László Krasznahorkai:
Csak egy száraz pászma a kékben /Hat perc Ferdinand Hodler életéből/
1. Áll a sorban, még öten vannak előtte, de emiatt nem nyugtalan, a vonatot el fogja érni, tehát nem emiatt, s az állapotára amúgy sem alkalmas a kifejezés, hogy nyugtalan, mert sokkal inkább úgy fest, mint aki elvesztette a józan eszét,, a szemei égnek, őrült mód ragyognak és mozdulatlanok, mint egy ugrani kész vadállaté a támadás előtti utolsó pillanatban, jobb bele se nézni senkinek, és nem is néz bele senki, aki balszerencséjére elkapja a híres festő tekintetét -- aki előtte áll, az nem mer visszafordulni még egyszer, aki meg mögötte, az igyekszik másfelé fordítani a fejét, nem lehet állni ugyanis ezt a tekintetet, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy Monsieur Hodler magán kívül van, látszik rajta, hogy elég egy ártatlan bármi, és Monsieur Hodler azonnal felrobban, rátámad bárkire, tényleg mint egy végtelenségig felingerelt állat, mint egy beszorított vad valami nyilvánvaló túlerőben, amellyel szemben a legmeszebbmenőkig reménytelen minden ellenállás, épp ezért olyan, amilyen, és ez az, amit látni rajta, és látja is mindenki, aki ezen a kora délutánon, l9o9. november 17-én az egyes gyorsra jegyet váltani most beállt a pénztár előtti sorba.
2. Fogalma sincs, mit nézik ennyire, a legszívesebben felrúgná őket mind, egyetlen ökölcsapással darabonként leterítené az összes kíváncsi alakot, egyáltalán hogy képzelik, hogy megtehetik, hogy rátámadhatnak ezekkel a bárgyú mód agresszív oda-oda pillantgatásokkal, mit képzelnek ezek, szorítja össze a fogát, meddig fogja tűrni, hogy ennyire brutális módon belegázoljanak a gyászába, mert senki nem hivatkozhat arra, hogy nem tud róla, az egész város erről beszél, tegnap óta a legutolsó pékségtől a legelső szalonig, Eaux-Vives-től a Rue de Grand-ig mindenhová eljutott a hír, és ez arcátlanság, szorítja ökölbe a kezét, a gyászába való teljességgel megbocsáthatatlan, tűrhetetlen, alattomos beavatkozás, és mért megy ilyen lassan ez a kibaszott sor, mi a lófaszt szarakodik a pénztáros annyit azokkal az átkozott menetjegyekkel, és még mindig öten vannak előtte, hogy a fene rohassza rájuk az eget, meddig kell még itt ácsorognia, a vonat is nemsoká indul, egyáltalán, az se olyan biztos, hogy el kell mennie, tényleg, ne forduljon ki inkább ebből az átkozott sorból, ne menjen inkább haza, ne hagyja az egészet úgy, ahogy van?!, mert legalább akkor nem látná ezeket a sunyi arcokat, mert akkor legalább nem kellene minduntalan attól tartania, hogy a végén még valamelyik barom meggondolja magát, mert úgy érzi, köteles odafordulni hozzá, és odafordul, hogy a részvétét nyilvánítsa, na, de azt aztán már nem, mondja magában Hodler, ha ezek közül itt valamelyik meg meri próbálni, akkor ő egész biztosan nem tétovázik, és fogja, és egy szó nélkül agyonüti, aki csak a legkisebb jelét is adja valami ilyesminek, egyetlen csapással, egy percig nem gondolkodik, hogy megtegye-e, tényleg.
3. Hector hozta a hírt még szeptemberben, de akkor már nem lehetett semmit se tenni, de hát egyébként sem lehetett tenni az égadta világon semmit, mert ez ellen nincs orvosság, mindenki meghal, meghalt az apja, meghalt az anyja, meghalt az összes testvér és rokon, és most már meghalt Augustine is, és neki nem maradt senkije a múltból, csak Hector Augustine-től, mert Augustine halott, és ezzel meghalt a múlt, tegnap óta kinyújtózott ő is, mindenki kinyújtózik, mindenki lefekszik egyszer, és nem marad belőle más, csak egy száraz pászma a kékben, az ember nem akar beletörődni, és nem is lehet, mert úgy van megcsinálva, hogy az ember, aki marad, ne bírja ki, tudja ő, tisztában van ő vele, de hát Augustine halott, a régi szerető, aki mindent tudott, tudta, hogy ki volt ő egykor, és aki a végén a drága Hectort odaajándékozta neki, és ezt a Augustine-t, az ő egykori Augustine-jét mára férgek eszik, mert Augustine nincs, és már csak egy vízszintes pászma a kékben, és ezek is itt mind, lényegében véve és ővele együtt, vetett egy pillantást most maga köré, már halottak, itt áll egy rakás halott a kékben, mondja magában Hodler, de ami még rosszabb, hogy még mindig előtte bágyad itt ez az öt, odabent
1
meg a pénztárablak mögött az a vén szarházi, aki képtelen kiadni egyetlen jegyet is, ez most már nyilvánvaló, itt nem lesz jegy, a vonat elmegy, ők meg itt maradnak, ez a rakás halott, itt, a genfi állomáson, végleg elveszve egy teljességgel egyszerűnek tűnő ügyben ,19o9. november 17-én, amikor már az első percben reménytelen helyzetbe kerültek azzal, hogy jegyet akartak venni egy vonatra Genftől Lausanne felé .
4. A tájképfestő nem a tájjal, hanem az üres vászonnal áll szemben, vagyis nem a tájat kell megfestenie, hanem a képet, és ezt elmondta ugyan már sokszor, kezdi el dühödten rágni a bajszát, de hát elmondott ő már sok mindent sokszor, viszont teljesen hiába, azt hiszik, hogy ő azért fest annyi tájat, mert úgymond, ez a „hálástéma” a vásznon, azt hiszik, hogy amit látnak, az szép, de csak vakok, és nem látják, hogy nem szép az, hanem: minden, de ő hiába mondogatja, és főleg hiába festi meg, és hiába nyilvánvaló, ha bárki ránéz bármelyik képére, hogy ő nem egyszerűen egy festő, hanem sokkal több annál: tájképfestő, olyan, aki nem is tehet mást, mint hogy tájat fest, ami azt jelenti, hogy akkor is így van ez, ha valóban tájféle valami van a vásznon, de akkor is, és akkor is ugyanolyan mértékben, ha alakot, így hát a tájképfestő mindig tájat, ebben az értelemben, és ezen kívül semmit, kizárólag tájat festhet, akkor is ha alakot, ezt nem győzte eleget mondani, és nem győzte eleget festeni, de most már nem mondja, csak festi, mert minek mondja, úgysem érti senki, inkább hallgat és fest, anélkül hogy rábízhatná a gazdag vevőkre, hogy kövessék, mert eddig se tették , csak Párizsban és Bécsben, talán, ott talán igen, itt azonban nem, és ez nem is meglepő, ha az ember körülnéz, mert ez a világ nem változik meg soha, mert Genf és Bern és Solothurn és Zürich, ez az egész mozdíthatatlan szellemi renyheség, már végérvényesen bebizonyította, hogy képtelen felfogni bármit is, mert semmin nem gondolkozik el, és nem is fog soha, itt nem, ezek közt az alakok közt ő festheti az egyre döbbenetesebb és döbbenetesebb vásznakat a végleges, a nagy, a kozmikus végső felé, itt teljességgel reménytelen, eddig az volt, hogy nem értették, és nem vették, most meg az van, hogy nem értik, és veszik, így hát csak az változott, hogy most már nem szegény, hanem gazdag, de változatlanul és a legteljesebb mértékben: egyedül, pont mikor már azt hihetné, hogy ennek a sivár értetlenségnek vége, mert nem, nem lesz vége, úgysem értik meg soha, mit jelent tájképfestőnek lenni, állni egy táj előtt, és akkor az most mindegy, hogy táj a Grammont-ról vagy Augustine a halottas ágyon, állni ott, nézni ezt az örökösen a halálba húzódó életet az emberi s a természeti tájban, és megfesteni, hogy ami előtte van, mikor felnéz az üres vászonról: az minden -- kinek magyarázza el?!, talán ezeknek itt az állomáson, akik csak arra képesek, hogy mindjárt belegázoljanak a gyászába?!, hogy megsértsék megint?!, hisz ha valamire, hát arra most ezektől igazán nem számíthat, hogy méltányolnák: neki ebben a gyászban most hallgatnia kell, hallgatnia és tovább festeni azt, ami Augustine volt és ami Augustine lesz, ami Augustine-ből marad.
5. Kinyújtózott, és ő lehúzta róla a takarót, hogy lássa pontosan az egészet, ami Augustine-ből lett, mikor a szíve összetörve szinte megállt a fájdalomtól a mellében, lehúzta róla a takarót, mert megszokta, hogy ezt teszi a másik esetben is, amikor kint ül a Grammont oldalában, vagy Chebrex-nél vagy StPrex magasában, amikor az agyának és a lelkének a teljes megfeszítésével lehúzza a természeti tájról is ezt a takarót, és nekikezd az üres vászon fölött nézni, aztán meg felvinni laposan balról jobbra egy vastag ecsettel vagy egyre gyakrabban magával a festőkéssel a kéket, a violát, a zöldet és a sárgát, vagyis amikor nekikezd a vászonnak, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá tegye: ő évek óta ugyanazt az egyetlen képet festi, ahol már csak a vásznat cseréli, de a kép majdnem mindig ugyanaz, ahol a színek is, a párhuzamos síkok is, s az ég és a víz és a föld arányai is a képen mindig lényegük szerint ugyanazok -- lehúzta, és látta: mi maradt, mi volt, és sokáig tartott ez így, míg figyelte megfeszített aggyal, hogy végül visszasímítsa rá a takarót, és úgy érezze, nemcsak a szíve a veszteségtől, de megszakad az agya is, mert gondolkodnia kell, és tényleg szinte meg is szakadt a gondolkodásban, át az egész elmúlt éjszakán, amit a halott mellett töltött, és meg is fog szakadni, állapítja meg dübörgő aggyal itt a pénztár előtt, hisz bármennyire tudja is, hogy amit lát, annak ő már a közelében van, azt azon a lényege szerint már sérthetetlen elveken felépülő képen még mindig nem a végleges formában látja viszont, tudja, hogy valamit még módosítania kell, talán a sárgát koszosabban, talán a kéket
2
durvábban, valamit valamiért másképpen kell, mint eddig tette, jó irányban van a genfi tónál, de most hogy hová pontosan, hogy mi legyen a következő lépés, erre kell most az az agy a fejében, és erre kellene már az a jegy is végre, amihez csak nem bír hozzájutni, mivel még mindig itt áll a pénztár előtt, s még mindig vannak előtte négyen.
6. Valentine is meg fog halni, hasít hirtelen belé a sorban, Valentine is kinyújtózik majd, vág bele a szörnyű gondolat, és ha ő ezt már nem viseli is el, viszont így lesz, Valentine is, a felfoghatatlan szépségű, a kimeríthetetlenül csábító, az őrjítőn érzéki, tökéletes asszony is, a mostani szerelem, akihez ezúttal rohan a veszteséggel és ezzel a fájdalomig megfeszített aggyal, ő is úgy végzi, mint mindenki és minden, kinyújtózik a pászmák kékjében, ágynak esik, fogyni kezd, rászárad a bőre, beesik az arca, behorpad a melle, és lejön róla az a gyönyörű hús a csontokig, pont mint Augustinenél, pont mint az anyjánál és az apjánál és a testvéreknél és a rokonoknál a szeretett Bernben, pontosan úgy, mint minden halottnál ott és itt és mindenütt, de előbb majd jön egy hír, ha egyáltalán úgy lesz, és őt még ez a borzalom életben találja, jön egy hír, és ő elkezd majd járni és járni hozzá, talán éppen ezzel az egyes gyorssal minden délután, amiképpen tette ezt Augustine-nel is szeptember óta, hogy mindig ott, hogy mindig az ágya mellett, napról napra, csak hogy ne kelljen meghalnia egyedül, ha eljön az idő, talán pontosan úgy lesz minden, mint Augustine-nél -- csak áll a sorban, még mindig négyen vannak előtte, és megpróbálja elhessegetni magától a gondolatot, de nem megy, Augustine és Valentine, lüktet a fejében, s már látja is őket, a két halottat, egymás tetején, hosszan elnyúlva, mint a színpászmákat a vásznain, mint a létezés elejét és végét a kozmikus Egészben, két csontra soványodott test a beesett szemgödörrel, a kihegyesedő orral, fekszenek kinyújtva, egymás fölött, mint ahogy a föld felett fekszik a víz, a víz felett meg a hatalmas ég, a halál kékjében fürödve.
7. Talán tényleg pontosan ugyanúgy történik minden, lép egyet előre végre a sorban Hodler, mert minden történet ismétli önmagát, életre élet, hogy végül persze: halálra halál, gondolja elborult tekintettel, miközben ő nem a halál festője, mondja, hanem az életé, és most már hangosan is kiejti a szavakat, a közvetlen közelében állók számára szinte már majdnem érthetően, mert nincs tisztában azzal, meg nem is érdekli, hogy hallják-e, mit morog, az élet festője, ismétli meg többször is, az életé, amit kimondhatatlanul szeret, szerette Augustine-ben, és szereti most Valentine-ben, ezért festi meg a legkisebb rezdülését is hosszú évtizedek óta, ezért olyan fontos, egyenesen élet-halál kérdés, hogy Augustine-ben vagy a genfi tóban ezt a rezdülést a leghatározottabb hangsúlyba helyezze el, hogy hangsúlyt adjon neki, ha látja a táji halálban, ez a dolga, és meg is teszi, mert rendben van, nem tehet mást, az egység festője kell legyen, így hát meg kell adja magát a halálnak, de semmi nem kényszerítheti rá, hogy annak a leheletnyi ténynek, az élet jelenlétének, örökös újjászületésének a zöldben és az aranyban, ne keressen helyet, ne rakja fel ott, ahol megcsillan, helyet fog keresni neki, és fel fogja rakni, gondolja Hodler, s most abban a rettentő mód megfeszített agyában megjelenik egy kép a genfi anyagból, nem rég festette, legalul egy erős földes-sárga pászma fölé a víz szürkéskékje húzódik egymást követő, egymástól távolodó rétegekben, mélységet és nagyságot adva a térnek, majd egy vékony zölddel, halványibolyával s egy mérgesebb zölddel jelzett szembenső partja következik a tónak, mindez alul, a vászon alsó egyharmadába zárva, hogy aztán a fölötte húzódó kétharmadnyi gigászi térbe az eget fesse meg, a túlsó part horizontja fölött még valami gyönge, sápadtabbnál is sápadtabb aranyban lehanyatló napfény szétpergő ködével, majd a magasban már csak a tiszta ég tiszta kékje, fehér felhőcsomók egymást követő ismétlődésével, nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteg tehát, és ezzel a nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteggel, ezzel a durván tizenkét halálos párhuzamossal a legnyersebben odavetve: ez a kozmoszotok, ez a Teljes, ez az Egész, nagyjából tizenkét színnel: MINDEN, Hodlertől -- és, áll most egyik lábáról a másikra a sorban, ez a tiétek.
3
8. Hárman vannak előtte, és most már egyszerűen nem hisz a szemének, ilyen lassúság egyáltalán nincs, a vénember, a jegykiadó vasutas az ablak mögött, innen már élesen látja, minden lehetséges módon lassítja a folyamatot, a rendelés elhangzása után többször visszakérdezi, Morges?, valóban?, Nyon?, igen?, hát, ez nagyszerű, a legjobbakat kívánom, igazán kellemes utazásnak ígérkezik, akkor tehát Önnek egy jegyre volna szüksége Célignybe, ugye?, ha szabad kérdeznem, mely osztályra parancsolja az Úr?, á, első osztályra, ez egyszerűen remek, Önnek kitünő ízlése van, és biztosíthatom, hogy kiválóan fogja magát érezni, akkor tehát Morges? Nyon? Céligny? Lausanne?, egyszóval így, végestelen végig, a lehető legkörülményesebb módon, újból és újból megakasztva valami tapintatos kérdéssel, vagy ömlengő ostobasággal, amit ráadásul, tapasztalja Hodler dühében most már elvörösödött képpel, az előtte állók még láthatóan élveznek és méltányolnak is, micsoda egy aranyos öreg, jegyzi meg valaki jeggyel a kezében, ahogy kifordul a pénztártól, és elmegy Hodler mellett, --ezt az ökröt, rázogatja hitetlenül a fejét erre az, igen, Morges, morog hangosan előre, igen, Nyon, igen,igen, Céligny és Lausanne, nem hallja, jóember, hogy mondják?, Morges, Nyon, Céligny, igen, adja már ki a jegyeket, arra legyen gondja, a rosseb egye meg – s mindezt a tapintatos csendbe veti bele, senki nem reagál, mindenki próbál úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna, és mintha nem is értenék, mitől olyan sürgős Monsieur Hodlernek, hisz még bőven van idő az indulásig, s biztos nem telt el még talán három perc se, mióta ő odaállt a sorba, nem értik, de még magukban sem igazán merik feszegetni a dolgot, nehogy valami kiüljön az arcukra, mert Monsieur Hodler változatlanul és kifejezetten veszedelmesnek látszik, a tekintetek félrefordítva, a szemek lesütve, még egy-egy apró köhintés, annyi se, csak a csend, s a türelmes várakozás, és valami - őt, Hodlert aztán csak még jobban bőszítő - általános együttérzés és megbocsátás is, hisz mindenki tudja, mi történt tegnap, hogy meghalt Mademoiselle Augustine Dupin, Hodler úr hajdani modellje a szegénynegyedből, meg hogy mit szenvedhetett az a szegény asszony, és hogy mit szenvedhetett maga Monsieur Hodler is, meg hogy milyen nagyszerűen viselkedett azzal a szegény páriával ő, a város híres s pár év alatt milliomossá lett festője, midőn a legjobb ellátást biztosítva neki,naponta ott ült – és órákat! - a haldokló ágyánál, így bizonyítván be erős, hűséges jellemét, hisz korántsem hagyta cserben azt, aki a hajdani nyomorban egykor nemcsak a modellje, de a legbensőségesebb értelemben a társa, sőt egy gyermekfiúcskájuknak anyja is volt, egyszóval mindent, de mindent tudtak a városban a tegnapi s az azt megelőző eseményekről, és magától értetődően itt, a várakozók között is ez volt a helyzet, viszont ismerték is jól, s tudták, hogy indulatos természetével jobb nem szembe kerülni, márpedig most egyre inkább tanújelét adta, hogy nem képes uralkodni fájdalmán, s elég egy rossz szó, s még talán neki is ront itt valamelyikőjüknek, s a mostani gazdag és méltóságteljes művész úrból még a végén kibújik az a szintén mindannyiuk előtt jól ismert, hajdani, durva, berni, ágrólszakadt csavargó.
9. Augustine és Valentine, visszhangzik a fejében, és nem tudja kiverni ebből a fejből azt az előbb felmerült képet sem a genfi tóról, a minap befejezett, még cím nélkül álló festményt a megszállottan hajszolt sorozatból, nem tudja kiverni azt a tizenkét megszállott párhuzamost, s az összefüggések egy hirtelen rémületében azt mondja magában, hogy majd egyszer … majd egyszer a sárga helyett valami fémesen matt zöldeskék égjen alul, a vízre meg i sz o ny a t o s mennyiségű okkert és barnát és vöröset locsolni, és az égre is, hogy lángoljon az is az okkerban és a halott vörösbarnában, csak fent maradjon valami szürkés, baljós kék, meg a szembenső part hegyvonulata izzon majd egy sötét, halálos, végleges kékben, mert ennek a képnek végül izzania, lángolnia, égnie kell, és akkor rögtön ezután látja egy villanásra önmagát, ahogy viszi előre a vonat Vevey felé, de valahol Nyon és Rolle között a jól fűtött kupé ablakából egyszercsak észrevesz odalent, a sínek mellett egy az erős szembeszéllel küzdő, toprongyos alakot, saját magát 188o-ból, ahogy hóna alatt és a hátára szerelve, addigi műveivel gyalogol előre Morges felé, hogy eladja őket ott, meg egy kivert, mocskos kutyát a viharban a tó felöl, mert ha szembe is, de lényegében azért mégis a tó felöl fúj, s csap le rájuk újra meg újra, és még messze van Morges gyalog, 188o, és éhes, és a vonat l9o9-ből meg elhúz mellettük, a kutya még fut a csattogó kerekek után, és csahol, aztán a szerelvény eltűnik hamarosan a szemük elöl, mint egy elérhetetlen álom, az, amelyben hamarosan majd elfoglalja most a helyét a másodosztályon, és szigorúan a jobb oldalon az ablak mellett, mert a tavat akarja látni, semmi mást, mint a tavat, hisz voltaképpen, ahogy sohasem, úgy ma sem akar mást, mint ezt a tavat látni, ahogy ez a tó a maga
4
hatalmas terét kitölti, a vékonyka parttal itt lent, és a vékonyka parttal ott a túloldalon, s az egész fölött a gigantikus ég – csak azt a rohadt mocskos kutyát bírná kiverni a fejéből, morogja most, de ezúttal olyan hangosan beszél, hogy a körülötte állók már tisztán értik, noha nem tudják mire vélni, hogy Monsieur Hodler most meg valami kutyától akar megszabadulni, amely nem tágít a sarkából, hiába rúgja félre, csak nem hagyja békén, csak jön, mondja Hodler ingerülten, csak vonszolja magát mellette, mintha ennek az egész ragaszkodásnak bármi értelme is volna.
10. Hideg, mondják rá, visszataszító és érzéketlen, hallja százszor és százszor, meg hogy kíméletlen és könyörtelen és brutális és részvétlen és dekadens, pedig ezzel csak azt árulják el, lép egyet előre, hogy meg vannak ijedve tőle, mert ijesztő, tényleg, amikor szembesülniük kell azzal, hogy itt van ő, akinek az örökös halál és a legnagyobb szükség közt kellett egy valóban kíméletlen és könyörtelen és részvétlen és dekadens világban kitörni a benne tényleg kikezdhetetlen akarattal, hogy végre igazat állítson valaki a valóságról, pedig mi az hogy hideg és visszataszító és érzéketlen!, önti el a düh az agyát újra, méghogy ő volna hideg és visszataszító és érzéketlen!, éppen ő, aki mindössze a valóság fanatikusának nevezhető, ha egyáltalán valaminek, de hidegnek és érzéketlen, annak aztán nem, senki, kezdi el a szakállát tépdesni türelmetlen haragjában Hodler a pénztárablak előtt, senki nem ér föl odáig, hogy megértse, csak Valentine érti meg, senki, egyes egyedül Valentine, hogy mit keres ő olyan megszállottan, és senki nem mondhatja rá, hogy érzéketlen, mert hát hiszen éppen az volt egész szörnyű életében olyan kibírhatatlan, hogy nem ő volt brutális, hanem Genftől Bernen át Zürichig minden, és éppen ő volt az, aki mindezt a legmagasabb rendű érzékenységgel hidalta át, mert neki volt egyedül szíve, és ezzel a szívvel nézte a tájat, és nézi ma is, és ez a szív az, amelyik látja már, hogy minden egybe van szőve, a föld a vízzel, és a víz az éggel, és a földnek és a víznek és az égnek ebbe a leírhatatlan kozmoszába bele van szőve a mi törékeny létünk is, de csupán egy szinte követhetetlen pillanatra, aztán már nincs tovább, eltűnik örökre, visszavonhatatlanul, mint Augustine, és mindaz, ami Augustine tegnap még volt, és nem marad semmi más, csak és kizárólag a táj, az ő esetében, szólal meg ekkor a vágányok felöl a mozdony kürtje, s gyorsul föl ettől hirtelen a sor, ahol így már csak egy kalapos nő áll előtte, az ő esetében, mondja ki megint fennhangon, a genfi tó, ez marad, a kinyújtott monumentális pászmák a kék halott terében, a Nagy Tér, kezd zakatolni az agyában a két szó, mint majd hamarosan a kerekek a genfi állomásról kikanyarodó szerelvény alatt, a hatalmas, a felfoghatatlan, a mindent magában foglaló Nagy Tér , amelynek végleges megfestése természetesen még előtte van, de meg fogja festeni, éri el végre el a pénztárablakot, viszont addig is, veti oda a láthatóan beijedt öreg vasutasnak azokkal az őrülten égő szemekkel, hogy egy másodosztályt kér Vevey-ig, tudja már, milyen címet fog adni annak a nem rég festett vászonnak a tóról, tudja már, hogy Valentine-től ha visszajön, az első dolga lesz, elmenni a műterembe, levenni az állványról a képet, és feljegyezni egy papírdarabkára, végül rátűzni a festmény hátuljára azt a két szót, amelyeknél pontosabban semmi nem fejezheti ki, hogy ő, Ferdinand Hodler még úton van, ám a jó úton a helyes irányba: Landschaftlicher Formenrhytmus.
Felhasznált fontosabb irodalom: Bender,E.: Das Leben F.Hodlers.Zürich,1921 Brüschweiler, J.-Diggelmann,Hansjacob: F.Hodler, Zürich-Stuttgart,l961 Brüschweiler,J.: F.Hodler und sein Sohn Hector.Zürich,1966/67 Brüschweiler,J.: F.Hodler imSpiegel der zeitgenössischen Kritik,Lausanne,197o Dietschi,P.: Der Parallelismus F.Hodlers. Basel, 1957 Hirsch, Sh.L.:F.Hodler. Mnchen,1981 Honisch,D.: F.Hodler. Das Spatwerk. Stuttgart,1992 Hodler und Wien.Wien, 1992-93 Hugelshofer,W.:F.Hodler.Zürich,1952 Kunsthaus Zürich 1976/77.Ein Maler vor Liebe und Tod. F.Hodler und V.Godé-Darel.
5
Loosli,C.A.: F.Hodler. I-IV. Bern,1921-24 Müller,W.Y.: Die Kunst F.Hodlers.Zürich 1941 Mühlestein,H-Schmidt,G.: F.Hodler. Erlenbach-Zürich,1942 Weese,A.: F.Hodler, Bern,l91o
6
