszolgáltatásról szóló 1994. évi XLI. törvény, a 2001. évi XL. törvény és a 29/1997. (XII. 20.) KHVM rendelet. BH1998. 139. BH1997. 180.; 1959. évi IV. tv. 207. § (1)–(2) 1959. évi IV. tv. 246. § (1); 2013. évi V. tv. 6:186.§ (2); BH1997. 240. A kötbérkikötés érvényessége továbbra is annak írásba foglalásához kötött, annak ellenére, hogy az új Polgári Törvénykönyv koncepciója e feltétel eltörlését szorgalmazta. 1959. évi IV. tv. 246.§ (2); 2013. évi V. tv. 6:187.§ (3); 6:142.§–6:147.§ 1959. évi IV. tv. 246.§ (3); 2013. évi V. tv. 6:187.§ (1)

kötelezettség megállapításához a hibás teljesítés tényét, illetve a kötelezettnek a hibás teljesítés miatti felróható magatartását bizonyítani kell; a jótállás esetében a kötelezett a jótállás időtartama alatt a hibás teljesítésért való felelősség alól csak abban az esetben mentesül, ha bizonyítja, hogy a hiba oka a teljesítés után keletkezett. Mint látható, a két jogintézmény minden hasonlósága ellenére nagymértékben különbözik egymástól a régi és az új Polgári Törvénykönyvben egyaránt. A kötbérre vonatkozó új szabályozás legszembetűnőbb változása a kötelezett mentesülési lehetőségeinek erőteljes szűkülése. A korábbi jogszabály szövege a kötelezett felróhatóságát tette a kötbérfizetés feltételévé, mely alól az új Ptk. :.§ rendelkezése szerint csak abban az esetben mentesülhet, ha a szerződésszegést az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, mely a szerződéskötés idején nem volt előre látható, és az elkerülése sem volt elvárható, azaz nem felelős érte.29 A kötbérfelelősség szigorítása a szerződésszegésből eredő kártérítési felelősség szigorítására irányuló jogalkotói szándékhoz illeszkedik. A jogosult többszöri igényérvényesítését a jogalkotó kizárta, a hibás teljesítés miatti kötbér mellett szavatossági igény nem érvényesíthető.30 Ennek megfelelően a jogosult eldöntheti, hogy a kötelezett hibás teljesítése miatt kötbérfizetést követel vagy szavatossági igényt érvényesít, mindkettőre irányuló igénnyel azonban nem léphet fel. A jogalkotó ezáltal a kötelezettet részesítette fokozott védelemben, azaz a jogosult és a kötelezett belső viszonyának egyensúlya a kötbérfelelősség szigorítása ellenére változatlan maradt.

4.3. A jogvesztés kikötése A jogvesztés kikötésére vonatkozó szabályok érdemben nem változtak az új Polgári Törvénykönyvben, pusztán a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség kibővítésére irányuló előbbiekben bemutatott jogalkotói szándék miatt módosultak kis mértékben.31 A jogvesztés kikötésének fogalma továbbra is változatlan: „a szerződésszegés oly módon való szankcionálása, hogy e magatartás olyan jog vagy kedvezmény elvesztésével jár, amely egyébként szerződésszerű teljesítés esetén a szerződő felet a szerződés alapján illetve a szerződésre irányadó jogszabály alapján megilletné”.32 A szerződésszegéssel elveszthető legfontosabb és leggyakrabban használt jogok – elővásárlási jog, visszavásárlási jog, vételi és eladási jog, részletvétel – a Ptk. . könyv XXXIII. fejezetében – Ptk. :.§–..§ – kerültek felsorolásra, a rájuk vonatkozó szabályrendszer a jogvesztés kikötésének szabályaival együttesen alkalmazandó. Együttesen alkotják e szerződést biztosító mellékkötelezettség feltétel-, szankció-, és szabályrendszerét, amely nem változott jelentős mértékben a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseihez viszonyítva. A jog elvesztéséhez nem elegendő pusztán a szerződésszegés ténye, annak bizonyítása is szükséges, hogy a szerződésszegő fél nem úgy járt el a teljesítés érdekében, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, azaz magatartása felróható, következésképp a szerződésszegésért felelős.33 29 30 31 32 33

2013. évi V. tv. 6:186.§–6:189.§; 1959. évi IV. tv. 246.§–247.§; 2013. évi V. tv. 6:142.§; 1959. évi IV. tv. 339.§ (1); 318.§ (1) 2013. évi V. tv. 6:187.§ (2) 1959. évi IV. tv. 250.§; 2013. évi V. tv. 6:190.§ 1959. évi IV. tv. 250.§ (1) miniszteri indokolása. 1959. évi IV. tv. 250.§ (1); 2013. évi V. tv. 6:190.§ (1)

11

Jogvesztés kikötése csak írásban tehető, a szóban vagy ráutaló magatartással történt megállapodás semmis.34 A jogvesztés kikötése továbbra sem értelmezhető kiterjesztő módon, azaz a kötelezett felróható nem szerződésszerű teljesítésének szankciója csak a nyilatkozatban konkrétan maghatározott jogának elvesztése lehet.35 A bíróság az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései alapján is mérsékelheti a kötelezettet túlságosan sújtó joghátrányt, ti. amennyiben a kötelezettet a jogvesztés túlságosan sújtaná.36

4.4. A tartozáselismerés A tartozáselismerés – az eddigiektől eltérően – az új Polgári Törvénykönyv . könyvének V. fejezetében kapott helyet, és a régi Polgári Törvénykönyvhöz hasonlóan mindössze egyetlen szakaszban rendelkezett róla a jogalkotó.37 A jogintézmény lényege nem változott, továbbra is a bizonyítási teher megfordítására szolgál: a tartozást elismerő kötelezettet terheli annak bizonyítása, hogy a tartozás nem vagy nem a tartozáselismerő nyilatkozatba foglaltaknak megfelelően áll fenn.38 A régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek értelmében tartozáselismerő nyilatkozat érvényesen csak írásban, közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaltan volt tehető.39 Az alakszerűségi követelménynek meg nem felelő formában tett nyilatkozatra a tartozáselismerés szabályai nem voltak alkalmazhatóak, viszont szerződési bizonyítékként felhasználhatóak voltak. Az alakszerűségi követelményeknek megfelelő alakú és tartalmú tartozáselismerés azonban végrehajtható okiratnak minősült, azaz az elismert kötelezettségek per nélkül, közvetlenül kikényszeríthetőek voltak a kötelezett nem teljesítése esetén.40 Főként e sajátosságnak köszönhető máig tartó népszerűsége, a tartozáselismerés a közjegyzők által a leggyakrabban kiállított közokiratok egyike. Tapasztalatom szerint a tartozáselismerés általában más mellékkötelezettségekkel együtt biztosít egy szerződést, melynek oka az, hogy a tartozás elismerése nem jelent önmagában sem okirati, sem anyagi biztosítékot a kötelezett fizetőképességére nézve. Az önmagában álló tartozáselismerés általában a természetes személyek közötti relatíve alacsony összegű kölcsönszerződések biztosítéka, elsődlegesen végrehajtható okirat volta miatt.41 1959. évi IV. tv. 216.§ (1); 1959. évi IV. tv. 250.§ (1); 2013. évi V. tv. 6:190.§ (1) 1959. évi IV. tv. 207. § (2); 2013. évi V. tv. 6:8.§ 1959. évi IV. tv. 250.§ (2); 2013. évi V. tv. 6:190.§ (2) 2013. évi V. tv. 6:26.§; 1959. évi IV. tv. 242.§ A Pp. 164.§ értelmében az igényérvényesítő felet terheli a bizonyítási kötelezettség általában. 1959. évi IV. tv. 218.§ (2); Pp. 195.§–196.§ Amennyiben a közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt tartozáselismerő nyilatkozat tartalmazza: 1. az adós egyoldalú kötelezettségvállalását a tartozás megfizetésére, 2. a jogosult és a kötelezett nevét, 3. a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét, 4. a teljesítés módját és határidejét a hitelező az okirat alapján végrehajtási záradékkal közvetlenül indíthat az adóssal szemben végrehajtási eljárást. 41 E viszonylatban a jogintézmény mellékkötelezettség volta is megkérdőjelezhető, tekintetben azonban arra, hogy a kölcsön kapott pénzösszeg visszafizetése az elsődleges kötelezettség, minden ellentétes irányú megközelítési lehetőség ellenére az önmagában álló tartozáselismerés is szerződést biztosító mellékkötelezettségnek tekintendő. 34 35 36 37 38 39 40

12

A tartozáselismerés továbbra sem novációt kiváltó jognyilatkozat, azaz az alapkötelem a tartozáselismerés tényétől sem jogcímében, sem tartalmában változik meg.42 A tartozás elismerése az elévülést megszakítja, és kiválthatja a megtámadás jogának megszűnését is abban az esetben, ha egyértelműen megállapítható, hogy a nyilatkozat megtételekor a kötelezett a megtámadás okáról tudott és ennek ellenére ismerte el tartozását.43 A tartozáselismerés tisztán szerződést megerősítő mellékkötelezettség tehát, melynek elsődleges joghatása a bizonyítási teher megfordulása, másodlagos jogkövetkezménye pedig leggyakrabban a megtámadási jog megszűnése, illetve az elévülési idő megszakadása.44 A régi és az új Polgári Törvénykönyv tartozáselismerésről rendelkező szabályainak alapvető különbsége a tartozáselismerés alakjának vonatkozásában realizálódik. Míg a korábbi szabályozás egyértelműen írásbeli formát írt elő, addig a hatályos Polgári Törvénykönyv nem tartalmaz ilyen értelmű kötelezettséget.45 Ebből és a Törvénykönyv jognyilatkozatok formájára vonatkozó általános szabályaiból következően a tartozáselismerés bármilyen formában – írásban, szóban, ráutaló magatartással – megtehető.46 Meglátásom szerint e nehezen magyarázható változás nem fog gyakorlati problémát okozni: a jogalanyok megfontolt óvatossága, valamint a korábbi szabályozáson alapuló ügyvédi és közjegyzői gyakorlat egyaránt az írásbeli forma jövőbeni fenntartására irányul, abban az esetben is, ha nincs erre vonatkozó kógens szabály. Ezzel szorosan összefügg az a további változás, hogy a régi Polgári Törvénykönyv szerint a tartozáselismerés a jogosulthoz intézett (írásbeli) nyilatkozattal történik – azaz címzett jognyilatkozat volt –, ezzel szemben a hatályos szabályozás e kitételt nem tartalmazza.47 Következésképpen a tartozáselismerésnek – elvileg – nem kell a jogosultnak címzettnek lennie, azaz a tartozás fennállását tartalmazó másnak címzett jognyilatkozat is minősülhet tartozáselismerésnek, amennyiben a kötelezett célja a joghatás kiváltása, azaz a tartozás fennállásának elismerése. Tekintettel arra, hogy megszűnt az írásbeliségre vonatkozó kógencia, a nem írásbeli formában, a nem a jogosultnak címzett jognyilatkozat is minősülhet tartozáselismerésnek elvileg, azonban ennek értelme megkérdőjelezhető: utólag jóformán lehetetlen bizonyítani, másrészt a nem jogosult címzett viszonylatában a jognyilatkozat semminemű joghatást nem vált ki.48 Emiatt kijelenthető, hogy BH1982. 509. 1959. évi IV. tv. 327.§ (1); 1959l évi IV. tv. 236.§ (4); BH1995. 43. 2013. évi V. tv. 6:89.§ (5); 2013. évi V. tv. 6:25.§ (1) 1959. évi IV. tv. 242.§ (2); 2013. évi V. tv. 6:26.§ 2013. évi V. tv. 6:4.§ (2); 2013. évi V. tv. 6:6.§; Fontos megemlítenem, hogy a tartozáselismerés szabályai nem csak magára a tartozáselismerés jogintézményre vonatkoznak, hanem kiterjesztő jelleggel minden más kötelem elismerésére is. Következésképpen a hatályos szabályozás szerint – elvileg – minden kötelem meglétének elismerése megtörténhet írásban, szóban és ráutaló magatartással egyaránt, kivéve melyeket a jogalkotó írásbeli formához kötött. 47 1959. évi IV. tv. 242.§ (2); 2013. évi V. tv. 6:26.§ 48 Gyakorlati példa erre leginkább az lehet, hogy a kötelezett szóban elismeri a jogosult irányában fennálló tartozását a nem jogosultnak, azonban ehhez joghatás nem kötődik, hiszen a nem jogosult a jogviszonyban nem vesz részt, így a nyilatkozat megtétele pozíciójára sincs hatással. Legfeljebb a kötelezett gazdasági helyzetének, hiteles és megbízható voltának megerősítésére szolgálhat, de ebben a funkciójában nem több magánbeszélgetésnél. Mindezek mellett a szóbeli nyilatkozat a tartozással kapcsolatos bizonyítékként értékelhető. 42 43 44 45 46

13

a tartozáselismerésnek a jogosulthoz címzett jognyilatkozatnak kell lennie, annak ellenére, hogy a jogszabály szövegéből ez nem következik egyenesen.49 Meglátásom szerint e helyzet csupán elvi lehetőség, hiszen a tartozáselismerés csak akkor funkcionálhat szerződést biztosító mellékkötelezettségként, ha a jognyilatkozatot a jogosult igényérvényesítése során mindennemű nehézség nélkül tudja felhasználni. Egy nem a jogosultnak címzett jognyilatkozat esetén erre vajmi kevés az esély, másrészt a tartozáselismerés e speciális formája során döntő fontossággal bír majd a felek szándéka, azaz az, hogy a jognyilatkozat joghatás kiváltására irányult vagy sem. Ennek bizonyítása rendkívül nehézkes, tekintettel arra, hogy a kérdés tartozáselismerés jogintézményének lényegét érinti, ily módon hosszan tartó és nagy valószínűséggel eredménytelen bizonyítási cselekményeket generál. Véleményem szerint a bemutatott helyzet jogalkotói következetlenség eredménye, melyet a bírói gyakorlat – és annak jogfejlesztő tevékenysége – a jogbiztonság fenntartása érdekében rövid időn belül orvosolni fog.

4.5. A jótállás A jótállás – melyet a régi Polgári Törvénykönyv a szerződést biztosító mellékkötelezettségek között helyezett és szabályozott – az új Ptk. . könyv XXIV., hibás teljesítésre vonatkozó fejezetében került elhelyezésre.50 Az új és a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezései megegyeznek a jótállás törvényi fogalmát és alapvető jellegzetességeit illetően: a jótállás a szerződés hibátlan tejesítéséért vállalt objektív, a szavatosságnál szigorúbb felelősség, mely a bizonyítási teher megfordulásában nyilvánul meg.51 Ennek értelmében a jótállásra kötelezett a jótállás időtartama alatt a hibás teljesítésért való felelősség alól csak abban az esetben mentesül, ha bizonyítja, hogy a hiba oka a teljesítés után keletkezett, más indokra való hivatkozás esetén a mentesülés kizárt. A jogosult továbbra sem köteles megvizsgálni a dolog azon tulajdonságait, amelyekre a jótállás vonatkozik.52 Nincs változás abban sem, hogy a jótállás a jogosult jogszabályból eredő jogait nem érinti és a jótállási jogok érvényesítésére a kellékszavatosság szabályai alkalmazandóak.53 A jótállás továbbra is a felek megállapodásán – jótállási nyilatkozaton – vagy tartós fogyasztási cikkek, lakásépítés és javító-karbantartó szolgáltatások esetében jogszabályon alapuló mellékkötelezettség.54 A szolgáltatásra vonatkozó reklám a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseivel szemben nem keletkeztet jótállási kötelezettséget.55 A jogalkotó a gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól rendelkező . évi XLVIII. törvényben megfelelően szabályozta e kérdést, a reklámban szereplő jótállási feltételektől való eltérés a fogyasztó megtévesztésének minősülő cselekmény, melynek egyik szankciója a reklámban meghirdetett jótállás iránti helytállási kötelezettség. 49 Bíró György álláspontja ezzel megegyező. Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata V/VI. Budapest, 50 51 52 53 54 55

14

HVG-Orac, 2013. 67.o. 1959. évi IV. tv. 248.§; 2013. évi V. tv. 6:171.§–6:173.§ Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata V/VI. 314.o. 1959. évi IV. tv. 283. § (2); 2013. évi V. tv. 6:127.§ (2) 1959. évi IV. tv. 248.§ (1); 2013. évi V. tv. 6:171.§ (1) 151/2003. (IX.22.) kormányrendelet; 181/2003.(XI.5.) kormányrendelet; 249/2004.(VIII. 27.) kormányrendelet 1959. évi IV. tv. 248.§ (2)

A jótállás a régi és az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint kiköthető szóbeli megállapodással is, azonban amennyiben a kötelezett a jogosult a megállapodás jótállás voltára vonatkozó állítását tagadja, a jogosultnak kell bizonyítania a jótállási kötelezettséggel kapcsolatban a szerződés létrejöttét.56 A felek megállapodásán alapuló jótállás tartalma az új Polgári Törvénykönyvben sincs explicit meghatározva, a kötelezett vállalhat szavatossági és kártérítési jellegű kötelezettségeket egyaránt. Természetesen a szerződési szabadság nem parttalan, a fogyasztó és vállalkozás közötti szerződésben ugyanis semmis az a kikötés, amely az új Polgári Törvénykönyv kellékszavatosság és a jótállásra vonatkozó rendelkezéseitől a fogyasztó hátrányára tér el.57 Következésképpen a szerződési szabadság a jótállás esetében lefelé kógens, csak a fogyasztó javára lehet tőle eltérni. Jelentős változás, hogy az új Ptk. rendelkezései szerint a szerződésen alapuló jótállás a dolog tulajdonjogának átruházása után is változatlan tartalommal és határideig áll fenn, azaz független a dolog tulajdonjogától, magához az adott dologhoz kötődik s nem a szerződést megkötő felekhez.58 További fontos változás a jótállási igény érvényesítésére rendelkezésre álló határidő módosítása: ha a jótállásra kötelezett, vagy arra kötelezettséget vállalt fél nem teljesíti kötelezettségeit a jogosult – jótállási határidőn belül történt – felhívása ellenére, a jótállási igény a felhívásban meghatározott teljesítési határidő elteltétől számított három hónapon belül bíróság előtt érvényesíthető, abban az esetben is, ha a jótállási idő eltelt.59 E rendelkezés értelmében a jótállási időn belül kell jeleznie a jogosultnak a hibát s a határidő jogvesztő volta miatt a határidőn túli hibaközlésre nincs lehetőség. A jótállási határidőn belül jelzett hiba és a kötelezett jótállásra való felhívása együttesen eredményezik tehát a jogérvényesítési határidő meghosszabbodását. Mint látható, a jogalkotó nem a jótállási határidőt módosította, hanem a jótállási igény érvényesítésére – a jogérvényesítésre irányuló kereset beadására – nyitva álló határidőt növelte meg. Meglátásom szerint a szabályozás cizelláltsága az első időkben jelentős mennyiségű munkát fog adni ügyvédeknek és közjegyzőknek egyaránt, mivel az állampolgárok döntő többsége minden bizonnyal a jótállási – köznapi nevén garancia – határidők automatikus meghosszabbításaként fogja értelmezni.60 A szabályozás további érdekessége, hogy a jótállási igény bejelentése szóban is történhet, nem csak írásban.61 A szóbeli igénybejelentés közismert bizonyítási nehézségei miatt várhatóan elenyésző arányban fog gondot okozni e jogalkotói következetlenség – a jogalanyok döntő többsége továbbra is írásban fogja jelezni jótállási igényét –, amely minden bizonnyal rövid időn belül kijavításra fog kerülni. Mint látható, a szerződés megerősítésére irányuló szerződési biztosítékokra vonatkozó új szabályozás az e csoportba tartozó mellékkötelezettségek lényegi tulajdonságait tekintve nem változtak nagymértékben. A jogalkotó hazánk modernizálódó jogrendszeréhez igazí56 BH1990. 346.; BH1991. 404. 57 2013. évi V. tv. 6:157.§ (2) 58 A régi Polgári Törvénykönyv rendelkezései csorbították a jótállás érvényesülését, a dolog tulajdonjogának

átruházása esetén az új tulajdonos a szerződésen alapuló jótállást nem érvényesíthette. 59 2003. évi V. tv. 6:173.§ (1) 60 A bírói gyakorlat a garancia kifejezésnek a jótállás szinonimájaként való használatát elfogadta, a jótállás kikö-

tését érti alatta. BH1992. 654. 61 A jogszabály nem írja elő expressis verbis az írásbeliséget, azaz a szóbeli igénybejelentés is megengedett.

15

totta a jogintézményekre vonatkozó rendelkezéseket, nagyarányú és mélyreható változtatások nem voltak szükségesek.

5. A teljesítési képesség biztosítékainak új szabályai Az új Polgári Törvénykönyv teljesítési képesség biztosítására irányuló mellékkötelezettségeire vonatkozó rendelkezései a szerződés megerősítésére irányuló mellékkötelezettségekre vonatkozó rendelkezéseknél lényegesen nagyobb mértékben és mélyrehatóbban változtak meg. E változások együttesen – mértékük és mélységük miatt – a teljesítési képesség biztosítékaira vonatkozó szabályrendszer újrakodifikálásaként is meghatározható, a jogalkotó ez esetben alig néhány helyen tartotta meg a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit. Emiatt esszém ezen részében döntően az új Polgári Törvénykönyv szabályozásának ismertetésére fog sor kerülni, a régi Polgári Törvénykönyv idevágó rendelkezéseinek bemutatása összehasonlítási alapként lehetséges csupán.

5.1. Engedményezés, jogok és követelések átruházása A régi Polgári Törvénykönyv az engedményezést nem a szerződést biztosító mellékkötelezettségek között, hanem azon kívül, a kötelmi jog XXVII. fejezetében szabályozta a tartozásátvállalással egyetemben, mely nem szerződést biztosító mellékkötelezettség.62 Az engedményezési szerződések mindegyikére – teljesítési és biztosítéki célú engedményezés – a régi Polgári Törvénykönyv azonos rendelkezéseket tartalmazott, az engedményezési szerződések formáit a joggyakorlat és a jogtudomány határolta el egymástól.63 Eszszém tekintetében biztosítéki célú engedményezés bír relevanciával, emiatt a teljesítési célú engedményezés ismertetését mellőzöm. A joggyakorlat a biztosítéki célú engedményezést a fiduciárius szerződések egy formájának tekintette, melynek lényege az alábbiakban foglalható össze: „Fiduciárius biztosíték alatt az olyan jogügyleteket értjük, amelyekben a tulajdonjog, tulajdonjog megszerzésére vonatkozó jog (opció), illetve követelés vagy jog jogosulti pozíciója biztosítéki szerepet tölt be. A biztosítéki pozíció létesítése úgy történik, hogy a hitelező dologi (vagy ahhoz hasonló jellegű) jog formájában többet (tulajdonjogot, opciós jogot, engedményesi státuszt stb.) kap, mint amennyit a biztosítéki cél kívánna, és ebből a többől az adós és a hitelező közötti belső viszonyban, kötelmi korlátok, kötelezettségek beépítésével vesznek vissza.”64 A hosszú fejlődési folyamatra visszatekintő jogintézmény a gyakorlatban olyan hitelbiztosítéki mód volt, amelyet elsősorban a hitelintézetek alkalmaztak hitelnyújtás során a hagyományos biztosítékok kiegészítéseként olyan ügyfeleknek, melyek nagyértékű és 62 1959. évi IV. tv. 328.§–333. § 63 Megjegyzem, hogy a joggyakorlat létrehozta a teljesítési és biztosítéki célú engedményezési szerződési ele-

meket egyaránt tartalmazó vegyes engedményezési szerződést is, azaz a különböző szerződési módok nem voltak élesen elhatárolva egymástól a gyakorlatban. Gfv. X.30.025/2012/15. számú határozat 64 Gárdos István–Gárdos Péter: Van-e a fiduciárius biztosítékoknak helyük a magyar jogban? Polgári jogi kodifikáció 6. évf. (2004), 1–2. sz. 33–47. o.

16

stabil követelésállománnyal rendelkeztek.65 A hitelfelvevő zálogjoggal terhelhető vagyonelemeinek összértéke nem minden esetben fedezte a felvenni szándékozott hitel összegét, komoly értéket képviselő követelésállománya azonban megfelelő garanciát jelentett nem teljesítés esetére.66 A követelések átruházásával az engedményes – leggyakrabban hitelintézet – lépett az addigi jogosult – engedményező – helyébe, a kötelezett azonban mindaddig az eredeti jogosultnak – engedményezőnek – tartozott teljesíteni, amíg az engedményezés tényéről értesítést nem kapott.67 Az értesítést kézhezvétele után az engedményezési megállapodás hatályossá válását követően azonban csak az új jogosultnak – engedményesnek – volt köteles teljesíteni, addig azonban ha az alapkötelem jogosultja – engedményező – javára való teljesítés helyett a kötelezett az engedményesnek teljesített, az a kötelezett veszélyére történt, azaz nem minősült szerződésszerű magatartásnak.68 Ha az engedményezésről a kötelezett értesítése elmaradt, az engedményezés vele szemben nem vált hatályossá, tekintve, hogy a jogosult személyében bekövetkezett változásról nem szerzett tudomást.69 A kötelezett ez esetben csak az eredeti jogosult javára teljesíthetett, ez volt az alapjogviszony esetében a szerződésszerű magatartása. Ez vonatkozott arra az esetre is, ha az engedményezésről a kötelezettet nem az engedményes vagy az engedményező – vagy azok igazolt képviselője –, hanem rajtuk kívülálló harmadik személy értesítette. Jelentős jogbizonytalanságot okozott azonban a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek hiányos volta, a biztosítékként engedményezett követelések végrehajtás alá vonásának szabályozatlansága az engedményes ellen indított végrehajtási vagy felszámolási eljárás vonatkozásában.70 Ezzel szemben az engedményezett követelés az engedményező ellen indított végrehajtás során nem osztotta az engedményező vagyonának sorsát, az engedményes igényperrel felszabadíthatta azt.71 További problémát jelent – a jelen idő használata indokolt, hiszen az idevágó törvényi szabályozás a mai napig változatlan –, hogy a hatályos csődtörvény nem ismeri el hitelbiztosítékként a biztosítéki engedményezést, emiatt az engedményező ellen indított csődeljárás során sem a hitelező, sem a biztosítékként engedményezett követelés nem rendelkezik privilegizált hellyel a kielégítési sorrendben.72 73 Ebből következően a biztosítéki célú engedményezés esetén a kielégítési 65 Emiatt a lakosság alig került kapcsolatba e jogintézménnyel a jogviszony alanyaként. 66 Az engedményezés rendszerváltást követő nagyarányú elterjedéséhez nagymértékben hozzájárult az, hogy

67 68

69 70

71 72 73

lényegesen olcsóbb, egyszerűbb és gyorsabb volt mint a zálogjog létesítése. Az engedményezéshez elegendő volt az engedményező és az engedményes írásbeli megállapodása. 1959. évi IV. tv. 328.§ (4) Az 1959. évi IV. tv. 361.§ rendelkezése szerint a kötelezett az engedményezés hatályossá válása előtt az engedményesnek tett teljesítését jogalap nélküli gazdagodás címén visszakövetelhette tőle, ez azonban az engedményezővel fennálló jogviszonyára nem volt hatással. 1959. évi IV. tv. 328.§ (3) A végrehajtási törvény nem tartalmaz arra vonatkozóan rendelkezéseket, hogy az engedményes ellen indított végrehajtás során foglalt engedményezett követelést hogyan vonhatja ki a végrehajtás alól az engedményező. Ezzel kapcsolatban nagyszámú egymásnak ellentmondó bírói ítélet született. Pp. 371.§ (1); BH 1996/267. Csődtörvény 57.§ (1); BH 2002/364 A bírói gyakorlat elutasította a jogtudomány azon álláspontját, mely a biztosítéki engedményesnek a zálogjogosulttal egy kielégítési ranghelyre való sorolására irányult, ezzel jelentős mértékben korlátozta a jogintézmény gyakorlati alkalmazhatóságát.

17

sorrendről nem jogszabály, hanem a felek által megállapodott szerződés rendelkezett, az érvényesítés során a hitelfelvevők minimális ellenőrzési joggal rendelkeztek és a hitelezők az érvényesítés során megszerezhették a fedezetül szolgáló vagyontárgy tulajdonjogát. Mindemellett a vonatkozó rendelkezések kidolgozatlansága és az a tény, hogy a csődjogi joganyag az ezredfordulóra a jogtudomány által is áttekinthetetlen jogszabályhalmazzá dagadt, együttesen eredményezte a rendkívül eltérő jogértelmezést és bírói gyakorlatot, melyek miatt a jogintézmény nem felelt meg a jogbiztonság követelményének. Meglátásom szerint a biztosítéki célú engedményezés legfőbb problémáit és azok együttes hatását Suppán Ágoston markáns véleménye fogalmazza meg: „a biztosítéki célú engedményezés nem felelt meg a jogi bizonyosság követelményeinek és ezért fedezeti, biztosítéki értéke sincs. Ezt a következtetést támasztja alá a Basel II néven ismert szabályrendszerben felsorolt eszközökhöz (biztosítékokhoz), illetve jogviszonyokhoz rendelt értékek”.74 Mint látható, a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezései alapján a jogalkalmazó nem volt képes kezelni a biztosítéki engedményezés fiduciáris jellegét a felszámolási és csődeljárás, valamint a végrehajtási eljárás során, azaz épp a jogintézmény központi eleme került veszélybe. A jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a biztosítéki célú engedményezés során a hitelfelvevők érdeke jelentős mértékben sérül, illetve fennáll kiszolgáltatott helyzetbe kerülésük veszélye. Mindemellett a biztosítéki célú engedményezés kiváltható azáltal, hogy a hitelfelvevő kötelezettséget vállal a kölcsön törlesztésére szolgáló bevételeinek a banknál vezetett számláira való fizettetésére. Következésképpen a biztosítéki célú engedményezés megtartása nem volt sem szükséges, sem kívánatos. Ez az álláspont az új Polgári Törvénykönyv tervezetében is érvényesült, amely tény előrevetítette az idevágó szabályozás nagymértékű változását. Ez olyannyira radikális mértékű volt, hogy a jogalkotó a biztosítéki célú tulajdon átruházás, a biztosítéki célú vételi jog alapítás és a biztosítéki célú engedményezés kikötését megszüntette, mivel nem biztosították megfelelően a hitelfelvevők érdekeinek védelmét, és a zálogjogot ismeri el elsődleges és legfőbb biztosítéknak. Ennek ellenére az új Polgári Törvénykönyv elődjéhez hasonlóan tartalmazza az engedményezést és a jogok és követelések átruházását, és önálló címben – . könyv XII. cím –, ezek egyike sem lehet azonban szerződést biztosító mellékkötelezettség.75 Az új szabályozás ezen túlmenően is jelentős mértékben eltér a korábbitól, s az új Ptk. rendelkezései nem csak a régi Polgári Törvénykönyv, hanem az azt megelőző jogi szabályozás rendelkezésein is alapulnak.76 Példa erre a jogátruházás jogintézménye, mely a régi Polgári Törvénykönyvben nem szerepelt, azonban az azt megelőző jogi szabályozás ismerte és használta.77 74 http://www.portfolio.hu/gazdasag/a_biztositeki_celu_engedmenyezes.131153.html 75 2013. évi V. tv. 6:193.§–6:211.§ 76 Az engedményezésre vonatkozó rendelkezések lényege azonban nem változott, a jogosult a kötelezettel

szemben fennálló követelését másra átruházhatja. 213. évi. V. tv. 6:193. (1); 1959. évi IV. tv. 328.§ (1) 77 A jogátruházás a forgalomképes jogok tekintetében teszi lehetővé a jogosult személyének megváltozását, az

engedményezéstől csupán a jogintézmény közvetett tárgya különbözteti meg, nem tartozik a szerződést biztosító mellékkötelezettségek közé.

18

5.2. A zálogjog és az óvadék A zálogjogra és az óvadékra vonatkozó új rendelkezések együttes bemutatását az a tény indokolja, hogy a jogalkotó az új Polgári Törvénykönyvben az óvadékot a kézizálog egyik fajtájának tekinti.78 A zálogjog a régi Polgári Törvénykönyvben a szerződést biztosító mellékkötelezettségek fejezetben került szabályozásra, az új Polgári Törvénykönyvben ezzel szemben a dologi jogi könyvben kapott helyet. A régi Ptk. e fontos és nagy terjedelmű szabályrendszerrel szabályozott szerződést biztosító mellékkötelezettsége – ideértve az óvadékot is – az új Ptk.-ban is hasonló részletességgel és terjedelemben került szabályozásra.79 A zálogjog fogalma nem változott érdemben: továbbra is a zálogjogosult követelésének biztosítására szolgál, a zálogjogosult a zálogtárgyból más követeléseket megelőző sorrendben kielégítést kereshet a biztosított követelés kötelezettjének nem teljesítése esetén.80 A zálogjog tehát feltételes kielégítési elsőbbségi jogot biztosít a zálogjogosult számára – a zálogtárgy tulajdonosával szemben is. A kielégítési jogot a zálogtárgyra az elzálogosítás után szerzett jogok nem érintik – kivéve, ha a Polgári Törvénykönyv másképp rendelkezik –, a zálogjogosult kielégítése tőlük függetlenül történik. Az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint a zálogjogi jogviszonyok alanyai a zálogjogosult és a zálogkötelezett (dologi kötelezett) lehetnek, a személyes kötelezett (a biztosított követelés kötelezettje, amennyiben nem azonos a zálogkötelezettel) a jogviszonynak nem alanya. A jogalkotó megszüntette a vagyont terhelő jelzálogjog és az önálló zálogjog intézményét, amelyeket a zálogtárgyon fennálló zálogjog és a különvált zálogjog váltott fel, az új Polgári Törvénykönyv tehát csak a járulékos zálogjogot szabályozza.81 „A különvált zálogjog azáltal keletkezik, hogy a járulékos zálogjogot a zálogjogosult önállóan, tartozása biztosítékául átruházza saját hitelezőjére”.82 A különvált zálogjogra vonatkozó szabályozás nem illeszkedik konzekvensen az új Polgári Törvénykönyv koncepciójába, a különvált zálogjog ugyanis erőteljes fiduciárius jelleggel rendelkezik: a zálogjogosult jogait ideiglenesen – a zálogjogosult kötelezettségének megszűnéséig – annak hitelezője jogosult gyakorolni.83 A fiduciaritás Polgári Törvénykönyvből való kiiktatására irányuló határozott és egyértelmű jogalkotói szándékot fentebb ismertettem. További problémát jelent, hogy a különvált zálogjog esetében nem kellően tisztázottak a kielégítés szabályai: az eredeti kötelezett kizárólag az eredeti zálogjogosultnak köteles teljesíteni annak teljesítésétől függetlenül, nem teljesítése esetén a hitelező nem tud kielégítést keresni, mivel a személyes kötelezett (eredeti zálogkötelezett) teljesítése esetén kielégítési joga nem nyílik meg.84 A régi Polgári Törvénykönyv önálló zálogjogra vonatkozó rendelkezéseivel ellentétben az új zálogjogosult nem szerzi meg azt a jogot, hogy a felmondási jog gyakorlásával megnyissa a kielégí2013. évi V. tv. 5:95.§ 1959. évi. IV. tv. 251.§ – 271/A. §; 2013. évi V. tv. 5:86.§–5:144.§ 1959. évi. IV. tv. 251.§ (1); 2013. évi V. tv. 5:86.§ (1) Az önálló zálogjog intézményének megszüntetésére annak fiduciárius jellege miatt került sor. A különvált zálogjognak nincs jogrendszerbeli előzménye, az erre vonatkozó miniszteri indokolás önellentmondást tartalmaz, a gyakorlatban a különvált zálogjog veszi át az önálló zálogjog helyét. 82 Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata IV/VI. 136.o. 83 2013. évi V. tv. 5:100 (1); (5) 84 2013. évi V. tv. 5:86 (1) 78 79 80 81

19

tési jogát.85 Az új szabályozás további nagy hibája, hogy a különvált zálogjog felmondásáról egyáltalán nem rendelkezik, e fogalmat és a felmondási időt nem tartalmazza sem az új Polgári Törvénykönyv, sem más vonatkozó jogszabály. Következésképp ha az eredeti zálogjogosult nem teljesíti hitelezője felé kötelezettségeit, a hitelező mindaddig nem kereshet kielégítést a zálogtárgyon, amíg az eredeti zálogkötelezett szerződésszerűen teljesít az eredeti zálogkötelezett irányában. E helyzetet – vonatkozó szabályozás hiányában – meghatározatlan ideig köteles tűrni, mivel az új Polgári Törvénykönyv nem állapít meg felmondási időt. Meglátásom szerint e helyzet túlmutat a jogalkotói következetlenségen, jogalkotói hibának mondható. Remélhetőleg az új Polgári Törvénykönyv különvált zálogjogra vonatkozó része rövid idő alatt újraszabályozásra fog kerülni, hiszen a bemutatott helyzet nem csak jogbizonytalanságot eredményez, hanem a különvált zálogjog intézményének jogalanyok által történő elkerülését is. Tekintettel arra, hogy e jogintézményt elsődlegesen a hitelintézetek közötti nagyértékű szerződések biztosítékának szánta a jogalkotó, jogalanyok által történő szándékos elkerülése a hazai hitelezésben és bankok közötti pénzforgalomban jelentős működési zavarokat generálhat. Az új Polgári Törvénykönyv zálogjogra vonatkozó részét – . könyv III. rész VII. cím – képezik a nem lajstromozott ingó dolgok, jogok és követelések hitelbiztosítéki nyilvántartásának legfontosabb szabályai is. A hitelbiztosítéki nyilvántartás jogintézményét az új Polgári Törvénykönyv mellett önálló jogszabály, a . évi CCXXI. törvény szabályozza részletesen. Utóbbi jogszabály értelmében a működését az új Polgári Törvénykönyv hatályba lépésével egyidejűleg megkezdett hitelbiztosítéki nyilvántartás negatívan közhiteles nyilvántartás, egyben teljes mértékben nyilvános és ingyenesen hozzáférhető. E jellemzők együttesen mutatják a zálogjogra vonatkozó szabályok nagymértékű változását, amelyre mindenképpen szükség volt. Ennek oka az, hogy a zálogjog a magyar polgári joganyag egyik hányatott sorsú jogintézménye, a Ptk., a zálogjogot részletesen szabályozó . évi CXXXVII. törvény és a csődeljárásról, felszámolási eljárásról és végelszámolásról szóló . évi IL. törvény szabályozza egyszerre.86 Az új Polgári Törvénykönyv a zálogjogot részletesen szabályozza, azaz igyekszik „rendet vágni” a kialakult helyzetben. Tartok tőle, hogy az új hitelbiztosítéki nyilvántartás már most látható gyengeségei – megfelelő kontroll hiánya, a felek normakövető önjáróságára és jóhiszeműségére való túlzott alapozás, a visszaélési lehetőségek nagy száma és könnyű volta – a zálogjogi joganyag egészére rendkívül negatív hatással lehetnek, akár a zálogjogi jogviszonyok egyértelműségét célul kitűző jogalkotói szándék kudarcát is eredményezhetik.87 Meglátásom szerint e kockázat mértékét még az a tény sem képes megfelelően csökkenteni, hogy az 85 1959. évi IV. tv. 269.§ (2) 86 Tekintettel arra, hogy a jelenleg hatályos csődjogi szabályozás az ezredforduló óta a jogtudomány számára is

áttekinthetetlen jogszabályhalmazzá dagadt, e sajnálatos jelenség a csőd- és felszámolási eljárás körébe vont zálogjogi jogviszonyok viszonylatában is fennáll. A helyzetből fakadó számtalan lehetséges probléma realizálódását a jelenleg működő hitelbiztosítéki nyilvántartás akadályozta meg és az új hitelbiztosítéki nyilvántartás sem lesz erre önmagában képes. 87 Hasonlóan szabad szellemű s a felek jóhiszeműségére és normakövető önjáróságára alapozó hitelbiztosítéki nyilvántartás bevezetésére Kanadában került sor, azonban a csalások és más visszaélések magas száma miatt röviddel később meg kellett szüntetni.

20

új Ptk. jelentősen kitágította a zálogjog bírósági végrehajtáson kívüli érvényesítésének lehetőségét. Új elem a fogyasztói zálogszerződés fogalmának és meglehetősen részletes szabályainak bevezetése is. A rendelkezések értelmében a fogyasztói zálogszerződés kötelezetti oldalán kizárólag természetes személy állhat, jogosult pedig korlátozás nélkül lehet magánszemély és jogi személy egyaránt. A fogyasztói zálogszerződés törvényi feltétele, hogy „a zálogtárgy elsősorban a zálogkötelezett szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körébe nem tartozó célra használatos, továbbá a zálogjoggal biztosított követelés nem a kötelezett szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körébe tartozó jogviszonyból fakad”.88 Az új Polgári Törvénykönyv által meghatározott fogyasztói zálogszerződés fogalommal kapcsolatosan ismét némi jogalkotói következetlenség tapasztalható, mivel a //EGK irányelv által meghatározott fogyasztói szerződés-fogalomtól némiképp eltérő. A régi Ptk. önálló szerződést biztosító mellékkötelezettségként nevesítette az óvadékot.89 Az új Polgári Törvénykönyvben ezzel szemben a zálogjog részévé tette a jogalkotó. A zálogjoghoz hasonlóan az óvadék szabályai is újrakodifikálásra kerültek, a korábbi rendelkezésekkel nincsenek szoros kapcsolatban. Az említetteken túl a legszembetűnőbb különbség az, hogy az új Polgári Törvénykönyv elődjével ellentétben nem határozza meg az óvadék fogalmát, helyette az óvadék alapításának feltételeiről rendelkezik.90 Az új Ptk. :.§ () értelmében óvadék alapja lehet pénz, papír alapú értékpapír és dematerizált értékpapír is, ebben az esetben a kézizálog alapításának feltételeire vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, azaz a dolgoknak át kell kerülniük a jogosult birtokába. A dematerizált értékpapírok esetében ez a szabályozás számos kérdést felvet, tekintve, hogy a dematerizált értékpapírok papír alapon nem léteznek, ily módon birtokát sem lehet átadni. Pomeisl András álláspontja szerint a dematerizált értékpapír legfeljebb rendhagyó zálogjog tárgya lehet, ily módon rendhagyó letétbe adható.91 Meglátásom szerint azonban jogalkotói következetlenségről van szó, melyre az idézett álláspont egyenlőre megnyugtató megoldást nyújt. A jövőben – tekintettel arra, hogy a dematerizált értékpapírok aránya globális viszonylatban egyre magasabb – mindenképpen szükség lesz a rendelkezések pontosítására, elkerülendő az eltérő jogértelmezésen alapuló jogalkalmazói gyakorlat kialakulásának lehetőségét. A jogalkotó bevezette a zálogjogosulti bizományos jogintézményét, melynek a hazai jogrendben nincs előzménye.92 A részletesen szabályozott jogintézmény az egy dolgon alapított több zálogjog és több zálogjogosult viszonyát rendezi, a jogosultak zálogjogosulti bizományost jelölhetnek ki írásban, aki mindannyiuk helyett és érdekében jár el.93 A rendelkezés elsősorban a szindikált hitelezést segíti elő, a nagy tőkeigényű záloghitelezés belső dinamikáját hivatott biztosítani. A zálogjogosulti bizományos nyilvántartásba vételétől gyakorla88 89 90 91 92 93

2013. évi V. tv. 5:90.§ 1959. évi IV. tv. 270.§–271/A. § 2013. évi V. tv. 5:95.§ Wellmann György (Szerk.): Az új Ptk. magyarázata IV/VI. 125. o. 2013. évi V. tv. 5:96.§ A zálogjogosulti bizományos jogintézménye nagymértékben hasonló a Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban hosszú ideje ismert és alkalmazott biztosítéki ügynök intézményével. A biztosítéki ügynök a zálogjogosulti bizományoshoz hasonlóan lehet természetes és jogi személy egyaránt.

21

tilag zálogtartóként járhat el, működése alatt a zálogjogosultak jogaikat nem gyakorolhatják, viszont a zálogjogosulti bizományos magatartásáért úgy felelnek, mintha saját maguk jártak volna el. A jogalkotói szándék egyértelműen a hitelezés megkönnyítésére és az adminisztrációs teher csökkentésére irányul, azonban a zálogjogosulti bizományos kinevezéséhez legalább egy zálogszerződés megléte szükséges, s amíg ez nincs meg bizományos sem nevezhető ki, ily módon éppen a zálogszerződések megkötését nem tudja megkönnyíteni és koordinálni.94 A szindikált hitelezés elterjedésének ez minden bizonnyal jelentős gátja lesz. Az új Polgári Törvénykönyv a keretbiztosítéki jelzálogjogot nem tartalmazza, a jogintézmény azonban nem került megszüntetésre, a zálogtárggyal való helytállás terjedelmére vonatkozó rendelkezések különösebb változtatás nélkül vették át a régi Polgári Törvénykönyv keretbiztosítéki jelzálogjogra vonatkozó szabályozását.95 Megváltoztak a zálogtárgy értékesítésére vonatkozó szabályok is, az új Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek értelmében a zálogtárgyat a zálogjogosult maga is értékesítheti, annak tulajdonjogát saját maga átruházhatja.96 A régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseihez képest e változás jelentős mértékben kiszélesítette a zálogjogosult követelésének zálogtárgyból való kielégítésére vonatkozó jogosultságait. A régi Ptk. mindössze két esetben tette lehetővé azt, hogy a zálogjogosult a zálogtárgyat bírósági végrehajtás mellőzésével maga értékesítse.97 A zálogtárgyat a jogosult abban az esetben értékesíthette saját maga, ha a zálogtárgynak hivatalos jegyzett piaci ára volt vagy a zálogjogosult záloghitel nyújtásával üzletszerűen foglalkozott – azaz jellemzően bank vagy hitelintézet volt –. Minden más esetben záloghitel nyújtásával illetve árverés szervezésével üzletszerűen vagy hivatalból foglalkozó személy megbízásával kerülhetett csak sor a zálogtárgy értékesítésére, mely az értékesítés költségeit időnként jelentékeny módon megnövelte.98 Az új szabályozás értelmében bármely zálogjogosult saját maga átruházhatja a zálogtárgy tulajdonjogát a zálogtárgy tulajdonosa helyett és nevében eljárva. A zálogtárgy értékesítés történhet annak eredeti állapotában vagy ésszerű feldolgozása illetve átalakítása után magánúton és nyilvánosan.99 A korábbi szigorú rendelkezéseket meglehetősen liberális, a felek érdekét maximálisan szem előtt tartó szabályozás váltotta fel: a zálogtárgy gyorsan, egyszerűen, gördülékenyen és biztonságosan értékesíthető, a gyors és alacsony költségű zálogtárgy-értékesítés mindkét fél jól felfogott érdeke. Az új Polgári Törvénykönyv rendelkezése értelmében a zálogtárgy legalacsonyabb értékesítési ára nem a felek előzetes megállapodásán alapul, hanem a kereskedelmi ésszerűség követelményén.100 A legalacsonyabb értékesítési ár megállapításánál a zálogjogosult, 194 A zálogjogosulti bizományos „kvázi-zálogtartó” jogosultságai ellenére is szükséges a zálogjogosultak közvetlen részvétele a zálogszerződés megkötéséig, a zálogjogosulti bizományos kijelölése ez után lehetséges. 195 1959. évi IV. tv. 263. § (1); 2013. évi V. tv. 5:98.§ 196 2013. évi V. tv. 5:134.§ (1) 197 1959. évi IV. tv. 257. § (2) 198 A megbízott lehetett zálogház, jelzálog-hitelintézet, egyéb hitelintézet, bírósági végrehajtó vagy pedig felszámoló. Tekintettel arra, hogy magas eljárási költséghányaddal működtek, szükségképpen érdekellentétben álltak a zálogjogosulttal és zálogkötelezettel egyaránt. 199 2013. évi V. tv. 5:134.§ (2) 100 1959. évi IV. tv. 257. § (1); 2013. évi V. tv. 5:133.§ (1)

22

a zálogkötelezett, és a személyes kötelezett érdekeit is figyelembe véve köteles eljárni. A jogalkotó megdönthető törvényi vélelmet állít fel arra, hogy a zálogtárgy értékesítése a kereskedelmi ésszerűség követelményei szerint történik, ha az értékesítésre tőzsdén, az értékesítés időpontjában érvényes áron vagy  a zálogtárgy kereskedelmi forgalma során általában alkalmazott, az adott piacon szokásos módon kerül sor.101 A szabályozás meglátásom szerint azon a feltételezésen alapul, hogy a zálogtárgy piaci áron történő értékesítése minden résztvevő fél jól felfogott érdeke s annak elősegítése érdekében éppen ezért mindent meg fog tenni. Véleményem szerint az újrakodifikált zálogjogi szabályozás egyik leginkább előremutató jogi megoldása ez, amely a jogalanyok érdekazonosságán alapuló racionális viselkedését és jogkövető magatartását feltételezi.

5.3 Fedezet lekötése és ennek igazolása A fedezet lekötése és ennek igazolása szerződést biztosító mellékkötelezettségre vonatkozó speciális szabályokat az eddigiektől eltérően nem a régi Polgári Törvénykönyv, hanem a /.(XI..) MT rendelet, a /. (MK .) MNB rendelkezés, a /. (XII. .) kormányrendelet és a /. (MK.) MNB rendelkezés tartalmazta.102 A régi Polgári Törvénykönyv e jogintézmény fogalmát sem határozta meg, szabályait elsődlegesen a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium dolgozta ki, gyakorlati alkalmazását a bírói gyakorlat mellett a jogtudomány is érdemben befolyásolta. E helyzet változatlan máig, a fedezet lekötése és ennek igazolása fogalmát és szabályait az új Polgári Törvénykönyv sem tartalmazza. A fedezetlekötés fogalmát az alábbiak szerint határozta meg a jogalkotó: „a meghatározott célra lekötött, illetve elkülönítve kezelt olyan pénzeszközök, amelyek a számlatulajdonos szabad rendelkezése alól már kikerültek (pl. bankletét, kezességvállalással vagy fedezetigazolással kapcsolatos lekötés), a lekötöttség tartama alatt csak a meghatározott célra használhatók fel”.103 Fedezetigazolás a számlavezető pénzintézetnél kérhető, összegét a pénzintézet elkülönítve köteles kezelni.104 A jogintézmény lényegileg „egy nyilatkozat és ennek banki igazolása arról, hogy a kötelezett bankszámláján a szerződés ellenértékeként lekötött, elkülönített pénzösszeg rendelkezésre áll”.105 A gyakorlatban a jogosult a fedezetlekötéssel és fedezetigazolással biztosítja követelését, hiszen egyrészt a bank igazolja azt, hogy a kötelezett valóban rendelkezik megfelelő pénzösszeggel, másrészt ez a pénz csak a követelés kielégítésére használható fel s ezt a korlátozást a kötelezett későbbi döntése nem változtathatja meg.106 Következésképpen a fedezetlekötés egyfajta önkéntes zárolásként fogható fel, amelynek eredményeképpen a zárolt pénzösszeg csak és kizárólag a jogosult követelésének kielégítésére fordítható. Tapasztalatom szerint leggyakrabban a tartozáselismeréssel együttesen használják a jogalanyok jellemzően nagy összegű és hoszszú távra kötött kölcsönügyletek – például jelzálog alapú lakáskölcsönök vagy gépjármű 101 102 103 104 105 106

2013. évi V. tv. 5:133.§ (2) A régi Polgári Törvénykönyv a jogintézmény elnevezését sem tartalmazta. 39/1984.(XI.5.) MT rendelet 4. § (3) 6/1997. (MK 61.) MNB rendelkezés 5. számú melléklet 114. pont Bíró György: Kötelmi jog. Miskolc, Novotny Alapítvány, 2009. 503. o. Ebből következik a fedezetlekötés és fedezetigazolás dologi biztosíték jellege.

23

hitelek – biztosítására. A Polgári Törvénykönyv újrakodifikálása a jogintézmény szabályait nem érintette, továbbra is a fentebb említett jogszabályok rendelkezései vonatkoznak rá.

5.4. Bankgarancia A régi Ptk. .§ által szabályozott bankgarancia az új Polgári Törvénykönyvben még azonos alakú szóként sincs jelen, helyette a garanciaszerződés jogintézménye került bevezetésre, melyet a . könyv XXI. cím LXI. fejezete szabályoz meglehetős részletességgel. Az új Ptk. a régi Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségei közül a kezességet és garanciaszerződést a biztosítéki szerződések között önálló szerződésként szabályozza.107 A garanciaszerződést és a kezességi szerződést biztosítéki funkciójuk kapcsolja a jogosult és a kötelezett szerződéséhez. A garanciaszerződés és a kezesség tekintetében a jogalkotó abból indul ki, hogy a szerződések önálló szerződéses jogviszonyt hoznak létre a jogosult és a biztosítékot nyújtó fél között, a közöttük fennálló jogviszonynak a kötelezett nem alanya. Az új Ptk. :.§ meghatározza a garanciaszerződés fogalmát – olyan kötelezettségvállalás, amely alapján a nyilatkozatban meghatározott feltételek esetén a garantőr köteles a jogosultnak fizetést teljesíteni –, egyszersmind nevesíti a garanciaszerződés alanyait: a garantőrt és a jogosultat, akinek a garantőr teljesíteni köteles. A garanciaszerződésnek a kötelezett – aki a jogosulttal egyéb közvetlen jogviszonyban áll és aki helyett teljesítésének elmaradása esetére a garantőr fizetési kötelezettséget vállal – nem alanya. A régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseivel ellentétben a garantőr nem csak bank lehet, hanem megkötések nélkül bárki illetve bármi, azaz természetes és jogi személy egyaránt. A garantőr kizárólag pénzfizetésre köteles, amennyiben a szerződésben vagy nyilatkozatban meghatározott feltételek fennállnak.108 A fizetési kötelezettség azonban nincs függővé téve az alapkötelem érvényességétől és a kötelezett szerződésszegésétől, ezek vizsgálatára a garantőr nem jogosult.109 Éppígy nem érvényesítheti azokat a kifogásokat sem, amelyet a kötelezett érvényesíthetne a jogosulttal szemben – a követelés bírósági úton nem érvényesíthető vagy már nem áll fenn – illetve a kötelezett jogosulttal szemben fennálló ellenköveteléseit sem számíthatja be.110 A garanciaszerződésben meghatározott feltételek bekövetkeztekor a garantőr a kötelezett engedélye nélkül illetve tilalma ellenére is teljesíteni köteles.111 A garantőr mindezek mellett csak abban az esetben köteles teljesíteni, ha a garanciaszerződésben meghatározott feltételek teljes körűen fennállnak, csekély mértékű eltérés esetén is jogosult a teljesítés megtagadására.112 Követelmény továbbá az okmányszigorúság elvének érvényesülése, vagyis a jogosult által bemutatott okiratoknak a garanciaszer107 2013. évi V. tv. 6:416.§–6:438.§ 108 A garanciaszerződés fedezeti váltótól való elhatárolása a garantőr fizetési kötelezettségéhez kötődik: garancia-

109 110 111 112

24

szerződés esetében a fizetési kötelezettség feltételekhez kötött, fedezeti váltó esetében a fizetési kötelezettség feltétlen. Amennyiben a garantőr jogosult lenne a garanciaszerződésben meghatározott feltételeken túl az alapkötelem megfelelő teljesítésének vizsgálatára, nem garanciaszerződés, hanem kezességvállalás történne. 2013. évi V. tv. 6:432.§ (1); BH 1997.354., BH 1997 469., BH 1997. 541. BH 2003.473.; BH2001.437.; BH2007.648. 2013. évi V. tv. 6:435.§ (1)

ződésben meghatározott alaki és tartalmai feltételeknek maradéktalanul meg kell felelniük, azonban a bemutatott okiratok hitelességének vizsgálatára a garantőr nem köteles és nem jogosult. Az új Ptk. :.§ és :.§ értelmében a garancia lehívásának joga a jogosult személyéhez kötött, azaz a garantőr hozzájárulása nélkül másra nem átruházható, azonban a rendelkezés diszpozitív, tehát a garanciaszerződésben rendelkezhetnek ettél eltérően a felek. A szabályozás lehetővé teszi, hogy a jogosult kijelölje azt a személyt, akinek a garantőr teljesíteni köteles.113 Ebben az esetben is a lehíváshoz szükséges nyilatkozatot – azaz fizetési felszólítást – a jogosult teszi. Pomeisl András az új Ptk.:.§-on és :.§ () bekezdésen alapuló álláspontja szerint ez esetben a jogosult képviselőjeként is eljárhat a kedvezményezett. Különösen érdekes a jogutódlás kérdése, mivel a Ptk. :.§ értelmében a garancia lehívásának joga átszáll a jogosult jogutódjára, függetlenül attól, hogy egyetemes vagy különös jogutódról van szó. Az új Polgári Törvénykönyv bevezette a fogyasztó által vállalt garancia jogintézményét, mely esetben fogyasztó vállal garantőrként kötelezettséget. Ez esetben a kézfizető kezesség szabályait kell alkalmazni, figyelemmel arra, hogy a fogyasztó által vállat garancia fogyasztói kezességet eredményez, ily módon az arra vonatkozó szabályok alkalmazandóak.114

5.5. A kezesség Az új Polgári Törvénykönyv . könyv XXI. cím LX. fejezete rendelkezik a kezességi szerződésről. A kezes az új Ptk. :.§ alapján arra vállal kötelezettséget a jogosulttal szemben, hogy a kötelezett nem teljesítése esetén maga fog helyette a jogosultak teljesíteni. A garanciaszerződéshez hasonlóan a jogosult és a kezes a jogviszony alanya, a kötelezett nem. A kezes – a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek megfelelően – a maga személyében és teljes vagyonával felel a kötelezett teljesítésének elmulasztásáért.115 A jogviszony tárgya tehát a kötelezett helyetti teljesítés. A kezes által vállalt kötelezettség pénzfizetésre korlátozódik, más szolgáltatás nem követelhető tőle, a kezességgel biztosított kötelezettségnek pénzben meghatározottnak vagy meghatározhatónak kell lennie.116 Az új szabályok értelmében a kezes továbbra is kezességet vállalhat fennálló és jövőbeni kötelezettségek tekintetében egyaránt, illetve az egyetlen kezes által biztosított kötelezettségek száma és megoszlása sincs korlátozva.117 A kezesség lehet feltételes és feltétlen, eltérő rendelkezés hiányában a kezesség az egész kötelezettség biztosítására vonatkozik. Egy jogviszonyban több kezes is részt vehet s ha a kezesek egyike sem korlátozta kockázatvállalása mértékét, akkor a kockázatvállalás aránya egyenlő.118 Ha a kezesek egymásra tekintettel vállalnak kezességet, egymás közötti viszonyukban kockázatvállalásuk arányában kötelesek helytállni. Amennyiben a kezességvállalás más-más időpontban történik és a kezesek egymásra való tekintet nélkül vállalnak kezességet a kezességvállalás sorrendjében felelnek. 113 114 115 116 117 118

2013. évi V. tv. 6:433.§ 2013. évi V. tv. 6:430.§ 1959. évi IV. tv. 272.§ (1); 2013. évi V. tv. 6:416.§ 2013. évi. V. tv. 6:416.§ (2); 2013. évi. V. tv. 6:417.§ (2) 2013. évi. V. tv. 6:416.§ (2); BH1994. 205.; BH1995. 108. 2013. évi V. tv. 6:427.§; 1959. évi IV. tv. 275.§

25

A régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseihez hasonlóan az új Ptk. is védeni kívánja a kezest, emiatt a szerződés megkötése után a kezesre csak azok a módosítások hathatnak ki, amelyek helyzetét könnyítik, helyzete nem válhat terhesebbé, mint amire eredetileg kötelezettséget vállalt.119 Felelőssége kiterjed azonban a kötelezett szerződésszegésének jogkövetkezményeire és a kezesség elvállalása után esedékessé váló mellékkövetelésekre. Mivel a kötelezett nem teljesítése esetén a kezes lép a helyébe, minden kifogás megilleti, ami a főadóst s mindent jogosult beszámítani, amit akár a kötelezett, akár ő maga beszámíthat.120 Az új Polgári Törvénykönyv egyik teljesen új, jogszabályi előzmények nélküli rendelkezése a .. § () bekezdése, mely rendezi a kezes helyzetét abban az esetben, ha a kötelezett ellen csődeljárás indul. A készfizető kezest a csődnyitáskor biztosított fizetési haladék nem érinti, az eredeti esedékesség időpontjával lehet igényt érvényesíteni vele szemben. A csődegyezség hatálya a kezességre nem terjed ki, ha azonban a kötelezett nem tájékoztatja a kezest a csődegyezségről és annak feltételeiről, a kezes szabadul a jogviszonyból. Ennek oka az, hogy a tájékoztatást követően a kezes a kötelezett helyébe léphet, amellyel nem tud élni, ha nem kap tájékoztatást. A kezes kötelezett helyébe lépése esetén jogszabályon alapuló jogutódlás következik be. A jogalkotó az új Polgári Törvénykönyvben a régi Ptk. ide vonatkozó .§ () bekezdésének rendelkezéseitől jelentős mértékben eltérőleg szabályozza a kézfizető kezességet, azaz azokat az eseteket, amikor a kezest nem illeti meg a főszabályként érvényesülő sortartás kifogása.121 A jogalkotó a hatályos Csődtörvény hiányosságainak ellensúlyozásaképpen kógens szabállyal megfosztja a kezest a sortartási kifogás érvényesítésétől abban az esetben, ha a kötelezett ellen felszámolási eljárás indul vagy csődeljárásban fizetési haladékot kapott. Abban az esetben is kézfizető kezesként kell helytállnia, ha a kötelezett Magyarországon végrehajtás alá vonható vagyonnal nem rendelkezik illetve olyan külföldi országba távozott, ahol nehezen érvényesíthető a végrehajtás ellene.122 A kezest a sortartás kifogása nem illeti meg abban az esetben sem, ha a jogosult egyéb követelésének behajtása érdekében a kötelezett vagyonára vezetett végrehajtás nem vezetett eredményre. A kezes által biztosított követelés behajtása érdekében indított végrehajtás sem vezetne eredményre, ennek költségeit a kezesnek kell viselnie, ily módon a szabályozás a kezest védi a felesleges költségektől. A kártalanító kezesség új szabályai – Ptk. :.§ – értelmében a kezes kizárólagosan a jogosult követelésének a kötelezett vagyonából be nem hajtható részére is vállalhat kezességet. A jogosult a kezest ez esetben joghatályosan fel sem szólíthatja a teljesítésre azelőtt, hogy eredménytelen végrehajtást vezetett a kötelezett vagyonára.123 Ezt a rendelkezést hivatalból figyelembe kell venni a bírósági eljárásban, a kötelezett és a kezes együttes 2013. évi. V. tv.6:417.§ (1) 2013. évi. V. tv.6:417.§ (2) 2013. évi V. tv. 6:420.§ Bár a törvényben nincs konkrét utalás, egyértelmű, hogy a 44/2001 EK rendelet hatálya alá nem tartozó országokról van szó. 123 A szabályozás az Mtj. 1208.§ rendelkezésein alapul. 119 120 121 122

26

perlése is kizárt. Sőt a jogosultnak a nyilvánvalóan eredménytelen végrehajtást is le kell folytatnia illetve a felszámolási eljárás esetén ennek befejezését is meg kell várnia ahhoz, hogy a kezest teljesítésre szólítsa fel. A korábban említett fogyasztói kezesség az új Polgári Törvénykönyv új jogintézménye, mely a kezességet vállaló fogyasztó törvényi védelmét jelentős mértékben növeli.124 A rendelkezés értelmében a jogosultnak a kezességet vállaló fogyasztót tájékoztatni kell az általános és különleges kockázatokról illetve ezek mibenlétéről.125 A tájékoztatás elmulasztása miatt a kezes jogosult határidő nélkül elállni a szerződéstől. Akkor is elállhat, ha a jogosult teljesítésre felszólította vagy már teljesítette is a szerződésben foglaltak egy részét. A fogyasztóként kezességet vállalók védelme érdekében általános (globális) fogyasztói kezességet a fogyasztó csak keretbiztosítéki kezesség formájában vállalhat.126 Ha nem határozzák meg a keretösszeget, a szerződés semmis. Késedelmes tájékoztatás miatt a fogyasztó nem felel a késedelemből eredő kárért és kamatokat sem tartozik megfizetni. Mint látható, a fogyasztó törvényi védelme jelentősen megnövekedett, tekintettel a szabályozás kógens voltára illetve súlyos következményeire – semmisség, elállási jog – a jogalkotó a jogosultat – kimondatlanul a pénzintézeteket – egyértelműen érdekeltté tette a fogyasztók teljes körű és mindenre kiterjedő tájékoztatásában.

6. Összefoglalás Az új Polgári Törvénykönyv szerződést biztosító mellékkötelezettségekre vonatkozó szabályai a régi Polgári Törvénykönyv rendelkezéseihez képest jelentős mértékben megváltoztak, a jogalkotó lényegében újrakodifikálta a joganyagot. Ezzel természetszerűleg feloldotta a régi Polgári Törvénykönyv kötelem-központúságát, az egyes biztosítékok a megfelelő helyre kerültek. Az új szabályozás nagy részének minősége igen magas, ez már most látható és nyilvánvaló, alkalmazhatóságát az idő fogja igazolni, jogalkotói következetlenségeit pedig a gyakorlat fogja tompítani. Mindenképpen szükséges azonban a különvált zálogjogra vonatkozó rendelkezések tekintetében fennálló hibák és ellentmondások sürgős orvoslása, akár a vonatkozó szabályok újraalkotása útján is. Meglátásom szerint a szerződést biztosító mellékkötelezettségekre vonatkozó szabályrendszer megfelel a mai kor kihívásainak, részletes és pontos, ugyanakkor néhány kapcsolódó jogszabály – mindenekelőtt az ezredforduló óta a jogtudomány számára is átláthatatlanná vált csődjogi joganyag – pontatlansága, elavult volta és alacsony jogalkotói színvonala az alkalmazhatóság hatékonyságának jelentős gátját képezi. Bízom benne, hogy e gátakat mihamarabb le fogja bontani a jogalkotó, hozzáemelve polgári jogi joganyagunk minden lényeges elemét az új Polgári Törvénykönyv általános színvonalához. 124 A fogyasztói kezesség jogintézménye bevezetésének közvetlen előzménye a kockázatok ismerete és ismer-

tetése nélkül felvett lakossági devizahitelek sorozatos bedőlése, amikor nem csak a hitelfelvevő, hanem annak kezese vagy kezesei is rendkívül nehéz anyagi helyzetbe kerültek. 125 2013. évi V. tv. 6:430.§ (1) 126 2013. évi V. tv. 6:430.§ (3)

27

B Á N Y A I I S TV Á N

„Egy igazságügyi szakértő naplójából”

Az igazságügyi szakértői bizonyítás módszertani kérdései

Bár a művészeti ábrázolások Jusztíciája az igazságszolgáltatás magányos hőse, azért a valóságban olykor egy másik istennő, Fortuna is felbukkan. Az igazságszolgáltatás többé-kevésbé a kollektív bölcsesség teremtette jogszabályi alapokon nyugszik, így ezen a téren Fortuna szeszélye aligha érvényesülhet. A jogszolgáltatás, vagy jogalkalmazás viszont már lényegesen több lehetőséget kínál a szerencse forgandósága igazolására. Egy peres, vagy peren kívüli eljárás végkimenetele szempontjából – például – cseppet sem mellékes körülmény, hogy az ügyet mely közjegyző, bíró, vagy ügyész kapja, és továbbmenve mennyire sikeresen valósul meg a szakértő kiválasztása. Ha pedig mindezt megtetézzük azzal a sajnálatos ténnyel, hogy mindenki foghat ki rossz napot, nem nehéz belátni, hogy Fortunának bérelt helye van a tárgyalótermekben. Nem mindegy tehát, hogy az ügyek „szakmai” szereplői kiválasztása szerencse, személyes ismeretség alapján, vagy hiteles módszertan keretei között történik. A jogbiztonság szempontjából jogos elvárásnak tekinthető, hogy igazságügyi szakértők kirendeléséhez rendelkezésre álljon egy kellő részletességű kompetencia lista, és tevékenységük megítéléséhez egy közérthető módszertani útmutató. Minden ügynek „kijár” ugyanis, hogy kompetens és egyben jó szakértőhöz kerüljön. A kompetencia kérdéskör gyújtópontba kerülésével – visszatekintve kissé az időben – elmondhatjuk, hogy megszűnni látszik az a békés szimbiózis, mely a rendszerváltás előtt még jellemezte bírók és szakértők kapcsolatát. Akkor még egy igazságügyi szakértő, legalább is látszólag, „mindenhez értett”. Igaz persze az is, hogy az állami cégek jogi képviselői sem kompetencia fogyatékosságokba kapaszkodva kívánták megszolgálni bérüket. Elmondható, hogy a kérdéskör ma már sokkal fajsúlyosabban van jelen a joggyakorlatban, mint korábban. Ezen nem változtat az a sajnálatos körülmény sem, hogy valójában nem áll rendelkezésre egy megfelelően használható szakértői kompetencia lista. A kompetencia kérdéskörön belül komoly szakmai dilemma, hogy mi fontosabb követelmény: a magas szintű speciális szakmai ismeret, vagy az igazságügyi szemléletű szakértői látásmód, gyakorlat. Persze, mondhatni mindkettő, de ez a valóságban nem, vagy csak ritkán realizálódik. A tudományos és technikai fejlődés színvonalából adódóan egyre nagyobb a szakosodás, vagyis elméletileg egyre szűkebb mozgástérrel rendelkezik egy szakértő. Amennyiben lehetne minden egyes, speciális szakértelmet igénylő területre szakértőt 28

találni, akkor mintegy ellenhatásként bekövetkezne az a nem kívánt állapot, hogy szakértők ritkán jutnának feladathoz. Az alulfoglalkoztatás pedig előbb-utóbb gyakorlatlanságot eredményezne, mely éppúgy károsan hatna vissza a szakértői munkára, mint az aktuális szakmai ismeretek hiányosságai. A szakértők tevékenyégét az „igazságügyi szakértők tevékenységéről” szóló . évi XLVII. törvényből definiálja. A törvény értelmében az igazságügyi szakértő feladata, hogy: „a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését.” A jogszabályi megfogalmazás rejt magában némi ellentmondást. Abból adódóan ugyanis, hogy a speciális szakkérdésekben kirendelő hatóság szakértőt von be, átengedi a szakkérdés eldöntését szakértőnek. Ez a fajta feladat-, és egyidejűleg felelősségátcsoportosítás azonban nem tükröződik vissza a jogszabályban. Kirendelő hatóság a szakvélemény megítélésekor lényegében „csak” a szakvélemény használhatósága, vagy alkalmatlansága vonatkozásában hoz döntést, nem pedig magában az adott szakkérdésben. Korrektebb lenne tehát, ha a törvényi definícióban szakértő feladata úgy lenne megjelölve, hogy igazságügyi szakértő: „a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel döntse el a szakkérdést és ezzel segítse a tényállás megállapítását.” Nincs rosszabb ugyanis, mint amikor szakértő „csak” segíti eldönteni a szakkérdést, de nem dönt, nem foglal egyértelműen állást. Ebben a tekintetben természetesen az is kielégítő döntésnek minősül, amennyiben szakértő igazolja, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nincs mód a szakkérdés eldöntésére. A szakkérdés és tényállás fogalomkettőse perbeli rangsorát jelzi, hogy jogalkotó elsőként jelöli meg a tényállás fogalmát. Igazságügyi szakértőtől bíróság elsődlegesen a tényállás megállapítását, illetve az azzal kapcsolatos szakmai segítséget várja el. A szakkérdés eldöntése öncélú lenne, amennyiben nem, vagy nem elégséges mértékben segítené a tényállás megállapítását. A szakkérdés megválaszolása tehát nem cél, hanem eszköz, mely a tényállás megállapítását hivatott szolgálni. Mindebből az következik, hogy elsősorban olyan szakértőkre van szükség, akik eligazodnak a tények, tényállás, bizonyítékok, illetve bizonyítás fogalomkörében. Egy gyakorlatlan igazságügyi szakértő, vagy igazságügyi szakértő hiányában bevont szakember úgy mozog a bizonyítékok „törékeny” világában, mint elefánt a porcelánboltban. A szakértői munkában pedig a legnagyobb kockázatot nem egy hibás szakértői álláspont, hanem a bizonyítékvesztés, a reprodukálhatóság ellehetetlenülése jelenti. Minél szűkebb témakörre specializálódott szakértő jár el az ügyben, annál tudományosabb lesz a probléma megközelítése, másoldalról viszont minél speciálisabb a szakismeret annál kisebb a szakértő rutinszerzési lehetősége, vagyis annál kevésbé lesz „igazságügyis” a szakvélemény. A szakértőválasztás alapja kirendelő hatóság számára – legalább is elviekben – a szakértői kompetencialista. A kompetencia fogalmilag egyidejűleg jelent illetékességet és készséget, képességet. A jelenlegi kompetencia rendszer ebben a tekintetben igencsak szerény mankót ad a kirendelők kezébe. Szakértő kirendeléskor közjegyző, bíró el tudja dönteni, hogy mely szakértő rendelkezik jogosultsággal, melyik nem, azt viszont nem hogy a szakértő ért-e ez adott szakkérdéshez. Annyi természetesen elvárható szakértőtől, hogy legalább ő el tudja dönteni mely területen rendelkezik jogosultsággal és egyúttal hozzáértéssel is. Ellentmon29

dásos ugyanakkor, hogy jószerivel a szakértő belátása (valós, vagy túlzott önbizalma, rosszabb esetben ügyekkel való leterheltsége), vagyis szubjektív álláspontja dönt egy olyan kérdésben, mely objektív, közhiteles alapokra kellene épüljön. Példaként az „igazságügyi szakértői szakterületekről, valamint az azokhoz kapcsolódó képesítési és egyéb szakmai feltételekről” szóló /. (II. .) IM rendelet . sz. melléklete értelmében épületgépészet szakterületi kérdésekben meghatározott feltétel az okleveles gépészmérnöki végzettség. A névjegyzékbe az épületgépészeten belüli további kategória nincs meghatározva, holott egy hűtéstechnikával foglalkozó szakértő többnyire nincs otthon – például – a napkollektor szakterületen. Közjegyző, bíró szerencsés esetben korábbi ügyei kapcsán ismer az adott eset szempontjából kompetens, és egyúttal „jó” szakértőt. Ennek hiányában azonban jöhet az „orosz rulett”, rá kell bökni egy névre a szakértői névsorban. Amennyiben kirendelő kellően alapos egy előzetes telefonbeszélgetés révén annyit megtudhat, hogy szakértő önmagát alkalmasnak tartja-e az adott szakkérdés szakmai vizsgálatára. A szakmai hozzáértés vonatkozásában szakértők még többé-kevésbé ismerik is a „takaró” végét, azt viszont jobbára csak a leadott szakvélemények megmutatják meg, mennyire tudtak megbízójuk „keze alá dolgozni”, mennyire voltak képesek megfelelni az aggálytalanság jogszabályi követelményeinek. A bíróság ítélkezési pozícióba a bizonyítás révén jut. A bizonyítás a bizonyítási eszközök segítségével történik. Ezek közé az eszközök közé tartozik a szakértői vélemény is. Az igazságügyi szakértői vélemény – tekintettel arra, hogy a szakértői kijelöléssel bíróság lemondott az elbírálás (kompetencia) jogáról – kirendelő hatóság számára „fekete doboz” módjára van jelen. Másként fogalmazva, kirendelő hatóság csak annyira tud „betekinteni” a szakmai kérdésbe, amennyire szakértő azt „engedi” számára. Egy jó szakember megfelelő (ha kell, tudományos igényű) választ tud adni a kompetenciájába eső kérdésekre, de ezek a válaszok gyakorta nehezen értelmezhetők kirendelők, illetve felek számára. Egy igazságügyi szakértő ezzel szemben azt (is) tudja – egy idő után illik tudnia – hogy közjegyzőt, bírót döntési helyzetbe kell hoznia „legalább” két alapkérdés vonatkozásában: mik a szakértői vizsgálat tényszerű alapjai, és mi az a szakmailag elismert és főleg közhiteles módszer, melyre szakértő a véleményét alapozza. Meghatározó tehát az eljárás szempontjából annak definiálása, hogy mely adatok tényszerűek és mely módszerek hitelesek. Jobbára igazságügyi szakértő az, akitől elvárható a tényszerűség és hitelesség kritériumainak ismerete, alkalmazása. Lényeges körülmény, hogy a jogalkalmazásban az számít bizonyítéknak, amit a közjegyző, a bíró annak ítél. Kirendelők pedig az úgynevezett speciális szakkérdéshez – perbeli státuszát tekintve legalább is – nem értenek, így ezen a területen közvetlen ténymegállapításra sem kerülhet sor részükről. Ezekben a kérdésekben közjegyző, vagy bíró csak akkor lehet képes állást foglalni, ha a szakértői vélemény meggyőző, vagyis aggálytalan. Szakértő szavának súlya (jellemzően) nem önmagában van, hanem – például – attól a szakirodalomtól, melyet érvei mellé tud tenni Jusztícia mérlegébe. Érdekes anomáliája a területnek, hogy a naprakész tudományosságra való törekvés ellenére az igazságügyi szakértői tevékenységet akaratlanul is áthatja egyfajta konzervativizmus. Ennek magyarázata, hogy a bírósági tárgyalóterem nem lehet színtere az újdonságok támogatói és ellenzői szakmai csatározásának. A bírói pulpitus előtt az a szakmai érv súlyosabb, mely „vastagabb” szakkönyvből, „veretesebb” tankönyvből származik. Kissé eltúlozva a képet, ha a szakma, a szakirodalom azt mondja, 30

hogy a „Föld lapos”, igazságügyi szakértő is félre kell tegye esetleges különvéleményét és a Föld lapos voltára kell alapozza bizonyítását. Feltételezhetően nem lehet vitatkozni azzal az állítással, hogy jó igazságügyi szakértő csak jó szakemberből lehet. Talán az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy nem minden jó szakemberből lesz jó igazságügyi szakértő. Az is ténykérdés, hogy a „szakértős” perek végkimenetele nagyban függ a helyes szakértőválasztástól. A szakértő kiválasztást megkönnyíteni hivatott (jelenlegi) kompetencia lista azonban – fentiek ellenére – még abban sem nyújt megfelelő segítséget, hogy a szakmai hozzáértést meg lehessen általa ítélni, arra meg végképp nem alkalmas, hogy megmutassa, hogy az egyes szakértők mennyire képesek megfelelni a jogszolgáltatás sajátos elvárásainak. Igazságügyi szakértő kirendelésekor közjegyző, bíró, illetve ügyész számára – a kompetencia mellett – fontos lehet annak ismerete is, mi az, amit elvárhat szakértőtől és mi az, amit nem. Tekintettel arra, hogy „szakértős-ügyekben” az ítélet minősége nagyban függ a szakvélemény megalapozottságától, fontos kérdés, milyen lehetőségei vannak kirendelő hatóságnak a szakvélemények értelmezésére, értékelésére. A „szerencsés ügyek jó formában levő, jó szakértőt fognak ki”.1 A jogegyelőség igénye oldaláról nézve első olvasatra ez nem tűnik túl bíztató megállapításnak. A szakértő személyes kvalitásától, pillanatnyi állapotától való függés azonban nincs kőbe vésve. A szakkérdésekben szakértők irányában fennálló kényszerű kiszolgáltatottság nagyban csökkenthető lenne, amennyiben – egy megfelelő kompetencia lista mellett, pontosabban azt kiegészítve – hiteles módszertan állna rendelkezésére ezen a területen. Egy tanúsított szakértői eljárási rend nem csak szakértők munkáját könnyítené, hanem kirendelőjük: közjegyzők, bírók, ügyészek, mi több érdekelt felek számára is támpontot nyújtana a szakértői tevékenység objektívebb értékelésére. Amennyiben a szakkérdés eldöntésében nem kizárólag szakértő személye lenne a meghatározó, hanem egy tőle többé-kevésbé független módszertan, szakértői szubjektivitás hatása is csökkenne a végső jogi álláspontra. Kirendelő számára a szakvélemény vonatkozásában jelenleg három lehetőség nyitott: elfogadhatja, vagy elutasíthatja a szakvéleményt, illetve elrendelheti annak kiegészítését. Az elutasítás vagy kiegészítés lehetősége akkor merül fel, amikor a szakvélemény valamely okból aggályosnak2 bizonyul. Jelenlegi státuszában a szakvélemény, mint egy „fekete doboz”3 van jelen az eljárásban, hiszen a speciális szakkérdésekben az eljáró hatóság – a kirendeléssel – lényegében átengedi szakértőnek a szakkérdésekre vonatkozó döntést. A szakértői munka területén ma még jelen van, de egyre kevésbé fogadható el a „szakértői bizonyítás szabadjára engedése”4 Egy szakvéleménnyel szemben jogos elvárás, hogy az (köz)hiteles módszerre épüljön, továbbá, hogy a módszer helyes alkalmazása nyomon követhető legyen. Ez az a szakmai mélység, mely elégséges lehet, elégséges kell legyen kirendelő hatóság számára a szakvélemény megítéléséhez, az ügy kézbentartásához. Ezen túlmenően, ameny1 2 3 4

Bányai István „Igazságügyi Szakértői Körkép” Közjegyzők Közlönye 2014. 2. szám „A polgári perrendtartásról” szóló 1952. évi III .tv. (Pp.) 168§ Tremmel Flórián „Bizonyítékok a büntetőeljárásban” Grósz Tamás „A szakértői bizonyítás megújításának kísérlete Angliában és Walesben”

31

nyiben a szakvélemény hibásnak bizonyulna, úgy az – eljárásjogi szempontból – rejtett hibának minősülne. Nyílván sem most, sem a későbbiekben nem lehet elvárás kirendelő irányában a szakvélemény kifejezetten szakmai vonatkozásainak elemzése (például a műszaki számítások kontrollálása). Annak érdekében, hogy körvonalazhatók legyenek a szakértői bizonyítás módszertani lehetőségei, elengedhetetlen a bizonyítás, a bizonyíték fogalmának rövid értelmezése. Az alaptörvények5 a bizonyítás célját kellően meghatározzák, viszont magára a fogalomra vonatkozóan nem adnak eligazítást. Szakértői megközelítésben a bizonyítás nem más, mint esemény(ek), illetve állapot(ok) érvényes vagy megtörtént voltának az igazolása. A bizonyítás kétarcú folyamat, nem elég ugyanis találni egy elfogadható magyarázatot, ki kell tudni zárni minden egyéb lehetőség fennállását is. A bizonyíték tehát egyfelől világossá tesz valamit, ami korábban nem volt látható, másfelől pedig megcáfol valamit, ami csak látszólag volt igaz. Igazságügyi szakértő eljárásában a hangsúly – fentiekkel összefüggésben – nem egy szakmai kérdés megoldásán, hanem a (szakértői) bizonyításon van. A szakértői bizonyítás irányában meghatározó követelmény, hogy a szakvélemény a vizsgálat módszerét és a következtetéseket tekintve is alkalmas legyen a jogi ítélet meghozatalára. A „szakértői bizonyítás” során szakértő a maga kompetencia határán belül, teljes körűen vizsgálja, értékeli a bizonyítékokat.6 A szakértői bizonyítás a gyakorlatban három szakaszra tagolható: információk (adatok) „begyűjtése”; információk értékelése; kiértékelt információk (tények, vélelmek) szinergiájának megteremtése. A jogszabályok alapján körülírt fogalmak (bizonyítás, tény, tényállás) mellett a műszaki gyakorlat szempontjából könnyebben értelmezhető információ, illetve adat (információ egység) fogalmak bevezetése látszik célszerűnek. Összekapcsolva a fogalmakat, a valósnak bizonyuló információ azonosítható a tény fogalmával. A szakértői munka első szakasza az információk begyűjtése, mely a közvetett és közvetlen bizonyítékok felkutatását, összegzését jelenti. A közvetett információkört a periratok és az ügy szempontjából jelentőséggel bíró egyéb források (pl. szabványok, tankönyvek) szolgáltatják. Közvetlen információk – műszaki területen – a tárgyi bizonyítékok és a helyszíni szemlék (más kérdés, hogy a szemle alapján készült szakvélemény már közvetett bizonyítéknak minősül). Helyszíni szemle keretében az információszerzés passzív (archiváló), illetve aktív (reprodukáló) formában történhet. A „passzív” információszerzés során szakértő „csak” konzerválja a bizonyítékot annak érdekében, hogy az a későbbiekben változatlan információtartalommal állhasson rendelkezésre (pl. helyszínen készült fényképfelvételek). Az „aktív” információszerzés keretében szakértő aktiválja a bizonyítási környezetet azért, hogy az információk a per szempontjából releváns módon álljanak rendelkezésre (pl. próbaüzem). Lényeges jellemző – különösen a helyszíni szemlék szempontjából – a bizonyítékok „életképessége”: „A bizonyítékok forrásoldalával kapcsolatosan fontosnak tartjuk az irreverzibilis és reverzibilis bizonyítékokra történő felosztását, éspedig aszerint, hogy a bizonyítékforrás tovább él-e, következésképpen most és itt (nunc et hinc) érdemben egyszer, csak 5 Pp.163§, „A büntetőeljárásról” szóló 1998. évi XIX. Tv. (Be) 75§ 6 Pp. 166 §

32

akkor és ott (ex tunc et alicunto) megjelenő adatforrásról van-e szó? ” 7 A szakvélemény készítéséhez begyűjtött információk további jellemzője, hogy egyrészt specifikusak, az adott ügyhöz kötődnek (pl. periratok, helyszín), másrészt viszont egyetemlegesek, inkább a vizsgálathoz szükséges kompetencia körből származnak (pl. szabványok, gépkönyvek). A szakvélemény kell, hogy tartalmazzon utalásokat arra nézve is, hogy szakértő milyen információgyűjtési módot alkalmaz, vagy nem alkalmaz és miért (pl. nyomáspróba célszerű lenne, de a rendszer megbontása miatt nincs lehetőség rá). A szakértői bizonyítás második szakasza az információk értékelése, minősítése. Első lépésben (bár némileg az információ gyűjtés során már történik egyfajta előzetes szelekció) szükséges az ügy szempontjából relevanciával nem bíró információk kizárása a további vizsgálatból. Az információk minősítése viszonylag egyszerű azokban az esetekben, melyek „köztudomásúnak” tekinthetők. Ezekben az esetekben nem szükséges a szakértői bizonyítás, elég (egyúttal azonban szükséges is) utalni erre a körülményre. Példaként az a körülmény, hogy az égéshez oxigén kell szakértői szempontból köztudomásúnak ítélhető, viszont egy szénmonoxid mérgezés kapcsán a körülményeket már tágabb összefüggésben kell értékelni. Azoknál az eseteknél, ahol az információ „ténybelisége” bizonyításra szorul, ha van az adott szakterületen „általánosan elfogadott vizsgálati módszer”, akkor annak alkalmazása szükséges, amennyiben nincs, úgy eseti jelleggel kell megteremteni a bizonyítás feltételeit. A módszer ellenőrizhetősége érdekében a forrás (pl. tankönyv) megadása indokolt, mi több kötelező. Amennyiben az információ vizsgálata az adott módszerrel pozitív eredményt hozott, még mindig szükséges lehet annak a lehetőségnek a kizárása, hogy létezik más olyan módszer, mely negatív eredményt produkált volna. A fenti vizsgálatok alapján lehet az adott információt (adatot) minősíteni, megfelelősége esetén a szakértői vizsgálat szempontjából ténynek tekinteni. A szakértői vizsgálat harmadik fázisa a tények szinergiájának megteremtése. Ez a fázis lényegében egybeesik a szakértői vélemény megfogalmazásával. A szakértői vizsgálat szempontjából köztes (azaz ténynek nem minősülő, de a vizsgálat szempontjából relevanciával bíró) információk, valószínűsítések (vélelmek) ugyancsak fontosak a mérlegelés szempontjából, hiszen nem ritka, hogy ezek kapcsolatai szolgálnak a per egészére nézve lényeges adalékkal. Alapelvként fogadható el, hogy a szakvélemény minden fázisára nézve követelmény a reprodukálhatóság, annak ellenőrizhetősége, hogy szakértő – a lehetőségekhez mérten – kellő mennyiségű, minőségű adatot gyűjtött és használt fel, továbbá megfelelő módszert alkalmazott eljárása során azok egyedi értékelésére, illetve az összefüggések kimunkálására. Ma, amikor szinte minden területen követelmény a megfelelő minőség biztosítása, az alkalmazott eljárások minőségtanúsítása, az igazságügyi szakértés vonatkozásában sem a szakértő kiválasztására, sem a szakértői munkára, illetve annak minősítésére nézve nincs általánosan elfogadott, hiteles módszertan. Addig viszont, amíg nincsenek kellőképpen meghatározva a szakértői munka keretei, a speciális szakkérdésekre adott válasz – némi túlzással élve – annak függvénye, hogy közjegyző, bíró, vagy ügyész ujja, a szakértői névsorban, mely szakértő nevénél állapodott meg. 7 Tremmel Flórián „Bizonyítékok a büntetőeljárásban”

33

C S O N KA P É T E R

Új megoldások és kritikai meglátások az elfogadott Európai Öröklési Rendelettel kapcsolatban 1. Előzmények Az Európai Unió régi célkitűzései közé tartozott egy európai jogi eszköz létrehozása az öröklési jog területén. Először az -as bécsi cselekvési program, amely a bírósági határozatok és ítéletek kölcsönös elismerését tűzte ki célul, kezelte prioritásként egy jogalkotási aktus kidolgozását ezen a területen. A rendelettervezet elfogadása előtt legutoljára a -es hágai program hívta fel a Bizottságot olyan zöld könyv benyújtására, amely komplexen kezeli a problémakör egészét: így az alkalmazandó jog, illetékesség és elismerés, közigazgatási intézkedések (öröklési bizonyítvány, a végrendeletek nyilvántartásba vétele) vonatkozásában1 . Az uniós jogalkotás felismerte, hogy nem elegendő pusztán egy olyan közösségi szabályozás elfogadása, amely kizárólag az öröklési perekben illetékes joghatóságok kijelölésére, illetve az ezen eljárások során született határozatok végrehajtására vonatkozik. A határon átnyúló öröklési ügyek megkönnyítése, és a polgárok tényleges problémáinak megoldása érdekében a közösségi jogi eszköznek az öröklési ügyekben bíróságon kívüli eljárásban keletkezett jogi aktusok joghatásainak elismeréséről is kell szólnia (végrendeletek, közjegyzői okiratok, közigazgatási eljárások), tekintettel arra, hogy a tagállamok nagy részében az öröklési eljárások nemperes eljárások. A fentiek eredményeképpen az Európai Bizottság . március -jén „Öröklés és végrendelet” című zöld könyvet jelentetett meg 2 , amely a problémakör egészét érintve ismertetette az öröklés és a végrendeletek nemzetközi aspektusait az alkalmazandó jog, a jogi illetékesség kérdése, a bírósági iratok és határozatok kölcsönös elismerése, a közigazgatási intézkedések, a közjegyzői és közigazgatási iratok és azok kölcsönös elismerése, valamint az európai szintű egyszerűsítés lehetőségei: öröklési bizonyítványok; végrendeletek nyilvántartásba vétele tekintetében3 . A zöld könyv következtetései alapján állt össze az a szabályozási modell, amelyre az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott 1 Kecskés László: Eu-jog és jogharmonizáció, HVG-Orac, Budapest 2003,103.–110. o. 2 COM(2005) 65 3 Dr. Bán Tamásné Dr. Tóth Dóra: Az európai öröklési bizonyítvány, Közjegyzők Közlönye, 2011/1, 20. o.

34

határozatok és közokiratok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről4 szóló . október -en nyilvánosságra hozott Európai Parlament és Tanács rendelet tervezete (a továbbiakban: Javaslat) épült.

2. A Javaslat lényegi elemei A Javaslat céljai között is meghatározta, hogy az öröklési eljárásokban alkalmazandó jog egy jog legyen minden ingó es ingatlan vagyonra; főszabály szerint az elhunyt utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jog, emellett azonban tiszteletben kívánta tartani a jogválasztás szabadságát is. Az öröklési jogban alkalmazandó jog tekintetében az Európai Bizottság jogalkotói három szempontot vettek alapvetően figyelembe: az állampolgárság szerinti jog alkalmazása  az utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazása, vagy  a fenti kettő kombinációja.  A Bizottság tulajdonképpen már a kezdetektől, azaz a . októberében napvilágot látott javaslatában is a szokásos tartózkodási hely koncepciója mellett foglalt határozottan állást. Az állampolgárság szerinti jog, illetve joghatóság alkalmazása ugyanis felfogásuk szerint gyengítette volna az egységes uniós állampolgárság intézményét. Az állandó lakóhely szerinti joghatóságot is elvetették, ugyanis a valóságban sokszor nehéz megállapítani, hogy ténylegesen mi is az. A Javaslat az állampolgárság szerinti jog helyett tehát az elhunyt utolsó szokásos tartózkodási helyének koncepcióján alapul, vélelmezve azt, hogy vagyonának többsége itt található. A Javaslat emellett bevezette a professio iuris, azaz a jogválasztás intézményét, amely szerint az örökhagyó végrendeletében kikötheti, hogy hagyatékának elbírálására mely jog vonatkozzék, amely jog azonban kizárólag csak a halálakori, vagy a választás időpontjában meglévő állampolgársága szerinti jog lehet. A Javaslat egyébként főszabály szerint a fenti kapcsolóelveket írja elő a joghatóság megválasztása tekintetében is. Tekintettel arra, hogy a Brüsszel I. rendelet 5 (//EK rendelet) az öröklési ügyekben született határozatokra nem terjed ki, ezért az ilyen ügyekben a határozatok elismerhetőségéről és végrehajthatóságáról az államok egymás közötti szerződéseikben, egyezményeikben rendelkeznek, ennek hiányában pedig a belső jog szabályozza a más állam által hozott határozat elismerhetőségének feltételeit. (Magyarországon a Nmtvr.6 ) Ezt a helyzetet kívánta a Javaslat orvosolni, azzal, hogy a határozatok külön eljárás nélküli elismerhetőségét írta elő. Az elismerés esetleges megtagadásának indokait a tervezet 4 2009/0157 (COD) 5 A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról,

valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (HL L 12., 2001.1.16. 1. o.) 6 1979. évi 13. törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról

35

konkrétan, szűk körben határozta meg, a rendelet céljának maximális érvényesülése érdekében. A határozat megtagadásának közrendbe ütközés, eljárási hiba (alperes távollétében hozott határozat, ha az eljárást megindító iratot nem kézbesítettek kellő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson), illetve ha összeegyeztethetetlen az azonos felek közötti más határozattal. A Bizottság dokumentuma alapján az öröklési jogi jogvitákban a közrendi klauzula alkalmazása valószínűleg nem lesz gyakori. A közrendi klauzula tekintetében a tagállamok jogrendszereiben továbbra is a diszkrimináció állhat majd a központi helyen, emellett azonban két másik kérdésben is felmerülhet az alkalmazhatósága: az ún. joint wills (közös végrendelet) valamint a kötelesrész védelmének kérdésében 7 . A kötelesrész vonatkozásában ugyanakkor érdemes összehasonlítani a közrendi klauzulára vonatkozó eredeti szövegjavaslatot (Javaslat . cikk), az elfogadott végleges szöveggel (rendelet . cikk). Míg az eredeti változat – a Bizottság elképzelésének megfelelően – lényegében kimondta volna, miszerint nem tagadható meg az irányadó jog alkalmazása egyedül amiatt, hogy az a fórum jogrendjétől eltérően szabályozza a kötelesrészt, addig a végleges rendeletből már elmaradt ez a rendelkezés. Így a kötelesrész jogintézményének közrendi mivolta a tagállami joggyakorlattól függ. Ezt elsősorban a frankofón tagállamok vívták ki, amelyeknek jogrendszerében meghatározó jelentősége van a kötelesrész intézményének. (Lásd ezt később a Kollíziós jogi problémák című fejezetben.) A Javaslatban szerepelt továbbá az európai öröklési bizonyítvány intézménye. Ez egy egységes tanúsítványi forma lesz, amely a célok szerint szintén elősegítené a határokon átnyúló hagyatéki ügyek intézését. Az európai öröklési bizonyítvány a törvényes és végrendeleti örökösi, valamint a hagyományos minőséget, továbbá a végrendeleti végrehajtók vagy vagyonkezelők hatáskörét igazolná. A bizonyítvány a joghatósággal rendelkező hatóságnak, kérelemre kell majd kiállítania, a Rendelet szerint alkalmazandó formanyomtatványnak megfelelően. A bizonyítvány tartalma kiterjedne a joghatóságot és az alkalmazandó jogot megalapozó tényekre, az örökhagyó adataira, a fennálló házassági vagyonjogra, a törvényes és végrendeleti örökösök körére, adataira, a rokonsági fokra, az őket megillető javak felsorolására, az örökrész mértékére, azoknak a cselekményeknek a felsorolására, amit az örökös, a végrendeleti végrehajtó, vagy a vagyonkezelő az alkalmazandó jog szerint a hagyatékkal tehet.

3. Az elfogadott európai öröklési rendelet A Javaslat meghirdetése után, több évig tartó kompromisszumos egyeztetéseket követően . július -én az Európai Unió Hivatalos Lapjában megjelent az Európai Parlament és a Tanács //EU Rendelete (. július .) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: Rendelet). 7 Horváth Gyöngyi: Az európai öröklési rendelet tervezete, Közjegyzők Közlönye, 2011/1, 7. o.

36

A Rendelet lényegében nem tért el a Javaslat koncepciójától, viszont a Javaslathoz képest több olyan újdonságokat is tartalmaznak, amelyek a tervezet szövegében még nem szerepeltek. Ezen újdonságokat Szőcs Tibor kollégánk a Magyar Jog tavaly októberi számában Szirányi Pállal közös cikkében 8 kiválóan végig elemzi, amelyek közül a közjegyzők számára az eljárásuk során mindenképpen figyelembe veendő alábbi főbb pontokat emelném ki.

3.1. Menekülő klauzula Egy külföldi elemet tartalmazó jogeset megoldásakor az eljáró közjegyzőnek mindenekelőtt azt kell eldöntenie, hogy a jogesethez mely ország joga kapcsolódik. Az általános kapcsoló szabály a Javaslatnak megfelelően továbbra is az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye maradt, viszont a Rendelet a . cikkének () bekezdésében megfogalmazott egy un. „menekülő klauzulát”, 9 amely lehetővé teszi, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga helyett az öröklés egészére egy más állam joga kerüljön alkalmazásra. Ez olyan esetben fordulhat elő, amennyiben az eset valamennyi körülménye alapján az örökhagyót halálakor ezen utóbbi államhoz nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat fűzte, mint a szokásos tartózkodási helye szerinti államhoz. E menekülő klauzula már ismerős a Róma-I és Róma-II10 rendeletekből; az öröklési rendelet alkalmazási körében azonban sokkal megszorítóbban – csakis kivételes eseteken – szabad igénybe venni. Ez a rendelet nyújtotta lehetőség ugyanakkor nem tekinthető valamiféle másodlagos (mögöttes) kollíziós szabálynak, és semmiképpen sem az a célja, hogy ennek segítségével nyerjenek megoldást az olyan esetek, amikor nehézséggel jár az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének megállapítása.

3.2. A végintézkedések alaki érvényességére vonatkozó szabályok A közjegyzők a hagyatéki eljárásban elsősorban a végrendelet alaki kritériumoknak való megfelelősségét vizsgálják és ebből a szempontból mindenképpen figyelemre méltó a Rendeletnek a végintézkedések alaki érvényességére vonatkozó szabályozása. A Bizottság eredeti tervezete a végintézkedések alaki érvényességére irányadó jogról nem rendelkezett volna, figyelemmel elsősorban arra, hogy a gyakorlatban jól bevált . évi Hágai Egyezménynek 11 a tagállamok többsége ( tagállam) részese. Ebből adódóan indokolt lett volna a fennmaradó tagállamok csatlakozása a Hágai Egyezményhez, amelytől viszont az érintettek jó része elzárkózott. A tagállamok által elfogadott kompromisszumos megoldás szerint a rendelet tárgyi hatálya mégis kiterjed az alaki érvényesség kérdésére is (a szóbeli végrendeletek kivételével). A . cikkben lefektetett szabályozás a Hágai Egyezményben nevesített kollíziós szabályozást emeli 18 Szőcs Tibor–Szirányi Pál: Egységes öröklési jogi kollíziós szabályok Európában, Magyar Jog, 2013. október 19 Szőcs–Szirányi: 2013, 607. o. 10 Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre

alkalmazandó jogról (Róma I.) (HL L 177., 2008.7.4., 6. o.); Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (Róma II.) (HL L 199., 2007.7.31. 40. o.) 11 A végrendeletek alakiságaira alkalmazandó jogról szóló 1961. évi Hágai Egyezmény

37

át maradéktalanul a rendeletbe.12 Azon tagállamok viszont, amelyek már részesei a Hágai Egyezménynek, a rendelet . cikkének () bekezdésében megfogalmazott felmentő klauzula révén mentesültek a . cikkben foglalt szabályoknak a végrendeletek tekintetében történő alkalmazása alól: ehelyett továbbra is a Hágai Egyezmény kollíziós szabályait alkalmazhatják. A jelenlegi magyar szabályozáshoz képest a Rendelet kollíziós szabályai annyiban térnek el a hatályos nemzetközi magánjogi kódexünktől, hogy a Nmtvr. minden esetben lehetővé teszi a végintézkedés alakiságának a magyar jog, mint lex fori (azaz a végintézkedés érvényességét elbíráló hatóság joga) alapján történő vizsgálatát. A gyakorlatban ez számos esetben megkönnyíti a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző feladatát, hiszen, amennyiben a végintézkedés a magyar jog alapján alakilag aggálytalan, mellőzhető az alaki érvényesség egyéb kapcsolóelvek (pl. örökhagyó személyes joga, végintézkedés helye szerinti jog) alapján történő vizsgálata. Igaz ugyan, hogy a Rendelet nem nevesíti a . cikk alternatív kapcsolóelvei között a lex fori-t, az esetek jelentős részében a jövőben is lesz lehetőség arra, hogy a végintézkedés alaki érvényességét az eljáró közjegyző a magyar jog alapján vizsgálja. Az alaki érvényesség örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti jog alapján történő vizsgálatát ugyanis a Rendelet . cikkének () bekezdés d) pontja is lehetővé teszi; a magyar közjegyző pedig rendszerint csak akkor fog joghatósággal bírni egy végrendelet alaki érvényességének elbírálására, ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helye Magyarországon volt, azaz a magyar közjegyző ebben az esetben magyar jogot is alkalmazhatja13 .

3.3. Dologi jogok egymáshoz igazítása Sok esetben probléma lehet, ha az irányadó kapcsolóelv szerint olyan jogi megoldást kell alkalmazni, amelyet az eljáró közjegyző nemzeti joga nem ismer. Ennek megfelelően a Rendelet eddig egyedülálló tételes jogi szabályt fogalmaz meg a külföldi jog kiigazításának egyik különös esetkörére: amennyiben az irányadó öröklési jog (lex successionis) alapján a hagyatéki vagyontárgyakon keletkezett valamely dologi jogot (pl. haszonélvezet stb.) a dolog fekvésének helye szerinti tagállam joga (lex rei sitae) nem ismeri, akkor a kérdéses dologi jogot hozzá kell igazítani a lex rei sitae szerinti: a lex rei sitae által ismert, tartalmában, joghatásaiban, rendeltetésében ahhoz legközelebb álló jogintézmény rendelkezéseihez14 . 12 27. cikk

(1) Valamely írásban tett végintézkedés alakilag akkor érvényes, ha alakilag megfelel az alábbi jognak: a) azon állam jogának, amelyben a végintézkedést megtették, vagy az öröklési szerződést megkötötték; b) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – állampolgársága szerinti állam jogának; c) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – lakóhelye szerinti állam jogának; d) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogának; vagy e) ingatlan érintettsége esetén az ingatlan fekvésének helye szerinti állam jogának. 13 Szőcs–Szirányi: 2013, 609. old. 14 Rendelet 31. cikk

38

Ez a rendelkezés szervesen kapcsolódik a rendeletnek a tagállami dologi jogi illetve ingatlan-nyilvántartási rendszerek integritását biztosító rendelkezéséhez15 : egyik tagállam sem köteles érvényre juttatni a területén fekvő vagyontárgyak tekintetében a saját jogrendszerében ismeretlen dologi jogot, illetve ilyen jog bejegyzését engedni a saját ingatlannyilvántartásába. Azt, hogy ennek az új megközelítésnek milyen gyakorlati problémái lehetnek a dolgozat második részében fogom ismertetni.

3.4. A vissza- és továbbutalás (renvoi) szabályozása A nemzetközi jogban gyakori megoldás a renvoi alkalmazása, vagyis amikor a nemzetközi jog által felhívott ország joga visszautal a felhívó állam jogára, vagy továbbutal valamely harmadik állam jogára. Pl. amennyiben az örökhagyó francia állampolgár, akkor az ő személyes joga alapján jelenleg a francia jog az irányadó. Mindazonáltal a francia nemzetközi magánjog alapján, amennyiben a hagyatékban magyarországi ingatlan szerepel, akkor nem a francia öröklési jogot kell alkalmazni, hanem annak az országnak a jogát, ahol a kérdéses ingatlan fekszik, tehát itt a francia jog visszautal a magyar öröklési jogra. Az eredeti Javaslat kizárta volna a renvoi alkalmazását, amikor azt mondta ki, hogy „Valamely állam jogának az e rendelet szerinti alkalmazása az érintett államban a nemzetközi magánjogi szabályokon kívüli hatályos jogi szabályok alkalmazását jelenti”16 . Azaz nem lehetett volna alkalmazni az érintett állam azon nemzetközi magánjogi szabályait, amelyek visszautalnának a felhívó állam jogára, vagy továbbutalnak valamely harmadik állam jogára. Ezt most felülírja a Rendelet . cikke, amely lehetővé teszi az ilyen jellegű vissza-, illetve továbbutalást. Ugyanakkor ezt csak arra az esetre engedi meg, amennyiben az egységesített kollíziós szabályok által alkalmazni rendelt jog valamely harmadik állam joga. Eszerint a Rendelet kapcsolószabályainak utalása a felhívott harmadik állam jogának nemzetközi magánjogi szabályaira is kiterjed, amennyiben azok valamely tagállam jogára utalnak vissza, vagy olyan harmadik állam jogára utalnak tovább, amely az öröklési ügyre a saját anyagi jogát (tehát a nemzetközi magánjogát nem) alkalmazná. A Bizottság eredeti javaslatával ellenkező, a harmadik államok anyagi öröklési jogával szemben egyfajta bizalmatlanságot kifejező megoldás indoka az örökhagyó legközelebbi hozzátartozóinak öröklési jogi védelmét garantáló jogpolitikai cél érvényesítése volt.17 A jogalkotó ugyanis ismerte és kielégítőnek találhatta a rendelettel érintett tagállamok anyagi jogában meglévő, a legközelebbi hozzátartozókat az örökhagyó akaratával szemben is védő mechanizmusokat (pl. kötelesrészre vonatkozó szabályok); de egyáltalán nem lehetett biztos afelől, hogy ilyen jellegű jogi védelem harmadik államok anyagi jogában egyáltalán létezik-e. A renvoi nem vehető viszont figyelembe azon esetekben, amikor az alkalmazandó jog „menekülő klauzula”, jogválasztásra, illetve bizonyos különös kapcsolóelvek (végintézkedések, illetve örökléssel kapcsolatos egyes jognyilatkozatok alaki érvényessége, vagyontárgy 15 Rendelet 1. cikkének (2 bekezdés k)-l) pontok 16 Javaslat 26. cikk 17 Szőcs–Szirányi: 2013, 611. o.

39

fekvési helye szerinti imperatív szabályok) alapján kerül megállapításra. Ez utóbbi kollíziós szabályok ugyanis rendeltetésüket csak akkor tudják betölteni, ha az utalásuk terjedelme kizárólag a felhívott állam jogrendszerének a jogkérdést közvetlenül rendező tárgyi szabályaira vonatkozik, a nemzetközi magánjogi rendelkezéseire, így az esetleges visszautaló szabályaira viszont már nem.

4. A Rendelet kritikái 4.1. Az Egyesült Királyságnak az Öröklési Rendelet vonatkozásában meghozott opt-out döntése nyomán18 Az Európai Parlament megrendelésére elkészült egy tanulmány, amely az Egyesült Királyság opt-out döntéseinek19 következményeit hivatott elemezni. A tanulmány alapján az Egyesült Királyság főbb aggodalmai a Javaslattal kapcsolatban a következők voltak: 4.1.1. Alapvető különbségek a Common Law (angolszász) és a Civil Law (kontinentális) öröklési rendszerek között Mindkét jogcsalád alapvető építőkövei nagyon különbözőek egymástól, a főbb esetek az alábbiak: mi tartozik az öröklés fogalmába (pl. csak a halál pillanatában meglévő örökség, vagy   az ezt megelőző élők közötti jogügyletek is, a „visszaszolgáltatás” szabályainak megfelelően – lásd későbbiekben); a dologi jogok koncepciója (a néhány országban jellemző tárgyi fogalomtól egy tágabb   metafizikusabb megközelítésig, kevésbé lehorgonyozva annak domínium jellegű megtestesüléséhez); a közös, illetve a visszavonható végrendeletek megengedhetősége;   a családtagokat megillető különböző részesedési arányok;   common law illetve a civil law ellenkező álláspontja a közeli hozzátartozókat megillető   kötelesrész tekintetében; illetve a személyes megjelenés/ a vagyontárgyak kötelező adminisztrációja vonatkozá  sában; a hagyatéki tartozásokért való felelősség tekintetében.  4.1.2. A kapcsolóelv – „Szokásos tartózkodási hely” Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság nemzetközi magánjogi szabályai az állandó lakóhelyet és nem a szokásos tartózkodási helyet jelölik meg kapcsoló tényezőül, ez utóbbi 18 Önkéntes kimaradási klauzula. Azt jelenti, hogy bizonyos területen folytatott együttműködés terén egyes

tagállamok fenntartják maguknak a jogot, hogy kimaradjanak egy rendelkezés hatálya alól. Az opt-out jogát kapta meg az igazságügyi együttműködés terén az Egyesült Királyság és Írország. 19 Eva Lein: Legal Consequences of the decision by the UK not to take part int he adoption of an EU regulation on succession, 2010. http://www.europarl.europa.eu/studies, (2013.08.10.) 4. o.

40

koncepció nem ismeretlen az Egyesült Királyság számára. Társadalombiztosítási hozzájárulások és kifizetések kontextusában használják és számos olyan új európai uniós nemzetközi magánjogi szabályozásba került bevezetésre, amelyekhez az Egyesült Királyság is ragaszkodott (pl. Róma I., Róma II., Brüsszel IIA.20 , Rendeletek, csakúgy, mint a Brüsszel I. Rendelet esetében, még akkor is, ha ez utóbbi elméletileg a lakóhelyen alapul). Ugyanakkor a szokásos tartózkodási helyet, mint az öröklési rendelet fő kapcsoló tényezőjeként meghatározott kapcsolóelvet, erősen kritizálták az Egyesült Királyságban. Először is az angol jogtudósok nem értettek egyet azzal, hogy a fogalom nem került pontosan meghatározásra (ellentétben a Róma I. Rendelet . cikkének () bekezdése, illetve a Róma II. Rendelet . cikkének (.) bekezdésével) és elégtelennek tartották azt a Bizottsági koncepciót, hogy a fogalmat majd az Európai Bíróság dolgozza ki. Sőt látható, hogy a Brüsszel IIA. Rendelet kapcsán a Bíróság által megfogalmazott „szokásos tartózkodási hely” eltérő fogalommal bír.21 Ezek a meghatározások a szóban forgó szabályozás témájához kapcsolódnak és ezért nem lehet ezeket a fogalmakat átültetni az Öröklési Rendeletre. A tanulmány szerint az Egyesült Királyság kormánya megjegyzi, hogy a bíróság végső soron meghatározhatja a szokásos tartózkodási helyet a Brüsszel IIA. Rendelet kontextusában felmerülő valamennyi lényeges tényező figyelembe vételével, ugyanakkor az öröklési ügyekben, jellemzően nem indítanak peres eljárást, ezért tárgyalás hiányában a Bíróság nem tud további releváns információt beszerezni a tanúktól annak érdekében, hogy a fogalmat precízebben kibonthassa. Másodsorban, szintén kritika tárgya volt, hogy a szokásos tartózkodási hely, mint elsődleges kapcsolóelv, hozzákapcsolhatja az adott személy akár egy rövid ideig (- évig) tartó, (pl. tengerentúli) másodlagos lakóhelyén lévő ingatlanát, ennek a tartózkodási helynek az öröklési jogához, amennyiben a szóban forgó személy a kérdéses államban való tartózkodása ideje alatt halálozik el, még akkor is, ha szándékában áll visszatérni a származási tagállamba a kiküldetése végén. Az állandó lakhellyel ellentétben, amely a tartózkodási hellyel valódi kapcsolatot kíván meg és amely segít meghatározni a joghatóságot abban az államban, ahol az adott személy tartósan letelepedni kíván, a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvének alkalmazásával kapott eredmények esetében előfordulhat, hogy nem lesznek kielégítőek sem az örökhagyó, sem az örökösök számára, illetve az elhunyt és családja elvárásaival adott esetben ellentétesek lehetnek. Az Egyesült Királyság kormánya szerint, a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsoló tényező nem igazolja megfelelő mértékben az adott személynek egy országhoz való kapcsolódását. 20 A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonat-

kozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (HL. L 338., 2003.12.23., 243. o.) 21 A Brüsszel IIA. Rendelet vonatkozásában az Európai Bíróság meghatározása szerint (EurB, 2009. április 2., C-523/07.), a szokásos tartózkodási hely annak a helynek felel meg, amely együtt jár a gyermeknek a szociális és családi környezetbe való, bizonyos fokú beilleszkedésével. A következő tényezőket kell figyelembe venni: a tagállam területén való tartózkodás feltételei, okai, időtartama, rendszeressége., a gyermek állampolgársága, az iskolába járás helye és feltételei, nyelvtudás, és a gyermek családi, illetve szociális kapcsolatai a tagállamban. Ezt követően a nemzeti bíróság feladata, hogy meghatározza a gyermek szokásos tartózkodási helyét, minden egyes esetre jellemző körülmények figyelembe vételével.

41

Az itt megjelölt hátrányokat a brit álláspont szerint a következőképpen lehetne orvosolni: a) egy olyan fogalmi meghatározás beépítésével, amely egy erőteljesebb kapcsolatot követel meg (az Egyesült Királyság kormánya azonban itt az ellentétes hatás veszélyét látja azokon a jogterületeken, ahol a definíciót anélkül veszik át, hogy részletesen megvizsgálnák, hogy ez mennyire alkalmas pl. gyermekelhelyezési ügyekben) vagy b) a szokásos tartózkodási hely nem kerül definiálásra, de és előírnának egy minimális tényleges tartózkodási időt (lásd a -es Hágai Öröklési Konvenció22 . cikkének () bekezdése) 23 . 4.1.3. Visszaszolgáltatási (claw-back) klauzula További jelentős problémát jelentene az Egyesült Királyság számára, a más jogrendszerek idegen jogi koncepcióinak átvétele, amelyet az Öröklési Rendelethez való csatlakozás eredményezne. Ilyen idegen jogi koncepció pl. a kötelesrész előírás, amely korlátozza az angol hagyományokban meglévő, életfogytig fennálló végrendelkezési szabadságon alapuló rendelkezési jogot a vagyon felett. Ugyancsak ilyen koncepciók azok a visszatérítést előíró szabályok, amelyek kötelezik a megajándékozottat a véglegesen adott ajándékok visszaszolgáltatására, illetve előírják részére a visszaszolgáltatásért való felelősséget. Angliában a kötelesrészre vonatkozó szabályok nem léteznek, ehelyett a túlélő házastársak, illetve a testvérek és a gyermekek az . évi angol öröklési törvény alapján méltányossági kérelmet nyújthatnak be, amelynek jóváhagyása egy méltányos létfenntartási támogatást eredményezhet ezen hozzátartozói kör számára. Ezen felül Anglia korábban már elutasította az élők közötti vagyonátruházásra vonatkozó uniós korlátozásokat, így amennyiben az átruházáskori lex rei sitae azt megengedi, a vagyonátruházás „büntethetetlenségének” (értsd visszaszolgáltatás alóli mentességnek) az elve az uralkodó. A Javaslatban szabályozott, ajándékokra vonatkozó visszaadási kötelezettségnek, illetve az ezért való felelősség koncepciójának az Egyesült Királyság jogrendjébe való átültetése, érintené az örökhagyóknak a vagyontárgyaik még életükben, illetve haláluk esetére történő elidegenítéséhez fűződő alapvető jogait. Ez jelentős gyakorlati nehézségekhez vezethet, különösen az ilyen ajándékok kedvezményezettei számára, ideértve a jótékony adományokat is. Az Egyesület Királyság szempontjából elfogadhatatlan, hogy a megajándékozott, aki az örökhagyótól annak még életében kapott ajándékot, ne lehessen biztos abban, hogy azt nem fogják tőle visszakövetelni az örökösök, amennyiben az ajándékozó az ajándékozás után megváltoztatja a szokásos tartózkodási helyét. A rendelettervezet lehetséges hatásait ezen a ponton meg kellett vizsgálnia az angol jogrendnek, a „trust”-okra (célvagyon) vonatkozó szabályai szemszögéből is, ahol is a trust-ok biztosítják a különböző érdekeltségi formáknak a következő generációkra való átszállását. A Javaslat – az ajándékozáshoz hasonlóan – szintén nem zárja ki a trust-ok létrehozásával, kezelésével és felszámolásával kapcsolatban ennek a visszaszolgáltatási klauzulának az alkalmazását, ezáltal korlátozva ezen jogintézmény biztonságos működését. A tanulmány szerint a fentiek alapján egy kiegészítő kollíziós jogi szabály létrehozását kell megfontolni, amely megoldja ezt a speciális problémát és amely közelíti a tagállamok 22 Az elhunyt személyek vagyonának öröklésére alkalmazandó jogról szóló 1989. augusztus 1-jei Hágai Egyezmény 23 Eva Lein, 2010., 7. o.

42

ezen claw-back klauzulához való rendkívül eltérő álláspontját. Ilyen lehet pl. egy olyan szabály, amely megvédi a megajándékozottat arra az esetre, ha az ajándékozás időpontjában, az öröklésre elméletileg alkalmazandó jog szerint, az élők közötti ajándékozásra vonatkozik a visszaszolgáltatás kötelezettsége. Ahhoz, hogy a megajándékozott számára biztosítani lehessen az abszolút kiszámíthatóságot arra az esetre, ha az elhunyt az ajándékozás előtt élt a jogválasztás lehetőségével, a választott jog csak abban az esetben lenne alkalmazható, ha a megajándékozottnak erről tudomása volt az ajándékozás időpontjában. 4.1.4. Európai Öröklési Bizonyítvánnyal kapcsolatos kifogások Az Öröklési Rendelet által létrehozott Európai Öröklési Bizonyítvánnyal kapcsolatban is adódtak problémái az Egyesült Királyságnak. Az öröklési bizonyítvány polgári jogi értelemben ismeretlen az angol jog számára. Ehhez funkcionálisan hasonló a képviseleti engedély, illetve az adminisztrációs igazolás, mivel ezek bizonyítják, hogy a hagyatéki gondnok (végrendeleti végrehajtó) megfelelő jogcímmel rendelkezik a vagyontárgyak kezelésére vonatkozóan, ugyanakkor ez nem felel meg a kontinensen ismert öröklési bizonyítványnak, amely elsősorban az örökhagyó örököseire, illetve részesedésük hányadára koncentrál. Ezen felül a Bizonyítvány igyekszik egyszerűsíteni az öröklési ügyekben keletkezett eljárásokat, mivel azt gyorsított eljárásban kell kiállítani. Miközben ez egy üdvözlendő eredménye a jogalkotásnak, ezt a célt nehéz teljesíteni az olyan képviseleti rendszeren alapuló jogrendekben, ahol is a teljes hagyatéki adminisztrációs folyamatot (rendezni az örökhagyó tartozásait, beszedni a kinnlevőségeket stb.) be kell fejezni, már azelőtt mielőtt az örökösök egyáltalán megnevezésre kerülnének. Amíg néhány esetben ezt a folyamatot gyorsan le lehet folytatni, komplikáltabb ügyekben a folyamat befejezése évekig is eltarthat. Ezen felül a common law országok dologi jogi rendszerei, illetve a trust-okra épülő struktúrái nem éppen ilyen tanúsítványokra vannak szabva. Az az információ, amit ezen országokban az öröklési ügyben pénzügyi érdekeltséggel rendelkező eljárásbéli felekről szolgáltatni kell, sokkal komplexebb, mint a civil law szimplán jogi szempontok figyelembe vételével kiállított tanúsítványra épülő koncepciója. A Javaslat . cikkének () bekezdése alapján továbbá ez az okirat nem helyettesítené a belső eljárásokat, azaz egy kettős rendszer maradna továbbra is, amely komplikáltabbá teheti az aktuális jogi szituációt. Ezen felül is probléma, hogy a nem megfelelő nyilatkozatok javítását, módosítását csak a kiállító hatóságnál lehet kezdeményezni. Mivel a bizonyítványban foglaltakat a valóságnak megfelelőnek kell tekinteni (Javaslat . cikkének () bekezdése), ezért ezeket az esetlegesen hibás nyilatkozatokat hitelesnek kell tekinteni mindaddig, amíg azt a kiállító hatóság meg nem változtatja, amely ugyanakkor hosszadalmas eljárást és így jelentős többlet időráfordítást igényelhet mind az ügyfelek, mind pedig az eljáró hatóságok részéről.

43

5. Kollíziós jogi problémák A rendelet törekszik egy egységes rendszer létrehozására a határon átnyúló öröklési jogesetek vonatkozásában, amelyek elsősorban – de nem kizárólagosan – az Európai Unióban felmerülhetnek. A rendelet az elhunyt szokásos tartózkodási helyéhez köti az alkalmazandó jogot, de lehetőséget biztosít arra, hogy az örökhagyó megválassza az alkalmazandó jogot, illetve szűk körben a már megnyílt öröklési ügyekben az érintett felek számára akár azt is, hogy kijelöljék az ügyükben eljáró bírói fórumot. Ez egy valódi mérföldkő az európai magánjogi fejlődésben, amelyet semmiképpen nem szabad lebecsülni. A Rendelet által biztosított jogválasztás lehetősége kombinálva az egységesítésre való törekvéssel ugyanakkor, számos konfliktust hoz létre az alkalmazandó öröklési jogi (lex succesionis), valamint a helyi nemzetközi magánjogi szabályok szerint alkalmazandó tulajdonjogi rendelkezések (lex rei sitae) között. Két fő ok lehet, ami miatt egy uniós állampolgár a Rendelet szerinti jogválasztás lehetőségével kíván élni. Először is, mivel az lehetőséget biztosíthat számára, hogy éljen a hagyaték kötelező felosztására vonatkozó hazai szabályok alkalmazásával, mint pl. a holland kötelesrész esetében, amely a gyermekek számára az elhunyt hagyatékából egy minimum részesedést tesz lehetővé. Másodsorban pedig azért, mert az uniós állampolgár hasznosítani kívánja azon korlátozott dologi jogi megoldásokat, amelyek nem elérhetőek a tartózkodásának helye szerinti tagállamban. Mindkét esetben a Rendelet alkalmazásakor problémák merülhetnek fel24 . Egyik oldalról a lex successionis rendelkezni fog ezekről a kötelező felosztási rezsimekről. Ugyanakkor a Rendelet – kompromisszumos egyeztetéseknek köszönhetően – lehetővé teszi a tagállamok számára a Rendelet szerint alkalmazandó jog megtagadását, amennyiben annak hatásai nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek a nemzeti közrenddel (ordre public). Ez pedig – ahogyan azt holland közjegyzők állítják – bevett eljárás a francia jogalkalmazók részéről, amikor holland kötelesrészre vonatkozó szabályokat kell ily módon megítélniük. Nem valószínű, hogy a francia hatóságok felülvizsgálják ezen külföldi kötelesrészi szabályoknak a saját nemzeti közrendjükkel ütköztető jelenlegi gyakorlatukat. Másodszor van egy „fondorlatos” cikke (a már . számú lábjegyzetnél már korábban említett . cikk k), l) pontjai) a Rendeletnek azon külföldi tulajdonjogi rendelkezések átvételére vonatkozóan, amelyek a befogadó tagállamok számára ismeretlenek. A Rendelet lehetővé teszi a külföldi korlátozott dologi jogok elutasítását, mivel az idegen dologi jog alkalmazása csak annyiban szükséges, amennyire annak átvétele lehetséges az adott jogrendszerben (Rendelet . cikk). Le kell szögezni, hogy tulajdonképpen valamennyi külföldi vagyonjogi formáció ismeretlennek számít egy másik országban. Pl. a német jog valójában nem ismeri a francia jog szerinti haszonélvezeti jogot, még akkor sem, ha létezik haszonélvezeti jog a német jogban, a kettő soha nem lesz ugyanaz. Ebből adódóan mindig szükséges lesz egyfajta adaptáció annak érdekében, hogy az adott jog a nemzeti vagyonjogban is alkalmazható legyen. 24 Bram Akkermans, EU Succession Regulation Creates Problems, Maastricht European Private Law Blog,

2012, http://www.mepli.eu/2012/06/eu-succession-regulation/

44

Tekintve a meglévő civil law rendszerek vagyonjogi rendelkezéseinek hasonlóságát ez nem fog különösebb problémát jelenteni. Csak azon esetekben merülhet fel probléma, ahol az a bizonyos vagyonjogi formáció, amelyet alkalmazni kell a Rendelet szerint, az alkalmazó országban ismeretlen. Ilyen lehet például a holland jogban használatos speciális haszonélvezet, amely megengedi a jog jogosultját, hogy elhasználja (elfogyassza) a haszonélvezet tárgyát. Ez a fajta haszonélvezet ismeretlen sok – hacsak nem az összes tagállamban. Az ilyen kvázi-haszonélvezet jellegű jogviszonyok, általában bizonyos fogyasztási eszközök tulajdonjogának átruházását jelentik, amely egyben azzal a kötelezettséggel is jár, hogy ugyanabból, ugyanannyit kell vissza szolgáltatni, a jogviszony lejáratakor. A holland haszonélvezeti jog ugyanakkor megengedi a jog jogosultjának, hogy teljesen elhasználja (elfogyassza) ezeket a dolgokat, anélkül, hogy bármilyen visszaszolgáltatási kötelezettsége felmerülne. Ezen felül a konstrukció a pénzügyi hatásaiban is nagyon különböző az egyéb kontinentális jogban ismert haszonélvezeti jogtól, mégpedig a haszonélvező hátrányára25 . A Rendelet európai uniós közérdeket fog szolgálni és mint ilyen, elsőbbsége lesz a nemzeti jog felett. Azt azonban, hogy hogyan fog kapcsolódni az uniós és a nemzeti közérdek, nem lehet teljes bizonyossággal megválaszolni. Ezt a problémát tovább bonyolítja az a többszintű rendszer, amit a Rendelet bevezetni kívánt. Habár az alapvető törekvés az volt, hogy az alkalmazandó jog kiterjedjen a teljes hagyaték szabályozására, az egyeztetések során született politikai kompromisszumok néhány fontos aspektust visszaemeltek a Rendeletbe a nemzeti szempontú lex rei sitae követelményrendszer ernyője alatt. Ez jelenik meg – többek között – az örökösöknek az Európai Öröklési Bizonyítvány alapján fennálló érvényes tulajdonjogi jogcímének a nemzeti nyilvántartási rendszerekbe való bejegyzési eljárásánál is (Rendelet . cikkének () bekezdés). A rendelet ugyanis itt is hivatkozik az . cikkének k), l) pontjaira, ami azt jelenti, hogy az Európai Öröklési Bizonyítványnak a tulajdonjogi nyilvántartásba való bejegyzési eljárás során történő felhasználását továbbra is a nemzeti jog fogja szabályozni. Ez tulajdonképpen a lex rei sitae elvére utalást jelenti, amely elvezet a nemzeti lex registrationis (bejegyzés helyének joga) elvéhez. Ez ugyanakkor problémát eredményezhet, mivel az európai nyilvántartási rendszerek jó része jelenleg nincs felkészülve külföldi okiratok alapján történő bejegyzésre. A nemzeti nyilvántartási rendszerek továbbra is hatályban lesznek, amelyek a külföldön kiállított tanúsítványok vonatkozásában kötelezően alkalmazandó követelményeket fognak előírni. A nemzeti szinten kiállított európai uniós tanúsítványok természetesen eleget tesznek ezeknek az előírásoknak. Ebben az esetben a kettős teher problematikája merül fel. Amennyiben a fogadó állam nemzeti kötelező nyilvántartási szabályait kell alkalmazni abban a folyamatban, amelyekben ezeket a tanúsítványokat benyújtják, akkor azt kell látni, hogy a korábban valamely uniós tagállamban kibocsátott tanúsítvány már keresztülment egy ilyen alapos vizsgálaton a származási tagállam szabályai szerint. Ilyen kettős terhet – feltételezhető – nem fog a Rendelet megengedni. Csak azok a szabályok fognak megmaradni tehát nemzeti szinten, amelyek 25 Bram Akkermans, EU Succession Regulation, 2012

45

az ingatlan-nyilvántartás szervezetét és működését rendezik. Ezen szabályoknak is ugyanakkor biztosítania kell bármely uniós tanúsítvány, vagy öröklés hatékony nyilvántartását26 . Ami tehát a Rendeletet alkalmazó szakembereket, azaz a közjegyzőket és a különböző tulajdonjogi nyilvántartások vezetőit illeti, hozzá kell szokniuk, hogy külföldi okiratokat is használni tudjanak és valószínűleg jogszabályi változtatásokat kell kezdeményezniük a nemzeti jogalkotók felé annak érdekében, hogy a nemzeti nyilvántartási szabályok megfeleljenek a Rendelet által támasztott követelményeknek.

6. A szokásos tartózkodási hely – jogválasztás (professio iuris) problematikája Bár számos érv van a szokásos tartózkodási hely, mint fő kapcsolóelv mellett, mégis néhány szerző eltérő állásponton van e tekintetben. Véleményük szerint27 a gyakorló jogászok hamar értelmezési nehézségekbe és kérdésekbe fognak ütközni eljárásuk során, mivel a szokásos tartózkodási hely nincs kellő mértékben definiálva. Felmerülhet a kérdés: Mi is az a szokásos tartózkodási hely? Milyen összetevői vannak ennek a fogalomnak? Több tartózkodási hely esetén hogyan lehet meghatározni azt a szokásos tartózkodási helyet, amely az öröklésre vonatkozó jogot meghatározza? A rendelet bevezető része kiemeli, hogy „A szokásos tartózkodási hely meghatározása céljából az öröklés ügyében eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit, figyelembe véve az összes releváns tényállási elemet, különösen az örökhagyónak az érintett államban való tartózkodása időtartamát és gyakoriságát, valamint annak körülményeit és indokait28 .” A szöveg alapján kitűnik, hogy a jogalkotók a jogalkalmazókra hagyatkoznak a szokásos tartózkodási hely adott jogesetben való meghatározására, miközben általában egy olyan személynek a szokásos tartózkodási helyét kell meghatározni, akivel a szóban forgó jogi szakember tipikusan soha nem is találkozott. A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló . évi Brüsszeli Egyezmény értelmezése kapcsán született több francia és luxemburgi külföldi bírósági döntés is úgy definiálja a szokásos tartózkodási helyet, hogy az nem más, mint „ahol az adott személy, hosszabb időre tervezetten, megalapította a szokásos érdekeltségének állandó központját29 ”. (A fogalom meghatározásra lásd még a Brüsszel IIA. Rendelet vonatkozásában az Európai Bíróság C-/. számú ítéletében kifejtetteket (. számú lábjegyzet). Nincs kétség afelől, hogy az öröklési ügyet elbíráló hatóság pártatlan lesz, hiszen döntési eljárásukból az örökösök ki vannak zárva, eltekintve persze attól, hogy a szokásos tartóz26 Bram Akkermans, EU Succession Regulation, 2012 27 Angelique Devaux: A Path Towards the End of the Succession Conflicts of Law in Europe, or Not? http//

papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=2230663, (2013. 08 24.) 28 Rendelet, (23) Preambulumbekezdés 29 luxembourgi ítélet (Cour d’appel, 6 juin 2007, F. K. c/ U. S., no 31642) francia ítélet (Cass. 1re ch. 14 décembre

2005, no arrêt 1880, pourvoi no 05-10.951), Forrás: Angelique Devaux

46

kodási hely meghatározásához szükséges tényezők megadása az örökösökre van bízva, akik így fogalmilag az öröklési rend meghatározóivá válnak. Ez egyértelműen a szöveg tisztázatlanságát jelzi, ebből adódóan minden egyes esetre külön kell adaptálni a fogalmat. Az általános szabály ezért elkerülhetetlenül szubjektív eredményhez fog vezetni és ez veszélyeztetheti a közreműködő jogi szakember (adott esetben egy közjegyző) megbízhatóságába vetett hitet, sőt az örökösök között feszültségeket is okozhat. Az lehet ezért a javaslat a jogalkalmazók számára, hogy duplázzák meg éberségüket, és az adott hagyatéki ügyben keressenek minél több olyan hivatkozásokat, amelyek alátámaszthatják döntésüket mind a joghatóság mind pedig az alkalmazandó jog tekintetében. Ebből adódóan sajnálatos, hogy az öröklési rendelet nem az európai államok által jobban elismert lex patrie elve alapján került szabályozásra. Az állampolgársági elv, az államok bevándorlási jogán és a nemzetközi konvenciókon alapuló objektív standard lehetett volna, és minden bizonnyal egy stabilabb kapcsolóelv, ha azt tekintjük, hogy általában kevesebb állampolgársággal rendelkezünk, mint ahány lakóhellyel30. Az állampolgárság definíciója nem szenved az eshetőleges megközelítésektől, ezen felül az egyes személyek jobban kapcsolódnak a saját kultúrájukhoz, mint ahhoz a helyhez, ahol éppenséggel laknak, legyen az szokásos jellegű, vagy sem. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy bár az állampolgárság elve jóval egzaktabb joghatósági és kollíziós kapcsolóelv lenne, de annak elsődleges kapcsolóelvként való nevesítésére az uniós jogalkotásban gyakorlati esély nincsen (mint ahogy jelen rendelet előkészítése során sem volt). A jogszabályokat kezdeményező Európai Bizottság ugyanis az állampolgárság primér kapcsolóelvként való elutasítása tekintetében (a tagállamok nagy részének támogatásától kísérve) következetesen elutasító álláspontot képvisel. Szerencsére az állampolgárság joga nem került ki teljesen a szabályozásból, és ez a kapcsolóelv a professio iuris megjelenésével került beemelésre a Rendeletbe. Az adott fél részéről egy végrendelet megtétele az indokolt jogválasztás gyakorlásának képességére utal, és ebből a szempontból a professio iuris a fél autonómiáját hivatott kifejezni, amelyet ezesetben az öröklés jogára alkalmaznak. Ez a sokáig több európai állam által tiltott kapcsolóelv (nem ismerte pl. Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország), – mely tiltást valószínűleg jelentősen előmozdították a hazai joghoz fűzőfő konzervatív érdekek is – a szabad autonómia, a felépülő európai nemzetközi magánjog egy pillérét hivatott reprezentálni (pl. a fél autonómiája jelentkezik az európai családjogi törekvésekben is31 ), ebből fakadóan ennek a jogtechnikának a beillesztése az öröklési rendeletbe várható volt. A professio iuris a hagyatéki vagyon biztonságos felosztását teszi lehetővé. Világosan elhatárolódik a nem egyértelmű kapcsolóelvektől különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy ez utóbbi rendszeres módosítások tárgya lehet, mint pl., a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelve. Ez az eszköz több alkalommal is hasznosnak minősült, kiváltképp az öröklés 30 Prof. David Hayton at the Discussion in Deutsches Notarinstitut (DNotl) (German Notary Institute) and

made on behalf of the Commission of the Europen Community, Directorate General for Justice and Home Affairs, September 18th–November 8th, 2002. 31 Janeen Carruthers, Party Autonomy in the Legal Regulation of Adult Relationship: What place for Party Choice in Private International law International and Comparative Law Quaterly 61, 2012 881–913. o.

47

megtervezésekor. A professio iuris egy olyan jogi eszköz, amelyet Európában egyre gyakrabban használnak, amely tulajdonképpen az adott személy saját hagyatéki vagyonának előrehozott felosztását foglalja magában. A Rendelet preambulumában egyértelműen meghatározza a céljait (bevezető rendelkezések . bekezdés), amely arra bátorítja a szakembereket, hogy olyan módszereket használjanak amellyel elkerülik az öröklési jogok versengését, vagy eltérő interpretációját. A professio iuris ösztönzi a személyek szabad áramlását, mindaddig, amíg a kapcsolóelv nem vezet ún. „mozgó” konfliktusokhoz32. A választás joga ezért nem túl széleskörűre szabott a végintézkedni kívánók számára, mivel a tervezet készítői ezáltal is igyekeztek elhárítani a „forum shopping” alkalmazásának lehetőségét (azaz amikor annak alapján választja meg az egyik fél a joghatóságot, hogy az így eljáró bíróság valószínűleg javára fogja elbírálni az esetleges pert). Ez alapján a választott jog csak az örökhagyónak a végintézkedése megtételekor, vagy a halálakor fennálló állampolgársága szerinti jog lehet (. cikk). Javasolt egyébként a végintézkedéskor fennálló állampolgárság jogát választani, mert egy ismeretlen, vagy váratlan körülményhez (azaz a halálkori joghoz) kötni a döntésünket, esetleg ellentétes következményeket eredményez ahhoz képest, mint amit elterveztünk. A professio iuris jogszabályi megfogalmazása nem pusztán deklarálja a jogválasztás lehetőségét, hanem az ahhoz szükséges formalitásokat is szabályozza. „A jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie33 .” A végintézkedések alakiságai tekintetében a rendelet . cikke az . október -i Hágai Egyezmény kollíziós szabályait veszi alapul; a végintézkedés eszerint alaki tekintetben érvényes, ha alakilag megfelel az e cikkben felsorolt jogok akár csak egyike által támasztott alaki követelményeknek. Maga a rendelet viszont közvetlenül nem határoz meg egyetlen alaki érvényességi kelléket sem. Annak érdekében, hogy elkerüljünk bármilyen versengést, illetve támadást ajánlatos, hogy olyan végakarati formát válasszunk, ami valamennyi európai uniós tagországban és a külföldi jog által is ismeretes. Ennél is továbbmenve javasolt, hogy a holografikus végrendelet helyett a felek a közjegyzői okiratba foglalást válasszák, mivel ez megfelelő biztonságot nyújt a feleknek és megelőzi a végrendeletek egymással való versengését. Különösen így van ez az európai civil jogi rendszerekben, ahol a legtöbb végrendelettel foglalkozó jogász, tulajdonképpen közjegyző. Ezen felül egy hiteles végrendelet megfelelő bizonyító erővel bír és Európán belül biztonsággal lehet rá hivatkozni, tekintettel a közokiratba foglalt végintézkedés joghatásainak más tagállamban történő elismerésére.34 Végül, ma már létezik az európai végrendeletek adatbázisa, amely megerősíti a fentebb javasoltakat: a Végrendeleti Nyilvántartások Európai Hálózatának Egyesülete35 biztosítja, hogy a kezdeményezés részeseinek tagállamai végrendeletei megtalálhatóak legyenek itt, függetlenül attól, hogy ténylegesen hol (mely közjegyzőnél, bíróságnál) vannak megőrizve. 32 33 34 35

48

Angelique Devaux, 2013. Rendelet 22. cikkének (2) bekezdése Rendelet 59. cikk. http://www.arert.eu

Ebből adódóan a hiteles végrendelet a legjobb eszköz, amely biztosítani tudja a végrendelkező utolsó akaratának érvényesülését és gondoskodik a Rendelet alkalmazásának sikerességéről. Habár a korlátozott jogválasztás a fenti okokból kissé bizonytalanul került a Rendeletben szabályozásra, valamint hogy a lex patriae kívánatosabb lenne kapcsolóelvként, mint a szokásos tartózkodási hely, mégis összességében úgy tűnik, hogy az Európai Öröklési Rendelet eléri célját, azaz egységesíti az eltérő szabályozásokat és ezáltal megakadályozza az egyes tagállami jogok összeütközését. Nem helytálló megállapítás, hogy az . évi Brüsszeli Egyezmény definiálja a „szokásos tartózkodási hely fogalmát”. Tény, hogy ez az egyezmény egyik-másik cikkben valóban használja a terminust, de arra nézve fogalom-meghatározást sem ez, sem pedig más – a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködést érintő – uniós aktus nem tartalmaz. Ha már a szerző kitér a szokásos tartózkodási hely problémájára, akkor helyesebb lenne, ha inkább a rendelet szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos preambulum-bekezdéseire, illetve az Európai Bíróságnak a fogalom értelmezése kapcsán (a Brüsszel IIA rendelet összefüggésében) elfogadott határozataira hivatkozna (pl. C-/, C-/), annál is inkább, miután az ezekben lefektetett következtetések „visszaköszönnek” az öröklési rendelet szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos preambulum-bekezdéseiben. Másrészt megfontolandó lenne röviden utalni arra is, hogy jóllehet az állampolgárság elve jóval egzaktabb  joghatósági és kollíziós kapcsolóelv lenne, de annak elsődleges kapcsolóelvként való nevesítésére az uniós jogalkotásban esély sincsen (mint ahogy jelen rendelet előkészítése során sem volt). Kevés dolog van, amelyben a jogszabályokat kezdeményező Európai Bizottság hajthatatlanabb (a tagállamok nagy részének támogatásától kísérve) mint az állampolgárság primér kapcsolóelvként való elutasítása.

49

BÍRÓI SZEMMEL

O. Á.

A végrendelet, illetőleg az öröklési szerződés érvényességének megállapítása iránti kereset viszonya a Pp. . §-a szerinti megállapításra irányuló keresethez I. 1. Az ügy tényállása A felperes az örökhagyó gyermeke, a II. rendű alperes az örökhagyó testvére, az I. rendű alperes pedig a II. rendű alperes gyermeke. Az I-II. rendű alperesek külföldön élnek. . július -én az örökhagyó és az I. rendű – akkor még kiskorú (született: . február .) – alperes mint szerződéses örökös között öröklési szerződés jött létre, amelyet a II. rendű alperes mint a szerződéses örökös törvényes képviselője és mint teljesítési segéd írt alá. Az örökhagyó – halála esetére – minden ingó- és ingatlanvagyonának szerződéses örököséül az I. rendű alperest nevezte meg. Az örökhagyó . szeptember -én elhunyt. A közjegyző az örökhagyó hagyatékába tartozó ingatlanokat ideiglenes hatállyal, öröklési szerződés jogcímén a szerződéses örökös I. rendű alperesnek adta át. A felperes keresetében elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az öröklési szerződés érvénytelen a Ptk. .§-ában megkívánt gyámhatósági jóváhagyás hiányában, amely az öröklési szerződés érvényességi feltétele. Hivatkozott továbbá a szerződés színleltsége miatti semmisségére is a Ptk. .§ () bekezdése alapján. Másodlagosan kötelesrész iránti igényt érvényesített.

2. Az első- és másodfokú bíróság döntése Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A felperes fellebbezése és az alperesek csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság a fellebbezést alaptalannak, a csatlakozó fellebbezést részben alaposnak tekintette. Ítéletével az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást elfogadta. Jogi indokait azonban csak részben osztotta az elsődleges kereseti kérelem tekintetében. Úgy foglalt állást, hogy a felperes elsődleges kereseti kérelmét a megállapítási kereset Pp. .§-ában foglalt feltételeinek hiányában kellett érdemben elutasítani, mivel a felperes marasztalás iránti keresetet nem terjesztett elő aziránt, hogy a szerződés érvénytelenségének megállapítása esetében a bíróság a hagyaték egészét neki mint törvényes örökösnek adja át. 50

A másodlagos, marasztalásra irányuló kereseti kérelemként érvényesített kötelesrész iránti igény kapcsán azonban mindenképpen indokoltnak tartotta az elsőfokú bíróság részéről felhozott érvénytelenségi okok érdemi vizsgálatát.

3. A Kúria döntése A Kúria a jogerős ítélet ellen a felperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelmet ugyan alaptalannak találta, ítéletének indokolásában elöljáróban rámutatott a következőkre: Nem helytálló a másodfokú bíróság okfejtése abban a tekintetben, hogy marasztalási keresetet a felperes nem terjesztett elő, s ezért az elsődleges keresetet a Pp. .§-ban szabályozott megállapítási kereset együttes feltételei hiányában kellett elutasítani. A közjegyző az adott esetben a vitás hagyatékot ideiglenes hatállyal adta át a szerződéses örökösnek. Ehhez képest a per kimenetelétől függően, a kereset jogerős elutasítása esetén a közjegyző teljes hatályúvá nyilvánítja az ideiglenes hagyatékátadó végzést. Ha pedig a jogerős ítélet eltér az ideiglenes hagyatékátadó végzéstől, a közjegyző a bírósági határozatnak megfelelő teljes hatályú hagyatékátadó végzést hoz [. évi XXXVIII. törvény (Hetv.) .§, /. (VII..) IM rendelet (He.) .§ () bekezdés]. A teljes hatályú átadás – értelemszerűen – az örökös részére történik, szemben az ideiglenes hagyatékátadással, amely egyfajta sorrendet állít fel azok között, akik részére az örökség átadható (szerződéses örökös, végrendeleti örökös, törvényes örökös). Következésképpen, amennyiben az örökös személye a bíróság jogerős ítéletével megállapításra kerül, ezt követően a hagyatékot a megfelelő örökösnek a közjegyző adja át, nem pedig a bíróság. Valójában a hagyaték birtokában lévő szerződéses örökös – álörökös – tulajdonjogának törlése, a „valódi” örökös tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzése és ennek tűrése az eredményes perlés jogkövetkezménye. Ebből következően a felperes elsődleges kereseti kérelme marasztalási kereset, ezért ennek kapcsán a keresetben hivatkozott érvénytelenségi okok érdemi vizsgálata szükséges és indokolt volt. A Kúria a továbbiakban részletesen kifejtett indokolása szerint a jogerős ítéletet érdemben helyesnek tartotta. Mindezért a másodfokú bíróság jogerős ítéletét – amely nem sérti a felülvizsgálati kérelem alapjaként hivatkozott jogszabályi rendelkezéseket – hatályában fenntartotta.

4. Az ügy ratio decidendi-je Az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés alapjául szolgáló öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt előterjesztett keresetet a Pp. .§-ban szabályozott megállapítási kereset együttes feltételei hiányában nem lehet elutasítani. Az örökös személyének a bíróság jogerős ítéletével való megállapítását követően a hagyatékot a megfelelő örökösnek a közjegyző adja át, nem pedig a bíróság. [régi Ptk. . § vö. Ptk. :. §; Pp. . §; Hetv. . §, He. . § () bek.] (Kúria Pfv.I..//.sz.)

51

II. 1. Az ügy tényállása Az örökhagyó . június -én külföldön halt meg. Törvényes örökösei a gyermekei, az I. és II. rendű alperes, valamint túlélő házastársa, a III. rendű alperes. Az örökhagyó magyarországi hagyatékára vonatkozó hagyatéki eljárásban a felperes az örökhagyó . január -jén kelt írásbeli magánvégrendeletére alapítva öröklési igényt jelentett be. Az alperesek a végrendelet érvényességét vitatták, mert annak eredeti példánya nem volt fellelhető. A közjegyző a megismételt hagyatéki eljárásban meghozott végzésével a hagyatékot ideiglenes hatállyal, törvényes öröklés jogcímén az alpereseknek adta át, a közöttük létrejött egyezségnek megfelelően. E végzés indokolása szerint a felperes mint végrendeleti örökös jelentett be a hagyatékra öröklési igényt, az eljárás során azonban a végrendelet eredeti példányát nem tudta bemutatni. A végrendeleti végrehajtó nyilatkozata szerint az eredeti példány az örökhagyó birtokában maradt, részére az örökhagyó csak másolatot adott át. A törvényes örökösök a másolatban rendelkezésre álló végrendeletet nem fogadták el az öröklés alapjául, ez volt az indoka annak, hogy a közjegyző – az öröklési jogvitára figyelemmel – a hagyatékot ideiglenes hatállyal adta át a törvényes örökösöknek azzal, hogy a felperes a figyelembe nem vett igényét perrel érvényesítheti. A felperes keresetében a Pp. . §-a alapján az örökhagyó . január -jén kelt végrendelete érvényességének megállapítását kérte. Előadása szerint a megállapítási kereset indoka, hogy az az öröklési jogának az alperesekkel szemben való megóvása érdekében szükséges, és marasztalásra irányuló kereseti kérelmet a /.(VII. .) IM rendelet – He. – . § () bekezdése alapján nem terjeszthet elő. Az alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Ebben arra hivatkoztak, hogy a Pp. . §-a szerinti megállapítási kereset előterjesztésének nincs helye, továbbá a Ptk. (értve ezalatt a továbbiakban is: a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló . évi IV. törvényt) . §-a szerint az örökhagyó birtokában maradt, de elő nem került végrendeletet – ellenkező bizonyításig – úgy kell tekinteni, hogy azt az örökhagyó megsemmisítette.

2. Az elsőfokú bíróság döntése Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint – mivel a felperes kérelme kizárólag a végrendelet érvényességének megállapítására irányult – a bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy fennállnak-e a megállapítási kereset Pp. . §-ában írt feltételei. E törvényei rendelkezés alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ezek a feltételek nem állnak fenn, ezért az volt az álláspontja, hogy a keresetet – az ítélkezési gyakorlat szerint (BH..) – el kell utasítani. Rámutatott, hogy az öröklési per valójában tulajdoni per, az öröklés ugyanis a tulajdon átszállásának egyik módja, ennélfogva öröklési perekben megállapítási kereset előterjesztésének nincs helye. A Ptk. . §-ának rendelkezéséből következően a végrendelet érvényességének jogkövetkezménye az álörökös marasztalása. Érvényesség esetén ugyanis a törvényes örökös mint álörökös kötelessé válik a birtokában tartott hagyatéki tárgyakat kiadni, illetve a hagyatéki követeléseket átengedni a valódi örökösnek, ingatlan esetén pedig tűrni, hogy 52

az ingatlan tulajdonjogát öröklés jogcímén a végrendeleti örökös javára jegyezzék be. A Ptk. . §-ában foglalt rendelkezés alkalmazása során ezért a bíróságnak arról kell döntenie, hogy ki válik a hagyaték örökösévé, azaz a tulajdoni vitát anyagi jogerővel kell eldöntenie. Erre tekintettel tévesnek tartotta a felperesnek azt az álláspontját, miszerint az örökhagyó halála után lefolytatott hagyatéki eljárás jelenlegi stádiumára tekintettel helye van megállapítási keresetek előterjesztésének, és a végrendelet érvényességének jogkövetkezményeit a közjegyzőnek kell levonnia a hagyaték ideiglenes átadására tekintettel. Érvelése szerint: Miután a hagyatékátadó végzés csupán az öröklés közhitelű tanúsítása, öröklési jogvita esetén az érdekelt által megindított perben a bíróság által meghozott ítélet tartalmában a hagyaték átadó végzésben foglaltaktól eltérhet. A bíróság ítéletének a Pp. . § () bekezdésével szabályozott anyagi jogereje ugyanakkor kizárja, hogy a közjegyző folytassa az eljárást. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság az álláspontját úgy összegezte, hogy a felperesnek a perben annak megállapítása mellett, hogy a végrendelet érvényes, az alperesek marasztalását kellett volna kérnie arra nézve, hogy a bíróság a tulajdonjogát mely hagyatéki vagyontárgyak vonatkozásában és milyen tartalommal állapítsa meg, az ingatlanok esetében rendelje el az örökhagyó tulajdonjogának törlését és a felperes tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését.

3. A másodfokú bíróság döntése Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést. Érvelése szerint marasztalási keresetet nincs kivel szemben előterjesztenie, mert az örökhagyó halálával örökössé vált. Ezért kérte azt a bíróságtól, hogy az örökhagyó végrendeletének érvényességét állapítsa meg. Hivatkozott arra, hogy a bíróság e kereseti kérelem tárgyában hozott határozatát követően a He. . § () bekezdése szerint a közjegyző jogosult a hagyaték deklaratív átadására. A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezést alaposnak találta. Tévesnek ítélete az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy miután az öröklés a tulajdonjog átszállásának egyik módja, az öröklési per „valójában” tulajdoni per, ennélfogva öröklési perben megállapítási kereset előterjesztésének nincs helye. A Ptk. . §-a arról rendelkezik, hogy ki jogosult a végrendelet érvénytelenségére, illetőleg hatálytalanságára hivatkozni, ezért a másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ebből alaptalanul következtetett arra, miszerint annak alkalmazása során a bíróságnak arról kell döntenie, hogy ki válik a hagyaték örökösévé, azaz a tulajdoni vitát anyagi jogerővel kell eldöntenie. A Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság nem értett egyet azzal, hogy a végrendelet érvényességének jogkövetkezménye „valójában” az álörökös marasztalása, a felperesnek az öröklési igény érvényesítéséhez a kért megállapítás mellett az alperesek marasztalásaként kereseti kérelmet kellett volna előterjesztenie arra nézve is, hogy a bíróság a tulajdonjogát mely vagyontárgyakra, milyen tartalommal állapítsa meg, ingatlanok esetében pedig ezzel egyidejűleg rendelje el az örökhagyó tulajdonjogának törlését és arra a tulajdonjogának végrendeleti öröklés jogcímén való bejegyzését. A másodfokú bíróság elvi éllel mutatott rá, hogy miután az öröklés a tulajdonjog átszállásának egyik módja, ebből az következik, hogy az öröklési per tulajdoni jellegű, de nem tulajdoni per, mert az érdekeltek között ténylegesen nem a hagyaték tulajdonjoga, hanem a jogszerzést megalapozó öröklési jogosultság a vitás. A végrendelet érvényességének vagy 53

érvénytelenségének megállapítására irányuló öröklési perben – az elsőfokú bíróságtól eltérő álláspontja szerint – nem abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy ki „válik” a hagyaték örökösévé, hanem a kereseti kérelemről kell dönteni; azt ugyanis, hogy a döntés „jogkövetkezményeként” ki jogosult az öröklésre, a bíróság rendelkezése nélkül, az öröklési jog szabályai határozzák meg. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a He. szabályai téves értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy mivel az öröklési jogvitában érdekelt által indított perben a bíróság ítélete eltérhet a hagyatékátadó végzéstől, az ítélet anyagi jogereje kizárja, hogy az eljárást a közjegyző folytassa, és ez független attól, hogy a hagyaték ideiglenes vagy teljes hatállyal került-e átadásra. Rámutatott, hogy ideiglenes átadás esetén a bíróság döntését követő eljárásról a He. . § () bekezdése rendelkezik, amely szerint, ha a bíróság ítélete az ideiglenes hatályú átadó végzéstől eltér, a közjegyző a bírósági határozattal nem rendezett igények tekintetében teljes hatályú átadó végzést hoz, ha pedig a bíróság minden igényt rendezett, a hagyatéki eljárás befejezését kell megállapítani. Mindezeket részletezve, a következőkkel indokolta: . Végrendelettel kapcsolatos jogvita esetén a bíróság ítélete akkor „eltérő” az ideiglenes hagyatékátadó végzéstől, ha a bíróság a hagyaték átadása alapjául szolgáló végrendelet érvénytelenségét vagy az átadásnál mellőzött végrendelet érvényességét állapítja meg. Ebben az esetben a közjegyzőnek az ideiglenes hagyatékátadó végzéstől eltérően, a bíróság döntése alapján öröklésre jogosult örökösnek kell teljes hatállyal átadnia a hagyatékot (BH..). . További eljárásra akkor nincs szükség, ha a bíróság a perben minden igényt rendezett. Rámutatott, hogy az eddigi ítélkezési gyakorlatban nem volt kétséges, hogy a hagyaték ideiglenes átadása esetén a végrendelet érvényességének vagy érvénytelenségének megállapítására irányuló igény megállapítási keresettel érvényesíthető. A végintézkedéssel kapcsolatos öröklési perek túlnyomó része ugyan az alakilag megfelelőnek látszó, ezáltal a hagyaték ideiglenes átadása alapjául szolgáló végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányul, az azok elbírálásából levont következtetések az érvényesség megállapítása irányuló igényre irányadóak. A Fővárosi Ítélőtábla a megállapítási keresettel kapcsolatos egységes gyakorlat szemléltetésére hivatkozott a BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.., BH.. és a BDT.. szám alatt közzétett eseti döntésekre, amelyekben a perindító felperes keresetében kizárólag a végintézkedés (végrendelet, öröklési szerződés) érvénytelenségének megállapítását kérte, miután a hagyaték ideiglenes hatállyal került átadásra. Hivatkozott arra is, hogy számos bírósági döntésből kitűnően az igényérvényesítés módja eltérő, mert míg egyes ügyekben a felperes kizárólag az érvénytelenség megállapítását kérte, más ügyekben – általában néhány vagyontárgyból, főleg ingatlanból álló hagyaték esetén – az örökléssel szerzett vagyontárgyakra tulajdonjoga megállapítását, illetve bejegyzésének elrendelését is kérte. Mindezeket összefoglalva a Fővárosi Ítélőtáblának az volt a jogerős ítéletben megfogalmazott álláspontja, hogy ha a hagyatéki eljárás során az öröklésben érdekeltek között az öröklési igényt megalapozó végrendelet érvényessége vitás, és ezért a közjegyző a hagyatékot ideiglenesen adja át, az öröklési jogvita elbírálásához önálló megállapításra irányuló kereset előterjesztésének helye van. 54

A továbbiakban rámutatott, hogy az anyagi jog által szabályozott sui generis megállapítási igény eljárásjogi szempontból – a Pp. . §-a alapján – való vizsgálata sem vezetne más eredményre, tekintettel arra, hogy miután a perindításra kényszerült felperes öröklése a végrendelet érvényességének vagy érvénytelenségének megállapítására irányuló kérelme elbírálástól függ, ebből okszerűen az következik, hogy a kért megállapítás a jogainak a hagyatékra ugyancsak igényt tartó alperessel szemben való megóvásához szükséges. Álláspontja szerint a teljesítés kizártsága az adott jogviszonyra irányadó anyagi jogi szabályok szerint ítélhető meg. Eszerint: figyelemmel arra, hogy az anyagi jogi szabályok alapján a felperesnek az örökléséhez a keresetében az ellenérdekű féllel szemben a végrendelet érvényességének vagy érvénytelenségének a megállapítását kell kérnie, az alperessel szemben teljesítésként ennek „jogkövetkezménye” levonását, vagyis a hagyatéki vagyontárgyakra öröklés jogcímén szerzett tulajdonjoga megállapítását igényelhetné. Álláspontja szerint ennek az ellenérdekű féllel szemben való követelése a hagyaték ideiglenes átadása esetén az anyagi jogi szabályok alapján kizárt, ugyanis az ipso iure öröklésre tekintettel az örökös a hagyaték vagy annak neki jutó része tulajdonjogát nem annak az ellenérdekű féllel szemben való megállapításával, hanem minden jogcselekmény nélkül, az örökhagyó halálával szerzi meg. Hangsúlyozta a másodfokú bíróság: az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzésnek anyagi jogereje nincs, és csupán átmeneti rendelkezés az öröklési jogvita elbírálásáig, amelyből következően e végzéssel az, aki részére a hagyaték átadásra került, az ellenérdekű féllel szemben a hagyatékra nem szerzett jogokat. A kifejtettekre tekintettel az volt az álláspontja, hogy a felperes a hagyaték ideiglenes átadására tekintettel helytállóan hivatkozott arra, hogy megállapítási kereset előterjesztésének van helye. Ha ugyanis a végrendelet érvényessége megállapítást nyer, a felperes a Ptk. . § () bekezdése értelmében az örökhagyó halálával, jogcselekmény nélkül megszerezte a hagyaték végrendelet szerint neki jutó részét. A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla elvi éllel rámutatott, hogy minderre tekintettel a felperes öröklésével a törvény alapján már bekövetkezett jogváltozást – az alperesekkel szemben tulajdonjoga bírósági megállapítása nélkül – a per befejezését követően a közjegyző [a He. . § () bekezdése szerint] a bíróság döntésének megfelelő teljes hatályú hagyatékátadó végzéssel tanúsíthatja és az annak érvényesüléséhez szükséges további intézkedéseket (pl. tulajdonjog bejegyzése) is megteheti. Tekintve, hogy az ítélőtábla az előzőekben kifejtett álláspontja szerint az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértve utasította el a keresetet arra alapítva, hogy megállapítási kereset előterjesztésének nem volt helye, az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a felperes keresetének érdemi elbírálása végett a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.

4. Az ügy ratio decidendi-je I. A végrendelet érvényességének vagy érvénytelenségének megállapítására irányuló öröklési per tulajdoni jellegű, de nem tulajdoni per, mert az érdekeltek között ténylegesen nem a hagyaték tulajdonjoga, hanem a jogszerzést megalapozó öröklési jogosultság a vitás. 55

II. Ha a hagyatéki eljárás során az öröklésben érdekeltek között a megalapozó végrendelet érvényessége a vitás, és ezért a közjegyző a hagyatékot ideiglenesen adja át, az öröklési jogvita elbírálásához önálló megállapításra irányuló kereset előterjesztésének helye van, nem szükségszerű a tulajdonjogból eredő igények érvényesítése. III. Az öröklési per befejezését követően a közjegyző a bíróság döntésének megfelelő teljes hatályú hagyatékátadó végzéssel tanúsíthatja a törvény alapján bekövetkezett jogváltozást és az annak érvényesüléséhez szükséges további intézkedéseket is megteheti. [régi Ptk. . § ()-() bek. vö. Ptk. :.§ ()-() bek. §, régi Ptk. . § vö. Ptk. :. § ()-() bek., régi Ptk. . § vö. Ptk. :. § () bek. (eltér rendelkezés – a szerk.), régi Ptk. . § () bek. vö. Ptk. : . § () bek.; Pp. . §; He. . § () bek.]

Kapcsolódó elvi iránymutatás: „… erre irányuló kereset alapján a bíróság a hagyaték tárgyainak sorsáról is rendelkezhet, ha azonban a per tárgya kizárólag a végintézkedés érvénytelenségének – és annak relatív hatálya folytán a felperes örökösi minőségének – megállapítása, és az örökös személye a bíróság jogerős ítéletével megállapításra kerül, ezt követően a hagyatékot a megfelelő örökösnek már nem a bíróság, hanem a közjegyző adja át (vö. Kúria Pfv.I..//.).” [Mindezek értelemszerűen irányadóak a végintézkedés érvényességének (végintézkedés, öröklési szerződés) megállapítására irányuló öröklési perekre is – a szerk.] Közzétéve: BH/. szám . old. (Fővárosi Ítélőtábla Pf...//. sz.)

III. 1. Az ügy tényállása Az örökhagyó törvényes örökösei a korábban elhunyt két gyermeke jogán négy unokája; a felperes a törvényes örökösök egyike. Az alperes az örökhagyó egyik gyermekének volt házastársa, akivel az örökhagyó öröklési szerződést kötött. Az örökhagyó tartás és gondozás fejében általános örökösévé nevezte az alperest és hozzájárult ahhoz, hogy a szerződéssel lekötött ingatlan-illetőségére az alperes mint szerződéses örökös javára az ingatlan-nyilvántartásba elidegenítési és terhelési tilalom kerüljön bejegyzésre. Az örökhagyó halálát követően a közjegyző végzésével a hagyatékot ideiglenes hatállyal az alperesnek mint szerződéses örökösnek adta át, elrendelte a szerződéses örökös javára bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalom törlését.

2. A felperes keresete A felperes keresetében az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítását – érvénytelenségi okként a Ptk. (értve ezalatt a továbbiakban is: a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló . évi IV. törvényt) . § () bekezdésére, valamint a Ptk. . § () bekezdésére hivatkozással – és annak jogkövetkezményeként az eredeti állapot helyreállítását kérte. 56

3. A jogerős ítélet A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét –, amelyben az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, mert az általa megjelölt érvénytelenségi okok nem állnak fenn – helybenhagyta, azonban az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérő jogi indokolással. A jogerős ítélet indokolása szerint az adott esetben a Pp. . §-a alapján megállapítási kereset előterjesztésének nincs helye, annak feltételei nem állnak fenn; a felperes viszont marasztalás iránt határozott kereseti kérelmet nem terjesztett elő. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a Ptk. /A. § () bekezdése csak a szerződést kötő fél számára teszi lehetővé, hogy a Pp. . §-a szerinti feltételek hiányában a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérje az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonására irányuló kereset nélkül. Szerződéskötő feleken kívülálló, harmadik személy azonban a Pp. . §-ában megfogalmazott törvényi feltételek fennálltának hiányában köteles az érvénytelenség megállapítására irányuló kereseti kérelemmel együtt a jogkövetkezmények levonását is kérni. A marasztalásra irányuló kereseti kérelemben – az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása körében – nem elegendő az eredeti állapot helyreállítását kérni, hanem konkrétan meg kell határozni annak módját. Hangsúlyozta: az adott esetben a felperes mint kívülálló harmadik személy által elérni kívánt cél az volt, hogy az öröklési szerződés érvénytelensége folytán a hagyatékot törvényes öröklés jogcímén megszerezze. A hagyaték átadása azonban megállapítási kereset útján nem érvényesíthető. A hagyatéki eljárásról szóló – az örökhagyó hagyatékával kapcsolatos eljárásra még alkalmazandó – /.(VII. .) IM rendelet (He.) . § () bekezdését idézve és a BH.. szám alatt közzétett eseti határozatban foglaltakra utalással úgy foglalt állást: öröklési per megindításával az öröklési jogi vitában kizárólag a bíróság jogosult dönteni, ítéletével anyagi jogi hatállyal rendelkezik a hagyaték átadásáról (álörökös kötelezése jogalap nélkül birtokban tartott vagyontárgy kiadására, ingatlan esetén tulajdonjog törvényes öröklése jogcímén való bejegyzése stb.). Ehhez képest arra hivatkozott, hogy a felperes tulajdonjogból eredő igényeket nem érvényesített, ilyen tartalmú kereseti kérelmet nem terjesztett elő. Ennek hiányában álláspontja szerint a keresetet – az érvénytelenségi okok érdemi vizsgálata nélkül – kellett elutasítani.

4. A Kúria döntése A Kúria a jogerős ítélet ellen a felperes által előterjesztett kereseti kérelmet a következők szerint találta alaposnak. A Ptk.-nak a . május -án hatályba lépett és folyamatban lévő ügyekben is alkalmazandó /A. § () bekezdése [. március -től a Ptk. :. § () bekezdése] a Pp. . §-a szerinti feltételek hiányában is lehetővé teszi a szerződő fél számára a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset előterjesztését az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása nélkül. A Ptk. . § () bekezdése szerint az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg. Az örökség megnyílása az örökségnek az örökös által való megszerzését, más szóval a hagyatéknak az örökösre való átszállását jelenti. Az átszállás időpontja az örökhagyó halála, az örökség 57

megszerzése magával a halállal bekövetkezik. Az átszállás ugyanis a törvénynél fogva – ipso iure – következik be, az örökösnek sem elfogadó nyilatkozatot nem kell tennie, sem más jogcselekményt nem kell végeznie ahhoz, hogy az örökséget megszerezze. A hagyatéki eljárás és az annak során hozott hagyatékátadó végzés csak az öröklés közhitelű tanúsítására szolgál, azaz dekleratív hatályú, de öröklési jogot nem keletkeztet. Az örökség megszerzésével az örökös mint egyetemes jogutód megszerzi az azzal összefüggő jogokat, de őt terhelik az ahhoz fűződő kötelezettségek is. Az örökhagyót azokban a jogaiban és kötelezettségeiben, amelyek a polgári jog szabályai szerint más személyre – a jogutódjára – átszállhatnak, az örökös váltja fel. Az örököst tehát mint az örökhagyó általános jogutódját a szerződéses jogviszonyban az örökhagyó jogutódjának kell tekinteni, és mint törvényes örökös a szerződést kötő fél – szerződéses örökhagyó – helyébe lép, különös tekintettel az öröklési szerződés kettős jogi természetére, ezen belül annak szerződéses voltára. Következésképpen a felperes rendelkezik perbeli legitimációval az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti igény érvényesítésére. Ezen túlmenően a Ptk. /A. § () bekezdése, továbbá a Ptk. . §-a lehetővé tette számára, hogy – a Pp. . §-ában foglalt feltételek fennállásának hiányában is – kérje az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítását az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása nélkül. Az ügy sajátossága, hogy a felperes – az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása körében – az eredeti állapot helyreállítása iránti is keresettel élt. Ez az adott esetben tartalma szerint az alperes mint szerződéses örökös javára bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalom ingatlan-nyilvántartásból való törlését jelenti, tekintettel arra, hogy miután a közjegyző ideiglenes hatállyal adta át a hagyatékot, tulajdonos-változásra az ingatlan-nyilvántartásban nem került sor. A Kúria rámutatott: Az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló /.(VI. .) PK vélemény . pontja szerint az eredeti állapot helyreállítására irányuló – ebben a perben a fentiek szerint előterjesztett – kereseti kérelem esetében a bíróság – kifejezett joglemondás hiányában – az alperes ellenkérelme vagy viszontkeresetének előterjesztése nélkül is köteles dönteni a részére visszajáró szolgáltatásról. A másodfokú bíróság ezért helyesen mondta ki a tulajdoni igények keresettel való érvényesítésének kötelezettségét. A másodfokú bíróság megalapozatlanul jutott arra a következtetésre, miszerint a bíróságnak arról kell döntenie, hogy ki szerzi meg a hagyaték tulajdonjogát, azaz hogy a tulajdoni vitát anyagi jogerővel kell eldöntenie. Az öröklési per – a másodfokú bíróság jogi álláspontjától eltérően – nem tulajdoni per, mert az érdekeltek között ténylegesen nem a hagyaték tulajdonjoga, hanem a jogszerzést megalapozó öröklési jogosultság a vitás. A felperes attól függetlenül is megindíthatta az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti pert, hogy egyébként a közjegyző ideiglenes hatállyal adta át a hagyatékot az alperesnek mint szerződéses örökösnek. Az ideiglenes hagyatékátadó végzésnek anyagi jogereje nincs; a végzéssel függő jogi helyzet jön létre az öröklési jogvita elbírálásáig, öröklési jogot nem keletkeztet. Az ipso iure öröklés fentebb részletezett szabályára tekintettel a hagyaték tulajdonjogának megszerzésére irányuló kereset előterjesztésére nincs szükség. Ideiglenes hatályú 58

hagyatékátadás esetén tehát a felperesnek a szerződés érvénytelenségének megállapítását kell kérnie. Az ilyen tartalmú kereset azonban nem a Pp. szerinti megállapítási kereset, ezért a Pp. . §-ában foglaltak ezekben az öröklési jogvitákban nem alkalmazhatók. A másodfokú bíróság a He. szabályait tekintve is téves értelmezéssel jutott arra a következtetésre, hogy az ítélet anyagi jogereje kizárja: a közjegyző az eljárást folytassa és ezért a felperes köteles lett volna a szerinte megállapításra irányuló kereset mellett marasztalás iránti határozott kereseti kérelem előterjesztésére. A He. . § () bekezdése úgy rendelkezik: ha a bíróság határozata az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzéstől eltér, a közjegyző a bírósági határozattal nem rendezett igények tekintetében teljes hatályú átadó végzést hoz. Ha pedig a bíróság minden igényt rendezett, a közjegyző a hagyatéki eljárást befejező végzésében ezt megállapítja. Az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés tényének tehát csak annyiban van jelentősége, hogy ha a keresetnek a bíróság helyt ad, és az örökös személye – erre irányuló kérelem esetén – a bíróság jogerős ítéletével megállapításra kerül, az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítása folytán ezt követően a hagyatékot a megfelelő örökösnek már nem a bíróság, hanem a közjegyző adja át teljes hatállyal. A Kúria a jogerős ítéletben hivatkozott eseti döntést nem tekintette irányadónak. Abban az ügyben ugyanis a bíróság – az ügy eltérő tényállásra tekintettel – a hagyatékra vonatkozó minden igényt rendezett. Emiatt kellett a közjegyzőnek – a He. idézett . § () bekezdése értelmében – teljes hatályú hagyatékátadó végzés helyett az eljárást befejező végzést hoznia, hiszen nem maradt más eldöntendő kérdés. Ebben az ügyben viszont a bíróság a keresetet elutasította. Ebből okszerűen következik, hogy ha ez a döntése megalapozott, a közjegyző az ideiglenes hagyatékátadó végzést teljes hatályúvá fogja nyilvánítani. Tekintettel arra, hogy a másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt érdemben nem bírálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét, a Kúria hatályon kívül helyező végzést hozott és utasította a másodfokú bíróságot, hogy a megismételt eljárásban érdemben bírálja el: a felperes által megjelölt érvénytelenségi okok az adott öröklési szerződés esetében fennállnak-e.

5. Az ügy ratio decidendi-je Az örököst mint az örökhagyó általános jogutódját a szerződéses jogviszonyban az örökhagyó jogutódjának kell tekinteni és mint ilyen a szerződést kötő fél helyébe lép és kérheti a szerződés érvénytelenségének megállapítását az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása nélkül is. A jogutódként az egyik fél helyébe lépett felperes akkor is megindíthatja az öröklési szerződés érvénytelensége iránti pert, ha a közjegyző ideiglenes hatállyal adta át a hagyatékot az alperesnek mint szerződéses örökösnek. Ha a bíróság a keresetnek helyt ad és az öröklési szerződés érvénytelensége megállapításra kerül, azt követően a hagyatékot a megfelelő örökösnek nem a bíróság, hanem a közjegyző adja át teljes hatállyal. [régi Ptk. /A. () bek. vö. Ptk. :. § () bek., régi Ptk. . § () bek. vö. Ptk. :§ () bek.; Pp. . §; /.(VII. .) IM rendelet – He. – . § () bek.] (Kúria Pfv.I..//. sz.) 59

H O R V ÁT H G Y Ö N G Y I – S Z É K E LY E R I KA

Sajtószemle

NOTAR 2014 / 4 Jövőre vonatkozó meghatalmazás, előzetes jognyilatkozat (cselekvőképesség esetére szóló egészségügyi rendelkezés), nyilatkozat szerv felajánlásáról A Szövetségi Orvosi Kamara új ajánlásai és azok hatásai a közjegyzői gyakorlatra A modern orvostudomány lehetőségeire és az állampolgárok különböző értékrendjére tekintettel célszerű elővigyázatosságból – arra az esetre, ha az ember már nem képes saját akaratát kifejezni – jövőre vonatkozó meghatalmazást, illetve előzetes jognyilatkozatokat tenni, akár szerv felajánlásáról is. Ezzel szemben – nem utolsó sorban közjegyzői szempontból – hangsúlyozni kell az egyénre szabott és szakszerű tanácsadást. A szakirodalom azonban csak ritkán szentel figyelmet a jövőre vonatkozó meghatalmazásnak, pedig a tanácsadás nem csak jogi, hanem orvosi szempontból is ajánlott. Ehhez tartozik a Szövetségi Orvosi Kamara és a Központi Etikai Bizottság „Javaslatok a jövőre vonatkozó meghatalmazások és előzetes jognyilatkozatok kezeléséhez az orvosi gyakorlatban” iránymutatása, amelyet nemrég átdolgoztak az aktuális kérdésekre vonatkozóan.  januárjában tovább bővítették a „Munkadokumentum az előzetes jognyilatkozatok és szervfelajánlási nyilatkozatok viszonyáról” iránymutatásban, ami az előbb említett Javaslatokra utal. Ez a két dokumentum értékes segítséget nyújt a közjegyzői gyakorlat számára, valamint az adott orvossal való megbeszéléskor. A Munkadokumentumot az Orvosi Kamara választmánya etikai, orvosi és jogi alapkérdések megválaszolására dolgozta ki, etikusok, orvosok és jogászok együttműködésével. A Javaslatok átdolgozása a Munkadokumentum közzététele kapcsán történt, amelyben már szervfelajánlásáról is szó van.

Javaslatok a jövőre vonatkozó meghatalmazások és előzetes jognyilatkozatok kezeléséhez az orvosi gyakorlatban A „Javaslatok” tájékoztatást szeretnének nyújtani a jövőre vonatkozó meghatalmazásokra az egészségügyi kérdésekben. Tartalmilag három jelentős szempontot kell megkülönböztetni: 60

jogi keretfeltételek és a jövőre vonatkozó meghatalmazások kialakítása   j avaslatok a gondoskodás kiválasztásara és kialakítására  konkrét esetben kifejti a döntéshozatali eljárást az orvosi intézkedés lefolytatására   Az állampolgár autonómiája a modern orvostudomány kulcsfogalma. Az orvosi beavatkozásoknak nem csak a páciens egészségét kell szolgálnia, hanem az önállóságára is tekintettel kell lennie. Ezért az orvosi intézkedések mindig a beteg beleegyezését feltételezik. Amenynyiben a beteg már nem képes beleegyezését adni, az orvosnak a páciens képviselőjétől kell azt beszereznie. Felnőtteknél ez vagy egy közeli hozzátartozó vagy egy gondnok. Az orvosnak és a képviselőnek mindig figyelembe kell venni a beteg kívánságát és hogy milyen formában adott nyilatkozatot. Amennyiben nem tudja kifejezni akaratát, akkor régebbi kijelentéseire kell alapozni. Egy adott esetre megfogalmazott, vagyis egy előgondoskodási akarat okiratba foglalása tehát mindig kötelező erejű a jövőre nézve. Döntő jelentősége van a kérdésnek, hogy a beteg akarata hogyan kerül megállapításra. A megállapítás a képviselő feladata, azonban az orvost és a közeli hozzátartozókat a döntésbe lehetőleg be kell vonni. Amennyiben az orvos és a képviselő nem tudna megegyezni a beteg akaratát illetően, akkor bírósági jóváhagyás szükséges. A bíróság azt vizsgálja, hogy a képviselő döntése a beteg akaratának megfelel-e. A páciens akaratának megállapításához az össze elérhető információt figyelembe kell venni, amennyiben létezik okiratba foglalt előzetes akaratnyilatkozat, az döntő jelentőségű lehet. Itt csakis a beteg akaratáról van szó, nem pedig egy harmadik személy védelméről, tehát egy írásbeli akaratnyilatkozatnál nem szabad szó szerint értelmezni a szöveget, sokkal inkább arra kell tekintettel lenni, amit a beteg az aktuális szituációra vonatkozóan valóban nyilatkozni szeretne. Ajánlott a jövőre vonatkozó meghatalmazásokat előzetes jognyilatkozatokkal egy okiratba foglalni, így a meghatalmazottnak könnyebb a meghatalmazó érdekeit képviselni. A beteg előzetes jognyilatkozatának törvényi szabályozása óta a törvény az egészségügyi okokból tett, okiratba foglalt előgondoskodási akaratnyilatkozatok három formáját különbözteti meg: a beteg előzetes jognyilatkozatát, betegrendelkezést, a kezelésre vonatkozó kívánságokat és az általános feltételeket. A „Javaslatok” kifejtik ezt a három formát és utalnak arra, hogy az erre vonatkozó minták és nyomtatványok számos intézetben – beleértve az Orvosi Kamarát – beszerezhetők. Az orvosi tanácsadás csakis az egészségügyi kérdésekre vonatkozik, ez a jogi tanácsadást nem helyettesíti. Amennyiben a jövőre vonatkozó meghatalmazás nem csak ezt a területet fedi le, hanem vagyoni ügyeket is, mindenképp fel kell hívni a figyelmet a közjegyzői okiratba foglalásra.

Munkadokumentum az előzetes jognyilatkozatok és szervfelajánlási nyilatkozatok viszonyáról A halál utáni szervfelajánlás csak a felajánló agyhalálának megállapítása után engedélyezett és többek között a felajánló vagy az általa megbízott személy, illetve hozzátartozó beleegyezését feltételezi. Ha a beteg egy szervfelajánlási nyilatkozatot fogalmaz meg és ezzel 61

egy időben előzetes jognyilatkozatot vagy egyéb jövőre vonatkozó gondozási akaratot is okiratba foglaltat, felmerül a kérdés, hogy ez a két nyilatkozat hogyan viszonyul egymáshoz. Továbbá kérdéses, hogyan kell eljárni, ha a páciens ezek közül csak egy nyilatkozatot tett meg vagy, hogy egyáltalán fennáll-e bármilyen nyilatkozat, illetve, hogy a szerv felajánlására való hajlandóság az adott körülmények között más egyéb módon megállapítható. Ezek a kérdések újabb „Javaslatokat” vetnek fel. A munkadokumentum négy pontra tagolódik (A–D). A bevezető (A) a problémát fejti ki, a következő pont (B) az esetösszefüggéseket vizsgálja, jogi és etikai értékelést ad. A C pont javaslatokat tesz az előzetes jognyilatkozatok kialakítására, megfogalmazására, a D pont pedig az előzetes jognyilatkozat szövegblokkjainak kiegészítésére. Az orvosi intézkedések megkövetelik a páciens beleegyezését, mind a kezelésre mind pedig a szerv felajánlására vonatkozóan. Jogilag mindig a beteg akarata az irányadó. Nincs absztrakt-általános szabály arra nézve, hogy az egyik vagy a másik nyilatkozatnak van elsőbbsége, csak a jogi kötelezettség a lényeg. A „Javaslatok” és a Munkadokumentum tehát egymáshoz kapcsolódik és kiegészíti egymást. Az egészségügyben előforduló előzetes jognyilatkozatokkal kapcsolatos legfontosabb kérdéseket válaszolja meg és megfelel a jogszabályok és az ítélkezési gyakorlat aktuális helyzetének.

NOTAR – 2014/5 Okiratba foglalási jog A nemperes eljárásokkal kapcsolatban az erre vonatkozó törvény tartalmaz néhány nyitott klauzulát a tartományok számára „opt-in”, illetve „opt-out” formában. A törvény főleg a következő pontokat érinti: „opt-in” szabályozás a közjegyzők kizárólagos illetékességére örökösödési bizonyít  vány kiállítása esetében (Polgári törvénykönyv bevezetéséről szóló törvény . cikk) T  elekkönyvbe való betekintés a közjegyző által, „opt-out” lehetőséggel Tanúsítvány kiállítása jogügyletileg megalapozott képviseleti jogosultságról   Közjegyzői okirat további végrehajtható kiadmányának készítése   Közjegyzői illetékesség a hagyatéki leltár felvételére, valamint a hagyatéki- és összva  gyon kapcsán felmerülő vitás ügyekben való közvetítés Végrendelkezési képesség: Rögtön két esetben a müncheni és a kölni tartományi legfelsőbb bíróságon a végrendelkezési képesség állt a középpontban és mindkét esetben elutasításba ütközött. A müncheni esetben az örökhagyó a Creutzfeldt-Jakob betegség következtében leépült. Közjegyzői végrendeletben a fiát nevezte meg egyedüli örökösének. A közjegyző a végrendeletet azzal a megállapítással látta el, hogy a remegő kézzel írt aláírás ellenére a végrendelkezési képességhez kétség nem fér. Az okiratba foglalás előtt valamivel, az örökhagyóval 62

egy mini-mentális tesztet csináltattak, amiben  pontból -at ért el, egy hónappal később már csak  pontot. A körülményből, amit a közjegyző felvázolt, hogy az örökhagyó a releváns időszakban több más személlyel is normálisan kommunikált, a szakértő megállapítása szerint, amihez a bíróság is csatlakozott, nem lehet a világos időközökből az ítélőképesség visszaszerzését megállapítani, mert ez az ilyen típusú krónikus zavaroknál gyakorlatilag kizárt. A végrendelkezési képesség követelménye kapcsán a bíróság tisztázta, hogy nem elegendő, ha az örökhagyó tudja, hogy egy végrendeletet készít és tisztában van annak tartalmával, sokkal inkább képesnek kell lennie arra, hogy a tartalmát saját maga határozza meg és saját gondolatok alapján alkosson ítéletet a döntései horderejéről. Ez megköveteli, hogy az örökhagyó a rendelkezése mellett és ellen szóló okokat mérlegelni tudja, ami ismételten feltételezi, hogy a tényállásra és az esetre emlékszik, az információkat rögzíteni tudja, az összefüggéseket értelmezi és mérlegeli. A kölni legfelsőbb bíróság határozata az örökhagyó által kért közjegyzői végrendelet hivatalos őrzésből való visszavételére vonatkozott. Mivel ez a Polgári Törvénykönyv . §-a értelmében visszavonásnak minősül, itt végintézkedésről van szó, ez tehát csak végrendelkezési képesség fennállása esetén lehetséges a visszavétel. A visszaadást akkor nem lehet megtagadni, ha a bíróság a végrendelkezési képességről nincs meggyőződve, hanem csak akkor, ha a végrendelkező kétség kívül nem képes végrendelkezni. Ennek ellenére a bíróság kétség kívül a végrendelkezési képesség hiányát állapította meg, mivel a végrendelkező esetében gyermekkori agysérülés következtében közepes intelligenciacsökkenés áll fenn. Ugyan a végrendelkező azt akarta, hogy a végrendeletben kedvezményezettnek megnevezett H. törlésre kerüljön, a bíróság megítélése szerint nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy „a rendelkezést átlássa”. Mindkét döntés mutatja, hogy a bíróságok szakvélemény alapján nem csak az okiratba foglaló közjegyző által pozitívan megállapított cselekvőképességben kételkedtek, hanem a végrendelkezési képesség hiányáról is meg voltak győződve. Együttműködési tilalom A düsseldorfi legfelsőbb bíróságnak az ítéletben rögtön két közjegyzői okirattal kellett foglalkoznia, mert mindkettő sérti az okiratba foglalási törvény . § () bekezdését. -ban az alperes apósa az alperes szüleinek közös végrendeletét okiratba foglalta, amelyben egymást kölcsönösen egyedüli örökösnek, illetve az alperest „a tovább élő örökösének” nevezte meg, valamint az alperes nővérének (felperes) javára úgy rendelkezett, hogy ő a tovább élő személytől a köteles részt örökli az apja halála után. Nyolc évvel később az alperes sógora egy szerződést foglalt okiratba, amit a nővére és az apja kötött, amelyben a nővér az öröklési- illetve a köteles részre való jogáról és valamennyi juttatásról, különösen az -as évből származó örökségről lemond. Az apa halála után a nővér keresetet nyújtott be, mert arra megállapításra jutott, hogy a bátyja mellet ő a fele vagyon örököse, mivel a végrendelet és az öröklési- és a köteles részre, valamint valamennyi egyéb juttatásra vonatkozó szerződés az okiratba foglalási törvény . §-ának () bekezdésébe ütközik, ezért érvénytelen. 63

A lemondási szerződés tekintetében a bíróság először is tisztázta, hogy azt csak az okiratba foglalási törvény . §-a szerint, nem pedig a . § szerint kell vizsgálni, mivel egy öröklési- és köteles részről, valamint valamennyi juttatásról való lemondás esetében nem végintézkedésről van szó. Mivel a felperes, a közjegyző sógoraként a . § () bekezdésében megnevezett személyek körébe tartozott, attól függ, hogy a lemondási nyilatkozatok akaratnyilatkozatok voltak-e, melyek arra irányultak, hogy az alperes jogi előnyhöz jusson. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban ezt a következőképpen definiálták: A törvény . §-ának értelmében jogi előny a jogi pozíció bármely javítása, addig nem létező jogok engedélyezésével vagy a fennálló kötelezettségek csökkentésével. A jogi előnynek közvetlenül az okiratba lefektetett akaratnyilatkozatból kell származnia és nem csak annak következtében fennállnia. Nem szükséges a részes felek előny felhasználására irányuló szándéka, elegendő, ha a jogügyletből közvetlenül jogi előny származik. Az öröklési- és köteles részről való lemondásra tekintettel a bíróság tagadta a jogi előnyt azzal az indokkal, hogy az alperes öröklési- és köteles részi kvótájának javulása csak egy „közvetett, más egyéb feltételektől függő következmény”, mivel egy örököstárs, illetve köteles részre jogosult kiesése „csak egy lehetséges jövőbeli gazdasági előnyt” feltételez, ami azonban „bizonytalan”, mivel az örökösi jogállás „semmilyen biztosított várományosi jogot” nem feltételez. A kérdés, hogy vajon a valamennyi egyéb juttatásról való lemondás a . § () bekezdése ellen vét-e és emiatt érvénytelen, nem számít, mivel már az alperes örökösök közé való bevétele az apósa által, aki közjegyzőként az okiratot készítette, a törvény . és . §-a, valamint a Polgári Törvénykönyv . §-a értelmében érvénytelen volt és ez a felperes javára szóló örökség érvénytelenségéhez vezetett. Az örökség megállapított érvénytelensége alapján a felperes valamennyi egyéb juttatásról való lemondása a bíróság nézete szerint nem jelent semmilyen jogi előnyt az alperes számára.

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 2014. JÚNIUS Öröklési jogunk az új Polgári Törvénykönyvben Orosz Árpád a témát áttekintő cikke kezdő soraiban megállapítja, hogy bár az öröklési jog a magánjog legnagyobb állandóságot mutató része – mivel ezen a területen a polgári jog más területeinél nagyobb jelentősége van a hagyományokhoz, a megszokotthoz és a megszokottként igazságosnak is ítélthez való ragaszkodásnak – a korábbi szabályozás egyes rendelkezéseinek az újragondolását mégis szükségessé tették az elmúlt két évtizedben végbement társadalmi és gazdasági változások, a magántulajdon megnövekedett szerepe és a házasság, a család társadalomban betöltött szerepének átalakulása. Ma az öröklési szabályok „emberképe” már nem egy olyan örökhagyó, akinek vagyona jellemzően egy lakóingatlan és az ahhoz tartozó berendezési és felszerelési tárgyak, és aki életét házasságban, méghozzá egyetlen házasságban élte le. A jogalkotó felismerte, az örök64

lési szabályoknak kezelniük kell azt, hogy az örökhagyó vagyona jellemzően értékesebb, és annak összetétele is jelentősen eltér az . évi Ptk. megalkotásakor tipikusnak mondhatótól. A családi kapcsolatok is átalakultak; kitolódott a tanulmányok befejezésének ideje, és ezzel együtt az önálló életkezdés, a családalapítás időpontja, gyakoribbá váltak az élettársi kapcsolatok, megnőtt a válások száma. A demográfiai viszonyok megváltozása (az átlagos életkor megnövekedése) is több új rendelkezést tett indokolttá. Az új Ptk. koncepcionális változtatása, hogy felcserélődött a végintézkedésre és a törvényes öröklésre vonatkozó szabályozás, azaz a kódex előbb taglalja a végintézkedésekre vonatkozó szabályokat, és ezután veszi sorra a törvényes öröklés rendjét; mindezt a hagyatékok értékének növekedése és összetételük bonyolultabbá válása mellett az is indokolja, hogy egyre több örökös az ország határain kívül él. A végintézkedésre vonatkozó szabályozás körében a következő változásokat rögzíti a szerző (terjedelmi okokból csak az egyoldalú jogügyleteket taglalja). Az új Ptk. ott és annyiban hozott módosítást, ahol annak igénye a közjegyzői vagy a bírói gyakorlatban felmerült. Emellett a jogtudomány is megfogalmazott változtatási igényeket, ilyen például a régi Ptk. . § a) pontja; korábbi öröklési jogunk nem ismerte a közös veszélyben elhunytak egyidejű elhalálozásának vélelmét. A motorizáció elterjedésével gyakrabban előfordul, hogy balesetben egy család több tagja veszíti életét, ilyenkor az öröklés sorrendjének megállapítása a régi szabályok szerint csak nagy nehézségek árán volt lehetséges. Megdönthető törvényi vélelem felállításával a bizonyítási eljárások nem válnának kikerülhetőkké, ezért az új Ptk. nem vélelmet állít fel az öröklési sorrendet illetően, hanem megdönthetetlen módon a kiesési okok körében szabályozza ezt az esetet: „[...] a közös balesetben, vagy más hasonló közös veszélyhelyzetben elhunyt személyeket az egymás után történő öröklés tekintetében a halál beálltának sorrendjétől függetlenül kiesettnek kell tekinteni.” Ez a rendelkezés a hozzátartozói viszonytól függetlenül kiterjed mindazokra, akik egymással öröklési jogi kapcsolatban (például örökhagyó és végrendeleti örökös) állnak. Nehéz jogalkalmazói feladat lesz annak eldöntése, hogy alkalmazható-e ez a törvényhely, ha több személy ugyanabban a veszélyhelyzetben, de egymástól térben nagy távolságra (például ünnepi tűzijáték során egymástól akár több kilométerre) hal meg. Mint Orosz Árpád megállapítja, „már most tisztán látszik, hogy ezekben az ügyekben a bíróságok esetről esetre haladva tudják kidolgozni azt a szempontrendszert, amelynek alapján a több elhunytat egyszerre kiesettnek kell tekinteni”. A végintézkedésre vonatkozó szabályok körében a jogalkotó a bírói gyakorlat által kimunkált jogelveket emelte a jogi norma szintjére. Erre a legelső példa a PK . számú állásfoglalásban foglaltak beemelése az öröklési jogi szabályok közé: ,,az okirat végrendeleti jellegének megállapításához az szükséges, hogy az örökhagyó halála esetére szóló vagyoni rendelkezést tartalmazzon, és külsőleg az örökhagyótól származónak mutatkozzék”; Ptk. :. §. A végrendelet fajtái körében az emelhető ki, hogy közvégrendelet tételére már csak közjegyző előtt van lehetőség, szemben az eddig hatályos szabályozással, amely a bíróság előtt is megengedte a közvégrendelet tételét, azonban ez nem volt összeegyeztethető a bíróság igazságszolgáltatási funkciójával, így megszüntetése indokolt volt. Az írásbeli magánvégrendelet szabályozása az általános érvényességi kellékei körében tér el két ponton az eddigi szabályoktól. Immár elegendő a készítés helyének a feltün65

tetése 1, másrészt a több különálló lapból álló és az örökhagyó által saját kezűleg írt, holográf végrendelet esetén elegendő az utolsó lap aláírása. Utóbbi hátterében az a megfontolás áll, hogy a folyamatos írás önmagában képes biztosítani annak megelőzését, hogy az alá nem írt lapokat utólag kicseréljék; azonban számítani lehet arra, hogy a bizonyítás átkerül az írásszakértő kompetenciájába. A szóbeli végrendelet kivételes jellegét továbbra is hangsúlyozza a kódex. Ez az új szabályozásban több ponton is kifejezésre jut. Elhagyja a törvény a „jelentékeny nehézséggel tehetett volna írásbeli végrendeletet” fordulatot. Ilyen végrendelet tételére – egyéb feltételek fennállása mellett – akkor van lehetőség, ha az örökhagyó nem tehetett írásbeli végrendeletet (vö. :. §). A szóbeli végrendelet hatálya továbbá harminc napra (:. §) szűkül. A bíró szerző utal arra, hogy a bírói gyakorlatban a szóbeli végrendelet érvényességének problémáját nem az veti fel, hogy meddig hatályos a szóbeli végrendelet, hanem sokkal inkább az egyéb feltételek bizonyításának nehézségei. Ezekben az esetekben az örökhagyók az utolsó percig halogatják az írásbeli magánvégrendelet vagy közvégrendelet elkészítését; az utolsó percig „tesztelik azt”, akit örökösökül kinéztek maguknak, és ebből adódóan sokszor nincs más, mint két orvos vagy ápoló, akik hallották, hogy mit mondott az utolsó pillanatokban, ők viszont nem fognak tudni számot adni arról, hogy ők végrendeleti tanúként működtek közre a végrendelet megtételénél (rendszerint az sem tudatosul bennük, hogy a másikuk is tanú volt). Ennek azért van jelentősége, mert így nem teljesül az a jogszabályi feltétel, hogy egymás jelenlétében, tanúi minőségükről is tudva jelentette ki előttük az örökhagyó, hogy ez az ő végrendelete (Legf.Bír. Pfv. I. ./.). Alig található olyan eseti döntés, amikor a bíróság meg tudta állapítani a szóbeli végrendeletről, hogy az létrejött és érvényes. A közreműködőre vonatkozó rendelkezések körében a jogalkotó a bírói gyakorlatot emelte a törvényi szabályozás szintjére. Közreműködőnek az a személy minősül, aki a végrendelet tartalmának érdemi befolyásolására lehetőséggel bírt, emellett a megfogalmazó, a szerkesztő és a leíró is; a nekik szóló, vagy az ő hozzátartozójuknak adott juttatás érvénytelen. Arra is van példa, hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésének tartalmával ellentétes rendelkezés jelenik meg a törvényben: jogi személynek rendelt juttatásban közreműködőnek kell tekinteni a tagot, a vezető tisztségviselőt, a képviselőt, a felügyelő bizottsági tagot és a munkavállalót. A végrendelkező akaratának (mens testatoris) tiszteletben tartása és a végrendelet lehető érvényben tartásának (favor testamenti) követelményéből adódik, hogy a végrendelet érvénytelen rendelkezéseit nem létezőnek kell tekinteni. A nem helyes jogi kifejezések pedig 1 Megjegyezzük, hogy itt a cikk tévesen hivatkozik a végrendelet „helyére”, mint szükséges kellékre, az új Ptk.

szerint ugyanis: „7:17. § [Az írásbeli magánvégrendelet alaki érvényességi feltételei] (1) Az írásbeli magánvégrendelet alaki szempontból érvényes, ha készítésének ideje az okiratból kitűnik, továbbá ha a végrendelkező azt a) sajátkezűleg írt végrendelet esetén elejétől végéig maga írja és aláírja; b) más által írt végrendelet esetén két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt, azok együttes jelenlétében a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is – e minőségük feltüntetésével – aláírják; vagy c) a sajátkezűleg írt vagy más által írt végrendeletet aláírja, és akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél – végrendeletként feltüntetve – személyesen letétbe helyezi.”

66

az örökhagyó akaratának megfelelően értelmezendők. Ennek a bírói gyakorlatnak a jogi norma szintjére emelése is megtörtént, de mindez nem alkalmas orvosolni a végrendelet esetleges alaki hibáit. A végrendelet gyakran nem jogi természetű (például az örökhagyó eltemettetésére vonatkozó) kívánalmakat is tartalmaz. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá vált a végrendeletbe foglalt alapítványrendelés. E mögött az örökhagyónak az a kívánsága fogalmazódik meg, hogy a vagyona az általa rendelt alapítványhoz kerüljön. Ezt könnyíti meg az új Ptk.-nak az a rendelkezése, amely egy fikcióval élve kimondja, hogy az alapító által halála esetére rendelt alapítványt – nyilvántartásba vétele esetén – úgy kell tekinteni, mintha az öröklés megnyílásakor már létezett volna. Így az örökhagyó halála után jogi személyiséget szerző alapítvány a nyilvántartásba való bejegyzés tényével szerzi meg a hagyatékot. Ahogy a szerző fogalmaz, „tetten érhető” volt az igény arra, hogy ha nem is mindenki, de legalább a házastársak közös végrendeletet tehessenek. Ennek az elvárásnak tesz eleget az új Ptk. a :. § ()–() bekezdéseiben. Ez tulajdonképpen egy új fajtája az írásbeli magánvégrendeleteknek (holográf végrendeleti formában fogalmi képtelenség a közös végrendelet alkotása), szükséges mindkét házastárs nyilatkozata. Emellett közös végrendelet készíthető természetesen közvégrendeleti formában is. Új szabály az utóörökös nevezésének lehetősége, amit két személyi körben enged meg az új szabályozás. Ha az előörökös a házastárs, az örökhagyó megnevezheti azt is, akit másodsorban tesz örökösévé. Amikor helyettes gyámrendelés történik („subsitutio pupillaris”), a leszármazónak nincs végintézkedési képessége (pl. szellemi fogyatkozásban szenved) és attól kell tartani, hogy a végintézkedési képességét nem is fogja megszerezni. Felmerül, hogy az előörökösnek mennyiben van rendelkezési joga a reá háramlott hagyatékot illetően. A kialakult szabályozás szerint az előörökös visszterhes ügyleteket köthet, a szokásos mértékű ajándékot meg nem haladó adományokat tehet. Az utóöröklés és az eddig is megengedett utóhagyomány jogintézménye közötti összhang megteremtése érdekében az előhagyományos rendelkezési jogára vonatkozó szabály megfordul, és főszabállyá válik a rendelkezési jog korlátozott elismerése. Azaz csak az örökhagyótól származó eltérő kikötéssel érhető az el, hogy az előhagyományos ne rendelkezhessen a hagyaték tárgyával sem élők között, sem halál esetére. A cikk kiemeli, hogy a törvényes öröklés legjelentősebb változásai a házastárs öröklésére vonatkozó szabályokat érintik. A házastárs öröklési jogi helyzete az új szabályozási környezetben ahhoz igazodik, hogy az örökhagyó leszármazója vagy szülője mellett, illetőleg egyedül örököl. Ha leszármazó mellett örököl, ezentúl holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg, de kizárólag az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon, míg egy gyermekrész erejéig állagörökösnek fog minősülni a hagyaték többi részén. Ha leszármazó nincs (vagy nem örökölhet), a házastárs az örökhagyó szülei mellett örököl: megszerzi az örökhagyóval közösen lakott lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyak tulajdonjogát; ezen felül viszont a fennmaradó hagyatéknak csak a felét örököli a szülők együttes öröklése mellett. A leszármazó melletti öröklés esetén a haszonélvezet korlátozását (megváltását) a házastárssal szemben a törvény kizárja; ezzel kívánva megoldást nyújtani olyan helyzetekre, amikor a leszármazó egy 67

bankszámla-követelést, üzletrészt „vagy akár egy üveg bor” tulajdonjogát a túlélő házastárs haszonélvezeti jogával (özvegyi joggal) terhelten szerezte meg. Korábban ilyenkor „az állagörökös gyermek a gyakorta nála is fiatalabb özvegy haszonélvezeti jogánál fogva gyakorlatilag egyáltalán nem tudott hozzájutni az örökségéhez, jóllehet a példaként említett vagyonelemek esetében az özvegyi jog mellett szóló érvek (meghagyni az özvegyet a megszokott környezetében) nem igazán meggyőzőek. Ezeket a helyzeteket az eddigi szabályozás alapján nehezen lehetett kezelni és súlyos érdekkonfliktussal jártak” – állapítja meg a szerző. Felveti azonban, hogy a szűkebb körben, de valóban holtig tartó haszonélvezeti jog bevezetése átgondolt döntés volt-e. Az új szabályok úgy zárják ki a túlélő házastárssal szemben a haszonélvezeti jog korlátozását (megváltását), hogy ez a jog újabb házasságkötés esetén sem szűnik meg. Ebből konfliktusok keletkezhetnek, hiszen ha a túlélő házastárs házasságot köt és gyermekei születnek, ezek a gyermekek vele együtt a lakásban fognak élni, azonban a korábbi házasságából származó gyermekek – akik egyébként az adott ingatlan tulajdonosai – nem. Orosz Árpád szerint a közösen lakott lakás megítélése szempontjából nem annak ingatlan-nyilvántartási megnevezését, hanem az adott ingatlan tényleges funkcióját kell figyelembe venni, ami szintén vitákhoz vezethet, mivel haszonélvezeti jogot szerezhet az özvegy például egy életvitelszerűen lakásként használt nyaralón, vagy akár a présházon is. A nyaralóban tárolt vitorlás, vagy a présházban található szőlőműveléshez használatos gépek és eszközök nem tartozhatnak a „lakáshoz” tartozó berendezési és felszerelési tárgyak fogalomkörébe. A szülők öröklésével kapcsolatban a szerző azt a jogalkotói elképzelést ismerteti, amely szerint a szülő gyermekének halálával időskori eltartóját, támogatóját veszti el; továbbá a mai viszonyok között a szülő gyakran jelentősen hozzájárul gyermeke, az örökhagyó vagyonának gyarapodásához és ez nem minden esetben minősül ági vagyonnak. Az új szabályozás tulajdonközösségbe „kényszeríti” egyfelől a túlélő házastársat és az örökhagyó leszármazóit, másfelől a túlélő házastársat és az örökhagyó szüleit. Ha az örökhagyó életében több házasságot kötött, és ezáltal az özvegye több házasságból származó leszármazóval kerül jogközösségbe, vagy ha az özveggyel együtt örökölő szülők halála után a sógorok-sógornők közös tulajdonába kerül a hagyaték egy része, az könnyen jogvitákat teremthet. Szót ejt a cikk az ági öröklésről is, amit az új Ptk. fenntartott2 a joggyakorlat igényeihez mérten azzal az igazítással, hogy megszűnik az ági vagyon ún. „redintegrációjának” és „szurrogációjának” a tilalma. Helyette az ági öröklés szabályai kiterjednek az ági vagyontárgy „helyébe lépett vagy értékén vásárolt vagyontárgyra”. Új részletszabály, hogy a szokásos mértékű ajándékkal egyezően mentesek az ági öröklési igény alól a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgyak, mégpedig függetlenül a házasság fennállásának időtartamától. Az ági öröklés szabályai alá tartoznak tehát azok a vagyontárgyak, amelyek a szokásos mértékű ajándékon és a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgyak körén kívül esnek és az örökhagyó halálakor megvannak, ági vagyonnak minősülő vagyontárgy helyébe léptek, vagy azokat azok értékén szerezték. Az özvegyet megillető általános haszonélvezet-öröklés megszüntetése miatt külön ki kellett mondani, hogy a túlélő házas2 A szerző rögzíti, hogy sem a közjegyzői, sem a bírói kartól nem érkezett olyan jelzés, amely arra utalt volna,

hogy a jogintézmény fenntartására nincs igény.

68

társat az ági vagyonon holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg. Ez a haszonélvezeti jog az újabb házasság kötésével sem szűnik meg, ugyanakkor biztosított a megváltásának lehetősége mindkét oldal számára; tárgyi korlátot az örökhagyóval közösen lakott lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyak jelentenek. „A kötelesrész – mint a hagyatékban történő részesedés minimuma – a végintézkedési szabadság legjelentősebb korlátja. A jogintézmény ezért – itthon és külföldön – minden kodifikáció során felveti annak a kérdését: van-e »erkölcsi alapja« a törvényhozónak ahhoz, hogy a vagyon egy részét az örökhagyó kifejezett szándéka ellenére a rokonoknak, illetve a házastársaknak biztosítsa, csupán a közeli vérségi vagy hozzátartozói kapcsolatra tekintettel.” – idézi Vékás Lajos Öröklési jog című munkáját a szerző. Ezzel együtt a jogintézmény -től jelen van a magyar magánjogban, mert morális szempontok is szólnak mellette: alkalmas a családi szolidaritás erősítésére a családi gondoskodás eszméjének kifejezésre juttatásával. Változatlan biztosításának különös jelentősége van olyan esetekben, amikor az örökhagyó korábbi házasságából származó gyermekek öröklési minimumát az örökhagyó esetleges ellentétes akaratával szemben is indokolt a törvénynek biztosítania. A kodifikátorok ezért az új Ptk. szövegezése során a szabályozás változatlanul hagyása mellett döntöttek, azonban a Parlament végül azt fogadta el, hogy a kötelesrész mértéke változzon meg, a törvényes örökrész harmadára csökkenjen, mert ezáltal – a módosító javaslat indokolása szerint – „bővíthető azon vagyonelemek köre, mellyel az örökhagyó még életében – halála esetére – szabadon rendelkezhet”. A szerző ez utóbbi változást komoly kritikával illeti. Mint írja, „racionális érvekkel nehezen alátámasztható a törvényhozónak a kötelesrész mértékére vonatkozó végső döntése. Eltorzítja azoknak a kodifikátoroknak a bölcs megfontolását, akik meghallották azt a korunkban egyre gyakrabban előforduló »segélykiáltást«, amelyben a jog beavatkozását kérik az örökhagyó átgondolatlan intézkedésével szemben. Ez öszszefügg a családi összetartás szálainak lazulásával, sőt megbomlásával”. Az új Ptk. kifejezetten kimondja azt a bírói gyakorlatban eddig is alkalmazott jogtételt, hogy a kötelesrész iránti igény öt év alatt évül el (:. §). Ennek oka, hogy noha a kötelesrész iránti igény az örökhagyó halálával keletkezik, a kötelesrészre jogosult nem jogutódja az örökhagyónak: nem örökös és nem is társa az örökösöknek. Az igény nem a hagyatékkal, hanem a hagyatékban részesítettekkel – örökösökkel vagy bizonyos esetekben a megajándékozottakkal – szemben áll fenn. Megtartja az új Ptk. azt a szabályt, amely szerint a kötelesrész csak az örökhagyó leszármazóját, házastársát és szülőjét illeti meg, ha az öröklés megnyílásakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne. A kódex a kitagadási okokat kiszélesítette, és négy csoportban összesen tíz kitagadási okot nevesít. Orosz rámutat, hogy a régi Ptk. . § () bekezdés d) pontja szerinti kitagadási okot az ítélkezési gyakorlat már korábban kiterjesztette azokra az esetekre is, amikor a kötelesrész jogosultja – aki egyébként törvényes tartásra kötelezett (vagy szerződésben vállalt erre kötelezettséget) – nem gondoskodott az örökhagyó ápolásáról, gondozásáról, gyógyíttatásáról. A durva hálátlanság a tartási kötelezettség körén kívül eső, a nagykorú leszármazó részéről tanúsított segítségnyújtás elmulasztása, ami az új szabályozásban a :. § () bekezdésében szereplő új kitagadási ok. Gyakorló bírói szemmel a szerző ebbe a kategóriába tartozónak látja azt, amikor a nagykorú kötelesrészre jogosult olyan személy, 69

akit nem terhel tartási kötelezettség, felmenője gyógyíttatásában (gyógyulásában) semmilyen módon nem működik közre; vagy azt, amikor bűncselekménynek nem minősülő jogsértést (pl. jó hírnevet sértő tényállítás) követ el valaki az örökhagyó sérelmére. A korábbinál szélesebb körben lehet élni a kitagadás jogával. A :. § () bekezdés g) pontjában megjelenik a „tőle elvárhatóság” zsinórmértéke, azaz kitagadásra csak az a mulasztás vezethet, amely az illető személytől elvárható módon sérti az örökhagyó méltányolható érdekeit. Talán túlságosan is szélesíti a megelőzően hatályos szabályokat a :. § () bekezdés f ) pontja, amely szerint bármely időtartamú végrehajtandó szabadságvesztés indoka lehet a kitagadásnak; így az örökségétől teljesen megfosztható az, akit egy közlekedési baleset gondatlan okozásának vétsége miatt szabadságvesztésre ítéltek, és a végrendelet készítésekor a büntetését még nem töltötte ki. Kérdés, hogy a „büntetését még nem töltötte ki” rendelkezés vonatkozik-e arra, akit a bíróság feltételes szabadságra bocsátott. A szerző nehezményezi, hogy törvényhozó a parlamenti végszavazással a törvény olyan szövegét fogadta el, amelyben „a büntető igazságszolgáltatás meghosszabbított karja” érvényesül a családon belüli vagyoni viszonyok rendezésénél. Az új Ptk. :. § () bekezdésében szabályozott, kizárólag a szülővel szembeni kitagadási ok is újdonság; értelmezéséhez a Ptk. :. §-ban foglaltak vizsgálatából kell kiindulni, de a kitagadásnak nem feltétele a szülői felügyeleti jog jogerős ítélettel történt megszüntetése. A kötelesrész alapja tekintetében nincs változás. A szerződés megkötésétől számított két éven belül megnyílt öröklés esetén a kötelesrész alapjához hozzá kell ugyanakkor számítani ezentúl az öröklési, tartási, életjáradéki vagy gondozási szerződéssel elidegenített vagyon értékének a ténylegesen nyújtott tartás, életjáradék, illetve gondozás értékével nem fedezett részét. Ez a szabály nehéz számolási kötelezettséget fog a bíróságokra róni, azonban – mint Orosz megállapítja – kezelni kellett azt a méltánytalan helyzetet, hogy az említett szerződések ún. szerencsejellegük folytán gyakran a kötelesrész alapjának csökkentésére irányuló törekvések eszközévé váltak. Sokszor felmerült az álszerződési, illetve a jóerkölcsbe ütköző jelleg ezeknél a jogeseteknél, ám utóbb szinte lehetetlen volt azt bizonyítani, hogy arra irányuló szándék vagy tényleges szolgáltatás nélkül vonták el részben a kötelesrész alapját az arra jogosult hozzátartozó elől. Zárszavában Orosz Árpád – megjegyezhetjük, más szakmai álláspontokhoz hasonlóan – annak a véleményének ad hangot, hogy az új érában jelentősen fel fog értékelődni a végintézkedés szerepe. Ez egyrészt tudatos jogalkotási szándék eredménye (lásd kötelesrész új szabályelemei), másrészt abból fog adódni, hogy a törvényes öröklésre vonatkozó új szabályozás számos vitatható rendelkezést tartalmaz. Feltételezhető, hogy az emberek kerülni kívánják majd a törvényes öröklés szabályai folytán létrejövő „kényszerű jogközösség” előfordulásának lehetőségét a túlélő házastárs és a vele egy sorban öröklő személyek (leszármazó, szülő) között. Előre látható, hogy ennek következtében nő majd a végintézkedéssel kapcsolatos vitás ügyek, perek száma. A Kúria feladata lesz, hogy – szükség esetén jogegységi határozattal, illetve egyedi ügyekben hozott döntéseivel – segítse a joggyakorlat legjobb alakulását.

70

MAGYAR JOG, 2014. ÁPRILIS A hagyatéki vagyon átszállása az Egyesült Királyságban Miközben Suri Noémi cikkére hívjuk fel a figyelmet, meg kell állapítanunk, hogy e nagy múltú lap fájón elhanyagolja az utóbbi időben a cikkek lektorálását. Ez a cikk is meglehetősen átfésületlen, számos olyan mondatot tartalmaz, amelyek esetében nem egyértelmű, mit akart a szerző megfogalmazni. Az Egyesült Királyságban (az ismertetésből a Skóciára vonatkozó részt terjedelmi okokból elhagytuk) nem beszélhetünk a magyar terminológia szerinti hagyatéki, öröklési eljárásról. Az öröklést meghatározó egyes állami öröklési és nemzetközi magánjogi jogszabályok az öröklést, mint anyagi jogi jogintézményt szabályozzák, és a szükségszerűen felmerülő eljárásjogi kérdésekre nézve ugyanezen jogszabályokban (az örökség, hagyaték megszerzése, az öröklési illeték, az eljárásban közreműködő intézmények, személyek, a végintézkedés végrehajtása) csak némely rendelkezés található. Az angolszász öröklési szisztéma szerint a hagyaték a halál tényével nem száll át egy meghatározott egyetemes öröklési rend szerint. Az öröklésben központi szerepet tölt be az ún. „personal resprensentative” (továbbiakban: személyes képviselő), akit az örökhagyó megbízottjának kell tekinteni. A személyes képviselő ún. trustee, az öröklés pedig a trust-ból történő részesedés, kedvezmény („beneficiares”). Amikor az öröklésről beszélünk, tulajdonképpen a beneficiares szabályozásáról van szó. A törvényes öröklésre mindig kérelem alapján kerül sor, amelyet a personal representative ellen kell benyújtani. A törvényes öröklési rend Angliában jogszabály által meghatározott: . házastárs, . leszármazottak, . szülők, . vérszerinti testvérek leszármazóikkal együtt, . távolabbi rokonok öröklése. Az angol öröklési rendszer is a parentéláris öröklésre épül. Ha a leszármazó kiskorú gyermek, az örökséget . életévének betöltésével vagy korábbi házasságkötés útján szerezheti meg. A kiskorúság ideje alatt a gyermek javára ún. „statutory trust” jön létre, és a hagyaték kezelésére a trustee válik jogosulttá és kötelezetté. A trustee a kiskorú gyermek javára tartást nyújthat, de vele szemben a kiskorúnak nincsenek jogai, s a hagyaték rá szálló részét sem követelheti . életéve betöltéséig. Az angol öröklési sorrendben figyelemre méltó a távolabbi rokonok kategóriája, mely további négy alkategóriára, így sorrendre oszlik: . az örökhagyó féltestvérei és azok leszármazói, . az ő nagyszüleik, . az örökhagyó szüleinek vérszerinti testvérei, leszármazói, . az örökhagyó szüleinek féltestvérei és leszármazottai. Ha az örökhagyó nem hagyott hátra öröklésre jogosult személyt, a hagyaték vagy a koronára vagy a Conwall vagy a dancaster hercegségre száll át, attól függően, hogy az örökhagyónak hol volt a domicile-je3 . Angliában a túlélő házastárs csak abban az esetben örököl, ha a házastársát legalább  nappal túléli. A hátrahagyott házastárs és a leszármazó megkapja a „personal chattel”-t, saját személyes ingóságait, valamint egy meghatározott pénzösszeget kamataival együtt az ún. 3 A domicile szó „lakóhely”-nek fordítása nem megfelelő… Az angolszász domicile valójában egy törvényi

kapcsolat a személy és egy olyan terület között, amely területen egységes jogrendszer érvényesül. In. Kengyel Miklós–Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 216. p.

71

„statutory legacy” címén. A maradék hagyaték két részre oszlik, amelyben a túlélő házastárs az egyik rész felett élete végéig tartó haszonélvezetre jogosult, ezt a részt az administrator törvényes trust formájában kezeli. A hagyatéknak ezt a haszonélvezettel terhelt részét „remainder”-nek („váromány”) nevezzük. A váromány örökölhető, azonban ténylegesen a házastárs halála után szerezhető meg. A hagyaték másik részét teljes jogon („absolute interest”) a leszármazók, a szülők, valamint a vérszerinti testvér(ek) szerezhetik meg – ez egyben sorrend is – személyes ingóságaikkal és egy meghatározott pénzösszeggel együtt. A hagyaték ezen része szabad rendelkezés tárgya. A végintézkedésen alapuló öröklés a végrendelkezési szabadság alapelvén nyugszik, amely Angliában a . életév betöltésével kezdődik. A végrendelkezésnek három típusa van: a) „will”, a tulajdonképpeni végrendelet; b) „jointwill”, a közös végrendelet, valamint c) „mutual will” a kölcsönös végrendelet. Az angolszász öröklési jog nem ismeri az öröklési szerződés intézményét, de ez nem akadálya annak, hogy az örökhagyó halála esetére egy szerződésen alapuló kötelezettségvállalást vagy felajánlást tegyen, amit „contract to make a will”-nek hívnak. Amennyiben az örökhagyó halála után felszínre kerül egy ilyen halál esetére szóló kötelezettségvállalás, felajánlás, és ennek nem tesznek eleget, a szerződés címzettjének kártérítési igénye keletkezik. Az érvényes végintézkedésnek három alaki feltétele van: írásbeliség, aláírás és két tanú jelenléte. Az írásbeliség követelménye nem jelenti szükségszerűen sem a kézzel írást, sem a saját kezűleg történő végrendelet-készítést. Az aláírás érvényes a kézzel aláírt, vagy megfelelő bélyegzővel ellátott, vagy az örökhagyó kezdőbetűjével elhelyezett pecsét, vagy egyéb jel, például hüvelykujj lenyomata útján. Szükséges még kettő tanú jelenléte, akik az örökhagyó aláírását hitelesítik, és akik jelenlétében az örökhagyó a végrendeletet aláírja. Az angol jogban az eljárásban közreműködő bíróságok hatásköre kizárólag a személyes képviselő eljárási jogosultságát megalapozó okiratok („grant of probate” vagy „grant of letter of administration”) kiállítására korlátozódik. Az öröklés során tulajdonképpen olyan vagyonszerzésről van szó, amely a személyes képviselő közbenjárásával kerül átadásra. Az Egyesült Királyságban a hagyaték két fő részre oszlik: „real property”-re (ingatlan vagyon) és a „personal property”-re (egyéb vagyontárgyak). Az ingatlan vagyon megszerzése „devise”, végrendelet formájában történik, minden egyéb vagyontárgy „bequest”, hagyomány útján. Az angolszász öröklési jog tehát szükségszerűen magában hordozza a végintézkedések végrehajtását, amelyben központi szerepet tölt be az „executor” vagy „administrator”; előbbit az örökhagyó nevezheti meg. A végrendeleti végrehajtó-nevezésnek nem kell kifejezettnek lennie, elegendő az is, ha az a rendelkezések összefüggéseiből kikövetkeztethető. Végrendeleti végrehajtónak nevezhető bármely nagykorú természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiség nélküli szervezet (akár ügyvédi iroda). Az sem kizárt, hogy az örökhagyó több végrendeleti végrehajtót nevezzen, de négy személyes képviselőnél több nem nevezhető. Amennyiben az örökhagyó nem nevezett végrendeleti végrehajtót, a bíróság által kijelölt administrator, hagyatéki gondnok jár el hivatalból az öröklési eljárásban. Mind a végrendeleti végrehajtó, mind a hagyatéki gondnok eljárási jogosultságának alapja egy bírósági tanúsítvány (ez a már említett „grant of probate”). 72

Az angolszász jog a hagyaték feldarabolásának elvét követi; ingatlan hagyaték tekintetében a vagyon fekvési helye (lex rei sitae), ingó vagyontárgyak esetében az örökhagyó utolsó domicile-je (személyes joga, amelyet a lakóhely határoz meg) az irányadó. Törvényi szintű szabályozás az . évi végintézkedésekről szóló törvényben (Wills Act ) található, de a kollíziós szabályozás a mai napig az esetjogban gyökerezik, a „common law”-ból és az „equity”-ből tevődik össze. A jogválasztás sincs meghatározott formális szabályokhoz kötve; ingó és ingatlan hagyaték esetében is lehetséges, de ingatlan vagyon tekintetében azzal a korlátozással, hogy csak olyan állam joga választható, mely a lex rei sitae elvét elismeri. Az írás ., utolsó fejezete a „Szemben az árral: az európai öröklési rendelet” címet viseli. Az európai öröklési rendelet -es tervezetének nyilvánosságra hozatala után az Egyesült Királyság Írország mellett jelezte, hogy nem kíván a rendelethez csatlakozó tagállamok sorába állni. Távolmaradásának okát a rendelet két szabályában jelölte meg. Egyfelől támadta az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyének, mint a rendelet objektív kapcsolóelvének rögzítését. Három esetet tartott aggályosnak. Mi történik a külföldön munkát vállaló azon természetes személyekkel, akik lehet, hogy külföldön dolgoznak, de szorosabb a kapcsolatuk az állampolgárság szerinti állammal, ahova nyugdíjas éveikben vissza kívánnak térni; mi lesz a sorsuk azoknak, akiknek több tartózkodási helyük van (egy évből fél évet Spanyolországban, fél évet Skóciában élnek)? Hogyan határozható meg így az utolsó szokásos tartózkodási hely fogalma? Végül azon természetes személyek tekintetében, akiknek nincs tartózkodási helyük, mert halálukat megelőzően hagyták el szokásos tartózkodási helyüket és nem választották meg érdekeltségük központját, mi az eljárás rendje? A távolmaradás második érve a mortis causa donatio bizonytalan szabályozása volt. Az Egyesült Királyságban erős hangot képviselő ún. „charitable sector” tiltakozott legerősebben a rendelet ellen: legfőbb érvként hivatkozva arra az esetre, amikor a joghatósági és alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezések olyan államra utalnak, amely nem ismeri el az ajándékozás e formáját. . július -én került elfogadásra az Európai Parlament és a Tanács //EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről. Az Egyesült Királyság kitartva a -ben megfogalmazott álláspontja mellett, nem csatlakozott az egyezményhez. Végső formájában az öröklési rendelet még további két olyan pontot rögzített, amelyek az Egyesült Királyság számára elfogadhatatlanná tették a rendelet előírásainak kötelező jellegű elfogadását: az ajándékozást, valamint a célvagyon (trust) létrehozását, kezelését és felszámolását kizárta a rendelet tárgyi hatálya alól. A szerző ennek kapcsán felteszi a kérdést, hogy ha az angol jog öröklési fogalmából indulunk ki, amely koncepcionálisan az öröklést egyfajta trustból való részesedésnek tekinti, a rendelet viszont kizárta tárgyi hatálya alól a trusthoz kapcsoló valamennyi tevékenységet, ténylegesen alkalmazható lehetne-e egyáltalán a rendelet az Egyesült Királysággal szemben? Továbbá mi történik a common law egyéb államaival (például Ciprus), amelyek a rendeletet kötelező jelleggel magukra nézve irányadónak tekintik? A választ a szerző talán azért nem adja meg cikkében, mert az európai öröklési rendelet még nem lépett hatályba, ezek tehát a jövő – bár előre látható – problémái lesznek. 73

Summary I Zusammenfassung I Résumé

Dr József Nyerges

Collateral Security Supporting Contractual Obligations in the New Civil Code

mir vorgegebenen Rahmen, denn der Artikel sollte für den Leser doch nutzbar bleiben, mit Analysen einzelner Rechtsinstitutionen der Vertragssicherung könnten wir nämlich eine kleinere Bibliothek füllen. Ich halte die Themenwahl für wichtig, weil auch auf diesem Gebiet die vom früher geltenden Bürgerlichen Gesetzbuch abweichende Strukturierungsprinzipien und Ziele des Gesetzgebers anzutreffen sind. In den ersten drei Kapiteln des Artikels rief ich nach einer kurzen Einleitung die Rechtsinstitutionen in Erinnerung, die größtenteils durch das Gesetz Nr. IV. vom Jahre 1959 im Kreise der vertragssichernden Nebenpflichten geregelt waren, bzw. ich ging auf die diesbezüglichen grundlegenden Änderungen des neuen Bürgerlichen Gesetzbuchs ein. Die darauffolgenden zwei Kapitel bilden das Rückgrat des Artikels. In diesen Kapiteln gab ich einen kurzen Überblick über die Sicherheiten zur Bekräftigung von Verträgen (Draufgeld; Vertragsstrafe; Vereinbarung von Rechtsverwirkung; Schuldanerkenntnis; Haftung), bzw. über die grundlegenden Regeln der Sicherheiten der Leistungsfähigkeit (Kaution; Pfandrecht; Übereignung von Rechten und Forderungen; Zession; Vereinbarung von Deckung und deren Nachweis; Bankgarantie; Bürgschaft). Der Artikel endet mit einer Zusammenfassung.

In this succinct article I endeavoured to provide an outline of the fundamental characteristic features of collateral securities supporting contracts subject to the new Civil Code. The greatest challenge was to abide by my own guidelines: remaining concise but nonetheless informative, as shelves of books are available on the subject. The choice of topic is definitely relevant as it clearly manifests the legislator’s novel aims and editing principles as compared to the former Civil Code. In the first three sections of the article following a short introduction I have given an overview of the legal concepts mainly regulated in Act IV of 1959 under the heading of collateral commitments securing contracts, as well as demonstrated the significant changes of the new Civil Code in this area. The focal point of the article is the ensuing two sections setting out the major rules underlying collateral commitments securing contracts (earnest money, stipulated damages, stipulating forfeiture of rights, acknowledgement of debt, warranty) and securities ensuring contractual performance (security deposit, charges (pledges and liens), transfer of rights and claims, assignment, fixing deposits offered as security and their certification, bank guarantee, suretyship). The article was closed with a summary. dr. József Nyerges Dr. József Nyerges

Nebenpflichten als Vertragssicherheiten im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch In meinem kurzen Artikel unternahm ich den Versuch, die grundlegenden Merkmale der Nebenpflichten zur Sicherung von Verträgen auf Grund des neuen Bürgerlichen Gesetzbuches darzustellen. Die größte Herausforderung dabei war für mich die Einhaltung der von

Les obligations accessoires garantissant l’exécution d’un contrat dans le nouveau Code civil J’ai tenté de décrire dans mon bref article les principales caractéristiques des obligations accessoires garantissant l’exécution d’un contrat prévues par les dispositions du nouveau Code civil. Lors de la rédaction, le plus grand défi pour moi était de respecter les limites que je me suis fixées et d’être utile aux lecteurs en

75

même temps, car l’analyse des institutions juridiques en matière d’obligations accessoires garantissant l’exécution d’un contrat est un sujet vaste et intarissable. Je considère que le choix du sujet est pertinant étant donné qu’il s’agit d’un domaine où l’on peut déceler la différence des principes de rédaction et des objectifs visés par le législateur par rapport à l’ancien Code civil. Dans les trois premiers chapitres de mon article, après une brève introduction, j’ai d’abord évoqué les institutions juridiques relatives aux obligations accessoires régies par la loi IV de 1959, ensuite j’ai présenté les modifications fondamentales intervenues en cette matière. La charpente de l’article est constituée par les deux chapitres suivants. Dans ces chapitres j’ai passé en revue les règles principales relatives aux garanties qui renforcent l’efficacité du contrat (arrhes ; clause pénale ; clause de déchéance ; reconnaissance de dettes ; garantie contractuelle) et celles qui régissent les garanties assurant la capacité de paiement (dépôt de garantie ; gage et hypothèque ; transmission des droits et des créances ; cession de créance ; dépôts de fonds avec présentation du justificatif ; garantie bancaire ; caution). J’ai terminé l’article par une conclusion.

Dr. Péter Csonka

Neue Lösungen und kritische Bemerkungen bezüglich der verabschiedeten Europäischen Erbrechtsverordnung

Die am 17. August 2015 in Kraft tretende Europäische Erbrechtsverordnung ist für die in europäischen Erbrechtssachen verfahrenden Rechtsanwender ein seit Langem ersehntes rechtliches Instrument, das nicht nur die Bestimmung des in den Erbschaftsprozessen zuständigen Gerichtsstandes, bzw. die Durchsetzung der in diesen Verfahren gefassten Beschlüsse regelt, sondern sie enthält auch Bestimmungen über die Anerkennung von in Erbsachen in außergerichtlichen Verfahren entstandenen Rechtsakten (Testamente, notarielle Urkunden, Verwaltungsverfahren). Die durch die Verordnung eingeführten neuen rechtlichen Lösungen, bzw. ihre in gewissem Sinne noch nicht genügende Ausarbeitung lassen uns zugleich das Auftauchen unzähliger Probleme erahnen: so zum Beispiel die Einführung des letzten gewöhnlichen Aufenthaltsortes des Verstorbenen als primäres Verbindungsprinzip, oder die Anerkennung eines im Ausland ausgestellten Erbscheins in nationalen Grundbuchsverfahren, oder das Vorschreiben der Rechtsangleichung zwischen fremden Sachenrechten usw. Der Autor analysiert im vorliegenden Artikel die Einzelheiten dieser Probleme unter Berücksichtigung Dr Péter Csonka New Solutions and Criticisms as to the der ungarischen und der europäischen Rechtsliteratur, Adopted EU Succession Regulation und in gewissen problematischen Fällen macht er auch The EU Succession Regulation due to come into force Lösungsvorschläge. on 17 August 2015 is a long awaited legal instrument for legal professionals involved in European succession Dr. Péter Csonka issues, which does not only constitute a compass in Nouvelles solutions et observations critiques determining the competent jurisdiction in inheritance concernant le Règlement européen des lawsuits, but also regulates the enforcement of the successions decisions delivered in such cases, as well as provides for Le Règlement européen des successions qui entrera en the recognition of out-of-court legal acts (last wills, no- vigueur le 17 août 2015 offre un instrument juridique longtemps attendu pour les juristes procédant en tarial deeds, administrative proceedings). However, the new legal solutions introduced by the matière de successions européennes. Il contient des Regulation and their not being yet elaborated give rise dispositions relatives à la détermination de la juridicto a number of problems; thus, introducing the last tion territorialement compétente en matière succeshabitual residence of the deceased as a primary con- sorale, à l’exécution des décisions rendues au cours de necting principle, or the recognition of the Certificate la procédure, il confirme également la reconnaissance of Succession as an instrument issued abroad in the des effets que produisent les actes juridiques succesdomestic procedures of the land registry, or the re- soraux établis dans le cadre d’une procédure extraquirement of the adaptation of an unknown right in contentieuse (testaments, actes notariés, procédures administratives). rem, etc. Toujours est-il que les nouvelles solutions introduites In the current article the author discusses the above issues in detail taking into account pertinent par le Règlement qui ne sont pas tout à fait finalisées Hungarian and European legal literature, and setting pourraient être à l’origine des problèmes éventuels dans forth suggestions in respect of some of the aforemen- l’avenir, ainsi l’instauration comme principe de rattachement primaire du dernier lieu de résidence habituelle tioned problems.

76

du défunt, la reconnaissance du certificat successoral européen, acte délivré dans un pays étranger au cours des formalités se rapportant à la publicité foncière nationale ou la prescription de l’adaptation des droits réels inconnus à son équivalent le plus proche. L’auteur du présent article effectue l’analyse détaillée des problèmes susmentionnés tout en prenant en considération la littérature hongroise et européenne en cette matière et formule des propositions de solutions à quelques problèmes.

István Bányai

’From the journal of a judicial expert’ Methodological Issues of Evidence by Judicial Experts By virtue of Act XLV of 2008 on particular notarial non-contentious proceedings, ’In the event that special expertise is required to state findings as to a significant fact or other circumstance relevant to the Applicant a judicial expert may be requested from the civil law notary.’ Upon the selection of a judicial expert it is a common dilemma whether high quality specialised expertise or an expert perspective meeting judicial demands should be the main concern. An inexperienced judicial expert or a professional called upon in the absence of such an expert often act like a bull in a china-shop when involved in the “fragile” world of the pieces of evidence. Complying with the requirements of due process is paramount, so giving an erroneous opinion is not the greatest risk in the work of an expert, but it is the loss of evidence, the reproducibility being frustrated. Luckily, civil law notaries owing to some of their previous cases may know a properly qualified and “skilful” expert relevant to a current investigation. However, in default of such professional contacts and especially a generally accepted standard methodology “Russian roulette” is yet in play: a name is to be picked at random from the list of experts. István Bányai

„Aus dem Tagebuch eines Gerichtssachverständigen.” Methodische Fragen des Sachverständigenbeweises Gemäß Gesetz Nr. XLV. vom Jahre 2008 „kann vom Notar die Beauftragung eines Sachverständigen der Justiz verlangt werden, wenn zur Feststellung oder Beurteilung einer für den Antragsteller wichtigen Tatsache oder eines sonstigen Umstandes besondere Fachkenntnisse notwendig sind.“ Bei Auswahl der Person des Sachverständigen entsteht in vielen Fällen das Dilemma, welche

Forderung wichtiger sei: spezielle Fachkenntnisse auf hohem Niveau, oder den Anforderungen der Justiz angepasste Expertensichtweise. Ein unerfahrener Sachverständiger oder ein in Ermangelung eines Justizfachmannes beauftragter Fachmann bewegt sich in der „zerbrechlichen“ Welt der Beweise häufig wie ein Elefant im Porzellanladen. Die Erfüllung der an die Rechtsprechung gestellten Anforderungen ist nämlich eine grundsätzliche Erwartung, denn in der Arbeit eines Sachverständigen entsteht das größte Risiko nicht durch einen fehlerhaften Standpunkt des Sachverständigen, sondern durch den Beweisverlust, durch das Unmöglichwerden der Reproduzierbarkeit. Im Glücksfall kennen Notare aus ihrer früheren Praxis einen für die gegebene Untersuchung kompetenten und zugleich „guten“ Sachverständigen. In Ermangelung persönlicher Beziehungen und vor allem einer allgemein anerkannten Methodik kann man – heute noch – „russisches Roulette“ spielen, also einen Namen aus der Sachverständigenliste blind auswählen. István Bányai

„Du journal d’un expert judiciaire.” Questions méthodologiques de l’expertise judiciaire En vertu de la loi XLV de 2008 sur les procédures extra- contentieuses notariales „Si l’établissement ou l’appréciation d’un fait ou d’une circonstance décisive pour le demandeur nécessite des connaissances techniques, il est possible de demander au notaire d’ordonner une expertise.” Lors de la désignation d’un expert on se trouve devant un grand dilemme : faut-il considérer les connaissances techniques spéciales de haut niveau ou plutôt la vision d’expert répondant aux exigences de la justice. Un expert sans expérience ou un professionnel qui intervient lorsqu’il est impossible de désigner d’expert pourrait être dans le milieu „fragile” des preuves comme un éléphant dans un magasin de porcelaine. Pourtant l’expert doit se soumettre aux contraintes de la justice, car ce n’est pas la formulation d’un avis incorrect qui est le plus grand risque du travail d’expert, mais la perte des preuves et l’impossibilité de la reproductibilité. Les notaires par un heureux concours de circonstances peuvent connaître un expert qui est déjà intervenu dans des affaires similaires et qui est donc compétent pour l’instruction donnée et qui est en même temps un „bon” expert. En l’absence des connaissances personnelles et surtout d’une méthodologie généralement admise – à présent certainement – on peut jouer à la „roulette russe” et choisir un expert au hasard dans la liste des experts.

77

A Közjegyzők Közlönye szeptember / októberi számának szerzői: Dr. Nyerges József közjegyző, Mezőtúr

Bányai István arany-fokozatú igazságügyi szakértő Budapest

Dr. Csonka Péter közjegyzőhelyettes, Kiskunfélegyháza

Dr. Orosz Árpád kúriai bíró

Dr. Horváth Gyöngyi MOKK ügyvezető, Budapest

Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes, Budapest

Szakmai profil és szerzői instrukciók A Közjegyzők Közlönye szakmai profilját elsősorban a közjegyzői szervezet, valamint a közjegyzői eljárásokat érintő, illetve ahhoz kapcsolódó anyagi és eljárási jogterületek képezik. A megjelentetett írások között kiemelt súllyal szerepelnek a polgári anyagi jog közjegyzői gyakorlat szempontjából meghatározó területei, valamint a polgári eljárásjog és azon belül különösen a polgári nemperes eljárások joga. A lap fóruma a szakmai vitáknak, a bel- és külföldi híreknek és az egységes közjegyzői joggyakorlat kialakulását célzó törekvéseknek. Mindezen témakörökben megjelenési lehetőséget biztosít a közjegyzői hivatásrend tagjain kívül más területeken dolgozó jogászok tudományos igényű publikációi számára is. A megjelentetni kívánt publikációknak tartalmi és formai tekintetében (pl. hivatkozások, idézések) meg kell felelniük a tudományos dolgozatokkal szemben támasztott szakmai követelményeknek. Azok terjedelme – a szerkesztőbizottsággal történt kivételes eltérő megállapodás hiányában – legfeljebb háromnegyed szerzői ív (30000 leütés). A publikációkat a szerkesztőbizottság részére elektronikus úton kérjük eljuttatni a [email protected] címre, rövid (kb. 1000 leütés terjedelmű) összefoglalóval együtt. A publikációkkal kapcsolatos további részletes követelményekkel kapcsolatos információ elérhető a Közjegyzők Közlönye honlapján: www.mokk.hu/kozlony.

Grafikai szerkesztés: Aldus Stúdió Nyomás: Mo-Card’s Kft. Felelős vezető: Molnár C. László ügyvezető