ÚJ IMRÉNÉ Tóth Róza (Derecske, 1938. október 20. – Debrecen, 2013. március 12.) tanító, magyar-ének szakos általános iskolai tanár, szaktanácsadó, közoktatási szakértő
Édesapja MÁV-alkalmazott, édesanyja háztartásvezető volt. Gyermekkorát szeretetteljes családban – édesapja foglalkozásának okán – különböző állomások szolgálati környezetében töltötte, így élt Erdélyben, Galgón, amely életre szólóan meghatározta élményanyagát, egész viszonyrendszerét. 1944-ben egy bombatámadás nyomán elveszítette édesanyját, s 4 olyan év következett életében, amely a 6-10 éves gyerekből felnőtté érlelte. Megtapasztalta az anya hiányán kívül a hontalanság érzését is. Rokonoknál hányódott, így iskoláit is az első három évben szinte félévenként váltotta Derecske és Debrecen között. Megtanulta, hogy csak nagy kockázatokkal hibázhat, hogyha meg akar maradni, alkalmazkodnia kell az aktuális helyzethez, mindenekelőtt tanulnia kell, a legjobbak között kell lennie. 1948-ban édesapja újból megházasodott, ettől kezdve ismét szeretetteljes légkörben élt, egy minden elismerést megérdemlő nevelőanya mellett, de a megélt hányattatás egész életére kihatott. Az általános iskolai évek (1945-1953), bár nélkülözésekkel voltak teli, sok kedves közösségi élményt hoztak. Legkézenfekvőbb volt ebben az időben a gyermekmozgalomhoz való tartozás. Volt cserkész, majd úttörő, később DISZ-tag. Kortársai elismerték vezetőjüknek, így minden szervezetben hamar vezetői megbízatásokat ka-pott. Azt, hogy tanító lesz mindenáron, már korábban, Derecskén elhatározta, 3. osztályos tanító bácsija, Magyary Béla példája nyomán. 1953-ban felvételt nyert a későbbi Lorántffy Zsuzsánna Tanítónőképzőbe. A tanulótársak a megye különböző településeiről jöttek. Lassan alakult az osztály közös arculata, kezdetben nehéz volt egységet kialakítani a városiak, a kollégisták és a bejárók között. Neki hamar sikerült tekintélyt kivívnia, nemcsak társai, hanem tanárai körében is. Különösképpen nyomon kísérte előrehaladását Tóth Lászlóné igazgató, aki híres volt szigorúságáról és puritánságáról. Ebben az időben legendás gyakorlóiskolai tanítók készítették fel a tanítójelölteket a tanításra, ők jelentették a mintát. Mindenekelőtt Debreczeni Ferenc magyar szakos tanár volt számára értékmérő, akinek gyönyörű énekhangja volt. Hozzá járt önképzőkörbe. Tőle tanult versmondást, értékítéletet alkotni, különbséget tenni lényeges és lényegtelen, értékes és értéktelen között. 1956-ban volt utolsó éves tanítóképzős. Így érte a forradalom. Őt is magával ragadta a lelkesedés. Nem kellett gondolkodnia azon,
tud-e azonosulni a meghirdetett eszmékkel. Október 23-án ott menetelt osztálytársaival együtt az egyetemistákkal, a vagongyári munkásokkal. Gyönyörűnek tűnt az a perspektíva, amelyet az első napok hoztak. A következmények viszont elborzasztották. Állandó kétségek gyötörték: így kellett-e történnie a dolgoknak? Túl frissek voltak még benne a háború borzalmai, rettegett attól, hogy újra át kell élnie. Így a konszolidációt sok ellenérzéssel, de megnyugvással fogadta. 1957-ben kitüntetéssel érettségizett, és gyakorlóévesként Nyíradonyba került. Az osztályába nagyon sok szegény gyerek járt. Még vákáncsos (erdőművelő) család gyereke is, akik földbe vájt kunyhóban éltek. Hamar sikeres lett a tanításban. Sok segítséget kapott Szőllősi János igazgatótól, legtöbbet azonban egy nyugdíjas tanítónőtől, Erzsébet nénitől tanult. Az idős hölgy az iskolai nevelői lakásban lakott, szobájának fala közös volt a tanterem falával, így mindent hallott, ami az órán történt. Szünetekben nagyon sok jó tanáccsal látta el, amelyek rengeteget segítettek. 1958-ban sikeres képesítővizsgát tett. Kinevezett tanítóként már Balmazújvároson, a Bánlaki Általános Iskolában kezdte munkáját, ugyanis 1958. augusztus 16-án házasságot kötött Új Imre földrajz-történelem szakos középiskolai tanárral, aki a balmazújvárosi darutelepi iskolában tanított. Így emlékezett az újvárosi évekre: „A Kalmár Zoltán vezette testület valódi nevelő közösségnek bizonyult. Az igazgató különös gondot fordított a fiatal pedagógusokra: nemcsak szakmai fejlődésükkel törődött, igyekezett segíteni felkészülésüket az értelmiségi életmódra. Olyan megbízatásokkal látott el, amelyekkel be-kapcsolódtam a község kulturális életébe. Csodálatos, emberformáló évek voltak. Egy év múlva magyar nyelv és irodalom tantárgyak tanítására kaptam megbízást. Egy őszi szombat délutánon az igazgató megkérdezte: Hányasra érettségizett magyarból? Szereti-e a tantárgyat? Hirtelen felelevenedtek bennem a Debreczeni tanár úrral eltöltött évek. Legkedvesebb tantárgyam volt – feleltem. Akkor hétfőtől 7-8. osztályban fog magyart tanítani, és osztályfőnök lesz a 8.a-ban – közölte. Megfordult velem a világ. Én tanító akartam lenni. 21 évesen mit kezdjek azokkal a nagy gyerekekkel? Ma már tudom, hogy ezen a szombat délutánon kezdődött el az az út, amely állandó tanulást, az új keresését, a legnehezebb helyzetek vállalását, megoldási módjainak kutatását jelentették számomra.” Különleges élményeket szerzett a dolgozók általános iskolájában, ahol magyart tanított olyan értelmes, idős embereknek, akik gyermek-korukban nem tanulhattak, és egész napos munka után este beültek az iskolapadba. Nemcsak tanított, hanem tanult is idős tanítványaitól. Egy évig férjével együtt a darutelepi iskolában tanított, ahol a gyermekmozgalom vezetője lett.
1962-ben lakást vásároltak Debrecenben, és megkezdte tanulmányait az Egri Tanárképző Főiskola magyar-ének-zene szakán. 1964 szeptemberében került Bocskaikertbe, amely kedvezőbb kijáróhely volt. Bár minden eddiginél nehezebb körülmények között kellett dolgoznia: összevont osztályokban tanított (5-6. és 7-8. osztályok), itt vált igazán pedagógussá. Rájött, hogyan lehet differenciáltan fejleszteni a tehetséges gyerekeket az önálló foglalkozások során. 1966-ban megszületett Imre fiuk. 1968-ban immár szaktanárként Debrecenben, a Lilla Téri Általános Iskolában helyezkedett el. A főiskolán frissen szerzett tudás, az elmúlt 11 év alatt szerzett tapasztalatok meghozták az eredményeket. Éneket tanított valamennyi felső tagozatos osztályban, sajátjában magyart, és vezette az énekkart. Vállalta műsorok szerkesztését, rendezését, amelyek sikereket hoztak a szereplő gyermekeknek, az énekkarnak egyaránt. Komplex szaktantermet alakított ki, ahol minden feltétel adott volt a művészeti neveléshez. 1975-ben igazgatói megbízást kapott a debreceni Eötvös Utcai Általános Iskola vezetésére. 10 gyönyörű, iszonyatosan nehéz, kudarcokkal, sikerekkel teli év következett. Egyszerre végezte az iskola teljes felújítását (parkettázás, fűtéskorszerűsítés, teljes külső vakolatfelújítás) és a testület pedagógiai kultúrájának megújítását. 1977-ben beiratkozott a KLTE pedagógia szakára, ahol megtapasztalta a tanulás mellett a kutatás örömteli sikerét. Érdeklődése egyre inkább a szociálpszichológia felé fordult. Ebből készítette szakdolgozatát is, amelyet iskolájában végzett kutatásainak feldolgozásából írt: A pedagógusról alkotott kép változása és fejlődése, különböző korosztályok elvárásai és viszonya a pedagógushoz címmel. Az Eötvös utcai iskola úgy vonult be élettörténetébe, mint annak csúcspontja. Sikerült iskolát, nevelőtestületet teremtenie, és boldog meghatottsággal vitte magával a búcsúzáskor kapott Ady idézetet: „Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen, / S hogy higgyük: akartad. / S míg játszadoztak rajta bús mosolyok, / Erőt és hitet prédikált az ajkad.” 1985 szeptemberében már az újonnan megalakult Hajdú-Bihar Megyei Pedagógiai Intézet irodahelyiségében volt egy íróasztala és sok-sok feladata. Tele volt tettvággyal. Legfőbb feladatának az igazgatók segítését tartotta. Létrejött egy olyan pedagógiai csoport, amelyben azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg a megye pedagógiai tanácsadói hálózatát. Megismerte a megye iskoláit, kiváló kollégákat választott ki a tanácsadói feladatokra. Újra tanulhatott. Tanfolyamokat végzett, tréningeken vett részt, majd maga is szervezte, vezette azokat. A 90-es években az alternatív módszerek, programok gondozása is feladata lett. Ekkor ismerte meg a „Zsolnai-pedagógiát”, amelynek terjesztését, módszertani képzését is vállalta (nyelvi-irodalmi kommunikációs, értékközvetítő és képességfejlesztő programok). Ezek igen közel álltak pedagógiai felfogásához. Tanfolyamokat, konferenciákat szervezett, és nyugdíjazását követően még négy évig gondozta az értékközvetítő programot, az országos ÉKP Központ kihelyezett munkatársaként.
Pápán külső oktatóként 2002-től hallgatókat oktatott a pedagógia különböző stúdiumaira (alternatív pedagógiák, mikrotanítás, pedagógiai helyzetgyakorlatok, a pedagógiai szaktanácsadás – ill. szakértés módszertana, személyiségpedagógia stb.) Előadott, vizsgáztatott, témavezető volt, lektorált. Balogh Zsigmond tanár, igazgató, régióvezető emlékezése: „Új Imrénének a HajdúBihar Megyei Pedagógiai Intézetben végzett tevékenysége, azon belül pedig a nyelvi-irodalmi kommunikációs és az értékközvetítő és képességfejlesztő programok elterjesztése, gondozása sikertörténet volt. Döntő szerepe volt abban, hogy megyénkben 1993-ra 58 intézmény (az általános iskolák 36%-a) alkalmazta a nyelvi-irodalmi kommunikációs programot, és 19 általános iskola vallhatta magát értékközvetítő és képességfejlesztő programot (ÉKP) művelő intézménynek. Tevékeny szerepet vállalt a programok segítése mellett a régióközpont (Hajdúnánás, Makláry Lajos Általános Iskola) felkészítő, tanártovábbképző szerepében, a rendszeres vezetői és szakértői »műhelyfoglalkozások« szervezésében, lebonyolításában. Nevéhez fűződik az első országos ÉKP-s konferencia ötlete és megszervezése, mely Debrecenben, a Bolyai Általános Iskolában került megrendezésre 1992-ben. Ő írta meg a Hajdú-Bihar megyei NYIK és ÉKP történetét is Sikertörténet címmel, amely a Zsolnai tanár úr 70. születésnapjára készült kötetben jelent meg. 1976-tól baráti és szoros munkatársi szálak fűztek Rozikához, akinek őszinte emberi, szakmai tudása, pedagógiai nagysága igazi példa marad számomra.” Kiváló munkája elismeréseként 1991-ben Maróthi György-díjat vehetett át. Közoktatási szakértőként több mint 500 pedagógiai program értékelését végezte el. Kapcsolatteremtő képességét, szakmai tudását minden szervezetben kiválóan hasznosította. Nagy megbecsülésnek örvendett a 2000-es évek elején a Csokonai Pedagógiai Intézet munkatársaként is. Színes egyéniség volt, rendkívüli tenni akarás jellemezte. Sok kollégájával baráti kapcsolatot ápolt. A nagy beszélgetésekkel belső konfliktusokat tudott feloldani, mindig voltak jó tanácsai családjának, barátainak. Élete utolsó éveiben is aktív tagja volt a Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesületnek. Nyílt, őszinte véleményformálása előrevivő volt. Elnökségi tagként és a Pedagógusok arcképcsarnoka szerkesztőbizottságának tagjaként ott is maradandót alkotott. Szabad idejében sokat olvasott, kedvvel művelte férjével a bánki kertet, ami szintén jó példával szolgált a kertbarátoknak. Ha valaki megkérdezte volna: boldog és elégedett-e a sorsával, minden bizonnyal „igen” lett volna a válasza. Sikeres házassága, sikeres tanár fia (szintén jó házassággal), gyönyörű és sikeres két leányunokája, mind inspirálói voltak a sikeres életpályának. Életútját ő maga így összegezte: „Munkám során három alapvető motívum vezérelt: - Csak addig dolgoztam egy helyen, míg ahhoz elegendő invenciót éreztem magamban
- Állandó tanulási vágy: megtanulni azt, amit még nem tudok - A kihívások: imádtam »nehéz« emberekkel együtt dolgozni, nehéz helyzetekre megoldást keresni.” Mind közül a tanulási vágy és az emberekkel való kapcsolattartás voltak a domináns indítékai. Valamint az, hogy nyomot hagyjon, hogy emlékezzenek rá. Bizton állítható, hogy nyomot hagyott élete és munkássága nemcsak családtagjaiban, barátaiban, hanem a pályatársakban, tanítványokban is. A pedagógustársadalom megbecsült tagját sokan kísérték el utolsó útjára, ahol sok száz rózsa borította be sírhantját. Kollégája, barátja, KÁLMÁN ANTALNÉ Debrecen Művei: Sikertörténet? In. Pedagógián innen és túl. Zsolnai József 70. születésnapjára. Pécsi Tudományegyetem FEEK-Pannon Egyetem BTK ÉKP Központ (2007) Forrás: Pedagógusok arcképcsarnoka (Szerk.: Nyirkos Tibor) (2006): Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület, Debrecen
