NYELVVILÁG. Asztúria 25 Asturias

NYELVVILÁG A BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA IDEGEN NYELVI ÉS KOMMUNIKÁCIÓS INTÉZETÉNEK SZAKMAI KIADVÁNYA REVISTA DEL INSTITUTO DE LENGUAS EXTRANJERAS Y DE COMUNICACIONES DE LA ESCUELA SUPERIOR DE ECONOMÍA DE BUDAPEST

Asztúria – 25 – Asturias

17 2016

Szerkesztőbizottság – Consejo de redacción Barthalos Judit, dr. Hegedüs Gyula, Hukné dr. Kiss Szilvia, dr. Kéri András, Lehr Emma, Szendrői Ildikó, dr. Wiesenmayer Teodóra

Főszerkesztő – Redactor jefe Dr. Kéri András Főszerkesztő-helyettes – Redactora adjunta Dr. Wiesenmayer Teodóra Technikai szerkesztő – Diseño y composición Deák Gabriella

Szerkesztőség címe – Dirección de la Redacción: 1054 Budapest, Alkotmány u. 9-11., Hungría ISSN 1786-0636 Felelős kiadó – Editora responsable: Dr. Zimányi Krisztina

Készült a BGF Külkereskedelmi Főiskolai Kar házi nyomdájában. Formátum: A/4 Ívszám: A/5 Példányszám: 300 Munkaszám:

TARTALOM – ÍNDICE

3

MÉRÉS – TUDOMÁNY Dr. Lukácsi Zoltán: Értékteremtés a turizmus-vendéglátás szakos hallgatók szaknyelvi képzésében – avagy hogyan mérjünk az oktatás segítésére

5

NYELVÉSZET Nick Chandler: Sticks and stones: an empirical study of surnames and opportunistic nature

19

SZÍNHÁZ – IRODALOM Dr. Zsák Helga: Mérite et réussite dans Les Caractères de Jean de La Bruyère Dr. Szokács Kinga: Színházi antropológia, rítus és performansz a börtönszínházak tükrében

26 31

KITEKINTÉS Dr. Zsák Helga: Montpellier – Budapest: Turizmus szaknyelv és élmény, avagy az Új Iskola módszertana a XXI. században egy nemzetközi kapcsolat tükrében

36

KÖNYVISMERTETÉS Márkus Éva és Trentinné Benkő Éva szerk.: A korai idegen nyelvi fejlesztés elmélete és gyakorlata (Hukné dr. Kiss Szilvia)

38

ASZTÚRIA – 25 – ASTURIAS Dr. Kéri András: A magyar–asztúr kapcsolatok 25 éve, 1991–2016. (25 años de cooperación Húngaro-Astur, 1991–2016)

41

COMERCIO Dr. F. Javier de la Ballina Ballina – Dr. Rodolfo Vázquez Casielles: Las interrelaciones entre la regulación de horarios comerciales y el aumento de grandes formatos de distribución en España

44

TURISMO Dr. Luis Valdés – Eduardo del Valle – Inés Sustacha: Evolución y situación del turismo rural en España Dr. Luis Valdés – Eduardo del Valle – Inés Sustacha: El turismo rural en Asturias Dr. José Manuel Pérez Fernández: La ordenación de las actividades y equipamientos turísticos en el litoral asturiano

57 68 77

HISPÁN VILÁG FÖLDRAJZ Dr. Kéri András: A földrajzi gondolat és tér-idő viszonya a mezoamerikai naptárrendszerekben: Bevezetés az Előszóhoz – avagy Előszó a Bevezetéshez

85

MAGYAR-SPANYOL FORDÍTÁS Szijj Mária: A magyar irodalom spanyol fordításának története

96

CIVILIZÁCIÓ Dr. Drexler András – Dr. Kéri András: A havannai kínai negyed, a Barrio Chino tündöklése és bukása

102

KITEKINTÉS Dr. Uzsoki-Sík Andrea: Egy hét Madridban

111

KÖNYVISMERTETÉS Serdián Miklós György: Oricsák – Afrokubai istenek (dr. Kéri András)

115

NYELVVILÁG

Jelen kiadványunkat maja motívumokkal, képekkel, írás- és számjelekkel illusztráltuk.

NYELVVILÁG

MÉRÉS – TUDOMÁNY

5

Értékteremtés a turizmus-vendéglátás szakos hallgatók szaknyelvi képzésében – avagy hogyan mérjünk az oktatás segítésére DR. LUKÁCSI ZOLTÁN KVIK Bevezetés Jelen tanulmány a BGF KVIK turizmus-vendéglátás szakos hallgatói körében végzett három félévet átfogó hosszmetszeti szaknyelvi mérést mutatja be. Elsőként a kutatás előéletét tárgyaljuk, vázoljuk a vizsgáztatásra irányuló igény megjelenését és okát, a képzésben bekövetkezett változásokat és ezek nyelvoktatásra gyakorolt hatását. Ezt követően a felmérés alapelveit mutatjuk be. A teszt hárompillérű filozófiájában azonos szerepet kapott az oktatás és tanulás Helyes Gyakorlata (Humphreys és tsai, 2012), a tanterv-alapú tesztelés (Deno, 1985) és a Közös Európai Referenciakeretben (KER, Európa Tanács, 2002) jól körüljárt fogalmak és világszemlélet. A tanulmány részletes bemutatást ad a vizsga specifikációiról, a mért készségekről, a feladatokról, valamint tárgyalja az adatfeldolgozás és az eredményszámítás módszereit is. Az utolsó fejezet a hallgatók szaknyelvi fejlődésével foglalkozik, és a megfigyelések alapján javaslatokat fogalmaz meg az oktatáspolitika döntéshozói számára. A kutatás háttere A BGF KVIK Turizmus-Vendéglátás Szaknyelvi Intézeti Tanszékén a kutatást megelőzően is hosszú ideje fennálló igény volt, hogy a hallgatók szaknyelvi fejlődése a képzésen belül megismerhető, mérhető legyen. Így a hallgatók már a tanulmányaik során hasznos visszajelzést kaphatnának arról, hogy megfelelő mértékben fejlődik-e a nyelvtudásuk, ami a maga lecsupaszított valóságában annyit jelent, hogy hozzájuthatnak-e majd a diplomájukhoz a főiskolai évek végén. Más fontos érvek is a rendszeres összehasonlítás szükségessége mellett szóltak. A Tanszék mindig is fontosnak tartott bizonyos fokú differenciálást a hallgatók között, ezért a képzés előtt a jelentkezők nyelvi szintfelmérőt töltenek ki, ezek alapján kerülnek nyelvtudásuk szerint erősebb vagy gyengébb csoportba. A csoportok azután egységes tanmenet szerint haladnak tovább, mégis nyilvánvaló nyelvtudásbeli különbség húzódik azonos osztályzat mögött az egyes csoportokban. És mivel a diákok tanulmányi átlaga nem jelentéktelen szerepet játszik az életükben, a második nyomós ok a tesztelés mellett az volt, hogy objektív képet alkothasson mind a tanuló, mind a tanár arról, mit is ér egy érdemjegy. A képzési rendszer maga is jelentős álalakuláson esett át az utóbbi néhány évben. A felsőfokú, majd később felsőoktatási szakképzési (FOSZK) forma megjelenésével a szaknyelvi képzésnek új kihívásokkal kellett szembenéznie. A turizmus szakos FOSZK hallgatók a négyféléves képzésben az eredeti tanterv szerint mindössze 98 órás idegen nyelvi képzést kaptak, amelyben szaknyelvi tudásuk fejlesztése mellett kellett B2 szintű szakmai nyelvvizsgára felkészülniük. Értelmetlen lenne számháborúba bocsátkozni arról, hogy tulajdonképpen hány órás képzésre is van szükség egy ilyen szintű nyelvtudás megszerzéséhez. A nyelvtanulást és nyelvtudást befolyásoló tényezők listája hosszú. Az érdeklődő olvasó ezek remek összefoglalását találja Rod Ellis (Davies & Elder, 2004: 525-552) értekezésében. Saját kontextusunkban már azt sem tudjuk, hogy a felsőoktatásba érkező hallgatók ténylegesen milyen nyelvi szinten vannak, honnan is kell kezdeni a fejlesztő munkát. Mégis érdemes lehet elgondolkozni azon, hogy minden bizonnyal szakmai okok is állnak amögött, hogy a nagy nyelviskolák heti egynapos képzést jellemzően öt tanórában szerveznek és szintfenntartásra javasolnak. A hallgatók fejlődését vizsgáló kutatási eredmények tehát hasznos visszajelzést adhatnak a szervezési oldalnak a képzés hatékonyságáról és megvalósíthatóságáról.

NYELVVILÁG

6


Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az oktatásnak – különösen a felsőoktatásnak – egyre inkább szolgáltatási feladatai vannak a szó modern és az európai kultúrában általánosan elfogadott értelmében. A teljes nevelési-oktatási rendszer számára komoly kihívast jelent majd az a szemléletváltás, melynek során az előre elkészített oktatási csomagról át kell térni a piaci igényeket figyelembe vevő, a vevőhöz alkalmazkodó, a hallgató véleménye és kívánságai szerint is alakított kínálatra. Ebben a haladó szemléletben központi helyet kap a folyamatos visszajelzés, hiszen meghatározó befolyása lehet a képzés további alakítására. Az fejlődéskövetés mérésének alapelvei A szaknyelvtudás mérését és ezen belül a fejlődés követését három alapelv mentén végeztük. Humphreys és társai (2012) nyolc pontban foglalták össze észrevételeiket a Hawthorne (2007) által felvetett problémával kapcsolatban, miszerint a felsőoktatásba érkező, ott tanulmányokat folytató és a végzős hallgatók angol nyelvtudásában jelentős visszaesés mutatkozik. A később a Helyes Gyakorlat Alapelvei néven napvilágot látott dokumentum legfontosabb pontja, hogy az angol nyelvtudás valamennyi egytemista számára érték. Az oktatási rendszer és a képző intézmény feladata, hogy ezen érték előállításának és fejlesztésének feltételeit biztosítsa. Így (a) azokat a tanulókat fogadja a képzési rendszerébe, akiket fejleszthetőnek ítél; (b) változatos és differenciált módszer- és eszköztárral fejleszti a hallgatók angol nyelvtudását; (c) rendszeresen felméri a hallgatók nyelvtudását és tájékoztat az eredményekről; (d) a mérések eredményeivel összhangban tervezi és szervezi a képzést. A doktumentum kitér a hallgatók szerepére és felelősségére is. A nyelvtanulók rendszeresen értékelik saját teljesítményüket, és mivel feladatuk nyelvtudásuk fejlesztése, aktívan keresik a nyelvtanulási lehetőségeket. Röviden összefoglalva tehát a Helyes Gyakorlat a magas szintű angol nyelvtudás mint közös cél elérését három résztvevő – az oktatási rendszer, a képző intézmény és a nyelvtanuló – összehangolt munkája eredményeként látja elérhetőnek. A BGF KVIK kutatási projektje a Helyes Gyakorlat kivitelezésébe a szaknyelvi mérés és az előmenetelről történő visszajelzések oldaláról kapcsolódik. A Tanszéken megvalósított tesztsorozat a tanterv-alapú mérés eszmerendszere szerint zajlott. A félszáz éves fogalmat Deno és Mirkin (1977) alkotta meg eredetileg a sajátos nevelési igényű tanulók fejlődésének vizsgálatára. Később Deno (1985) adaptálta sikerrel az oktatás más területeire azzal a céllal, hogy a programok hatékonyságát felmérje. Ahhoz, hogy a tanterv-alapú mérést megismerhessük és teljes valójában megértsük, először szükség van annak körüljárására, amivel szemben mintegy válaszként létrejött. A XX. század első felében – elsősorban a statisztika előretörése és az oktatás általánossá válása miatt – megnőtt az igény arra, hogy az iskolások között felméréseket végezzenek. Az ilyen felmérők a rövidtávú célok megvalósulását voltak hivatottak igazolni. A megcélzott konstruktum tehát egy ún. betanultsági szint volt, amit az ismeretek elkülönült mérése jellemzett. A kutatók, szakfelügyelők és tanügyi referensek arra voltak kíváncsiak, hogy az órán sokszor ismételt konkrét feladatot sikeresen el tudja-e végezni a tanuló a tanulási folyamat végén. Ebben a szemléletben könnyen tetten érhető a behaviorista pszichológia befolyása. Fuchs és Fuchs (2010) egy olvasás feladattal szemlélteti a betanultsági szint korlátozott hasznát. Mivel gyermekkorban a hangosan olvasás jó indikátora az olvasáskészségnek, kisiskolásokat hárombetűs szavak felolvasására kértek meghatározott időkorlát mellett. Mivel a tanulók az órán is így tanultak, a feladat nem volt idegen tőlük, és jól szerepeltek a felmérőn. Látszólag azt a megnyugtató eredményt kapta a diák, a szülő, a pedagógus és általában véve az egész oktatási rendszer, hogy a gyerekek megfelelő ütemben haladnak, minden a legnagyobb rendben van. A döbbenetet az okozta, amikor a kutatók a hárombetűs szavakat hosszabb és rövidebb szavakból álló környezetbe helyezték: a tanulóknak így nemcsak az eltérő hosszúságú szavakkal gyűlt meg a bajuk, de a hárombetűsökön is lényegesen rosszabbul szerepeltek. Nyilvánvaló volt a következtetés, hogy a betanultsági szint számottevően jobbnak láttatta az iskolások olvasáskészségét, mint az valójában volt. Hasonlóképpen, a Szaknyelvi Intézeti Tanszék

NYELVVILÁG


7

sem azt kívánta feltárni, hogy a hallgatók az órákon már olvasott vagy meghallgatott szövegeket, illetve ugyanabba a környezetbe helyezett szókészletet betanulták-e. Kutatásunk sokkal inkább arra a kérdésre kereste a választ, hogy a hallgatók nyelvi cselekvései mögött meghúzódó kompetencia milyen mértékben változott. Ez a kompetencia biztosítja ugyanis azt, hogy az adott szövegről általánosítsunk más szövegek befogadására, majd extrapoláljuk ezt a tudást más műfajokra, újszerű élethelyzetekre, eltérő stílusokra. A kompetencia ilyen értelmezését szorgalmazza a nyelvtanítás és -tanulás kontextusát világszerte meghatározó alapmű, a Közös Európai Referenciakeret is. A cselekvésközpontú nyelvhasználati megközelítés felismeri, hogy a nyelvi feladatok elvégzése mögött mindig valamilyen képesség, kompetencia húzódik meg. Rávilágít továbbá arra is, hogy az alkalmazott stratégiákat a nyelvhasználó a kontextus, a téma, a szövegtípus és számos más körülmény és tényező hatásának megfelelően választja ki, melyek részletgazdag leírása nélkül a nyelvtudásszint meghatározása lehetetlen. A KER így túllép mind a feladat mechanikus ismétlésével megvalósítható betanultság, mind pedig kizárólag a mögöttes, látens vonásra összpontosító szemléleten. Richards és Reppen (2014) nyelvtani példával szemlélteti a tanításban és tesztelésben is megfigyelhető paradigmaváltást: a nyelvtan tudás alapú megközelítését a nyelvpedagógiában a képesség alapú szemlélet váltotta fel. Míg az előbbit az jellemezte, hogy (a) egyes strukturális nyelvi elemeket izoláltan kezelt, (b) a megcélzott szerkezetet mondatokban mutatta be és gyakoroltatta és (c) kizárólag a nyelvtan helyessége szerint értékelte a produktumot, az utóbbi diskurzus alapú, tehát legkisebb elemének a szöveget tekinti annak minden kontextuális, tematikus, szerkezeti, stiláris és egyéb jellemzőjével együtt. A fentieknek megfelelően a tanszéki tesztsorozatot úgy terveztük és szerkesztettük, hogy a releváns kompetenciákból eredeztethető feladatok elvégzésének sikerességét mérje, mindig szövegekre építsen, ahol a szöveg- és beszédkörnyezet a diákok számára részletesen körülírt és a szereplők feladata is világos. A KER másik fontos és hazánkban eddig mellőzött, mégis meghatározó tulajdonsága a kommunikatív nyelvi tevékenységek és stratégiák újszerű csoportosítása. Lado (1961) strukturalista rendszerében a beszédkészség, beszédértés, írás és olvasás a maga izoláltságában, közegtelenül jelent meg, kiemelve a megnyilvánulás és a közvetítő csatorna szerepét. A kommunikatív megközelítés előretörésével ezt a taxonómiát váltotta fel a produkció, recepció, interakció és mediáció négyese. Vegyük észre, hogy nem csupán arról van szó, hogy a KER a beszédértés és olvasás korábbi csoportjait közös halmazba rendezi. Ennél lényegesen fontosabb, hogy ennek elvi és gyakorlati megalapozottsága van, valamint hogy felismeri a nyelvi cselekvések szituációs beágyazottságát. Kutatásunkban a tanterv-alapú mérés és a KER sajátos módon kapcsolódott össze az eddig leírtakon túl. A KER skálái és ezek deskriptorai képezték a nyelvi cselekvéseknek és képességeknek azt a csoportját, amelyből a tanterv meglátásunk szerint felépült. Ennek közvetlen bizonyítéka a hazai nyelvvizsgák – és így az emelt szintű érettségi – szintillesztési kötelezettsége, indirekt hatása pedig a könyvpiacon elérhető tanagyagok fejlesztésén érhető tetten. Az alapok Valamennyi hiteles vizsga mögött meghúzódik egy részletes vizsgaleírás. A fizikailag is megjelenő dokumentum, a tesztalak ennek a szabványnak egy testet öltött formája. A tanszéki munka sem kezdődhetett másként 2013 májusában, mint annak végiggondolásával és kidolgozásával, hogy mit is szeretnénk mérni, melyek lesznek a mért készségek és így a vizsga részei, milyen szaknyelvi sajátosságokat kell figyelembe vennünk, kik lesznek a vizsgázók, kik lesznek a vizsga felhasználói, milyen időbeli és egyéb korlátok szűkítik a mozgásterünket, illetve milyen szakmai elvárásokat támasztunk magunkkal szemben.

NYELVVILÁG


8

Az első és talán a legradikálisabb döntés az volt, hogy az önálló beszéd- és írásprodukciót teljes egészében kizártuk a mérendők sorából. Ennek oka az volt, hogy tapasztalatunknak megfelelően és a szakirodalomban közöltek szerint is gyakorlatilag lehetetlen az értékelésből kizárni olyan zajforrásokat, mint az értékelők személye, a műfajok eltérő sajátosságai, vagy a értékelő skálák sajátos működése. Ha viszont ez nem történik meg, akkor a következtetéseink nem lesznek helytállóak. Egyetlen példával szemléltetve a problémát utalunk Bouwer és társai (2015) kutatási eredményeire, akik szerint az elfogadható legalacsonyabb megbízhatóság (α = 0,70)1 eléréséhez két értékelő mellett a diákoknak legalább négy különböző szöveget kell megírniuk hat eltérő műfajban, tehát mindösszesen és minimálisan 24 írásművet szükséges megalkotniuk. Ez a mi lehetőségeinket messze felülmúlta volna, így ettől a mérési egységtől el kellett tekintenünk. A produkciót a lexikai és grammatikai kompetenciára szűkítettük, a recepcióban viszont mélyebben merítve az auditív és a vizuális tevékenységek közül is többet vizsgálatunk tárgyává tettünk. A részletes vizsgaleírást kézirat formájában elérhetővé tettük a Tanszéken (Lukácsi & Hegedüs, 2014), ezért itt valóban csak áttekintést adunk a teszt felépítéséről. Mérőeszközünket a főiskolai hallgatóságon terveztük alkalmazni, ennek megfelelően részletesen fel kellett térképeznünk a diákságot és a nekik kínált képzést. Ezek a fiatal felnőttek jellemzően középiskolai tanulmányaik végeztével közvetlenül kerülnek a felsőoktatásba, ennek megfelelően angol nyelvtudásuk is inkább általános nyelvi természetű és bizonytalan színvonalú. A hatályos előírások szerint a B1/B2 szintűnek mondott alapszintű érettségi birtokában lehetnek ugyan, sőt, sokan akkreditált középfokú nyelvvizsgával is rendelkeznek, nyelvtudásuk mégis széles spektrumban mozog. Egy kérdőíves felmérés szerint jó olvasónak és gyenge beszélőnek ítélik saját magukat, és mivel sokszor tévesen a nyelvtanulást a nyelvtan tanulással azonosítják, az elsődlegesen fejlesztésre szoruló területnek is ezt tartják. A kar szaknyelvi képzésében három félév során heti két alkalommal két tanóra áll a rendelkezésükre, hogy a feltételezett általános B1+ szintről a szakmai B2 szintre jussanak. Ez mindent egybevetve 168 kontaktórát jelent a tanterv szerint. A képzés standardizáltsága miatt nyelvtudástól függetlenül minden hallgató azonos tananyagból tanul. Bár a képzési kimeneti követelmény a turizmus-vendéglátás szakos hallgatók számára két szakmai B2 szintű nyelvvizsga, kutatásunkban a tanulmányi célokra helyeztük a hangsúlyt. Ezt a sokkal plasztikusabb fogalmat két szempontból találtuk hasznosnak a projekt szempontjából. Egyrészt így lehetőségünk nyílt arra, hogy magunk töltsük meg tartalommal a szót; másrészt pedig – a korábban tárgyalt kompetencia/performancia vagy tényleges/látszólagos fogalompárok analógiájára – nem kellett azt a bonyolult és nehezen átlátható problémát megoldanunk, hogy sikeres nyelvvizsgák esetén melyik vizsgarendszer mennyire ad hű képet a hallgatók tényleges nyelvtudásáról. Definíciónk szerint tehát a tanulmányi cél az a nyelvtudás, amellyel a frissen végzett hallgató hatékony szakmai tevékenységet tud folytatni az adott idegen nyelven. A kutatási kérdés A képzési kimeneti követelményekkel szemben megfogalmazott tanulmányi cél meghatározásával elérkeztünk a projekt elsődleges kutatási kérdéséhez: Mi az a legalacsonyabb nyelvi szint, amely a képzés kezdetekor feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a hallgató a képzés végére elérhesse tanulmányi célját? A kérdés pontos megértéséhez néhány kiegészítés szükséges. A kutatás az angol nyelvvel foglalkozott, de a projekt valamennyi résztvevője szerint hasznos lenne a vizsgálatot más nyelvekre is kiterjeszteni. Az eredmények értelmezésének további korlátja az, hogy csak az angolt 1

Ez az érték elmarad a hazai szabályozásban előírt minimálisan elfogadható értéktől (α ≥ 0,75).

NYELVVILÁG


9

mint első idegen nyelvet tanuló hallgatókra általánosítható. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy statisztikai-pszichometriai műveleteink mérési hibával dolgoznak, és nem feltétlenül helytállóak az esetek mindegyikében. Irreális célkitűzés lenne azt várni, hogy minden egyes hallgatóról a képzés elején biztosan el tudjuk dönteni, mennyit fejlődik majd a nyelvtudása. Ennél sokkal racionálisabb és praktikusabb kísérletet tenni arra, hogy megválaszoljuk, az adott képzési keretezés mellett jellemzően milyen nyelvi szint mellett valósítják meg a hallgatók a tanulmányi célokat. Ez annál is inkább így van, mert – ahogy arra korábban rámutattunk – számos olyan faktor is befolyásolja a nyelvi előmenetelt, amit a képzés nem tud és nem is akar szabályozni. A teszt felépítése A kutatási kérdésben is megjelenő nyelvi szint felmérésére három vizsgarészt fejlesztettünk összesen nyolc feladattal. Érvek ütköztetése, szakmai egyeztetések sorozata, eszmefuttatások és gyakorlati próbák után a kutatócsoport azt a döntést hozta, hogy az auditív recepciót munkahelyi környezetben rögzített vagy szakmai témával foglalkozó rádióban sugárzott szövegekkel mérjük. Az általános beszédértésen túl az akár hosszabb érvelés követése, a finomabb utalások megértése, valamint a jegyzetelés képezte a konstruktum fókuszát. Ennek megfelelően egy rádióműsorhoz társított jegyzet kiegészítés feladat, illetve egy stúdióban rögzített munkahelyi megbeszéléssel kapcsolatos feleletválasztós feladat adta az összesen 20 itemet. A vizuális recepcióban nagyfokú önállóságot vártunk el a hallgatótól mint idegen nyelvi olvasótól. Fontosnak tartottuk, hogy a pásztázásos és a lényeg kiemelését célzó gyors olvasás mellett a hosszabb szöveg részletes megértését is felmérjük az abban meghúzódó utalásokkal és következtetésekkel együtt. Elméleti meggondolásokból először két újságcikkel dolgoztunk, azonban elvárásainkat fel kellett adnunk annak fényében, hogy az első teszt alkalmával nyilvánvalóvá vált, hogy a hallgatóság nem képes a kitartó és intenzív fókusz fenntartására. Magasan standardizált tesztünkben végül három feladat kapott helyet hét-hét itemmel. A grafikonokkal segített szövegtársításos feladatot egy rövid szövegekből álló információkeresés követte, végül egy vizsgáztatási céllal írt újságcikket kellett a hallgatóknak feldolgozniuk. A lexikális és grammatikai tudást megcélzó nyelvhasználat vizsgarészben strukturális és diskurzus elemeket, fogalmakat, funkciókat, valamint az általános üzleti és szaknyelvi nyelvtudást kívántuk felmérni. Mivel meglátásunk szerint a szakmai nyelvhasználat sokkal inkább a szókészletre semmint a nyelvtanra támaszkodik, két lexikát célzó feladatot vetettünk be és csak egy strukturális központút. Ezt a gondolatot folytatva olyan – általunk fontosnak ítélt és a szakmai nyelvkönyvekben rendre visszatérő – témaköröket is a teszt fókuszába állítottunk, amelyek bizony a hazai akkreditált nyelvvizsgák látószögéből jellemzően kiesnek. Ezek közé tartozik a vendéglátási modulban például a személyes higiénia, a tálalási technikák, vagy a konyhai berendezések és eszközök, a turizmus modulban pedig az utazáshoz szükséges dokumentumok és hivatalos formanyomtatványok, vagy a szálláshelytípusok. A felhasznált szövegek részben hivatalos közlemények voltak, részben pedig szakmai fórumok publikációi, de adaptált vagy saját fejlesztésű írásművekkel is dolgoztunk. A készségközpontú pedagógia elveinek megfelelően a válaszadó mindig koherens szövegekkel találkozott, ezeket kellett a nyelvhelyességre ügyelve kiegészítenie választási lehetőségek segítségével vagy szóképzéssel. A hallgatók a feladatokat könyvecske formájában kapták kézhez, válaszaikat külön válaszlapon rögzítették. A diákok azonosítása Neptun kódjuk és csoportbesorolásuk alapján történt. A feladatsor elvégzésére rendelkezésre álló idő minden esetben egy dupla gyakorlati óra (90 perc) volt. Az időt a hallgatók a beszédértés feladatok kivételével önállóan oszthatták be. A munkához semmilyen szótárat nem használhattak. A meg nem válaszolt itemeket az adatbeviteli és -feldolgozási szakaszban hibás válaszként kezeltük.

NYELVVILÁG

10


Az adatfelvétel és -feldolgozás Jelen kutatás 2013 májusa és 2015 februárja között zajlott. Az adatfelvételt összesen hat hullámban a 2013. őszi félév és a 2014. őszi félév között végeztük (2013. X., 2013. XII., 2014. III., 2014. V., 2014. X. és 2014. XII.). Az egyes mérési pontokon a tesztet kitöltő hallgatók száma erősen változott (N = 319, 228, 490, 425, 186 és 166). Az ingadozás több ok együttes hatására volt visszavezethető, melyek közül most hármat tárgyalunk. Először, mivel ez a három szemeszterből álló ciklus jellemzően a hallgatóság főiskolai életútjának első szakaszára tehető, a számok csökkenése egy természetes lemorzsolódást mutat. Másrészt, a harmadik és negyedik adatfelvétel során a nyelvváltós és a kereskedelem-marketing szakos hallgatók csoportjait is bevontuk a felmérésbe. Harmadszor, a 2014. őszi félév során két csoport nyelvtanáruk döntésére nem végezhette el a tesztet. Beszámolónk ennek figyelembe vételével az angolt első idegen nyelvként hallgató turizmus szakos főiskolások teljesítményére támaszkodik. A teszt itemeire adott válaszokat a projekt munkatársai Excel-táblázatok formájában rögzítették. Az adatfeldolgozás részletes tárgyalása előtt essék szó az adatfelvételi tervről! Kutatásunk során azzal a gyakorlati problémával szembesültünk, hogy egyfelől meg kellett oldanunk az egyes mérési egységek összehasonlíthatóságát, másrészt viszont vizsgabiztonsági okokból nem használhattuk ismételten saját készítésű feladatainkat. Más és más feladatokkal kellett a változó képességű diákság szaknyelvtudását felmérnünk. A probléma megoldásában kulcsszerep jutott az Euro Nyelvvizsga üzleti angol feladatsorának. A hazai akkreditált nyelvvizsgáztatásban egyedülálló módon az Euro Nyelvvizsga Központ a modern tesztelmélet alkalmazásával kalibrált – tehát ismert nehézségű – itemekből álló bankot épít. Az itembank folyamatos bővítése és biztonságos működtetése érdekében a vizsgaközpont körültekintő feladattervezést végez, melyről korábbi írásunkban már beszámoltunk (Lukácsi, 2012: 14. o.). A saját, egyelőre ismeretlen működésű feladataink statisztikai mutatóinak becsléséhez az Euro korábban használt feladatokat adott kölcsön a Tanszéknek, természetesen szigorú használati feltételek mellett. A mérési modell megtartásával tehát a technikai megoldás megszülethetett: ha egy ismert nehézségű és diszkriminációjú feladatot tartalmaz mindegyik mérési egység, akkor a tanszéki feladatok ezekhez képest megfigyelt működése már értelmezhető. Mivel a hat teszt mindegyike tartalmazott vizsgarészenként egy-egy Euros feladatot, ezeken keresztül közvetve össze tudtuk hasonlítani az összes itemet, és a diákok fejlődése követhetővé vált. Az Euro Nyelvvizsga Központban használt mérési modell az OPLM-modell (Verhelst, Glas, & Verstralen, 1995), melynek legfőbb sajátossága, hogy a diszkriminációs indexeket az item nehézség kalibrálása előtt természetes számok formájában kiosztja, így a súlyozott tesztpontszámhoz mint feltételhez kötött becslési eljárás kivitelezhetővé válik. A program az itemek kalibrálása után a Warm-becslőfüggvénnyel méri a válaszadók képességszintjét. Kutatásunkban a használatra kölcsön kapott itemek becsült paramétereit a közölt értékeken rögzítettük, így tehát saját fejlesztésű feladataink a fix értékekhez képest nyertek relatív nehézségi és minőségi besorolást. Az Euro segítő közreműködésével a tanszéki kutatás könnyen elháríthatta az esetleges egyoldalú részrehajlás vádját is. A mérés explicit célja nem az volt, hogy igazolja az oktató munka helyességét (vagy tévesztéseit), hanem hogy feltárja a szaknyelvi fejlődés ütemét és végeredményét, valamint visszajelzéssel szolgáljon a képzés szervezőinek a minimálisan szükséges kezdeti nyelvi szintről, mint a sikeresség előfeltételéről. A tanulmányi célként megfogalmazott szakmai angol szintet a Tanszék vizsgáztatói státusszal és sokéves oktatási tapasztalattal is rendelkező alkalmazottai határozták meg 2013 októberében két normabeállítási műhely során. A standard meghatározásának nehézségeit ismerve kutatásunkban a nyelvi mérésben kevésbé járatos

NYELVVILÁG


11

tanárok számára is könnyen átlátható CITO által módosított könyvjelző módszert választottuk (van der Schoot, 2009). Az eljárást a Nyelvismeret vizsgarész itemein mutatjuk be (1. ábra).

1. ábra

Normameghatározás a CITO által módosított könyvjelző módszerrel a Nyelvismeret vizsgarészen.

Az 1. ábra vízszintes tengelye a képességszintet, függőleges tengelye pedig az itemeket jelzi. A képességszint skálát úgy transzformáltuk, hogy az első teszten a leggyengébb eredmény pontszáma 100, a legjobb eredményé pedig 400 pont legyen. Ezzel az átalakítással az volt a célunk, hogy a meghirdetett pontokat semmiképpen ne lehessen százalékként értelmezni. Az ábrán az itemeket is ebben a spektrumban ábrázoltuk. Az 1. ábra tanusága szerint a feladatsor a képességszint skála teljes hosszábban kihívással szolgált a diákságnak. A Nyelvismeret vizsgarész három, egyenként tízitemes feladatból állt, ennek megfelelően a standard meghatározásakor 30 itemmel dolgoztunk. A nehézségük szerint sorba rendezett itemeket eltérő hosszúságú szakaszok jelölik. Minden item esetében a szakasz bal széle jelzi azt a képességszintet, ami mellett a helyes válasz esélye 50%, a jobb széle pedig azt, ahol ugyanez az esély 80%. A szakasz hossza a diszkrimináció függvénye: minél rövidebb egy szakasz, annál jobb minőségű az item, és minél hosszabb, annál kevésbé tudja az adott tesztkérdés elkülöníteni a jó képességűeket a gyengéktől. Az 1. ábra egy pontozott függőleges vonalat is tartalmaz, mely a 256,5 képességszintnél metszi az x-tengelyt. Ez a műhely során beállított nyelvismereti tanulmányi cél szintje. Ha ezt a nehézséget a feladatsor elemeinek a segítségével szeretnénk bemutatni, akkor a tizennegyedik legkönnyebb kérdést kell közelebbről megvizsgálnunk. Ez a könyvecskében a 10. item volt: ... As the _____(10) goes: Fifty per cent of something ... 10) A/ slogan B/ caption C/ credo D/ saying

NYELVVILÁG


12

A kérdés megoldása a D opció. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy a „saying” szót, vagy az „as the saying goes” panelt ismerő diák elérte a tanulmányi céljait. Azt a döntést hoztuk, hogy egy nyelvi szintet várunk el, amihez legközelebb ebben a feladatsorban az idézett item állt. A kutatás súlyának megfelelően az adatfeldolgozás és eredményszámítás során az akkreditált nyelvvizsgákkal legalább azonos szintű elvárásokat támasztottunk saját rendszerünkkel szemben. Így a három mérési egység mindegyikének megbízhatóságát α ≥ 0,75-ben határoztuk meg. Az itemeket külön is elemeztük nehézség és minőség szempontjából, és a negatívan vagy gyengén (rit < 0,05) diszkrimináló tesztlépéseket kizártuk az eredményszámítási adatbázisból. Mivel mindegyik vizsgarész több feladatból állt, főtengely módszerrel végzett faktoranalízissel feltártuk, hogy tartható-e a konstruktum állandóságának elvárása. Az előzetes elemzések után az OPLM-modell alkalmazásával kalibrált itemek illeszkedésmutatóit is kiértékeltük, hiszen egy olyan szemlélet, amely nem adja megfelelő leírását a megfigyeléseinknek, hamis következtetésekhez vezethetett volna. A hallgatók értékelésüket két eredménysor formájában kapták meg. Az egyik egy hosszmetszetében következetes meghirdetett pontszám volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a szaknyelvi fejlődés ütemét követni tudja diák és tanár egyaránt. Azonos meghirdetett ponttal végzett minden válaszadó, aki azonos súlyozott tesztpontszámot ért el. Tekintettel arra, hogy kutatásunk az oktatás szerves részét képezte, a másik eredménysor egy érdemjegy volt. A becsült képességszint osztályzatokká alakítását a 2. ábrán szemléltetjük.

2. ábra

A képességszint érdemjeggyé alakítása.

A vizsgarészenként meghatározott norma a 3,5-et jelezte, tehát a standard szintjét éppen elérő hallgató érdemjegye: jó (4). Az első mérés alkalmával a képességszint szerint növekvő sorrendbe állított hallgatóság első negyedének legmagasabb eredménye jelölte az 1,5 szintet. Ezt a két pontot kijelölve lineáris regresszióval minden lehetséges képességszint értéket meg tudtunk jeleníteni egy párhuzamos skálán. Az osztályzatok sajátossága azonban, hogy korlátok közé vannak szorítva:

NYELVVILÁG


13

nem lehet elégtelennél (1) rosszabb jegyet kapni, ahogyan jelesnél (5) jobbat sem. Így minden, az alsó küszöbnél gyengébb képességű diák egyest kapott. A jelest a két küszöböt összekötő egyenes dőlésszöge határozta meg. A 2. ábrán minden 280,51 vagy annál jobb képességű hallgató jelest érdemelt. Az osztályzat nem állt ugyan kutatásunk fókuszában, azonban a szorgalmi időszakban végzett munka objektivizálását nagyban segítette. Álláspontunk szerint fontos a differenciált oktatás és értékelés, ugyanakkor természetes igény az is, hogy az érdemjegy tükrözze a tényleges nyelvtudást. A projekt félévenkénti két osztályzatát javasoltuk – moderáló jelleggel a többi jegy mellett – a hallgatók félévzáró értékelésekor figyelembe venni. Eredmények Az eredmények értékelését nagyban segíti, ha az olvasó képet kap arról, milyen képességszinttel rendelkezett a hallgatóság a tanulmányok megkezdésének pillanatában. Több adminisztratív természetű ok együttes hatása miatt a 2013. őszi félév első tényleges angol nyelvi órájára szeptember végén kerülhetett sor, így a teszt kitöltésére október első hetét választottuk ki. Az első közölt statisztikában azt mutatjuk be, hogy mennyire felkészülten érkeztek a hallgatók a főiskolai képzési rendszerbe. Szaknyelvi fejlődést feltáró kutatásunk eredményeit két mintára bontva közöljük. Ezek a számítások már nem az egyénekre, hanem tanulmányi csoportokra vagy nyelvtudás szerinti csoportokra vonatkoznak. Elsőként a tényleges hosszmetszeti mintán szerzett tapasztalatainkat, majd az első és utolsó mérési hullám összehasonlítását mutatjuk be. Az első mintánk 319 elsőéves főiskolásból állt. A dolgozatok kiértékelése után azt találtuk, hogy a hallgatók 94,98%-a a Beszédértés, 70,21%-a a Nyelvismeret és 98,43%-a az Olvasás vizsgarészen nem érte el a beállított normát. Egészében azt mindenképpen elmondhattuk, hogy a tanulók szaknyelvi tudása gyenge volt. Paradox módon a kutatást kísérő önértékelésükben (N = 70) a válaszadók jellemzően az olvasást jelölték meg legerősebb készségükként és annak ellenére, hogy a beszédet vélték gyenge oldaluknak, kifejezetten a nyelvtant tartották fejlesztendő területnek még a szaknyelvi oktatás keretezésében is. Álláspontunk szerint ennek az anomáliának legfőbb oka a magyar oktatási rendszerbe mélyen beleivódott öncélú nyelvtancentrikusság, amibe erre az életkorra beleszocializálódtak a hallgatók. 2013 őszén a Tanszék 20 angol csoportot indított a turizmus-vengédlátás szakos elsőéves hallgatóknak. 2014 decemberére ezek száma a képzésből kihulló hallgatók és csoportösszevonások miatt hárommal csökkent. A tényleges hosszmetszeti mintában a harmadik félév végére 59 hallgató maradt. Az egyes csoportok reprezentáltsága komoly eltéréseket mutatott (M = 3,47; SD = 2,49). Ahogyan arra korábban utaltunk, tanáruk döntése miatt két csoport az utolsó félév méréseiből teljes egészében kimaradt. A minta korlátozott mérete miatt nem tudtunk képességszint szerinti kategóriákat létrehozni, ezért az ismétlők átlagát kezeltük a szaknyelvi fejlődés legjobb mutatójaként. Az eredményeket az I. táblázat tartalmazza. I. Táblázat A Hosszmetszeti Minta Átlagos Képességszint Változásai 2013. 2013. 2014. október december március Beszédértés M 235,2835 252,9488 227,9657 SD 39,1527 32,9018 48,0242 Nyelvismeret M 252,9729 262,4711 271,1464 SD 45,9452 40,8145 56,2864 Olvasás M 264,1950 274,9947 242,8194 SD 45,7135 59,2855 38,3265

2014. május 216,6318 58,0565 250,7740 49,0243 251,2113 19,9786

2014. 2014. október december 211,321 238,8795 79,16092 48,0238 240,1978 247,2005 46,4314 38,8099 292,2813 304,0631 74,6072 85,2328

NYELVVILÁG


14

A három készség adatai közvetlenül nem összehasonlíthatóak, hiszen különböző nyelvi elemeket modellálnak. A tendenciák között szembetűnően több az eltérés, mint a hasonlóság. Mindhárom készséget jellemzi, hogy a tanulmányok első félévének pozitív hozadéka volt. A két receptív készség kisebb-nagyobb hullámvölgyet követően a képzés végére szintén emelkedést mutatott a tanulmányokat megelőző szinthez képest. A nyelvismeret esetében azonban jelentős visszaesést mértünk. A szórások változásai azt jelzik, hogy a recepció viszonylatában a hallgatóság egyre diverzebbé vált, míg a nyelvismeret tekintetében a széthúzás a harmadik mérési hullám után homogenitásba fordult. Mivel az ismétlők 59 fős mintáját tudtuk helytállóan képességszint szerint kategóriákba rendezni, az első és utolsó adatfelvételi hullámban részt vett diákok nyelvtudásának változását külön számítási sorokban is megvizsgáltuk. Ebben a mintában 142 hallgató válaszait dolgoztuk fel. Három közel azonos nagyságú csoportba soroltuk a diákokat úgy, hogy a legjobbak az 1., a közepesek a 2., a leggyengébbek pedig a 3. halmazba kerültek. Az eredményeket a 3., 4. és 5. ábrákon mutatjuk be. A szaggatott vonalak minden esetben a tanulmányi célt jelölik.

3. ábra

A beszédértés képességszint változása a képzés végére.

A 3. ábra a Beszédértés vizsgarész csoportátlagait mutatja az első és az utolsó mérési ponton. A pontbecslésekhez a standard mérési hiba kétszeresét társítottuk. Az ilyen ún. konfidenciaintervallum lényege, hogy intervallum becsléssé alakítja a számításunkat: egy olyan tartományt határoz meg, amelyen belül található a keresett érték – esetünkben az átlag. Az ábra helyes értelmezése, hogy amennyiben a 2013. októberi és a 2014. decemberi tartományok között nincs átfedés, akkor az eltérés statisztikai jelentőséggel bír. A 3. ábrán látható, hogy mindhárom

NYELVVILÁG


15

csoportnál jelentős emelkedés következett be a nyelvi tanulmányok végére.2 Látható továbbá, hogy a tanulmányok kezdetén a hallgatóság egészének beszédértése elmaradt a megcélzott szinttől, viszont 2014 decemberében már a közepes csoport is elérte a tanulmányi célt. Bár a gyenge hallgatók képességszintje is jelentősen megemelkedett, ezt a haladást nem tudták sikerre váltani. A Nyelvismeret vizsgarész eredményeit a 4. ábrán mutatjuk be.

4. ábra

A nyelvismeret képességszint változása a képzés végére.

A 4. ábra szerint az eltérő képességszintű csoportok jelentősen eltértő fejlődési utat jártak be. Egészen pontosan fejlődésről nem is beszélhetünk, hiszen az 1. és a 2. csoport nyelvtudásának ez a vonása nem változott, a gyengék pedig veszítettek nyelvismeretükből. Fontos rámutatni arra is, hogy csak a legjobbak teljesítették a kitűzött célt, igaz ugyan, hogy talán egy kevésbé szigorú standarddal a közepes csoport is sikert ért volna el. Mindenképpen látnunk kell azonban azt, hogy a képzés nem tudott pozitív hatással lenni a hallgatók nyelvtani és szókészleti tudására. Az Olvasás vizsgarész eredményeit az 5. ábrán mutatjuk be.

Számításaink alapján nem állíthatjuk, hogy a nyelvtudás emelkedése a tanítás következménye. A kutatás kontroll csoport nélkül, nem kísérleti elrendezésben végezte az adatfelvételt, hiszen tesztjeinket a szemináriumi munkába integráltuk. 2

NYELVVILÁG


16

5. ábra

Az olvasás képességszint változása a képzés végére.

Az olvasás eredményei sok tekintetben hasonlítanak a beszédértésnél látottakra. Mindhárom csoport vizuális recepciója jelentős emelkedést mutatott. A csoportok eltérő mértékben fejlődtek: a legjobbak profitáltak a leginkább, őket követte a közepes képességű csoport és a gyengék fejlődése mutatta a legkisebb, de még szignifikáns emelkedést. A konfidencia-intervallumok szélesebbre nyílása mutatja azt, hogy a csoportok heterogénebbekké váltak, mint a tanulmányok kezdetén voltak. Hasonlóan a beszédkészséghez, a megcélzott képességszintet itt is a két jobb csoportnak sikerült elérnie. Következtetések és javaslatok Kutatásunk számos fontos visszajelzéssel szolgálhat a képzés számára. Eredményeink alapján az első és legfontosabb következtetés az, hogy a hallgatók többsége a tanulmányok kezdetén mért szaknyelvi szinthez képest jelentős mértékben gyarapítja ismereteit. Ez a képességszint emelkedés hozzájárul ahhoz, hogy a diákok kétharmada felkészülten hagyhatja el az iskolapadot, és a Tanszék megítélése szerint nyelvileg felkészülten állhat a szakma kihívásai elé. Ugyanakkor ez az eredmény azt is jelzi, hogy a tanulók egyharmada sikertelenül zárja a képzést, tehát a jelen oktatási keretezés – az órák száma, az órák gyakorisága, a tananyag, a kezdeti nyelvtudás gyengesége stb. – nem elégséges ahhoz, hogy a szakmájában idegen nyelven helytálló friss diplomásként lépjen a munkaerőpiacra. Másodszor ki kell emelnünk azt, hogy a szaknyelvtudás konstruktumát alkotó elemek nem azonos mértékben és ütemben fejlődtek a jó képességű, közepes, ill. a gyenge csoportban. A receptív készségek dinamikus fejlődésével szemben áll a nyelvismereti kompetencia részleges

NYELVVILÁG


17

fosszilizáltsága vagy akár elvesztése. A megfigyelt jelenség különösen a szaknyelv fókuszában álló lexika tekintetében ijesztő; itt érhető tetten legmarkánsabban az, hogy a felismerés nem válik aktív használattá. A képességszint szerint kategorizált hallgatóknál az egyes csoportok homogenitás vesztése arra utal, hogy az egyének haladási üteme is eltérő. Fenti következtetéseink alapján empirikus megalapozottsággal javasolhatjuk, hogy az idegen nyelvi képzésbe ne kerülhessen olyan pályázó, akinek a nyelvtudása elmarad a következő küszöbértékektől: Beszédértés: Nyelvismeret: Olvasás:

1523 227 151

A közölt értékeknél gyengébb hallgatóknál a képzés nem tud adekvát választ adni az igényekre és szükségletekre. A felmért minta esetében ez a hallgatóság mintegy 11%-át jelentette, ők voltak tehát azok, akiknél már az első napon megjósolható volt, hogy a tanulmányi céljaikat nem érik majd el. Javasoljuk továbbá a standardizáltság korlátozó hatásának csökkentésére a szaknyelvi oktatás legalább részleges differenciálását. A gyenge képességű és fontolva haladó hallgatók tudása – legalábbis a receptív készségek tekintetében – fejlődik ugyan, de nem kellő mértékben, ezért a munka hatékonyságát emelhetné a nyelvi órák számának és intenzitásának növelése. Az oktatás szervezési oldalát segítheti, de a rosszabb képességű hallgatók haladásának korlátja a központi tananyag, az azonos tankönyv és a túlzottan általános fejlesztési terv. A képzésbe magas nyelvi szinttel bekerülő diákok esetében ennek az ellentételezését találtuk: bizonytalan, hogy a megszerzett szaknyelvi szint mennyire tekinthető az oktatásban hozzáadott értéknek. A kutatás korlátai Ahogy minden szakmai kezdeményezés, tanszéki kutatásunk sem korlátok nélkül való. Talán a legproblémásabb ezek közül a képzési kimeneti követelmények és a tanulmányi célok szembeállítása. Az oktatás szervezési oldalának munkáját könnyíti, ha hivatali ügymenetbe illően kerül meghatározásra a rendszerrel szemben támasztott elvárás – esetünkben a középfokú szaknyelvi vizsga. A nyelvtanulás, -tanítás és vizsgáztatás szakmai oldaláról vizsgálva azonban „a nyelvvizsga” nem létezik; a nyelvvizsgák konstruktuma, reprezentativitása és nehézsége jelentős ingadozást mutat (Kiszely & Szabó, 2009; Lukácsi, 2014; Szabó & Kiszely, 2010). Kutatásunkban a tanulmányi célt adott konstruktum mellett elvárt nyelvi szintként operacionalizáltuk egy egyszerű, de tartalmát tekintve esetleges dokumentum helyett. Ismertetett okok miatt mérőeszközünkkel a szóbeli és írásbeli produkciót nem céloztuk meg, bármilyen fontos részei is ezek az elemek a nyelvtudásnak. Mintánkat a turizmus-vendéglátás szakos, első idegen nyelvet tanuló hallgatókra korlátoztuk. Fontos és hasznos lenne hasonló kutatásokat végezni a kereskedelem-marketing vagy a felsőoktatási szakképzés hallgatóinak bevonásával, az angol mint második idegen nyelvvel, vagy más nyelvekkel kapcsolatban. Végül ahogy erre korábban rámutattunk, kutatásunkat nem kísérleti elrendezésben, hanem elő- és utóteszteléssel végeztük, ezért eredményeink csak leírhatják a feltárt jelenségeket. Bízunk benne, hogy javaslatainkkal segítettük az oktatás tervezését.

3

Skálázott értékek.

NYELVVILÁG

18


Felhasznált irodalom Bouwer, R., Béguin, A., Sanders, T., & van der Bergh, H. (2015). Effect of genre on the generalizability of writing scores. Language Testing, 32 (1), 83-100. doi: 10.1177/026553221452994 Deno, S. L. (1985). Curriculum-based measurement: The emerging alternative. Exceptional Children, 52, 219–232. Deno, S. L., & Mirkin, P. K. (1977). Data-based program modification: A manual. Reston, VA: Council for Exceptional Children. Ellis, R. (2004). Individual differences in second language learning. In A. Davies és C. Elder (Eds.), The handbook of applied linguistics (pp. 525-552). Malden, MA: Blackwell Publishing. Európa Tanács. (2002). Közös európai referenciakeret. Nyelvtanulás, nyelvtanítás, értékelés. OH-PMIK: Budapest. Fuchs, L. S., & Fuchs, D. (2010). Progress monitoring. In P. Peterson, E. Baker & B. McGaw (Eds.), International encyclopedia of education: Vol. 4. Educational measurement (3rd ed.) (pp. 102110). New York, NY: Elsevier. Hawthorne, L. (2007). Outcomes: Language, employment and further study. Előadás a National Symposium: English Language Competence of International Students konferencián, Sydney, 2007. augusztus. Humphreys, P., Haugh, M., Fenton-Smith, B., Lobo, A., Michael, R., & Walkinshaw, I. (2012). Tracking international students’ English proficiency over the first semester of undergraduate study (IELTS Research Report 2012/1). Retrieved from IELTS website: http://www.ielts.org Kiszely, Z., & Szabó, G. (2009). Is my B2 the same as your B1? Comparing language examinations’ levels. Poszter a 7. EALTA Konferencián, Turku, Finnország. Lado, R. (1961). Language Testing: The Construction and Use of Foreign Language Tests. London: Longman. Lukácsi, Z. (2012). Illeszkedés és alkalmazhatóság: A modern tesztelméleten alapuló számítógépes programcsomagok képességszint-becslése – avagy hogyan mérjünk a nyelvvizsgán (1. rész). Nyelvvilág, 12, 5-20. Lukácsi, Z. (2014). How not to use the CEFR: Forced alignment is not equation. Előadás a 11. EALTA Konferencián, Coventry, Egyesült Királyság. Lukácsi, Z., & Hegedüs, Gy. (2014). Detailed specifications: English for business and professional purposes. Kézirat, Budapesti Gazdasági Főiskola, Budapest. Richards, J. C., & Reppen, R. (2014). Towards a pedagogy of grammar instruction. RELC Journal, 45 (1), 5-25. doi: 10.1177/0033688214522622 Szabó, G., & Kiszely, Z. (2010). Államilag elismert nyelvvizsgarendszerek, illetve az emelt szintű érettségi vizsga összevetése próbavizsgázói teljesítmények tükrében német és angol nyelvből. Modern Nyelvoktatás, 16 (4), 19-38. van der Schoot, F. (2009). Section I: CITO variation on the bookmark method. Reference supplement to the preliminary pilot version of the Manual for relating language examinations to the CEFR for languages: Learning, teaching, assessment. Language Policy Division, Strasbourg. Verhelst, N.D., Glas, C.A.W., & Verstralen, H.H.F.M. (1995). One parameter logistic model OPLM. Computer software manual. Cito, Arnhem.

NYELVVILÁG

NYELVÉSZET

19

Sticks and stones: an empirical study of surnames and opportunistic nature NICK CHANDLER PSZK “Letitia! What a name. Halfway between a salad and a sneeze.” Terry Pratchett: I Shall Wear Midnight Mine, all mine? Tsutomu Matsumoto of Yokohama National University in Japan proved that we are not as original as we think we are when he presented the ‘foolability’ of different scanners with ‘fingers’ made from silicone and gelatine more than a decade ago. A name seems easier to duplicate than a fingerprint, and yet some people try ever harder to ensure the originality of their names. It wasn’t long ago that Kanye West shocked the media with the decision to name his child North West and, more recently, research has found that even dolphins have names. It seems our names have hidden meanings and effects which we are still trying to grapple with. The ‘Monster Raving Loony Party’ in the UK certainly livened up life at the polling stations during the elections – even though they never won a seat. And yet a name can be legally changed almost at the drop of a hat. Jay-Z and Beyoncé trademarked their daughter’s name, “Blue Ivy Carter”. Bearing in mind that to trademark any name, it has to be associated with a given product or service, Jay-Z and Beyoncé registered their daughter’s name under the category of child or baby products. To the cynical this is just another means by which the couple can make some money. To others, it’s just a name and what does it matter? The aim of this paper is to consider whether names and, more specifically, surnames affect reactions in our daily lives. With so much data at our fingertips, it is no surprise that a number of research projects have been undertaken with the focus on name usage. Monica Rogati is a data scientist, who has – as she puts it – “a passion for turning data into products, actionable insights, and meaningful stories”1. One of those insights has been her research into which names are most likely to belong to CEOs. For males she found that Peter was the top name and for females, Deborah. In light of these findings, one wonders if anyone failing to name their boys Peter has hindered their success. Thankfully, Monica points out that name trends drift over time. Another data scientist Pete Warden has combined names with US Census data and actuarial tables to be able to predict a person’s demographics from their name alone. His system reports that the name ‘George Costanza’ is 99.3% likely to be male, 93.37% likely to be white and 69 years old. However, he warns that “it can never work any better than a human looking at somebody else's name and guessing their age, gender, and race. If you saw Mildred Hermann on a list of names, I bet you'd picture an older white woman, whereas Juan Hernandez brings to mind a Hispanic man, with no obvious age” (Warden, 2013: 1). In fact, Warden concedes that age is the hardest to categorize according to name. Giving a name to anything seems like a label. For several hundred years, hurricanes were named after saints, as they were associated with divine justice, as with Hurricane Santa Ana in 1825. In 1

More information on her activities can be found at: http://www.oreilly.com/pub/e/2997

NYELVVILÁG

20

NYELVÉSZET

1953, the U.S. embarked on a courageous plan to simply follow the phonetic alphabet to name storms, which explains the existence of Hurricanes Dog and Love. The female storm-naming system was also used but was later abandoned as it hinted that women might share the capricious, changeable temperament of storms and so from 1979 storms have been named alternately after girls and boys by an international committee of the World Meteorological Organization based on an alternating six-year system. It seems choosing a name is not an easy task and is full of potential consequences. Theoretical groundwork: the tyranny of the alphabet The parents of Thomas Zych didn’t have a lot of choice when it came to names. After all, the family name is the one name that is inherited. Zych felt so strongly about this that in 2004 part of his campaign for the U.S. presidential election was to “end the ‘tyranny’ of the alphabetical ordering system”, as he had grown up in a system where he claims to have spent many years in the back right-hand corner of classrooms and at the ends of lines. Carlson and Conard (2011) undertook four studies to test Zych’s experience and its effects. The first study involved inviting business school students by email to receive free tickets for a basketball game. It was found that students at the end of the alphabet put their bids in earliest, on average. The second study involved 280 adults who were told that they had an opportunity to win $500 if they participated in a survey. The response time was limited to 24 hours by email. It was found that people who had changed their names (e.g. after marriage) had no correlation, whilst the others did and so this ‘last-name effect’ was attributed to some childhood experience. In the third study, students in a wine-appreciation class were offered $5 and a free bottle of wine for participating in a survey. Students with surnames beginning from R-Z were found to be as much as an hour faster in responding compared to those students whose surnames began with the letter A. Finally the fourth study required undergraduates to consider the following situation: “You need a new backpack and as you pass a bookstore you see that it’s selling brand-name backpacks for 20% off, while supplies last. You don’t have your wallet with you! It would take you 15 minutes to walk home, get your wallet and come back to the store. Do you do that right away?” Once again, the students with surnames starting from R-Z were found to be more likely to head home right away and take advantage of the special offer. Why does all this matter? The findings imply that people who grow up with last names near the end of the alphabet are more opportunistic and respond more quickly to what the researchers term as “acquisition opportunities” – direct-mail offers, replacing objects that have reached the end of their useful lives or adopting new technologies – all very interesting for the marketing departments, no doubt. On the other side of the coin, Noah (2014) insists that his colleague, Emily Yoffe, was fortunate with such a surname as she was the easiest to find through all the stages of life from the address book, to the PDA and PC – all you had to do was head to the back of the book or file. Her nephew Zachary Yoffe, conversely, opposes any supposition of beneficial effects from being later in the alphabet: when at the Naval Academy, he couldn’t fail to notice the applause upon graduation was significantly less than the applause that arose for Mr Anderson. Carlson and Conard (2011) initiated their research not only based upon the experiences of Thomas Zych, but also on a number of studies into how one’s name can have an effect on one’s choices. For example, Nuttin (1985) developed the theory of the name-letter effect. It was found that the first letter of one’s surname can influence preferences for items with a similar spelling. Rather surprisingly, this name-letter effect was found in studies relating to one’s choice of spouse (Jones et al. 2004) and products (Brendl et al. 2005), as well as one’s academic achievement (Nelson and Simmons 2007). People, who like their names so much that they have a tendency for preference towards people and things associated with their names, display a certain degree of

NYELVVILÁG

NYELVÉSZET

21

positivity about themselves and the reflection of their name onto others. Hence the theory for this area is referred to as Implicit Egotism. Furthermore, Sherwood (2010) analysed the effect of your initials on your fate, and found that if your initials spell out a positive word, e.g. ACE, GOD, VIP, it can add 4 years to your life expectancy. In contrast with this, if your initials spell out a negative word: APE, ASS, DIE, RAT etc. you may lose as much as 3 years from your life expectancy! Beyond such fatalistic findings, there are times when society does not treat all names as equal. When going through the UK primary and secondary schools, as in the case of Thomas Zych, the alphabetical order of surnames determined the order in which pupils could access various opportunities. The milk monitor in primary school was allocated according to the alphabet as were recognitions and awards for achievements. However, in secondary school oral tests started alphabetically as well, giving the likes of Mr Zych more time to listen to the answers of other students and hope that all questions were exhausted by the time the examiner got to him. From an academic standpoint there are also perceived benefits and drawbacks. Einav and Yariv (2006) found that faculty members with surname initials earlier in the alphabet were more likely to receive tenure in the top ten economics departments in the US. The reason for this may be that academic papers by economists rank authors alphabetically, whereas Einav and Yariv (2006) found that papers in the ‘hard’ sciences have the authors ranked according to who did the most work. Considering the benefits and drawbacks of a system with a first come, first serve system based on the alphabet, Carlson and Conard (2011) found such systems to be inequitable and hypothesised that such systems resulted in adults, who as children were routinely forced to wait, developing a tendency toward expediency. Carlson and Conard (2011: 301) put it as follows: “it is possible that repeated delays imposed on children whose last names are late in the alphabet create in these individuals a chronic expediency motive that is automatically activated by an opportunity to determine their position in a queue. The repeated pursuit of such a motive can produce a pattern of behaviour that we refer to as a ‘response tendency’. Our contention is that children develop temporal response tendencies to manage the inequities that arise from the use of last names to order their environment”. Their findings indicated a negative association between response time to acquisition opportunities and the depth into the alphabet of the first letter of the responder’s childhood surname. These previous studies gave the impetus for this empirical research. Following initial findings from casual discussions, it seemed that in Hungary the system of alphabetical ordering is not as strict as that experienced in the UK and US. However, students indicated that it was relevant for oral exams in higher education, language exams and, in some cases, activities in primary and secondary education. Therefore the hypothesis to be tested in this study is that surnames have had some impact on opportunities during schooling in Hungary and this in turn could result in a response tendency, but to a lesser extent than that experienced in the UK and US. Thus, it was decided that the focus of this study would centre upon students from the Faculty of Finance and Accountancy of the Budapest Business School. Each semester, students are required to enrol on English language courses and can choose which teacher they would prefer from those available for a given time slot. However, numbers are limited for each group and the system operates on a first come, first serve basis. Therefore, there is a motivation to be the first to enrol on courses with a teacher that the student prefers. In this case study, the courses selected are the language courses for a native teacher. With only one native language teacher at the Faculty, we assumed that the opportunistic tendency would be greater due to the apparent scarcity, leading to a need for a faster response time from those students with a more opportunistic nature. Thus, there is a limited-time opportunity scenario existing similar to that in the studies of Carlson and

NYELVVILÁG

NYELVÉSZET

22

Conard (2011) with the ‘reward’ being a semester of language teaching with the preferred teacher of the student. Method We carried out our study among male and female undergraduate students at the Budapest Business School, Faculty of Finance and Accountancy. The sample is limited to students of English but covers all years and courses. The sample involved: 125 students from 2014 (first semester); 112 from 2013 (second semester); 126 students from 2013 (first semester); 127 students from 2012 (second semester); and 116 students from 2012 (first semester). This constitutes a total sample of 606 students spanning the course of five semesters (two and a half years). Data analysis The date and time of registration for courses is recorded on the Neptun system for each student and course. Statistical data were analysed using Statistical Package for Social Sciences (SPSS) v.12.0. Surnames were grouped into four categories based on the division of the Hungarian alphabet into four equal segments: A-É; F-Ly; M-S; Sz-Zs. The basis for this separation is purely the alphabet rather than frequency of surnames as the results are based upon averages per category rather than a sum total response times per grouping. The date and times relating to registration to the English course were converted into useable data using Excel and then variance was calculated in relation to the earliest registration date and time, rather than the average for each year. Thus, the difference indicates the ‘distance’ from the earliest registration by a student. A final set of figures involved the calculation of the average response tendencies over the entire period (see graph 1, ‘average all years’) Findings The sample comprised of students of the full range of courses provided at the Faculty of Finance and Accountancy and was only limited to those signing up for English courses. The findings for the surname groupings by year can be seen in the following graph: Graph 1: Variance of response times from the earliest enrolment by year 20,00

Response times

18,00 16,00 14,00

2014/1

12,00

2013/2

10,00 8,00

2013/1

6,00

2012/2

4,00

2012/1

2,00

Average all years

0,00 A-É

F-Ly

M-S

Sz-Zs

Surname groupings NYELVVILÁG

NYELVÉSZET

23

The initial findings indicated a linear negative relationship between surname and the date of registration. Therefore, further analysis was undertaken to assess the significance of this apparent correlation. Each letter of the alphabet was coded with A being 1 through to Zs being 44. Using SPSS 17.0 a two-tailed bivariate analysis was undertaken between registration time and date (put into numerical form using Excel) and surname, using the coded values. The Pearson correlation between these two variables is -0.056, indicating a strong negative correlation with 94.5% significance. The reliability analysis across the four surname groupings of the sample produced a Cronbach’s alpha value of 0.958, indicating a high internal consistency. Discussion of findings In all of the five semesters, the undergraduates with surnames from Sz-Zs had the slowest response time, even in the second semester of 2012, which shows a cut-off point from the surnames beginning with LY onwards and then increasing further for the Sz-Zs surnames. This finding indicates the exact opposite to results found in the West, where undergraduates with surnames later in the alphabet had a faster response time. There could be a number of reasons for this stark contrast. Firstly, it could be said throughout secondary school, i.e. from the age of eleven, pupils in Western countries such as the UK are called by their surname in most schools and are allocated tasks and rewards based on this order, whereas in Hungary this stress is not so great. However, this would allow for a levelling off of response times but not the opposite as found in this study. Having interviewed a number of students about these findings the general opinion seems to be that students are used to the fact that something will come in Hungary but that it will come later as they appear later in the alphabet. In other words, students with surnames later in the alphabet are used to waiting and have therefore become fatalistic rather than opportunistic. This adverse effect and distinctly different response to an alphabetical ordering system may therefore have to be seen from a national cultural perspective. The cultural aspect of the last name effect has not been widely researched, but studies in a related area called ‘self enhancement’ found that there were variations across cultures. Falk et al. (2013) compared samples from Western and East Asian countries and found cultures vary in the positivity of their self-views. The consequence of this is that people from different cultures may see their names at varying levels of positivity relating to norms involving modesty and selfperception. No studies have been found regarding the cultural variations of response times in relation to surnames and this indicates an area for future research. The findings also demonstrate that each sample has different response times depending on whether the registration for courses takes place at the start of the autumn or spring semester. It seems that undergraduates in the sample had slower response times in the spring term. This might be due to other commitments during the winter months or accessibility, however, further research would need to be undertaken to understand why this could be the case. Limitations and future research Allowing for an approximate population size of 6000 students at the Faculty, a sample size of 362 students would give a 95% confidence level with a 5% margin of error. The current sample of 606 students has duplicates for students that signed up for the course in the following semesters, resulting in 466 students without the duplicates. This revised sample size has a margin of error of 4.36% with a 95% confidence level. It would be desirable to have a larger sample size and thereby reduce the margin of error and increase the confidence level. Another sampling limitation is that

NYELVVILÁG

24

NYELVÉSZET

the sample of this study involved higher education undergraduates from the Faculty of Finance and Accounting, which is an undeniable constraint and prohibits generalizability of the results. The sampling procedures need to be extended to students from other Faculties and other Higher Education Institutions (HEIs). The study found a correlation between slower response times and students with surnames later in the alphabet. However, it would be remiss not to consider other factors that may have an impact upon students’ response times when registering for courses. For example, it could be that students with surnames later in the alphabet have to wait longer for certain data or procedures that enable them to register for courses and so the delay in response may be due to circumstances beyond the students’ control. The researcher intends to undertake some qualitative research as a means of uncovering other factors affecting response times. The findings not only indicate a slower response time for those with surnames later in the alphabet but also that there are a range of cut-off / split points where the response time significantly slows. The researcher intends to undertake additional statistical analyses to discover the split points for surnames and response times and their significance in this study. Potential implications of the study The existing studies concerned with the last name effect and have been used by marketers as response time relates to acquisition effects. In the field of higher education, this finding, although not generalizable at this stage, may be used so that students with lower response tendencies are given reminders / motivators to ensure that important deadlines are met. Whilst marketers have targeted people with surnames later in the alphabet, from a higher education point of view there is no assumption of the need to turn attention away from students with surnames later in the alphabet when pushing for a higher number of enrolments. If anything, such students in this category may need greater attention to ensure that they do not leave it too late to register at the start of courses and fail to miss other opportunities that may work on a first come first serve basis, such as for some jobs or scholarships. As a final note, this study should perhaps include a waiver that students cannot start using the excuse: “I’m sorry I’m late with my homework, it’s not my fault, it’s my surname’s fault”. References Brendl, C. Miguel, Amitava Chattopadhyay, Brett W. Pelham, and Mauricio Carvallo (2005): Name Letter Branding: Valence Transfers when Product Specific Needs are Active. Journal of Consumer Research. 32 (December), 405-415. Carlson, K. and Conard, J., (2011): The Last Name Effect: How Last Name Influences Acquisition Timing. Journal of Consumer Research. 38 (2) (August 2011), 300-307. Einav, Liran, and Leeat Yariv. (2006): What’s in a Surname? The Effects of Surname Initials on Academic Success. Journal of Economic Perspectives. 20 (1), 175-187. Falk CF, Heine SJ, Takemura K, Zhang CX, Hsu, CW. (2013): Are Implicit Self-Esteem Measures Valid for Assessing Individual and Cultural Differences? Journal of personality. 2013. dec. 3. Nelson, Leif D. and Simmons, Joseph P., Moniker Maladies (2007): When Names Sabotage Success. Psychological Science. December 2007 vol. 18 no. 12, 1106-1112. Nuttin, J. M. (1985): Narcissism beyond Gestalt and awareness: The name letter effect. European Journal of Social Psychology. 15(3), 353–361.

NYELVVILÁG

NYELVÉSZET

25

Sherwood B. (2010): The Survivors Club: The Secrets and Science that Could Save Your Life. Grand Central Publishing; Reprint edition. Warden, P. (2013): How does name analysis work? Available at: http://petewarden.com/2013/06/10/how-does-name-analysis-work/ [accessed 21 August 2014]

NYELVVILÁG

SZÍNHÁZ – IRODALOM

26

Mérite et réussite dans Les Caractères de Jean de La Bruyère DR. ZSÁK HELGA KVIK „Ne faire sa cour à personne, ni attendre de quelqu’un qu’il vous fasse la sienne, douce situation, âge d’or, état de l’homme le plus naturel1”. C’est par ces mots que Jean de La Bruyère, fin moraliste de l’époque de Louis XIV fait le tableau de la société qui l’entoure et décrit l’attrait qu’exerce, chez le plus grand nombre de ses concitoyens, le prestige du pouvoir. Né en 1645 à Paris, dans une famille de la bourgeoisie, il a fait des études de droit et devient avocat au Parlement de Paris. Il achète un office de trésorier des finances à Caen, en Normandie. Il devient membre du cercle des amis de Bossuet, du „petit Concile” et ce dernier l’introduit dans la famille du Grand Condé2. Précepteur de son petit fils, puis secrétaire, sa position d’intellectuel parmi les Grands lui offre une place privilégiée pour observer la société de son temps. Les Caractères, dont il dit avoir trouvé l’inspiration chez l’auteur grec Théophraste3, rédigés entre 1688 et 1696, sont un reflet précis et critique de la Cour de Louis XIV et de ses sujets dans des portraits et réflexions spirituels et ironiques. Les idées de l’auteur, sa conception de la société qui l’entoure, de caractères propres à son temps où éternels, sont parsemées dans les différents chapitres, sans souci d’esprit de synthèse. Nous tenterons de dégager quelques thèmes de sa pensée sociale, notamment sa conception de la réussite et du mérite en cette seconde partie du XVIIe siècle, qui voit l’éclosion de nombreux ouvrages moraux. Néanmoins la pensée de La Bruyère semble se distinguer de celle de ses prédécesseurs et successeurs. Il s’éloigne du pessimisme de Pascal et de La Rochefoucault et contrairement au cynisme de certaines maximes de Saint Simon il veut exhorter son lecteur à l’application de la vertu. La conception politique de l’auteur est encadrée dans la structure d’une société monarchique. La fin du XVIe siècle et le XVIIe siècle voient la naissance de réflexions approfondies sur la nature du pouvoir, divine, comme dans la conception des défenseurs du pouvoir royal Richelieu4 ou Guez de Balzac5, ou humaine, comme chez Jean Bodin6, confiée à une personne ou esquissant l’idée d’une association nécessaire, comme dans le Leviathan de Hobbes. Un des seuls parmi les moralistes, La Bruyère tisse une pensée politique et sociale dans son oeuvre. D’après lui, un Souverain est nécessaire, mais un souverain juste, équitable et qui accomplit des devoirs, parachève des tâches envers ses sujets: „Il y a un commerce ou un retour de devoirs du souverain à ses sujets et de ceux-ci au souverain7.”

Les Caractères, Des Jugements &107 p. 309. Louis de Bourbon-Condé, duc d’Enghien (1621-1686) 3 Début du III e siècle avant J-C. 4 Richelieu, Armand du Plessis, cardinal de : Testament Politique, Amsterdam, H. Desbordes, éd. 1688 5 Guez de Balzac, Jean Louis : Le Prince, Paris, 1631, in Oeuvres, 2 volumes, Paris, A. Moreau, 1834 6 Jean Bodin, Les Six livres de la République publié en 1576 7 Les Caractères de La Bruyère, Du Souverain &28. p. 222 1 2

NYELVVILÁG


27

En parfait esprit d’équité pourrait-on dire démocratique, le moraliste attribue des devoirs aux Souverains. D’après F-X Cuche, il introduit un „principe égalitaire dans la société tout en ne touchant pas la hiérarchie sociale8” et cet exemple de réciprocité entre le Roi et ses sujets l’illustre bien. D’après La Bruyère, les Souverains doivent égalament savoir reconnaître et s’effacer derrière l’intérêt du plus grand nombre: „Un esprit de droiture et d’équité qui fait qu’on le suit jusqu’à prononcer quelquefois en faveur du peuple9”. Le bon Souverain existe, et son discernement doit s’accompagner de justice, d’abnégation, et prendre en compte l’intérêt du plus grand nombre, le peuple. La mention du peuple est l’un des traits caractéristique de la pensée de La Bruyère, il n’a de cesse, tout au long de l’ouvrage, de rappeler l’existence, le travail de cette classe sociale, souvent négligée encore dans les écrits des penseurs de l’époque. Selon lui, le Souverain devrait „ménager ses peuples comme ses enfants, être toujours occupé de la pensée de les soulager10”. Cette sollicitude prend peut être sa source dans la sensibilité à l’atrocité de la guerre, que l’auteur décrit comme le pire des fléaux qui touchent les petites gens. Les nombreuses campagnes militaires de Louis XIV ont amplement demandé de sacrifices à la population, et causé de multiples décès et misères. Le peuple exsangue, au bout de ses forces, méritait un peu de compassion de ses élites. Ce sentiment, ainsi que toute solidarité envers les plus démunis semble absent chez les Grands. Les conseillers du Souverain, les ministres ne bénéficient pas de bienveillance chez La Bruyère. Dans sa pensée, le Roi semble même être un contrepoids nécessaire à leur pouvoir ambitieux, égoïste. Il qualifie les ministres de „caméléons et de protées11”, qui savent surtout „feindre, parler ambigument, régler sur leurs besoins leurs conditions, il ne tend qu’à une seule fin: de n’être point trompé et de tromper les autres”. Contrairement au Souverain, que l’auteur exhorte à ménager ses sujets et à les traiter avec justice, le moraliste n’essaie même pas de corriger les revers des conseillers du Roi, des Grands car toute demande les „priverait (les Grands) du plaisir qu’ils sentent à se faire prier, presser, solliciter, à faire attendre ou refuser, à promettre et à ne pas donner 12„. La vie à la Cour semble une course aux honneurs éperdue, où le travail véritable paraît inexistant. La Rochefoucault, l’auteur des Maximes, dont la morale fut teintée de Jansénisme, avait déja noté dans son oeuvre, les ravages de l’amour propre: „qui est le plus grand de tous les flatteurs13”. Cuche, Francois-Xavier: Une pensée sociale catholique Fleury, La Bruyère et Fénelon. Paris, Cerf, 1991, p. 169. Du Souverain &35 p. 225. 10 Du Souverain &35 p.225. 11 Du Souverain &15 p. 214. 12 Du Mérite &11. 13 La Rochefoucauld, François de: Réflexions ou sentences et maximes morales et réflexions diverses, Éd. Laurence Plazenet, Paris, Champion, 2002 (ISBN 9782745312389), &563. 8 9

NYELVVILÁG


28

Pascal aussi avait mis en garde contre les „puissances trompeuses 14” de l’imagination et de l’amour propre. Quelques années plus tard, à l’époque de la rédaction des Caractères, la poursuite des honneurs semble toujours caractériser la vie de la Cour, mais La Bruyère oriente ses lecteurs vers une approche moins pessimiste, en les exhortant au travail et au dépassement de soi. L’analyse sociale lui permettra d’orienter le lecteur vers une application concrète des conseils moraux. Il peint certes des portraits de parvenus ou de favoris dont la réussite sociale n’a de mérite que leur nom ou leurs relations comme Égésippe qui „est propre à tout, disent ses amis: ce qui signifie qu’il n’a pas plus de talent pour une chose que pour une autre15”. Les portraits de personnages de Cour superficiels mais habiles s’égrènent au fil des Caractères. Ainsi Ménippe, „oiseau paré de divers plumages, qui ne sent pas mais répète des setiments et des discours16”, ou de Celse, qui n’est pas savant, mais „ a des relations avec les savants”, tous tournés vers les apparences, le paraître, en une poursuite des prestiges. Ces portraits sont bien éloignés de l’homme modeste, naïf et de bon naturel. C’est avec ces derniers que La Bruyère semble sympathiser plutôt, il semble prôner les vertus du travail et du mérite, certes non toujours reconnus dans la société, mais qui confèrent paix et même espoir mérité d’ascension: „Nous devons travailler à nous rendre très digne de quelque emploi, le reste ne nous regarde point c’est l’affaire des autres.” Le travail personnel loin d’être déshonorant est une vertu et la société équitable reconnaît la valeur des personnes assidues et méritantes. L’idée de la promotion sociale avait bourgeonné dans les comédies de Molière, comme les personnages de Dorine dans Tartuffe17, Toinette dans Le Malade Imaginaire18 puis les conseiller d’origine plébéienne dans les tragédies de Racine avait également accédé à des positions honorifiques19. Cette ascension des couches plus modestes était à l’exemple de la vie de certains conseillers (Mazarin lui-même), ministres (comme Colbert) ou médecins de Louis XIV20, d’origine humble, mais qui ont su, par leur intelligence et leur assiduité attirer l’attention sur leur travail. La Bruyère lui même, n’étant pas non plus d’origine noble perçoit le mérite des gens simples à s’élever par le travail personnel, sans relations et sans artifices à la dignité d’emplois. La promotion du mérite par le travail personnel est également donné en contre-exemple des Grands qui „négligent de ne rien connaître”: „Des citoyens s’instruisent du dedans et du dehors d’un royaume, étudient le gouvernement, deviennent fins politiques21”. Sa conception est presque prémonitoire d’une libre circulation des hommes de l’actuelle communauté contemporaine, et elle suppose que la société remarquera le mérite personnel et le récompensera, mais la faveur ne doit pas devenir un but en soi.

Pascal, Pensées, &83 Du Mérite &10.p 51. 16 Du Mérite&40 p 61. 17 Moliere : Tartuffe, Hatier, Paris. 2001. 18 Jacques L. Biais: La servante a la mesure de la Comédie-Ballet: Toinette et Le Malade Imaginaire, Société d’Études Pluridisciplinaire du Français, 1988, Cahiers II, (99-108). 19 P. ex Racine: Britannicus, Paris, Hatier, 1995. 20 Par exemple d’Aquin le premier médecin du Roi ou les architectes Mansart et Le Notre. 21 Des Grands &24 p. 195. 14 15

NYELVVILÁG


29

La critique de l’arsitocratie, imbue de préjugés, dédaignant le savoir, s’accompagne de celle d’une bourgeoisie trop cupide, avide d’un enrichissement immédiat. L’ascension sociale peut également se faire par l’argent, vecteur plus rapide mais souvent plus inique et cruel moyen de promotion sociale: „Si un financier manque son coup, les courtisans disent de lui : c’est un bourgeois, un homme de rien, un malotru, s’il réussit, ils lui demandent sa fille22.” L’argent peut influencer jusqu’à l’opinion perçue, la réputation de quelqu’un : „Un projet assez vain serait de vouloir tourner un homme fort sot et fort riche en ridicule23.” La fortune peut bâtir des réputations erronées et l’opinion accorde sa faveur à la richesse. Grâce à l’argent les habiles peuvent s’acquérir noblesse, pouvoir et même renommée. La scandaleuse influence des parvenus est dénoncée en des portraits parallèles ironiques: „Giton (…) parle avec confiance, tient le milieu, tous se règlent sur lui, il se croit des talents et de l’esprit. Il est riche. Phédon (…) croit peser à ceux qu’il parle, ne tient point de place. Il est pauvre24.” La précision de l’observation et de l’analyse s’accompagne d’une certaine amertume dans le style. Au-delà des traits caractéristique de l’ époque, ces personnages semblent être l’emblème de ces conditions sociales. L’ironie s’amplifie en dénonciation véhémente dans la description de certains méfaits de l’argent: „Il y a des âmes sales et pétries de boue et d’ordures et éprises du gain et de l’intérêt, comme les belles âmes le sont de la gloire et de la vertu. Capables d’une seule volupté, celle d’acquérir et de ne point perdre. (…) De telles gens ne sont ni parents, ni amis, ni citoyens ni chrétiens, ni peut-être des hommes: ils ont de l’argent25.” La violence des termes illustre le pouvoir de l’argent, destructeur et prescripteur de la vie sociale et même familiale, des relations humaines et de toute humanité. L’accent de La Bruyère atteint un réalisme précurseur des romanciers du XIXe siècle. L’auteur est hostile à cette forme de promotion sociale, car il la considère comme malsaine, immorale et non méritée. Le mérite présuppose l’esprit et la vertu. Le fondement de la société doit être fondé sur la confiance, celle, réciproque, du Souverain et de ses sujets, mais aussi celle qui devrait cimenter la société, car „ce qu’il y a au monde de meilleur qui est l’amitié26”. Et un peu plus haut il parle de la nécessité de „se traiter avec mutuelle bonté27”. La Bruyère pense que l’homme est fondamentalement bon, malgré les vices et travers qu’il décrit si précisément:

Des Biens de Fortune &8 p 123. Des Biens de Fortune&10 p. 123. 24 Des Biens de Fortune&82 p. 144. 25 Des Biens de Fortune &58 p. 138. 26 De la Cour & p. 81. 27 De l’Homme&131p. 269. 22 23

NYELVVILÁG


30

„Il y a de certains grands sentiments, de certaines actions, que nous devons moins à la force de notre esprit qu’à la bonté de notre naturel28”. Moraliste aux idées politiques et sociales affirmées, La Bruyère ne se contente pas de faire le portrait des travers des hommes de son temps. Il critique fortement la noblesse, la bourgeoisie d’affaires, la poursuite des honneurs, l’argent, qui sont des moyens de réussite sociale, mais qui sèment la dissension dans la société. Ses dessins pertinents et ironiques exhortent toujours le lecteur à s’amender, à appliquer les vertus du travail, du mérite, afin de rendre service, de gagner ainsi la reconnaissance de ses pairs et de contribuer à l’unité d’une société qui veillerait à tous ses membres. Il rejoint également l’idée de Platon sur le véritable homme de bien, étant celui qui „ne consent pas seulement à paraître homme de bien, mais qui veut être tel, moissonnant dans sa pensée le sillon profond d’oú germent les nobles desseins29” L’attitude de l’auteur est celle d’un intellectuel de notre temps, et son oeuvre est précurseur non seulement des Lumières, mais des valeurs de responsabilité, de solidarité de l’époque contemporaine. Bibliographie Balzac, Guez de: Le Prince, Paris, 1631, in Oeuvres, 2 volumes, Paris, A. Moreau, 1834 Cuche, Francois-Xavier: Une pensée sociale catholique Fleury, La Bruyère et Fénelon. Paris, Cerf, 1991. Hazard, Paul: La Crise de la Conscience Européenne, Paris, Boivin et Cie. 1935. Hobbes, Thomas: Leviatán vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Kossuth kiadó 1999. La Bruyère, Jean de: Les Caractères, par Robert Garapon, Paris, Classiques Garnier, 1962. La Rochefoucauld, François de: Réflexions ou sentences et maximes morales et réflexions diverses, Éd. Laurence Plazenet, Paris, Champion, 2002 (ISBN 978-2-7453-1238-9). Molière : Tartuffe, Hatier, Paris. 2001. Racine: Britannicus, Paris, Hatier, 1995. Richelieu, Armand du Plessis de: Testament Politique, Amsterdam, H. Desbordes, éd. 1688.

28 29

Du Coeur&79. p. 94. Platon : La République II 592-94.

NYELVVILÁG


31

Színházi antropológia, rítus és performansz a börtönszínházak tükrében DR. SZOKÁCS KINGA KVIK A színháztudományok és a performansz tanulmányok (performance studies) viszonya meglehetősen képlékenynek mondható, azért is, mert mind a színház, mind a performansz fogalmai folyamatosan alakulnak, változnak, definíciójuk nem egységes, ami a kutatók számára mindannyiszor újabb kérdéseket vet fel. A performansz kifejezés a hetvenes években jelent meg, és olyan művészeti megnyilvánulásokat fémjelzett, amelyek szándékaik szerint és formálisan is eltértek a korábbi művészeti törekvésektől. Azokat a tartalmi és formai vonatkozásokat foglalja magába, amelyek a képzőművészetből, az Európán kívüli és egyéb, ősi kultúrákból, vagy akár a mindennapi tevékenységből, illetve vallási megnyilvánulásokból erednek.1 Ezek a műalkotások, vagy ha úgy tetszik, események tudatosan elhatárolják magukat attól, hogy színházi előadásként definiálják őket, nagy részük nem is színházban jön létre. Szükséges megjegyezni továbbá, hogy a performansz mint művészeti ág vagy forma elsősorban a képzőművészethez kapcsolódik, és erősen rokonítható a body arttal, a happeninggel, a fluxussal. A színháztudomány és a performansz-tanulmányokra vonatkozó diskurzus azokra a szociológiai és antropológiai kutatásokra épül, amelyek az 1950-es évektől kezdődően színházi metaforákon keresztül igyekeztek bemutatni a társadalmi változásokat, illetve olyan színházi kutatásokra, amelyek az 1960-as évektől kezdve az előadás rituális jellegét hangsúlyozták. (Ficher-Lichte 1999/4:57-65) Richard Schechner, amerikai színházkutató, aki a legmarkánsabban fogalmazza meg a performansz tanulmányok területét, már korai munkáiban is igyekszik megkülönböztetni a drámát, a cselekményvázat, a színházat és az előadást (performanszot). Eszerint a dráma az, amit az író megír, a cselekményváz az előadás belső térképe, a színház pedig az a sajátos gesztusrendszer, amit az előadók használnak az adott performanszban. (Schechner 1984: 65-66) A kultúratudományokban kb. az 1980-as évek végéig a kutatásokra a „kultúra mint szöveg” metafora volt érvényes, amikor a különféle kultúraértelmezéseket olvasatoknak nevezték. A kilencvenes évektől kezdett megváltozni a perspektíva, amikor a szöveget performansz-szerűnek kezdték tekinteni, és addig olyan, háttérben lévő aspektusok kerültek a kutatók figyelmének homlokterébe, amelyek a kultúra performatív jellegét emelik ki. (Ficher-Lichte 2009:31) Erika Fischer-Lichte könyvében kísérletet tesz a performativitás esztétikájának meghatározására, amelyben az előadás fogalmának elméleti kidolgozását tekinti kiindulópontnak. Annak a folyamatnak az aspektusait vizsgálja, hogy az előadás hogyan válik műalkotásból eseménnyé. (Fischer-Lichte 2009:35-48) A dráma és a színház a múlt század hatvanas éveitől kezdve szervező elve lesz néhány társadalomtudományi kutatásnak is. A korábbi természettudományos megközelítés helyett egyre inkább a szimbólum- és jelentésorientált elméleti attitűd lesz jellemző, miszerint a társadalmi szerkezet ábrázolása helyett a jelentésekre, jelképekre és a nyelvre helyeződnek a kutatás súlypontjai. (Kovács 2009:6) A kultúra és a társadalom szerkezete és formalizált volta hasonló a színházi előadáshoz. A kulturális antropológia egyik fontos területe a szimbólumoknak és komplex megjelenési formáiknak a vizsgálata, amelynek egyik fő területe egy adott kultúra

Bővebben l. http://artportal.hu/lexikon/fogalmi_szocikkek/performance (Letöltés ideje: 2015.04.14) illetve Szőke Annamária (2000:3), Schechner ( 2002:1-2) 1

NYELVVILÁG

32


rítusainak, ceremóniának, viselkedésmódjának feltérképezése. Érdekes kérdés persze, hogy a megfigyelések leírásának módszere mennyiben képes egy másik kultúra fogalmi vagy képi, hangzásbeli és egyéb megnyilvánulási formáinak tükrözésére vagy közvetítésére. Arnold Van Gennep 1909-ben megjelent könyvében az átmeneti rítusokat vizsgálja, azaz azokat a társadalmi életben megjelenő határhelyzeteket, amikor egy adott közösség tagjai a közösségben betöltött pozíciójukból egy másikba kerülnek. (Van Gennep 1909. 23) Minden ilyen pozíció- vagy állapotváltást az átmenet rítusai kísérnek, amelyek következtében a társadalom bizonyos tagjai egy bizonyos ideig eltávolodnak, kívül kerülnek a normális társadalmi életen. A mindennapi élet rutinjából kikerülve nem érvényesek rájuk a korábbi normák, így abba az átmeneti fázisba kerülnek, amelyet Van Gennep limen-nek, küszöbnek nevez, ami a társadalom bizonytalan, ellentmondásos, olykor veszélyes területe. (Turner 1986:54-59) A modern társadalmak már ellenőrzik ezeket a köztes állapotokat és helyeket, és a szervezett rendből kilépőket vagy kikerülőket a rendbe visszailleszteni igyekeznek. A törzsi társadalmakban az átmenet fázisát a visszailleszkedés momentuma követi, a három fázis tehát: az elkülönülés, az átmenet és az újraegyesülés. Victor Turner antropológus Van Gennep megfigyeléseit és elemzését továbbgondolva az átmeneti rítusokat a modern társadalomra is vonatkoztatta. Két fogalmat vezet be, a communitas és a társadalmi dráma koncepcióját. A communitas, azaz a megélt közösségiség a liminalitás állapotában jön létre, szerepe elsősorban a társadalmi kötöttségek megváltoztatásában, új formába öntésében van, illetve lehetővé teszi, hogy a társadalmi struktúrát alakító szabályokat és határokat meg lehessen tapasztalni. Valójában a rítus szekularizációjáról van szó, amennyiben Turner ezt a társadalom szövetébe ágyazott szimbolikus cselekvésként fogja fel. A modern társadalmakban a mindennapi élet területén tapasztalhatunk olyan jelenségeket, amelyek az átmeneti rítusokhoz hasonlatosak és a drámákkal megegyező dramaturgiájuk van. (N. Kovács 2009:7-9) A társadalmi dráma krízishelyzetben jön létre, amikor egy társadalmi normát, törvényt vagy illemszabályt nyilvánosan megszegnek. Turner megfogalmazása szerint a színház gyökerei a társadalmi drámából eredeztethetőek. (Turmer 1986:34) A liminalitás feltételei gyakran cselekvésre is ösztönöznek, mivel a marginalitás körülményei alkalmas táptalajt kínálnak a mesék, történetek, műalkotások, mítoszok létrejöttének. A liminalitás minden kultúrának sajátja, ebben az állapotban a liminális fázisban lehetőség adódik az adott kultúra szerkezeti elemeire való rálátásra, és az elemek szerveződésének sajátosságai lesznek nyilvánvalókká. A performansz eredetéről olyan vélekedések is léteznek, amelyek a korai társadalmak rítusait is performanszoknak nevezi, ami szintén a fogalom képlékeny, tágítható voltára utal. (Alexander 2009:27) Mindezeket azért szükséges tárgyalni, mert szorosan kapcsolódnak a színházról való gondolkodás megváltozásához, illetve ezek a megközelítések a színházkutatás interdiszciplináris voltának is a bizonyítékai. A modern társadalmak esztétikai szférája is tárgya lett a kulturális antropológiának, mivel a színház a liminalitáshoz hasonló képződmény, a liminális fogalma járul hozzá a társadalom, a művészet, a rituálé és a dráma együttes vizsgálatához. Richard Schechner a liminalitást esztétikai karaktere felől vizsgálta, ugyanakkor elfogadva Turner társadalmi dráma koncepcióját, megalkotta ennek párját, az esztétikai drámát. Ezek állandó, folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással. Schechner számára az utazás metaforájában testesül meg a színházi gyakorlat: egyrészt a tér szimbolikus szerkezetére vonatkozik, másrészt az az eszköz, amellyel a performer kilép saját személyéből, azért, hogy valaki mássá változzon. A színész munkája arra összpontosul, hogy ne alakítson át egy személyt egy másik személlyé, hanem lehetővé tegye, hogy ő maga különféle identitások között működjön. (Valentini 1998:17) A különféle identitások közötti működés értelmében a reprezentáció a liminalitás egyfajta paradigmája lesz. Ennek értelmében a börtönszínházak művészei is ebben a liminális szférában működnek, amennyiben maga a börtön is annak a társadalomnak a liminális színtere, amelyik a bűnelkövetőknek a megjavítás reményében büntetéssel sújtó intézményt létrehozza. A börtönbe

NYELVVILÁG


33

való belépés igazolja ezt a liminalitást, a börtönben működő színház pedig, ebben az értelemben úgy is felfogható, amely ennek a liminalitásnak a határait feszegeti, azaz újragondolásra és újraalkotásra készteti a kultúra struktúráit, ezen belül is a színházi kultúráét. A performatív antropológia az esztétikai és a társadalmi terek közötti összefüggéseket térképezi fel, úgy, hogy a kulturális megnyilvánulásokat soha nem önmagukban vizsgálja, és nem csak a megfigyelt viselkedés tartalmára fekteti a hangsúlyt, hanem a kulturális tapasztalatok megformálásának módját is megmutatja. Erre a legalkalmasabb terep a színház. (N. Kovács 2009:20) A gyakorlatban Peter Brook volt az első, aki alkalmazta a performatív antropológiát, később Grotowski és Eugenio Barba is hasonló kutatásokat folytattak. A kultúratudományokban a színházfogalom kiterjesztése az 1970-es évektől kezdve indul meg, amikor a különféle kultúrák leírásában, elemzésében a színház egyfajta heurisztikus modellként képes működni. (Ficher-Lichte 1999-67-80) A színházi antropológia azt vizsgálja, hogy az előadó milyen módon konstruálja meg művészete gyakorlati alapjait, körvonalazni szándékozik azt a tudást, amely az előadó munkájában hasznos lehet. A viselkedés szabályait, az ember szociokulturális és pszichológiai viselkedését tanulmányozza az előadás szituációjában. (Barba-Savarese 1999:67-79) Az antropológiai színház terminust Patrice Pavis színházi szótára szerint elsősorban Latin-Amerikában alkalmazzák arra a rendezői irányzatra, „amely az embert természethez és kultúrához való viszonyának tükrében igyekszik vizsgálni”. (Pavis 2006:42) Ehhez kapcsolódik az etnoszcenológia fogalma, amely „a különféle kultúrákban jelenlévő szervezett előadásformák és emberi viselkedésformák vizsgálatával foglalkozik”. (Pavis 2006:130) Színházi antropológiáról akkor beszélhetünk, amikor színházi emberek tudatosan fordulnak távoli kultúrák viselkedésbeli megnyilvánulási formái, előadóművészeti, színházi, táncművészeti hagyományai felé, azaz amikor ezek a rendezők etnológusszemmel kezdik el figyelni a színházat. Később az Eugenio Barba által alapított antropológiai intézetben (ISTA: International School of Theatre Antropologhy) laboratóriumi helyzetekben kezdték el vizsgálni, hogy mi az, ami közös a különféle előadói hagyományokban. A kutatások elsősorban a színész testére, az előadó színpadi bioszára irányultak. A színészi tréning a legelemibb gyakorlatokra épül, amelyeknek célja, hogy a színész folyamatosan alkalmazkodjon az adott szituációhoz. Ez az alapja az egész kreatív folyamatnak. Barba kutatásai tehát az embert vizsgálják a reprezentáció, az előadás helyzetében, azaz a színész jelenlétét a színen, illetve azt a pre-expresszív szintet, amelyben a jelenlét létrejön. Az expresszív szinten a színész ábrázol valamit, a pre-expresszív szint a színész jelen idejű létét fejezi ki. Ebben az értelemben minden kreatív aktusnak egy primitív, a tagadás és a dezintegráció által keletkezett szintről kell kiindulnia, amely azonban az eredményhez vezető lépést készíti elő. Ezt a pillanatot nevezi Barba kreatív előfeltételnek. (Oliva 2005:226-230) Azokat a mestereket és távol-keleti technikákat tanulmányozta, amelyekben ez a pre-expresszív szinten (is) megmutatkozó jelen idejű létezés fogható meg, amikor olyan energiaszint keletkezik a színészben, amelynek a néző is részesévé válhat. Erika Fischer-Lichte a „jelenlét radikális koncepciójának” nevezi azt a fajta jelenlétet, amikor a színész önmagát megtestesült szellemként tapasztalja, folyamatos változásban van, azaz egy transzformáló energia működése folytán „valamivé válik”. Ennyiben ez a jelenlét a színház és a performansz művészetének egyik meghatározó eleme is. (Fischer-Lichte 2009:136 -137) A különféle kultúrák színházi hagyományai, rituális gyakorlatai részeivé váltak a színházi antropológiának és a performanszról szóló elméleteknek, aminek következtében a kultúra és a színház kapcsolatát illetően újabb és újabb kérdések vetődnek fel. A színházi antropológia első korszakában egy másik, idegen kultúra megismeréséből származó tapasztalatokat vonják be a színházi kísérletezés gyakorlatába. Nem annyira mozgalom volt ez, mint inkább egy arra való

NYELVVILÁG

34


lehetőség, hogy az antropológiai dimenzión keresztül a színházat újra lehessen értelmezni, és ne csak a hagyományos társadalmi megbízatásából adódó feladatokat lássa el, hanem olyan entitássá váljon, ahol számos, a kultúrát, vagy egy adott társadalom vagy közösség fontos kérdésit illetően folyhat kutatás a performatív antropológia keretei között. Az antropológiai dimenzió azonban nem csak a távoli kultúrák szokásrendszerével való találkozást teszi lehetővé, hanem a sokféle másikkal való találkozást is, amennyiben másnak tekintünk minden társadalmi réteget, témánk szempontjából a marginális helyzetben élőket, betegeket, fogvatartottakat, fegyenceket, hajléktalanokat, időseket, gyerekeket is. Bizonyos megközelítések szerint tehát nem egy műfajról van szó, hanem a kapcsolatok kezelésének, irányításának módjáról, találkozások létrehozásáról „a világszínpadot elfoglaló számtalan másság és kisebbség között”. (Giacché 1999:57-65) Azaz a különféle másságokkal való találkozás a színházantropológia történetében egy következő fejezetnek is felfogható, ahol ebben a találkozásban fejeződik ki mindaz, ami korábban az egzotikus vagy kevésbé egzotikus, olykor földrajzi értelemben is távolabbi kultúrák színházi eszközrendszerében volt kutatható. A színészek mindig is „mások” voltak, de most a színész mássága egyazon színpadon keveredik a különféle társadalmi csoportokat alkotó kisebbségekkel. (Giacché 1999:62) A börtönszínházak ilyen értelemben a színházi antropológia fent említett következő fejezetének lehetnek szereplői a többi, a társadalmi mássággal foglalkozó színházakkal együtt. Amennyiben a börtön a tágabban vett élet, a társadalom metaforája, annyiban meg is mutatja annak ellentmondásait. A börtönszínházi munkában a színészi pre-expresszivitás Barba által megfogalmazott szintje annyiban kap különleges hangsúlyt, hogy a fogvatartottak nem színészek, tehát az a − ha úgy tetszik terápiás, nevelő jellegű vagy önismereti − munka is a tréning részét képezi, ami egy professzionális színészi műhelyben esetleg csak részben kap helyet. Az olaszországi börtönökben működő színházak tagjai különféle nemzeti hovatartozásuknál fogva eleve multikulturális közeget alkotnak, amihez hozzájárul fogvatartott voltuk egyedisége. A fogvatartottakkal, mint a különféle kultúrák, szubkultúrák képviselővel folytatott színészi tréning során ezek az egyes kultúrák is performálódnak. A színészi tréningek során a rendezőnek így számos lehetősége adódik ahhoz, hogy ezzel a sokszínű „emberi anyaggal” dolgozva olyan előadást hozzon létre, amely ezen kultúrák antropológiai dimenziói mentén is olvashatóak. Felhasznált irodalom Jeffrey C. Alexander (2009): A társadalmi performansz kulturális pragmatikája: ritualitás és racionalitás között. Ford. Gagyi Ágnes. In: Színház és Pedagógia. Elméleti és módszertani füzetek 2. Szerk.: Horváth Kata, Deme János, Káva Kulturális Műhely, Budapest. 27. Eugenio Barba, Nicola Savarese (1999): Bevezetés a színházi antropológiába, Theatron. 4. sz. 67-79. Erika Fischer-Lichte (2009): A performativitás esztétikája. Ford. Kiss Gabriella, Balassi Kiadó, Budapest. Erika Fischer-Lichte (1999): A színház mint kulturális modell. Ford. Meszlényi Gyöngyi. Theatron. 3. sz. 67-80. Erika Fischer-Lichte (1994): Az átváltozás mint esztétikai kategória. Ford. Kiss Gabriella. Theatron. 4. sz. 57-65. Piergiorgio Giacché (1999): Teatro antropologico: atto secondo. In: Di alcuni teatri delle diversità. Szerk. EmilioPozzi, Vito Minoia, ANC Edizioni, Cartoceto. 57-65. N. Kovács Timea (2009): A színre vitt kultúra. In: Színház és Pedagógia. Elméleti és módszertani füzetek 2. Szerk. Horváth Kata, Deme János. Káva Kulturális Műhely, Budapest. 6. Oliva, Gaetano (2005): Educazione alla teatralità e formazione. Edizioni Universitarie di Lettere Economia Diritto, Milano.

NYELVVILÁG


35

Patrice Pavis (2006): Színházi szótár. Ford. Gulyás Adrienn, Molnár Zsófia, Sepsi Enikő, Rideg Zsófia. L’Harmattan, Budapest. Richard Schechner (1984): A performance. Esszék a színházi előadás elméletéről. Ford. Regős János. Múzsák. Budapest Richard Schechner (2002): Performance Studies: An Introduction. Routledge. New York Szőke Annamária (szerk.) (2003): A performance-művészet. Artpool-Balassi kiadó, Budapest Victor Turner (1986): Dal rito al teatro, Il Mulino, Bologna Valentina Valentini (1998): La forma nasce dal bisogno di comunicare. In: La Compagnia della Fortzza. Szerk. Bernazza Letizia, Valentini Valentina, Rubbettino, Soveria Mannelli Arnold Van Gennep (1909) Les rites de passage

NYELVVILÁG

KITEKINTÉS

36

Montpellier – Budapest: Turizmus szaknyelv és élmény, avagy az Új Iskola módszertana a XXI. században egy nemzetközi kapcsolat tükrében DR. ZSÁK HELGA KVIK

2006 óta érkeznek folyamatosan a KVIK-re diákok és tanár kollégák a franciaországi Erasmuspartnerintézményünkből, (BTS G. Freche) Montpellierből, illetve az angol nyelvű THM-képzésre az ottani diákok. Ez az élő kapcsolat tette lehetővé, hogy óráinkon nemzetközi környezet alakuljon ki, és élménnyé váljon a hallgatók számára a nyelvtanulás. A francia kollégák érkezése előtt pár héttel a diákokkal átismételtük Budapest főbb látnivalóit, és kérdőív formájában városismereti feladatot készítettünk. Rendelkezésükre állt egy kis idő, hogy pl. megkeressék, ki készítette a Nemzeti Bank üvegablakait, hol található szecessziós stílusú homlokzat a Váci utcában, ki volt a Halászbástya építésze. Többen bejárták a város egyes részeit, és új elemekkel is gazdagították a tudásanyagot: pl. a Keleti pályaudvaron látható Lotz-freskók leírásával, vagy a budapesti fürdők történetével. Kicsit részletesebb kérdőívet készítettünk a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria gyűjteményéről, és egy látogatás után együtt kijavítottuk és megbeszéltük, mi a címe Delacroix egyetlen itteni festményének, melyik Csontváry-kép látható a Galéria főlépcsőjén. Ezáltal próbáltuk elérni, hogy a diákok jobban emlékezetükbe véssék a műalkotásokat, alkalmazva az Új Iskola élményekre alapuló oktatását. Edouard Claparede, a genfi Institut Rousseau vezetőjének elve volt, hogy a valós élmény jobban rögzül a tanulók tudatában. Ezt a koncepcióját az Education fonctionnelle című művében fogalmazta meg a XX. század közepén. Az elvet az Európa-szerte virágzó iskolarendszer is követte, Magyarországon Nagy László és DomokosLöllbach Emma honosította meg, és a mi kis tanulmányi kirándulásaink során talán bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem elavult módszert szorgalmaztak a genfi intézetvezetők. Az eredményeket összegeztük egy honlapon, amely franciául mutatja be a város és az ország főbb látnivalóit, történetét, az UNESCO-Világörökség színhelyeit. A szaknyelv tanítását színesebbé tette a francia kollégák és diákok előadása a jelenlegi munkaerőpiaci helyzetről, a kulturális örökségről, egyes szokásokról. Megtudtuk például, minek köszönhető a legelsőként Montpellier-ben még az 1200-as években létrejött orvosi egyetem megszületése, melyek a Corridák, az Arles-i vagy Nimes-i amfiteátrumokban rendezett bikaviadalok társadalmi és turisztikai hatásai, mit jelent valójában a Camargue-i természetvédelmi területen folytatott rizstermesztés. A diákok kérdezhettek is, majd ők is bemutattak egy-egy épületet, az Operát, a Parlamentet, és elkísérték a kollégákat városnéző túrára, hasznosítva az előző hetekben ismételteket. Egyes előadásokat videóra is felvettünk. Hazatértük után a segítőkész francia kollégák összegyűjtötték a levelezésre jelentkező Montpellier-i hallgatók címeit, és levelezés kezdődött a diákok között. Eleinte az íráskészség fejlesztése terén volt talán észlelhető fejlődés, de a diákok nagyon élvezték, hogy létezik egy élő külföldi kontaktszemélyük. A kapcsolatok alakulása folyamán néhány diák közös munkába kezdett előre megadott vagy szabadon választott témákban.. Így jöttek létre átfogó kis projektek a két országban fellelhető román kori építészetről, a turizmus formáiról. Többen vizsgálták az UNESCO-világörökség helyszíneit és a helyreállítás utáni

NYELVVILÁG

KITEKINTÉS

37

turisztikai vonzerőt. A vallási turizmus aspektusait elemezte néhány diák, mivel Montpellier a Compostelle-i út mellett található, St Guilhem le Désert temploma már a középkorban fogadta a zarándokokat, ebben az összefüggésben a magyarországi vonatkozás pedig az, hogy a közelmúltban megnyílt a Szent-Márton-út Szombathely mellett. A termálturizmus fejlődéséről is találtak közös témákat a hallgatók, mert Montpellier közelében is található termálforrás (Ballaruc les Bains), valamint tenger is mossa a város partjait. Az ottani kínálatot összevetették a budapesti fürdők néhány szolgáltatásával. A város múzeumai, gyűjteményei (a Fabre Múzeum a maga számos Courbet-képével és más impresszionista művekkel) is sok idegenforgalmi lehetőséget nyújt. Ezeket is számba vették a diákok, és múzeumpedagógiai szempontból is megvizsgálták a képtárak programjait. Egy diákpáros a két város történetének összeállítását kezdte el, és a gasztronómiai sajátosságokról is beszámoltak. Délen, a Midi-ben, nagyon kedvelt az olívaolaj, az olajbogyó- pástétom, híres a Marseille-i bouillabaisse vagy halászlé, a lecsót padlizsánnal szeretik (ratatouille). Montpellier jellegzetes cukorkája az ánizscukor, a „Grisette”, ezekből a hallgatók kóstolót is kaptak. A Főiskolán bemutatót tartó francia Cyril Haberland Michelin-chef mesterkurzusát is élőben közvetítettük a francia hallgatóknak, akik bepillantást nyerhettek a Périgord-i kacsamáj és egy rebarbara-brunoise elkészítésébe. Az itteni diákok segítettek a konyhában, így ez a francia főzőkurzus remélhetőleg maradandó élmény marad számukra. Májusban fogadjuk majd a 21. kollégát, a diákok ezúttal a Gresham Szálloda bemutatását tervezik, a felkészülés érdekében előzetes látogatáson vesznek majd részt. A levelezési projektet Normandiára is kiterjesztettük, onnan is kaptunk levelezőtársakat, és a hallgatók elkezdtek megismerkedni a régió nevezetességeivel, a Mont St. Michel-el, a Monet által megfestett Rouen-i katedrálissal és a Cidre-el, a franciák híres almaborával is. .

NYELVVILÁG

38

KÖNYVISMERTETÉS

A korai idegen nyelvi fejlesztés elmélete és gyakorlata: Konferenciaelőadások és háttértanulmányok (Szerkesztette: Márkus Éva és Trentinné Benkő Éva, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014) Nyelvészként, gyakorló oktatóként és kisgyerekes szülőként is nagy érdeklődéssel vettem kézbe a címben említett többnyelvű (magyar, angol, német), szép kiállítású kötetet. 2013-ban „Korai idegen nyelvi fejlesztés elmélete és gyakorlata” címmel konferenciát szervezett az Óvó- és Tanítóképzők Egyesületének idegen nyelvi és nemzetiségi tagozata valamint az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Idegen Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, a British Council és a Goethe-Institut támogatásával. A konferencia célja az volt, hogy a 0–12 éves korosztály idegen nyelvi fejlesztésével és fejlődésével foglalkozó szakemberek, gyakorló pedagógusok és érdeklődők számára fórumot biztosítson kutatásaik, eredményeik, gyakorlatuk bemutatására. A téma oly nagy érdeklődésre talált, hogy a jelentkezők száma túllépte az adott kereteket, így a szervezők a konferencián elhangzott előadások mellett számos más tanulmányt is megjelentettek a kötetben. A kötetnek nagy előnye, hogy számos gyakorlati példát és kezdeményezést is bemutat a szakmai háttér ismertetése mellett. A könyv egyik szerkesztője, Dr. habil. Márkus Éva, tanszékvezető egyetemi docens, az ELTE Óvó- és Tanítóképző Karának Idegen nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője, a Kétnyelvű Iskolákért Egyesület Felső oktatási tudományos szekciójának tagja a WUM (Wörterbuch Ungarndeutscher Mundarten) munkacsoport résztvevője. Szakterülete a magyarországi német nyelvjárások, ezen belül a Budai-hegység falvainak német nyelvjárása és Nagybörzsöny. Trentinné Benkő Éva az ELTE Óvó- és Tanítóképző Karának Idegen nyelvi és Irodalmi Tanszékének angol tagozatán oktat, szakterülete a korai idegennyelv-tanítás. 2013-ban megvédett PhD dolgozatát is e témában írta.1 Számos nyelvkönyv szerzője és társszerzője. A kötet négy részre tagolódik: I. Bevezető tanulmányok; II. Óvoda – Család; III. Általános iskola; IV. Pedagógusképzés, felkészítés a korai nyelvi fejlesztésre. Elsőként az Umeá University (SW), a Pädagogische Hochschule Schwäbisch Gmünd (A), a Pädagogische Hochschule Oberösterreich (A), az Eszterházy Károly Főiskola és az International Language Institute szerzői világították meg tanulmányaikban a téma hátterét, történelmi aspektusait. A téma aktualitását erősíti meg Janet Enever tanulmánya, amelyből kiderül, hogy az 1990-2013 között eltelt 23 évben sokkal korábbra tolódott az első idegen nyelv tanulásának időszaka az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban. Míg kilencvenben a mai 28-ból 25 tagállamban 10-11 évesen ismerkedtek a gyerekek az első idegen nyelvvel, addig ma 14 tagállamban már hét évesen vagy annál fiatalabb korban, illetve 11 tagállamban 8-9 évesen kezdik meg a gyerekek az első idegen nyelv tanulását.2 A szerzők hangsúlyozzák, hogy a korai idegen nyelvtanításnál különösen fontos a tanár személye és attitűdje, valamint az iskolai és iskolán kívüli tevékenységek összehangolása. Patricia Nauwerck kiemeli azt is, hogy a kisgyerekkori nyelvtanítás manapság nem elitista megnyilvánulás, hanem egy bármely kisgyerek számára elérhető és teljesíthető lehetőség, amelynek nem kell szükségszerűen a legegyszerűbb tartalmakra (színek, számok, dalocskák, mondókák) korlátozódnia, hanem tartalmazhat irodalmi igényű szövegeket is.3 A második fejezetben Fehér Judit és Gergely Zita révén bemutatkozott a British Council családi angol programja valamint sikeres kezdeményezésük, a művészeti készségfejlesztés és az angol A PhD dolgozat címe: A korai kétnyelvűség támogatására szolgáló pedagóguskompetenciák és pedagógusképzés Enever, J. (2014): What can we expect of an early start to foreign learning in Europe today? 13-24. 3 Nauwerck, P. (2014): Didaktik und Methodik des frühen Fremdsprachenlernens im Kindergarten 25-48. 1 2

NYELVVILÁG

KÖNYVISMERTETÉS

39

tanítás integrációja. Budapestről a Montessouri Mária és a Manó-Világ kétnyelvű óvodák, valamint a Százszorszép Óvoda nevelési programját ismerheti meg az olvasó. A Százszorszép óvoda igazgatója és az angol nyelvi oktatás vezetője tanulmányaikban megállapították, hogy óvodai programjuk indításakor sok érv szólt a kétnyelvű óvodai nevelés mellett (pl. kognitív képességek fejlődése, kreativitás fejlesztése, eltérő kultúrák megismerése) és ellen is (a félelem, hogy megzavarhatja az anyanyelvi fejlődést). Konklúzióként azt vonták le, hogy bár a kétnyelvű csoportban figyelem és szociális fejlettség szintjén gyengébb eredményeket mutattak a gyerekek, az auditív percepció és a gondolkodás fejlettsége, valamint a kreativitás magasabb szintet mutatott.4 A második rész betekintést nyújt még egy dél-alföldi szlovák nemzetiség óvoda és a szintén speciális helyzetben levő, a pápai katonai bázis NATO-katonák gyermekeit befogadó óvoda programjába, valamint a Japánban gyakorolt korai nyelvtanításba. Az általános iskolai oktatásról szóló harmadik fejezet, szerves folytatásaként az előzőnek, egy a kétnyelvű óvodákból első osztályba érkezett gyermekek beilleszkedéséről és előmeneteléről Jászberényben végzett felmérés értékelésével5 indul, rávilágítva arra, hogy nem elég e korai (óvodai) fejlesztéssel foglalkozni, szükség van olyan program(ok)ra és főképp megfelelően képzett pedagógusokra, akik ezt a kezdeti előnyt a gyerekeknél kihasználják és tovább is fejlesztik. Több cikk is foglalkozik ebben a fejezetben a kisiskolások idegen nyelvi fejlesztésének módszertanával – a szóbeliség fontosságával, a drámapedagógiával – és eszközeivel; a tankönyvekkel, gyerekeknek szóló szótárral. Mint már az első részben is kiemelték a szerzők, az idegen nyelvi oktatást nem lehet csak a nyelvre korlátozni, fontos a kisdiákok bevezetése az idegen nyelvi kultúrába és az interkulturális ismeretekbe is. Erről szól Német Ildikó és Szepesi Judit cikke is. Az óvodai idegen nyelv tanításánál már említésre került, hogy a szülők és pedagógusok korai idegennyelv-tanítással kapcsolatos legnagyobb aggálya az, hogy hogyan hat ez az óvodások anyanyelvi fejlődésére. Ugyanez a kisiskolásokkal kapcsolatban is felmerül, ezért különösen fontos az ebben a fejezetben szereplő Szaszkó Rita és Jezsik Kata által jegyzett tanulmány. Vizsgálatuk egy magyar-angol kéttannyelvű általános iskolában 59 2. osztályos tanuló bevonásával történt, közülük 34 tanult kéttannyelvű osztályban, 25 pedig a kontrollcsoportot képezte. A longitudinális, vagyis különböző időpontokban történő adatfelvételre támaszkodó vizsgálat első eredményei cáfolják a fent említett aggályokat, sőt a kisdiákok szisztematikusan jobb eredményeket produkáltak a magyar nyelvi olvasott szövegértési és helyesírási kompetenciák terén.6 A szerzők hangsúlyozzák, hogy ezen eredmények több faktortól is függhetnek és nem általános érvényűek. Az érdekes felmérést szándékukban áll folytatni és a mindenkori belépő első osztályosokkal kiegészíteni. Két tanulmány is foglalkozik a fejezetben a kisiskolások körében végzett német nemzetiségi nyelv oktatásával. A kötetet szerkesztőként is jegyző szerző, Márkus Éva kiemeli, hogy a magyarországi német nemzetiségi iskolai oktatás manapság nem anyanyelvű oktatás, hanem kétnyelvű és nyelvoktató oktatás keretében valósul meg. Sajátos helyzetű a német kisebbség abban is, hogy Bozzayné Káli, T. (2014): Egy gyermek - két nyelv. One child, two languages. I. 145-151. Noé, Zs. (2014): ): Egy gyermek - két nyelv. One child, two languages. II. 152-157. 5 Furcs, L. – Sinka, A. (2014): Kétnyelvű óvodából érkező gyerekek nyelvi beilleszkedése, előmenetele az általános iskola alsó tagozatában 205-213. 6 Szaszkó, R. – Jezsik, K. (2014): A korai kéttannyelvű oktatás hatása a kisiskolások anyanyelvi szövegértési és helyesírási kompetenciájára 272-284. 4

NYELVVILÁG

40

KÖNYVISMERTETÉS

esetükben háromnyelvűségről beszélhetünk, hiszen a magyar és a német nemzetiségi nyelv ismerete mellett a német köznyelv ismerete is általános. Az újabb rendelkezések és a 2013-as kerettanterv már örvendetes módon tartalmazzák a magas szintű nyelv- és kultúraismeret mellett a helyi nyelvjárások ismeretétnek szükségességét is. A szerző is arra biztat minden nemzetiségi oktatót, hogy óráin alkalmazza a nyelvjárásokat.7 A két gyakorlati jellegű fejezet után a negyedik, egyben utolsó a szakmai háttérről, ezen belül is elsősorban a pedagógusképzésről és a pedagógusok a korai nyelvi fejlesztésre való felkészítéséről szól. Ez különösen fontos, hiszen a kötet különböző szerzői többször, több tanulmányban is kiemelték a korai nyelvi fejlesztésben a pedagógusok szerepének fontosságát. A kötet szerkesztője, Trentinné Benkő Éva pedig a pedagógushallgatók korai idegen nyelvi fejlesztéssel kapcsolatos nézeteit tárta fel a hallgatói (angol és magyar nyelvű) meséken keresztül.8 A kötet végén megtalálhatók az előadások absztraktjai és a kötet szerzőinek rövid bemutatása is. A könyv a nyomtatott forma mellett elérhető az alábbi internetes oldalon is: http://old.tok.elte.hu/nyelv/markus_tbenko_kotet.pdf Hukné dr. Kiss Szilvia KKK

Márkus, É. (2014): A német nyelvjárások szerepe a német nemzetiségi oktatásban 322-329. Trentinné Benkő, É. (2014): Meseelemzés a korai idegen nyelvi fejlesztéssel kapcsolatos pedagógushallgatói nézetek, kompetenciák, tanulási eredmények feltárására 380-389. 7 8

NYELVVILÁG

ASZTÚRIA – 25 – ASTURIAS

41

A magyar–asztúr kapcsolatok 25 éve (1991–2016) 25 años de cooperación Húngaro-Astur (1991–2016) DR. KÉRI ANDRÁS KVIK 1991-ben, hosszas győzködés után döntöttem úgy, hogy engedek a csábításnak, és az akkor még önállóan működő Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolára jöttem. A fő ok a „spanyol program” beindulása volt: spanyol partnert kellett „szerezni” a TEMPUS program – és az Európa Tanulmányok szakirány – beindításához, és ezzel párhuzamosan meg kellett szervezni a spanyol nyelv „főállású oktatását”, továbbá segíteni kellett főiskolánk 1992-es sevillai világkiállításra való felkészülését és a kinti munkákban való részvételét. Mindehhez jól jöttek az akadémiai évek alatt szerzett kinti kapcsolataim. A 90-es évek sikertörténet a magyar-asztúr együttműködésben, az Oviedói Egyetem Gijóni Jovellanos Kereskedelmi, Idegenforgalmi és Társadalomtudományi karával (Facultad de Comercio, Turismo y Ciencias Sociales, Jovellanos). 1996-ban a partner intézmény dékánját, Dr. Luis Valdés Peláezt címzetes főiskolai tanárrá neveztük ki, s a 10 éves eredményes együttműködésért Medvéné dr. Szabad Katalin dékán asszony elismerésben részesített (2002). Számos előadást tartottunk egymás országaiban, konferenciákon és közös nemzetközi programokban vettünk részt. Publikációk – pl. tankönyv, szótár – jelzik a gyümölcsöző kapcsolatokat (1). A két intézmény közötti együttműködés azóta is túlmutat a szűk szakmai kereteken. A Művelődési és Oktatási Minisztérium kérésére megszerveztük Asztúriában a „vidéki iskolák mozgó tanári rendszere”, a „távoktatás a középiskolákban”, a „távoktatás spanyol rendszere”, a „tanártovábbképzés” témák tanulmányozását (2). Az együttműködés 15 éves évfordulójára a BGF Idegen Nyelvi és Kommunikációs Intézetének szakmai kiadványa (3), a NyelvVilág Asztúria-Asturias különszámmal (2006/3.) jelent meg saját, intézeti finanszírozásban, asztúriai szerzők és karunk „spanyolosainak” írásaival. A szakmai és kulturális kapcsolatok évfordulós gyümölcse Asztúriában a két- és háromnyelvű – magyarspanyol-bable – Poesía astur de hoy/Mai asztúr költők [Ateneo Obrero de Gijón, Colección Zigurat, 2006.] (4) című kötet Kéri András fordításában. Ugyancsak az évfordulóhoz kötődött karunk dékán asszonyának, Dr. Zimányi Krisztinának és Dr. Szalók Csilla, a Turizmus Intézeti Tanszék vezetőjének gijóni látogatása is (2007). A 20. évforduló ismét mozgalmassá vált. 2011-ben karunkra látogatott Dr. Luis Valdés Peláez, a SITA (Sistema de Información Turística de Asturias, Asztúriai Idegenforgalmi Információs Rendszer) igazgatója és a kinti kar dékánja, Dr. Rafael Pérez Lorenzo, aki az évforduló alkalmával két évtizedes eredményes munkámat oklevéllel ismerte el. Az újabb évfordulóról ezúttal a NyelvVilág német-spanyol különszáma [2012/13] (5) emlékezett meg ugyancsak spanyol és magyar szerzők által jegyzett munkákkal. A látogatás fő célja a két kar közötti, kettős diploma bevezetéséről szóló megállapodás aláírása volt, melynek következtében 2014 őszén már három Kereskedelem és Marketing szakos magyar és hat spanyol diák kezdhette meg tanulmányait egymás intézményeiben. Dr. Király Évával, a Kereskedelmi Intézeti Tanszék tanszékvezetőhelyettesével három éves munkával közösen dolgoztuk ki a folyamatosan működő – és folyamatos működtetést igénylő – diákcsereprogram minden egyes lépését. Az Idegenforgalom és Szálloda szakon 2015-re terveztük az indulást, amely talán 2017-ben realizálódhat, remélve azt, hogy felismerik, milyen jelentős vonzerővel bír karunk számára a leendő jelentkezők között.

NYELVVILÁG


42

A kettős diploma kidolgozása azért tartott három évig, mert a mi sajátos oktatási rendszerünk nem kompatibilis Európával. A kapcsolatokban a paritás elvének kellene érvényesülnie, de ennek feltételeit eddig nem sikerült megteremteni. Az ok a tantervi struktúránk „sajátos” jellege, illetve az ezzel több esetben párosuló rugalmatlanság, amik nagyon megnehezítik az ERASMUS tanulmányokat folytató hallgatók kint teljesített tantárgyainak kreditbeszámítását, s igen sok esetben meghosszabbítva itthoni tanulmányaikat is. Mindez nagyban összefügg azzal, hogy Magyarországon a felsőoktatás a közép-európai átlagnál is rosszabbul finanszírozott. A bürokratikus kötöttségek is nagyobbak, és nehézkes a közbeszerzés, amely kimondottan pazarló is. Nálunk még a Bologna-elvet is sokkal merevebben sikerült bevezetni, mint máshol, s mindezt tetézi, hogy a felsőoktatásban fizetésemelés az utóbbi tíz évben nem volt. A két rendszer összehasonlítása Bologna 2 – A 3 év BA + 2 év MA 180 + 120 ECTS 19 ország, ebből EU tagok: Ausztria, Belgium, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Lengyelország, Luxemburg, Olaszország, Szlovákia, Svédország, Horvátország nem EU tagok, pl.: Izland, Montenegro, Norvégia, Svájc

Bologna 2 – B Spanyolország 4 év BA + 1 év MA 240 + 60 ECTS 11 ország, ebből EU tagok: Bulgária, Ciprus, Görögország, Litvánia, Spanyolország, Skócia nem EU tagok, pl.: Grúzia, Moldávia, Oroszország, Örményország, Törökország

Vegyes rendszer Magyarország** 3 vagy 3,5* év BA + 2 év MA 180 vagy 210* + 105 ECTS ------------------18 ország, ebből EU tagok: Anglia, Csehország, Hollandia, Írország, Lettország, Magyarország, Málta, Németország, Portugália, Románia, Szlovénia nem EU tagok, pl.: Albánia, Bosznia és Hercegovina, Fehéroroszország, Macedónia, Szerbia, Ukrajna

Forrás: Joaqim Majó i Fernandez: Las propuestas de Grado en Turismo en el Espacio Europeo de Educación Superior (EEES), Estudios Turísticos, nº 184. (2010), p. 137-181. Número monográfico: El turismo en la Unión Europea; *pl. a BGF KVIK esetében; **Kéri András kiegészítésével

Bologna A és B: a két rendszer kompatibilis, és ezáltal átjárható. Vegyes rendszer: az országok két csoportra oszlanak. A. kompatibilis: Azokra, amelyek úgy alakították ki sajátos szerkezetüket, hogy mindkét rendszer előnyeit képesek legyenek kiaknázni rugalmasságuk, kreditszámuk stb. alapján (Anglia, Portugália, Szlovénia, Csehország, Németország, Hollandia, Írország, Málta, Lettország). Ezek mind EU tagállamok. B. nem kompatibilis: azokra a főként nem EU tagországokra, amelyek szerkezete, felépítése és az eltérő kreditszámok miatt csak korlátozott mértékben képesek a bolognai rendszerhez kapcsolódni. EUs tagország csak kettő, Magyarország és Románia található közöttük. Érdemes megfigyelni, hogy a Bologna A és B csoportban olyan országok is megelőztek – ha nem is minőségi, de – kompatibilitás terén, mint pl. Bulgária, Horvátország. „A legnépszerűbb fogadó ország tanulmányok és szakmai gyakorlat esetén is Németország. Részképzés esetén Franciaország, Spanyolország és Olaszország, szakmai gyakorlati mobilitásban

NYELVVILÁG


43

pedig Spanyolország, Egyesült Királyság, Ausztria és Olaszország áll a népszerűségi ranglista élén.1” A legnépszerűbb fogadó országok a kiutazó ERASMUS magyar mobilitásban, 2007-2012 Országok Németország Franciaország Spanyolország Olaszország Hollandia

Fő 5707 2179 2086 1927 1570

Országok Ausztria Finnország Belgium Egyesült Királyság Lengyelország

Fő 1418 1298 1287 1236 816

Miért jó a kettős diploma? Mert elmélyíti a felsőoktatási intézmények nemzetközi kapcsolatrendszerét, erősítheti a szakmai együttműködést, és ezáltal a felsőoktatás innovációs, modernizációs folyamatához is hozzájárulhat. A hallgatók pedig újfajta szemlélet- és gondolkodásmóddal találkozhatnak, szélesíthetik ismereteiket, tökéletesíthetik nyelvtudásukat. E negyedszázados gyümölcsöző kapcsolat folytatásra érdemes, melyet újabb és újabb színvonalas tartalommal kell megtölteni, olyanokkal, mint például a kettős diploma, melyet a kedvezőtlen feltételek ellenére is működőképessé tettük a Kereskedelem és Marketing szak esetében. A folytatáshoz – és e rendszer működtetéséhez – a legfontosabb feladat, hogy mielőbb megteremtsük e képzés mindenre kiterjedő, konszolidált feltételeit. S végül, de nem utolsósorban köszönettel tartozunk Adela de Paznak, aki az elmúlt negyed század során a leglehetetlenebb kívánságainkat is teljesítette, s ezzel nagyban hozzájárult együttműködésünk sikeréhez, s aki nélkül nem tartanánk ma itt. (1) Dr. Kéri András: Spanyolország bölcsője: Asztúria. Földgömb. 1992/6. András Kéri – Carlos de la Torre: La Hungría de hoy y la Comunidad Europea. Boletín de Información sobre las Comunidades Europeas, n°43 Enero/Febrero, 1993, Universidad de Oviedo, Centro de Documentación Europea, Principado de Asturias, Consejería de Asesoramiento sobre Comunidades Europeas, Oviedo, p. 18-21. Dr. András Kéri – Dr. Carlos de la Torre: Algunas ideas sobre el turismo. Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola, 1999. p. 259. Dr. Kéri András – Szijj Mária – Dr. Carlos de la Torre: Magyar-spanyol idegenforgalmi szótár. BGF KVIK, 2002. Dr. Kéri András – Szijj Mária – Dr. Carlos de la Torre: Spanyol-magyar idegenforgalmi szótár. BGF KVIK, 2003. (2) Dr. Kéri András: Érettségi távoktatással. Távoktatás. 1993/1. Dr. Kéri András: Távoktatás spanyol módra. Távoktatás. 1994/3. Dr. Kéri András: LOGSE, a spanyol NAT. Magiszter. 1998/6-7. (3) Ez a KVIK-en alapított folyóirat az egyetlen, amely karunkon immáron több mint egy évtizede folyamatosan jelenik meg. Költségeit a BGF Idegen Nyelvi és Kommunikációs Intézete maga állja, minden kari vagy főiskolai támogatás nélkül. A NyelvVilágban (2006/3.) asztúriai szerzők tollából megjelent tanulmányok: Dra. Rosa Aza Conejo – Dr. Eduardo A. del Valle Tuero: La economía en Asturias Dr. Luis Valdés Peláez – Dr. Eduardo A. del Valle Tuero: El turismo en Asturias - Principales magnitudes y características Dr. Carlos Arribas Sanchez: El turismo de religión y naturaleza en Asturias (4) Magyarul: Kéri András: Mai asztúr költők a NyelvVilágban – 2006/3, 2008/7, 2009/8, 2010/9., az Agorában 2008/1. Kéri András - Eduardo A. del Valle Tuero: Az ismeretlen természeti paradicsom, Asztúria. Természet Világa. 2008/4. (5) A NyelvVilágban (2012/13.) megjelent spanyol szerzők tanulmányai: Dr. Vicente M. Monfort Mir - Dr. Alejandro M. Obernauer Strauss: El turismo español Dr. Luis Valdés Peláez – Dr. Eduardo A. del Valle Tuero: El turismo en Asturias

1

Erasmus: felsőoktatás - Pályázati pavilon, a Tempus Közalapítvány Magazinja, 2014/ősz.

NYELVVILÁG

44


Las interrelaciones entre la regulación de horarios comerciales y el aumento de grandes formatos de distribución en España DR. F. JAVIER DE LA BALLINA BALLINA1 DR. RODOLFO VÁZQUEZ CASIELLES2 1. Introducción En el proceso de desarrollo de la economía española, en su modernización y tercerización ha tenido mucho que ver la transformación del sector comercial. Hoy bien cabe hablar de un Sector con una estructura equilibrada y bien dimensionada para la economía española, que compatibiliza nuevos comercios de proximidad y especializados de pequeño y mediana tamaño con una densa red de grandes superficies. Efectivamente uno de los principales motores de cambio ha sido el amplio desarrollo de las Grandes Superficies en el Sector Comercial de España. Desde que los primeros Hipermercados se situaban en los accesos de las ciudades, hasta los actuales Grandes Parques Comerciales de Compra y Ocio, pasando por los Centros Comerciales más urbanos, la transformación del Sector se iba acelerando en todos los sentidos, estructuras comerciales, formatos de establecimientos, proveedores y mayoristas, competencia intra e intergrupos, agresividad promocional, cambios en los hábitos de compra. España es uno de los países líderes en Europa en penetración de los Centros Comerciales. Que, tras un parón durante la crisis está volviendo a presentar tasas de inversión y de actividad creciente, especialmente a través de la implantación de nuevos grandes Parques Comerciales. Indudablemente unos de los motores de tales cambios ha sido la Liberalización de los Horarios Comerciales. Un tema recurrente en la literatura europea en los últimos años que ha tratado de estudiar sus efectos bajo tres enfoques principales: los efectos endógenos o sobre el propio sector; los efectos exógenos económicos; y los efectos exógenos sociales. Una parte de la literatura, con mayor énfasis de los autores de marketing, ha estudiado el efecto de la desregulación sobre la estructura del sector considerando dos aspectos principales, la influencia que pueda tener sobre el pequeño comercio y las mejoras que puedan conseguirse en términos de competitividad y productividad. Es más abundante la literatura, proveniente del área de la política económica, que considera los efectos de las bluelaws (este término hace referencia a la legislación sobre los horarios comerciales) sobre la economía. Los aspectos considerados han sido los efectos sobre la creación de empleo y sobre los precios finales de venta al consumidor. Un último tipo de trabajos, de índole más sociológico, se han centrado en evaluar el interés del consumidor por la ampliación de los horarios así como los problemas de organización de los empleados en domingos y festivos.

1 2

Sistema de Información Turística de Asturias Universidad de Oviedo Sistema de Información Turística de Asturias Universidad de Oviedo

NYELVVILÁG

COMERCIO

45

Este trabajo trata de presentar los datos y los principales resultados contrastados por la literatura académica sobre la interrelación entre la decisión política de liberar los horarios y el desarrollo incremental de los Centros Comerciales en España. 2. La evolución de los grandes formatos comerciales en la distribución comercial española Las tendencias en la evolución de la distribución comercial en las últimas décadas son relativamente generales a todos los sectores y zonas geográficas a nivel mundial, aunque hay que asumir distintos matices en su impacto y aplicación por países (Dawson, 2000). En concreto: la relajación en la regulación comercial; la concentración empresarial en grandes corporaciones; la internacionalización empresarial, tanto hacia adentro como afuera; la permanente innovación y modernización tecnológica; y la diversificación en tipo y número de formatos comerciales. Estas cinco tendencias se han venido manifestando con mayor intensidad en la distribución alimentaria, pero de forma creciente y progresiva están transformando también el sector no alimentario. En la Figura 1 y Tabla 1 se sintetizan algunos datos sobre la evolución en número y en cuota de mercado de los principales formatos comerciales de la distribución comercial española. Como se puede observar, el supermercado se ha convertido en el formato comercial líder, con una elevada cuota de mercado y un potencial de crecimiento que sigue sin agotarse. Ciertamente a partir del año 2000 este formato ralentiza su aumento en número de locales para centrarse en su tamaño, con incrementos del 37,3% en la tipología de supermercado mediano (400-999 m2) y nada menos que de un 158,6% en el formato de supermercado grande (1000-2499 m2). Figura 1: Cuota de mercado en el sector de alimentación por formatos comerciales

Fuente: Elaboración propia a partir de los datos del Ministerio de Agricultura

NYELVVILÁG


46

Tabla 1: Número de establecimientos por formatos comerciales 1988 2000 2007 2010 2013 C.COMERCIALES 71 300 484 652 669 HIPERMERCADOS 99 318 399 413 444 SUPERMERCADOS* 5.292 13.423 15.014 16.012 18313 E. TRADICIONALES 92.484 48.849 36.069 24.610 23214 *supermercados en sentido estricto Fuente: Elaboración propia a partir de los datos de Anuarios Nielsen y AECC El formato de los hipermercados experimentó un gran crecimiento durante los años 80 y 90, pero desde entonces se ha producido una importante ralentización, que debe relacionarse con el impulso de los centros comerciales, ubicación física donde ejercen la función de empresa locomotora. Los datos más recientes del Anuario Nielsen relativo al año 2013 corroboran una importante ralentización de las tasas de crecimiento de estos formatos comerciales: aperturas de 68 nuevos supermercados grandes y de 39 supermercados de tipo discount a costa de la pérdida de 13 supermercados medianos. Así como la apertura de 17 nuevos centros comerciales en los tres últimos años, y de un gran tamaño. Por su parte se mantiene la constante reducción en el formato de establecimientos tradicionales, con una nueva caída anual del 3,9%, más alta en el caso de las droguerías y perfumerías (de hasta un 9,8%), en tanto que los autoservicios disminuyen en un 1,8% y las tiendas tradicionales de alimentación lo hacen en un 2,9%. 2.1. El caso de los Centros comerciales en España La introducción de los Centros Comerciales en España es un claro caso de “europeización” de la distribución comercial española. Así, aunque ya existían algunos precedentes aislados desde el 1973 con pequeños centros comerciales, como SALESAS en Oviedo, lo cierto es que fue la entrada en la Unión Europea lo que aceleró la inversión francesa en España a través de la fórmula de los Hipermercados, y con ellos en un primer desarrollo aparecen las galerías comerciales vinculadas a los mismos. Pero el gran auge de los Centros Comerciales se produce en España en la década de los años 90, ya bajo la fórmula de un edificio con plantas independientes pero con el hipermercado como locomotora, estamos ya en la figura de los Centros Comerciales medianos. Así, España ha pasado a convertirse en el sexto país europeo con mayor dotación de Centros Comercial, a pesar de las grandes diferencias en tamaño y población con otros países como Rusia, Francia y Alemania.

NYELVVILÁG

COMERCIO

47

Figura 2: Ranking europeo de centros comerciales

Entender la tipología, según superficie comercial (SBA: superficie bruta alquilable) es fundamental para analizar la evolución en formato de los Centros Comerciales en España y en Europa. Tabla 2: Criterios de clasificación de los centros comerciales

Se ha producido, como en el caso de los supermercados, un importante crecimiento en tamaño de los nuevos Centros Comerciales, yendo a la figura del Parque Comercial, que incluye varios edificios comerciales distintos junto a cadenas de ocio. Así nos lo indica el siguiente gráfico, donde se puede observar con toda claridad cómo el incremento en superficie es tres veces superior al aumento en número de nuevos centros comerciales en España.

NYELVVILÁG


48

Figura 3: Evolución comparada en superficie y en número de centros comerciales

De una forma más concreta, de acuerdo al desglose de la figura 4, se puede observar cómo aunque tan sólo el 14% de los centros comerciales españoles son del tipo muy grande absorben el 15,5% de la superficie, y cómo los centros grandes, que representan también un 14%, incluyen más del 25% de la superficie, de los locales y de las plazas de aparcamiento. Figura 4: Datos comparados según tipos de centros comerciales

NYELVVILÁG

COMERCIO

49

Una tendencia al mayor tamaño muy presente en los años 2011 y 2012, con la apertura de 17 nuevos Centros, con más de 1.000.000 de metros cuadrados de nueva SBA, incluyendo las ampliaciones de Centros existentes. Destacando tres casos por encima de los 150.000 metros cuadrados cada uno: MARINEDA CITY en La Coruña, RIO SHOPPING en Valladolid y ZENIA BOULEVARD en Alicante. Por otra parte, tras la situación de crisis inmobiliaria que afectó duramente la inversión en Centros Comerciales, y la económica que impactó en su actividad, se vuelve a observar un cierto repunte en su actividad. Los datos más recientes apuntan a un incremento del 3,9% en la afluencia de público a los centros comerciales españoles, aunque se mantienen los problemas en la tasa de desocupación, con la cifra de un 9% en cuanto a la SBA total y del 15% en cuanto al número total de locales, también han mejorado, en 2 y en 1 punto porcentual, respectivamente respecto al año anterior. Los Centros Comerciales con mayor tasa de locales sin ocupar son los de tamaño pequeño, con un 11% de SBA vacía y un 21% de locales desocupados. Los Centros Comerciales de tamaño grande con un 10% de SBA sin ocupar y un 19% de locales vacíos, demuestran un mejor comportamiento, con las menores tasas de desocupación en el momento actual. Cada caso es único, pero quizá pueda afirmarse que en la actualidad los Centros Comerciales más grandes son los que cuentan con el favor del público al concentrar una oferta mayor y más variada, con todas las ventajas añadidas de unas instalaciones amplias y de gran capacidad (parkings, zonas comunes, etc.) Por tamaño de local la mayor desocupación se concentra en los locales de hasta 200 m² (16% de la SBA y 17% de locales), siendo los mayores de 1.500 m² los que menor tasa de desocupación registran (5% de SBA y 8% de locales), es decir, que cuanto más grande es el local, menor probabilidad de quedar desocupado tiene. Estas cifras se basan en la superficie total de 135 centros comerciales de toda España con datos en 2011 y se excluyen cesiones de mall, cajeros automáticos, almacenes y oficinas. Las ventas medias en los Centros Comerciales en 2011 lograron una media anual de 2.500 €/m², lo que supone una caída del 12% con respecto a las ventas medias del año anterior. Igualmente los locales menores de 50 m² son los que contaron con ventas más elevadas, 5.500 €/m², mientras que los mayores de 1.500 m² alcanzaron las ventas más bajas, 2.000 €/m², siendo estos últimos los que mayor descenso de ventas experimentaron con respecto al año 2010 (14%). Por sectores, son las actividades de Ocio y Restauración las que menores cifras de ventas registran, debido probablemente a la evolución económica actual, en la que los hábitos de la alimentación fuera del hogar y del tiempo de ocio pasan por reducir el gasto sin cambiar de local o actividad lúdica y optan por establecimientos más económicos, así como disminuir la frecuencia de consumo fuera del hogar.

NYELVVILÁG

50


Figura 6: Tasas de variación según el tamaño del local del centro comercial

3. La liberalización de los horarios comerciales y los centros comerciales Europa, en general, ha asistido a un importante proceso de Liberalización de los Horarios Comerciales, más concretamente la apertura de los establecimientos en domingos y festivos, que ha afectado de forma importante, casi radical, a las transformaciones del sector, entre ellas el desarrollo de los Centros Comerciales en número y en tamaño. El Modelo español, al menos en su ordenación legal, se pronuncia por la Liberalización de los Horarios Comerciales, si bien existen importantes diferencias entre las regiones autónomas, por ejemplo: 1. La Comunidad de Madrid permite la libre apertura sin límite alguno. 2. Tres Comunidades autónomas, las de Galicia, Cantabria y Extremadura, se sitúan por encima del mínimo estatal, con 16 y 14 domingos/festivos de apertura respectivamente. 3. La gran mayoría de las CC.AA. se sitúan en el mínimo legal estatal de aperturas de 10 domingos/festivos. Evidentemente la cuestión de la liberalización de los horarios comerciales no es exclusiva de España, ni mucho menos, sino también de debate y objeto de Modelo Político en los países de la Unión Europea. En principio cabe plantear la existencia de cuatro principales modalidades de ordenación en Europa: 1. Los Modelos Liberales, de liberalización total o amplia, donde cabe situar el caso de Suecia. 2. Los Modelos Intermedios, con fijación de máximos de aperturas, es el caso de Alemania, por ejemplo, y de la mayoría de los países de la UE. 3. Los Modelos de Intervención Externa, donde la regulación de horarios viene determinadas por normas de carácter laboral o social, como Francia. 4. Los Modelos Restrictivos, que limitan fuertemente las posibilidades de aperturas del comercio en domingos/festivos, como Austria y Dinamarca por ejemplo.

NYELVVILÁG

COMERCIO

51

Lo cierto es que son mayoría los países de la UE con marco regulador de los horarios comerciales, en tanto que aquellos que permiten la liberalización son minoría, es el caso de Suecia, Luxemburgo y Portugal, y aún así, estos dos últimos acompañan la misma de otras normas de ordenación de las aperturas. Además, merece la pena destacar la inclusión de varios aspectos relevantes a la ordenación de los horarios, más allá de la mera apertura de los domingos/festivos, por ejemplo: el intervalo mínimo y máximo de horario de apertura diaria para el establecimiento, limitaciones al horario de apertura en sábados, métodos de elección de los domingos/festivos de apertura, especialmente con el caso de las Navidades, incluso limites al horario de funcionamiento del comercio en caso de apertura permitida Por otra parte, las propias instituciones de la UE, y de forma más notable la Comisión Europea, han venido afirmando que la cuestión de la liberalización de los horarios comerciales en nada afecta a la libertad del mercado interior europeo ni a la libre circulación de mercancías, por lo que en consecuencia no se opone a la existencia de legislación diferenciada a nivel nacional sobre el tema. Tabla 3: Marco normativo europeo sobre Horarios Comerciales

Alemania Austria

Bélgica

Dinamarca

España Francia

Finlandia

Grecia

Máximo de 4 Domingos/Festivos de apertura No se permite la apertura en Domingos/Festivos. Establece un horario máximo semanal de 66 horas. Limita la apertura en Sábado hasta las 19.00 horas. No permite la apertura en Domingos. No permite la apertura en Festivos salvo que sea Lunes. Horario máximo Semanal de 48 horas. Establece Intervalos de horarios. Fija el cierre máximo en Viernes y Sábado en las 21.00 horas. Fija como únicas aperturas los Festivos de Pascua y los Domingos de Navidades. Establece intervalo de mínimos y máximos. Fija la apertura máxima en Sábado en las 17.00 horas. Mínimo de 8 días y libertad de máximos de acuerdo a las CC.AA. Libertad de horario de apertura y de cierre. Libertad total para locales inferiores a los 250 metros cuadrados. Libertad total en las denominadas Zonas Turísticas. No permite la apertura de los establecimientos comerciales que precisen de empleados Establece la apertura máxima de 5 Domingos con horario limitado de 12 a 21.00 horas. Así como un máximo de 4 horas los Festivos aunque caigan de Lunes. Fija un intervalo de horario. Establece la apertura máxima en Sábado en las 18.00 horas. Solo permite excepciones en aperturas por motivos turísticos. Establece un horario máximo de 48 horas a la semana. Cuenta con Intervalo de Horarios. Pone el máximo de apertura en Sábado en las 18.00 horas.

NYELVVILÁG


52

Permite la apertura de los Domingos del mes de Diciembre Permite añadir 8 Domingos/Festivos del resto del año con permiso del Italia: Ayuntamiento, pero a cambio se obliga al cierre de mediodía en un día de la semana. Luxemburgo Fija Libertad en aperturas de Domingos/Festivos pero con intervalos horarios Permite un total de 12 Domingos/Festivos pero con cierre máximo a las Países Bajos 19.00 horas. Establece, para los demás días un horario máximo de 6.00 a 22.00 horas. Libertad Total pero las aperturas en el mes de Diciembre pueden llegar hasta Portugal las 24.00 horas en tanto que los demás Domingos/Festivos el horario máximo es de 08 a 13.00 horas. Reino Unido Libertad de Domingos/Festivos pero máximo de 6 horas de apertura. Suecia Libertad total por carencia de normativa. Tabla 4: Posición de la UE sobre Libertad de Horarios La Comisión no tiene previsto tomar medidas de armonización en los temas de los Horarios Comerciales: “La UE tiene en cuenta la existencia de Comisión consideraciones de índole histórica, cultural, turística, social y religiosas que corresponden a cada Estado”. “El Parlamento Europeo espera que la Comisión tome las medidas necesarias para garantizar que por regla general no se trabaje los domingos y festivos, con Parlamento excepción del ámbito sanitario, de los transportes y de la gastronomía, así como de los abastecimientos vitales y del orden público y seguridad” (Resolución 9/Abril/1992) Es más, la Comisión Europea se muestra neutral al considerar la diversidad de cuestiones sociales y culturales que afectan a la cuestión. Incluso el Parlamento Europeo ha aprobado una resolución en la que solicita la intervención de la UE para evitar el trabajo en domingos/festivos fuera de los sectores vitales para la sociedad. La cuestión es, pues, analizar los posibles efectos que la Liberalización de los Horarios Comerciales puede tener sobre la distribución comercial. Burt (2010) ha señalado al concepto tiempo como uno de los factores clave en la evolución del comercio en Europa, y lo hace bajo la consideración de que el tiempo en las decisiones de los consumidores constituye un factor de diferenciación crítico para el desarrollo de las estrategias de localización y configuración de los distintos formatos de establecimientos. También la literatura sociológica plantea la existencia de nuevas tendencias tanto en los tiempos sociales como en los individuales que marcan nuevas necesidades y comportamientos en el uso del tiempo de la compra. En tal sentido, parece relevante considerar que la regulación de los horarios comerciales afecta al modelo de tiempo del consumidor. Jacobsen y Kooreman (2005) encontraron en su estudio que la desregulación de horarios había provocado un aumento del tiempo dedicado a la compra por los consumidores holandeses. Los horarios comerciales deben ser considerados como una variable estratégica, siendo clave el saber elegir el mejor horario dentro de las posibilidades que ofrece la legislación vigente. De hecho, no todos los formatos comerciales usan todo el margen de apertura de horarios que

NYELVVILÁG

COMERCIO

53

permite la regulación comercial. Los trabajos de Halk y Trager (1999) concluyen que las grandes superficies lo hacen más que las medianas y que los pequeños establecimientos. El estudio realizado en Alemania por Kosfeld (2002) encuentra que, tras 20 meses de vigencia de la desregulación de horarios, disminuye el porcentaje de establecimientos que abren más días y horas, desde un 60% inicial a un 40%. Tales resultados llevan a plantearse la cuestión del porqué los establecimientos comerciales declinan utilizar la liberalización de los horarios, bien desde el principio de la liberalización o bien con posterioridad. Si las investigaciones de mercado indican que hay demanda suficiente (Grove y Gentry, 2003; Geiger, 2007), la respuesta a dicha cuestión puede analizarse desde la perspectiva estratégica. Los distintos formatos comerciales buscan ajustar los horarios al comportamiento de los consumidores, siempre en términos de coste/beneficio, pues la extensión de los horarios comerciales presiona demasiado los costes fijos, sobre todo los de personal, y además hay un coste adicional de romper las costumbres del consumidor. En resumen, la desregulación de los horarios comerciales plantea a los distintos formatos comerciales un problema de equilibrio estratégico entre los costes y las preferencias de los consumidores que desde luego no son de tipo lineal, sino todo lo contrario, pues la variación de costes es proporcionalmente distinta en función de las horas elegidas. 3.1. Principales efectos derivados de la desregulación de horarios comerciales En general, en los últimos años puede hablarse de una tendencia a la ampliación de los horarios comerciales en Europa. Sin embargo, existen grandes diferencias en la regulación del comercio entre países europeos, explicadas principalmente por la polaridad del proceso de desregulación de los países frente al proceso regulador de las regiones (BCE, 2001). Tal proceso ha venido acompañado de una extensa e intensa literatura sobre la relación entre la regulación de horarios comerciales con los cambios en los formatos del sector y con las variables macroeconómicas de empleo y de nivel de precios. Las principales conclusiones de la literatura proponen que la desregulación produce un aumento de los formatos de grandes superficies, desplazamientos relevantes en las cuotas de mercado que favorecen a los formatos de mayor tamaño, incremento en los niveles de empleo del sector, a la par que mejores salarios y mayor productividad laboral. Por otro lado, una mayor libertad de horarios conlleva niveles de precios menores y más ventajosos para el consumidor (Hoffmaister, 2006). Sin embargo, tales resultados no siempre son tan concluyentes, posiblemente por la enorme diversidad de la literatura según países de estudio, metodologías utilizadas y tipos de efectos considerados. Tanguay, Vallee y Lanoie (1995) concluyen que la ampliación de horarios favorece a los formatos de mayor superficie a través de la atracción de las pequeñas compras, pero Baker (2002) afirma que además este fenómeno de traslación de compras se hace también desde los centros comerciales pequeños hacia los más grandes. En cualquier caso, la literatura sobre el tema aconseja considerar la existencia de importantes diferencias por tipos de productos y según las horas de compra. Los productos de consumo (alimentación, hogar) son mucho más inelásticos, por lo que sus aumentos de ventas serán infra proporcionales a los costes, en tanto que los productos de compra (equipamiento personal y del hogar) son más elásticos, con un aumento sobre proporcional en sus ventas a los costes. En consecuencia, el incremento de las ventas se produce mediante un efecto multiplicativo que traslada los ahorros de la compra funcional a una mayor compra hedónica.

NYELVVILÁG

54


Los costes añadidos de ampliar horarios deberían cargarse constantemente y de forma igual en cada una de las horas de apertura, lo que supondría precios relativamente altos en horas de bajo coste y bajos en horas de mayor coste. Por tanto, solo en el caso de muchas tiendas abiertas con la demanda alta y pocas con la demanda baja se conseguiría el objetivo de eficiencia del sector. Además, no se produce una redistribución lineal de las ventas semanales entre más días o más horas comerciales, dada la evidencia de que las aperturas en domingo consiguen ventas por hora muy superiores en una relación de 5 a 8 horas (Barnes, 1984), un mayor número de compradores y tipos de compras muy diferentes. Por otra parte, Skuterud (2005) estudia las variaciones en el empleo según días de apertura y encuentra que el aumento no es proporcional al número de domingos dado que el nuevo empleo para atender tales días se acompaña de reducciones de empleo en semana. Y que, además, el incremento del empleo es moderado a nivel agregado. En primer lugar, porque sólo las grandes superficies asumen los nuevos días de aperturas, y en segundo lugar por las rigideces de la normativa laboral (Sala, 2004). Además, aun asumiendo un efecto positivo sobre el empleo, la literatura sobre el tema sugiere considerar que se trataría de trabajadores temporales, principalmente a tiempo parcial, y una alteración importante en las condiciones laborales y sociales del empleo en el sector de la distribución comercial (Freathy y Sparks, 1995). Finalmente, la mayoría de los trabajos sugieren que la desregulación favorece un aumento de los precios, sencillamente como consecuencia de un incremento de los costes fijos (Aranda, Casares y Marín, 2002). Pero son también varios los trabajos donde se concluye que no hay variaciones en los precios finales, bien porque el sector absorbe tales costes, bien porque los formatos comerciales que amplían sus horarios consiguen un cierto aumento en su demanda (Grunhagen y Mittalstaedt, 2001; Inderst e Irmen, 2005). Es más, en un estudio más reciente, Reddy (2012) estima que la desregulación de los horarios ha permitido bajar los precios en Alemania en un 0,42%, señalando al aumento de la competencia como el principal factor explicativo y no así a los costes. Incluso las reducciones de precios obtenidas podrían tener explicación en otras variables comerciales distintas, como la presencia del formato de tiendas de descuento en el sector o la intensidad en el uso de las marcas de distribuidor (Matea y Álvarez, 2011). 7. Conclusiones La Distribución Comercial española ha asistido a una transformación importante basada en una fuerte polarización: el desarrollo de los supermercados para el comercio alimentario y de los centros comerciales para el comercio mixto. Además, ambos formatos están coincidiendo en una lucha por el tamaño, Así los nuevos supermercados son más grandes mientras cierran los más pequeños. Análogamente crecen los Centros Comerciales, superada la fase del hipermercado como locomotora hoy los nuevos centros comerciales toman la figura de grandes parques comerciales con varios edificios de atracción, esencialmente las grandes superficies especializadas y el ocio. Uno de los motores de este proceso de cambio ha sido la liberalización de los horarios comerciales cuyos efectos se sienten, en primer lugar, dentro de la estructura y actividad del propio Sector del Comercio, pero tiene efectos económicos y sociales. Sin lugar a dudas, el principal efecto competitivo, interno al sector, que se produce es la traslación de volumen de mercado, esto es, de ventas de unos formatos de comercio a otros, en definitiva se trata de una ventaja competitiva que se añade a las grandes superficies y que habrán de suponer cambios radicales en la cantidad y calidad del comercio, a través del cierre directo y diferido de

NYELVVILÁG

COMERCIO

55

otros pequeños y medianos comercios, de muy distinto tipo, eso sí, sin que ello haya demostrado mejoras claras de productividad. La traslación de las compras fuertes para el hogar desde los supermercados, y sobre todo la lucha por los segmentos de equipamiento personal (textil y calzado) y para el hogar, donde las grandes superficies y centros comerciales tratan de conseguir el mercado del pequeño comercio especializado, además de atraer compras impulsivas y no planificadas del comprador, son los únicos orígenes de aumentos de ventas que compensen los mayores costes a soportar por el sistema comercial. Pero las consecuencias de índole económica que la liberalización supone pueden ser relevantes para toda la sociedad. El argumento del beneficio en precios, esto es sobre el IPC, se ha demostrado como cierto, sin embargo la bondad del mismo es bien limitada y reducida. La reducción del ahorro de las familias, originadas por las compras impulsivas, es también de bajo valor, pero en todo caso añade perjuicios al sistema financiero, como también la financiación de las mayores compras que las grandes cadenas harán a sus proveedores, jugando con unos plazos de pago bien largos. El efecto quizá, más importante al respecto, sea sobre el empleo, pues no ha quedado demostrado que realmente se generen ganancias en puestos de trabajo, ciertamente hay una clara tendencia hacia mayor trabajo asalariado en el sector, y con formulaciones de gran flexibilidad (también interesantes para algunos colectivos sociales), en tanto que el autónomo disminuye progresivamente su participación en el sector. Es evidente que el trabajo asalariado se detecta rápidamente en tanto que el autónomo se pierde con mayor lentitud. Por otra parte, debe considerarse asimismo el efecto indirecto sobre el empleo que se puede producir en el sector proveedor de bienes y servicios por los ajustes de márgenes, ampliación de plazos de pago y reducción de inversión. Desde la perspectiva social no queda clara la demanda de los consumidores sobre la liberalización de los horarios comerciales, en tan sentido puede llegar a plantearse un efecto no deseado de modificación de los hábitos sociales, más que una exigencia real de los mismos. El efecto perjudicial sobre los trabajadores, en términos de calidad de vida laboral y sobre todo personal y familiar es uno de los más manifiestos. A considerar más si cabe toda vez que más del 60% de sus activos son femeninos, elemento central y principal del núcleo familiar. Bibliografía Aranda, E.; Casares, J. y Martín, V. (2002): “Los horarios en distribución comercial”, Distribución y Consumo, Julio-Agosto, 19-33. Baker, R. (2002): “The impact of the deregulation of retail hours on shopping trip patterns in a mall hierarchy: an application of the RASTT model to the Sydney Project (1980-1988) and the global vacant shop problem”, Journal of Retailing and Consumer Services, 9, 155-171. Barnes, N.G. (1984): “New shopper profiles: Implications of Sunday sales”, Journal of Small Business Management, July, 32-39. BCE (2001): “Structural features of the distributive trades sectors and their impact on euro and price developments”, Occasional Paper, 128. Brown, S. (1987): “Institutional change in retailing: A review and synthesis”, European Journal of Marketing, Vol. 21, Nº 6, 5-36.

NYELVVILÁG

56


Burt, S. (2010): “Retailing in Europe: 20 years on”, The International Review of Retail, Distribution and Consumer Research, 20, 1, 9-27. Dawson, J. (2000): “Retailing at Century end: Some Challenges for management and research”, The International Review of Retail, Distribution and Consumer Research, Vol. 10, Nº 2, 119-148. Freathy, P. y Sparks, L. (1995): “Flexibility, labour segmentation and retail superstores managers: the effects of Sunday trading”, The International Review of Retail, Distribution and Consumer Research, Vol. 5, Nº 3, 361-385. Geiger, S. (2007): “Exploring night-time grocery shopping behavior”, Journal of Retailing and Consumer Services, 14, 24-34. Grunhagen, M. y Mittelstaedt, R.A. (2001): “The impact of store hours and redistributive income effects on the retail industry: some projections for Germany”, International Review of Retail, Distribution and Consumer Research, Vol 11, Nº 1, 49-62. Halk, K. y Trager, U. (1999): “Wiewirkt das neue Landeschlubgesetz auf den Einzelhandel?”, IFO Schnelldienst, 1-2, 7-13. Hoffmaister, A.W. (2006): “Barriers to retail competition and prices: Evidence from Spain”, FMI Working Paper, WP/06/231. Inderst, R. e Irmen, A. (2005): “Shopping hours and price competition”, European Economic Review, 49, 1105-1124. Jacobsen, J. y Kooreman, P. (2005): “Timing constraints and the allocation of time: The effects of changing hours regulations in The Netherlands”, European Economic Review, 49, 9-27. Kosfeld, M. (2002): “Why shops close again: An evolutionary perspective on the deregulation of shopping hours”, European Economic Review, 46, 51-72. Matea, M. y Mora, J. (2011): “La estructura de la distribución comercial y su efecto sobre los precios en el área del euro y en España”, Boletín Económico del Banco de España. Nº 43, 41-56. Reddy, K. (2012): “Price effects of shopping hours regulations: Evidence from Germany”, Economic Affairs, February, 49-54. Sala, X.-I (2000): La liberalización de los horarios comerciales, University of Columbia, www.columbia.edu. Skuterud, M. (2005): “The impact of sunday shopping on employment and hours of work in the retail industry: Evidence from Canada”, European Economic Review, Vol. 49, 1953-1978. Sugie, Y.; Zhang, J. y Fujiwara, A. (2003): “A weekend shopping activity participation model dependent on weekday shopping behavior”, Journal of Retailing and Consumer Services, 10, 335343. Tanguay, G.A.; Vallee, L. y Lanoie, P. (1995): “Shopping hours and price levels in the retailing industry: A theoretical and empirical analysis”, Economic Inquiry, Vol. 33, July, 516-524.

NYELVVILÁG

TURISMO

57

Evolución y situación del turismo rural en España DR. LUIS VALDÉS1 – EDUARDO DEL VALLE2 – INÉS SUSTACHA3 1. Introducción El presente artículo recoge un análisis de la evolución y situación actual del turismo rural en el contexto nacional, un segmento que no ha parado de crecer en los últimos años y que por su relación con el medio rural y natural es imprescindible conocer. Este artículo está estructurado en varios apartados que describen la evolución experimentada por el turismo rural en nuestro país, analizando asimismo las características más relevantes en España a través de las particularidades que presentan las distintas regulaciones legales vigentes. También se presentan las principales magnitudes relativas a viajeros, pernoctaciones y grado de ocupación que ofrece el Instituto Nacional de Estadística (INE) y finalmente se realizan unas reflexiones y unas conclusiones de cara a la competitividad del turismo rural. 2. Los inicios del turismo rural en España Aunque hay una primera etapa en el turismo español a finales de los años 60 para la puesta en marcha de un programa de vacaciones denominado “casas de labranza” (Bote, 1987), cabe señalar que el turismo rural no comienza su verdadero desarrollo en España hasta mediados de los años 80. Fueron unos comienzos difíciles por lo novedoso del producto pero que empiezan a dar sus frutos en la década de los años 90 con un crecimiento muy dinámico de la actividad turística en el medio rural a lo largo de todo el país. No obstante, hay dos aspectos que han caracterizado notablemente la evolución y situación del turismo rural, especialmente en estas etapas iniciales. El primero de ellos es el importante volumen de ayudas recibidas de los Fondos europeos que financiaban las iniciativas comunitarias LEADER y los programas nacionales PRODER, destinados a la diversificación socioeconómica del medio rural y a poner freno a la regresión demográfica que se estaba produciendo en las zonas rurales. Las actividades turísticas acapararon la mayor parte de los fondos europeos destinados al desarrollo rural (Instituto Geográfico Nacional, 2008) a los que hay que sumar las iniciativas vinculadas a los Planes de Dinamización Turística puestos en marcha por el gobierno nacional en colaboración con las comunidades autónomas. Los Planes de Dinamización Turística, promovidos en el seno del 2º Plan Marco de Competitividad del Turismo Español (1996–1999), estaban consignados para el desarrollo de destinos turísticos emergentes y permitieron que municipios y zonas rurales se vieran favorecidos para la puesta en valor y el uso turístico de su patrimonio natural y cultural, apoyando el desarrollo de iniciativas de turismo rural. En segundo lugar, esa etapa incipiente de creación de oferta de alojamiento, con cuantiosas ayudas públicas, coincide con la transferencia a las comunidades autónomas de las competencias en materia de ordenación y promoción del turismo, iniciándose un proceso de regulación y ordenación jurídica de la actividad del alojamiento rural a nivel autonómico. Director, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo Investigador, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo 3 Investigadora, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo 1 2

NYELVVILÁG

58


El proceso de transferencia de competencias es una consecuencia de la Constitución Española de 1978 y la aprobación de los Estatutos de Autonomía que permiten a las comunidades asumir una competencia exclusiva, al menos en lo que a la ordenación de empresas y servicios turísticos se refiere. La Constitución Española establece que las comunidades autónomas podrán ser titulares de la totalidad de las funciones y potestades públicas en relación con el turismo: esto es, podrán dictar normas y ejecutarlas, posibilidad que ha sido aprovechada por las comunidades autónomas, al incorporar a sus respectivos Estatutos de Autonomía la competencia sobre turismo con el carácter de exclusiva. Por otra parte, el Estado español asume las competencias de promoción exterior, de acuerdo con el Real Decreto 6672/1985, de 19 de abril. 3. Características de las regulaciones vigentes Las primeras normas sobre turismo rural aprobadas por las diferentes comunidades, se dirigían esencialmente hacía la elaboración de decretos para la regulación de los alojamientos en el medio rural dentro de cada comunidad (Blanquer, 2000; Melgosa, 2004; Pérez, 2001) y no existe una visión global de regulación de la actividad turística en el medio rural. Unas normas básicas y con una visión muy regional ya que no existía un modelo previo o una perspectiva nacional que sirviera de referencia para regular esta nueva oferta de alojamiento. El constante crecimiento de la actividad turística en el conjunto del estado español llevó a que las propias comunidades autónomas iniciaran un proceso de revisión de la legislación turística en su conjunto y todas ellas fueron aprobando sus respectivas leyes de turismo, para ya incluir el alojamiento de turismo rural como una actividad turística más, además de incorporar, en algunos casos, normativas relativas a actividades de turismo activo que en gran medida se son actividades vinculadas al medio rural. En el caso de las normas relativas a los alojamientos rurales, se mantiene esa perspectiva interna en el enfoque normativo y a su vez con normas proteccionistas que colisionaban con otras, especialmente con las de libre comercio que promueve la Unión Europea. La entrada en vigor de la Directiva 2006/123/CE del Parlamento Europeo y del Consejo, de 12 de diciembre de 2006, relativa a los servicios en el mercado interior (DO L376 de 27.12.2006) ha supuesto la necesaria revisión y reforma de aquellos elementos existente en las leyes autonómicas y decretos contrarios a dicha norma. Así pues, nos encontramos ante un proceso normativo, continuo desde hace 30 años, que ha supuesto la existencia de 17 corpus diferentes en España (Figura 1: Normativa autonómica de turismo rural).

NYELVVILÁG

TURISMO CC. AA.

NORMATIVA

Ley 13/2011, de 23 de diciembre, del Turismo de Andalucía Andalucía Decreto 20/2002 de 29 de enero de turismo en el medio rural y turismo activo Decreto Legislativo 1/2013, de 2 de abril del Gobierno de Aragón, por el que se aprueba el texto refundido de la Ley del Turismo de Aragón Decreto 69/1997 de 27 de mayo de 27 de mayo, Aragón sobre ordenación y regulación de los alojamientos turísticos denominados Viviendas de Turismo Rural Decreto 125 /2004, de 11 de mayo, Reglamento de Alojamientos turísticos al aire libre Asturias Ley 7/2001, de 22 junio, de Turismo (Principado Decreto 143/2002, de 14 de noviembre de de) Alojamientos de Turismo Rural Ley 8/2012, de 19 de julio, del Turismo de las Illes Balears Decreto 20/2015 de 17 de abril (Reglamento Ley de Turismo 8/2012) Baleares (Illes) Decreto 60/2009 de 25 de septiembre, por el cual se establecen la unificación de los procedimientos y la simplificación de los trámites en materia turística, y también la declaración responsable de inicio de las actividades turística Ley 7/1995, de 6 abril, de Ordenación del Turismo Canarias Decreto 142/2010, de 4 de octubre Reglamento de la Actividad Turística de Alojamiento Ley 5/1999 de 24 de marzo, (Texto consolidado) de ordenación del turismo de Cantabria Decreto 83/2010 de 25 de noviembre por el que se regulan los establecimientos de alojamiento turístico Cantabria en el medio rural Decreto 39/2014, de 31 de julio, por el que se regulan los alojamientos turísticos en Cabañas Pasiegas Ley 14/2010, de 9 diciembre, de Turismo de Castilla y León Castilla y León Decreto 75/2013 de 28 de noviembre, por el que se regulan los establecimientos de alojamiento de turismo rural

Castilla-La Mancha

Ley 8/1999, de 26 mayo, de Ordenación del Turismo Decreto 93/2006, de 11 de junio de Ordenación del Alojamiento Turístico en el Medio Rural

59 FIGURAS DE ALOJAMIENTO Casa Rural Hotel Rural Apartamento Turístico Rural

Vivienda de Turismo Rural Hotel Rural

Casa de Aldea Hotel Rural Apartamento Rural Hotel Rural Alojamiento de Agroturismo Alojamiento de Turismo de interior

Casa Rural Hotel Rural Palacios y Casonas de Cantabria Posadas de Cantabria Casas de Labranza Cabañas Pasiegas

Hotel Rural Posada Casa Rural Venta Casa Rural Alojamiento Rural singular Albergue Rural Complejo de turismo rural Explotaciones de Agroturismo

NYELVVILÁG


60

Cataluña

Comunidad Valenciana

Extremadura

Ley 13/2002, de 21 junio, de Turismo Decreto 183/2010, de 23 de noviembre, de establecimientos de alojamiento turístico Resolución EMO/362/2013, de 18 de febrero, sobre criterios para el otorgamiento de categoría a los establecimientos de turismo rural Ley 3/1998, de 21 de mayo, de Promoción y Ordenación del Turismo Decreto 184/2014, de 31 de octubre, del Consell, regulador del alojamiento turístico rural en el interior de la Comunitat Valenciana Ley 2/2011, de 31 de enero, de desarrollo y modernización del turismo de Extremadura Decreto 204/2012, de 15 de octubre, por el que se establece la ordenación y clasificación de los alojamientos de turismo rural

Casas de payés o establecimientos de agroturismo Alojamiento rural Casa rural Acampada en finca particular con vivienda habitada Albergue turístico Hotel Rural Apartamento Rural Casa Rural Chozos Turísticos

Hospederías rurales Ley 7/2011 de 27 de octubre, del turismo de Galicia Pazos y otras Galicia Decreto 191/2004, de 29 de julio, de edificaciones singulares establecimientos de turismo rural Casas rurales Aldeas de turismo rural Ley 2/2001, de 31 de mayo, de Turismo Decreto 14/2011, de 4 de marzo, por el que se La Rioja Casa Rural aprueba el Reglamento de desarrollo de la Ley 2/2001, de 31 de mayo, de Turismo de La Rioja Hotel Rural Madrid Ley 1/1999 de 12 de marzo, de Ordenación del Casa Rural (Comunidad Turismo Apartamento de de) Decreto 117/2005 de 20 de octubre turismo rural Casa rural Ley 12/2013, de 20 de diciembre, de Turismo de la Otro tipo de Murcia Región de Murcia alojamiento singular de (Región de) Decreto 76/2005 de 24 de junio de 24 de junio, por carácter etnográfico el que se regulan los alojamientos rurales Hospedería Rural Ley Foral 7/2003, de 14 de febrero, de Turismo Casa Rural Navarra (C. Decreto Foral 243/1999 de 28 de junio Hotel Rural Foral de) Decreto Foral 44/2014, de 28 de mayo, de Apartamentos agroturismo Turísticos Rurales Agroturismo Ley 6/1994 de 16 de marzo de ordenación del Casa Rural turismo Hotel Rural País Vasco Decreto 199/2013, de 16 de abril, por el que se Apartamento Rural regulan los establecimientos de alojamiento turístico Albergue Turístico en el medio rural Rural Fuente: elaboración propia. Nota: la normativa ha sufrido modificaciones parciales en la mayoría de los casos

NYELVVILÁG

TURISMO

61

4. Análisis de las principales magnitudes La actividad turística vinculada a los alojamientos rurales, supone un total de 2.822.947 viajeros en el conjunto de España, lo que supuso un incremento del 12,5% con respecto al año anterior rompiendo la senda de decrecimiento de los últimos dos años. A pesar de ser un segmento que ha crecido en los últimos años, el turismo rural en 2014 representa sólo el 2,7% del total en términos de demanda de viajeros (Figura 2). En cuanto a las pernoctaciones turísticas, los alojamientos rurales representan el 1,9% del total nacional y al igual que las cifras de viajeros, en 2014 se registra un incremento en el número de pernoctaciones, en este caso del 11,7% (Figura 2).

Figura 2: Número de viajeros y de pernoctaciones en España VIAJEROS 2013 2014 Alojamientos de Turismo 2.509.509 2.822.947 Rural TOTAL NACIONAL 101.673.089 106.465.388 % Var Anual Total 1,3% 4,7% % TR s Total 2,5% 2,7% % Var Anual TR –6,0% 12,5% PERNOCTACIONES 2013 2014 Alojamientos de Turismo 6.938.029 7.750.576 Rural TOTAL NACIONAL 389.211.985 401.293.125 % Var Anual Total 1,7% 3,1% % TR s Total 1,8% 1,9% % Var Anual TR –7,8% 11,7% Fuente: elaboración propia a partir de la Encuesta de Ocupación Hotelera (EOH), Encuesta de Ocupación en Campings (EOAC), Encuesta de Ocupación en Apartamentos Turísticos (EOAP), Encuesta de Ocupación en Alojamientos de Turismo Rural (EOAR) del INE Datos definitivos (EOH, EOAP, EOAC año 2014 provisionales) Una de las características del turismo rural español es que su demanda es básicamente nacional, es decir residentes en España, aunque en los últimos años estamos asistiendo a un aumento del turismo extranjero, lo que ha permitido compensar ligeramente la caída del turismo interno debido a la crisis económica que desde 2007 está afectando a nuestro país. En 2014, el turismo nacional constituyó el 83,5% del total de viajeros alojados en establecimientos rurales y el 75,1% de las pernoctaciones, mientras que el turismo extranjero representa un 16,5% de viajeros y un 24,9% del total en pernoctaciones. Dentro del mercado nacional, en el año 2014, Castilla y León recibe un 21% del total de viajeros y un 17,5% de las pernoctaciones, seguido de Cataluña con el 11,8% y un 12,1% respectivamente. En número de viajeros les siguen Andalucía, Asturias y Castilla–La Mancha, mientras que en pernoctaciones a continuación se sitúan Baleares, Andalucía y Asturias (Figura 3).

NYELVVILÁG


62

Figura 3: Viajeros y pernoctaciones en alojamientos de turismo rural según comunidades autónomas. Año 2014 CC.AA.

VIAJEROS

%/Total Viajeros 7,1% 4,3% 6,9% 5,8% 2,2% 6,1% 21,0% 6,3% 11,8% 4,1% 4,8% 5,6% 4,2% 1,0%

Pernoctaciones

%/Total Pernoctaciones 9,3% 4,8% 8,0% 9,5% 4,3% 5,4% 17,5% 5,6% 12,1% 4,2% 3,9% 4,0% 2,6% 0,9%

Andalucía 201.538 717.351 Aragón 122.071 369.493 Asturias, Principado de 195.757 623.541 Balears, Illes 163.075 732.756 Canarias 63.188 329.790 Cantabria 172.845 417.266 Castilla y León 593.918 1.355.926 Castilla–La Mancha 176.496 430.183 Cataluña 332.763 937.602 Comunitat Valenciana 115.167 325.780 Extremadura 135.076 304.987 Galicia 156.991 308.285 Madrid, Comunidad de 119.676 202.189 Murcia, Región de 29.295 66.195 Navarra, Comunidad 106.976 3,8% 280.587 3,6% Foral de País Vasco 114.577 4,1% 293.089 3,8% Rioja, La 23.539 0,8% 55.553 0,7% TOTAL 2.822.947 100,0% 7.750.576 100,0% Fuente: elaboración propia a partir de la Encuesta de ocupación de alojamientos rurales (INE), datos definitivos Tal y como señalábamos anteriormente, el principal mercado para prácticamente todas las comunidades autónomas es el mercado interno, salvo en el caso de Baleares y Canarias. En concreto, el 85% de los viajeros de turismo rural alojados en Baleares son extranjeros y el 89,6% de las pernoctaciones son realizadas por los mismos. En Canarias, esa proporción se reduce pero aún así, los viajeros extranjeros representan el 65,2% y las pernoctaciones acumulan un 76,2%. Con respecto a la estancia media, se observa una continua disminución desde 2005, y en los últimos años parece que se estabiliza en torno a las 2,8 noches de media en el conjunto nacional. Por comunidades autónomas, se aprecian notables diferencias en la estancia media, pues los viajeros de Baleares y Canarias presentan una cifra por encima de las cuatro noches de media, explicado por una mayor estancia del turista extranjero y la insularidad. Hay otro grupo de comunidades donde la estancia se sitúa en valores de tres noches de media: Andalucía, Asturias y Aragón, mientras que en Madrid y Galicia, está por debajo de las dos noches. En 2014, para el conjunto nacional, el grado medio de ocupación por plazas de los alojamientos rurales alcanzó el 14,85% frente al 13,43% en 2013. La tasa de ocupación por plazas en fin de semana en los alojamientos es más elevada, con una media anual del 26,05%, y también aumentó, un 2,5% respecto a 2013. El grado de ocupación por habitaciones alcanzó una media del 18,25%, frente al 16,29% de 2013. Desde la perspectiva de la oferta turística y analizando los ratios de plazas, alojamientos disponibles y personal empleado, nos muestra un tejido empresarial de reducido tamaño, donde

NYELVVILÁG

TURISMO

63

básicamente trabajan el empresario y sus familiares apoyados por pequeñas contrataciones temporales. La capacidad media nacional de los alojamientos rurales se sitúa en 9,3 plazas por establecimiento. Por comunidades autónomas, destacan los alojamientos de Baleares, Cantabria y Madrid, con una mayor oferta media de plazas por alojamiento (Figura 4).

Figura 4: Número de alojamientos, plazas y personal empleado en alojamientos de turismo rural en España. Año 2014 Nº alojamientos abiertos estimados 1.542 1.165

Nº de plazas abiertas estimadas 13.168 9.041

Plazas/ Alojamientos 8,5 7,8

Personal Empleado 2.218 1.274

Andalucía Aragón Asturias 1.288 11.987 9,3 1.661 (Principado de) Balears (Illes) 210 3.928 18,7 1.223 Canarias 603 3.717 6,2 869 Cantabria 343 5.993 17,5 575 Castilla y León 3.374 29.410 8,7 4.715 Castilla– La 1.423 12.228 8,6 1.875 Mancha Cataluña 1.887 15.520 8,2 2.430 Comunitat 929 9.120 9,8 1.450 Valenciana Extremadura 536 6.448 12,0 834 Galicia 511 6.358 12,4 775 Madrid (C. de) 248 3.847 15,5 538 Murcia (Región de) 118 1.771 15,0 172 Navarra (C. Foral 612 4.475 7,3 711 de) País Vasco 328 3.490 10,6 388 Rioja (La) 107 980 9,2 118 TURISMO RURAL 15.221 141.478 9,3 21.826 Hoteles– Nacional 14.728 1.433.262 97,3 184.189 Acampamentos – 746 487.790 654,2 5.640 Nacional Apartamentos – 121.255 450.432 3,7 24.072 Nacional Fuente: elaboración propia a partir de la Encuesta de ocupación de alojamientos rurales (INE) Datos definitivos (EOH, EOAP, EOAC año 2014 provisionales)

NYELVVILÁG


64

5. Reflexiones sobre la competitividad del turismo rural Dado el reducido tamaño medio de los alojamientos rurales, negocios vinculados al complemento de rentas, con limitaciones en cuanto a inversión, financiación, es obvio que los alojamientos rurales se enfrentan a importantes limitaciones en un mercado cada vez más globalizado y competitivo, especialmente en comparación con otros alojamientos y empresas turísticas en donde una mayor capacidad les permite obtener ventajas competitivas. Aunque es cierto que los alojamientos rurales tienen también acceso a herramientas tecnológicas que pueden aprovechar para poder llegar a su población objetivo con lo cual, la incorporación de las tecnologías de la comunicación e información (TIC), la formación, la calidad en el servicio así como una visión empresarial y comercial más agresiva, son ejes en los que ha de seguir trabajando el empresario de turismo rural dentro de un marco de sostenibilidad de la actividad y del medio rural y natural. Desde la óptica del empresario, podemos señalar que en la actualidad hay cuatro factores clave en el desarrollo del turismo rural (Valdés y Del Valle, 2011): 1.

2. 3.

4.

Las tecnologías de la información y comunicación (TIC) han supuesto una clara revolución en el turismo de cara al cliente final (Valdés, 2004a y b). Estudios de demanda muestran que Internet se ha posicionado como primer medio a la hora de buscar un alojamiento y en el caso del alojamiento rural, con cifras superiores al 95% en los últimos años, tal y como se pone de manifiesto en diferentes informes realizados por operadores web como Top Rural o el Observatorio de Turismo Rural desarrollado por Escapada Rural. La forzosa integración en asociaciones y redes de trabajo (Cawley y Gillmor, 2008) dado su reducido tamaño empresarial, en la búsqueda de sinergias y economías de escala. La calidad del producto y especialmente del servicio, pues los consumidores son cada vez más exigentes (Camisón, 2004) y por consiguiente el empresario rural ha de ser capaz de responder a sus necesidades, lo que requiere un conocimiento y adaptación continúa a la demanda (Baker y Crompton, 2000; Albacete et al., 2007). Hay que considerar que el tamaño reducido no permite políticas competitivas de precios, pues los márgenes no son elevados en este sentido. La necesaria y siempre demandada formación (García, 1996) que permita a los empresarios y trabajadores del turismo rural ser capaces de adaptarse a los cambios y a la fuerte competencia que tienen.

En el caso de la calidad, varias administraciones regionales llevan años trabajando en la necesidad de diferenciar el producto rural a través de marcas de calidad, como en el caso de Asturias con “Casonas Asturianas” o “Aldeas–Asturias Calidad Rural” así como en Cantabria con “Cantabria Infinita” o “Posadas Reales” en Castilla y León entre otras. A su vez, la administración nacional ha desarrollado la Q de Calidad Turística a través del Instituto para la Calidad Turística Española (ICTE) así como en el Sistema Integral de Calidad Turística en destinos (SICTED). Sin embargo las cifras de certificaciones para el conjunto nacional son muy reducidas. En 2014, sólo 106 alojamientos rurales en España, estaban certificados mientras que en el SICTED se registran 526 alojamientos. En los últimos años, se ha visto cómo disminuía notablemente el número de establecimientos certificados, especialmente en el caso de la Q de Calidad, mientras que en el SICTED aumentaba.

NYELVVILÁG

TURISMO

65

Hay que considerar que esa disminución en la Q puede explicarse por los costes asociados a la certificación y que los empresarios consideran no rentables, mientras que en el SICTED, a través de una asistencia técnica, se mejora la gestión interna y la cualificación del personal desde una política de gestión de calidad del destino de forma transversal que afecta a diversos subsectores y es más asumible por parte de los empresarios contando también con ayudas públicas en esta línea. Desde un enfoque comercial, otro de los principales problemas a los que se enfrenta el turismo rural en nuestro país es la gran dispersión de modalidades o denominaciones de alojamientos rurales (Valdés, 2004a). El propio sector empresarial y especialmente la Asociación Nacional de Turismo Rural (ASETUR) señalan la necesidad de coordinación entre las comunidades autónomas con el objetivo de homogeneizar la normativa en relación a las denominaciones y clasificaciones (Grande, 2005) para limitar la confusión ante la demanda, pues esa dispersión dificulta estrategias de promoción conjuntas a nivel nacional al tener productos diferentes bajo mismas denominaciones o denominaciones distintas para productos similares. En esta línea, el turismo rural contribuye al objetivo de calidad y diversificación contemplado en el Plan Nacional e Integral de Turismo 2012–2015 (PNIT) y, por ello tiene reflejo a lo largo de todo el documento tanto en medidas específicas como en otras de carácter complementario que afectan a la oferta y la demanda. Entre estas medidas, destacan la homogeneización de la clasificación de alojamientos de turismo rural, el impulso de la demanda nacional o el fomento de actividades turísticas relacionadas con el patrimonio cultural, natural y el turismo sostenible con el medio ambiente, tal y como se pone de manifiesto en el Plan Integral de Turismo Rural aprobado en 2014. En dicho Plan se fija como objetivo prioritario estructurar el turismo rural como producto turístico para su comercialización y mejorar el posicionamiento de España incrementando la demanda internacional. Una de sus propuestas es la homogeneización en la clasificación por categorías de los alojamientos rurales en función de estrellas verdes. Sin embargo, esta homogeneización, no es obligatoria y son las comunidades autónomas quienes la deben ratificar, y eso supone también la modificación de las normativas actuales. 6. Conclusiones El turismo rural se ha convertido en una oferta diferenciada dentro del mercado turístico nacional. No obstante, no podemos hablar de un modelo único, pues cada comunidad autónoma, en virtud de sus competencias, ha establecido sus prioridades y sus propias figuras de alojamiento. Por ello, existe una gran diversidad de alojamientos rurales en España, con diferentes normativas, modalidades y clasificaciones, lo que dificulta la percepción del cliente generando confusión. Aunque se ha iniciado un proceso de homogenización en las clasificaciones, todavía queda pendiente trasladar dicho proceso a las modalidades de alojamientos, con las dificultades que suponen las competencias normativas de cada región en España. En términos cuantitativos, las cifras del turismo rural sobre el conjunto del turismo nacional no son elevadas, aunque sí puede afirmarse que juega un papel fundamental en la cohesión económica del medio rural y su sostenibilidad, además de contribuir a la recuperación del patrimonio civil y cultural, sobre todo en los municipios de interior.

NYELVVILÁG

66


Las principales magnitudes del turismo rural muestran un crecimiento continuo y sostenido de la actividad, ya que a pesar de las disminuciones en número de viajeros y de pernoctaciones experimentadas en 2012 y 2013, estas cifras se han recuperado en el último año con crecimientos muy notables y manteniendo su cuota de participación relativa en el conjunto nacional. El principal mercado del turismo rural español es el turismo nacional, si bien la principal procedencia en el caso de los destinos insulares es el turista extranjero. Se observa una notable estacionalidad del turismo, con estancias muy vinculadas a los fines de semana y los periodos vacacionales, salvo en los casos de las islas. Los alojamientos rurales se caracterizan por su pequeña dimensión, son microempresas que emplean fundamentalmente al propietario y familiares apoyados por empleo temporal en las épocas de mayor demanda. En relación a la competitividad, las principales estrategias sobre las que ha de trabajar el turismo rural son las nuevas tecnologías, las asociaciones y redes de trabajo, la calidad y la formación. Bibliografía Albacete, C.A., Fuentes, M.M., Lloréns, F.J. (2007). Service quality measurement in rural accommodation. Annals of Tourism Research, 34 (1), 45–65. Baker, D., Crompton J. (2000). Quality, satisfaction and behavioral intentions. Annals of Tourism Research, 27, 785–804. Blanquer, D. (2000). Régimen Jurídico del Turismo Rural en Blanquer, D. (Dir.), Turismo, comercialización de productos, gestión de organizaciones, aeropuertos y protección de la naturaleza. 2º Congreso Universidad y Empresa. Tirant lo Blanch, Valencia. Bote, V. (1987). Importancia de la demanda turística en espacio rural en España. Estudios Turísticos, 93, 79–92. Camisón, C. (2004). Estrategias de calidad turística. El papel de los sistemas de acreditación y certificados de calidad en Aurioles, J. (Coord.) Mediterráneo Económico: Las Nuevas formas de turismo, Instituto Cajamar, 118–168. Cawley, M., Gillmor, D.A. (2008). Integrated rural tourism: concepts and Practice. Annals of Tourism Research, 35 (2), 316–337. García, J.L. (1996). El turismo rural como factor diversificador de rentas en la tradicional economía agraria. Estudios Turísticos, 132, 47–61. Grande, J. (2005). La coyuntura del turismo rural en ASETUR, Actas del XI Congreso Nacional de Turismo Rural–ASETUR. Cangas de Onís, del 31 de mayo al 3 de junio de 2005. http://www.tourspain.es/es-es/VDE/Paginas/PITR2014.aspx Instituto Geográfico Nacional (2008). Atlas Nacionales de España: Turismo en espacios rurales y naturales. Centro Nacional de Información Geográfica. Ministerio de Fomento, Madrid. Melgosa, F.J. (2004). El Régimen jurídico–administrativo de los alojamientos rurales en España en Melgosa, F.J., Derecho y Turismo. Universidad de Salamanca, Ávila. Pérez, J.M. (2001). Régimen jurídico del turismo rural. FITUR, Feria Internacional de Turismo, Madrid. Pulido, J.I. (coord.) (2008). El turismo Rural. Síntesis, Madrid. Secretaría de Estado de Turismo (2012). Plan Nacional e Integral de Turismo 2012-2015. Ministerio de Industria, Energía y Turismo de España. http://www.minetur.gob.es/turismo/es-ES/PNIT/Paginas/que-es-PNIT.aspx Secretaría de Estado de Turismo (2014). Plan Integral de Turismo Rural 2014. Ministerio de Industria, Energía y Turismo de España.

NYELVVILÁG

TURISMO

67

Valdés, L. (2004a). El turismo rural: Una alternativa diversificadora. Líneas estratégicas de su expansión. Papeles de Economía Española, 102, 298–315. Valdés, L. (2004b). Turismo sostenible y turismo rural en Uriel, E., Hernández, R. (Coordinadores), Análisis y tendencias del turismo, pp. 168–186. Pirámide, Madrid. Valdés, L., Del Valle, E. (2011). Situación y perspectivas del turismo rural en España, estrategias de actuación. Papeles de economía española, 128, 201–220. Instituto Nacional de Estadística: www.ine.es Instituto para la Calidad Turística Española (ICTE): www.calidadturistica.es Sistema Integral de Calidad Turística En Destinos: www.calidadendestino.es Sistema de Información Turística de Asturias: www.sita.org

NYELVVILÁG


68

El turismo rural en Asturias DR. LUIS VALDÉS1 – EDUARDO DEL VALLE2 – INÉS SUSTACHA3 1. Introducción El artículo que se presenta a continuación ofrece un análisis tanto desde la perspectiva de la demanda como de la oferta del turismo rural en Asturias. Este segmento ha adquirido en los últimos años un importante peso en nuestra región por sus implicaciones en la diversificación de la economía local y por sus efectos en la dinamización de destinos, que en muchos casos ha permitido la recuperación del patrimonio natural, cultural, etnográfico y arquitectónico. Esta relevancia del turismo rural en Asturias tiene su reflejo en el Programa Estratégico de Turismo del Principado de Asturias (PrEsTA 2013-2015) cuyo objetivo es presentar propuestas y definir las actuaciones prioritarias a realizar en base a un diagnóstico de la situación actual y una revisión de las principales perspectivas del turismo. En su acción 38a aboga por el impulso del turismo rural como oferta diferencial. Se trata de reorientar esfuerzos para el relanzamiento del turismo rural asturiano y de utilizar las marcas de calidad, Casonas y Aldeas, como elementos de referencia y posicionamiento de los alojamientos. Es imprescindible apoyar y promover la creación de experiencias y productos vinculados con el medio rural asturiano, utilizando para ello elementos propios ligados a la naturaleza, la gastronomía, los alimentos, la etnografía, la artesanía y la agricultura, así como valores ecológicos y sostenibles. En un primer apartado se definen las diversas modalidades de alojamiento rural en base a la normativa vigente y se estudia la oferta de alojamientos rurales. A continuación se analizan las cifras del Instituto Nacional de Estadística (INE), principalmente las relativas a viajeros, pernoctaciones y grado de ocupación. Posteriormente se detallan las principales características de la demanda de turismo rural en Asturias en 2014, a partir de la encuesta del Sistema de Información Turística de Asturias (SITA). Finalmente se ofrece una visión de las Marcas de Calidad del Principado de Asturias y un resumen y conclusiones. 2. Modalidades de alojamiento y principales exigencias normativas Los alojamientos de turismo rural en Asturias están regulados por la Ley del Principado de Asturias 7/2001, de Turismo y por el Decreto 143/2002, de 14 de noviembre, de Alojamientos de Turismo Rural. Dicha ley los define como “aquellos que se ubican en asentamientos tradicionales de población de menos de quinientos habitantes, o en suelo no urbanizable, cualquiera que sea su calificación, en los términos que resulten de los instrumentos de planeamiento en vigor, y que adoptan la modalidad de hoteles rurales, casas de aldea o apartamentos rurales”. Los hoteles rurales son establecimientos ubicados en inmuebles de singular valor arquitectónico o que responden a la arquitectura tradicional asturiana de la zona con una capacidad máxima de treinta y seis plazas, incluidas supletorias. Se clasifican en cinco categorías, identificadas por estrellas.

Director, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo Investigador, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo 3 Investigadora, Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) Universidad de Oviedo 1 2

NYELVVILÁG

TURISMO

69

Son casas de aldea las viviendas autónomas e independientes, cuyas características son las propias de la arquitectura tradicional asturiana de la zona. Se clasifican en tres categorías identificadas por uno, dos y tres “trísqueles”, siendo su capacidad máxima de quince plazas, incluidas supletorias, distribuidas en un máximo de siete habitaciones. La prestación de alojamiento turístico en casas de aldea se ajusta a alguna de las siguientes modalidades: a) Contratación individualizada de habitaciones dentro de la propia vivienda familiar, incluyendo desayuno. b) Contratación íntegra del inmueble para uso exclusivo del contratante, en condiciones y con el equipo, las instalaciones y los servicios que permiten su inmediata utilización. Los apartamentos rurales son los bloques o conjuntos de unidades de alojamiento compuestas cada una de espacios para salón, dormitorio o dormitorios, cocina y cuarto de baño que responden a la arquitectura tradicional asturiana de la zona. Se clasifican en cuatro categorías, identificadas por llaves. Los apartamentos rurales se clasifican, además, en bloques y conjuntos. Su capacidad máxima es de treinta y seis plazas, incluidas camas supletorias. La legislación asturiana contempla una figura especial: el núcleo vacacional con la especialización de turismo rural, entendiendo por tal el complejo de oferta turística que, además de prestar el servicio de alojamiento en una o varias de las modalidades de turismo rural, responde a un proyecto unitario de planificación, gestión y explotación empresarial y se ubica necesariamente en asentamientos tradicionales de población de menos de quinientos habitantes, o en suelo no urbanizable. La especialización de turismo rural exigirá, además de la oferta de alojamiento, la prestación de otros servicios complementarios, siendo imprescindible, al menos, el de restauración. Asimismo, con independencia de la modalidad de alojamiento de turismo rural adoptada, la especialidad de agroturismo se aplica a los establecimientos que están integrados en explotaciones agrarias, ganaderas o forestales que, junto al hospedaje, ofrecen servicios generados por la propia explotación, posibilitando la participación del cliente en la realización de determinadas tareas propias de la misma. 3. La oferta de alojamientos turísticos rurales Los alojamientos de turismo rural han tenido una evolución positiva en su conjunto a lo largo de 2014, aunque se ha moderado su crecimiento respecto a años anteriores. Han aumentado un 1,5% en plazas, alcanzando las 18.177 y un 1,7% en número de establecimientos, situándose en 1.852 y manteniéndose como la principal tipología de alojamiento de la región en cuanto a número de establecimientos con el 54,5% del total. Las casas de aldea cuentan con 7.558 plazas y 1.177 establecimientos, lo que supone un 9% y un 34,6% de la oferta actual de plazas y establecimientos respectivamente. Los apartamentos rurales son los que más han crecido en plazas, un 2% en el último año, ofreciendo 7.608 plazas y alcanzando los 512 establecimientos. Por su parte, los hoteles rurales son los que mayor incremento han experimentado en términos de número de establecimientos, un 3,2%, alcanzando los 163 con 3.011 plazas (Figura 1).

NYELVVILÁG


70

Figura 1: Plazas y establecimientos de alojamiento colectivo ALOJAMIENTO

Plazas

Hoteles 5 Estrellas Hoteles 4 Estrellas Hoteles 3 Estrellas Hoteles 2 Estrellas Hoteles 1 Estrella

954 7.323 8.539 6.776 2.637 26.229 623 2.961 29.813 3.011 7.558 7.608

Total Hoteles Hostales Pensiones Total hotelería

Hoteles Rurales Casas de aldea Apartamentos Rurales

% s/total Plazas 1,1% 8,7% 10,1% 8,0% 3,1% 31,1% 0,7% 3,5% 35,4% 3,6% 9,0% 9,0%

Establecimi entos 7 63 158 233 110 571 24 235 830 163 1.177 512

% s/total Establec. 0,2% 1,9% 4,6% 6,9% 3,2% 16,8% 0,7% 6,9% 24,4% 4,8% 34,6% 15,1%

Total Alojamientos 18.177 21,6% 1.852 54,5% rurales Camping 26.065 30,9% 53 1,6% Apartamento Turístico 5.420 6,4% 286 8,4% Albergue 3.074 3,6% 72 2,1% Viviendas 1.784 2,1% 306 9,0% Vacacionales Total 84.333 100,0% 3.399 100,0% Dentro de Hoteles se incluyen los Hoteles Apartamentos: 1.425 plazas y 30 establecimientos. Las plazas de Casonas Asturianas ascienden a un total de 1.073 y los establecimientos a 50, repartidos entre Hoteles Rurales y Hoteles. Núcleo de turismo rural: los núcleos vacacionales con la especialización de turismo rural, al ser complejos de alojamientos de una o varias modalidades de turismo rural, se encuentran integrados en su modalidad correspondiente, alcanzando un total de 127 plazas y 7 establecimientos a 31/12/2014. Fuente: SITA a partir de Registro Oficial del Principado de Asturias – Dirección General de Comercio y Turismo En la Figura 2 se observa la evolución de la oferta de alojamientos rurales en Asturias en términos de número de plazas en los últimos años. El periodo de mayor expansión de la oferta de plazas de alojamiento colectivo en Asturias va de 2000 a 2005 con un incremento del 22%. Las figuras de nueva creación, esto es, los apartamentos rurales y los hoteles rurales son los que experimentan un mayor crecimiento entre 2005 y 2010. En los últimos años, los crecimientos han sido más moderados. (Figura 2)

NYELVVILÁG

TURISMO

71

Figura 2: Evolución del número de plazas de alojamientos rurales en Asturias (1998–2014) Apartamentos Turísticos Apartamentos Rurales(2) Hoteles Rurales(2) Casas de Aldea

1998

2000

2005

2010

2011

2012

2013

2014

786

1.447

3.792

4.702

4.798

5.103

5.141

5.420

— — 1.740 6.461 6.903 7.254 7.460 7.608 — — 715 2.579 2.774 2.912 2.976 3.011 1.752 2.685 4.972 6.831 7.128 7.336 7.472 7.558 51.34 55.25 67.38 79.48 81.59 83.08 83.30 84.33 TOTAL ASTURIAS 1 0 2 8 8 7 7 3 Notas: (1) Las Casonas Asturianas se incluyen en la clasificación de hoteles salvo los Hoteles Rurales. (2) Figuras de alojamiento de nueva creación bajo el desarrollo reglamentario de la Ley 7/2001 de Turismo. Fuente: SITA 4. Principales cifras y magnitudes de la demanda de turismo rural en Asturias Según la Encuesta de Ocupación en alojamientos de Turismo Rural (EOTR) del Instituto Nacional de Estadística (INE), durante el año 2014 se alojaron 197.757 viajeros en establecimientos de turismo rural asturianos, produciendo un total de 623.541 pernoctaciones. Estas cifras representan un incremento del 35,3% en número de viajeros y del 26,6% en pernoctaciones (Figura 3).

Figura 3: Viajeros y pernoctaciones en establecimientos de turismo rural (2013–2014) 2013 Viajeros 146.202 Pernoctaciones 492.614 Fuente: INE–Datos definitivos

2014 197.757 623.541

% Var. 14/13 35,3% 26,6%

Los alojamientos de turismo rural en Asturias alcanzaron un grado medio de ocupación anual por plazas del 14,06% durante 2014, situándose la media por plazas en fin de semana en un 18,91% y por habitaciones en un 17,46%, cifras superiores a las alcanzadas el año anterior. Por meses, también puede apreciarse la fuerte estacionalidad a la que están sometidos los alojamientos de turismo rural asturianos (Figura 4)

NYELVVILÁG


72

Figura 4: Grado de ocupación por plazas (2014) EOTR

EOTR

60,0 49,9

50,0 40,0 29,3

30,0

20,0

15,6 12,0 8,4

10,0 2,4

3,0

10,4 7,0

4,1

5,4

8,2

0,0

Fuente: INE (Datos 2014 definitivos)

5. Análisis de los principales resultados de la demanda turística El estudio de la demanda de los alojamientos de turismo rural se encuentra enmarcado dentro del análisis que el Sistema de Información Turística de Asturias (SITA) lleva a cabo anualmente para el conjunto del Principado de Asturias. Prácticamente la totalidad de los turistas que pernoctaron en alojamientos de turismo rural, el 98,3%, aseguran haber visitado Asturias para disfrutar de las vacaciones y el ocio, siendo minoría los viajes realizados por otras razones. El entorno natural se posiciona como la principal razón para elegir Asturias como destino, con un 23,1%, seguido por el interés por conocer nuevos lugares y la gastronomía son la razón fundamental para el 21% y el 15% respectivamente. El turismo nacional representa el 88,8% de la demanda turística de alojamientos rurales, mientras que el turismo extranjero alcanza un 4,5% y el interno el 6,8%. Por comunidades autónomas, Madrid, con un 29,1%, se sitúa como principal mercado emisor, seguido de Castilla y León, con el 14%, y del País Vasco, con el 10,9%. Más de la mitad de los turistas alojados en establecimientos de turismo rural, el 55,3%, viajan acompañados por su pareja, si bien también son habituales los que vienen con familia, un 30% y con amigos, un 14%. El turista que se aloja en establecimientos rurales acude mayoritariamente a Asturias por su cuenta. Así, el 99,3% de los viajes a nuestra región son organizados por el propio turista. El medio de transporte más utilizado para venir a Asturias por parte de los turistas alojados en establecimientos rurales es el vehículo particular, con un 96%, seguido del autobús, con un 1,1%. Tras la llegada al destino, el vehículo particular sigue siendo el medio más empleado para desplazarse, con un 97,9%.

NYELVVILÁG

TURISMO

73

Internet es la principal fuente a la hora de buscar información sobre el alojamiento, siendo señalada por el 87,9% de los turistas. No obstante, existe un 6,9% que elige el alojamiento en base a la información suministrada por amigos y familiares. A la hora de realizar la reserva, el 53,2% se decantan por Internet, mientras que el 38,6% la realiza por teléfono. Por lo que se refiere a los aspectos más valorados del alojamiento destacan los servicios y atención del personal, así como la limpieza e higiene, ambos con 8,2 puntos sobre diez. La relación calidad–precio es valorada con una media de 7,7 puntos. Durante 2014 la estancia media del turista alojado en establecimientos rurales de Asturias se situó en 4,8 noches, aunque predominan las estancias cortas, siendo las de 3 y 2 noches las más frecuentes. El gasto total por persona y viaje de los turistas de alojamientos rurales se sitúa en 420,70 euros de media con un gasto medio total por persona y día de 73,81 euros. Las principales partidas de gasto por persona y día son el alojamiento, que alcanza los 30,78 euros y en alimentación, 26,60 euros. Por su parte, el gasto por persona y viaje en compras varias y regalos es de 17,73 euros por persona durante el viaje. Entre la amplia variedad de actividades realizadas por los turistas durante su estancia, el 95,8% se dedican a visitar pueblos y lugares varios y un 62,9% a visitar monumentos. Por otro lado, el 49,9%, se decanta por realizar rutas cortas de senderismo y un 39,7% elige ir a la playa. Un 12,5% de estos turistas realizan actividades de turismo activo, concentrándose su práctica sobre todo en los meses estivales por su mejor climatología. Las más demandadas son el alquiler de piraguas o canoas de río, con un 8,8%, seguida de las excursiones a caballo con un 2%. Los aspectos mejor valorados de nuestra región son la gastronomía con 8,6 puntos de media y el trato de la gente, con 8,4 puntos. Por otra parte, las menores valoraciones corresponden a las carreteras y la señalización viaria y al nivel de precios. Finalmente, el aspecto más atractivo de nuestra región lo constituye el paisaje, el entorno y el ambiente, señalado por un 39,6%. Además, un 15,6% señala que le ha gustado todo y un 8,4% destaca la amabilidad de la gente. 6. Las marcas de calidad como política turística en Asturias El interés del Gobierno del Principado de Asturias por consolidar el sector turístico como eje estratégico dentro de la estructura económica de la región, justifica la potenciación y cuidado de una serie de líneas que significan una calidad diferencial en la oferta turística asturiana, y entre estas han de destacarse las Marcas de Calidad del Principado de Asturias: Casonas Asturianas, orientada a hoteles y hoteles rurales, y “Aldeas”–Asturias Calidad Rural, para las casas de aldea y apartamentos rurales. La marca de calidad “Casonas Asturianas” fue creada por el Principado de Asturias en 1994 para diferenciar a un segmento de la oferta hotelera que por su singularidad y niveles de calidad, su ubicación, equipamiento y excelente servicio se distinguían de sus competidores, apoyando el liderazgo de Asturias como destino turístico del norte de España. Las “Casonas Asturianas” han de cumplir una serie de requisitos básicos, considerados como barreras de entrada: a) Responder a las características propias de la arquitectura tradicional

NYELVVILÁG

74


asturiana o presentar singularidades arquitectónicas que justifiquen el uso de la marca, encontrándose en óptimas condiciones de conservación. b) Hallarse ubicados en zonas rurales, debiendo, en todo caso, armonizar con el entorno. c) La capacidad de alojamiento no podrá sobrepasar las veinte habitaciones. Para la obtención de la marca, el establecimiento debe someterse a una auditoría notificada de instalaciones, equipamiento y gestión y a una evaluación de servicio, no notificada, realizada mediante el método del “turista anónimo”. Para los establecimientos que ya están dentro de la marca, las auditorias, tanto la de servicios como la de instalaciones, se realizan cada dos años, alternando una y otra. Por su parte, la marca “Aldeas”–Asturias Calidad Rural está dirigida a las casas de aldea y los apartamentos rurales del Principado de Asturias que por sus características singulares y compromiso con la calidad del servicio se presenten como modelo de referencia de alojamiento rural. Al igual que en el caso de “Casonas”, el acceso a la marca “Aldeas–Asturias Calidad Rural” se hace superando dos evaluaciones: una de equipamiento, instalaciones y gestión (notificada) y otra de servicio (anónima). Con el propósito de mantener el nivel de calidad exigido en la marca, los establecimientos que la consiguen deben participar en cursos de formación para gerentes y empleados, recabar un número mínimo de cuestionarios de satisfacción, respetar las fechas de apertura y cierre indicadas así como las tarifas publicadas, participar en acciones de promoción y en reuniones de trabajo, colaborar económicamente en los soportes promocionales, colaborar con dos fines de semana para casas compartidas y uno para casas íntegras en temporada baja, para fines promocionales, colocar la placa identificativa en el exterior del establecimiento e incluir en todas las publicaciones, que de manera individual realice el propio establecimiento (folletos, reportajes, etc.) la marca a la que pertenecen. A finales de 2014, 50 hoteles rurales y hoteles están adheridos a Casonas Asturianas y 62 casas de aldea y apartamentos rurales disponen del sello “Aldeas”–Asturias Calidad Rural. 7. Resumen y conclusiones Desde mediados de los años ochenta, cuando se produce el traspaso de competencias a las comunidades autónomas y se pone en marcha una política turística regional, el turismo rural ha dinamizado la economía de muchos municipios asturianos y ha contribuido a la fijación de la población mediante la creación de empleo y la diversificación de las actividades económicas. La Ley de Turismo de 2001 y su posterior normativa de desarrollo completan el marco normativo de la actividad turística en Asturias. Los alojamientos rurales se ubican en asentamientos tradicionales de población de menos de quinientos habitantes, o en suelo no urbanizable y adoptan la modalidad de hoteles rurales, casas de aldea o apartamentos rurales. Después de unos años de fuerte expansión, los alojamientos de turismo rural asturianos han moderado su crecimiento, teniendo una evolución positiva en su conjunto a lo largo de 2014. Representan el 21,6% de las plazas y el 54,5% de los alojamientos de la región. Los apartamentos rurales son los que cuentan con mayor capacidad en términos de plazas, mientras que la modalidad que dispone de mayor número de establecimientos son las casas de aldea. El número de viajeros y de pernoctaciones en establecimientos de turismo rural de Asturias ha aumentado un 35,3% y un 26,6% respectivamente en el último año. En este tipo de alojamientos

NYELVVILÁG

TURISMO

75

pernoctan fundamentalmente turistas residentes en España, teniendo muy poca presencia los residentes en el extranjero. La estacionalidad es bastante acusada en el turismo rural asturiano, concentrándose la mayor parte de los turistas y de las pernoctaciones durante los meses estivales, principalmente en agosto y julio. Las tasas de ocupación, aunque han crecido en el último año, se mantienen relativamente bajas, debido a la estacionalidad de la actividad y a su concentración en puentes y periodos festivos. Por lo que se refiere a las principales características que presenta la demanda, es un turismo eminentemente vacacional y que ha elegido Asturias principalmente por la belleza de su entorno natural. Son turistas que proceden sobre todo de Madrid, Castilla y León y el País Vasco y que viajan acompañados de su pareja o con familia y amigos. Los viajes son organizados por el propio turista que acude a la región en su vehículo particular. Internet juega un papel fundamental en la búsqueda de información y en la reserva del alojamiento. Los aspectos mejor valorados de Asturias por parte de estos turistas son la gastronomía y el trato con la gente. Asimismo, lo que más gusta de nuestra región es el paisaje, el entorno y el ambiente. La creación de las marcas Casonas Asturianas y “Aldeas”–Asturias Calidad Rural responde a la necesidad de potenciar la calidad de los establecimientos de alojamiento turístico rural existentes en el Principado de Asturias, facilitando al sector un marco legal para prestigiar el producto amparado, y concediendo a los consumidores una mejor información sobre la calidad de los establecimientos que se ofertan bajo este signo distintivo. No se trata de certificar a todos los establecimientos sino de distinguir el compromiso con la calidad de ciertos alojamientos selectos. A corto y medio plazo es previsible que la oferta siga creciendo aunque a un ritmo mucho más moderado y centrado en determinadas modalidades de alojamiento como los apartamentos rurales. No obstante, va a ser necesario un esfuerzo de los distintos agentes de cara a la mejora de la promoción y comercialización del destino para conseguir un crecimiento en el número de visitantes, sobre todo en temporada baja, para que el incremento de la oferta no se traduzca en una disminución de las tasas de ocupación y un descenso de la rentabilidad. Bibliografía Consejería de Economía y Empleo del Principado de Asturias. (2013). Programa Estratégico de Turismo del Principado de Asturias (PrEsTa 2013-2015). Dirección General de Comercio y Turismo. http://www.asturias.es/Asturias/descargas/PDF_TEMAS/Turismo/presta_2013_2015.p df (Acceso 09/06/2015). Pérez, J.M. (2001). Régimen jurídico del turismo rural. FITUR, Feria Internacional de Turismo, Madrid. Pérez, J.M., Valdés, L. (2003). La ordenación del turismo rural en el Principado de Asturias: un largo y difícil camino hacia la sostenibilidad en Valdés, L., Pérez, J.M. (Dirs.), Experiencias públicas y privadas en el desarrollo de un modelo de turismo sostenible. Fundación Universidad de Oviedo, Oviedo. Sistema de Información Turística de Asturias (2013). El turismo rural en Asturias en 2012. En www.sita.org (Acceso 28/05/2015). Sistema de Información Turística de Asturias (2015). El turismo en Asturias en 2014. En www.sita.org (Acceso 28/05/2015).

NYELVVILÁG

76


Valdés, L. (2014). Coyuntura de las comunidades autónomas: Principado de Asturias en Pardellas, X., Mondéjar, J.A. (Directores): La actividad turística española en 2013. Edición 2014, pp.187194. Síntesis, Madrid. Valdés, L., Del Valle, E. (2003). El turismo rural en Asturias: un desarrollo modélico en Libro Blanco de la Agricultura y el Desarrollo Rural, pp. 259–264. Ministerio de Agricultura, Pesca y Alimentación, Madrid. Instituto Nacional de Estadística: www.ine.es Sistema de Información Turística de Asturias: www.sita.org

NYELVVILÁG

TURISMO

77

La ordenación de las actividades y equipamientos turísticos en el litoral asturiano DR. JOSÉ MANUEL PÉREZ FERNÁNDEZ1 1. Introducción: el desarrollo de los espacios turísticos del litoral asturiano y sus riesgos. En el litoral, en cuanto espacio de compleja delimitación y ámbito territorial dinámico y variado, se refleja en toda su crudeza la tensión entre conservación y aprovechamiento económico. La ordenación de las actividades turísticas desarrolladas en el litoral (oferta de alojamiento, equipamientos deportivos y de ocio, etc.), y los procesos que las mismas generan (urbanización del espacio, ejecución de infraestructuras, dotaciones y equipamientos al servicio de las nuevas instalaciones y su población…), se presenta como una necesidad insoslayable, y ello con el objetivo último de hacer posible la idea de desarrollo sostenible, de hacer compatible la conservación del litoral y su explotación económica. El caso del litoral asturiano presenta especificidades derivadas de combinar dos factores [CARRERO DE ROA, 2007: 170-171]: la baja accesibilidad de la costa y las singulares condiciones climatológicas que han mantenido a Asturias apartada de la presión ejercida por la demanda de ocupación del suelo para usos residenciales/turísticos experimentada en otras zonas del litoral español, y ello a pesar de sus altos valores medioambientales y paisajísticos; y las medidas de protección desplegadas desde los años ochenta por las Administraciones Públicas. Además, la transformación del litoral asturiano también presenta su especificidad desde el punto de vista tipológico, ya que la ocupación del litoral (al margen de las grandes ocupaciones históricas de humedales y sistemas dunares producidas por el desarrollo de núcleos urbanos – Gijón, Avilés, Salinas o Ribadesella– o de infraestructuras portuarias) se ha producido mediante la dispersión desordenada de viviendas unifamiliares aisladas (segunda residencia) de promoción individual, con mayores niveles de concentración y densidad cerca de determinadas playas. Por el contrario, las actuaciones unitarias de promoción profesional –urbanizaciones– son aún escasas y localizadas. No obstante, los riesgos para el litoral asturiano son evidentes: «las propias vías de comunicación (la autovía del Cantábrico en construcción o el futuro tren de alta velocidad), las urbanizaciones turísticas (con más de 60.000 viviendas previstas para los concejos de la costa, según las organizaciones ecologistas), los campos de golf, los hoteles… mermarán considerablemente los usos tradicionales agroganaderos, con los consiguientes cambios paisajísticos y de los vulnerables ecosistemas de la costa (acantilados, estuarios y arenales). Así la capacidad de atracción de la franja costera se multiplicará en el futuro inmediato, fortaleciendo la tendencia, nacida de la desruralización y fortalecida por la desindustrialización, a emigrar hacia el mar (población, actividades, etc.)» (Fernández García, 2007: 70-71). A mayor abundamiento, podemos afirmar que el desarrollo urbanístico del litoral se presentará como imparable en la medida en que los Ayuntamientos lo sigan viendo casi como el único recurso para dinamizar la economía local y la principal fuente de financiación municipal. No obstante, el estallido de la burbuja inmobiliaria más la crisis económico-financiara han enfriado, por el momento, las halagüeñas previsiones.

1

Profesor Titular de Derecho Administrativo Sistema de Información Turística de Asturias Universidad de Oviedo

NYELVVILÁG

78


Centrando ahora nuestra atención en cómo se aborda la ordenación de la actividad turística en el litoral asturiano, hay que señalar que este cometido se cumple desde las normas e instrumentos propios de la ordenación territorial y urbanística, que habrán de completarse, en un futuro, con las Directrices Sectoriales previstas en la legislación turística. El Decreto Legislativo 1/2004, 22 de abril, por el que se aprueba el «Texto Refundido de las disposiciones legales vigentes en materia de Ordenación del Territorio y Urbanismo» (TROTU), y el Decreto 278/2007, de 4 de diciembre, por el que se aprueba el «Reglamento de Ordenación del Territorio y Urbanismo» (ROTU), constituyen el marco normativo general de referencia del ejercicio de la actividad urbanística y de ordenación territorial de la Comunidad Autónoma asturiana. Una ordenación territorial y urbanística que responde a la consecución del principio de desarrollo sostenible: esto es, procurar una utilización racional del territorio asturiano y proteger el medio ambiente, mejorar la calidad de vida y contribuir al equilibrio territorial [artículo 1.a) TROTU]; se trata, en definitiva, de lograr el equilibrio entre el bienestar económico y el desarrollo sostenible [artículo 1.c) TROTU]. Desde la más específica perspectiva del desarrollo turístico, la consecución de la sostenibilidad demanda la puesta en marcha de políticas públicas y actuaciones que respondan a estrategias globales (integradoras de las políticas sectoriales) y que atiendan a requerimientos ambientales y funcionales de medio y largo plazo. En este sentido, la Comunidad Autónoma asturiana cuenta con diversos instrumentos que analizaremos a continuación [PÉREZ FERNÁNDEZ, 2009: 97-108]. 2. La ordenación territorial de la franja costera: en especial, el Plan de Ordenación del Litoral de Asturias (POLA) y su desarrollo. Es necesario, en primer lugar, hacer una breve referencia al instrumento expresivo de los fines y objetivos de la política territorial para el conjunto de la Comunidad Autónoma, las Directrices Regionales de Ordenación Territorial, aprobadas por el Decreto 11/1991, de 24 de enero, actualmente en proceso de revisión. Por una parte, la Directriz 12ª se ocupa de los recursos turísticos, tomando como idea básica la necesidad de abordar la planificación y racionalización del turismo al ser la única vía para lograr que su ordenación se integre de forma coherente con otras actuaciones sectoriales que también inciden en el territorio y, por tanto, en el turismo; actuaciones tan variadas como la promoción económica, la protección del medio natural, la cultura, el deporte, el urbanismo, la vivienda, las obras públicas, el transporte o el comercio. Por otra parte, dentro de la Directriz 9ª, relativa a los «Criterios para la protección del medio ambiente y para la ordenación y potenciación del medio físico», se prevé la redacción de unas Directrices Subregionales de Ordenación del Territorio para la franja costera, enumerando ya una serie de criterios específicos a considerar en su formulación (Directriz 9.8).

2.1. Las Directrices Subregionales para la Franja Costera. En el caso del litoral asturiano, las Directrices Subregionales para la Franja Costera, aprobadas por el Decreto 107/1993, de 16 de diciembre, constituyen la referencia para la actuación territorial de la Administración pública, siendo de obligado cumplimiento para la Administración del Principado, así como para el planeamiento general municipal. En ellas se recogen normas de directa aplicación relativas a la delimitación del Suelo No Urbanizable de Costas, a la regulación de los usos en el mismo suelo y a la delimitación de la Zona de Protección Específica. Las Directrices lograron una uniformización del tratamiento del borde costero en los diferentes municipios del litoral, liberando del desarrollo urbanístico la franja de 500 metros, que se dota de una regulación muy restrictiva.

NYELVVILÁG

TURISMO

79

Para comprender mejor el alcance de este instrumento en la ordenación del turismo, se puede examinar brevemente el tratamiento que dispensan a la oferta turística de alojamiento. Así, las Directrices Subregionales para la Franja Costera (Directriz 4.b.4.2), en relación con los alojamientos hoteleros, establecen, como previsión meramente orientativa, una capacidad máxima de 25 habitaciones y una parcela mínima exigible de 3.000 m² en los núcleos medios y dispersos, y que su implantación garantice su no agresión al espacio natural y edificado circundante; se adapte a la tipología edificatoria del entorno y resuelvan los servicios y aparcamientos en la propia parcela. Prevén, además, que se potencie la ubicación de los hoteles en las categorías de núcleo rural y suelo no urbanizable genérico, y se favorezca, sin más precisión, la implantación de alojamientos de turismo rural en la modalidad de casa de aldea (casa rural) (Directriz 4.b.4.2). Sin embargo, el caso más significativo es el del tratamiento que reciben los campamentos de turismo localizados en el litoral. Las Directrices Subregionales para la Franja Costera aconsejan (Directriz 4.b.4.4), en relación con los campamentos de turismo, adoptar previsiones especialmente restrictivas en dos supuestos: cuando se trate de municipios con un gran grado de saturación en su número actual de plazas en campamentos de turismo (criterio turístico), y en las áreas especiales de protección y en el entorno de las playas naturales (criterio territorial y ambiental). En todo caso, y para los nuevos establecimientos se prevé: a) Su ubicación fuera de la zona de 500 metros medidos desde el límite interior de la ribera del mar (los campamentos de turismo ya existentes, se tratarán de reubicar y legalizar – pudiendo llegar a declararse fuera de ordenación– siempre fuera de la zona de protección específica). b) Su sometimiento a la evaluación preliminar de impacto ambiental. c) Por último, y desde el punto de vista de su impacto visual y paisajístico, se procurará que, fuera de la temporada vacacional, la parcela del campamento de turismo quede desalojada tanto de casas-móviles como remolques de todo tipo.

2.2. El Plan de Ordenación del Litoral de Asturias (POLA) y su desarrollo. En desarrollo de las Directrices Subregionales para la Franja Costera, y por un Acuerdo de la Comisión de Urbanismo y Ordenación del Territorio de Asturias, de 23 de mayo de 2005, se aprueba el Plan Territorial Especial de Ordenación del Litoral de Asturias (POLA), que tiene por objeto la ordenación del conjunto del litoral asturiano, pero distinguiendo a su vez, desde el punto de vista de su funcionalidad normativa, dos ámbitos: a) El constituido por el Suelo No Urbanizable de Costas (en adelante, SNU de Costas), en los términos definidos en los artículos 122 y 133 a 135 del TROTU. SNU de Costas que el propio POLA, a los efectos de la aplicación normativa, divide en diez categorías (SNU de Costas propiamente dicho, SNU de Costas incluido en Áreas Degradadas por la Edificación, SNU de Costas ocupado por Campamentos de Turismo…). En este extremo, está previsto que el POLA sea desarrollado a través de un Plan Especial del Suelo No Urbanizable de Costas (cuyo avance se puede consultar en la página www.asturias.es). b) Y un segundo ámbito, de mayor amplitud, constituido por el suelo para el que, aun no siendo categorizado como de Protección de Costas, el POLA considera conveniente realizar propuestas o recomendaciones de planeamiento o acciones físicas. Es el caso, entre otros, del suelo exterior al SNU de Costas ocupado por campamentos de turismo.  El POLA se concreta en un conjunto de actuaciones, muchas de las cuales tienen, como veremos, una incidencia directa en el desarrollo e implantación de las actividades y equipamientos ligados al uso turístico y al ocio [PÉREZ FERNÁNDEZ, 2008: 89]:

NYELVVILÁG


80 

El tratamiento de las playas, destacándose la creación de la figura del parque-playa como respuesta al objetivo de conseguir el equilibrio entre preservación y uso humano. Con esta figura, en lo sustancial, se pretende incrementar, en lugares previamente seleccionados por presentar características adecuadas, la superficie utilizable para usos playeros, garantizando simultáneamente la conservación de los valores ecológicos y medioambientales y desviando la presión humana de lugares más frágiles o menos adecuados para soportarla.  La articulación y ordenación de las sendas litorales, sobre la idea de un sistema de sendas incardinado con los pueblos a los que sirve, formando parte de la retícula de caminos ya existentes en cada área e integrándose con los motivos paisajísticos principales de la misma.  La ordenación de la red viaria y de aparcamientos, cuya ubicación responderá a criterios que permitan alejar la presión humana de las áreas más frágiles y coadyuven a facilitar la peatonalización del borde costero.  Tratamiento urbanístico de los núcleos rurales situados dentro o en el límite del Suelo No Urbanizable de Costas.  Tratamiento de las Áreas Degradadas por la Edificación.  Tratamiento de algunos problemas específicos del litoral tales como las redes eléctricas de alta tensión, las áreas arqueológicas o la ordenación de los campamentos de turismo. En relación con las actuaciones señaladas, destacaremos tres por su incidencia en la ordenación de la actividad y usos turísticos. En primer lugar, y en desarrollo de las previsiones de las Directrices Subregionales para la Franja Costera, el POLA ordena los campamentos de turismo en cuatro categorías denominadas AA, A, B y C en función de su grado de impacto paisajístico sobre el medio:  La categoría AA o de impacto paisajístico severo se traduce en una total incompatibilidad de la instalación turística con el lugar en que se encuentra emplazada, por lo que se requiere su traslado inmediato.  La categoría A o de impacto paisajístico elevado supone un grado de incompatibilidad grave de la instalación turística con el ámbito en que se emplaza, lo que exige su traslado pero con menor urgencia.  La categoría B o de impacto paisajístico moderado se refiere a campamentos de turismo que se encuadran en estadios intermedios que deberían ser convenientemente analizados en un documento posterior admitiendo la posibilidad de que adoptándose las adecuadas medidas correctoras –que podrían exigir una reducción dimensional, un cambio de enfoque u otra medida que en todo caso rebase de lo que serían meros ajustes cosméticos– pudiera procederse a un mantenimiento siquiera parcial.  La categoría C o de impacto paisajístico leve, se refiere a campamentos que podrían mantener su actual emplazamiento adoptando en su caso las medidas correctoras adecuadas.  Como complemento al diagnóstico del POLA, se prevé la elaboración de un Plan Especial de Campamentos de Turismo.  En segundo lugar, en cuanto a los campos de golf y la posibilidad de su implantación en el SNU de Costas (o en suelo que aún no siendo de protección de costas, se considere conveniente que sea objeto de propuestas o recomendaciones de planeamiento o acciones físicas), el POLA establece tres grandes criterios, que deberán ser objeto de mayor precisión:  Limitaciones constructivas asociadas al equipamiento. Según la normativa del Plan, su autorización será posible siempre que “no implique la implantación de ninguna clase de infraestructura, provisional o permanente”, lo que, a nuestro entender, excluye igualmente, al menos en el SNU de Costas y fuera de los núcleos rurales ubicados en el mismo, la edificación para uso residencial vinculado al campo de golf.

NYELVVILÁG

TURISMO

81



Limitaciones en el diseño del equipamiento. Tanto la ordenación del trazado como la del nuevo manto vegetal deberán ser congruentes con el paisaje dominante en la zona en que se inscriben, reduciéndose al mínimo razonable la artificialización del paisaje y evitándose el empleo de especies arbóreas o arbustivas exóticas. Igualmente, se cuidará la disminución al máximo de la visibilidad hacia el exterior de bankers y otros elementos visualmente disruptivos.  Sometimiento de la implantación, en todo caso, a un estudio de impacto ambiental dotado del adecuado grado de detalle. Y, en tercer lugar, el POLA aborda recuperación de los espacios deteriorados en el litoral: las llamadas «Áreas Degradadas por la Edificación». Se trata de zonas del SNU de Costas afectadas por construcciones que producen una acusada degradación medioambiental o paisajística, en las que se pretende intervenir a través de un «Plan Especial de Áreas Costeras Degradadas por la Edificación» (PEADE). El funcionamiento se ajusta a las siguientes pautas:  Primero, se realiza una delimitación e inventario de cada uno de elementos ubicados en el área en cuestión y se declara todas las viviendas e instalaciones como fuera de ordenación también con carácter provisional.  Segundo, se procede a evaluar los impactos existentes, tanto visualmente como medioambientalmente, realizándose una preevaluación económica sobre la forma más eficiente de conseguir la máxima minimización del impacto total a un costo razonable. En este sentido, se propondrán medidas tales como: a) Eliminación o substitución de cerramientos productores de impactos por cierres vegetales o –en el caso de los muros de contención– tapado de los mismos mediante taludes de tierra revegetados. b) Pintado o estucado de las construcciones productoras de impactos o substitución o eliminación de determinados elementos de las mismas. c) Substitución de construcciones generadoras de impactos por otras de igual o menor volumen y de mejor adaptación al medio. d) Expropiación de instalaciones o fincas.  Tercero, se dará un plazo prudencial para la ejecución de las acciones propuestas. Transcurrido, se efectuará una nueva evaluación de la situación, que podría llevar a la propuesta de nuevas acciones correctoras, incluida la expropiación, sobre las instalaciones que mantuvieran las condiciones que habían llevado a su consideración como suelo fuera de ordenación y que no hubieran adoptado las medidas que les habían sido propuestas. Las propuestas de actuación se completan con las previsiones relativas a la coordinación, gestión y ejecución de las mismas (coordinación interadministrativa) y con la normativa urbanística del POLA. El grado de detalle de las disposiciones contenidas en el POLA pone de manifiesto que no estamos ante una mera declaración de intenciones, sino ante un instrumento de planeamiento territorial con voluntad de aplicación directa sobre el territorio en cuestión; instrumento en cuya elaboración se ha tenido en cuenta, para garantizar su eficaz aplicación, tanto las competencias urbanísticas de los Ayuntamientos, como las competencias estatales sobre el dominio público marítimo-terrestre.

2.3. Otros instrumentos territoriales con incidencia en el turismo. Otros instrumentos previstos en la normativa territorial que también están llamados a desempeñar un papel importante en la ordenación de las actividades, usos y equipamientos turísticos en el litoral asturiano son: el Catálogo de Núcleos Rurales; las Evaluaciones Impacto, especialmente relevantes para valorar la incidencia de determinadas actuaciones turísticas (urbanizaciones o complejos turístico-residenciales u hoteleros, campamentos de turismo…) o vinculadas al turismo (puertos deportivos, campos de golf, parques temáticos o parques de ocio y comercio); y el Plan de Ordenación de los Recursos Naturales de Asturias, aprobado por el

NYELVVILÁG

82


Decreto 38/1994, de 19 de mayo, en lo que se refiere a zonas o espacios del litoral afectados por alguna de las figuras de protección. En relación con el Catálogo de Núcleos Rurales del Principado de Asturias, nos encontramos ante una figura de planeamiento territorial con gran potencialidad de ordenación en la escala autonómica, pues complementa la política de restricción de la edificación fuera de núcleos en el medio no urbano, precisamente catalogando, ordenando y poniendo en valor el enorme y valiosísimo patrimonio edificado en los núcleos rurales. Así, el Catálogo establecerá una clasificación de los núcleos rurales en función de las peculiaridades de cada núcleo, su densidad, sus valores culturales, estructurales, históricos o paisajísticos que puedan ser determinantes de una mayor o menor intensidad de la protección. En la medida en que el Catálogo será vinculante para el planeamiento urbanístico municipal (que no podrá alterar la clasificación ni calificación urbanística de los núcleos incluidos en el mismo, ni tampoco cualesquiera otras determinaciones sustantivas que se incluyan en él con tal carácter), puede facilitar la consecución de los objetivos de protección medioambiental, desarrollo rural y fomento del turismo de los núcleos rurales del litoral. Así, entre sus determinaciones, el Catálogo contendrá: los criterios y normas para la delimitación y ordenación de los núcleos rurales por el planeamiento general; las medidas de tratamiento, recuperación y valorización de los núcleos catalogados y criterios para la intervención paisajística y arquitectónica y el tratamiento del espacio público; y las medidas de gestión sobre las intervenciones y crecimientos de los núcleos catalogados. 3. La planificación sectorial: las Directrices Sectoriales de Ordenación de los Recursos Turísticos. A partir de 1994 las Comunidades Autónomas han ido aprobando sus respectivas Leyes generales de Turismo, y, en todas ellas, la idea de desarrollo turístico sostenible ha aparecido formulado como un principio básico de la ordenación del sector. En el caso de la Comunidad Autónoma asturiana, el artículo 4 de la Ley 7/2001, de 22 de junio, de Turismo, expresa el principio del desarrollo sostenible al establecer entre sus objetivos: «b) La ordenación de la oferta turística mediante la corrección de las deficiencias y desequilibrios de infraestructura y la elevación de la calidad de los servicios, instalaciones y equipamientos turísticos, armonizándola con las directrices de la ordenación territorial y urbanística y con la conservación del medio ambiente, bajo los postulados de un desarrollo sostenible; (…) e) La preservación de los recursos turísticos, evitando su destrucción o degradación y procurando su correcto aprovechamiento en todas las modalidades de la oferta, con respeto a los valores culturales, histórico-artísticos, paisajísticos, urbanísticos y medioambientales». La idea de sostenibilidad se ha expresado, igualmente, con una referencia explícita al tratamiento de las actividades turísticas en el litoral, en el Capítulo I del Título II de la citada Ley 7/2001 de Turismo, relativo a las «Condiciones para el establecimiento y desarrollo de las actividades y empresas turísticas»; capítulo en el que se establecen una serie de determinaciones generales y específicas que son de directa aplicación, esto es, una serie de previsiones orientadas a ordenar territorialmente las actividades turísticas que deberán ser incorporadas de forma obligatoria a los futuros instrumentos de planificación, pero que, en todo caso, en tanto estos no se elaboren, ya son inmediatamente operativas. Tras afirmar en el artículo 10.1 de la Ley 7/2001 que las actividades turísticas, en el marco de un desarrollo sostenible, se desenvolverán con sujeción a la normativa de medio ambiente y de conservación de la naturaleza, subraya, en el artículo 11, que «la franja costera y en particular las playas, en cuanto recurso turístico básico del Principado de Asturias, serán objeto de especial protección». Y a estos efectos, señala que «las actividades e instalaciones turísticas se desarrollarán y ejecutarán con respeto a las previsiones de la legislación de costas y de la normativa e instrumentos de ordenación del

NYELVVILÁG

TURISMO

83

territorio y medio ambiente», es decir, está haciendo una remisión expresa a la necesidad de ordenar, vía planificación entre otras, el desarrollo de la actividad turística en el litoral. La remisión efectuada por el artículo 11 encuentra su respuesta en el Capítulo II del Título II de la misma Ley 7/2001, que prevé la redacción, dentro del modelo territorial diseñado por las Directrices Regionales de Ordenación del Territorio, de las Directrices Sectoriales de Ordenación de los Recursos Turísticos (DSORT), que se erigen en el instrumento básico de la planificación turística del Principado de Asturias, por cuanto contendrán las medidas necesarias para lograr una ordenación racional y equilibrada de los recursos turísticos, sobre la base de los siguientes objetivos: a) El desarrollo sostenible de la actividad turística. b) La planificación de la oferta turística con el fin de garantizar un mayor equilibrio territorial y una mayor calidad de los servicios ofertados. c) La cooperación y corresponsabilidad de los distintos agentes del sector, autonómicos y locales, públicos y privados (artículo 16 Ley 7/2001). El contenido mínimo de estas Directrices Sectoriales estará integrado, además de dar cumplimiento a lo dispuesto en los artículos 32 y 33 del TROTU, por las siguientes determinaciones: a) Definición del modelo de desarrollo turístico de la Comunidad Autónoma. b) La delimitación de las áreas o comarcas de dinamización turística, consideradas como preferentes desde la perspectiva de la actuación y financiación pública. c) Previsiones relativas a la oferta turística: equipamientos, infraestructuras, condiciones medioambientales… (artículo 17 Ley 7/2001). Es evidente que las DSORT, en cuanto instrumento básico y específico de la planificación turística, tendrán que contener, en el momento, esperemos que no lejano, en que se aborde su elaboración, criterios para afrontar la ordenación de las actividades turísticas en el litoral, sobre la base, ya señalada, de que tanto la franja costera como especialmente las playas son un recurso turístico básico. Criterios que, como hemos visto en el apartado anterior, tendrán que tener en cuenta las determinaciones recogidas en normas e instrumentos de planificación, de origen y finalidad diversa, lo que puede suscitar problemas de coherencia y efectividad. 4. La función del planeamiento urbanístico municipal en la ordenación turística del litoral. Junto a la ordenación territorial desarrollada en el ámbito autonómico, como complemento y prolongación lógica de la misma, el planeamiento urbanístico municipal se ha revelado también como un instrumento idóneo para acomodar el desarrollo turístico de un territorio (o espacio turístico concreto) a parámetros de sostenibilidad, ya sea evitando los excesos en los usos y densidades turísticas, ya sea reconduciendo las situaciones de carácter abusivo o de degradación generadas por las actividades y equipamientos turísticos. En este sentido, la ordenación urbanística en relación con los usos, actividades y equipamientos turísticos se ha venido ocupando, entre otros aspectos, de:  Localizar la oferta turística o zonificación turística.  Regular el uso residencial en zonas turísticas.  Limitar las recalificaciones y ordenar el suelo apto para urbanizar.  Rehabilitar zonas turísticas degradadas o reducir la oferta turística.  Ordenar el suelo rústico (los núcleos rurales)… Conviene que nos detengamos, en este momento, a comentar brevemente alguna de las objeciones que, con carácter general, se han formulado respecto a los instrumentos de

NYELVVILÁG

84


ordenación territorial del litoral y su articulación con el planeamiento urbanístico municipal. Dos son las limitaciones básicas que se imputan a los instrumentos de ordenación territorial: la imposibilidad de clasificar el suelo y el problema de su fuerza vinculante respecto del planeamiento urbanístico municipal, cuestiones ambas que inciden en la eficacia real de las medidas y criterios de ordenación recogidos en estos instrumentos de ordenación territorial. Podemos, afirmar, que en el caso asturiano ambas cuestiones se han resuelto de un modo satisfactorio. En cuanto a la imposibilidad de clasificar el suelo, la solución se encuentra en la propia normativa asturiana en materia de ordenación territorial y urbanística. Así, el artículo 133.1 TROTU establece que el planeamiento general «calificará como suelo no urbanizable de costas, en todo caso y con carácter mínimo, los terrenos situados en una franja de quinientos metros desde la ribera del mar, medidos en proyección horizontal», y prevé que el POLA, además de ordenar detalladamente este SNU de Costas, pueda modificar (ampliar, en nuestra opinión), en función de las características específicas de cada tramo de costa, la citada franja. En coherencia con esta previsión, se supera la segunda de las limitaciones afirmando el carácter vinculante de las determinaciones recogidas en los instrumentos de ordenación territorial: así, además de afirmar el carácter vinculante tanto de las Directrices de Ordenación Territorial (artículo 29.3 TROTU), como de los Planes Territoriales Especiales (artículo 39 TROTU), en relación con la determinación del SNU de Costas y su régimen, el artículo 133.2 TROTU fija el marco de actuación del planeamiento municipal, a establecer que «podrá extender la calificación de suelo no urbanizable de costas a partir del mínimo» de los 500 metros, y el artículo 306 ROTU afirma que el plan general de ordenación «incluirá en la categoría de suelo no urbanizable de costas los terrenos incluidos con tal carácter en el Plan Territorial Especial de Ordenación del Litoral Asturiano». Vinculación que salva, las eventuales objeciones a la vulneración de la autonomía local, asegurando la participación local en la elaboración de estos instrumentos (artículos 47 y 53 TROTU y 95-108 ROTU). Bibliografía Carrero de Roa, M. (2007): «Los riesgos de la urbanización del litoral», en FERNÁNDEZ García, A./Alonso Ibañez, M.R., El medio rural y la difusión urbana, KRK Ediciones/Grupo de Estudios sobre Territorio y Desarrollo Sostenible, Oviedo. Fernández García, A. (2007): «Las pautas del crecimiento urbano posindustrial y los nuevos usos del suelo rústico», en FERNÁNDEZ GARCÍA, A./ALONSO IBAÑEZ, M.R., El medio rural y la difusión urbana, KRK Ediciones/Grupo de Estudios sobre Territorio y Desarrollo Sostenible, Oviedo. Pérez Fernández, J. M. (2008): «La incidencia de las actividades y equipamientos turísticos en la ordenación del litoral» en FERNÁNDEZ GARCÍA, A./ALONSO IBAÑEZ, M.R., Los nuevos usos del suelo en el litoral asturiano, KRK Ediciones/Grupo de Estudios sobre Territorio y Desarrollo Sostenible, Oviedo. Pérez Fernández, J. M. (2009): «Criterios territoriales y urbanísticos para una gestión integral de los usos turísticos en el litoral asturiano», Revista de derecho urbanístico y medio ambiente, núm. 253, pp. 89-124.

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

85

A földrajzi gondolat és tér-idő viszonya a mezoamerikai naptárrendszerekben1 Bevezetés az Előszóhoz – avagy Előszó a Bevezetéshez DR. KÉRI ANDRÁS KVIK A két testvér, KERI a NAP és KAME a HOLD úgy döntött, hogy életre keltik a világot, s elfoglalták helyüket az égen. Bakairi indiánok A jelen téma eredeti bevezetője is már olyan sok, csak kevesek számára pontosan érthető fogalmat takar, hogy elengedhetetlennek tartok némi előzetes magyarázatot fűzni hozzá. Ez szükséges ahhoz, hogy a további részek az érdeklődők számára is „olvashatók legyenek”. A földrajzi gondolat „A földrajzi gondolat története nem a földrajzi tudomány, mint tudományszak története, mert földrajzi gondolat alatt a rajtunk kívül levő, a velünk szemben álló világnak, környezetüknek mindenkori felfogását értem. És ez a gondolat, mint az öntudatára ébredt embernek kapcsolata lakóhelyével, a földdel, nem egy tudományé, hanem általános emberi. Ezért a földrajzi gondolat története nem lehet egy tudományszaknak, nem is egyetlen fogalomkörnek problémája. Messze túlterjed azoknak a képzeteknek a körén, amelyeket az egyes korok mindennapi felfogása, avagy tudományos nézetei a földrajz nevéhez és fogalmához fűztek.”(Gróf Teleki Pál 1917: 3-4) Gróf Teleki Pál gondolatai ma is érvényesek, mivel a földrajz a tér tudománya, melyből van természetes, humanizált és érzékelt tér. Ez utóbbi mindig egyedi, mivel az emberi percepción alapul, amiből nincs két egyforma. Ez a megélt tér, a földrajztudomány által tanulmányozott tér. A természeti jelenségek és az emberi tevékenység által okozott hatások megjelennek a térben és interakciójuk hatása a mindenkori helyzet. A földrajz egy állandó szociokulturális fejlődés hatása az életre, és az élet nem más, mint saját magunk geográfiája. „Magát a szubjektív teret is több földrajzi irányzat tanulmányozta, vagy tanulmányozza ma is. Ilyen például az érzékelés és viselkedés földrajza, az idő földrajza, a cronogeográfia. Eredete az 1970-es évek végéig nyúlik vissza Svédországba, s Hägerstrand nevéhez fűződik. Ez olyan modell, amely a tér és a kronológiai idő változóit kombinálja úgy, mint az emberi tevékenység határait. Ezt az 1980-as években kezdték használni, mert felismerték, hogy az emberi tevékenységet térben és időben szükséges tervezni.” (Pillet Capdepón 2004: 37) Ha van megélt tér, akkor lennie kell megélt időnek is. Tér-idő viszony Mielőtt az alcímben jelzettekre kitérnénk, meg kell említeni, hogy a fizikában ismert téridő más tartalommal bíró fogalom. Meghatározása legközérthetőbben és legegyszerűbben talán a Wikipédiában olvasható: „A téridő a fizikában egy matematikai modell, ami egy sokaságban Eredeti cím: El pensamiento geográfico y su relación espacio-tiempo en los sistemas de almanaques mesoamericanos (PhD kézirat, 2013, 325 p.) – Köszönettel tartozom Dr. Carlos de la Torre és Evelio Lecour (Kuba), valamint Andrés Pí de San Martin (Curaçao), Maria das Dores (Portugália) és María de la O (Venezuela) értékes segítségéért. 1

NYELVVILÁG

86

HISPÁN VILÁG

egyesíti a teret és az időt, a Világegyetem szerkezetét leírva: általában egy négydimenziós koordinátarendszer, három tér- és egy idődimenzióval”. Ami e fogalommal kapcsolatban a legismertebb, az az ún. féreglyukak, vagyis olyan „alagutak” a téridőben, amelyek kapcsolatot teremtenek két különálló világ vagy a mi világunk két távoli pontja között, azaz rövidebb és gyorsabb átmenetet jelent, mint a hagyományos tér-idő rendszerben. Vagyis ha egy dinnyét a két oldalán is meglékelünk, akkor a legrövidebb út a dinnye belsején vezet át, mintsem a külső felületén kötnénk össze őket. A féreglyukak igen parányiak, állandóan változnak, és különálló helyet és időt kötnek össze. „Nincs anyag nélküli tér, ahogy az idő sem értelmezhető önmagában. Azaz tér és idő nélkül az anyag is elképzelhetetlen”. (Lukács Béla, 2015. január 30.) A tér háromdimenziós, a negyediket, az időt csak a fizika képes leírni. Az iskolában azt tanultuk, hogy két párhuzamos a végtelenben találkozik. Ez legalább annyira felfoghatatlan a mindennapi életünkben, mint az a tény, hogy dán asztrofizikusok Einstein relativitáselméletét kozmikus méretben igazolták, amely szerint egy objektum gravitációs tere meggörbíti körülötte a teret és az időt. (A relativitáselmélet szerint 9 tér és 1 idődimenzió van.) A fizikában az idő, azaz a múlt, a jelen és a jövő egyszerre léteznek, megkülönböztetésük csak illúzió. Rachel Bean amerikai kozmológus, aki Einstein általános relativitáselméletéből kiindulva dolgozott ki egy elméletet, mely szerint a gravitáció a téridő görbült szerkezetéből is leírható. Ha a gravitáció begörbíti a teret, s ezért a testek gyorsulni kezdenek, megnő a sebességük, s így lelassul számukra az idő múlása. Milton Santos a tér-idő elválaszthatatlanságáról azt írja, hogy „az idő kérdése a geográfiai tanulmányokban már nem tabu” (Santos 1996: 41). Számára a tér és az idő egyetlen fogalom, s nem lehet külön-külön, mivel „…a tér az idő egyenlőtlen felhalmozódásának eredménye”. (Santos 1976: 20-21) A Népszabadság 2015. január 8-án Ötvös Zoltán: Júniusban megáll az idő című cikkében számolt be arról, hogy június 30-án éjjel 1 másodpercre megáll az idő, pontosabban 1 másodperccel vissza kell állítani az órákat, ami a Föld lassuló forgására vezethető vissza. A Nap és a Hold óceánokra gyakorolt gravitációs hatása – az árapály okozta súrlódás – miatt a Föld tengely körüli forgási sebessége fokozatosan csökken. Legutóbb 2012 júniusában kellett szökőmásodpercet betoldani, melynek következtében több népszerű weboldal is megzavarodott emiatt. Az atomórákban az atomok rezgésszámához kötik a másodperc meghatározását, s ezt kell összehangolni a Föld forgásával. A fény sebessége maga az idő. Az az 1 másodperc, amivel visszaállítjuk az órát, számunkra nem érzékelhető mint idő. De érzékelhető fényként, mert a Hold „fénye” körülbelül ennyi idő alatt (1,2 másodperc) jut el a Földre. De van fényév is, azaz amit látunk az égbolton, az már maga a múlt: vagyis egy másodperccel vagy egy fényévvel korábbi állapotot tükröz. Ez pedig azt jelenti, hogy a „múltba látunk”, de a jelen valóságról soha sincs információnk. Az égbolton a csillagok fénye maga a történelem. A mi jelenünk saját magunk csillagászati múltja. Ha a Nap felkel, nem az első sugarait látjuk a maga valóságában, mert feltűnését megelőzi a fénye a fénytörés miatt. De a Nap nem is kel fel, hanem a mi Földünk forog. Minden csupa tünemény. Mezoamerika Mezoamerika, azaz Cemanáhuac nem földrajzi fogalom, s nem is Közép-Amerikát jelent. Szükségszerűségből fogant kultúrföldrajzi fogalom, melyet Paul Kirchoff régész vezetett be 1943ban, s amely Észak-Amerika déli, mexikói részétől, a Pánuco és a Sinaloa folyóktól és a Lermamedencétől délre eső területet öleli fel egészen Costa Ricáig, a Nicoya és az Úlua folyók

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

87

(Hondurasi-öböl) torkolatáig terjedően. Ezzel jelöljük a fejlett, többnyire piramisépítő városi kultúrák világát. Ez az a térség, ahol az indián kultúra a legmagasabb fejlettségi szintig jutott, s amely „felfedezésekor” számtalan vonatkozásában meghaladta az európai kultúra fejlettségét. Tudjuk, hogy a kultúra térben és időben változó tartalmú fogalom, s egy emberi közösség – múltból jövő, jelent meghatározó és jövőt befolyásoló – életének, mindennapos történéseinek összessége. Azaz földrajzilag determinált, a történelmi fejlődéshez és a társadalmi fejlettséghez kötött. A földrajzi környezet függvényében egyes elemei eltérő fejlődési utat járnak be. Ez történt Amerika felfedezésekor is, amikor az európaiak csak „látták”, de nem „értették” azt a világot, amelybe csöppentek. Az azték főváros Tenochtitlán láttán elcsodálkoztak nagyságán, pompáján, amely felülmúlta Sevilla, Párizs vagy London városát is. Az „írást” a többség nem is érthette, mert a sajátját sem ismerte. A csillagászat, a naptárkészítés, a matematika még a legképzettebb papoknak is követhetetlen volt, mivel a bennszülöttek összehasonlíthatatlanul magasabb szinten művelték. Ezek után nem véletlen az az indián mondás, hogy „amit a fehér ember nem ért meg, azt megpróbálja elpusztítani”. Az érthetetlen, írásokkal, ábrákkal, tudományos megfigyelésekkel teli maja kódexeket a papok az ördög művének tekintették és elégették. A könyvégetés, az „auto de Maní2” Fray Diego de Landa nevéhez fűződik. Látva, hogy a maják embereket áldoznak fel, elhatározta, hogy összegyűjti könyveiket és megsemmisíti (1562. július). A pusztítás mértéke csak az Alexandriai Könyvtár felgyújtásához hasonlítható. A terrorizmust mi, európaiak exportáltuk Amerikába. Az egyház hathatós támogatásával, Isten nevében irtottuk az őslakókat, hogy hozzájussunk kincseikhez, földjeikhez. Pedro Córdoba dominikánus szerzetes és közössége szerkesztette a nyugati félteke első katekizmusát 1510-ben. Szellemiségét jól jelzi a következő idézet: „aki nem keresztelkedik meg és nem lesz keresztény, … az Isten ellensége”. Ez maga a lelki és fizikai terrorizmus, és semmi köze a meghirdetett evangelizációhoz. Valverde dominikánus szerzetes, kezében a Bibliával csapta be – Francisco Pizarro kedvéért – Atahualpa Inkát. Hiába ajánlott fel életéért szobányi aranyat, Pizarro kivégeztette. A térítés még napjainkban is folyik a „vad” indiánok között, melyről a kolumbiai aguaco indiánok a XX. század vége felé így vélekedtek: „Jézus Krisztus a misszionáriusok embere, festett kép, amit falra akasztottak. Nem volt semmije és ezért, amikor lejött hozzánk, elrabolta a földünket. Hát ilyen egy Isten?”. Az elmúlt több mint 500 évben alig kerültünk közelebb egymáshoz. Még ma is csak kevesen értik azt a világot, melyet fizikailag meghódítottak. José Saramago (1922–2010), a híres portugál író sokat idézett sorainál találóbban aligha lehet ezt jobban megfogalmazni: „Az indián világ olyan világ, ahová az európai nem tud könnyen belépni… Ez olyan, mintha kihajolnánk egy másik világra néző ablakon, és bár előttem van, nem vagyok képes megérteni azt”. Persze, mert mi más úton közelítettünk hozzájuk, az erőszak útján, az pedig nem hozzájuk vezet. Mi azt mondjuk, hogy van telkünk, földünk, erdőnk, veteményeseink, s mi komolyan is gondoljuk, hogy mindez a mi tulajdonunk. Ők azt mondják, hogy a föld nem lehet a tulajdonunk, mert „Nem a föld tartozik az emberekhez. Az emberek tartoznak a földhöz.” „A szellem felölel mindent, és mi a szellem útján járunk”, ahol nincsenek börtönök, öregek számára épült otthonok, árvaházak, földjeinkre telepített kőolaj kutak stb. Amerika felfedezésének évfordulója csak a nyugati világ számára volt ünnep, melyről a pueblo törzshöz tartozó Patricio Dominguez 1992-ben így nyilatkozott: „A nyugati világ egészen addig laposnak tartotta a Földet, míg ötszáz évvel ezelőtt fel nem fedezte magának Amerikát, és rá nem ébredt, hogy a Föld valójában kerek. Elég szomorú, hogy a nyugat tudósainak újabb ötszáz évre van szükségük, hogy ráébredjenek, az idő sem lapos. Valójában nem más, mint hatalmas körforgás”. Ez az, amivel a domináns európai történelemszemlélet nem tud mit kezdeni. Egyoldalú, Európa-központú kiindulópontból kísérli meg felvázolni az emberiség sorsát. A „centrum” mi vagyunk, a többi, a mi fogalomköreinkbe bele nem illő régiók, népek történelme pedig a „periféria”. Pedig a centrum-periféria elve kultúrafüggő, térben és időben változik, és a centrumban és a perifériákon egyszerre van jelen a lineáris és az élet ritmusához igazodó ciklikus 2

A yucatáni város főtere volt a könyvégetés helyszíne.

NYELVVILÁG

88

HISPÁN VILÁG

történelem. Az olyan „zavarba ejtő” tényeket is nehezen tudja kezelni, mint pl. a Chile északi részén élt csincsorrókét (i. e. 7020-1720), akik kilógnak a hagyományos történetírás soraiból. E kultúra népe – a világ első múmiakészítője – i. e. 5050-től 3330 éven át mumifikálták elhunytaikat, mégsem tudunk róluk. A perifériára száműzött őslakók helyzetét látva Mariano Gagnon amerikai szerzetes ekképp fakadt ki 2000-ben: „Az amerikaiak csak beszélnek az emberi jogokról, de csak azoknál alkalmazzák, akik számukra fontosak. Ezek közé nem tartoznak a bennszülöttek”. „Egyre kevesebben vagyunk. Ha a test nem is hal meg, de meghal a lélek,” – mondja egy indián. Mezoamerika bizonyára Földünk azon része, ahol a legtöbb naptár született, melyek rendszert alkotnak, és az idő bűvöletében élő maják, de legfőképp csillagászaik páratlan teljesítménye. Ők voltak Amerika egyetlen, teljes írásbeliséget kifejlesztő népe is. Az indián világ naptárrendszereiben összpontosul történelmük, világképük, tudományos eredményeik, társadalmuk, hitviláguk stb. Mindezt sokkal egyszerűbb lenne ma népszerű formában elmagyarázni és megértetni, ha az MTMT, azaz a Maja Tudományos Művek Tára nem esett volna a buzgó pap máglyájának martalékául. Pótolhatatlan könyvek, kódexek vesztek oda a hit nevében. A majakutatás a XX. század végén bár felgyorsult, de az újabb és újabb városok nyomára bukkanásával az „ismert” feltáratlan világ nem hogy csökkenne, hanem tovább nő, ahogy ismereteink is egyre bővülnek róluk. A következő száz évben még sok dolguk lesz a régészeknek. A néhány évtizede még csak 2500 évesre becsült kultúra lassan, de biztosan időben egyre kitolódik visszafelé. A mai álláspontok 3500-4000 évesre teszik, de nemsokára ezen is túllépünk. Néhány évtizede átlag tízévente kellett átírni a maja történelmet, ezt ma már akár évente is megtehetnénk. Mivel a maja világ nem egységes államot alkotott, hanem városállamok hálózatát jelentette, az egyes piramisvárosok feltárásával újabb és újabb meglepetésekkel számolhatunk. A nagymértékben bővülő új ismeretanyag és a felirataik egyre nagyobb arányban való megfejtései (ez ma kb. 80%-os) minderre biztosítékul szolgálnak. Mezoamerika népei a maja naptárrendszerek alapján tökéletesítették sajátjaikat. Mielőtt azonban rátérnénk a naptárrendszerekre, meg kell említenünk két, ezúttal földrajzi fogalmat, melyek szorosan kapcsolódnak Mezoamerikához. Aridamerika, azaz a szomszédos Szárazamerika a mai Mexikó északi, csapadékban szegény államait3 öleli fel, ahol a fő gazdasági tevékenység a vadászat és a gyűjtögetés volt, a partvidékeken halászattal kiegészülve, s lakói sokáig vándorló életmódot folytattak. Oázisamerika zöld folt volt a sivatagos vidéken, ÉszakKeleten és Észak-Nyugaton, Sonora és Chihuahua államokban, s amely átnyúlik Arizona és Új Mexikó államok területére is. A csapadékosabb vidék letelepedett népeknek adott otthont és lehetőséget a földművelésre. Észak- és Közép-Amerika növénytermesztésének kezdete Mezoamerikában született. Itt termesztették elsőként a kukoricát, a babot, a tököt, a chile paprikát, a paradicsomot és az avokádót, s itt háziasították a kutyát és a pulykát. Naptárrendszerek A naptár maga a tér-idő hétköznapi megjelenítése, amely állandó változásban van a Földön. Ahogy halad az idő (óra), úgy változik (halad vele együtt) a tér is. Amikor nálunk dél van, NagyBritanniában még egy órát kell(ene) várni a déli harangszóra. A dátumválasztó vonal két oldalán élők tudják csak igazán, milyen az, ha rövid utazás után a hétfőből visszatérünk a vasárnapba, azaz az idővel „szemben” visszafelé, a múltba megyünk. Minden kultúra mérte az időt, elkészítette naptárját. Ezért van az, hogy pl. 2015-ben a zsidók 5776. évüket taposták, az aymara indiánok pedig 2012-ben a téli napfordulón ünnepelték az újévet, s már akkor 5520-ban tartottak. A naptárrendszerek a „találós kérdések” kifogyhatatlan tárháza lehetne, csak hát nagyon kevesen Baja California, Sonora, Chihuahua, Coahuila, Nuevo León, Tamaulipas, Sinaloa, Durango, Zacatecas, Aguascalientes, Guanajuato, Qurétaro és San Luis Potosí. 3

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

89

vannak azok, akik tudnák is rájuk a választ: 1. Ha Budapestről szombat délelőtt háromnegyed 12kor elindulok autóval az M7-esen Siófok felé és 100-130 km/órás sebességgel megyek megállás nélkül, csak másnap, azaz vasárnap érek oda. Miként lehet ez? A zapoték naptár szerint, mivel az új nap náluk délben kezdődött, amikor a Nap zeniten volt. Hogy mikor kezdődik a nap? Végül is mindegy, de a hétköznapok praktikuma és a környező népek más időbeosztású naptárai meggyőzték őket, hogy átvegyék szomszédjaik gyakorlatát. A vallás – mely egyben tudomány is volt – maga az égi jelenségek rendszeréhez kötődött. Ez volt maga az útmutatás, a tiszteletet kiváltó mozgás, állandó változás és körforgás, ettől lettek a tegnap történtek a holnap történései, a ciklikus idő és a ciklusokban való gondolkodás összhangja, a tér és az idő elválaszthatatlan egysége. Az ismeretek a naptárrendszerekben jelennek meg: egyfajta tudástár, amely gondolkodásmódot, világlátást tükröz. A csillagász papok a megismerés, a tudományos ismeretek tökéletesítésén dolgoztak, mert ezt kívánták az égi istenek, akik nem voltak híján a földi kísértéseknek, hívságoknak. E kettősség mindenütt jelen van, ez a jó és a rossz oldala, ahogy az égen is egymás harcostársai a Nap és a Hold, az üstökösök és egyéb égi jelenségek. A dualitás megjelenik az élet minden területén, az emberek duális gondolkodásmódjában. Az ember megjelenése óta két természeti jelenség, a nappalok és az éjszakák váltakozásai alapján él, azaz a Nap és a Hold naptárak szerint. A maják az égitestek mozgását az istenek cselekedeteinek tekintették. A 2. „találós kérdést” Budapest utcáin tettük fel, nem reprezentatív felmérés keretében, valamivel kevesebb, mint ezer járókelőnek, amely így hangzott: Ön hány naptár szerint éli mindennapjait? Az eredmény nem meglepő: 98,6% azt válaszolta, hogy egy, míg 1,4% tudta csak, hogy kettő. Ez utóbbiak között olyanok voltak, akiknek a foglalkozásához (vagy leendő foglalkozásához) tartozik, hogy pontosan tudja a választ: pl. fizikusnak készülő egyetemi hallgató, egyházi személy, jósnő, műkedvelő csillagász. A húsvétra csak kevesen gondolnak, mert megszoktuk, hogy helyettünk úgy is kijelölik a napját. Az 1582-ből származó egyházi szabály szerint a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik március 22. és április 25. között, azaz állandóan „mozgásban” van. Dionysius Exiguus, avagy Dénes a Kicsi (i. sz. 470-544) dobrudzsai születésű szerzetes nevéhez fűződik a húsvéttáblázatok kiszámításának pontosítása, ami nem a Nap naptárunk szerint működik. Ez egy másik naptár. Ahány naptár annyi világ. Minden naptár mozgást jelenít meg, s mindenből legalább kettő van. Mi is két naptár szerint éljük mindennapjainkat. A párhuzamosságok része az élők és a halottak világa, a menny és a pokol is. A majáknak 20, igen húsz naptáruk volt, de az egyszerű emberek ebből csak kettőt érzékeltek a mindennapjaik során, amelyek az évszázadok alatt rögzültek bennük. A hétköznapjaikat kettős naptár szerint élték, amely egymás mellett pörgött le előttük. Amíg nálunk a szabad gondolkodás csíráit az egyház dogmái fojtották el s ettől lett Giordano Brunónak is „melege”, addig náluk a vallást a mozgás, a változás éltette. Hol a tudományos felfedezéseket, hol más népek eltérő vallásaiból fakadó nézeteit irtották tűzzel-vassal, ahogy az később Amerika felfedezésekor is történt. A katolikus egyház mindig is a tudomány mögött kullogott, míg a maja papság maga volt a haladás élharcosa. Az elért eredményeit, felfedezéseit – ha lehetett – beépítette a mindennapok valóságába. A befogadás nyitottság, mely közelebb visz a világ megértéséhez, s minden kultúrát egyaránt gazdagít. Sokáig kellett várnunk arra, hogy értsünk is valamennyit az ő világukból: „Mi európaiak nem értjük a természetet: ők használják, mi birtokoljuk.” Erre rímel az utóbbi időben sokat idézett indián mondás: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” De mielőtt bárki is sorolni kezdené az „emberevő” és „véreskezű” indiánokról szóló történeteket, először saját múltunkat tegyük tisztába, melyről gyakorta megfeledkezünk. A hit nevében történt emberáldozatokért nincs mit egymás szemére vetni. Mezoamerikában többnyire az áldozatok vérére azért volt szükség, hogy az éltető Napot mozgásban tartsa. Nálunk az inkvizíció törekedett arra, hogy az „elhajlókat”

NYELVVILÁG

90

HISPÁN VILÁG

máglyáin kiiktassa (lásd pl. az előbb említett Giordano Brunót, 1600-ban), amiért a Vatikán bocsánatot kért, ahogy azért is, hogy Amerikában az indiánokat nem tekintették embernek és részt vettek kiirtásukban. Az „emberevés” sem haladta meg a magyar, vagy az európai szintet. A XVIII. század közepétől a patikákban gyógyszerként árusították a múmiák porát, melyek felhasználásához „receptet” is mellékeltek. Hazánkban még a XX. század elején is vörösréz dobozban tárolták. Othello mondja Desdemónának „…festéket szűzleány bemúmiázott szívéből szívott a jósnő.” Az egyházi rituálé ostya-bor szimbóluma is „rituális kannibalizmus”. A yanomami indiánok közeli hozzátartozójuk halálakor az elégetett test porából szórnak levesükbe, a helyi szokás szerint. A XVI-XVIII. században az orvoslás része volt Európában a halottak gyógyszerként való elfogyasztása. Paracelsus tanainak az volt az alapja, hogy az emberi hús fogyasztása a legnagyobb gyógyító erő. A hóhérok emberi zsírt adtak el a bitófáról. A hétköznapok kettős naptárhasználata kettős világképpel párosul, melyből ez utóbbi nálunk nem alakult ki. Az indiánoknál viszont évezredek óta jelen van. Tudták, hogy a Föld gömbölyű, de mégis, a mai napig létezik számukra a „lapos világ”, s e két rendszer együtt él és átjárható, attól függően, hogy milyen célra kívánják felhasználni. E világuk egyszerre horizontális és vertikális, gömbölyű és lapos. Ez alapján alakították ki naptáraikat, melyek közül kettő a naponta használatos időmérő eszköz, melyek a Hold és a Nap fázisaihoz igazodnak: ezek a rituális vagy szent naptár és a Nap, vagy csillagnaptár. Mindkettőt ismerjük, de az előbbit többnyire a fogamzó képes, menstruáló hölgyek követik, vagy a tengerpart lakói, akik ezernyi szállal kötődnek az árapály jelenséghez. A Nap felesége a Hold képviselte a 260 napos „emberi ciklust”, a gyermek megszületését. Az időszámítás kezdete tetszőleges. A keresztény egyház számolta a napokat és határozta meg időszámításunk kezdetét. Így lett Anno Domini, Krisztus születésének időpontja a kiindulópont. Az emberiség természetesen földközpontú naptárakat készített, de lehetnek pl. Nap, Hold, vagy bármilyen égitest, csillag központúak is, ha az egymáshoz való viszonyításban az egyik az „alap”. Az októberi szocialista forradalom napját november 7-én ünnepeltük, mert az ortodox egyház nem volt hajlandó eltérni a Julianus naptár számításaitól, pedig XIII. Gergely pápa 1582 februárjában úgy rendelkezett, hogy október 4-e után nyomban 15-e következzék. Az ortodox hívők a mai napig a karácsonyt január 7-én ünneplik, az újévet pedig január 13-án. Holdnaptárt használnak a kínaiak és az iszlám is. Az utóbbiak időszámításának kezdete 622. július 16. Muharram hónap elseje. A perzsa újév (a noruz) március 21-én kezdődik, míg a buddhistáknál december 21-én. Egyes inka papok templomai csillagvizsgálóként működtek. Az év kezdete nem mindenki számára volt egyforma: az elit számára december 21. a Napforduló volt a kezdet, míg a földművesek számára a vetés idejével (augusztus-szeptember) kezdődött. Az év 12 hónapos volt, s egy hónap 30 napból állt, 3 × 10 napos héttel számolva. Nekik még csak kezdetleges naptáruk volt, az évet a fák virágzásának száma alapján tartották számon, ameddig követni tudták. Erre is csak a kipuolvasók voltak képesek bizonyos korlátok között, akik az inkák születését, halálát, születésnapjait tartották számon. A maja időszámítás kezdete i. e. 3114. augusztus 13. Ez a világ teremtésének ideje. Először i. e. 3113. volt, de módosítani kellett, mert i. e. 1 és i. u. 1 között „nálunk” csak két év telt el, nulladik év hiányában, míg valójában három. A naptárak rendszert alkotnak, s az egymáshoz kapcsolódó együttes mozgásuk már nagyobb ciklusokat eredményeznek, ami már csak a csillagászok számára érdekes, csak ők tudják követni. E mindenhol jelenlévő ciklikusság jelenti a legnagyobb fejtörést napjaink kutatói számára. Tudjuk, hogy mindezek alapja a csillagok, az égitestek mozgásában keresendő (pl. Vénusz naptár), de nem tudjuk, hogy a nagy, több ezer éves korszakokat felváltó ciklusok végén mi történik. Az ilyen cikluszáró év volt 2012. december 21., a „maja világvége”. Nem véletlen, hogy ebből üzlet

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

91

(könyvek, filmek, írások stb.) Földünk behatárolható vidékein lehetett csak, pont ott, ahol a nyugati keresztény fantázia- és tartalomszegény „egynaptáros” kultúra lakói a legkiéhezettebbek a „történjenmárvalami” eseményekre, míg a világ természethez közelebb élő népei számára, saját időszámításuk rejtett titkainak ismerőinek csak egy másik nép világfelfogásaként jelenik meg, a sok között. Tortuguero Régészeti Övezetben található a 6-os számú „Monumento”, amelyen az egyetlen felirat a 2012. december 21-én véget érő cikluszáró dátum: 4 ahau 3 ka’n k’iin. Persze a sztélékbe vésett dátumok sora sohasem látszik véget érni. Palenque híres Feliratok Templomának nyugati falán – II. Pacal királyra utalva – egy pictunt lezáró időszak (kb. 7885 év) végére bukkanunk, ami valamikor i. sz. 4000 után zárult le. 2012-ben fedezték fel a guatemalai Petén tartomány Uxul nevű városában azokat a számos dátumot megörökítő színes hieroglifákat, melyeket egy maja pap szobájának falára festettek. Az egyik közülük i. sz. 3591. március 1. Valamilyen ciklus akkor záródhat le. A maják sohasem a „világvégét” jelezték, hanem „csupán” a ciklusok végét. Erre jó példa a XVIII. században készült Ixil-i Chilam Balam könyvük, amely egy, az i. e. III. században élt tudós, Beroso babilóniai próféciáját alapul véve a maják kiszámolták annak végét, ami i. sz. 1887-re esett. Ez a „világvége” senkit sem érdekelt rajtuk kívül. A 2012-es világvégének eredete az 1970-es évekre nyúlik vissza, egy Frank Waters nevű író munkájáig. Könyvében mindenféle hitvilágok keverednek, s ő utalt a Tortugueroban látható dátumra, a feltételezett Ötödik Nap (Ötödik Világ) végére és a Hatodik Nap kezdetére, és ezzel egy új emberiség megjelenésére. A baj ezzel csak az, hogy ez egy mexica (azték) világképet tükröz, és nem maját, akiknek ez csak az Ötödik Világuk lett volna. Ez volt a New Age irodalom kezdete, amely az emberi hiedelmek kielégítését tűzte ki céljául. A naptár maga a tér-idő, mert mozgáshoz kötődik, ciklusokat ábrázol és rögzít, állandó visszatérő elemei vannak. A naptárrendszerek is egymáshoz kapcsolódva ebben mozognak, de egyes egységei külön-külön is értelmezhetők. A bolygók mozgása és a természet törvényei közötti számos összefüggést ismertek. A mozgás volt maga az élet, s a labdajátékban is állandó mozgásban kellett tartani a labdát, a Nap jelképét. A mozgás fenntartásához pedig, ahogy már korábban említettem vér kellett. A ma a tegnap és a holnap között csak átmenet, éppen olyan körforgás, mint bármi más, azaz ami tegnap történt az holnap is megismétlődhet, ezért – mint minden – a történelem is ciklikus, mert minden az égi rendszerek alapján működik. Ezt tükrözi hitvallásuk: Bey ti’ ka’an, bey ti’ lu’um. Vagyis: Olyan a Föld, mint amilyen az Ég. A maják teremtéskönyve a csillagokban van megírva. Településeik a csillagok égi rendje szerint épültek. A naptáraknak köszönhető duális gondolkodásmód tette lehetővé, hogy a spanyolok építette templomokban a szenteket saját isteneik képeként tiszteljék. Sok esetben maguk az indiánok faragták ki a katolikus alakokat saját szentjeik képére formálva, színeivel díszítve. De az istenek szerepváltozása sem volt ismeretlen közöttük. Rájuk is befolyást gyakorolt a természeti környezet. A Nap és a Hold az Andokban a jótékony meleg és a hideg éj képviselői voltak, míg a perui partvidék sivatagában megfordult a „jótékony szerep”. A Nap melege mindent felperzselt, míg a Hold felüdülést hozott. A maja kozmoszban lakó isteneknek is két énjük volt: mindegyik lehetett jó és rossz isten is.

NYELVVILÁG

HISPÁN VILÁG

92

Naptárrendszerek Naptárak Holdnaptár (rituális, szent, asztrológiai) 260 nap Napnaptár (csillagászati, mezőgazdasági) 365 nap Naptári kör (a két naptár együttes forgása, teljes köre) maja „század” (a rövid számlálás) 52 éves ciklus Hosszú számlálás (időszámítás) kb. 5 ezer éves ciklus ciklikusság, időkoncepció

Két ciklus találkozása: Nap – Hold – Vénusz év

Maja Tzolkin (v. bucxok) 20×13 hét, mert egy hét 13 nap Kezdete: július 27. Haab 18 hónap × 20 nap + 5 uayeb kezdete: december 23. téli napforduló = Új Nap születése 260:5=52 365:5=73 52×365=73×260=18980 nap = 52 év, azaz 52 csillagászati év = 73 rituális év Vénusz születése, a mai világ teremtése, i.e. 3114. augusztus 13*. = 4 ahau 8 kumk’u történelmi kiindulási év, öröknaptár megalkotói, napfogyatkozás jelzése, 2012. december 21. = 4 ahau 3 ka’n k’iin**, téli napforduló, a 4. Nap vége (5125 éves ciklus) és az 5. Nap kezdete*** 2×52 év = 104 év 65 Vénusz év = 104 Napév, azaz 5 Vénusz év = 8 Napév

Azték Tonalpohualli u.az Xihuitl kezdete: február 12.

Zapoték Piye Az év négy negyedből áll: 4×65 nap, de 20×13 hét Yza A nap délben kezdődik, amikor a Nap a zeniten van. Ez a fordulópontja. Kezdete: február 25.

u.az

u.az

Nem használták

Nem használták

Nem használták

Nem használták

*A Gregoriánus naptár szerint i. e. 3114. augusztus 11., míg sok majalógus szerint a fent jelzett időpont a hosszú számlálás kezdete a nulladik év: 0.0.0.0.0. = 4 Ahau 8 Cumhu/Cumkú, **Többféle átírás is létezik, ezért itt is többet használunk. ***13.0.0.0.0. (4 Ahau 3 Kankin), az új ciklus első napja

Naptár sok minden lehet. Teotihuacánban a két fő piramis a Nap és a Hold nevét viseli, csillagászati jelentőségük volt. Szinte minden jelentősebb piramisvárosban csillagvizsgálók is működtek, s közülük is az egyik leghíresebb Uxmalban található. A legtöbben a Chichén Itzában épült Kukulkán (Tollaskígyó) piramist ismerik. Ez naptárpiramis, melyet jól tükröz 365 lépcsője, 18 lépcsőpihenője (ez a maja hónapok száma), 52 faragott kőlapja (52 év = egy ciklus = egy emberöltő = egy maja „század”). A négy oldalán egyenként 91 fokból álló lépcsősor található, amelyek az áldozati templom emelvényével együtt 365 lépcsőfokot tesz ki. A lépcsős piramis kilenc emelete a maja alvilág kilenc szintjét szimbolizálja. A tájolása annyira pontos, hogy a tavaszi (március 21.) és az őszi (szeptember 21.) napéjegyenlőségkor a lenyugvó nap utolsó sugarai az északi homlokzaton egy tekergőző kígyó árnyékát rajzolják ki. Ha az északi oldal lépcsősorával

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

93

szemben állunk, és összecsapjuk a tenyerünket, a maja hitvilágban a teremtő erőt jelképező, ketzál madár rikoltására emlékeztető visszhangot hallhatunk. A maja Kozmosz, világkép ismerete segít ahhoz, hogy elképzelhessük a naptárak együttes mozgását. Az ég 13 és az alvilág 9 szintje között foglalt helyet a Föld szintje (1). A Föld feletti 4 átmeneti szinten zajlik az idő, míg a felette lévő 9 szint az istenek lakhelyei. A Föld négy sarkában négy tartóoszlop volt, amely az eget tartotta, középen pedig egy óriási kozmikus tengely kötötte össze a szinteket, s ezen közlekedtek az istenek. Chaac esőisten – s még termékenység és vihar istene – négy isten is volt egy személyben, amikor az égtájakat képviselte. A maja naptárban szereplő égtájakat a Tro-Cortesiano kódex alapján ismerjük. A világ négy sarkában egy-egy égtáj (fa: yaxche vagy ceiba) helyezkedik el, ami isteneket képviselő színekbe rejtve is megjelenik, azaz isten = fa = szín = égtáj. Középen emelkedik ki a világtengely (világfa: yax cheil kab vagy wakah chan). Az istenségek ruhájának színe az égtájakkal való kapcsolatra utal. Észak: Xaman, ahonnan előtör a szél. Zac Xib Chaac, azaz Chaac a Fehér Ember, a Holdat, az ezüstöt szimbolizálja. Zac Imix Che = Észak fehér fája Dél: Nohol, ahol elvész a szél. Kan Xib Chaac, Chaac a Sárga Ember, a meleg, a termékenység az arany szimbóluma. Kan Imix Che = Dél sárga fája Kelet: Likin, ahol felkel a Nap. Chac Xib Chaac, Chaac a Vörös Ember, a reménység, a várakozás színe, a Nap születését jelzi. Chac Imix Che = Kelet vörös fája Nyugat: Chikin, ahol lemegy a Nap. Ek Xib Chaac, Chaac a Fekete Ember, a nap végét, a reménytelenséget, az elhagyatottságot szimbolizálja, mert elmegy a fény, és mindent beborít a sötétség, a halál. Ek Imix Che = Nyugat fekete fája A kékeszöld színű, középpontban lévő világtengely három világot képvisel. Az univerzum közepén lévő szent fa (életfa = ceiba- vagy kapokfa) ágaival a mennyei madár 13 égi szintet alkotó égboltját (Oxlahun tiku), törzsével a Földet, gyökereivel a 9 szintű, sötét vizű alvilágot (Bolon tiku, vagy túl/másvilág: Metnal vagy Xibalbá) köti össze. Az élet- vagy ceibafa virága, a saqk-nik-nal (fehér virág) az emberi lelket képviseli. Szinte minden az égtájakhoz kapcsolódik, de ezek elnevezései sem voltak egységesek, mivel megjelenítői, „hordozói” is változtak, akik az időt és az eseményeket a hátukon viszik. Minden egyes szintet (13) egy-egy isten felügyelt és ezzel az adott szint száma is őt képviselte: a napok száma is 13. A világ 4 sarka × 13 nap/szint = 52, azaz az 52 éves ciklusra utal, amit a két naptár együttes forgásából adódó ciklus, találkozási pont. A maja időkoncepció különlegessége, hogy az idő nem lineáris, mint nekünk, hanem ciklikus, melyet a három jelentős fennmaradt kódex közül a Drezdai Kódexben találunk meg. Valóságos illusztrált almanachként működött csillagászati táblázatokkal: például nap- és

NYELVVILÁG

94

HISPÁN VILÁG

holdfogyatkozásokkal, időjárás előrejelzéssel, naptárral, mezőgazdasági munkálatok kezdetével, s az ezekhez kapcsolódó vallási eseményekkel. Valóságos időkultusz működött Yucatánon. Az évi két esős időszakot kihasználva kétszer vetettek kukoricát, de ehhez pontosan ismerniük kellett a „jó eső” érkezését. Az égi istenek feladata volt az „idő rendezése és szállítása” megfelelő ciklusok szerint. A maja naptár nemcsak tökéletesebb volt, mint a miénk, hanem természetesebb is, jobban kapcsolódott a természethez. Minden évben van egy pillanat, amikor a Vénusz láthatóvá válik a nyugati horizonton a naplemente előtt: 130 napon át emelkedik és 130 napon át süllyed, azaz ez az égi óra 260 napos. Ebből született a 260 napos tzolkin, a „napszámlálás” vagy szent naptár. A Vénusz emelkedésének (Ixim tun), a 130 napos ciklusnak fontos szerepe volt a mezőgazdaságban. A 20 nap × 13 hónap = 260 nap a tzolkin naptár vagy Vénusz ciklus. A tzolkin év mindig Újholddal kezdődik. A Vénusz és a Nap 8 évente – pl. 2004-ben és 2012-ben – azonos ponton látható, de csak egyszer egy évezredben. Ekkor a Napot eltakarja, napfogyatkozást okoz. A Vénusz, a Hajnal hírnöke 224 nap és 16 óra alatt tesz meg egy kört a Nap körül. De ahogy az előzőekben láttuk, a majákat nem ez a ciklusa érdekelte, hanem az ascendense-descendense. A nyugati horizonton tűnik fel, amikor a Nap lenyugszik. A Hold után az első égitest, melyet látni lehet. A maják mindig piros számokkal jelölték a tzolkin napokat, míg fekete számokkal a haab naptár, azaz a Napév napjait: 18 hónap × 20 nap = 360 + 5 Uayeb (haszontalan nap). Ez a mindennapok életének szervezéséhez, a földműveléshez kellett. A maják már az i. e. VI. századtól használták a 360 napos tun-évet, ami a jóslás alapja volt. A tun-évben 18 uinal = 360 nap, mert 18 × 20 = 360, azaz így közelebb volt a Nap naptárhoz. Ez volt a kezdet, s jött utána a 365 napos szoláris év, a civil naptár vagy világi ciklus. A haab és a tzolkin naptár kombinálásával alkották meg a Naptárkört. A két naptár együttes használata azt eredményezte, hogy minden napnak két-két neve is volt, a két ciklusnak megfelelően. E ciklusok eltérő hosszúságuk miatt csak 52 évente találkoztak, s ismétlődött meg ugyanaz a nap: 260:5=52 / 365:5=73 (52 × 365 = 73 × 260 = 18 980 nap = 52 év) 52 év a „maja század”, a rövid számlálás. A Holdhónap 29,53 nap újholdtól újholdig, azaz 354,36 nap/év. Az év hossza, vagyis a két tavaszi napéjegyenlőség között eltelt idő 365,2420 nap volt, vagyis pontosabb volt, mint a mi naptárunk. A harmadik naptár a Hosszú Számlálás, amely i. e. 3114. augusztus 13-ával, azaz 4 Ahau 8 Cumkuval, a 0. évvel (0.0.0.0.0.) indul, s melyet Chirigua egyik sztéléjén láthatunk, és ezekhez jön még a haab és a tzolkin naptár napjai (ahau, cumhu). A dátumot számokkal, vagy számokkal és glifjegyekkel írják. A legismertebb dátum a közelmúlt „világvégéé”, a történelmi „együttállásé” volt: 2012. december 22. azaz 13.0.0.0.0. A maják 20 naptárat készítettek, minden egyes bolygóra egyet. A Merkúr (Eh chuah), a fekete vagy Csokoládé Csillag, melyet csak néhány napig láthatunk évente, s pont akkor is, amikor júliusban szüretelték a legjobb kakaóbabot. Ő a csokoládé és a kereskedelem istene, s vigyáz az éjszaka úton levőkre és a kakaóbab termesztőkre. A Mars csak az éj sötétjében látható. A bolygó mozgásáról pontos adatokat tartalmaz a Drezdai kódex, ahol 1 Mars év (780 nap) = 3 Vénusz évvel (260 nap). De szerepel itt egy Vénusz – Szaturnusz – Mars hármas együttállás leírása is, akárcsak az is, hogy 1062. december 3-án a hold eltakarta a Napot és láthatóvá vált a Mars. A Jupiter az „ég vándora”, amely a Szaturnusszal alkot ciklust, együttállást húszévente, ami a Hosszú Számlálás alapja, azaz ennek a 20 éves katunjai a két bolygó együttállásának alapja. De a Vénusszal is alkot 20 éves ciklust, melyet a katun kerékben használnak, ahol 13 Jupiter – Föld – Vénusz szembenállás történik, azaz egy vonalba kerül. A Jupiter szoros kapcsolatban áll a Kukoricaistennel. Glifjelét a milpa (kukoricaföld) jele kíséri. A Szaturnusz a nagy kozmikus óra része, s a Jupiterrel és a Vénusszal kapcsolják össze. 1027-ből jegyezték fel a Szaturnusz – Jupiter – Merkur hármas hajnali együttállást. A naptárhalmazból az

NYELVVILÁG

FÖLDRAJZ

95

egyik a Szíriuszon (Ek Ox) alapul, amely sokkal magasabban látszik Yucatánon, mint nálunk. A maják Galaxisának és az éji égboltnak az istene Itzanmá, a Főisten, az Égi Gyík. Az időkoncepció kihatott a mindennapokra, szinte mindenből kettő lett, ahogy az életet szabályozó naptárokból. A dualitás megjelent a pontok, vonalak alkotta számok írásában és a fejszámokban, a párhuzamos naptárkövetés párhuzamos életvitelhez és gondolkodáshoz vezetett, kihatott az élők és holtak világára, ahol az élet egy másik életben folytatódik, a múlt és jelen együttélésére. A szabadabb gondolkodás nem beszűkít, hanem kitágít. Náluk a csillagász papság és maga a vallás a tudományok előrevivőjeként jelenik meg, mivel az égbolt történéseiből következtettek a földi jelenségekre. Felhasznált irodalom Aguilar-Moreno, Manuel (2006): Élet az aztékok földjén, Gold Book, hely megjelölése nélkül Espinoza Soriano, Waldemar (1990): Los Incas – Economía, sociedad y estado en la era del Tahuantinsuyo, Amaru Editores, Lima Freidel, D. – Schele, L. – Parker, J. (1999): El Cosmos maya, Fondo de Cultura Económica, México, D.F. Gagnon, Mariano (2000): Guerreros en el Paraíso, Jaime Campodónico Ed., Lima Gonzalo Camarena, Luis (1986): Astrología maya, Costa-Amic Editores, S.A. México, D.F. Gróf Teleki Pál (1917): A földrajzi gondolat története, a szerző kiadása Hahn István (1983): Naptári rendszerek és időszámítás, Gondolat Kiadó, Budapest Hammond, Norman (1988): La civilización maya, Ed. Istmo, hely megjelölése nélkül Kéri András: Cemanáhuac, azaz Mezoamerika piramisvárosai, Természet Világa 1994/2. Kéri András (1999): Mayab, a maják országa, Laude Kiadó, Budapest, p. 220. Kéri András (2003): Indiánok Világa: Az azték naptár –Az Antillák népe, Anno K., Budapest, p. 216. Kéri András (2003): Indiánok Világa: Chile népei – A maják titkai, Anno Kiadó, Budapest, p. 199. Kéri András (2007): Indiánok Világa: El Dorado népe – A felhők lakói, Anno K., Budapest, p. 200. Kéri András: A chavíni szőttes, NyelvVilág, 2008/2. Kuzmicsv, V. A. (1953): A maja papok titka, Kossuth, Budapest Lukács Béla: Utazások térben, időben és téridőben, www.mek.oszk.hu/00500/00569/html letöltés: 2015. január 30. Macía, Tito (2009): Descifrando los Códices mayas, 2012 – El secreto del Códice Dresde y el final de los tiempos, Ed. Indigo, Barcelona Manzanilla, L.- López Luján, L (1993): Atlas histórico de Mesoamérica, Ed. Larousse, México, D.F. Pillet Capdepón, Félix: La geografía y las distintas acepciones del espacio geográfico, Investigaciones geográficas, 34, Anales de la Universidad de Alicante, Instituto Universitario de Geografía, Mayoagosto, 2004. p. 37. Reyes, Luis Alberto (2008): El pensamiento indígena en América – Los antiguos andinos, mayas y nahuas, Ed. Biblos, Buenos Aires Santos, Milton (1976): Relaçoes espaço-temporais no Mundo Subdesenvolvido, en AGB, Seção Regional de São Paulo, Seleção de Textos, 1. pp. 17-23. Santos, Milton (1979): Espaço e sociedade: ensaios, Vozes, Petrópolis, p.156. Santos, Milton (1982, szerk.): Novos rumos de Geografia brasileira, Edit. Hucitec, São Paulo, p. 222. Santos, Milton (1996): A natureza do espaço, técnica e tempo, razão e emoção. Edit. Hucitec, São Paulo, p. 310. Simonyi Károly (1978): A fizika kultúrtörténete, Gondolat Kiadó, Budapest Smith, Michael E. (2004): Aztékok, Világ népei sorozat, Szukits Kiadó, hely megjelölése nélkül Soustelle, Jacques (1996): El universo de los aztecas, Fondo de Cultura Económica, México, D.F. Vaillant, George C. (1995): La civilización azteca, Fondo de Cultura Económica, México, D.F. von Hagen, Victor W. (1970): Los Mayas, Instituto del Libro, La Habana

NYELVVILÁG

HISPÁN VILÁG

96

A magyar irodalom spanyol fordításának története SZIJJ MÁRIA KVIK Ebben a cikkben a rendelkezésre álló szakirodalom áttekintésével, valamint saját kutatómunkám alapján szeretnék képet adni a magyar irodalom spanyol fordításának múltjáról és helyzetéről 2010-ig. A témáról Xantus Judit írt a Litera portálon (Xantus 2003), de kiemelkedően érdekes volt Cserháti Éva előadása is, amely a 2005-ben rendezett Kárpit és fonákja – Műfordítás a Hispán Világban (2008. május 28–30) című konferencián hangzott el, és magyarul A szőnyeg visszája; Spanyol nyelvű irodalmak és fordítás (2009) című tanulmánykötetben jelent meg. Az 1988 és 2010 között megjelent fordításokra vonatkozó adatokat a Magyar Könyv Alapítvány kiadványa (2010) gyűjti egybe, a Magyar irodalmi művek fordítási on-line adatbázisa pedig 1945-től tartalmaz adatokat (lásd Felhasznált irodalom). A vonatkozó szakirodalom vizsgálatán túl saját kutatómunkámat a Biblioteca Nacional de España (Spanyol Nemzeti Könyvtár) katalógusának vizsgálatával végeztem. A legtöbb fordítás Spanyolországban készült, de jelentek meg magyar művek spanyolul LatinAmerikában – főleg Buenos Airesben, Caracasban, Mexikóban és Havannában –, valamint Magyarországon is. A régebbi kiadású könyvekben nem jelölik, milyen nyelvből készült a fordítás, és feltételezhető – esetenként tetten is érhető –, hogy közvetítő nyelven keresztül jutottak az olvasók kezébe. Jelen dolgozat keretei között elsősorban a Spanyolországban megjelent könyvekkel foglakozom. Az első magyar művek A rendelkezésre álló adatok szerint az első spanyol nyelven megjelent magyar mű egy Jókai regény volt. Miként arról Cserháti Éva beszámol cikkében, a magyar irodalmi művek spanyol fordításának feltérképezése több okból is nehéznek bizonyul, hiszen körülményes információt szerezni a Latin-Amerikában megjelent művekről, valamint a spanyolországi katalógusokban néha nehézkes a keresés a tipográfiai és egyéb pontatlanságok miatt. Volt, hogy balti vagy bolgár műként jelöltek magyar alkotást – spanyolul rímel a két nemzet neve (Cserháti 2009). Cserháti, aki a Biblioteca Nacional de España katalógusa alapján írta a cikkét, arra a következtetésre jutott, hogy könyvtár gyűjteményében talált adatok alapján is világosan kirajzolódik két fontos korszak a magyar irodalmi művek megjelenésében. A két korszakból az első a negyvenes évek elejétől az ötvenes évek végéig terjed, a második a kilencvenes évektől napjainkig (Cserháti 2009: 96). Az első magyar alkotás egy 1887-ben megjelent Jókai fordítás: El castellano convertido [A megtért kasztíliai], melyet némi utánjárással – szerencsére ebbe a könyvritkaságba virtuálisan bele lehet lapozni – sikerült azonosítanom, mint Az új földesúr. A mű eredeti címe nem szerepel a könyvben. a forrásnyelv sem, amelyről fordították. A magyar címek 20. század elején kezdenek szaporodni. Először a már Magyarországon is népszerű szerzők művei jelennek meg. A XIX. század végéről és a XX. század elejéről többek között publikálnak Herczeg Ferenc, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Zilahy Lajos, Földes Jolán, Körmendi Ferenc, Surányi Miklós, Nyírő József, Tormay Cecil, Harsányi Zsolt és Fodor László munkái közül néhányat. Megjelennek, ugyan csak elvétve a nyugatosok közül is néhányan, mint például Szerb Antal és Karinthy Frigyes is (Cserháti 2009: 98). Az időszak nagy kedvence Zilahy Lajos volt, aki igazi áttörést jelentett a magyar irodalom számára, és évtizedekig éreztette jelenlétét a spanyol olvasók között.

NYELVVILÁG

MAGYAR-SPANYOL FORDÍTÁS

97

Révész Andor (1896–1970) készítette az első műfordításokat, aki 1915-től kezdve élt Spanyolországban, ahol ötven évet töltött el, újságíróként dolgozott és volt az ABC napilap tudósítója is. Több regényt (Herczeg Ferenc: A Gyurkovics-fiúk; Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője, Jókai Mór: A sárga rózsa) és színművet fordított, főleg Heltai Jenőtől és Molnár Ferenctől (Cserháti 2009: 99). Révész Jókai fordítása még 2005-ben is megjelent. Révészen és Brachfelden (lásd lejjebb) kívül fordított még magyarból Rónai Zoltán, M. A. de Orbók, Loly R. de Feigler, Román Ernesto Ivándy, Andrés Kramer és két spanyol: Javier Carballo és José Sánchez Toscano (Xantus 2003). Első virágkor Nagy lendületet adott a fordításnak egy páratlan egyéniség, Brachfeld F. Olivér (1908–1967), a katalanisztika egyik megalapítója. Bölcsésztanulmányait Budapesten végezte, pszichológiát és pszichiátriát Párizsban és Bécsben tanult, ahol Alfred Adler tanítványa volt. 1929-ben érkezett Barcelonába, hogy a középkori katalán történelmet, valamint a magyar-spanyol kapcsolatokat kutassa, többek között Árpádházi Jolánta (1015–1051) aragóniai királyné történetét. 1931 és 1934 között a Nyugat folyóiratban több recenziót publikált spanyol és katalán témában (Baldangin Börte 2009: 103). Brachfeld 1931-től 1959-ig (két megszakítással 1939–1942 és 1950–1957 között) élt Barcelonában és fontos szerepet játszott a katalán főváros kulturális életében. Később Latin-Amerikában költözött, Quitóban, Ecuador fővárosában hunyt el (Llanas–Pinyol 2009). A Biblioteca Nacional katalógusa szerint Brachfeld írt, fordított és kiadói tevékenységet is folytatott. Íróként történelemmel és pszichológiával foglalkozott. Fordítói munkája több mint figyelemre méltó, hiszen nemcsak magyarról, hanem angolból, németből és franciából is fordított irodalmi, történelmi és pszichológiai műveket spanyolra és katalánra. Az általa fordított magyar szerzők között szerepel Zilahy Lajos, Márai Sándor, Herczeg Ferenc, Ráth-Végh István, Bródy Lili, Nyírő József és Karinthy Frigyes. Munkásságát kifejezetten a magyar irodalom megjelenésének első virágkorában végezte, és amikor elhagyta Spanyolországot és kizárólag pszichológiával kezdett foglalkozni, a kiadásra kerülő magyar művek száma jelentősen lecsökkent. Cserháti elképzelhetőnek tartja azt is, hogy Brachfeld munkájának köszönhető, hogy egyáltalán megjelent a magyar irodalom a negyvenes és ötvenes évek Spanyolországában (Cserháti 2009: 99). Érdemes jelezni, hogy ezenkívül olyan műveket fordított spanyolra, mint Thomas Mann A Buddenbrook ház, Halál Velencében és Mário és a varázsló. Fordításai sokáig maradtak forgalomban, sok könyve számos kiadást élt meg és még az új évszázadban is megjelentek; Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül műve 2007-ben az ő fordításában látott napvilágot, igaz a kiadó által némileg átdolgozva. A negyvenes évek derekán indult meg Passuth László sikerszériája is. A barcelonai Caralt kiadó gondozásában jelentek meg művei, amelyek közül a legsikeresebb az Esőisten siratja Mexikót (El dios de la lluvia llora sobre Méjico) című regénye lett. Ennek első kiadása 1946-ban jelent meg (Xantus 2003). A könyv fordítója Joaquín Verdaguer. Egyes kiadásokban a Biblioteca Nacional katalógusa szerint magyarból fordított. A 2001-es dátummal már 27. kiadás szerepel. Az Adelf 2003-ban adta ki új fordításban, amit Xantus Judit készített. A következő évtizedek csendesebben teltek. Kevesebb új cím jelent meg, de új kiadásokat éltek meg az addigi sikerkönyvek, főleg Zilahy és Passuth. Ezt követően visszaesés jelent meg a magyar művek kiadásában. Gyakorlatilag a kilencvenes évekig csak elvétve jelentek meg fordítások a spanyol piacon, mivel akkoriban nem voltak olyan

NYELVVILÁG

98

HISPÁN VILÁG

fordítók, akik csak magyar irodalommal foglalkoztak. (Cserháti 2009: 99). A fordítások nagy részét közvetítőnyelvből készítették. A hatvanas években ugyan megjelentek magyar művek, de nem értek el jelentős mennyiséget. Akkoriban került a spanyol boltokba Déry Tibor, Janikovszky Éva, Harsányi Zsolt és Füst Milán is. Emellett Szél Erzsébet és Sándor Edit jelentetett meg néhány Déry Tibor- és Halasi Mária fordítást, azonban munkájukat a későbbiek során nem folytatták (Cserháti 2009: 100). 1992-ben az Alfaguara kiadó gondozásában Jesús Pardo fordításában jelent meg először Esterházy Péter a Kis magyar pornográfia című műve. Jesús Pardo azt vallja egy későbbi könyve előszavában, hogy azért kezdett magyarul tanulni, hogy Ady Endre költeményeit eredeti nyelven olvassa (Pardo 2009: 11). A Kis magyar pornográfia előszavában kifejti, hogy a mű jellege megkívánja a szabad fordítást, és a munkája során Zsuzsanna Gahse német fordítását is gyakran fellapozta (Pardo 1992: 9–10). Második virágkor Az ezredfordulón a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően a magyar irodalom nagy érdeklődést keltett. Az egyik esemény, amely a magyar irodalomra felhívta a figyelmet a 1999-es Frankfurti Könyvvásár volt, ahol Magyarország szerepelt díszvendégként. Két évvel előtte született a Magyar Könyv Alapítvány fordítástámogatási irodája azzal a céllal, hogy anyagilag segítse az irodalom fordítását idegen nyelvre. Miután Márai Sándor nagy sikert aratott Olaszországban, Spanyolországban is kiadták A gyertyák csonkig égnek (El último encuentro) című regényt, ami itt is bestseller lett. A könyv Brachfeld Olivér fordításában már megjelent 1946-ban, de a kiadó Xantus Judittól új fordítást kért, és a mű új címet kapott: Utolsó találkozás. Mindezek után érkezett Kertész Imre irodalmi Nobel díja 2002-ben, és ez ismét ráirányította a figyelmet a magyar irodalomra. A szerencsés környezet két lelkes fordító termékeny munkásságával társult. Egyikük a nyolcvanas évek óta Spanyolországban élő Xantus Judit (1952–2003), aki 1985-ben került Spanyolországba és spanyol-magyar irányú műfordítói tapasztalattal a háta mögött 1989-ben kezdett magyar irodalmat fordítani (Cserháti 2009: 100). Xantus Judit kiemelkedő munkássága nagy hatást váltott ki a későbbi fordító generációkban. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett 1976-ban, majd a nyolcvanas években Spanyolországban telepedett le és több mint húsz magyar regényt fordított le. Köztük olyan írók regényeit, mint Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Márai Sándor és Esterházy Péter. Kertész Imre Sorstalanságát is ültette át spanyol nyelvre. Több ízben kapott Füst Milán díjat (litera.hu). A másik fordító, a kivándorolt magyar szülők gyermekeként Santiago de Chilében született, Bécsben nevelkedett és Katalóniában élő Adan Kovacsics (1953). Eredetileg német nyelvű irodalmat fordított spanyolra, de 1996-tól rendszeresen fordít magyarról is. Több osztrák és spanyol díj birtokosa. Az általa fordított magyar szerzők között van többek között Kertész Imre, Földényi F. László, Krasznahorkai László, Bartis Attila, Nádas Péter, Molnár Ferenc, Illyés Gyula, Esterházy Pétert, Szentkuthy Miklós. A hirtelen megnőtt érdeklődés láttán Xantus Judit a balatonfüredi Magyar Fordítóház segítségével 2003 nyarán tehetségkutató tábort rendezett spanyol és magyar résztvevők számára, amelyen volt szerencsém részt venni. Célja az volt, hogy fordítókat toborozzon, és bevezesse őket a spanyol könyvkiadás világába. „A magyar irodalom spanyolországi jelenlétében manapság is az itt élő magyar műfordítók tevékenysége az egyik döntő elem, illetve az a tény, hogy a fordítások

NYELVVILÁG


99

közvetlenül magyarból készülnek” – vallotta 2003-ban a Literán (Xantus 2003b). A tábor valódi iskolaalapító műhelynek bizonyult, és Xantus Judit hirtelen halála után a kiadók több olyan új fordítóval is elkezdtek dolgozni, akik Xantus köpönyegéből bújtak elő. A tábor évi rendszerességgel azóta is megrendezésre kerül, immár Adan Kovacsics vezetése alatt. Az újonnan felbukkant fordítók nagy része magyar anyanyelvű, spanyol vagy akár magyar székhellyel. Egy részük egyedül jegyzi alkotásait, ámbár többnyire egy spanyol anyanyelvű alkotótárssal dolgozik (Komlósi Márta, Csomós Ágnes). A pár éve elhunyt Komlósi Márta Szabó Magda Az ajtó (La puerta, Barcelona: Mondandori, 2005 és 2012), Márai Sándor Zendülők (Los rebeldes, Barcelona: Salamandra, 2009), Kosztolányi Dezső Aranysárkány (La cometa dorada, Barcelona: Ediciones B, 2005) című műveit fordította. Csomós Ágnes Márai Sándor Az igazi valamint Judit és az utóhang című regényét egy kötetben (La mujer justa, Barcelona: Salamandra, 2005). A balatonfüredi körön kívül fordított magyarról még Borosi Bernadett. Csáth Géza válogatott elbeszélései Cuentos que acaban mal címmel jelentek meg a valenciai El Nadir kiadónál 2007-ben. A fordításról szóló előszóban szerepel Marga Valdeolmillos neve, aki a szöveget stilizálta. Ruppl Zsuzsanna Krúdy Gyula Napraforgó című regényét fordította le (Girasol, Madrid: Espasa-Calpe, 2008). Spanyol anyanyelvű fordító csak egy került ki a balatonfüredi csapatból: José Miguel González Trevejo, aki Zádori János Spanyol út 1868 (Viaje a España 1868, Santiago de Compostela: Xunta de Galicia, 2010) és Dragomán György Fehér király (El rey blanco, Barcelona: RBA, 2010) című művét tolmácsolta spanyolra. Viszont több magyar és spanyol anyanyelvű fordítópáros működik. Cserháti Éva Antonio Manuel Fuentes Gaviñóval illetve Carmina Fenollosa Escuderrel kiemelkedően sokat fordított, többek között Csáth Gézát, Bánffy Miklóst, Heller Ágnest, Kaffka Margitot, Kuncz Aladárt, Kőrösi Zoltánt, Márai Sándort. Cserháti Éva és Orbán Eszter Antonio Manuel Fuentes Gaviñóval fordította Tóth Krisztina Vonalkód (Código de barras lineal, Valencia: El Nadir, 2010) című művét. Cserháti Éva és Orbán Eszter a fordításon túl fontos szerepet vállal a magyar irodalom spanyol népszerűsítésében; képviselik külföldön, és indítottak egy honlapot is. Saját műfordítói gyakorlatomban szintén spanyol anyanyelvű fordítóval, José Miguel González Trevejóval dolgozom együtt, akivel Márai Sándor A nővér (La hermana, Barcelona: Salamandra, 2007), A sziget (La extraña, Barcelona: Salamandra, 2008), Sirály (La gaviota, Barcelona: Salamandra 2011), Szabadulás (Liberación, Barcelona: Salamandra, 2012); Szabó Magda Pilátus (La balada de Iza Barcelona: Mondadori, 2008), Katalin utca (Calle Katalin, Barcelona: Mondadori, 2010); Hajnóczi Péter A halál kilovagolt Perzsiából (La muerte salió cabalgando de Persia, Barcelona: Acantilado, 2008) és Szép Ernő Ádámcsutka (Manzana de Adán, Madrid: Lengua de Trapo, 2010) című műveket fordítottunk. Jesús Pardo, aki már régebben is publikált Ady verseket spanyolul (Endre Ady: Antología, Madrid: Albatros, 1987), 2009-ben kiadott egy terjedelmesebb Ady kötetet (Versos nuevos, Los últimos barcos, Barcelona: Poesía, señor Hidalgo, 2009). A munkában együttműködött Semsey Viktóriával, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatójával. A spanyol anyanyelvű fordítók között kell említeni a perui születésű és Németországban élő Teresa Ruiz Rosast, aki saját írói pályafutása mellett Füst Milán Feleségem történetét (La historia de mi mujer Barcelona: Galaxia Gutenberg – Círculo de lectores, 2009) ültette át spanyol nyelvre. A Balassi Intézetben került kapcsolatba a magyar irodalommal és műfordítással az uruguáyi María Elena Szilágyi Chebi, aki Kemény István Élőbeszéd című könyvét fordította spanyolra (Discurso vivo, Tenerife: Baile del Sol, 2011).

NYELVVILÁG

HISPÁN VILÁG

100

Spanyolországon kívül manapság szerényebb képet mutat a magyar irodalom fordítása. Márai itt is nagy sikert aratott (lásd Faix 2009), de a művek európai fordításban kerülnek Latin-Amerikába. Venezuelában tevékenykedik fordítóként is a budapesti születésű író, tanár, kutató és esszéíró Judit Gerendás (1940). Szabó Magda Katalin utca című regénye Venezuelában jelent meg (Calle Katalin, Caracas: Monte Avila, 1972) – a Mondadori spanyol kiadó később új fordítást rendelt – ám Örkény István Egyperces novellák (Cuentos de un minuto) könyvét Spanyolországban adta ki a Thule kiadó 2006-ban Judit Gerendás fordításában. 1988 és 2010 között a Magyar Könyv Alapítvány kiadványa (2010) szerint, több mint 130 magyar mű jelent meg spanyolul. Összegzés A fentiek alapján meg lehet állapítani, hogy úgy a múltban, mint a jelenben a magyar irodalom népszerűsítésében és fordításában kiemelkedő szerepet játszanak a magyarok vagy magyar felmenőkkel rendelkező alkotók. Hiába nem számít a magyar kis nyelvnek a világban, kevés kivétellel csak a magyarok akarják és tudják felhívni a világ figyelmét a magyar irodalomra, amely csak a fordítás útján kerülhet be a világirodalomba. A nemzetközi események, díjak vagy sikerek támogathatják e kezdeményezéseket, de elkötelezett személyiségek nélkül reménytelen ez a szélmalomharc. Igazi áttörést csak azoknak sikerült elérni, akik nem csak alkalomszerűen, hanem fanatikus lelkesedéssel dolgoztak az ügyért. A gyakran önzetlen küldetéseket több esetben is siker koronázta, több korszakban is sikerült magyar művekkel igazi áttörést elérni, ilyen sikertörténetek voltak Zilahy, Passuth és Márai művei. Xantus Judit így ír saját erőfeszítéseiről: Személyes fordítói tapasztalataim alapján arról számolhatok be, hogy a 80-as évek közepétől próbáltam „házalni” magyar könyvekkel spanyol kiadóknál – sohasem ügynökként, pusztán fordítóként – de semmi eredményt nem értem el. A kiadók is csak elvétve kerestek meg, például Krúdy Gyula: A vörös postakocsi (La Carroza carmesí) vagy Esterházy Péter: Hrabal könyve (El libro de Hrabal) lefordításával. Nem sokkal ezután rám talált Márai Sándor spanyol kiadója is, és A gyertyák csonkig égnek (El último encuentro) megjelenése után érezhetően megnőtt az érdeklődés a klasszikus magyar szerzők iránt. Frankfurt kapcsán megjelent Szerb Antal: Utas és holdvilág (El viajero bajo el resplandor de la luna) című regénye, nemsokára pedig Kosztolányi Dezsőtől a Pacsirta (Alondra) és az Édes Anna (Anna, la dulce). Fordító kollégám, Adan Kovacsics tapasztalata szerint pedig Kertész Nobel-díja keltette fel a kiadók érdeklődését kortárs magyar szerzők iránt (Xantus 2003). Másik fontos kérdés a fordítás szervezett támogatása az anyaország részéről, mivel a fordítás költsége eleve hátrányba hozza a külföldi művek kiadását a hazai vagy fordítást nem igénylő alkotásokkal szemben, és jelentősen megnöveli a könyvek árát. A könyveknek nem csak a hazai szerzőkkel, de más nyelvről fordított művekkel is versenyezniük kell a piacon, és ez a verseny a támogatásban is megnyilvánul. Figyelemreméltó kezdeményezés a spanyolos műfordítók által életre hívott és szerkesztett Literatura Húngara Online (www.lho.es) című honlap, amely a kiadók és olvasók figyelmét hívja fel a magyar irodalomra, érdekes információkkal és könyvismertetésekkel.

NYELVVILÁG


101

Felhasznált irodamom Baldangin Börte Cs. (2009): A Nyugat és a spanyol irodalom. In: Menczel G., Végh D. (szerk.) A szőnyeg visszája – Spanyol nyelvű irodalmak és fordítás. Budapest, Palimpszeszt. 103–106. Cserháti É. (2009): Kubalától Kertészig. Több mint száz év magyar műfordításai Spanyolországban. In: Menczel G., Végh D. (szerk.) A szőnyeg visszája – Spanyol nyelvű irodalmak és fordítás Budapest, Palimpszeszt. 95–102. Dos décadas de literatura húngara (2010): Cserháti Éva és Orbán Eszter (szerk.), Budapest, Magyar Könyv Alapítvány Faix D. (2009): Egy fordító dicsősége avagy Márai Sándor művei spanyol nyelven. In: Szijj I. (szerk.) Philologiae amor: tanulmányok, esszék és egyéb írások Pál Ferenc tiszteletére 60. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 115-125. litera 2003 http://www.litera.hu/hirek/elhunyt-xantus-judit (Letöltés ideje: 2015. 02. 02) litera 2010 http://www.litera.hu/hirek/a-magyar-konyv-alapitvany-megszuneserol (Letöltés ideje: 2015. 02. 02) Llanas, M. és Pinyol, R. (2009) Lʼactivitat de Ferenc Olivér Brachfeld a Catalunya: algunes notícies. In: Actes del XIVè Col∙loqui Internacional de Llengua i Literatura Catalanes (Budapest 2006) Barcelona: Publicasions de lʼAbadía de Montserrat. 295–308. Pardo, Jesús (1992) Péter Esterházy Pequeña pornografía húngara. Madrid: Alfaguara Pardo, Jesús (2009) Endre Ady Versos nuevos, Los últimos barcos. Barcelona: La Poesía Señor Hidalgo Xantus J. 2003 http://www.litera.hu/hirek/a-magyar-irodalom-jelenlete-spanyolorszagban-0 (Letöltés ideje: 2015. 02. 02) Xantus J. 2003b http://www.litera.hu/hirek/a-magyar-irodalom-jelenlete-spanyolorszagban (Letöltés ideje: 2015. 02. 02) Magyar irodalmi művek fordításai adatbázisa: http://www.translations.bookfoundation.hu/site/index/2 (Letöltés ideje: 2015. 02. 02)

NYELVVILÁG

HISPÁN VILÁG

102

A havannai kínai negyed, a Barrio Chino tündöklése és bukása* DR. DREXLER ANDRÁS1 – DR. KÉRI ANDRÁS Az előzmények Latin-Amerika egykoron legnagyobb kínai negyedének története a XVIII. század végéig, a haiti forradalomig (1791) nyúlik vissza. A feketék győzelmének hatásától félve a kubai hatóságok a fehér lakosság számának növelését tűzték ki célul, mivel az 1792 és 1846 közötti népszámlálási adatok szerint az afrikaiak számban felülmúlták őket. A kapitalista fejlődés gátjává vált a rabszolgákon alapuló munka, ezért 1817. szeptember 23-án az Egyesült Királyság és Spanyolország aláírta a rabszolgaság részleges felszámolását tartalmazó szerződést, melyért cserébe az ibériai ország 400 ezer font kártérítést kapott. 1835. június 28-án már a rabszolgaság eltörléséről, 1846. március 2-án a rabszolga-kereskedelem betiltásáról állapodtak meg. Az előbbire a gyarmatokon egészen 1886-ig kellett várni. Munkaerőből óriási hiány keletkezett: az őslakos indiánok már rég kihaltak, a néger rabszolgákból már nem volt elég. Kuba kezdetben polinéziaiakat, indiaiakat és törököket szeretett volna behozni az ültetvényekre, de egy sem érkezett közülük. 1844-ben ügynököket küldött Kínába, hogy felmérje az ottani munkások importjának lehetőségét, s megkezdődhetett a yucatáni maják, valamint a jobb sorsra vágyó spanyolok (galiciaiak, kanári-szigetekiek) behozatala is. Eleinte a spanyol király tiltotta a spanyolok kivándorlását Kubába, de 1854 májusában a madridi kormány már lehetővé tette, hogy a munkaerő hiányát pótlandó, szabad embereket vigyenek öt évre a szigetre dolgozni. Még ugyanebben az évben meg is érkezett az első 500 fős galiciai csoport. E kísérlet azonban hamarosan kudarcot vallott, akárcsak az 1848-tól néhány éven át a Yucatán-félszigetről behozott maja kontingens. A velük való rossz bánásmód miatt az indiánok behozatalát is megtiltották. A brit gyakorlatot látva, hogy kínaiakat szerződtetnek Jamaicára és több karibi szigetre, a baszk rabszolga-kereskedő és gazdag földbirtokos Julián de Zulueta azt javasolta, hogy ők is ezzel próbálkozzanak. Kína elmaradott, feudális ország volt, ahol az európaiak által kulinak nevezett földművesek nagy szegénységben éltek, éheztek, s emiatt sokszor éhséglázadások törtek ki. Ráadásul az ország bezárkózott a világ elől. A felkeléseket és a nép nyomorát kihasználva, az angolok számos kínait küldtek a karibi gyarmataikra (Jamaica, Trinidad, Barbados) földet művelni. Akárcsak korábban a rabszolga-kereskedelem, a kínaiakkal való emberkereskedelem is gyorsan virágzásnak indult. Az első kínaiak megjelenése előtt a szigeten mindössze néhány tucat ázsiai (fülöp-szigeteki) élt csak. A kontinensnyi ország állampolgárai kulcsszerepet játszottak a rabszolgaság felszámolásában és az új gazdasági modell beindulásában még akkor is, ha foglalkoztatásuk nem mindenütt volt sikertörténet. Persze nem ők voltak az első kínaiak a kontinensen. A Liang dinasztia krónikája szerint (Liang Shu) Huei Shen szerzetes 499-ben a mai Mexikó területére érkezett, közel ezer évvel korábban, mint Kolumbusz Kristóf.

*Hálával tartozunk dr. Carlos de la Torre Maicas értékes tanácsaiért és e dolgozat lektorálásáért, valamint Evelio Lecour (Kuba-Miami) felbecsülhetetlen segítségéért. 1 Dr. Drexler András PhD, karunk egykori hallgatója, ma Magyarország havannai nagykövete. Az Európa Tanulmányok hallgatójaként Tempus ösztöndíjjal tanult az első három kiutazó egyikeként az Oviedói Egyetem Kereskedelmi, Idegenforgalmi és Társadalomtudományi Karán, Gijónban, Asztúriában (1993). Továbbá a MagyarAsztúr Baráti Társaság alapító tagja.

NYELVVILÁG

CIVILIZÁCIÓ

103

A kezdetek A spanyolok az első 300 kínaival 1847. január 2-án kötöttek szerződést. Az ajánlat túlságosan is csábító volt: a cukornádültetvényeken és a kávéültetvényeken napszámot kapnak (8 órás munkáért havi 4 pesót), amiből maguknak kell fedezniük élelmezésüket, szállásukat és ruházkodásukat. Aki nyolc év alatt össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy kifizesse a visszaút költségeit, hazatérhetett. De nem tért haza senki sem. Ehhez járt még évente a két váltás ruha, egy gyapjúing és egy gyapjútakaró. Valójában rájuk is a rabszolgákra vonatkozó munkarend volt érvényben. Az első szállítmány az Oquendo nevű fregattal érkezett (1847. június 3.). A több mint 300 főből 206 túlélő szállt partra Reglában, 142 napi utazás után, ahol barakkokban szállásolták el őket. Ezzel vette kezdetét az újrabszolgaság. Tíz nappal később már a Duke of Arguile nevű hajó is befutott 365 fővel. Az átkelés közben a kínaiak közel 20%-a elhunyt. 1848-1874 között 140 084 kínai indult el hazájából, s közülük útközben 15.880 vesztette életét. Hasonló arányban haltak meg betegségek és az erőltetett munka következtében is. A hivatalos adatok szerint ebben az időszakban 124 873 kínai eladását regisztrálták, de ha a kaliforniaiakat és az illegálisan behozott kínaiakat is beleszámítjuk, számuk könnyen elérheti a 150 ezer főt. A havannai Fernández Shimper & Cía szerződésben állt egy kínaiakat importáló amerikai vállalattal: a kikötőbe érkező egészséges ázsiaiak ára 200 dollár volt, míg a betegekért és az öregekért 100 dollárt fizettek, akiket azután a társaság 340 dollárért adott tovább. A kínaiak utaztatása 150 dollárba került Havannáig. Az ő bérük volt a legalacsonyabb az országban. Julio Le Riverend kubai történész szerint rosszabbul bántak velük, mint a rabszolgákkal2. A behozott kulik átlagéletkora 25 év volt3. Néhányuk a kezdetektől napszámosként, a Havanna-Bejucal vasútvonal szélesítésén vagy a későbbi kínai negyed utcáinak átépítésén dolgozott4. Az ázsiaiak már nem rabszolgaként érkeztek, mint az afrikaiak, sem gyarmatosítóként vagy misszionáriusokként, mint az európaiak, vagy azért, hogy gazdasági és pénzügyi kontrollt szerezzenek, mint egyes japánok. A XIX. századi belső zavaros kínai helyzet és a kapitalista termelési mód terjeszkedéséhez szükséges olcsó munkaerő iránti kereslet volt a kivándorlás kiváltó oka. Kezdetben az volt a cél, hogy pénzt keressenek és utána hazatérjenek, de a szerződéses munka valójában félrabszolgaságot jelentett, ami szinte lehetetlenné tette a visszatérést. A kínai negyed kialakulása 1855 körül néhány kínai, a nyolc év letelte után, szabad munkásként dolgozott tovább, mert nem volt elegendő pénze a hazatéréshez. 1860-tól, a második hullámban, már megérkeztek az első szabad kínai bevándorlók is Kaliforniából – ők voltak a „kaliforniaiak” –, és a Zanja környékén telepedtek le. Az aranyláz vonzotta őket Észak-Amerikába, és a xenofóbia volt az egyik hajtóerő, hogy Kubába jöjjenek. Ők többnyire kereskedők voltak, és ezért nagyobb pénzügyi háttérrel és üzleti érzékkel rendelkeztek. Földet, befektetési lehetőséget kerestek. Fellendítették a kereskedelmet és megvetették a Kínai Negyed alapjait. Üzleteikben szabad kulikat foglalkoztattak. Velük együtt érkezett a kínai kultúra, klánokat alapítottak. A kaliforniaiakról nincsenek statisztikai adatok. 1875-ig számukat öt ezer főre becsülik. Ők hozták be többek között a charada és yaquis nevű játékokat és a mahjongot (dominó féle, amit ma is játszanak), bordélyokat nyitottak, ahova kínai nőket importáltak egykori hazájukból és az Egyesült Államokból. Az 1860-as években megjelentek az első kifőzdék, zöldségárudák, mozgóárusok. Az első étkezdét (1858) Chung Leng Julio Le Riverend (1974: 126) Crespo Villarte (2000: 47) 4 Arozarena (2012) 2 3

NYELVVILÁG

104

HISPÁN VILÁG

hozta létre a Zanja és a Rayo utcák sarkán. Ekkor nyílt meg a „kaliforniai” Lan Si Yen zöldség- és gyümölcsárudája, fritura készítője, és a harmadik regisztrált kínai kereskedő Chin Pan nevű bodegája. A bodegák kis vegyesboltok voltak, olykor pulttal felszerelve, ahol enni és inni is lehetett. A friturák olajban sütött falatkák, melyeket többnyire tőkehalból, sertéshúsból vagy csirkéből készítettek, de volt például a zöldségfélének számító malangából5 is. Ez lett a Kínai Negyed születésének kezdete (1850-1860).6 Az első nagy étterem 1874-ben nyílt meg, s 1870-ben megalapították az első ázsiai árucikkeket importáló kereskedőházat (Wing Fung Pick), ami Ley/Lay Wong/Weng, Youy Shan és Lang Tong bankárok tulajdona volt, majd egy évvel később a Gong Chi Hen bankot. 1867-68-ban megalakult az első három, kölcsönös segítségnyújtásra alakult kínai társaság, hogy összefogja sorstársaikat. Az első a La Unión (Kit Yi-tong, 1867) volt. Ma 12 társaság működik, ahol a kínaiak leszármazottai vezetéknevük szerint csoportosulnak. A Kubába érkező kínaiak jelentősen átformálták Havanna képét és életét. Az addig chinonak, azaz kínainak nevezett, néger és mulatt házasságból született leszármazottak elnevezése eltűnt. Különösen érdekesen alakult az általuk beszélt nyelvi környezet. A három legnépesebb közösség a jakka, a min és a yue nyelvjáráshoz tartozott. A jakka anyanyelvűek Fujián provinciából, Amoy kikötőjéből jöttek, de a Fülöp-szigetekről is, s nem integrálódtak teljesen a kínai közösségbe, amely többnyire a kantoni yuét beszélte. Ráadásul az utóbbiak a kereskedelemben még a jakkák riválisai is voltak. A fülöp-szigeteki kínaiak szigetelődtek el a leggyorsabban, s alakították meg saját társaságukat, a Yi Sen Tongot (Második Szövetség). Jöttek fulok vagy jolok is, akik a kantoniak számára érthetetlen dialektust beszéltek. Ők gyorsan megtanultak spanyolul és ezt a nyelvet használták a többi kínaival való kommunikálásra. A kantoniak voltak a legnépesebbek, s az egész kontinensen 1847 és 1875 között ők voltak többségben. A kantoni nyelv lett a közvetítő nyelv a különféle yue dialektust beszélők között. A Kínai Negyedben kialakult egy „köztes zsargon”, mely még ma is él. Megkezdődött az interkulturális hibridizmus kialakulása, a transzkulturációs folyamat. A Kínai Negyed Sanghai és Alhambra nevű színházaiban, a komikus darabokban feltűnik Kuba faji szintézise: az életvidám négerek, a kocsmáros gallegók, a mozgóárus kínaiak, a szép mulatt lányok, azaz. Itt születik meg a XVII–XVIII. századi jácara kiváltására a guaracha, a kubai népzene megjelenésének egyik formája. Megjelenik San Fan Con (San Fan Kong) népi kultusza is, akinek a neve a kantoni Sheng Guan Kongból született, melynek jelentése „tisztelt ős”. Ő sem Kínában, sem a katolikus szentek között nem szerepel, de a santerók (a santería vallás papjai) átvették, mint Changót (a tűz, mennydörgés, villámlás, tánc, zene, dobok, férfiszépség, háború istene), ezért arcát vörösre festik; katolikus párja Szent Borbála7. San Fan Con oltárát, képét ma is megtaláljuk a Lung Kong Társaságnál, a Kínai Negyedben. Ő egy történelmi személy volt, egy tábornok, aki 220-280 között élt eredetileg Cuan Kung néven, amely az évek során alakult át. A legenda szerint egy csatában lefejezték. Éppen arra járt egy buddhista szerzetes, aki látva a lefejezett testet, a fej keresésére indult. Amikor megtalálta, a helyére illesztette, s emlékére egy templomot emeltetett, ahol a szintén meggyilkolt három testvérével (Lao Pei, Cheong Fei, Chiu Chi Lon) együtt tisztelték.8 Csak Kubában vált ismert egyházi személyiséggé. A Regla de Ocha9 számos kosártartójában is rálelhetünk a kínai szentképre. Az egyszerű, szegény kínaiak között az 1850-es években – kilátástalan helyzetük miatt – nagyon magas volt az öngyilkosok aránya: 100 ezer lakosra 500, míg a rabszolgáknál 35, a fehéreknél 5,7 Kubában két nemzetséghez tartozó malangát is termesztenek: a Xanthomasat és az ázsiai eredetű Colocasia sculentát. Ez utóbbi más néven a taro vagy kanári-szigeteki ñame, azaz a kubai malanga. A gyökerét fogyasztják. 6 Leonardo Padura, Catauro 2000/2. 7 Sergio Valdés Bernal, 8 Crespo Villarte (2000: 72) 9 Ocha rend, ami Kuba összes hívőjét tömöríti. Ocha vagy oricha: joruba isten, istenség. 5

NYELVVILÁG

CIVILIZÁCIÓ

105

fő jutott, és ezzel Kuba ekkor a világon a szomorú első helyet foglalta el. A kínaiak közül – a négerekhez hasonlóan – sokan a hegyekbe menekültek és szabadon élték a cimarronok10 életét. A szököttek aránya (marronaje) 5-7-szer magasabb volt közöttük, mint a rabszolgák között: 8380 főt említenek, ami az aktív szerződtetett kínaiak 20%-a. A behozott kínaiak 46,5%-át (1872) Matanzas, Cárdenas, Colón terjeszkedő cukornádültetvényeire irányították. A dohánytermő vidékeken, mint pl. Pinar del Río dohányföldjein csak kevesen dolgoztak, mert ott szakértelmet igénylő munkáskézre volt szükség. Kézművesként, kőművesként, asztalosként, szerelőként, kovácsként, rakodóként, házi személyzetként (szakács, háziszolga), szakácsként, kertészként és mozgóárusként is dolgoztak, de dohánygyárakban, kikötőkben, kávé-, dohány- és cukornádföldeken, vasútépítéseken is megtaláltuk őket. Sanyarú sorsuk miatt 1868-ban tömegesen csatlakoztak a spanyolok ellen Carlos Manuel de Céspedes forradalmához, a Tízéves Háborúhoz (1868-1878). Mambikká, lázadókká váltak, azaz ahogy ők mondták, saikwei-ek lettek. A kulikat importálók nagy hibát követtek el. A reményvesztett földművesek mellett, alacsony áron, rengeteg politikai foglyot is elfogadtak, akik hazájukban részt vettek a XIX. század közepi nagy forradalmi megmozdulásokban. Ők voltak az elsők, akik csatlakoztak a kubai felkelésekhez, forradalmi mozgalmakhoz. Sarkallta őket nyomorúságos helyzetük és múltjuk, melyen mindenáron változtatni akartak, s a lehetőséget a Függetlenségi Háborúban (1895-1898) vélték meglelni. A csatározások bizonyos pillanataiban a kínaiak alkották a felkelők egynegyedét. A háborúban való részvételük segítették beilleszkedésüket a kubai társadalomba. Számos kuli és kaliforniai harcolt a spanyolok ellen. Az előbbiek azért, hogy megszűnjön végre félrabszolga helyzetük, az utóbbiak pedig, a kreol polgársághoz hasonlóan, a gazdasági helyzetük megerősítéséért és a nagyobb szabadságért. Az elesettek obeliszkjén Vedadoban ma is olvasható, hogy „Nem volt egyetlen kubai kínai dezertőr, nem volt egyetlen kubai kínai áruló.” De olyan sem, aki az amerikai annektálást, vagy a spanyol gyarmati státusz fenntartását támogatta volna. A kínaiak két övezetben éltek: a szabaddá váltak Reglában készítették a cukros dobozokat és a nagy hordókat, míg a Barrio Chino a feketék és a fehérek negyede közé ékelve épült. 1873-ban nyílt meg ez utóbbiban az első tipikus kínai étterem. 1872 novemberében érkezett Havannába José Maria Eça de Queiroz, Portugália konzulja, aki később a portugál realizmus leghíresebb képviselője, írója lett. Hamar rádöbbent a kínaiakkal való embertelen bánásmódra, akiknek többsége a hazája fennhatósága alatt álló Macao kikötőjéből indult. Diplomáciai státuszát kihasználva, ahogy írta, „A szigeten több mint százezer ázsiai van, akiket a macaoi kikötőt elhagyva az emigrációs szabályzat alapján a portugál konzulátus védelme alá helyez…”11 Ténykedését a spanyol hatóságok nem nézték jó szemmel, mert rendszeresen beszámolt a kubai hatóságok törvénytelenségeiről, amely ellentétes volt a portugál-spanyol megállapodásban rögzítettekkel. Az ő jelentései alapján, 1873 végén Chin Lan Pin mandarin érkezett a szigetre, hogy a kulik helyzetét megvizsgálja. 1874-ben Eça de Queiroz visszatért hazájába s elérte, hogy Portugália megtiltsa Macao kikötőjéből a kulik Kubába szállítását. 1877ben a kínai uralkodó különmegbízottjának jelentése nyomán felfüggesztették a szerződéses munkát, de nem az emigrációt. 1878-ban megnyílt az első kínai konzulátus, majd 1881-ben az első Kínai Kereskedő Kamara. A kaliforniaiak sokat tettek a negyedért: harcművészeti iskolákat alapítottak (pl. wushú), kínai nyelvű újságokat jelentettek meg. Az elsőt 1877-ben, amikorra már a második színház, a Sun Yen 10 11

Szökött rabszolgák neve. Crespo Villarte (2000: 148)

NYELVVILÁG

106

HISPÁN VILÁG

is megnyílt (1875), s ez már kaliforniai színészekkel működött. (Az első színház két évvel korábban nyitotta meg kapuit.) Anyaországbeli és egyesült államokbeli (többnyire kaliforniai) kínai operatársulatokat hívtak vendégszerepelni, kínai zenekarokat és kórusokat alakítottak. Általuk a kubai zene három hangszerrel is gazdagodott: a jelzőkürttel, melyet conga együttesek használnak a keleti tartományokban, a kínai dobozzal, mely leginkább a sont, a danzónt és a rumbát színesíti, és egy dobfélével, a cu dobokkal. Ez utóbbiakat az Oroszlántáncot kísérő zenekarok használják. Gasztronómiai örökségük sem múlt el nyomtalanul: tőlük van a sült rizs, a kínai leves és a chop suey, de ők honosították meg a tököt, a káposztát, az uborkát, a kínai édes narancsot, a kínai fahéjat és a zöldbabot, valamint a teaivás szokását. 1878-ban a Galiano utca 116-ban nyitották meg azt a házat, amely az ópium importját bonyolította Han Tay Lon & Cía néven. Ebben az évben kezdte meg működését a Kínai Birodalmi Általános Konzulátus is. A Chen Chi Wey Kung Kínai Kaszinót (1880) a Chung Wah Casino követte 1893-ban. Illegális gyerekimport hálózat is működött a negyedben. A kínai negyed a XX. században 1898 és 1902 között, a kubai függetlenséget közvetlenül megelőző amerikai katonai megszállás évében, Washington megtiltotta a bevándorlást. Leonard Wood Kuba katonai kormányzója rendelettel fékezte az ázsiaiak beáramlását. Funkcionáriusok, kereskedők, turisták és tanulók továbbra is jöhettek, de az utóbbiak többsége dolgozni jött. 1917-ben feloldották a korlátozást, mert növelni kívánták a cukornádtermesztést, s a húszas években az utolsó nagy bevándorlási hullám vette kezdetét. 1922-ben jelent meg az első kínai nyelvű újság, a Hay Men Kong Pau. A Kínai Negyed a Városfalon kívüli negyed volt (Barrio Extramuro), mert a mai Zanja (jelentése árok, vízmosás) utca helyén folyt a víz a városba, a jó minőségű földek öntözésére, ahol még cukornádat is termesztettek. A falon kívüli területeken öntözőcsatornákat építettek, állatokat legeltettek. A kulik a szerződéses időszak letelte után olyan helyet kerestek letelepedésre, ahol kertet művelhettek, mint pl. a mai Forradalom terének (Plaza de la Revolución) helyén. A kínai kertek vonzották a havannaiakat, akiknek egy része idejárt zöldségféléket vásárolni. Később, a Zanja eltűnésével és beépítésével a kínai földművesek a havannai agglomerációban telepedtek le (pl. Calabazar, Bejucal). A XX. század dereka a Kínai Negyed12 virágkora. Ekkor éri el legnagyobb kiterjedését, ahol a San José/Zanja (É) – Galiano/Avenida de Italia (K) – Reina/Avenida Simón Bolívar (D) – Escobar/Belascoain (Ny) utcák határolják. A Kínai Társaságok kis központok voltak, ahol vezetéknév és származás, azaz régiók szerint csoportosultak. Mivel kínai nő nagyon kevés volt, a férfiak a helyiekkel – feketékkel és fehérekkel – kötöttek házasságot. A Kínai Negyed gyakorlatilag önellátó, önigazgató miniatűr társadalommá vált. Létrejöttek a titkos és féltitkos társaságok, az üzlet-, étterem- és szórakoztató negyedek, kínai nyelvű mozik és színházak működtek. A kaliforniaiak klánja megteremtette a nyilvánosházak, játékbarlangok, ópiumszívók rendszerét. Az éttermek és a kifőzdék a havannai szegények mentsvárai voltak. Az ún. puesto de chino olyan parányi boltféle volt, amely elfért egy kapualjban. Többek között fagylaltot, sült tőkehalat és babot (frijol carita), sült malangát és banánt (mariquita) árultak itt. A 30-as években az éhező emberek ezeket a boltokat „segítséget nyújtó, azaz életet adó házaknak” (casas de socorro) nevezték, ahol a napi egyszeri falathoz jutottak.

A negyedet az Estrella-Amistad-San Miguel-Belascoain utcák által határolt területként jelöli a Presencia China en Cuba (1999). 12

NYELVVILÁG

CIVILIZÁCIÓ

107

A kínaiak beáramlása, még ha nem is egyenletes, de állandó volt. Különösen az 1920 és 1930 közötti időszakban volt számottevő annak ellenére is, hogy a gazdasági világválság miatt őket bocsátották el elsőként a munkahelyeikről. Ez is késztette 1935 februárjában a kubai munkaügyi minisztert arra a javaslatára, hogy űzzék ki őket az országból. Azonban a Pearl Harbor-i (1941) támadás után a japánok váltak a fő célponttá. A XX. sz. közepén mintegy 40.000 kínai élt Kubában, s a forradalmat megelőző évben a Kínai Negyed lakóinak száma 16.000 főre tehető. A kínai negyed a 40-es években élte fénykorát: 3 napilap, egy folyóirat (Fraternidad), saját rádió (1930), 3 iskola, egy szanatórium, orvosi rendelők (hagyományos és kínai orvoslással), öregek menedéke volt itt, de arra már nem volt idő, hogy televíziójuk is elinduljon. Szabók, cipészek, mosodák, fodrászatok működtek itt. Latin-Amerika legnagyobb és leghíresebb negyede volt. 1944-ben már megjelent a Kínai Bank is. Az 1940-1950-es években, a „csúcsidőszakban” a fő üzlet- és szórakoztatóközpont a San Nicolás utca volt, a Zanja és a Dragones utcák között. 1954-ben már külön stranddal dicsekedhettek (Chinese Beach Club). A forradalom előtti évben, 1958-ban négy mozi működött: az Aranysas, amely még kínai operadarabokat is bemutatott, a Pacífico, a Nuevo Continental és a La Gran China, melyek mára eltűntek. Az 1950-es évekre a kínai színházi társulatok, az 1980-as évekre a kínai tradicionális zene is hasonló sorsra jutottak Kubában, akárcsak a kínai újságok. 1987-re már csak a Kwong Wah Po Ragyogó/Tündöklő Kína) maradt. Mivel már nem mindenki tudott kínaiul, spanyol nyelvű oldalakkal egészítették ki. A Kínai Negyed közepén láthatjuk a Virgen de la Caridad del Cobrét (a Cobrei Irgalmas Szűzanya), a negyed védőszentjét a nevét viselő templomban. A Guadeloupei Szűznek a kápolnájában pedig, félig elrejtve (az oltár melletti kisajtón kell bemenni), egy kínai istent ábrázoló faliszőnyeget találunk, amit katolikus papok hoztak az anyaországból. Nem transzkulturációról van szó, mert a hívő kínai benne a Caridadi Szüzet látja, mások meg Ochúnt, a joruba panteon istenét, akit a katolikus Szűz testesít meg. Az 1893 óta működő saját temetőjük a Kolumbusz Kristóf Nekropolisz közelében található. Itt fejjel kelet felé temetkezhettek. Bejáratánál az olvasható, hogy ez „A csend kínai hegye”. (Kubai régészek 2014-ben találták meg, s tárták fel annak a kínai temetőnek a maradványait a Havannától 45 km-re található Marielben, amely mintegy 290, az 1847-es első hullámban érkező kínai kuli földi maradványait őrzi, s feltételezhetően egész Amerika legrégibb kínai temetkezési helye.) A kínai hatás a művészetekben és az irodalomban is érződik: José Martí „Un funeral chino” (Kínai temetés) írása, a mulatt-kínai Regino Pedroso és Pedro de Oraá költők versei, akárcsak Wilfredo Lam és Flora Fong festők, vagy Pedro Eng naiv festő képei ezen örökség továbbvivői. Ez utóbbi Kuan-jint, a buddhista mitológia egyik legfontosabb alakját, katolikus istenség ikonjaként ábrázolja, aki egy pálmafa felett tűnik fel, ami Kuba emblematikus fája. A karibi ország mai kultúrájában az interkulturalitás és a szinkretizmus számos eleme keveredik, köztük a kínai is. Kulturális hatásuk sokkal mélyebben meggyökerezett a kubai társadalomban, mint amennyien maguk a kínaiak voltak13. A végjáték kezdete A forradalom győzelme (1959) után, a gazdasági és politikai struktúraváltás, a magántulajdon fokozatos felszámolása miatt is, rövid időn belül a Kínai Negyed kiürült. Az úti cél elsősorban Kalifornia volt, az a vidék, ahonnan egykoron üzletemberek érkeztek. Felfüggesztették a 13

Rogelio Rodriguez Coronel, Anales del Caribe, 2008.

NYELVVILÁG

HISPÁN VILÁG

108

Tajvannal való kapcsolatokat, és helyébe a népi Kína lépett. A radikális változások miatt a negyed elvesztette kulturális és gazdasági bázisát. A népesség összetétele is jelezte ezt (1959): a negyedben a férfiak (80%) és a nők (20%) aránya, korösszetétele – 13,3%-a 51-60, 33,0%-a 61-70 és 53,3%-a 70 év feletti – nem tette lehetővé, hogy etnikai csoportként reprodukálja magát. Ezt tükrözte a családi struktúra is: a kínaiak 45,4%a egyszemélyes „családban” élt, 36,3%-a 2-3 tagúban, míg csupán 18,3%-a 4 vagy több tagúban. Az egyedül élők nagy aránya azt mutatja, hogy a családalapítás komoly nehézségekbe ütközött. Ezek közé tartozott a nyelvi akadály, az előítéletek és az igen eltérő életmód és szokások, a kínai nők hiánya. Csak az anyagilag jó helyzetben élő kínaiak tudtak kubai fehér nőket feleségül venni, de közülük is csak a társadalom peremén élő szegényeket. Akkoriban a szegények között az a mondás járta, hogy „keress magadnak egy kínait, aki szobához juttat”. A kínaiak társadalmi helyzetének csökkenésével romlottak házasságkötési esélyeik, és egyben sötétedett a kubai nők bőrszíne is. A feleségek 50%-a fekete volt. A helyi kínai társadalom ugyan törekedett arra, hogy megőrizze az etnikai endogámiát – és ezzel a reprodukciós képességét –, de ez csak a leggazdagabbaknak sikerült, s zömüknek kínai (77,7%) vagy annak leszármazottja volt a házastársa 91,6%.14 A forradalom után a bevándorlás megszakadásával az elöregedés megállíthatatlanná vált. 1. táblázat Etnikumok szerinti megoszlás az 1899-1981-es népszámlálási adatok alapján (%) Év Fehér Fekete Ázsiai Mesztic* 1899 66,9 14,9 1,0 17,2 1907 69,7 13,4 0,6 16,3 1919 72,2 11,2 0,6 16,0 1931 72,1 11,0 0,7 16,2 1943 74,3 9,7 0,4 15,6 1953 72,8 12,4 0,3 14,5 1981 66,0 12,0 0,1 21,9 1995** 66,7 13,2 20,1 Forrás: Comité Estatal de Estadísticas, Oficina Nacional del Censo, Censo de población y viviendas, 1981, vol. 16. La Habana, 1984, *Eredetileg az európai és az indián népesség keveredéséből születetteket nevezik így. A kubai statisztikában ez bármely népcsoport keveredésére vonatkozik, pl. a mulattokra is. **Catasus – Valle – San Marful: La población por color de la piel. Principales características sociodemográficas, CEDEM, Universidad de La Habana, La Habana, 1999.

2. táblázat Népszámlálási és egyéb adatok a kínai népességről (1861 – 1995) Népszámlálási Összes kínai Ebből a nők Megjegyzés (N) száma és egyéb adatok 1861 N 34 834 - ázsiai 57 prostituált 1047 yucatáni maja 1872 N 58 400 - ázsiai 1877 N 43 298/46 835* 72 1848-1874 között** ázsiai 124 813 kínai érkezett hivatalosan Havannába 1887 47 000 - kínai 1899 N 14 857 - kínai 163 14

Juan Pérez de la Riva (Catauro, 2000/2.)

NYELVVILÁG

CIVILIZÁCIÓ 1907 N 1919 N

11 837 - sárgák 10 300 - sárgák

196 628

1929

24 000 - sárgák

-

1931 N

26 003 / 24 647 *** - sárgák

631

1943 N 1953 N 1980 1998

18 931 - sárgák 16 657 - sárgák 4 000 - kínai 400 - kínai

1337 1551 -

109

az utolsó nagy kínai bevándorlás

és több ezer leszármazott

Forrás: Las estadísticas demográficas cubanas, 1975 és *Pérez de la Riva, Juan (1978): El barrancón, esclavitud y capitalismo en Cuba, Ed. Crítica, Barcelona alapján összeállítva, ** Pérez de la Riva, Juan (1967): Demografía de los culíes chinos en Cuba (1853-1874), La Habana; az 1853 előtti adatok a Boletín de Colonización adataival kiegészítve; *** Guía Cronológica (2012)

1989-ben a Kínával való szorosabb kapcsolatok és a turizmus fejlesztése miatt a kubai kormány a negyed felélesztését tűzte ki célul, s ez lett a világ egyetlen olyan kínai negyede, amelyből egy dolog hiányzik csak, a kínaiak. Megnyitották a felújított El Pacífico éttermet – amely Hemingway kedvenc kínai étterme volt – az ugyancsak felújított és sétálóutcává alakított Cuchillo utca végén. A berendezés Kínából érkezett, hogy autentikus legyen. A felszolgálók egy része kínai leszármazott, fekete és kínai szülők gyermeke. 1998-ban rendezték meg Havannában a Tengerentúli Kínaiak Első Fesztiválját (Primer Festival de Chinos de Ultramar) kanadai, egyesült államokbeli, francia, perui, chilei és román résztvevőkkel. Az ötnapos rendezvényen dominóverseny, harcművészeti bemutató, oroszlántánc és gasztronómiai bemutató volt a program. A terv továbbra is a Kínai Negyed felélesztése és újra a turizmus szolgálatába állítása volt. Felavatták a Kínából érkező ajándékot, a negyed bejáratához felállított 13,4 m magas és 19 m széles kínai kaput, s ezzel zárult a „150 éves kínai jelenlét Kubában” (1997) megemlékezés sorozat. Az eseményekre érkező látogatók között voltak a világ legnagyobb kínai negyedéből, San Franciscoból érkező kínaiak is, azaz a „kaliforniaiak”. Havannában minden év júniusában megemlékeznek az első kínaiak érkezéséről, s kínai kultúrát bemutató kiállításokat, műsorokat rendeznek. A havannai Kínai Negyed Centro Habana kerületben, eredetileg 29,5 hektáron terült el. Az 194050-es években nagy élet volt itt: éttermek, olcsó fondák (étkezdék), zöldségárusok, fagyizók, fodrászatok, patikák, ékszerboltok, műhelyek, szénárusok, mozik és színházak kínálták magukat a főként amerikai turistáknak. Ma ismét megkóstolhatjuk itt a helyi specialitásokat: pao, tapones, chaumin jan choi, maripositas. A Peking éttermet a Zanja utcában, 2001-ben teljesen felújítva nyitották meg újra. A Kínai Negyed ma már csak a nevében az, valójában kubaiak lakta, a korábbinál kisebb kiterjedésű (a Zanja, Rayo, Lealtad, Dragones utcák által határolt) övezet, néhány felújított kínai épülettel, újra felfedezett egykori tradíciókkal. A ’90-es évek közepén, pontosabban az 1993-tól megjelenő magánvállalkozásoknak köszönhetően, a főváros leglátogatottabb éttermei voltak a kínaiak, fellendülőben volt a negyed. Emellett még külön engedélyük is volt arra, hogy 50 főt kiszolgáljanak, miközben mások – a törvény szerint – csak 12 székes éttermeket tarthattak fenn. Ugyanakkor a magánéttermek

NYELVVILÁG

110

HISPÁN VILÁG

(paladar) számára tiltott ételeket (rák, languszta, marhahús) is felszolgálhattak. A 2008-ban bekövetkezett törvénymódosítás – amely már minden magánétterem számára engedélyezte az 50 széket, s feloldotta a termékkorlátozást – megszüntette a negyed versenyelőnyét, korábbi privilégiumait. A város minden részén megjelentek a minőséget is nyújtani tudó, versenyképes magánéttermek. Emiatt a negyed bevételét és hírét adó kínai éttermek látogatottsága jelentősen megcsappant. A korábbi dinamizmus pedig nem hatott ki az infrastruktúrára, nem fejlesztették a lakókörnyezetet, az épületeket – néhány kivétellel – nem újították fel, számos rossz állapotban lévő, sokszor omladozó ház tarkítja a városrész utcáit. Ezek következtében sajnos mára már teljesen leállt a negyed fejlődése, de az arra járók még érezhetnek valamit egykori hangulatából. A kuriózumokra vágyók pedig fellelhetik rejtett titkait. Felhasznált irodalom Alvarez Estévez, Rolando (1988): Azúcar e inmigración 1900-1940, Ed. Ciencias Sociales, La Habana Anuario de la economía de los chinos de Ultramar (1988), Taipei Arozarena Muñiz, María Antonia (2012): Guía cronológica del Barrio Chino de La Habana, Centro de Información y Documentación de la Casa de Artes y Tradiciones Chinas, Oficina del Historiador de la Ciudad, La Habana Cepero Bonilla, Raúl (1976): Azúcar y abolición, Ed. Crítica, Barcelona Crespo Villarte, Mercedes (2000): Mis imágenes, Ed. Verde Olivo, La Habana Gerra y Sanchez, Ramiro – Pérez Cabrera, José M. – Remos, Juan J. – Santovenia, Emeterio S. (1952): Historia de la Nación Cubana, Ed. Historia de la Nación Cubana, La Habana IVIII. Hung Hui, Juan: La inmigración china en el Caribe, Cuadernos Americanos, 1996/4. n⁰58. p. 195216. Jiménez Pastrana, Juan (1983): Los chinos en la historia de Cuba, 1847-1930, Ed. Ciencias Sociales, La Habana Kéri András: Népek, nemzetek, nemzetiségek Kubában, NyelvVilág 2004/1. Las estadísticas demográficas cubanas (1975), Ed. Ciencias Sociales, La Habana Le Riverend, Julio (1974): Historia económica de Cuba, Instituto Cubano del Libro, La Habana Lee, Susana: Restaurante El Pacífico, Granma Semanal, 1989. december 31. Mateo Domingo, Alfredo (1977): Historia de la división-político-admionistrativa (1607-1976), Ed. Arte y Literatura, La Habana Padura Fuentes, Leonardo: Nacimiento, esplendor y decadencia del Barrio Chino, Granma Semanal, 1987. március 29. Padura Fuentes, Leonardo: El viaje más, Catauro, 2000/2. p. 150-162. Paneque Brizuelas, Antonio: Cumpleaños del Barrio Chino, Granma Semanal, 1998. június 21. Pérez de la Riva, Juan: Demografía de los culíes chinos en Cuba (1853-74), separata de la Revista de la Biblioteca Nacional, año 57, no. 4. 1966 Pérez de la Riva, Juan (1978): El barrancón, esclavitud y capitalismo en Cuba, Ed. Crítica, Barcelona Pérez de la Riva, Juan: El culí en el medio económico y social cubano, Catauro, 2000/2. p. 74-126. Pong, Alfredo: La historia del Barrio Chino de La Habana, El Nuevo Herald, 2013. augusztus 10. Presencia china en Cuba (1999), Ed. GEO, Fundación Fernando Ortiz, La Habana Rodriguez Coronel, Rogelio: El rastro chino en la cultura cubana, Anales del Caribe, 2008. p. 150164. Thomas, Hugh (2013): Cuba – Lucha por la libertad, Vintage español, Nueva York Valdés Bernal, Sergio: Los Chinos, Catauro, 2000/2. p. 50-73. Venegas Fornias, Carlos (1990): La urbanización de las murallas: dependencia y modernidad, Ed. Letras Cubanas, La Habana Winocur, Marcos (1979): Las clases olvidadas en la revolución cubana, Ed. Crítica, Barcelona

NYELVVILÁG

KITEKINTÉS

111

Egy hét Madridban Dr. UZSOKI-SÍK ANDREA KKK Kultúrák találkozása – első meglepetés Festői szépségű kelmébe, eredeti száriba öltözött vendéglátóm, India dús vegetációjú déli részének szülötte – azóta is hűséges levelezőtársam – tökéletes brit angolsággal, mosolyogva invitált az illatos és színpompás rózsabokrok övezte többszintes, modern és tágas egyetemi épületegyüttes központi részének első emeletén elhelyezkedő nyelvi tanszék szobáinak egyikébe. Mint később megtudtam, a szívélyes fogadtatás nem csupán a vendégnek kijáró udvariasság kifejeződése volt. A spanyolhonban letelepedett, családjával angolul és spanyolul kommunikáló kolléganő brit származású édesapja, magyarországi útján szerzett pozitív tapasztalatait követően, a magyarok szeretetére és tiszteletére nevelte – az akkor még Indiában élő – gyermekét. Lehet-e ennél szerencsésebb kezdete egy tanulmányútnak, amelynek célja, többek között, a nemzetközi kapcsolatok gyarapítása, a BGF Külkereskedelmi Kar és a fogadó intézmény, az első spanyol magánegyetem, Universidad Alfonso X el Sabio/UAX (a 16. századi X. avagy Bölcs Alfonz kasztíliai és leóni királyról elnevezve) közötti intézményi kooperáció elmélyítése? Ám azon a verőfényes, a madridi tavaszhoz illendően forró májusi délelőttön még csak annyit érzékeltem, hogy a belvárosi szállásomtól a campusig tartó mintegy háromnegyed órás buszozás után jólesik pár percre megpihenni az egyszerűen és kényelmesen berendezett, célszerűen felszerelt és nem utolsósorban kellemes klímájú tanári szobában. Mosolygó és érdeklődő arcok gyűrűjében, frissen főzött, kitűnő spanyol kávét ízlelgetve találgattam, vajon milyen hallgatói közönséggel fogok szembesülni a Kultúraközi kommunikáció címmel tartandó, Magyarország történelmét és kultúráját is röviden bemutató, néhol magyar vonatkozású zenei aláfestéssel is tarkított, angol nyelvű, PowerPointos előadásom során. Az ablakon kitekintve újabb, szemet gyönyörködtető virágözön tárult elém. Kerti padok, lugasok és árnyas fák rövid pihenőre csalogatták az arra járókat. Középütt az egyetemi könyvtár, a kollégium, nem messze a menzának helyet adó épület volt látható, mögöttük különböző sportpályák szigorú rendben. Messzebbre tekintve egységesebb zöldre váltott a vidék. Apróbb-nagyobb települések sejlettek fel a távolban, míg végül a Madrid környéki mezetát, akárcsak a lankás hegyoldalt, védelmező hegycsúcsok látványnak is lenyűgöző koszorúja zárta. Első óra – második meglepetés Némi helyismereti tapasztalatszerzés, valamint néhány sietős, kölcsönös bemutatkozás az éppen arra járó nyelvszakos kollégákkal, köztük az (angol) anyanyelvi lektorral, és már indultunk is egykét érdeklődő, éppen ráérő tanár kíséretében a tanterembe, ahol – nagy örömömre – minden szükséges technikai kellék készen állt az előadáshoz. Feltételezhető, hogy a figyelmes tanári háttérmunkának köszönhetően a hallgatók is, első alkalommal nagyrészt spanyol anyanyelvű diákok, legnagyobb meglepetésemre pontosan érkeztek az órára. (Máris egy tanulság, a témába vágóan: félre a sztereotípiákkal, de legalábbis azokkal a mediterrán népekről alkotott előítéletekkel, amelyek még csak nem is személyes tapasztalaton alapulnak!) Pár perces nyüzsgés után a terem elcsendesedett, és ismét barátságos, mosolygós arcok, érdeklődő tekintetek vettek körül. Mi is motiválhatná jobban a vendégelőadót? Igyekeztem is kiérdemelni a megelőlegezett bizalmat. Pillanatokon belül kiderült, hogy itt nem oktatnak ilyen tárgyat. A bevezető elméleti részt (kultúra-definíciók, kultúraelméleti kérdések és problémafelvetések) nagyon rövidre fogtam. Nem csupán tartalmilag, hanem nyelvileg is egyszerűbb megoldásokkal kellett kísérleteznem.

NYELVVILÁG

112

HISPÁN VILÁG

Sikerrel. Ez a csoport ugyanis megfelelt a feltételezéseimnek: még tanulják az angol nyelvet. Lelkesedésük azonban mindenért kárpótolt. Az előadás második részében őszinte figyelemmel kísérték a magyar történelem rövid ismertetését, a közel- s távoli múlt eseményeit, a magyar kultúra jellegzetességeinek és a magyarok viselkedési szokásainak bemutatását. Nagyon hálásak voltak az esetenkénti kapcsolódási pontok hangsúlyozásáért. Két kiragadott példát említek. Legismertebbként a történelmi korok nagy alakjai szerepeltek, akikről mindannyian tanultak vagy legalábbis hallottak, elsősorban a reneszánsz kori Mátyás király és Beatrix királyné, valamint a spanyol Ferdinánd és Izabella uralkodásának éveit említhetjük itt. Nem lenne azonban igazságos kihagyni a Real Madridhoz szerződött Puskás Öcsit sem, akinek neve, úgy tűnt, fiatal koruk ellenére is mindannyiuk számára ismerősen csengett. Az előadás egyes pontjain pár- és csoportmunkával is próbálkoztam – a hallgatóság nyelvi szintjétől függően több-kevesebb sikerrel. Az ’activity’ jellegű feladatok oldották az eleinte inkább megszeppent kisdiákokra jellemző hangulatot. Az együttgondolkodás a bátrabbaknak lehetőséget kínált véleménynyilvánításra a célnyelven. Az előadás megfelelő kapcsolódási pontjain feltettem az alábbi kérdéseket, de a csillaggal jelölt problémafelvetésekkel csak a nyelvileg haladó szintű csoportokban hozakodtam elő.  Miért fontos a kultúraközi kommunikáció elveinek ismerete a gyakorlatban?  Mit értünk a kultúra fogalmán?  Milyen eseményekre, létesítményekre, nemzeti tulajdonságokra büszkék a spanyolok? Meséljenek a spanyolok szokásairól. (Előtte képi feldolgozásban ízelítőt kaptak a magyar vonatkozásokról.)  Kultúra-dimenziók. A magyar jellegzetességek mely pontjain találnak hasonlóságot a spanyolokéval?*  Hogyan viselkedjünk egy számunkra idegen kultúrában? Mit várunk el mi a hozzánk látogató vagy velünk együtt élő, de tőlünk távoli kultúrkörből érkezőktől?  A SWOT analízis egy lehetséges verziója Spanyolországra vetítve.* (A feladatot egy rövid magyarországi elemzés előzte meg.) Végül, de nem utolsósorban pár órára kölcsönkapott hallgatóim informálódhattak főiskolánkról és a karról is. Kérdeztek az Erasmus hallgatói csereprogram lehetőségeiről, sőt, mire búcsúzásra került sor, már többen tervezték, pályázni fognak. Egy-egy első évfolyamos lelkes hallgató tanulmányai vége felé képzelte el magyarországi, ezen belül is mátyásföldi látogatását. Erre biztatta őket egy társuk is, aki – újabb meglepetésként – pontosan tudta és el is magyarázta a többieknek, honnan jöttem, hol található Budapest, hozzátéve még azt is, milyen gyönyörű ez a Duna két partján elterülő város, ahol a családjával járt nemrég. Remélhetőleg közülük is több, sikerrel pályázó érdeklődőt üdvözölhetünk majd a főiskolán. További órák és kellemes meglepetések A BGF Külkereskedelmi Karáról az Erasmus oktatói csereprogram keretében 2011 tavaszán jártam a fenti intézményben. Az egyetemen folyó képzés teljes egészében illeszkedik az ún. bolognai rendszerbe. A hallgatók hivatalosan elismert, piacképes diplomát kapnak. Az intézmény fakultásai mérnöki, egészségügyi, jogi és társadalomtudományi, valamint alkalmazott nyelvészeti ágazatokban nyújtanak BA-képzést, valamint MA és doktori programokat is. A nyelvoktatás jellemzően egy-egy szemeszterre terjed ki, ennek keretében elsősorban általános angol nyelvet, kisebb mértékben németet, ill. franciát tanulnak. A fordításra szakosodott hallgatóknak azonban hat féléven keresztül jár nyelvóra. Ennek hatása – nyelvtudásukat tekintve – egyértelműen érzékelhető is volt az interaktív órák alatt. A munkatervben foglaltaknak megfelelően tartottam előadásokat több, kisebb-nagyobb létszámú szemináriumi csoport részére. Bár a Kultúraközi/Interkulturális kommunikáció elnevezésű tárgy

NYELVVILÁG

KITEKINTÉS

113

oktatása a világ számos felsőoktatási intézményében kötelező, itt nem tanítják. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, minden esetben nagy érdeklődést tapasztaltam mind a tanárok, mind a diákok részéről. Spanyol kolléga óráján is alkalmam volt részt venni egyik nap. A nemzetközi hallgatóság, Aktuális nemzetközi kérdések címmel, nagyon színvonalas elemzésbe kapcsolódhatott be a gazdasági növekedés kontra környezetszennyezés, a környezettudatosság és a fejlett országok felelősségvállalása témájában. Az oktató módszertani leleményességének köszönhetően a diákok, leküzdve az esetleges nyelvi korlátokat, aktívan vettek részt a késő délutáni órán. A gyakorlati foglalkozást bevezető, erősen sokkoló kisfilm (Kína és a környezeti ártalmak) bemutatását élénk vita követte. Magamban megállapítottam, milyen kiváló kiegészítő tananyag, jól megszervezett gyakorlat, miközben jólesően nyugtáztam, ez a KKK falai között sem ritka tapasztalat a nyelvórán. Kivéve három dolgot. Egyrészt, mivel a mi gyakorlatunkhoz képest alacsony létszámú, 10–12 fős hallgatósággal, egy kommunikációs feladatok elvégzésére célszerűen berendezett kisebb teremben, hosszabb tárgyalóasztalt körülülve folyt az óra (akárcsak hallgató koromban az ELTE szemináriumain). A helyszín és adottságai nagymértékben elősegítették a szemkontaktus megteremtődését, de a verbális és non-verbális kommunikáció egyéb lehetőségeit és azok kiaknázását végig a szeminárium ideje alatt. Másrészt – megjegyzem, az általam látogatott egyéb foglalkozásokkal ellentétben – itt teljes természetességgel került elő óra közben az üdítők mellé egy-egy csomag édesség, keksz vagy rágógumi, s egyik sem maradt bontatlanul. Igaz, nem mindenki kívánta ötvözni a kellemes nassolást a hasznos információk befogadásával, mivel a többség fegyelmezetten dolgozott. Mindenesetre a szemem sarkából kíváncsian figyeltem, vajon a csokiés cukormáz eltávolítására milyen megoldásokat alkalmaznak az érintettek. Nos, a problémát ki-ki a maga vérmérséklete szerint kezelte. Ennek következtében adódott némi járkálás mosdó és tanterem között, de volt, aki inkább újabb csomagocskát nyitott, így keserű tinta helyett mézédes morzsák kerültek a jegyzetlapokra. A sajátságos mediterrán hangulat azonban, úgy tűnt, a munkát egyáltalán nem hátráltatta. A harmadik különbség, ami valójában már nálunk is egyre kevésbé számít ritkaságnak, a földrészeket akkor és ott összekötő, nemzetközileg sokszínű hallgatóság Amerikától Európán át a Távol-Keletig. Szinte mindenki más-más országból került ebbe a csoportba. Ezek után akár meg sem kellett volna lepődnöm, hogy egyikük magyar volt. Az óra utáni szünetben kiderült, milyen kicsi a világ – avagy éljen az Erasmus csereprogram! Egy külkeres hallgatóval volt szerencsém pár szót váltani. Öröm volt hallani, milyen pozitívan ítélte meg az egyetemen eltöltött napjait. A Nyelvi Tanszéken a kollégák készségesek, segítőkészek, nyitottak voltak. Egyikük korábban már járt karunkon a spanyol nyelvi tanszéki csoport vendégeként. Örömmel emlékezett vissza az itt töltött időszakra. Amelyik oktatónak éppen nem volt órája a magyar vendég előadása időpontjában, csatlakozott, érdeklődéssel figyelt. Többen tettek fel kérdéseket is – az angol anyanyelvi lektorral az élen. Az eszmecsere folytatódott az óraközi szünetekben, vagy amikor összefutottunk a tanári informatikai teremben vagy a könyvtárban vagy akár a nemzetközi osztályon. Elsősorban a magyar gazdaság, a társadalmi jólét kérdései és a közelmúlt történelme iránt érdeklődtek diszkréten, de őszinte kérdésekkel „kémlelve”, vajon a két ország eltérő helyzetének, az európai uniós csatlakozás közötti 15 évnyi különbségnek milyen következményei lehetnek. Ugyanakkor a legtöbbet a II. világháború utáni évek és az 1956-os események politikai hátteréről kívántak megtudni. Záróakkord A Madridban töltött emlékezetes egy hét alatt a szakmai tapasztalatcsere megvalósulni látszott, az intézményi és a kollegiális kapcsolatok elmélyülhettek, sőt, örvendetes módon új baráti szálak is szövődtek. Számtalan hasznos élménnyel gazdagodva tértem haza, s azóta is meggyőződésem,

NYELVVILÁG

114

HISPÁN VILÁG

hogy az egyetemen szerzett tapasztalatok nagy része kiállta az idő próbáját. Új ismereteimet a mai napig beépítem a tanórai munkába, megosztom hallgatóimmal. Külön öröm, hogy szakmai programom szervezőjével hazaérkezésem óta rendszeres e-mail kapcsolatban vagyunk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy kultúrákat áthidalva – igaz, néha megmegtorpanva, de összességében mégis, immár három esztendeje folyamatos információcseréről beszélhetünk. A varázslatos öltözék tulajdonosa – India és Nagy-Britannia, valamint természetesen Spanyolország képviseletében – elmondása szerint gyerekkori álmát látná megvalósulni akárcsak egy pár napos magyarországi tartózkodás alatt is. Üröm az örömben, hogy tavaly ugyan sikerrel pályázott a Külkereskedelmi Karra az Erasmus oktatói mobilitás program keretében, ám, sajnos, családi okokból végül le kellett mondania intézményünkbe tervezett látogatását. Ígérte, ismét próbálkozik majd. Szeretettel várjuk, hogy személyesen is tovább erősíthessük a kapcsolatot. Immáron madárlakta, lélegzetállítóan gyönyörű fák tövében, a tanösvénynek is beillő méltán híres park övezte mátyásföldi épületben.

NYELVVILÁG

KÖNYVISMERTETÉS

115

Újabb könyv a kubai santeríáról Serdián Miklós György: Oricsák – Afrokubai istenek. Püski Kiadó, Budapest, 2012. Dornbach Mária1 után Serdián Miklós György is könyvet írt a santeríáról, bár ez utóbbi az oriscsákkal, az afrokubai istenekkel foglalkozik. E vallás képviselőivel lépten-nyomon találkozhatunk Havanna utcáin. A turisták által leginkább látogatott városközpontban különös színfoltot képeznek. Fehérbe öltözött, leginkább matrónák kezükben-szájukban óriás szivarral vállalkoznak fotózásra, futó jóslatokra, meg még ki tudja mire egy jó üzlet reményében. Amióta a santería is szabadon gyakorolható, egyre inkább elkülönül – ahogy máshol is, például Haitin a vudu – a „kereskedelmi célú” idegenforgalmi látványosság és a maga valóságában, intimitásában gyakorolt vallás. Ahogy Serdián írja az Afrikából „…behurcolt rabszolgák szellemi poggyászában érkeztek Kubába… egy szinkretista vallás, ami az afrikai istenek tiszteletén és a katolicizmuson alapszik…” A spanyol gyarmatokon – és ez szinte üde kivétel volt – a rabszolgákat megkeresztelték és templomba járatták, amely a szinkretizmus elősegítőjévé vált, melynek során keveredtek az afrikai istenek és a katolikus szentek. E vallásnak főképp színes bőrű hívei vannak, de már feltűnnek közöttük az afrikai eredettel nem büszkélkedhető fehérek is. A hívők otthonaikban oltárt emelnek valamelyik helyiség védettebb zugában, ahol a legkülönbözőbb tárgyakat találhatjuk meg. Persze ez attól is függ, hogy a családnak mely afrikai istenek a védelmezői. Serdián könyve éppen ezekkel az oricsákkal ismertet meg minket, miután röviden bevezeti az olvasót a jelképek – színek, láncok, áldozati állatok, énekek, gyógynövények, dobok stb. –, vagyis a „kellékek” egzotikus világába. A mű az elmaradhatatlan rövid tanmesékkel és a témában kevésbé járatos érdeklődők számára készült kifejezés-magyarázatokkal zárul. Ha valaki azt tervezi, hogy ellátogat Kubába, feltétlenül olvassa el Serdián könyvét, hogy a megérkezés pillanatától érzékelje a mindennapokban a santería jelenlétét, különös világát. De ha nem tervez utazást a karibi szigetországba, csak érdeklődik a különleges vallások iránt, akkor sem fog csalódni, így is páratlan élményben lesz része. Dr. Kéri András KVIK

1

Istenek levesestálban – Az afrokubai santería. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2009.

NYELVVILÁG

NYELVVILÁG. Asztúria 25 Asturias

Recommend Documents