I. A gazdasági liberalizmus alapeszméje — éppen úgy, mint a világnézetié — az egyén és a szabadság kiélezése. A különbség csak az, hogy amíg a világnézeti liberalizmus hatásaiban az egyéniség érvényesítése a vélemények szétágazását, a szabadság erőszakolása pedig az ellentétes akaratok és érdekek öldöklő harcát, az egységes és összefoglaló szempontok elhalványítását eredményezi, addig a gazdasági liberalizmus hatása az önzésben s ennek folyományaképpen a mértéktelen nyerészkedési vágyban, a fáradság és munka nélkül való gyors meggazdagodásra való törekvésben, a szabadkereskedelemnek szabadrablássá való elfajulásában, a nem mindig teljes erkölcsi értékű üzérszellemek érvényesülésében s végeredményében a kíméletlen kizsákmányolásban nyilvánul. A gazdasági liberalizmus a könyörtelen önzés rendszere, azé az önzésé, amelynek elve a minél nagyobb egyéni, haszon, tekintet nélkül a tényleges egyéni szükségletekre, tekintet nélkül az erkölcs törvényeire. Engedni kell mindenkit, hogy erejéhez képest érvényesüljön. Szabad a verseny s ezt a kérdést a liberalizmus azzal a fatalista elmélettel intézi el, hogy a természetben az erősebb mindig legyűri a gyengét, tehát ez a szabadverseny is hadd gázolja el azt, aki nem tud, vagy nem akar mást elgázolni. Lényegében ez a liberalizmus filozófiai felfogása, ugyanez tehát a gazdasági alapelve is, vagyis más szóval: nem ismer el semmiféle olyan korlátot, amely az egyén gazdasági tevékenységét akár fölfelé, akár lefelé határok közé szoríthatná. Ebből az elvből — amely pedig nagyon hasonlít a Smith-féle gazdasági szabadság elvéhez — szükségképpen következik a szabadkereskedelem szabadrablássá való elfajulása, ebből az elvből ered a trösztök és kartellek, a bankok és börze mai uralma, amivel megint együtt jár a minél több nagyüzem létesítése, a minél nagyobb mérvű termelés — tekintet nélkül arra, hogy tényleg van-e szüksége a közönségnek a termelt javakra, vagy sem. A gazdasági liberalizmus eredményezi ilyenformán a tőke túltengő uralmát, amiből viszont az következik, hogy a tőke urai ragadták magukhoz a társadalmi fejlődés irányítását — és pedig olyan mérvben, amilyen mértékben hiányzik belőlük a szociális szolidaritás és a keresztény erkölcsiség érzete, ami megint a gazdasági élet útján a társadalom egy részének teljes leigázásához vezethet. A nagytőkések uralma a korlátlan egyéni érvényesülés, a szabadkereskedelem, a szabadverseny, tehát a legigazabb liberalizmus segélyével állapítja meg az alsóbb és szegényebb osztályok elnyomására szolgáló közgazdasági és más társadalmi intézményeket, vagyis más szóval: a plutokrácia, a nagytőke uralma végeredményében a legteljesebb reakció, a leglelketlenebb elnyomás. A liberalizmus korszakában tehát elkerülhetetlen, hogy különböző társadalmi rétegződés ne képződjék: a plutokrácia rövidesen nemcsak a maga külön „felső” tízezreit teremti meg, hanem megteremti a maga külön rabszolgáit is. Amint előállanak a mammut-vagyonok és milliárdok halmozódnak össze egy-egy kézben, ezek a hatalmas kezek az alsóbb, szegényebb néprétegeket
újabb rabszolgaságba, a gépek és a gyárak rabszolgaságába hajtják. A gépek és gyárak fullasztó atmoszférája halálos mérget önt az emberek millióinak lelkébe s mert az üzleti haszon előbbre való, mint a népjólét, a kereskedelmi érdekek fontosabbak, mint az erkölcs, nemsokára megszületik a pauperizmus, a tömegnyomor, amiből megint elkeseredés és gyűlölet, osztályharc és végül forradalom támad. Tehát a liberalizmus gazdasági rendszere idézi elő azokat az óriási ellentéteket is, amelyek a mai társadalmi osztályokat egymással szembeállítják, amelyek sokkal mélyebbre ható különbségeket támasztanak a mai gazdagok és szegények között, mint amilyenek valaha is pl. a feudális korban urak és szolganép között fennállottak. Míg az egyik oldalon, különösen a legfrissebb keletű nagyvagyonok oldalán túláradó fényűzés és „jólét, nemkülönben erkölcsi tartalmatlanság, addig a másik oldalon, a nyomor oldalán fokozódó elégedetlenség, gazdasági pusztulás és végül erkölcsi züllés jelentkeznek. Csoda-e, ha ilyen körülmények között a demagógia lesz úrrá a tömegeken? A liberális és plutokrata gazdasági rend föllendülésének végzetes következménye lett az ipari proletariátus kifejlődése, amely következmény hatásaiban akkor lett még végzetesebbé, amikor ezt az ipari proletariátust ugyanazok szervezték meg Marx és Lasalle elméletei alapján, akik a plutokrata indusztrializálás érdekében azt először megteremtették s végül ismét a saját céljaik szolgálatába állították. A liberalizmus ilyenformán — úgy világnézeti, mint gazdasági vonatkozásaiban — egyenes és közvetlen oka a szocialista gondolat kialakulásának, oka annak, hogy a szociáldemokrácia s a belőle sarjadt kommunizmus, mint társadalmi eszmény kifejlődhetett. Nem szükséges a közöttük levő kapcsolatokkal bővebben foglalkozni, de érdemes a liberalizmus és a szociáldemokrácia, illetőleg a kommunizmus összefüggésére rámutatni. Egy köznapi hasonlattal élve, azt lehetne mondani, hogy a liberalizmus és a radikalizmus édestestvérek, a szociáldemokrácia és a kommunizmus viszont a liberalizmus édes gyermekei. Közös ősszülője mindannyinak a rousseaui materializmus, a racionalizmus, a szabadkőművesség. Könnyen áttekinthető leszármazási tábla és családfa! Érdekes tünete a gazdasági liberalizmusnak az is, hogy rendszerét, elveit, eszméit és módszereit a zsidóság sajátította ki magának — majdnem kizárólagosan — az a zsidóság, amely közmondásosan ismert érdekszolidaritásával, csodálatosan tervszerű, sőt ösztönös együttműködésével a gazdasági liberalizmusban valósággal éltető elemére talált, mert materializmusának, önző és telhetetlen gazdasági törekvéseinek itt biztosíthatta a legmegfelelőbb légkört. Tagadhatatlan tény az, hogy a bank- és börzevilágban, valamint az iparban és kereskedelemben országos számarányukat többszörösen meghaladó mértékben találunk zsidókat. A magyarországi statisztika pl. azt mutatja, hogy nálunk, ahol a zsidóság az összlakosság 5%-át teszi, az önálló iparosok 14%-a (Budapesten 31.6%-a), az ipari tisztviselők 47.7%-a (Budapesten 52.6%-a), az önálló kereskedők 57.9%-a (Budapesten 66.2%-a), a hitel körében önállóak (bankárok stb.) 88.8%-a (Budapesten 90.3%-a), a kereskedelmi tisztviselők 67.2%-a (Budapesten 70.9%-a), a hitelügyi tisztviselők 48.6%-a (Budapesten 55.6%-a) zsidó. Ilyen körülmények között érthető azután, hogy a liberalizmuson alapuló modern nemzetgazdaság különleges jellegét nagyrészt a zsidóság adja meg, hogy a kapitalisztikus gazdasági elv kifejlesztése a zsidók műve. Ilyen körülmények között könnyen érthető az is, hogy amily mértékben nyomult előre és hatalmasodott el a zsidóság gazdasági téren, a keresztény erkölcsi felfogás ugyanolyan mértékben szorult háttérbe. Még szembetűnőbb lesz azonban a gazdasági liberalizmus veszedelme, ha vizsgálat alá vesszük a modern gazdasági élet külső fölépítését, belső üzemét, a gazdasági eljárásokban uralkodó elveket, a mai gazdasági érzületet, vagyis röviden a gazdasági liberalizmus rendszerét.
Ennek a rendszernek az a különös sajátsága van, hogy a nemzetgazdaság legjelentősebb faktorává teszi a termelést, a termelés kedvéért. Az erők és hitelek mind a legnagyobb haszon elvei szerint használtatnak fel, aminek folytán megint mind nagyobb jelentőségre emelkedik a kamatból, a spekulációból, a puszta pénz gyümölcsöztetéséből eredő jövedelem. A pénz tehát, amelynek pedig az volt az eredeti rendeltetése, hogy a gazdálkodásnak egyik segédeszköze legyen, így mihamarabb a gazdálkodás középpontjává lesz. Miután pedig pénz nélkül sem nyers, sem ipari termelés, sem kereskedelmi üzlet nem folytatható s miután a mai társadalom gazdálkodásának úgyszólván egyedüli pénzforrása a bank, kialakul egy olyan bankszervezet, amely nemcsak hitelt ad, hanem maga is önálló gazdasági vállalkozóként lép fel. Kialakul a bankgazdálkodás, a bankszervezetnek mint összpontosult pénzügyi hatalomnak a gazdálkodása. Ezt a bankgazdálkodást joggal lehet uralomnak tekinteni s ezért is nevezik a modern bankgazdálkodást bankuralomnak, vagy más elnevezéssel bankokráciának. A bankokrácia a bankgazdálkodás révén a gazdasági élet gyökérzetéig hatoló pénzügyi hatalmat szerzett magának, mert a hitelüzlet útján és a hitelüzlet eszközeivel tetszése szerint szabályozza a társadalom termelésének és fogyasztásának összes feltételeit. A modern bankok hitelforgalma — W. Sombart szerint — egy-egy nemzet gazdasági életének voltaképpeni szabályozója és fokmérője lett. Ezek a bankok alapításaiknál és hitelnyújtásaiknál nem azt nézik elsősorban, hogy a szociális szempontból hasznosabb üzemeket támogassák, hanem egyszerűen a nagyobb jövedelmezőséget keresik. Ezért támogatják a nagyüzemeket és kartelleket, ha mindjárt megfojtják is a kisembereket és a kézműipart, ezért favorizálják az ipart és kereskedelmet s ezért hanyagolják el a mezőgazdaságot. Így fejlődik ki a gazdasági liberalizmusból a kíméletlen önzés rendszere. Íme egy példa: az 1915. évben Magyarországnak 5023 részvénytársasági és szövetkezeti bankvállalata (ide nem számítva az Osztrák-Magyar Bankot és a Postatakarékpénztárai) 2458 millió aranykorona alapés tartaléktőkével és 5862 millió aranykorona könyv-, illetve folyószámlabetéttel, tehát összesen 6500 millió aranykoronával rendelkezett s ezzel a reá nézve tulajdonképpen teljesen idegen vagyonnal az elérhető legnagyobb nyereség elve szerint úgy gazdálkodott, hogy azon évi számadásait kereken 15.000 millió aranykorona aktívával, tehát az összes tőkéit és betétjeit kétszeresen meghaladó összegű eredménnyel zárta. Más szavakkal ez a tény azt jelenti, hogy a történelmi Magyarország társadalma 15.000 millió aranykoronával tartozott a bankok egységes és nyerészkedő üzleti világának, illetőleg jelenti azt, hogy a bankokrácia 13,000 millió aranykoronányi erővel érvényesítette hatalmát a magyar társadalommal szemben. Pedig 1915-ban a pénzügyi feszültség már a tetőfokát érte el és mégis, a bankgazdálkodás a pénzügyi feszültség tetőfokán a 15.000 millió aranykorona aktívából nyert 9½%-nyi, vagyis számszerűleg 221 millió aranykorona bevallott tiszta nyereséggel örvendeztette meg, nem annyira a részvényeseket, mint inkább a direktorokat. 221 millió aranykorona, tehát majdnem akkora összegű nyereség, mint amekkora 250 millió aranykorona összegű külföldi kölcsönről várjuk ma ennek az országnak újból való talpra állítását. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy most már kétségbe vonjuk a bankok, a banküzlet létjogosultságát és gazdasági szükségességét. Oktalanság volna ezt állítani, az azonban elvitathatatlan igazság, hogy a modern bankszervezet és bankgazdálkodás nem tölti be azt a szerepet, amely a gazdálkodás normális rendje szerint várna reá. Kitűnik ez a bankokráciának azon céltudatos és tervszerű munkásságából, amely arra irányul, hogy az idők folyamán — a gyengébbeket eltipró erősebb jogán — a tőkét s a vele járó akcióképességet is néhány hatalmas erőforrás köré összpontosítsa. A mai modern bankgazdálkodás erre többféle, igen
megfelelő eszközzel rendelkezik. Eltekintve a sorozatos alaptőke-emelésektől, amelyek már magukban elegendők arra, hogy a nagyobb tőkeerővel rendelkező bankok a kisebb bankokat és vállalatokat annektálják, a bankok tőkéjük egy részének ipari tőkévé való átváltoztatásával, az ú. n. szanálási akciók révén is kielégíthetik uralomvágyukat s elérik azt, hogy a nagybankok magukhoz kapcsolják a kisebbeket és mintegy önmagukat központosítják. Ez a szabadverseny elvein alapuló folyamat főleg Angliában, az észak-amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban észlelhető igen szembeötlően, ahol két-három központosult bankvállalat egyesülése révén már valóságos mamut-bankvállalatok alakultak. De ugyanez a jelenség mutatkozik a magyar közgazdasági életben is. Ma a budapesti nagybankok oly óriási tőke s ennek folytán olyan rettenetes befolyás és hatalom felett rendelkeznek, hogy az ország gazdasági életének hitelszükségletét úgyszólván nyolc-tíz fővárosi nagybank fedezi s így az ő kasszáikban fut össze az ország legnagyobb akcióképessége, itt összpontosul — mondhatni — közgazdasági életünk egész szervezete. Az Angol-Magyar Bank affiliációs és érdekköre például az 1922. évben — fiókintézetei nélkül — 58, a Magyar Általános Hitelbanké 35, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banké 28, a Pesti Hazai Első Takarékpénztáré 28, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banké 27, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztáré 15, a Nemzeti Hitelintézeté 12, az Anglo-Austrian Banké 11, a MagyarOlasz Banké 10 s a Magyar Általános Takarékpénztáré 9 budapesti és vidéki, részben megszállott területi és külföldi pénzintézetre terjedt ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy pl. a fennálló magyar kereskedelmi törvénynek is olyanok a rendelkezései, amelyek a részvénykisebbséget a többség kénye-kedvének csaknem teljesen kiszolgáltatják, a modern bankgazdálkodást alig lehet a nemzetgazdaság segítőeszközének nevezni, mert ez a gazdálkodás jórészben uzsorára épült. Az esetleges veszteséget a vállalkozó, termelő, dolgozó közönség viseli betétjei, a maga kevésszámú részvényvásárlásai révén, mert a részvények többségét tartó ú. n. „erős” kezekkel úgysem mérkőzhetik, ezek az „erős” kezek azt teszik a kisebbséggel, akkor fosztják ki s úgy játsszák ki, amikor és ahogyan nekik tetszik. S mivel a bankok keze a hitelnyújtás révén mindenüvé elér, a fogyasztó közönség nem gyújthat meg egy szál gyufát, nem vásárolhat egy öltözet ruhát, nem írhat tele egy papírlapot anélkül, hogy mindenhol és mindezzel egy-egy nagybanknak ne adózzék. Á bank nyújt kölcsönt a gyárosnak, vagy a vállalkozónak, természetszerűleg részt követel tehát az elérendő haszonból. A részesedést azonban fix kamat alakjában köti ki, mert nem akar bent maradni a vállalattal járó rizikóban. Az élet így elviselhetetlenül megdrágul, mert a pénzintézetek ott állanak a termelés, ipar és forgalom mögött s azokat teljesen a saját kényük-kedvük szerint szabályozzák és igazgatják. Hogy a nagybankok milyen céltudatosan képesek ezt megcselekedni s hogy milyen eszközök állanak rendelkezésükre, arról némi tájékozással szolgálhat a statisztika. Csonka-Magyarország területén az 1922. évben 221 tényleg működő vas- és fémipari részvénytársaságból 109, 34 fürdő és szanatórium részvénytársaságból 16, 49 kőszénbánya és szénkereskedelmi részvénytársaságból 25, 15 hajózási részvénytársaságból 9, 101 mezőgazdasági ipari és állattenyésztési részvénytársaságból 49, 57 villamossági részvénytársaságból 35, 23 cukor-, cukorka- és csokoládégyárból 13, 83 építőanyag- és téglagyárból 39, 162 faipari (fatermelő, fakereskedelmi, megmunkáló, bútoripari és falepárló) részvénytársaságból 85 tartozott csak a budapesti bankok affiliációs- és érdekkörébe. A Magyar Általános Hitelbank 17 vas-, fém- és gépipari, 23 textil- és kézműáru, 7 cukoripari, 6 szénbánya és szénkereskedelmi, 16 építőanyag- és téglagyár, 6 kőolaj-, olajipari és aszfaltgyár, 3 közlekedési, 4 hajózási, 13 mezőgazdasági, mezőgazdasági-ipari és állat- tenyésztési, 10 villamossági, 8 faipari, 2 szeszipari, 4 vegyipari, 4 irodalmi, 3 dohányipari, 2 malomipari, 2 papíráru, 2 bőr- és cipőáru, 3 kereskedelmi, 2 mű- és tanszervállalat, 4 biztosítóintézet; a Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó-Bank 4 villamossági, 3 világítási, 4 szeszipari, 10 építőanyag- és téglagyár, 4 közlekedési, 5 textil- és kézműáru, 6 vegyipari, 13 vas-, fém- és gépipari, 3 kőszénbánya és szénkereskedelmi, 7 mezőgazdasági, 2 élelmiszerüzem,
jég- és konzervgyár, 7 kereskedelmi és ipari, 5 malom-, 5 papír-, 4 cukoripari, 3 faipari, 2 közraktári, 3 automobil-, autó- alkatrész- és repülőgépgyár, 1 biztosító intézet, 1 bőr- és cipőáru, 6 ingatlanforgalmi és építőipari, 1 üvegipari, 4 gyógyfürdő és szanatóriumi vállalat, 1 filmgyár; az Angol-Magyar-Bank 3 biztosító intézet, 42 kereskedelmi, 5 fürdő- és gyógyintézeti, 17 vas-, fémés gépipari, 1 vasbánya, 20 építőanyag- és téglagyár, 12 faipari, 12 mezőgazdasági, 14 vegyipari, 3 bőr- és cipőáru, 4 textil-, és kézműáru, 5 szeszipari, 1 cukoripari, 4 dohányipari, 5 ingatlan- forgalmi és parcellázó, 2 nyomda- és irodalmi, 1 papiráru, 1 szaruáru, 2 gőzmalom, 1 tölténygyár, 2 szénbánya és szénkereskedelmi, 3 közlekedési vállalat, 1 raktárház és műhelytelep; a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 42 közlekedési vállalat (több mint 2000 km. hosszúságú helyiérdekű vasúti vonallal), 3 cukoripari, 3 élelmiszerüzemi, 7 gőzmalmi, 5 vas-, fém- és gépipari, 3 villamossági, 2 világítási, 4 építőanyag- és téglagyár, 12 textil- és kézműáru, 5 faipari, 4 mezőgazdasági, 6 vegyipari, 4 szeszipari, 2 szénbánya és szénkereskedelmi, 5 kereskedelmi és ipari, 2 biztosító intézet, 1 olajipari, 1 gumiáru, 1 bőr- és cipőáru, 1 grafikai — részben csonka-magyarországi, részben megszállott területi és külföldi — vállalat felett rendelkezik. Ebből is látható az a céltudatos törekvés, amely oda irányul, hogy a nagybank — óriási tőkekomplexuma révén — hatalmi körébe vonja az ipar és kereskedelem, sőt mondhatni a közgazdasági élet minden ágát, hogy befolyást szerezzen ezeknek összes érdekeltségei felett. Ennek következményeképpen pedig szükségszerűleg ki kellett fejlődnie a gazdasági életben a bankuralom, a plutokrácia túltengésének. Hogy ez azután milyen viszonyokat teremthet, az a következőkből is kitűnik. A Rotschildok például — akiket méltán lehet a bankuralom legjellegzetesebb képviselőinek tekinteni — nagyszámú pénzintézeteiken kívül, melyekben hatalmuk tulajdonképpeni ereje rejlik, Lancashireben pamutszövő telepekkel, Sheffieldben acélgyárakkal, Jamaikában ültetvényekkel, Skótországban és Brazíliában nagy terjedelmű erdőségekkel, Perzsiában szőnyeg-, selyem- és damasztgyárakkal, Spanyolországban higany- és ólombányákkal, Dél-Afrikában aranybányákkal, Ausztriában és Magyarországon vasútvonalakkal, posztógyárakkal, szénbányákkal rendelkeznek. Magyarországon a Rotschild-csoport tagja pl. a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, az ország legrégibb, 1846-ban alapított pénzintézete, a Kossuth-kormány jegykibocsájtó bankja 1848—49-ben. Hogy ennek a banknak mi mindenre kiterjed a hatalma, erről már volt szó. A Rotschild-csoporthoz tartozik még Magyarországon a Magyar Általános Hitelbank, valamint a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület is, velük együtt pedig az ország pénzintézeteinek, ipari és kereskedelmi vállalatainak egész sora. A bécsi Rotschild-ház vagyona már 1908-ban 11.116 millió 594,672 aranykorona volt. Ez a több mint 11 milliárd aranykorona tőke — ha több kamatot nem is hozott volna, mint 4%-ot — akkor is 440 millió aranykorona évi jövedelmet, azaz minden napra 1 millió 200 ezer korona, minden órára 50 ezer, minden percre 892 aranykorona kamatot jelentett! A plutokrácia túltengésének rettenetes gazdasági és szociális veszedelmeire élesen rávilágított az az óriási arányú értékrontási akció, tőzsdei műnyelven kontremin, amely 1924 tavaszán Bécsben a magyar korona, majd pedig a francia frank ellen indult meg. A magyar korona ennek következtében süllyedt Bécsben és Budapesten az osztrák korona árnívója alá, de egy ideig katasztrofálisan zuhant az egész világpiacon a francia frank is. S ezt a kontremináló mesterkedést, amelynek hatásai megrázták az egész európai közgazdasági életet, három bécsi bankár, név szerint Castiglioni Camillo, Bosel és Cyprut Emil irányította. Érdekes, hogy Castiglioni Camillo — aki bent ül a MagyarOlasz Bank igazgatóságában is, akinek a vagyonát ebben az időben 300 millió aranykoronára becsülték — a trieszti főrabbinus fia, míg Bosel galíciai, Cyprut Emil pedig — aki az Österreichische Creditanstalt, a legelső osztrák pénzintézet uralmáért még a Rotschildokkal is harcba mert bocsátkozni — oláhországi zsidó.
A bankgazdálkodásnak köszönhető, hogy a történelmi Magyarországon az 1916. évben 772,400 kát. hold kiterjedésű földbirtok képezte a részvénytársaságok tulajdonát, amely földbirtoknak körülbelül a fele még ráadásul zsidó kézbe is került. Ebben az évben kb. 26 millió kat. holdat kitevő, 100 holdon felüli birtokokból — jórészt bankspekulációk révén — már 5 és fél millió kat. hold, tehát az összes birtokterületnek mintegy 1/5 része akár tulajdon, akár bérlet alakjában zsidó birtok volt. Ennek tulajdonítható, hogy míg azelőtt a falusi szatócs, a korcsmáros és árendás volt a zsidó típusa Magyarországon, addig ma már a nagykereskedelem, a gyáripar és a latifundiumok urai a zsidók s közülök kerül ki a legmagasabb intelligenciának 30%-a! A bankgazdálkodás mai rendszere mellett az is természetes, hogy a tőke kilép területi elzárkozottságából s külföldön is tért hódít. Így történhetik meg azután, hogy pl. Magyarországon a horvát Jugoslavenska Banka s a cseh-tót Slovenska Banka az Országos Iparbank r.-t. útján 3 cukorgyárat, 1 üveggyárat, 1 gőzmalmot, 2 erdőipari vállalatot tart a kezében. Az osztrák Wiener Bankverein-nek 1 affiliált pénzintézete, 16 iparvállalata, 2 szénbányatársulata van Magyarországon. A Magyar Általános Hitelbank pedig viszont törökországi villamossági és bolgáriai hajózási stb. vállalatok felett rendelkezik. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a gazdasági téren való elhatalmasodásnál a plutokrácia megáll, ezzel már megelégszik. A teljesség kedvéért fel kell említeni, hogy most, amikor soha nem képzelt arányokban szedi a nyereséget, a plutokrácia azon munkálkodik, hogy hatalmát minél többoldalúvá fejlessze, hogy mind nagyobb és nagyobb befolyást gyakoroljon az egyes országok közgazdasága után azok politikájára, kultúrájára, hogy rövidesen nemcsak a gazdasági, hanem az egész társadalmi és kulturális életet is a saját ízlése szerint átalakítsa. És ez nemcsak jellemző tünete, de egyenesen veszedelme a modern társadalmi, politikai és kulturális életnek. Köztudomású, hogy a jelenkori parlamentek és kormányok világszerte igen nagy mértékben érzik már a plutokrácia térfoglalásának hatását. Franciaországról maga Anatole France elismeri, hogy nem köztársaság tulajdonképpen, hanem bankország. A bankokrácia mindenhatóvá fejlődése következtében ma Franciaországban és az Egyesült Államokban, az áldemokráciának ebben a két klasszikus, de a liberalizmus követői által mégis mintaképül emlegetett országában immár a plutokrácia az egyetlen valódi politikai és társadalmi hatalom. Franciaországot nem elnökei és miniszterei kormányozzák, hanem pénzintézetei, mert a francia köztársasági elnökök és kormányok körülbelül mind a nagybankok hatalmi köréből indulnak pályafutásukra s ugyanoda térnek vissza. A kormányokat legtöbbször a nagy pénzcsoportok érdekei szerint állítják össze s így azok csak a pénzhatalmasságok képviselői, szószólói, akiknek a bankok minden, az összesség semmi. Call amerikai szenátor szerint Amerikában nem a nép választ, hanem a trösztök, ezek befolyásolják még a törvényszékek ítéleteit is, nemcsak a kormányok ténykedéseit. Hogy a bankok uralma Magyarországon is mint tudta a közéletet teljesen egyoldalúan irányítani, arra vonatkozólag elegendő megemlíteni, hogy a plutokrata-szabadkőmüves-zsidó hatalom alá került sajtó révén nemcsak a nemzet gondolkodását és erkölcsi világát tudta átalakítani s valami speciális ízű logika és morál felé terelni, hanem az országos politikát is úgy tudta a nagybankok és vállalatok érdekeivel való legszorosabb kapcsolatba hozni, hogy agrárállam létünkre a kormányzat tisztára nagyipari és merkantil irányokba tévedt. Emlékezzünk csak a nagybankok részére majdnem a legutolsó ideig nyújtott valorizálatlan kereskedelmi hitelekre s a mezőgazdasági hitel nehézkes megszervezésére! Így lett beteggé az országok közgazdasági, társadalmi, erkölcsi és szellemi élete, mert úrrá lett rajta a plutokrácia kufár-szelleme. Ezért nem alakulhatott ki a gazdaság-társadalmi összhang, mely pedig az országok és nemzetek emelkedésének s vagyonosodásának alapja, ezért volt hiába minden törekvés, munka és előrelátás, az eredmény szilárd bázisát a liberális szellemű gazdasági rend mellett nem lehetett megteremteni.
*
A liberalizmus tehát úgy világnézeti, mint gazdasági vonatkozásaiban nemcsak tagadása, hanem egyenesen veszedelme is az igazság és méltányosság, a keresztény erkölcs alapjaira épült társadalmi és gazdálkodási rendnek. Liberalizmus és keresztény morál, e kettő egymástól élesen különbözik, e kettő egymás mellett meg sem állhat. Szükségszerű és természetes következménye tehát a világnézeti és gazdasági liberalizmusnak az is, hogy elvei, rendszere ellenhatásokat váltanak ki a keresztény társadalomból. Ezek az ellenhatások hely és idő szerint változók — t. i. erősebbek vagy gyengébbek — lehetnek. Intenzitásuk mindenesetre függ attól, hogy a liberalizmus hol és mikor jelentkezik, milyen erővel igyekszik a maga elveit a gyakorlati életben megvalósítani, szándékait keresztülvinni. A világháború és a nyomában következett társadalmi felfordulások után világszerte úgy a politikában, mint a társadalmi és gazdasági életben bekövetkezett események arról tanúskodnak, hogy a keresztény társadalomban a lelkek mélyén ott él a liberalizmus veszedelmeinek tudata, a lelkekben él a követendő magatartás megsejtése. Ha ez a megsejtés időnkint elhalványul is, ha a gyakorlati élet s főleg az elért eredmények helyenkint elmaradnak is a kívánalmaktól, ez még korántsem jelenti azt, hogy a harc már eldőlt, hogy további védekezésre már nincs szükség, vagy hogy a küzdelem reménytelen; nem, ez legfeljebb csak azt jelenti, hogy a liberalizmus újból, talán még nagyobb erővel támad s mi nem használjuk a megfelelő védekező eszközöket, illetőleg fegyvereket. Amikor tehát liberalizmusról, a liberalizmus veszedelmeiről van szó, nem lenne teljes a megrajzolt kép, ha nem tétetnék említés azokról a visszahatásokról, amelyeket éppen ez a liberalizmus vált ki, ha nem érintenők azokat az eszközöket, amelyeket a liberalizmus ellenében használni kell. Tévedés volna azt hinni, hogy a liberalizmus leküzdhetetlen erővel nehezedik a közéletre. A liberalizmus olyan veszedelem, amellyel fel lehet venni a küzdelmet, — és pedig a siker reményével — ha ott támadják, ahol ő is támad, ha a sebezhető pontokat megerősítik. A közelmúlt eseményei azt mutatták, hogy sikerre csak egy esetben lehet kilátás, ha tényleg megtörténik a visszatérés a keresztény alapra, arra a keresztény alapra, amelyről éppen a liberalizmus szorította le a modern társadalmakat. Ez a visszatérés hol több, hol kevesebb sikerrel meg is kezdődött: a keresztény alapra való visszatérés szükségességének felismerése lett tehát a liberalizmus legelső és legfontosabb visszahatása. A keresztény társadalomnak ezt az ösztönös megérzését, ráébredését azonban tudatos megismeréssé, átérzett meggyőződéssé kell tenni. Itt elejétől kezdve jól átgondolt célkitűzéssel s határozott programmal kell dolgozni, hogy a liberalizmussal szembeszállhassunk. Három irányú munkára van elsősorban szükség és pedig azokon a területeken, ahol a liberalizmus hatásai a legveszedelmesebb jelleget öltötték, de ahol a keresztény társadalom is alkotott már valamit. Ez a hármas irányú munka politikai, kulturális és gazdaságiszociális részletmunkára tagozódik. Politikai téren az államéletnek s törvényhozásnak a keresztény állameszme és erkölcsök szempontjai szerint való átalakítására kell törekedni. Hogy ez megtörténhessék, legelőször is tényleg le kell küzdeni minden olyan egyesülést, melynek célja a nemzet egységének sajátos, önző érdekekből való megbontása, a társadalom egyes osztályainak az állam többi polgárainak ellenében való tömörítése.
A liberalizmus két eszközt használ arra, hogy a politikai vezetést magához ragadja: az intelligencia irányítását a szabadkőművesség, a munkásosztály vezetését pedig a szociáldemokrácia útján biztosította magának. Nem lehet megengedni, hogy ezek és más hasonló célú tömörülések államot alkossanak az államban. A liberalizmus uralkodásának eredményeiből megismerte már a keresztény társadalom azt a veszedelmet, amely a szabadkőművesség és a szociáldemokrácia összeesküvése révén fenyegeti. Ez a felismerés lett a liberalizmus másik visszahatása. Ez a felismerés azonban még nem elegendő, ezt a meggyőződést ki kell mélyíteni s a szervezettségnek szervezettséget kell ellene szegezni. Hasonlóképpen szükséges még a liberalizmus által bálvánnyá emelt különféle ú. n. szabadságoknak, mint pl. a gondolkozási, lelkiismereti, gyülekezési, szervezkedési, stb. szabadságoknak a keresztény hit és erkölcs alapján való korlátozása és a tömegek szemében való megfelelő megvilágítása. Kulturális téren oda kell törekedni, hogy minden iskolatípust, népnevelést, közép- és felsőoktatást a kereszténység szelleme töltsön el. Ne felejtsük el, hogy az iskolának nemcsak tudományos oktatást kell nyújtania, hanem erkölcsös és hazafias nevelésre is kell törekednie, az iskolának kell az ifjúság lelkében a keresztény világnézetet kialakítani. Ez az elv érvényesüljön már az alsófokú, de még inkább a középfokú s legfőképpen az egyetemi oktatásban. Nem kevésbé szükséges a sajtónak és irodalomnak alkalmas eszközök útján keresztény szellemben való megreformálása, hogy az irodalom és sajtó ne lehessen többé lelketlen és nemzetrontó agitáció eszmehirdetőjévé. A liberalizmus ereje és veszedelme részben gazdasági téren jelentkezik, tehát gazdasági és szociális téren is erősen kell ellene küzdeni. Társadalmi téren a liberalizmus elvei és rendszere helyébe a társadalmi szolidarizmus rendszerét kell állítani, hogy az individualizmus és szabadság, az önzés és haszonlesés hatóerejét ellensúlyozhassuk. Egyedül a szolidarizmus eszméjét kitevő keresztény testvériség fogalma egyenlítheti ki a társadalmi és vagyoni különbségek túlságait, egyedül az képes a kölcsönös megértés és szeretet, az önös érdekeknek a köz érdekének való alárendelése útján a most egymással szemben álló társadalmi és vagyoni osztályok harmonikus békéjét megteremteni, egyedül az képes a modern társadalmakat mai egocentrikus életükből kiragadni. Gazdasági téren a munkanélküli jövedelmek élvezetének, az uzsoraszellemnek s a túltengő spekulációnak megfékezése a legfontosabb. Hogy ez csak a bank- és tőzsdevilág erélyes megreformálásával vihető keresztül, az természetes. Habár a bankok és vállalkozások létjogosultságát nem lehet tagadni, mégis védekezni kell a szabadkereskedelem és szabadversenyelfajulásai ellen a merkantil nyereség korlátozása s mindenekelőtt a gazdasági életnek szövetkezeti alapon való megszervezése útján. Gazdasági, sőt általános nemzeti szempontból még ennél is fontosabb, hogy a középosztály vagyoni helyzetében mielőbb javulás álljon be, akár a keresztény nép és intelligencia újabb nemzedékeinek lukrativ foglalkozásokra s pályákra való nevelése, akár a kézműipar, vagy a háziipar fejlesztése útján. A középosztály körében is terjeszteni kell a kereskedelmi ismereteket, hogy a kisembereket is felvértezzük a modern gazdasági élet küzdelmeire. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás
