Elôszó
Az Emma meg én címû elsô könyvemben elmeséltem, milyen fordulópontot hozott az életembe vakvezetô kutyám, Emma ragaszkodása és bölcsessége. Két testben egy lélekké váltunk. 1946-ban születtem Beestonban, Nottinghamben. Gyerekkoromban erôsen csökkent látású voltam. Az emberek homályos alakja, a színek ködös foltjai a valóság szánalmas paródiái voltak csupán. Csak jóval késôbb tudtam meg, hogyan festenek igazából. Graham bátyámmal mindketten szürke hályogban szenvedtünk. Az apai ágról örökölt betegség miatt megsérült a retinánk. Édesanyám szembetegsége gyermekkori rubeolájának szövôdménye volt, így különbözô mértékben, de mindannyian vakok voltunk. Apám úgy kereste meg a család megélhetésére valót, hogy az országot járva szövetet árult a piacokon. Akkoriban a szemsebészet nem volt még olyan fejlett, mint manapság. Graham szemmûtétének az lett az eredménye, hogy az egyik szemére teljesen megvakult. Nekem is volt egy sikertelen mûtétem. A Grahammel kapcsolatos tapasztalatok miatt szüleink ellenezték a további beavatkozásokat.
7
Amikor iskolába kerültem, éppen csak annyit láttam, amennyi elég volt ahhoz, hogy tudjak olvasni, ha egészen az arcomhoz tartottam a könyvet. A tábla azonban tökéletes homályba borult. Ennek ellenére nagy szerencsém volt az iskolával. Ezt édesanyámnak köszönhetem, mivel ô szorgalmazta, hogy ne a vakok és gyengénlátók intézményébe járjak iskolába, hiszen ott – akár tetszik, akár nem – a Braille-írásra tanítottak volna, pedig akkor még képes voltam elsajátítani a normál írást is. Anyám azért ragaszkodott a normál iskolához, mert úgy vélte, hogy a speciális iskolákban elzárják a vak gyerekeket a világtól – vagyis a látók közösségétôl –, holott igenis fontos lenne, hogy beilleszkedjenek. És ezért a döntésért ölök hálával tartozom neki. Iskoláséveim alatt fokozatosan romlott a látásom. Tizenkilenc éves koromra teljesen megvakultam. Az volt minden vágyam, hogy az iskola elvégzése után állatokkal foglalkozhassam (gyenge látásom ellenére a helyi kutyaotthonokban segítettem a hétvégeken), ám a sors úgy akarta, hogy telefonközpontos legyek. Szóval telefonkezelô lett belôlem: tapogattam a kapcsolótáblát, és a Braille-masinán rögzítettem az üzeneteket. Elôször egy nagy ruhaboltban dolgoztam Nottinghamben, de itt nem éreztem jól magam. Utána egy sokkal barátságosabb hangulatú környezetben, az Industrial Pumps-nál – egy szivattyúüzemben − kaptam állást. Ekkor jött Emma, és az életem gyökeresen megváltozott. Az igazat megvallva szégyelltem, hogy vak vagyok. Nem voltam hajlandó fehér bottal járni, és gyûlöltem
segítséget kérni. Végül is egy tinédzser voltam, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy az emberek megbámulnak, és azt gondolják, más vagyok, mint ôk. Részben emiatt történt, hogy egyszer, munkából hazamenet teljesen eltévedtem. Minduntalan nekiütköztem a lámpaoszlopoknak − elnézést kértem tôlük −, nem találtam a buszmegállót, és nem is hallottam semmiféle olyan hangot, ami a buszra emlékeztetett volna. Majdnem háromórás késéssel értem haza. Ez bizony félelmetes tapasztalat volt! De az instruktorom épp nálunk volt, amikor hazaértem (az instruktorok rendszeresen látogatják a vakokat, segítenek nekik: ellátják ôket mindenféle segédeszközzel, például Braille-papírral, Braille-órával, csengetô tojásfôzôvel és effélékkel), és amikor meghallotta, mi történt velem, megkérdezte: „Hogy az ördögbe lehet, hogy neked nincs még vakvezetô kutyád?” Ezek voltak életem legfontosabb szavai. Az eredmény: varázslatos napok a Leamington Spa-beli Vakvezetôkutyaközpontban, és Emma, a csokoládébarna labrador. Emma találkozásunk elsô pillanatától fogva megértett, és mindig feltétel nélkül ragaszkodott hozzám. Soha többé nem mozdult el mellôlem. Úgy éreztem, mintha egyszerre egy újabb végtagot és még egy agyat kaptam volna! És attól kezdve Emma vezetett a munkahelyemre (habár megvoltak a saját elképzelései, merre menjünk), egyszer a szó szoros értelmében megmentette az életem, és hihetetlen intuícióval mindig rájött, mire van szükségem. Egy telefonfülkét is talált nekem, amikor borzasztó fontos lett volna tele-
8
9
fonálnom – méghozzá Nottingham egy olyan részén, ahol korábban sohasem járt! És Emma miatt vettem a bátorságot, hogy elköltözzem otthonról. Közösen béreltünk lakást egy Anita nevû lánnyal. Csodaszép barátság szövôdött közöttünk! Ebben az idôben találkoztam Donnal, akinek pedikûrszalonja volt, és akihez végül feleségül mentem. Duplán is szerencsés voltam, hiszen oly sok szeretetet kaptam mindkettôjüktôl... Egy kis tanácsi házba költöztünk, és egy belvárosi szervizben kaptam új állást. Emma kíséretében tanfolyamokat és elôadásokat is tartottam a vakvezetô kutyákról, és ez idô tájt kezdtem sziámi macskákat tartani, tenyészteni és kiállítani. Ez utóbbival mind a mai napig komolyan foglalkozom. Nemsokára ismét sorsfordító eseményben volt részem. Bátyám ajánlott egy specialistát: Mr. Shearinget. Az orvos vállalta a mûtétet, ám egyúttal figyelmeztetett, hogy csodát tenni még ô sem tud. De az én esetemben mégis csodát tett: megadta nekem a látás képességét. És életemben elôször, 1975. szeptember 15-én, szépségének és színeinek teljes pompájában megláttam ezt a káprázatos, hihetetlen világot. Olyan volt, mint maga a Teremtés. Hazamentem Donnal és Emmával, és újrakezdtem az életemet. Sheila Hocken Stapleford, Nottinghamshire, 1980. április
10
Elsô fejezet
Aznap éjjel nem bírtam elaludni. Csak feküdtem az ágyban, és egyfolytában arra a hihetetlen napra gondoltam. Huszonkilenc éves koromban volt életem elsô igazi napja: azon a napon, amikor a férjem, Don hazavitt a kórházból Nottinghambe. Csupán egy hét telt el a mûtét óta, amely megadta nekem a látás képességét, pedig idestova egy évszázadnak tûnt. Ám amikor átéltem az elsô hihetetlen sokkot, a fehéren izzó ragyogást – vagyis azt, hogy látok −, szinte rögtön vissza is helyezték a szememre a kötést, amit a következô napokban csak egy-két percre vettek le, majd gyorsan vissza is tették. Igaz, hogy csupán a kórterem falai közé zárt világ látványában lehetett részem, mégis lélegzetelállító élmény volt megpillantani − bármilyen rövid ideig is tartott − az ápolónôk kék-zöld egyenruháját és a sárga-karmazsinvörös színekben pompázó virágcsokrokat. De az a nap, a hazatérésem napja semmihez sem volt fogható, talán csak a Teremtéshez − szinte már túl sok is volt egy emberi lény számára. Csak feküdtem az ágyban, az agyamban meg örvénylettek és forogtak a képek, akár a ruhák egy ôrült mosógépben. Amikor életem-
11
ben elôször megpillantottam Dont (hiszen teljesen vak voltam, amikor megesküdtünk), a másodperc töredéke alatt szertefoszlott minden korábbi elképzelésem: a valóságban sokkal, de sokkal jóképûbb volt, mint valaha is álmodtam! És amikor elôször megláttam vakvezetôkutyámat, Emmát, ezt az imádnivaló lényt, aki annyi nehézségen átsegített, akire mindig számíthattam, és akibe minden bizalmamat belévetettem − sokkalta gyönyörûbb volt, mint amit egyáltalán el tudtam képzelni! Mondták, hogy csokoládészínû, és persze volt elképzelésem arról, hogyan fest, amikor megérintettem a bundáját és a bársonyos füleit − de azt senki sem mondta, hogy a barna százféle különbözô árnyalatában pompázik a szôre! Nem láthattam a kis fehér foltot a mellén, és azt sem, hogy ennyire életerôs, és ennyire ragyog a szeme a napfényben. Azután ott volt az a nagy, káprázatos zöld dolog! Nem is tudtam beazonosítani, amíg Don el nem magyarázta, mi az. A fû! Valami, amit addig csak éreztem a cipôm talpán át, valami, amirôl tudtam, hogy létezik, és amire homályosan emlékeztem is azokból az idôkbôl, amikor még csökkentlátó kisgyerek voltam. Az a fû, amire én emlékeztem, homályos, piszkoszöld volt, de most minden képzeletet felülmúlóan, fényesen ragyogott. Hirtelen kitisztult az egész világ, mint egy tájkép a régi olajfestményen, amelyet megtisztítottak a rárakódott vastag, fénytelen lakktól. Ezek voltak a legnagyobb felfedezéseim, de sok-sok apró csodában is volt részem: gyönyörködtetett a csap-
ból kifolyó víz, boldogsággal töltött el az utcák, a boltok, a házak, az emberek látványa. Vak koromban elképzelésem sem volt róluk. Tudtam én, hogy sok más élet van körülöttem, de kívül estek a kis zárt világomon. Különös, sokkoló élményekben is volt részem: például amikor megláttam magam a tükörben. Mintha egy idegen lett volna! El sem tudtam hinni, hogy az én vagyok. Csalódások is értek. Teaidô elôtt elhatároztam, bátor leszek, és úgy megyek el vásárolni, hogy nem vezettetem magam Emmával. Csak pórázt adtam rá, nem a megszokott vezetôkutya-hámot. De alighogy kiléptem a kapun, halálra rémültem a lámpaoszlopoktól és a szélben hajladozó faágaktól, még a járdára vetülô árnyékuktól is: mintha rám akarnák vetni magukat, meg akarnának ütni. Behunytam a szemem, gyorsan vak módra kezdtem viselkedni, és ismét hálás voltam Emmának, mert átvette az irányítást, pedig csak póráz volt rajta, nem a hám. Így kavarogtak hát a gondolataim. Mellettem Don már aludt. Nemcsak arról volt szó, hogy nem jött álom a szememre, nem is akartam vesztegetni az idôt. Nyolc órát alvással töltsek, behunyt szemmel? Idôpocsékolás! Hiába nem láttam semmit a sötétben, akkor is nyitva akartam tartani a szemem. Valahol ott kísértett az érzés, ami a kórházban fogott el, amikor elôször tették vissza a szememre a kötést, miután kiderült, hogy − csodák csodájára − látok. Felötlött bennem, hogy mindez talán csak gonosz tréfa volt, és ennyi... Tudtam, hogy ostobaság, de úgy éreztem: ha egész éjjel nyitva tartom a szemem, senki sem veheti el a látásomat többé.
12
13
Nyitott szemmel feküdtem hát a sötétben. Nem láttam semmit, de ez mégsem olyan volt, mint a vakság. Az éjszaka sötétje más, mint a vakság sötétje. Sokszor mondták az ismerôsem: „Milyen szörnyû lehet a sötétségben élni!” – pedig sem azok alatt az évek alatt, amelyek során fokozatosan romlott a szemem, sem késôbb, amikor végképp semmit sem láttam, nem úgy éltem meg, mintha a sötétségben élnék. A világosság és a sötétség ellentétek, és ha az egyiket, vagyis a világosságot nem ismerjük, akkor azt sem tudhatjuk, mi is az a sötétség. Csak akkor értjük meg, hogy másféle értelemben éltünk sötétségben, amikor már látunk. Ez történt velem, amikor az elsô éjszakán otthon feküdtem a sötétben: rájöttem, hogy a vakság nem egyenlô a koromsötét éjszakával. Az egyfajta üres, színtelen sötétség, afféle leírhatatlan bezártság: nem fekete, nem is szürke, nem is barna, nincs is semmiféle látható színe. Izgalmas volt, hogy ébren fekszem, és nem látok semmit. Ez az igazi éjszaka feketesége volt. Ezt nem ismertem azelôtt. Éjszaka vadonatúj benyomások értek: a vizuális élményeken túl is megszámlálhatatlan új érzés kerített hatalmába. Mintha a látás ezernyi mást is életre keltett volna: ambíciókat, jövôbe vetett reményeket, testi dolgokat. Éreztem, ahogy a vér áramlik az ereimben, ahogy ver a szívem, és sok egyebet is, amelyeknek korábban még a létezésére sem gondoltam. Úgy sejtem, azért éreztem magam élettelibbnek, mint valaha, mert a vizuális érzékelés az egész szervezetünket stimulálja. Vakként is átélhetünk izgalmas élményeket, élvezhetjük az életet, de a vizuális stimuláció hatására mindez hatványozódik.
Kissé materiálisabb vizekre evezve eltöprengtem: Mi lenne, ha megtanulnék vezetni? Nem lenne csodálatos? És vajon tudok-e olvasni? Megpróbáltam kibetûzni a SÓ szót a konyhaszekrényben lévô dobozon, meg a zabpehely nevét, de nyomtatott szövegre még csak rá sem néztem, hiszen olyan izgalomba hozott az a számtalan csodálatos szín, és a régi emlékeim is visszajöttek csökkentlátó koromból. Ó, ki kéne hajítanom az ablakon a Braille-gépet! Nem mintha megtenném – de már maga a gondolat is kellemes, reményteli érzéssel töltött el. Hallgattam Emma horkolását. Odapillantottam, pedig anélkül is tudtam, hogy láttam volna: az ágyunk végében ott van az a sötét, összegömbölyödött szôr- és szeretetcsomó. Ám hirtelen szörnyû gondolatom támadt. Mi lesz Emmával? Felültem az ágyban. Halálra voltam rémülve. – Mi lesz Emmával? − Azon vettem észre magam, hogy hangosan felkiáltok. Don kissé méltatlankodva átfordult a másik oldalára. – Már nem lesz szükségem vakvezetô kutyára! El fogják venni tôlem? Megráztam Dont. – Don! Ébredj fel, ébredj fel! Mi lesz Emmával? – kérdeztem újra. – Mi a baj Emmával? – kérdezte álmosan. – Jól van, nem? Éreztem, ahogy kinyújtja a lábát az ágy vége felé, hogy kitapogassa Emmát. – Igen, persze hogy jól van, de nekem már többé nem lesz szükségem rá mint vakvezetô kutyára!
14
15
– Ja, hát persze hogy nem! Hát nem csodálatos? – Megfordult, hogy visszaaludjon. – De elvehetik tôlem! Erre Don felült. – Kik? – Hát az emberek, ott a Vakvezetô Kutyáknál. – Á, dehogy! Nem fogják elvenni. Ne aggódj emiatt! Próbálj aludni. – De el fogják venni! – Már majdnem tizenegy éves – mondta Don. – Kinek kellene ebben a korban? Senki más nem használná már vakvezetô kutyának. – Igen, tudom! – feleltem. – De joguk van ahhoz, hogy elvegyék tôlem, ha már nincs rá szükségem. – Ó, de nem fogják! Hidd el, drágám, nem fogják elvenni tôled. Ne butáskodj! Rájöttem, hiába is próbálom ezt most megbeszélni Donnal. Visszafeküdtem, még mindig nyitott szemmel. Úrrá lett rajtam az aggodalom, és − akár egy terjeszkedô viharfelhô − elhomályosította ennek a gyönyörû napnak az emlékét. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy Emma nélkül éljek. Mit tehetnék? Tudom már, tudom már! Nem is mondom meg nekik! – gondoltam. Nem fogom megmondani a Vakvezetô Kutyásoknak, hogy látok. De nem, ez ostobaság! Elôbb-utóbb úgyis rájönnek... és akkor mi lesz? Egész biztosan nem fogják megtenni, nem tehetik meg. Nem fogom engedni, hogy elvegyék tôlem, ahhoz elôbb le kellene lôniük engem! Lenyúltam, megsimogattam Emma fejét. Továbbra is horkolt,
idônként meg-megrándult, néha kicsit morgott álmában. Álmodik, és fogalma sincs arról, hogy az élet megváltozott. – Nem fognak visszavinni, Emma! Nem engedem! – suttogtam. Megint visszafeküdtem, és ezzel az erôs elhatározással a lelkemben végül mégiscsak el tudtam aludni. Amikor felébredtem, megláttam a rózsaszín tapétát és az ablakon besütô napot. Egy pillanatra el is felejtettem aggódni, hogy elveszik-e tôlem Emmát vagy sem, mert a meseszép, szokatlan nappali világosság a szorongás helyébe lépett. Annyi tennivalóm, látnivalóm, terveznivalóm volt! Felkeltem az ágyból, odamentem a bejárati ajtóhoz. A Daily Express volt betûzve a levélszekrénybe. Betûk! Vajon menne az olvasás? Kihúztam az újságot, belenéztem a fôcímekbe. Tökéletesen láttam a nagy, fekete betûket... de vajon mit jelentenek? Semmi értelmet nem tudtam kihámozni belôlük. Csak néztem tovább, de kínainak tûnt az egész, vagy legalábbis affélének, amit szerintem az emberek a kínai alatt értenek. Don kijött a fürdôszobából. – Azt hittem, el tudom olvasni az újságot – mondtam –, de nem úgy fest, mintha bármi értelme is lenne. – De tanultál olvasni, amikor kicsi voltál, nem igaz? – Hát igen, tanultam olvasni, de az nagyon régen volt. Olyan régen volt, mintha az, aki olvasni tanult, valaki más lett volna. Maradt pár emléktöredékem annak a másvalakinek a kicsinyített kiadásáról: Nyolcévesforma kislány ül az iskolapadban, és tudja, hogy a töb-
16
17
bi gyereknek valahogy könnyebben mennek a dolgok, és hogy neki egészen az arcához kell emelnie a könyvet, amikor olvasni tanulnak – ám azt szerencsére nem tudja, hogy mindössze néhány év leforgása alatt még enynyire sem fogja látni a betûket. Jobb kéz felôl homályosan látja Trudy alakját, a padszomszéd kislányét. Trudy az asztalán tartja a könyvét. Kuncogva kérdi: – Miért szagolgatod a könyvedet, Sheila? – Nem szagolgatom. Olvasom. További kuncogás. – De buta vagy! – mondja Trudy, és kinyújtott karral eltartja magától a könyvét. – Én még így is el tudom olvasni! A kicsi Sheila nem tehet egyebet, ô is messzire tartja könyvét, ám a betûk azon nyomban összemosódnak és elhomályosulnak. Így hát újra egészen közel tartja az arcához, hogy ismét elôkerüljön a Cica és a gombolyag... és hogy visszanyerje az önbizalmát. Majd elég bátortalanul megjegyzi: „Nem is vagyok buta.” A tanterem képeit és zsongását Don hangja hessegette el. – Ne feledd – mondta –, még nem kaptad meg a kontaktlencsédet! De addig is szemüvegre van szükséged, hogy olvasni tudj. – Erre nem is gondoltam! Persze! Magamtól is tudhattam volna. A vakságomat apai ágról örökölt, veleszületett szürke hályog okozta. Bátyám, Graham ugyanabban a rendellenességben szenvedett, mint én. Anyám betegségét a rubeola szövôdmé-
nye okozta. Családunk minden tagja különbözô mértékben ugyan, de vak volt, és tudnom kellett volna, menynyire lényeges a kontaktlencse: a mi kis körünkben ez olyan létfontosságú volt, mint a levegôvétel. A szürkehályog-mûtétem során a szememrôl eltávolították a szemlencsét, tehát nem tudok fókuszálni − fôleg közelre − szemüveg vagy kontaktlencse nélkül. – Kellene nekem egy olvasószemüveg! – mondtam, de hirtelen belém hasított egy gondolat. – Édesapámnak van olvasószemüvege, nagy, vastag lencsékkel. Ha kölcsönvehetném, talán jobban tudnék fókuszálni a betûkre, és nem telne olyan sok idôbe, hogy visszaemlékezzem a szavakra... Don, menjünk el hozzá most rögtön! – Jól van, miért is ne? – felelte Don, de a hangja egy kicsit azt sejtette, hogy talán csalódni fogok. – Azért elôbb reggelizhetünk, nem? Meg is feledkeztem a nap kezdetének errôl a lényeges momentumáról. Kissé szétszórt voltam, mert legszívesebben egybôl az autóhoz rohantam volna, hogy mielôbb megszerezzük apámtól a szemüveget. Fura volt reggelit készíteni − vagy legalábbis megkísérelni. Különösnek tûnhet, de a mûtét után nehezebben ment a fôzés, mint amikor vak voltam. Egész jól elboldogultam akkor: mindent tapintással, kóstolással és a tûzhelyem Braille-fokozatjelzôjével ellenôriztem. De most annyira más volt! Képtelen voltam koordinálni a mozdulataimat, ráadásul a távolságokat sem nem tudtam pontosan megítélni. A látóknak mindez automatikusan megy. (Én viszont a serpenyôt elôször a patni jobb szé-
18
19
lére tettem, és nagyjából egy hüvelykkel föléje). Az sem jelentett számomra semmit, hogy ténylegesen láttam: a szalonna ropogósra pirul, és a tojás áttetszôbôl fokozatosan fehérré válik. – Mikor van kész a szalonna? – kérdeztem Dontól. – És a tojás? – Hogy érted ezt, drágám? – Hát... megszoktam, hogy a szalonnát érzésre ellenôrzöm... villával... A tojást meg egy bizonyos ideig sütöm. – Igen, tudom! Vagy félig nyersen kaptam, vagy olyan keményen, hogy majd beletört a fogam! – mosolygott. Tudtam, hogy csak ugrat. – Csudajó ránézni valakire, és látni, hogy mosolyog! – mondtam. – Ha ezt egy héttel ezelôtt mondod, komolyan vettem volna. Ez eléggé feldobott. Tegnap olyan sok csodálatos élményben volt részem. És ma is – igaz, adódott néhány probléma − sok újdonságot fedeztem fel. – Na, de tényleg, Don – fogtam vallatóra színlelt komolysággal –, honnan tudod, hogy megsült-e a szalonna? Nevetett. – Onnan, hogy látom rajta, hogy megsült! – Igen, ezt tudom. De mit jelent, hogy „látom rajta, hogy megsült”? Don elkomolyodott. – Nos, ezt kicsit nehéz elmagyarázni. Miért nem ellenôrzöd úgy, ahogy megszoktad? Akkor meglátod,
hogyan kell kinéznie, és utána már szemre is meg tudod állapítani, hogy megsült-e. Próbaképpen beleszúrtam a villát a szalonnaszeletekbe, és nem éreztem, hogy átsültek. – Ez még nincs kész – állapítottam meg. Don odaállt mellém a tûzhelyhez, és magyarázni kezdett: – Tényleg nincs. Látod? Ott még túl rózsaszín! Sötétebb árnyalatúnak kell lennie – sültebbnek kell kinéznie. Elnevettem magam. – Hiába állsz itt, és mondogatod, hogy sültebbnek kellene kinéznie! Próbálom megtanulni, az mit is jelent. Végül valahogy, a régi megszokott módszeremmel elkészült a reggeli. Bevittük a tányérokat az ebédlôbe. Emma beügetett velünk, és amikor Don leült, szorosan a széke mellé telepedett. Orrával Don reggelijére mutatott. Csak néztem. – Mindig ezt csinálja? – kérdeztem. – Nem tudtad? Mindig szorosan mellém ül, hátha lepottyantok egy-két morzsát. – Na, igen... – mondtam, nem sok meggyôzôdéssel, és folytattam a reggelimet. – Ugye, nem adsz neki nasit? Vagy nem ismered a jutalomfalat-szabályokat? Don szalonnát szúrt a villájára, majd felnézett, úgy éreztem, enyhe bûntudattal. – Nem, persze hogy nem adok. De az arcán láttam, hogy nem a teljes igazat mondja, és ezt a gyanút Emma erôteljesen várakozó tekintete is megerôsítette. Újabb felfedezésre jutottam, milyenek is a dolgok igazából!
20
21
