Nyelvünk „hajnala” Gerliczkiné Schéder Veronika 1. Bevezetés Az alábbi tanulmány oly módon kíván kapcsolódni a 2011. évi Hang-Szó-Kép rendezvény központi témájához, hogy a romantika szellemében maga is a múltba tekintve, s talán kissé „regényes” módon kalauzolja az olvasót az emberi lélek, a tudatalatti világába, és azt vizsgálja, vajon honnan ered minden emberi jellegzetességünk legfontosabbika: a beszéd képessége. A témaválasztást eddigi nyelvészeti kutatási eredményeink, másrészt a még válaszra váró olyan izgalmas kérdéseink indokolják, melyeket az utóbbi években napvilágot látott szakirodalmi adatok igyekeznek egy ezeddig újszerű mederbe terelni. 2. Természettudományos összefüggések Annak a kérdésnek a körüljárására, honnan ered az emberi nyelv, jórészt teoretikus úton van lehetőségünk, hiszen a nyelvhasználattal kapcsolatos írásos emlékeink nem annyira régiek, a korábbi, beszélt nyelvi mintázatok lenyomatait pedig nem őrzik kövületek. Kézzel fogható régészeti bizonyítékok hiányában tehát más tudományok eredményeire támaszkodunk, s az alábbiakban az ember és a természet, az ember és a világ együtthatását vizsgálva állítunk fel a nyelvi képesség kialakulásával kapcsolatba hozható hipotéziseket. A kutatók úgy vélik, hogy a nyelvi képesség kialakulásához vezető első evolúciós lépés szó szerint egy lépés lehetett: ember-elődünk felegyenesedése, a két lábon járásra való áttérés. Ez hozzávetőlegesen körülbelül 3,6 millió évvel ezelőtt következhetett be, melynek ékes bizonyítékai a tanzániai Laetoliban talált, vulkáni hamuban fosszilizálódott lábnyomok, melyeket Mary Leakey fedezett fel 1978-ban. A nyomok feltehetően három, egymás mellett bandukoló australopithecus afarensistől származnak, két felnőttől és egy gyermektől. Vajon kik voltak ezek az egyének? Fogták-e egymás kezét? Netán beszélgettek is valamiről (Dawkins 2006: 65-66)? Feltehetően nemigen tudtak még beszélni, hiszen e vándorok egészen mások voltak, mint mi vagyunk: kicsik, majomszerűek, és az agyuk is leginkább egy mai csimpánz agyára hasonlíthatott (Smits 2011: 18). A felegyenesedés azonban két olyan haszonnal is együtt járt, amely hozzájárulhatott a nyelvi képesség, majd a beszéd kialakulásához: két lábra állva lassanként megváltozott (megnövekedett) a tüdő kapacitása, 1
lehetővé vált a beszédhez szükséges légzőrendszer kialakulása, másrészt a két mellső végtag felszabadulásának köszönhetően lett két szabad kezünk. A becslések szerint a körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt élt homo habilis (magyarul: ügyes ember) a felszabadult két mellső végtagjával kövekből és csontokból már nagyszerű szerszámokat tudott készíteni. Ezeknek a szerszámoknak a segítségével jobb minőségű táplálékhoz is hozzájuthatott (húshoz, ezáltal fehérjéhez, még több kalóriához), ami elősegítette az agytérfogat növekedésének megindulását. Tudjuk, hogy emberi mivoltunkat alapvetően a többi élőlényhez képest megnagyobbodott (relatív nagy) agytérfogatunknak köszönhetjük. Ma már műszerekkel is igazolható, hogy ez a különleges emberi agy irányítja többek között nyelvi készségeinket is (l. pl. Doidge 2011). Ugyanakkor a térfogat-növekedés önmagában még valószínűleg nem teremtett (beszélt) nyelvhasználatot. Ehhez egy további evolúciós lépésre volt szükség. Úgy 500 ezer évvel ezelőtt a homo erectus (ergaster) megtanult hajítani is. El lehet képzelni, hogy a zord és száraz afrikai szavannákon puszta kézzel nyulat fogni nem igazán lehetett élvezet. Az egyik legnagyobb különbség az ember és az emberszabású majom között a célzott hajítás képessége lett, amellyel kb. 20 m-es távolságig halálos ütést lehetett mérni a kiszemelt apróbb zsákmányokra (Smits 2011: 153). A pontos célzás azonban nemcsak a vadászat során bizonyult fontos evolúciós értékkel bíró készségnek, hanem volt még egy különleges hozadéka: a sok gyakorlásnak, összpontosításnak köszönhetően az emberi agyban addig elszigetelten működő idegsejtek elkezdtek egymáshoz kapcsolódni, lehetővé téve egy komplex idegrendszeri hálózat kialakulását. Ma már ismert, hogy bár nyelvi készségeinket a bal agyféltekei központok irányítják, ezek a központok önállóan mégsem, csupán egymással finoman összehangolva képesek betölteni szerepüket a nyelvhasználat során (vö. Taylor 2010). Ennek a finom rendszernek a kiépülését támogatta tehát a hajítás gyakorlása, s vált ily módon egyes nyelvészek szerint nyelvi képességünk kialakulásának egyik legfontosabb előfeltételévé (Smits 2011: 150-154). Vajon a híres spanyolországi és franciaországi barlangrajzok készítői, a crô-magnoniak, ezelőtt 35-10 ezer évvel beszélgettek-e már egymással? Azok, akik ilyen komplex gondolatfolyamatokat voltak képesek – nem akármilyen művészi tehetséggel – megörökíteni, elképzelhető, hogy ne rendelkeztek volna legalább valamiféle belső nyelvi rendszerrel? Történelmünkben mindenesetre „nagy ugrásnak” nevezik ezt az időszakot… Vajon ez lehetett-e az a kor, amelyben lassanként kialakult a modern homo sapiens identitástudata és vele összefüggésben a beszélt nyelvi kommunikáció?
2
3. Posztmodern kitekintés A romantikus múltba merülés nyelvészeti talajon a XIX. század hajnalán az összehasonlító nyelvtudomány kialakulásához, virágzásához vezetett. Ennek a „forradalomnak” az eredménye lett hazánkban a magyar nyelv finnugor eredetének gondolata. A nyelvtörténeti érdeklődés azonban nemigen nyúlt túl az ún. alapnyelvi rekonstrukciós kísérleteken, ráadásul hamarosan ezeket a törekvéseket is derékba törte a történelem, ami csaknem száz esztendőnyi hallgatást vont maga után. Köztudomású, hogy 1859-ben napvilágot látott Charles Darwin: A fajok eredete című műve, mely alapjaiban rengette meg az emberiség addigi világképét. Nem sokkal később, 1864-ben megalakult a Société de Linguistique, egy nívós nyelvészeti társaság Párizsban, amely a kor nyelvtudósainak fellegvára lett. Ez a társaság, talán épp a darwini tanok körüli forrongásoknak köszönhetően, nyomatékosan megtiltotta a magukra valamit is adó nyelvtudósoknak a nyelv eredetével kapcsolatos kutatásokat (nem akarván belefolyni kevés bizonyítékkal rendelkező teóriákba, kétséges kimenetelű szakmai vitákba). Csak a XX. század második felétől érzékelhetünk valamiféle változást: az emberekben egyre többször fogalmazódnak meg olyan kérdések, amelyek a nyelvi képesség mibenlétére keresik a magyarázatot. A mai posztmodern (vagy inkább posztmodern utáni?) kutató azonban lényegesen másképp gondolkodik a „térképről”, mint modern elődei. Ő már a „térképészt” is látja… Mit jelent mindez a beszélt nyelvi képesség eredetét, mibenlétét vizsgáló elméleti szakember számára? Elsősorban annak elfogadását, miszerint egy adott kérdésre sohasem csak egyetlen egy válasz létezik. Soha nem mutatkozott még erőteljesebb igény az egyes tudományok összefogására, a különböző szakterületek képviselőinek együttgondolkodására, mint napjainkban. Kezdjük talán megérteni, hogy nincs egyetlen, kizárólagos igazság – ellenben több igazság is nagyon jól megfér egymás mellett, egymással párhuzamosan, egy időben. Ennek legalapvetőbb magyarázata annak felismerése, hogy lényegében nem létezik objektív megtapasztalás, hiszen a vizsgált jelenségek mindig egy-egy (különböző!) szubjektum szűrőrendszerén keresztül nyernek identitást. Az alábbi tanulmány a nyelvi képesség eredetét természettudományos gondolkodásmód segítségével próbálta megvilágítani. Nem szóltunk az isteni teremtéselméletről, a különféle nyelvészeti teóriákról, és csak kevés vonatkozásban említettük a korszerű műszeres vizsgálatok által bevonható lehetőségeket. Természetesen nem egyszerű egy olyan filozófiai rendszer alkalmazása, amely több, egymásnak esetleg (látszólag) ellentmondó elmélet 3
szempontjainak párhuzamos figyelembevételével dolgozik, ám szükséges, hogy egy ilyenfajta gondolkodásmódra az emberiség egyre inkább kísérletet tegyen. Vegyünk most erre egy példát! 4. Következtetések Köztudott, hogy a beszéd képessége az egyik olyan kizárólagos emberi tulajdonságunk, amely megkülönböztet bennünket az állatvilágtól. Beszéd nélkül nem születhetett volna kultúra, technika, civilizáció – és így tovább. A beszélt nyelvi kommunikáció megléte az alapja tehát az összefogásnak, az emberek közötti együttműködésnek, a teremtő, alkotó erőnek. Ugyanakkor mégis a beszéd az, amely minduntalan megannyi nézeteltérés, félreértés forrása emberi társadalmunkban! Miért nem értik olykor egymást az azonos anyanyelvet beszélő egyének sem? Avagy: miért értjük olyan könnyen félre a másik közléseit? Elsősorban azért, mert nemcsak az individuum, de maga a nyelv is szűrő. Ez már mélyebb tartalmakhoz vezet. Minden szónak létezik egy (vagy néhány) általános (vagy átvitt) értelemben alkalmazott, úgymond objektív jelentésmezeje, azonban ezek a szavak egy mélyebb, finomabb dimenzióban, az egyén belső világában más és más érzeteket keltenek. Ken Wilber egy jól használható módszert ajánl a jelenségek ilyetén történő számbavételére: négy aspektus figyelembevételét, mely nem más, mint az individuális belső és külső, valamint a kollektív belső és külső dimenziók észrevétele (Wilber 2009: 88). Azt mondja, minden jelenség (akár minden nyelvi üzenet) leírható külsődleges, objektív paraméterekkel, hozzárendelhető társadalmi funkciókkal, ugyanakkor létezik egy, szintén az adott közegben értelmezett értéktartománya, s végül egy olyan kivetülése is, amely az egyén szubjektív, belső világában válik kvázi-valósággá. Amint a szóbeli közléseket átengedjük ezen a négy tartományon, könnyebben megértjük, hogy mindegyiknek megvan a maga igazsága. Számunkra ez azt jelenti, hogy amennyiben az egyértelműnek látszó beszélt nyelvi kommunikáció során értelmezési nehézségekbe ütközünk, kiderülhet, hogy alapjában véve a kommunikációs szituáció (legyen az konfliktushelyzet vagy bármi más) minden tagjának igaza van, csakhogy: az is előfordulhat, hogy ezek az igazságok kizárják egymást… Nagyszerű „találmány” tehát az emberi nyelv, mégis életbe léptet egy nagy igazságot: bonyolultabb rendszer – bonyolultabb problémák. (Bezzeg az egyszerű, ösztönös állati kommunikáció milyen egyértelmű! Ha vicsorít az oroszlán, érdemes felhúzni a nyúlcipőt…) És mégis… Ahhoz, hogy megértsük egymást, beszélgetnünk kell egymással! Interszubjektív 4
kommunikációt kell folytatnunk, nem elég az empirikus vizsgálódás (Wilber 2009: 102-104). A belső dimenziók csakis ily módon közelíthetők meg, vagyis csak akkor, ha nem állunk meg a külcsínnél, hanem a belbecset keressük. A felszín helyett a mélység ismeretét. Erre csak párbeszéd útján van lehetőségünk. De mi a helyzet akkor azokkal az entitásokkal, amelyekkel nincs módunk szót váltani? Rég kihalt ősi fajok képviselőinek már nem tehetünk fel kérdéseket… Lehetséges-e mégis járható utat találni hozzájuk? Igen. Ehhez pedig a ma emberével kell beszélgetésbe elegyednünk. Egymással kell beszélgetnünk ahhoz, hogy eljussunk egymás mélységeihez, s ezen keresztül egyre tisztábban láthassuk a múltat, a jelent, a jövőt…
Irodalom Dawkins, Richard 2006. Az Ős meséje. Zarándoklat az élet hajnalához. Budapest: Partvonal Könyvkiadó. Doidge, Norman 2011. A változó agy. Budapest: Park Könyvkiadó. Smits, Rik 2011. Nyelvek hajnala. Budapest: Nyitott Könyvműhely. Dr. Taylor, Jill Bolte 2010. Mennybe döngölve. Budapest: Agykontroll Kft. Wilber, Ken 2009. A Működő Szellem rövid története. Budapest: Ursus Libris.
5
