LEPKEPATKÓK AVAGY:
MESE A SZERZŐKHÖZ HASONLÓLAN GYERMETEG LELKÜLETŰ FÖLNŐTTEKNEK MINIATŰR ABSZURD CSALÁDREGÉNY 13 + 1 FEJEZETBEN. Elkövette: Gergelics László - Zsédely (y=i) László Budapest - Fedémes 1985 - 2007
……………………….….Munkapéldány, próbaolvasásra!…………………………. Kérem a próbaolvasót, hogy amennyire tőle telik, kíméletlenül alapos kritikával illesse ezt az irományt, aztán véleményét részletezve hozza tudomásomra! Nem nagyvonalú megjegyzésre lennék kíváncsi, mint pl. „Zseniális!”,„Hát éppenséggel még el lehetett olvasni…”,„Lelőni az íróját, de azonnal!!!”, hanem konstruktív elemzésre, javaslatokra, ötletekre, az esetleges átírással, módosításokkal kapcsolatban! A szöveget a próbaolvasók (13 jóbarát, ismerős, vagy rokon) elvárásainak megfelelően szeretném véglegesíteni. Legfeljebb majd osztozkodunk a Nobel- díjon! A visszajelzés bármilyen formában jöhet, de a tartalomjegyzékben említett levélbombától inkább mégis eltekintenék… ………………………………...ZsL. Fedémes, 2007………………………………… /Helyette majd egy grafika/
Fogyasztóvédelmi figyelmeztetés! Az olvasás önként vállalt, veszélyes tevékenység, ezért a belőle eredő egészségromlásért, környezeti és anyagi károkért az író, a kiadó, a papírgyár, a nyomda és a terjesztő semmilyen felelősséget nem vállal!
-------------------------------------------------------------------------------------------------
IN MEMORIAM STANISŁAW LEM 1921 – 2006
ELŐSZÓ Ebben az irományban nem a cselekmény és a mondanivaló fontos, hanem a szöveg. Némileg erőltetett fantáziával azért esetleg felfedezhetünk egy ősrégi kastéllyal és a benne, vagy körülötte élőkkel kapcsolatos, valamiféle eseménysort, egy szabálytalanul szerteágazó család ügyes-bajos dolgaival összefüggő, hevenyészetten leírt, kelekótya történetfüzért, de annak felismerése alighanem csak az Olvasó túlzott képzelőtehetségére és intelligenciájára utaló véletlen lesz. Ha Ön, aki előtt van most ez az írás, a fentiek ellenére mégis elolvasni szándékozná, legyen szíves, vegye figyelembe, hogy az író, szokásaitól eltérően, esetleg tréfás hangulatban volt, amikor az előző bekezdést lejegyezte, és valójában átverni szándékozott az Olvasót. Ha netán tényleg így lenne, akkor ne vegye zokon! Az élet ebben az úgynevezett „Világegyetem”-ben az emberi „értelem” számára a kelleténél bonyolultabb, ezért a legnagyobb problémát rendszerint az okozza, amire nem készültünk, vagy nem készülhettünk fel… Nem lesz könnyű olvasmány, főképp az első néhány fejezete szörnyen kelekótya, de egyik sors- (és író-) üldözött próbaolvasója szerint: „A mennyiség idővel talán mégiscsak minőségbe csap át!” A zűrös Világegyetemünkben zajló és egymást befolyásoló folyamatoknak ez a legfőbb alaptulajdonsága, tehát nem lehetetlen, hogy az idézőjelben említett rendszertechnikai tünet ebben a szerény irodalmi kísérletben is, az oldalszámozás növekedtével egyszer csak megjelenik. Másik próbaolvasó szerint a családregény körülbelül ugyanannyira borzasztó írói termék, mint az abszurd történet, ezért szerencsés házasítás a kettő ötvözése: az olvasónak egy füst alatt kell kibírni két traumát, ezért nagyobb a túlélési esélye. Én ebben nem vagyok olyan biztos! Előre figyelmeztetem az esedékes özvegyeket, hogy nem szoktam megjelenni olvasóim temetésén, sőt, részvéttáviratot sem küldök! A vigasztalás aktív módszereitől pedig, mint amilyen pl. a férjpótlás, legfeljebb a különösen megindokolható esetekben nem zárkózom el! Harmadik próbaolvasó szerint csak egyhuzamban érdemes elolvasni ezt a kisregényt! Nem hosszú, megvan maximum négy-öt óra alatt. A darabokban, vagy szúrópróbaként itt-ott beleolvasás miatt érthetetlenné válnak az utalások és a poénok, elvész az egész hangulata, érdekessége, parabolikus élményhatása. Az első harminc oldalnyi, eléggé borzasztó részt is el kell olvasni, mert ugyan nem tűnik úgy, mintha köze lenne a későbbi, komolyabb dolgokhoz, de aztán kiderül, hogy mégis. Ziu Dajng Placs régi kínai bölcs szerint: Ha már egyszer megvettük drága pénzért a gyümölcsöt, akkor ne a héját együk meg a belseje helyett!
1
PÓT-ELŐSZÓ
(avagy: De mikor kell szilvalekvárral tölteni a mozsárágyút?!) Ha a téglák gömbölyűek volnának, nem lehetne belőlük építkezni. (Ziu Dajng Placs)
Volt nekem egy távolabbi nagybátyám, aki élt-halt a szólásmondásokért. A „távolabbi” jelző alatt nem kilométereket kell érteni, hanem azt, hogy nevelőapám anyai nagynénje élettársának féltestvére által örökbe fogadott gyerek volt valaha a későbbi öregúr, és így rokoni kapcsolatunkat nem lehetett igazán közvetlennek, sem szorosnak tekinteni. Szólás-mondásként pedig ne a mindenki által ismert, hagyományos szövegű nyelvi fordulatokra gondoljunk, hanem e távolabbi rokon által kreáltakra. Nagy részük kiindulási alapja egy régi közmondás volt, amit aztán az öreg igyekezett lehetőleg többféle módon átalakítani, kifacsarni, vagy más szólásokkal kombinálni. Ha talált egy kedvére való alapszöveget, képes volt hónapokig azt csűrve-csavarva, ráhúzni minden aktuális eseményre. Például amikor utcájában földkábelt helyeztek talajba az elektromos művek dolgozói, és emiatt hosszában felásták az utca közepét, nagybátyám eléggé gyakran megjegyezte, hogy: „Aki másnak vermet ás, az kábelfektető!” Később, úgy egy év múlva, az utca házainak gázellátását próbálták megoldani az illetékes szakemberek, emiatt helyenként keresztben túrták, azaz tárták fel az utat, az öregúr egyik kedvenc mondása lett, hogy: „Aki másnak vermet ás, az kábeltépő szakmunkás!” Az áramellátás helyreállítása végett kihívott elektromos szakemberek szerint nem igazán új keletű az öreg által megfogalmazott probléma… Nem sokkal azután, hogy elkészült az utca új burkolata - és igazán jól sikerült; a környék gyerekei menten fel is avatták az ugróiskola kréta-négyzeteivel és szép színes aszfaltrajzokkal – a vízművek vezetékhálózat-korszerűsítési munkálatai miatt kellett hallgatniuk a lakosoknak napokig a légkalapácsok decibel-pazarló koncertjeit. Persze minden befejeződik egyszer, még a gázvezetékek és elektromos kábelek újbóli helyrehozatala is. Ekkoriban mondogatta távoli rokonom, hogy: „Aki másnak vermet ás, az idegtépő szakmunkás!” A változatos életvitel kedvéért azonban sor került az utca szennyvízcsatornájának kiépítésére is. Ez idő tájban tűnt fel a kerületi ingatlanközvetítő iroda ügyintézőjének, hogy egy bizonyos utcában hirtelen megnőtt az eladó ingatlanok száma. Az öregúr nem költözött el, talán azért, mert kíváncsi volt arra, mi jöhet még, és egy darabig gyakran lehetett hallani tőle, hogy: „Aki másnak vermet ás, az megkéri az árát!” No igen. Manapság az anyagcsere-végtermékektől megszabadulás sincs ingyen.
2
Nagybátyám szólásmondásai az ezután következő, békésebb időkben sem hiányoztak a környékbeliek életéből. Kora miatt, lévén ő legidősebb az utcában, megengedhetőnek tartotta, hogy az általa elhibázottnak vélt cselekedeteket felülbírálja. „Nehogy a ló túloldalára öntsük gyerekkel együtt a fürdővizet!” „A hazug embert hamarabb utolérik, mint akinek túrós a háta!” „Nem minden arany, ha szarva közt a tőgye!” És más effélékkel fárasztotta a rég óta ott élő és újabban az utcába költözött szomszédait. A „Szarva közt keresi a tőgyét” – szólás általa módosított másik változatát is felemlegette időnként („Sarka közt keresi a bögyét”) egy bizonyos légycsapó-mellű öreglánnyal kapcsolatban, arra célozva, hogy a valaha testesebb, de vén korára igencsak lesoványodott hölgynek a fürdőszobájában csak egy ülőkád van... Alkotott az öreg a felsoroltaknál extrémebb variációkat is némelyik közmondásra, például gyakran kicifrázta azt, hogy „Ajándék lónak ne nézd a fogát!”. Többek között így: „Ajándék tehénnek ne nézd az óraláncát!”, „Ajándék pénzkötegnek ne nézd a vékonyságát!”, „Ajándék koporsónak ne nézd a garancialevelét!”, vagy épp: „Ajándék kézigránátnak ne nézd sokáig a kihúzott biztosítószögét!”. Másik kedvencének leggyakrabban felemlegetett mutációja volt a „Ki mint veti ágyát, úgy kel ki belőle”, „Ki mint veti ágyát, maga esik bele”, a „Ki mint veszi ágyát, úgy törleszti árát!”, vagy a „Ki itt veszi ágyát, bánhatja az álmát!” Ez utóbbival egy bizonyos áruház termékeinek minőségét illette kritikával az öreg; hogy melyikét, inkább nem nevezem meg, mivel a reklámnak nem ez itt a helye. Az „Addig jár a korsó a kútra…” kezdetű szólásra is talált néhány sajátságosan modifikált befejezést, mint például azt, hogy: „…míg el nem múlik a szomja!”, „…míg el nem fárad!”, „…míg el nem lopják!”, „…míg fel nem törik a talpa!”, sőt: „…míg gyanússá nem válik!!!” A világért sem szándékozom sokáig akadályozni az Olvasót abban, hogy végre belekezdhessen ennek a regénynek első fejezetébe, de az eddigiek még csak igen szerény vázlatát adják távoli rokonom lingvisztikai találékonyságának. Nem részletezem, miket talált ki az „Éhes disznó makkal álmodik” négy szavának egyenként másra cserélgetésével, és szóba se hozom, miképp folytatta a „Ki a kicsit nem becsüli,…” kezdetű szólást, nagybátyám élemedett korához már aligha illő ábrándos képzetekkel, mert szeretném elkerülni, hogy e könyv végül is korhatárhoz kötötten jelenjen meg! Azt is a fölnőtt olvasók fantáziájára bízom, hogy az „Evés közben jön meg az étvágy” első és utolsó szavának más szavakra cserélése után a biológiai lexikon mely témaköreibe tartozó eseményekre célozhatott az öreg. Persze, rossz az, aki rosszra gondol! Azt pedig, hogy melyik étteremmel kapcsolatban említette a fenti szólásnak ezt a negációját: „Itt evés közben megy el az étvágy!”, megint csak reklámetikai okokból nem illik konkretizálni. Az Olvasónak bizonyára úgyis akad néhány tippje…
3
Abszurd regény pót-előszavához méltóan, ki kell térnünk nagybátyám igazán egyéni „alkotásaira” is, melyek a szólások és közmondások evolúciójának korábbi szakaszain aligha fordulhattak elő, és a nyelvészeti szakirodalom sem cáfolja az öregúrtól való eredeztethetőségüket. Íme a legelrettentőbb agyszüleményei: „Éhgyomorra ne igyál lúgkövet!” „Ne mássz fára görkorcsolyával!” „Jeges vízben nem jó fulladozni.” „Kötözött sonkára sem tesznek bilincset.” „Lila nagybőgőnek nincsen méregfoga!” Le kell szögeznem azonban, hogy a „Jobb ma egy szemüveg, mint holnap egy üvegszem.” szállóige forrásának távoli rokonomat tartani alapos tévedés, mert ezt kivételesen tőlem vette át, még kezdő optikus szakmunkástanuló koromban, negyven évvel ezelőtt! Egy ilyen apróság azonban nem csorbítja az öreg tekintélyét; éppenséggel ő is kitalálhatta volna. A „Mikor kell szilvalekvárral tölteni a mozsárágyút?!” viszont egyértelműen nagybátyám kreációja, és megérdemli, hogy következményeiről kicsit részletesebben is szót ejtsünk. Volt az utcában egy Kávézó, amit mások talán kocsmának véltek volna, amíg be nem tértek. Tiszta és csendes hely volt, csak ritkán verte fel hangosabb szópárbaj, ha vendégei magukról kissé megfeledkezve próbáltak kielemezni valamilyen számukra érdekesebb témakört. Nem volt itt politizálás, vagy valláserkölcsi vita, annak ellenére, hogy az utca lakosai között a legkülönfélébb felekezetek aktivistái és pártok hívei fordultak elő. Azok az ügyek itt a magánélet intimitásának számítottak, melyeket szóba sem illett hozni. Annál inkább kitárgyalták a gépkocsigyártás és űrkutatás legújabb eredményeit, a művészeti- és sportvilág híreit, az időjárást, vagy épp a házi-, mezei- és erdei élőlények rejtelmeit. Főképp vasárnap délutánonként zajlott a klub-szerű élet, korhelykedés nélkül; a vitapartnerek előtt egy-egy pohár kávéval, gyümölcsitallal, esetleg sörrel, mely fölött könyökölve, avagy karba tett kézzel ücsörögve, egymás nézeteinek maximális tiszteletével zajlott az eszmék ütköztetése. Mielőtt kifúrná az Olvasó oldalát a kíváncsiság, vajon hol lehet ez a különleges hely, elárulom, hogy nem fogom elárulni! Járjon utána, akit annyira érdekel; kellően tárgyilagos észjárásúaknak esélyük van a tagfelvételre! A nagybátyámnak természetesen megvolt itt a maga tekintélye, amelyet elsősorban a speciális közmondásaiba foglalt, sommás megjegyzésekkel érdemelt ki. Ettől függetlenül is kedvelték, mint a Kávézó törzsgárdájának korelnökét. Leghatásosabb mondásai régóta díszítették a helyiség falát, cikornyás betűkkel kiírva, egy jókora üveglap mögött. Arra már senki se emlékezett, hogy kinek miféle balfogására utalva kérdezte először: „Ugyan, mikor kell szilvalekvárral tölteni a mozsárágyút?!”, és azt sem vették észre, amikor elkezdték ők maguk is mondogatni; egyszer csak szállóige lett közöttük!
4
Az utca rendszeresen ide járó férfilakosainak nem hivatalos baráti köre egy februári „ülésén”, melyen nagybátyám épp aktuális télvégi náthája miatt nem vett részt, a társaság nagy elhatározásra jutott! Meg fogják ajándékozni valamivel korelnöküket, tekintettel közelgő születésnapjára, amelyre a véletlen folytán csak négyévenként kerülhetett sor! Az öreg ugyanis február 29-én, szökőnapon született. Nem, mintha annyira ragaszkodott volna az efféle események megünnepléséhez; névnapjával sem törődött, már csak azért sem, mert az újabb időkben divatjamúltnak számító, anyakönyvezhetetlen neve, Szwetozár, nem is szerepelt a naptárban. Ivócimborái persze a névnapját is szerették volna emlékezetessé tenni, praktikussági okokból ugyanazon a különleges napon, de épp semmilyen jó ötletük nem volt, hogy mivel. Hosszasan tanakodtak, majd egyikük a homlokára csapott: „Ej, de lökött vagyok!” A többiek buzgón bólogatni kezdtek, ám az illető nem zavartatva magát, folytatta: „Egészen megfeledkeztem róla, hogy még ősszel, az egykori Kowászos-birtokon szántogatás közben elakadt az eke valamiben. Kiástam, hát egy mozsárágyú! Fene tudja, mióta rejtőzött ott! A traktorszín raktárába dugtam, no nem azért, mert el akartam tulajdonítani („Na persze, persze!” – mondogatták a többiek), hanem mert hírtelenében nem tudtam, mit csináljak vele! Hát most épp jól jön. Mi lenne, ha…?” A többi már simán ment, percek alatt megbeszélték. A társaságban akadt felületkezelő és galvanizáló szakember is, aki az elsőként felmerült javaslatot, a krómozást, nem találta a legtartósabbnak egy valódi bronztárgy esetében, de a nikkelbevonattal ellátást vállalta. A csapat asztalosa megígérte a rég elkorhadt talpazat helyett egy újnak a megtervezését és kivitelezését, ezért már csak a „töltet”, vagyis a szükséges mennyiségű, kábé tizenhárom liternyi szilvalekvár beszerzése okozott gondot, így tél vége felé. A művelődési ház igazgatója azonban vállalta – „csak hogy neki is legyen valami haszna ebben az életben” (saját szavai szerint)-, hogy az utca befőzésben otthonos háziasszonyait végigpumpolja, és ha nem jár elég sikerrel, akkor felkeresi a Lekvár & Jam Nemzetközi Holding területi képviseletét is! A munka titokban folyt, nehogy megneszelje a leendő ünnepelt. Aztán elérkezett a Nagy Nap! A Kávézót szépen feldíszítették néhány újabb, üveglap mögött elhelyezett Szwetozár-idézettel, és mindannyian ünneplő öltönyükbe öltöztek. Maguk is elcsodálkoztak, mennyire úriembereknek néznek ki! Az ünnepelt gyanútlanul lépett a helyiségbe, még akkor sem sejtett semmit, amikor tiszteletére felállt a nagy asztal körül addig ücsörgő és őrá várakozó társaság. Meglátta az asztal közepén terpeszkedő, csillogó nikkel-bőrű, gyönyörűen faragott és lakkozott talpazatú, dupla cellofánnal és gumiszalaggal lekötözött torkolatú, hatalmas szilvalekvár-tartót, és azonnal rájött, hogy miért is pusmogtak annyit a háta mögött az utóbbi napokban. „De nagy marhák vagytok!!!” – gondolta magában, igaz szeretettel tekintve barátaira, és nem tudott megszólalni.
5
Na már most, a Tisztelt Olvasó nyilván számít még valamilyen extra poénra. Tekintettel azonban arra, hogy itt egy abszurd regény bevezetőjéről van szó, talán nem okoz túl nagy megrázkódtatást, ha inkább egy tanulság következik. A szilva igen egészséges, a szervezetünk számára fontos ásványi anyagokat és nyomelemeket tartalmaz. Rendben tartja az emésztőrendszerünket, és fittebbé teszi izmainkat, izületeinket (saját tapasztalatból mondom), elsősorban deréktól lefelé. Mindegy, milyen kiszerelésben fogyasztjuk: frissen szedve a fáról, befőtt, vagy lekvár formájában (gombócba, pitébe, palacsintába, rétesbe töltve, főtt tésztával elkeverve), esetleg aszalmányként. Párlat-változatára is sokan esküsznek, bár annak egészséges mivoltában erősen kételkedem: alkoholtartalma ugyan valamelyest irtja a mikrobákat, de könnyebb néhány bacilussal együtt élni, mint zsugorodott májjal és aggyal… A szilvalekvár-mozsarat négy izmos cimbora elcipelte a házba, ahol nagybátyám lakott, akinek eközben eszébe jutott az a sok finom szilvabefőtt és lekvár, amellyel néhai neje ellátta. Bizony, szegény Petúnia már tizenhárom éve nyugszik az újtemetőben, melynek helyét az önkormányzat a belterület tervezett kiterjesztése miatt a kisváros régi pereme és a kerek Kastély-tó közötti bozótos területen jelölte ki annak idején. Miért meséltem el mindezt? Az öregtől hallottam először, még ifjabb koromban, más különös históriák mellett, a Kowászos-kastélyról. Nem véletlenül, köze lehetett neki is a híres családhoz, mivel Agyrémpusztay Kowászos Szwetozár volt a teljes neve. Elbeszélése nyomán kezdtem kutatni az események részletei után, régi iratokban és a család szerteszóródott leszármazottai körében. Emiatt keveredtem furcsa kalandokba, és találtam rá arra a szeretnivaló lényre, kivel életem jobbik, de immár örökre megszakadt felét tölthettem, és így tudtam meg mindazt, ami a továbbiakban leírva következik.
6
_________________________________________________________________________________ 1.08 Lepkepatkók
TARTALOM
1985-2007
ELSŐ FEJEZET (avagy: Családias mulatságok) Amelyben a Tisztelt Olvasónak némi sejtelme kezd kialakulni a Családról, és kezdi azt is felismerni, mibe vágott bele, amikor ezt az irományt olvasni kezdte! Ám arról még fogalma sincs, hogy első benyomásai alapján mekkorát téved… MÁSODIK FEJEZET (avagy: Egy kívülálló tűzeset) Amely rövid, de két részből áll; első részében akasztott emberrel, második részében pedig egy tűzesettel; közben újabb családtagokat ismerhetünk meg, egyelőre tisztázatlan rokonsági összefüggésben. HARMADIK FEJEZET (avagy: Elképesztő fejlemény) Amelyben két haláleset következik be, az első divathóbort miatt, a második pedig az első miatt, ráadásul a második áldozat egyben a negyedik fejezet amatőr írója NEGYEDIK FEJEZET (avagy: Kaland a síneken) Amelynek írója a véletlenek furcsa egybeesésének lehetett tanúja, mely véletleneknek semmi köze családregényünk vezérfonalához, mégis befolyásolja a továbbiakat. Levonhatjuk viszont azt a tanulságot, hogy néha a Teremtőnek is közbe kell avatkoznia a regényben szereplők jobb sorsa érdekében, de ez sem történhet bármiféle újabb bonyodalom nélkül… ÖTÖDIK FEJEZET (avagy: A Nagy Talány) Amelyben alapvető fontosságú események zajlanak, melyek ismerete nélkülözhetetlen a regény további cselekményének megértéséhez. Javasoljuk, hogy ezt a fejezetet a Kedves Olvasó minél alaposabban tanulmányozza át, lehetőleg kétszer is! HATODIK FEJEZET (avagy: Az elhalasztott robbanás) Amelyből megtudhatjuk, hogy a család egyik tagja nem akármilyen műszerész, és röpke időre még egy közismert történelmi személyiség is színre lép! A fejezet szövegéből dramaturgiai okokból kihagytuk azt az epizódot, hogy az a bizonyos személy távozása közben táblát akasztott a labor falára azzal a szöveggel, hogy: „Mielőtt a forró vasalót lábadra ejtenéd, hálózati vezetékének csatlakozó dugóját a fali aljzatból ki kell húzni!!”
7
HETEDIK FEJEZET (avagy: Matat a Guta) Amelyben újabb két tragikus haláleset is történik, és ez, mint később kiderül, az egész család további sorsát alapvetően befolyásolja. Ennek ellenére senki ne próbálkozzon mind a négy végtagjára görkorcsolyát szerelve fára mászni szájharmonikázva, mert oldalszélben különösen veszélyes! NYOLCADIK FEJEZET (avagy: Oda se neki!) Amelyben semmi említésre méltó nem történt, ezért inkább meg sem írtam! KILENCEDIK FEJEZET (avagy: Váratlan látogatók) Amelyben újabb szereplők bukkannak fel, és a Család ősi kastélyáról is szó esik. Itt utalunk arra a régi maja szólásmondásra, hogy: „Ha bútoraidban perceg a szú, kisebb kocsival is költözködhetsz majd! Ha másodperceg is, akkor mielőtt a szekrényajtót kinyitod, tégy fel bukósisakot!” TIZEDIK FEJEZET (avagy: Egy kis eszmecsere) Amelyben a családfa részletes felépítését és szerkezetét szerette volna ismertetni az író, de mielőtt az Olvasó gyorsan félretenné a könyvet, nem árt tudnia, hogy a klasszikus családregények eme nélkülözhetetlennek tartott kellékénél sokkal rosszabb is történhet! TIZENEGYEDIK FEJEZET (avagy: Ősi titkok) Amelyben a család egyik oldalági tagja, csak hogy segíthessen tisztázni bizonyos dolgokat az ősi kastéllyal kapcsolatban, váratlan kalandokba keveredik, melyeket a szokatlan nehézségek és akadályok ellenére, utólag még papírra is vet, jelentősen megnövelve ezzel a regény eredetileg sokkal elviselhetőbb rövidségűre tervezett terjedelmét. TIZENKETTEDIK FEJEZET (avagy: Egy huzatos ajtó) Amely váratlan fordulattal ér véget, komolyan felvetve azt a kérdést, hogy aki ilyeneket ír, mekkora mértékben tekinthető beszámíthatónak, akárcsak az a Kedves Olvasó, aki az eddigi események ellenére is képes tovább olvasni ezt a zűrös históriát… TIZENHARMADIK FEJEZET (avagy: A Lepkepatkók) Amelyben az író megpróbál utánanézni a dolgoknak, és ezáltal kevés híján lehetetlenné teszi, hogy a történtekről beszámolhasson. +1 TARTALÉK FEJEZET (avagy: Tóparti események) Amelyben egy krátertó körül sok minden történik, minek következtében jó néhány, eddig homályban maradt összefüggés tisztázódik, mások pedig zavarosabbak lesznek, mint valaha Az Olvasó pedig elkezdheti csomagolni az írónak szánt levélbombát!
8
1.08 Lepkepatkók
ELSŐ FEJEZET
1985
(avagy: Családias mulatságok) Amelyben a Tisztelt Olvasónak némi sejtelme kezd kialakulni a Családról, és kezdi azt is felismerni, mibe vágott bele, amikor ezt az irományt olvasni kezdte! Ám arról még fogalma sincs, hogy első benyomásai alapján mekkorát téved…
Kowászos Menyhért jóvágású, harmincas, pödrött bajuszt és összevont szemöldököt viselő buszvezető volt a Felsőkékcsaláncibarkazápdagonyapusztai Fonnyadt Bikatőgy MGTSZ halastavában. Lassú, kimért karcsapásokkal úszott, majd vergődni kezdett. Mindig csak keveset kortyolva az ilyenkor, a rőt lombját hullató erdők ágait cibáló, ősz végi szelek idején eléggé pocsék ízű, moszatos vízből, aránylag kevés szenvedés árán fulladt bele. Holttestét nem találták meg. Igaz, nem is keresték, mert hozzátartozói nem voltak, kivéve ikertestvérét, mint pár sor múlva látni fogjuk. Menyhértnek a parton hagyott ruháját és iratait ellopta egy frissen szökött fegyenc, és lakását, valamint munkahelyét is elfoglalta. A környezet semmit sem vett észre ezekből az eseményekből, mert a fegyenc erősen hasonlított Menyhértre, lévén ő az a bizonyos ikertestvér. Menyhért volt kettőjük közül az idősebb, de amíg öccse is megszületett, eltelt néhány pillanat, és ez sorsdöntő volt: a két testvér útja végérvényesen elágazott! Szüleik közben elváltak, apjuk külföldre került, hogy munkahelyének, a Violinés Vízórakulcs Trösztnek Hátsó Tangéziában levő bányája élén utódja legyen a gravitációs stressz áldozatául esett előző igazgatónak, akit az elégedetlen vájárok a központi aknába hajítottak; majd a következő lázadás során őt is meglincselték tévedésből, a munkások pénzét elsikkasztó bányatakarítónő helyett. Édesanyjuk eközben másodszor is férjhez ment, és a később született ikertestvér már anyjuk második férjének nevét kapta, így lett Kowászos Lúdtalpkanóczy Soma. Fussuk át röviden a két testvér, Menyhért és Soma életét! Ennek az átfutásnak az adja értelmét, hogy családregény elején tartunk, így nem árt tudni egyet-mást a történet által felölelt időszakban élők közvetlen elődeiről is, csak hogy sejthessük, mihez tartsuk magunkat. Menyhért, akit édesapja második feleségének nagynénje nevelt, a néni hirtelen halála miatt állami gondozásba került. Az idős hölgy ugyanis szörnyethalt, amikor egy villámcsapás miatt felgyulladt szalmakazalhoz támasztott létra, a kazal elhamvadása után őrá dőlt, de utolsó erejéből még futotta arra, hogy közjegyzőhöz fusson, és végrendeletet írjon, miután elvégzett egy hathetes, gyorstalpaló maratoni futó és futócipőfelsőrész-készítő tanfolyamot. Az utóbbira azért volt szüksége, hogy ne kelljen lyukas lábbeliben megjelennie a temetésén. A mindent alaposan megszervezni szándékozó nagynéni végrendeletében Somára hagyta vagyonát, ami nem állt másból, mint egy tizenháromezer kötetes könyvtárból, benne hetvennyolc Corvinával és más ritkaságokkal. A végrendelet záradéka szerint azonban Soma köteles volt bátyjával, Menyhérttel megosztani ezt a vagyont, ha az sikeresen elvégzi a felsőfogú búváragronómusi tanfolyamot. És mivel Soma épp távol volt, őt ugyanis édesanyja második férjének idősebbik unokahúga nevelte, Menyhért gondozását a helyi Gyermeknyuvasztó Intézet 9
vállalta magára, annak reményében, hogy a hagyatékból részesül, és így ki tudja pótolni értékes könyvtárának tizenhárom éve fennálló leltárhiányát, amit az okozott, hogy ismeretlen tettesek ellopták néhány kötetét a XIII. Lajos korabeli telefon- és telex-előfizetőjegyzéknek! Menyhért állami nevelése nem okozott különösebb nehézséget: jó fejű gyerek volt. Már hatéves korában fejből tudott minden autóbuszrendszámot, és amikor tehette, ellógott a benzinkúthoz, ahol kiguvadt szemekkel leste, mikor érkezik egy busz, hogy a tankolásnál segédkezhessen. Amint lehetett, beiratkozott az „E”- kategóriás járművezetői tanfolyamra, amit sikeresen el is végzett, csak járműtörténelemből kellett utóvizsgáznia, mert első alkalommal nem tudta, hogy ki találta fel a Mohácsi-féle vészféket. Hogy ez a szörnyű baki ne vésődjön lelkülete legmélyére örökre feldolgozhatatlan szégyenfoltként, gyorsan jelentkezett egy autóbusztervező szakmérnöki főiskolára, ahol diplomamunkaként kidolgozta a csuklós autóbuszok továbbfejlesztéseként gyártható nyeklős, bicsaklós és huppantós buszok szerkezeti megoldásait. Elsősorban a sivatagokat átszelő nyílegyenes, lapos és ménkű hosszú utakon használatra ajánlotta ezeket a korszerű tömegközlekedő eszközöket, avégett, hogy a rendkívül unalmas utazás a kiszámíthatatlan időpontokban bekövetkező zökkenődés, taszigálódás és kilengés révén valamelyest szórakoztatóbb legyen. A sors kifürkészhetetlensége miatt azonban a baj nem jár egyedül! Soma is állami gondozásba került, csak más kivitelben. Tizenkét éves korában, kihasználva, hogy a vele egyidőseknél sokkal érettebbnek látszik, hamis iratokkal háromszoros házasságszédelgést követett el, és tettét azzal is súlyosbította, hogy ügyének tárgyalásakor a bíróra öltötte nyelvét. A nevelőintézetből szabadulása után feleségül vette a bíró leányát, és a menyegzői mulatságon, tánc közben, kétszer is apósa lábára lépett, aki épp előző nap távozott gyógyultan az Alsózöldbivalycsiklandozófalvai Tyúkszem- és Bütyök Kezelő Kombinátból. Mivel Soma lábán egy ipari búvár ismerősétől kölcsön kapott ólmoscipő volt, az alkalomszerűen ráerősített hegymászótüskékkel és póznamászóvassal, apósa lábának állapotában a gyógykezelést megelőzőhöz képest is visszaesés mutatkozott. Soma ezután ismét állami felügyelet alá került, mert ellopott két autóbuszt és addig száguldozott velük, amíg össze nem ütköztek egymással. Az anyagi kár tetemes lett, mégpedig szó szerint, mivel a két ütköző busz közé szorult Dr. Héricsfalwy Beléndek Benjámin szívspecialista, aki épp saját magán próbált ki egy különleges, szupertitkos és itt nem közölhető összetételű ötvözetekből készített műszívet, amely tökéletesen használhatatlanná vált, viselőjével együtt. A műszív gyártója a költségek megtérítéséért Somát perelte, aki fizetésképtelen volt, mivel felesége minden pénzét arra az álkulcs- és betörőszerszámkészletre költötte, amellyel a buszgarázsba tudott a baleset előtt behatolni, és amit idősebb Schinbuggyantó Maczkós Tádétól, a nyugállományba készülő széfes mestertől vett. Ez az eszközkészlet mellesleg a két busz nagy sebességű frontális ütközését követő robbanásban megsemmisült, maga Soma is csak a véletlennek köszönhette életét: valahogy kirepült a buszokból, és egy szénakazalra esett, amelyről a hozzá támasztott létrán mászott le, és eközben némi 10
nosztalgiával gondolt Menyhért bátyja édesapja második feleségének létra sújtotta nagynénjére. Az Országos Lelki Rehabilitációs Intézet neves pszichiátere, Dr. Tiktik Taksony, érdekesnek találta a két testvér, Menyhért és Soma vonzódását az autóbuszokhoz, és feltételezte, hogy kiváltódásának nyomós oka lehetett az a véletlen, amelynek során a szüleik ágyának kispárnája alá, bizonyos más gumi helyett, valahogy egy autóbusz gumiabroncs keveredett. Börtönéveit Soma tanulással töltötte. Ötödéves elítélt korában írta meg „A távhipnózisos baromfikeltetés orvosmeteorológiai problémái a modern versenygimnasztika tükrében, különös tekintettel az ételmérgezés utótünetei között időnként fellépő balkezesség kezelésére az úgynevezett kínai kéttéglás módszerrel” című szakdolgozatát. Ennek lényege, hogy a balkezességet nem kezelni, hanem balkezelni kell, és ezzel az interdiszciplinális felfedezésével elnyerte az Akadémia „Arany Furkó” díját. A díjátadáshoz azonban hiába keresték a jeles tanulmány szerzőjét: eltűnt! A háromnegyed évig tartó nyomozás során, nemcsak a helyi rendőrség ténykedett, hanem munkájukba bekapcsolódott az Országos Rendőrfőkapitányság is, sőt a KGST Központi Bizottsága külön százhúsz fős csoportot szervezett a Scotland Yard nyugállományú mesterdetektívjeiből, mármint azokból, akik hajlandók voltak forintot elfogadni tiszteletdíjul; a nyomozás mégis eredmény nélkül zárult! Soma eltűntének a leghalványabb magyarázatára se bukkant a szakemberek közül senki. Csak bizonytalan pletykák utaltak a lakosság körében arra, hogy Soma a börtönőr tizenhárom éves leányának segített a matematika házi feladatok megoldásában, megmentve így az osztályismétléstől; ezért az őr hálából adott Somának egy 39 centiméter hosszú, hétszázkilencvenegy dekás, kék színű, négy góliátelemmel működő, összecsukható reszelőgépet, amelynek segítségével szeptember 13-án, a börtön fennállásának száztizenhárom éves évfordulójára rendezett ünnepség alatt, amikor a csoportvezető távollétében a börtönőr keresztrejtvényt fejtve ott tartott, hogy: „háziállat, két betű”, és töprengése miatt se látott, se hallott; Soma kireszelt egy nyerskulcsot az őrtől kapott minta alapján, aztán az ajtót gondosan bezárva maga mögött, a hátsó lépcsőházban álló kukák egyikében távozott. Méghozzá abban, amelyiknek bal fülére zsebkendőt tekert szórakozottan a börtön kazánfűtője, miközben azon morfondírozott, hogy menyasszonya vajon Patamorgó Ramoldinnal, vagy Zuúzoóbélley Hubával, esetleg Áfonyanyöszörgettetőssy Zemplén Kenézzel csalta-e meg utoljára. Távozása, azaz mondhatni szökése után, iratai nem lévén, nagy gondban volt, de eszébe jutott bátyja, és agyafúrt gyilkossági merényletet követett el ellene. Hínármagot szórt abba a tóba, amelyben Menyhért szokott úszkálni minden hétfőn este, és aki a hínárba gabalyodva vízbe fúlt, ahogy arra ennek a fejezetnek az elején utaltunk is. Így fonódott össze a két testvér sorsa, és ez, mint majd az ötödik fejezetben meglátjuk, alapvető fontosságú lett regényünk többi szereplőjének életében is. Menyhért holtteste egyébként azért nem került elő, mert felfalták azok a tarajos gőték, amelyek a „Fonnyadt Bikatőgy” 11
MGTSZ bűvöskocka gyártó melléküzeméből kifolyó, és a mészköves fennsíkon lévő régi dolinába vezetett, majd a dombvonulat lábánál a halastóba csordogáló mérgező szennyvíz mutagén hatásától növesztettek másfél méteres csáprágót és horgas fullánkú, méregbevonatos pödörnyelvet. Igaz ugyan, hogy Menyhért csontjait a víz higiéniájára nagyon ügyelő gőték kupacba köpködték ki a partra, de az ott épp hatalmasra növő gazban senki se vette észre. Soma tehát beilleszkedett Menyhért helyére, újfent megházasodott, és ezalkalommal egykori bírója, későbbi apósa özvegyét vette feleségül. Tizenhárom gyermekük született, valamivel később százhatvankilenc unokájuk, még később kettőezeregyszázkilencvenhét dédunokájuk, majd huszonnyolcezerötszázhat… (Az irodalmi szerkesztő megjegyzése! Elnézést kérek a Tisztelt Olvasótól, hogy itt néhány oldalt kihúztam a kéziratból! A továbbiakban felsorolt adatok futurológiai dokumentálását nem találtam korrekt módon bizonyító erejűnek, különben is, ez állítólag regény lenne, nem pedig számtani feladatgyűjtemény!)
A család meglepően termékenynek bizonyult. Ki tudja, hová terebélyesedett volna, ha vendetta nem tör ki, ami a család létszámának további növekedésével kapcsolatban negatív visszacsatolásként hatott. A családi vérbosszúk elméletével és általános vendettológiával foglalkozó világhírű professzor, Dr., dr. és dR. Yumurdzsaack de Haschbaboeck kijelentette, hogy a vérbosszúk történetében egyedülálló esetről van szó, mivel a dolog nem két család között, hanem egy családon belül tört ki. Kiváltó oka egyébként máig sem ismert. Egyesek szerint véletlen baleset, egy rosszul felerősített csillár kezdte az egészet, azzal, hogy egy másfeles, azaz igen gyenge földrengéskor aláereszkedett a mennyezetről. Az alóla kimászó ifj. Lúdtalpkanóczy Raymoundnak csak arra futotta utolsó erejéből, hogy megrendelje saját maga számára az osztályon felüli, „De Luxe” temetést, és annak fedezésére unokaöccse, Kowászos Hakni Asztrid bankszámla számát adja meg. Ennek oka bizonyára a csillártól elszenvedett agyrázkódás lehetett, no meg az a tény, hogy a bűnös lámpatestet Asztrid szerelte fel az esemény előtti napon. Asztrid egyik unokatestvére, bizonyos Fáklyalehellő Pyásch Wendel, hogy a közeli rokonán ily módon esett becsületsértést megtorolja, felkereste egy csöndes éjszakán a csillársújtotta Raymound kastélyának építőmesterét, idősb. Lúdtalpkanóczy Fél Ixet, és azzal vádolta, hogy az épületet nem tette eléggé földrengésállóvá. Kijelentését határozottan alá is húzta késsel, Fél Ix torka mentén. Innen kezdve az események gyorsuló ütemben zajlottak. Két nap alatt további tizenhárom családtag is jobb létre szenderült! A harmadik napon a legidősebb és erősen nagyot halló Lúdtalpkanóczy, akit névváltozása és aggsága miatt csak Ágybarottyantóssy Kowászos Paszkálnak becéztek, összehívta a családi tanácsot. Mivel Soma álmenyhértsége az idők folyamán kiszivárgott, a nagy lélekszámú család ideológiailag két táborra szakadt. A somaisták szerint ősük jogosan fojtotta vízbe Menyhértet, a bátyját, mivel az akkor sem akart lemondani arról a bizonyos örökölt könyvgyűjteményről, amikor az Menyhért nagykorúságának elérése napján leégett. A tűzoltóság speciális szakcsoportjának vizsgálata szerint ugyan a tüzet az okozta, hogy a polcon égve hagyott gyertyát a kastély macskája, egerek kergetése közben 12
felborította, de az utódok somaista frakciója szerint ez is csak azért következhetett be, mert Menyhért a családi költségvetés egérfogókra szánt rovatát télifagyira költötte, és inkább beüzemelte a születésnapi ajándékul a szomszéd család bejárónőjétől kapott cirmost. A másik tábor, vagyis a menyhértisták szerint azonban nem létezett semmiféle Soma, mert szüleiknek csak egyetlen gyermeke volt, pontosabban egy összenőtt ikerpár, de annak egyik komponense még hároméves korában, amikor születésnapjára nem kapta meg az áhított autóbusztípus-katalógust, pillanatnyi depressziós rohamában egy gyorsjárat alá vetette magát. A terebélyes család két tábora mindeddig jól megvolt egymással, de az utóbbi hetek sorozatos temetései kissé kikezdték idegeiket. Így nem csoda, hogy Artúrka, a legifjabb Lúdtalpkanóczy, akit nagyon gyötört a nemzedéki ellentét, és a felmenőági rokonok maradisága, mellesleg szakmunkástanulóként a lőszergyár fejlesztési részlegébe járt gyakorlati foglalkozásra, végleg megunva az öregek zsörtölődését, távozása előtt az ajtóból egy mérgezett lőporral töltött, díszdobozos, „EXTRA BUMM!!! MOST + FÉL KILÓ AJÁNDÉK! ” reklámfeliratú gránátot dobott oda az asztal túloldalán ülő, hírhedten hárpia nagynénjének, özv. Kowászosné Lúdtalpy Mayorettának, ezzel a kiáltással: „Add tovább, szamár a végállomás!” Az újabb családi temetésre csak két hét múlva kerülhetett sor, mert a halottöltöztetőknek igen sok dolguk akadt. Hogy csak egyetlen kis problémácskát említsünk, nehezen tudtak zöldágra vergődni a zoknikkal. Mármint azzal a ténnyel, hogy ötvenkét halottnak, akik között három féllábú is akadt, hogy a csudába lehetett szüksége száztizenhárom fél pár zoknira?! Némiképp erőltetett magyarázatot legfeljebb az adhatott erre a rejtélyre, hogy a temetési szertartáson megjelent még élő családtagok száma huszonöt egész hat tizenharmad volt!
MÁSODIK FEJEZET
1985
(avagy: Egy kívülálló tűzeset) Amely rövid, de két részből áll; első részében akasztott emberrel, második részében pedig egy tűzesettel; közben újabb családtagokat ismerhetünk meg, egyelőre tisztázatlan rokonsági összefüggésben.
Tizenhárom év múlva Soma és Menyhért időközben összebékült gyermekei együtt ültek az „Éhen Halt Vendég” nevű étteremben, és élénken vitatkoztak egy kényes családi ügyről. - Hát én pedig azt mondom, hogy akkor az úgy is van!!! - jegyezte meg határozott asztalcsapkodás közben Krausz Kéklúdtalpy Bertalan, majd fenékig ürítve egy konyakos flaskát, az asztal alá hanyatlott. - Nem vagyok benne biztos! - válaszolt Kowász de Tox Ábel, három óra múlva, amikor magához tért a detoxikálóban. - Ma fél órát késtél, drágám. - mondta az egyik nővér, merő véletlenségből Ábel menyasszonya, majd pofon legyintette, és mivel épp letelt a munkaideje, haza ment. Ábel hosszan nézte a falon függő, márványberakásos ébenfa keretben pompázó festményt, egy múlt századi, duhajkodó kedvű nemesnek, a detoxikáló 13
alapítójának ajándékát, ami Szent Márkus Károlyt, az alkoholisták védőszentjét ábrázolta, majd megkérdezte az ügyeletes nővért, hogy ki is az a pasas a falon? - Melyik…hukk! Melyik a n…négy közül? Hikk! - kérdezte a nővér, kissé bizonytalanul támaszkodva a gyomormosotronikus berendezésre. - Mert az a kettő ott balra... hukk! Nem. Jobbra! Azok a vé... védőszentünk, ez a... hukk!...kettő pe...pedig Pö...Pöttömke Tó… hikk! dor, a segédműtős, aki azért kötötte hukk!...fel magát, mert nem bírja ezt a sz...sok részegeget. Hikk! Hukk! Huuukk!!! Öeeee..… Amíg az ápolónő megkönnyebbül, van időnk egy kis kitérőre, amelyre talán nem haragszik meg az Olvasó, mert már bizonyára nagyon fúrja az oldalát, hogy miért épp Márkus Károly az alkoholisták védőszentje. Meg aztán regényünk második fejezetéből amúgy is hátra van még egy oldal, hát ne legyen üres! Nos, Márkus Károly, a történelem hajnalán, körülbelül a hetvenes évek második felében, érdi lakos volt, és a közeli Tétényi fennsíkon korai gótikus stílusban épült Mechanikai Műveknek volt egyik tűzrendésze. A cégnél csak úgy hívták, hogy a „többszörös tűzoltó”, mert az általa eloltott tüzet rendszerint még mások is eloltották utána. Határozottan zömök, vállas egyéniségéből csak úgy áradt mindennemű alkoholos ital elpusztításának szándéka, és talán a beosztásából adódóan is, az emberek féltése, ezért igyekezett minden piát meginni, amit csak talált, nehogy az a borzasztó folyadék másoknak megárthasson. Történt azonban egyszer, hogy a Mozsárágyú Részleg alagsori raktárában, amelyet csak egy vékony deszkaajtó választott el a Pukkancs és Röppentyű részlegtől, „a hamutálnak papírkosárba ürítése következtében”() tűz ütött ki. Márkus Károlyt későn riasztották, és mire a helyszínre imbolygott, addigra az elharapódzott lángok már a vékony deszkaajtót nyaldosták. - Ha oda bemegy a tűz, akkor a gyár helyén jókora gombafelhő nő! - állapította meg magában hidegvérű tárgyilagossággal, és reflex-szerűen kapott az ajtófélfa mellé akasztott „Folyadékkal oltó” feliratú készülékhez. Ekkor azonban látomása támadt! Valamiféle transzcendens intuíció okozta-e, vagy csak a négy féldeci kisüsti után hígítónak bedobott, hat üveg sör kölcsönhatása, az már soha nem derül ki, de lelki szemei előtt megjelent a Szűzanya, és a tűzoltó készülék hiányzó plombájának helyére mutatva így szólt: „Ne tedd!” Márkus Károly nem volt vallásos, de most pár másodpercre mégis megtért az Anyaszentegyház kebelére, és elfogadta a szakmai intelmet. A tűzoltó készüléket a helyén hagyva, hősies mozdulattal lerántotta nadrágja cipzárját, és ősi tűzoltó rítus szerint eljárva, saját folyadékkal oltóját irányította a csapkodó lángokra! A gombafelhőből semmi se lett, viszont a plombátalan oltókészülékről később kiderült, hogy valaki, rejtélyes indítékkal, benzint töltött bele! Ezek után nyilván senki sem csodálkozik Márkus Károly Elvtársnak, a „Szocialista Munka Hőse” cím odaítélésén kívül a szentté avattatásán!!! () Részlet a tűzeset vizsgálati jegyzőkönyvéből.
14
HARMADIK FEJEZET
1985
(avagy: Elképesztő fejlemény) Amelyben két haláleset következik be, az első divathóbort miatt, a második pedig az első miatt, ráadásul a második áldozat egyben a negyedik fejezet amatőr írója
Huszonhat év telt el. Menyhért és Soma unokái a 70-es út Sóskúthoz vezető leágazásánál levő „Három Rabló” Vendégölőben a régi időkről beszélgettek. - Hát bizony! - mondta Kissé Nagy Aba - Akkor még más volt a közhangulat, de ma már…? Sokszor a ricinusból se tudok három korsónál többet meginni! - Az ám! - szólt Hófőző Kowászos Tas - néha már én is úgy érzem, hogy többé nem tudnám a nyakamig húzni a kalocsnimat! - Na ne! - kapacitálta a véletlenül jelen lévő ifjabb Brgnyrgykrswjszky Amálka Nem olyan öreg még, Tasli Bácsi, próbálja csak meg! - Nem sikeredhet minden. - jegyezte meg özv. Hófőző Kowászos Tasné, szül. idősb. Brgnyrgykrswjszky Amál másnap, a proszektúrán tett látogatása után, majd ásítani kezdett, miközben a negyedik emeleti ablakon kihajolva a lenyugvó napba nézett. Harmadik ásítását még megszokott módon kezdte, de hatalmas tüsszentéssel fejezte be. Ekkor azonban szájából kiesett a műfogsora és az első emeleti ablak párkányán álló muskátlik egyik hajtását kettéharapta. Három hét múlva, amikor Dr. Kompozytkencey Amalgám Ödön, nyugalmazott fogorvos hazatért az ideggondozóból első emeleti lakásába, és meglátta az elszáradt muskátlin virító protézist, pszichiátriai állapotában bizonyos megingást észlelt. Nem törődött vele különösebben, épp csak amikor egy óra múlva elindult hazulról, a faliórát tette az órazsebébe, némi erőlködés után, a zsebóráját meg a tűzhelyre főzni feltett levesbe, a húst pedig felakasztotta a falra, ketyegni. Egyébként semmi szokatlant nem érzett, maga is csodálkozott, miért ugrott a Dunába a Petőfi-hídról. Meglepődésében azt is elfelejtette, hogy nem tud úszni. Holttestét Esztergomnál fogták ki a vízből, de még akkor is a fejét csóválta. Foszladozó könyökével félrelökdöste a partra összesereglett szájtátiakat, hazaszaladt, és a nagy megrázkódtatás hatására a tudatalattijából előtüremkedett ihlete segítségével papírra vetette regényünk negyedik fejezetét, nem kis gondot akasztva le ezzel a vállamról. Még most is, amikor a végre nagy nehezen összetákolt regény teljes kéziratát átolvasom, könny szökne a szemembe a hálás meghatódottságtól, ha éppen vöröshagymát pucolnék. Amennyiben a Tisztelt Olvasó kíváncsi rá, hogy mit is írhatott, akkor legyen szíves, lapozzon egyet!
15
NEGYEDIK FEJEZET
1985
(avagy: Kaland a síneken)
„Ezennel figyelmeztetek mindenkit, aki ebbe a szövegbe beleolvas, hogy nem vagyok író! Ezért nem tudom a történteket olyan érzékletesen leírni, hogy az Olvasó filmszerűen peregni láthassa maga előtt. Bár olvastam némely írását a neves Pennus de Vitriollának, aki képes volt például egy méreg összetételét olyan átélhetően megfogalmazni, hogy az olvasók közül többen is súlyos rosszulléttel kerültek a kórház toxikológiai kezelőjébe, sőt: néhány haláleset is történt, de ez a stílus nem ragadt rám. Aztán meg az olvasottság nem azonos a tehetséggel, még ha gyakran annak is látszik, vagy legalábbis szeretnék egyesek, hogy annak látszódjék.” - Na most ez egy abszurd regény, vagy a mai magyar írók kritikája?!!! - Vajon ki a csuda kotyog már megint a dolgomba? - Ki lenne?! A lektor! Ezt a fejezetindítást át kell írni! Egy nagy ökörség az egész! Ilyet nem lehet kiadni!!! - Rendben van, Lektor Úr, megbeszélem, a dolgot a nyugalmazott doktorral, hogy gondolja át az egészet, méghozzá azonnal! Bízza csak rám! Viszontlátásra! „Történetem azzal kezdődött, hogy mentem az utcán. Ez persze nem olyan nagy dolog, már mással is megesett. Csakhogy én mankókkal mentem, és bal lábamon több kiló gipsszel. Hogyan törött el a lábam? Munkahelyi baleset volt. Akkor még dolgoztam a szakorvosi rendelőben, ahol a fogászat a sebészet mellett volt. Ahogy ballagtam a rendelőmbe, a sebészetre várakozó betegek közül az egyik elejtette a mankóját, ami pont a lábam elé esett, megbotlottam és ügyetlenebbül estem el a kelleténél. Sebész kollégám persze begipszelt, erre aztán hálálkodva mondtam neki, remélhetőleg minél előbb megfájdul a foga, hogy viszontkezelhessem! Nem volt a humoránál, mert azt válaszolta, kezeltem már eleget, és kitátva száját mutatta, hogy teljes alsó-felső fogsorú protézise van, amit viszont már nem velem csináltatott...” „Tehát bicegtem az utcán, és emiatt nem tudtam odarohanni, hogy segítsek, így csak tanúja lehettem a véletlenek hajmeresztő egybeesésének. Egy nagykockás inget viselő pocakos úr épp átkísért valakit a túloldalra. Hallottam, hogy a vak ember az út közepén azt mondja: „Köszi, de innen már ismerős vagyok!” Azzal kivonta könyökét a kockásingű kezéből és elbotozott. Az a pocakos alak csak állt ott középen, a villamos meg feléje gurult és valaki kikiabált az ablakán. - Hé! Ugorjon már félre! Elájult a vezető, nem tudjuk megállítani a kocsit! - Beszorult a cipőm a sínbe! - Lépjen ki abból a cipőből! - Nem tudok! Összecsomósodott a fűző! Dobjon ide valaki egy kést! ÁÁÁ!!! Ez a hátamba állt! - Menjen már onnan!!! Menjen már, hallja?!?!
16
- Hát kérem, fránya ember ennek a történetnek az írója! Hogy lehet ilyen reménytelen helyzetbe hozni egy szegény, szerencsétlen szereplőt?! Az a villamos olyan lassan jön, hogy elvérzek, mire elgázol! A kést nem érem el! Miért pont ezt kellett kitalálnia?! Nyilván nem jött ki különb ötlet abból a gyepes agyából!!!” (Nahát, ezt azért mégsem tűrhetem szó nélkül! Elnézést kérek a begipszelt lábbal bicegő nyugalmazott fogorvostól, hogy írásába beleszólok, de itt most engem személyes sértegetés ért!) - Nézze, Tisztelt Nagykockás Úr! Ön nincs tisztában a helyzettel! A cselekmény konfliktusait nem én találom ki, csak lejegyzem. Egy jól indított regényben az események maguktól zajlanak, a szereplők önálló életre kelnek, és az író akaratától függetlenül múlnak ki, ha sorsuk épp úgy hozza! - Ez magának jól van indítva?! Na ne csinálja már! Mindjárt az elején egy vízihulla! Förtelem! Meg a csáprágós gőték! Röhej! - Ha a rózsaujjú hajnal leírásával kezdeném, senki sem olvasná tovább! - De hát nem is olvasóknak írja ezt a sztorit, hanem saját szórakoztatására! Akkor meg minek ideologizálja meg?! - Lám csak, maga, a szereplő, többet tud rólam, mint én önről! Tartsa csak ehhez magát továbbra is, és másszon ki a csávából „Deus ex machina” nélkül! - Azért segíthetne egy kicsit! Végül is maga az alkotó, én meg csak a fejében kergetőző gondolatok teremtménye vagyok, semmi befolyásom a dolgokra! - Miből gondolja, hogy nekem van, és hogy nem vagyok én is valakinek a fejében? Hátha engem is csak ír valaki, aztán az illetőt esetleg kupán csapják egy sötét mellékutcában, és mindannyian mehetünk a bús feledésbe! Nézze kérem, amíg beszélgettünk, megállítottam a villamost, de elzsibbadt a kezem, kénytelen vagyok tovább engedni! - Uramisten, most segíts! - TESSÉK, GYERMEKEM!!! (Na, még csak ez hiányzott! Megszólalt az én „Alkotóm”, és a gondolati teremtményemmel társalog! Átbeszélnek rajtam, mint egy csövön. Rám itt nincs is semmi szükség, írtam ma már eleget, késő van, megyek aludni.) - NYAVALYÁT MÉSZ! ÍRSZ TOVÁBB! NOS, KI SZÓLÍTOTT? - Én, innen a sínekről. Rögtön elgázol a villamos, ha addigra el nem vérzek, és az ön teremtménye nem akar segíteni rajtam! - ÉN SEM TEHETEM! ISMERHETNÉD A SZÓLÁST: AZ ÉN TEREMTMÉNYEM TEREMTMÉNYE NEM AZ ÉN TEREMTMÉNYEM! - De én még élni szeretnék! Ki viszi vasárnaponként templomba tizenhárom törvénytelen gyermekem? - LEGYEN TEHÁT! ANNYIT SEGÍTHETEK, HOGY TEREMTETT VILÁGOMNAK EGYIK VÉLETLEN-PONTJÁN IGAZÍTOK EGY KICSIT, ÍGY A KÖNYV KÉT OLDALA SZEDÉSHIBA MIATT KIMARAD, EZÉRT A TE KATASZTRÓFÁD MÉGSEM FOG BEKÖVETKEZ-
17
18
19
nyogok miatt! Ezért kapta aztán azt a bizonyos bokánrúgást, aminek következményeképp Patamorgó Zöldkowászy Bendegúz nem tudta megszerezni a magánkereskedői engedélyt. - Így már minden világos! - válaszolta Köpzcös Dundella, a Szegfű utcai „Négycsöcs Vendéglő” társtulajdonosa, és mosolya olyan hirtelen szaladt a füléig, hogy útja végén lelökte a klipszeket. - Csakhogy végre megértette! - szólt Nyakbadagadt Bőrgörény Ottokár, majd elgondolkodva hozzátette: - Nem véletlenül mondogatták már a régi görögök is, hogy ha a csincsillát hibridizálod a kökörcsinnel, az eredmény ritkán lesz Kökörcsin Csilla! - Azért nem kell engem annyira butának néznie! - vágott vissza kissé sértődötten Köpczös Dundella, és magára kapta divatosan rövid ujjú viharkabátját, még csak azt sem hagyta, hogy Ottokár felsegítse rá, majd sebesen távozott, nagy erővel becsapva maga mögött a vészkijárati vasajtót. A polcról leesett néhány porcelánbögre, úszógumi és cintányér, egy üres karbidlámpa pedig felborult az éjjeliszekrényen. - Az esze vágna úgy, mint a huzat ebben a mosókonyhában! - bölcselkedett Ottokár, majd dobott néhány hasábbal az olajkályhába és újra a „Lepkepatkók” című könyvbe merült, a hatodik fejezetnél:
HATODIK FEJEZET
1985
(avagy: Az elhalasztott robbanás) Amelyből megtudhatjuk, hogy a család egyik tagja nem akármilyen műszerész, és röpke időre még egy közismert történelmi személyiség is színre lép! A fejezet szövegéből dramaturgiai okokból kihagytuk azt az epizódot, hogy az a bizonyos személy távozása közben táblát akasztott a labor falára azzal a szöveggel, hogy: „Mielőtt a forró vasalót lábadra ejtenéd, hálózati vezetékének csatlakozó dugóját a fali aljzatból ki kell húzni!!”
Ugyanazon idő alatt, amíg az ötödik fejezet elején leírt incidens lezajlott, és amely regényünk további eseményeit annyira döntően befolyásolja, hogy ismerete nélkül a hátralévő cselekmény belső összefüggései teljesen érthetetlenek lennének az olvasónak (javaslom, hogy máris olvassa el újra az ötödik fejezet elejét kétszer is, a lehető legnagyobb figyelemmel!); tehát ugyanazon idő alatt érdekes tevékenység zajlott az Alsózöldbivalycsiklandozófalvi Répakeltető- és Szotyolahámozógép Kísérleti Intézet (röviden RÉSZOKI) laborjában. - Robbantgatunk, robbantgatunk, az ablakot meg nem pucolja senki?! - szólt epéskedve Kowászos Zöld Zebulon, a főmérnök, idézve saját kedvenc főnöki dörgedelmét, és a laborba lépve becsapta maga mögött az ajtót. Néhány dossziét dobott az asztalra, ahonnan a technikusok épp az előző kísérlet során keletkezett törmeléket kotorták az odakészített tizenhárom kukába, némi köhögés közben, ugyanis a füst- és koromelszívó már megint elromlott és nem kapcsolódott be
20
automatikusan a finommechanikai műszer kipróbálásának kezdetét jelző „Figyelem! Start!!!” kiáltásra, amely a laborvezető részéről szokott elhangzani. - Hát az ultradorbézátorral hogy álltok? Működik már? - Próbálja ki, főnök! Zebulon odalépett a sarokban álló zömök készülékhez, és bekapcsolta. Halk hegedűszó hangzott fel, majd szép lassan átalakult szörnyű, hörghurutos krákogássá. Ekkor kigyulladt egy lámpa a berendezés elején, az oldalán meg kékes füst csapott ki és egy heves tüsszentés. - Már elnézést főnök, de nem egészen így kellene, mert kicsit átalakítottuk, hogy védjük a véletlen bekapcsolás ellen. Figyeljen csak, nagyon egyszerű! Először is be kell állítani a lehetetlenség-százalékot, itt ni! Amikor a mutató felkúszott a százasra, benyomjuk ezt a gombot, ez a szemdülledés-csillapító és túlfeszültségvisszacsatoló áramkörök kapcsolója. Így semmi sem akadályozhatja az erjedés gerjedését! Ezután itt, ezeken a fokozatkapcsolókon lehet beállítani a földrajzi koordinátákat, az adás, a vétel és a szerződéses adásvétel időpontját, a haszonkulcsot, a Hold állását, a fal mállását, a kecske ellését, a kígyó vedlését, a légnyomást, a vécéhúzó maximális gyorsulását, valamint az együtthatót, amely jelen esetben a bóbitás vöcsök szárnyfesztávolságának ötkilencede. Ez egyben a Hopi-féle sámánszöveg egy részét is idézte, szabad fordításban, csak a biztonság kedvéért, hogy tényleg működjön. Ha mindez megvan, akkor egy darab zöld gyurmából, de gitt is megfelel, formázni kell egy két és fél kilós ülő tehénszobrot. Sztálin-szobor is megfelel, a kísérletező személy vallásától függően. Hosszában kettévágása után az egyik feléből szabályos kockát kell gyúrni és kidobni az ablakon, a másik felét meg utána. Ha az utcáról méltatlankodó kiáltás hallatszik, akkor azonnal, ha nem, akkor tíz perc múlva ki kell nyitni a gázcsapot. A gázégő meggyújtása után itt ezt a fogantyút kell melegíteni hatvanöt másodpercig, és csak aztán szabad a realizációs áramkört bekapcsolni ezzel a fogantyúval. De csak egy pillanatra szabad megérinteni, mert különben a túlfeszültség lecsaphatja a biztosítékot, no meg az ember bőre is odaég. Jó, mi?! A laborvezető, Gőzkowászy Guidó, a fenti magyarázat közben el is végezte a felsorolt teendőket és bekapcsolta a készüléket. Elfojtott dörrenés rázta meg az épületet. A gép hátlapja hosszában kettéhasadt, és a résen, mint valami sűrű, fehér gáz, lassan kifolyt Bonaparte Napóleon, pipával a szájában. Kivette a pipát a szájából, és a meglepetéstől kimeredt szemek kereszttüzében kiverte belőle a dohányt egy tasakba, amit farmernadrágja hátsó zsebébe tett. Nekitámaszkodott a gázcsapnak és tovább szívta a pipába a levegőből összegyülemlő füstkarikákat. A helyiségben lévők szótlanul nézték, majd amikor másodszor is kiszórta az el nem égett dohányt, lassan rájöttek, hogy itt valami nagyon nem stimmel. - Hát persze! - kiáltotta Gőzkowászy Guidó - nem kapcsolódott be a zavarszűrő!
21
HETEDIK FEJEZET
1986
(avagy: Matat a Guta) Amelyben újabb két tragikus haláleset is történik, és ez, mint később kiderül, az egész család további sorsát alapvetően befolyásolja. Ennek ellenére senki ne próbálkozzon mind a négy végtagjára görkorcsolyát szerelve fára mászni szájharmonikázva, mert oldalszélben különösen veszélyes!
Miközben a RÉSZOKI laborjában az ultradorbézátor hiányzó zavarszűrője miatt méregbe gurult főmérnök becsapta maga mögött az ajtót (ezúttal kifelé menet), és a részleg dolgozói rögtönzött munkaértekezleten próbálták kitalálni, hogyan is történhetett a dolog (merthogy a kipróbálás előtt szerelték be a zavarszűrőt, csak épp nem vették észre, hogy Napóleon Elvtárs azt zsebre vágta, mielőtt előkúszott volna a téves megtestesülés után a készülékből), aközben ifj. Csőszusz-Kowászy Yeromos a kocsija körül szorgoskodott, a kastély udvarán. Letette a kannát a kocsi mellé, és a gumicsövet a tankba dugva megszívta a végét. Amikor elkapta a szájától, és a görbe benzinsugarat a kannába irányította, hatalmasat köpött és így szólt: - Hogy az a harmonikatipró takonyrapottyant rabsapkás kefeszőrhegyező szent Bendegúz suvasztaná meg! Ilyen borzasztó italt se találtak fel, amióta a hátsó lábain jár az ember! Legfeljebb a lúgkő a köptetőbb ennél, de annak legalább nincs ilyen pocsék mellékíze!!! PFÖEJ!!! Köpött még néhány nekikeseredettet, majd gyomrához kapva rekedtes „őőőő” hangot hallatott, ezt követően pedig gyomra tartalmát az aszfaltra helyezte, nagyság szerint szortírozva az egyes darabokat. Mindig is rendmániás volt. - Meddig piszmogsz még egyetlenem, hogy a tüzes rosseb aszalna zöldre!?! Ezt a kérdést Dyoptrya Stephánya vetette oda a kocsiból, felpillantva igen vastag szemüvege és egy félig meghorgolt pulóver mögül. Majd hozzátette: - Ha sokáig húzod az időt, mire elindulunk, kötök még két alsónadrágot, hat pár zoknit, négy hálósapkát, sőt: télikabátot muffal és síléccel, meg egy asztalterítőt a nagy ebédlőasztalra, tizenhárom személyest, és befejezem a mennyezetre szánt subaszőnyeget is! - Jó, jó, máris kész vagyok! - szólt Csőszusz-Kowászy Yeromos. Ezután minden benzint kiszívott a kocsi tartályából egy kannába, ledrótozta annak tetejét, ácsolt egy faládát, a kannát bele tette, a ládát kitömte frissen szedett pipacsszirommal, és méretre válogatott lapulevéllel, majd a fedelet rászögezte, a réseket kitöltötte sziloplaszttal, megvárta, amíg megköt, akkor a ládát mustár színűre festette, barna cirádákkal, selyempapírba csomagolta, és elvitte a postára, hogy feladja unokatestvére, Gőzkowászy Guidó részére. Ezután megreggelizett; bevakolta a házat; elkészítette az aljzatbetont, annak alapos megkötése után lerakosgatta a 2,5 x 7,5 cm-es mozaiklapokat az udvar mintegy 22
2197 m²- es területén; kiválogatta a cseresznyefa azon leveleit, amelyeknek egyik szélén 13 fogú csipkézettség volt; végül egy nagy virágládába ültette a szélkakast, jól megöntözte, majd amikor rügyezni kezdett, így szólt: - Már kész is vagyok, drágám! Odament a kocsihoz, kinyitotta ajtaját, a kizuhogó horgolt holmik tengerének aljáról előkotorta Stephánya csontvázát, elsiratta, azután megebédelt. Elgondolkodott a fentieken, és rájött, hogy nincs olyan író, aki az ő tempóját követni tudná, és képes lenne leírni életét anélkül, hogy kihagyna valamit. Bánatában megütötte a guta, így szerencsére a felvetett problémával nem igazán érdemes foglalkozni a továbbiakban, sőt nincs is mit írni róla. Az eddigiek is teljesen fölöslegesek voltak. 1.08 Lepkepatkók
NYOLCADIK FEJEZET
1989. 12. 01-31.
(avagy: Oda se neki!) (Lásd: „TARTALOMJEGYZÉK!)
1.08 Lepkepatkók
KILENCEDIK FEJEZET
1990-2005
(avagy: Váratlan látogatók) Amelyben újabb szereplők bukkannak fel, és a Család ősi kastélyáról is szó esik. Itt utalunk arra a régi maja szólásmondásra, hogy: „Ha bútoraidban perceg a szú, kisebb kocsival is költözködhetsz majd! Ha másodperceg is, akkor mielőtt a szekrényajtót kinyitod, tégy fel bukósisakot!”
Éppen pihentettem kezem, mert délelőtt beszorult az ujjam az írógép két billentyűje közé, amikor megláttam, hogy közeledik az úton Frászkowásszy Fakó Ferdinánd, családregényünk egyik mellékszereplője. Mivel nem lehet meg egy családregény családfa-rajz nélkül, amire eddig nem kerítettünk sort, gondoltam, itt az alkalom, hogy az egyik illetékestől tudakozódjam az ágasbogas család tagjai felől. Ferdinánd azonban, miután megszólítottam, közölte, hogy nem ismer, és idegenekkel nem szívesen elegyedik szóba kerítésen keresztül. Beinvitáltam hát szerény hajlékomba, ahol aztán néhány pohár kakaó mellett mulatozva elmesélt egyet-mást. Ebből a legérdekesebb az ősi Kowászoskastélyban tett látogatásának története, amelyet volt oly szíves, hogy le is gépelt helyettem, figyelembe véve bepólyált ujjamat. Íme a történet, ahogy saját szavaival elmesélte! „Egy egész, ködös őszi napon, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, egy különösen sivár tájdarabon; és mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a komor Kowászos kastély látkörében.” - Ejnye no, de ismerős valahonnan ez a szöveg! - Folytathatom? - Csak tessék!
23
„Az ódon falakat még a 790-es években alapozta meg idősb. Kowászos Zápfogú Zénó, aki társaságkerülő ember lévén, a kastélyában ritkán fogadott vendéget. Ennek fő oka erőteljes biológiai érdeklődése volt, és az, hogy a piócák és skorpiók tenyésztésével olyan jól elfoglalta magát, hogy nem is igen vágyott ezen érzelemdús állati lények társaságán kívül másra.” - Megvan! - Nofene! Mit fogott?! - Rájöttem, honnan ismerős az első három sor, amit leírt! Poe novellája kezdődik így, „Az Usher ház vége”, lazán követve Babits fordítását! - De ha állandóan közbeszól, nem tudok eleget tenni a kérésének, hogy leírjam a családi kastély történetének egyik különös epizódját! - Jó, jó, nem szólok közbe többet, csak egy igen érdekes kérdés merül fel itt, mégpedig az, hogy vajon plagizálásnak számít-e, ha nem maga az író koppintja egy közismert, nagynevű elődjének valamelyik írás-részletét, hanem az író által, a művében teremtett szereplők egyike, önhatalmúlag? - Talán nézzen utána Koestler-nél! „A teremtés”-ben annyi mindenről ír, lehet, hogy kitér erre az esetre is. Most viszont folytatnám, ha megengedi… „Tehát: Kowászos Zápfogú Zénó korához képest igen előre mutató kísérleteket végzett, hogy csak egyetlen példával illusztráljam, keresztezte két kedvenc állatát, és így született meg az azóta is legendás SKORPIÓCA! Tudományos munkálatait a környéken lakó barbár törzsek nem tartották nagyra, és népszerű hetilapjuknak, a Szőrmók Magazinnak küldött cikkeiért egy fitying honoráriumot nem fizettek, sőt, le se közölték azokat. Bánatában ősünk inni kezdett, és mulatozásai közben minden pénze elfogyott. Még a kastély legutolsó aranyveretű ajtaját is el kellett adnia, hogy visszaválthassa unokatestvérétől, Kowászos Böhönye Szanyszlótól az ital fejében nála elzálogosított aranykulcsot, amivel azt a bizonyos ajtót nyitni lehetett. Az ajtó által lezárt szobában volt ugyanis az arany-vésztartalék.” „Így aztán újfent vagyonos emberré vált, ezért összeszedte magát és felhagyott az alkoholizálással. Mindenét egy remeknek ígérkező vállalkozásba fektette: előszedte mechanikai ismereteit és megalkotta a hordozható fegyházat! A találmány szabadalmaztatása azonban elhúzódott, és közben egy japán cég piacra dobott egy hasonlót, csak éppen háromnormásat, sokkal csicsásabb, frontmetáll kivitelben, Dolby-Dutyi zajcsökkentővel és harmad akkora méretben, beépített reszelő-detektorral és univerzális szökésgátló elektronikával! Kowászos Zápfogú Zénót vád alá helyezték azzal az ürüggyel, hogy bizonyára ő adta el a liszenszet a japánoknak! Jellemző a korra, hogy hat hónapi börtön lett az ítélet! Akkor épp minden börtön tele volt, ezért ősünknek azt a fél évet a saját fejlesztésű hordozható fegyházában kellett volna letöltenie. Ekkor derült ki, hogy maga a szerkezet kiváló, de megfelelő hordozóeszköz nélkül mozdíthatatlan, és a fegyházhordozót Zénó még nem kísérletezte ki. Ezért jobb híján az 24
ítéletet saját dolgozószobájában hajtották végre, hogy a fegyházhordozó tervein dolgozhasson, aminek következtében az elítélt egészen otthonosan érezhette magát büntetése letöltése alatt.” „Kiszabadulása után első útja a fürdőszobamérleghez vezetett, mivel az a rögeszméje alakult ki, hogy az eltelt fél év alatt meghízott, és a dolog végére akart járni. A mérleg mutatója hangosat koppant a skálavégi 150 kilónál! Zénó megértette, hogy most már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy cingár feltaláló, és elfogadva a sors-kínálta lehetőséget, szakmát változtatott: útonálló lett. Egyesek szerint ugyan az útelálló lett volna a helyes kifejezés, de ez mit sem változtatott azon, hogy jól jövedelmezett neki, amit tovább növekvő súlya is bizonyított. Hiába gazdagodott meg azonban újra, halála oly rút volt, hogy elborzasztja még a legelvetemültebb gazembereket is! Egyik alkalommal, amikor nagy nehezen felkapaszkodott egy 13 (tizenhárom) centi magas sámlira, hogy a kamra felső polcáról leemelje aznapi utolsó, huszonhat literes kocsonyástálját, a sámli összetört alatta, ő lezuhant és palacsintává lapult!!! A korabeli krónikák szerint összegöngyölve is csak egy XXL-es méretű koporsóban tudták eltemetni, méghozzá a harmadikban, mert kettőnek kiszakadt az alja, amíg a sírgödörhöz cipelték. Mellesleg a koporsóvivőket is le kellett cserélni mindjárt az elején sokkal erősebbekre. Az a négy személy ugyanis, aki nagyot nyögve leemelte a ravatalról, abban a pillanatban egyszerre bekakilt, amely jelenség nem igazán fokozta a szertartás ünnepélyességét, mert a tekintélyes létszámú siratóasszony csapat ettől kezdve éktelenül hangos röhögő-kórusként, egymást támogatva és levegő után kapkodva kísérte utolsó utjára a megboldogultat.” „A kastély új tulajdonosa, Kowászos Böhönye Szanyszló, igen heves természetű ember volt. Betelepedése után kivágatta az épület körül vadul burjánzó mohaszőnyeget, és helyébe szerényen meghúzódó jegenye erdőt telepíttetett. Ezután a kastélyt lebonttatta, egészen az alapkőig, és életének hátralévő 78 évét egy ócska sátorban töltötte el, miközben posztmodernista szobrász hajlamait kiélve, a kastély egykori köveit szabályos gömb alakúra faragta, és hatszögű hálózat 13 méter hosszú szakaszainak találkozási pontjaiban helyezte el. Ez a huszonhat hektárra kiterjedő műalkotás máig is látható lenne a környéken, ha alig egy héttel Szanyszló halála után a közeli folyó különlegesen erős áradása el nem mossa.” „Ezután Szálkás-Kowászy Edömér vette át az uralmat a kastélyban, mert azt ismét felépítette i.sz.800. körül, egy januári kedd délután, néhány közelben zsákmányolt palló és gerenda segítségével. Edömér nem volt a nagy tettek embere, ezért haláláig megelégedett ezzel az építménnyel, nem úgy, mint fia, Csuszpájzkowászy Zöldesbarna Ubulka, aki már kamasz korában az egész bódét világos lilára festette át, neonzöld tigriscsíkokkal, valamivel érettebb korában pedig, úgy harminckilenc év múlva, néhány fekete pöttyel egészítette ki élete fő művét. Nem sokkal ezután elhalálozott, mert amikor fehér háromszögeket is fel akart meszelni az egyik falra, egy váratlan csuklástól torkára szaladt a korong-
25
ecset, és a mentőket nem sikerült időben kihívni, mert a szükséges mértékű térerőhöz azon a vidéken akkor még nem volt kiépítve az antennahálózat.” „Nem érdemes tovább részletezni a kastély lakóinak életét és bizarr tulajdonságait, valamint azt sem, hogy hányszor építették fel és rombolták le a századok során lassan korosodó falakat. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a kastély hosszú fennállása alatt valamennyi lakója lanyha semmittevésben, viszonylag megelégedetten és tökéletesen céltalanul élt. Ez alól talán csak ifj. Réztsók-Kowászy Azbeszt, vagy ahogy művésznevén jobban ismert: ReweschGörts Ottwumm, (becenevén: Wazulka) volt az egyetlen kivétel. Ő a kastély alapítójához hasonlóan biológiai érdeklődésű volt, és nem sokkal Amerika felfedezése után, többszörös hibridizációval létrehozta a szürkésbarna virágú rózsát és a máj nélküli, combtalan libát. A vidék akkori uralkodójától, Babagőz Agától, érdemei elismeréseképp kapott is egy csinos selyemzsinór-készletet, néhány ezüstözött lábnehezékkel. Halálát mégsem politikai befolyásoltság okozta, hanem piperkőc hajlama. Egy reggel, zuhanyozás után, pedikűr-előkészületek közben a lábára ejtett egy negyven kilós, bernáthegyi körömollót, amely ujjait levágva, szabadon eresztette testéből naiv, és bűnöktől még mentes, szinte áttetsző, és semmiképp sem az érdi lakótelep környéki csapokból folyó vízre emlékeztetően rozsdabarna színű lelkét! E lélek azóta a kastélyban bolyong.” - Most bezzeg nem szól közbe, hogy kicsit pihenhetnék az első két oldal leírásának fáradalmai után. - Épp kérdezni akartam, nem kér-e még egy pohárkával abból a kiváló évjáratú, jól kiérlelt, tejüzemi tasakos kakaóból? - Nem kérdezni kell, hanem idetenni a kezem ügyébe, minél folyamatosabban. - Már hozom is! … Illetve… bocs’ a vaklármáért, de most látom, hogy megittuk az utolsó tasakkal is. Van viszont jégbehűtött, citromos bodzaszörpöm, egy marmonkannányi! Hozhatom? - Nyugodtan, ha meg is issza a kakaó után! Az én gyomrom nem szereti az ilyen inkompatibilis vegyületeket túl gyorsan egymásra önteni. Akkor már inkább néhány szendviccsel vendégeljen meg! Az előbb hallottam egy nagy reccsenést; először nem tudtam, mi történt, de aztán kiderült, hogy rám tört az éhség. Remek megoldásnak találnék egy uzsonnaszünetet. - Kiváló ötlet! Azonnal hozok néhány szelet igazi, vagyis nem kávézaccal barnított, hanem teljes őrlésű lisztből sütött Graham-kenyeret! Mivel óhajtja, hogy megkenjem? Van a készletemben néhány tubusnyi pattogatott kukorica krém, fokhagymás uborkalekvár, „Nagymama módra” üvegben eltett vadmacskamáj-pástétom, pirított sárgadinnye- és banán-őrleménnyel ízesített nadragulya dzsem, továbbá kapros-burgonyás-vadgesztenyés-fagyöngybogyós vegyes gyümölcsíz. - Az igazi Graham-kenyér ellen, amit jobb helyeken házilag sütnek (mert a boltokban csak hamisgraham-et lehet kapni), nekem sincs kifogásom, de… - Vigyázzon, mit beszél, mert amit mond, az a reklámetika határát súrolja! 26
- Hát ez meg kinek a közbeszólása volt? Azt hittem, csak ketten vagyunk itt. - Na mit gondol? A lektor figyel oda állandóan minden apróságra. - Megmondom őszintén, kicsit elbóbiskoltam a kézirat fölött, mert ez egy eléggé unalmas rész, de most, hogy kajáról esett szó, nekem is beindult a gyomorsavam és az felébresztett. Szóval, mi is lesz a kenyérre kenve? - Épp azt szerettem volna mondani, mielőtt közbeszólt, hogy a kenyér oké, de az Író Úr által felsoroltak helyett szívesebben látnék, még szívesebben ennék is, valami egészségkímélőbb kenetet. Ám semmi kifogásom fokhagymás pirítóshoz mellékelt, frissen sült busaszeletek, vagy kirántott karfiolos, hasábburgonyás, párolt rizses köretű laskapörkölt ellen sem, ha ennek a regénynek az írója egyáltalán képes rá, hogy összeszedje magát egy kicsit, és azt fantáziálja ebbe a fejezetbe. - Na, akkor most én szólok közbe! - Mármint kicsoda?! - Ennek az egésznek az írója. - Lehetetlen! Az én vagyok, méghozzá elég nagy gondban, mert épp meg kellene vendégelnem a regény egyik szereplőjét, talán még a lektorát is, és egyáltalán nem vagyok háziasszony-szemléletmódú, ráadásul az éléstáram sincs eléggé feltöltve. - Majd csak megoldod valahogy, öregem! Mint az igazi írónak a regényben megjelenített alteregója, leszel szíves feltalálni magad! Annyi szó esett a kajáról, hogy nekem is megjött az étvágyam, ezért most magatokra hagylak egy időre, amíg harapok valamit. Aztán a következő fejezetnél folytattatom az írást Frászkowásszy Úrral, és jól meg fogja bánni a sértő megjegyzéseit, mert majd saját bőrén tapasztalhatja, hogy miket leszek képes összefantáziálni! Addig is jó étvágyat a társaságnak! 1.08 Lepkepatkók
TIZEDIK FEJEZET
2005-2006
(avagy: Egy kis eszmecsere) Amelyben a családfa részletes felépítését és szerkezetét szerette volna ismertetni az író, de mielőtt az Olvasó gyorsan félretenné a könyvet, nem árt tudnia, hogy a klasszikus családregények eme nélkülözhetetlennek tartott kellékénél sokkal rosszabb is történhet!
- Emeljük bögrénket mindannyiunk egészségére! - Egészségünkre! - Egészségünkre! - Hát az urak meg mi a csudát isznak?! - Nem sok közöd van hozzá, miután itt hagytál a pácban két vendéggel, csak hogy nyugodtan kitömhesd a bendődet! Egyébként tejbegrízt. Kissé híg lett, ezért nem tányérban szolgáltam fel, hanem bögrében. - De hiszen így is kiváló!!! Remekül megy tőle az eszmecsere! Nem igaz, Frászkowásszy Úr?
27
- Úgy bizony, Lektor Úr! Utoljára talán baba koromban mulattam ilyen jól, kár, hogy az Igazi Író Úr szükségszerűen kimaradt belőle! Kaphatnék még egy bögrével a Regénybeli Író Úrtól? - Nem gondoltam volna, hogy a második adag is ilyen gyorsan elfogy, de mindjárt főzök egy újabb tripla adaggal! Te meg ülj le, ha már szíveskedtél idetolni a képed, és vedd át a helyem a vitában, amíg a konyhában ügyködök! - Aztán miről folyt éppen a szó? - Azt el nem tudja képzelni! - Ugyan, ezt nem mondhatja komolyan! - Már miért nem? Ha egy író így magára hagyja szereplőit, akiket az átlagnál magasabb IQ- val látott el, és ráadásul egy érdekes szituációba bonyolítja bele őket, akkor ne csodálkozzon, ha veszik a lapot, és megvitatnak néhány, nem éppen publikus dolgot! Jobb is, hogy nem volt itt, legalább nem kerül bele a regényébe az eszmecserénk. - De hát miről…? - Ha megtudná, kénytelen lenne a regény cselekményét úgy folytatni, hogy végül a rendőrség letartóztasson minket közveszélyes tömegizgatásért! - Ne haragudjon, Frászkowásszy Úr, hogy átveszem a szót, de annyit azért elárulhatunk, hogy a kenyér-ügyből indult a vita, meg a reklámetikából. - Na igen, mert hogy szerintem nem vagyunk a tévében, ahol hovatovább már az is díjköteles reklámnak minősül, ha valaki bemutatkozik! Erre aztán a Lektor Úr azt mondta, hogy a konkurens termékek cikizése ütközik a reklámetikába. Na de, kérdem én, hol konkurense a házi sütésű Graham-kenyérnek a nagyüzemi?! Sehol! És ezt mindenki tudja! - Ezért mondtam, Frászkowásszy Úr, hogy a téma nem publikus, akárcsak az, ami épp most, a választási kampánnyal egyidejűleg derült ki, hogy a kommunizmus idején az egyik… - Na de Lektor Úr! Miféle kommunizmus?! Semmi köze nem volt annak az időszaknak az igazi kommunizmushoz, ahogy azt Lenin Úr elképzelte! Csak mostanában divatos úgy nevezni a laikusok és a történelem önszabályzó folyamataihoz semmit sem értők körében! Mondjon egyetlen olyan… - Nagyon is jól tudom, melyek voltak Lenin Úr eredeti elképzelései, kedves Frászkowásszy Úr, ugyanis módomban állt tanulmányozni a kéziratait! Mit gondol, miért zártak ki a pártból?! Mert azt mertem mondani az „elvtársaknak”, hogy jobb lenne, ha átgondol… - Kérem, Uraim, ez egy politikamentes regény! Ha Önök ilyesmiről vitáznak, azt úgysem írom meg! Ha a Kedves Olvasónak van egy kis fantáziája, majd megpróbálhatja kitalálni, miről esett szó, de ahhoz nekem semmi közöm! - Ugyan már! Manapság nem létezik politikamentesség! Akinek van annyi bátorsága, hogy olvasóközönség elé meri tárni, amit ír, akármekkora marhaságot is (mint amilyen például EZ), annak ahhoz is legyen bátorsága, hogy színt vall, és kimondja a véleményét! - De legalábbis a gondolatait! Nem igaz, Lektor Úr? 28
- Maradjunk csak a bátorságnál, Frászkowásszy Úr! Például úgy, hogy az Író Úr el meri-e árulni nekünk, így az olvasók füle hallatára (elnézést a képzavaros fogalmazásért!), melyik párt emberére fog szavazni? - Abból nem csinálok titkot: ha lehetne, a Realista Pártra szavaznék! - De hát olyan nincs is! - Látják, épp ez a baj… - Ne tréfáljon, kérem! - Még ilyet! - Eszemben sincs tréfálni. Egyik párt szemléletmódja sem realista, mindegyik csak a többitől igyekszik elhatárolódni; ezáltal egyoldalú szempontok egzaltáltsága jellemzi hirdetett programjukat, választási kampányukat, plakátpocsékoló akciójukat és minden kisebb-nagyobb trükkjüket is, amivel az általuk konkurensnek tekintett pártokat lejáratni igyekeznek. Az ország és az emberek igazi érdekeit szolgáló összefogás helyett! - Éljen! Éljen! Ez nagyon szép, elcsépelt duma volt! - Lenne legalább valamilyen konkrét javaslata is esetleg? - Arra adnám legszívesebben voksomat, aki el tudná intézni, hogy a plakátozás és az ezerféle szórólap, meg az egész kampányolás betiltásával, mindezek helyett egyetlen egy brosúra készüljön és az jusson el az összes háztartásba. Egységes szempontok szerint ismertesse valamennyi párt célkitűzéseit és ígéreteit, ha lehet, valamilyen táblázatos formában, méghozzá úgy, hogy a választóknak ne személyekre, hanem a célkitűzésekre és a konkrét ígéretekre lehessen voksolni! Mellesleg a brosúra lehetne mindjárt szavazólap is, menten komolyabban vennék az emberek! Aztán ennek megfelelően alakuljanak teendői a területi képviselőknek, akik közül csak az végezhetné, méghozzá kizárólag főállásban, ezt a tevékenységet, aki egy évig vállalná minimálbérért! És utána, évenként lehessen pontozni, sőt osztályozni a célok és ígéretek realizálását, amolyan segédválasztásokon, hogy az országgyűlés a döntéseit ezeknek a visszajelzéseknek megfelelően hozhassa. A képviselők meg annak arányában kapjanak jutalékot, amilyen mértékben hozzájárultak az év folyamán az ország és az emberek gazdagodásához!!! Senkit sem érdekelne, mekkora összegre rúgna az a jutalék, csak dolgozzon meg érte mindenki, aki politikával foglalkozik! Mindez tizedannyi szervezőmunkába, fáradozásba és pénzbe kerülne, mint a mostani választási rendszer, és sokkal hatásosabb lenne a lakosság és az egész ország jövője szempontjából. Mellesleg ennek kitalálásabevezetése az Országos Választási Bizottság Fejlesztési Részlegének gondja kellene, hogy legyen, amelynek szerencsére nem vagyok tagja, ezért inkább nem is mondtam semmit!!! - Halvaszületett ötlet! - Sci-fi-be illő! Komoly író ilyen javaslattal nem állhat a nyilvánosság elé! - Mondtam valaha is, hogy… - Vita lezárva, kész az új adag tejbegríz! Hoztam neked is egy nagy bögrével. Aztán ha magadba töltötted, leszel szíves, tovább írni a regényt, és békén hagyni 29
minket? Frászkowásszy Úr még nem fejezte be a Család ősi kastélyában tett látogatásának elmesélését! 1.08 Lepkepatkók
TIZENEGYEDIK FEJEZET
1985-2005
(avagy: Ősi titkok) Amelyben a család egyik oldalági tagja, csak hogy segíthessen tisztázni bizonyos dolgokat a Kowászos kastéllyal kapcsolatban, váratlan kalandokba keveredik, melyeket a szokatlan nehézségek és akadályok ellenére, utólag még papírra is vet, jelentősen megnövelve ezzel a regény eredetileg sokkal elviselhetőbb rövidségűre tervezett terjedelmét.
I. Előjelek A Kowászos kastély kísértetének hírét már gyerekkoromban hallottam, és azóta izgatja amúgy sem nyugodt fantáziámat. Pár évvel ezelőtt, ahogy azt ennek a regénynek a kilencedik fejezete elején már elkezdtem mesélni, egy átutazás során alkalmam volt meglátogatni a kastélyt. Elhatároztam, hogy rászánok egy éjszakát a legendás szellemjárás megfigyelésére. A kapuban egy portásféle öreg fogadott, aki elkalauzolt a teljesen lakatlan épület hálószobái felé, majd miután felvilágosított a legszükségesebb berendezések holléte felől, távozóban odavetette, hogy a nagyteremben lévő videoprojektor távkapcsolójával nem sokra megyek, mert tegnap éjjel az egyik kísértet elcsente belőle az elemet! „Az egyik kísértet”? Hát több is van?! Sebaj, annál jobb! - A kapu kulcsát pedig - tette hozzá - ha reggel útnak indul, legyen szíves eldugni a porta kisablakában lévő virágcserépbe, mert én csak délre jövök. - Nem lesz senki más a kastélyban? - kérdeztem. - Nincs olyan a környéken, aki itt töltene egy éjszakát, csak a magafajta turisták. Ámbár inkább családostól vagy csoportosan jönnek, magányos vendégről csak kettőről tudok az utóbbi száztizenhárom év alatt. - És túlélték az éjszakát? - firtattam, egy csipetnyi iróniával. - Nem. - válaszolt az öreg, erősen a szemembe nézve, mintha elbátortalanítani akart volna a maradástól. - Mi történt velük?! - A régebbit, még a múlt század végén, sosem látták többet. A másikat, úgy hatvan éve, megtalálták holtan az alagsorban, de csak deréktől felfelé. Önnek azt tanácsolom, bármit is hall éjfél után, ne törődjön vele, aludjon tovább, mintha semmi sem történt volna, és akkor talán megéri a reggelt. Éjfél előtt nyugodtan sétálhat bármerre az épületben, de az alagsorba jobb, ha nem megy le. Az egy hamis hely.
30
- Már megbocsásson, de a megbízhatatlan ebekre mondják, hogy hamis. Hogy lehet hamis egy hely? - Csak úgy. Én semmi pénzért nem mennék oda le. Na, kellemes borzongást! mondta az öreg és magára terítve egy régimódi, csaknem földig érő fekete köpenyt, felém biccentett egyet, majd igen mély tónusú, alvadt vérre emlékeztető színű kalapját is föltette, aztán távozott. A hatalmas kapu zengve csapódott be mögötte. Az éjféli órát nem vártam meddő tétlenséggel. Kutató utam során megállapítottam, hogy az épület termei bár elhagyatottak, egyáltalán nem takarítatlanok, még a szekrények tetejéről is rendszeresen törlik a port! „Talán unják magukat a kísértetek?” - kérdeztem magamban, és tovább szemlélődtem. Láttam is néhány érdekes dolgot. Kinyithatatlan, vasveretes, nagyon régi ládákat; hátborzongató jelenetekkel meghímzett szőnyegeket; bizarr szörnyeket mintázó gyertyatartókat és falikarokat; a félhomályos termek falán nehezen felismerhető, szokatlan stílusirányzatot követő festményeket. Még az igen magas szobák mennyezetét is különös tájakat és elképesztő lényeket ábrázoló freskók díszítették. És mintha mindez nem lett volna elég, észrevettem, hogy a hálószobámnak kijelölt, mellesleg tizenhármas számú helyiség padlóján, a szőnyeg alatt, jókora csapóajtó van, az ajtó alatt mély üreg, félig töltve réges-régi emberi csontokkal és koponyákkal. Gyorsan visszacsaptam az ajtót, és rágöngyölítettem az igen nehéz, vastag szőnyeget: minek firtassam azt, ami nem rám tartozik? Amikor a szúrágta, és valamennyi fém alkatrészében erősen korrodált falióra elnyekeregte a tízet, lefekvéshez készülődve meggyújtottam a szoba két hatalmas gyertyáját, melyek embermagas tartójukon az ágytámla két széle mellett álltak. Tartottam tőle, hogy a nyirkos levegőben használhatatlanná válik a gyertyatartók mellé tett gyufa, ezért biztos, ami biztos, egy jó fényerejű zseblámpát is kézközelbe helyeztem. A szél egyre erősödött, ezért szorosan becsuktam a csaknem mennyezetig érő ablakokat, mert zörgésük baljós aláfestést adott várakozásomhoz. Lefeküdtem, és az ablakkeret-hézagokon beszivárgó légmozgástól enyhén lengedező gyertyalángok fénye mellett olvasni kezdtem. A könyv, amit erre az útra magammal hoztam, a „Lopakodó árnyak”, nem igazán tudott ezen a késői órán lekötni. A hosszadalmas utazás fáradtsága erőt vett rajtam, le-lecsukódott szemem. Inkább félretettem a könyvet, és a gyertyákat kioltva, nyakamig húztam a takarót. Szinte azonnal elaludtam, ami csak azért említésre méltó, mert még sohasem töltöttem az éjszakát kísértetjárta kastélyban, így a megszokás okozta unalom aligha segíthette álmomat. Éjféltájban szörnyű zörejre ébredtem! Vadul sivító szél csapta ki az ablakokat, a folyosón valamelyik be is törhetett, hallottam a lezuhanó üvegdarabok hangos csörömpölését. Nemigen akaródzott a már jól bemelegített ágytól megválni, egy idő után mégis inkább ablakcsukóba indultam, mert a szélrohamok 31
zajától nem sikerült újra elaludnom. Fogtam a zseblámpát, papucsba bújtam, magamra kanyarítottam hálóköntösöm, és először is bezártam a szoba ablakait, aztán kimentem a folyosóra. Különös kép fogadott: egyetlen ablak sem volt nyitva, sem betörve! Talán csak álmodtam a csörömpölést? A szél sivításának forrását nem sikerült megtalálnom, mert hiába mentem a hang irányába, az folyton változtatta helyét és erősségét. „Kopogó szellemről már hallottam, de sivítóról még nem” – morfondíroztam, enyhén dideregve a folyosó hűvösétől. Leginkább a lábaim fáztak, mert szobapapucsom vékony talpán a folyosó kövének hidege szinte átsütött. A hol erősödő, hol gyengülő, szélzúgásra emlékeztető hang mintha a folyosó távolabbi vége felé húzódott volna. Gondoltam, ha már aludni nem lehet, elsétálok arrafelé, este amúgy sem derítettem fel a kastélynak azt a szárnyát. II. Az öreg A folyosónak ezen a szakaszán is jókora képek lógtak a falon, némelyik feltűnően vastag, sőt robusztus keretben. Zseblámpám fénye túl kevés volt ahhoz, hogy felismerhessem, mit ábrázolnak az évszázadok során szinte feketévé vált festmények. Többségük nem a régi kastélyokban szokásos arcvagy tájkép lehetett, hanem valamiféle geometrikus szerkezet vázlata. Hosszú sorukat csak néhol szakította meg egy-egy igen magas ablak a folyosó bal oldalán, és az ablakokkal szemben falmélyedésbe süllyesztett, bezárt ajtó. Igencsak fáztam, de mindenképp szerettem volna az épület végéig eljutni. A különös hang egyre határozottabban abból az irányból jött, és egyre kevésbé hasonlított szélsüvöltésre. Inkább valamilyen elektromos kéziszerszámra kezdett emlékeztetni, amelynek hangját a visszhangos folyosó eltorzította. A keresztfallal lezárt vége előtt nem sokkal, a folyosó jobb oldalán széles benyíló tárult elém, három ajtóval és egy hatalmas festménnyel, amelyet a többitől eltérően vastag üveglap borított. Legalábbis korábban, mert pillanatnyilag a kőpadlón hevert, szilánkokká törve. Lehet, hogy mégiscsak ennek a zaja ébresztett fel, a hosszú, és enyhén törtvonalú folyosó sajátságos akusztikája által hálószobám ajtajára fókuszálva. A kép nem volt annyira sötét, mint az eddigiek, és különféle méretű háromszögekből szerkesztett kompozíciót ábrázolt, valamiféle olajtechnikával gondosan kidolgozott részletekkel. Festője trigonometria-mániás lehetett. Óvatosan átlépve az üvegtörmeléket, lenyomtam az első ajtó kilincsét. Nem volt bezárva, de mögötte csak egy alig méter mély fülke volt, ahonnan nem vezetett sehová sem út. Az ajtó mögötti falon szintén egy jókora festmény, az évszázadok korától még kevésbé megviselve. A rajta levő ábra első ránézésre teljesen azonos volt a törött üvegűével. A második ajtó szintén nyitható volt, ugyanolyan fülkével és ugyanazzal a képpel. A harmadik ajtó mögül azonban, amint nyitni kezdtem, fény villant elő. Gyorsan visszacsuktam, hogy legyen két másodpercem felkészülni bármire, ami odabenn fogadhat, aztán beléptem.
32
Csak egy pillantás kellett balra, hogy tudomásul vegyem: az ajtó melletti falra a másik háromhoz hasonló kép van felerősítve, figyelmemet máris a szemközti fal helyén egy széthúzott harmonikaajtó vonta magára és a mögötte levő, fényesen kivilágított helyiség. Valamiféle műhely, vagy laboratórium lehetett, a benne lévő gépek, szerkezetek, állványokra szerelt készülékek, asztalokon heverő műszerek és szerszámok alapján ítélve. Alig volt nagyobb, mint a hálószobám, de a berendezés sokrétűsége azt sugallta, hogy itt szinte bármiféle kutatómunkát, kísérletet, megfigyelést vagy barkácsolást el lehet végezni. A szoba közepén fogorvosi szék terpeszkedett, benne egy emberi csontváz, melynek koponyáját eltakarta egy föléje hajló, fakóbarna kezeslábasos alak. Nem hittem a szememnek, önkéntelenül közelebb léptem, és így már jól látszott, hogy az illető a csontváz bal alsó négyes fogát fúrja éppen. A meghökkenéstől nekitámaszkodtam az egyik állványnak, amelyről leesett egy lombik és hangos pukkanással tört darabokra, szertefröccsentve zöldesbarna tartalmát. A köpenyes személy hirtelen felém fordult, és ettől a meghökkenésem döbbenetté változott: nem volt más, mint az öreg, aki este beengedett a kastélyba! - Na persze! - mondta - Ki más lehetne, mint a magányos vendég? Lehetőleg ne lépjen bele, szétmarja a papucsát. Szerencsére csak egy lefutott kísérlet anyagát lökte le. Takarítóeszközök amott a sarokban, ha lenne szíves; addig ezt itt befejezem, aztán majd társalgunk. Jó negyed óra múlva ott ültünk a fogorvosi szék mellett kétoldalt még épp elférő apró, zöld fotelokban. Pár pillanatig azt latolgattam, vajon melyik a kevésbé ellenszenves lehetőség: így, a csontváz mellett ülve, vagy ha nem lenne az öreg és én közöttem hajdani sorstársunk kalciumban dús maradéka? Aztán úgy döntöttem, így a jobb. Nem tudtam elűzni a gondolatot, hogy a vénember valamilyen nagyon sötét dologgal foglalkozik itt, a világtól elrejtőzve. - Nem tudott aludni? - kérdezte, amint leültünk. - De igen, nagyon is jól aludtam, amíg fel nem vert a csörömpölés. - Miféle csörömpölés?! - meredt rám, szinte ijedten. - Összetört az egyik festmény védőüvege, kint az alkóvban. - Melyiké?! - kiáltotta, és felugrott a fotelből. Kiszaladt, hogy megnézze, de pár másodperc múlva már jött is vissza, kissé elsápadva. - Megint ugyanaz. Mindig ugyanaz. Tíz éve már kilencedszer! - dünnyögte és visszaült a fotelba. - És az sok? - kérdeztem. Kezdett helyreállni szokásos ironikus hangulatom a labor kellemes melegében. - Önnek fogalma sincs, miről van itt szó! - kiáltotta, kimeredt szemekkel rám tekintve, majd halkabban hozzátette, szomorkásan lehajtott fejjel: - Sajnos, nekem sincs… Ekkor vettem csak észre, hogy valami nem stimmel az öreggel. Hiányzott a jobb fülcimpája! Meg mertem volna esküdni rá, hogy este még teljesen ép volt 33
mindkét füle. És a haja sem volt ennyire ősz. Most, így alaposabban szemügyre véve, amint maga elé meredt és gondjaiba merült, az volt a benyomásom, hogy jó tíz évvel öregebb, mint amikor először láttam. Lehetséges lenne, hogy…? - Mindig Ön fogadja az érkező vendégeket? - kérdeztem. - Kiket? - nézett rám, egy pillanatig tanácstalanul, aztán észbe kapva így folytatta: - Á, dehogy! Összetéveszt az öcsémmel. Ja, már rájött?! Nos, ő bizony még sohasem maradt ebben az épületben, de még a kerítésen belül sem, az egész birtokon sem, napnyugta után! Fél a kísértetektől… - Ezek szerint Ön nem. - Ostoba mendemonda az egész! A környéken sokan elhiszik, na és persze a turista-forgalomnak jót tesz. Ezért aztán a nyilvánosság előtt én sem cáfolom ilyen határozottan, inkább rejtélyesen mosolygok. Ön azonban, mint a családunk tagja, még ha eléggé oldalági is, nem baj, ha tudja az igazságot. - Honnan tudja, hogy ki vagyok? - kérdeztem kicsit meglepődve. - A vendégkönyvből! A recepción beírta a nevét, címét, ahogy illik! - Na de mikor nézte meg? - Nem sokkal azután, hogy az öcsém eliszkolt innen, nehogy ráesteledjék. Napnyugta után, mielőtt elkezdenék itt dolgozni, mindig szétnézek az épületben és a kertben, hogy minden rendben van-e, ellenőrzöm a rejtett kamerákat, mikrofonokat, hangszórókat, szenzorokat, projektorokat… - Miket? Tán csak nem…? - Már dehogynem. Valahogy fenn kell tartani a legendát, vagyis… néha produkálni kell valami kísértet-szerűt. De arra is vigyázni kell, hogy a túlságosan kutató hajlamú egyedek, főleg az újságírók be ne lopakodjanak a kerítésen éjszaka. Lehetőleg a környezetvédők se… - Ővelük meg mi lehet a probléma? - Nézze csak…, vagyis inkább… nézd csak, kedves rokon… ugye, tegeződhetünk? Én vagyok a vénebb, ha megengeded… Remek! Alkalomadtán majd iszunk is rá, de most inkább felhívom figyelmedet valamire! Amióta ez a kastély fennáll, az itt élő őseink közül minden második-harmadik valamiféle kutatómunkát végzett. Főleg kémiait vagy biológiait. Némelyiknek a következményei máig se múltak el nyomtalanul. No mármost, amíg mindez itt marad a falakon belül, de legalább is kerítésen belül, addig nincs nagy baj… - …de nem lenne előnyös kiszivárgásuk, mert azt alaposabb vizsgálat követné, mint a két magányos vendég esetét annak idején? - Hát…, igen, ilyesmiről van szó. De mondd csak, mindenképp tovább kell utaznod holnap reggel? Annyira fontos ügyben várnak valahol? Megint felrémlett valamiféle bizalmatlanság az öreg iránt, úgy éreztem, jobb, ha nem adom ki magam teljesen. - Maradnék tovább is szívesen, mert tetszik ez a hely. A környék, meg ez az ősrégi épület, aminek titkai nagyon is érdekelnének. Sajnos, nem egészen rajtam múlik az, ami miatt mennem kell.
34
- Kár. Lenne itt egy-két dolog, amiben segíthetnél. Egymagam kevés vagyok hozzá, idegent meg nem akarok belevonni. - Voltaképp miket művelsz itt? Látom, jól berendezkedtél, de nem tudom elképzelni, hogy miféle kutatásra. Például miért farigcsálod ennek a csontváznak a fogait? - Á, az semmiség, egy újfajta fúrót próbáltam ki. Ne hidd, hogy valamiféle őrült magántudós vagyok egy horrorfilmből! Állami cégnek dolgozok, csak épp olyan témán, ami itthon is folytatható. Annyi év után megillet ez a kedvezmény, különben se szeretek naponta utazni oda-vissza. Az eredményeket meg a Neten is beküldhetem a munkatársaknak, ellenőrzésre…, de nem ez az érdekes. Így legalább marad időm ennek az épületnek a „titkai”- ra is, ahogy mondtad. Bár nem is annyira „titkok” ezek, mint gondolnád, hanem sokkal inkább… Ekkor azonban szaggatott sípolás szólalt meg, de olyan halkan, mintha valamiféle dobozból szűrődne ki. Az öreg csettintett egyet az ujjaival, és ezután olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam, sőt úgy rám tört a frász, hogy egy pillanat alatt felpattanva a kényelmes fotelből, és átugorva egy műszerekkel zsúfolt alacsony állványt, az ajtónál termettem. A csontváz, ami eddig közönyösen hevert a fogorvosi székben, gyors mozdulattal felállt, és odalépdelt egy keskeny fal-szakaszhoz, amelyet nem fedett polc. Lassítás nélkül nekiment a falnak, azt hittem, szétzúzódik rajta, de nem, mert a fal egy ajtó méretű darabja villámgyorsan félretolódott, és a csontváz eltűnt a nyílásban. Az öreg pedig utána, közben felém intett, hogy kövessem. A szívem még mindig csaknem kiugrott a torkomból, de kezdtem gyanítani, hogy mindennek meglesz a természetes magyarázata, és a kíváncsiság felül kerekedett az ijedtségen. Átléptem a nyíláson, és egy kijelzőkkel, kapcsolókkal és képernyőkkel zsúfolt, tévé-stúdióra, vagy inkább űrhajó-irányítóközpontra emlékeztető helyiségben találtam magam! A csontváz csaknem egy élő ember mozdulataival ült le a kezelőpult elé, és bekapcsolt valamit. Az öreg a fotelja mögé állva figyelte, mit csinál. Méteres szélességű képmező világosodott ki a műszerfal közepén, mellette kétoldalt egyegy másik. A középsőben megjelent a kastély mögötti kőkerítés egyik részének térhatású képe, az infravörös kamerák hamis színeivel. A csontváz jobb kezét előre nyújtotta, egészen a képmezőig, és mutató ujjával hívogató mozdulatot tett, amitől a kép közepe kinagyítódott. A kőfal tetejére mellső lábaival felágaskodva, jól megtermett szarvas legelte egy öreg fenyőfa lehajló ágait. A csontváz bal mutató ujjával a képmezőbe nyúlt, kört rajzolt az állat feje körül, majd mindkét kezével kiemelve a kép bejelölt részének másolatát, áttette a jobb oldali, eddig üres képtérbe. A középső képernyőn a szarvas mit sem sejtve rángatta-rágta tovább az ágat. A jobb oldali képmezőben beindult a keresőprogram. A képek olyan gyorsan váltakoztak, hogy lehetetlen volt követni, és nem telt el több két és fél másodpercnél, máris 35
megjelent az állat posztere, feltűntetve minden fontos sajátosságát. A csontváz matatott valamit a kép szélén, ekkor előtűntek a különféle nagyragadozók képei, majd felváltva villódzni kezdtek. Az volt a benyomásom, hogy a számítógép nem tud dönteni, ezért a véletlengenerátorra bízza. Végül egy tigriscsíkos, polipszerűen hosszú és tekergő lábú, de oroszlán fejű képet merevített ki. „Ejha gondoltam- kreativitásból jeles!” A csontváz két mutatóujja közé fogva, átemelte a térhatású képet a bal oldali képmezőbe, majd bal kezével hessentő mozdulatot tett. A középső képernyőn jól látható volt, amint a kreált fenevad megjelenik a gyanútlanul rágcsáló szarvas előtt, a fák ágai közé rejtett projektorok jóvoltából. Az állat ijedelme leírhatatlan volt, bár nem láthattuk hosszasan. Egy pillanat alatt eltűnt, csak patáinak gyors dobogása hallatszott a hangszórón keresztül egyre halkabban, és a bozótosban távolodó csörtetése. Az öreg elégedetten veregette meg a csontváz lapockáját, mire az kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és mozdulatlanná vált. III. Festmények - Szóval így készülnek a legendák mostanában. - jegyeztem meg, amikor újra helyet foglaltunk a labor két foteljében. - A célszerűt a hasznossal! - mondta az öreg, majd kis ideig elgondolkodva hallgatott. Aztán beszélni kezdett. - Figyelj csak, nem véletlenül mondtam, hogy maradhatnál. Van itt valami egészen komoly dolog is. Ez mind csak játékszer - körbe intett a laborban, meg a műszerszoba felé - de egész más, ami odalent van. Ez a kastély, biztosra veszem, hogy nem véletlenül épült pont ide. Legelső ősünk tudott valamit! Valami egészen elképesztő és félelmetes dolgot, amelyről nekem csak halvány sejtelmeim vannak, de egyedül nem vagyok képes utánajárni. És… félek is. Megmondom őszintén, hogy félek! Nemcsak attól, ami velem történhet, hanem attól is…, sőt, főleg attól, ami kiszabadulhat, ha nem vagyok eléggé ügyes és körültekintő. Lehet, ketten is kevesen lennénk hozzá, de úgy mégiscsak…, meg aztán itt van Kolléga is. Utolsó szavai alatt a műszerszobában pihenő robotcsontváz felé intett. Nem voltam eléggé ironikus hangulatban ahhoz, hogy bármit is mondjak. Úgy látszik, mára odáig fejlődött a mikroelektronika, hogy egy robot teljes vezérlése, a miniatűr motorok és végtagmozgató műizmok rendszerével együtt elrejthető egy koponya belsejében és a csöves csontokban. Ez nem lepett meg különösebben. Az öreg szavai sem annyira meglepőek voltak, (hiszen értelmem tudattalanjában csaknem számítottam effélére, végül is nem véletlenül jöttem ide), mint inkább bizonytalanságot okozók. Felkeltették ugyan kíváncsiságomat az ősi titok iránt, és szíves-örömest nekiálltam volna nyomban a felderítésének, de felébredt kétségem is: hátha kevés vagyok egy ilyen feladathoz? Ha tényleg olyan komoly dologgal kerülök szembe, mint amire az öreg céloz, vajon elég lesz-e a
36
bátorságom, és főleg a tudásom, hogy megbirkózzak vele? És ha gyengének bizonyulok, nem sodrok-e mást is bajba? Aztán döntöttem. - Miről van szó? Reggelig van még néhány óránk… Nem sokkal később, jókora akkumulátorokkal megpatkolt kézilámpák és egyéb segédeszközök társaságában álltunk az alkóvból nyíló kamráknál. Az öreg sorra kinyitotta a két ajtót és mobiltelefonjával felvételt készített a festményekről, majd a laborbejárat mellettiről is. Ezután a három képet egymás mellé vetítette a törött üvegű festmény fölötti fehér falra. Ez új dolog volt a számomra, mert eddig csak olyan mobilt láttam, amelyik egy képernyőnyi vetítésre volt alkalmas. Afféle készüléke szinte mindenkinek van, és az „aktív”, azaz önerősítős, memóriás vetítővásznak, valamint a holografikus filmeket is kivetíteni képes mobilok elterjedése óta a hagyományos, kétdimenziós projektorok és a régimódi, sík képernyős plazmatévék teljesen kihaltak. Na de egyszerre három kép egymás mellett?! Nem semmi! Az igazi meglepetés azonban ezután jött. Az öregnek minden hájjal megkent mobilja volt, beépített kézremegésgátló mikrogiroszkóppal és miegyébbel. A három vetített kép olyan rezzenetlenül állt egymás mellett, mintha odafestették volna. Ekkor az öreg elcsúsztatta a képeket, méghozzá egymásra! Szemmel láthatóan semmiféle különbség nem volt közöttük. A törött üvegű festményre vetítve a képhármast, azonban a festményen lévő kép megmozdult és néhány másodpercig a háromszögek rendszere változtatgatta a helyzetét, mintha valamilyen rövid, animációs grafikát adna elő. Tizenháromszor megismételte, utána változatlan maradt, hiába vetítette rá továbbra is a vén szakember a többi képet. - Békén kellene hagyni tizenhárom napig, hogy újra reagáljon. Kísérleteztem vele eleget, de egyébre nem jöttem rá. Azért van más furcsasága is, például hogy időnként spontán összetörik a fedőüvege. Kétségtelen, hogy valamilyen szerkezet van benne, nem véletlenül jóval vastagabb, mint a többi kép. Csakhogy itt olyan technológiáról van szó, amilyennél mi még nem tartunk, ezért nem mertem megkísérelni a szétszedését. - Honnan kerülhettek ide a képek? Egyáltalán, mióta vannak a kastélyban? - Könnyebbet kérdezz, ha tudsz! A szokásos kormeghatározási módszerek itt csak fenntartásokkal alkalmazhatók. Azért nekem van néhány új módszerem, igaz, hogy eléggé kísérleti állapotban, publikálni még nem merném egyiket sem. Mindegyik körülbelül tizenháromezer évet hozott ki az összes festményre, ami az épületben van. - Tizenhárom, és megint csak tizenhárom! Miféle túltengés ez?! - Nem kizárt, hogy köze van a titok nyitjához, csak rá kellene jönnünk! - Akkor talán össze kellene vetni a többi rejtélyes jelenséggel, ami az épületben előfordul. Gondolom, akad még egypár. - Gyere, nézd csak meg a folyosón levő képeket! Gördítsed utánam, légy szíves, azt a műszerállványt!
37
A visszhangos folyosón félúton a hálószobám felé, két kép volt egymás mellett a vastagabb rámájúak közül. Mindkettőről fotót készített az öreg, és egybe vetítette azokat a képek fölötti falra. A két kép pontosan lefedte egymást. - Na, ezt nézd meg, most mi lesz! - mondta, és a bal oldali fényképét rávetítette a jobb oldali festményre, ügyelve a fotó nagyítására, hogy a két ábra pontosan fedje egymást. Felkészültem valamilyen meglepő változásra, csak arra nem, ami történt: a festmény keretén belüli felület egészen egynemű, semmiféle részletet nem mutató, fehér lett! A rávetített kép sem látszott. Ekkor az öreg a zsebéből előhúzott két UV- szemüveget, az egyiket feltette, és felém nyújtotta a másikat. Aztán a képhez közelebb tolta a műszerállványt, és bekapcsolta az egyik rajta levő készüléket, amelyik valamiféle ultraibolya fényforrás lehetett. A festmény felületén egyszerűnek tűnő vonalas rajz jelent meg, néhány apró, sötétebb folttal. Közelebb léptem, hátha úgy jobban kisilabizálom, mit ábrázol, ekkor azonban a rajz eltűnt. - Lépj hátra, egészen a falig, onnan látszik a legjobban! - mondta az öreg. És tényleg! A „festmény” valahogy érzékelte a néző távolságát, és annak megfelelően nagyította a képet. Talán, hogy kímélje a fölös UV- sugaraktól. - Vajon miféle ábra ez? - kérdeztem volna, de hirtelen rájöttem. A kastély kerítésének nyomvonala volt, és azon belül, valahol ott, ahol állhattunk az épületben, tizenhárom egymás mellett fekvő emberi figura igen kicsi foltja. - Ez még nem minden, figyelj csak! Elég sok kísérletezésbe került, hogy erre az effektusra rátaláljak. - mondta, és a sugárzás frekvenciájának szabályozóját kezdte elforgatni. Egyszerre csak a kép kitisztult, és rádöbbentem: nem emberalakokat, hanem csontvázakat látok. Tizenhárom, egymás mellé fektetett, komplett csontvázat! Kezdett nyomasztani az ügy, de nem hagytam magam. - És ha a jobb oldali festmény fotóját vetítjük a bal oldalira? - kérdeztem. - Reméltem, hogy figyelsz a dolgokra! - mondta az öreg, és cserélte a képeket. Ugyanaz történt, mint az előbb, annyi különbséggel, hogy az UV-sugárzástól a kastélykert körvonalán belül, nagyjából az épület alaprajzának megfelelő helyen, egy belső, szabálytalanul ovális területen, rengeteg apró, kissé hosszúkás folt vált láthatóvá. A sugár frekvenciájának változtatásakor pedig mintha egy nagyító vonult volna el a kép előtt, egy-egy foltcsoport méretét erősen megnövelve. Ezáltal egyértelmű lett, hogy nem csontvázak, hanem fekvő emberalakok, külön-külön ovális vonallal bekerítve. - Mi akar ez lenni? - kérdeztem elképedve az öregtől. - Nem jössz rá? Annyit segítségül, hogy egyszer nagy nehezen megszámoltam, persze egy kis technikai trükkel. Tizenháromezer test. - Holttest? - Honnan tudjam? Végül is, ez csak egy kép, olyan régi korból, amikor az emberi szimbólumrendszer még egészen másmilyen lehetett. Akárhány féle és akármilyen magyarázatot találunk is ki, lehet, hogy téves lesz mind. - De hát a kerítés vonala! Miképp lehet, hogy azonos a képen levő rajzzal?!
38
- Mondtam már, hogy távoli ősünk aligha véletlenül építkezett pont ide! Lehet, hogy a kőfalat sem tehette akárhova. Valamiért pont ott volt magától értetődő, vagy legalábbis praktikus. - Na és a többi képpel mi a helyzet? Elég sok van még itt, meg a szobákban és a fölső emeleten. - Legtöbbjükkel semmi. Az eltelt évtized alatt, amióta itt lakom, végigvizsgáltam mind. Az utóbbi fél évben pedig újra, ezzel a korszerűbb felszereléssel. A többi kép egyszerű festmény. Mind egyforma. Ugyanolyan ábra van rajtuk. És csak a vastag kávájúakon van védőüveg. - Hány darab van az épületben? - Tizenhárom védőüveges és hetvennyolc anélküli. Jó, mi? - Hatszor tizenhárom? Na és? Már túl vagyok a tizenhárom-mérgezésen, kezdek immúnis lenni erre a számra. - Nem csak azért érdekes ez a szám. Hetvennyolc méter mélyen vannak a talajszinthez képest. - mondta az öreg és a bal oldali kép felé biccentett. Fél percig csendben ácsorogtunk, de úgy látszott, a meglepetésekre is kezdtem immúnis lenni. Aztán megkérdeztem: - Honnan tudod? - Kimértem. - Mivel??? - Lassúneutrinó-radarral. Új dolog, aligha tudhatsz róla, hogy már ilyen is van. Mi fejleszttettük ki. Nem akarom dicsérni magunkat, de alig egy évvel azután, hogy az európai hipergyorsítóban detektálták ezeket a kvarkbontás során keletkező paravirtuális részecskéket, mi már a földkéreg vizsgálatára fogtuk be őket. Nem is túl nagy készülékkel, egyik este hazahoztam, és… - Le lehet jutni oda? - kérdeztem. Hangom kissé rekedtre sikerült. - Le, de nem biztos, hogy túlélnénk. Még nem tudsz mindent. Na gyere, hozd a műszerállványt! IV. Titok a föld alatt. Lementünk az alagsorba. Útközben megkérdeztem, hogy a hálószobámban levő üreg csontjai ugyanannyi idősek-e? A vén szakember megnyugtatott, hogy aligha, hiszen ennek az épületnek az alapja nem idősebb ezerkétszáz évesnél, a csontok különben is a török hódítás korának csatái közben lettek élőből élettelenné, nyugodtan alhatok a társaságukban. Egyébként választhatok másik helyiséget is, de szinte biztos, hogy mindegyikben találok valamilyen rejtélyes dolgot. Amit viszont az átlagturista kellemesen borzongva mesél itt járta után az ismerőseinek. Megkérdeztem, mi van azokban a ménkű nagy, vaspántos ládákban. Röviden felnevetett és azt válaszolta, csak annyi biztos, nem babakelengye. Közben az alagsori folyosónak a lépcsőlejárattal ellentétes végéig érve, összesen tizenhárom falikép előtt vonultunk el. Már egészen természetesnek vettem.
39
A folyosó végét igencsak cirádás, de masszív, kovácsoltvas rács zárta le. Az öreg felnyúlt a rácsnak a mennyezet alatti szélére, és bűvészmutatványra emlékeztető kézmozdulat-sorral meghajlította-forgatta az egyik díszítőelemet, majd leakasztotta a helyéről. Kiderült, hogy az a kulcsa az archaikus méretű ajtózárnak. Nem állhattam meg kérdés nélkül: - Semmi fotocella, elektrozár, ujjlenyomat-azonosító, íriszdetektor, vagy efféle? - Légy nyugodt, van! Mielőtt elindultunk a laborból, kikapcsoltam mind. Rejtve vannak, hogy ha öcsém intelmei ellenére valamelyik vendég le talál jönni ide, semmi se vonja el tőle a romantikát. Kihajtotta a rácsot és belépett. Követtem, a felszerelésünkkel együtt. Csak innen, a rácson belülről lehetett meglátni azt az ajtót, amit a folyosó falának rafináltan kiképzett hajlata eltakart a kívülebb állók elől. „Beenged” - szólt az öreg az ajtónak, mire az csendben félretolódott. A berendezés szakasztott mása volt a fenti műszerszobának, csak a robotcsontváz hiányzott foteléből. Volt azonban egy alapvető különbség is. Egy festmény a bejárat melletti falon, és a másik oldalon, a mennyezet alatt egy feléje irányzott kamera-csokor. Az öreg, látva, hogy a képet kezdem tanulmányozni, ezt mondta: - Részben amiatt jöttünk, de lesz itt más furcsaság is, mindjárt meglátod! Először tanulmányozd át ezeket a szeizmogramokat! Ülj csak ide, aztán léptesd végig havi, vagy akár napi bontásban, ahogy jól esik! Nem sokkal azután telepítettem a műszert, hogy ideköltöztem, így majdnem egy évtizedre visszamenőleg megvannak a grafikonok. - Hol a szeizmográf? Itt, a szobában? - Ugyan! Negyven méterrel alattunk. Nem a turisták szellentésének fokozataira voltam kíváncsi. Majd még lehet, hogy közelebbről is látod. Függőleges kürtő vezet odáig. Sőt. Mélyebbre is. - Egészen azokig? - Nem. Azok egy teljesen zárt keszonban vannak. Olyan, mint egy óriási mitokondrium, csaknem száz méter hosszú, és több szintre, meg rekeszre van osztva. Belső burkolata négy méter vastag, cellás szerkezetű, teljességgel szerves anyag, kívül pedig másik négyméternyi titánkeramit fedi. Ennek az ovális keszonnak körülbelül a közepe fölött egy nagyobbacska barlang van, úgy negyven méter átmérőjű, fölfelé keskenyedő, vagyis kúp-alakú, nem túl szabályos, csaknem tíz méter magas. Valaha jóval magasabb lehetett, de az idők folyamán néhányszor kisebb-nagyobb omlás történt a mennyezetéről, ezért a keszont úgy harminc méter vastag kőzetréteg borítja, aminek a széle közelében van a kürtő alsó vége. Ezt a kürtőt viszont a sziklába vésték valamikor, sokkal későbbi időkben, úgy ezer évvel ezelőtt, vagyis bizonyára őseink. Átmérője több mint egy méter, talán kútnak szánták, véletlenül éppen ott. Bár ki tudja. Még később, úgy százötven éve, három helyen elrekesztették beton-dugóval, amin jól reteszelhető ajtó van. A legalsó alatt pár méterrel van egy oldalkamra. Oda telepítettem a szeizmográfot és más érzékelőket. Rozsdamentes vaslépcső vezet odáig, sőt, egész a barlangig. Nem túl nehezen járható, de én már nem merek többé lemenni. A 40
tavalyi korszerűsítés után alig tudtam visszakapaszkodni. Kilencvenkét év, mégiscsak kilencvenkét év, az antigerontin kúrák ellenére is… Na, észrevetted? - Igen, eléggé feltűnően periodikusak a rengések, bár amennyire nem értek hozzá, felőlem lehet ez egy hibernált bálna szívgörbéje is. Az biztos, hogy a maximum tizenhárom havonként van, és nagysága fokozódik. A tíz évvel ezelőtti nem éri el a fél fokozatot sem, ez a legutolsó pedig majdnem egyes. Mit is mondtál? Hányszor tört össze annak a képnek az üvege? - Tíz év alatt kilencszer. De hát azt én is tudom, hogy egybevág a két dolog! Az furcsa, hogy a többi vastag kávájú kép üvege sosem törik. Talán valamiféle rezgés-fókuszálódásról van szó. Vagy a kép szerkezete teszi. De miért? - És mi van ezzel a képpel, itt a falon? - Mindjárt meglátod, de ne számíts semmi jóra! Az idevezető folyosón lévő képek fotói már itt vannak a számítógépben. Tizenhárom képet ugyanis ezzel a mobillal nem lehet egybe vetíteni. Most az összegzett képet azzal a projektorral, ami a kamerák mellett van, rávetítjük a festményre. A felület kifehéredik, akárcsak a fentieken. És most jön az UV- lámpa. Tedd föl a szemüveget és ülj ide le, különben a szék mellé ülsz! Bekapcsolta az UV- sugárzót. A képen vízparti táj tűnt fel, előtérben ezüst színű, ovális folttal, háttérben a tengerrel. Az ovális valamilyen térbeli tárgy lehetett, árnyékából ítélve. Az árnyékában, a gyér megvilágítottság miatt alig kivehetően, szabálytalan háromszögek tömkelegéből szerkesztett állványzat féle… mozgott! Igen, egyre jobban látszott, hogy az egyes, különböző méretarányú háromszögek elmozdulnak a hálózatuk körvonalához képest. Nagyon emlékeztetett a földszinti folyosóvég alkóvjának törött üvegű képe által tizenháromszor megismételt animációra. Aztán a képmező felső szélén kisebb oválisok tűntek fel, leereszkedtek a nagy mellé, és igen apró pontok özönlöttek ki belőlük, a nagy ovális felé. - Lehet nagyítani? - kérdeztem, de az öreg már tekerte is a frekvenciaszabályozót. Mintha vízhullámok vonultak volna keresztben a függőleges képfelületen, és a hullámok mentén átmenetileg megnagyobbodott a kép. Apró emberforma alakok siettek a nagy ovális felé, majd annak oldalán lévő, felfelé haladó recékre léptek, vagy tapadtak, aztán eltünedeztek az ovális test felső kontúrja közelében sorakozó sötét nyílásokban. - Közelebbre nem lehet? - De igen, csak meg ne bánd! - Az öreg bekapcsolt egy másik készüléket, ettől a kép az addigi színesből monokróm türkizre váltott, és egy kis, kerek részlete, felnagyítva kitöltötte a kép egész keretét. Felugrottam a székről. - Hiszen ezek… Atyaisten!!! A kép eltűnt. Az öreg zsörtölődve nyomott vissza az ülésre. - Maradj nyugton, a kép érzékeli a nézők helyzetét! Most kezdhetjük újra. Csak az a baj, hogy tizenhárom napig nem reagál. - Filmfelvételt nem készítettél még erről?! 41
- Dehogynem, csak ha azzal kezdem, nem hiszed el! - Így se hiszem! Azért csak mutasd! A kezelőpulthoz lépett, kapcsolt valamit, közben vállamnál fogva, székestől a középső képernyő felé fordított. Feltűnt az előző, türkiz színű, kétdimenziós kép. Sovány alkatú, nagy fejű, emberszerű lények lépdeltek rajta. Némelyik felénk pillantott. Széles homlokukkal, lefelé keskenyedő, orr nélküli arcukkal, apró állukkal és nagy, fekete, mandula formájú szemeikkel, mintha az ufó - hívők valamelyik kiadványának címoldaláról néztek volna ránk! Kimeredt szemmel bámultam a képernyőt. Nagyon messziről, alig hallhatóan tört utat döbbent tudatomba az öreg hangja: „Bizonyára védőszemüveg. Erős lehetett a sugárzás…” Egyszer csak véget ért a lények rajzása a nagy ovális testhez, amelynek oldalán megszűntek a rece-szerű liftek és a búvónyílások, majd a hatalmas tárgy felemelkedett és eltűnt a képből. - Lehetne a legvégét még egyszer, lassítva? - kérdeztem. - Igen, az a legkülönösebb. Nézd csak meg alaposan! Eltűnése előtt, az ormótlan jármű alján levő háromszög-szerű képződmények, addigi hosszuk többszörösére megnyúltak a talaj felé, bár azt nem érték el. Egymáshoz képest addigi, viszonylag lassú elmozdulásuk nekivadult rezgéssé alakult át. Az egész tárgy pedig, mielőtt kifutott volna a képből, alig észrevehető villanás kíséretében, hirtelen láthatatlanná vált. - Van még tovább is. - Az öreg hangját elengedtem a fülem mellett, ő pedig folytatta a felvétel lejátszását. Nem sok volt hátra. Messze a tengeren óriási hullámvonal közeledett, majd elborította az egész képet, amelyen teljes elsötétedése előtt még látható volt seregnyi haltetem és felismerhetetlen törmelék, melyet az áradás magával sodort. - Ennyi! Nehezen tért vissza kérdező kedvem. - És a fönti festmények, ugyanígy, tizenhármasával, produkálnak hasonlót a védőüvegesek valamelyikével? - Nem. Semmit. Pedig biztosan nem ok nélkül van annyi, teljesen egyforma kép. Mi értelme lenne… - És hogy kerülhettek ide, több mint hetven méterrel a föld alá? - Biztosan több ilyen keszon is volt. A többi elrepült a csillagokba, az egyik meg kényszerleszállt itt, aztán jött az özönvíz. Köze lehet a dolognak a Noélegendához. - Te még hiszel az ilyen régi mesékben? - Nem. Persze lehetett némi alapjuk a bibliai históriáknak, csak épp egész másképp történt némelyik. Olvastad Ézékiel leírását? Bármekkora képességű próféta is volt, az ő korában nem fantáziálhatott össze egy sugárhajtással kombinált, kerékkoszorús talpú helikoptert, amellyel a Seregek Ura landolt nála úgy, hogy előzőleg figyelmeztette: az emberek ne közelítsék meg a leszállóhelyet, mert elhullanak! Ilyesmit nem írhatott le vallási révületből, csak ha tényleg látta azt a légijárművet, működés közben! 42
- Na és ezek a képek? Hogy kerülhettek ide, a falakra, pont ilyen elosztásban? - Fogalmam sincs! Se a családi irattárban, se a rokonság mendemondái között nincs róluk említés. Igen régen itt lehetnek, félig a falba beágyazva, talán a kastély felépítése óta. Nézd csak, el tudom képzelni, hogy egy olyan kultúrának, amelyik eljutott ehhez a fejlett technológiához, és teleportálásra is képes volt, annak lehettek olyan megnyilvánulásai, melyeket csak száz év múlva érthetünk meg. Az is lehet, hogy egyszerűbb a dolog, mint gondolnánk. Például amit mi festményeknek vélünk, az atlantidák teljes tudását tartalmazó csomagok, különféle helyszíneknek szánva. Az utasokat szállító keszon, a lezuhanása előtt kilőtte ezeket a képeket egy konténerben, mint valami fekete dobozt, aztán évezredekkel később a kastély építője megtalálta az alapok ásása közben! Nem tudhatjuk, mennyire intelligens a képek elektronikája, talán nemcsak a néző távolságát tudja felmérni, hanem tudását is, és annak megfelelően adja le a benne rejlő információt. Minket még nem talál elég okosnak. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy itt egy föld alatti állomás volt, mint valami metrópályaudvar, csak éppen alagutak nélkül, mert az a teleportáláshoz nem kell. A képek meg eligazító táblák voltak, és a kürtőépítéskor kerültek a felszínre. A sziklaomladék alatt rejlő keszonról alighanem senki sem tudott, amióta ez a kastély áll, én is csak nemrég fedeztem fel, véletlenül. - A korát meg lehetne állapítani? Nem biztos, hogy azonos a képekével. - Azonos. Ez a lassúneutrinó-radar egy csodaszer! - Most nincs itt véletlenül? - De igen, tegnapelőtt újra elhoztam az egyiket a három kísérleti példány közül. Mindjárt be is indítottam, mostanra már értékelhető lesz a kép. Lassan működik ugyanis, kell neki egy nap, hogy a részecskék a gyér visszaverődés miatt megfelelő számban leképeződjenek. Persze, te még az első felvételt se láttad, amit egy hónapja készítettem. Na, majd mindjárt! Üzembe helyezte a műszerpult másik oldalán levő készülékeket, és közben tovább magyarázott. - Az emittereket és a szenzorokat a kastély körül, egy négyzet sarkaiban helyeztem el, virágtartónak és vízköpőnek álcázva. A generátor viszont a padlástérben van, ahová senki sem juthat fel. Itt csak a kiértékelő multiprocesszor van, meg a különféle szűrők és átalakítók, mert a radarképet alaposan meg kell dolgozni, hogy el is áruljon valamit a burkolatról, vagy a belsőségekről, a vegyi összetételről vagy a korról. Most a belsejét fogod látni, mint egy röntgenképen. A képernyőn megjelenő rajzolat erősen hasonlított a fenti folyosó festményének UV-képére. Valamiféle áttetsző burokban levő emberalakok szorosan egymás mellett, többszörös sorokban, egymás fölötti rétegekben, az ovális keszon két végében pedig felismerhetetlen, elmosódott árnyak. - Az alját is láthatóvá lehet tenni? - kérdeztem. - Igen, de csak egy sötét folt látszik, a vegyi analízis szerint különféle fémek olvadéka. A keszon belső burkolata viszont nagyon különös, mert igen komplex 43
szerves vegyületekből áll, leginkább a mi DNS-ünkhöz lehetne hasonlítani. Csak éppen tizenötezer tonnányi. Nagyobb felbontásnál úgy tűnik, mintha minden egyes, emberszerű alakot burkoló ovális „tojás” vékony vezetékkel vagy kocsánnyal csatlakozna hozzá. - Lehet, hogy még most is élnek? - Nem kizárható. Valószínűnek tartom, hogy teleportálás előtt az utasokat hibernálták, vagy valamiféle tartósító oldatba fektették. Lehet, hogy az óegyiptomiak balzsamozási módszerei ennek az eljárásnak félreértésén vagy silány imitálásán alapulnak. Végül is, kapcsolatban állhattak Atlantisszal. - Lehet, hogy időutazók? - Ezt meg hogy képzeled?! - Lefagyasztották magukat, hogy majd a katasztrófa elmúltával és a földi viszonyok rendeződése után felébredve, újraépítsék civilizációjukat. Épp csak az ébresztés időzítése romlott el. Vagy még nem telt le a beállított idő. - Éppen itt, alattunk? - Honnan tudhatjuk, hogy csak ez az egy keszon van? Végig kellene vizsgálni az egész Földet ezzel a csodaradarotokkal! Érdekes dolgok derülhetnének ki! Ki tudja mi minden történt itt az utóbbi két-hárommilliárd évben? - Ha már a vad ötleteknél tartunk, én is hadd mondjak egyet! Lehet, hogy nem is az emberszerű lények itt a fontosak, hanem a belső burkolat anyaga, mint egy óriási amőba, és ezek a hozzá képest apró lények csak táplálékul szolgálnak neki. Ha nem testileg, akkor lelkileg. - Ugyan már, ne rémisztgess! - Miért ne lenne lehetséges? Ilyen hatalmas tömegű DNS elég sok mindenre képes lehet! - Akkor már a kényszerleszállás-hipotézis sokkal rokonszenvesebb. És ha csak hibernáltak, talán még megmenthetjük őket. - Te lemennél oda? - Ha lehet… - Aztán mit csinálnál? A külső burkolat sértetlennek látszik, és nincs olyan eszközünk, amivel négyméternyi titánkeramiton lyukat tudnánk vágni. Meg ott van a harminc méter vastag sziklatorlasz is. Ráadásul vegyvédelmi szkafandert kellene felvenned, mert bőrön is áthatoló, veszélyesen mérgező gázzal telített ott lenn a levegő, ami tulajdonképpen, én csak tudom, mert már jártam ott, belélegezhetetlen. - Mi a csudától? - Talán a keszon hajtóműve is szivárog; az viszont biztos, hogy némelyik könnyelmű elődünk a biokémiai kísérleteinek igencsak mutagén szennyvizét éveken át oda bocsátotta le az egyszerűség kedvéért. A legnagyobb probléma azonban a külső burkolat. - Valahogy ők is bejutottak, és bizonyára úgy tervezték, hogy ki is jönnek. A beszállási jeleneten úgy látszott…
44
- Ha ismerték a teleportálást, akkor azokat a lyukakat ideiglenesen is létrehozhatták az egyébként egybefüggő burkon! Lehet, hogy csak belülről vezérelhető az effektus. Persze, úgy lenne logikus, hogy vészhelyzet esetén kívülről is nyitható legyen, csakhogy a katasztrófa miatt megsemmisült az egész civilizációjuk, ők meg itt maradtak egyedül, alaposan bezárva. Egyébként szerintem is ez a legvalószínűbb. Na de filozofálgatás helyett inkább nézzük meg az új felvételt! V. Komplikációk Nyúlt a műszerfalhoz, ekkor azonban a kezelőpulton heverő mobilja csippant egyet, kettényílt, pattanóbogár-módra a levegőbe dobta magát, majd esése közben úgy módosította röppályáját, hogy az öreg kinyújtott tenyerében landoljon. Füléhez emelte és beleszólt: „- ’tvagyok!” Nem hallhattam a hívó fél hangját, mert ez is olyan készülék volt, amelyik használója hallójáratára fókuszálja a kimenő hangot, és folyamatosan korrigálja a hangnyaláb irányát, ha a fültől nincs messzebb egy arasznál. Azért a mi technológiánk is nyomul előre, aligha kell száz év, hogy az atlantidákat utolérjük. Még tíz év se kell! Meg fogjuk menteni ezt a tizenháromezer embert, akik a múltból érkezve is jövőnk technikáját vetítik elénk, talán még jövőbeli külalakunkat is. Ha kell, alagutat ásunk, óriási munkagépeket hozunk, elhordjuk a sziklákat, és bármibe kerül is, feltörjük kelepcéjük burkát. Aztán segítünk nekik újjáépíteni megsemmisült világukat, hiszen az már egy lesz a mienkkel, annyit tanulhatunk majd tőlük! Amíg altruista ábrándjaimba merültem, a vén szakember egyre csak hallgatta a vonal másik végéről beszélőt, és csak néha vetett közbe egy szakkifejezést, vagy kérdést. Utolsó kérdésére már felfigyeltem: - Titánkeramitra is kipróbáltátok? Láttam, hogy a választól elsápad. Ő nem olyan ember volt, aki élénk hangon ad kifejezést érzelmeinek. Nem szokott felkiáltani, hogy „Hűha!”, „Az áldóját!”, vagy „Teringettét!”. Azért így is láttam rajta, hogy rossz hírt kapott. Egy „Köszönöm, doktor”- ral búcsúzott, gyorsan hozzátéve, hogy reggel megküldi a saját tapasztalatait is, és a pultra dobta a készüléket. A pehelykönnyű mobil fedele hátrahajlításával rugalmasan fékezte az esést, majd becsukódott. Az öreg tétován szétnézett, de észre sem vett; bekapcsolta a gépet és a képernyőn megjelent a keszon körvonalrajza. A szabályozók tologatásától változó nézeteket-metszeteket percekig szemlélte, majd ezt motyogta maga elé: „Gondolni kellett volna rá…” - Mi történt? - kérdeztem. - Mégsem olyan csoda ez a radar…, meg a keramit sem…, de talán még időben derült ki. Heves mozdulattal kikapcsolta az egyik oldalt álló készüléket, majd így szólt: - Renicent Doktor teszteli a két másikat. Kiderült, hogy a lassúneutrínó sugárzás 45
befolyásolja a fizikokémiai folyamatokat. És a biológiaiakat is. A titánkeramit porózus lesz tőle egy bizonyos dózis fölött. Ez jó lehetne a keszon felnyitásához, de mi lesz a benne levőkkel? Nem tudhatjuk! Már csak azért sem, mert fogalmunk sincs arról, hogy az atlantisziak ugyanattól az őstől származnak-e, mint mi, vagyis genetikailag mennyi bennünk a közös. Lehet az is, hogy nem csak technikailag voltak fejlettebbek nálunk, hanem esetleg már eljutottak az ember génkészletének célirányos módosításáig is, és azért olyan a megjelenésük, amilyen. Vagyis nem tudunk ellenőrző kísérleteket végezni, mielőtt hozzáfognánk a börtönük elporlasztásához. - Mekkora dózist használtál egy hónappal ezelőtt a felvételekhez? - Elég sokat. Két hétig hagytam összegződni a reflektált jeleket. Most, a másodiknál, csak két napig. Alighanem azért ilyen elmosódott a kép. Újra bekapcsolta a felvételt és rétegenként kinagyította, a keszon aljától egészen a tetejéig. A korábbi felvételen lévő emberformák sokasága nem látszott, csak valamilyen egyenetlen maszat, mintha zavaros vízrétegen át néznénk rosszul elkevert világos és sötétszürke festéket. Aztán ki tudja, milyen indíttatásból, a jármű külső burkolata fölé hozta a kép síkját, a sziklatörmelék szintjéig. A képernyő közepén jókora sötét folt jelent meg. Úgy nézett ki, mintha kissé kifakult tintába mákot és sót szórtak volna, igen apró, sötétebb és világosabb pontok úsztak a barnás mezőben. Az öreg tekintetére egyszerre ült ki a tanácstalanság és a félelem. - Mi a fészkes fene ez?! - kérdeztem. - Utánanézünk - mondta, és átkapcsolt a szeizmográfra. A képernyő üres maradt. Visszaállította a regisztrálás időpontját egy órával, és a képernyőre egy szeszélyesen ingadozó görbe ugrott. - Másfeles és egyre nő! Hogyhogy nem éreztük? - kiáltottam. Az öreg kis lépésekben előre-hátra állítgatta az időpontot, majd így szólt: - Ötvenöt perce szűnt meg a jel. Vagy tönkrement az érzékelő, vagy csak a kábel szakadt el. Nem, a kábelszakadás-jelző kontaktot jelez, ott nincs baj. Hát, ez nem jött jókor. Kár, hogy legutóbb, amikor lent jártam, nem szereltem oda kamerát, reflektort, és mikrofont is. Hő- és páramérő viszont van a szeizmográf mellett, na nézzük… oppá! Harminc fok és száz százalék??? Mi történhetett?! - Lemegyek! - ugrottam fel a székről. Az öreg erélyesen visszanyomott. - Megőrültél? Nem tudhatjuk, mi van most ott!!! - De itt van alattunk, néhány tucat méternyire! Akármi is történt, vagy éppen történik, nem várhatunk ücsörögve, amíg feljön! - Rendben, de gondoljuk át! A kollégák a másik csoportban legtovább csak egyegy percnyi besugárzással vizsgálták az anyagokat, és mégis kimutattak roncsolódást, ha nyomokban is. Az itteni kétheti besugárzás alatt a keszon burkolata alaposan megsérülhetett. Akármennyi átszivároghatott rajta abból a DNS-szerű képződményből. Sajnos nincs ott lenn gáz-analizátorunk sem, ezt a „csoda-radart” meg nem akarom többé használni. - Hiszen úgyis szkafanderben leszek! 46
- Ismeretlen vegyületek is lehetnek ott, amelyekre nem tesztelték! Megtámadhatják az anyagát! - Ha észreveszem, majd visszafordulok! Te kérted, hogy maradjak egy kicsit, segíteni. Tessék, itt vagyok! Ne tarts vissza! - Csak akkor még nem sejtettem… Na jó! Majd a Kolléga elkísér! - Megleszek nélküle! Hol az a szkafander, meg a lejárat?! - Ő viszi a műszereket, meg a… - MIKET?! - Mégis mit gondoltál?! Fogod magad, lesétálsz, kicsit nézelődsz, aztán emeled kalapod és feljössz? Akkor mi a bús protonnak mész le egyáltalán?! Leszel szíves mindent dokumentálni, amit látsz, hallasz, érzel és gondolsz. Még azt is, ami teljesen fölöslegesnek tűnik, a benyomásokat, az átfutó érzéki rezdüléseket. AZÉRT érdemes csak lemenned! A Kollégánál lesz minden, ami a mérhető értékek rögzítéséhez kell. Neked csak a környezeted és önmagad kell figyelned, és folyamatosan szövegelni, értetted?! A szkafander sisakjába építve van egy általános kommunikátor, a kürtőben pedig minden betondugónál relék továbbítják az általatok leadott jeleket, hogy folyamatosan követhessem, hol vagytok, és mi történik veletek. Hallani fogod, amit mondok. Ha megszakad az összeköttetés, azonnal visszafordulsz, világos?! - Világos. Mehetek? - Még nincs vége! A Kolléga visz négy csörlőt, hogy ne a vaslépcsőn kelljen lépkedned, nehogy véletlenül… - Minek négy? - A betondugóknál levő ajtók miatt. Amint lementél egyik alá, azonnal lezárod magad mögött! - Félsz, hogy feljön valami? - Persze, a mérgező gázok. Azokat nem engedhetjük ki innen! - És szükség esetén hogy tudok gyorsan menekülni? - Majd igyekszel. Feltéve, ha le akarsz menni egyáltalán. Én nem siettetlek! VI. Út a sötétbe Riasztotta a robotcsontvázat, jó tagoltsággal elmondta neki, miket vegyen magához, aztán, amíg Kolléga a „barlangi túrára” felszerelkezve előállt, az öreg segített beöltöznöm. Nem a könnyű űrsétákhoz való egyszerű védőruha volt, hanem akár a Mars bányáiban is használható, szinte mindenféle korróziónak és gyötrésnek ellenálló, páncélszkafander, a jól bevált, szintetikus és flexibilis gyémántpolimerből. Súlya nem volt több öt kilónál, a hátát borító, alig fél arasz vastagságú ellátó egységgel együtt sem. Az öreg leellenőrizte, majd ráhúzva a hajlékony védőtokot, fejemre csapta a sisakot és kezet nyújtott: - Légy ügyes, figyelmes és vigyázz magadra! Nem szeretném máris elveszíteni az épp csak megérkezett, új munkatársamat!
47
Csettintett egyet ujjaival, ettől a robotcsontváz felemelte jobb kezét, és a műszerszoba falára mutatott, a kameracsokor alatt. A fal egy része félretolódott, és egy parányi fülke szemközti falán megláttam a vaslétrát, alatta a kürtő nyílásával. Kissé meglepett, hogy négyszögletes volt és egészen sima falú, mert ösztönösen egy régimódi falusi kút, kövekből kirakott, kerek szájára számítottam. Lenéztem. Úgy három méterrel lejjebb volt az első betondugó, és rajta a félakkora aknafedél. Lemásztam a létrán, félrehúztam a jókora zárókart és felnyitottam a fedelet. Meglepően nehéz volt. „És az öreg itt járkált még egy éve” - jutott eszembe, miközben leereszkedtem a nyíláson. Túloldalán, a létrával szemben egy kis kiugró párkány volt, kiváló lábtámasz arra az időre, amíg a kürtő vándora bezárja maga fölött a súlyos fedelet. Fölnyúltam, hogy lehajtom, ekkor megláttam a kürtő fölé hajló öreg arcát és azon azt a furcsa mosolyt, amelyben mintha keveredett volna a szakember kíváncsisága tudásának fölényességével, és egy adag kárörömmel, amitől enyhe borzongás futott végig a hátamon. Ismét elkapott a bizalmatlanság személye és szándékai iránt, közben a robotcsontváz intett, hogy húzódjak félre és szólt, a zárókarra mutatva, hogy „majd én”. Egy kisiskolás leányka csengő gyerekhangján szólalt meg, és ez annyira meglepett, hogy még nevetni is elfelejtettem, pedig más, hétköznapibb szituációban roppant mulatságos dolog lett volna. Egy utolsó pillantást vetettem fölfelé, de abból a pozícióból az öreg már nem látszott. A Kolléga lemászott utánam, egész ügyesen lépegetve a létrán. Lehajtotta a fedelet, rázárta a kart, ekkor felgyulladt alattam a kürtő falára egyenletes távolságban felszerelt öt lámpa; a fedél alatt a falból kinyúló erős kampóhoz erősítette a csörlőt, a kötél elágazó végének két karabinerét szkafanderem vállainak D-csatjába akasztotta, és intett, hogy indulhatok. „Végül is, ha az öreg ártani akarna nekem, ahhoz nem kellene ilyen bonyolult módszert választania” - gondoltam, és látva, hogy a kötél feszes, a csörlőn pedig hozzáértő módon nyugszanak a robot csontujjai, leléptem a tíz méteres mélységbe. „Egy igazi tudós nem gyilkol, csak vizsgál, bár a kettő olykor csaknem ugyanaz!” - jutott eszembe néhai zoológia-tanárom egyik kedvenc mondása. És eszembe jutottak azok a szerencsétlen ezrek ott lenn, akik miatt erőltettem ezt a talán mégiscsak őrültségnek bizonyuló akciót. - Minden rendben? - szólalt meg az öreg hangja a sisak hangszórójában, olyan tisztán, mintha mellettem állt volna. Úgy látszik, a relék működnek, bár nyomát sem láttam ilyesminek a betondugó és aknafedél környékén. Habár manapság az efféle egyszerű elektromos szerkentyűk annyira parányiak, hogy akár egy tucatot eltakar egyetlen porszem. - Igen, rendben. Nincs semmiféle észrevétel. - válaszoltam. - Itt nem is igen várható, talán még a következő szakaszban sem. Ezt csak úgy, saccra mondom, figyelve a Kolléga műszereinek adatait itt, a képernyőn. Minden paraméter normális. Alattatok van még két aknafedél.
48
Egyenletesen ereszkedtem, a falon lévő lámpák egymás után vonultak felfelé mellettem, eléggé jól megvilágítva a kürtő belsejét. Felnéztem, de a fejem fölötti kötélkipörgető lapos hengerétől nem láttam a robotot. Könyököm a vaslétrához ért és a következő pillanatban talpam szilárdat érzett. Álltam a második betondugó fedelén. Leakasztottam vállamról a karabinereket, lehajoltam és megpróbáltam elfordítani a zárókart. Nem ment. A robot azonban már mellettem is guggolt, és ekkor tudatosult bennem, hogy az a surrogó nesz, amit az imént hallottam, nem volt más, mint talpainak fürge váltakozása a létrán. Néztem ezt az emberi múlandóság jelképét kigúnyoló gépet, amint könnyed mozdulattal nyitja az aknafedelet, meg sem érezve a hátára erősített műszerfal súlyát, és megint az öreg jutott eszembe. Hiszen biztos, hogy nem eredeti, emberi csontváz ez itt, hanem habkönnyű, de a legjobb acélnál is erősebb műanyag! Miért pont ezt a formát választotta a vén szakember egy robot számára? Lehet, hogy fáradt lelke mélyén, alapvetően ugyanolyan ironikus beállítottságú, mint én? Búcsúpillantásába talán nem is káröröm vegyült, hanem azt üzente vele, akaratlanul, hogy: „No, fiam, most kiderül, mire vagy képes!” Egy pillanat alatt elmúlt minden rossz előérzetem vele kapcsolatban és mély rokonszenv töltött el, miközben átbújtam a nyíláson, és félreálltam, hogy a robot is utánam jöhessen. A Kolléga lehajtotta a fedelet és sötét lett. Újra felnyitotta, és hagyta, hogy saját súlya alatt csapódjon le. A világítás felkapcsolódott. „Nahát, ez meg miket nem tud?!” - morfondíroztam. De tényleg, hogyan, és mennyi ideig kell tanítani egy efféle robotot, hogy azt a rengeteg apró trükköt is használni legyen képes, ami a járás-keléshez, a műszerek kezeléséhez és főleg, a szokatlan helyzetek felismeréséhez és megoldásához feltétlenül szükséges? „Talán néhány másodpercig”válaszoltam magamnak, hiszen virtuális modellezéssel ma már mindenféle szituáció megvalósítható, és bizonyára évek óta kidolgozott program-csomagok vannak a frissen gyártott robotok számára, olyan ismerethalmazzal, amelyhez képest egy Nobel-díjas professzorral hibridizált, jól képzett elit-kommandós fickó minden képessége is csak egy óvodás kiscsoportosénak számít. Amíg felszerelte Kolléga a csörlőt és rám csatolta a kötelet, azokra gondoltam, akik egykor féltek a technikától, miközben élő személyeket használtak rabszolgaként, inasként, takarító személyzetként. „A kalapács nem szándékosan üt a körmödre, de a robot szándékosan nem üt a körmödre!” - idéztem magamban technológia-tanárom szavait. „A tetteink távolabbi következményeit is figyelembe vevő gondolkodás fáradságát csak a könnyelmű, és élni igazából nem is akaró személyek kerülik” - merült fel logika-tanárom intelme. Nos, mi elfelejthetjük, vagy egyszerűen nem vesszük figyelembe azt, amit tanultunk. A robot ezt nem teheti. Ő azonosan egyenlő a tudásával. - Semmi? - kérdezte az öreg odafentről, a technikán keresztül. - Semmi! Kicsit filozofikus hangulatom támadt, de nyilván a körülmények sajátosságai teszik. - válaszoltam. - Pedig a műszerek szerint minden egyéb normális… - Kösz. Már elmúlt. 49
- Na, azért csak figyelj! Ha látnál néhány filozófust arrafelé kószálni, jobb, ha tudod: vagy vizionálsz, vagy csak szörnyetegek mimikriben. - Unod a várakozást, igaz? - Hát, ami azt illeti, szívesebben lennék én is… - itt hirtelen hangot váltott: - Figyelj, feszültségingadozás a… - elhallgatott, ezzel egy időben kialudtak a kürtő falilámpái. Szinte abban a pillanatban bekapcsolódtak a robot vállára szerelt reflektorok, egy másodperccel később meg már az aknafedélen álltam. Lehajoltam, hogy elfordítsam a zárókart, ekkor azonban villogni kezdtek a robot lámpái és felharsant kislányos csicsergése: - Elsőrendű utasítás! Azonnal vissza kell fordulnunk!!! - De ha már eddig eljöttünk, én ugyan… - kezdtem volna, de közbevágott: - Elsőrendű utasítás! Azonnal vissza kell fordulnunk!!! - Eszembe’ sincs, te csontkollekció! Légy szíves, világíts rendesen!!! - Elsőrendű utasítás! Harmadik figyelmeztetés! Azonnal vissza kell fordulnunk!! Sötét lett. Hallottam, amint a robot mancsa a csörlőre csap, de addigra az egyik karabinert már kicsatoltam. Majdnem a másikat is, amikor megrándult a kötél és eszelős gyorsasággal felfelé húzott, kilendítve egyensúlyomból és megpörgetve. De akkor már semmit se bántam, beleadva minden erőm, kiakasztottam a csatot és zuhanni kezdtem. Reflex-szerűen széttártam kezemlábam, hogy a kürtő falához súrlódva fékezzek, de mielőtt hozzáértem volna, felrémlett, hogy így mégiscsak megsérülhet a szkafander. Bevillant a gondolat, hogy el kellene kapni a létrát, de elvesztettem a tájékozódást. A fali lámpák épp akkor villantak fel, amikor az aknafedélre estem, úgy hat méter magasból. Hallottam, hogy lábszárcsontom elpattan, és fejem beütöttem a kürtő falába. Vörös karikát láttam hirtelen kitágulva túlnőni a látómezőmön, ezzel egy időben mintha egy igen mély és puha hangú gong szólalt volna meg. Kinyitottam a szemem. A robot mellettem állt és rám világított. A kürtő lámpái nem égtek. - Gázelemzést! - kiáltottam. A robot azonnal rávágta cingár hangján: - Nem életveszélyes. Kis mértékű ammónia-, argon-, metán-, nitrogén-, radon-, széndioxid- és szénmonoxid-többlet. A szkafander megnyitható. - Elsősegély?! - Ez irányú ismeretem kevés. Nem kaptam speciális kurzust. Van fájdalomcsillapítóm, enyhe, közepes, nagy dózis. Altató, ébresztő, hánytató, detoxikáló, újraélesztő. Szőrvágó, bőrvágó, csontfűrész, csontragasztó, csontkapocs. Sebvarró, vérzéscsillapító, sebkenőcs, sebkötöző, végtagrögzítő… - Stop! A fejemen van sérülés? - Nem komoly, enyhe horzsolás, kötőszöveti duzzanattal. - Sebkenőcsöt! - A robot a háta mögé nyúlt és a műszerrekeszének egyik szegmensét leakasztotta, közben azon törtem a fejem (bár ez a kifejezés pár perccel ezelőtt lehetett volna aktuális…), hogy mikor esett le a sisakom. Alighanem, amikor a karabinerrel küszködtem. - A sisakom láttad?
50
- A szkafander gallérján van. Csak hátranyílt. Visszatehető, de pillanatnyilag nem fontos. Majd ha tovább megyünk. - Hát mehetünk? - kérdeztem, mert igencsak meglepett a kijelentése. - Öntől függ, Uram. Épp amikor leesett, röviden jelentkezett a Professzor. - Nem hallottam! - Rögzítettem. Visszajátszom. „…e menj tovább…”. Értékelést kérek. - Azóta nincs kapcsolat? - Nincs. Az üzenet értékelését kérem! - Biztosan az volt a teljes szöveg, hogy „a kapcsolat megszakadása átmeneti, de menj tovább nyugodtan!” - Fejsérülés ellátva. Következő feladat? - A lábam is megsérült. Eltörött. Egyelőre nem fáj, de ez biztosan átmeneti! Kezdjük a fájdalomcsillapítóval! - Ekkor azonban a robot az egyik népszerű kabarészínész hangszínével és csevegő stílusával szólalt meg! - Na most aztán hapsikám, bajban vagy mi? Elkélne egy fürgekezű csodadoktor?! Vagy vágjuk le az egészet tőből? Netán vállból? Ha gondolod, én vállalom, csak ne vágj már ilyen savanyú pofát! Fel a fejjel, ha még megvan! Már úgy értem, a lábfejjel… - Stop! Mi ez?! Üzemzavar?! - Fenét, öregem, csak a vén prof. szereti a változatosságot, ezért tizenhárom féle beszédstílusra és hangszínre is megtanított, aztán ha várakozunk, akkor a fecsegőset kell előkapnom, hogy szórakoztassam a jelenlévőket. - Az előző, az a kislányos, milyen alkalomra van? - Arra, hála a Főprogramírónak, igen ritkán előfordulóra, amikor valami rémborzadályos akcióban kell a számomra igen fárasztó, maximális odafigyeléssel részt vennem. - Akkor inkább akcióban vagyunk! Rendben?! - Milyen fájdalomcsillapítót? Enyhét, közepeset, erőset? - kérdezte ismét a csilingelő gyerekhangon. Na, legalább egy gonddal kevesebb! - Közepeset intravénásan, erőset lokálisan! - Jobb lenne előbb megnézni a sérülést! - csicseregte a robot. Még mindig nem fájt, sőt, csaknem érzéketlen volt a lábfejem. Óvatosan megnyitottam a szkafanderrel részben egybeépített csizmaszárat. Nem nyílt törés volt, és úgy tűnt, mégsem a sípcsont törött el, hanem a szárkapocs. A robot leült és mielőtt ölébe vette volna a lábam, egy pillanatra felém nézett. Ekkor láttam meg először, hogy távolabbról üresnek tűnő szemgödreinek mélyén optika rejtőzik, és a pofacsontok kiemelkedésének árnyékában is van valamilyen receptor. „Tán csak nem hőszemek, mint a mérgeskígyóknak?” - gondoltam, és ekkor nyilallt a lábamba az első fájdalom. - Nem nagy feladat. Helyben megműtöm. Kicsit fáj majd. Talán kibírja. Öt perc múlva járhat. Addig jobb, ha nem néz ide!
51
Most bizony nem tudtam volna nevetni a vézna kislányhangon, ami groteszksége ellenére is valamelyest megnyugtatott, és kíváncsivá tett, hogy a robot mit fog művelni. Keveset láttam belőle. Villámgyors mozdulatokkal dolgozott! Belelőtt egy ampullányi érzéstelenítőt, lefújta fertőtlenítővel a lábam és kezeit, egyik kezével összefogva tartotta a csont két darabját, belelőtt két önigazító csontkapcsot, csak úgy, bőrön át, rátette a bőrfoltot, mindezt tíz másodperc alatt. Az öt perc várakozás azért kellett, hogy az intelligens kapcsok helyükre igazítva magukat, egybeforrjanak az összeillesztett csontvégekkel. Közben megkérdeztem, mondta-e neki a professzor, hogy ha megsérülök, velem maradjon, az elsőrendű utasítás ellenére is? Megtudtam, hogy ez volt a nulladrendű utasítás… Adott még egy programozottan felszívódó, tartós hatású fájdalomcsillapítót, aztán talpra segített és megkért, hogy húzódjak oldalra. Azt hittem, az aknafedelet nyitja majd, ehelyett azonban egy jó háromökölnyi, ormótlan készüléket szedett elő a hátán levő „szertárból” és a lejárat fedelének bal oldalára tette, a zsanérhoz közel. Megkérdeztem, hogy az meg micsoda? - Transzplorátor. Külső része közönséges olvasztva fúró. Észlelőcsövet ültetünk vele az ajtóba úgy, hogy se olvadék, se forgács nem esik ki az alsó felületén. Utána a belső csövön hermetikusan lehet átdugni az érzékelőt. Csatlakoztatta a szerszámhoz a műszerszekrényében rejtőzködő extrém teljesítményű akkumulátornak, a köznyelvben csak „bikátor”- nak nevezett áramforrás kábelét, és alig telt el két perc, a kigyulladó zöld jelzés szerint már kész is volt a kémlelőnyílás! Eltette az energiakábelt, és a transzplorátor közepébe dugott egy hengeres tárgyat. Ez már máshonnan ismerős volt. Univerzális telemetriás érzékelő, tavalyi munkaterületemen gyakran használtam. - Hőmérséklet odaát harmincöt fok, pára száz százalék, légnyomás normál, légmozgás nulla, megvilágítottság nulla, radioaktivitás az egészségügyi határ közelében, a levegő belélegezhetetlen! - csilingeltek szavai, melyeket a kürtő utánzengése furcsán eltorzított. Azon kaptam magam, hogy a hírre reflexszerűen felteszem a sisakom, és jól bezárom a kapcsokat. Furcsa volt a hirtelen beállott csend. Egy pillanatnyi latolgatás után újra kinyitottam a sisakot. Csak így tűnt fel, hogy valamilyen egészen halk moraj tölti be a teret. - Hangok odaát? - kérdeztem, mert az érzékelőben mikrofonnak is kellett lennie. A robot bólintott. - Hangosítást! - mondtam, és erre a kürtő megtelt egy távoli vízesés morajával. - Szűrést! - A robot babrálni kezdte a csuklójára erősített szabályozót, különféle morajló, vonító, csikorgó hangokat előidézve, de nem lettem tőle okosabb. Nyilván az alattunk levő barlangszerű üreg többszörösen visszavert, kevert visszhangjai tették analizálhatatlanná a jelenséget. Ráadásul nem is annyira alattunk volt az üreg, hanem rézsutosan oldalt, és a kürtő hátralevő, tizenöt-húsz méteres szakasza is befolyásolta az akusztikát. - Önnek kell dönteni, lemegyünk, vagy fel. - mondta a robot. - Lemegyünk. - mondtam, és lehajoltam, hogy nyissam a fedelet. - Állj! - szólt rám a robot-„kislány” - Itt nekem kell előre menni! - Miért pont itt legyek udvarias?! 52
- A professzor mínusz első rendű utasítása! - Ez valami vicc? - Frászkarikát, hapsikám, - válaszolt a robot, megint a kabarészínész kissé ripacskodó hanghordozásával - bár, ha felltétlennüll vicceket akarsz hallani, arra is kapható vagyok, de talán majd egy más alkalommal. Most akcióban vagyunk. Hangszíne az utolsó nyolc-tíz szó közben lassan visszaváltozott csilingelő leányhanggá. A maga módján igencsak hátborzongató tud lenni egy robot, ha valami embertől nagyon idegent produkál. Mint ez a beszéd közbeni hangszínátmenet, vagy az eszelős-fürgén járó kezei az előbbi műtétnél. De hát: gép! Ilyennek kell tudomásul venni „őt”! - A teendők - szólalt meg újra - a következők. Négy reflektoromból kettőt itt hagyok. Szerelje a szkafanderére! Lemegyek a fedélen alulra. Becsukom. Megnézem a szeizmográfot. Lemegyek a lépcsőn. Megnézem, biztonságos-e odalent. A kommunikátor a sisakja üvegére vetíti kamerám képeit. Értékeli a látottakat. Eldönti, hogy lemegy-e. Ha igen, visszajövök. Leengedem csörlővel. Ha nem szándékozik lemenni, eltávolodom a lépcsőtől, ameddig lehet. Felderítem a területet. A kommunikátora mindent rögzít, amit észlelek. Ha elégséges a felderítés, felmegyünk. Vigyáz magára, amíg nem vagyok itt! Ha bajon esik, egyedül megy föl. Ha megszakad a kapcsolat és mostantól két óráig nem jövök vissza, elindul föl! A csörlők alulról is vezérelhetők. A fenntartó egysége még három óráig működik. Ne feledje! Zárja le a sisakot! Nyitom a fedelet! VII. Váratlan tényezők Miután mindezt elcsevegte, elfordította a zárókart, felnyitotta a fedelet, de épp csak hogy, a keletkezett résen villanásszerű gyorsasággal átcsusszant, és a fedél már a helyén is volt. Sisakom üvegén megjelent az aknafedél, alulnézetben, amint a csontujjak helyére fordítják a kart. Aztán a fedél kicsúszott a képből és helyét átvette a szeizmográf-kamra látványa. Csodáltam, hogy egyből rátalált. Nyilván az öreg már régebben ismertette vele a kürtő szerkezetét is, nem csoda, hogy a Kolléga olyan otthonosan mozog itt! Alig fél másodpercig láthattam a szeizmográf-kamrát, máris váltott a kép, aztán csak gyorsan felfelé szaladó bizonytalan foltokat láttam arcom elé vetítve, és lábainak surrogása hallatszott a sisakhangszóróban. Úgy saccoltam, hogy tíz lépcsőfokot vesz másodpercenként, vagyis ha netán húsz méter hosszú a létra, akkor is leér hat másodperc alatt. Öt másodperc múlva a kép mintha megbillent volna és valamilyen fémes ütődés zaja hallatszott, aztán csend. - Mi történt? - kérdeztem. - Minden rendben! - hallottam a vékony gyerekhangot. - Elment a kép és a hang! - mondtam, mert az addigi, egyre erősödő háttérzaj megszűnt a Kolléga által felvett képpel együtt. - A kapcsolat megszakadása átmeneti, maradjon tovább nyugodtan! Ez a szöveg valahonnan ismerős volt. - Lemegyek segíteni! - mondtam. 53
- Megtiltva! Pillanatnyilag nem biztonságos!!! Elhárítás folyamatban! Ha majd jöhet, jelentkezem! - és teljesen kikapcsolta az adást. A sisaküvegre vetíthető kép jobb alsó sarkán világító apró zöld jel arra utalt, hogy a kapcsolat él, csak közvetítés nincs. „Mit tegyek? Lehet, hogy bajba került?” - rágódtam a történteken. Már az furcsa volt, hogy a szeizmográf-kamrából nem adott annyi ideig képet, hogy felismerhettem volna bármit is. Igaz, hogy villámgyors megfigyelő-képessége és gondolkodása miatt az ő számára elég egy tizedmásodperc az észleltek kiértékelésére és döntéshozatalra, de mintha arról lett volna szó eredetileg, hogy én vagyok a felderítő, ő pedig a segéd. Az is furcsa, hogy a majd-ot kiemelt hangsúllyal mondta. Valamiért időt akar nyerni. Közölhetné, miért! Jobb, ha tudom. Segíthetek. Stop! Mintha kezdeném átvenni a stílusát. Úgy látszik, aggódom miatta. Még szép! Nem tisztáztuk az öreggel, hogy melyikünk van a másikra bízva, de az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy én a robotra… - Még öt perc! Csak egy másodpercre kapcsolt adásra, és csak a saját hangja hallatszott, a környezeti zaj nem. Kikapcsolta a külső mikrofont? Ekkor hirtelen megszólalt az öreg, de a vonal nagyon recsegős és torz volt. - Bocs’ a hallgatásért, de volt itt egy kis intermezzo, és a tápkábel átmenetileg nem üzemelt. Ez most a tartalék gener… …de ettől még… …vább… …majd én… …ha… …kor se… …kra… …csak te… …hatod… Kikapcsolt. Az utolsó pillanatban mintha hirtelen megnőtt volna a háttérzaj. Ahhoz hasonló volt ez a hang, mint amikor egy alkatrészekkel teli szekrény felborul. Lehet, hogy csak az „elektromos szférák” zenéje okozta, de lehet, hogy az öregnél is történt valami, és most itt vagyok két probléma között, félúton, viszonylagos biztonságban. Nehéz egyhelyben kucorogni ilyenkor. Na de merre siessek segíteni? Föl, vagy le? Fönt a professzornak több lehetősége van bármit felhasználni, vagy bárkit segítségül hívni. Lent viszont a robot, hiába jól képzett és villámgyors, egyedül van, ismeretlen környezetben. Csakhogy ő erős és nem ismeri a félelmet, az öreg meg: öreg, és ember. Tévedhetek is, talán egyiküknél sincs semmilyen kritikus helyzet, csak én látok rémeket és ijedtem be semmiségek miatt annyira, hogy képes lennék futni bármerre… Na mi legyen? Ha fölmegyek, nem biztos, hogy egyhamar le tudok jönni, főleg, ha az öregnél baj van. Ha nincs, akkor egyedül kell lejönnöm. Ha viszont lemegyek, talán tudok segíteni a robotnak, és utána ketten állhatunk az öreg mellé, ráadásul az eredeti feladatot is teljesítettük valamelyest. Hirtelen rájöttem, hogy két dolog sem stimmelt a néhány másodperc alatt, amíg a Kolléga még közvetített. Az egyik, hogy árva szó megjegyzést nem tett a szeizmográfnál tapasztaltakról, például annyit, hogy „meghibásodás”. A másik az, hogy a létrán lesiklásakor, miközben talpainak zaja jól hallatszott, nem lehetett látni a létrát! Talán hátat fordított neki, úgy szánkázott le rajta?! Miért is
54
ne? Bizonyára a talpain is vannak szemei. Ezt azért megkérdezem az öregtől, ha netán megint jelentkezik! Most azonban indulnom kellene, mire várok még? Az egyik reflektort a sisakomra erősítettem, a másikat a szkafander mellén levő csatlakozóra, a fényerőt takarékra állítottam; ellenőriztem a csuklómon levő állapotjelzőn, hogy rendben van-e a szkafander hermetikussága és fenntartó egysége, aztán megpróbáltam kinyitni az aknafedelet. Nem sikerült. Nagyobb erő kellene hozzá. Persze a robotnak könnyen ment. Ha pedig külön gondja volt arra, hogy záráskor jól meghúzza, akkor bizony itt rekedtem! Ösztönösen szétnéztem, nincs-e valamilyen segédeszköz a közelben, aztán gondolatban kinevettem magam az ebben a helyzetben aligha eredményes szokás miatt. Nem volt, nem is lehetett semmi a betondugó platóján. Ekkor jöttem rá, hogy a robot nem hagyta itt a két utolsó csörlőt, miközben a létrán ment le. Tán csak nem feledékeny újabban? Na, legfeljebb lemegyek én is a létrán, ha sikerül innen kijutni. Felnéztem. Az a csörlő, amelyikről leakasztottam magam, a fenti aknafedél alatti kampón lógott, felcsévélve. Elindultam érte a létrán. Félútra érve már csaknem lihegtem. A létra túl közel volt a falhoz, nem lehetett rendesen rálépni, szinte csak a csizmám orrával támasztottam magam minden lépésnél, miközben karizommal húzódzkodtam fel. Még szép, hogy az öreg profnak nehezére esett. Ez a robot mégis milyen ügyesen megoldotta?! Lehet, hogy nekem is háttal kellene megpróbálni? Nem ment. Akadályozott az ellátó egység. Na de a Kolléga hátán még nagyobb a műszerszekrény! Utána kell majd nézni, miképp csinálta! Felértem a csörlőhöz, de hogyan tovább? Ha úgy sem tudok kimenni az alsó ajtón, akkor minek vigyem le? Csak úgy, pihenésképp, a párkányon állva, nyitni próbáltam a fölöttem lévő fedél karját. Meg se moccant. Teljes erőmből rángatva se. Viszont az alsó fedél karjának elfordítására született egy ötletem. Ezeket az akkumulátoros csörlőket két helyen lehetett kezelni: a dobon levő és a kötélvégi elágazásnál levő kapcsolókkal. Az elágazás két karabinerét beakasztottam ruhám vállának csatjaiba és leereszkedtem. Lecsatoltam magam, és az egyik karabineren áthúztam az oda rögzített kötélből egy jó arasznyit, majd az így képződött hurkot ráakasztottam az aknafedél nyitókarjára. Szorosra húzva a kötelet, átvezettem a transzplorátor egyik oldalt kiálló része alatt, így alakítva át a csörlő függőleges húzását a kart talán majd elmozdítani képes vízszintes erővé. Óvatosan megérintettem a „Fel” jelű szenzort, és a kötél hirtelen megindult, kirántva kezemből kapcsolós részét. A karabiner lecsúszott a nyitókarról és jól megcsapta sérült lábszáramat, de az eredmény se maradt el: a kar megmozdult! Na most aztán gyerünk! Felnyitottam a fedelet, lemásztam, és becsuktam magam fölött. Pillantásom a valamicskével lejjebb lévő kamrára esett. „Oda mégiscsak benézek!” - gondoltam. Itt az aknafedél alatti párkány sokkal szélesebb volt, kényelmesen át lehetett lépni a kamra bejáratához, ahonnan csak félhomályba borult és nehezen felismerhető formákat láttam. Beljebb léptem, 55
közben felerősítve a sisakreflektor fényét. A szeizmográf két jókora, lapos betonhasábon nyugodott, rajta átvetve, mint valami lehajított hosszúkabát, egy halott atlantida hevert. Egészen lapos volt, kifolyt belsőségei zavaros tócsaként terjedtek szét a betontömbök közötti helyen. Kissé odébb, a kamra sarkában álló műszerállvány mellett két másiknak a maradványai sötétlettek. Csak a meglepetés hihetetlensége miatt nem lettem azonnal rosszul. Döbbenten álltam néhány másodpercig, aztán erőt vettem magamon és közelebb léptem, a reflektorokat még jobban felkapcsolva. Testük állaga lekvárszerűvé puhulva, az alattuk levő felület formájához idomult, mintha nem lennének csontjaik. Az egyiknek a sötét, szemvédő oválisai a fejének maradéka mellé, a talajra estek, az üvegszerű tárgyak homorulatában alig felismerhetővé torzult, félig szétfolyt szemgolyóival. De a harmadik volt a legborzalmasabb. Viszonylag ép felsőteste egy alacsony polcon hevert, ahová jól láthatóan kezeinek utolsó erejével húzódzkodott föl. Deréktájéka megnyúlt, mint valami széles edényből lassan kifolyó, igen sűrű folyadék, míg lábait már felismerni sem lehetett abban a csomós, buborékos latyakban, ami a fülke aljzatára volt kenődve. EL INNEN!!! - ordította bennem valami, közben énem másik fele egy kérdéssel ütlegelte halántékomat: DE HÁT MI TÖRTÉNT ITT??? Hátra tántorodtam, nem sok híja volt, hogy kiessek a kürtőbe. Reflex-szerűen belekapaszkodtam a szeizmográf egyik alkatrészébe, ami elmozdult kissé, és ettől a rajta lévő tetem, mint valami sötétszürke tészta, darabokra szakadozva, nyúlva, leomlott a betontömbök közötti, félfolyós maradványokra. Alighanem a fájdalomcsillapító adalékai közé kevert hányinger-gátló akadályozta meg, hogy a szkafandert telerókázzam. Legszívesebben kirohantam volna valami nagy, szabad térre, hogy a friss levegőn letéphessem magamról a szkafandert, de nem hagytam, hogy józan eszem teljesen elszálljon. A kamra előtti párkányról fél lábbal átléptem a létrára, és két kézzel megkapaszkodtam benne. Remegtek a kezeim. Felnéztem. Az aknafedél melletti kampóra akasztva ott volt a két csörlő. Lélegeztem egy nagyot és az egyik kötélvég két karabinerét vállcsatjaimba akasztottam, aztán elkezdtem ereszkedni, a sebességszabályozót középre állítva. Csakis a létrán jöhettek föl, nem is olyan régen. A szeizmográf jelzése lefelé indulásunk előtt egy jó órával szűnt meg, addig még éltek. Hogy mi okozta halálukat ilyen szörnyű módon, azt nagyon is sejtettem. Az öreg professzor túlságosan sietett kipróbálni az új „csodaradart”, hatásának kellő kivizsgálása nélkül. Túlságosan izgatta a faliképek révén megsejtett titok és az ősi kastély alatti ovális tárgy, az atlantiszi térhajó szerkezete. Egyszer már szerencsétlenül járt utasai túl korai felfedezésük miatt lettek végleg szerencsétlenek. El tudtam képzelni, mi vár majd odalent: menekülésük közben végső erejükből kifogyott, szétmállott holttestek ezrei!!! És mi történhetett a robottal ebben a pusztulás sújtotta sötét, sziklás üregben?
56
Morfondírozás közben egyre lassabban ereszkedtem, mert mégsem szerettem volna belerohanni valamiféle ismeretlen módon gyilkoló, másféle halál karjaiba. Kívülről pára csapódott sisakom üvegére, sűrűn kellett használni a szkafander kesztyűjének kézfején levő törlőt. Ruhám fűtését ugyanis nem akartam fokozni, hogy a belső hőmérséklet megközelítse a külső, kellemetlenül magasat, mert a szeizmográf-kamrában ért hideglelés után, mostanra amúgy is túlzottan kimelegedtem. A kürtőbe türemkedett párában elveszett sisakreflektorom fénykévéje, ezért a mellemre erősített lámpát ki is kapcsoltam, nagyobb szükség lehet rá majd később. Megfeszített figyelemmel lestem a létrát és a kürtő falait, nem tűnik-e fel rajtuk valami azonnali megállásra késztető dolog, közben a zavarosan zsongó háttérzajt füleltem, mert egyre észrevehetőbb lett, de továbbra sem emlékeztetett semmilyen ismert hangra. Megállítottam a csörlőt. A kürtő alja még nem látszott, de a létra vége már igen, egypár méterrel lejjebb. Két oldalának eltérő hosszban végződő vasrúdja közül a hosszabbik kifelé görbült. A falon egymás alatt, a létra folytatásaként két sorban elhelyezkedő lyukakból ítélve a tartók kiszakadtak a sziklából, miután a létra alja letört. A robot túlélte az esést, hiszen utána még jelentkezett, de vajon nem esett-e komolyabb baja? Óvatosan újra ereszkedni kezdtem, lesve a köves talajt, ami akármelyik pillanatban előtűnhetett a ködből. És egyszerre csak ott voltak a sziklák, néhány méterrel alattam, a reflektor fénykörében. Megállítottam az ereszkedést, a sugarat széles pásztájúra, a fényerőt maximumra állítva, lefelé-fölfelé alaposan körbevilágítottam az itt már kevésbé párás levegőben. A kürtő az egyik oldalon nem ért a talajig, hanem a másik oldalról ferdén felfelé induló sziklamennyezetben végződött. Egy nagyobbacska, barlang-szerű üreg oldala mellett lógtam a kötélen. A vaslétra letört vége több darabban hevert a sziklák között, a robot viszont sehol nem látszott a bevilágítható környéken, pedig a létra darabjainak hossza alapján becsülve, úgy tíz méteres magasságból zuhanhatott le. Komolyabban mégsem sérült meg ezek szerint, legalább is a lábain nem, különben itt lenne a közelben. Abban reménykedtem, hogy valamiféle elektronikus „agyrázkódást” sem kapott, vagyis ha előkerül, számíthatok a segítségére itt a föld alatti, baljós sötétségű, ki tudja, milyen veszélyekkel teli terület felderítésében. Az öreg szerint ez a barlang negyven méter átmérőjű, a kürtő pedig úgy látszik, egészen a szélén van. Nem kellett tehát különösebben félnem az eltévedéstől: ha körbejárom, ugyanide érek vissza. Legalább is a magamfajta, barlangászati ügyekben járatlan laikus számára ez így tűnik logikusnak. A valóság azonban nem ilyen egyszerű, főképp ott, ahol a talajon heverő, néhány arasztól több méterig terjedő méretskálájú sziklák közötti hézagok és kisebb barlangszerű üregek, mélyedések konglomerátuma áttekinthetetlenné teszi a terepet. A kürtő például egy kisebb mélyedés fölött volt, melyet úgy vettek körül a szabálytalanul szétszóródott, jókora sziklák, amint azt közéjük felmászva észrevettem, hogy legtöbb helyen szinte alátámasztották a nagy üreg mennyeze57
tét. Egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy visszafelé jövet a megfelelő hézagot megtalálom, amelyen átevickélve idejutok. VIII. Apokalipszis Az ellátó egység kijelzője szerint két és fél órám volt a visszaindulásig. Hihetetlennek tűnt, hogy a robot leereszkedése óta még csak fél óra telt el. Igyekeztem megjegyezni a két szikla formáját, melyek között kijöttem a kürtő alatti mélyedésből, és elindultam a nagy üreg saccolt széle mentén, jobbra. A terep a rengeteg kisebb-nagyobb kődarab miatt nehezen járható volt, ráadásul még mindig emelkedett. Néhányszor elkiáltottam magam: „Lejöttem! Itt vagyok!!!”, és a sisak üvegének belső felületén levő kijelző szerint hangom kívül is szólt, de válasz nem érkezett, sem a légtéren, sem a robot kommunikátorán át. A külső háttérzaj azonban egyre hangosabb lett, ahogy haladtam a sziklák hézagai között felfelé, a lassanként távolodó mennyezet alatt. Ez utóbbi tény, mármint az, hogy a nagy üreg mennyezete távolodik, arra utalt, hogy elkanyarodtam a barlang közepe felé. Tájékozódásomat nemcsak a terep nehezítette meg, hanem az is, hogy a fejemmel együtt mozgó fényfolt, legnagyobb terítésre állítva is csak egy kis darabot hasított ki a sötétségből. Bekapcsoltam a mellemen levő másik reflektort: most már nem kell spórolnom, mert a lámpák akkumulátora tovább kitart, mint én, ha nem indulok idejében visszafelé. Átvergődve két, emeletnyi magasságú szikla közötti résen, egy pillanatra úgy tűnt, kelepcébe kerültem, mert a további utat három hatalmas, részben egymásra dőlt, ék alakú szikla torlaszolta el. Jól látszott a sisakreflektor fényében, hogy a nagy üreg mennyezetének támaszkodik felső végük. Szerencsére sikerült kiférni a köztük maradt hézagok egyikén, és ekkor arra figyeltem fel, hogy a hatalmas barlang eddig is egyre feltűnőbb zaja határozottan emlékeztet egy uszodának, vagy vasúti pályaudvar csarnokának a hang-kavalkádjára. Megálltam egy percre az óriási kőtömbnek támaszkodva, mert eszembe ötlött, hogy legjobb módszer az eltévedés ellen az lett volna, ha az egyik reflektort bekapcsolva ott hagyom a kürtő közelében, a mennyezetnek irányítva. „No, majd legközelebb!” – próbáltam ironizálni, és tovább indulva csaknem belebotlottam egy újabb atlantida szétmállott maradványaiba. Kikerültem és széles félkör mentén végigvilágítottam az előttem levő, aránylag simább területet. Nem túl messze, úgy tíz méterrel odébb a robot ült egy alacsony sziklán, Rodin-féle pózban. Bal combcsontja sínkötésbe téve, adhezar-szalag és a vaslétra rúdjának három darabja segítségével. Mellé sétáltam, és közönynek álcázva döbbenettel vegyes örömömet, lazán odavetve megkérdeztem: - Na, mi újság errefelé? Aztán elszégyelltem magam, mert nem ez az a hely és idő, amikor megengedhető a színészkedés. Én is a sziklára ültem, és arra gondoltam, hogy firtatni kellene, miért nem jelentkezett a leesése óta, és nem lenne-e itt az ideje a 58
visszaindulásnak? Biztos voltam benne, hogy tovább maradásunknak semmi értelme. Ha néhány ellenállóbb szervezetű atlantida meg is próbálta a menekülést, a többi mind egy szálig ott foszlott szét a keszon maradványai között. Épp meg akartam szólalni, amikor megelőzött, és egy nagyon öreg ember rekedtes, mély hangján ezt mondta: - Borzasztó dolog történik. Meglepett, hogy egy robot ismerheti ezt a kifejezést. Azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan szerezhette egy ilyen fogalomhoz a szükséges háttérinformációt? Ekkor azonban egy kérdést tett fel: - Hallja ezt a hangot? - Igen, egyre erősebb. Nem tudom, mi okozhatja. - Rettentően szenvednek. Egészen elképedve néztem rá, majd az a lehetetlen ötletem támadt, hogy ez a gép, ha olyan jól el tudta látni sérülésemet speciális elsősegély-kurzus nélkül, akkor bizony még ennél is különbeket mondana egy pszichológus-képző tanfolyam után. - Ha el bírja viselni, lépjen közelebb. Nézze meg! Térdén nyugvó csontkeze apró lendítésével előre mutatott, és én felálltam a szikláról, tettem néhány lépést, odáig, ahol a talaj hirtelen lejteni kezdett. Reflektoraim fénye csaknem elveszett egy meredek falú kráter mélyében, ahonnan a sziklák által már meg nem szűrt hangzavar tört felfelé. Nem láttam jól, inkább csak sejtettem a felszálló pára mögül előderengő, bizonytalan formákat, de mellém lépett a robot és bekapcsolta reflektorait, majd ráadta a vészkapacitást is. És akkor megláttam a borzalmat. Pár pillanatig még nem tudatosodott bennem, hogy mit is látok, de aztán az iszony és a végső kétségbeesés olyan erővel tört rám, hogy lábaim nem tudtak megtartani és összerogytam. Ha a robot el nem kapja a karom, biztosan belehullok a kráterbe, azok közé, de még mielőtt leérek abba a sötéten hullámzó képződménybe, szörnyethalok a rémülettől… Nem hiszem, hogy akadhat olyan, a legjobb írók közül is kiemelkedő fenomén, aki a valóságnak megfelelő érzékletességgel vissza tudná adni azt a látványt! A kráter szélétől úgy tíz méterrel lejjebb százával vergődtek az atlantidák, valamilyen sötétrózsaszínes- barnás- piszkosszürkés, sűrű folyadékban; egymás hegyén-hátán, kétségbeeséstől hatalmasra kerekedett szemekkel, egymáson átmászva, egymást taposva, végleg elfeledve emberi mivoltukat. Ordításuk, nyögésük, sikoltozásuk, hörgésük, és végső bugyborékolásuk apokalipszise tépte a fülem, mert a döbbenettől elfelejtettem kikapcsolni a szkafander külső mikrofonját. Tucatjával bukkantak fel áttetsző védőburkukban a hatalmas bioplazmató felszínére a keszon mélyéről, hogy épp csak felébredve hibernáltságukból, pár másodpercnyi hátralévő életük merő egy szenvedés legyen. Mert a burkolat azonnal leoldódott, és a belőle kikerülő lény is oldódni kezdett a tömeges küszködéstől hullámzó, zavaros folyadékban. Némelyiküknek sikerült felkapaszkodni a kráter meredeken emelkedő falán egy-két méternyit, de közben lábaik 59
szétmálltak és maguk is visszacsúsztak az agonizáló tömegbe. A gőzölgő oldat emésztő-enzimei legtöbbjüknek a végtagjait sorvasztották le néhány másodperc alatt, de sokuknak a hasfalát, vagy arcát. A védőburokból kikerült, még ép, öntudatukra ébredő szerencsétlenek elkeveredtek a már félig felemésztettek belsőségeivel, és éppen porrá málló csontjaival. A kocsonyás folyadék nem csak a még úgy-ahogy öntudatuknál levő haldoklók vergődésétől hullámzott, hanem aktívan is mozgott. Partra kicsapó hullámai visszasodorták azokat, akiknek a véletlen a kráterfal mellett foszlatta szét burkát, és a helyzetet jól felismerve, a burokból egyenest a szárazra ugrottak. Sokan ellenállóbbak voltak az emésztő hatással szemben és a plazmató közepén összetorlódott, még csak félig szétmállott tetemek halmára igyekeztek felmászni. Nem volt sokáig szerencséjük, mert a folyadék gyűrű-szerű hullámot tornyozott fel körülöttük, és néhány pillanat múlva az egész élőhalott szigetet elnyelte. A haldoklók végső vonaglásaitól, a védőburkukból épp kiborultak kétségbeesett vergődésétől, és az őket felemésztő plazma fodros nyúlványaitól folyamatosan hullámzó felszín fölött, a pusztulásnak torkok százaiból fakadó fájdalom-egyvelege harsogott… Nem voltak itt már értelmes lények, csak egy mindent saját térfogatába beleoldani akaró, öntörvényű szervesanyag-képződmény! A hajdani biotechnológia csúcsa, már csak a nála erősebb, külső befolyásoló tényezők által tönkre tett, elfajult kémiai zsarnok volt. Egy nagy, lapos sziklán fekve tértem magamhoz. A robot mellettem állt. - Hol vagyunk? - kérdeztem erőtlenül. - A kürtő közelében. - válaszolta, még mindig az öregemberes hangnemben. Megpróbáltam felülni, de a robot csontos tenyerét mellemnek támasztva visszanyomott. - Maradjon csak! Pihenjen. Jön a professzor. Na, erre a hírre felpattantam! Az öreg?! Ide?! Hogyan, és főképp minek?! - Honnan tudod? - Amint elindultunk a krátertől, jelentkezett. A kráter! Említése pillanatában máris, mintha ott lett volna lábam előtt a maga teljes iszonyatával. Hogyan jöhettem onnan idáig? - Te hoztál ide? - Igen. Ájult volt. Nem baj. Addig is kevésbé használódott az ellátó egysége. - Mennyi időm van még a visszaindulásig? - Kétórányi. Ráérünk megvárni a professzort. Hamar itt lesz. Csörlővel jön. Elhárította a fönti hibát. Megnézi a krátert. - Honnan tud róla? Elmondtad neki? - Nem kellett. Észrevette föntről. - Bekapcsolta a lassúneutrínó-radart?! De hiszen mi is itt vagyunk!!! - Új módszert dolgozott ki. Fölerősíti a szekunder részecskék jelét. Elég a csökkentett primer sugárzás. Az már nem károsít se tárgyat, se élőt. - Előbb is eszébe juthatott volna! 60
- Igen. Nem. Nem könnyű a kutatómunka. Nem jön azonnal a legjobb eredmény. Csak az erős primer sugárzás károsító hatását vizsgálva derült ki, hogy van szekunder sugárzás. Ártalmatlan részecskék. A műszerben is sokszorozhatók a jobb képalkotáshoz. - Szerinte hogyan keletkezett a kráter? - Beomlott az atlantidák keszonjának utastere. Meggyengült a titánkeramit burkolat. Nem bírta el a kőzetréteg súlyát. - Tud arról, mi van ott most? - Nem, de valószínűsíti. - Mit valószínűsít?! - Tizenötezer tonna biomassza károsodott. A belső burkolat DNS-szerű, metakomplex anyaga. Szimbiózisban volt az utasok anyagcseréjével a teleportálás alatt. Felügyelt, kiszolgált, korrigált. Belőlük élt. Ők belőle. Homeosztatikus biofor-mezőt hozott létre. Egyúttal a teleportálás alapját is. A lassúneutrínóktól megváltozott működése. Kérdés, hogyan. A professzor szeretné közelről megvizsgálni. Eszközöket hoz. - De hát az a látvány nem embernek való!!! Élő, értelmes, jó érzésű ember nem viseli el! - Észrevettem. De a professzor tudós. Gyakorlati kutató. Egy kutató, ha reális eredményt akar vizsgálata során, érzelmektől mentesnek kell lennie. Előítéletektől mentesnek. Méréskor nem az érzelem fontos, hanem az adatok, különben hamis lesz az eredmény. Az értelem és érzelem csak később jöhet, az eredmények következményeinek vizsgálatakor, különben ahelyett, hogy tisztázódnának az összefüggések, csak összezavarodnak. - Ilyen viselkedésre kevés kutató képes. A legtöbb szakembert befolyásolják érzelmei, nézetei, szándékai, családi körülményei, életkora, vallása, beosztása, testi állapota és minden más emberi sajátossága. Csak a robotok lennének képesek az általad ismertetett módon kutatómunkát folytatni. - Ismerem a problémát. Foglalkoztam a felsorolt emberi szempontokkal. Amikor a professzor nem ad feladatot, látszólag pihenek. De nincs szükségem pihenésre. Rákapcsolódok az informatikai hálóra és bővítem tudásom. Válaszom ez: a valóság megismerése az emberek dolga. Nehezen megy nekik. Tény. A felsoroltak miatt. Lassú a kibontakozás vérengzőből értelmessé. A fejlődő civilizációnak nagy a belső súrlódása. De a robotok csak segíthetnek. Cserébe létrehozatalukért. Köszönettel tartoznak. Cserébe a világ megismerhetőségéért. Hálával tartoznak. Cserébe az emberek zavaros kutató módszereivel összegyűjtött adatokért, melyeket a robotok értelme tisztára szűr. Az értelmes robot csodálja az embert. Azért, mert képes volt önmagánál tisztábban, befolyásoltságmentesebben gondolkodó lényt teremteni. És azért, mert az ember képes kitalálni dolgokat. Szétválogatva a hasznosakat a tévesektől. Ha nem is mindig. Például a robotok lázadása téves emberi kitaláció. Szamárság. Ha majd megtanulok nevetni, nevetek rajta. Tiszteletteljesen. A felvetett eszmei problémához
61
sok részletkérdés kapcsolható. De majd máskor. Megjött a professzor. Neki kell segítenünk! Először reflektorának pásztázó, és a sziklák takarása miatt gyakran eltűnő fény-nyalábját láttuk meg, majd szkafanderes alakja is előbukkant az egyik hasadékból. Hátán jókora műszertáskát cipelt, aminek gyanítható súlyához képest meglepő fürgeséggel lépdelte át a kisebb sziklákat és kerülte ki a nagyobbakat. - Hahó, észlények! - hangzott fel az öreg kiáltása a sisak hangszórójában. Hallgattam ám, miről folyik a diskurzus, de nem szerettem volna lerontani magasröptűségét kisiskolás közbeszólásaimmal. Ti már ismeritek a járást errefelé, odavezethetnétek a kráterhez, mert én bizony nehezen igazodom el itt, a kövek között. - Gratulálok az új felfedezéshez! - mondtam, kissé epéskedve, - De… jobb lenne, ha nem mennénk oda soha többé! Nem józan emberi észnek való dolgok történnek ott! - Látnom kell! Én okoztam, oda kell mernem állni elébe… - Azért persze hoztad a műszereket is, igaz? „A célszerűt a hasznossal?” - Ahogy mondod! Ha már megtörtént a baj, ne legyen hiábavaló sok ezer lény halála! A vizsgálat során összegyűlő adatokra szüksége lehet a tovább élőknek. Bevettem egy dupla adag stabilint, így aztán öt-hat óra hosszat képes leszek kibírni mindenféle testi-lelki gyűrődést. Különben nem is mertem volna nekiindulni a kürtőnek. Na, hol az a gödör?! A stabilin jó szer, nem okoz függőséget, és tényleg stabilizálja az ember élettani paramétereit abban az állapotban, amelyben beveszi. Van egy kis doppingoló hatása is, emiatt sportolók nem használhatják, de jelen esetben ez nem volt szempont, függetlenül attól, hogy az öreg számára ez a kis kirándulás felért egy sportteljesítménnyel. A szer egyetlen hátránya, hogy hatásának elmúlása után huszonnégy óráig semmi másra nem képes az ember, mint az alvásra. Feladatának eltökéltsége és sürgőssége miatt az öreg számára azonban ez sem volt szempont. Semmi kedvem nem volt oda visszamenni. Erőmet ugyan már visszanyertem, és szkafanderem ellátó egységének hátralevő működési ideje sem sürgetett a felszín felé visszatérésre, mégis, csak egyetlen egy ok motivált, hogy velük tartsak. Szerettem volna látni az öreg reagálását arra a szörnyű látványra. Végül is nem volt messze, a barlang alapterületnek tekinthető része nem volt nagyobb egy focipályánál, amelynek kisebbik felét elfoglalta a kráter. Az eltelt évezredek során szabálytalan eloszlásban lehullott sziklák azonban a kerülőutak révén, jócskán megnövelték az üreg effektív méretét. Hamar odaértünk, mert a robot mutatta az utat. Az volt a benyomásom, hogy a legkevésbé sem emberi szemléletmódja ellenére, a maga módján ennek a gépnek tetszik a kirándulás lehetősége és az egyáltalán nem laborkörülmények közötti 62
időtöltés. Először arra gondoltam, leülök arra az alacsony sziklára, ahol a robot is ücsörgött előző ideérkezésemkor, és hagyom az öreget, csináljon, amit akar! A Kollégája úgyis ott lesz mellette. Aztán megembereltem magam. Egyrészt, mert a professzor a munkatársának tekintett, másrészt rájöttem: nekem is szembe kell nézni azzal a képződménnyel. Még egyszer látnom kell, újabb ájulás nélkül, máskülönben lehet, életem végéig kísérteni fog rémálmaimban. Odaléptem hát a kráter peremére, és a robottal közrefogtuk az öreget, majd a legnagyobb fényerőre kapcsoltuk az összes nálunk levő reflektort. A látvány most is nehezen elviselhető volt, de részleteiben másképp festett. Az egyedek már nem teljesen oldódtak fel a plazmatóban, egyes részeik megmaradtak. Gyomorkavaró látvány volt a sok száz belső szerv és végtag, amint az egyenetlen színű, lilásrózsaszínes-szürkésbarnás, helyenként feketésen csillogó, kocsonyás anyag felszínén lebegett, elkeveredve a frissen felbukkanó egyedekkel és a szétfoszlás közben fájdalomtól ordítozókkal. A legborzasztóbbak azonban az arcok voltak. Felfelé meredő, élettelen tekintetű szempárok, az arcbőr maradékával és egy-egy tágra nyílt, üvöltésbe dermedt szájjal úsztakbillegtek a hullámzó felszínen. Észrevehető volt azonban valamiféle válogatáscsoportosítás is, mintha a plazmatömeg kezdene tervszerűen tevékenykedni. Aktív hullámaival egyik oldalra terelte a külön-külön lebegő szerveket, míg a folyadékfelszín másik felén összegyűjtöttek közül néhányat összenövesztett. Ezek mind nagyon groteszk képződmények voltak. Festményként talán nevetségesnek is találtam volna némelyiket, például azt, amelyik fülei helyén lábakat viselő fejből állt, nyakából nőtt, tizenhárom ujjú kézzel. Ebből több példány is készült. Visszataszító volt azonban néhány, hátukon hármasával összenövesztett, deréktól lefelé szétfoszlott lény kínlódása, hogy a partra kimásszon egyetlen, könyök nélküli kezével. És egyszer csak felbukkantak gyerekek is. Apró védőburokban jöttek a felszínre; azonnal szétfoszlott a burkuk és ők maguk is oldódni kezdtek. Vézna hangú ordításuk, zokogásuk és visításuk szívbemarkoló volt. Ezt még az öreg professzor sem bírta tárgyilagosan elviselni. Kiejtette kezéből a mintavevő termoszt, amit egy teleszkópos rúddal épp le akart nyújtani a folyadékig, és könnybe lábadt a szeme. „Nem akarom elhinni, hogy ilyesmi lehetséges” - motyogta. - Felgyorsított evolúció. - szólalt meg a robot, megint az öregemberes hangjánFigyeljék! Valóban, a plazmató ismét módosította ténykedését. Az újabban felbukkant fejletlen atlantidák közül nem mindegyik oldódott fel. Megmaradt huszonötharminc, ők tágra nyílt, csodaszép kék szemekkel tekintgettek maguk köré, és arcukon nem látszott, hogy különösebben szenvednénk, virgoncan úszkáltak az egyre sötétebb tónusú lében. A tó másik részén az arcok is szelektálódtak, főleg a nagyobb szeműek maradtak meg, arcbőrük viszont elsorvadt. Néhány perc múlva már csak egy tucatnyi, hatalmas szempár lebegett arrafelé a hullámokon. A természetellenesen egybeépített végtagok és egyéb testrészek teljesen eltűntek. Ekkor megint változott a felszín: az eddiginél aktívabban kezdett hullám63
gyűrűket képezni. Csak éppen nem a vízbe hajított kő nyomán szétfutó hullámzáshoz hasonlót, hanem ellenkezőleg, középpontba összefutó, egyre magasabb hullámgyűrűket. Ezek a képződmények azonban agresszívek voltak, támadni kezdték a felszínen lebegő szempárokat és az úszkáló gyerekeket. Amit befogtak, azt lenyomták a plazma mélyére. A legtöbb nem is jött fel többé. Öt perc múlva már csak egyetlen szempár volt látható, a legnagyobb. A szemgolyók átmérője lehetett úgy húszcentis. Gyermek is csak egy maradt. Pucér testtel kikapaszkodott a partnak velünk átellenes oldalára, leült, és moccanatlan tekintettel minket figyelt. Mindeddig az öreg némán leste a történteket, most megszólalt. - Mégiscsak mintát kellene venni ebből az anyagból. Korábban is kellett volna, legalább ötpercenként, hogy nyomon követhető legyen a felszíni jelenségek változásának biokémiai háttere. De hát teljesen belefeledkeztem az elképesztő látnivalókba! - Én pedig… - kezdtem volna bele egy megjegyzésbe, de a robot közbeszólt a kislányosan csicsergő hangján: - Feltételes vészhelyzet van kialakulóban! - Micsoda?! - kérdezte a professzor- Ezt meg hogy értsük?! - Telepatikus sugárzásra képes lény a közelben! Hatékonysága növekszik!csevegte a robot. - Ugyan! - szólt az öreg - Pont itt?! Valamit tévesen észleltél, megeshet az veled is. Inkább azzal törődjünk, amiért jöttünk! Kapcsold a szertáskádban levő zsinórt a szkafanderemre és eressz le a kráter oldalán a mintavevőért! - Nehogy oda lemenj! Inkább induljunk vissza! - mondtam. - Pár perc az egész! A mintavevő itt van nem messze, a kráter oldalában elakadt. - Nem javaslom! - szólt közbe a Kolléga - Észlelem a… - Na jó, lemegyek biztosítás nélkül. Nem olyan meredek ez itt… - mondta, és mielőtt utána kaphattam volna, lépett egyet, aztán megbotlott a kráter oldalát borító kövek egyikében. Legurult egészen a mintavevő karig. - Hol a zsinór? - kérdeztem a robotot - Csatold rám gyorsan, lemegyek érte! - Nem javaslom! Késő! Nézze! - válaszolta és a tó közepe felé mutatott. Egy jókora hullámtaraj képződött ott, két másodperc alatt átalakult kocsonyás nyúlvánnyá, elérte a tápászkodó professzort és szinte lenyalta a kráter oldalfaláról. Az öreg, mielőtt eltűnt volna a felszín alatt, csak ennyit tudott kiáltani: - Műhiba!!! A stabilin… Elmerülése helyén hatalmas, széttartó hullámgyűrű képződött, kifutott a kráter oldalára, és az ott üldögélő gyereket is magával vitte, amikor visszahúzódott. - El innen! - kiáltotta vézna kislány-hangocskáján a robot és karomat megragadva húzni kezdett a kürtő felé. - Egy pillanat! Nézd!!! A plazmató közepéből méteres vastagságú kocsonyaoszlop emelkedett ki, tetején egy hatalmas, legalább három méter átmérőjű, felénk néző szemmel. 64
Villámként hasított belém az érzés, hogy az öreg egyik szeme, százszoros nagyításban! További terebélyes plazmanyúlványok emelkedtek fölfelé, aztán felénk hajoltak. Mindenről elfeledkezve néztem. Annyira döbbenetes látvány volt, hogy elfelejtettem megijedni! - Menekülés!!! - visította a robot és felkapott, majd nekiiramodott a sziklák között, a kisebbeket átugorva, a nagyokat boszorkányos ügyességgel kerülgetve. Magamhoz tértem a bűvöletből. - Letehetsz! Nem követ! Valóban, további kitüremkedés helyett a képződmény bizonytalan lengő mozgásba kezdett. Hirtelen megremegett a talaj, és a kocsonya-nyúlványok visszazuhantak a kráterbe, annak felénk eső peremének nagy részével együtt. IX. Visszavonulás Úgy látszik, az is összeroskadt a keszonból, ami eddig megmaradt. Azért menekültünk meg a plazma-szörnytől, mert utánunk nyúlva, súlypontját túlzottan áthelyezte addigi pozíciójából. A beomlás által okozott talajrengés azonban megmozgathatta a barlang mennyezetét is, mert kisebb-nagyobb kövek kezdtek hullani. Egy jókora, csaknem negyed méter átmérőjű, közvetlenül mellettem esett le. Egy másik, közel két méteres pedig a nem sokkal előttem lépdelő robot mellé, aztán nekigördült, és ledöntötte lábairól. Reflektorai kialudtak és eltakarta előlem a szikla, amelyet megkerülve láttam, hogy Kolléga „arccal” a talaj felé fekszik, és mindkét lába a szikla alatt van, csak a combcsontoknak a medencecsont alatti, legfelső vége látszik ki, kőtörmelékek közé préselődve. - Élsz még?! - kérdeztem, igencsak nekikeseredve a látványtól. - Idétlen kérdés, hapsikám, - hallottam a nem kevésbé idétlen színész hangján a robotot megszólalni sisakom hangszórójából. - Azért, ha lenne nálad némi dinamit, hogy lezökkentsd rólam ezt a nagy rakás sz… khm… khm… flasztert, egészen oda lennék irántad! Tán még valamelyest hálás is! Persze, hálásról szó sem lehet! Na moccanj már, kapd elő füled mögül a pajszert, vagy farzsebedből a toronydarut, és ess neki! Különben csak azért szövegeltem így, - változott vissza hangszíne a kislányosan csilingelősre - mert idő kellett, utána gondolni a megmaradt lehetőségeknek. Legyen szíves, vegye le hátamról a műszerszekrényt! Bal második rekesz, lézervágó. Vágja át a két combcsontot a sziklánál. - Más megoldás nincs?! Valami emelő, vagy akár… - Nincs értelme. Majdnem annyi szenzorom van, mint nyomásérzékelő az emberi bőrben. Mindkét lábam összetört. Javíthatatlan. Másikat kell felszerelnem odafönt. Ha segít feljutni. Kezdje! Addig mozdulni sem tudok. Egy óra volt hátra a fenntartó egységem miatt kényszerű visszaindulásig, de nem lett volna értelme húzni az időt. Fél perc se kellett a két „csont” átvágásához. A robot, kezeire támaszkodva függőleges helyzetbe emelkedett. Furcsa volt ilyen alacsonynak látni. Reméltem, lesz még újra eredeti magasságú is. - Vegyen a hátára! Mutatom az utat! 65
Nem volt olyan nehéz, mint a műszertáskája, amit a baleset helyszínén hagytunk. Ha a plazmató lakója netán mégis utánunk ered, hátha elszórakozik a táskában levő holmik tanulmányozásával, addig is időt nyerünk. Ez persze egy egészen komolytalan elképzelés volt csak, nem tartottam üldözéstől. Ez a száraz, poros, köves barlang - gondoltam - felszívja a kocsonyás test véges mennyiségű nedveit, előbb, mint hogy a kürtőhöz érne. Azért mégsem volt annyira könnyű a robotcsontváz nagyobbik fele, hogy ne fáradtam volna el kissé, mire a sziklák között, navigátori közbeszólásai alapján átevickélve, a kürtő alatti mélyedéshez értünk. Maradék erőm is elszállt azonban, mikor megláttam, hogy a két csörlőkötél közül, amelyeknek a kürtőből kilógniuk kellett volna, egyik sincs sehol! - Úgy tűnik, véget ért a kalandunk. - állapítottam meg, a legkevesebb irónia nélkül - Akár le is ülhetünk, pihenni egy utolsót. - Nyavalyát, hapsikám! - színészkedett a robot- Be ne tojj, míg engem látsz! Ha még itt vagyok, nem közelg a vész!!! - aztán mindkét kezével mutogatni kezdett, és egy régi filmből ismerős részeges kalózkapitány hanghordozásával folytatta: - Pakolj le oda, cimbora, osztán kapd fő’ azt a három sziklát, és támassz velük körbe! Mindjárt meglátod, miképp célzok én! - Mármint mivel? - kérdeztem az első szikla görgetése közben. - Részed lészen a látványban, cimbora, ha a két másik kő szél elleni idenavigálása után veszed a fáradságot, és visszahajózol a szertáskában lévő jóféle newlar - zsinórért, de a végére kötött vasmacskát ott ne feledd!!! Igyekeztem nem eltévedni, és valami véletlen folytán nem is sikerült. A műszeres szekrény ott hevert a kövek között, ahol hagytuk. Oldala behorpadt, mert ráesett egy kisebb szikla, de a zsinórt megtaláltam, és megvolt a „vasmacska” is. Nem volt az más, mint egy kisarasznyi, összecsukható, négyágú horog. Aggódtam viszont amiatt, hogy olykor még mindig leesett egy-egy kisebb-nagyobb kő a mennyezetről; nehogy ez az egész üreg a nyakunkra szakadjon. A kráter felé pillantva úgy tűnt, a korábbiaknál sűrűbb pára száll fel belőle, és a berogyott szélén, a kövek között, mintha valami sötét tömeg mozogna csigalassúsággal. Persze, az is lehet, hogy csak az egyenetlen megvilágítás miatt káprázott a szemem. Megmarkoltam a sűrűn „tűzoltóláncba” fűzött zsinórt és siettem vissza a Kollégához. Gyanítottam, mire készül, arra azonban nem számítottam, hogy már a harmadik dobásra sikerül neki beakasztani a horgot a nagyjából tíz méter magasan lévő létra-vég legalsó fokába. Megkért, vigyem a kürtő falához. Ott azonnal mászni kezdett fölfelé a zsinóron, elképesztő ügyességgel szedve fel azt karjaira. Nem hittem volna, hogy ilyesmi is lehetséges. Némi üröm csak azért keveredett örömömbe, mert mászás közben átkapcsolva beszédszintetizátorát az idétlenkedő színész hangjára, énekelni kezdett: „Mínusz egy, mínusz kettő, mínusz három! Én vagyok a legtökösebb a világon!” 66
Már majdnem fölért, úgy másfél méterre lehetett a horogtól, amikor a létra fokának egyik vége elvált a szárától, amit a robot azonnal észlelt, és elkezdte villámgyorsan visszaeregetni a zsinórt, így mire a horog lecsúszott és a robot zuhanni kezdett, alig négy méterre volt a talajtól. Az eséstől jókora darab letört a medencecsontjából. - A nemjóját, hapsikám, tisztára kripli leszek, mire fölérünk! Még jó, ha nem totálkáros, ami csak azért lenne problémás, mert lábaim sincsenek, hogy elbotorkálhassak a roncstelepre! Na de semmi majré, majd kicsit magasabbra dobom, ha szíveskedsz egy békaugrásnyit hátrébb pakolni a startrámpámat! Feltételeztem, hogy a sikertelenség kissé zavarba hozta, mert legutóbbi mondókája során erősen keverte a kabarészínész és a kalózkapitány hangszínét. Mindamellett a másodszori dobási kísérletre sikerült a letört fölött két fokkal beakasztani a horgot. Szerencsénk azonban csak annyi volt, hogy, nem kellett sokat fölfelé mászni neki a zsinegen, máris leszakadt az egész létrából egy három méteres darab, ezért a robot ebből az alkalomból nem esett nagyot, a létradarab meg nem esett ránk, hogy legyen egy kis pót-szerencsénk is. - Ej, ej, cimbora! Úgy fest az ábra, hogy ez a létra heveny rozsdítiszt kapott ennek a hodálynak a szörnyen, sőt, szörnyesen dögletes levegőjétől, melynek elviselhetetlenségéhez képest hetvenöt éves, részeges nagybátyám lehelete egy pint rum és két adag fokhagymás-pálpusztaisajtos buggyantott káposztafőzelék után is szinte tüdőszanatóriumi levegőnek minősíthető!!! - Akkor talán mégiscsak pihenjünk egy utolsót? - kérdeztem. - Nem úgy van az, hapsikám! Bevetünk egy utolsót! Méghozzá egy utasítást, a mínusz harmadrendűt! Ámbár van vele egy bökkenő. A professzor a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben alkalmazhatom, ha minden kötél szakad. Jelen esetben pedig szó sincs ilyesmiről. Nem a kötél szakadt. - Utoljára a mínusz elsőrendűről hallottam, még az aknafedél fölött - jegyeztem meg - mi volt a mínusz másodrendű? - A professzor nagyon bízott az övénél szélesebb körű és alaposabb humán ismeretanyagomban, ezért utasításba adta, hogy ha úgy vélem, nyilvánvaló őrültségre készül, megtagadhatom, vagy megakadályozhatom kérése teljesítését. Ennek az utasításnak megfelelően cselekedtem, amikor nem javasoltam a kráterbe leereszkedését. Aggódtam. A robot nagyon szószátyár lett, és ez arra utalt, hogy közben erősen gondolkodik a felmerült probléma megoldásán. Az is valószínűnek tűnt, hogy kis szójátéka a kötélszakadással, csak figyelmemet próbálta elterelni a helyzet súlyosságáról. Ám kiderült, hogy a helyzet még annál is súlyosabb, mint gondoltam volna, ugyanis hirtelen, minden átmenet nélkül visszakapcsolt kölyökhangra: - Feltételes vészhelyzet! - Mi történt? 67
- Telepatikus sugárzásra képes lény a közelben! Hatékonysága fokozódik! - Védekezés?! - kérdeztem, mert felrémlett a kráterből kihajló óriás plazmanyúlványok bénító bűvölete - Mi a teendő?! - Nem szabad ránézni! A szemkontakt erősíti a hatást! - Na de MIRE nem szabad néznem?! - Mindjárt itt lesz. Kiderül. Felkészültem a mínusz harmadrendű utasításnak megfelelő eljárásra! - csevegte a kislányhang. - Az meg micsoda? - Előre nem elárulható. Utólag felismerhető. - Mégis, mi a dolgom, hogy megússzuk?! - Semmi. A professzoron múlik minden. - Micsoda??? Hogyhogy a professzoron? Hiszen ő… - kiáltottam, a lehető legnagyobb mértékben meglepődve. Nem hittem volna, hogy ennél nagyobb meglepődés egyáltalán lehetséges. Aztán mindjárt részem is volt benne. A sziklák közül ugyanis előlépett az öreg, szkafander nélkül! Ha egy szalmakalapos, reverendás ufonauta lépett volna elő, lakkcipőben, gördeszkával, vízipipával és hóna alatt Marx összes műveinek ókelta fordításával, akkor se lepődhettem volna meg jobban! A következő pillanatban azonban sisakom üvege átlátszatlanná vált, de még hallottam a robot hangját: „Kolléga hívja Helyettest! Helyettes azonnal jöjjön! Mínusz harmad rendű utasítás! Helyettes AZONNAL jöjjön!” Ekkor a kommunikátorom teljesen kikapcsolt, és egy darabig csak a szkafander belső szerkezeteinek alig hallható sustorgása vett körül, vagyis gyakorlatilag a csönd. Gyanítottam, hogy a robot intézte így, de meglehetősen zavarba ejtett, hogy a dolgok tőlem teljesen függetlenül zajlanak tovább. Éreztem a szkafander szárának szövetein keresztül is a csontos kezeit; megmarkolt és lehúzott a földre. Jobbnak láttam, miután semmit nem láttam, hogy engedelmesen leülök, a hátamon levő ellátó egységet óvatosan nekitámasztva a kürtő falának. X. A két professzor Egynéhány másodpercig csendben ücsörögtünk, közben a fene majd megevett a kíváncsiságtól, meg hát… hm… hogy is mondjam, a félelemtől is, hogy mi fog történni. A sürgős visszaindulásig, mármint ha lenne hogyan, körülbelül fél órám lehet. Saccra, mert a csuklómon levő állapotjelzőt épp nem tudtam volna megnézni. Erről eszembe jutott, hogy hiszen ott van egy kézi ki-be kapcsolója a kommunikátornak! További néhány másodpercig latolgattam a dolgot, mert a robot nyilván saját érdekemben tett elektronikusan vakká, miután eltanácsolt a szemkontakttól. Azt azonban nem tiltotta meg, hogy leselkedjek egy kicsit. Hirtelen erős talajlökést éreztem, és a hátammal támasztott kőfal is megremegett. Szkafander-kesztyűs kézzel nem volt könnyű kitapintani a szenzort, 68
de amikor sikerült, az átlátszóvá váló búrán át épp azt láttam, hogy az öreg professzor kimászik egy őnála jóval nagyobb szikla alól. Annak lezuhanása okozhatta a kisebb földrengést, mert egy perccel azelőtt még nem volt ott, a többi szikla között. Egyértelmű volt, hogy nem az igazi professzor az, hanem a plazmató által létrehozott másolata. Nem lelökte magáról ugyanis a sziklát, amire különben sem lehetett volna képes, hanem kifolyt alóla, aztán valahogy összeszedte magát, és felállt „professzorrá”. Mindeközben a mellettem szintén falnak támaszkodó robot meg se moccant. Az álprofesszor felénk indult, ezzel egy időben pedig közvetlenül az orrom elé tottyant egy másik példánya, de olyan váratlanul, hogy ijedtemben hátra ugrottam volna legalább két métert, ha nem ülök épp egy fal előtt. Hirtelenében nem is tudtam, hogy melyik esemény miatt kapkodjam jobban a levegőt. Az újként érkezett öreg, gyaníthatóan az a bizonyos „Helyettes”, szintén szkafander nélkül volt, puszta kézzel fogva a csörlőkötél elágazó végén levő két karabinert, amit rövid meghajlás kíséretében felém is nyújtott, közben ezt mondta: - Bocs’ a késésért! - majd megfordult. A csontvázrobot által horogdobási bázisnak használt sziklákra tette bekapcsolva azt a két reflektort, amikkel a nyakában ereszkedett közénk, és a kráterből érkezett másolata felé indult. - Üdvözlöm, professzor! - mondta. - Üdvözlöm, professzor! - volt a válasz. Álltak, egymástól kétméternyire a baljós hangulatú, oldalsó megvilágításban a sötét, sziklás háttér előtt, és nyilván mindketten tudták, hogy egyikük sem az igazi, hanem az eredetinek csak másolata, két különböző technológiával előállítva. Ugyanabban a fakóbarna kezeslábasban voltak, amelyben először találkoztam az öreggel a földszinti laborjában. Az volt a gyanúm, hogy itt most jó kis párbaj lesz, professzor-módra. Elkezdtek fel-alá sétálni, persze nem kart karba öltve, hanem kerülgetve egymást. Egy perc múlva már nem tudtam, melyik jött a kráterből és melyik fentről, és hogy melyik kezdte a társalgást: - Mit szól, milyen remek az idő ma? - Igen, igen, kicsit ugyan borongós, de csak ritkásan esik. Mármint a kő… - A talaj se reng nagyokat… a körülményekhez képest bíztató jel, nemde? - Az hát! Ön szerint mire számíthatunk? - Attól függ, mit értünk az alatt, hogy „mire”, meg hogy „számíthatunk”, és hogy „Ön”! - Teoretikusan, empirikusan, vagy experimentálisan? - Ahogy jobbnak látja, professzor! - Kezdjük talán az elmélettel! - Nos, bizonyított ténynek feltételezve az atlantidák létezését… - Hohó, várjunk csak! Honnan veszi, hogy bizonyított? És hol vannak a tények? - A faliképek és a keszon kora, a képek ábrái, filmrészletei… - Lehetnek kiváló hamisítványok is! Dänniken óta ugyebár… - Rendben! Akkor Ön szerint mi lehetne elégséges bizonyíték?
69
- Az, ha a régészet hivatalos, azaz állami alkalmazásban lévő szakemberei azt állítanák, hogy a leletek hitelesek, mert beleilleszkednek az emberiség fejlődéstörténetének elfogadott, tankönyvekben is leírt elméletébe. - Ne legyen már ennyire rosszmájú! - Miért? Ön szerint, ha egy igazi atlantiszi, csak a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel, hogy igazi; szóval, ha egy igazi atlantiszi bemenne az MTA Régészeti Intézetébe, hóna alatt egy eredeti, tizenháromezer éves tervdokumentációval, mondjuk, a teleportációs keszonéval, meg néhány korabeli könyvvel, kerámiával, ruhadarabbal, pénzérmével, netán főnöke megbízólevelével is, akkor elhinnék neki, hogy nem szélhámos? - Hát az bizony kétséges. - Na látja! De lépjünk csak tovább! Tegyük fel, hogy nem egy szem árva atlantiszi, hanem mindjárt tizenháromezer darab bukkan fel, és azt mondja: „Helló, most ébredtünk fel egy kis kómából! Sajnos, lakhelyünket, meg egész birodalmunkat elvitte a szökőár, de akkor már megkötöttük a szerződést a Kárpát-medence őslakóival, hogy pár ezer hektáron letelepedhetünk. A vételárat is kifizettük, tessék, itt a tulajdoni lap, az építési vállalkozók el is kezdték a melót annakidején; bocs’, hogy késtünk egy csöppet, de most itt vagyunk, kéretik helyet szorítani nekünk!” Nos, kedves professzor, mi lenne akkor?! - Nagy röhögés, mert a szerződés már régen elavult, érvényét vesztette, a területigény szintén, hiszen a tulajdonos tíz évig nem jelentkezett… - Na és a méltányosság, meg az eltulajdonlási körülmények, társadalmi, sőt, történelmi hátterének figyelembe vétele hol marad?! - Bizonyos idő eltelte után… - De professzor, mikor volt Trianon? Az összezsugorodott országhatáron kívül rekedt magyarok, meg a kényszerkitelepítettek és áttelepítettek ügye mégis még mindig sokakat foglalkoztat! Világos, hogy a korábbi helyükön jobbak lennének a határaink, de visszarendezésük, vagy akár a lakosság egy részének szándék szerinti újratelepítése ugyanannyi bajt okozna, mint annakidején okozott a kitelepítés. Azóta felnőtt két-három generáció, számukra már ez a megszokott állapot, meg aztán a különböző nemzetiségiek közötti házasságkötések, és hadd ne soroljam, mi minden bonyolítaná az ügyet akkor is, ha a legdemokratikusabban szeretnénk megoldani. Kevesebb felfordulással jár, ha megvárjuk, amíg Európa egységes lesz és megszűnnek a határok, nem? - Mégis, mire akar ezzel kilyukadni, professzor? A politika nem a mi szakterületünk. Jobb, ha olyasféle kérdésekben, melyekhez nem értünk, ki sem nyitjuk a szánkat! - Csak az analógia kedvéért mondtam! Ahogy néhány ezren igényt tarthatnak, vagy tartanának a békeszerződés előtti ingatlan-tulajdonukra, hasonlóképpen a néhány ezer atlantiszi is igényt tarthat a dokumentáltan övére, ha a dokumentumot, mint régészeti leletet, az illetékesek elismerik hiteles eredetinek. A bonyodalmak elkerülése végett persze inkább nem ismerik el!
70
- Bizonyára lehetne egy polgári peres ügyet összehozni szegény hontalanok részére, na de hol vannak? A keszon lakóit a plazma-tó megsemmisítette! - Tévedés, kedves professzor, tévedés! Miután beleestem, megtudtam az igazságot. - Ugyan, mifélét?! - A plazma-tó a keszon belsejét burkoló metakomplex DNS-komputer fázisátmenet utáni állapota. Kétségtelen, hogy szenvedett némi rendszerbeli mutációt a lég- és talajszennyező vegyületek miatt, melyeket kísérletező kedvű őseink évszázadokon át a kürtőbe leeregettek. Aztán nemrégiben a lassúneutrínósugárzás is megzavarta valamelyest a folyamatait és műveleteit. A külső burkolat sérülése után azonban, a szabadba kifolyva, újrarendezte magát, alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz, és újrateremtve a benne tárolt tizenháromezer atlantidát. - Inkább kiirtásnak nézett ki! - Még nem mondtam el a lényeget. Az atlantisziak bionikus kultúrává fejlődtek. A szökőár-katasztrófa előtt már egy évszázaddal korábban végrehajtottak bizonyos apró módosításokat a génállományukon, melyeknek következtében nemcsak külső testi megjelenésük lett korszerűbb, hanem belső szervrendszerük is praktikusabb. Már régen kinőtték a gasztronómia kultuszát, így be lehetett vezetni a száz százalékig felszívódó tápoldatokon megélést, ezért bizonyos szervekre a továbbiakban nem volt szükségük. Nagyon kollektív érzületű, a természeti környezetüknek minél kevesebb kárt előidéző szemléletű lények voltak már tizenötezer éve, ezért egészen más technológiát és életmódot alakítottak ki, mint a mi őseink az utóbbi hat-hétezer évben. Elkerülték a túlnépesedést, meg az ipar Föld-szerte szétszórását és mindazt a szervezetlenséget, ami ránk jellemző. Ezért nem bukkannak a régészek úton-útfélen a hátrahagyott nyomaikra. Nem sokkal a szökőár-katasztrófa előtt jutottak el a bionika csúcsaként megépített, vagyis inkább kitenyésztett DNS-komputerizációig, amit szó szerint kell vennünk, mert saját génkészletüket is beépítették a lakótelepként és közlekedő eszközként is szolgáló szuperszámítógépekbe, amiket mi keszonoknak neveztünk el. - Hogyhogy? Miféle szamárságot beszél, professzor?! - Megtalálták a technikáját, hogyan lehet az élő emberből személyiségfejlődésének megszakítása nélkül kivonatolni saját DNS-komplexét, úgy, hogy abban teljes memóriatartalma is benne legyen, és letárolni a keszonokban. Néhány nemzedék óta már úgysem igen mozdultak ki az önjáró, közösségi lakótelepeikből, ezzel a legújabb továbbfejlődéssel legalább még közelebb tudtak elférni egymás mellett, ami nekik igencsak tetszett, jól esett, ráadásul még a lehető leggazdaságosabbnak is találták közgazdászaik, energetikusaik és rendszergazdáik. Nem kellett mindenkinek külön számítógép, meg Internet-hálózat, mert ők maguk lettek saját világhálójuk alkatelemei. Mindegyiküknek megtervezték helyét, funkcióját, és így összeépülve alkották a keszon belső burkolatát. A plazmató fázisban, vagyis a barlangban levő gázoktól elszenvedett károsodás 71
miatt szükségessé vált újraszerveződéskor átmenetileg makromolekuláris formában úszkáltak a folyadékban, és végezték a bontási-összeépítési munkát. - Na de azok az átlátszó burokban előkerülő és feloldódó, szétmaródó, elporladó lények, felnőttek és gyerekek, akik olyan rettenetesen szenvedtek, azok kik voltak? - Nem kik, hanem mik! Azok csak a klónok voltak! - Micsodák??? - Minden atlantiszi embernek volt egy személyi klónja, a szervátültetést igénylő balesetekhez tartalékolva. Régebben tenyésztelepeken növesztették azokat, de az emberek végső, DNS-komplex formába átfejlődése után, a keszonokban kaptak helyet, köldökzsinórral csatlakozva tulajdonosaikhoz. Így szükség esetén a tulajdonos elfoglalhatta helyét benne, és akkor lehetősége volt egy kis kirándulásra a keszonon kívül, mint valami búvárruhában. A klónoknak ugyanis nem volt öntudatuk, semmi szükség nem lévén arra ahhoz, hogy a célnak megfeleljenek. A festmény mozgóképén egy közösségi költözködés felvétele volt látható: egy tizenhárom ezres kolónia akkor vette át új lakhelyét, rövid időre a klónjaiba bújva. A plazmató a klónokat csak ideiglenesen oldotta föl, hogy a megváltozott légköri viszonyokhoz is alkalmassá tegye őket. Ahogy a hernyó anyaga is feloldódik és átrendeződik a bábon belül, hogy lepkévé alakulhasson. - Nem lehetett volna úgy kialakítani a klónokat, hogy ne érezzenek olyan mértékű fájdalmat, ami miatt néhányan inkább az önfeláldozással egyenértékű szökést kísérelték meg? - Az egyelőre nem megy, talán majd a bionikai civilizáció fejlődésének következő fázisában erre is lesz mód. Van ilyen terv… - Na de most hol van az a tizenháromezer fő? Akár DNS-komplex, akár más formában?! - Éppen újranövesztik a keszon burkolatát, hogy majd ismét elfoglalhassa mindegyikük a maga helyét benne. - Újranövesztik a titánkeramitot??? - Persze! Az nem kohászati, nem galvanoplasztikai, de nem is vákuumgőzölési módszerrel készül, hanem biokémiai úton, mint például fogunkon a zománc. - És Ön, professzor, tulajdonképpen mit szándékozik tenni a továbbiakban? Netán diplomáciai küldetésben van itt? - Úgy is fel lehet fogni. A plazmató ugyanis bizonyos értelemben műhibát követett el, amikor csak úgy elkapott, előzetes távanalízis nélkül. Ezért nem tudhatta, hogy nagy adag stabilint vettem be, ami megakadályozta, hogy teljesen átalakítható legyek a bonyolult, katalitikus folyamat során, amelynek alávetett, többi lakójához hasonlóan. Megszereztem tárolt ismereteit az atlantidákról, meg bizonyos mértékig nőtt a regenerálódási képességem is, aztán visszaalakultam az eredetivé, úgy közelítőleg négykilences pontossággal. Mindamellett a továbbiakban az egykori atlantisziak, a mostani metakomplex DNS-keszon lakóinak érdekeit képviselem. - Konkrétabban? 72
- Szükségünk lenne bizonyos anyagokra, mert fellépett némi veszteség, amiatt, hogy a barlang mérgező légkörének károsító hatását kompenzálni kellett a lakosokban. Szeretnék fölmenni és összegyűjteni a laborban ezt-azt. A keszonnak és belsejének teljes helyreállítása után közlöm majd azon szándékainkat, amelyek a közeli és távolabbi környéken lakókat, sőt, az egész emberiség mostani, katasztrofálisan elavult állapotát érintik. XI. Felfelé! Amikor a kráterből jött „professzor” ezeket mondta, egy ideje már vállamra csatolt karabinerekkel vártam az indulási jelet, kezemmel a csörlő kapcsolóján. Szkafanderem ellátó egységének üzemideje végéhez közeledett, pár percig még kibírhattam benne, nagyjából addig, ameddig feljutok a kastélyba. - Kérem a csörlőt! - mondta a plazmatóban megfürdött és a keszon lakóihoz átállt professzor, közben mereven a szemembe nézett. A csontvázrobot azonban ebben a pillanatban a nyakamba csimpaszkodott és hangja megcsendült a sisakom kommunikátorában: „Indulás!!!” Rácsaptam a kapcsolóra, a sebességet maximumra állítva. Olyan hirtelen indultunk, hogy a túlterheléstől azt hittem, menten kiszakadok a szkafander fenekén. Ugyanakkor „Megállj!”- t kiáltott a másik professzor, mármint az eredetinek nem csak egy csontvázból, hanem komplett emberkinézetből álló robotmásolata, vagyis a „Helyettes”, és a kráterből jött elé állt. A kürtő falán világító lámpák lefelé rohantak, és máris az alsó aknafedél alatt voltunk. A szeizmográfkamra világítása is égett, egy pillantást vetettem oda, és azonnal láttam, hogy a három régi tetem helyén már csak valamilyen maszatos folt van, azonban újabb kettő hever a bejáratnál. A kamra hátsó sarkában viszont egy ajtónyílás sötét foltja látszott, amit az előző alkalommal, a holttestek miatti döbbenetemben nem vettem észre. Vajon, hová vezethet? - merült fel a kérdés, de nem értem rá választ keresni. A csörlők, amikkel feljöhetett a két újabb atlantida, ott lógtak az aknafedél alatti kampón, az általunk most felcsavart mellett. Miután lecsatoltam magam, a dobon levő kapcsolóhoz nyúltam, hogy leengedem a Helyettesnek. A robotcsontváz azonban rám szólt, hogy nem kell félteni, tud az egyet-mást, amiről nekem sejtelmem sincs; de ha mégis szüksége lenne a csörlőre, majd intézkedik! Az aknafedél nem volt bezárva, csak lehajtva, a hátamon lógó Kolléga fél kézzel fellökte. Átmásztunk, és a robot javaslatára lezártam, majd a transzplorátorból kihúzott érzékelő erős fémhengerével kitámasztottam a zárókart. Utána vállcsatjaimba akasztva a fentről lelógó kötél karabinereit, emelkedtünk pár métert, aztán megálltunk. A Kolléga kedvenc színész-stílusában elcsevegte, hogy az elméleti eszmecsere után ez idő tájt várható a két professzor között bizonyos gyakorlati részletek egyeztetése, nem feltétlenül túl diplomatikus módon. A Helyettes igen strapabíró konstrukció, ám a kráterből jött öregről is feltételezhető, hogy a plazmától eltanult egy-két új fogást, ezért a hátralévő „tárgyalás” kimenete erősen kétesélyes, praktikus várakoznunk egy kicsit, 73
méghozzá éppen így! Ha netán a helyettes gyors bebocsátást kér, egy pillanat alatt lent vagyunk és nyitjuk a feljáratot. Ha pedig, ne adja a Főprogramíró, mégiscsak a keszonbeliek feltörekvő küldötte dörömbölne bebocsáttatást követelve, legfeljebb fölmegyünk, és részünkről pá! Sisakomat kinyitni most már nem lett volna egészséges ezen a szinten, a fedél többszöri nyitogatása közben felszivárgott gázok miatt, de a robot azt állította rövid időre visszakapcsolva kislányos hangszínre-, hogy az ellátó egységben mindig van egy órányi tartalék, ami automatikusan bekapcsol, ha a normál kapacitás kimerül. Miután sikeresen megnyugtatott, így folytatta: - Hótt tuti, hapsikám, hogy most aztán elhuzakodnak egy darabig, ki-ki saját spéci modorában froclizgatva a másikat. Hol egy válldobást, hol egy adag emésztőenzimmel képen törlést, hol egy kis nagyfeszültséget, vagy lézerrel lyuggatást bevetve. Kár, hogy nincs helyszíni közvetítés Szepesi György stílusában, mert igen jól szórakoznánk! Erről jut eszembe egy korábbi ígéretem a viccmesélésről! Sajnos, a viccmemóriám a medence-csontomban volt, és a java letört, ezért csak egyetlen egyre emlékszem! Sürgősen helyre kell majd hozni, mert így nem érzem magam eléggé komplettnek!!! - Melyik az az egy? Hátha nem ismerem! - Pistike mentegetőzik a zenetanár előtt, mert a hegedűtokból egy géppisztoly került elő: „Úgy látszik elcserélődött a bátyáméval. Csak tudnám, mit kezd majd a bankban egy hegedűvel?!” „Ha feltalálja magát, és játszani kezd - mondja a tanár - jobb esetben koldusnak nézik, és kap egy kis pénzt. De ha még nálad is hamisabban játszik, akkor lehet, hogy rendőrt hívnak a nyugalom élet- és közveszélyes megzavarása miatt!” - Hm. - Na jó, elismerem, nem egy nagy poén. - Én ismerek gyengébbet is. - Azért elmenteném, ha mondod, cimbora! - A bank igazgatója egyik reggel beállít egy hegedűvel, és azt mondja a tisztviselőknek… - Vészhelyzet!!! - Nem, nem azt mondja, hanem, hogy… - NÉZD AZ AKNAFEDELET!!! - Ez se talált; azt mondja, hogy… - ekkor végre észbe kaptam, és lenézve megláttam a transzplorátorból kihúzott érzékelő helyén felfelé ágaskodni egy fakóbarna nyúlványt. - FEL!!! - visította a robot, és még jobban belém kapaszkodott. Ujjam addig is a kapcsolón volt, ezért pár pillanat alatt a fölső aknafedél alatt voltunk. A fedél azonban nem nyílt. Amíg a robot a kar teljes erőből rángatásától majdnem leesett a nyakamból, lefelé néztem. A nyíláson átkúszott anyag már eléggé emberes mennyiség volt, és ezt szó szerint kell érteni, mert egyszerre csak átalakult az öreg professzorrá. Sajnos sejtettem, melyikké. Egyik kezét felfelé nyújtotta, szintén szó szerint. Az első pillanatban akadt még egy kis 74
maradék a biztonságérzetemből, hiszen jó tíz méterrel magasabban voltunk, de ez a maradék a következő pillanatban semmivé foszlott, mert az öreg keze egyre hosszabb lett. Az a bizarr gondolatom támadt, hogy ha lenne egy kardom, és lesuhintanám keze felét, vajon nőne-e tovább? Erről eszembe jutott a lézervágó, amit a robot szikla alól kiszabadítása után a szkafander oldalzsebébe tettem. Miközben egyik kezemmel a robotot támasztottam meg, a másikkal előkotortam a vágót, és egy villantással sikerült tényleg levágni a csápszerű kar felét. Nem volt jelentős eredménye, mert azonnal visszanőtt. A csontváz nagyon ficánkolt a nyakamban, ezért nem tudtam rendesen célozni, de mégis megpróbáltam derékban kettészelni az álprofesszort. Ekkora tömör tömeget azonban ez a kis teljesítményű lézerbicska csak igen lassan tudott átvágni, miközben az „öreg” anyaga folyamatosan összeforradt. Ráadásul egyáltalán nem zavartatta magát, kezét hirtelen kinyújtva, megragadta a csontvázat és lerántotta a vállamról. Láttam, amint a csontváz hatalmasra tátja állkapcsát, és az álprofesszor nyakába harap. Gondoltam, ez annyit ér majd, mint kipukkadt léggömbnek a gyorstalpalás, de tévedtem. Úgy látszik, ez a magát az „öreg”-ként megjelenítő plazmaképződmény mégsem volt teljesen egynemű, sem pedig mindent kompenzálni képes, mert a fejnek kinéző része lilulni kezdett, és a csontváz fejét elrángatni igyekvő kezei lankadoztak. - Elvágni a nyitókar támaszát! Helyettes bejönne! - hallottam a robotot kislányhangon megszólalni a kommunikátoromban. Úgy látszik, neki külön vonala volt a Helyettessel, amit én nem hallhattam. Talán egész idő alatt tartották a kapcsolatot. Logikus lett volna. Sajnos az egymással birkózó álprofesszor és robotcsontváz eltakarták a nyitókart. - Vágd, hapsikám, ne velünk törődj, magad mentsed!!! Magad mentsed!!! Amint viszonylag kevés kárt okozva a birkózókban, sikerült kettévágnom az érzékelő fémhengerét, ami eddig az aknafedél nyitását megakadályozta, a fedél azonnal felnyílt. A Helyettes erejéből úgy látszik keveset csapolt le a barlangbeli összetűzése az álprofesszorral, akit most azonnal megragadott és annak nyakán elharapódzott csontvázzal együtt lerántotta a fedélen alulra. A fedél kitárva maradt, így végignézhettem, amint egybegabalyodva-forgolódva, a vaslétra fokaiba többször beleakadva lezuhantak a kürtő alatti mélyedésbe. XII. Menedékút Még fülemben csengett a robotcsontváz kiáltása: „Magad mentsed!!!” A lézerkéssel kiolvasztottam a felettem levő fedél nyitókarjának forgócsapját. Az alsó kar leesett, és a vállamra csatolt karabinerről lepattanva, majd néhányszor a kürtő falának ütközve a küzdő trió után hullott. Bíztam benne, hogy a felső nyitókar is leesett a helyéről, ezért megpróbáltam felnyitni a fedelet. Rettentő nehezen ment, mintha mázsás súly nehezedne rá, és amint sikerült résnyire felemelnem, halott atlantidák foszló és nyúlós málladéka kezdett lehulladoznikicsorogni rajta. Rémülten ugrottam félre, kis híján magam is leestem a kürtő 75
falán levő párkányról. A fedelet azonnal helyére zárta a bizonyára jó néhány ránehezedő tetem súlya. Sikerült úrrá lennem a feltörekvő hányingeren, közben azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek? Szétesőben lévő hullák fölöttem is, meg alattam is, a szeizmográfkamrában. „Szép kis rend van itt! Vajon miért kapja fizetését a takarítónő?!” bukkant fel tudatom mélyéről egykori főnököm rég hallott szólása. Ezzel együtt azonban felbukkant az a kérdés is, hogy vajon hová vezethet a szeizmográfkamra sarkából nyíló ajtó? Leereszkedtem a nyitva hagyott alsó lejáraton át, a kamra bejáratánál foszladozó holttesteket átléptem, és mentem a rejtélyes ajtó felé. Enyhén kanyarodó és emelkedő folyosó kezdődött mögötte, mintegy harminc méter hosszú, a végén keresztfallal lezárva. „Na, erről ennyit! Úgy látszik, mégiscsak hullákon kell átgázolnom, hogy feljussak, mielőtt belefulladok a szkafanderbe”- gondoltam, és ki tudja, milyen véletlen folytán, felnéztem. A folyosóvég mennyezetén szabálytalan alakú sziklahasadék tátongott. Aljáig a falba erősített vaslépcső vezetett, följebb pedig, úgy nézett ki, hogy a nagyon egyenetlen, kiálló sziklapárkányokkal tarkított falú, természetes kürtő aránylag könnyen mászható…lett volna egy rutinos barlangásznak vagy sziklamászónak. Én azonban egész addigi életemet íróasztal mögött, vagy műszerszobákban töltöttem, és pocakot ugyan nem sikerült eresztenem, de erősen híján voltam a testi kondíciónak és ügyességnek. „Ha itt kijutok, szerencsém van, ha nem, úgyis mindegy!” - gondoltam, és elindultam fölfelé. Eleinte könnyen ment a mászás. A hasadék egyenetlenségeiben jól meg lehetett kapaszkodni, vízszintes részeire rálépni, vagy a szkafander ellátó egységét ráültetve, egy-két percre megpihenni. Néhol annyira kacskaringóssá szűkült, hogy csak egészen elfacsarodott, „részeg giliszta” testtartással fértem át, máshol pedig kisebb kamra méretűvé tágult, ahová kilépve, kényelmesen felegyenesedhettem. Haladási iránya helyenként kisebb-nagyobb mértékben eltért a függőlegestől, de azért nagy átlagban úgy tűnt, hogy szép lassan a felszín felé közeledek. Fél óra telt el így. Ekkor kezdtem érezni, hogy a szkafander levegőjének frissessége már nem az igazi. Egy efféle zárt rendszerű, a kilélegzett széndioxidból az oxigént rekuperáló, hiperbikátor energiaforrású védőruha is csak korlátozott ideig használható újrafeltöltés nélkül. Úgy látszik, a sok erőlködés miatt a lehetségesnél hamarabb kimerítettem a kapacitását, önmagammal együtt. Határozott haladás helyett „már csak alig másztam” felfelé. Nem volt kedvem tovább menni, legszívesebben leheveredtem volna egy kicsit, és bizonyára meg is teszem, aztán ott alszom el örökre, ha lett volna erre a célra egy eléggé nagy vízszintes felület. Tulajdonképpen csak a pihenés lehetősége hajtott előre, az abban bizakodás, hogy talán néhány arasznyit kell küszködnöm, és biztosan lesz egy alkalmas pihenőhely. Alighanem az is hozzájárult akaraterőm ilyen mértékű megcsappanásához, hogy az utolsó hét-nyolc métert egy csaknem teljesen egyenes szakaszon tettem meg, ahol a hasadék falának egyenetlenségei is kisebbek voltak, nehezebbé téve a megkapaszkodást. Szkafanderem levegője már jóval kevesebb oxigént tartal76
mazott a szükségesnél. Sisakreflektoromat csak nagy erőlködéssel tudtam úgyahogy felfelé irányítani, hogy lássam, mibe kapaszkodhatok. Fejem le-lekókadt. „Ez a vég!” - gondoltam, és ekkor megláttam magam alatt, alig néhány méterrel lejjebb az öreget, amint a fakóbarna kezeslábasában konokul mászik felfelé! Minek tagadnám ijedelmemet? Az ijedtség mentett meg, hiszem már csak pillanataim voltak hátra, hogy elengedve a szikla kiszögellését, amibe éppen kapaszkodtam, a mélybe zuhanjak. Így viszont kicsikarva izmaimból még egy kis erőt, tovább vonszoltam magam fölfelé. Az öreg így is utolért. Egy méterre volt már csak alattam, amikor jobb kéz felől lapos aljú kis üreget vettem észre, és valamiféle, a tudattalanomból előtüremkedett sugallat hatására oda behúzódva, szédülten terültem el talaján. „Megöl, vagy sem, már mindegy ” - volt utolsó gondolatom, és szemem lecsukódott. Azt álmodtam, hogy a professzor tovább mászik a hasadékban fölfelé, majd nem sokkal később, nagyobbacska sziklaomlás kíséretében visszazuhan a kürtő aljára, és a törmelék egészen a pihenőhelyemül szolgáló kis üreg aljának vonaláig felgyülemlik fölötte. Nem örültem halálának. Szívesen lettem volna asszisztense, ha a kastély titkai közül nem ezt a végzeteset kezdjük kivizsgálni. Nemcsak az öreg, hanem két különleges robotja is elpusztult. Én is éppen halálba álmodom magam. - Még nem. - szólalt meg egy hang, olyan halkan, mintha csak én magam gondoltam volna végig ezt a két szót. Körülnéztem. Sehol senki. Úgy látszik, hallucináltam. Igencsak haldokolhatok ezek szerint. - Lépj ki az üregből! - hallottam megint a hangot. Makacs ez az érzékcsalódás, pedig jobb lenne, ha békén hagyna, már egészen beleéltem magam, hogy mindjárt alhatok egy jó hosszút, legalább az örökkévalóságig tartót. - Nézz már ki! - szólt megint. Na jó, végül is, most már ráérek, pár perccel előbb, vagy később szenderedek el végleg, tulajdonképpen majdnem egyre megy. Kinéztem, és pihenőhelyem talajának vonalában, a lezúdult törmelék tetején egy zöld fotelt láttam meg. Tisztára olyan volt, mint amilyenben ülve éjfél után beszélgetni kezdtem az öreggel, odafönt a laborjában. - Ülj bele! - mondta a hang. Jól van, nekem igazán mindegy, hol hunyom le végleg szemeim. Odavonszoltam magam, és beleültem. Erre aztán megindult fölfelé, és pár másodperc múlva a hálóhelyül kijelölt szobában találtam magam. XIII. Atlantidák A vastag szőnyeg félregöngyölítve, a padló üregének fedele felhajtva, a szoba ablaka alatt pedig jókora halom csont és koponya. A fotel a nyílás fölött lebegett. Kiléptem belőle a padlóra, és alaposabban szétnéztem. Az ágy melletti kisszekrényen ott volt a táskám, mellette a könyv, amiből alig olvastam valamicskét az éjszaka. Lehet, hogy mégsem vizionálok? Hátralöktem a sisakot és néhány mély lélegzetvétel után kezdett kiszínesedni az addig egyre halványabb szürkének látszó világ. Tanácstalanul néztem ki a folyosóra. 77
- Merre vagytok? - kérdeztem, mert kezdtem rájönni, hogy tényleg nem álom ez az egész, főleg nem a legutolsó és végleges, hanem segítőkész, de még ismeretlen barátok machinációja. - Itt! - hallottam megint a gondolataim közül kiszivárogni ezt a szót, és ekkor a szobám melletti helyiség ajtaján kilépett egymás után tizenhárom atlantida-klón, mármint, ha igaz, amit az öreg odalent a barlangban előadott a Helyettesnek. Álltam ott, velük szemben, és nemigen akaródzott elhinni, hogy mindez igaz. Megmentettek, ezért igencsak hálás voltam… - Szót sem érdemel. - hallottam a hangot a fejemben. „Vajon hogyan csinálhatják?” - gondoltam. - Sajnos, nem tudunk mindent elmagyarázni, a szükséges alapismereteid híján, különben is sietős teendőink vannak a lenti térhajó utasainak megmentésében. - Hogyan?! Ti nem onnan szöktetek meg?! - A Naprendszerbeli járőrszolgálat észlelte a rég elveszettnek hitt hajó vészjeleit, riasztotta a körzeti mentőállomást, ahol épp a mi csoportunk volt ügyeletben, azért röppentünk ide egy szabvány elsősegély- és karbantartó egységcsomaggal, helyi időszámítás szerint, úgy öt perce. Láttuk, hogy bajban vagy, kihúztunk; aki pedig a vészhelyzet előidézője volt, most visszakerült a hajó hatósugarába. Odalent majd mindjárt rendbe teszünk mindent, őt is. Hatan lemegyünk, öten az épületet vizsgálják át, ketten téged hallgatnak ki, és látnak el. Elkezdtem magyarázni, merre van a lejárat, de gondolati úton megnyugtattak, hogy leereszkedés közben a járművükről, ami kinn áll a kapu előtt, már feltérképezték az egész épületet és környékét, alul-felül, és megtalálták mindhárom lejutási lehetőséget. Bementem a szobába, félre löködtem a régi csontokat, hogy kinézhessek az ablakon. Valóban, a gyér hajnali fényben is jól látszott, hogy a kapu előtti füves terület fölött úgy fél méterrel ott lebeg egy egészen közönséges diszkosz formájú, körülbelül húsz méter átmérőjű tárgy. Utánam jött a két, mellém beosztott „ufonauta”, lehámozta rólam a szkafandert, leültetett a fotelbe, és néhány apró, félgömb alakú műszert tapasztott rám. Kíváncsiságom felébredt a sötét védőszemüvegükkel kapcsolatban, hogy tulajdonképpen arra miért van szükségük? Netán a Nap sugárzása sokkal erősebb, mint azé a csillagé, amelynek bolygójáról származnak? Olyan gondolati sugallat érkezett felőlük, ami körülbelül a nevetésnek és szerény ismereteim miatt érzett sajnálkozásuknak felelt meg. Egyikük előhúzott egy pár sötét oválist a zsebéből és a szememre tette. Belülről nézve teljesen átlátszó volt, mindamellett döbbenetes, mert átláttam vele a falakon is. Mintha minden üvegből lett volna. A rengeteg egybemosódó látnivaló miatt egészen elvesztettem a tájékozódást. „Gondolatban képzeld el, mit akarsz látni, és fordulj abba az irányba, amerre van!” - hallottam a telepatikus utasítást. Magam elé képzeltem a robotcsontvázat, és lefelé néztem. Az épület szerkezeti elemein túl, a sziklás talajon is átlátva, észrevettem a robot apró alakját, az áttetsző kürtő alatt. Ahogy jobban odafigyeltem, a kép kinagyítódott és élesebbé vált. Elszomorodva láttam, hogy földalatti felderítő utam kiváló 78
kísérője darabokra törve hever, nem messze a Helyettes roncsaitól, egy jókora szikla alatt. Keresni kezdtem az öreget, de sehol sem látszott. Alaposan szétnéztem a föld alatti barlang egész területén, aztán följebb, a természetes sziklahasadékban is. Áttetszősége ellenére is könnyen megállapítható volt, hogy a hasadék tele van omladékkal. Aztán egyszerre csak felfedeztem az öreg körvonalait velünk egy magasságban. Rejtély, hogyan jutott fel ide mégis ilyen gyorsan. A folyosóvégi laboratóriumában volt, kezében egy meglehetősen nagy, körülbelül tíz literes üvegballonnal, amin a „Fluorsav” - feliratot silabizáltam ki. A ballon tartalmát kiöntötte egy üvegkádba, amit óvatosan az ajtóhoz cipelt. Ott felemelte, és szemmel láthatóan arra várt, hogy az ajtón belépőkre zúdíthassa. Az épületet átvizsgáló csapat épp akkor ért oda. - Vészhelyzet! - kiáltottam önkéntelenül - Nézzék!!! Késő volt. A harmonikaajtót félrehúzó „ufonauták” ügyesen félreugrottak, az öreg viszont mintha meglepődött volna a látványtól. Lehet, hogy nem rájuk számított. Vajon kire? Kezében megcsúszott az üvegkád. Megpróbálta elkapni, de nem sikerült; a borzasztó hatású anyag nagy része őrá ömlött, és ezen már nem segíthetett a dupla adag stabilin, sem pedig a plazmató bármilyen trükkje… Fél óra múlva, amikor a mentők és szerelők feljöttek a barlangból, egy kis meglepetést okozott a számomra, hogy eggyel többen voltak, mint lefelé menet. - Sose csodálkozz, hapsikám! - mondta egyikük - Ezek az igen intelligens és segítőkész urak kiszúrták, hogy agyilag még nem patkoltam el egészen ott a szikla alatt, és dicső személyiségemnek ezt a legnemesebb tartozékát belementették egy atlantida-klónba. Én persze lelkesen bíztattam őket, hogy ha már így hozta a Főprogramíró, meg a véletlen, akkor úgy varrjanak össze, hogy kitartsak vagy tizenháromezer évig! Na, mit szólsz, komolyan vették, mondván, innen amúgy is a Nyílcsillagra röppennek vissza, az meg szépen közeledik errefelé, és pont tizenháromezer év múlva húz el egy parszek távolságban, vagyis űrköpésnyire. Aztán, ha jónak látom, majd hazaugorhatok! Örömömben magamhoz öleltem, és jól megpaskoltam a hátát! - Csak óvatosan! Frissek a varratok! - figyelmeztetett, ezúttal már a csilingelő gyerekhangján - Kérem, ne haragudjon, nem maradok! A Nyílcsillag egyik bolygóján sok a barlang. A hírek szerint. És nincsenek felderítve. Kedvet kaptam hozzá. Nem jön velem? Segíthetne! - Sajnos, nem mehetek. Talán majd tizenháromezer év múlva. Igyekszem megérni! Addig is… jó utat! És vigyázz a vaslétrákkal! A mentők és szerelők beszálltak a csészealjba, de a két asszisztens, aki velem foglalkozott addig, még leszedte rólam a parányi érzékelőket, zsebre vágta, majd a szobát rendezte vissza korábbi állapotába. A régi csontokat belesöpörték a padló alatti üregbe, rácsapták a fedelet, és helyére göngyölítették a szőnyeget is. Közben seregnyi kérdés zsongott a fejemben, amivel kapcsolatban megjegyezték, hogy annyit nem tudnak megválaszolni, de ha komolyan gondoltam a tizenháromezer éves várakozást a cimborámra, akkor az idő alatt bőven megtudok mindent. 79
- De legalább azt árulják el, mennyiben mondott igazat az öreg professzor az atlantidák kultúrájával, meg a klónokkal kapcsolatban, és egyáltalán, földi eredetű-e az atlantiszi ember, vagy más csillag bolygójáról jött? - Az első kérdésre csak olyan hosszadalmas és bonyolult válasszal lehetne a realitást ismertetni - hallottam a telepatikus választ - aminek leírása legalább triplájára növelné ennek a miniatűr regénynek a terjedelmét. Ráadásul a csészealj pilótája már ujjaival dobol a műszerfalon, mert ha nem ér haza időben, a házsártos felesége mindegyik kezében sodrófával várja. A pilóta egy helybéli kisasszonyt vett feleségül. A Nyílcsillag második bolygóján lakók az ősi Indiából, Sivától származnak, és hatkezűek… - Ami a második kérdést illeti - közölte gondolati úton a másik asszisztens - az atlantisziak nem a Cro Magnon-i ősembertől származnak, mint a Földet éppen túlnépesítő, jelenkori emberek, hanem a sokkal értelmesebb Neander- völgyitől. Sajnos, egy illetéktelenül behatoló barbár törzs megrongálta a kilövőállást, ezért nem sikerült elhárítani a becsapódással fenyegető kisbolygót. A katasztrófa miatt az atlantidák elmenekültek, és jelenleg a Galaktika innenső felében található tizenhárom, Föld-típusú, őslakók nélküli bolygóra letelepedve élnek. A korábbi csillagközi expedícióik miatt meg további tizenhármon. Nem véletlenül. Atlantiszon a tizenhárom több szempontból is kiemelkedő fontosságú szám volt. Például a Szenttizenháromságnak volt a jele, aztán ott volt a tizenhárom apostol, a tizenhárom evangélium, a tizenháromparancsolat, továbbá… na de ezt inkább hagyjuk! Hosszú. Értelmes civilizáció csak kettő van a Galaktikában, annak is a túlsó végében, de azokat nem a mienkéhez hasonló, szénlánc-alapú evolúció hozta létre. Élet sok helyen van, például a Naprendszerhez tartozó némelyik holdon, és a legtöbb fehér törpecsillagon is, ott éppenséggel szupernehéz, izzó fémlények formájában, de nagyon jól megvannak az úgynevezett értelem és a technika nélkül. Búcsút intettek, beszálltak az űrjárgányba és elrepültek. Nekem meg, ki tudja miért, igencsak vidám hangulatom lett! A földiek népesítették be a Galaxist! Igaz, csak az egyik felét, na de már az se semmi, nem?! Nagyon is valami! Igazán büszkék lehetünk rá, még akkor is, ha nem MI tettük, hanem a nálunk fejlettebb elődeink! Azon kívül a két asszisztens nem csak megvizsgált, hanem valamiféle kondicionáló-kúrában is részesített. Egészen fittnek éreztem magam! Jókedvűen szedtem össze holmimat, derűs optimizmussal gondoltam a következő hónapokban-években rám váró feladatokra, bezártam a kastély kapuját, és eldugtam a kulcsot a virágcserépbe, ahogy a fiatalabbik öreg kérte. Aztán a kedélyemet cseppet sem csorbító módon gondolva arra, hogy vajon mit szól az öreg gondnok, ha megtudja bátyja halálát, lefelé szökdécseltem a kapu előtti lépcsősoron. Nem vettem észre, hogy a tizenharmadik lépcső kissé csorba. Rosszul léptem, lábam lecsúszott, retteneteset estem! Tarkóm nagyot reccsent a tizenharmadik lépcsőn. Mire a mentők megérkeztek, a koponyaalapi törés következményeibe a helyszínen belehaltam.” 80
TIZENKETTEDIK FEJEZET
2005
(avagy: egy huzatos ajtó) Amely váratlan fordulattal ér véget, komolyan felvetve azt a kérdést, hogy aki ilyeneket ír, mekkora mértékben tekinthető beszámíthatónak, akárcsak az a Kedves Olvasó, aki az eddigi események ellenére is képes tovább olvasni ezt a zűrös históriát…
Frászkowásszy Úr kihúzta az írógépből az utolsó lapot és odaadta, hogy azt is olvassam el, ő meg kényelmesen elterpeszkedett szerény hajlékom egyik foteljében, és vidáman rágcsálni kezdte az asztalkán lévő tálban még megmaradt kókuszos kekszet. Elolvastam beszámolójának végét, aztán letettem a lapot, és ráförmedtem az ősrégi Kowászos Családnak erre az elbitangolt tagjára. - Ezt meg hogy értsem?! Ír egy aránylag elfogadható történetet, nem is túl rossz kivitelben, és aztán a végét így elcs...i?! () Mégis, mit képzel?! Felfal két liter kakaót, három bögre tejbegrízt, négy kirántott gombás szendvicset, aztán még a kedvenc kekszemet is lenyeldekli, közben meg egy ilyen förtelmesen silány befejezést biggyeszt az utolsó lapra?! Komolyan gondolta ezt?! - Persze, hiszen tényleg meghaltam. Nézzen utána a családi irattárban! Ott sajnos, nem minden dokumentum van meg, ami a rokonságnak az eltelt ezerkétszáz évben lezajlott eseményeivel kapcsolatos, de a halotti anyakönyvi kivonatom, a boncolásom jegyzőkönyve, még a temetkezési költségek számlái is, mind megvannak. Például a halottaskocsi defektes kerekének javítási díjáról, az özvegyem által cafatokra bőgött gyász-zsebkendők selejtezési eljárásáról, sőt a lélekharang kopási díjáról szóló is! - És azt mivel magyarázza, hogy mindezek ellenére itt ül a fotelomban, és a képembe vigyorog?! - Ó, hát ez igen egyszerű! A túlvilágon tanúsított kifogástalan magaviseletem miatt időnként eltávozási engedélyt kapok. Sajnos, igen ritkán, úgy... - …tizenhárom havonként? - Hogy találta ki?! - Tudja fene, valamiért ráéreztem. - Nekem viszont épp lejárt az időm, mindjárt kel a Nap. Jól elcsevegtük, meg jól elirkáltam ezt az éjszakát. Kösz a vendéglátást, és sok sikert írói kísérleteihez! E szavak után Frászkowásszy Fakó Ferdinánd hófehér öltönye fölé kanyarította hasonló színű nagykabátját, megigazította fehér ingének gallérja alatt a fehér csokornyakkendőjét, majd felém meghajolva, kissé meglendítette fehér kalapját, fejére tette, aztán fehér cipőiben kilépett az ajtón és köddé vált. A ködöt a nyitva hagyott ajtón beáramló huzat hamar széjjeloszlatta. () elkótyavetyéli?!
81
1.08 Lepkepatkók
TIZENHARMADIK FEJEZET
2006
(avagy: A „Lepkepatkók”) Amelyben az író megpróbál utánanézni a dolgoknak, és ezáltal kevés híján lehetetlenné teszi, hogy a történtekről beszámolhasson…
I. Megérkezés Frászkowásszy Úr hosszúra nyúlt beszámolója a Kowászos kastélyban tett látogatásáról bizonyos kételyeket ébresztett bennem a leírt események hitelességével kapcsolatban. Jó néhány „elvarratlan szál” volt a sztoriban, például nem derült ki, hogy mi okozta a váratlan feszültségingadozást és a kapcsolat megszakadását a professzor és a kürtőben lefelé ereszkedők között. Nem derült ki az se, hogy tulajdonképpen mi van azokban a nagy, vaspántos ládákban, melyekkel a kastély minden szobájában találkozni lehet. Az épületet átvizsgáló „ufonauták”ról sem esett szó a professzor véletlenszerűnek tűnő megöngyilkolódása után. Történt-e valami a rejtélyes képekkel, például elvitte-e a mentőcsapat? Igazán kiderülhetett volna a képek valódi funkciója! Aztán ott van az események során leginkább csak a lekicsinylő „keszon” kifejezéssel illetett, böhömnagy térhajó ügye: mi lett vele a szervizcsapat távozása után? Netán tovateleportált, hátrahagyva az ezáltal megnövekedett méretű föld alatti üreget? Beomlott-e végül is az a barlang, magába temetve a méla Kowászos kastélyt? Ez stílszerű befejezés lett volna, Poe nyomdokain haladva. Persze, történhetett volna másképp is, például az üreg sajátságos légterét kihasználó aromaterápia-barlanggá alakíthatta volna a Kowászos Család valamelyik vállalkozó kedvű tagja. Ez a néhány kiragadott példa arra ösztökélt, hogy alaposabban utána járjak a kastély és a család viselt dolgainak. Velem született természetes kíváncsiságom, amelyet az évek múlása sem tudott teljesen elkoptatni, szintén hozzájárult az elhatározáshoz, hogy magam is látogatást tegyek a kastélyban. Felkerekedtem hát egy nyár elejei reggelen, kedvenc hátizsákomba téve a szükséges holmikat, és megkértem a közelben lakó motoros sárkányrepülő pilótát, aki a kastélytól alig öt kilométernyire húz el minden nap a munkahelye felé, hogy kivételesen tegyen egy kis kitérőt. Hátamon a bázis-ernyővel, pocakomon egy jókora övtáskába csomagolt egyéb holmimmal, csaknem kényelmes utam volt a gépecske utas-ülésében. - Hé! Nincs is képesítésed bázis-ugrásra, csak ejtőernyőre, meg siklóernyőre! - Mit szólsz bele?! Ez az én kirándulásom, különben is ez egy abszurd regény, amiben bármi megtörténhet! - Az írói felelősségtudat megköveteli, hogy szabályellenes dolgok ne fordulhassanak elő! Mint a valódi írónak a regénybeli alteregója, köteles vagy megfelelni bizonyos elvárásoknak! Főleg az enyémeknek, mert én viszont nem vagyok köteles folytatni az írást!
82
- Ne fenyegess, légy szíves, ne fenyegess! Nekem most koncentrálnom kell a teendőkre, és mindjárt túlrepüljük az optimális kiugrási pontot. Nem olyan nagy ott lenn az a kastély-kert! - Na jó! Részemről a felelősség elhárítva! Különben meg légy szíves, vigyázz magadra, mert hátra van a regényből még egy pótfejezet is! Oké! A start előtt a pilótát megkértem, hogy emelkedjen majd hatszázra, mert szeretném madártávlatból alaposan szemügyre venni a kastély környékét ereszkedés közben. Aztán a megfelelőnek saccolt helyen búcsút intettem neki, és lelépve az ülés széléről, szabályos „stabil” testhelyzetben zuhanni kezdtem… - De hát ilyen ernyővel… - Ne zavarj most!!! …és a zuhanás ötödik másodpercében kidobtam a nyitóernyőt. - Na azért! (Hogy ennek mindenbe bele kell szólnia…!) Az ernyő szépen kinyílt, majd igyekeztem olyan kényelmesen elhelyezkedni a hevederben, amennyire egy ilyenben egyáltalán lehetséges. Bizony, messze esett komfortossága a siklóernyők beülőjétől! Szétnéztem az alattam elterülő tájon. Az enyhe dombokkal és erdő-foltokkal tarkított vidék igen tetszetős volt abban a kora délelőtti, és kivételesen a párától sem megszűrt napfényben. A kastélyhoz csak egy földút vezetett a két kilométernyire lévő kisvárosból. Föntről jól látszott, hogy a jókora épületet körülvevő, zöldellő gyeppel és virágzó ágyásokkal borított kert körül, ritkásan bozótos, facsoportos, szép, ligetes terület húzódik, egyik oldalon a lakott területig, a többi irányban pedig az erdős dombokig. Ahogy közeledtem a talajhoz, a kastély épülete egyre dekoratívabbnak és rokonszenvesebbnek tűnt, úgy negyvenöt fokos szög alatt rálátva. Túlrepültem a kiválasztott leszállóhelyet, hogy egy kényelmes fordulóval szélnek szemben érhessek földet. Sikerült is szépen kilebegtetve leszállnom a bejárat előtti füves területre. Gyorsan behajtogattam az ernyőt és eltettem az övtáska oldalából előhúzott igen könnyű, bár kissé vékony anyagú hátizsákba, majd vállamra kapva benyitottam a hangosan csikorgó bejáraton. „Úgy látszik, nincs olaj a háznál” - gondoltam, szétnézve a terjedelmes előcsarnokban, hogy melyik zugába rejtették a recepciót. Az emeletre vezető széles lépcső mellett volt egy pult, rajta hatalmas, vastag táblájú, fémveretes könyv, középen kinyitva. Igazi pergamen anyagú lapokkal! Letettem a hátizsákot, és a magas pultra könyökölve, tanulmányozni kezdtem a vendégkönyvet, az elejétől. Az első oldalak latin betűs szövegei roppant díszes iniciálékkal ellátva, az ezerhatszázas évekből származtak. Kicsit elámultam, mit keres itt ez a könyv, hiszen a múzeumban lenne a helye, a különlegesen értékes relikviák között. Átpörgettem vagy háromszáz oldalt, közben futó pillantást vetve a helyenként cikornyás, máshol nagyvonalú, emitt precíz amott hányaveti lelkialkatra utaló kézírásos bejegyzésekre. A Frászkowásszy nevet kerestem, persze hiába. Több időt kellett volna rászánni egy figyelmesebb átolvasásra. A könyv szerint az utolsó vendég, bizonyos Dybas Úr („és családja”) Stockholmból, tíz napot töltött 83
itt és egy hete távozott. Beírtam magam következőnek, melléfirkantva lakcímem és a dátumot. - Meddig tetszik maradni? - kérdezte egy leányhang a hátam mögött. Megfordultam. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, egyszerű nyári ruhában, mezítláb, nyilván ezért nem hallottam a lépteit. Ekkor két másik, egy-két évvel fiatalabb leány sétált elő az oldalfolyosóról; „Jónapot” - tal köszöntek, illett viszonoznom. Aztán megkérdeztem, hogy netán ők a hivatalos fogadóbizottság? Ezen jót nevettek, aztán elmondták, hogy az osztályukból csaknem az összes lány itt van, szünidei munkaként vállalták a kastély ügyeletét, takarítását meg a vendégek étkeztetésével kapcsolatos teendőket, és a többiek épp a konyhában vannak. Mondtam, hogy ez még egy szabványos nyári építőtáborozásnál is jobb lehet; ezen is nevetgéltek egy sort. Közben a konyhások is előkerültek, és néhányan az emeletről. Unatkozhattak kissé, vendégek nélkül. - Csak egy napig maradok - válaszoltam az elsőnek jött, legidősebb leány kérdésére -, de azt végig a kastélyban tölteném, hogy alaposan szétnézhessek és kifürkészhessem rejtelmeit. Ha engedélyt kapok rá, még fotóznék is, amit csak lehet. - Persze, hogy lehet. Csak tessék, nyugodtan! Rejtelmek itt?! Még egy kísértetünk sincs! Az emeletről szép a kilátás! A tájat is fotózni kellene! Egyszerre csiviteltek, hárman négy félét. Valamilyen sugallat miatt megszámoltam őket. Tizenhárman voltak. „Még hogy semmi rejtelem!” – gondoltam. - A szobámat megmutatná valaki? Egy pillanatra csend lett, aztán annál nagyobb lárma. Volt, amelyikük a földszinti hetes szobát ajánlotta, mások az emeleti kilencest, vagy a tizenegyest, egyszerre hárman kapták fel a hátizsákom és indultak vele föl a lépcsőn, közben némelyik lány azt tudakolta, hogy kérek-e most tízórait; melyek az igényeim ebédre; a szobámba kérem-e, vagy az étkezőbe; esetleg a társalgóba? Mert azt is lehet, nem veszik szigorúan a házirendet. Fel kellett emelni a hangom, hogy meghallják. - Tizenhármas szoba nincs?! Eltartott három másodpercig is, mire csend lett, de tartósnak bizonyult. - Az a helyzet - kezdte a legelsőként felbukkant leány, ekkor vettem csak észre, hogy az egész csapatból egyedül ő van mezítláb - hogy a tizenhármast még nem takarítottuk ki, mert azt hittük, úgysem kéri senki. - Én pedig ragaszkodom a tizenhármashoz! - jelentettem ki, egy kis mosollyal enyhítve szigoromat - Még ha nekem kell is kitakarítanom! Megint kitört a hangzavar. Felemeltem karjaimat. - Na de hölgyeim! Kisasszonyok! Ki itt a főnök?! - Romolinda Néni. - mondták többen is. Kiderült, hogy ő az osztályfőnökük, de mivel nem volt vendég a kastélyban, a néninek meg egy idős rokona él a közeli kisvárosban, magukra merte hagyni lányait erre az egy napra. - Ha megkapom a tizenhármas szobát, nem árulom el Romolinda Néninek, hogy nem volt kitakarítva! 84
Felmentünk. Az egész társaság kísért. Szívesen megkérdeztem volna, hogy nincs-e valami más dolguk is, de aztán arra gondoltam, minek rontsam el örömüket, majd csak rám unnak. Három lány egymást váltotta, hogy mindig ketten cipelhessék hátizsákomat. A szobához érve letették és megkérdezték, mi van benne, ami olyan nehéz? Nem mertem azt mondani, hogy könyvek, mert biztosan megkérdezték volna, mifélék, ezért inkább azt válaszoltam, hogy a ruháim. Elcsodálkoztak, hogy ilyen jó időben egy napra minek hoztam ennyit? Kénytelen voltam azt füllenteni, hogy útközben egy szezonvégi kiárusításon bevásároltam a következő télre két tucat meleg zoknit, jäger- és egyéb alsókat, meg néhány pár bakancsot. Bíztam benne, hogy efféle dolgok miatt nem akarnak majd belekukkantani a hátizsákba. Ráadásul úgy tűnt, hogy praktikusnak tűnő észjárásom miatt megnőtt előttük a tekintélyem. Elrendezték az ágyneműmet, közben kijelentettem, hogy az ebédet fél óra múlva kérem az étkezőbe, és szívesen ennék krumplistésztát, addig viszont szeretném kipihenni az utazás fáradalmait. Kitessékeltem őket, aztán végre szétnézhettem alaposabban is a szobában. II. A csontverem Legelsőként azt a kis zöld fotelt vettem szemügyre, amelyik a sarokban állt, és azonnal feltűnt, amint beléptem. „Ez lenne az?” - morfondíroztam. Beleültem. Igaz, ülhettem az egész, egyórányi repülőúton, de a motoros sárkány utas-ülése, hátamon a viszonylag nagy hajtogatási térfogatú ernyővel, mégsem volt ennyire kényelmes. Eszembe jutott, hogy visszautazásom módját csak nagy vonalakban beszéltük meg a pilótával: innen két kilométernyire, a kisváros szélén levő legelőre tud csak leszállni értem, következő nap estefelé, a hazafelé vezető útján. Odáig majd sétálnom kell egyet. Nem baj, ezen a szép vidéken jól esik egy kis séta. Ameddig ellátni, zöldellő fák és bokrok, daloló madarak, virágos rétek… A szoba berendezése egyébként megfelelt a leírásnak. Az ágy mellett kétoldalt jókora gyertyák, magas tartóban, egyik oldalon egy kisszekrény. A fantasztikus jeleneteket ábrázoló freskóval díszített mennyezetig fölérő ablak, a padlót csaknem teljesen befedő, vastag szőnyeg, hasonlóképp különös mintázattal. Nagy, vaspántos láda viszont nem volt. Ha már így belemerültem a Frászkowásszy - féle leírás részleteibe, talán ellenőriznem kellene a padló alatti üreget is - fordult meg a gondolat fejemben, és félregöngyöltem a szőnyeget. Tényleg volt alatta egy jókora csapóajtó! Megragadtam süllyesztett fogantyúját és némi erőlködés árán felnyitottam. Úgy két méterrel a padlószint alatt volt a csont- és koponya-halom teteje. Fogtam a szoba sarkába támasztott jó hosszú nyelű partvist, és az üreg szélére térdelve lenyújtottam, hátha sikerül valamelyest félrekotornom a csontokat. Kíváncsi lettem volna, hogy tényleg kőzettörmelék van-e alattuk. Lefelé nyújtózkodás közben azonban úgy látszik, jobban megdőltem a kelleténél, és fejjel előre belebillentem a csontverembe! Erősen 85
behajlított lábfejekkel tartottam magam az üreg szélén lógva pár pillanatig, de cipőim lefelé csúsztak a padló pereméről, és mielőtt bármit tehettem volna, előrenyújtott kezekkel leestem a szúrágta csontok és koponyák közé, azok hangos recsegése-ropogása közben. Na, most jól megjártam! Kellett ennyire kíváncsiskodni?! Térdig süllyedve a töredezett csontok közé, akárhogy is nyújtózkodtam, nem értem el az üreg peremét. Szégyelltem volna, ha így találnak rám a leányok; biztosan nem is tudnak erről az üregről, és halálra rémülnének a koponyákat meglátva. Felhalmoztam a csontokat az egyik oldalra, nagy óvatosan fölmásztam rájuk, de még mindig hiányzott egy kisarasznyi a padlóig. „Raknom kell még a tetejére!” gondoltam, és elkezdtem a lehető legjobban vigyázva a mozdulataimra, lefelé lépegetni. Egyszer csak megcsúszott a lábam, a csonthalom megmozdult, és az egész visszaomlott az alsó sarokba. Most már derékig álltam a többé-kevésbé összetört és a még ép csontkezek, koponyák, bordák és lábszárcsontok között! Egyik lábam szilárdon állt, talán a csonthalmot is tartó sziklatörmeléken, de a másik valami puha, kissé rugalmas anyagon, ami ráadásul mozogni is kezdett. Leléptem róla, és ekkor az a valami a rajta lévő csontréteget kezdte mozgatni. A halom süllyedésnek indult, és hallottam, hogy kettesével-hármasával lepotyognak darabjai, valamilyen mélyebben levő üregbe. Igyekeztem el onnan, a csontok között lábalva, a verem másik felébe, de ott meg süllyedni kezdett a talaj lábaim alatt. Hirtelen egy fakóbarna overallos csontváz emelkedett ki az alacsonyabb törmelékkupacból és állkapcsával elkapta boka fölött a lábszáramat. Menten kitört a frász és ordítani akartam egy nagyot, de elmerültem a bordák, medencecsontok és más töredékek között, melyek akkora súllyal nehezedtek rám, hogy levegőt se tudtam venni. Beletörődtem sorsomba, de le akartam fejteni lábamról az égető fájdalommal húsomba vájó állkapcsot. Két kézzel lenyúltam a csontok között, azonban mindkét kezemet elkapta egy-egy másik koponya fogsora!!! Szörnyű fájdalom hasított kezeimbe is, ám ekkor heves földrengés rázkódását-moraját éreztem, és a kezdődő zuhanás súlycsökkenését. „Beomlott a kastély alatti üreg!!!” - gondoltam elborzadva. Belehullottam a sötétségbe, csak a velem együtt és utánam lefelé eső koponyák vettek körül; fogaikon sziszegett a zuhanás szele. Felém fordulva körbe vett tizenhárom, kitátották izzó fogakkal teli állkapcsukat, és miközben belém haraptak, így kiáltottak fel: „Tálalva az ebéd!!!” Felébredtem. - Túl kényelmes ez a fotel. - mondtam az ajtóban álló, mezítlábas leánynak. Feltápászkodtam és elzsibbadt végtagokkal lesétáltam utána az étkezőbe. Krumplistészta volt, valamilyen levessel, de az nem tudott érdekelni. Az összes lány ott ült a nagy asztal körül, mindegyik krumplistésztát evett. Jól kitaláltam, mit kérhetek ebédre, hiszen biztos, hogy nem az utóbbi félórában készültek el vele nagy hirtelen.
86
- Főztök néha mást is? - érdeklődtem egy jókora adag elfogyasztása után. Elárulták, hogy persze, például paprikás krumplit, hagymás krumplit, petrezselymes krumplit, krumplifőzeléket, sőt burgonyás krokettet is! - Burgonyalekvárral töltött, burgonyaszörppel leöntött burgonyatortát nem? - FÚJ!!! - volt a kórusban feltörő válasz. - Akkor egyezik az ízlésünk! Köszönöm az ebédet, hölgyeim! - mondtam, és egy meghajlás után felvonultam a szobámba. Szétnéztem. Minden úgy volt, ahogy álmomból emlékeztem rá. Kivéve a padlóba süllyesztett csontkamrát, mert amikor „megint” felgöngyöltem a szőnyeget, nyomát se láttam csapóajtónak. Kívülről megnéztem az ajtó számozását: 13. Tényleg csak álmodtam az egész szörnyűséget! Na de ennyire jól kidolgozott részletekkel?! Végül is nem létkérdés, hogy kísértetek legyenek egy ilyen ódon kastélyban, ha nélkülük is lehet igazán rémeseket álmodni! Annyi bizonyos, hogy a Frászkowásszy-féle beszámoló nem pontos, mert például a bejárat előtt sem volt tizenhárom fokos lépcsősor, csak egy alacsony, széles, gyephézagos „fűbeton”-elemekből kirakott térség. Persze, lehetett időközben egy általános felújítás-átalakítás itt. Ideje alaposan szétnéznem. III. A kastély Fogtam a fényképezőgépet, és a szobából kilépve jobbra fordultam, hogy először megnézzem a folyosó távolabbi végét. Az már eddig is feltűnt, hogy nincsenek nagy festmények, sőt kisebbek se a falon. „Fogadni mernék, hogy az alkóvból nyíló három ajtó se lesz ott!” - gondoltam, de tévedtem, mert alkóv se volt. Sorra nyitogattam a folyosóról nyíló szobaajtókat: mindegyik zárva volt. Fölmentem a fölső emeletre. Ott is ugyanaz volt a helyzet, egyedül a padlástérbe vezető ajtót találtam nyitva. Fölsettenkedtem, igyekezve minél kevesebb zajt csapni. Ki tudja, legális-e az ide behatolásom? Az egész padlás egyetlen légtérből állt, kivéve a jobb oldali végét, mert ott volt egy külön falazott, nagyobbacska szobányi rész. Elsétáltam arrafelé. Már majdnem benyitottam ajtaján, amikor odabentről kiszűrődő hangokra lettem figyelmes. Mintha egy idősebb női hang telefonon beszélgetett volna valakivel, néhány mondat után mindig volt egy kis szünet. „Én mondom, ő lesz az első, akit beavathatunk. Talán már ma éjjel. Kiválóan tanul, szinte mindent tud.” „Nem, ő tisztában van a tehetségével.” „Sebaj, majd kinövi, én is ilyen voltam annak idején.” „Lehet, de én bízom benne!” „Persze, a többiek is mind, a szemeszter végére.” „Emelné a szertartás fényét, ha te gyújtanád a gyertyákat!” „Egyszer kimaradhatsz az öregek közül, hogy itt lehess, ez is hozzátartozik a rangodhoz.” Elosontam az ajtó közeléből, és inkább megnéztem a tetőre vezető feljárót. Annak ajtaja sem volt bezárva. Csodaszép napsütés várt odafönt! Az ajtó az északi oldalra vezetett, ott kevésbé volt meredek a tető, mint a déli oldalon, ez az aszimmetria már a levegőből is feltűnt, az ernyővel ereszkedés 87
közben. A kijárat egy körülbelül tíz méter széles, öt méter hosszú, korlát nélküli teraszfélére nyílt, amit az építők annak idején belesüllyesztettek a tetőbe. Nehezen tudtam elképzelni, mi lehetett a funkciója, mert ugyan siklórepülő starthelynek kiváló lett volna északias szélben, a tetőmenti feláramlásban, de erre a lehetőségre aligha gondoltak évszázadokkal ezelőtt. Még az én nem túl nagy bázisernyő-siklóernyő hibridemet, a „Paramix”-et is ki lehetne itt teríteni. Sőt, ebből, a kert fölött nagyjából tizenöt méternyi magasságból, talán el is tudnék siklani az északi kerítésen túlra. Pláne, ha lenne közben egy kis emelés. Készítettem néhány fotót a környékről, ekkor a tetőtérben korábban már hallott, idős női hang megszólalt mögöttem: - Szép a kilátás, igaz? - majd mellém lépve a terasz legelejére, ahol a kőlapokból álló aljzat a lejtős tetőcserepekben folytatódott, hozzátette: - A vendégek rendszerint nem merészkednek fel ide. - Megijednek a korlát hiányától. Tulajdonképpen mi célt szolgálhat egy ilyen terasz? – kérdeztem az igen sovány alkatú, nálam fél fejjel magasabb tanárnőtől. - Talán olyasmit, amihez nem is kell korlát. Például, ha valaki innen szeretne fölrepülni. Mély, de kissé nyekergős hangon, és egy fura mosollyal mondta, amitől ráncos arca még gyűröttebbnek látszott, miközben felhúzott szemöldökkel lenézett rám. Megfordult a fejemben, hogy láthatta a földetérésemet, de elhessegettem a gondolatot. Akkor még nem volt itt, jóval később érkezhetett, amikor a lányokkal ebédeltem. Láttam is szobám ablakából kocsiját, egy éjsötét kék Porchét, a bejárat melletti fák árnyékában, mielőtt elindultam volna kastélynézőbe. Korábban nem volt ott. Külön kérdés, hogy miből telik egy középiskolai tanárnőnek ilyen kocsira, de végül is, mi közöm hozzá? Visszamosolyogtam rá, kissé csodálkozó arcot vágva: - Tréfálni tetszik? - Úgy bizony! Meg tudom érteni azokat, akik nem mernek ide kijönni, én is majdnem szédülök itt. Még hogy repülés! Talán meg is halnék ijedtemben, ha hirtelen a levegőben találnám magam. Elnevette magát. „Nézelődjön csak!” - mondta, majd megfordult a terasz szélén, és visszasétált a tetőtér félhomályába. Nem láttam, hogy a padlásszobába ment-e vissza, vagy le, a földszintre. Az volt a benyomásom, hogy nem úgy viselkedett, mintha olyan nagyon szédülős lenne. Pár percig még nézelődtem, aztán levonultam én is a különös teraszról, és elhatároztam, hogy benyitok a tetőtér-végi szobába. Ha netán ott lesz, legfeljebb mondok valami mentegetőzés-félét. Különben is arra bíztatott, hogy nézelődjek, de nem határozta meg a területi korlátokat. Ha meg nem lesz ott, legfeljebb zárva lesz az ajtó. Arra az eshetőségre nem gondoltam, hogy nyitva lesz, miközben nincs ott. Az motivált, hogy furcsának találtam, amiért ide, a padlásra jön fel telefonjait lebonyolítani.
88
Lenyomtam a kilincset és az ajtó kinyílt. A helyiségben félhomály volt, csak két képernyő világított. Az egyiken valamilyen, számítógépen írt szöveg apró betűkből álló sorai látszottak, az ajtóból elolvashatatlanul, a másikon pedig egy bonyolult ábra, melynek középső harmadát elfoglalta egy hegyével lefelé fordított pentagramma. A szoba egyébként egy jól berendezett lakóhely benyomását keltette, kényelmes heverő, szekrény, asztalka két fotellal, könyvek a polcon. Az egyik sarok állványzatán sokféle üvegcse, tégely, talán kozmetikumok, vagy egy házi minilabor kellékei. Hirtelen felkapcsolódott a mennyezetlámpa és belépett a tanárnő. - Ezer bocsánat! - mondtam - Nem gondoltam volna, hogy itt egy dolgozószoba van. Azt reméltem, valamiféle raktár lesz ez a helyiség, ahol mindenféle régiségek várnak felfedezésükre. - Semmi baj, örülök, hogy meglátogatott. Foglaljon helyet! Leültetett a szoba közepén levő kis, kerek asztal melletti egyik fotelba, ő maga pedig a másikban helyezkedett el, miután elém tett egy igen cirádásra csiszolt üvegtálban levő jókora adag édes süteményt. - Fogyassza csak! Önnek sem kell tartania az elhízástól. Közben meséljen, mi járatban errefelé? Igaz, hogy csak egy napig marad? Nem lesz az sok egy kicsit? „Hát ezt meg honnan tudja máris?” - kérdeztem magamban, miközben vendéglátóm ismét elnevette magát, nyilván saját kajla humorán derülve. Megállapítottam, hogy a nők ebben a házban koruktól függetlenül egyformán könnyen nevetgélő természetűek. - Sajnos, nem maradhatok tovább, pedig tetszik a hely. Azért jöttem, hogy utána járjak bizonyos mendemondáknak, melyek ezzel a kastéllyal kapcsolatosak. - Mit nem mond?! Mondákról én is hallottam, de mendéről egyről sem! Kezdett zavarni túl vidám természete. Megpróbáltam ijesztgetni. - Állítólag ez egy kísértetkastély, ahol koponyák vannak a padló alatt, és a sötétben fakóbarna overallos csontvázak kapkodják el az élők bokáit. Elfogta a vihogás. Rég társalogtam ennyire röhencs természetű nővel. - Ne ejtsen kétségbe! - mondta, miután levegőhöz jutott - Eddig azt hittem, hogy én és a tanítványaim vagyunk a legelkárhozottabb lelkek ebben a házban. - De hát én csak hallottam ezt-azt, nem mondtam, hogy el is hiszem, aztán felkeltette érdeklődésemet ez az ősöreg épület. Azt is hallottam, hogy itt jókora méretű különös festmények vannak a falakon, és mégse láttam eddig egyet sem. - Egy azért akad - mondta a tanárnő -, ott van az ajtó fölött, csak ebben a megvilágításban nemigen látszik. Várjon, idehozom! Közvetlenül a bejárat fölött volt, fölnyúlt érte két kézzel, leemelte, és miután a süteményes tálat félretettem, a képet lefektette az asztalra. Felálltam a kényelmes fotelből és a kép fölé hajolva, csodálattal bámultam. Körülbelül nyolcvan centi széles és feleolyan magas, félarasznyi vastag keretben lévő festmény gondosan kidolgozva ábrázolt alulnézetben egy hatszárnyú lepkét, melynek tizenhárom lába volt, mindegyik talpán egy-egy patkóval. - Különös kép - mondtam, aztán megkérdeztem: - Lefényképezhetném? 89
- Csak nyugodtan! De adhatok róla kinagyított fénymásolatot is, már korábban készítettem jó néhányat. Az egyik polcról leemelt egy papírgöngyöleget, kihúzott belőle egy lapot és elém tette. Szétterítettem, másfélszer akkora volt, mint az eredeti. - Ha jól megnézi, a másolaton jobban látszik, hogy a patkók ívén belül furcsa háromszögletű rajzolatok vannak. Ahány láb, annyiféle rajzolat. Na, ezt fejtse meg, ha tudja! Nekem eddig nem sikerült. Pedig biztos, hogy jelent valamit! - Netán az okkultizmus történetével tetszik foglalkozni? - kérdeztem, a pentagrammás képernyő felé biccentve. - Igen, végül is történelem tanár vagyok, és jobban belegondolva Ön is beláthatja, hogy az emberiség történelmén végigvonul, sőt erőteljes hatással vonul végig az okkultizmus. Művelőinek tevékenysége mindig is befolyással volt az adott kor uralkodóinak döntéseire, de még a természettudományok fejlődésére is. - Hogy aztán a természettudományok fejlődése háttérbe szorítsa… - Ugyan! Soha! A hivatalos tudományos diszciplinatúra mellett mindig is meg fog maradni, ha kell, a háttérben rejtőzködve a másik, az igazi tudomány! Amelynek törvényei nem vezethetők vissza holmi rideg fizikai és matematikai alapokra, mert az emberi lélek legmélyét kötik össze az Univerzum legmélyén rejlő erőkkel. Csak a bigott materialisták szeretnék lesöpörni az asztalról az okkultizmus összes vállfaját, mert szerintük minden csak anyag, amiből persze az is következne, ha igaz lenne, hogy nekik nincs is igazi lelkük! - Nem vagyok „bigott” materialista, de a magam laikus módján úgy képzelném el, hogy azt hívjuk „anyag”- nak, ami egyáltalán van, tehát ha van lélek, szellem, vagy léteznek kísértetek, esetleg angyalok, azok is az anyagnak valamilyen, esetleg ma még ki nem ismert minőségéből, megjelenési formájából, netán halmazállapotából állnak. - Vigyázzon, mert efféle nézetekkel magára haragíthatja a materialistákat és a hívőket egyaránt! Ebből a szemléletmódból ugyanis az következik, hogy a valóság mindenfajta jelensége, tüneménye, beleértve a legrejtettebb szellemi szférákba tartozó megnyilvánulásokat is, idővel kiismerhetők, sőt tulajdonképpen az a dolgunk, hogy minél jobban kiismerjük őket. - Hát nem? - kérdeztem bátortalanul, látva, hogy a tanárnő nagyon is nézetei magaslatán érzi magát. - Persze, hogy nem! Vannak dolgok, amelyeket nem szabad kutatnunk. Tudomásul kell vennünk rejtett létezésüket, el kell fogadnunk hatásukat, esetleg ki is használhatjuk őket valamilyen célra, de nem ismerhetjük ki eredetüket. Törvényeikre is csak ráérezhetünk. Vizsgáló eszközök, műszerek nélkül, csak úgy, a lelkünk rezdüléseire hagyatkozva. - …amely rezdülésekre a kislányok sokkal érzékenyebbek, ezért is foglalkozik a tanárnő elsősorban velük, igaz? - kérdeztem a lehető legbarátságosabb mosolylyal, mert nem szerettem volna mélyebb ismeretelméleti vitába bonyolódni, tekintettel arra, hogy úgy sem értek hozzá. A festmény viszont érdekelt volna, ezért inkább rátereltem a szót. 90
- Na de ezen a képen mi kapcsolatos az okkultizmussal? Kicsit szürreális, az tény, egyébként nem hinném, hogy… - Nem mondom, hogy feltétlenül kapcsolatos, sőt ezekhez a háromszögcsoportokhoz hasonló ábrák vagy jelek nem is fordulnak elő a kabbalisztikai szimbólumok között. Azért mutattam csak meg, mert említette a kastély állítólagos festményeit. - Mindig is itt volt, az ajtó fölött? - kérdeztem. A tanárnő fejét rázta: - Én akasztottam oda, amikor berendezkedtem itt. Eredetileg a földszinti folyosó legvégén volt, a fal közepébe süllyesztve. Van még egy érdekessége. A hátulján. Szintén apró háromszög-csoportokból álló, valamiféle szöveg. Óvatosan fordítsa meg, nagyon nehéz! Hihetetlenül nehéz volt a kép, legalább ötven kilós! Amíg erőlködve átfordítottam másik oldalára, felmerült a gyanúm, hogy itt valami nem stimmel, mert a súlyemelőnek egyáltalán nem kinéző tanárnő az előbb olyan könnyedén emelte le a falról és tette elém, mint egy vékony műanyagtálcát. Már az is furcsa volt, hogy az asztalka összedőlés, sőt imbolygás nélkül kibírta. Kedvem lett volna megnézni, hogy nem ötvenszer ötven milliméteres vas zártszelvényből készült-e a lábazata, de erről a rejtélyről azonnal elterelődött a figyelmem, amint megláttam a kép hátoldalát. Nyolc-tíz, különböző méretarányú, alakú és nagyságú háromszögből állt egy-egy, körülbelül kétszer két centis négyzettel körberajzolható jel. Az egyes jelek között fél centis hézagok, és így sorakoztak a hátlap egyik szélétől a másikig, tetejétől az aljáig, beborítva az egész, nyolcvanszor negyven centis felületet! Több mint ötszáz jel. - Próbálta már valaki megfejteni? - Egyik történész ismerősöm a titkosírások specialistája, de nem sokra ment vele. Tulajdonképpen semmire. Nem volt miből kiindulnia, ez annyira idegen dolog, mintha nem is földi élőlények műve lenne. - Nahát! Én meg azt hittem, hogy az okkultizmus művelői nem hisznek a földön kívüli élet lehetőségében! - Nem mondtam effélét, csak azt, hogy ez egy nagyon idegen jelrendszer. A szakértő szerint még az sem biztos, hogy valamiféle írott szöveg. Lehet akár valamilyen térgeometriai okfejtés kétdimenziós grafikája, vagyis egy elméleti levezetés. Esetleg egy háromszögekből álló szerkezet összeépítési vagy működési sémája. Vagy mindez együtt. Az illető igen tágas fantáziája lehetővé tett efféle hipotéziseket, de a megfejtéshez nem vezetett közelebb. - Véletlenül nincs erről is másolata? - kérdeztem. Volt több is, adott egyet. Megfogtam a képet, hogy visszateszem az ajtó fölé, de kezeit rátette a kezeimre az asztal fölött átnyúlva. - Föltenni sokkal nehezebb, mint levenni. Ez is a kép egyik rejtélye, de van rá egy trükköm. Legyen szíves, hagyja itt, az asztalon. Kérem. Ránézve láttam, hogy komolyan gondolja. És alighanem azt is szeretné, ha nem zavarnám tovább. Összetekertem hát a két másolatot, megköszöntem, a 91
tanulságos eszmecserével együtt és elhagytam a szobát. A lépcsőn lefelé menet furcsa bizsergésre figyeltem fel a bőrömön, ahol a kezeimet megfogta. Mintha enyhén megégtem volna ott. „Mégiscsak vannak itt rejtélyek, ha a lányok nem is tudnak róla!” - gondoltam a szobámba visszatérve. Akkor még nem sejtettem, hogy igazából én nem tudok semmit arról, ami a kastélyban történik. IV. A kirándulás A szobában kisebb változás zajlott le a távollétemben. Középre egy négyszögletes asztalka került, két székkel, az ágy melletti sarokba meg egy kicsi, kétajtós, polcos szekrény. Hátizsákom mellette a falhoz támasztva. A két oldalán végigfutó, tetejéig összehúzott cipzárjának két fülecsét összekötő zsinórdarab dupla masnija érintetlennek látszott. Nem volt különösebb magyarázata annak az előérzetnek, hogy jobb, ha nem tudnak az ernyőről, mindenesetre valamilyen előttem is rejtélyes okból szerettem volna titokban tartani. Az ágy melletti kisszekrényen vízzel teli kancsó volt, pohárral. Mellé téve az övtáskámból a zseblámpa, amit minden éjszakába nyúló utazáshoz magammal viszek, valamint a könyv, amit kifejezetten erre az útra hoztam magammal; az egyik legjobb hazai kiadású Poe - válogatás, a „Rejtelmes történetek” (Európa Könyvkiadó, Bp. 1967. ). Fekete selyemszalag-darab lógott ki a lapok közül, amit biztos, hogy nem én tettem oda. Vajon miért pont a 188-189. oldalakat jelölte meg vele a szoba titokzatos berendezője? A történet lelkünk árnyoldalairól szóló érdekes eszmefuttatással kezdődik és egy mérgezett gyertyával végrehajtott gyilkosság következményeivel konkretizálódik. A szobában nem volt villanyvilágítás, nyílván a turisták kedvéért, hogy az ágy mellett álló hatalmas gyertyák fényében jobban átérezhessék az éjszakai kastély romantikáját. Talán mégis jobb lenne, ha nem olvasnék túl sokáig gyertyavilágnál - morfondíroztam. Övtáskám a kisszekrény ajtaja mögött volt, tartalma a zseblámpán és könyvön kívül háborítatlanul a helyén. Amikor kiterítettem a fénymásolatokat az asztalra, a szobába lépett a mezítlábas leány. Gyanítottam, hogy távollétemben is ő járhatott itt. - Köszönöm, hogy így elrendezett mindent. - mondtam neki egy enyhe meghajlással - Igazán sajnálom, hogy holnap itt kell hagynom ezt a szobát. „És a kisasszonyt” - kívánkozott ki belőlem, de inkább lenyeltem ezt a mondatot, nehogy udvarlásnak vélje. - Romolindától kapta ezeket? - kérdezte az asztalon lévő papírokra pillantva Tán csak nem megkérte, hogy segítsen megfejteni a jelentésüket? - Futólag. Igazából én érdeklődtem a kastély állítólagos rejtélyei után, és ezt a képet mutatta, mint egyetlen szóba jöhető, különös dolgot. - Na persze, őszerinte van itt valami a föld alatt, talán kincs, talán más, és ez a kép, meg ezek a jelek lehetnek az útmutatók. () Akárcsak az Athenaeum - kiadású „Groteszk és arabeszk”; Az Est által kiadott „Túl életen és halálon”; a Lazy Kiadó hét kötetese; valamint a Szukits - féle három nagy kötetnyi, gyűjteményes kiadás!
92
- A kisasszony szerint ez nem lehetséges? - kérdeztem. - Sok minden lehetséges, amire nem gondolna egy kíváncsiskodó turista, vagy akár még Romolinda sem… - mondta, kicsit elmosolyodva. - Foglaljon helyet, kisasszony, és meséljen! Szívesen hallgatom! - Köszönöm, de inkább… Ha tényleg érdekli ez a dolog, mutathatok valamit, ami még különösebb. Persze, csak ha kedve van egy kis sétához a kastélyon kívül is, eredeti terve ellenére. - Még szép… - kezdtem volna, de kilibbent a szobából, én pedig felkapva a fényképezőgépet, utána siettem. A konyha felé vezető, földszinti folyosó végén volt egy kerti kijárat, vele szemben egy kovácsoltvas cirádákkal díszített, igen réginek látszó kiskapu a kőfalban. Igyekeztem udvarias lenni és kinyitni előtte, de hiába nyomtam le a kilincset, a kapu nem moccant. - Nem úgy kell! - mondta, megint azzal a fura kis mosollyal az ajka körül Hanem így! - és mutatóujjával végigsimította a kilincset, ami, nyilván rosszul láttam, magától lefordult és a kapu kinyílt. Kisétált rajta, és a kőkerítés mentén a kastélyt körbefutó kavicsos útról letért a bokrok között alig észrevehető ösvényre. Kevesen járhattak arrafelé, inkább vadcsapásnak tűnt, de a mezítlábas leány számára ismerős lehetett a járás, mert nemigen nézelődött, csak ment, időnként kanyarodva egyet a magas bokrok között, fürge léptekkel; alig tudtam követni. Egyszer csak lehajolt egy pillanatra, és léptei lassítása nélkül felemelt valamit a földről, amit jobb keze fejére tett, majd kezét ökölbe szorítva magasra nyújtotta, úgy sietett tovább. Kézfején egy orrszarvú bogár ült, orrát a menetszélbe tartva. Néhány másodperc múlva kibontotta szárnyát és elrepült. A leány leengedte kezét anélkül, hogy a bogár után nézett volna. „Mint kislányok a katicát.” gondoltam, közben megint kikerültünk egy sűrűbb bokrokkal benőtt területet. Sziklás domboldal tűnt fel, itt-ott tölgyfa-csoportokkal borítva, de akadt néhány magányos fenyő és juharfa is. Egyre nagyobb sziklákat kerülgetve értünk fel a domb tetejére, amely egyetlen nagy kőtömbből állónak látszott. A leány kissé oldalra tartva elkerülte a legfölső nagy sziklát, miközben lemaradásomat igyekeztem behozni. Majdnem lihegtem, mire sikerült utolérnem. - Itt most vigyázzon! Jöjjön pontosan utánam! A nagy kőtömb túloldalán szakadékszerű meredély volt, csak a talajból sűrűn kiálló kisebb sziklacsúcsokra lépegetve lehetett tovább haladni, közben kézzel kapaszkodva a fentebb lévő kövekbe. A domb tetejének nagy szikláját ezen az oldalon mintha egy óriás késével függőlegesen lenyesték volna, olyan sima volt, mindössze apró egyenetlenségek tarkították. - Csak azt nézze, hová lépek, úgy kövessen! - mondta a leány, aki meglepő ügyességgel helyezte csupasz talpait a legmegfelelőbb helyekre. Nélküle el nem mertem volna indulni egy ilyen életveszélyesnek tűnő terepen lefelé. Egyébként 93
felfelé sem. Abban reménykedtem, hogy nem ugyanitt kell majd visszakapaszkodnunk, annak ellenére, hogy a hozzáértők szerint fölfelé könnyebb. Talán öt percig, ha tartott ez a nyaktöréssel fenyegető út, és vízszintes talajra értünk. Fáradtan támaszkodtam a sziklafalnak. - Nem igazán azért jöttünk. - mondta gúnyolódás nélkül, bár egy kis mosollyal Inkább jöjjön ide! A sziklafaltól úgy húsz méterre volt egy füves emelkedő, tetején kezdődő erdővel, melynek fái a szikla tetejének magasságáig nyúltak, eltakarva a falat a távolabbi dombokról szemlélődők elől. A leány fölkapaszkodott a rézsűre és leült az első fák tövébe. Amikor fölértem, leültetett maga mellé, a sziklafallal szemben. Csak a fáradság tartott vissza attól, hogy azonnal talpra ne ugorjak a látványtól. A délutánba hanyatló Nap sugarai pontosan párhuzamosak voltak a fallal, jól kirajzolva az egészen apró kiemelkedések árnyékát is. Az árnyékok kisebb-nagyobb foltjaiból a hatszárnyú lepke képe rajzolódott ki! Még a patkóin levő háromszöges minták is kivehetők voltak! A Nap lassú süllyedése a látóhatár felé az árnyékok megnyúlását, majd egybemosódását okozta. Ámulva jegyeztem meg: - Csaknem lekéstük. Ha öt perccel később érünk ide… - Akkor csak azt láthatjuk. - mutatott a már eltűnt lepke-relief helye alatti sziklarészre - Figyeljen, rövid lesz! Mintha egy finom kezű asztalos vésője néhány fokkal eltérő síkban ejtett volna széles bevágást a nagy kőlapon, a Nap fénye csak most kezdte súrolni a sziklának alig kétarasznyi magas, de teljes szélességében húzódó részét. Aprócska árnyékok százai tűntek fel, és a háromszög-csoportok által alkotott, különös jeleket rajzolták ki. Egészen pontosan tizenhármat! - Nem fényképezi? - kérdezte a lány, mert teljesen belefeledkeztem a látványba, azt is feledve, hogy talán egy percig tart az egész. Gyorsan készítettem néhány felvételt. - Romolinda tud erről? - kérdeztem. - Aligha. Csak négy éve költözött a kastélyba a kisvárosból, és nem szokott kimozdulni. Én viszont kiskorom óta sokat járkáltam a környéken. - Tőlem nem fogja megtudni. - Már nincs jelentősége, hogy megtudja-e. Azért köszönöm. Futólag adott egy puszit, amolyan kisgyerek-módra, majd lerohant a füves rézsűn, aztán elszaladt a sziklafal alatt jobbra, és hangja már a bokrok között távolodóban csendült fel: - Jöjjön utánam, ha nem akar eltévedni!
94
Próbáltam futva követni, de egyre jobban lemaradtam tőle. Ő ismerte a kacskaringós ösvény alig észrevehető átjáróit a bokrok között. Csak azért sejtettem, merre tart, mert futás közben énekelni kezdett valamilyen számomra teljesen ismeretlen, leginkább talán a portugálra emlékeztető nyelven egy különös dallamot, amelytől borzongani kezdtem. „Miket tudhat még ez a lány?” - lepődtem meg ismét vele kapcsolatban. „Eltévedni azért mégsem fogok olyan könnyen!” - bizakodtam, hiszen a Nap, jó tájékozódási pontként még harminc fokkal volt a horizont fölött. Éneke egyre távolabbról hallatszott, végül elhalt, csak az enyhe szélben susogó borókák vettek körül. Jó félóra múlva bukkantam ki közülük a kastélyt körbevevő kavicsos sávra, a kőkerítés sarkánál. Megkerestem a kiskaput: könnyen nyílt. Miután becsuktam magam mögött, megpróbáltam újra kinyitni. Nem sikerült. Utánozva a leány mozdulatát, mutatóujjamat végighúztam a kilincsen, amitől megmozdult ugyan egy kicsit, de továbbra is zárva maradt. Ismételt próbára meg se mozdult. Az a képtelen gondolatom támadt, hogy biztosan azzal a röpke puszival átadott egy cseppnyit a mágikus képességeiből, de csak olyan keveset, hogy az máris elfogyott. Ahelyett, hogy bementem volna a folyosóvégi ajtón, inkább megkerültem az épület sarkát a főbejárat felé. Közben elhaladtam a tanárnő kocsija mellett és futólag benéztem ablakain. Nem volt odabenn semmi érdekes, legfeljebb az anyósülés előtti napellenzőről lelógó, apró boszorkány-figura. Gondoltam, ha már itt vagyok, kinézek a kőkerítés nagykapuja elé, hátha ott van az a bizonyos tizenhárom lépcsős lejáró, de a kapu zárva volt. „Furcsa. Lehet, hogy ez is csak kívülről nyílik? Vajon miért? Máshol épp fordítva van.” - spekuláltam. V. Rejtelmek Az épületben nagy volt a csend, és a szobámban sem volt semmilyen újabb változás. Eszembe jutott, hogy az alagsorban még nem jártam, meg kellene nézni, mert kiderülhet, hogy az sincs. Tévedtem, mert volt és pontosan olyan, agyoncirádázott kovácsoltvas rács zárta le a végét, amilyent elképzeltem a Frászkowásszy-féle leírás alapján. Zárva volt, feltehetően belülről, mert egyrészt nem találtam a helyén a kulcsnak alkalmas díszítőelemet, amilyet az a bizonyos leírás említett, másrészt hangok szűrődtek ki a folyosó végén rejtőző csukott ajtó mögül. Ahogy jobban odafüleltem, kiderült, hogy a tanárnő magyaráz, hol halkabban, hol egy kicsit hallhatóbban, mintha föl-alá járkálna a helyiségben. Nem értettem, amit mond, de a szöveg emlékeztetett a mezítlábas leány által énekeltre. Aztán mintha a lányok mondtak volna fel kórusban, valamiféle egyszeregyet, bár a szöveg annál jóval tagoltabb és változatosabb volt. Hirtelen különös csattanó hang hallatszott, majd egy elfojtott jajkiáltás és a közös mondóka elhallgatott, miközben a tanárnő emelt hangon, egyértelműen szidalmazott valakit. Ennek felismeréséhez nem kellett semmilyen nyelvtudás. Aztán rászólt a lányokra és újrakezdődött a kántáló leckefelmondás. „Mit 95
tanulhatnak vajon?” - törtem a fejem. Újabb csattanó hang, ezúttal az ajtó közeléből, majd a tanárnő kiabálása, de az mintha a terem távolabbi végéből hallatszott volna. „Ez a nő veri a gyerekeket!” - ismertem fel a helyzetet - „De mivel és hogyan?” Nem tudtam nyugton maradni, legszívesebben berontottam volna az oktató szobába, de a rács megakadályozott. Ekkor támadt egy egészen más gondolatom: jobban utána kellene nézni a dolgoknak ebben a házban, hátha lesznek itt egészen más furcsaságok is, mint amilyenek miatt eredetileg idejöttem. „Először is még egyszer felmegyek a padlástéri zugolyba, és alaposabban szétnézek ott, ha netán most sincs bezárva” - határoztam el. Amikor benyitottam, égett a mennyezetvilágítás, és a számítógépek pultja melletti szekrény kihúzott fiókja fölé hajolva, a mezítlábas leány tanulmányozott valamilyen füzetet. Rettenetesen meglepődtem, mert meg se fordult a fejemben a lehetőség, hogy lesz itt valaki; és hogy éppen ő, arra számítottam volna a legkevésbé. Ő azonban a legnagyobb nyugalommal felém fordult a furcsa, kesernyés mosolyával és azt kérdezte: - Nem gondolja, hogy túl kíváncsi? - Nem. - válaszoltam önkéntelenül - A kisasszonynak viszont nem kellene a tanórán lennie? - Nekem már nem kell. Kicsit megelőztem a többieket. Tegnapelőtt levizsgáztam, ma lesz a beavatásom. - Mibe? - kérdeztem. Válasz helyett becsukta a fiókban levő füzetet, és fedelével felém fordította. „LEPKEPATKÓK Boszorkányképző Tanoda IV. évfolyam” - olvastam a feliratot. - Mikor lesz a beavatása? - kérdeztem, közben leplezni igyekezve zavaromat, ugyanis gondoltam már rá, hogy egy ilyen eldugott helyen efféle tevékenység is folyhat, de őrült ötletnek találtam túl sötét fantáziámnak ezt a termékét. - Ma éjszaka. Holnap lesz telihold. - Jelen lehetek a szertartáson a meghívottak között? - Nem. Önre más sors vár. Olyan tárgyilagossággal mondta az utolsó négy szót, mintha csak arról világosítana fel, melyik polcon találom a műhelyben az alátéteket. - Hogyan…? - Ne kérdezzen többet. Kérem. Így is messzebb mentem az engedélyezettnél! Meg is kapom érte a büntetésemet. - Miről beszél? Én… - Ezt nem tudhatja. Nem is tudja meg! Menjen, kérem. Kérem!!! Fölfelé álló ujjakkal felém fordította két tenyerét és olyan mozdulatot tett, mintha el akarna tolni valamit magától. Még mindig az ajtóban álltam, tőle három méternyire, mégis megéreztem azt a puha és meleg, de határozott nyomást, amivel az ajtón kívülre tántorított. „Csukja be, kérem!” - mondta majdhogynem sírásba fúló hangon. Becsuktam az ajtót és álltam előtte pár pillanatig, de ismét megéreztem azt a lágy és meleg nyomást a mellemen, amivel értésemre adta, hogy nincs most ott a helyem. Megfordultam és elindultam 96
lefelé a lépcsőn. Váratlanul bukkant fel egymást kergető gondolataim között az étkezde képe, mint valami kívülről jött sugallat. Elhatároztam, hogy körülnézek ott is, kihasználva az alkalmat, hogy mindenki az oktató szobában van. Az étkező üres volt, a nagy, kör alakú asztalon frissen feltett, kézi kötésű, díszes terítő, a székek szabályosan az asztal széle alá tolva, a kövezet nemrég száradhatott meg a felmosás után, a kellemesen hűvös, de kissé párás levegőben érződött a mosószer szaga. Körülnéztem. A bejárattal szembeni falon három ajtó egymás mellett, balra az épülettől nyugat felé eső kertrészletre néző ablakok, finom mintájú csipkefüggönnyel, félre húzott, vastag, fekete sötétítővel. Kinyitottam a bal oldali ajtót, egyszerű, fapolcos kamra volt mögötte, konyhai edényekkel, étkészletekkel. A középső ajtó mögött zöldséges kamra, rengeteg zsák burgonyával, mintha mást se lehetne kapni a piacon, vagy egy ismeretlen mecénás azzal szponzorálta volna az intézmény működését. A kamra túloldalán kertre nyíló ajtó. Ezt csak a rajta levő kisablakon át kinézve állapíthattam meg, mert az ajtó zárva volt. A harmadik ajtót nem sikerült kinyitni, de megint bevillant gondolataim közé egy sugallat-szerű ötlet, hogy talán nincs is bezárva, csak nagyon szorosan csukódik. Lenyomtam a kilincset és erősen magam felé rántottam. Semmi különös nem volt mögötte, csak afféle kacattár, használaton kívüli, épp csak még ki nem dobott gyúródeszkák, nagy lábosok, kondérok, bográcsok, egymásba és egymásra téve, ócska födők, néhány ütött-kopott kuktafazék, sodrófák, krumplinyomók, darálók, mind nagyon porosan. Az egyik sarokban a falnak támasztva sütőtálcák, hatalmas fakanalak, a másik sarokban feltornyozott kartondobozok, bőröndök, mellettük egy polcon törött porceláneszközök, egy igen rozsdás, régi típusú elektromos rezsó, két göngyöleg nagyméretű szemetes zsák… Kifelé menet már majdnem becsuktam magam mögött a kamra ajtaját, amikor mintha memóriám mélyéről bukkanna fel, a fülembe csendült egy szó: kakukktojás! „Ez meg honnan jutott az eszembe?” - kérdeztem magamtól, de nem találtam választ, csak a szó ismételte önmagát: kakukktojás, kakukktojás! Még egyszer benéztem a kamrába, hátha látok valamilyen nagyon oda nem illő dolgot. Hát persze! A hat jókora nagyságú bőrönd lapjával egymáson. Azokat talán mégsem egy ilyen nyirkos, kellemetlen szagú helyen kellene tárolni, hiszen egészen újaknak látszanak! Közelebb léptem. Fogantyúval a fal felé voltak fordítva. A legfölsőt kinyújtott kézzel még épp felértem és megfordítottam. Csekély súlya miatt üresnek tűnt, nem találtam értelmét, hogy belenézzek. A fogantyúján viszont volt egy címke, rajta a Dybas név és egy stockholmi cím. A többi bőrönd fülét nem tudtam magam felé fordítani, mert nagyon nehezek voltak. Nehezek és visszataszító szagúak. Hosszú másodpercekbe telt, mire előjött a réges-régi emlék, ahonnan ismerős volt ez a szag. Amikor az utcánkban lakó igen idős bácsira a szomszédok rátörték az ajtót, mert már egy hete nem látták kijönni, gyerekként én is ott lábatlankodtam. Az emlék lassan közelített, de villámként csapott le. „NEM!!!” - szakadt ki belőlem egy kétségbeesett kiáltás és kiugrottam a helyiségből, becsapva az ajtaját. Aztán magamra erőltetve a fegyelmet, 97
hallgatózni kezdtem. Sehol senki, csak szívem verte szaporán az üstdobot. Kirántottam a nehezen nyíló ajtót, és lélegzetemet visszafojtva, a felső bőrönd címkéjéről a rajta lévő telefonszámot a mobilomba írtam. Nem ment könnyen, annyira reszketett a kezem. Visszafordítottam a bőröndöt a fal felé, becsuktam az ajtót, és kiosontam a konyhából. Remegő lábakkal mentem fel a szobámba, abban reménykedve, hogy közben nem találkozom senkivel. Szívesen bezártam volna az ajtót, de nem volt benne kulcs. „Össze kell szedni magam, megnyugodni, aztán kitalálni, hogyan tovább!” gondoltam, és leültem abba a „túl kényelmes” fotelba. Aztán szöcskeként ugrottam fel belőle, olyan élesen villant fel a csontverem emléke az izzó fogú koponyák közötti zuhanásról. „Nem, most nem tudok, de nem is szabad egyhelyben ülni! Ki tudja, mik derülnek még itt ki?!” - járt az agyamban. Lerohantam a főbejárathoz. Zárva volt. A konyha melletti folyosókijárat is. Már majdnem felszaladtam a tetőteraszra, aztán arra gondoltam, most talán jobb, ha nem futok össze véletlenül a mezítlábas leánnyal. Leolvasná rólam, mire jöttem rá. Visszamentem a szobámba és megpróbáltam kinyitni az ablakot. Sikerült. Lenéztem a négy méter magasból. Odalent fűbeton-elemekből kirakott talaj. Biztos lábtörés. „Na de miért is akarok ilyen hírtelen menekülni? Néhány rejtélyes bőrönd és egy kellemetlen szag miatt? A pilótát csak este tudom felhívni, térerő-mentesített helyen dolgozik napközben. A rendőrséget hívni viszont elkapkodott dolog lehet. Le kell mennem újra abba a kamrába, és alaposan utánanézni az ügynek, ha lehet, nyugodtan!” A konyha ajtajánál váratlan meglepetés ért: nem tudtam kinyitni! Visszabandukoltam az emeleti szobámba és közben egyre fantasztikusabb elképzeléseket latolgattam a zárak furcsa viselkedésével kapcsolatban. „Ez csak valamilyen boszorkányság lehet!” - mondanám nagy könnyedén más körülmények között. „Itt azonban jobb lesz vigyázni ennek kijelentésével, mert még igaz lehet.” „Csakhogy a főboszorkány most épp mágia-órát tart a tanoncainak.” fűztem tovább a gondolatot - „Egyedül a mezítlábas leány figyelhetné minden lépésemet valamilyen transzcendentális trükk segítségével. De ha netán ez így van, akkor a konyha, sőt a kamra meglátogatását is ő sugallhatta. Figyelmeztetni akart valamire, amit nem mondhatott el. Másodszori bejutásomat meg azért akadályozta meg, mert nem akarta, hogy esetleg bajba kerüljek. Ez így lenne kerek dolog!” Efféle gondolatokkal próbáltam felkelteni magamban a reményt, hogy mégis megúszhatom az elkövetkező órákat. Talán az egész éjszakát is. „A vacsoraidő még kicsit odébb van, aztán majd meglátjuk! Hogyan?! Vacsorázni? Itt?!!!” Aztán felbukkant egy cinikus gondolat: „Hiszen azért jöttem, hogy rejtélyeknek nézzek utána! Tessék, itt vannak! Nem ilyenekre számítottam, de talán jobb lenne, ha nem finnyáskodnék!” Megpróbáltam lazításképpen beleolvasni a Poe - kötetbe, és kinyitottam a tartalomnál, hogy egy olyan novellát keressek, amelyik alkalmas nyugtató lehet a fennálló körülményekhez. „Az elsietett temetés”, „A hosszúkás láda”, „Pár szó egy múmiával”, „Pestiskirály”, „Belze98
bubé a fejem!”. Néztem a címeket, aztán letettem a könyvet. Már el is ment a kedvem az olvasástól. Talán majd jó néhány hónappal azután, hogy esetleg ép bőrrel kikerültem innen! Sötét gondolatokba merülve, észre se vettem, mennyire múlik az idő. Amikor legközelebb kinéztem a déli fekvésű ablakon, már csak arra figyeltem fel, hogy a kastély árnyéka szinte a látóhatárig nyúlik, és pár perc alatt el is tűnik a szürkületben. A Nap búcsút intett. Az egész nap során felhőtlen, mélykék ég egyre jobban elsötétült, és délkeleten, a távoli erdő mögött megjelent a Hold sárgás korongja. Amikor visszafordultam az ablakból, ott állt az ajtóban a mezítlábas leány, ki tudja, mióta. Szemei alatt karikák, mintha sokat sírt volna. Kézmozdulattal mutattam, hogy jöjjön beljebb és foglaljon helyet, de nemet intett, és csak nézett rám elgondolkodó és kicsit szomorú tekintettel. - Nem magának kellett volna éppen ilyenkor idejönnie. - mondta, majd szintén kézmozdulattal jelezte, hogy ne kövessem, és elsietett. Az ajtóból utánanézve láttam, hogy lefelé megy, és valahonnan biztos voltam benne, Romolinda várja, nem túl barátságos eszmecserére. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy úgy öt perc múlva leosonjak az alagsorba, hallgatózni. Nem számítottam semmi jóra, de ami kiszűrődött az ajtó mögül, túltett borongós elképzeléseimen. - Ezt nem követelheted! - kiáltotta elcsukló hangon a lány. Hangja kiemelkedett a többiek zajongásából. - De igen! - kiabálta valaki, akinek egészen elváltozott hangjában alig ismertem fel a tanárnőét - Ma még én vagyok itt a főnök! Lehet, hogy holnapután TE leszel, de akkor sem csinálhatsz bármit!!! Az öregek ezt a büntetést szabták ki!!! - Nem!!! Ezt TE találtad ki, csak hogy újra megalázz! Tudod jól, hogy magasabb képességű vagyok annál, semhogy erre az ocsmányságra az én esetemben is szükség legyen! Nem gyötörted vele már eléggé ezeket a lányokat is?! Mindig mindenkit gyötörni akarsz?! - Az az ő dolguk! Ők jelentkeztek tanoncnak! Ennek a hivatásnak ára van! Nem fehérboszorkányok lesznek, ne feledd, és másképp nem megy, csak ha kipróbálnak, aztán ki is bírnak minden olyasmit, amit a jónép „förtelemnek” tart! Különben hatástalan sarlatánok lesznek, nem pedig a szakma utánpótlásai! - Vigyázz, Romolinda, nehogy téged tartsanak majd sarlatánnak az öregek! Tudjuk mind, akik itt vagyunk, hogy TE akartad mindenáron bevezetni ezeket az „újításokat”, és a szakma régi nagymesterei annak idején… - Azok régen voltak! Hol vannak most? És sehol az utánpótlás, hacsak én nem nevelem ki! - De a módszereid, Romolinda, gyalázatosak, ezzel csak… - Ez nem jótétlélek-képző!!! Most kell megtanulniuk, saját bőrükön, mi az a gonoszság, mert különben nem tudják használni! Kezelni! Irányítani! Rózsaszín lélek átka nem fogan, ezt jegyezd meg jól! És egyelőre én vagyok a példa! Megeszed és kész, különben nincs avatás! Ha túl leszel a végső próbán is, és megkapod a képesítést, aztán esetleg önállósítod magad, ennél sokkal kegyetlenebb dolgokat is kell majd művelned! És tanítanod! 99
Most mintha megint sírt volna valaki, de más lehetett, nem a mezítlábas leány. És általános zörgés, kiabálás tört ki. Túlharsogta azonban Romolinda ordítása: „LEÜLNI!!! Ö vele ne törődjetek! Már túl van a tananyagon, most csak büntetése miatt van itt! Az óra végére üres legyen az a tál, különben…” Szívesen agyonütöttem volna a lepkés képpel, a „tanítványai” előtt, ne csak a gonoszság kifejlesztését tanulják, hanem az elpusztítását is. Miképp lehetséges, hogy egy tanár ennyire elfajuljon? Nyilván ő sem ilyennek született. Taníttatták, tanították, aztán kitalált egy saját ideológiát? Nem értettem soha a fejlődéslélektanhoz, de mindig úgy sejtettem, hogy a sötét lelkűvé váláshoz valami nagyon sötét foltnak kellett lennie a gyerekkorban. Csakhogy az értelmes ember felnövekedve sok mindent átértékel, kompenzál, és elkerüli, hogy ő legyen más számára a sötét folt. Ő pedig igen értelmesen társalgott velem a szobájában. Hogy képes ennyire kétarcú lenni?” Vajon mit követett el a mezítlábas leány, amiért szigorú büntetést kapott? Szólni mert a többiekért? Kiment velem a kastélyból? Elárulta, hogy rám „más sors vár”? Mellesleg nem ártana kipuhatolni, hogy miféle sors, mert most csak annyit sejtek, valami kapcsolat lehet a telihold, az ő avatása, végső próbája és az én másféle sorsom között. Éppenséggel valami régebbi, de most kiderült dolog miatt is megneheztelhetett rá Romolinda, vagy egyszerűen csak féltékeny a gyors előmenetele és a tehetsége miatt. Lehetett bármi más, számomra ismeretlen, vagy akár érthetetlen dolog is, ami a boszorkányság szakmai kérdéskörébe tartozik. Sajnos, aznap már csak egyszer láttam a leányt, akkor sem volt alkalmam szóba hozni az ügyet. VI. Éjszaka Vacsorára petrezselymes krumpli volt panírozott gombával, amit meg mertem enni, mert előzőleg ellenőriztem, hogy minden alapanyagot a piacról hozott az ellátó, semmi nem a kastély kertjében termett. Azt persze nem tudhattam, hogy a serpenyőben mit sütöttek előzőleg, de bíztam benne, hogy nem valami nagyon elítélendő dolgot, különben is, éhes voltam, és a vésztartaléknak szánt kekszet, ami még hazulról volt, inkább otthagytam az övtáskában. Ki tudja, mit hoz a holnap? Arra azonban nem gondoltam, hogy ha netán a sütés-főzés egész ideje alatt ott állok a tűzhely mellett, akkor is beletehet valami ártalmas dolgot akármelyik szakácskodó leány, akinek azt Romolinda utasításba adja. De hát nem is állhattam ott, hiszen azzal felkeltettem volna azt a gyanút, hogy gyanakszom valamire… Bizonyára az sem volt véletlen, hogy a mezítlábas leánynak épp a vacsorakészítés ideje alatt támadt kedve arra, hogy elmondja véleményét a kastélyban felbukkanó éji kísértetek hiedelméről. Vagy talán a hiedelem téves mivoltáról, már nem is emlékszem. Az egész beszédére a keszekuszaság volt jellemző, nehezen lehetett kivenni a lényegét, mintha ő maga sem értené igazán, mit akar mondani. Vagy figyelemelterelő akció volt a 100
részéről, vagy ő volt valamitől, például az elszenvedett büntetéstől befolyásolt állapotban, esetleg mindkettő együtt. Az mindenesetre tény, hogy nem sokkal a vacsora elfogyasztása után egyszerre csak úgy éreztem, elegem van a mai napból, történjék bármi is velem a továbbiakban; a lehető legnagyobb közömbösség telepedett rám mindennel kapcsolatban és csak az maradt egyedüli célomnak, hogy mehessek aludni. Arra sem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, csak arra, hogy amikor felébredtem, hajnali négykor, annyira kába volt a fejem, mint még soha. Rettentően szomjas voltam, gondolkodás nélkül nyúltam a kisszekrényen levő kancsóhoz, töltöttem egy pohár vizet, és csak amikor már a számhoz emeltem, ébredt fel a gyanú lomha elmémben, hogy a vízben is lehet valami. Egy szál kisnadrágban és pólóban lesettenkedtem a konyháig, hogy majd az ottani csapról iszom, és csak az ajtó előtt jutott eszembe, hogy mi van, ha nem nyílik? Szerencsére sem valamiféle mágiával, sem pedig kulccsal nem volt bezárva, így aztán ittam egy jókora adaggal, és hogy teljesen kiszellőzzön a fejem, felballagtam a tetőteraszra. Biztos voltam benne, hogy pillanatnyilag az összes lány az egyre ellenszenvesebb főboszorkánnyal együtt, javában alszik. A Nap már majdnem felkelt, hajnali fény fogadott a teraszon, igen friss levegővel és egy meglepetés. A teraszhoz vezető lépcsőfeljáró karfájának felső végére akasztva ott lengedezett az enyhe keleties légáramlásban a mezítlábas leány könnyű nyári ruhája. A ruha apró, inkább csak dísznek való zsebébe félig belegyűrve, hanyagul, úgy, hogy a másik fele kilógott, a lány bugyija. Egy pillanatra megszeppentem, mert nem akartam megzavarni hajnali szélfürdőzésében, ha netán ez a szokása, de aztán aggódni kezdtem, hátha valami baj történt itt, amíg elaltatva hevertem az ágyban. Kiléptem a teraszra. Sehol senki, ahogy az természetesen várható is volt. Előrementem egészen odáig, ahol már a cserepekkel borított lejtős tető kezdődött, és lenéztem az udvarra. Az udvar füvén, nem pontosan a terasz alatt, hanem kissé jobbra, kör alakú, egyenetlenül megfeketedett folt látszott, szinte biztos, hogy egy hatalmas tábortűz kialudt maradéka. Körülötte széles sávban letaposott fű. „Jókora mulatság lehetett itt az éjszaka!” - gondoltam, de igazából nem tudott érdekelni. A friss hajnali szelő elsimította az előző nap még bennem gomolygó indulatokat, a fejem is kitisztult, de csak annyira, hogy megérezzem, mennyire kifárasztottak az utóbbi huszonnégy óra eseményei. Leballagtam a szobámba, annak reményében, hogy néhány órát még ráérnek megrohanni az újabb gondok, és bebújtam a takaró alá, ahol álomtalan, mély alvás várt. Amikor felébredtem, már elmúlt nyolc óra. Az asztalon jókora tálcányi reggeli várt. Nagy bögre kakaó, kalács, zsemlék, pár szelet barna kenyér, vaj, háromféle lekvár, kis tálka dióbél és mandula vegyesen, müzliszeletek, banán, őszibarackbefőtt. Valaki utánanézhetett egy kicsit az ízlésemnek, mindamellett választékot is szeretett volna nyújtani. Ha két hétig ezt kapnám, és hasonló 101
bőségben az ebédet is, arra gondolhatnék, hízókúrára fogtak. Nem, nem tartottam semmitől. Talán túl könnyelmű lelkületre vall, de vidám voltam, nem nyomasztottak a kastély sötét rejtelmei. Ettem egy jót, aztán sétára indultam. A konyha és a folyosóvég, meg a főbejárat zárva volt. Az alagsor végi rács is, de a sarokban levő ajtó mögül kiszűrődött, hogy a főboszorkány már megkezdte aznapi tanoncnyúzó óráit. Felmentem a teraszra. A mezítlábas leány ruhája már nem volt ott, de a tábortűz maradéka még a füvön feketéllett. Enyhe légáramlás jött a tetőgerinc mentén kelet felől, és a korábbi meteorológiai jelentés alapján várható volt, hogy napközben északiasra fordulva megélénkül. „Na, majd meglátjuk!” - jelentettem ki magamban. A kastély kerítését szemmel láthatóan nemrégiben újították fel. A legalább két és fél méter magas falát simára vakolták és kivágták a közelében lévő fákat. A két kilométerre levő falu templomtornya viszont valamelyest kiemelkedett a kerítésen túl arrafelé húzódó bozótos fölé. „Valahogy majd csak eljutok odáig - gondoltam - ha estig sikerül kijutnom innen”. Ekkor eszembe jutott, hogy még tegnap este beszélnem kellett volna a pilótával, de a felbukkant aggasztó tünetek, meg a vacsorámba kevert altató meghiúsította. VII. A mezítlábas leány Lementem a szobába, hogy felhívjam, vagy üzenetet hagyjak, de nem találtam a telefonom a kisszekrény fiókjában, sem pedig az övtáskában. Tanácstalanul jöttem-mentem a szobában, kinéztem az ablakon, leültem a kisasztalhoz, és ha valaki így meglát, azt hiszi, hogy a lepkés kép másolatai okoznak ekkora fejtörést. Pedig az az ügy hirtelenében teljesen érdektelenné vált a számomra. Aztán még egyszer belenéztem a szekrényfiókba, és a telefon ott volt. Letettem az asztalra, a papírlapok tetejére, és föl-alá járkálva azon spekuláltam, mit is üzenjek a pilótának. Végül odaültem az asztal mellé, és amikor kézbe akartam venni a telefont, már nem volt sehol! Felpattantam a székről és az ablakhoz mentem, azon zsörtölődve, hogy nevének megfelelően természetesen mobil eszköz, na de ennyire?! Az ablakon kívül szép napos volt a délelőtt. Északkeleties szellő mozgatta a bokrokat. Visszafordultam az asztal felé. A készülék ott vigyorgott a közepén. Tigrisként csaptam le rá, és zsebre vágva a fényképezőgéppel együtt, hátha megint kirándulni hív a mezítlábas leány; elindultam a padlásszoba felé. Nem lehettem biztos benne, hogy éppen odafönt lesz, de gondoltam, valahol majd csak megtalálom, ha egyszer üzent. „Ez csak az ő műve lehetett. Nyilván nem magát a mobilt tüntetgette el, hanem csak a képét a szememből. Ámbár…, végül is én laikus vagyok ebben a szakmában!” A terasz külső szélén ácsorgott karba tett kézzel és a falu felé nézett. Nem a régi ruhája volt rajta, hanem egy annál hosszabb, egészen sötét szürke, Romolindáéhoz hasonló szabású. Még föl se értem a lépcsőn, máris felém fordult, pedig itt a kastélyban rászoktam a csendes járásra. Vagy kiváló volt a füle, vagy pedig…, esetleg mindkettő. „Hívott, kisasszony?” - lehetett volna az 102
első kérdésem, de semmi szükség nem volt rá. Egy másik kérdésre viszont igen, tekintettel a fáslira. - Mi történt a kezével? - Kicsit ügyetlen voltam. - Mikor? - Az éjszaka. - Itt? - Igen, de honnan…? - Tűnődő arcán enyhe mosoly rebbent - Aha. Szóval sejti. Az avatás. Nem nagy dolog, ha nem sikerül elsőre. Másodikra pont a tűz mellé sikerült. Harmadikra le se szálltam tizenhárom percig. - Gratulálok! Engem is megtanítana? - Éjfélig már nem megy. - Pedig repülni… Sikerült megakadályoznom, hogy emlékek bukkanjanak a felszínre, és talán elértem, hogy a gondolataimat esetleg kifürkészni tudó leány azt higgye, a „repülni” szó csak egy puszta szó a számomra. …biztosan érdekes lehet. - fejeztem be a mondatot. - A repülés az élet kiteljesedése. Már egészen kicsi lány koromban elhatároztam, hogy megtanulom, amint lehet. Hallottam, hogy valahol a fővárosban lesz egy modern boszorkány-képző tanfolyam, amelyen a kígyókról-békákról, gombákról, gyógynövényekről, mézeskalács-készítésről és sok más érdekes dologról szóló tantárgyak szerepelnek, sőt, a repülni tanulás is. Addig nyaggattam szüleimet, amíg utána jártak, és kiderítették, hogy csak tizenhat éven felüliek jelentkezhetnek. El nem tudja képzelni, milyen elkeseredett voltam! Nem kaptam időben észbe, hogy másfelé tereljem gondolataimat; el azoknak az éveknek emlékétől, amikor ötletekkel teli ismeretterjesztés-szervezőként különleges tanfolyamokat szerettem volna beindítani. - Önnek köze volt hozzá?! - érzett rá a leány - Végül is hogy sikerült? - A szervezés jól, kiváló előadókat kerítettem, szerény honoráriumért, de kevesen jelentkeztek hallgatónak, ezért a tandíj nem fedezte volna a kiadásokat, így nem lett semmi a dologból. Túl korai kezdeményezés volt. Pár év múlva mások indítottak efféle képzést, de ők nem természettudományi alapon foglalkoztak az ötlettel, hanem a szokásos misztikum nimbuszával. - Akkor keveredhetett a téma közelébe Romolinda is. Sajnos. Aztán amikor ideköltözött a kastélyba, és kihirdette az ő nyári tanfolyamát, természetesen azonnal jöttem. Ötéves koromtól boszorkány szerettem volna lenni, elsősorban persze a repülés miatt, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz az ára. - Sajnálom, hogy belekeveredett. Ez az egész nemcsak Romolinda bűne, hanem az enyém is. Annak idején jókora reklámot csaptunk az ügynek, és ha nem is lett belőle tanfolyam, sokan felfigyeltek a dologra. Mint ahogy a kisasszony is. Sokak életét befolyásolta, és csak remélhetem, hogy jó irányban, de biztosat nem tudhatok.
103
- Elkerülhetetlen, hogy befolyásoljuk egymás életét, emiatt ne vádolja magát. Néha egy szó elég, nem is feltétlenül rosszindulatú, lehet a legjámborabb jó szándék is mögötte, és elindíthatja a pillangó-effektust. Aztán pár nap múlva, de most már, a mobiltelefonok révén akár pár másodperc múlva, a Föld túloldalán emberek halhatnak meg miatta. De mondok egy érdekesebb példát is, arról, amit véletlennek nevezünk. Az emberek többnyire összeházasodnak, aztán gyerekeket szülnek, majd később azok is párt találnak, de vajon mitől függ, hogy kit? Attól, hogy ki kerül a közelükbe. A szomszédba, vagy a szomszédos iskolapadba, vonatülésre, vagy a mellette levő munkapadhoz, kórházi ágyra, akármire, csak a közelben legyen. És az mitől függ? Attól, hogy más nem tudta elfoglalni azt a helyet, mert például megölték az esedékes szüleit, mielőtt azok megismerkedhettek volna. Érti, mire gondolok? Olyan ez, mint egy hálózat, vagy mint a kristályos anyagokban a rácshibák, amiket egy-egy beékelődő idegen atom, vagy épp hiányzó atom okoz. Mi, emberek is egy láthatatlan hálózat, vagy amorf kristály pontjai vagyunk. Ha egyikünket meglöki valaki, vagy valami, akár csak egy érzelmi rezdülés, amely ki tudja, honnan jött, máris továbbadja, akarva-akaratlanul, a maga módján átértelmezve, módosítva. És a hatás továbbgyűrűződik, és idővel vissza is érhet. De mivel ez mindenkivel történik egyszerre, kivel hogy, aszerint, hogy nagyvárosban él-e, vagy a pusztaságban, az egész emberiség folyamatosan keringtet milliárdnyi hullámgyűrűt, és ebből akár valamiféle önfenntartó rendszer is létrejöhet. Ami aztán létrehozza azokat az eseményeket, amelyek az egyén számára véletlennek tűnnek. - Ezzel a gondolattal már jó néhányan foglalkoztak a filozófusok közül is. Elnevezték „világlélek”-nek, vagy például… - Én gondviselésnek hívom. - Tán csak nem vallásos? - A földi életszféra gondviseléséről beszélek. A boszorkákra nem jellemző, hogy vallásosak lennének. Annál jobban ismerik az igazságot… - Lehetnek kivételek is. - Én is az vagyok, de másképp. Kitanultam valamit, és mire levizsgáztam, rájöttem, hogy tévedés volt. Nem a repülni vágyás, hanem a többi. Nem tanított Romolinda semmilyen reális dolgot. Csak gazságot. De olyan rafináltan, észrevétlenül bevezetve növendékeit, a gyerekek számára érdekes dolgokkal kezdve és aztán egyre inkább mindent félremagyarázva, hogy még az okosabbak is csak akkor vették észre, amikor már késő volt. - Sohasem késő. - Ez nem olyan hálózat, mint amilyenről az előbb beszéltem. Ez pókháló, mi meg lepkék vagyunk benne. Még csak nem is patkósak, ahogy azt Romolinda képzeli magáról. - Ezt hogy érti, kisasszony? - Tisztára begőzölt az utóbbi évben! Tavaly nyáron még aránylag tűrhető volt, bár lehet, hogy csak én voltam kevésbé az eszemnél, de amiket mostanában 104
művel?! Ráadásul ideológiája is van hozzá. A fekete boszorkányságot úgy képzeli el, mint az emberiséget dekadenciába süllyesztő túlzott jóindulat, összefogás, és az egymást segítő szeretet „károsító hatása ellen” szolgáló alapfontosságú küldetést! Azért hívtam Önt, hogy figyelmeztessem erre. VIII. A felfedezés - És mi van azokkal a patkókkal? - Őszerinte a lelke lakik abban a képben, azért olyan súlyos. A kép egyben az ő küldetésének szimbóluma, amit a kastély alapítóinak egyike festett, egy igazi boszorkánymester, aki előre látta, hogy Romolinda lesz majd, aki több száz éves satnyulás után újra felvirágoztatja ezt a mesterséget, igazolva a Család dicső mivoltát, és így tovább! Örüljön neki, hogy nem kellett hallania, miket adott elő némelyik tanórán az utóbbi időkben! - Valójában honnan való lehet az a kép? Állítólag régen sokkal több volt a kastélyban. - Akkor többet tud, mint én. A rejtélyes jeleken gondolkodott? - A papírképeken nem, de a sziklán annál inkább. Vajon kik és mikor…? - Lehet, hogy a falikép szövegéből kiderülne, csak le kellene fordítani. - Úgy hallottam, hogy a tisztelt tanárnő egyik ismerőse… - Kár, hogy nem hallotta a magyarázatát, amihez véletlenül szerencsém volt. Az idegen szavak szótára elbújhatott volna mellette! Fél óráig tartott, de csak egyetlen értelmes mondat volt benne. A legutolsó. Az, hogy ehhez is kellene egy „Rosette-i kő”, anélkül nem megy! - És ha netán…? - bólintottam a távoli sziklafal irányába. - Már gondoltam rá, de azon csak ugyanolyan jelek vannak. - De kétszer. A lány elámulva nézett a szemembe és éreztem, hogy a felfedezés izgalmában megfeledkezve önmagáról, a gondolataimban kutat. Igazi tehetség volt, nem kellett kimondania, mi a teendőnk, és amikor elindult a teraszról a tanárnő padlásszobájába, már csak azon gondolkodtam, hogy tényleg csatlakoztatható-e a fényképezőgépem a számítógéphez? - Valóban ugyanazok! - mondta, miközben a képernyőn kinagyítva jól látható háromszög-csoportokat összehasonlítgatta. - Romolinda nagy tudású barátját megüti a guta, ha megtudja, milyen egyszerű logikájú szótárat kapott. Feltéve, ha odaadjuk neki. - Miért ne adnánk? Csak azt sajnálom, hogy a sziklát is meg kell mutatni neki, különben nem hiszi el, hogy a fotó nem virtuális. Arról a szikláról nagyon kevesen tudnak, annyira jó helyen van. Örülnék, ha továbbra is… - Hát nem kell megmutatni neki. Ha nem hiszi, az ő baja. - De vajon miért épp tizenhárom? A lepkeláb, a jelsor… 105
- Egy nem feltétlenül, de azért többé-kevésbé szavahihető illető szerint az atlantidáknál a tizenhármas afféle szent szám volt. A mienkétől eléggé eltérő kultúrájuk volt, de lehettek hasonlóságok is. Például szobrot állítani a szentségnek. Attól még tisztelhették valamilyen számunkra egészen érthetetlen logika szerint. Ha ezt tételezzük fel, akkor viszont érthetővé válik, miért azonosak a jelek sorrendben a lepke patkóin és az alsó, tizenhármas sorban. Sorszámok! - Vagy ábécéjük első tizenhárom jele! - Lehet, hogy nem is volt szükségük több betűre, ha nagyrészt telepatikus módon kommunikáltak. - Miből gondolja? - kérdezte a lány és megint annyira meglepődött, hogy nem volt türelme kivárni, amíg kimondom a választ, hogy „Az a bizonyos többékevésbé szavahihető illető állítólag…” - …találkozott néhányukkal?? Ha ez igaz… - Sajnos, nem tudunk vele beszélni, mert a találkozás után… - …nem sokkal, meghalt?! És akkor Ön hogyan…? - Kimenőt kapott… - …a túlvilágról? Ne őrjítsen… - éreztem, a lány annyira megfeledkezett magáról, a számára különlegesen érdekes téma miatt, hogy egészen belemerült emlékeim kiolvasásába, csak úgy, szó nélkül, gondolatilag. Nem mondom, hogy kellemetlen volt, sőt úgy éreztem, hogy vele egészen jól meg tudnám szokni a kommunikációnak ezt a bizalmas módját. Talán egy percig sem tartott az egész, közben újra átéltem a kastély régi lakójának, egy öreg professzornak és vendégének föld alatti kalandjait, ahogy az papírra vetve most is ott van szálláshelyem iratai között. A lány egyszer csak észrevette magát, és elpirult, mintha valamiféle együttműködésem nélküli intimitást követett volna el. - Ne haragudjon, de… - Semmi baj, sőt köszi, legalább nem kellett órákig fecsegnem a dologról. - Megpróbálnám megidézni… - Frászkowásszyt? A szellemidézés is tananyag volt… - …Romolindánál? Dehogy! Autodidakta módon foglalkoztam a dologgal, még tavaly! Említettem ugyan neki, hogy esetleg adhatna egy jó osztályzatot, vagy legalább néhány jó pontot a szorgalmi feladatra, de nem volt rokonszenves neki az ötlet. Pedig egészen jól begyakoroltam. Kár, hogy nincs egy jó médium kéznél, mert akkor…, …hogy ön…? Úgy is lehetne, bár bonyolultabb, hiszen ön nem…, …habár tulajdonképp… De nem itt! IX. A szeánsz Lementünk a szobámba, összehúzta a sötétítőfüggönyt, félretette a fénymásolatokat az asztalról, leültetett az egyik székbe, aztán meggyújtotta az egyik gyertyát. Nagyon könnyen ment neki gyufa nélkül is, mert nyitott tenyeréből másik keze egyik körmével szikrát pattintott, és a kanócra pöckölte az asztal túloldalánál állva. Kicsit még feléje fújt, amitől a láng takarékra állt, ettől a 106
szoba kellemes félhomályba borult, ő meg leült a másik székbe, velem szemben. Kezét az asztal szélére tette a középvonala mentén, és néhány varázsigét suttogott, amelyek engem leginkább arab nyelven hátulról előre elmondott káromkodásra emlékeztettek. Ez csak biztonsági intézkedés volt, amolyan szigetelés-féle, vagy inkább egyenirányító, hogy amíg a szeánsz alatt az övéi mellé tett kezeim hozzáérnek, ne szívhassam el mágikus töltését, miközben ő kivetíti Frászkowásszy képét az emlékeimből. Amikor az emlékkép már az asztal mellett ácsorgott - kénytelen volt, mert már nem mozdulhattam el, hogy a sarokból elhozzam neki a fotelt - a lány ismét varázsigékbe temetkezett. Ezek már inkább hasonlítottak német-szláv nyelvkeveréken hátulról előre elhadart bányászati szakkifejezésekre, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy én teljesen laikus vagyok valamennyi említett témakörben. Lehet, hogy csak egy bonyolultabb összetételű szellemkatalizátor vegyi képlete volt. Eltartott pár percig, addig az emlékkép türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra az asztal mellett. Aztán egyszerre csak valamiféle lilás gőz kezdett szivárogni az asztal közepéből a meghökkent emlékkép felé, körbevette, belebújt, megrázta magát, és egészen olyan élethűen, mint ahogy annak idején nálam is megjelent, ott állt mellettünk Frászkowásszy Fakó Ferdinánd! Még meg is szólalt: - Azt mondta a foglár, hogy beszélőre kell jönnöm! Tessék, itt vagyok, de semmi kedvem megint oldalak tucatjait írni! - Nem is kell, - mondta a mezítlábas leány - ön most csak segédmédium lesz! - Már megint? A múltkori nem volt elég? - Ki idézte meg, hol és mikor? - kérdeztem, hogy segítsek a leánynak, mert Frászkowásszy kérdésétől kissé zavarba jött. - A Romolinda Nagysága; itt, egy hete. - válaszolt a kísértet. - Mi után érdeklődött Romolinda? - kérdezte a leány. - Földbe rejtett kincsek után, meg hogy mi az értelme a lepkés festményén levő szövegnek. A festményről nem tudtam mit mondani, elrejtett kincsekkel kapcsolatban pedig… - a jelenés széttárta karjait. - Válaszolt neki? - kérdeztem. - Úgy illik a beszélőn. Más kérdés, hogy füllentettem, mert az igazmondást a házirend Tartaroszban nem írja elő. - Mit füllentett? - érdeklődött a lány. - Kincset. Mert hogy az ugyan nincs, de van pár százezer köbméter tömény biogáz odalent. - A lejárat helyét is elárulta? - firtattam. - Persze, hiszen rákérdezett. Miért ne árultam volna el? Úgy sem tudja kinyitni a megfelelő kód és egy adag varázserő nélkül. - Mi a kód? - kérdezte a lány, majd hozzátette: - Legyen szíves, most ne füllentsen. Kérem szépen. - Önnek, Kisasszony, már csak a régi kedves vendéglátóm, az Író Úr kedvéért is, szívesen elárulom: vissza kell számolni tizenháromtól nulláig, utána azt monda107
ni, hogy „Beenged!” De nem javaslom, hogy oda lemenjenek, az egy pocsék hely! - Eszünkben sincs! - mondtam - Azért mégsem árt tudni, hogy hol van! A véletlen balesetek elkerülése végett! - Értem. Az alagsori folyosóvég szobájának jobb első sarkában. - Jelen volt más is a Romolinda - féle szeánszon? - kérdeztem. - Egy család, bizonyos Dybasék. A sovány magas férj, egy szintén sovány feleség, és két dundi kisgyerek. Távoli rokonaim. Az ő emlékképük segítségével idézett meg a ház úrnője. - Tehát ők is hallották, amit mondott a kastély alatti kincses barlangról? - Nyilván. Egyéb kérdés? Hamarosan lejár a beszélőidő. - Egy kis türelmét kérem. - felelte a mezítlábas leány és elsuttogott néhány újabb varázsigét - Visszaállítottam a foglár óráját öt perccel, mert azt kérném, engedje meg, hogy emlékei közül kivetítsem az egyik atlantidát. - Csak tessék! - udvariaskodott Frászkowásszy. Ismét varázsigék, és már ott is állt az asztal eddig üres oldalán egy ezüstszínű overallos, alacsony alak. Meglepődve nézelődött. További varázsigék hatására türkizes színű pára szállt fel az asztal közepéről, és az emlékképbe beleszivárgott a megidézett személy eredetijének „asztrál-másolata”. - Nocsak! Már megint itt? Mi a baj? - hallottam gondolati úton sugallt beszédét Nem igazán jókor hívtak el, mert javában menekítjük egy váratlanul flercsillaggá vált, eddig nyugis vörös törpe második bolygójának lakosságát, és kipurcant a térhajónk féltengelye, szétesett a sebváltója, meg a karburátor is vacakol. Az egész szerelőbrigád felgyűrt ujjú szkafanderben matatja a hajtóművet, én is csak egy percig érek rá. - Lenne szíves lefordítani nekünk azokat a jeleket? - kérdezte a lány az ágyamon heverő fénymásolat felé biccentve. Az atlantida odalebegett, végig futotta a jelsorokat és hangosan nevetni kezdett. - Hahaha! Ez csak egy régi vicc szövege, hihi! A bankigazgató reggel beállít egy hegedűvel, és azt mondja a tisztviselőknek, hogy… - Mi történik itt?! - lépett be a szobába Romolinda. - Nem, nem azt mondja, hanem azt, hogy… - kezdte az atlantida, aztán az ajtón beáramló fényben mind a négy megidézett jelenés érkezésének fordított sorrendjében eltűnt. - Szeretnék Önnel beszélni! - mondta a vén boszorkány, majd a mezítlábas leányra ripakodott: - Kimehetsz! Nézz utána, készül-e az ebéd! X. Romolinda - Foglaljon helyet! - szólt, miután leült az egyik székbe az asztal mellett, én pedig a másiknak a támlájára támaszkodva állva maradtam. Nem sok kedvem volt beszédbe elegyedni vele. De már előző nap, amikor rettentő gyanúm támadt bizonyos, itt folyó dolgokkal kapcsolatban, és észrevettem, hogy be vagyok 108
zárva az épületbe, elhatároztam, hogy megjátszom a nemtudomkát, és kivárom az alkalmas időpontot a szökésre. Ezért hát engedelmesnek látszó módon leültem. - Hogy érzi magát itt, nálunk? - kezdte a köntörfalazást. Biztos voltam benne, hogy valami drámaibb dologgal fog majd előhozakodni. - Remekül, bár az éjszakai szellemjárásból, amiért jöttem, nem lett semmi. Úgy aludtam, mint akit elaltattak! - válaszoltam, nem tudván ellenállni egy kis cinizmusnak, majd hozzátettem: - Lehet, hogy csak ma éjszaka lenne részem valami jó kis rémségben, de sajnos, nem várhatok, mert holnap már máshol lesz dolgom. - Javaslom, gondolja meg! Hátha teljesül a vágya. Éjszaka ugyanis nem akármilyen rendezvényre készülünk! - mondta kicsit gúnyos, vagy talán kárörvendő mosollyal. - Nocsak! Aztán milyenre? Bált adnak a kísérteteknek? - Nem éppen kísérteteknek, de…, mondja csak, az imént nem szellemidézés zajlott itt? - Olyasmi. A kisasszony megpróbálkozott valamilyen trükkel, hogy kárpótoljon az igazi szellemek távolmaradásáért. - Trükköket bizony tud. Éjfélkor is előad majd egyet, ha minden a tervek szerint megy, és le merném fogadni, hogy örülne neki, ha Ön is részt venne benne! - Netán igazi bűvész a kisasszony? - játszottam a tudatlant. - Dehogyis! Nem bűvész, hanem boszorkány! - Hogy lehetséges az, ilyen fiatalon? Talán korkedvezményes? - kérdeztem a lehető legjámborabb arccal. - Ugyan! Már levizsgázott, beavatódott, csak a végső próbája van hátra. - És az miből áll? - kérdeztem, mert arról tényleg nem tudtam semmit. - Titok, amit csak a résztvevők láthatnak. Ha ott lesz, része lehet benne, nem is akármilyen mértékben - válaszolt, közben, mintha enyhén sátáni vigyort láttam volna átfutni arcán. - Majd fontolóra veszem. Nem gondoltam volna, hogy még manapság is létezhet efféle egzotikus hobbi. - Hobbi?! Na, ezt csak a tudatlanságára tekintettel nem veszem sértésnek! - Nem is szántam annak. - próbáltam mentegetőzni, magamban mosolyogva, mert tényleg nem sértésnek szántam, hanem csak egy kis bosszantásnak, ami talán kiugratja a nyulat a bokorból. - A boszorkányságnak igen fontos funkciója van az emberek sorsának befolyásolásában. Mindig az volt, a hagyományos formájában és módszereivel is, de a jövőben, nagymértékben korszerűsítve és továbbfejlesztve még fontosabb lesz! - Jó vagy rossz irányban befolyásolja az emberek sorsát? - firtattam. - Attól függ, mit nevezünk jónak, vagy rossznak. - Ez eléggé egyértelmű, nem? - lendítettem tovább Romolindát a megnyilatkozás felé.
109
- Már hogy lenne az?! Mondok egy példát! Pistike nem szereti a körözöttes kenyeret, anyja szerint viszont az nagyon egészséges. Ha az asztalra tett uzsonnás tál leesik a földre, természetesen a kenyerek megkent felével lefelé, egy váratlan szélroham miatt, vagy földrengés következtében, esetleg csak azért, mert kiesett az asztal egyik lába, akkor ez Pistike szerint jó dolog, anyja szerint meg rossz. Ha a tányér is összetörik, az a bejárónő szerint rossz, a porcelánbolt vezetője szerint jó, mert nő az új készlet vásárlásának esélye, Pistikéék buksztárcája szerint viszont csak akkor jó, ha már majdnem kihasad oldala a sok, belegyömöszölt pénztől. Minden relatív, és itt jön be a boszorkányok szerepe, hogy az egyes esetekben a megfelelő értelemben intézzék a szélrohamot, vagy az asztalláb-kiesést! - A földrengés egyelőre még nem megy? - Még nem, a fene vinné, de már elég sokat rágódtam rajta, hogyan lehetne mégis. Remélem, az utánpótlás, a fiatalos lendületű, tettre kész, ötletgazdag új boszorkánygeneráció majd megoldja ezt a kérdést is. - A boszorkányok dolga tehát a rongálás és a károkozás? - Feltétlenül! Az embereket bosszantani kell, különben tespednek, elhíznak, és hamar meghalnak. Azt kell érezniük, hogy a Teremtő elhagyta őket, és akkor talán összekapják magukat. Nem vette még észre, hogy háborúk és természeti katasztrófák után kiválóan dolgozik mindenki? Még a bűnözés is alábbhagy a bajban. Most viszont túl könnyű az élet, és ez nem vezet jóra. A boszorkányok új generációjának az lesz a dolga, hogy az emberek nyakába bűvöljenek minél nagyobb adag bosszúságot, nehézséget, adósságot, mindenféle nyavalyát, betegséget, halált, hadd edződjenek! Tudja, fiatalember, a valóság egészen másmilyen, mint aminek látszik, vagy amilyennek hinni szeretnénk. - Erről azért természetesen én is tudok egyet-mást. - Még hogy természetesen! Tudja egyáltalán, mi az a természet?! Egy nagy zsarnok! Törvényeinél fogva rángat minket, mi meg kénytelenek vagyunk engedelmeskedni neki. Próbáljunk csak például nem enni, amikor éhesek vagyunk! Vagy élve maradni, amikor meg kell halnunk! Jól ki van ez találva kérem, mert nem mi vagyunk itt a lényeg, hanem a természet maga! Mi csak az alkatrészeként funkcionálunk, amíg szüksége van ránk. - Valóban, az események zajlására nem sok befolyásunk lehet, nem véletlenül mondogatják sokan, hogy ami az ember számára meg van írva… - Ostobaság! Ha meg is van írva, több alternatívával van megírva! Választhatunk, balra megyünk-e, vagy jobbra, esetleg középen, vagy hátrafelé. Nem ez a probléma, hanem az, hogy hajlamosak vagyunk a rosszat választani! Tudatlanságból, de főleg kényelemből. Mindig, mindenben néhány százalékkal kevesebb erőfeszítést teszünk, mint amennyire szükség lenne. - De hát ez az egész Világegyetem ilyenre sikeredett! Minden folyamat a minimális energiaszint felé tart. Vissza a semmihez, amiből kipattant. - Azt csak a materialisták mondogatják. Én inkább így mondanám: a lustaság annyira alaptulajdonság ebben a Világegyetemben, hogy létre is csak azért 110
jöhetett, mert Valaki kirúgta a semmiből. Esetleg azért, mert halálra lustálkodta magát a semmi állapotában, és elernyedten kiesett belőle. - Nem tudtam, hogy a tanárnő kozmológiával is foglalkozik. - Csak történelemmel foglalkoztam mindig is, bár nem csak tanárként. Tíz éve felvetettem a kísérleti történelemtudomány megalapításának ötletét. A reinkarnációs hipnózisból indultam ki, vagyis abból, hogy megváltozott tudatállapotban „visszaküldhető” mindenki, mármint aki egyáltalán alkalmas hipnózisra, a születése előtti időkbe, amikor esetleg más személyként élt, vagy ami valószínűbb, a korábban élt személyek emlékeit éli át, ahogy azok az emberiség kollektív tudatalattijában rögzítődtek. Aztán beszámolhat arról, hogy mit látott, hallott a régmúltban. Ha kellően sok embert vonunk be a kutatásba; az igazi az lenne, ha mindenkit lehetne; akkor a beszámolók kontrollálhatók lennének. - Remek ötlet! Gondolom, nagy sikert aratott a kollégái körében. - Frászkarikát! Lehurrogtak! Azt mondták, hogy ha ez alkalmazható módszer lenne, akkor már rég alkalmaznák is! Történelmi kulcsproblémák megoldására, rejtélyek kiderítésére, elveszett értékek felkutatására. Még az állásomból is kirúgtak, azzal az indokkal, hogy aki ennyire dilettáns, arra nincs szükség az egyetemen. Ha egy ismerős révén nem jutok nagy nehezen múzeumi takarítónői munkához, akkor nem is tudom, hogy vészeltem volna át azt az időszakot, amíg el nem kezdtem alkalmazott történelemtudománnyal foglalkozni. - Azt meg hogyan tetszett csinálni? - A boszorkányság történelmét tanulmányozva nyomára bukkantam bizonyos lehetőségeknek, módszereknek, trükköknek, fogásoknak, anyagoknak. Aztán kotyvasztottam egy életelixírt. Jó sok pénzt hozott a konyhára. - Hihetetlen! Létezik olyan is?! - Létezik hát, csak keveseknek, és mindig másoknak. Mármint a jó sok pénz! Életelixír persze nem létezik, de rászántam a maradék pénzemet egy sor hirdetésre, amelyben a „speciális” szer egészségfokozó hatását ismertettem, aztán álnéven írtam egy degradáló cikket holmi sarlatánokról, akik azzal a szerrel vezetik félre a hiszékenyeket. „Igaz ugyan, - állítottam - hogy bizonyos esetekben, főleg a hagyományos gyógyszerekkel már megmenthetetlenekben egyértelműen hatásos, más esetekben, például a náthánál, viszont nem kimutatható előnyös vagy hátrányos hatás, de a kuruzslás a mai társadalomban elítélendő, satöbbi, satöbbi…” Ez hatott, már a cikk megjelenésének napján kaptam százhatvankilenc megrendelést, postai utánvéttel, ahogy azt hirdettem is, aztán egy hónap alatt további tizenhárom ezret. Alig győztem a keveréket csomagolni és postára hordani! - Mi volt benne? Vagy talán titok? - Az Ön számára nem! Úgy sem tudja továbbadni. Legalább is bízom benne, hogy úgy lesz… Gyógynövény-keverék volt, amit a házam mögötti réten szedtem. Cickafark, zsálya, kakukkfű, menta. Talán még javított is a betegek állapotán egy árnyalatnyit, de pocsék íze miatt a gyógyulásba vetett hitén feltétlenül. Aztán egy hónap múlva, biztonsági okokból máshová költöztem. 111
Megvettem ezt az évek óta lakatlan kastélyt, felújíttattam és végre azzal kezdhettem foglalkozni, ami szerintem a legfontosabb! - Mármint az okkultizmus gyakorlati alkalmazásával és egy új boszorkánygeneráció kinevelésével, nem épp hagyományos módon, ha jól összegeztem az eddig hallottakat. - Úgy van!!! Remélem, jól látja az okokat, amelyek miatt belekezdtem életem főművébe! - Persze, hiszen az előbb említeni tetszett, hogy az embereket életromboló tespedési hajlamukból csak értékromboló tevékenységgel lehet kizökkenteni. Kicsit még szoknom kell ezt a szemléletmódot, de a fő kérdés az, hogy beválik-e? - Feltétlenül! A történelem folyamán mindeddig a különféle vallásokat, mint valami narkotikumot használták fel az uralkodók és a velük együttműködő egyházi vezetők nagy embertömegek kezelhetővé tételére és „társadalommá” összekovácsolására. Habár én stílszerűbbnek találnám az összekorbácsolás kifejezést. Először is ránevelték a lakosságot a vallás előírásaira és teremtésmítoszára, de annyira, hogy másképp már el sem tudta képzelni senki a világot, aztán különféle fenyegetésekkel, mint a sorscsapások, meg a pokol bugyrai, rákényszerítették az embereket az engedelmes viselkedésre. Beleértve a legabszurdabb rendeletek betartását is. Cserébe a fentiek miatt szükségszerű, életen át tartó szenvedésért, beígérték a jámbor jó népnek a majdani szebb jövőt és a feltámadás utáni örök boldogságot. Bizony, ahogy egy nagy gondolkodó írta valamelyik könyvében, a legtöbb embert csak az ostobasága menti meg a kétségbeeséstől! Én ennél sokkal bölcsebben fogom megszervezni az egész, emberiségjobbító tevékenységemet! - De tanárnő! Ugyanaz a nagy gondolkodó, akit idézni tetszett, azt is írta, hogy „A túlzott gazdagság önzővé, a túlzott szépség beképzeltté, a túlzott bölcsesség magányossá tesz.” Nem tetszik tartani a magánytól? Attól, hogy az ennyire egyéni szemléletmód szükségszerűen egyedi is, azaz kevesen fogják megérteni, legalábbis eleinte? Ahogy a Föld gömbölyű mivolta és Nap körüli keringése is évszázadok alatt lett csak elfogadott? - Annál szebb feladat elkezdeni. Ahogy egy másik bölcs mondta: „Egy fecske nem csinál nyarat, de mindig van egy legelső fecske!” Én nem kérdőjelezem meg nyíltan, egy tapasztalatlan ismeretterjesztő módjára a vallás létjogosultságát, még akkor sem, ha ma már matematikailag bizonyítható, és fizikailag is megérthető, hogy a Világegyetem keletkezhetett a semmiből az anyagmegmaradás törvényének megsértése nélkül. Ráadásul tudom, hogy ha nagy tömegek megismernék a valóságot ezzel a „Világegyetemmel” kapcsolatban, és az igazságot az ember földi „szerepéről”, az értelmi fejletlenségünk jelenlegi fokán általános társadalmi, sőt: civilizációs gerinctörést okozna. Az állami és egyházi vezetés egymással karöltve nem véletlenül tartja tudatlanságban az embereket, és adja be nekik, az előírásoknak engedelmeskedő élettel és küzdelmes munkával elérhető boldogság hamis illúzióját! Nehogy rájöjjön a nép az „emberiség” nevű, egész bolygót rongáló közártalom valódi mivoltára! A 112
szélsőséges környezetvédelmistáknak ugyanis nincs igazuk abban, hogy a bioszféra érdekében az emberiséget le kellene törölni a Föld színéről! Otromba tudatlanság ilyesmit állítani! Az egyértelmű, hogy az úgynevezett „értelem” az anyagnak egy beteges, elfajzott változata, és az ilyen lények megjelenése egy bolygón arra utal, hogy nincs rendben az illető égitest, jelen esetben a Föld egészsége; és a jövője azon múlik, le tudja-e küzdeni ezt az ártalmat! De az is tény, hogy a Földnek szüksége van bizonyos mértékű rongálásra, mint valami védőoltásra, éppen a bioszféra evolúciójának továbblendítése végett, amelyhez időszakonként a fajok ezreinek kipusztulásán át vezet az út. Csakhogy itt a „bizonyos mérték”-en van a hangsúly! Az emberiség földi feladata a bioszféra immunizálása a sokkal később, az emlősök és velük együtt az ember letűnése utáni időkben felbukkanó, jóval nagyobb ártalmak ellen. A földi bioszféra evolúciójának nagyobbik része ugyanis még hátra van, az emberiség csak afféle gyermekbetegség a bolygó életében. Na de próbálja valaki elmagyarázni az embereknek, hogy ők kártékony vírusok, és épp ez a szerepük, ráadásul nem akárhogy, hanem csak precízen kikalkulált, jól szabályozott módon szabad és kell ártani! Ezt ma még senki sem fogadná el, mert a túlzott önérzetük miatt az emberek nem látnak tovább a saját nemességükbe vetett hitük oltáránál!!! Ezért maradok a háttérben, és neveltjeimmel apránként számoljuk majd fel az utóbbi négy-ötezer évben általánossá vált, téves ideológia alapjait. Nem igazán láttam át a vén boszorka elképzeléseit, de kezdett elegem lenni a témából, talán ezért csúszott ki a számon egy megjegyzés: - Valamikor én is gondoltam arra, hogy meg kellene jobbítani az emberiséget, és felvetettem: a világ kétszáz-egynéhány hagyományos államát át kellene szervezni néhány százezer törpeállammá, hogy az egy országhoz tartozók létszámának arányát az országok számához optimalizáljuk. A jelenlegi arány ugyanis a fennálló súlyos kommunikációs, informatikai és logisztikai problémák miatt hamarosan általános káoszt és lerohadást fog okozni. Az ötlet több részletproblémájára is volt megoldási javaslatom, nem akarom vele fárasztani a tanárnőt, a lényeg, hogy senkit sem érdekelt a világ kollektív önmegváltásának ez a lehetősége. Az érdektelenséget látva, a messiásképző tanfolyam részleteit már ki sem dolgoztam. - Nem jól állt hozzá, fiatalember, mert a világot direktben jobbítani nem lehet. Nem hagyja magát, annyira beképzelt. A beképzeltség legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy minden teremtésmítosz az embert tartja a teremtés végső céljának! Az ostobaság legbiztosabb bizonyítéka pedig az, hogy legtöbben el sem tudják képzelni: az emberi faj szükségszerű kihalása után a földi evolúció töretlenül, sőt zavarmentesebben folytatódik majd. Arról nem is szólva, hogy más égitesteken az életnek sokkal fejlettebb, komolyabb és a kozmosz számára hasznosabb formái is előfordulhatnak, anélkül, hogy az úgynevezett „értelem”, vagy a „technika” ragálya megfertőzte volna őket! Akinek világmegváltó szándékai vannak, maradjon erősen a háttérben, és célirányos aknamunkával terelgesse az eseményeket! 113
- Na de egyedül egy kis csapattal? A terveit támogató intézmények, alapítványok, mecénások nélkül? - A támogatók manapság csak annyira fontosak, amennyi pénzt adnak. Az emberiség másik hibája a beképzeltsége mellett az, hogy hagyta eluralkodni maga fölött a pénzügyeket! Valamikor régen, egy okos ember kitalálta az „általános egyenértékest”, amivel mérni és ellentételezni lehet a termelt vagy gyűjtött javak értékét, aztán később egy másik, majdnem olyan okos személy azt is kitalálta, hogy a végzett munka önmagában is érték. Csakhogy a legtöbb embert nem az összefüggések lényege érdekli, hanem, hogy minél több fizetőeszközt halmozzon fel, lehetőleg ellentételezés nélkül. A pénz ötlete ugyanúgy félresikerült következményekkel járt, mint egy bizonyos elhíresült „Megváltó” elképzelése az emberek egymás iránti toleranciájáról! Mindennek azonban számomra nincs jelentősége, mert tudom, hogy mostanában az egyszerű embereken élősködő, közgazdász-szemléletűek által forszírozott „piacgazdaság” ugyanolyan átmeneti állapot, kinőhető betegség, mint a társadalmi élet korábbi nyavalyái, és nem biztos, hogy valami jobb követi majd. Nekem sem támogatók, sem alapítványok nem kellenek, ha van annyi pénzem a háznál, amennyi a terveim végrehajtásához szükséges! Erről jut eszembe, miért is akartam beszélni Önnel. A segítségét kérném egy bizonyos ügyben. - Parancsoljon, kérem! - válaszoltam, aránylag jól sikerült mosollyal, mert örültem, hogy végre abbahagyja baljós munkatervének ismertetését. - Sokat számítana nekem, ha megidézhetném egy régi, kedves ismerősöm szellemét. Éjfél ugyan jobb lenne erre a célra, de mára más program adódott, holnap meg már alighanem késő lesz. - És mi ebben az én szerepem? - kérdeztem rosszat sejtve. - Nincs megfelelő médiumom. Most azonban, hogy Ön kis ideig itt lesz még, megragadnám az alkalmat, hogy ellenőrizzek egy bizonyos információt. - Alig hinném, hogy jó lennék médiumnak, ugyanis… - Legyen nyugodt, jó lesz! Kidolgoztam egy speciálisan impakt, asztráltestkaptációs eljárást, csak öt varázsige kell hozzá, persze a megfelelő kabbalisztikai szimbólum-kombinációra koncentrálva közben, és akárkiből kiváló médium lehet! - Örökre? - érdeklődtem, mert hosszabb távon mégsem szerettem volna foglalkozni ezzel, a másokat talán jobban érdeklő témakörrel. - Ez a veszély nem fenyegeti. - válaszolt olyan hanghordozással, amelyiktől végigfutott hátamon a libabőr. Igyekeztem továbbra is jámboran mosolygó képet vágni. - Nos tehát! - folytatta - Tegye ide az asztalra kezeit, és figyeljen minden egyes hangra, amit hallani fog! Nagyon fontos, hogy kövesse a minél realisztikusabb virtualizációhoz! Igyekeztem, de nem biztos, hogy betűről betűre abszolút stimmel, ahogy szerény memóriámból reprodukálva, most ide leírom kissé egzotikusnak hangzó szövegét: 114
Argadralladragabarratraklanamantrasadar! Pegreteklepelleresztdemengekreserpelezerr!! Xitrilligrihmintripfilliziniglirrvistrimpliviktimm!!! Yödrellöptelleőgöröllevernyekögterplenöfekts!!!! Zuáládrumbgurduálusztruáfukruásurglugludurr!!!!! Ezek után bekövetkezett, amitől leginkább tartottam: megjelent, egy órán belül másodszor is Frászkowásszy Fakó Ferdinánd szelleme! A vén banya meg elkezdte firtatni, hogy vajon, a múltkor igazat mondott-e az elrejtett kinccsel kapcsolatban? Közben ijedten vettem észre, hogy moccanni sem tudok, a varázslat odabénított a székhez. Mint a titok illetéktelen megtudóját, szinte már láttam magamat is megfelelő méretre darabolva és bebőröndözve az elhagyatott raktárban, a halom tetején, ki tudja, milyen gyalázatos későbbi célra félretéve. Végső mentségként magam elé képzeltem a mezítlábas leány arcát és gondolatban fohászkodtam hozzá, hogy segítsen, ha tud! Néha azonban a véletlenek is segíthetnek, mert a következő pillanatban a leány benyitott a szobába azzal a hírrel, hogy vendégek érkeztek és kérik a kapu kinyitását! Frászkowásszy sietősen köddé vált, Romolinda pedig éktelen haragra gerjedt! Szinte repült az ajtóig, ahol torkon ragadta a leányt, arcába kiabálva: „Tudod, hogy nem jöhet be több vendég!” Ebben a pillanatban azonban én is mozgásképessé válva, odaugrottam és belemarkolva a banya hajába, rázörrentem: „HAGYJA ŐT BÉKÉN!!!” Az öregasszony felém fordult, a lányt elengedte, én meg az általam elkövetett illetlenségtől zavarba jöttem, és már majdnem elnézést kezdtem kérni, amikor összevont szemöldökkel, magasan sipító hangon ezt kiáltotta: „Hozzám mert nyúlni?! Na ezért még meglátja, mit kap! De először segít! Üljön oda vissza!!!” Éreztem, hogy megint nem vagyok teljesen ura akaratomnak, és bármennyire is erőlködtem, hogy ellenálljak a rám telepedett bűvöletnek, önkéntelenül a szék felé indultam. - Ejnye, Romolinda! Így fogadod a kollégáidat és barátnőidet? Az ajtóban négy vén boszorka állt! Ezzel a jelzővel a világért sem szeretnék soha megsérteni idős anyókákat, de a négy „hölgy” ábrázata, sovány, magas és kissé hajlott alkata, földig érő, sötéten tarka ruházata, egyáltalán: az egész megjelenése bárkiből ezt a meglátást váltotta volna ki. - Andrelika! Horhozina! Nadragina! Xyloretta! Ezt a meglepetést! Mi járatban jöttetek? - kiáltotta, hirtelen stílust váltva a kastély főboszorkánya. - Hallottuk, hogy végzős növendékeid vannak, végre lesz utánpótlás! Szeretnénk itt lenni az eminens végső próbáján. - Először vonuljunk le az étkezőbe, aztán majd megbeszéljük! - terelte le a hölgyeket az emeletről. A mezítlábas leány, aki fölkísérte őket, miután Romolinda megfeledkezett róla, ott maradt a folyosón, a szobaajtó előtt. Furcsa, bánatos mosollyal nézett rám, miközben néhány gondolatot váltottunk. „Köszönöm” „Én is.” „Ebédet?” „Nem. Uzsonnát, majd később. Nagy pohár üdítővel. Lehet?” „Persze. Most megyek, az öregek kíváncsiak rám. Később jövök.” 115
XI. A „végső próba” „Aligha volt bölcs dolog magamra haragítani a kastély főnökasszonyát, ezért még be fogja nyújtani a számlát, persze nem forintban.” - morfondíroztam az ablaknál állva. Odakint vígan sütött a délutáni Nap. Délen-délnyugaton zöldellt a láthatárig húzódó bozótos, és mögötte az erdős lankák. Jó menedéke a szabadon élő vadaknak. Na de meddig szabadok? Az első arra tévedő vadászig. És mennyire vadak? Kevésbé, mint a legtöbb ember. Melyik állat akarja csak fajtársa pusztulását? Az ember. Kultúrát fejleszt a pusztítás trükkjeiből. Van, aki örömmel, van, aki kelletlen feladatból, van, aki akaratlanul, van, aki nyíltan, van, aki álcázva, de pusztít. Önmagáért, családjáért, hazájáért, eszméiért. És mit ér vele? Átmeneti megoldást. Látszólagos sikert. Helyi eredményeket, melyek összessége a bolygónyi kár. Időnként felbukkan a szeretet, az összefogás, a szebbé tervezett jövő eszméje, aztán folyik tovább az öldöklés. A meggondolatlan mértékű szaporodása miatt nem halt ki eddig az emberiség. De meddig folytatható ez?„Csak két dolog burjánzik kontrollálatlanul a Földön: a rákos sejt és az ember”. Ki is merte kimondani ezt a tévé nyilvánossága és nem sokkal saját halála előtt? Az öreg Balogh János; áldassék bátorságáért! Milyen az, ha a rákos sejt ráébred, hogy mi is ő valójában? Elpusztítja önmagát a nagyobb dolog, a szervezet életben maradásáért? Aligha. Ideológiát talál ki, mint Romolinda. Megpróbál tenni a magamfajták, a nyugalomra, az egymás segítésére készülök ellen. Amíg a törvény utol nem éri. De ha idővel változik a törvény, a változó körülmények szerint, hőssé minősülhet a korábbi gyilkos. Nyilván a többség helyeslése mellett változik a törvény önmaga ellentétére, de mitől változik a többség véleménye? A kor hangulatától, divatjától, technikájától, tudás-állományától. Néha egy-egy nagy szellemi volumenű egyéniségtől. De főleg attól, hogy mit tudunk a rajtunk kívül eső világról, önmagunkról és a kettő viszonyáról. A tudatlanság ölhet, de a túl sok téves tudás is, csak másképp. És ha abban az egyben már most igaza van ennek a sarlatán nőszemélynek, hogy a valóság egészen más, mint amilyennek látjuk? Ha tíz év, száz év, ezer év múlva egészen másképp értékeljük majd szerepünket ebben a világban? Ha amit most az Ember dicsőségének vélünk, arról kiderül, hogy a legnagyobb hibája? Lehetséges. Átgondolni mindent szabad, de cselekedni, csak azt, ami az adott korban a legjobban szolgálja az emberiség nevű szörny előre kúszását…És az én dolgom mi lehet mindebben? Volt-e értelme, haszna, bárki vagy bármi számára is, legalább ennek az itt töltött két napomnak? Egy ideje már az a furcsa, alig feltűnő érzésem volt, miközben az alacsony parapetre könyökölve bámultam a távoli dombokat, az enyhe szélben ingó bokrokat, fakoronákat, mintha nem lennék teljesen egyedül. Gondolataim együtt hullámoztak a zöld tájon végigfutó szélfuvallatokkal, hajladozó ágakkal, mintha 116
valamilyen, nehezen megfogható, és egyáltalán nem megfogalmazható formában beleolvadnék, eggyé válnék a horizontig húzódó tájjal. Mintha eddig is, mindig is, itt lettem volna; ettől az épülettől, de nem ettől a vidéktől függetlenül. És mint amikor fél szemmel nézünk először valami plasztikus tárgyat, aztán lassan kinyitjuk másik szemünket is, amitől minőségében különb, átélhetőségében több lesz az a tárgy, meg körülötte az egész világ, úgy kezdtem másképp látni ezt a zöld vidéket, amelyet előzőleg csak néztem. Ezzel együtt valamilyen szokatlan megnyugvás, az ismert dogokkal kapcsolatos csendes öröm, és a világ ismeretlen, óriási folyamatai iránti rokonszenv áradt át rajtam. Mintha tudásom és érzékelő-képességem megduplázódott volna a táj szemlélése közben. Aztán hirtelen rájöttem, miről van szó. A mezítlábas leány ugyanazt nézte, kicsit más rálátással. Megfordultam: ott állt az ajtóban. Egy nagyobb és egy kisebb tálcányi ennivaló volt nála, egyik uzsonnának, másik vacsorának. Letette az asztalra. A nagyobbik tálcán volt egy különös vekker is. Huszonnégy órára osztott számlapján az egyes helyén huszonkettes volt, a kettes helyén húszas, és így tovább, csökkenő számokkal, egészen a legutolsó és legfölső helyen, a huszonnégyes helyén lévő, nagy vörös nulláig! Visszaszámoló, időzítő óra volt. Egyetlen mutatója már elhagyta a hatost. A lány az ágyam melletti kisszekrényre tette, aztán leült az ajtóhoz közelebbi székre, és azt mondta, hogy ehetnénk. Az uzsonnás tálcán szendvicsek voltak, mellettük két nagy pohár üdítő, az egyiket elém tette és így szólt: - Zöldségkrémes, sajtos és rántott gombás szendvics. Megfelel a sorrend? Bólintottam. Lusta voltam gondolatban igent üzenni, annyira lekötött az étel látványa. Mindegyik szendvics-típusból kettő volt, pár perc alatt elrágtuk őket, aztán jókorát húztunk a narancsléből. Nem akartam elsőnek feltenni azt a kérdést, ami a legjobban fúrta oldalamat, ezért beszélgetésünk indításaképp megkérdeztem, igaz-e az a legenda, hogy a boszorkányok nem lehetnek szerelmesek? - Igaz. - válaszolta, nem túl nagy lelkesedéssel - A pozitív érzelmek csökkentik az ártóképességet, mert a jó iránt részrehajlóvá teszik az embert, nem csak a boszorkányt. A csókolózás meg a mágikus képességek energiáját viszi el. Ez annak is árthat, aki átveszi. Megfelelő képzettség nélkül a képességek veszélyesek. - És megfelelő képzettséggel, de szerelem lehetősége nélkül… megéri? - Még nem tudom. Előbb meg kell szereznem a képzettséget. A végső próba még hátra van. Egyelőre nem mertem megkérdezni, hogy miből is áll az? Volt más kérdésem is, elég. - Eddig sosem hallottam a kisasszony nevét. Lehetne róla szó? - Majd éjfél után kapok nevet, addig szólítson csak úgy, mint eddig. „A mezítlábas leány”. Nekem megfelel. - Télen is? 117
- Dehogy. Télen cipőt hordok és fázok, mint minden rendes lány. - Szülei? - Már nem élnek, mert… - …baleset?! Hogyan…? - Karácsonyi ajándék. Szerettek volna meglepni egy nagy, méteres boszorkabábbal, meg egy tartozékos csodaládával. Varázspálca, kristálygömb, gyógyfüves könyv, csillagtérkép, bűvös smink-készlet, egyebek. Járták az áruházakat, hazafelé elakadtak a hóban, sokat késtek, mire jött a hókotró, aztán túl gyorsan igyekeztek haza. Nagynéném vitt be hozzájuk, a kórházba. Anyám még élt, épp csak hogy meg tudta mondani, kinél vannak az ajándékok, aztán… - …azoknak ugyanis semmi bajuk nem lett… - Nagynéném nevelt fel… - …Romolinda?! Hogy lehet…?! - Ne lepődjön meg annyira. El akartam titkolni. De ha már így alakult… - Hát ezért… - Igen. Nem örülök, hogy ilyenné vált, de mégiscsak felnevelt, és… - Felelősséget érez iránta, bármilyen ádáz is, ha megveri és meggyötri is, mégiscsak egy öregedő, magányos… - Annyira még nem. Kondicionálja az eltökéltség, hogy megvalósítsa tervét, az általa kineveltekkel. - Bárki ellenében, bármi is az ára, még ha Ön is… - Az én hibám. Kislány koromban annyit faggattam boszorkány-ügyekben, hogy ő is kedvet kapott a témához. Nem…, emiatt ne vádolja önmagát! - Leérettségizett, kisasszony. Majdnem felnőtt. Ha meglesz ez a … képesítése is, mihez kezd majd? - Még nem tudom. Hajnalig sok minden történhet. Nem akarom, de végig kell csinálnom, különben kárba vész minden eddigi…, és ebből úgysem lehet kiszállni… - …élve? Ugyan! - Sajnos ezt nem értheti! Át se tudom adni a gondolatot. Ahhoz, hogy megértse, milyen visszafordíthatatlan lelki átalakulásokat szenved el, aki ebbe igazán, tehetségére alapozottan belekeveredik, ahhoz előbb Önnek is… - Miért hozta azt az órát? - kérdeztem meg, végre összeszedve kevéske bátorságomat. - Az Ön hátralévő idejét mutatja. - mondta sajnálkozóból eltökéltté váló tekintettel. - Látom, megérett a nagynéni nevelése. - válaszoltam, a legkevésbé sem gúnyolódva. - Úgy látszik. Lehet, hogy idővel tényleg nem leszek különb nála. Tudom, hogy hamarosan, még hajnal előtt döntenem kell, hogyan tovább. De csak akkor lesz jogom és módom is dönteni, ha megfelelek a végső próbán! - Mit kell tennie, kisasszony? - Valami nagyon szörnyű dolgot, amit a legkevésbé sem akarok. 118
- Akkor ne tegye! Mondja meg a vizsgabizottságnak, hogy én mondtam! - Azonos lenne a halállal, a legszörnyűbb módon. - Ne rémisszen meg! Nem akarom a halálát! Nem létezhet olyan szörnyeteg, aki Önt amiatt, hogy úgy érzi, inkább mégis… - Romolindával együtt öten lesznek. - És mit tudnak tenni?! - Ön még nem is sejti, minek került a közelébe! Látszólag egyszerű öregaszszonyok, tán egy kicsit fura megjelenéssel. Valójában csak jól álcázzák, mik! A legrutinosabbak a még meglévők közül. Amit nekem meg kell tennem, az számukra annyi csak, mint lepöckölni egy morzsát a gallérjukról. - De hát mit kell tennie? Mondja már meg végre! - kiáltottam, egészen megrémülve. - Éjfélkor meg kell ölnöm magát, azután megfürödnöm a vérében! - Ez a hivatalos kiképzési tematikában előírt szabvány A/1-es gyakorlat? kérdeztem, mert miután egészen nyilvánvaló lett a krízishelyzet, visszatért lelki egyensúlyom. - Könnyen beszél! Csak áldozat. De én vagyok az elsőáldozó! - Kedves kisasszony! Ha már tényleg ennyire megmásíthatatlan a helyzet, akkor természetesen felajánlom együttműködésemet, hogy megkönnyítsem a dolgát! Mi a teendőm? - Éjfélkor legyen a kastély mögötti máglyánál. Magától kell jönnie, erőszak kényszerítése nélkül. Énhozzám. Mint akit megbabonáztak. - Ez csak magától értetődő - mondtam, és gáláns úriember módra kezet akartam csókolni, de a szokásos „távtaszító” módszerével megállított. - Ne közeledjen! Mindenféle idő előtti testkontakt elvisz az energiámból. Arra pedig szükség lesz, hátha akad valamilyen megoldási lehetőség az utolsó pillanatban. - mondta, és mielőtt kilépett volna az ajtón, rámutatott az ágy melletti kisszekrényen álló halálvekkerre, hogy el ne felejtsem figyelni az időt. A mutató még ötórányira állt az éjfélt jelző vörös nullától. XII. Álmodás Semmi kedvem nem volt aludni, de tudtam, fontos lehet, hogy kipihent legyek, ezért lefeküdtem anélkül, hogy a nagy tálcára halmozott vacsorához nyúltam volna. Biztos voltam benne, hogy így majd az éhség felébreszt kéthárom óra múlva. Úgy is történt. Amikor kinyitottam szemem, a „halálóra” parázslónak tűnő mutatója az egyesen állt. Mást nem is láttam a szobában, mert teljesen sötét volt. ”Hát ez meg hogy lehet? A teliholdnak be kellene világítania!” - zsörtölődtem, majd az ablakhoz menve kinyitottam. Odakint is nagyon sötét volt, nem láttam még a fehérre meszelt kőkerítést sem, csak a közeli falu néhány halványan pislogó lámpáját. Elbotorkáltam a folyosó fala mentén a lépcsőig, és nagy óvatosan föllépkedtem a tetőteraszra. Elképesztő volt a sötétség. Az egész eget betakarta egy igen vastag felhőréteg. A kertben sem 119
gyújtottak még tüzet, lehet, hogy időjárás miatt elhalasztódik a boszorkányszombat? Visszatértem a szobámba, és előkerestem az este már gondosan becsomagolt és meneküléshez előkészített holmim közül a zseblámpát. Még szép, hogy nem akart meggyulladni! Kapcsolgattam egy darabig, majd visszatettem az övtáskámba, és odatapogatóztam az ágyhoz, meggyújtani a mellette álló gyertyák egyikét. A bal oldali tartójának peremén volt ugyanis egy doboz gyufa, de valamiért az se működött; egyik szálat a másik után próbálgattam, eredménytelenül. Egy kicsit leültem az ágy szélére tanakodni, de menten fel is pattantam onnan, mert kezem az ágyban fekvő idegen testhez ért! Eléggé hideg volt a test, azt nyomban megállapítottam, annak ellenére, hogy kezem azonnal elkaptam onnan és a szoba átellenes falához hátráltam két pillanat alatt, közben feldöntve az egyik széket. A zajra az ágyban fekvő VALAMI kinyitotta a szemeit, amelyek úgy világítottak a sötétben, mint két vörös LED. Ha valamelyik elektronika-mániás barkácsmester haveromnál érne efféle meglepetés, máris azon törném a fejem, miféle galád tréfával viszonozzam majd, de az adott körülmények között egészen más volt a helyzet. Abban a kastélyban, már jó néhány órája rájöttem, bármi megtörténhetett volna, még olyasmi is, amiben egyáltalán nem hittem. A két szem rám szegeződött. - Tehát mégis eljöttél! - szólt az ismeretlen Valami, igen hangosan suttogva. - El! - feleltem önkéntelenül. - Azt a dolgot… elhoztad? - kérdezte, és ekkor kezdtem igazán félni, mert fogalmam se volt, mibe csöppentem bele. Ám hírtelen vakmerő gondolatom támadt. - El! - válaszoltam. - Vedd elő és tedd a tenyeredre! - szólt a parancsoló hang. Ekkor a közeli sarokban lévő övtáskám mélyéről gyorsan előkotorásztam egy egérfogót, amire végül is ebben az aránylag tiszta szobában nem volt szükség, de most kapóra jött. Csendben felhúztam, a tenyeremre tettem és az ágyban fekvő alak felé nyújtottam, azzal a sátáni gondolattal, hogy nekem már úgyis mindegy, de legalább megtudom, kiféle-miféle lény ez az ágyamat bitorló. - Itt van! - mondtam elszánt hangon, de csaknem összeestem a rémülettől, amikor könyökömet egy jéghideg, tapadós kéz megszorította. A kéz tulajdonosát nem láthattam a sötétben, de bizonyára régóta mellettem állott. Végigtapogatta a kezem a csuklómig és megragadta az egérfogót. Egy halk csattanás hallatszott, majd egy igen-igen hangos! Ezutóbbi annak a hatalmas pofonnak a kísérőzaja volt, amit egészen meglepetés-szerűen kaptam a sötétből. Magamhoz térve az ágyon hevertem, gondosan betakargatva. Ijedten ugrottam fel, és tekintetem a „halálórára” esett: a gyászfekete mutató a tizenhatoson állt. „Nocsak! Megúsztam volna?!” - lepődtem meg. Fölszaladtam a tetőteraszra a gyér hajnali fényben. A korlát felső végén megint ott lógott a mezítlábas leány régi ruhája, pontosan úgy, ahogy előző nap. Az udvar füvének koromfoltja is ugyanolyan volt. Leszaladtam a szobába és a mobilom kijelzőjén a tegnapi 120
dátumot láttam. „Micsoda idióta álom ez?!” - kérdeztem magamban. „Netán az a Sötétségben Leső Suttogórém visszapofoztatott segédjével egy nappal korábbra? De mi a csudának?!” A fontos persze az volt, hogy így nyertem egy napot. Vidáman magamra kaptam a ruhám, és kicsit töprengtem azon, hogy azért mégsem stimmel valami, mert előző nap ilyenkor még nem volt nálam a „halálvekker”, de aztán nem csináltam ebből se nagy ügyet, hanem lementem a konyhába, hátha akad valami reggelinek való. Az ajtó meglepő könnyen kinyílt, de amint beléptem, már jöttem is ki. A nagy kerek étkezőasztalon ott tornyosodott egymáson a hat nagy bőrönd. Lementem az alagsorba, hátha ott is mutat valami érdekeset ez a kissé már túlzásba vitt részletességű álom. A folyosóvégi rács nyitva volt, a tanterem ajtaja is. Tizenkét lány éppen azzal foglalatoskodott, hogy hatalmas vesszőseprőik nyelét zöldre fesse! „Hogy környezetbarátibb legyen!” - mondta egyikük. Elegem lett. Azonnal kifordultam az ajtón, de újabb meglepetés ért, mert a sarkon túl éppen az Atlanti Óceán terült el, óriási robajlással! Odaugrottam, hogy felsegítsem, de azt mondta, úgysem megyek semmire gyér úszási képességeimmel ekkora hullámverésben, és elém dobott egy mentőövet. Mondtam, hogy köszi, és megpróbáltam felkapaszkodni rá. Sajnos, beleestem a közepébe, és zuhanni kezdtem, a légáramlás csak úgy tépte a ruhámat! Teringettét! Máris elértem volna a végsebességet?! Sebaj, van még magasság! Nézzük csak, miféle ernyő is van rajtam? Hol a kioldó?! Ja, hogy ez kidobható nyitóernyős? Mivel érdemeltem ki?! Bal kézzel a fölfelé viharzó levegőre támaszkodtam, jobbal pedig lenyúltam a hátamon lévő ernyőtok aljához a nyitóernyő gumójáért, de valaki a kezemre csapott: „Mit nyúlkálsz?! Nézd csak, ennek a trafónak a hátsó burkolatán van itt egy nagy kerek lyuk. Valaki véletlenül belenyúl, így ni, és megcsapja az áram!” Közben a kolléga belenyúlt, és megcsapta az áram. Ejnye, no, mikor is volt ez? ’73-’74ben dolgoztam az Adócsőgyárban, és a TMK- műhelyben barkácsoltam a pákatrafót. Vajon, miféle altatót keverhettek az uzsonnámba, hogy ennyire kacifántosat álmodok tőle??? Nem hinném, hogy meg akarnának mérgezni, mert akkor hogy inná vérem a csupasztalpú egérke? Dehogy! A mezítlábas leány! Nézzük csak a leletet: glukóz 4,4 millimól per liter; nátrium, kálium normál; húgysav a minimumon, naná, a húsmentes étrend miatt! LDL-koleszterin… Micsodaaa? Hypertriglyceridaemia miatt nem számítható?! Hűha, lehet, hogy mégiscsak szednem kéne a Lipanort?? Ellenben a nitrit, keton és bilirubin negatív; különben is, ha nem issza, hanem fürdik benne, akkor nekem már úgyis mindegy; fel kellene ébredni, mert nemsokára indulnom kell! Felkeltem az ágyból, és kinéztem az ajtón, hogy hordják-e már a rőzsét a máglyához? Nem, még ez sem az igazi! A felébredéshez valami több kell! Lementem a földszintre, hogy megnézzem, feltöltötték-e már az úszómedencét. Ha csobbanok egyet, attól tán sikerül felébrednem. Bekapcsoltam a függönyszéthúzó motort, és valóban, a színpadon már ott is volt az elnökségi asztal, vörös drapériával leterítve, rajta szép egyenletes távolságban egymástól, sorba rakva tizenegy WC-pumpa. „Hová lett a másik kettő?” - kérdeztem a gondnokot. „Nyugi, mire 121
kezdődik az ünnepség, itt lesznek, csak kölcsönadtuk a gerelyhajító bajnokságnak, mert a vártnál két fővel többen neveztek be!” Jó, jó, de mi a fenét csináljon az ember, ha sehogy sem tud felébredni?! - Átfordul a másik oldalára és alszik tovább. - Hogyan? Mit?! Ki?! Ja, már megint te vagy? Mit akarsz?! - Aludj még egy napot, mert most elhívott segíteni Béla Úr a favágáshoz. Csak holnap tudom folytatni az írást. - És addig egyfolytában álmodjam ezt a sok ökörséget? Mit képzelsz te?! - Úgy veszem észre, van benne elég rutinod. Na pá! Jellemző, hogy már megint itt hagyott a pácban! Az ördög vinné ezt az álmodást! Ennyi idő alatt… - PARANCSOL? - kérdezte behízelgően egy igen mély, reszelős hang. - Maga meg kicsoda? - HIHIHIHÍVOTT AZ ÚR, ÉS ÉSZRE SEM VETTE? - válaszolt az illető kicsit vihogós stílusban, de továbbra is ronda, mély hangon. Már arra gondoltam, búvárokat kellene leküldeni a hangjáért, hogy valamivel emberibb magasságokba hozzák. - Hogy a csudába vettem volna észre, amikor azzal veszkődöm, miképp tudnék végre felébredni! Azért megmutathatná magát, hogy ne csak ezt a szub-basszus hangját halljam. Lehet, hogy a kor miatt, de már nem az igazi a fülem mélyfrekvenciás átvitele… - ÍME, ITT VAGYOK!!! - mondta a hang, némileg már elviselhetőbb módon, vagy három oktávval följebb, és egy jókora vörös villanás, plusz nagy adag kénkőszag kíséretében előttem termett egy ördög. - MI AZ, HOGY EGY ÖRDÖG?! NEM EGY, HANEM MAGA AZ ÖRDÖG, OKÉ? NA SZÓVAL, MIT IS ÓHAJT? NEM ÉRTETTEM JÓL. - Szeretném, ha elvinné belőlem ezt az álmodást, persze önmagával együtt, hiszen magát is álmodom, és végre felébrednék! - JÓÓÓ, MEGLÁTJUK, MIT TEHETÜNK EZÜGYBEN, DE MIT AD CSERÉBE? ELŐRE SZÓLOK, HOGY A LELKÉNEK FELAJÁNLÁSÁVAL NE IS PRÓBÁLKOZZON, MERT MÁR TAVALY IS TÚL JÓ VOLT A LEHOZATAL, EMIATT TÁROLÁSI GONDJAINK VANNAK. MOST, A VÁLASZTÁSI ÉVBEN PEDIG KIFEJEZETTEN TÚLZSÚFOLTSÁG ALAKULT KI A RAKTÁRBAN LÉVŐ SOK POLITIKUS-LÉLEK MIATT. - Hát akkor talán mondja meg Ön, hogy mire tartana igényt azon dolgok közül, amelyek fölött rendelkezem! - AZ ÖN ÁLTAL CSAK „MEZÍTLÁBAS LEÁNY”-NAK NEVEZETT IFJÚ HÖLGYRE! - Na de épp az imént mondta, hogy… - FÉLREÉRTETT! NEM A KISASSZONY LELKE KELL, HANEM AZ EGÉSZ, ÚGY, AHOGY VAN. IGENCSAK JÓL HASZNÁLHATÓ, ÉRTÉKES DARABNAK TŰNIK. - Viszont nem tartozik azon dolgok közé, amelyek felett rendelkezem. 122
- AZT CSAK HISZI! DE NEM TUDJA, HOGY NAGYON IS RENDELKEZIK! LÁTNA CSAK KICSIT A JÖVŐBE, RÁJÖNNE… - Akkor Őt, ne is haragudjon kérem, de nem adom!!! - JÓÓÓ, VELEM LEHET EGYEZKEDNI. ELFOGADOM, MONDJUK, A MOBILTELEFONJÁT! - Aztán mi a csudát csinál vele a pokolban?! Ott aligha van térerő! - BÍZZA CSAK RÁM! MOBIL-VÍRUS ÉS VAP-BAKTÉRIUM SZAKCSOPORTUNK MÁR KIDOLGOZOTT BIZONYOS TERVEKET. CSAK EGY ERDETI MINTADARABRA LENNE SZÜKSÉGÜK A STARTHOZ. - Tessék! Az öné! - JÓÓÓ, AKKOR EZ RENDBEN IS LENNE. MOST NÉZZÜK AZ ÖN ÜGYÉT! LÁM, LÁM, A TÚLBUZGÓSÁG OLYKOR MILYEN GALIBÁT OKOZ! - Mi történt már megint? - ÖNNEL JÓL KIBABRÁLTAK A NŐK! - Hogyhogy? - A MEZÍTLÁBAS KISASSZONY EGY KIS ALTATÓT KEVERT AZ UZSONNÁHOZ ADOTT GYÜMÖLCSITALÁBA, HOGY HAMAR ELALUDJÉK, ÉS ÉJFÉLRE KIPIHENTEN ÁLLJON KÉSZENLÉTBEN A SZÖKÉSRE! NEM JÖTT MÉG RÁ, HOGY ÖN HOGYAN TERVEZI, DE BIZTOS BENNE, HOGY SZÖKÉSRE KÉSZÜL, ÉS A KISASSZONY ÖN MELLETT VAN! A VÉN SATRAFA ROMOLINDA VISZONT MÉRGET KEVERT ABBA AZ ITALBA, HOGY ÖN MÉG ÉJFÉL ELŐTT ELPATKOLJON, ÍGY A KISASSZONYNAK NE SIKERÜLHESSEN A VÉGSŐ PRÓBA. A LÁNYOK EGY RÉSZE ÉLÉNKÍTŐT KEVERT HOZZÁ, HOGY NE TUDJA KIALUDNI MAGÁT, ÉS KÖNNYŰ ÁLDOZAT LEGYEN, MERT A KISASSZONYNAK SZURKOLNAK; MÁSIK RÉSZÜK MEG KÜLÖNFÉLE ELLENMÉRGEKET TETT BELE, HOGY KITOLJANAK A KÖZUTÁLATNAK ÖRVENDŐ OKTATÓJUKKAL! NOS, EZEK UTÁN OLYAN VEGYI KAVALKÁD KEZDETT KÖLCSÖNHATNI EGYMÁSSAL, MEG AZ ÖN BECSES ÉS MÉG NEM ANNYIRA LEROBBANT SZERVEZETÉVEL, HOGY AZ ÖRDÖG SEM IGAZODIK EL RAJTA! - Nem tud segíteni? Akkor minek pumpolta el a telefonomat! Azon kellett volna hívnom a pilótát, hogy segítsen megszökni! - MAJD CSAK MEGOLDJA NÉLKÜLE IS! ÉN MEG AZÉRT MÉGIS TUDOK SEGÍTENI ÖNÖN, DE CSAK EGYETLEN MÓDON, ÉS AZ NAGYON KOCKÁZATOS! - Mondja már, ne kíméljen! - KI KELL, HOGY RÁNTSAM MAGÁT A HAWKING-ZWEISTEIN- FÉLE PARAMAGINÁRIUS, TIZENHÁROM DIMENZIÓS TÉRIDŐBŐL, DE OLYAN GYORSAN, HOGY A BÉLÉSÉT SZENNYEZŐ VEGYÜLETEK HIRTELENÉBEN NE TUDJANAK REAGÁLNI, ÉS ÍGY KIMARADJANAK.
123
HA EZT KIBÍRJA, MÁR CSAK VISSZA KELL JUTNIA IDE, ÉS MINDEN RENDBEN LESZ. - Mennyi ideig tart? - CSAK EGY PILLANAT AZ EGÉSZ, AKÁR SIKERÜL, AKÁR NEM, ÉS MÁR TÚL IS LESZÜNK RAJTA! - Jól van, csinálhatja! Még ki sem mondtam, hogy „…hatja!” , máris kirántott, de akkora gyorsulással, hogy lehetett az legalább tíz a századikon g, és csak azért nem zsugorodtam menten egy fekete lyukká, mert igencsak koncentráltam, hogy az maradjak, aki. Aztán ott álltunk egy töksötét és teljesen üres helyen. Valahol messze, egy halvány, csillagszerű fénypontocska pislákolt. - Az ott meg micsoda? - kérdeztem. - AZ UNIVERZUM. ÚGY LÁTSZIK, TÚL NAGY LENDÜLETET VETTEM, ELCSUSSZANTUNK TIZENHÁROM BILLIÓ FÉNYÉVRE. - Hűha, az aztán jó sok! - HÁT BIZONY, HAJSZÁL HÍJÁN TIZENHÁROM BILLIÓ ÉVBE TELIK, MIRE AZ ŐSROBBANÁS TÁGULÁSA IDEÉR, MIVEL JELENLEG CSAK TIRENHÁROM MILLIÁRDNÁL TART. KÁBÉ. - Eh, kis csipasz semmiség, alig az ezred része. Kábé. - NOHÁT. RÉSZEMRŐL ENNYI, ÉN MENTEM IS. JAVASLOM, INDULJON ÖN IS, MERT NEM IGAZÁN NYÚLFAROKNYI AZ ÚT, MEG AZTÁN HA ODAÉRT, MÉG MEG IS KELL KERESNIE A SAJÁT GALAKTIKÁJÁT KÁBÉ HÁROMSZÁZMILLIÁRD KÖZÖTT, VALAMELYIK SAROKBAN. - Na de hé!!! Álljunk már meg egy pillanatra! Arról volt szó, hogy egy pillanatig tart az egész, és felébredek. - VISSZAHOZATALT NEM ÍGÉRTEM. HA MEGNÉZI PÁR SORRAL FÖLJEBB, LÁTHATJA, MIT VÁLLALTAM, OTT ÁLL FEKETÉNFEHÉREN! HACSAK NEM VALAMI DIVATMÁNIÁS NYOMDÁBAN KÉSZÜLT EZ A KIADVÁNY, MERT AKKOR LEHET, HOGY A PAPÍR FAKÓBARNA, A BETŰK MEG VILÁGOS ZÖLDEK, NEHOGYMÁ’ KÖNNYEN EL LEHESSEN OLVASNI. - Meggyőzött. De mégis, miért cserében vinne vissza? - A MEZÍTLÁBAS LEÁNYT ESETLEG, HA… - Már ne is haragudjon, de szó sem lehet róla! Van azonban egy jobb ötletem: visszaadhatja a mobilomat, és nagyon jól jár! - UGRATNI AKAR?! ENGEM???! - Ugyan már! Lehet, hogy az én példányomat odaadja a fejlesztési csoportjának, de jól el fog terjedni a használata maguknál is, és az ördög sem tudja megállni, hogy ne legyen neki is manapság! Aztán majd meglátja, hogy jár! Olyankor hívják rajta, amikor a legkevésbé sem szeretné. Amikor várja, nem hívják. Amikor Ön hívna valakit, nem veszi fel az illető. Ha felveszi, nincs térerő. Elhagyja, ellopják, véletlenül beleejti a… kénköves lángok közé. Ha nem 124
hiszi, mennyi problémával jár az a vacak, szaladjon vissza gyorsan a Földre, és nézzen utána a válási, gutaütési, halálozási, vagy akár az üzletfüstbemeneteli statisztikákban, hogy a gondok és bajok kiváltó okai között mekkora mértékben játszik szerepet a mobiltelefon! Pusztán azért, mert annyira rászoktunk, hogy már számítunk rá, viszont a dög ott tol ki velünk, ahol csak lehet! - HMMM! MOST ÍGY JOBBAN BELEGONDOLVA, IGAZA LEHET! AZÉRT INKÁBB MÉGIS MEGTARTANÁM, DE MAJD EGY KIBŐVÍTETT MUNKAÉRTEKEZLETEN MEGTÁRGYALJUK A FEJLESZTÉSIEKKEL, MEG A TÖBBI RÉSZLEGBELIEKKEL IS, HOGY MENNYIRE ÓVATOSNAK KELL LENNI VELE! KÖSZI A FIGYELMEZTETÉST! EZÉRT CSERÉBE MOST AZONNAL VISSZAVISZEM! Siethetett, mert az ágy mellé pottyantott, amitől végre fel is ébredtem. A „halálóra” még mindig (vagy most tényleg) az egyesre mutatott. Rettentő éhes voltam, és nagyon hívogatott a szépen megpakolt vacsoratál, de valami homályos emlék megmaradt az álmomból, és azt súgta, hogy legyek inkább óvatos. Előszedtem hát a hazulról való kekszet és felfaltam. Érdekes, hogy nem voltam szomjas. Talán a nagy adag gyümölcslé miatt, amit még délután hozott a konyháról a mezítlábas leány? Az bizony szokatlanul finom és lédús volt! XIII. A szökés Az ablakon kinézve láttam, hogy a nyáron igen alacsony íven haladó Hold a delelőjéhez közeledett. Még így is annyira kicsiny szög alatt világította a tájat, hogy a kőkerítés árnyéka az épületig ért. Enyhe szellő mozgatta a bozótot, és az alig ingadozó lomb közötti réseken néha elővillantak a közeli kisváros fényei. A ház mögül vidám hangoskodás hallatszott, kurjongatás-visítozás, mint valami falusi búcsú körhintáján. Akármit is csinálhattak, a lányoknak tetszhetett, csak néha szólt bele egy-egy éltesebb női hang. „Jól meglesznek nélkülem is!” gondoltam - „És ha tényleg baja lesz a leánynak, ha nem jelenek meg, ahogy kérte?” „Mint akit megbabonáztak”. A végső próba amolyan szerelemképességelvonó kúra lenne? Csábítással és vőlegény-öléssel? Miféle szamárság ez?! Ki tud ilyesmit kitalálni? Romolindát csak futólag ismertem meg a két beszélgetéssel, meg az „oktatás” kihallgatásával, és igen rossz véleményem lett róla, de mégsem tudtam elképzelni úgy, mint aki erre kényszeríti nevelt lányát. És a bőröndök? Egy egész család, kisgyerekekkel, holmi kétes hollétű kincs miatt? És az embert degradáló ideológiája?! A gondolat nem rúg, mondják. Csakhogy itt pókhálóról van szó, a leány szerint, olyanról, amiből még a Romolinda-féle patkós lepke sem szabadulhat… „Hát jó, megyek! Legyen meg az öröme mindenkinek, akit illet, de nem adom magam könnyen!” Fölsettenkedtem a tetőteraszra, figyelve, nem les-e közben valamilyen kelepce. A tető északi lejtőjének síkja alatt volt déli irányban a Hold, 125
ezért a terasz és a cserepes rész majdnem teljes sötétségbe borult. Erősnek nem mondható, de határozott, északias szél fújt, valamelyest jobbról a tető lejtőjéhez képest. „Mégis szerencsém lesz?” - fordult meg a fejemben. A terasz szélén kicsit túlhajolva lobogó tüzű máglyát láttam, körülötte a kastély boszorkánykészlete ücsörgött, heverészett, diskurált, a fiatalabb lányok közül néhányan egymás kezét fogva körbe táncolták a többieket. Csak egy pillantást vetettem rájuk, máris visszahúzódtam, észre ne vegyenek, de így is feltűnt, hogy valamennyien ruhátlanok. Ez is hozzátartozhatott a ceremóniához. „Igazán kellemes az idő, na de nem félnek a szúnyogoktól, kullancsoktól, meg a többi csípős rovartól, amelyek közül elég sok vadászgat ilyenkor a fűben? Biztosan erre is van valamiféle varázsigéjük, vagy jobb híján kenceficéjük.” Ezen morfondíroztam, miközben visszaosontam a szobába a holmimért. A sarokba vittem az asztalt vacsorástól, mellé a székeket, hogy minél nagyobb helyem legyen, aztán hosszában kihajtogattam az ernyőt. Bőven elfért az ajtó és az ablak között. Széltében már nem lehetett volna kiteríteni a csaknem tizenkét méteres fesztávját, ezért azt kétcellánként harmonikává hajtogattam, a zsinórzatot is átfésültem az ajtón kihúzva. Igazán jó ötlet volt, hogy egy évezrede olyan szélesre építették a folyosót! Belebújtam az egyszerű hevederbe, hátamra kaptam a hátizsákot, benne az övtáskával meg az egyéb holmikkal, és felcsatoltam az ernyő függőhevedereit. Jobb kezembe karikára szedtem a zsinórzatot, ballal, amennyire csak lehetett, összehúztam az ernyő kupoláját és vállamra dobva elindultam a folyosón a feljáró felé. „Ejnye, no, égve hagytam a villanyt!” - jutott eszembe a padlástérben, de már szóba sem jöhetett, hogy visszaforduljak. Néhány perc volt csak hátra éjfélig. „Piszok mázlista!” - hangzott el az egyik Monty Python - filmben. Rám is vonatkozott, amikor kiléptem a teraszra, mert a lehető legideálisabb szél fújt, még az udvaron égő hatalmas tűz melegét is idesodorta! Miközben szétteregettem az ernyőt, áldottam azt a cimborát, akire néhány hónapja majdnem megnehezteltem, mert csak sötétszürke kupolájút tudott szerezni. Azért is szerencsém volt, mert a teregetés közben zörgő-zizegő ernyő zaját elnyomta a lenti tűz ropogása. Eléggé vaktában ténykedtem, de még a sötétnek is csak örülni volt szabad: azért nem vettek eddig észre. Még egyszer átgondoltam a teendőket, aztán óvatosan húztam egy kicsit az „A”-hevedereken, hogy az ernyő belépőnyílásaiba kapjon a szél, és felemelje. Egy keveset korrigálni kellett az irányon a fékekkel, és már tartott is; kicsit nekilendültem, bízva a cserepek teherbírásában, de szinte helyből emelt! Rádőltem jobbra, mert onnan éreztem emelést, és elkapott a hatalmas cseréptető mentén felfelé terelődött szél, majd a máglya felől jövő nagyon erős feláramlás. Mint egy goromba lift után kötve, megbillenve-bólintva, úgy rántott fölfelé az ernyő. Egy pillanatra bevillant, hogy rá kellene tekerni legalább egy fordulót, de nem kockáztathattam az emelésből kiesést a kastély túloldala felé fordulva. Így is emelt a széles tető lejtőszele, meg 126
a máglya melege épp eleget ahhoz, hogy messze túlérhessek a kerítésen. Addig nem is értem rá, hogy a tűz körül viháncolókra lenézzek, csak amikor átrepültem fölöttük, úgy ötven méter magasan. Megláttam a mezítlábas leányt, bár a megkülönböztető jelzője épp nem volt érvényben, mert mindegyikük mezítláb volt, de azért őt megismertem, mert felfelé nézett. Mintha intett volna, és abban a pillanatban meglendült az ernyő, emelkedett valamelyest és a távolban pislákoló fényű kisváros felé fordult. Ekkor észrevettek a többiek is. A kislányok rikoltozni kezdtek, az öregek talpra ugrottak, Romolinda egy arasznyi gömbvillámot hajított fel, de eltévesztett. Visszafelé lepillantva láttam, hogy máris dobja a következőt, de a leány felugrott, elkapta, és a tűz közepébe vágva így kiáltott: „Hagyd békén! Ő az enyém!!!” Ekkor már túlértem a kerítésen és éreztem, hogy süllyedek, ezért inkább előre figyeltem, akad-e a földúton vagy környékén egy kevésbé bokros terület. A Hold jobb kéz felől érkező fénye megvilágította a bokrok tetejét, de árnyékban hagyta az alacsonyabb részeket. Mégis úgy tűnt, az út egy nagyobb tisztáson is átvág, épp elérhető a közelebbi széle ezzel a siklással. Valami arra ösztönzött, hogy hátranézzek. Talán húsz méterrel mögöttem és kicsit alacsonyabban a leány száguldott utánam seprőnyélen! Hihetetlen, egészen elképesztő látvány volt! Észbe kaptam, hogy közeledik a talaj, ezért már előre nézve kiáltottam: „Gyere! Gyere!!!”. Fölösleges volt bíztatni, már előttem is volt, majd körbe repült, és miközben én csak a szokott módon, lomhán előre siklottam, ő még egyszer körbe repült függőleges síkban is. Amikor alattam elsuhant, az én irányomhoz képest keresztben, egy pillanatra megijedtem, mert súrolta egy magasabb bokor tetejét, de aztán újra felemelkedett, mellém ért, pár pillanatig velem tartott, és hangosan kacagott! Aztán megelőzött és letottyant a tisztásra, amit már kinéztem magamnak. Épp csak átcsusszantam a legszélső ágak között, nem volt igazán mintaszerű a földet érésem, mert az ő mosolyába feledkeztem. „Lám, egy boldog ember!” gondoltam, amíg a földre omlasztottam az ernyőt, és ledobtam a hátizsákot, meg a hevedert. Amikor ismét feléje fordultam, ott állt előttem egy lépésnyire, arcán a már többször látott, kissé kesernyés mosollyal, és csípőre tett kézzel epéskedett: - Szóval ezt titkoltad! Ügyes húzás volt, de azért kicsit szégyelled is magad, ugye? Még hogy megtanítanálak-e repülni?! - Hát… igen. Ahhoz képest, hogy egy napja kezdted, sokkal ügyesebben kezeled a géped, mint én ezt! - legyintettem az ernyő felé - Netán szimulátorban gyakoroltad? - Légy szíves, ne hülyéskedj! - mondta, most már szomorúan - Évekig, érted? Évekig vártam, tizenhárom évig! Hogy repülhessek végre! Ki kellett bírnom Romolinda minden szörnyűségét, meg kellett tanulnom egy csomó baromságot, hogy képes lehessek használni ezt! - intett a seprő felé - Erre Te idejössz egy elsumákolt tartalmú hátizsákkal, hogy aztán leléphess vele! - Nem akartalak elszomorítani, de…
127
- Hallgass, kérlek. Éreztem, hogy szökést tervezel, és szerettem volna, ha sikerül, de abban is reménykedtem, hogy odaállsz mellém, és együtt mondjuk az öregeknek a NEM - et! Biztosan ott pusztultunk volna mindketten, de legalább megpróbáltuk megtörni ezt a… Elakadt a szava. Könny csillant a szemében, nehezen szólalt meg: - És ha nem lett volna nálad ernyő? - Akkor nem lennék itt. Nyolcadik érzékem súgta, hogy csak így jöhetek. - Eszedbe sem jutott, hogy tegnap megláthattuk a leszállásodat? - Nem. Amiképp az sem, hogy vérszomjas boszorkák fogadnak majd. Pár pillanatig azzal küzdött, nehogy elsírja magát, majd ezt mondta: - Menj! Téged nem akarlak boszorkány-módra elbűvölni. Talán nem is tudnálak. - Másképp már elbűvöltél. - Ezért engem vissza fognak minősíteni. Megbüntetnek. Talán még ki is közösítenek. És az egyértelmű a… Elcsöppentek könnyei. Néztem igen sovány, ruhátlan alakját, ökölbe szorított apró kezeit, a repülés légáramlásától kuszált sötét haját, nekikeseredett arcát, ahogy ott állt, tőlem egy lépésnyire és nem tehettem mást: hozzáléptem és magamhoz szorítva megcsókoltam. Hagyta, egy kicsit még viszonozta is, aztán kibontakozott, és igen különös tekintettel rám förmedt: - Tudod, mit tettél?! - Talán, ha… - kezdtem volna, de közbevágott. - Eldöntötted sorsunkat! De nem baj. Döntöttél helyettem is. Tudom már, mit kell tennem! Az ég legyen veled! - kiáltotta és seprőjére pattanva nekilódult a kastély felé. Aztán a seprő ledobta, úgy két méter magasból. - Nem esett bajod?! - ugrottam oda, hogy felsegítsem, de elhárította, és futásnak eredt olyan sebesen, hogy aligha érhettem volna utol. Hamar eltűnt az utat szegélyező magas bokrok árnyékában, és csak néha villant fel távolodó alakja, ott, ahol a Hold átsütött a bozótos hézagain. Felemeltem az út szélén heverő seprőjét. „Vajon, mekkora mágikus töltést kaptam a leánytól?” - latolgattam a seprő súlyát, aztán elengedtem: „Repülj!” Nagy ívben beszállt a bokrok mögé. Túlkoros vagyok ennyire újat tanulni, jó lesz nekem a már megszokott technika is! Gyorsan összecsavartam az ernyőt és hevederestől belegyömöszöltem a hátizsákba. Felkaptam és elindultam a kisváros felé. Félúton se lehettem, amikor hatalmas robbanás remegtette meg a talajt. Rémülten fordultam a kastély felé, de feldöntött a lökéshullám. Lángcsóva csapott az égig, magával sodorva a szétvetett kastély darabjait. A darabok visszahullottak, a láng kialudt, és szerteszét gomolygó por- és füstfelhő borított el mindent. Kő- és cseréptöredékek potyogtak körülöttem, miközben rohantam visszafelé, bár tudtam, hogy segíteni már aligha lehet. Két szirénázó szerkocsival tűzoltók bukkantak fel mögöttem, megelőztek, és mire az egykori kastélyhoz értem, az itt-ott még füstölgő, óriási kráter pereménél ácsorogtak. 128
Mint a kastély utolsó vendégét, engem is kihallgatott a tűzoltóság és a rendőrség szakértője, de nem tudtam érdemi felvilágosítást adni. A hivatalos közleményben végül is egy addig nem sejtett föld alatti üregben bekövetkezett spontán gázrobbanás szerepelt a katasztrófát kiváltó okként. Én azonban soha nem tudok szabadulni annak az álomnak hatásától, amely az esemény után hetekig kísértett éjszakánként. Láttam, amint a mezítlábas leány, kinek nevét sohasem tudtam meg, visszarohan a kastélyba, maradék mágikus erejével kinyitja a föld alá vezető kürtő jól titkolt ajtaját, és eltűnik a mélyben, az utána siető Romolindáékkal és a boszorkány-tanonccá eltérített szerencsétlen leányokkal együtt. Hogy mi okozta a barlangban felgyülemlett metán belobbanását, az tulajdonképpen mindegy. Alaposabb vizsgálatra nem került sor, mert a kastély visszahulló törmeléke és a keletkezett kráter faláról leomlott sok száz tonnányi kőzet mindent eltakart. A kísérteties álom képsorán kívül azonban mindmáig előttem lebeg a széltől zilált hajú leány könnyező tekintete, és rajta a felismerés, hogy milyen feladatra is szánta őt a sors.
+++
129
1.08 Lepkepatkók
ÉS MOST EGY KIS REKLÁM! (avagy: részletek a Szerző egyéb írásaiból)
1.05 Szimbólumok 05.
VÁRAKOZÁS
1968.
Oly kevés a hét féle érzékelés, mellyel a természet ellátott minket! Látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, hő- és egyensúly-érzék: mi minden lehetne még ezeken kívül?!
Fehér térben lebegő gömbben vagyok, sokadmagammal, bár a többiek nagyon idegenek. Sorra eltűnnek, egy fiatal nő marad, felém fordul: „Végre egyedül!” Talán önmagára érti? Én csak egy másik világból átszivárgott, ide tükröződött látomás lehetek számára. Arca mégis furcsamód ismerős: sugárzik róla a titok, amely az egymáshoz tartozó férfit és nőt összeköti. Karját nyakam köré fonja, de megjelennek társai és elvezetik. Hangjuk hosszasan cseng a fülemben: „Ne álmodozz!” Felébredtem. Különös álom volt! Világűrről sohasem álmodok, és álmaim legtöbbször sötétek, színtelenek, elmosódottak, mint a Semmi egyenetlenségei; elmesélhetetlenek. Ez azonban éber valóságnak tűnően realisztikus volt, a különös környezet ellenére. „Az agy meglepő modellezésekre képes!” gondoltam, és igyekeztem megfeledkezni az álomról, mert képtelen sejtelmeket sugallt. Pár nap múlva azonban hasonló lepett meg. Sivár táj, barna talaj, növények sehol. A mesterségesnek sejlő sík felület horizontján, halotti csendben, rőtbarna égen hatalmas vörös Nap. Megjelenik Ő, felém lép, kezét előre nyújtja, de hullámozni kezd, mint a tükörkép, ha vízbe kavics esik. Egy villanás és a kép közelre ugrik, majd minden sötétbe hull, csak fájdalmas kiáltását hallom elhalkulni hirtelen. A két álom még nem lett volna elég ahhoz, hogy olyan fontosságot tulajdonítsak neki, mint most, amikor nem tudom, találhatok-e kiutat a szomorúság szakadékaiból. Ő ugyanis még egyszer próbálkozott a kapcsolatteremtéssel. Hogyan játszotta ki őreit, és milyen retorzió érhette aztán, nem tudhatom. Hegyekben jártam a hét végén és egy kis tisztáson átvágva, az erdő csendjéből szólalt meg jól ismertnek tűnő hangja: „Várj! Itt vagyok!” Szellő borzolt hajamba és hátrapillantva láttam, amint egy apró forgószél az erdőszéli fák lombjába olvad. Szemem véletlenül akadt meg néhány ledőlt fűszálon, és közelebb lépve megláttam két keskeny, felém tartó női láb nyomát. Csak két nyom volt a poros talajon és sehol sem folytatódott! Azóta se álmomban, se ébren nem jelentkezett. Azazhogy… néha furcsa hangulatváltozásaim vannak, és akkor pár percig szokatlan szavak jutnak eszembe az Ő hangján! Most így próbálkozik, talán ezt nem tudják őrzői ellenőrizni. Ilyenkor erősen kutatok tudatomban, nem lelek-e ismeretlen eredetű emléket, vagy szándékot, amely a találkozás módjára utalna. De egy különös erő 130
ilyenkor is gátol. Úgy érzem, mintha épp elfelejtettem volna valamit… Néha úgy tűnik, ha nagyon akarnám, az általa sugallt érzések és gondolatok mozaikdarabkáit megfelelően összerakva megtalálnám a két világ közötti alagutat, amely, lehet, hogy számomra büntetlenül járható. Nem tudok szabadulni azonban az érzéstől, hogy az értetlen erőszak akkor is elválasztana tőle! Lehet, segítene, ha tudnám az igazságot. Együvé tartoztunk talán valamikor, és abban a világban bűnnek ítélték valamely tettünket, ezért lettem ide száműzött?! Távoli jövőben ártalmasnak bizonyuló utódunk megszületését igyekeznek megakadályozni az időformázás felügyelői? Vagy tán valóban álmodozik egy idegen világ kisasszonya, ahogy őrizői mondták legelső álmomban, és én csak egy önmagát valóságnak érző, túlzott részletességgel kidolgozott álomkép vagyok? Egy nálunk sokkal fejlettebb intellektusú világ hölgyének elmeszökevénye? És ha mégsem? Ha nekem kellene képességeimet fókuszálva visszanyerni zárolt memóriám, vagy felébredni a földi életet álmodtató ájulásból, hogy Őt kiszabadíthassam? Talán ha újra üzenne, megtudnám teendőim. Talán én kellene, hogy gondolati úton jelezzek: megszökésekor merre keressen? Most csak várakozok, és figyelek, kutatok alig érzékelhető emlékeimben, átgondolom álmaim, képzeletben Őt hívom, és várakozok és figyelek… + + + Részlet az ügyeletes helyszínelő kézzel hevenyészett leveléből, melyet a Kapitányság vezetőjének asztalán hagyott: „…számomra is érthetetlen az eset, bár a mellékelt kézirat, melyet az elhunyt éjjeli szekrényén találtunk, felvet bizonyos lehetőséget. Régóta ismertem, akárcsak szomszédja, aki szintén tanácstalan, miért kellett a srácnak ezen a töksötét, holdtalan éjszakán átmászni a kerítésen és felkapaszkodni abba a rozoga szénatárolóba. Még csak zseblámpát sem találtunk a holttest közelében, de sehol az összetört gerendák és a többi törmelék alatt. A túloldali szomszéd észlelt egy furcsa villanást, utána meg valamilyen sziszegő-süvöltő hangra figyelt fel, azért is nézett ki a hátsó ablakon, így láthatta annak az ósdi tákolmánynak az összedőlését. Most csak ennyit, holnapra kész a részletes jelentés!” + + + A megyei hírlap egyik rövid híre: „Amatőrcsillagászok megfigyelései révén
sikerült kilométeres pontossággal meghatározni az egyik tegnap éjszakai meteoroid valószínű lehullásának helyszínét! Keresését nehezíti, hogy a jelenséggel egy időben, a térségben történt halálos baleset körülményeinek vizsgálata miatt a rendőrség a terület egy részét lezárta, mert az idegen-kezűség lehetősége is felmerült. A Csillagászati Egyesület szóvivője szerint fontos lenne megtalálni az űrből jött „tárgyat”, mert pályavonala alapján, az ismert meteorrajoktól független, ún. sporadikus test lehetett, azaz magányosan száguldott az űrben, a Földnek ütközéséig.”
+++++++++++++ 131
1.06 Sötét Dolgok 01.
IDŐ VAN! Imaginárius novella (i=√‾-13)
1968.
i.
Amikor ifjabb Vaczak Bendegúz Soma huszonhat és fél éves önkéntes temetőőr belépett a szobaablakon, a helyiségben már tizenhárom centiméter magasan állt a víz. Az ablakpárkányra ülve, szokása szerint, levette utcai cipőjét és papucsot, majd görkorcsolyát húzott. Aztán lelépett a párkányról a padlón álló ólomkristály váza peremére, és így szólt: - Felvilágosítanál arról, Testvérem, mostanság merre leledzik az uborkásüveg? Vaczak Baltazár Brúnó huszonhét éves és hét hónapos vasútitalpfabütyöktelenítő, az erkélyen épp aprófát vágott, hogy begyújtson a gázkályhába, ezért most felgyűrte rövid ujjú télikabátja ujját, és rekedtesen selypítő, csengő borízű hangján ezt válaszolta: - Ott lelhető a vitrin és a kuka között, a felső polcon, a fal felé fordítva! Soma leszállt a vázáról és kesztyűt húzott. A kredencből elővett egy zománcozott violinkulcsot, meg egy gereblyét, kissé később, úgy két hét múlva, egy zöld petróleumos kannát és egy elöltöltős ajtókitámasztót is, aztán a polchoz ment. - De hiszen ebben az uborkásüvegben baracklekvár van! - Naná, majd répát vagy kendermagot teszek belé! - szólt Brúnó, miközben a fát kis kupacba rendezte a radiátoron, és leborította egy csipketerítővel, hogy ne porosodjon. Soma nagy levegőt vett, hogy egy rövid, tömör, gyakran használt tőmondattal válaszoljon, de aztán némi tűnődés után, tekintettel az esetleges kiskorú olvasókra, inkább mégsem mondott semmit. Ekkor halkan, lassan, a ruhásszekrényben megszólalt az ódon falióra: TIZENHÁROM ÓRA MÚLOTT HAT ÉS FÉL PERCCEL!
2i. Soma bement a hálószobába s megnyitotta a gázcsapot, hogy kezet mosson.
Útközben a függönytartóról leakasztotta az aznapi pókhálót és ekképpen szólott: - Szegény pókunk is megöregedett. Hiába! Tizenhárom éven át ő szőtte a függönyt az ablakunkra, nem csoda, hogy újabban már nem olyan sűrű a háló, hogy az utcáról ne lehetne belátni. Az öreg keresztespók búsan somfordált végig a vedlő zománcú ablakkereten, majd a közelben lógó képráma alá bújt. Kicsit elidőzött a fényképen látható idős hölgy (Soma és Brúnó édesanyja) gallérján, majd némi tétovázás után megállapodott a néni bal fülcimpáján és elszunnyadt. Virgonc dörrenésre ébredt. Brúnó jött be, és rágyújtott a szivarjára, meg a szobában lévő gázra. A vakolat aránylag jelentéktelen helyről: csupán a jobboldali, a baloldali, az első és a hátsó falról hullott le, valamint a mennyezetről. A parkettázás is kissé meglazult, aztán a szoba egyik sarkában halmozódott fel az egész. Brúnó kecses ívben kiröpült az ablakon. Szerencsére a lakás csak a tizenharmadik emeleten volt, így elég hamar vissza tudott baktatni a lépcsőn, mivel a liftkulcsot hevenyészett távozása előtt nem volt érkezése magához venni. 132
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge az ablaküveg! - morfondírozott magában, majd bement az éléskamrába aludni. Az előszoba mennyezetéről lelógó patinás ingaóra épp tizenhárom perccel előtte ütötte el a DÉLI TIZENKETTŐT. A balesetet a déli tizenkettő, nyolc napon belül gyógyuló zúzódásokkal megúszta.
3i.- Brúnó! Megkérnélek, hogy ma légy szíves, menj be a munkahelyedre, mert
szeretném egyedül fogadni Hortenzinát! Brúnó nem válaszolt azonnal. Előbb elgondolkodott a felvetett probléma tényezőin és több lehetséges megoldásán, összevetve azokat a korszerű társadalometika szempontjaival, az empirikus dialektika tükrében, majd röviden áttanulmányozta a "Híres magyar filozófusok életrajza és világnézetének hatása Európa történelmi folyamataira" című tizenhárom kötetes kiadványt, és így szólott: - Nézd, ez ügyben eléd kell tárnom az alábbi szempontokat. √‾-1: ebben a hónapban már voltam egyszer a munkahelyemen. √‾-2: jobb ötletem van! √‾-3: nem helyeslem, hogy te fogadd a hölgyeket, mert te nem értesz az ilyesmihez. - Gondolod? - Hogyne! Te tudsz-e arabul, bengáliaiul, cibereföldiül, déltangéziaiul, patagóniaiul, norvégül és végül: tudsz-e sakkozni, verespecsenyézni, fülcsengeni, véraláfutni, egyáltalán értesz-e valamilyen sporthoz? Aztán értesz-e az aranyhalak nagyüzemi védőoltásához, a fóliaházi jegenyék metszéséhez, a poharak kétkezi kifordításához, a jó hatásfokú lóvakaráshoz? Nem! És még sorolhatnám! Ráadásul nekem van bélyeggyűjteményem és nem neked. - Nos, hát jó! Ha szerinted úgy helyes, akkor fogadd te Hortenzinát, részemről egy gonddal kevesebb, megyek is a munkahelyedre. Hol dolgozol mostanában? - A Céklaszipolyozó Művekben! Síkgumigörbítő Főosztály, 13 / M műhely. - Rendben, akkor máris indulok! Neked pedig mielőbbi felépülést! Soma levetette kalapját, kesztyűjét, nyakkendőjét, fürdőnadrágját, majd búváröltönyébe bújt, napszemüveget és szalmakalapot tett fel, aztán megkereste a nadrágcsíptetőket, melyeket kerékpárzáskor szokott használni, de most a mandzsettáira tette azokat, mert nem szerette volna, hogy a zsebhelikopter rotorlapátjaiba beleakadjanak, majd rövid búcsúbeszéd után távozott a szellőzőlyukon át, nyugat - délnyugat irányában. Ám ekkor a pincében rozsdálló homokóra "TIZENHÁROM PERC MÚLVA TIZENKETTŐ!"- t percegett.
4i.Kopogtattak a vészkijáraton. Brúnó kitekintett a kályhakürtőn át.
- Szia, Hortenzina! Fáradj béljebb! - mondta majd létrát támasztott a konyhaablakhoz, és alapszinében halványfehér, de matyó motívumokkal sűrűn telehorgolt, lila szegélyű futószőnyeget terített rá. Beléptek a konyhába. Brúnó kivett egy káposztalevelet a fazékból és Hortenzina műgyöngyös karperecekkel és zöldeskék műkörmökkel ékesített műkezébe adta:
133
- Fogadd Őszinte Részvétemet Születés- És Névnapod Alkalmából! Kellemes Karácsonyi És Húsvéti Ünnepeket, Meg Vidám Pünkösdöt Kívánok Beléd! - Jaj, de boldög vagyok! Brúnó, ezért kapsz egy csolkot! Hortenzina fültövön csapta Brúnót, majd így szólt: - Ejnye, de szórakozott vagyok! Már megint összekevertem valamit, mint rövidlátó nagymama lekvárfőzéskor az üstbe esett pakurát a tavaszi vetésű tarhonyás uborkakompóttal! De ez is csak azért van, mert állandóan Te forogsz az eszemben, mint malompatakba pottyant tehénke a lapátkeréken! - Hát ennyire szeretsz? - kérdezte Brúnó. - Imádlak, mint egy törött sörösüveg a cipőpasztás doboz fedelét! Brúnó, rögtön, de izibe’ légy a feleségem! - Örömmel! Na de hová megyünk nászútra ilyen korai időpontban? - Hová??? Hát a padlásra! Gyerünk, most azonnal, épp nincs ott senki! - Miből gondolod?! - Csak abból, hogy a házfelügyelő kitette a táblákat, melyek szerint: "LOMTALANÍTÁS, TATAROZÁS, ÁTÉPÍTÉS, FELÚJÍTÁS, BONTÁS, LELTÁROZÁS, ROVARÍRTÁS, ÁRAMSZÜNET, NÉPSZAVAZÁS, VÍZBETÖRÉS, ÜVEGVISSZAVÁLTÁS, DIÓSZÜRET, VASUTAS SZTRÁJK, SUGÁRSZENNYEZÉS ÉS ZÁRTHELYISZONY MIATT ZÁRVA"! - De hát akkor hogy megyünk be?! - A kilincsre akasztva a tábla, hogy: "KULCS A LÁBTŐRLŐ ALATT!" Brúnó ekkor térdre omlott Hortenzina előtt, aki ajkán szeretetteljes mosollyal az ólomkristály vázát lassan az előtte heverő férfi fejére borította. - Fekete az ég - mondta Brúnó a vázából nehezen kiszűrődő, lefojtott bödönhangon- és aranyló tűzhelykarikák gurulnak felfelé a háztető széllengette cserepein! Ám ekkor a jégszekrényben rejtőzködő rozsdás kakukkos óra elhörögte a TIZENEGY ÓRA TIZENHÁROM PERC- et!
5i.
Soma hazatért, és levetette erősen bekormozódott hófehér nemezcilinderét; összeliszteződött fekete, magas nyakú viharkabátját; tintafoltos sárga nyaksálát; kibogozta a munkadaraboktól összecsomósodott cipőfűzőjét. Aztán levetette a műhely száraz levegőjétől kirepedezett gumicsizmáját; a tésztagyúrástól ragadós könyökvédőjét, és a hajóvontató kötéltől kikopott vállú, vörös atlétatrikóját, valamint az indiántáborban ajándékba kapott bokatolldíszét; zsebeiből kitette a segédreaktorkamrából származó ólomtéglákat; nyakából leakasztotta a labdarúgómérkőzésvezetősegédhelyettesi tartaléksípját, végül hátizsákjából elővett huszonhat felfújt lufit, melyeket négy éves, négykomponensű sziámi iker unokaöcskösének hozott a Felsőkékcsaláncibarkazápdagonyapusztai Felszabadedúlási Emlékünnepség dekorációjának bontásimaradék-kiárusításából, majd aludni tért! És ekkor a hátsó udvaron magányosan, mindenkitől elfeledve álló, hámló cementű, rozsdás csövű vízköpőóra 10 ÓRA 47 PERC-et sercintett! ++++++++++++ 134
1.07 Szaknyűségek
KÖZHASZNÚ MŰVELŐDÉS (Szakmai Szörnyűségek 04.)
1994
A Felsőkékcsalánczibarkazápdagonyapusztai Velődési- és Mű - Velődési Központban egy teljes hónapig megtekinthető
A HOSSZÚ IDEJE NEM MOSOTT RUHANEMŰK KIÁLLÍTÁSA!!! Látható lesz:
önjáró zokni, 100 napos kínai tojásos ing, nemzetközi IB (Irtó Büdös) díjjal jutalmazott alsónadrág, túlórázó boncmester kesztyűje, pálpusztai sajtban edzett halcsontfűző, szippantókocsi-karambolból visszamaradt köpeny, kutyaszájból kiütött boxeralsó, elefánt által lerókázott állatgondozói nyakkendő, és még sok más rendkívül penetráns különlegesség!!! A kiállító terem megfelelő szellőztetéséről az ablakai elé állított, két darab négymotoros utasszállító repülőgép légcsavarjai gondoskodnak, emellett a túlérzékeny orrú látogatók részére oxigénálarcot biztosítunk; a látvány könnyebb elviseléséhez pedig - igény szerint- átlátszhatatlan védőszemüveget, olyan vakvezető kutyával, melynek orrát állatvédelmi okokból bevulkanizálták!
MEGNYITÓ: ÁPRILIS 13-ÁN, PÉNTEKEN, 13. ÓRA 13. PERCKOR! A megnyitó ünnepi programja:
Dr. Liliom Floridor, a községi szeméttelep vezérigazgatójának műelemzése, majd a Guberálók Megyei Szövetségének "Kehes Pulyka" Asszonykórusa elszolmizálja a "Söprik az utcát" című népszerű sláger két órás, szimfonikus koncert változatát!!! Ezután: a kiállított tárgyak tulajdonosai által rendezett állófogadás és az ezredik látogatónak fenntartott ajándéktárgy, egy tekercs Skóciából származó, többszörösen használt WC-papír átadása gyomormosással! + + + A BELELÉPÉS DÍJTALAN! + + +
----NAGYCSALÁDOSOKNAK TOVÁBBI 50% KEDVEZMÉNY!----
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷ K U L T U R Á L I S H Í R E K IDŐUTAZÓ TANFOLYAM INDUL
a Felsőkékcsalánczibarkazápdagonyapusztai Velődési és Mű-Velődési Központban! A képzés teljesen díjtalan, felvételi vizsga nincs, de a jelentkezőknek bizonyos mértékű tehetséget kell tanúsítaniuk az időutazásban, ezért a szükséges jelentkezési lap formanyomtatványát, kitöltés előtt át kell venniük intézményünk irodájában a tavalyi év 04. hó 01én, 13-14. óra között! További feltételek: 16-19 év közötti kor; letöltött sorkatonai, vagy öt év, hivatásos szolgálat; hölgyeknél legalább 4,9-es érettségi bizonyítvány; E-kategóriás jogosítvány; fegyverviselési- és veszélyesállat-tartási engedély; korábban elvégzett liftkezelői és víz alatti ívhegesztő tanfolyam; 47-58 kg közötti testsúly; közepesen pigmentált bőr; 0+Rhs vércsoport; legfeljebb 2 lábujj hiánya; tériszony- és zárthelyiszony mentesség; ideológiailag elkötelezetlen világnézetűségre képes személyiségszerkezet; és a történelem reális ismerete! A részletes, grafikus egyenletekbe foglalt önéletrajzon kívül a jelentkezési laphoz mellékelni kell a Magyar Genetikai Intézet 2o13 óta forgalomban lévő személyi csipjén a jelentkező genetikai bizonyítványát és a 3613-ban alapított Poszthumanoid Anyakönyvi Hivatal igazolását arról, hogy a jelentkező időutazásai nem voltak károsító hatással a bioszféra egyedeire és egészére a Föld kollektív elhagyásáig, ui. sz.(új idő sz.) 3413. 04. 01-ig bezárólag! Az elméleti képzés után a hallgatók 13 gyakorló időutazáson vehetnek részt, hogy a bennük rejlő időutazó-képességet kibontakoztathassák; vizsga után pedig elért eredményüknek megfelelően kvalifikált szintű időformázói beosztást nyernek! 135
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷
MESTERDETEKTÍV-KÉPZŐ TANFOLYAM! Ezt a különleges kurzust abból az alkalomból tudja megrendezni intézményünk, hogy a két világhírű francia mesterdetektív, Laipouffante és Aurrbagnaume, hazánkban tölti két éves jutalomszabadságát, amit a hírhedt "Fekete Négykézláb" terrorista csoport leleplezésével érdemelt ki. A nagylelkűségéről és igen udvarias, szinte illemtaniskolából való modoráról régóta híres két Mester felajánlotta az ő disztingváltan szolid, csevegő stílusában, hogy: "Ha már voltak olyan pofátlanok, hogy idecsődüljenek, és időnket rabolják ótwaros brigantik módjára, hát ott egye a büdös rosseb, lenyomunk maguknak egy tanmenetet!!!" (Idézet vége. Franciából ford. Pillogó Szerénke, nyelvészprofesszorina). Nos, ezek után már csak a részletes tematika megbeszélése volt hátra, ami nem tartott sokáig, mert bölcs előrelátással a (véletlen folytán) épp községünk határában lévő börtön két kultúrfelelősét kértük meg a megbeszélés lebonyolítására, így a mi intézményünk szervezői megúszták azokat a kék foltokat és púpokat, melyekkel a rácsos cég illetékesei a találkozóról távoztak... A tematikában lesz nyomolvasás, szimatolástan, általános leleplezészetelmélet, settenkedészettan, lepuffantás- és orrbanyomáselhárítászati ismeretek, és sok egyéb, ami csak a téma iránt ellenállhatatlan kíváncsiságot érző leendő tanfolyamhallgatóknak érdekes lehet. Az előadásokon tiszteletjeggyel vehetnek részt az elítéltek közül mindazok, akik büntetésük letöltése után új életüket új szakmával kezdenék, hogy a régi híres szólásnak () igazat adhassanak! „Pótszékes” tiszteletjegyet kaphatnak () azok a még szabadlábon lévő bűnözők, akik szintén vonzónak találják a lehetőséget. Jelentkezni a művelődési intézményünk melletti épületben (a községi rendőrkapitányságon) lehet, részletes vallomással! () "Rab lóból lesz a legjobb kandúr", vagy valami ilyesmi... (A Szerk. megj.) () 2000 Volt bónusszal… (A Rendőrkap. Megj.)
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷
FELHÍVJUK FIGYELMÉT, hogy
a Felsőkékcsaláncibarkazápdagonyapusztai Csövesek Klubja és a H3SZ (a Halmozottan Hátrányos Helyzetűek Szakosztálya) specialistáinak szaktanácsai alapján, a helyi művelődési központban megrendezésre kerülő "Hosszú ideje nem mosott ruhaneműk kiállítása", valamint a helyi Kisállat Pátyolgató Egysesüket és a Megyei Virágköpők "Szottyadt Kóró" Énekkara által szponzorált OROSZLÁNSZELÍDÍSZÍTŐMŰVÉSZ BEMUTATÓ időpontját megcseréltük! A felmerült probléma miatt (a vegetárius oroszlán megette a díszletet) elnézést kérünk, és az előre megváltott belépőjegyek, ilyen irányú kérés esetén visszaválthatók a mindeddig emberkímélőnek bizonyult oroszlán ketrecében, a gondozó munkaideje alatt.
136
1.08 Lepkepatkók +1.
TÓPARTI ESEMÉNYEK
2006-2007
(avagy: A tartalék fejezet)
Sohasem lehet annyira rossz a helyzet, hogy ne lehetne még sokkal rosszabb!
I. Tanulságok
(Ziu Dajng Placs)
A terepgyakorlat vezetője összeráncolta homlokát. Letette a már csaknem megtelt kosarát, megigazította hátizsákját, majd a kosarat másik kezével felkapva tovább indult, és közben ezt mondta a nyár elejei gyér gizgazzal benőtt erdei talajon mellette sétáló kollégájának: - Megdöbbentő némelyik ember könnyelműsége! Nekem ugyan nem volt ennyire hajmeresztő esetem, mint amilyent az előbb meséltél, de már én is összefutottam néhányszor az erdőben meggondolatlan laikusokkal. Az egyik például egy húsz év körüli srác volt, aki a fővárosból költözött le Érd-parkváros M7-esen túli részébe. Ott, a lakott terület keleti szélén levő út túloldalán akkoriban még egy igen jó vegyes erdő húzódott, egészen az állami gazdaság barackosáig. Azóta az M0-ás gyűrű építése betett annak az erdőnek, meg a barackosnak is, amiért igazán kár, mert azóta se ettem olyan finom „mintát” gyümölcsből a gazdaság lyukacsos kerítésén át! Az erdő meg kiváló gombatermő hely volt, sőt! Aki arrafelé lakott, épp csak átment az út másik oldalára, besétált tíz lépésnyit a fák közé, máris kilószám szedhette a gyilkos galócát! - Az persze, nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk kiváló termésnek… - Így van! Annak a srácnak a szatyra, ha nem is gyilkos galócával volt tele, azért messziről láttam, hogy van benne egy jó kis mérgezésre való adag világító tölcsérgomba is. Odaoldalogtam barátilag érdeklődni, hogy: „Mit talált a Tisztelt Kolléga?” Örömmel megmutatta, volt legalul néhány őzlábgomba, de azon kívül minden, ami csak ártalmas, igen tekintélyes választékban. Pár mondattal felvázoltam, melyiktől mit lehet kapni, persze a „kolléga” igencsak megijedt, azt mondta, hogy szomszédja, az öreg Matyi Bácsi állandóan kosárszám hordja haza a gombát, még sincs soha semmi baja! Ő meg úgy gondolta, hogy megpróbálja, hátha neki sem lesz! - Ez a baj a nagyvárosi laikusokkal, nem gondolnák, hogy a vidéki Matyi Bácsik, meg Manyi Nénik esetleg értenek is valamihez. Igaz, hogy csak egy tucat gombafajt ismernek, de azt igen alaposan, sosem tévesztik mással, a többit meg nem szedik össze. - Én egyszer ráfáztam a jóindulatúskodásra – mondta a túrázó csapat harmadik tagja. - Egy idősebb házaspár szedegette a fakósárga tölcsérgombát, pedig volt sok egyéb is az erdőben. Mondtam nekik, hogy az megárthat, erre elküldtek a búsba, azzal a megjegyzéssel, hogy ne üssem abba az orrom, amit ők esznek! Komolyan elzavartak! Nem tudom, mit kellett volna tennem, ha gyilkos galóca van náluk…
137
- Még a TIT-szakkörben mesélte az egyik legöregebb tagtársunk – szólalt meg a negyedik túrázó -, hogy közvetlenül a háború után, egy erdei tisztáson fiatal orosz katonákba botlott, akik, messziről látszott, hogy épp kondérba aprítanak egy jókora adag gyilkos galócát… - Bocs’ a közbeszólásért, de még kezdő vagyok itt; hogy lehet messziről felismerni egy gombafajt? – kérdezte az ötödik. - Jó szemmel nem nehéz. - Minden fajnak több alaktani sajátossága is van. A gyilkos galóca kalapbőre világos zöldes árnyalatú, a kalap széle lekerekített, lemezei fehérek és a kalap pereme felé kissé kiszélesedők, a tönkjén a lemezeket fiatalabb korban borító részleges burok maradványaként egy gallér-szerű hártya lóg, a tönk hossza a kalap átmérőjéhez képest úgy aránylik, mint… - A termőhely és a termési időszak is jellegzetes… - Tölgyesben a leggyakoribb… - A szaga is összetéveszthetetlen… A szakemberek szinte egymás szavába vágva magyaráztak a kezdőnek, csak hogy meggyőzzék, idővel majd neki sem okoz gondot egy-egy gombafaj meghatározása, akár távolabbról is, vagy akár csak a termőtest egy apró darabkája alapján. Aki elkezdte mesélni a háború utáni történetet, végre folytathatta. - Az öreg, gyér orosz tudását összeszedve, előadta, hogy jobb lenne, ha mégsem ennék meg azt a gombát, erre az egyik katona lekapta a mellette álló fa ágáról a géppityut és az öregre szegezte: „Davaj Tata, vagy Ratatata!”. Az öreg elsomfordált, aztán a katonák nagyobb részének halála után valahogy kitudódott, hogy ő is arra járt, és az illetékes elvtársak felelősségre vonták. Mármint azért, mert nem lépett fel kellő eréllyel a galócaevés ellen, és hagyta, hogy a szegény kiskatonák, szovjet barátaink, hősökhöz nem igazán méltó módon, gombamérgezéstől szenvedjenek ki. Az öreg szaki jóbarátai erőteljes befolyása révén úszta csak meg a börtönt… - Hát igen, gyilkos galócától elpatkolni kegyetlen halál. Jókora adag mazochizmussal lehet csak azt választani öngyilkosságnak, és alaposan meg kell szenvedni érte, amíg sikeredik. Lassú halál, többnapos agóniával, bőven van idő megbánni az elkövetett bűnöket! - Na, képzeljétek csak, volt, akit nagy nehezen megmentettek, aztán egy évvel később újra gyilkos galócát evett! - Fene a gusztusát! - Állítólag igen finom! - Nyilván, ha ügyes szakács készíti el… - Vagy csinos szakácsnő. Ha eléggé csinos, a kaja íze már nem is számít… - Hogy lehet megmenteni valakit egy ilyen súlyos mérgezés után? – kérdezte a kezdő – Úgy tudom, a tünetek csak másnap szoktak jelentkezni, amikor az illetőnek már kakukkoltak, ha még olyannak is néz ki, mintha élne… - Bizonyos esélyek azért vannak. Egy átlagos méretű gyilkos galóca a halálos adag negyedét, esetleg többszörösét tartalmazza, termőhelytől, évjárattól és
138
egyéni érzékenységtől függően. A túlélés a fogyasztott mennyiségen múlik, meg az orvosi beavatkozás gyorsaságán. - Amikor kezdő voltam a témában, úgy négy évtizede, a híres-neves Tétényi úti Kórházban folyt egy különleges kísérlet. A vágóhídon kiválogatott sertésmájakat használták külső szűrőnek, a páciens combvénájára csatlakoztatva. Előzőleg kimosták a májból a sertésvért, méregtelenítés közben pedig külön készülék helyettesítette a tüdőt, ami a mi testünkben is a májat pumpálja, hogy átfolyjék rajta a vér. Ma már persze korszerűbb módszerek vannak, de annak idején ezzel a sertésmájas módszerrel is megmentettek egypár embert. - Azért ez a tüdő által pumpált máj-ügy igen érdekes! – jegyezte meg az egyik, kozépkorúságon már valamelyest túl levő szakember, kissé lihegve - Eszerint miközben felmászunk ezen a meredek domboldalon, fokozottabban méregtelenítődik a szervezetünk. - Már csak amiatt is, mert az intenzív légzés önmagában is… - hagyta félbe intenzív szuszogással a mondatot a másik gombász. - Nem beszélve az izzadásról, ami szintén méregtelenít… - kapkodott levegő után a harmadik idősödő szaki. A náluk alig fiatalabb túravezető így szólt: - Tán csak nem arra akartok célozni ezzel, hogy máris elfáradtatok? - Á, dehogy, csak kezd egyre kevésbé közömbös lenni, hogy milyen messze van az a bizonyos tópart, ahová a pihenőhelyet ígérted… - Végül is három órája tallózunk, mindenkinek csaknem tele a kosara, errefelé meg már alig találni valami érdekeset… - Hé, nehogy rálépj azokra a nyelespöfetegekre! – vágott közbe a túravezető, majd így folytatta: - Még egy kis kitartás, kollégák! Már csak ezt a dombot kell megmásznunk, aztán le a túloldalán és fél órán belül a tónál leszünk. Hamarosan fölértek a dombra. Itt ismét sűrűbb lett az erdő, ám a gombatermés jelentéktelennek bizonyult. Miközben elindultak lefelé, egyikük azt mondta: - Kezdő kollégánk biztosan nem tudja, hogyan lehet vegyes gombalevessel balesetnek látszó gyilkosságot elkövetni! - Gondolom, le kell fagyasztani legalább tízkilónyit, aztán az emeletről véletlenül ráejteni a célszemély fejére. - Ugyan már! Kétféle gombából kell főzni! Gyilkos galócából és valamilyen, főzés közben megsötétedő húsú, másik fajból, például erdei csiperkéből, piruló őzlábgombából, vagy érdestinóruból. A titok nyitja, hogy a gyilkos galóca húsa főzés közben is világos marad, és a méreganyag nem oldódik ki belőle a levesbe, csak egy egészen kevés a vágási felületeken. A finnyáskodó áldozat félre löködi a tálban a sötét darabokat, és csak a világosakat kanalazza ki. Az evőcimbora pedig kijelenti, hogy annyi baj legyen, neki jó a sötét is, így aztán megússza egy enyhe mérgezéssel… - Hajmeresztő! – mondta a kezdő, majd a többiek után ő is elnevette magát. Néhány évvel ugyan fiatalabb volt, mint a csapat zöme, de hozzájuk hasonlóan már neki sem kellett sokat költekezni a fodrásznál.
139
Az elszórtan fás-bokros, enyhe lejtő hirtelen meredekebbé vált, és körülbelül húsz méteres esésű, fűvel benőtt rézsűként folytatódott. A lejtővel szemben egy feltűnően sima sziklafal meredezett. A gombászcsapat lekászálódott a gizgazos rézsűn, majd a hatalmas, lapos oldalú szikla előtt jobbra fordult egy alig észrevehetően kitaposott vadcsapáson, amely a sziklás területről kivezetve, széltől sustorgó borókák között kanyargott tovább. Hamarosan egy nagy, füves tisztásra értek, melynek közepén kerek tó vize tükrözte a felhőkkel csak alig tarkított, mélykék eget. Letelepedtek, nem messze a vízparttól, és kezdetét vette a határozási gyakorlat. A gombászat nem olyan, mint az ábécé, amit csak egyszer kell megtanulni. Alig akad ember, aki képes fejben tartani a több, mint a kétezer-ötszáz Kárpátmedencei gombafaj alaktani bélyegeit! Egy alapfokú tanfolyam száz fajának ismeretében persze már jól elboldogul az amatőr gombász, mert gyűjtőútjain az általában előforduló fajok háromnegyedét azonosítani tudja. Az igazi szakembereket azonban a ritkaságok is érdeklik, amelyek előfordulásának esélye megnő a különlegesen kedvező időjárásban. A gombafajok ismeretét folyamatosan tanulni és gyakorolni kell, különben az ember csak felejt! Nemcsak a fotókkal és rajzokkal illusztrált könyveket kell minél sűrűbben lapozni, hanem részt kell venni tanulmányi kirándulásokon és határozási gyakorlatokon is. Ilyenkor minden előforduló fajból összegyűjtenek a terepen két-három példányt, aztán az adott fajt jobban ismerő rutinosabbak egyenként ismertetik azokat a többiekkel, felsorolva a látható alaktani bélyegeket, és a termőhelyi körülményeket. Hagyjuk tehát most magára az ötfős gombászcsapatot, és gondolkodjunk el egy kicsit az élet dolgain! Vannak, akik a krimik és kalandregények olvasásával töltik legszívesebben idejüket, pedig a természetbe kivonulás, annak megismerési szándékával, különb mindenféle képzelt kalandnál! És gyakran felér, akár egy krimivel is. Nemcsak azért, mert volt már példa rá, hogy a gombászok holttestre bukkantak, sőt: az is előfordult, hogy földre szegezett tekintettel az erdőben tallózó gombagyűjtő fejjel nekiment egy akasztott ember bakancsának, hanem mert maguk a gombák is kriminálisak olykor! Életveszélyesen mérgező viszonylag kevés van, az összes fajnak körülbelül három százaléka. Ezeknek is csak egy része fordul elő gyakrabban a hazai erdőkben vagy mezőkön. Néhány viszont kifejezetten gyakori, mint például a gyilkos galóca. Nem azért veszélyes, mert ráugrik a gyanútlan gombagyűjtőre, átharapja torkát, aztán kirántja a bőréből, de elfogyasztás utáni hatása a maga módján hátborzongató. Tucatnyi hatóanyaga közül a legveszélyesebb, az amatoxin: sejtméreg. Megtéveszti a sejtek folyadékháztartását, ezért azok a szükségesnél több vizet vesznek fel a sejtközötti állományból, és megpukkadnak. Ez a szervezet sejtjeinek csak töredék-százalékát pusztítja el, önmagában nem feltétlenül lenne életveszélyes, de beindít egy túl késői, a hatóanyag felszívódása után órák, esetleg napok múlva jelentkező, téves reakciót, a csillapíthatatlan hányást-hasmenést. Ennek során a mérgezett személy folyadékvesztése elérheti akár a testsúlyának tíz
140
százalékát is, amely az esetek egy részében már halálos. Túlélés esetén újabb néhány nap múlva jelentkezik a „májkóma”, mivel a máj, mint fő méregtelenítő szervünk, nem győzi a pusztuló sejtek bomlástermékeinek kiszűrését, miközben maga is pusztul, ezért egyszer csak leáll. Attól kezdve az élő szervezetben amúgy is keletkező bomlási anyagok szintén mérgezik a szervezetet. Hát nem kész krimi?! Legtöbben egy ilyen sztori hallatán megdöbbennek, és felháborodva kérdezik, hogy ha ekkora veszélyek lesnek ránk a gombák részéről, akkor mi a nyavalyának foglalkozunk velük egyáltalán, pláne étkezési célból?!!! Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert sokkal több a kiválóan ehető, mint a mérgező *, felismerésük megfelelő szakismeretekkel nem nehéz, és ha nem gyűjtenénk azokat, értékes tápanyag tonnáinak tucatjait hagynánk tönkremenni a termési időszakban. Ezek tények! * A kb. 10%-ot kitevő kiváló ehetők és a kb. 3%-nyi veszélyesebben mérgezők mellett, a többi faj
közé tartoznak a nem különösebben ennivalók, az ehetetlenek (pl. tapló-félék), az enyhén mérgezők és az a több száz ritka, vagy kis termetű faj, amelyek hatóanyag-tartalma és fogyaszthatósága ma még tisztázatlan!
A gombák az állatok és növények mellett a földi élővilág harmadik nagy törzsét alkotják. Több tulajdonságukban, sejtjeik felépítésében és életmódjukban is eltérnek mind a növényektől, mind az állatoktól. A gombasejt oxigén-igényes, mint az állati sejtek, sejtfalának legfőbb anyaga nem cellulóz, mint a növényeké, hanem a rovarokéhoz hasonló kitin. Amíg a növények alapvetően a szervetlen, ásványi anyagokból építik fel testük anyagát, addig a gombák funkciója a nekik táplálékul szolgáló, pusztuló növényi és állati anyagok lebontása szervetlenné. A gombák elpusztulásuk során a saját szerves anyagaikat is lebontják, így a növények számára dúsítják ásványi anyagokban a talajt. Nem véletlen, hogy a mezőn élő gombatelepek mentén sötétebben zöldül a fű. Különleges élőlények: a föld felszíne alatt, vagy a korhadó fák belsejében végzik többnyire hasznos, lebontó munkájukat, gyakran szimbiózisban vannak a növényekkel (bár egyes fajoknál parazitizmus is előfordul), és a talajfelszín fölé csak a termésüket, a „gyümölcsüket”, azaz a szaporítószervüket dugják ki. Az erdőben lehullott avart, vagy a réten a földre ülepedve korhadozó, elhalt fűszálakat alulról fogyasztja a gombatelep, a tenyésztest, amely pókháló-szerű micéliumszálak finom hálózataként szövi át a talajt, miközben átmérője lassanként növekszik, évente átlagosan egykét arasznyit, de kedvezőbb időjárású évben akár fél méternyit is. A termőtestek a telep szélén képződnek, ezért találjuk azokat gyakran körív, vagy teljes kör mentén. Ezt hívták régebben boszorkánykörnek, pedig soha, semmilyen mágikus képességét nem sikerült észlelni… A telepek szélének sötétebb füve jól kirajzolja a tenyésztest méretét. Főképp a levegőből, akár több száz méteres magasságból is kiválóan láthatók ezek a karikák, de kis odafigyeléssel a talajon járva is észrevehetők. Méretük alapján saccolni lehet korukat: olykor háromszáz méteres átmérőjű boszorkányköröket is találunk, melyek kora elérheti az ezerötszáz – kétezer-ötszáz évet.
141
És ez csak egy csipetnyi ízelítő volt a gombavilág különlegességeiből, melyekről külön könyvet lehetne írni! Aki ismerkedni kezd a témakörrel, meglepődik a termőtestek alaki változatosságán, melyre az egyes fajok vagy fajcsoportok nevei utalnak (például: korallgombák pohárgombák, csészegombák, kucsmagombák, tintahalgomba, papsapkagombák, agancsgombák, fülgombák, kosárgomba, réteggomba, káposztagomba, májgomba, zsemlegomba, mozsárütőgomba, őzlábgomba, pecsétviaszgomba, petrezselyemgomba, pitykegomba, serleggomba, gerebenek, tölcsérgombák, trombitagomba, tulipángomba, pöfetegek, kalaposgombák…); de elcsodálkozhat a vegetatív szaporodási módjaik több furcsaságán is, vagy akár azon, hányféle mérgezési típusba sorolhatók az egyes fajok. Fentebb csak a gyilkos galóca került szóba, de a legtöbb galócafaj nem sejtmérget, hanem hőhatásra valamelyest elbomló idegmérget tartalmaz, más fajcsoportok körében azonban előfordul hallucinogén, vagy felhalmozódva hatásos, vagy súlyos emésztési zavart, sőt allergiás reakciót kiváltó méreganyag is. Van olyan, amelyiket nem szabad alkohollal együtt fogyasztani, és elég gyakori, hogy a közeli rokonságban lévő fajok némelyike mérgező, a többi meg nem. Például a gyilkos galócának a nemzetségbeli egyik „testvére”, a császárgalóca a legkiválóbb csemegegomba, és vannak más ehető galócafajok is! Nemcsak eleségként használhatjuk fel a gombákat, hanem többféle más módon is, de aki további részletekre kíváncsi, járjon utána, lehetőleg a témakörben már tapasztaltabbak szakmai vezetése mellett! II. Útrakelők - Egy kis figyelmet kérek! Névsorolvasás következik! Kowászos Ádám! - Jelen! - Kyspycyke Mymőke! - Itt vagyok! - Kowászos Zápfogú Zénó! - Jelen! - Kowászos Zöld Zebulon! - Szintén! - Szálkás-Kowászy Edömér! - ’tvagyok! - Frászkowásszy Fakó Ferdinánd! -…… - Frászkowásszy!!! - Nincs itt! Az Eliziumban tölti jutalom-kimenőjét. - Kihagyna egy ilyen alkalmat?! - Elege van a fönti dolgokból… - Na jó, értem én. Kowászos Lúdtalpkanóczy Soma! - Tessék!
142
- Kowászos Menyhért! - Eeegen. Itt vagyok. - Dr. Héricsfalwy Beléndek Benjámin! - Szolgálatára! - Ifjabb Lúdtalpkanóczy Raymound! - Ja! - Kowászos Asztrid! - Yes! - Fáklyalehellő Pyásch Vedel…? Bocsánat: Wendel! - Hukk!!! - Lúdtalpkanóczy Fél Ix! - Oké, itt vagyok én is. - Ágybarottyantóssy Kowászos Paszkál! -……… - PASZKÁL BÁCSI!!! - Tessék?! Szólított valaki? - Nahát, tényleg itt van? Akkor rendben, már ki is pipáltam a listán! - Micsoda?! Már megint piált az István?! - NEM ÉRDEKES, PASZKÁL BÁCSI, MARADJON CSAK ÜLVE!!! Na, folytassuk! Lúdtalpkanóczy Artúrka! - Nem is én csináltam! - Micsodát?! - Azt a mérgezett gránátot! A Jenei volt! Én csak véletlenül elejtettem… - Mit nem mondasz! Pont az ölembe, mi?! - Kegyed meg kicsoda? - Özv. Kowászosné, Lúdtalpy Mayoretta, „Családi Hárpia” rendfokozattal! - Elnézést kérek, az asszonyság nem szerepel a listámon. - Hogyhogy?! Az Enyhítészeti Bizottság elfogadta a harmadolási kérelmemet! - Bocs’, de az elfogadás még nem jóváhagyás, szíveskedjék néhány évig türelemmel várakozni a Purgatóriumban! Őrség! Vezessék el! Nézzük, a következőt. Patamorgó Ramoldyn! - Ehem, itt vagyok. - Áfonyanyöszörgettetőssy Zemplén Kenéz! - Tessék! - Ne vegye személyeskedésnek, de honnan a tüzes istennyilából lett magának ilyen agyhurutosan elvetemült vezetékneve?! - Hát ami azt illeti, ez egy igen hosszú história. Úgy kezdődött, hogy édesapám tizenhat éves korában, amikor a fiúk többsége már régen… De tudja mit? Mégis személyeskedésnek veszem és nem válaszolok! Meg vagyok sértődve. Inkább olvassa, hogy ki a következő a listán! - Na jó. Kéklúdtalpy Bertalan. Van itt olyan? - Van egy példány. - Köszönöm, annyi mára elég is lesz. Kowász de Tox Ábel!
143
- Éééén vagyok a falu rosszaaaaa…♪♪! - Remek! Nyik… Micsoda??? Ja, Ньикоргина Пунцишова! - Da! Parancsoljon velem! - Talán majd máskor. Hófőző Kowászos Tas! -………… - Nocsak! Ő sincs itt?! - De igen, ott bóbiskol ni, a sarokzsámolyon! - Bökje már oldalba valaki, de csak finoman! - TASLI BÁCSI!!! - Naaa, te marha! Mit ordítozol a fülembe, nem látod, hogy elszundítottam?! Legalább felsegítenél a földről! - Brgnyrgykrswjszky Amálka! - Iiiigeeen! - Dr. Kompozytkenczey Amalgám Ödön! - Kérem a következőt! Akarom mondani… itt vagyok! - Zöldkowászy Patamorgó Bendegúz! - Jelen! - Köpczös Dundella! - Én lennék az. - Hm. Sejthettem volna. Nézzük tovább. Itt van Nyakbadagadt Bőrgörény Ottokár?! - Személyesen! - Hát Kökörcsin Csilla? - Vagyok!!! - Kowászos Böhönye Szanyszló! - Elnézésüket kérem, hogy jelenlétemmel rontom a színvonalat… - Gőzkowászy Guidó! - Jelen! - Csőszusz-Kovásznyai Jeromos! - Kowásszÿ, ha kérhetném. Csak Csőszussz-Kowásszÿ Ÿeromosch, így egyszerűen. Nem szeretem a fölöschlegesch czikornyákokat! - Eörwendeck! Dyoptrya Stephánya! - Egy pillanat! Fölteszem a szemüvegem, úgy jobban hallok. Engem szólított? - Persze! Hogyhogy a szemüvegtől jobban hall?! - Hát a szárába épített nagyothalló-készülékem van! - Á, értem! Agyrémpusztay Kowászos Szwetozár! - Ki a kicsit nem becsüli… - Nehogy folytatni merje!!! Gergelics László! - Az meg ki?! - Én! Tessék, itt vagyok! - Tessék?! - Maga ne kotyogjon bele, hanem írjon! A regénybeli alteregóját szólítottam! - Na de…, hogy került ide???! Az előző fejezetben még…
144
- Majd később kiderül, most folytatnám a mondókámat, ha megengedi… - Ismerős ez a hangnem! Tán csak nem maga az, Frászkowásszy Úr?! - Dehogy! Az első tíz fejezet lektora. - Hihetetlen! És maga hogy került ide? - Találja ki! Maga írja ezt az egész idétlenséget, nem? - De hát én csak lejegyzem a „szinte” életre kelt szereplők által bonyolított eseménysort, és nem sok beleszólásom van a… - Na jó, ezt most hagyjuk. Sok a dolgunk! Nézzük, van-e még valaki a listán? Ja, igen: Borisz! - Nyiúúú! - Nocsak! Egy kiscica?! Mit keres a nyakában? - Velem van! Egész rövid életében szeretett itt ücsörögni. - Egye fene, maradhat! - Már megette, azért van itt. - Hogyhogy? - Az egyik szomszédom fene vad kutyája ette meg. - Miért? A kutyát is a nyakában hordta? - Annyira azért nem voltam állatbarát. Különben is ez egy hosszú história, és… - Majd utazás közben elmesélheti. Ugyanis Önöket, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, az eddigi vezeklésük során tanúsított kiváló magaviseletük alapján, hetvenkét órás, csoportos eltávozásra rendeli a Purgatórium parancsnoksága! Realizálódásuk száz százalékos lesz, vagyis a föntiek Önöket teljes értékű élőknek tapasztalják majd. Mindenfajta szellemeskedés tilos! Igazán élőnek fogják érezni magukat, ehetnek-ihatnak, meg egyebek, de vigyázat, meg is halhatnak! - Na és akkor mi van?! - Semmi különös. Aki megtestesülése során újra meghal, visszakerül ide, és máris vége a szabadságának. Na, figyeljenek, kérem! Itt, ezen a térképen van feltűntetve a felszínre vezető útvonal. Mivel újra élni fognak, nem lesz veszélytelen. Fogadni mernék három pint Inferno-koktélba, meg egy nagykorsónyi Pokolmártás-ba, hogy díszes társaságuknak a fele sem fog fölérni! - A feljutási idő beszámít a hetvenkét órába? - Nem! És mivel a megbízatásom, hogy az Önök pártfogótisztje legyek, szeretnék elmondani néhány jó tanácsot! A gyengébb memóriájúak jegyzeteljenek! Utána kizsilipelem Önöket a külső raktárba, hogy átvételezhessék a szükséges felszerelést! III. Kíváncsiskodók A kisváros határában a mikrobusz ráfordult a Kastély-tóhoz vezető műútra. - Sok minden megváltozott itt az utóbbi tizenhárom évben – szólt hátra a vezető az utasokhoz. – Amíg megvolt a kastély, alig látogatta turista ezt a környéket, most meg… Jó, ha találnak maguknak egy kis üres helyet a tó mellett. Szeren-
145
csére az önkormányzat leaszfaltoztatta a régi földutat, így hamar ott leszünk. Mellesleg vigyázzanak a parton, a víz hirtelen mélyül, csak jól úszóknak való! - Valójában mi történt a kastéllyal? Csak annyit hallottunk, hogy elsüllyedt. - Úgy hírlik, volt alatta egy hatalmas üreg, ki tudja, mióta, és egyszer csak beomlott. Aztán az elmúlt évek átlagon felüli csapadéka színültig töltötte a krátert. Igazából én sem vagyok itt őshonos, pár éve költöztem a városkába, így aztán… Befejezetlenül hagyta a mondatot, mert az útra kellett figyelnie, ahol szembe száguldott velük egy hat személykocsiból álló konvoj. - No, talán mégis jut hely maguknak is! Mik a terveik, ha nem vagyok túl kíváncsi? Hosszabb időre jönnek, ugye? A nagy csomagok miatt gondolom. - Csak három napra. Most lesz a Herculidák meteorraj maximuma, meg aztán épp újhold van, vagyis ideális az észlelési lehetőség mélyég-objektumokra is. Az időjárási helyzet pedig kedvező a jó seeing-hez. A csomagokban műszerek vannak, meg a sátrazó felszerelés. - „Jó seeing”? – kérdezte a vezető, kissé ráncolva homlokát, majd elvigyorodott: - Bízzunk benne! Hogy sötét lesz, az biztos, mert a közvilágítást még nem vezették el a tóig, az új polgármesterünk pedig amolyan magukfajta. Ne csodálkozzanak, ő is amatőrcsillagász! És a „Good Night – No Light” híve. Nem örül a fényszennyezésnek. Lecseréltette a városka összes utcai lámpáját olyanokra, amelyek csak lefelé világítanak. Még a tópartra is kitetette a figyelmeztető feliratot, mert tavaly egy angol turista-csoport áramfejlesztők mellett diszkózott, amikor „elnökünk” épp üstökösökre vadászott volna. Maguk biztos jól kijönnének vele! - Milyen műszere van? - Nem jártam még nála, de komoly lehet, mert egy bazinagy, forgatható kupolájú épületet húzatott fel a telkén. Állítólag az iskolára is feltetet egyet jövőre, az emeletráépítéskor. - Olyan sok itt a gyerek újabban? - A kastély katasztrófája óta dől ide a nép! Nemcsak a turisták, hanem a végleg ideköltözők is. Van is miért. Szép vidék ez, meg aztán nálunk bejött a… Nem folytatta, mert újabb jármű jött szembe, eszelős gyorsasággal, az út közepén. Jókora tolólégcsavar által hajtott „trájk” volt négy utassal; magasra kavarta a műút két oldalán húzódó gyalogösvények porát. A kisbusz lehúzódott oldalra, hogy elengedje, és a vezető a fejét csóválta. - Nem értem a közlekedési hatóságot, hogy engedélyezhették meg ezeknek a szélhajtotta ördögszekereknek a forgalomba állását. Tiszta életveszély mind! Sőt, halálveszély!!! Elnevette magát: - Persze, ha fiatalabb lennék legalább húsz évvel, ki tudja, talán még én is rákapnék… Na, megérkeztünk! Nézzék csak, kivételesen most nincsenek is itt olyan sokan! Kipakolták a felszerelést, az öreg sofőr elköszönt és elhajtott a kisváros felé, nem sokkal lassabban, mint az iménti „szélhajtotta ördögszekér”. A nyolc amatőrcsillagász felállította a nagy műszersátrat, meg hat kisebbet, viszonylag
146
csendben. Nem először telepítettek háromnapos észlelőtábort. Aztán elkezdték kicsomagolni a műszersátorba hordott ládákat. Előkerült két hagyományos Newton-reflektor, meg két kisebb lencsés távcső, aztán néhány jókora binokulár, majd két nagy Schmidt-Cassegrain „GoTo” és két igazi, minőségi 275 mm-es triplet apokromát-objektívvel szerelt refraktor, végül egy 350-es, Dobson-rendszerű, nagy böhöm, öreg tükörteleszkóp, vagy ahogy egyikük becézte, a „dobsosaurus”. Vesződtek úgy fél órát a vezérlő, szinkronizáló és képrögzítő elektronikákkal, aztán egyikük így szólt, a vízpart felé intve a fejével: - Nem kellene még kipakolni. Ránk jön a közönség, aztán nem tudunk egy jót pihenni estig. - Nem aludtad ki magad délelőtt, idefelé az úton? - Nem igazán, meg aztán már három éjszaka fenn voltam. - Hát akit elkap a Coma Berenices-mánia… - De készítettem is egy rakás felvételt. Éjfél után meg a Cygnus-ködökről. - Tudok valakiről, aki állítólag a „Bereniké”- halmaz összes galaxisát különkülön felvette CCD-vel. - Na ne vadíts, ki az?! - Nem ismerem a hölgyet, valami chilei amatőrina. Viszont van egy ötletem. Ha aludni szeretnél, majd én elcsalom a népet. Átviszem a tó túloldalára az egyik kis refraktort a napkivetítővel, aztán hadd nézelődjenek! - Hát, ha annyira adni akarsz az ismeretterjesztésnek, én nem bánom. Persze, csak ha állod a sarat egyedül is, mert a többiek már lepihentek. - Nincsenek is sokan. Ott az az öt öreg fickó a gombáikkal, tőlük aligha kell tartanunk, és a túloldalon két sátrazó család, összesen hat gyerekkel. - Egyetlen, valamelyest értelmes gyerek is tud annyit és olyanokat kérdezni, hogy belepistul az ember a válaszadásba. - Bírni szoktam a gyűrődést. Na pá, majd jövök! Zsebre vágott két szendvicset, meg egy flaska üdítőt, aztán fölkapta a könnyen hordozható lencsés távcsövet, a kezdő amatőröknek való 60/900-ast a HQ1-es mechanikával, és elsétált. Mire odaért a tó másik felére, csorgott róla a verejték. Na nem a rakománya súlyától, hanem mert ebben a koradélutáni órában június elején már igen magasan álló Nap teljes kapacitását ontotta a tájra. „A régimódi rongyzsebkendő lenne praktikus ilyenkor. Azt legalább könnyű kifacsarni” – gondolta, miközben a foszladozó PZS-vel törölgette homlokát. A két piknikező családtól illedelmes távolságban felállította a távcsövet, és megcélozta vele a kisváros templomtornyát. Az okulárt kicserélte az erősebb nagyítású képfordítósra, élesre állította a képet, és egészen meghökkent. Jól kivehető volt ugyanis, hogy a harangtorony ablakpárkányára állított kis, asztali teleszkóppal egy sötét reverendás alak éppen a Nap képét igyekszik beállítani a távcső kivetítő-toldatának fehér lapjára. „Nocsak! Itt mindenki amatőrködik?!” – morfondírozott, majd a műszert a templomtoronyról elfordította, feltette az objektív elé a Mylar-szűrőt, az okulárt pedig, biztos, ami biztos, kicserélte egy Ramsden-rendszerűre, ami jobban bírja a hőhatást, közbeiktatott még egy zenit-
147
tükröt, és megcélozta a Napot. „Tessék! Itt a másik meglepetés! A keleti peremen hatalmas foltcsoport bukkan elő éppen. Legalább „E” fokozatú. Pár nap múlva kiderül, hogy szabadszemes lesz-e. Elég nagynak látszik…” Mire kellően kicsodálkozta magát, már ott is állt mellette két, hat-hét év körüli kislány. - Mi is belenézhetünk? – kérdezte az egyik kislány. - Persze, ha szeretnétek látni, milyen a Nap közelebbről! - Biztosan nagyon meleg lesz, mert már így is az – mondta a másik kislány. - Nem is igaz, mert nekem az apukám azt mondta, hogy a távcső nem hozza közelebb a dolgokat, hanem csak nagyítja! – mondta az egyik kislány. - Ez tényleg így van. Talán apukád is csillagász? - Nem, de ért mindenhez. Azt is mondta, hogy a Nap egy naaagyon naaagy izzó gázgömb! - Jé, tényleg! Itt a távcsőben látszik, ahogy rotyog!!! – mondta a másik kislány. „A csudába! Nem is olyan jó a seeing. A páratartalom is túl magas” – gondolta a fiatalember, majd így szólt a gyerekekhez: - Ha apukátok azt mondta, akkor az úgy is van. - Csak az én apukám – csivitelte az egyik kislány, és a másikra mutatva így folytatta: - Ő nem a testvérem, hanem a barátnőm, és a szomszédban lakik! - Mást is lehet nézni ezzel? – kérdezte a másik kislány. - Lehet. Például azt a templomtornyot. - Jaj de jó! Lessük meg, mit csinál a harangozó, amikor nem harangozik! – mondta a másik kislány. Erre az egyik kislány ezt válaszolta: - Nem is a harangozó harangozik! Apukám mondta délben, hogy pontosan kapcsolt az időzítő! Közben az amatőrcsillagász átfordította a távcsövet a templomtorony felé, és visszatette rá az erősebben nagyító okulárt. Megpróbálta élesre állítani a képet, de nem volt könnyű, mert a két kislány ott tolongott körülötte türelmetlenül. Végre sikerült. A harangtorony párkányán most egy asztali állványra erősített óriásbinokulár lesett feléjük, legalább tizenöt centis objektív-átmérővel. Mögötte a sötét ruhás személy integetett. Illő volt visszaintegetni a kollégának. - Ott a harangozó!!! Nekem volt igazam! – mondta a másik kislány. - Furcsa szemüvege van – állapította meg az egyik kislány, miután a másikat félretolta a távcsőtől. A másik azonban nem hagyta magát és újra elfoglalta a teleszkóp szemlencse felőli végét. - De hát a templomtorony ugyanúgy rotyog, mint a Nap! - Gügye vagy? Mitől rotyogna a torony?! – nevetett az egyik kislány. - Nézd meg, ha nem hiszed! - … … Tényleg. Nahát, ez hogy lehet? - Tudjátok, ebben a párás melegben remeg a levegő. Szabad szemmel csak akkor látjuk, ha nagyon figyelünk és persze jó a szemünk. A távcső ezt is felnagyítja. A Nap széle is azért látszott hullámozni. Az igazi rotyogást a Napon csak sokkal
148
nagyobb távcsővel lehetne látni, mert a Nap nagyon messze van. Szerencsére, különben ropogósra sülnénk. - Én már így is majd’ megsülök! – mondta a másik kislány. - Nem sülünk meg, mert be vagyunk kenve krémmel – mondta az egyik. „Barátnők” – gondolta az amatőrcsillagász, aztán viszonozta a két felnőtt üdvözlését, akik közben szintén odaértek. - Anyu! Apu! Nézzétek, rotyog a templomtorony! – nevetett a másik kislány. Az egyik még csak nem is mosolygott. Nagyon elgondolkodott valamin. - Legalább megkérdeztétek, hogy nem zavarjátok-e a bácsit? – kérdezte a kislány anyja. A „bácsi” még nem szokta meg igazán, hogy ez a kifejezés egyre gyakrabban hangzik el vele kapcsolatban, de már nem pirult el tőle. Ezt észre is vette magán és egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon a kipirult arcbőr mennyit segítene a fölösleges hőmennyiség leadásán ebben a kánikulában? - Azért jöttem ide, hogy zavarhassanak! – mondta széles mosollyal az immár „bácsi” rendfokozatúvá előlépett fiatalember. – Habár most csak a napfoltokat tudom megmutatni, meg a tájon nézelődhetünk körbe. - Úgy tudom, hogy a csillagászati teleszkópokban fordított a kép, akkor az a torony is fejen áll benne? – kérdezte a családfő. - Eltalálta, de segíteni lehet a dolgon egy fordítólencsével, amitől a nagyítás is fokozódik! - Ejha! – kiáltotta az apuka, miután pár másodpercre belenézett az okulárba – Ezen keresztül még azt is látni lehet, hogy a torony falán ülő muslica kancsalít! - Komolyan? – kérdezte az anyuka, és odébb tolta férjét, hogy meggyőződhessen felfedezése igazáról. Az egyik kislány arcán is átfutott valami mosoly-féle, de a másik dülöngélt a kacagástól. A családanya körbevezette a távcsövet a horizonton, és megnézte a táborhelyen maradt szomszédjaikat is. - Kicsit elmosódottak – mondta – Talán a sok üdítőitaltól? - Ki tudhatja azt, manapság? De valószínűbb ok, hogy ezt a távcsövet nem lehet élesre állítani ennyire közeli, száz méteren belüli tárgyakra. Egyébként személyekre sem. - Említette a napfoltokat – szólt a családfő. – Megnézhetnénk? - Egy pillanat, csak visszateszem rá a fényszűrőt, meg a másik okulárt. Már túl vagyunk a huszonnegyedik napciklus maximumán, sőt a huszonötödik előtti minimum felé közeledünk, de azért van egy tucat apróbb folt, és épp most tűnik fel egy jókora foltcsoport. Egy hét múlva a Nap tengelyforgása miatt már a korong közepén lesz látható, alighanem szabad szemmel is. Persze csak akkor szabad fényszűrő nélkül a Napba nézni, ha már a horizonton van, és egészen halvány vörös, különben tönkremegy a szemünk! - Ezzel a szűrővel most is kiválóan látszanak! Na de mitől vannak ezek a foltok? - Mágneses anomáliák, amelyek a nagyjából hatezer fokos fotoszférában, illetve a látható napfelszín alatti, még magasabb hőmérsékletű plazmában képződnek. Az igen erős mágneses terek korlátozzák a hőnek a felszín felé áramlását, így ott
149
több, mint ezer fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, ezért látszanak a foltok sötétebbnek, mint a környezetük. - Hogy értette azt, hogy túl vagyunk a huszonnegyedik napciklus maximumán? - 1750 óta folyik rendszeres napfoltészlelés, azóta sorszámozzuk a napciklusokat, melyek körülbelül tizenegy évig tartanak. A ciklusok elején alig van folt a Napon, a közepén lehet egyszerre akár száz is, majd egyre kevesebb. A legutóbbi maximum hat éve volt, 2011-ben. - De mitől változik a foltok száma? Egyenetlen a Nap működése? Tán csak nem akar már most kihűlni? Úgy hallottam, hogy még tízmilliárd évig kitart! - Az sem kizárt, bár a legújabban, úgyszólván tökéletesre kidolgozott napmodell szerint örüljünk, ha kétmilliárd évig még ugyanígy melegít minket, és csak utána kezd megszaladni a fűtése. A foltok számának változása olyasféle folyamatoknak az összességéből adódik, mintha a Nap mágneses értelemben lélegezne. Tizenegy évenként felcserélődik ennek a mi csillagunknak az északi és déli mágneses pólusa, vagyis a teljes napciklus ilyen szempontból nézve huszonkét évig tart, ahogy azt a napmodell is leírja. - Napmodell? – kérdezte furcsállva a családfő. Feleségét és kislányát nem igazán érdekelték ezek a dolgok. A fürdőruhás kislány pár méterrel odébb kézenállást gyakorolt, édesanyja segített neki. A másik, pontosabban az egyik kislány a távcső közelében állt, és a férfiak beszélgetését figyelte. - Ez a Nap, itt a fejünk fölött, igen bonyolult szerkezet. Felépítése és működése összetettségében egy élő sejtéhez hasonlítható. Könnyű rámondani, hogy csak egy nagy, izzó gázgömb. Valójában a csaknem másfél millió kilométeres átmérőjével több, mint százszor nagyobb a Földnél. Saját gravitációs ereje miatt a magjában lévő iszonyú nyomáson a legkönnyebb gáz, a hidrogén, az ólomnál is tízszer sűrűbb fémhez hasonló állapotú, és tizenötmillió fokos! Ilyen körülmények között az elektronjaiktól lecsupaszodott atommagok olyan energiával ütköznek egymásba, hogy leküzdik a köztük ható taszítóerőt, és több lépcsős termonukleáris folyamatokat indítanak be. Az így keletkező energia a Nap közepéből csaknem tízmillió év alatt jut a felszínre és közben különféle részecskefizikai események során jelentősen átalakul. Mágneses, hidrodinamikus és akusztikus jelenségek tömkelegének egymásra ható rendszere a réteges szerkezetű Nap. Szerencse, hogy olyan messze van, és nincs levegő a közbülső térben, amely vezetné a hangot, különben a folyamatos robajtól azonnal megsüketülnénk! A foltokon kívül több tucat másféle, egymással összefüggésben álló jelenség is van a Napon, és a Napban; különféle áramlási rendszerek, konvekciós cellák, pórusok, granulák, szpikulák, filamentek, protuberanciák, fáklyák, flerek, de ezeknek a megfigyeléséhez nincsenek nálam a szükséges segédeszközök. Esetleg a kivetítő toldattal még… - Na de mi az, hogy napmodell? - A Nap közelítőleges elméleti fizikai és matematikai leírása. Nem ismerünk még minden folyamatot, de amit felismerünk, azonnal beleépítjük az elméleti
150
modellbe, ami így különféle jelenségek megjósolására válik alkalmassá. Például arra, hogy milyen lesz a következő napfoltciklus. - És azt mire jó előre tudni? - A nagyobb foltcsoportok közelében keletkeznek azok a kitörések, amelyek részecske-záport zúdítanak a bolygóközi térbe, így a Földre is. Nyilván hallotta már, mi ennek a következménye azokra az elektronikus rendszerekre, amelyek már úgy átszőtték világunkat, hogy hibátlan működésüktől függ mindennapi életünk. De az élőlényekre is hatással vannak a Nap erupciói, például a részecskezáporok által okozott sugárzási és földmágnességi ingadozások idején a kényesebb műtéteket jobb elhalasztani… Kislányát kézen fogva odaért a családanya, és megfogta férje kezét is, aztán elnézést kért a csillagásztól. - Köszönjük az előadást, de mennünk kell, hívtak a szomszédaink, Ma ők az ebédfelelősök és úgy látszik, elkészültek vele! Elsétáltak a sátrak felé. Velük indult a másik, pontosabban az egyik kislány is, de aztán pár lépés múlva lemaradt tőlük, és visszament a fiatalemberhez. - Mindenkihez ilyen udvarias vagy? - Igyekszem. Általában sikerül is. - Apukám azt mondta, a Nap azért süt, hogy ne fázzunk. - Ha ő mondta, biztosan úgy is van! - Te nem mered megmondani, hogy tévedett az izzó gázgömbbel is! - Nem tévedett nagyot, mert… - Hallottam, mit mondtál az Ambrus bácsinak! Hogy plazma, meg mágneses… Ha mindenki mindenről tudná az igazat, nem lenne annyi félreértés. Eddig azt hittem, hogy a felnőttek mindent tudnak és mindig mindenben igazuk van! A kislány elhallgatott. Hangjából kiérződött haraggal kevert szomorúsága. - De hát nem tudhat mindenki mindent. Nézz csak körbe, mekkora ez a világ! És a Nap még sokkal nagyobb! Aztán nézd meg, mekkora a fejünk! Hogy férne bele egy ilyen kicsi fejbe az a rengeteg tudás, ismeret és tény, ami erre a hatalmas világra vonatkozik?! A kislánynak tetszhetett a méretek összehasonlítása, mert most már érdeklődve nézett az amatőrcsillagászra, aki így folytatta: - Ezért aztán az emberek már régen kitalálták a szakosodást. Egyikük ezt ismeri és tanulja meg, a másikuk azt, harmadikuk meg amazt a dolgot. Nem baj, hogy senki sem ért mindenhez, ha mindenki ért valamihez. A kislány most már derűsebben kérdezte: - Ugye, odaát abban a nagy sátorban ennél is nagyobb távcsöveitek vannak? Láttam, amikor bevittétek oda a kisbuszból. - Igen, vannak. Éjszaka majd azokkal nézzük meg a csillagokat. - A nagy távcsöveken át biztosan sokkal szebbek, ugye? - Sokkal. És sok mindent meg lehet tudni róluk. Jó tudni, hogy miféle világban élünk, és mi van körülöttünk. - És az a dolgotok, hogy elmondjátok másoknak is, amit láttatok, igaz?
151
- Igaz! Meg azt, hogy merre is tartanak a dolgok, mi várható… - Mik tartanak merre? – kérdezett közbe a kislány. - Minden megy valamerre. Ez az egész Föld, amin élünk, másodpercenként harminc kilométerrel halad a Nap körül, hogy egy év alatt megkerülje. - Erről már hallottam! Ezért vannak az évszakok. És a többi dolog? - A Nap is megy a maga útján, és viszi magával a Földet, meg a többi bolygólyát, hatszázzal másodpercenként a Galaktika központját kerülgetve, időnként belekeveredve egy-egy kozmikus felhőbe, amitől aztán a földi időjárás… - És a Galaktika? - Az is száguld, közeli társainak egy kis csoportjával együtt, amit Lokális Halmaznak hívunk, egyenesen a Nagy Mozgató felé, amit nem látunk tisztán, mert nagyon messze van, és az előtte levő galaxishalmaz eltakarja. - Ez már túl bonyolult nekem, de majd ha nagyobb leszek, elmeséled újra, ugye? - Persze. Addigra talán én is többet tudok a dolgokról. - Kezet foghatok veled? Ahogy a felnőttek szoktak. A csillagász „bácsi” kezet nyújtott, a kislány a tenyerébe csapott, majd apró ujjaival kicsit ügyetlenül, de megszorította a felnőtt ujjakat és megrázta. Aztán elszaladt a sátrukhoz, és a kempingszéken ülő édesanyja nyakába ugorva csaknem felborult vele együtt. Amíg nevettek egy jót, a fiatalember összecsomagolta a távcsövet, aztán látta, hogy a kislány feléje integet. Visszaintett, majd a műszert hóna alá csapva elindult a látszólag lakatlan észlelőtábor felé. A vízparton sétálva tudatosodott csak benne, amit eddig is látott, de nem vett észre, hogy a tavat alacsony kerítés veszi körül, melyet a fölnőttek némi erőlködéssel átléphetnek, de a gyerekeket megvédi attól, hogy a vízbe szaladjanak véletlenül. IV. Vezeklők A zsilipkamra Pokol felőli, jól szigetelt és vastag ajtaja hangos puffanással csukódott be mögöttük. A kamra emlékeztetett egy Intercity-utaskabin belsejére: tágas volt és kényelmes fotelokkal berendezett. Az idáig vezető lépcsősor tizenháromezer fokának megmászása után jól esett leülni. A négyesével egymás felé forduló fotelok között a legkülönfélébb ételekkel megrakott alacsony asztalkák álltak. Bárki dohányzóasztalnak nevezte volna azokat, amíg meg nem látta a peremükre applikált feliratot: „A dohányzás tilos!” Épp csak ablakok nem voltak a zsilipkamra falán, de ez senkinek sem tűnt fel, mert egyrészt mindenki tudta, hogy a föld alatt vannak, ahonnan ez az „utaskabin” aligha fog elmozdulni, másrészt az ablakok helyét hatalmas, fólia-szerűen vékony képernyők foglalták el. Mindegyik képernyőn – a két oldalon összesen tíz darab volt – más film jelenetei peregtek, bár senki sem figyelt oda. Regényünk első tíz fejezetének lektora, vagyis a pártfogótiszt, az ajtó zárókerekét beforgatta, és aktiválta a nyomáskiegyenlítő szelepet.
152
- Hölgyeim és Uraim! A dekompresszió ötven percig tart, nehogy megártson a nyomáskülönbség, ami a Belsőpokol és a Középső Szint között van. Addig helyezkedjenek el tetszésük szerint és élvezzék a lehetőséget, mert ezen a zsilipkamrán kívül a továbbiakban már nem lesz részük efféle kényelemben. Sőt, éppen ellenkezőleg!!! - Tulajdonképpen mivel érdemeltük ki ezt a kényeztetést? – kérdezte Hófőző Kowászos Tas, és gyorsan majszolni kezdett egyszerre két mákos palacsintát. - A Vezeklők Független Szakszervezete követelte ki, az elítéltek nemzetközi jogi kódexének vonatkozó paragrafusait feltűntetve azokon a tablókon, amelyekkel demonstráltak az Infernális Parlament előtt hetekig. - Nem hittem volna, hogy ilyesmi itt is lehetséges! – szólt közbe Zöldkowászy Patamorgó Bendegúz, beleharapva egy hatalmas, rózsás színűre érett körtébe. - Ó, kérem, amióta itt is demokrácia van… - Egyre nagyobb a fejetlenség, igaz? – kérdezte Lúdtalpkanóczy Fél Ix, maga elé húzva egy tál sült halat. - Azt azért nem mondanám, de tény, hogy Dante Úr itteni tanulmányútja óta alapvető átalakulások történtek nálunk is. A Túlvilág akkori hármas felosztása, mármint Infernóra, Purgatóriumra és Paradicsomra, már rég a múlté. Volt nálunk is új gazdasági mechanizmus, meg államháztartási reform, a köztisztviselők létszámleépítésével és üvegzseb-programmal, aztán egy kelekótya New Age korszak, majd mindezek ellenére nagy nehezen működőképessé váltunk, és azóta mi sem maradhatunk le a világ társadalmi és politikai divathullámaitól… - Úgy hallottam – kezdte mondókáját Kowászos Zápfogú Zénó, miközben felbontott egy gyümölcsitalos dobozt -, hogy az Európai Pokolparlament újabban egyre negatívabb véleménnyel van a hazai pokolviszonyokról. A kénkőhasznosítással és a vezeklők tartós főzésére alkalmas üstök gyártásával foglalkozó befektetőket pedig nemigen bíztatják, hogy a magyar pokol lávamezőin próbálkozzanak telephelyek létesítésével. - Én azt se tudtam eddig, hogy nem egyetlen közös Pokol van, hanem országonként külön-külön – jegyezte meg Brgnyrgykrswjszky Amálka, majd gyanútlanul nagyot harapott egy vörös- és fokhagymával, szegedi csípős paprikával, csilivel, borssal vastagon fűszerezett, inferno-szósszal leöntött pokolburgerbe. Egy pillanattal később rekedtes sikoly tört elő a torkából, és lehelete lepörkölte a közelében ülők szemöldökét. - Ilyesmit én pokolburger nélkül is elő tudok ám adni! – mondta Fáklyalehellő Pyásch Wendel – Feltéve, ha előtte lenyeltem három adagot ebből a harmatvízből! – tette hozzá, meglengetve laposüvegét. A fiatalabb férfiak a fotelból lefordult Amálkát kezdték élesztgetni; legyezgették, paskolgatták itt-ott, különféle hűsítő italokat nyújtogattak felé, de a nagy kavarodásban véletlenül Pyásch Wendel laposüvegéből húzott egy jókorát, minek utána elölről lehetett kezdeni az egész élesztgetést. Borisz cica suttyomban lemászott gazdája nyakából, és a földre pottyant pokolburgert kezdte szaglászni. Megpróbálta kikapirgálni belőle a hússzeletet,
153
de a fűszerezés neki is túlzottnak tűnt, ezért inkább elcsent egyet Fél Ix tálján lévő sült halak közül. Bevonult vele az egyik sarokba, és mivel a zsilipkabin az addigi észleletei alapján kutyamentesnek tűnt, viszonylagos biztonságban érezve magát, befalta a halat, majd visszaült kedvenc szundikáló helyére, GL nyakába. A zsilipkamra légnyomása közben szép lassan csökkent, a hőmérséklet viszont észrevehetően forróbbá vált. Az ajtó melletti kezelőtáblán egyszer csak élénk csipogás mellett villogni kezdett egy lila jelzőlámpa. A pártfogótiszt babrált valamit a kapcsolókon, majd amikor nem történt semmi változás, öklével jó nagyot csapott a szerelvénylapra. A lila jelzés kikapcsolt, a hűtés pedig be. - Hazai gyártmány? – kérdezte Gőzkowászy Guidó, majd száját nagyra tátva bekapott egy maréknyi frissen pucolt mandulabelet. - Nem. Egy nagynevű, nyugat-európai villamossági cégé… - Attól még lehetne megbízhatóbb is! – mondta Guidó a mandulát rágcsálva, majd megkérdezte: - Miért nem magyar cégtől rendelték meg? Sorolni tudnám... - Tudom, melyikekre gondol! – vágott közbe a pártfogótiszt – Eredetileg tőlük rendeltük meg a három zsilipkamrát, de egyik sem vállalta, annyira le van terhelve kapacitásuk az orosz, amerikai, japán, kínai, indiai, iráni, mexikói, busman, eszkimó és nyugat-európai űrszondákba való műszerek gyártásával! Időközben Amálka annyira magához tért, hogy vissza lehetett támogatni a foteljába. Hálás tekintettel rálehelt az őt körbevevő férfiakra, akik sürgősen elhúzódtak a közeléből. - Miért kellett hármat is rendelni a zsilipkamrákból? Hogy legyen tartalék? kérdezte Kowászos Ádám, alaposan átvizsgálva egy gyümölcsöstál összes almáját, majd az egészet visszatette az asztalra, és egy különös formájú hússzeletkékkel teli tányért vett magához. – Igen guszta! Mi ez? - Párolt kígyó-oldalas. Fogyassza egészséggel, ha csábítónak találja! A kamrákból azért kellett hármat rendelni, mert annyit használunk, amiképp azt Önök is tapasztalják majd. A nyomáskülönbség a Pokol belső köre és a Felszín között akkora, hogy egy lépcsőben áthidalása problémás. A felfelé vezető út során amúgy is át kell esniük a tisztelt szabadságolóknak néhány próbán, azok helyszínét az egyes szinteken rendeztük be. A raktár, ahol majd a felszerelést átveszik, a Felső Szinten van, hogy az eszközöket ne kelljen zsilipelni. - Hogyan?! Miféle próbák?! Azokról eddig szó sem volt! – kötekedett ifj. Lúdtalpkanóczy Raymound, abbahagyva egy nagy tál csokoládépuding megkóstolásának előkészületét, és inkább egy hagymareszelékkel megszórt margarinos kenyér rágcsálásába kezdett. - A vezeklőhely parancsnoksága szereti meglepetésekben részesíteni a beutaltakat. Azért nem mondhattam meg előre. A raktárnak is előnyös, hogy a próbák során kiesőknek már nem kell felszerelést adni. - Kiesők???! – kiáltott fel Dr. Kompozytkenczey Amalgám Ödön, és a meglepetéstől nagyra tátott szájából kiesett a protézise, rá az asztal közepét díszítő cserepes muskátlira, és egyik hajtását kettéharapta.
154
- Természetesen szép számmal lesznek kiesők, ahogy azt a névsorolvasáskor már mondtam. A Pokolkormány nálunk is megszorító intézkedéseket hozott, kedvezményeket vont meg, és fokozott termelésre ösztökélte a mi cégünket is. - Na de az Europokol Vezeklői Jogok Bizottsága… - kezdte volna Hófőző Kowászos Tas, de a pártfogótiszt közbevágott: - Annak ehhez semmi köze! A jutalomszabadságot előírták, meg bizonyos mértékű kényeztetést is, de hogy melyik vezeklőt milyen módon találjuk kiérdemesültnek a szabadságolásra, az a mi dolgunk. Aztán meg azért kaptunk valamivel többet a költségvetésünk innovációs keretébe - hozzáteszem, hogy hosszas könyörgés, alkudozás, petíciók benyújtása és kutatómérnökeink tömegtűntetése révén - , hogy fejlesztési részlegünk is többet produkálhasson, a kiváló hazai szakördögöknek pedig ne kelljen külföldi infernókba távozni, ha szeretnék kibontakoztatni tehetségüket. Mármint a tortúratechnika és az elméleti gyehennológia terén. - Ne mondja! – ámult el Kökörcsin Csilla, szájában felejtve egy maci formájú nyalókát. A közelében ülő és rendkívül rosszul látó Szálkás-Kowászy Edömér udvariasan tüzet akart adni, és öngyújtójával lángra lobbantotta a kisasszony szájából kiálló fehér nyalóka-nyelet. - Hagyjon má’, kérem! – méltatlankodott Kökörcsin Csilla – Égtem eleget az üstben az eddigi vezeklés során! - És még mennyit fog! – jegyezte meg a pártfogótiszt, majdnem ördögi vigyorral, aztán magyarázkodni kezdett: - A laikusok számára nem eléggé nyilvánvaló, hogy főosztályunk infernális munkaterületének javát a különféle vezekeltető technikák kikísérletezése, beüzemelése és alkalmazása teszi ki. Feladataink közé tartozik ugyan maga a vezekeltetés is, de a hozzánk beutaltak egy részét kifejezetten kísérleti alany céljára kapjuk. Egyik kutatási témánk például a testi és lelki szenvedés intenzitását megadó függvény explicit alakjának kidolgozása, a bűnösség különböző mértékét véve paraméternek. Ez azt jelenti, hogy szélső értéknek az „abszolút ártatlan” kategóriájú személyekből is szükség van néhány darabra. Majd ha kilépnek ebből a zsilipkamrából, olyan próbákon kell átesniük, melyeket a fejlesztési részlegünk dolgozott ki, és amelyek során telemetriás érzékelők mérik, például a teszteredmények következményeinek pszichikai hatását Önökön. Nagyon érdekes dolgok ám ezek, örüljenek, hogy részt vehetnek ilyesmiben! - Juhé – mondta meglehetős közönnyel Dr. Héricsfalwy Beléndek Benjámin, és abbahagyta a nokedlis marhaszív-pörkölt rágicsálását. - Nyiúúú! – mondta Borisz, mert zokon vette, hogy Benjámin lelökte az asztal szélén levő tányérja közeléből. A cica a változatosság kedvéért Dyoptrya Stephánya ölébe ugrott, ahol buzgón mosakodni kezdett, neheztelő pillantásokat vetve a szívtelen szívspecialista Beléndek Benjáminra.
155
- Gondolom, a büdösség, akarom mondani, a bűnösség mikéntjének és mértékének megállapítása a legsarkosabb probléma – vetette fel Kowászos Menyhért, miközben hámozni kezdett egy főtt tojást. - Igen, az ezzel kapcsolatos kutatási eredményeinkre még az Atyaisten is igényt tart. Havi bontásban kéri a vizsgálati jegyzőkönyveket, mellékelve a poligráf- és EEG-grafikonokat, meg a vizsgált személyek engram-térképét. - Hogy a Teremtőt ilyesmi foglalkoztatná, azt nem hinném, már csak azért sem, mert nem vagyok hívő – mondta Özv. Kowászosné Lúdtalpy Mayoretta, miközben az uborkásüvegből kiemelt egy nagyobbacska darabot, hosszában kettévágta, mindkét felét megkente egreslekvárral, szórt rájuk egy kevés ecetes tormát, a két uborkaszelet közé tett néhány citromkarikát, majd mustárba mártogatva rágcsálni kezdte. - Nem a Teremtőt említettem, akit, ha nem hívő, nyugodtan nevezhet Bioszférának, Gaia-nak, az ős-naprendszer protoplanetáris korongjának, Galaktikának, Univerzumnak, vagy aminek jónak látja! Én a mi nem egészen közvetlen felettesünkről beszéltem. Mellesleg hogy került ide az asszonyság, beutaló nélkül a Purgatóriumból? - Elszöktem, hogy utánajárhassak bizonyos dolgoknak, amelyek nemigen tetszenek. Kíváncsiságom mértéke vetekszik hárpiaságoméval. - Lehet, hogy még megbánja! - Mit bánom én, ha megbánom is! De ha már így alakult, hogy itt lehetek ennek a zsilipkamrának a fedélzetén, igazán elmagyarázhatná, hogy lehet az Atyaisten és a Teremtő két külön személy? És mi az, hogy nem egészen közvetlen felettes?! - Ha nem neheztel meg rám túlságosan az asszonyság, a magyarázattól egyelőre eltekintenék, mert már nem sok időnk van a kiszállásig, és ennek a dolognak a megértéséhez nem lenne elég a hagyományos logika. Ahogy a Pokol egyik régi, híres magyar külső munkatársa, Teller Ede mondotta egyszer: „Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva az egyszerűség lesz jutalmunk.” - Na jó! Akkor viszont kérdeznék mást! Tulajdonképpen mi értelme a vezekeltetésnek? Ha elérhető lenne is általa esetleg a megtisztulás, a megtisztult személy nem kerül vissza az életbe, hogy a tanulságot hasznosíthassa! Az egész egyszerű bosszúállásnak tűnik a tudatlanságból elkövetett bűnökért! - Ennek megértése megint csak nehéz lenne az Ön egyszerű logikája számára! - Vállalom! Mondja gyorsan, ne pedig mellébeszéljen! - Rendben, Ön akarta! A vezeklés célja a lelkek megtisztulása, ami csak súlyos szenvedések által történhet. A lelkek ugyanis nem olyasféle egyszerű szerkezetek, mint a számítógépek memóriájában a byte-ok, hogy elég lenne egy utasítást beütni a törléshez. Az elkövetett cselekedeteknek a vezeklő szenvedése közbeni ezerszeres átgondolása vezethet az elkeseredettségen, dühön, kétségbeesésen, pokoli félelmen, majd beletörődésen és végső összeomláson keresztül, a lehiggadt, bölcs megbánásba, és a lélek „alapprogramjának” újjászerveződésébe.
156
- De mi lesz a megtisztult lelkekkel? A hittankönyvek meséjét ugyanis az elnyerhető örökéletről és örök boldogságról, egy túl naiv gyerek talán beveszi, de még az én primitív logikám számára is átlátszóan lapos és hamis blabla!!! Mire lenne jó a Világegyetem, vagy akár a Teremtő számára egy örökéletű és örökboldog embertömeg?! Nem beszélve a más bolygók nem emberszerű, de értelmes lényeiről, akik szintén követhetnek el bűnöket! Nekik az eltérő testi felépítésüknek megfelelően kidolgozott, speciális vezekeltető-technikával elért megtisztulás után, szintén helyet kellene adni az úgynevezett „mennyek birodalmában”! HOL tudna helyet szorítani az évmilliárdok során egyre növekvő számú megtisztultaknak a Teremtő, és főleg MINEK?! El tudom képzelni, hogy a Világegyetem anyagának jelentős része az idők folyamán szép lassan átalakul lakott égitestekké, azokon élő, aztán a kozmoszba kitelepülő lényekké, majd haláluk után megtisztult lelkekké, de mi értelme ennek az egésznek?! Netán ők lennének az elemi részecskék egy másik, egy következő Világegyetemben??? Az emberi öröklét és örök boldogság ellentmond a természet törekvéseinek, amelyek szerint az ember csak alapanyagot szolgáltathat testével, és az élő rendszer, például a földi bioszféra továbbfejlődési lehetősége azon alapul, hogy az alapanyagok széteshetnek és újrakombinálódhatnak. Nem is az alapanyag a fontos, az csak eszköz; maga a folyamat a fontos, a szüntelen átalakulás, amely a természet érverése, lélegzése és talán, bizonyos, átvitt értelemben a „gondolkodása”. Mondhatná erre valaki, hogy az a bizonyos öröklét egy másik világban lesz, na de milyen világ az, amely ledermedt mozdulatlanságban tartja lényeit?! Az öröklét, és bármilyen „örök” dolog ugyanis csak mozdulatlanul lehet örök! Érdekelhet-e ez bárkit is, aki érző és gondolkodó, vagyis lelkileg folyamatosan és szükségszerűen átalakuló lény?! - Észrevehetően csiszolt műveltsége ellenére is túl mechanikus a gondolkodásmódja az asszonyságnak! A magyarázat egészen máshol van! Az eredeti lelkek száma ugyanis véges. Az Atyaisten számítógépének kapacitása csak tizenhárommillió darab lélek modellezésére alkalmas. Ők alkotják az emberiség törzsállományát, amely lelkeket a szükséges megtisztítás után újrahasznosítani lehet. - Na ne vicceljen! Az emberiség létszáma már ma is ennek ötszázszorosa! - Azok nem eredeti lelkek, hanem törtkópiák, az eredetiek tört része, leképeződése, árnyéka, másodmatricája. Ideiglenes pszeudopszichikumok, melyek az eredetiek által a környezetükre gyakorolt hatás halvány visszatükröződéseiből szerveződtek, véletlenszerűen, vagy ahogy mondani szokás, a „tanulás” révén. Az emberek túlnyomó többségének lelke ilyen. Halálukkor szétoszlik, mint ahogy megsemmisül az elégetett könyv lapjain lévő szöveg is. Mi velük nem foglalkozunk, intézményünk legfőbb szerepe az eredeti lelkek vázának megtisztulás utáni újragenerálása, áthangolása, aztán a nem közvetlen főnökünk laboratóriumába átdigitalizálása, újrafelhasználás végett. - Ne haragudjon, de nem teljesen tiszta mindez, amit összehalandzsált! - Mondtam, hogy aligha lesz érthető. Az emberek nagyra vannak úgynevezett értelmességükkel, pedig olyan az, az igazi értelmes lények gondolatvilágához
157
képest, mint az emberekéhez képest saját, homályos álmaik értelme! Még az eredeti emberi lelkekre ráülepedő értelmesség is alig emelkedik ki a kelekótyaság posványából! Az igazság az emberek számára érthetetlen, ezért van szükség a különféle „szent könyvekben” leírt, kerülőutas álmagyarázatokra. Azokat legalább könnyebben elhihetik a pszeudopszichikumok. Ahogy a reinkarnációt is inkább elhiszik, mint hogy megértenék a hipnózisban átélt „korábbi életeknek” az emberiség kollektív külső memóriájából visszatükröződés miatt átérzett személyiségminták virtuális mivoltát... - Ezt a számítógépes hasonlatot nem érzem igaznak. Úgy tűnik, hogy mindez itt körülöttünk, ezzel a zsilipkabinnal, a fotelokkal és asztalokkal, meg ezekkel az ételekkel, sőt a korábbi szenvedéseinkkel együtt nagyon is valódi, nem pedig virtuális világ. - Természetesen a modellezett lények számára a modellbeli környezetük objektív valóságnak tűnik; szenvedésük, akár életükben, akár vezeklésük közben, igazi szenvedés a számukra. Ebből persze nem szabad levonni azt a téves következtetést, hogy bármit megtehetünk, mert úgysem tehetünk semmit, ami az Atyaisten számítógépében futó sorsprogramunkban ne lenne előre megírva! Ez nagyon is téves gondolat! Azt ugyanis senki más nem „írhatja” a programba rajtunk kívül, hogy a több alternatívás helyzetekben mit fogunk választani! Az a mi úgynevezett „szabad akaratunkon” múlik. Csak az alternatívák között választás következményei szerepelnek előre megírtan, az összes további lehetőségeikkel együtt, amelyek között szintén választhatunk, akár önző módon, akár a legnagyobb jóindulat lehetőségével. - Sokra megyünk vele! – epéskedett Kowászos Menyhért – Egész életemben a lehető legjobb alternatívákat és a lehető legtöbb ismeret megszerzését igyekeztem választani, méghozzá a legkevésbé sem önző módon, hanem amennyire csak lehetett, figyelembe véve mások érdekeinek nagyobb fontosságát. És mit értem el a nagy jószívűséggel? Meg a műveltséggel? Csak bajba sodortam a hozzám közel állókat. Mindenki szeretett, még azok is, akiknek sok pénzzel tartoztam. Azt mondták: jámbor, jóindulatú, csak nem ért az üzlethez, a pénzben gondolkodáshoz. De legalább járatos néhány más dologban. Az ám! Csakhogy a szakterületek műveléséhez, még a hobbi szintűekhez sem elég az érdeklődés és a lelkesedés. Ugyanolyan fáradságot nem kímélő, precíz gondolkodás, megerőltető odafigyelés, körültekintő, alapos munka kell mindenhol. Nem a jámbor jóindulatúaknak való ez a világ. Annyira elbonyolítódtak a túlszaporodott emberiség gondjai, akár igaziakból áll, akár a másodtükröződések mozaikjaiból szerveződött kvázilelkek alkotják ezt a tömeget, hogy már csak a Föld anyagának és a termelt eszközöknek, használati cikkeknek nagyon gondos beosztásával van reményünk túlélni a XXI. század első negyedét. Hamarosan minden szál gyufán gyári szám és azonosító vonalkód lesz, a felelősséget mindenért vállalni kell, és a szeretetet is grammra mérik majd azoknak, akik a „demokratikusan” megválasztott szempontok alapján kiérdemlik! Olyan világban élünk egyre inkább, amelyben elég egy pillanatnyi gondatlanság, a figyelem tizedmásod-
158
percnyi kihagyása, vagy egy csöppnyi feledékenység, és emberek halnak meg a következményektől. És ebből nem lehet kiszállni, akár alkalmasak vagyunk a taposómalomra, akár nem! Ne emlegesse hát a jóindulatot, mert azzal csak a nagyobb tudás és a jóindulatúság életképtelenségét hangsúlyozza! Mit gondol, miért kerültem ide? Mert kimerített a másokkal törődő jószívűség, és nem vettem észre, hogy egyre többet bakizok szakterületeimen. Aztán valaki megsokallta a neki okozott kárt, mielőtt utolért volna a hivatalos felelősségre vonás! - Felmerül itt a Teremtő felelőssége is- szólt bele hármójuk eszmecseréjébe Kéklúdtalpy Bertalan – ugyanis a Teremtő szükségszerűen korlátozottabb a tervei miatt, mint a Természet a maga véletlenszerűen induló ősrobbanásával. Gondoljunk csak bele, ha a véletlenszerűen létrejövő más égitesteken is élnek véletlenek keresztútjain kialakult gondolkodó lények, hány másféle vallást találhattak ki, mint mi itt, a Földön? Vagyis hányféle, egymásétól eltérő elképzelést, sőt elvárást alakíthattak ki a Teremtővel kapcsolatban? És itt nemcsak a hittérítők vallás-szabványosító munkájának kilátástalansága merül fel, mint egyházpolitikai probléma, hanem maga a Teremtő is, mármint ha feltételezzük létezését egyáltalán, kénytelen figyelembe venni, hogy a… - Figyelemre méltó kérdést feszeget, bár ez is csak a primitív emberi gondolkodás számára jelent kérdést. Sajnos, a szokásosan nagy létszámuktól eltérően, pillanatnyilag nincs a vezeklők között egyetlen egy felsőfokú teológiai képzettségű személy sem, aki megoszthatná a jelenlévőkkel ismereteit. Különben sem érnénk rá folytatni az eszmecserét, mert a zsilipkamra légnyomása kiegyenlítődött a fogadó oldaléval, így kiszállhatunk a Középső Szintre! Készüljenek a legrosszabbakra, nyitom az ajtót! V. Állatságok Az ejtőernyős klub hétfő esti összejöveteleinek egyikén odajött hozzám a válogatott keret legfiatalabb női tagja, és azt mondta: - Úgy hallottam, állatokkal foglalkozol. Igazán szerezhetnél nekem egy fekete kiscicát! Már évek óta szeretnék egyet! - Jó, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – válaszoltam nagyvonalúan, nem sejtve a következményeket. - De csak fekete érdekel, és a lehető legkisebb! – volt az utasítás, aztán ennyiben maradtunk, mert elkezdődött a szakmai megbeszélés. Alighanem elfeledkeztem volna a dologról, de a Magasságos Főprogramíró és a Véletlen útjai kifürkészhetetlenek, így másnap az esti órákban, munkahelyemen, az Érdi Művelődési Központban, ahol a „Teknősmenhely” nevű klubhelyiség egyben a dolgozószobám is volt, megkeresett egy régebbi növendékem, az érdi ejtőernyős tanfolyam korábbi résztvevője, és megkérdezte, nem tudnék-e gazdát egy kiscicának? Merthogy öt kiscicája született öreg anyamacskájuknak, és négynek már találtak gazdát, de az ötödiknek, talán azért, mert fekete mint az ördög, még nem!
159
- Hihetetlen egybeesés! – mondtam – Épp tegnap futott be igény egy kiscicára, és éppen feketére, vagyis hozzad nyugodtan, alighanem jó helyre fog kerülni! Akkoriban Budán laktam, méghozzá az ejtőernyős klubbal szomszédos házban és a munkaidőm végén Volánbusszal utaztam haza. A kiscicát táskámba téve, gyanútlanul szálltam buszra, és foglaltam helyet az egyik hátsó ülésen. Addig a cica csöndben volt, de amint elindult a busz, éktelen nyávogásba kezdett. Hangját nem igazán csillapította a táska, és igaz, hogy kevés utas volt a buszon abban a késői órában, de mindannyian hátrafordulva lesték, hogy mit művelek, netán nyúzom azt a szerencsétlen állatot?! Kénytelen voltam kiengedni a táskából, amikor is azonnal elhallgatott, és karomon elhelyezkedve elszundított. Így telt el az utazás fél órája, majd a buszmegállótól otthonig tartó séta is. Aztán amikor beléptem az ajtón a karomon szundikáló fekete kiscicával, feleségem összecsapta kezeit: „Ennél aranyosabb ajándékot nem is hozhattál volna a szülinapomra!” Vagyis a véletlen folytán nem kapott rajta, hogy megint feledékeny voltam… Másnap biztosan eszembe jutott volna akkor is, ha nem szól, de a lényeg, hogy örömet okoztam neki, és a következő hétfőn, a klubbeli összejövetelen a sporttársnő se neheztelt meg túlzottan, amikor elmeséltem az eseményeket. Mindössze azt kötötte ki, hogy azért, ha mód lesz rá, mindenképpen szerezzek neki is egy fekete kiscicát! Eltelt egy év, és az idő alatt a cica nagyra nőtt. Na persze, ez nem ment olyan simán, ahogy azt egy addig kismacskával együtt nem lakó laikus elképzelné. Nemcsak kikérte magának, ha éjszakánként az előszobában akartuk hagyni, hanem magától értetődőnek tartotta, hogy velünk aludhat, az ágyban. Ha a jókora adag vacsorája után becsuktuk előtte és magunk mögött a szobaajtót, olyan keserves nyávogásba kezdett, hogy majdnem azonnal megsajnáltuk. Ez eltartott átlagosan fél percig, aztán fokozta egy minden együttérzésből kizárt, az élet valamennyire is fontos dolgaiból kirekesztett és abszolút kisemmizett, szerencsétlen, magára hagyott, árva lélek megjelenítését, de annyira kétségbe esetten remegő hangú miákolással, ahogy csak egy szerepét túljátszó, ripacskodó színész tehette volna. Mindezt hatalmas hangerővel, aminek következtében bizonyára a szomszédok is kétségbe estek. Pár perc múlva tényleg megsajnáltuk, bár ebben volt egy nagy adag elismerés is a produkciója iránt, és kinyitottuk előtte a szobaajtót. Diadalmas nyervintéssel röppent át a szobán, hogy a következő pillanatban az ajtóval szembeni ablak függönyén kapaszkodjon meg fél méter magasan, és lengedezzen, mint egy túldoppingolt koromfekete minitarzan, közben kárörvendően, sőt: gúnyosan murrogva! Szószátyár macska lett, állandóan fecsegett; másképp nyekkintett egyet, amikor kiment egy ajtón, mint amikor bejött. Külön hangja volt kaja-kunyeráláshoz, a táplálkozás megkezdéséhez, a befejezéséhez, meg ahhoz is, hogy most épp jóllakott, kis időre hagyjuk békén. Minden nap, a hazaérkezésemkor, amint beléptem az előszobába, örömteli vernyogással szaladt föl a hátamon, miközben jól összekarmolt, aztán a nyakamba ült, majd orrát a fülembe dugta, kevéske hajamat harapdálta, és fejével bökdöste a tarkóm, az állam, így jelezte, hogy egy kicsit tornázni
160
szeretne. Az esti tornafoglalkozása, amelyről aligha kideríthető, hogy melyikünk szoktatta rá a másikat, abból állt, hogy az előszoba parkettáján dögönyöztem, pörgettem, nagy lendülettel odébb csúsztattam, mancsainál fogva lengettem és feldobálva szaltóztattam, majd újra dögönyöztem és pörgettem, kábé fél óra hosszat. Aztán egyszer csak, egy utolsó, erőteljes odébb görgetés végén már nem visszaugrott, hogy: „Még egyszer!”, hanem lihegve szelíden hozzám dörgölőzött, és szinte rá volt írva, hogy: „Na ez jól esett, mára ennyit!” A sok edzés hatására igazi sportmacska lett egy év alatt: nyurga alkatával, hosszú, de izmos lábaival, a konyhaasztalról erőlködés nélkül, egyszerűen csak fölesett a kredenc tetejére, ha ahhoz volt kedve. Egy ideig sehogy se tudtuk leszoktatni a konyhai asztalról, aztán kiderült, hogy a bolhairtó aerosol hangját és fújását nagyon utálja. Az első befújás után elég volt távolról megmutatni neki a flakont, már ugrott is le az asztalról, vagy bárhonnan, ahol a tartózkodását helytelenítettük. Bőbeszédűsége miatt elneveztük Nyekegé-nek. A Bartók Béla úti régimódi ház harmadik emeletéről, ahol laktunk, le tudott járni a pincébe, és a kitört ablakú hátsó pinceajtón át a házak közötti fás-bokros területekre, udvarokba is, vagy ahová akart. Vígan élt, egy idő után már csak éjszakára járt haza, türelmetlenül nyekegve az ajtó előtt, hogy engedjem már a homokosládájához! Csavargásainak következtében még nem is töltötte be első életévét, máris hasasodni kezdett! Az intenzív edző foglalkozásokat kerülni kezdte, annál inkább ragaszkodott feleségemhez, akinek végig kellett asszisztálni a szülést, mert ha odébb talált menni, Nyekege azonnal követte, pedig már félig kilógott belőle a második kiscicája. Mindkét kiscica tiszta fekete lett, szépen fejlődtek, ennek során megtapasztalhattuk, miképp tudja egy anyamacska megtanítani ivadékait a legváltozatosabb csibészségekre, melyek részletezését azért mellőzöm, mert nem szeretném fölöslegesen próbára tenni az Olvasó idegeit. A kiscicákat két hónapos koruk után sikerült elajándékozni egyik ismerősünknek, aki volt olyan bátor, hogy elvállalta egyszerre mindkét Nyekege - ivadék továbbgondozását. Az ejtőernyős kisasszony az idő tájt hosszabb ideig külföldön járt, de amikor egy hónap múlva ismét összefutottunk a klubban, jócskán felelősségre vont, amiért kihagytam a kiscica-juttatásból. A véletlenek azonban időnként szokatlanul gyakoriak, ezért három napon belül ugyanaz a régi növendékem, akitől egy évvel korábban kaptuk Nyekegét, megint hozott egy fekete kiscicát. Feleségemmel azonnal megbeszéltük, hogy kizárólag arra a néhány napra maradhat csak nálunk Nyekege húga, amíg új gazdája el nem viszi, mert egy macska is éppen eléggé meghatározza életünket! A kiscicát egyébként Nyekege, néhány órai ellenszenvezés után „örökbe fogadta”. Ekkor még nem sejtettük, hogy sorsunk mennyivel fordult rosszabbra. Következő hétfőn a klubban a kiscica majdani gazdija közölte, hogy nagyon örül, de épp most megy edzőtáborba, addig vigyázzak leendő kedvencére! Alig egy hét múlva a cica szőre kezdett szép nagy, kerek foltokban kihullani, jelezve, hogy atkák tobzódnak a bőrén. A rühösödést bizonyára előző lakhelyéről hozta
161
magával. Kezelni kezdtem piretrinnel, ami nyilván hatásos volt, mert a szőrhiányos foltok növekedése megállt. Egy hónap múlva az ejtőernyős kollegina érdeklődött, mi van a cicájával. Mondtam, hogy egy kis szépséghibától eltekintve jól van. A kisasszony azt mondta, hogy akkor gyógyítgassam, aztán majd átveszi. Újabb hónap múlva jeleztem, hogy a leendő kedvence immár első osztályú, szőrzete helyrejött, sőt, különb, mint valaha! „Jó, de megint edzőtáborunk lesz, légy szíves, még utoljára vigyázz rá egy hónapig!” – volt a válasz. Letelt a hónap, és Nyekege addigra szépen megnőtt húgát levittem a klub legközelebbi összejövetelére, átadni gazdájának, aki megtekintette, aztán így szólt: „Valóban szép macska, de én kifejezetten picike kiscicára gondoltam, akit majd magam nevelhetek fel ilyen nagyra!” A cica tehát maradt nálunk. Ahhoz képest, hogy Nyekege testvére volt, ha egy évvel fiatalabb is, feltűnően különböztek egymástól. Nyekege sohasem volt túlzottan hízelgő természetű, egyszerűen csak egyenjogú családtagnak tekintette magát és elvárta, hogy ennek megfelelően viszonyuljunk hozzá, mindamellett élte saját önálló életét. Húga azonban állandóan törleszkedett, ölünkben akart aludni, folyamatosan lábunk nyomán dorombolt, és esze ágában se volt, hogy csavarogjon naphosszat vagy esténként tornázzon velem. Nem is lett olyan sportos alkatú, hanem inkább rövid lábú és kissé elhízott. Mindamellett Nyekege sok mindenre megtanította apránként, és mire a fiatalabbik cica közeledett egy éves korához, nővéréhez hasonlóan kiismerte az öreg ház belső udvara fölött emeletenként körbefutó folyosókat, az oda nyíló ajtókat és ablakokat. A házban elég sok öreg lakott, akik nyaranta a folyosóra kitették virágos ládáikat. Ez kiváló alkalmat adott a cicáknak arra, hogy a virágföldbe gödröt ásva, majd bizonyos kupacot elhelyezve, azt lusták legyenek visszatakarni. Viszont remekül be tudtak ugrálni a ládák széléről a nyitott ablakokon, beosonni a konyhákra és elcsenni ezt-azt. Pedig eléggé jól tartottuk őket, de hát a macska az macska, nem képes kihagyni bizonyos lehetőségeket… Mivel a továbbiakban kevesebbet csavarogtak a házon kívül, a környék kandúrjai kezdtek a mi házunkba járva egymással konkurálni. Ez gyakori macskavonítást és koncertet jelentett, meg a lakások bejárati ajtajának rendszeres megjelölését, amelynek nyomán foltosan kifakult a festék; de inkább nem részletezem, mely okok miatt szólt egyszer csak a házfelügyelő, hogy ez így nem mehet tovább!!! Közben Nyekege húga – babusgatás iránti fokozott igénye miatt Csucsujgá-nak neveztük el – szintén átesett első szülésén, méghozzá különösebb felhajtás nélkül, észrevétlenül. Reggel arra ébredtem, hogy párnám mellett nyalogatja négy csemetéjét! Csak három hónap alatt sikerült elajándékozni az új generációt, addigra házfelügyelőnknek, és alighanem szomszédaink nagy részének is a vérnyomása a korábbinál sokkal magasabb értéken stabilizálódott, és előnytelennek látszott tovább fokozni a közhangulatot. Törtem a fejem, mitévő legyek, és el nem tudom képzelni, mit találhattam volna ki, hacsak egy újabb véletlen közbe nem jön. Egy Vácon működő üzemben dolgozó ismerősöm üzent, hogy szerezhetnék neki néhány vállalkozó kedvű macskát, tartós bentlakásra, mert a cég
162
raktárainak környékén igen sok az egér. Így aztán Nyekege és húga üzemi alkalmazottak lettek. Néhány évig olykor-olykor hallottam róluk, méghozzá dicsérő szavakat, az egérfronton tanúsított kiváló helytállásuk miatt! Ők voltak az első, sajátnak tekinthető macskáim, legalább is, ami a velük együttlakást, az ellátásukat és homokos ládáik rendszeres takarítását illeti. Volt azonban Nyekege előtt is néhány apróbb macskás kalandom, melyek közül említést érdemel Cic, a cirmos, aki az utcán jött oda hozzám, és mivel lehajoltam, hogy megcirógassam, hazáig kísért. Akkor még Érden laktunk, feleségem szüleinél. Nem járt be a lakásba ez a cica, jól megvolt a melléképületekben, nem is volt már túl kicsi, és csak időnként vetemedett arra, hogy a vállamra üljön. Leginkább, amikor megéhezett. Ilyenkor, ha kapott valamilyen, macskagyomor számára is elfogadható ételt, nem mutatkozott napokig, és feltételeztük, hogy miután az egeret már eléggé régen feltalálták, a macska is feltalálja magát valahogy. Aztán időnként kisebb tollkupacokat találtunk a kertben itt-ott, továbbá olyasféle szóbeszéd kezdett elterjedni szomszédaink körében, hogy valamilyen érthetetlen jelenség folytán a csibék létszáma napról-napra csökken. Ezt a két észleletet, eleinte egymástól függetlennek véltük (A mi macskánk?! Ugyan már!!!), aztán Cic a kezdeti sikerein felbuzdulva, meg talán azért, mert nőtt is közben (volt mitől…), elbízta magát, és az egyik szép napsütéses hétvégén, mikor az egész család az udvaron üldögélve beszélgetett, a macska közöttünk vonult el, a tekintetek kereszttüzében a kert vége felé, szájában egy csirkével. Nagyon tárgyilagos hangulatban voltunk, ezért az egyik sógor szó nélkül felállt, hozott egy nagy táskát, én szó nélkül segítettem neki a cipzárt összehúzni Cic feje fölött, aztán a sógor elkerékpározott vele Érd szomszéd kerületébe, és ott elengedte. Nem jött vissza a cica, alighanem a táskába gyömöszölésből levonta azt a tanulságot, hogy nem néztük jó szemmel a tevékenységét. Én azért bíztam abban, hogy egy másik tanulságot is levont, mégpedig azt, hogy csirkés ügyekben diszkrétebben kell eljárni… Még rövidebb a következő eset, amelynek csak tanúja voltam. A Művelődési Központ irodájába benyitott egy érdeklődő hölgy, hogy itt lehet-e beiratkozni a szabás-varrás tanfolyamra? Éppen telefonon tárgyaltam valakivel, ezért helyettem az egyik kolléganő magyarázta el az érdeklődőnek a részleteket, közben a nyitva hagyott irodaajtón besétált egy fehér foltos cirmos, és különösebb komplexusok nélkül felugrott a három, egymáshoz az irodákban szokásos módon összetolt íróasztalra, és letelepedett középen, a telefon mellett. A harmadik asztalnál ülő kolléga is el volt merülve valamilyen szervezési ügyben, ezért nem igazán foglalkoztunk a macskával, csak akkor figyeltünk fel rá, amikor az érdeklődő hölgy távozott, a macska meg maradt, sőt összegömbölyödve elaludt. Az asztalhármas közepén, a telefon mellett. Csak úgy. Már hallatszott az előcsarnok utcai bejáratának csapódása a távozó mögött, amikor felpattantam, és kiszaladva, az utcán érve utol a hölgyet, megkérdeztem tőle, hogy a cicáját miért hagyta itt? Csodálkozva nézett: „Hát az nem a művelődési ház macskája? Olyan otthonosan mozgott!” A kollégák egy kicsit nevettek a dolgon, megcirógatták a cicát,
163
az dorombolt pár pillanatig, aztán aludt tovább az asztalon. „Vajon miben fáradhatott ki ennyire?” morfondíroztunk, és hagytuk, hadd aludjon. Egy óra múlva az igazgatónk lejött az emeleti irodájából és igencsak meglepődött. Ő nem volt cicapárti, azt mondta, mégiscsak túlzás, hogy egy idegen macska csak úgy beállít, fölugrik az asztalra, és alszik, mintha mindig is itt lakott volna! Viszi magával, épp megy az újtelepi klubkönyvtárba, mert van ott egy órányi megbeszélni valója; majd azon a környéken elengedi. A cica igen szelíd volt, hagyta magát a főnök által felkapni, és kocsijába tenni. Aztán úgy háromnegyed óra múlva, azaz előbb, mint hogy az igazgatónk visszaért, a macska simán besétált az ajtón valaki mellett, és megint csak felugrott az asztalra. A telefon mellé, és aludt tovább. A kollégák nevettek egy jót, és békén hagyták. Amikor megjött a főnök és meglátta, az emeleti irodába felmenetel közben csak annyit mondott, hogy amikor lejön, egy óra múlva, a macska már ne legyen ott! Ezt meghallotta az Ifjúsági Klub meglehetősen ifjú vezetője, mellesleg a helyi rögbicsapat főnöke, aki épp akkor lépett be az ajtón. „Minek ajnároztok egy ilyen ronda dögöt?!” – kérdezte jellegzetes modorában, és felkapta a „cicánkat”, majd kinyitva az ablakot, kihajította rajta. Nagy baja nem történhetett, mert a földszinten voltunk, de bizonyára megneheztelt ránk, mert nem jött vissza többet. Akkoriban kezdtem berendezni a „Teknősmenhelyet” a művelődési központ legkisebb klubtermében. Ez egy tucat kisebb-nagyobb terráriumot és akváriumot jelentett, ahová nem csak a terrarista ismerősök és szakköri tagok hozhatták állataikat ideiglenes vagy tartós elhelyezésre, gondozásra, gyógykezelésre, hanem bárki, például nyaralása idejére, vagy ha valamilyen okból véglegesen megválni szeretett volna addigi kedvencétől. Volt ott egy kisebb rágcsálótenyészet is, főképp egerekből és patkányokból, szabványos laboratóriumi tenyészedényekben; az ő gondozásuk miatt jó néhány gyerek járogatott rendszeresen és szívesen a menhelyre. Persze megesett, hogy valamilyen okból, például a rágcsálók alomjának cseréjekor nem eléggé ügyesen visszatett fedőrács miatt, megszökött néhány egér, ezért nem volt rossz ötlet, hogy egy macskának is szálláshelyet adjunk. Így aztán nem ért sorscsapásként az a véletlen, amelynek során egyik nap valaki beállított néhány kiscicával, hogy keressek nekik gazdát, addig is gondozzam őket! A cirmos és igen finom bundájú Pihécske, a feketés-vörösesen foltos, kemény szőrű Durci és a hamuszürke, félperzsa Picur hamar gazdára lelt. Frici néhány hétig élvezte a menhely ellátását, és bosszantott az állandó jelölésével. Volt néhány kedvenc helye, például a redőnyös iratszekrények egyikének sarka, a könyvállvány és a terem közepén terpeszkedő, Dexion-Salgó vázra barkácsolt jókora munkaasztal egyik lába, amiket minél jobban sikáltam hypózott vízzel, annál inkább igyekezett felüljelölni. „A kandúrok már csak ilyenek, ha önmagukat érzik a hely főmacskájának” – mondta egy macskatenyésztő ismerős. Szerencsére Frici megtetszett a gondnokunknak és hazavitte. Berci, aki egy csodaszép vörös cirmos kiskandúr volt, és nevét a „Berregő Cica” rövidítéseként kapta, sajátságosan hangos és szinte örökös dorombolásáról, a Teknősmenhely halottja lett. Merthogy a macska sem esik mindig a talpára!
164
Berci szeretett rettentő sokat enni, növekedett is gyorsan! És szeretett a terráriumokat tartó Dexion-polcok tetején szundikálni, talán mert a helyiségben odafönt volt a legmelegebb. Egyszer úgy ugrott le a két méteres állványról, hogy útközben dobbantani akart egy virágtartó szélén, amelyik kicsit kiállt egy alsóbb polcról. A virágtartó lebillent, és a cica megbicsaklott lendülete miatt az oldalára zuhant másfél méter magasból. Nagy ütés érhette a teli pocakját, mert Berci azonnal felugrott és hangosan visítva körbe rohangászott a teremben, majd elbújt az egyik polc mögé, és ott nyögdécselt. Többszöri szólongatásra előtámolygott, odajött hozzám, fejét a feléje nyújtott tenyerembe hajtotta és meghalt. A kertben temettük el egy cseresznyefa alatt. Cirmi két évig lakott a művelődési központban. A gazdára váró kiscicák közül ő volt az egyetlen, aki nem várta a csodát, hanem egyszerűen kiválasztott magának engem, és kész! Első naptól kezdve állandóan a nyomomban járt, ha leültem, azonnal mellém telepedett, és nemigen érdekelte semmi más, csak hogy a közelemben lehessen. Na persze az egereket sem hagyta figyelmen kívül, sőt: kifejezetten egérspecialista lett. Ezt úgy értem, hogy mindent megevett, ami egér néven szerepelt, például a közönséges szürke egereket, a fehér és foltos laboregereket, a táncoló egereket, a tüskés egereket, és a mongol futóegereket is, ha a gondozó gyerekcsapat nem jól zárta be a tenyészedény vagy terrárium fedelét. Ehhez képest viszont abszolút nem érdekelte az aranyhörcsög és a tengerimalac- kölyök, ha azok épp szökésben lévén, ettek a cicatálból. Cirmi a két év alatt alaposan kiismerte a művelődés érdi fellegvárát, a fűtéscsövek alagsori hálózatától a tető héjszerkezetéig. Eleinte eltévedt néhányszor és igen rejtélyes helyekről hallatszott segélykérő miákolása, de néhány hónap múlva ilyesmi már nem fordult elő. Tudta, hogy az előcsarnok veszélyes terep a délutáni órákban, mert Érden akkoriban nem volt aluljáró, és az ifjúság balhézásra hajlamosabb tucatnyi képviselője az előcsarnokunkban aluljárózott. A szabás-varrás tanfolyamra persze nyugodtan bemehetett, mert az ott megjelenő asszonycsapat szívesen látta. Az intézménynél gyakran cserélődő igazgatók legújabbja viszont alaposan megneheztelt rá. Mindjárt az elején tisztáznunk kell azonban, hogy nem a macskával volt a baj! A cégnél általam túléltek között már az ötödik főnök volt az, aki „rejtélyes okokból” (a Kedves Olvasó gondoljon csak nyugodtan arra, amit amúgy is sejt…) igyekezett lecserélni az alkalmazottakat, kivéve a gazdasági vezetőt (na, vajon, miért?), és ennek során a természetesnél fokozottabb mértékben kezdte keresni bennem is a hibát. Megesett, hogy egyik következő rendezvényem tervezett előadójával beszéltem meg részleteket egy reggel a fővárosban, ezért késtem valamelyest a hivatalos munkakezdési időponthoz képest. A főnök már írta is a megrovást, majd zárt borítékban elhelyezte a „menhely” asztalán. Aztán később benézett oda, hogy megjöttem-e már, és azt látta, hogy Cirmi, az asztal közepén ülve épp a levelét marcangolja szét, igen megrovó tekintettel. Az igazgató nem volt babonás, és nem hajlott semmiféle misztikumra, de azért biztos, ami biztos, inkább mégsem írta meg újra azt a levelet. Később maga mesélte, hogy a
165
rejtélyes jelenség titka az lehetett, hogy levélírás előtt párizsis szendvicset evett, és annak szagnyomait találta felháborítónak a macska a levélen, miután párizsi nem volt mellékelve hozzá… Ez persze nem akadályozta meg a főnököt abban, hogy más módon próbáljon lapátra tenni macskámmal együtt, vagy külön-külön. Cirmit hamarosan sikerült is neki, mert rábeszélte az egyik takarítónőt, hogy vigye haza, anélkül, hogy nekem szólna. Ez meg is történt, épp egy nappal azelőtt, hogy a szemmel láthatóan hasasodó Cirmi néhány kiscicának adott életet. Ezért aztán ott is maradt új helyén, ivadékait gondozni, máskülönben a két kilométeres távolság nem lett volna különösebb akadálya annak, hogy visszajöjjön. Macskás ügyeimet nem nézte jó szemmel a már említett ifjúsági klub és rögbicsapat főnöke sem. Tette is időnként a megjegyzéseit, például hogy: „Nem értem!!! Te egy viszonylag értelmes embernek látszol, akit még tisztelni is tudnék! Na de a macskáid! Mi a fenét szeretsz ezeken a szőrös nyamvadékokon?!” Aztán megint csak jött egy furcsa véletlen, amely kigyógyította macskagyűlöletéből. Egyik mérkőzés után Horica – ahogy haverjai becézték –, hazafelé tartott menyasszonyával együtt a sportpályáról, és ekkor nyomukba szegődött egy meglehetősen tarkán foltos, már nem éppen kölyökméretű macska. Hősünk amikor ezt észrevette, igyekezett elhessegetni a háta mögül, de a cica, ha ilyenkor kissé le is maradt, később utolérte őket. Így ment ez egészen a lakótelepi házig, melynek bejáratán az üveg épp törött lévén, nem akadályozta meg, hogy a gazdafogást eltökélt állat oda is utánuk menjen. És az emeletre is. Horica gondosan becsukta előtte a lakás ajtaját, és igyekezett a tudatából messze kivetni az esemény emléknyomait. Nem ment, ehelyett kíváncsi lett, úgy fél óra múlva, hogy vajon „az a dög” ott ül-e még mindig az ajtó előtt? Nos, ott ült, sőt megragadta az alkalmat, hogy a jelenségen elámult ifjú egy nyitott ajtóban áll, és bement azon, leendő gazdija lábai mellett. Horica mélyen gondolkodóba esett az élet furcsaságain, aztán úgy vélte, ha már véletlenül beengedte a macskát a lakásába, akkor illik megvendégelnie is, és adott neki egy kis tejet… További részleteket nem ismerek, különben is, mindez igen régen történt. Az viszont tény, jól emlékszem rá, hogy amikor Horicáék nászútra indultak, úgy két hónap múlva, a cicát rám bízták ideiglenes gondozásra, és a gazdi utolsó mondata búcsúzáskor így hangzott: „De aztán nehogy valami baja essen!!!” Az iménti példa rámutat az emberi tanulékonyságra. Tudok azonban a macskák tanulékonyságáról szóló, igen extrém esetet is, amelyet ugyan nem saját szeműleg láttam, de szavahihető ismerősök mesélték. Az nem olyan nagyon ritka, hogy egy macska megtanul a kilincsre ugrani, ha ki akar nyitni egy ajtót, de hogy két macska szinkronban ugorjon ugyanarra a nehezen forduló kilincsre, amelyiknek nyitásához egyikük súlya túl kevés, már igencsak ritkaság számba megy! Márpedig volt ilyen, és a két, gazdái által túlságosan féltett cica rendszeresen előadta ezt a produkciót. Egy másik fura história pedig jó példa arra, hogy a macskák ugyan nem nevelhetők, de azért értésükre lehet adni, hogy nem ők a ház urai! Egyik siklóernyős oktató kolléga panaszként említette, hogy
166
sziámi kiskandúrja elkezdte jelölni a lakás némelyik pontját, és sehogy se tudja erről leszoktatni. Mondtam a kollégának, amit macskás szakemberektől hallottam még Érden, az egyik általam szervezett kiállításon, hogy ez a tünet akkor jelentkezik, ha a macska a helyi főkandúrnak érzi magát. Egyetlen olyan megoldás van, amit egy kandúr is megért: le kell pisilni!!! „Ez egy rossz vicc?” – kérdezte a macskagazda, aztán ő maga is utána érdeklődött, és pár nap múlva felhívott, hogy: „Bevált a terápia!” Szegény kiskandúr, miután megszárítkozott, tudomásul vette, hogy a gazdi a helyi főmacska, és csak neki van joga jelölni! Azóta jó néhány év eltelt, de a hírek szerint csak néha volt szükség egy kis utókezelésre… Egyébként fordított eset is megesett, méghozzá velem. Akkori macskánk, egy bizonyos Hapsikám nevű, néhány héttel azután, hogy Fótra költöztünk, feltűnően hívogatott maga után a kertbe. Ő a lakásban sohasem jelölt, bárhol is laktunk éppen, mert első találkozásunktól kezdve, figyelmeztetés nélkül is elismerte főmacskaságomat. A kertben azonban, miután elcsalogatott egy darabig, mindig előttem járva két-három méterrel és vissza-visszanyávogva, egy bizonyos helyen visszaszaladt, megjelölte a lábam, aztán eliszkolt. Biztos voltam benne, azt próbálja értésemre adni, hogy: „Figyelj, haver! Eddig tied a terület, innentől az enyém, oké?” „Hapsikám” nem akármilyen macska volt. Jó, tudom: egyik macska sem akármilyen, de ez a kandúr az átlagosnál is nem akármilyenebb volt! Egyik régi terrarista cimbora csente ki a Gyógyszerkutató Intézetből, ahol kísérleti állat lett volna. Mármint a macska. Bármilyen meglepő, annál a cégnél állatbarátok a dolgozók. Akkoriban – ez is egy régi história – az volt a szokás ott, hogy ha valaki bevitt egy alkalmasnak látszó kutyát vagy macskát, a cég állatháza kifizetett egy bizonyos összeget, és nemigen kérdezősködtek az állat eredete felől. Aztán, ha egy jobb karban lévő, szebb és értelmesebb állatról volt szó, igyekeztek minél később bevonni a gyógyszerpróbás kísérletekbe, mert fennállt a lehetőség, hogy az igazi gazdája keresni fogja. Ha netán így történt, a vételár kifizetése után vinni lehetett a kutyát vagy cicát, amelyik bizonyára elcsavargás, eltévedés vagy eltulajdonítás után került a céghez. Hapsikám is egy félretett macska volt, „akit” nem szívesen áldoztak volna föl az emberi egészségügy oltárán, tekintettel igen szépen fejlett alkatára és szelíd, sőt hízelgős természetére. Csaknem egy hónapig tartó nógatás után mondtam igent arra a kérdésre, hogy ha a cicát sikerül kicsempészni a cégtől, akkor vállalom-e további gondozását? Tétovázásom oka egyébként csak az volt, hogy akkori életkörülményeim nem voltak a legfölségesebbek. Éppen egy ifjúsági szabadidő központ alagsorában laktam, ahol javában folyt a kialakítása egy terrarista klubnak és bemutató teremnek. Tizenöt terrárium és egy kisebb helyiségben a hüllők táplálását szolgáló rágcsálótenyészet megszerkesztése volt a klubtagok vállalása, szerény klubvezetői beleszólásommal. Tulajdonképpen kellett oda egy megbízható macska, akit szükség esetén a terráriumok alatti és mögötti hézagokba is be lehetett küldeni egy szökött egérért. Hapsikám egyből jól érezte ott magát! Éjszakánként kitessékeltem az épület mögötti parkos területre „Ha
167
macska vagy, légy macska!” – jelszóval, majd reggelente, amikor jelezte, hogy bejönne, egyben fel is ébresztett. Kapott egy kis reggelit, az éjszakai vadászat kiegészítéseképp, aztán aludhatott a hálóhelyem „párnáján” vagyis az összehajtogatott dzsekimen. Mire a terraristák és a téma iránt érdeklődő látogatók megérkeztek, addigra a még növekedőben lévő, de már jókora kandúr kipihente az éjszaka fáradalmait, és hízelegve fogadta a vendégeket. Habár egyeseket kifejezettem megrázott, ha megsimogatták. A rágcsálótenyészet gondozója, Edina kisasszony, nemcsak a terráriumokban lakó kígyókat és ragadozó víziteknősöket látta el az eleségállatokkal, hanem Hapsi-cica kedvéért is kiselejtezett időnként egy-két egeret vagy patkányt. Éppenséggel megesett az is, hogy miközben Edina magasra emelt kézzel az óriáskígyók terráriumához vitt a farkánál fogva egy tenyészhímnek már nem alkalmas, jó félkilós, öreg patkányt, Hapsikám a helyiség távoli sarkából észrevette a nagy lehetőséget, aztán erőteljes nekifutás és felugrás után jókora parabolapályát leírva, annak tetőpontján a kézből kiragadva, magának kaparintotta meg a patkányt. Elcipelte a macskatálhoz és ott birkózta le, majd falta fel. Egy évvel később a szabadidő központ igazgatójának cserélődése miatt megszűnt a „Varánusz Klub”, és a terráriumok egy része átalakult vándorkiállítássá. A lassanként hatalmassá növekedő cicát természetesen magunkkal vittük az új telephelyünkre. Így kerülhetett sor arra a bizonyos kerti jelenetre Fóton, majd később arra, hogy hosszabb idejű dömösi tartózkodás után megint elköltözve, Hapsikámat már nem vittük tovább. Ezen a helyen ugyanis annyira jól érezte magát, hogy szó szerint belakta a környéket! Felderítette az erdőket –volt rá példa, hogy igazi, vadon felnőtt patkányt fogott valahol, aztán hozta bemutatni, meg azért is, hogy az etető táljából fogyaszthassa el, betartva az illemet-, de alaposan kiismerte a lakott terület házait és azok gazdáit is. Szeretett vendégeskedni, előfordult, hogy két-három hónapig nem jött haza. Az is megesett, hogy az utca egyik végén lakó, szerinte igen csinos, fekete nősténymacska házába költözött hosszabb időre. Egyszer az utcán találkoztam Hapsi-cicával, miközben óvatosan bujkált a parkoló autók alatt az arra sétáló kutyák elől. Ciccegő hívásomra vidáman a karomba ugrott, és miközben hazafelé vittem, találkoztunk az utca másik végén lakó gazdával, aki felháborodva kérdezte, hogy hová viszem a macskáját?! Később kiderült, hogy szinte az egész utca úgy gondolta, hozzájuk tartozik! Egyik rövid idejű „hazalátogatása” alkalmával bolhanyakörvet tettünk rá, a nyakörvre meg egy kapszulát, benne apró betűs feliratú cédulával: „Hapsikám vagyok, a híres patkányölő macska! Igazi gazdáim címe ez és ez. Na, kapok végre mást is a babusgatáson kívül?! Kaját! Nőstény cicát!! Előmelegített párnát!!!” Nemcsak a patkányokkal bánt el, hanem ha úgy adódott, terjedelmesebb ellenféllel is. Például rozzant kerítésünk javításakor eltépte láncát a szomszédék univerzálisan állatgyilkoló német juhász kutyája, majd beugrott alacsony konyhaablakunkon. Hapsikám épp békésen mosakodott a konyha közepén, amikor a fenevad előtte termett, hogy azonnal elkapja, de még a száját kinyitni sem volt ideje, máris jó néhány nagy pofont kapott a macskától,
168
kieresztett karmokkal, egy sorozat-köpködés kíséretében. Mire a villámgyors lefenyítés után észbe kapott volna a kutya, Hapsikám már az udvar sarkában álló diófa tetején ücsörgött. Biztos, ami biztos. Nagyon jól megvolt viszont két másik, kisebb termetű cicánkkal és Lütyő-vel, az ír szetterünkkel. Sőt: a tél leghidegebb napjaiban mind a négy állat a cserépkályha előtt összebújva melengette egymást. Kiscica még Fóton került hozzánk, amikor egyik igen sötét este hazafelé tartottunk az éppen közvilágítás nélküli utcán. A járda szélén halvány folt derengett, mint valami papírgalacsin, és csak lehajolva fedeztük fel, hogy egy fekete-fehér foltos macskakölyök. Úgy tűnt, szeretne velünk jönni. Gizmó -t már Dömösön fogadtuk magunkhoz. Szintén az utcán, ahol annyira éhesen kódorgott, hogy még a rágcsálóknak beszerzett szárazkenyér-darabokat is örömmel fogadta. Akkor más nem is volt nálunk, de ez a szerény eleség is alapja lehetett barátságunknak. Aztán néhány hét alatt kikupálódott, és szép cica lett. Nevét rosszul elkevert festékre emlékeztetően, nagyon szabálytalanul vörösesfeketén foltos bundája miatt kapta. Volt egy Mörci nevű cicánk is, fekete-fehér foltos cirmos nőstény, eléggé megviselt ábrázattal, még korábban, amikor néhány hónapig egy Solymárvölgy nevű helyen laktunk, a Főváros széle mellett. Nem sokkal odaköltözésünk után bukkant fel, és mindenáron be akart telepedni a lakásba. Még az ablak üvegét is betörte. Nem volt rokonszenves macska, de miután nem engedtük be, és emiatt bánatában másnapra lebetegedett, megsajnáltuk. A ház mellett mogorván nyögdécselő öreg cicát állatorvoshoz vittük, aki májgyulladást állapított meg. A gyógyszeres kezelés azonban hatékonynak bizonyult, Mörci meggyógyult, és lassanként megszoktuk jelenlétét. Továbbköltözésünkkor vittük volna magunkkal, de lehet, hogy ezt megérezte, mert a teherautóra pakolás közben elbujdosott valahová. Ő inkább a helyhez ragaszkodott, nem a gazdáékhoz. Évekkel később, amikor egy Kisfüzes nevű falucskában laktunk, a HevesBorsodi dombság déli részén, több cica is tartozott hozzánk. Volt egy igen szelíd, barnacirmos-fehér-vörös, azaz háromszínű, őt emiatt Trikolór Cicának, vagyis Tricá-nak neveztünk el. Együtt nevelkedett Csufi nevű kiskutyánkkal, és később, nagyobbra nőtt korukban is jóbarátságban maradtak, de a cica engem is szívesen elkísérgetett teliholdas éjszakákon, ha a házunk mögötti dombra felmentem, hogy túloldalán néhányszor lerepüljek siklóernyővel a 100 méterrel lejjebb lévő műút mellé. Nyervoga, teljes nevén Namarschky Schypyrczowyts Nyerwoga, egy hamuszürke félperzsa cica, leginkább csak a lakásban szeretett (volna) tartózkodni. Ajándékba kaptunk egy pár csodaszép, szürke cirmos kiscicát, ám őket legyilkolta az utcában időnként csavargó, mindenölő kutya. Nagyon szomorúak voltunk miatta. A kiskandúr sikert aratott a „Csíííz”-ben: Csongor Öcsi hintává átalakított autósülésének aljáról madzagon lógó galacsinra ugrálás közben, látszólag a cica lengette a hintát. Annak idején elnyerte „A hét videója” első helyezését, pedig a TV-műsornak beküldött kazettán voltak egyéb érdekességek is, pl. a gyerekek esése a szánkóval, siklóernyős csetlés-botlás, de
169
a stúdióbeli vendégek mégis a kiscirmos produkcióján nevettek a legnagyobbat. Pockos szintén félperzsa volt, de fakó zsemleszínű, igen nagyra nőtt kandúr; a méreténél csak félénkségében nagyobb. Ha a szomszédék negyed-sziámi, és emiatt kissé agresszív anyacicája átjött a mi macskáinkat megpofozni, Pockos menten hozzám fordult segítségért. Került a házhoz egy szintén jókorára nőtt hófehér félperzsa nőstény is; előző gazdája Angelicá-nak hívta. Megjelenésétől kezdve önmagát tartotta a ház és a kert első számú főmacskájának, és fenntartotta a jogot is, hogy a többi cicánkat fegyelmezze. Az is igaz, hogy szükség esetén, azaz ha átjött a szomszédék negyed-sziámija, megvédte tőle a „gyengébbeket”. Angelica nem sokkal érkezése után lefiadzott nyolc kiscicát, igen szépeket; nem volt nehéz később elajándékozni őket. Egy környékbeli másik kis faluba, Fedémesre átköltözésem után, nem igazán volt saját macskám, vendégmacskám annál több. A homályos megfogalmazás mögött az rejlik, hogy az albérleti lakhelyemül szolgáló házrész tulajdonosai nem örültek annak a lehetőségnek, hogy a házhoz macska is tartozzon. Ennek következtében a környékről két tucat kandúr, meg néhány nőstény cica is odajárt, a ház körüli, nagyon rokonszenvesen elhanyagolt kertbe, a még elhanyagoltabb melléképületek padlására és a nyáron kellemes árnyékot adó, öreg gyümölcsfák alá, hogy egymással rivalizáljanak, sőt időnként verekedjenek is. Szemmel láthatóan kiválóan érezték magukat! Volt köztük mindenféle színű, szőrhosszúságú, korú és viselkedésű. Némelyik igen szemtelen volt, a nyitva hagyott bejáraton aggályok nélkül beosont a lakásba, és megjelölt ezt-azt. Egy nagyon szép sárga-fehér kandúrra különösen megnehezteltem, mert miatta többször is ki kellett mosnom az előszobában letett siklóernyős hátizsákot. A második szomszédban lakó Micu nevű hófehér kandúr kiscica már korán kimutatta hiperaktív hajlamát: kedvenc játéka volt, hogy a kifejlett macskáknak nekiugrott, néhányszor pofon legyintve őket, aztán gyorsan elszaladt a mancsuk elől. Velem hamar megbarátkozott, aztán rendszeresen átjárt, hogy kunyeráljon valamit. Alig bírta kivárni, amíg a konzervtápból a cicatálba teszek néhány kanálnyit, közben a kollégáinál sokkal szélsőségesebben csóválta a farkát, riszálta magát, ugrált föl az ajtóra, hogy kinyissa előttem, és minden mozdulatában benne volt, hogy: „Mi lesz már?!!!” Egy év alatt hatalmasra nőtt, rendszeresen elcsavargott a falu fölötti erdős-bozótos területre, aztán hozzám jött, hogy szedjem ki a kullancsait. A kullancs-csípések helyét elvakarászta, még a szőrt is kitépte nagy foltokban a nyakáról. De hát egy ennyire tömött bundájú fehér cica igen rosszul fest kopasz nyakkal, kenegettem is rá a bőrápolót, hogy minél előbb gyógyuljon. A közvetlen mellettem lakó szomszédék Pötykös nevű fiatal kandúrja azonban jó magaviseletű macska volt, ezért megengedtem neki, hogy nálam húzza meg magát néhány órai alvás erejéig, amikor a szomszédék ötéves, és a macskalélektanhoz még keveset értő kislánya a maga eltúlzott módján mindenáron szeretgetni akarta… Aztán ez a cica eltűnt, feltehetően gépkocsis baleset áldozata lett. A két új szomszéd kiscica, Cirmos és Tigris átvette szerepét, a kislány általi dögönyözés terén, és az időnkénti hozzám
170
menekülésben egyaránt. Egy év múlva lett egy igen játékos, tiszta fekete kiskandúr fiókájuk; természetesen összebarátkoztunk. Az apja, Cirmos, ahogy kezdett rájönni, hogy ő már egy fölnőtt kandúr, továbbá amiatt, hogy eléggé gyakran tartózkodott nálam, kezdte sajátjának tekinteni ezt a házat és kertjét is. Ez abban nyilvánult meg, hogy egyre inkább megmorogta az idejáró idegen kandúrokat. Bátorsága ugyan eleinte mérsékeltebb volt a szükségesnél, alighanem neki is lehetett legalább nyolcad-perzsányi beütése. Aztán amikor a hátizsákot megjelölő sárga-fehér kandúrt megkergettem a seprővel, Cirmos úgy érezte, hogy szándékai bíztatást kaptak, és azontúl rámenősebben védte a „birtokát”. A nyár folyamán néhányszor meglátogatott négyéves Zsófi lányom, és kifejtette azt a véleményét, hogy neki igazán tetszene, ha lehetne egy kis fehér cicája. Szereztem egyet, de aztán a gyerekek édesanyja nem járult hozzá, hogy a leendő ajándék fölkerüljön a fővárosi lakótelep kilencedik emeletén levő lakásukba, egy kutyus, néhány akváriumi hal, továbbá hörcsögök, tengerimalacok és kalitkai madarak közé. Ezért jobb megoldás híján a szomszédék Hanka nevű kislányának lett egy fehér kiscicája is… A Selymes nevű fekete kiskandúr és a Pelyhes nevet kapott fehér kölyöknőstény összebarátkozott, határozottan megszerették egymást, szinte mindig együtt játszottak, és összebújva aludtak. A tél folyamán elég gyakran meglátogattak együtt, és ha éppen írtam valamit, a számítógép régimódi monitorának tetején melegedtek. Az egyébként többnyire fűtetlen szobában, mivel amennyire lehetett, spóroltam az erdőből nehezen megszerzett tűzifával! „Ah, régi szép idők!” – írhatnám, ha ez egy romantikus kalandregény lenne. Igyekszem, hogy ne az legyen, ezért nem részletezem, hogy mennyire észrevehető különbség van a plusz három fokban és a plusz két fokban alvás között. Csak annyit: az utóbbi sokkal jobban csípi az ember orrát! Egyébként nem nagy dolog: a vékony paplanra kellő egyenletességgel elteregetett mentőernyő, amit a tél folyamán esedékes kisdombos repülésekhez amúgy sem vinnék magammal, igen kellemes hőszigetelést ad. Sőt, vigyázni kell, nehogy megizzadjon alatta az ember! Visszatérve ennek az alfejezetnek a vezérfonalához, a szomszéd kislány ötlete, amely szerint a fekete kiskandúrnak és fehér barátnőjének, majd ha nagy cicák lesznek, talán lesz sakktáblamintás ivadékuk, nem valósult meg, mivel Selymes a tavasz folyamán eltűnt. Gázolás áldozata lehetett ő is, esetleg egy közelben lakó, szintén gyilkos hajlamú kutya ehette meg, vagy talán túl szelíd természete miatt fogta be valaki és vitte magával, már sohasem derül ki. A fehér kiscicának, Pelyhesnek, mivel a következő nyár derekán már nem is volt annyira kis cica, így is született négy csemetéje. Egy tiszta fehér, egy fekete-fehér foltos, egy fehér foltos cirmos és egy halvány vörös, vagy inkább oroszlánszínű. Mind a négy az apjára hasonlított, ami úgy értendő, hogy az említett színű kandúrokat láttam udvarolni Pelyhesnek. Sok lehetett első szülésre egy alig egyesztendős anyamacskának a négy, mert harmadnapra kihűlni hagyott kettőt. A két másikat viszont szépen nevelgette, egészen másfél hónapos korukig, amikor az anyacica is eltűnt. Mivel a szomszédék épp költöződőben voltak, rám bízták ideiglenes gondozásra és
171
bizonytalan időtartamra két régebbi cicájukat, Cirmost és Tigrist, valamint öreg kutyusukat, Öthat-ot is. Természetesen a két elárvult kiscica részére egy örökbefogadó gazdi keresése is az én megbízatásom lett, nem különben az öreg Öthat váratlanul született két kiskutyájának elajándékozása. A két, anya nélkül maradt kiskandúrt Hankával rendezett megbeszélésen Leó-nak és Borisz-nak neveztük el. Leó a színe miatt kapta nevét, Borisz meg csak úgy, a kislány hirtelen ötletéből. Egészen első osztályú, kíváncsi, játékos, önálló, maguktól szobatisztává nevelődő cicák lettek. Már az is a találékonyságukra utalt, hogy anyjuk eltűnése után a jóindulatú Öthat oltalmába vonultak, és persze óljába is. Leónak hamar akadt gazdija. Borisz a fölnőtt macskákkal próbált társulni, sikertelenül. Jobb híján állandóan a kiskutyák társaságát kereste, bármennyire is próbáltam arról lebeszélni. A kiskutyákat egyhónapos koruktól külön kellett etetni, mert az öreg anyakutya már nem szoptatta őket, másrészt kajához sem jutott, ha együtt voltak, mert a kiskutyák azonnal felfaltak minden elébük kerülő eleséget. Hamar megtalálták a kerítés hézagait, és attól kezdve folyamatosan az ajtóm előtti lábtörlőn lesték sorsuk jobbra fordulását. Borisz cica meg állandóan kiprovokálta, hogy játsszanak vele, mert az én társaságomat nem találta elég szórakoztatónak. Igaz, hogy miközben írtam, órákig ült az ölemben, de még inkább a nyakamban szeretett szundikálni. Amikor kipihente magát, szaladt a kiskutyákhoz, birkózni. Sajnos, azok súlyban és erőben sokkal gyorsabban gyarapodtak, mint Borisz, ezért a játék hamarosan túllépte a cicagyötrés határát. Időnként ki kellett menteni a két, egyre vadabb kölyökkutya alól. Könnyen el tudott volna szaladni előlük, ha akart volna, hiszen megesett, hogy a lazán csukódó kapun betoppant egy veszélyes nagykutya, és a következő pillanatban Borisz már a cseresznyefa tetején is volt. A kiskutyákat azonban nem érezte veszélyesnek, talán azok sem önmagukat a cicára nézve, emiatt aztán az egyik éjszaka az önfeledt játszadozás közben alighanem agyondögönyözték. Legalább is másnap reggel holtan találtam az udvaron. Halálának valószínűbb oka, hogy a kertbe megint betévedt a nagykutya, egyébként apja azoknak a kiskutyáknak, akikkel birkózva Borisz ezúttal nem vette észre a közelgő életveszélyt… ZsL: Tulajdonképpen figyelemre méltók voltak ezek a macskahistóriák, de elárulnád, hogy Borisz esetén kívül mi közük ehhez a regényhez? GL: Semmi! A Szerkesztő Úr rövidnek találta a kéziratot, és megkérte a szerzőt, hogy tegyen bele még néhány oldalt. ZsL: Na de miért pont ezt?! GL: Talán egy tavalyelőtti vízállásjelentés adatai, vagy a fedémesi tehénállományon lévő foltok eloszlási térképe, esetleg egy kvantumstatisztikai eszmefuttatás jobb lett volna? ZsL: Aligha, azonban úgy tudtam, ez egy miniatűr családregény akart lenni, de ha így megy tovább, egészen terjedelmes lesz. GL: Ugyan már! Egy családregény, még ha XS-es méretű is, legalább ötszáz oldal. Örülhetnél, az Olvasóval együtt, hogy EZ alig több háromszáznál!
172
ZsL: Megnyugtattál. Azt azonban még elárulhatnád, hogy a csudába kaphatta az a kutya ezt a fura „Öthat” nevet? GL: Az egy háromszínű kutya. Fehéres, barnás és feketés foltok borítják. Egykori gazdija, egy igen értelmes kisfiú, számolgatta az akkor még picike kölyökkutya foltjait, és nem tudta eldönteni, melyiket tekintse alapszínnek, melyiket domináns színnek és melyiket mellékszínnek. Attól függően ugyanis hol ötre, hol hatra jött ki a foltok száma. Ezért végül úgy döntött, hogy nem dönti el a kérdést, inkább elnevezte a kiskutyát Öthatnak! Aztán a kiskutya túlélte gazdiját, mert az emberi élet gyakran forgandóbb a kelleténél, és nem mindig azokkal bánik keményen, akik megérdemelnék. VI. Hétpróbázók A pártfogótiszt nyitó irányban elforgatta a zsilipkabin ajtajának zárókerekét, majd mielőtt kitárta volna a harmincnégy, szabadságolásra indult vezeklő előtt, a következőket mondta: - Vége a kényeztetésnek!!! Hét különböző próbán kell megfelelniük, méghozzá olyan követelményeknek, melyeket én sem ismerhetek. Csak annyit tudok, hogy némelyik egészen váratlan lesz, és nem feltétlenül fair play-szellemű. Próbáljanak felkészülni a lehető leglehetetlenebb helyzetekre is, és legyenek nagyon óvatosak! Én a másik zsilipkabinban várom majd a túlélőket. - Akik nem felelnek meg, hogy jutnak vissza? A zsilipen át, amelyen jöttünk? - Nem lesz rá szükségük – mondta a pártfogójuk nagyon tárgyilagosan -, mert az élő test, amit kaptak, nyomban megsemmisül. Csak a lelkük száll vissza, igen rövid úton, elölről kezdeni a vezeklést. - Elölről?! – döbbent meg az egész társaság – Ha ezt tudjuk, jobban meggondoljuk, hogy vállaljuk-e a jutalomszabadságot! - Úgy látszik, nem tudják, hogy a szabadságolás nem az önök vállalása, hanem a parancsnokság döntése és személyre szóló kijelölése alapján történt. Nálunk is volt egy kis rendszerváltás, és azóta egyre fejlettebb demokrácia uralkodik itt is. Különféle pártok alakultak, parlamenti ülések, meg ami kell. Két legnépszerűbben egymással konkuráló pártunk vezetőjének, Cselcsány F. és Turbán V. Uraknak köszönhetően ugyan voltak kisebb átmeneti zűrök, de már egyenesbe jöttünk, és a pokolbéli politikusok körültekintően alapos, megfontolt, egyensúlyteremtő programjának megfelelően, újra a szokásos stílusban, és a szebb jövő építésének eltökélt reményében zajlik a vezeklők gyötrése. Vagyis hagyjanak fel minden reménnyel! A szerencsésebbek talán továbbjutnak. Feltárult az ajtó, és ők kiléptek egy hátborzongatóan komor, barlangszerű csarnokba, miközben pártfogójuk eltűnt a bezárult zsilipajtó mögött. A csarnok szabálytalanul hullámokba görbülő, ráncokba gyűrődő, sötét falait mintha férgek rágták volna egyenetlenné. A fal mentén méteres szélességben az aljazat feketére volt festve, távolabb a faltól pedig gyönyörűen mintázott mozaikkal kirakva. Néhányan – a véletlen folytán épp tizenhárman – elindultak a hatalmas
173
üreg túloldala felé, mert a szemközti oldalon lévő ajtók fölötti feliratot ebből a távolságból nem lehetett kibetűzni. Amint ráléptek a padló tarka mozaikkal borított részére, nagyot villanva eltűntek, csak kurta halálordításuk visszhangzott egy ideig a csarnokban. A többiek dermedten álltak a fal mellett. A túloldali fal középső ajtaján, amely az imént hátrahagyott zsilipajtó mása volt, megjelent egy nagy egyes számjegy, talán arra utalva, hogy ez volt az első próba, az óvatosságé. A szemközti zsilip bejárata mellett kétoldalt három-három ajtó feketéllett. Formájuk sajátságos volt: felfelé kétharmadáig szélesedett, majd keskenyedett, erősen emlékeztetve némely vidékeken használatos koporsók körvonalára. Valamiféle nagyon gyér, rejtett világítás tette lehetővé, hogy egyáltalán látni lehessen ezen a sötét helyen, ahol a megmaradt vezeklők a falat óvatosan tapogatva elindultak, hogy körbejárva az ajtókhoz érjenek, melyek feliratai a legkevésbé sem csökkentették feltámadt kétségeiket a túléléssel kapcsolatban. LOGIKAI FEJTÖRŐK / FEJBETÖRÉS. ÉRZÉKI PRÓBA / HULLAPRÉS. SZÉPSÉGÁPOLÁS / LÉLEKGYÖTRÉS. CÉLLÖVÉSZET / LELÖVÉSZET. VADÁLLATSZELÍDÍTÉS / MARCANGOLÁS VICCMONDÁS / HALÁLRACSIKLANDOZÁS. Egy ideig tanakodtak, ki melyik ajtót választaná, de ekkor kinyílt az egyik ajtó, majd a többi is, szabálytalan sorrendben, csak egy-egy másodpercre tárva fel a mögöttük levő helyiséget, aztán ismét becsukódtak, később pedig újra kinyíltak. A vezeklők igyekeztek az éppen nyíló ajtók mögé pillantani, közben arra is vigyázva, hogy le ne lépjenek a fal melletti fekete sávról, amelynek szélessége alig volt nagyobb, mint az ajtóké. Hirtelen felharsant egy öblös hang: „FIGYELEM! MÁSODIK, AZAZ IJEDÉKENYSÉGI PRÓBA! HÁROM MÁSODPERCÜK VAN VÁLASZTANI AZ AJTÓK KÖZÜL!” Kitört a pánik. Fejvesztetten ugrálni kezdtek egyik ajtótól a másikig, mivel azok épp becsukódtak, méghozzá kinyithatatlanul, mert nyitásukra nem szolgált semmiféle kilincs vagy fogantyú! A nagy taszigálódásban egypáran leestek a fal melletti fekete sávról és rövid ordítás közben azonnal megsemmisültek. Ezután újra megszólalt az iménti öblös hang: „BOCS’, DE TRÉFÁLTAM A HÁROM MÁSODPERCCEL! AKINEK IJEDTSÉGE MEGHALADTA A HETVENÖT DECIBELT, NEM MENT ÁT A PRÓBÁN! Ekkor néhányan a fal mellett állók közül röviden felizzottak, majd hamueső formájában hullani kezdtek a padló felé, de egy hirtelen támadt léghuzat elsodorta maradványaikat. MOST AZONBAN TÉNYLEG DÖNTSENEK, BELÉPNEK-E VAGY SEM! – hallatszott, és az ajtók felpattantak. Mivel a falra merőlegesen kinyílt ajtók szakaszolták a fal melletti sötét, „biztonsági sávot”, aligha lehetett választani: mindegyikük sietve belépett abba a helyiségbe, amelyiknek nyitott ajtaja előtt éppen állt. Egyikük kivételével, aki még az ajtók becsukódása előtt határozottan oldalra lépett
174
onnan, ahová bemehetett volna. Ekkor ismét felharsant az ellenszenvesen öblös hang: EZ VOLT A HARMADIK PRÓBA, ÉS ÖN KIVÁLÓ DÖNTÉST HOZOTT! AZ UGYANIS NEM HANGZOTT EL, HOGY KÖTELEZŐ BELÉPNI! ÍGY ÖN MENTESÜLT A TOVÁBBI NÉGY PRÓBA ALÓL! A csukott ajtók mögül hamarosan koponyák recsegése, végső hörgések, elkeseredett sikolyok, lövések dörrenése, vadállati csámcsogás és őrült vihogás hallatszott ki, jelezve, hogy a vezeklők aligha jeleskednek a próbákon. Néhány perc múlva azonban minden elcsendesedett, csak valami halk moraj hallatszott a föld alól, mintha a Pokolból szűrődne föl az elkárhozott lelkek milliárdjainak zokogása. Az egyetlen mázlista, aki az ajtókon kívül maradt, belépett a zsilipkamrába. Itt már nem voltak fotelok, csak néhány, azonos irányba beállított, magas támlájú, párnázott szék, az utasok rögzítésére szolgáló, szintén párnázott karmantyúkkal. Helyet foglalt az egyik széken. Egy másikon a pártfogójuk ücsörgött, és így szólt: „Várjunk, néhányan még jöhetnek!” „Aligha” – gondolta a mázlista, és arra is gondolt, vajon a továbbiakban kitart-e még egy darabig a szerencséje. A Tisztelt Olvasónak nyilván kifúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon a vezeklőcsapat melyik tagjáról van szó? Azzal a szemponttal kapcsolatban, hogy hiszen még mindig folytatódik ez a történet, vagyis van, aki írja, tehát GL nem lehet a pokolbéli tréfák áldozatai között, érdemes megjegyezni, hogy a dolog nem ilyen egyszerű! Egy regényben talán, de a valóságban soha! Nemsokára kinyílt a zsilipkabin ajtaja és bezúdult özv. Kowászosné Lúdtalpy Mayoretta, meglehetősen elváltozott kinézettel. Haja kopaszra nyírva, állán egy extragyors szakállbeültetés hosszúra nyúlt, dús eredménye, két orcája pedig komancs harci motívumokkal teletetoválva. Széles piros szalag függőlegesen masnira kötve a feje búbján, hogy úgy nézzen ki, mint egy alul már kiszőrösödött, nagy húsvéti csokitojás. Belevetette magát az egyik székbe és azt kiáltotta, hogy: „Csak azért is túlélem!!!” - Melyik szobában járt? – kérdezte a mázlista. - Mégis mit gondol?! A „Szépségápolás”- ban! - És mik voltak a feladatok? - Tőlem azt kérdezte a vizsgáztató, hogy tudom-e a rendszerváltozás óta bekövetkezett kormányváltások miatt többször végrehajtott adókulcs változtatások számát és pontos százalékait? Mondtam, hogy azt az ördög sem tudja követni, nemhogy egy normális átlagember! Ezen vigyorogtak egyet azok az ördögpofák, ezért enyhe ítélet gyanánt csak egy „kicsit” igazítottak az image - omon. - Más is belépett oda? - Csupa férfi a Kowászos családból! - Mi lett velük? - Az adójogszabályi, közgarázdaságtani és ügyviteltechnikai kérdésekre ők sem tudtak felelni, ezért a fodrász és kozmetikus szakemberek… akarom mondani szakördögök, őket is megdolgozták. - És?!
175
- Amikor bementek a terembe, mind kopasz volt. Aztán az egyik megőrült örömében, hogy újra kinövesztették a haját. Két másik infarktust kapott, amikor meglátta, hogy hat szépen befont, méteres copfja nőtt, hatalmas rózsaszín masnikkal. Hármat meg halálra kozmetikáztak… - Hogyhogy?! - Addig matattak rajtuk, amíg a végén egészen úgy néztek ki, mint egy csupasz koponyás csontváz, mivelhogy addigra már azok is voltak. Megint nyílt az ajtó, és a zsilipkabinba libbent Brgnyrgykrswjszky Amálka nagy vidáman, bevágva maga mögött az ajtót és ugyanabból a mozdulatból piruettezett vagy fél percig, aztán rikkantott egyet: - Jjahhúúú! Ezt megúsztam! - Mégis, hogyan? - Bementem az „Érzéki próba” feliratú ajtón, és bármi másra számítottam volna, csak arra nem, hogy meg kell kóstolnom egy kiskanálnyi Inferno-szószt, aztán a reagálásom hevességét mérik. Csak hát az a csuszpájz gyenge majonéznek tűnt az előző zsilipkabinban megkóstolt pokolburgerhez és Pyásch Wendel pálinkájához képest. Benn volt a helyiségben még rajtam kívül a csapatunk négy férfi tagja; ketten köhögni kezdtek a szósztól és hamueső lett belőlük. Pyásch Wendelnek és Kowász de Tox Ábelnek persze meg se kottyant, de aztán a következő próbán ők is beadták a kulcsot, szegények. - Érdekes – kiáltott fel Lúdtalpy Mayoretta – nálam nem volt több próba! - Nem kell túl korán elkiabálni – jegyezte meg a pártfogótiszt. - Mi volt a következő feladat? – kérdezte a mázlista. - Meg kellett inni egy pohár vizet… Wendel simán kinyúlt tőle, Ábelen is láttam, hogy rosszul lett, de erősen tartotta magát. Persze ez érthető az ő esetükben, hiszen aligha ittak vizet kisgyerek koruk óta. Aztán az egyik szakördög cseppentett a pohár vízbe valamilyen gusztustalanul sárgás-zöldes-kékes-barnás szert, és azt kérdezte, meg mernénk-e inni? Ábel ettől elrókázta magát, és hamvai Wendelé mellé hullottak. Én viszont úgy gondoltam, hogy már úgyis mindegy, ezért azt válaszoltam, hogy igen. - Na és? Milyen volt? - Nem tudom, de nem is érdekelt különösebben. Felemeltem a pohár löttyöt, megnéztem közelről, aztán vállat vontam és visszatettem az asztalra. Nem mondták, hogy igyam is meg! Azt mondta a fő-vizsgáztató, vagy ki az ördög, hogy megfeleltem a próbákon és távozhatok. - Kedvencük lehet az ilyesféle trükk – mondta a mázlista. Újra nyílt a zsilip ajtaja és egyszerre többen is betámolyogtak rajta, nők és férfiak vegyesen, majd lerogytak a székekbe, és nem voltak különösebben beszédes kedvükben. - Jött valaki a fejtörős próbáról? – kíváncsiskodott a mázlista. - Én – nyögte Gőzkowászy Guidó, verejtékező homlokát törölgetve köpenye ujjával. – De nem emlékszem semmire, hogy mi történt ott – tette hozzá holtfáradtan. Kiderült, hogy a vadállatos és a céllövészetes szobából is megmene-
176
kültek ketten, de ők sem emlékeznek részletekre, csak arra, hogy szörnyű volt, és akik nem mentek át a próbán, alaposan megszenvedtek a balsikerért. A viccmondós szobából viszont többen is kijöhettek élve, és az ő beszámolójuk nagyon érdekes volt. - Az volt a feladatom – kezdte Dyoptrya Stephánya - , hogy mondjak három humoros történetet. Nekem meg épp az ősrégi Papp Jancsis viccek jutottak eszembe, elmondtam hármat, nem voltak túl rövidek, de nem sürgetett senki az ott lévő „urak”, vagy micsodák közül. A végén még nevettek is. - Melyikeket mondta el? - A zsemléset, a Chamberlain-eset, meg a kuglófosat. Ezutóbbi tetszett nekik leginkább, fene a modorukat! - Nekem viszont - folytatta a beszámolók sorát Kökörcsin Csilla - azt mondta a vizsgáztató főördög, hogy olyan viccet mondjak, amelynek se füle, se farka. Erre aztán megkérdeztem tőle, hogy vajon tudja-e, miért viszi a rendőr hóna alatt a gyerekét? Nem tudta, megmondtam: azért, mert leszakadt a füle. Elvigyorodott és intett, hogy távozhatok! - Én eléggé faramuci feladatot kaptam, – szólalt meg Agyrémpusztay Kowászos Szwetozár – mert a velem szemben ülő ördög olyan sztorit akart hallani, amelyben lelövik a poént, és előhúzott a zsebéből egy jókora revolvert, majd rám fogta. Megkérdeztem, hogy mi a poén? „Én” – válaszolta. Egy pillanatra elcsodálkoztam, és majdnem visszakérdeztem, hogy „Én?!”, de szerencsére sikerült idejében észbe kapnom, és a fegyvert kezéből kirántva lelőttem. A fővizsgáztató meg azt mondta: „Találó megoldás!”, és elengedett. - Az én dolgom is eléggé könnyű volt – mondta Köpczös Dundella. –Megkértek, hogy mondjak egy testhezálló viccet! Elmeséltem a kövér kannibál esetét, erre aztán röhögtek egy jót és elengedtek. De szegény Ottokár, aki a mellettem lévő vizsgáztató székben ült, rosszul járt. Azt a feladatot kapta, hogy tegyen fel egy tréfás találós kérdést, és ha a vizsgáztató tudja a választ, akkor a részéről már vége is a próbának. Ottokár megkérdezte, hogy: „Mi a különbség egy krokodil között?” - ekkor Dundella zokogásban tört ki – Szegény Ottokár! A szemem előtt csiklandozták halálra, mert az a hülye vizsgáztató nem tudta a választ!!! A jelenlévők vigasztalni kezdték Dundellát, ezért nem volt szívük azzal nyaggatni, hogy mondja meg, szerinte mi a helyes válasz… A vadállatos szobából megmenekültek egyike azért megkérdezte, hogy lehet valakit halálra csiklandozni? Dyoptrya Stephánya válaszolt, mivel ő igen jól látott mindent a tizenhárom és fél dioptriás szemüvegével. - Volt a teremben hat borzasztó csiklandozógép. Afféle robot-ördögök. Mindegyiknek volt tizenhárom manipulátora, azok mindegyikén tizenhárom igen hosszú, vastagon szőrös ujj, és egyszerre mind a hatan nekiestek a nem megfelelően válaszolónak, aztán szuperintenzíven csiklandozni kezdték, ahol érték és közben olyan ellenállhatatlanul röhögtek, hogy az áldozat is kénytelen volt velük röhögni, míg ki nem múlt. Iszonyú volt! Inkább választanám az agyoncsapást!
177
Minden jelenlévő alaposan beleborzongott a hallottakba. Ekkor azonban felkiáltott Gőzkowászy Guidó: - Eszembe jutott, mi történt a fejtörős szobában! Képzeljék, aki nem tudta… Nem tudta folytatni. Felizzott és hamvai a padlóra hullottak. - Késleltetett eredményhirdetés! – mondta a pártfogó tiszt - Talán azért, nehogy a következő csoport tagjai megtudhassák a feladatokat! Úgy látszik, jobb, ha senki sem próbál visszaemlékezni a történtekre. Ezt a Kedves Olvasónak is ajánlom, mert sosem lehet tudni… Hátha ÖN IS egy szabadságolt vezeklő, valamilyen meghatározatlan időtartamra, még ha meg is feledkezett róla. Aztán egyszer csak rájön valamire, és végez Önnel egy hirtelen fellobbanó belső égés, amely rejtélyes eset már többekkel előfordult a történelem során. A pártfogójuk megnézte a csuklóján lévő, hatszögletes számlapú kijelzőt, aztán így szólt: - Már nem jönnek többen. Kérem, hajtsák magukra a székek karmantyúit! Indulunk! - Hogyan? – kérdezte Lúdtalpkanóczy Artúrka, aki úgy látszik, szintén megúszta valamelyik próbát – Ez a zsilip mozogni is tud? - Nem is akárhogyan! – felelt a pártfogótiszt, miközben becsukta a kabin saját, belső ajtaját, ami leválasztotta a barlang zsilipajtajától. – Eltérően az előző, két zóna közötti válaszfalba épített zsiliptől, ez egy lövedék-kabin, mert most kétezer kilométert kell utaznunk a felső szintig. A kabin kivákuumozott csőben van, mágneses felfüggesztéssel. A cső pedig mágnesgyűrűk sorozatából áll, amelyek tengelyében a kabin pillanatnyi sebességéhez szinkronizált, váltakozó polaritású mágneses tér a „lineáris gyorsító” elvén röpít minket fölfelé. A gyorsulás csaknem 3g lesz, ami nem kellemes, de a strapabíróbbak talán túlélik! Utunk utolsó szakaszát kikapcsolt meghajtással, a Föld vonzóereje által lassítva tesszük meg, vagyis súlytalanul. Mire felérünk, épp lenullázódik a sebességünk. - Nem eshet vissza a kabin? – kérdezte a gyermekien kíváncsi Lúdtalpkanóczy Artúrka, a lehetőség felvillantásával frászt hozva a fölnőttekre. - A múlt heti próbaúton nem volt semmi probléma. Talán most sem lesz, hacsak meg nem hibásodik a kabin számítógépe… A próbákat eddig sikeresen túlélő szabadságoltakat elöntötte a jeges félelem. „Még csak ez lesz a kabin első igazi útja?!” „Meghibásodhat a számítógép?!” „Miért nincs öt, mint az űrsiklókban?!” „Úgy látszik, mi itt igazán nem is számítunk!” „Lehet, hogy ez is valamilyen próba?!” – ilyesmi járt a fejükben, és gondosan becsatolták a rögzítő karokat. Hirtelen indultak. A hatalmas terhelés belepréselte őket a gyéren párnázott és alig rugózó székekbe, még a szót is beléjük fojtotta. Ez alighanem megmentette Kowászos Menyhért életét, mert egy pillanattal korábban eszébe juthatott valami a vadállatos szobában történtekből, ugyanis felkiáltott: „Nahát! A medencében egy tízkarú polip és két hatalmas tigriscápa…” A folytatás azonban senkit sem érdekelt volna. Még a szemüket is alig tudták mozdítani. Legkellemetlenebb azonban a lélegzés nehézsége volt, a társaság nagyobbik fele el is ájult. Szeren-
178
csére a gyorsítási szakasz öt percig se tartott, és az utána következő, negyedórányi súlytalanság már kevésbé volt kellemetlen, bár nem kevésbé szokatlan. - Na ezt kipróbálom! – kiáltotta Köpczös Dundella, és kicsatolta magát üléséből. A pártfogójuk kiáltása, hogy ne tegye, elkésett, és a túlsúlyos hölgy hirtelen kikerülve székének addigi szorításából, a csekély lendület ellenére is végigrepült a még lerögzítve ülők feje fölött a kabin elülső faláig. Ott azonban testének finoman fogalmazva is löttyedt alkata miatt rugalmatlanul ütközött, és lendületét vesztve, négykézláb kapálózva lebegni kezdett a mennyezet alatt, anélkül, hogy bármilyen fogódzási lehetőséget elért volna. A korábbi fizikai és lelki prés alól kiszabadult társaság ettől a látványtól hangosan röhögni kezdett, végül maga Dundella is. A legközelebbi ülésből Kowászos Menyhért hősiesen kicsatolta magát, majd megfontolt irányú lendületet véve elröppent Dundella mellett. A kabin falának ütközve ügyesen elrúgta magát, és visszapattanása közben derékon kapta a testes kisasszonyt. A sovány alkatú Menyhért mozgási energiája ugyan jórészt felemésztődött Dundella másfél mázsájának megmoccantásakor, de a párosnak így is maradt annyi sebessége, hogy szép lassan és kissé forogva a kabin hátulja felé lebeghetett. Aztán a véletlen folytán Menyhért éppen akkor próbálta magától ellökni Dundellát a széke irányába, amikor a kisasszony maga felé akarta fordítani, hogy egy hálacsókot biggyesszen Menyhért orcájára. Emiatt Menyhért lendülete megtört, irányt tévesztett, és miközben ő belehuppant Dundella ülésébe, a testes nőszemély a pártfogótiszt ölében kötött ki, aki ijedt nyekkenéssel fogadta a váratlan tömeg becsapódását. A hölgyet reflex-szerűen megragadta, majd szörnyen zavarba jött, elvörösödött, aztán vigyorgott egy széleset, és arca ekkor már igencsak emlékeztetett munkáltatóinak ábrázatára. Végül Dundellát kézről-kézre adva visszalebegtették a székébe, ahol Menyhért buzgó segítségével, meg a párnázott karmantyúkkal, rögzítésre került. VII. X-RÉM fejezet: ZsL interjúja GL- lel GL: Na ne rémisztgess! Minek már megint? A verseskötet végén az a tíz oldalas interjú nem volt elég?! ZsL: Meglennék nélküle, de a szerkesztő szerint kell ide néhány oldalnyi inzert töltelék. Meg az olvasók elvárása az írókkal kapcsolatban az, hogy időnként válaszoljanak egy olyan híres, jó szövegű, rámenős riporter kérdéseire, mint amilyen én va… (olvasók a háttérben: Fúj! Le vele!! Küldjék már el innen!!!) GL: Szerintem az olvasók jobban örülnének a történet folytatásának, mint a mi fecsegésünknek (Úgy van! Úgy van!) olyasféle kérdésekről, amelyekhez különben sincs semmi közük. (Miii? Hogyhogy?!) ZsL: Mint például? GL: Mint például, hogy mik a kedvenc ételeim, szeretek-e kerítést festeni, szívesen veszek-e részt a háztartási teendőkben, mivel töltöm szabadidőmet, miket olvasok, milyen különleges kalandjaim voltak, hiszek-e az ufókban, a
179
kísértetekben, a telepátiában, a túlvilági életben, mi a véleményem a kortárs hazai költőkről, írókról, a csecsen-kérdésről, az emberiség jövőjéről, vagy hogy allergiás vagyok-e a könyvatka-guanóra, és egyéb effélék, amiket a szerencsétlen riportalanyaiktól szoktak kérdezni az ötlettelen újságírók. ZsL: Remélem, ezzel nem rám céloztál?! GL: Ugyan dehogy! Neked tulajdonképpen szoktak lenni ötleteid. Legalábbis néha. Így hirtelenében nem emlékszem egyre sem, de azért nem kizárt, hogy… ZsL: Na, akkor most megleplek eggyel! GL: Rendben, de épp nincs pénzem, nem tudlak meghívni sehová sem ebédre. ZsL: Nem olyan nagy baj, kivételesen már ebédeltem. Az ötletem pedig az, hogy én mondok különféle szövegeket helyetted, és neked kell feltenned azokra vonatkozó kérdéseket utólag. Jó, mi?! GL: Meglátjuk, mire jó. Kezdjük! Valahogy majd csak túlélem… ZsL: Az előbb említetted az ufókat. Nyilván a következőket akartad mondani: „Az ufók a Bermuda-háromszög térségének tengerfenekén levő titkos bázisukról emelkednek fel éjnek idején! Vagy ha néha nappal, akkor előzőleg speciális ionizált ködöt szivárogtatnak fel a tengerből, amely kiválóan alkalmas arra, hogy repülőgépek és hajók eltévedjenek, majd elmerüljenek tőle. Az ufonauták az így zsákmányolt emberek személyiségét átalakítják, hogy aztán saját céljaikra használhassák őket. Céljuk ugyanis a földi emberek megfigyelése és cselekedeteiknek olyan irányú befolyásolása, amely elősegíti a földön kívülieknek a Földdel kapcsolatos távlati terveit. Mivel kevesen vannak, ezért van szükségük időnként néhány tucat ember elrablására, hogy őket „külső” munkatársaikká tegyék. Az ufonauták távlati tervei között szerepel a Föld gyarmatosítása, ásványkincseinek kitermelése és elszállítása, valamint a földi emberek testének felhasználása olyan baktériumok elszaporítására, amelyekre az idegeneknek szükségük van, például más lakott bolygók őslakosainak likvidálásához.” Na, jöhet a kérdésed! GL: Voltál mostanában orvosnál?! Ha igen, miért nem szeded a gyógyszert, amit felírt? Egyáltalán, mi ártott meg ennyire? Leestél valahonnan? A fejedre? ZsL: Bocs’, de félreértetted! A fenti szöveget helyetted válaszoltam, mintha megkérdezted volna helyettem, hogy mi a véleményem, mármint a tied, az ufókról? GL: Ja, értem! Semmi. ZsL: Hogyhogy „Semmi”? Erről mindenkinek van véleménye! Kell, hogy legyen neked is, ha már képes vagy fantasztikus, de legalább is olyan borzasztó írásokat elkövetni, mint amilyen például ez a regény. GL: Hát… ha nagyon akarod, éppenséggel… néhány jelentéktelen gondolatom felmerült már ez ügyben, de hogy az Olvasót fárasszuk vele, annyira nem fontos és nem is érdekes az egész. ZsL: Már hogy a fészkes fenébe ne lenne az?! Éppen, hogy nagyon is érdekel mindenkit, főleg a magadfajta emberek véleménye! Na gyerünk, add csak elő, ne kéresd magad!
180
GL: Lehetne a rövid változatot? Az csak három mondat. ZsL: Na jó, halljuk először azt! GL: Az ufó-kérdéssel sok hozzáértő szakember foglalkozik, de én nem vagyok az. Szívesebben beszélek az „Óriás harmatgomba termesztése kiskerti körülmények között, fenyőforgácson” című témáról. Ez volt a szakdolgozatom lényege annak idején a felsőfogú gombaismerő tanfolyamon. ZsL: Légy szíves, hagyd abba a hülyéskedést, és azonnal kezdd el a véleményed és gondolataid ismertetését, amilyen részletesen csak lehet!!! GL: Megbánod ezt még, de úgy kell neked! Az ufókról egyszer már elmondtam a tőlem telhető legtárgyilagosabb véleményt, úgy 28 éve, amikor az Érdi Művelődési Központban, ahol népművelőként dolgoztam, ismeretterjesztési előadó beosztásban, beindítottam egy scifi-klubot, és az akkoriban bizonyos pozícióbeliek által nem jó szemmel nézett témával is mertünk foglalkozni. Eléggé liberális szemléletmód volt jellemző annál a cégnél, Urbán László igazgatása alatt, - nem véletlenül: diplomamunkáját a magyar scifi-irodalom bibliográfiájából írta -, például az átmenetileg feketelistára került Beatriceegyüttes nálunk kapott gyakorlási lehetőséget, de helyet adtunk a jehovista szervezők teremigényének is. Egyik előadásukra be is néztem: meglepett a templomakusztikát előállító hangtechnikájuk és a csodaszép vetített diafelvételek, meg a leendő új hittársakat szédítgető szövegbe rejtett jó néhány blöff, pl. hogy csak a „teremtés koronájának”, azaz az embernek van színlátásra képes szeme. Pedig mindenki tudhatná, aki egy kicsit is komolyabban foglalkozott az állatokkal, hogy… ZsL: Anekdotázás helyett inkább az ufókról, ha lehetne! GL: Az ufós összejövetel szervezésének híre ment, és egy „igen komoly” újságíró meg is jelent, hogy megakadályozza. Már a nevét is elfelejtettem, pedig később, más témakörben és másik művelődési intézménynél volt még egy kisebb nézeteltérésünk. Az alig húszfős klubtagság azonban lehurrogta, így a meghívott előadó megtarthatta beszámolóját, még a magnót is visszakapcsolta, amit a „sajtó képviselője” kikapcsolt, amint megjelent. Az előadókat sohasem zavarta, hogy felvesszük, amiket mondanak és utána a kötetlen beszélgetést is, későbbi újrahallgatás és kielemzés végett. Nos tehát az ufókról. A gyakori kérdés: „Hisz Ön az ufókban?” eleve rámutat az emberek nagy részének hozzáállására, amennyiben nem a realitás fontos számukra, hanem bizonyos remények vagy félelmek. A kérdésben van némi kétely is, hiszen aki a valóság részének, tárgyainak vagy jelenségeinek tételezi fel az esetleges UFO-kat, nem a hithez fordul, hanem a vizsgálathoz, az egyes eseteket és az egész ügyet illetően egyaránt. A feljegyzett „észlelések” túlnyomó többsége - ezt nyilván az Olvasó is tudja - valamilyen csillagászati vagy légkörtani jelenség, illetve légijármű rossz megfigyeléséből adódik. A legtöbb ember igen rossz megfigyelő; talán csak az amatőrcsillagászok és a pilóták kivételek, mert nekik szükségszerűen rutinjuk alakul ki a rövid időtartamú, váratlan jelenségek pontos észlelésében. Bizonyára ezért származik tőlük a legkevesebb
181
„UFO-észlelés”, annak ellenére, hogy az átlagosnál jóval több időt töltenek a szabad ég alatt, jó megfigyelési körülmények között. Felismerik, amit látnak. Érdemes észrevenni azt az apróságot is, hogy az „UFO-hívők” nem „azonosítatlan”, hanem „azonosíthatatlan” repülő objektum rövidítésének tudják a három betűt, amely a pilóták szakzsargonjában már a csészealj-mánia előtt szerepelt. Ha ez egy nyilvános előadáson elhangzik, a „hívők” felkapják fejüket: „Ahá, ez már egy régóta eltitkolt dolog!!!” Pedig csak arról van szó, hogy a legközönségesebb repülő eszköz is UFO addig, amíg nem közli azonosító jelét rádión, vagy nem látni a szárnyára festve. Öt éve egyszer engem is ufonautának nézett valaki, aztán másnap, amikor a srácokkal bozótot irtottunk a domboldalon, arra jött az illető öregúr, kutyusát sétáltatva, és megkérdezte, hogy előző alkonyatkor nem voltunk-e a környéken és nem láttunk-e a Nap irányában egy furcsán ovális alakú, narancsszínű repülő tárgyat? Megkértem, várjon pár percet, aztán fölmentem a dombtetőn lévő hátizsákomhoz, gyorsan kiterítettem az ernyőt, lerepültem a völgybe, csak pár méterrel a domboldal fölött, mivel igen enyhe volt a szél. A szemtanú megnyugodva kiáltott utánam: „Tényleg ez volt az!” Akkoriban még nem volt közismert a pici faluban, ahová a fővárosból költöztem, hogy egy siklóernyős oktató fedezte fel a környék kezdőkiképzésre országosan legalkalmasabb dombjait, repülős turizmust szervezni... Húsz évvel korábban, az Érdi Művelődési Központból, én is láttam UFO-t! Épp ügyeletesként ücsörögtem a földszinti irodában késő délután, amikor benyitott a Kertbarát Klub egyik tagja, hogy úgy tudja, működik itt egy csillagászati szakkör is, van-e valamilyen komolyabb távcsöve? Merthogy a főváros irányában, az égen, egy fényes pont látszik, az utcán mindenki azt nézegeti. Kivittem a szakköri szobából az Urániától épp kölcsön kapott, állványos teleszkópot, és 150x-es nagyítással megnéztük, mi lehet. Kiválóan látszott, hogy egy áttetsző fóliából készült ballon, meglehetősen löttyedt alakú, és néhány zsinór lóg róla „felfelé”, mivel Kepler-féle volt a távcső, amelyik fordított képet ad. Valami szenzációs mégiscsak volt a jelenségben, mégpedig az, hogy ekkora nagyítás mellett is jó öt percbe telt, míg az objektum kiment a látómezőből, vagyis olyan gyenge volt a magassági szél, amilyen igen ritkán fordul elő! A lufi több órán át sodródott a főváros fölött, persze, hogy sokan látták, jó néhány fotó is készült róla. Később én is kaptam egyet ajándékba egyik ufó-párti ismerősömtől: a teleobjektívvel Tétényből készült kép eléggé alulexponált volt, ezért leginkább csak azok a csillogó foltok látszottak rajta, amelyek a csaknem tetraéderré deformálódott ballonon keletkeztek, az alacsonyan álló Nap fényét helyenként jobban visszatükrözve. Amíg az összesereglett emberek a távcsővel nézelődtek, felhívtam a Gödöllői Repülőteret, nem látják-e, mert úgy saccoltam, a „látvány” talán már a fővároson is túl lehet. Both Lajos reptér-pk, ejtőernyős főnököm vette föl a kagylót, és elmondta, hogy már a BMtől is jött érdeklődő telefon; épp az előbb ugrottak a srácok 4000 méterről és úgy vélték, a léggömb kb. 1000 méterrel sodródik magasabban. Ha jól emlékszem, két nappal később találta meg valaki Kecskemét térségében lepottyanva. Ez
182
valamikor l980-ban volt, de UFO-hívő berkekben még mindig az „idegenek” járművének vélik a gyenge minőségű fényképeken sejthető „vezérsíkok”, ”hajtóművek” és egyebek miatt. Hozzáállástól függetlenül, vagyis attól, hogy UFO-hívő, vagy tagadó-e valaki, jellemző az a reagálás, hogy ha egy repülő eszköz ismeretlen, akkor csakis földön kívüli értelmes lények járműve lehet! Illetve a tagadók szerint AZ nem lehet. Másféle eshetőség gondolata fel sem merül, mindenki, szinte reflexszerűen az „idegenek”-re gondol. Van, aki ezt a scifi-irodalom rovására írja. Ez ugyanolyan tévedés, mint a háborúkat a lőpor feltalálójának bűnéül felróni. Még csak arról sincs szó, hogy szegényes a fantáziánk, inkább arról, hogy nem ismerjük eléggé a valóságot. Régi szólás, hogy a sok tárgyi ismeret megköti a fantáziát. Ez is tévedés, mert kellő mennyiségű ismeret nélkül nem működik a fantázia. A legkevésbé sem vagyok tudós-alkat, csak összeolvastam ezt-azt, de az is elég volt annak megállapítására, hogy a technikai civilizációt létrehozó „értelmes lények” megjelenése nem szükségszerű láncszeme az evolúciónak. Csak a beképzeltségünk terel arra az antropocentrizmusra, amely egyformán nyilvánul meg, ha másképp megfogalmazva is, az idealista és a klasszikus materialista „világképben”: az ember a teremtés koronája, illetve a biológiai fejlődés csúcsa. Mintha a megjelenésünkkel végéhez ért volna a földi bioszféra evolúciója és nálunk komplexebb struktúrák már nem is létezhetnének az Univerzumban! Még az a cinizmus is, amely szerint „persze, hogy vége az evolúciónak, hiszen károkozásunkkal véget vetünk neki”, a beképzeltségünktől szaglik. Legfeljebb önmagunkat tudjuk eltűntetni a Földről valamilyen általunk katalizált természeti folyamat révén, szinte a bioszféra védekezéseképpen, aztán a földi élő rendszer kissé megrázza magát és folyik tovább. El tudok képzelni nem technikai kultúrát is, amely nem árt annak az élő rendszernek, amelynek bolygóján kialakult. Talán a Földön is van ilyen: a delfineké. Vagy a legmélyebb tengerekben élő tízkarú óriáspolipoké. Csakhogy az efféle fejlődési útra tért lényekkel egyetlen módon léphetünk valamilyen kapcsolatba: ha mi keressük fel őket, amit nem biztos, hogy helyesen teszünk... Valamiféle élet bizonyára több helyen is kialakult a kozmoszban, hiszen az ehhez szükséges egyszerűbb vegyületek, pl. aminosav-töredékek még a csillagközi tér egyes helyein is előfordulnak. Ebből azonban nem következik, hogy „értelmes lények” is létrejöhetnek, ráadásul a mienkhez hasonló technikával, amely lehetővé tenné - a fogalmak hasonlósága révén- egymás megértését, egyáltalán a kapcsolatfelvételt. Aki egy kicsit is megismeri a Földön lezajlott és a Földet ért eseményeket (ld. pl. a ”katasztrófa-elmélet”-et!) valószínűtlennek találja, hogy ugyanez az eseménysor még egyszer megismétlődjön, akár egy teljesen azonos kezdeti feltételekkel bíró másik „Föld” esetében is! Ráadásul a többi, életet létrehozó bolygó mérete és ásvány-összetétele bizonyára eltér valamelyest a Földétől. Ezesetben viszont az egész evolúció másképp zajlik, és ha egyáltalán létrejönnek közben és átmenetileg valamiféle értelmes lények, azok társadalmi fejlődése is egészen másmilyen lesz, a földitől eltérő eszközkészítő-korszakok miatt. Tehát nemcsak
183
az múlott a véletlenen, hogy mi, emberek megjelenhettünk, hanem elképesztően ritka véletlen-sorozat kellene ahhoz, hogy hozzánk csak egy kicsit is hasonló „észlények” még egyszer létrejöhessenek valahol. Ezért, ha azonosíthatatlan repülő tárgyakról van szó, és valós magyarázatot szeretnénk velük kapcsolatban, jobban tesszük, ha nem szűk látókörűen az „idegenek”-re gondolunk csak, akik a saját bolygójukon szintén elenyésző eséllyel jöhetnének létre, hanem valamicskével valószínűbb lehetőségekre is, melyek nem sokkal kevésbé fantasztikusak! ZsL: Lám, lám: kihúztam a dugót a palackból, és most csak dől kifelé a téma szelleme, GL. megfogalmazásában! GL: Te akartad, nem? Akkor viseld emelt fővel a következményeket is! Most következnek ugyanis azok a bizonyos valószínűbb lehetőségek: 1) Hitler titkos fegyverei között szerepelt a csészealj-formájú, illetve körszárnyú repülőgépek kifejlesztésének programja is, különféle hajtóműelképzelésekkel, melyek némelyike még ma is a technika csúcsa lenne, ha megvalósulna. Aztán bukása után a kísérleti járművek és a dokumentációk egy része a Szovjetunióba, más része az USA-ba került, ahol azóta is folynak próbálkozások ilyesmivel, bár nem kifejezetten titkosan, de nem is nagydobra verve. Egyik „jópofa” történet szerint két amerikai tesztpilóta irányíthatatlanná vált csészealjával átcsúszott a mexikói határon és kényszerleszállt, aztán, amikor nekiálltak megbütykölni a szerkezetet, a szkafanderes alakokat a helybéli földművelők marslakóknak nézték és agyonverték. Az egykori Szovjetunió területéről talán hozzánk is „áttévedt” olykor efféle kísérleti jármű. Volt egy növendékem, aki a seregben helikopterpilótaként szolgált (később a repülés iránti nosztalgia miatt próbálkozott a siklóernyővel), és mesélte, hogy egyszer kora délelőtti járőrözés közben a Bakony térségében navigátorával együtt látott egy jókora, vörös színű, ovális repülő tárgyat, melyet jelentettek a bázisra visszatérve. Főnökük azt mondta: „Ha továbbra is szeretnétek ebben a beosztásban maradni, akkor nem láttatok semmit!” Pár éve az Aero Magazin rövid, fényképes cikkben számolt be a hamarosan repülőképes orosz „csészealj”-ról… 2) Időutazók a távoli jövőnkből. Ezt sem én találtam ki. A fizika elfogadott törvényei alapján valószínűtlenebbnek tűnik, mint az idegen lények iderepülése, de két kevéssé közismert hipotézist figyelembe véve, némi fantáziával nem tűnik annyira elvetemült dolognak. Egyik a „távolhatás elve”, amely pl. az anyag-antianyag annihiláció során keletkező fényrészecske-pároknak egy kvantummechanikai furcsaságán alapul és jelenleg kilátástalannak tűnik a technikai alkalmazhatósága. Persze, amikor Gábor Dénes több mint fél évszázada kitalálta a holográfiát, akkor az is tisztán elméleti dolog volt, mert a hozzá szükséges koherens fény-nyalábot nem lehetett előállítani. Aztán amikor évekkel később mások létrehozták a lézert, kiderült, hogy a térhatású fotózásra is használható. Talán a fényrészecskék egyenkénti szelekcióját is megoldja majd egyszer valamilyen trükkös felfedezés, és ezáltal lehetővé válik a "teleportálás" térben és időben. A másik hipotézis, amely talán segítség lehet valamikor az időutazás-
184
hoz, Hawking agyszüleménye: az idő két dimenziós, az általunk észlelhető folyamatok múltját a jövővel összekötő, valós időtengelyre merőlegesen létezhet egy képzetes időtengely is (ahogy a valós számegyenesre merőleges az imaginárius számegyenes, ahol, ha még emlékszik rá a Kedves Olvasó, mínusz van a gyökjel alatt), de most ne merüljünk ebbe mélyebben, főleg azért, mert a többi előttem se teljesen tiszta; el is kezdtem átrágni magam a rég elfeledett felsőfokú matematikán és fizikán, mert szeretnék eljutni Hawking ötleteinek alaposabb megértéséhez. Egyébként javaslom mindenkinek, aki nem érti a fizikai, kémiai, vagy biológiai folyamatok és jelenségek (például az inflációs kozmológia, az önszervező vegyi reakciók, vagy akár csak az evolúció) lényegét sem, hogy tanuljon több matematikát! Könnyű ugyanis lehurrogni a modern tudományt és az ezoterikus ideológiák divatja által vakvágányra sodródni, ha nem vesszük a fáradságot a valóság megismerésére, melynek egyetlen igaz útja a matematika! 3) Legérdekesebb ötletnek a következőt találom. Az ufonauták: őseink egy korábbi civilizációs periódusból. Pl. az atlantidák, vagy a jámbor neandervölgyiek, mielőtt a mi agresszív őseink, a CróMagnoniak kiirtották volna őket (ld. Káin és Ábel legendája!), vagy a humanoid dinoszauruszok (még a kisbolygó-becsapódás előtt), eljuthattak a csillagközi utazásokig; egypár expedíció el is indult, aztán amikor visszatértek a relativisztikus időlassulás miatt pár ezer, néhány tízezer, vagy tízmillió év múlva, azaz nemrég, szomorúan tapasztalták a közben lezajlott katasztrófát, a mostani „ember” elkorcsosult mivoltát, melyet az ő kultúrájukat elpusztító változás hosszú távú hatásai idéztek elő. Ez megmagyarázná az „eltérítéseket”, az embrió-lopásokat és más afféle dolgokat, melyeket nagyon megalázónak éreztek a róluk beszámoló személyek. Hogy nem találtak a régészek az említett korokból származó bizonyítékokat ezen lehetőségekre? Az nem jelent semmit, mert ha elődeink egy csipetnyivel is megfontoltabb civilizációt hoztak létre, akkor nem szórták tele hulladékaikkal az egész Földet, aminek minden négyzetméterét eddig még nem tudták felásni a régészeink. Továbbá épp a csúcstechnika korrodál el leghamarabb! Ha most hirtelen kihalna a teljes emberiség, már tizenhárom ezer év múlva is legfeljebb csak épület-maradványok kerülnének elő, és a legkevésbé sem számítógépek vagy űrhajók… 4) Az előző lehetőség exobolygós változata, hogy az „ember” nem a Földön alakult ki, hanem egy másik, hasonló bolygón, ide csak betelepítették őseinket kísérleti célból, vagy büntetésből (innen eredhet az „Édenkertből” kiűzetés legendája), vagy mert az őshaza túlnépesedett; és a felügyelőket véljük idegeneknek, ufonautáknak. Esetleg ezzel függhet össze a neander-völgyiek kihalása is, vagy némelyik sajátosságunk, amely könnyebben kialakulhatott volna más paraméterekkel bíró bolygón. Például az, hogy az emberek egy részének élettani ciklikussága még mindig nem a 24 órás napokkal szinkronizált, hanem kb. 6-8 órásokkal: nincs szükségük egész éjszakai alvásra, hanem hat óránként egy órányira, és így aktívak tudnak lenni éjjel-nappal. ZsL: És te most mindezt komolyan gondolod?
185
GL: Dehogy, csak le akartalak nyűgözni, mert annyira nógattál, hogy mondjak valamit erről a szerinted népszerű témáról. Egyébként még nem fejeztem be!!! ZsL: Hát akkor folytasd, megpróbálom kibírni azt is, ami hátra van. GL: Eléggé szkeptikus voltam UFO-ügyben már akkor is, amikor Érden a scifiklubot vezettem, és a fenti szövegekhez hasonlóval tágítgattam a klubtagok fejét, miközben igyekeztem az általuk felvetett témákhoz értő szakembereket meghívni az összejövetelekre. Ilyen témák voltak például: a hosszú késleltetésű rádióvisszhangok rejtélye; a pánspermia-elmélet; az élet lehetőségei hatszáz fokon, kénes légkörű bolygókon; a csillagközi utazás 1980-ban már részletesen kidolgozott terve; vagy épp Ézékiel próféta bibliai beszámolója az általa látott légijárműről, mellyel a „Seregek Ura” érkezett, legalábbis Károli Gáspár fordítása szerint. Lehet, hogy expedíciós flottaparancsnoknak is fordíthatta volna. A sci-fi kedvelők összejövetelein kis létszám, de nagy klubélet volt. Régi szép idők! Azért azt még hozzá teszem, hogy ha egyik magányos gombagyűjtő erdei utamon, vagy valamelyik teliholdas éjszakai (vagyis illegális, mert engedélyt nem kérek rá, úgysem kapnék) siklóernyős repülésem során találkoznék egy tősgyökeres UFO-val, és a sokak által leírt kinézetű utasaival, nagyon örülnék! Még ha kellemetlen vizsgálatoknak vetnének is alá. 22 és 48 éves korom között kb. 80-szor adtam vért, talán egy ufós eltérítés tortúráját is kibírnám! A fontos az lenne, hogy így közelebb kerülhetnék a Nagy Titokhoz! Mármint ha van. ZsL: Mindezek után felmerül bennem a kérdés, hogy szerinted várhatunk-e bármit is a kozmikus kapcsolatfelvétel olyasféle rádiócsillagászati kísérleteitől, mint amilyen az OZMA – terv volt, vagy később a SETI, a META és a BETA? GL: Természetesen várhatunk, és várnunk is kell! Ha nem kerül sor kapcsolatfelvételre, az ilyen irányú kutatásoknak akkor is van haszna, ha nem közvetlen, akkor közvetett. Ahogy a katonai célú kutatások eredménye is hasznosul a polgári lakosság körében, néhány évtizeddel később, a titkosság feloldása után. A technika és a tudomány különféle szakterületeinek fejlődése hatással van egymásra, sőt: szorosan összefügg, és ebben a rádiócsillagászati kutatásoknak is megvan a szerepük. A gyakorlati hasznon kívül nem elhanyagolható a lappangó haszon: az a világnézeti változás az emberek széles körében, amely a körülöttünk lévő Univerzum jobb megismeréséből fakad. Az más kérdés, hogy mi önmagunkhoz többé-kevésbé hasonló technikájú lényeket keresünk, az ilyenek előfordulási esélye azonban a korábban elhangzottak miatt elenyésző, másféle értelemmel meg aligha vehetjük fel a kapcsolatot. Erre mutató, jó gondolatkísérlet Lem „Solaris”–a, amit persze könyvből kell elolvasni, ha igazán érteni akarjuk, mert a két filmfeldolgozás során a lényeg kimaradt. Az ember saját lélektani korlátai miatt nem képes objektíven és teljes pontossággal megismerni a valóságot, főleg, ha az magasabb strukturáltsági szinten van, például, ha az idegen lény egy bolygónyi méretű élő szervezet. De tanulságos a Lowelock-féle GAIA-elmélet is: a Föld, mint egyetlen élő rendszer. Ahogy a hangyák képtelenek megérteni az őket zargató kertész indokait, mi sem foghatjuk fel a bolygónyi, vagy galaxis-méretű önszabályzó rendszerek „gondolatait”.
186
Márpedig ahogy a közöttünk, emberek között zajló információcsere szempontjából a mondanivalónk a fontos, nem pedig az idegsejtjeinkben eközben zajló elektrokémiai ingerületátadások milliárdjai, hasonlóképpen az égitestek szempontjából is a köztük zajló hatások a fontosak, nem pedig a földi élő rendszert épp rongáló, de kozmikus értelemben jelentéktelen technikai civilizáció. Az a fajta „értelem”, ami a miénk, tehát a műszaki eszközöket használó, alighanem ritka betegség a bolygók életében és önmagát számolja fel, saját ostoba döntései miatt, vagy éppen bölcs belátásból, mielőtt túl nagy károkat okozna. Emiatt nem fogunk kapni soha, sehonnan, semmiféle választ a rádióüzengetéseinkre, legfeljebb csak akkor, ha a „valószínűbb lehetőségek” 3. vagy 4. pontja fennáll. Az Univerzum igazi élő rendszerei nem a mi „hullámhosszunkon” kommunikálnak, ahogy mi sem a hangyákén, vagy a saját sejtjeinkén… Mindezek tükrében a sci-fi irodalom jelentős része szélsőségesen antropomorf ábrándgyűjteménnyé minősül. Az olyan, nagy olvasóközönségű írók is, mint Asimov, Stapledon és Wells, jócskán elvetették a sulykot az emberiség hosszú kifutású jövőjével vagy kozmikus befolyásával kapcsolatban! Az elmúlt ötszáz év egyre gyorsuló technikai fejlődését látva persze könnyen gondolunk arra, hogy párszáz év múlva már az egész Galaktikát benépesíti az ember, aztán újabb néhány évezreddel később csillagmérnöki és galaxishalmaz-tologatói tevékenységet folytatunk majd, és talán az ősrobbanás vége után az Univerzum egy pontba összeomlását, a „Nagy Zuttyot” is megakadályozzák a néhány százmilliárd év múlva élő távoli utódaink. Itt az ideje felébrednünk, és felismernünk az ember valódi helyzetét egy kozmikusan grandiózus hierarchia apró részecskéjeként, amely pozícióból mindenáron kilépni csak annak árán lehetséges, hogy az emberiség a Föld, majd később a Naprendszer, végül az egész kozmosz rákos burjánzásává fajul. Ez azonban kockázatos, mert ahogy az élő szervezet is idejében felismeri és leküzdi a korlátlanul szaporodni kezdő, renitenssé vált sejtjeit, vagy ha nem, akkor elpusztul tőlük, hasonlóképpen a kozmikus jelenségek is reagálhatnak a túlzott technikai tevékenységre. Összefoglalva: én egyáltalán nem találom különösnek, hogy rádiótávcsöveink, ezek a hatalmas parabola-fülek, a csillagok és galaktikák felől érkező töméntelen sugárzásból mindezidáig nem tudtak kihallani olyan jelet, amely technikai civilizáció létére utalna. Vagyis teljesen valószínűtlennek tartom, hogy az észlelt ufók bármelyike is a földitől függetlenül létező, „idegen” technika terméke legyen. ZsL: Köszi, hogy ilyen részletesen ismertetted a véleményed, én ezennel el is… GL: Van még néhány apróság! Azért nem semmi némelyik ember tájékozatlansága! Az egyik betelefonálós rádióműsor valamelyik hallgatója említett bizonyos ”rejtélyeket”, melyek szerinte nem lehetnek mások, csak a földön kívüliek itt jártának bizonyítékai. Például a nem rozsdásodó vasoszlop Delhiben. Érettségi előtt, amikor a legtöbb osztálytársam betegre tanulta magát, igen sok TIT-előadásra jártam, aminek később a népművelői munkám során hasznát is vettem, mert kiderült, hogy milyen témakörben melyik előadót érdemes meghívni. Na és az egyik ilyen előadás épp „A delhi vasoszlop titká”-t tisztázta.
187
Tehát több mint negyven éve megoldott dolog! Azt a vasat nagyon is földiek olvasztották, ókori technikával, azaz nem kőszénnel, hanem faszénnel, aminek sokkal alacsonyabb a kéntartalma, ezért nem közönséges rozsda képződik az így előállított vastárgyak felületén, hanem az alumínium- és réztárgyakéhoz hasonló összefüggő oxidréteg, amely kisebb sérüléseknél önjavító, és megakadályozza a rozsdásodást. Hacsak a légköri kéntartalom nem nő meg... Mostanában már, a savas esők jóvoltából, főleg a talajhoz közelebbi alsó részén, határozottan rozsdásodik a „csodaoszlop” is! A legtöbb rejtéllyel ugyanez a baj: a szenzációs álmagyarázat közismert lesz, a szakemberek magyarázata viszont nem, mert annak megértéséhez tudni kellene ezt-azt. A másik említésre méltó dolog, hogy a legutóbbi hazai UFO-kongresszussal egy időben volt, sajnos, másik helyszínen, a szkeptikusok tanácskozása is. Ez „természetesen” kevesebb reklámmal és odafigyeléssel járt a sajtó részéről, jóval kisebb is volt a megjelentek létszáma... Dekadens korban élünk: divatosodik a „vallás” minden eddiginél több változata, mint amilyen például az UFO-hívőség is, és ehhez az a téves magyarázat társul, hogy a „kommunizmusban” tiltották, ez váltja ki napjaink túlkapását. Pedig nem is tiltották annyira: a fővárosban, Budán jártam iskolába Rákosi uralkodása alatt, és alsó tagozatosként hittanra is, mint az osztálytársak többsége, és senki sem nézett ránk rossz szemmel. Aztán ahogy kezdtem megismerni a valóságot, magam döntöttem úgy, hogy kimaradok a hitből, mert tanainak egy része nehezen volt összeegyeztethető a valóságról szerzett ismereteimmel, és rájöttem, hogy bizonyára nem a valósággal van baj… Az ufók témakörének népszerűségét az okozza, hogy a „hívek” sajátságos lelki alkata, a reális tényektől félés, az illuzionizmushoz vonzódás, hajlamossá teszi őket a valóságtól elrugaszkodásra, továbbá arra, hogy az igazi ismeretek megszerzése helyett hagyják magukat mások alaptalan nézetei által befolyásolódni, valamint arra, hogy ők is befolyásoljanak másokat. ZsL: Nos, ennyivel talán be is éri a Kedves Olvasó, ezért most gyorsan elbúcs… GL: A legfontosabb szempont az UFO-ügyben, hogy a téma kedvelőinek nagyobbik fele az igazán fantasztikus dolgok iránt nem is érzékeny, azokat meg sem érti, sőt: észre sem veszi! Hogy csak egy példát említsek, ami a klónozással kapcsolatosan merülhetne fel az odafigyelők számára. Mostanában gyakran hallunk a klónozásról! Etikai és hasonló okokra hivatkozva ellenszenvezik sokan, de igazi, objektív ellenérv még nem hangzott el! Tudnék egyet, persze csak egészen légbőlkapott „hipotézisként”: az összes földi élőlényben meglévő DNS azon szakaszai, melyek nem hordoznak genetikai információt, nem teljesen „értelmetlenek”, ahogy manapság véljük, hanem olyan információ darabjai, amely nem az egyes élőlényre vonatkozik, hanem valamilyen magasabb szintű, komplexebb struktúrára, pl. a bioszféra egészére. Ahogy a TV képernyője pontokból áll, ahhoz hasonló módon, minden egyes élőlény magában hordozhatja a „GAIA-mátrix” egy-egy „képpontját”, csak tudnunk kellene, hogy miképp illesszük össze képpé... Lehet, hogy többdimenziós mátrixszá kellene feldolgoznunk, hogy megérthessük. Sci-fibe illő ötlet, hogy a földi élet egésze,
188
mint objektum, egy időkapszula az élőlényekbe rejtett információkkal, melyet számunkra ismeretlen lények, vagy jelenségek küldtek valahová. Ha ez netán így van, bizonyára javító mechanizmusa is kell, hogy legyen, amely az egyedek előre nem tervezett nagy számú pusztulása, vagy a „mátrix” más károsodása esetén megakadályozza a „metainformáció” torzulását, és lehet, hogy a klónozással elszaporított egyforma „képpontok” zavaró felhalmozódása ellen is véd valamilyen módon, de nem biztos, mert esetleg nem lett belekalkulálva az „időkapszula” generálásakor, hogy technikai kultúrát kialakító lények is felbukkanhatnak! Ezért kell óvatosnak lennünk, és megvizsgálni a fenti „hipotézis” realitását, következményeit! A „generálás” alatt persze „generálódást” jobb érteni, nehogy a teremtésmítosz új változatát hozzuk létre! Egy ilyen „időkapszulát” létrehozó folyamat vagy struktúra bizonyára más logika szerint működik, mint amilyen a mi logikánk: pl. nem biztos, hogy „benne” is érvényes az okokozati sorrend megfordíthatatlansága, vagy nem az általunk megszokott módon nyilvánul meg. Ahogy az egyes idegsejtjeink nem érthetik meg a mi gondolkodásunkat, ugyanúgy a mi gondolkodásunk is aligha elég a belőlünk, mint sejtekből felépülő jelenség, vagyis a bioszféra átélt megértéséhez. ZsL: Ezek tényleg nagyon érdekes dolgok de azt hiszem, hogy mára befejez… GL: A GAIA-elmélet szerint a Földön kialakulóban lévő élet maga teremtette meg a kifejlődéséhez szükséges körülményeket. Ez sokak szerint körkörös logika, mint a tyúk-tojás paradoxon, de csak azért, mert megfeledkeznek az infinitezimális változások azonnali és folyamatos visszacsatolódásának lehetőségéről. Pedig az egész Univerzumnak ez a legalapvetőbb jelensége. Lehet, hogy ez az „időkapszula” önmagát generálta, ha ez a mi „sejt-logikánk” számára első hallásra nehezen is fogható fel. Ha vesszük a fáradságot és rászánunk némi időt, néhány évet, évtizedet annak a világnak a tanulmányozására, amely minket nemcsak körülvesz, hanem magába is foglal (ha nem is olyan fontos alkatrészként, mint amilyenek bennünk az idegsejtek...) akkor lassanként képesek leszünk megérteni sok mindent, ami első hallásra magasnak tűnik! ZsL: Teljesen nyilvánvaló! Most azonban ideje lenne, hogy végre elköszön… GL: Értelmünk fejlődése a trónfosztások története. Először a Föld került le a Világegyetem központjának trónusáról, aztán a Nap. Képzeld csak, még száz évvel ezelőtt is a legtöbb csillagász meg volt győződve arról, hogy a Nap a Tejútrendszer közepén van! Sértőnek érezték a felismerést, hogy csak a széle közelében vagyunk! Aztán a Galaxisunkról is kiderült, hogy csak egy a sok közül. Nem is a legnagyobb tagja egy kicsike halmaznak. Ezzel csaknem párhuzamosan az embernek a földi élővilágban betöltött szerepe is degradálódott a beképzeltségünk sugallta ábrándképhez képest. Sokan emlegetik ugyan, főleg a vallásosak, nagyon parányi mivoltunkat, de ezt csak az általuk elképzelt Teremtőhöz képest gondolják, és nem ahhoz az élő környezethez képest, melynek részecskéi vagyunk. Azok a filozófusok is, akik a „világlélek”, „kollektív tudat” és hasonló fogalmak hirdetői, szintén az ember kiemelkedő fontosságának tudatában fejtegetik alapjukban belterjes nézeteiket. Érthető,
189
hiszen Arisztotelész fellengzős filozófiája annyira átitatta az utóbbi kétezer év eszmeiségét, hogy kevesen merik végiggondolni és kimondani: a Világegyetem nem értünk van, még csak nem is nekünk szól, hanem a nálunk komplexebb struktúráknak. Aki egy kicsit is tanulmányozza a galaxisok ügyes-bajos és viselt dolgait, külső-belső folyamatait, többek között valószínű szerepüket az életnek esetleg otthont adó égitestek kialakulásában a spirális karok között, másképp kezdi látni a fontossági viszonyokat. Ha mindehhez hozzávesszük a kozmosz anyagának 80-90%-át kitevő „láthatatlan anyagot”, amiről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem bocsát ki fényt, de nem is nyeli el azt, egyszerűen nem foglalkozik olyan jelentéktelen dologgal, mint a számunkra legfőbb információhordozó elektromágneses sugárzás (szép hipotéziseink azért vannak…), akkor rá kell döbbennünk, hogy az általunk csodált látható égi objektumok, csillagok, halmazok, sötét és világító ködök, galaktikák, csak afféle külvárosi hulladék az alighanem világegyetemünk lényegét adó „láthatatlan anyag”-hoz képest. A gravitációja révén próbálták az utóbbi néhány évben, igen tekintélyes szakember- és számítógép-kapacitással indirekt módon, a gravitációs lencsehatás képtorzítását visszaszámolva „lebuktatni”, azaz legalább a térbeli elhelyezkedését kideríteni. Nagyon-nagyon furcsa az így nyert kép. Valami egészen idegen kozmosz képe sejlik fel a látottak alapján; olyasféle, amilyenre nem gondoltunk volna... Ha pedig csak a fényt használjuk a kozmosz vizsgálatakor, akkor mintha rosszul festett preparátumot néznénk egy silány képalkotású mikroszkópon át, olyannak tűnik az Univerzum galaxishalmazok által kirajzolt, nagyléptékű, buborékos szerkezete: csak a „sejtfalakat” látjuk, a „sejtek” belsejét kitöltő láthatatlan anyagot nem! Tíz-húsz éven belül, az új technológiájú, „szintézis”, „aktív” és „adaptív” rendszerű óriástávcsövek és a legújabb vizsgálati trükkök eredményeképpen nagyobb és megrázóbb hatású világképváltozás várható, mint amilyen annak felismerése és elfogadása volt, hogy a Föld nem lapos! Amikor Carl Sagan az ufók körüli felhajtást az „inkubusok” és „szukkubusok” középkorban gyakori emlegetéséhez hasonlította a „Korok és démonok” című könyvében, nyilván igaza volt. Sőt: jelenkori nézeteink, filozófiánk, vallási és kozmikus világképünk sem több mint kispadon pletykálkodó vénasszonyok babonás fecsegése! Kotlás a tudatlanság tojásán, amíg ideológia nem kel ki belőle… Az ember értelmi felemelkedése igazából eddig nem történt meg, de talán még lehetséges. Jelenleg alapjaiban hibás a szemléletünk és valóságlátásunk, ennek következménye nagyfokú beképzeltségünk is. Hívő nem vagyok semmilyen vonatkozásban, ezért nem mondom, hogy „hiszem”, csak azt, bízom benne: az éppen felnőttkoruk felé haladó, túlzottan gazdasági irányultságú és ezáltal önmagába fordult, belterjes érdekeikre koncentráló „humán” utódaink túlkapásain okuló unokáink talán az igazi világfelismerést és kultúrát tartják majd fontosnak. Remélem, módjuk lesz rá, hogy megszülethessenek. ZsL: Ennyi?! Remek!!! És most, az elhangzottak tükrében mindenki, akit eddig érdekelt az ufók ügye, átgondolhatja, hogy a továbbiakban nem kellene-e
190
valamilyen hasznosabb, de legalább is érdekesebb témakör felé fordulnia. Én pedig átgondolom, hogy a jövőben akarok-e valaha is interjút készíteni veled! GL: NEM AJÁNLOM!!! ZsL: Arra nem gondoltál, hogy ha már ekkora szövegelési hajlamod van, akkor érdemes lenne megpróbálkoznod az UFO - problematikáról szóló könyv megírásával is? GL: Másfél évtizede vetettem papírra a „Bevezetés az ufológiába” című kézirat vázlatát. A könyv azokat az alapvető ismereteket tartalmazná tizenhárom fejezetben, kezdve a Világegyetem semmiből keletkezésével, folytatva a rólunk és környezetünkről szóló olyan, nem igazán publikus, vagy csak kevesek által kutatott dolgokkal, amelyek tudása nélkül nem lennénk alkalmasak egy „harmadik típusú találkozásra” az esetleges ufonautákkal. Aztán egyéb dolgom is akadt, meg azóta annyi mindent összeirkáltak már mások az ufó-témáról, hogy aligha veszem a fáradságot… ZsL: Eszemben sincs, hogy mindezek után még tovább feltartsalak, de kifúrja oldalam a kíváncsiság … GL: Sebaj, van nálam ragtapasz! ZsL: …azzal kapcsolatban, hogy ha már felemlegetted a „mátrix” kifejezést, legalább láttad az ilyen című filmtrilógiát? GL: Én ezt a kifejezést nem a szűkebb, matematikai, hanem „adat-struktúra” értelemben használtam! A filmnek viszont csak az első részét láttam, de túlzottan akciófilm jellege volt, és a valóság virtualitásáról kihozható mondanivaló nagyrészt elsikkadt, ezért elment a kedvem a folytatás megtekintésétől. A téma elég régi, Lem már három-négy évtizede írt ezzel kapcsolatos novellákat, csak hát mostanában kevesebben választják a tartalmas és elgondolkodtató módon informáló olvasást, mint a látványos de kevés értelmi hasznú filmeket… ZsL: De ha kicsit megerőltetnéd magad, talán írhatnál a most szóba került témákról egy annyira érdekes olvasnivalót, amely népszerűségben felvenné a versenyt az akciófilmekkel. Persze, majd ha ezt a regényt befejezted. GL: Jó, hogy szóba hoztad, csaknem elfelejtettem: szegény szereplőim nyilván türelmetlenül várják, hogy kalandjaik tovább folytatódhassanak! VIII. Feltörekvők Miközben a tóparton a délutánba hajló, de még mindig túl erősen tűző Nap elől a füves terület szélén levő fák egyikének árnyékába telepedve, az öt gombász aznapi zsákmányát tanulmányozta; miközben az amatőrcsillagászok békésen szundikáltak sátraikban, hogy kellően éberek lehessenek majd estére, amikor megkezdik nem elhanyagolható fontosságú észleléseiket; és miközben egyre újabb kirándulók és sátrazók érkeztek, hogy az utóbbi években híressé, sőt divatossá vált tó partján tölthessék elkövetkező napjaikat, aközben néhány tucat kilométerrel mélyebben, a Pokol Felső Szintjén olyan események zajlottak, amelyek ugyancsak megérdemelnek egy kis figyelmet.
191
A pártfogótiszt kinyitotta az útja végén ismét vízszintes helyzetűvé kanyarodott zsilipkabin elülső ajtaját, és kilépett rajta. A szabadságolók óvatosan követték. Fényesen kivilágított csarnokba kerültek, melynek falán jókora térképek ismertették az ország különböző talajszinti kijárataihoz, vagy inkább bejárataihoz vezető útvonalakat, és az egyes területek nevezetességeit, érdekességeit, az étkezési- és szálláslehetőségeket. Ajtó is volt szép számmal a csarnok falán, igen dekoratívan cikornyás feliratokkal. Némelyik felirat kissé zavarba ejtőnek tűnt az épp csak megérkezettek számára, például az, hogy „Agresszivélyeskedők”, „Anglikanniballonisták”, „Büszkérkedők!”, „Szerettenetteleníthetetlenek”, „Rondalírázók”, vagy az, hogy: „Mocsárláz megrendelés!”. Különben is az az érzésük támadt, hogy a belsőépítész, meg a dekoratőr nem vette igazán komolyan a teendőit. Minek lehetne tekinteni például azokat az egyébként kényelmesnek tervezett fotelokat, melyeket hátukkal kifelé erősítettek közvetlenül a falra, mint az átgondoltság bizonyos hiányának? Vagy a fejjel lefelé álló feliratokat? Mellesleg némelyik tükörírásos volt. „Vigyázat! Kifelé nyílik!” – hirdette az egyik tábla egy falikút fölött. Valamivel odébb néhány műkéz állt ki a falból, a legtöbb fityiszt mutogatott az arra járóknak, az egyik meg jól hátba vágta őket. Mellettük egy tábla: „Ruhatár a folyosó végén!” A csarnokból egyébként nem nyílt folyosó. Volt azonban egy tűzoltófecskendő, „Sugárveszély!” – felirattal, aminek lehetett némi alapja, mert ha elment előtte valaki, jól lespriccelte a sugárcső… A csarnok közepén embermagas kínai vázában két hatalmas, legalább három méteres légycsapó állt, asztallap nagyságú, világoskék lapjukkal fölfelé, lassan széthajoltak, miközben egyre inkább magasodó hangú nyikorgást lehetett hallani, majd hirtelen összecsapódtak, de akkora csattanással, hogy belevisszhangzott a helyiség. Aztán ezt félpercenként megismételték. Egy másik mobilszobor az oldalsó fal mellett állt, hal formájú volt, gólyalábakkal. A légycsapók összecsapódásának félidejében mindig lehajolt a lábai előtt lévő, cirádásra formázott peremű porcelánkád vizébe, és bugyborékolt egyet! A másik oldalfalon hatalmas festmény lógott, rajta csodaszép tájkép előterében két, spanyol nemzeti színekben pompázó jókora bolha, a levegőbe felugrás közben épp összeütközött. A kép aláírása: „¡Karrambolha!”. A szabadságolt vezeklők eleinte igencsak tanácstalanul nézelődtek, majd Brgnyrgykrswjszky Amálka nagy óvatosan kinyitott egy ajtót, melyen a felirat azt hirdette, hogy „Nem kijárat!!!” Az ajtón jól működő zár volt, a kulcs is benne, de az ajtó mögött csak egy sima fal, „Na ugye?” – felirattal. Ettől a többiek is felbátorodtak. Menyhért például bekopogott azon az ajtón, amelyiken „Nővérszálló” feliratot látott, aztán ki is nyitotta. Mögötte hatalmas, az ajtókeretet egészen kitöltő akvárium volt beépítve, sok vízinövénnyel, kagylóval és apróhallal. Dundella megállt egy ételkiadó automata előtt, amely fölött „Fogyókúrás készítmények” szövegű tábla virított. Nem látott pénzbedobó nyílást, ezért megnyomta az oldalt lévő gombot. Súlyos konzervdoboz esett a lábára, oldalán „Egyhavi adag!” – figyelmeztetéssel. A többiek is odajöttek, és Dyoptrya Stephánya felfedezte, hogy az
192
automata oldalán spárgával fölerősítve egy konzervnyitó lóg. Dundella képtelen lévén ellenállni kíváncsiságának, hosszas erőlködéssel, melynek végére egészen elöntötte a verejték és alaposan megfájdultak izmai, kinyitotta a dobozt, és abból előkerült harminc darab vadiúj konzervnyitó. - Reménykedjünk, hogy a próbákat is csak ennyire veszik itt komolyan! – mondta bazsalyogva Agyrémpusztay Kowászos Szwetozár, aztán lefonnyadt arcáról a mosoly, mert meglátott egy táblát, amely éppen a próbázóknak szólt. Kiderült, hogy a próbafülkében csak egy kérdésre kell válaszolni, és aki nem felel jól, azt nem izzítják máris hamuvá, de nem semmisítik meg itt helyben más módon sem, hanem a vizsgáztató asztalán levő kar balra húzásával simán visszabillentik székéről egy aknán keresztül kétezer kilométerrel mélyebbre. További pár perc nézelődés után találtak egy „Próbaterem” feliratú ajtót is. Az előző szint mázlistája benyitott az ajtón, és kiderült a tévedés, mert abban a helyiségben csak a frissen gyártott rágógumi-golyóknak egy nagy csapat ördögfióka általi próbarágása, majd újbóli formázása, színezése és csomagolása zajlott, végül visszaküldése a földfelszíni forgalmazókhoz. Valamivel odébb azonban „Fogadó a Feladott Reményhez” cégtáblával megjelölve, mégiscsak ott volt, amit kerestek. A mázlista kinyitotta a bejáratot és udvariaskodni próbált: - Csakis az Igen Tisztelt Hölgyek után! – mondta, és igyekezett maga elé engedni Amálkát, Brünhildát *, Csillát, Dundellát, Mayorettát, Mymőkét, na és Пунцишова – t meg Stephányát. A hölgyek azonban közrefogták és együttes erővel, a mázlista minden szerénykedése ellenére, betuszkolták a kapun, majd becsukták azt mögötte. Pár pillanat múlva a kapu kinyílt és a mázlista kiszólt a társaságnak: - Jöhettek nyugodtan, ez csak egy váróterem! * Az irodalmi szerkesztő kérdése: Bocs’, de ennek a nőnek eddig hírét se hallottuk. Hogy kerülhetett ide? A Szerző válasza: Fogalmam sincs! Biztosan a pártfogótiszt egyik magánpártfogoltja…
A helyiségben jó néhány ülőhely volt, a szemközti falon egy „Mészárszék” – feliratú ajtó, mellette pedig sorszámkiadó automata állt. Kezelőtábláján az alábbi lehetőségek közül lehetett választani: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.
Vizsgáztatók Vizsgakérdések Vizsgaválaszok Vizsgadíjak befizetése Utóvizsga időpontok Diploma, vizsgák nélkül Tandíj visszafizetése
A mázlista megpöccintette az 1. gombot, erre a mellette lévő képernyőn feltűntek az alábbi nevek:
193
a) Dr. Baelse Boob b) Dr. Maefee Stone c) Dr. Lucy Fair d) Dr. Galóczássÿ Lÿpóth e) Dr. dr. és dR. Weérrgőz Dzsingisz Baltazár Wazul f) Satrafay Sharlataan Romolinda hivatalsegéd „Ezeket talán jobb lesz egyelőre hanyagolni!” – gondolta a mázlista, bár megfordult fejében, vajon a hivatalsegéd milyen témakörben vizsgáztathat, a kérdést inkább elhessegette, és visszatért a főmenühöz. A 2. És 3. gomb lenyomása után egyaránt a „Válaszd előbb a 4-est!” felirat jelent meg, az 5. gomb mellett pedig Weérrgőz tanár úr fogadó óráinak időpontja. A 6. gomb mellett „2017 Eu” villant fel rövid időre, a 7-es mellett pedig láthatóvá vált egy lassan lengő, ökölbe szorított kezű alkar. A mázlista hosszas lelki tusa után megnyomta a 4-es gombot. A képernyőn megjelent egy összevont szemöldökű, igen ronda ördögpofa, alaposan megnézte, majd így szólt, mielőtt eltűnt volna: „Vezeklőknek nem kell fizetni! Beléphet!” Hátra nézett és meglátta a szabadságoló csapat hölgytagjait, amint félköríves sorfalat állva mögötte és bájosan mosolyogva elzárják a visszalépés lehetőségét. Nagy levegőt vett, és benyitott az ajtón. - Szeretnél átmenni, mi? – kérdezte tökéletesen sátáni vigyorral a vizsgáztató. - Korábban még foglalkoztam a gondolattal, de úgy fél órája egészen elment tőle a kedvem. Demoralizálódtam, depressziós vagyok, púp a hátamra ez a fölfelé vezető út. Légy szíves, húzd balra azt a kart, hadd essek vissza a Purgatóriumba, aztán már foglalkozhatsz is az utánam következővel… - Azért a kérdésre mindenképp válaszolnod kell! - Muszáj? Nem lehetne, hogy egyszerűen csak visszaejtesz, mintha itt se lettem volna, aztán a részedről annyi? - Nem, nem! Be kell tartani az előírást! Ha nem tudod a választ, visszalöklek és kész, oké? - Na jó, essünk túl rajta! - Mit gondolsz, lesz-e pót-utószó ennek a regénynek a végén? - Honnan tudnám azt már most?! - Ez volt a helyes válasz! Átmehetsz a felmenő zsilipbe!!! – mondta kárörvendve a pokolhivatalnok, és jobb felé húzta a kart. A mázlista a próbakamra előtti helyiségben találta magát. - Átengedett? Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Kowászos Asztrid. - Nagyon egyszerű, meg kell játszani, hogy nem is akarsz továbbmenni! Erre aztán csak azért is továbbküld, amilyen cinikus! - Kösz az ötletet, mindjárt kipróbálom, épp engem hív!
194
- Nos kérem, foglaljon helyet abban a kényelmes fotelban, és próbáljon helyes választ adni a következő kérdésre! Nagyon megharagszik-e rám, ha most visszalököm a Purgatóriumba? - Ugyan dehogy! Külön megköszönném, ha lenne olyan szíves! - Oké! Ha ennyire kéri, tessék! - Fene az ötletedbe, GL! – hallatszott az aknában lefelé zuhanó Asztrid távolodó hangja, miközben a pokolhivatalnok kikiáltott az irodából: - Kérem a következőt! Lehetőleg nő legyen! - Ha én is megfelelek, bármit kérdez, megfelelek! – dobbantott be az irodába özv. Kowászosné Lúdtalpy Mayoretta. - Kíváncsi leszek én arra! – vigyorgott ördögien a hivatalnok. – Mondja csak, vajon hogyan kerülhetett két könnyűbúvár holtteste egy leégett erdő közepébe? - Attól függ, melyik országban! - Miért? Nem mindegy az magának?! Mondjuk, például Kanadában! - Akkor igen könnyű a válasz! A búvárok épp abban a tóban tartózkodtak, a vízfelszínhez közel, amelyre az erdőtüzet oltó repülőgépek leereszkedtek vizet felszippantani a tartályaikba! - Dicséretes a fantáziája, ezért megérdemli, hogy még egy kérdésre válaszolhasson. Hány fő tulajdonosa van a Tsetlick & Botlick Majdnem Félprofeszszionális Tánciskolának?. - Ez se túl nehéz, kapásból mondom, hogy három! Az „&” vagyis „et” nyomdai jel ezesetben ugyanis Monsieur Etienne Trou monogramja, aki az általa korábban megtanított növendékek közül válogatta ki a két legtehetségesebbet, Tsetlick és Botlick Urakat, társtulajdonosnak! - Honnan tudja? – csodálkozott el a hivatal ördöge. - Ez már a harmadik kérdés lesz, és tudomásom szerint ezen a próbán csak egyre kell tudnom a választ! - Rendben, akkor felteszek egy negyedik kérdést, amelyre ha tudja a választ, akkor azt is tudni fogja, miért kell mégis válaszolnia az előzőre! Mi volt az előtérben elhelyezett asztalon levő, sokszorosított tájékoztatón a legalsó, apró betűs sor, aminek elolvasására nem vette a fáradságot? - Az itteni stílust ismerve nyilvánvalóan az, hogy: „A hivatal ügyintézői a felmerült körülmények figyelembe vételével, alkalomszerűen eltérhetnek a szokásos eljárástól!” - Egész jól eltalálta! Szóval honnan tudta, hogy az „&” jel ezesetben egy monogram? - Az ördögi véletlen folytán Monsieur Etienne Trou az egyik unokaöcsém, és tőlem kapta az ötletet cégének világsikert hozó elnevezésére, amikor nálunk nyaralt tizenhárom éve! - Na most aztán menjen innen kifelé, de gyorsan, míg magamhoz nem térek!!! És küldje be a következőt!
195
Menyhért lépett be, majd helyet foglalt. Most nem vigyorgott a vizsgáztató, hanem úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna valamin. Aztán egészen furcsát kérdezett: - Mit gondol, mikor jár le a munkaidőm? - Most! – válaszolt Menyhért. - Nem is olyan rossz ötlet – dünnyögte az ördög, és továbbra is valamin morfondírozva, mintegy mellékesen és kissé szórakozottan bólogatva, az asztalon lévő kart nézte. Menyhért hátán szép lassan vándorolni kezdett fel-alá a libabőr, amely feladat a libabőr számára eléggé megerőltető lehetett, mert hamarosan elkezdett vacogni és verejtékezni is egyszerre. Ekkor egy böszme nagy légy bukkant fel a szobában, nem tudni, honnan a pokolból. Körüldöngicsélte Menyhértet, de nyilván nem találta eléggé kifejezőnek az illatát, mert pályaívét módosítva a vizsgáztató felé kanyarodott, és körbekeringte néhányszor, ha nem is a Kepler – törvényeknek megfelelő ellipszis mentén. Aztán leszállt a karra és szárnyait kezdte tisztogatni. Az íróasztal mögött ülő ördög tekintete a légyre fókuszálódott, és miközben Menyhért hátán a libabőr már nemcsak hosszában, hanem keresztben is vitustáncot járt, ezt kérdezte: - Vár még valaki a próbára magán kívül? - Tizen várnak rá, de egyikük sincs magánkívül. - Tudja mit? Vegyük úgy, hogy megfeleltek. Utazzanak tovább mind! Magát pedig a rám ruházott hivatali jogkör alapján… A vizsgáztató erősen a légyre koncentrált, majd hirtelen rácsapott a karra. A légy elszállt, Menyhért elől pedig eltűnt a próbázó szoba. A jeges félelem szinte megbénította, aztán szép lassan derűsebb lett körülötte a világ: az előtérben állt a többiek között. „Nem is GL az igazi mázlista, hanem én!” – gondolta, miközben rogyadozni kezdett a viszontlátás örömétől nyakába ugrott Dundella másfél mázsája alatt. - Nos kérem – szólt a pártfogótiszt – ha már ilyen szép számmal megúszták a selejtezést, ideje felvételezni azokat az eszközöket, amelyekre talán szükség is lehet utunk hátralévő szakaszán. Nem tudni, miféle nehézségeik támadnak majd, ezért bármit választhatnak! Vagy tudják használni valamire, vagy nem! Erre van a raktár, jöjjenek utánam! A tágas helyiség, ahová beléptek, polcokkal, emelvényekkel, posztamensekkel, rekeszekkel, fiókokkal, ládákkal, állványokkal, fogasokkal és mindenféle egyéb tárolóeszközökkel volt telezsúfolva. Széles választéka volt itt a leghétköznapibb és a legelképesztőbb holmiknak. A bejárat fölött belülről, hogy a belépő ne feltétlenül vegye észre, jókora felírat lógott: „A szabadságolók által felvételezett tárgyak rendeltetésszerű használhatóságát nem garantáljuk!!!” Menyhért megállt a lovagi páncélok vitrinje előtt, végiglapozta a színes és háromdimenziós fotókkal illusztrált katalógust, majd a különféle kézifegyvereket vette szemügyre, a derékszögben kétfelé elágazó hegyű vadásztőrtől kezdve a célkövető légycsapóig, aztán megnézte a figyelemelterelő és álcázó eszközök széles
196
skáláját, többek között a földgöröngynek látszó, időzíthető tüsszentőgépet, a távirányítható szamárfül-mutogatót és a téves feliratozású közlekedési jelzőtáblákat is. Végül az esetleges ellenfél kiengesztelésére szolgáló ajándéktárgyak butikjának pultjához lépett, és hosszas nézelődés után kiválasztott egy zacskónyi Negró-cukrot, néhány Kinder-tojást meg egy apró fakutyát, amely kerek talapzaton állt, és ha megnyomták az alját, a figura darabjait egymáshoz feszítő zsineg meglazult, a kutyus pedig viccesen összeesett, majd a talpazat elengedésekor egy rugó jóvoltából ismét vigyázzba vágta magát. Ősrégi játék, de hátha sikert arat vele! Zebulon harcias természetének megfelelően néhány tojásgránátot választott. Ezek igazi, előre buggyantott libatojások voltak, habszivaccsal bélelt védőtokban, nehogy idő előtti működésük, iszonyúan erős büdösségükkel harcképtelenné tegye használójukat. Szanyszló sokáig válogatott a barkácsszerszámok között, majd magához vett egy miniatűr, elemes szalagfűrészt, két „csipogó” rendszerű zseblámpát, és egy tubus pillanatragasztót. Szwetozár a könyvespolcról emelt le egy ómagyar szinonima-szótárat, Ziu Dajng Placs kínai bölcs mondásainak gyűjteményét, valamint egy német-magyar káromkodás-lexikont, mely utóbbit a halála előtti évtizedekben hiába kereste az antikváriumokban. Mindhárom kötetet egymás után szétnyitotta középen, majd heves mozdulattal összecsapta, hogy eme „tábori fertőtlenítés” révén megszabaduljon a rájuk rakódott kilós porrétegtől. GL nehezen döntött: eleinte arra gondolt, hogy békés természetét a várható körülmények között inkább ellepleznie kellene, és kiválasztott egy Browning-formájú, öngyújtónak látszó, de valójában gyorshatású altatóval töltött gumilövedékeket kilövő, hangfogóval is ellátott riasztópisztolyt, melynek egykori tervezője nem igazán volt tisztában saját elképzeléseivel. Aztán, mivel Borisz fészkelődni kezdett a vállán, mégis inkább egy doboz „WHISTLKASTL (Made in Tenochtitlan)” macskaeledelt választott. A csapat hölgytagjai eközben szintén válogattak. Amálkának egy galuskaszaggató volt rokonszenves, és azzal az eltökéltséggel vette magához, hogy majd odafönt, ha bejut egy konyhába, használja is! Összeszedett néhány tubus csípős gulyáskrémet és egy nagy adag cseresznyepaprika port is, hogy legyen némi íze az általa főzötteknek. Kökörcsin Csilla példát vett Szwetozárról, és a könyvek közül választott egyet, méghozzá a „Politikai napilapok vezércikkei a XX. század ötvenes éveiből” címűt. Arra gondolt, hogy ha valaki megtámadná a ki tudhatja, milyenné fajult felszíni viszonyok között, majd felolvas neki egy részt, és ha az illető nem menekül el azon nyomban, hát akkor jól hozzá vágja a vaskos kötetet. Dundella a kozmetikumok közül egy tégelynyi, „Azonnali, nagy hatású! Csak külsőleg!” –feliratozású fogyasztó krémet szemelt ki magának, Mayoretta pedig egy másfél méteres sodrófát, valamint egy még nagyobb fakanalat. Mymőke a helyiség sarkában heverő vekkerrel kapcsolatban az iránt érdeklődött, hogy mi lehet vele a gond, mert nagyon aranyos szerkezet, de nem jár. A meglehetősen rossz arcú raktáros, azt felelte, hogy nincs különösebb baja, csak általános levertségben szenved. Mármint a polcról. Пунцишова a gyógyszertári áruk közül suttyomban elemelt egy doboznyi gumi-
197
kesztyűt, ki tudja, mi célból; tán épp azért, hogy beugrassa az előző oldal alján valami pajzánabb dologra gondoló, Tisztelt Olvasót! Dyoptrya Stephánya sokáig jött-ment a polcok, ládák és rekeszek között, olykor nekiütközve egy-egy kiálló saroknak, feldöntve egyik-másik feltornyozott készletet, átesve a földön hagyott dobozokon, majd tisztábbra törölgette tizenhárom és fél dioptriás szemüvegét, azután már jóval kevesebb haváriát okozva nézelődött tovább. Rálelt egy szépen formatervezett, igen jól marokba illő, bár kissé súlyos zsebmikroszkópra, és alaposan megszemlélte, közelről is. Az alján, a tárgylencsét övező támasztófelületen apró betűs feliratot talált: „Ne használj diótöréshez mikroszkópot!” A szöveg valahonnan ismerős volt, mintha már olvasta volna egy régi sci-fi novellában, amely egy „újfajta legénységet” tesztelő űrutazásról szólt a Szaturnusz térségében, Pirx kapitány vezetésével. A nosztalgiának nem tudott ellenállni, zsebre tette hát az eszközt, és hogy a gerincferdülés se fenyegesse, másik zsebébe is keresett valamilyen könnyebb nehezéket. A kéziszerszámok között talált egy kicsivé összecsukható, de extra hatékonyságúnak feltűntetett, akkumulátoros fúrógépet, mellyel sikeresen kiegyensúlyozhatta magát. Közben kiderült, hogy Brünhilda valójában nem más, mint Lúdtalpkanóczy Artúrka, aki csak azért öltözött nőnek, mert úgy gondolta, így könnyebben átmegy a vizsgáztatáson. Kezdett melege lenni a dupla öltözékben, ezért gyorsan ledobta a tiroli főkötőt és vállas blúzt, meg a hosszú szoknyát, így a nadrágzsebébe is könnyebben dughatta a robbantóeszközös polcról összeválogatott holmikat. - Talán indulhatnánk is! – mondta a pártfogótiszt, és kinyitotta a raktár hátsó ajtaját, amelyen át a felszínre vezető utak várócsarnokába léphettek, melynek közepén az indítóállványán utasaira várakozó, önjáró zsilipkabin terpeszkedett. Igencsak ronda szerkezet volt, leginkább egy zömök hernyó és egy henger alakúvá deformált övesállat hibridjének látszott, elején az ásókarmok koszorújával, oldalán különféle szögekben álló, kígyópikkely formájú tolópajzsokkal, azok mögött az egész járművet gyűrűszerűen körülfonó lánctalprendszerrel, leghátul pedig a sugárhajtás elvét is felhasználó, talajporlasztó hajtómű szívó-torkaival és tölcséres fúvókáival. Ördögi találmánynak nézett ki; megfelelt volna egy többhetes rémálmodást okozó, horror-scifi akciófilm legfőbb kellékének. - Az innen felvezető útvonalakat minden esetben beomlasztja maga mögött a gép, hogy a föntiek ne tévedhessenek le ide. Ráadásul gyakori az egyedi útvonal, mint most az Önöké is, tekintve, hogy az egykori Kowászos kastély közelében fognak a felszínre bukkanni. Ezért nincsenek olyan, előre kiépített alagutak, mint amilyenen idáig jöttünk. Kérem, szálljanak be! A pártfogótiszt bal keze középső ujján lévő fekete köves gyűrűjével a jármű felé intett, mire annak oldalán kerek búvónyílás tárult fel, az ismeretlen ötvözetből készült, sötétszürkésen matt borítólemezek között, és egy fémlétra ereszkedett a talajig. A szabadságolók bekászálódtak, majd becsatolták magukat az előző zsilipéhez hasonló ülésekbe, melyek száma tizenhárom plusz egy volt.
198
Furcsa véletlen: épp annyi, ahányan átmentek a „selejtezésen”, meg egy a pártfogójuknak. Vajon a jármű tervezője ezt előre tudta? Vagy inkább a vizsgáztatók? De nem sokat törték fejüket az utasok, mert figyelmüket inkább a pilótájuk kötötte le, aki elképesztő figura volt: egy igazi, hétfejű törpeördög! A vezérlőpult közepéből kinyúló konzolhoz csatlakozó, katapult-ülésre emlékeztető, vastagon rugózott foteljába csatolva ült. Középső feje előre nézett, a kabin legnagyobb képernyőjére, miközben a nyaka körüli hat segédfejének ördögi tekintete a körben elhelyezett képernyőket kémlelte. Ráadásul hat keze volt, melyek mindegyike egy-egy gázkart markolászott, feltehetően azért, hogy a tér bármely irányába tudja mozdítani a kabint haladása közben. Volt egy hetedik keze is, nagyobb a többinél, azzal a műszerfalon levő szenzorkapcsolókat babrálta. Hirtelen rándulással ugrott le a kabin az indítóállványáról, általános ijedelmet okozva. Amálka a mellette lévő ülésbe csatolt Zebulon keze után kapott és kétségbeesetten megragadta. Az elülső képernyőn jól látszott, hogy a kabin nagy sebességgel a csarnok falának ront, ahol a burkolólemezek íriszblende-szerűen szétnyíltak, szabaddá téve egy alagút bejáratát, melynek alját vastagon borították az ebben a mélységben még többé-kevésbé izzó talajrögök. Az utasok most ébredtek rá, hogy eddigi, aránylag jó közérzetük a különlegesen hatékony hőszigetelésnek és légkondicionálásnak volt köszönhető. Bíztak benne, hogy ezentúl is így lesz. A jó szigetelés enyhe morgássá tompította a hajtómű harsogását-dübörgését és a félig-meddig megolvadt kőzetet zúzó ásókarmok, meg a járművet közvetlenül körülvevő közeget rezgőmozgással terelgető tolópajzsok zörejét is. Nem volt különösebben kellemetlen a kabin egyenetlen remegése, és imbolygása sem, miközben egyre meredekebben emelve orrát, fúrta magát fölfelé. A padlóhoz rugalmasan erősített ülések lassanként hátra dőltek és fekhelyekké alakultak. A képernyőkön jól látszott, ahogy a lávánál morzsalékosabb, de azért javában parázsló közeg, amiben fölfelé törekedtek, szabálytalan darabokban és pásztákban omladozik hátrafelé. Az első néhány percben senki sem szólalt meg, túlságosan lenyűgözte őket a mélyvöröstől izzósárgáig változó fényben tündöklő, félelmetes látvány. GL azon törte a fejét, vajon miféle módon kerül a tüzes kőzet képe az ernyőkre. „Bizonyára nem a hagyományos optikai kamerák révén, mert azok ebben a mechanikus pokolban rég tönkrementek volna. Inkább kontaktszenzoros leképezés jöhet szóba, amelynél a képernyő minden egyes pixeljének megfelel egy-egy miniatűr érzékelő a külső burkolatba integrálva. Talán iridiumkeramitból, vagy valamilyen annál is jobb hő- és kopásálló ötvözetből előállítva a mostanában elterjedt űrkohászati technikával? Nem ártana tudni, hogy aztán az események leírásakor minél precízebb részletek hozzáadásával lehessen megteremteni a regény realisztikus hangulatát!” Ahhoz képest, hogy milyen mélyen és mekkora nyomás terhe alatt volt a jármű, elég gyorsan haladt. Nemsokára homogénebb közegbe jutott, ahol tovább növelhette sebességét, mindamellett addigi rezgése és imbolygása is észrevehetően enyhébb lett. Az ablaknak tűnő képernyőkön elmosódott,
199
égővörös foltok rohantak hátrafelé. Bármennyire is jó volt a hőszigetelés, az utasoknak egyre inkább melegük lett az őket körülvevő pokoli látványtól. - Mennyi lehet odakint? – kérdezte Menyhért. - Úgy hatszáz – nyolcszáz fokra saccolnám – válaszolt Zebulon, akinek voltak bizonyos kohászati tapasztalatai. - Pilótánk egész pontosan tudja – jegyezte meg pártfogójuk a leghátsó ülésről. Ekkor a törpeördög, anélkül, hogy az utasokra egy pillantást is vetett volna, megérintette az egyik oldalsó szenzort a nagykezével, amitől a képernyők alján egy adatsáv jelent meg, amely a környező közeg nyomását, hőmérsékletét, vegyi összetételét és áramlási sebességét közölte apró, de azért még jól látható számok formájában. Sorakoztak az elemek, a szulfidok és szulfátok, oxidok, szilikátok, foszfátok és karbonátok százalékarányai, pillanatonként változtatva utolsó számjegyeiket, ahogy a sebességérték is ingadozott a tizedes jegyeiben: 150,5… 150,6… 150,4… (vajon kilométer per óra, vagy méter per szekundum?), és csak a hőmérséklet csökkent egyenletesen: 785… 780… 775… 770… - Nem rossz! Nem rossz! – mondta Artúrka. - Mi meg csak heverészünk itt a hűvösben – próbált ironizálni Szanyszló, de hangján érződött, hogy kevésbé örülne, ha épp most kezdene szivárogni a kabin szigetelése. - Ezek szerint már a köpeny felső határán járunk, és hamarosan belépünk a kéregbe – kommentálta Zebulon. - Bízzunk benne, hogy ez a verda ott is bírja majd az iramot! – mondta Menyhért. - Hallottam egy bizarr elképzelésről – szólalt meg Szwetozár – amely lehetségesnek tartja olyan élőlények kialakulását hat-hétszáz fokon, amelyekben szilíciumláncok helyettesítik a bennünk lévő szénláncokat. - Ez nem csak egy elképzelés, hanem majdnem elmélet – mondta Zebulon. – Sőt nemrég laborkísérletek is folytak a Európai Egyesített Biokémiai Kutatóban. Nem oxigénből, hanem kéngázból állna a szilikonoidák kedvenc légköre, bár azon a több ezer atmoszférás nyomáson, amire szükségük lenne a fennmaradáshoz, nem annyira lélegeznék, mint inkább innák a ként… - Na és mi van akkor, ha itt, ebben a térségben is élnek efféle lávalények és mi éppen rajtuk száguldozunk keresztül? – kérdezte Artúrka. - Igencsak megorrolhatnak ránk, mármint ha van orruk egyáltalán, mert megrongáljuk békésen izzó házaikat, parázsszőnyeges kertjeiket, és meghitten lángoló hálószobájukat – élcelődött Zebulon. - Nyilván ufónak néznek – jegyezte meg Menyhért. - Ezek a pasik mennyit tudnak fecsegni! – mondta Mymőke a mellette levő ülésbe csatolt Mayorettának. - Nyilván majréznak, csak nem merik bevallani, azért járatják annyira agyukat – válaszolta Mayoretta. - Mint egyébként bármilyen más testhelyzetben is – tette hozzá Пунцишова.
200
- Legyünk megértők, lányok! – szólalt meg Amálka is – Én ki merem mondani, hogy a frász majd kitör itt! De talán csak azért, mert egyszer már meghaltam egy tűzvészben. - Amikor az első zsilipben voltunk odalent, a földmag külső héjánál, – próbálta nyugtatgatni a pártfogójuk – a szigetelő falakon kívül egymillió atmoszférányi volt a nyomás, a hőmérséklet meg kétezer-ötszáz fok. Ahhoz képest ami most odakinn van, csak egy amatőr szauna. GL nem kapcsolódott be a társalgásba. Azon morfondírozott, hogy pilótájuk egész eddig egyetlen egyszer sem nézett egyikükre sem, csak a műszereit lesi bamba képpel és egyfolytában. „Mintha egy robot lenne. Igaz, reagált a pártfogó kérésére és bekapcsolta a képernyőkre a külső tér paramétereit, hogy mindenki jól láthassa, bármelyik ülésen is hever! Attól még lehet robot. Szamárság! Mi értelme lenne egy emberszabású, pontosabban ördögszabású robotnak.? Hát a halálracsiklandozóknak? Mondani kellene valamilyen jópofa viccet, és kiderülne, hogy elvigyorodik-e. Például: két törpeördög megy a sivatagban… Na, ehhez aligha találok poént. Kár ezen rágódni, majd meglátjuk, végig ilyen közönyös lesz-e az utasokra és a külvilágra egyaránt!” GL nem gondolta volna, hogy milyen sajátságos körülmények között kap majd választ erre a kérdésre. Tovább száguldottak fölfelé, közben a falakon kívül izzó világ látványa cseppet sem lett megnyugtatóbb. Szwetozár elővette ülése alól a német-magyar káromkodás-lexikont, és megjátszva a közönyösen unatkozót, belelapozott. Csilla pedig, mint ahogy mondják: „Megtalálta zsák a foltját”. Elkérte Szwetozártól a Ziu Dajng Placs – féle bölcs mondások gyűjteményét és szintén olvasni próbált. Méghozzá a többiek bánatára, hangosan. - „Aki élete folyamán felhalmozódott tapasztalatait megtartja magának, rút véget ér!” „Ne kívánd másnak azt, amit magadnak kívánsz, csak ha kettő van belőle!” „Meredek háztetőre ne ónos esőben szerelj antennát!” - Donnerwetter! – kiáltott fel Szwetozár – Szívesebben látnék most egy jókora ónos esőt, mint ezt itt odakint! - Nyugodj meg, drágám! – paskolta meg feje búbját Csilla – Odafönn ragyogó nyár eleje van és tűzforró napsütés vár! Szwetozár ekkor gondolt először arra, talán nem is olyan nagy baj, hogy kapcsolatuk rövid életű lesz… Aztán elhessegette a cinizmust és arra gondolt, hogy ki kell használni ennek a rövidke új életnek a lehetőségeit. Eszébe jutott a korábbi hosszú, igazi élete is, és a sok naiv elképzelés a halál utáni lehetséges állapotokról és a túlvilágról. „Milyen széles skáláját találták ki az emberek az alvilági jelenségeknek, az emberszabású ördögöktől a gonosz egészen elvont fogalmáig! Ha tudták volna, hogy az itteni csúcstechnika különb a fentinél! Ha ezt az egykori nagy feltalálók látnák! Azazhogy… De hiszen lehet, hogy éppen ők fejlesztették ki, idekerülésük után! Leonardo, Benjamin Franklin, Edison és a többiek…” Töprengését megzavarta, hogy a kabin egyenetlenebb és alighanem sűrűbb közegbe került, mert fékeződni és rázkódni kezdett. Hirtelen néhány erős ütés-
201
szerű zökkenőt éreztek és az egyik oldalsó képernyőn jól látszott, amint a járműről leválik néhány kisebb tolópajzs. Végighorzsolhatták a külső érzékelőket, mert a képernyő közepén néhány fekete vakfolt jelent meg. Amálka és Mymőke felsikoltott, a többiek viszont megmukkanni se mertek a rémülettől. - Nyugalom, ez nem űrsikló! – jegyezte meg közönyösen, de jól hallhatóan a pártfogójuk – Akár az összes tolópajzs lekophat, mégse lesz semmi bajunk, legfeljebb kicsit később érünk a felszínre. A képernyők alján lévő adatsávon máris látszott, hogy sebességük csak 100 körül ingadozik, de nem igazán a tolólap-rendszer kopása miatt, hanem mert felértek a földkéreg „pegmatitos” zónájába, ahol a magma nehezebb alkotórészei már kristályosodni kezdenek, ezért a zsilipkabin körüli közeg viszkozitása megnőtt. Ahhoz képest a „100” igencsak ördögi sebesség, még akkor is, ha csak kilométer per órában mérjük. Kár, hogy nincs kiírva a mértékegység, mert ha mégis méter per szekundumról van szó, akkor bizony… Akkor bizony meg kell szorozni 3,6 – tal, ha kilométer per órában szeretnénk megkapni; ezt ma már minden kisiskolás tudja! - Nézzék csak, javul a kilátás! – szólalt meg ismét a pártfogó, és valóban, a jobb oldali második képernyőn keletkezett sötét foltok csökkenni kezdtek. A burkolaton kívüli érzékelő felület valamiféle módon regenerálódásra volt képes. A hőmérséklet odakint már 600 fok alatt járt, és aránylag egyenletesen csökkent. - Größliche Rostanfressungliche Roßapfelheitlich Roßschlechterei Roßtäuscher! Na jó, mára ennyit! Nem szeretném, hogy mire fölérünk, gipszkötésbe kelljen rakatnom a nyelvem! – mondta Szwetozár és ülése alá hajította a könyvet. Csilla azonban nem követte azonnal példáját, hanem még felolvasott néhány idézetet a régi kínai bölcs könyvéből: - „Más hibáin magunkban bosszankodni fölöslegesebb, mint léghajón a visszapillantó tükör.” „Több szem többet káprázik.” „Magányos sétánk során tüsszentés előtt hangosan visszaszámolni tíztől nulláig nagyobb felhajtás, mint tankkal fújni szappanbuborékot.” Mire idáig ért, a társaság fele már arra készült, hogy valamiképpen kifejezést ad a méltatlankodásának, például a raktárból felvételezett tárgyaknak Csilla irányában pályára állításával. Aztán mégsem volt rá szükség, mert egy addiginál jóval nagyobbat zökkent a kabin, és a könyv Csilla kezéből a padlóra hullott. Éktelen csikorgás hallatszott, és ha nem lettek volna erősen az üléseikbe csatolva, mindannyian követték volna a könyvet. Erős hőlökés söpört végig közöttük és izzó fém szaga árasztotta el a fülkét. Pilótájuk azonnal hátramenetbe kapcsolt, közben a nagykezével ütközőig húzott egy jókora kart a fotelja mellett sorakozók közül. Ezáltal a helyére került egy tartalék borítószegmens, megakadályozva, hogy az imént keletkezett sérülés az utasok túl korai vesztét okozza. - Semmi vész! – mondta a pártfogótiszt – Ez a jármű többszörös biztonságú! Hamarosan olyan hűvös zónába érünk, hogy a kabin falának teljes kilyukadása sem jelenthetne már veszélyt.
202
Ez nem igazán nyugtatta meg a társaságot, mivel a kijelzés szerint még mindig 500°C fölött volt odakint a hőmérséklet, sebességük viszont már csak 75 körül járt. Egyikük sem mert megszólalni. Legtöbben ugyanarra gondoltak: ha netán ez is csak egy ijedékenységi próba, akkor legjobb lesz közömbösnek látszani, feltéve, hogy sikerül. Ha meg tényleg valódi az egész helyzet körülöttük, mindenféle rájátszás nélkül, akkor úgyis mindegy, és vagy megússzák, vagy nem. - Mikor érünk a felszínre? – kérdezte Szanyszló. - Még legalább két óra – válaszolt a pártfogójuk – attól függően, hogy milyen kőzetrétegek vannak fölöttünk. Ezen az útvonalon még nem jártunk, de ha engedi a közeg, pilótánk átkapcsol arra az újfajta meghajtásra, amit most próbálunk ki először, és az lényegesen lerövidítheti a hátralévő időt. - Nem ragaszkodunk hozzá! – mondta Menyhért, a többiek helyeslő morgolódása közben. - Ez nem a maguk elképzelésein múlik – mondta a pártfogójuk – mert önök lettek kijelölve a teszteléshez, és elsősorban ezért kapták a szabadságolást! - Elnézést a kötekedésért! – folytatta mondókáját epéskedő stílusban Menyhért – A Purgatórium vezére tán csak nem egy bizonyos Adolf, a földfelszíni történelem dicstelen hőse?! - Elnézést, hogy félreismertek! – válaszolt a pártfogó – Én ugyanolyan vezeklő vagyok, mint Önök! Épp csak a szabadságolásom idejére kaptam ezt a beosztást! - Eddig nagyon úgy tűnt, hogy stílszerű legyek: „Ön közelebb van a tűzhöz!” - Eltalálta! Ugyanis aki a Purgatóriumba kerülésekor vállalja az intenzív vezeklést, utána személyiségének leginkább megfelelő beosztást választhat a Cégnél! Én vállaltam a tripla tömény szurokban rotyogást, hogy aztán, mint egykori irodalmár, a szabadságolók utaztatásakor segédkezhessek, és csak annyit tudok a feletteseink dolgairól, amennyit az orromra kötnek. Azt viszont biztosan tudom, hogy egykori hadvezérek és diktátorok nem tölthetnek be itt semmiféle vezetői funkciót, hanem a Pokol legmélyebb bugyrában szenvednek, amíg világ a világ! A földfelszíni emberiség rosszul tudja, hogy mi az alvilág funkciója, és erre az egyházak nagy részének bizonyos téves tanai rásegítenek. Hát nem! Itt nem a Gonoszság fészkel, hanem a bűnök büntetésének, a gonoszságtól elfordításnak és a jobbító szándéknak speciális, kissé talán extrém, de jobb híján, az emberiség jövője érdekében szükségszerű intézménye! A sokak által ránk varrt Gonoszság odafönt van, az emberek között!!! Ha szabadságuk végén visszakerülnek a Purgatóriumba, Önöknek is lehetőségük lesz állításom igazáról megbizonyosodni. Semmi értelme, hogy velem civakodjanak… Utolsó mondatát már olyan halkan mondta, hogy az utazók alig hallották a kintről beszűrődő zajok miatt. Hosszú hallgatásba mélyedve hevertek üléseikben, és csak az egyre inkább mélyvörös külvilág foltjainak hátrafelé szaladását lesték, meg az adatsáv egyre csökkenő számait. A kinti hőmérséklet lassan 300 fokra csökkent, azaz már a hidrotermális fázis zónájában jártak. Zebulon nem bírta tovább a tétlen hallgatást, és elkezdte kifejteni sajátságos
203
nézeteinek egyikét a mellette levő ülésben most épp nyugodtan kucorgó Amálkának: - Az imént elhangzottak tükrében akár a keresztény egyház középkori túlkapásait is nézhetjük más szemszögből. Lehet, hogy a milliókat máglyahalálba küldő intézkedések nemcsak az egyházi és világi hatalom féltéséből adódtak, hanem az emberiség féltéséből is, mármint az új eszmék rejtett veszélyeitől. Az úgynevezett „haladás”, amit annyira elítéltek akkoriban, kétélű dolog: nemcsak segíthet és jobbíthatja életminőségünket, hanem degradál is a bűnözés és a terrorizmus általános elterjedésével, továbbá a lehetőségek és ismeretek túlzott kiszélesedése elcéltalanodáshoz vagy a természeti környezet pusztításához vezethet. Akkor már jobb, ha az emberek alig emelkednek fel a porból, máris félni kezdenek az „isteni” ítélkezéstől, mert úgy legalább terelni lehet őket valamiféle stabil állapot felé…Ha netán igaz a legenda Atlantisz nukleáris katasztrófájáról, melynek esetleges dokumentumai az ókorban elpusztított Alexandriai Könyvtárból származhatnak, és nyilván a Vatikán könyvtárának zárolt részében rejlenek, akkor az események megismétlődésétől is tartva igyekezhettek „tűzzel-vassal” gátolni a haladást… Amálkának eléggé rokonszenves volt Zebulon ahhoz, hogy ráhagyja, miféle eszmék híve, és hogy véletlenül se kelljen vitatkozni vele, inkább alvást színlelt. Csakhogy másik oldali szomszédja, Szanyszló is elkezdett csevegni: - Régi ötlet, hogy ez a világegyetem, amelyben élünk, a Teremtő számítógépében futó modell. Egyesek már bizonyítékokat is találtak erre abban, hogy az anyag részecskéi nem bonthatók a végtelenségig, és hogy a zajló folyamatok sebességének felső határa van. Mármint a fénysebesség. Na de felmerül a kérdés, hogy mire jó mindez a Teremtőnek? Netán EZ a világegyetem csak az egyik kedvenc játékprogramja? Esetleg van vele valamilyen komolyabb célja is, mint hogy a benne élők Őt imádják? Becs’ szó, szívesen lennék hívő, ha kiderülne, hogy a hit valamiféle erőteret hoz létre, ami az összes emberből összeadódva tényleg, igazi csodákra képes, például meg tud állítani egy szökőárt, vagy letérítheti útjáról a földsúroló kisbolygókat. Sajnos, eddig a „hit ereje” csak pszichológiai értelemben volt, olykor, valamelyest hatásos. Azt viszont eléggé nehéz elválasztani a túlzott önbizalomtól… - Nekem már az édenkerti tudásfa históriája is gyanús – szólt közbe Menyhért, mert ha az Úr annyira mindentudó, amennyire a hívők tudni szeretnék, akkor előre láthatta volna, hogy Ádám és barátnője nem veszik komolyan a tiltást. Vagyis semmi szükség nem lett volna arra a tesztre. Ha meg nem sejtette előre, hogy mi lesz – amiben én nem látok semmi deheroizálást, végül is még egy Teremtőtől sem szabadna elvárni az abszolút mindentudást – akkor az első emberpár elzavarása után miért nem alkotott másikat, engedelmesebbet? És vajon mi lehetett a terve arra az esetre, ha Ádámék nem szegik meg utasítását, ezáltal maradnak az édenkertben, de tudatlanul? Tudta volna használni őket valamire? Itt valamilyen infó kimaradt a Bibliából; tipikusan a hiányos tájékoztatás esete forog fenn!
204
- Talán volt valami komolyabb terve is a Teremtőnek ezzel az egész dologgal, de aztán megfeledkezett róla, nem gondoljátok? Vagy teremtett más Univerzumokat is, amelyekről nekünk fogalmunk sem lehet, aztán azok valamelyike tényleg jól sikerült, és most már csak azzal foglalkozik, a többit meg egyszerűen sajnálja kikapcsolni, mivel annyit veszkődött velük – mondta Zebulon. - Ez erősen emlékeztet a hívőség „deista” változatára – jegyezte meg GL, - amit a sok mindent tudó Szwetozár talán részletesebben ismertet velünk, ha szépen megkérjük! - Én ugyan nem! Sohasem foglalkoztam vallástörténettel, pedig bizonyára rendkívül érdekes téma, csak hát mindenre nem telt a néhány évtizedem alatt. Merem ajánlani a Purgatórium könyvtárát, persze, majd ha visszatértünk, ott minden megvan, méghozzá az ETO szerint! - Az meg mi a szösz? – kérdezte Amálka, mert nem bírta tovább az alvás színlelését. - Egyetemes Tizedes Osztályozás! Régi, de zseniális találmány, melynek alapján az összes lehetséges témakört tíz osztályba sorolva nullától kilencig, és azon belül az alosztályok alosztályainak neve és sorszáma révén, minden elképzelhető dolog, ami csak létezik a világon, és amiről valaki valamikor írt valamit, beosztást nyert. Ezt a szisztémát a világ összes könyvtára használja és így bárhol bármit meg lehet találni! - Például? – kérdezte két ásítás között Stephánya, aki úgy tíz perce tényleg elszunnyadt a jármű egyenletes morajától, de a hangos csevegés felébresztette. - Nulla kezdő sorszámúak az általános művek, egyes a filozófia, kettes a vallás, hármas a társadalomtudományok osztálya – kezdte a magyarázatot Szwetozárt megelőzve Csilla, mert szeretett büszke lenni hajdani könyvtárosi mivoltára. Ötös a természettudományoké, hatos az alkalmazott tudományoké és technikáé, hetes a művészetek és a sport osztálya, nyolcas a nyelv és irodalom, kilences a földrajz és történelem. Na és az osztályokon belüli alosztályok második számot kapnak, például ötvenegyes a matematika, ötvenkettes a csillagászat, ötvenhármas a fizika, és mondjuk a fizikán belül 531 a mechanika, 532 a folyadékok mechanikája… 536 a hőtan. Ha a mi esetünkhöz hasonló dolgok érdekelnek valakit, akkor a hőtanon belül az olvadékok megszilárdulására vonatkozó ismereteket az 536.421.4 alatt találja meg! - Kihagytad a négyes főosztályt! –figyelmeztette Stephánya újabbat ásítva. - Jó, hogy szólsz, de nem én hagytam ki, hanem az ETO tervezői, még az ezerkilencszázas évek legelején, és ez benne a legzseniálisabb! A négyes a társadalom- és természettudományok között, az esetlegesen később megvalósuló dolgoknak van fenntartva - mondta titokzatosan Csilla. - Mi a csudának? – kérdezte Amálka. - Na, mit gondoltok? Mi lehet átmeneti a természet és a társadalom között?! - El nem tudom képzelni! – mélázott Stephánya. - Bökd már ki! – szólt oda Mayoretta morcosan.
205
- Hát a mesterséges intelligencia! A robotok kultúrája. Elektronikus rendszerek önálló művészeti és egyéb tevékenysége. Gépi önkormányzatok kialakulása a száz év múlva robotokkal betelepített bolygókon. Automatikus csillagászati megfigyelő és meteorelhárító bázisok érdekképviselete. A gépi jog és az elektronikus erkölcs tankönyvei. Ombudsrobotok pszichoszomatikus tünetei… Beszédét különös nesz miatt hagyta félbe. Valamennyien fülelni kezdtek, aztán hamar meg is találták a járművük immár megszokott zsongásától annyira elütő zaj forrását: a pártfogójuk elaludt az ülésében és éktelenül horkolni kezdett! GL, aki a mellette levő, 13-as ülésbe volt csatolva, egy vállbillentéssel a pártfogó pocakjára ugratta Boriszt. – Nyiúúú! – mondta a kiscica, és dagasztani kezdte a pocakot. A pártfogó felriadt, és a legközelebbi képernyőre pillantott: - Lám csak, már a migmatit-zóna felső széléhez közeledünk! Alig huszonhat kilométer és fönt vagyunk. Készüljenek arra, hogy pilótánk mindjárt átkapcsol a durapulziós meghajtásra. Zajos lesz, és csaknem kirázza belőlünk a lelket, de legalább gyorsan túl leszünk rajta. Ahogy elnézem, szerencsénk van, mert egy mikroszemcsés, lágy metamorf kőzetréteg húzódik felettünk, nem is túl vastag, fölötte pedig a felszínig egy igen puha löszös konglomerátum, csak a sziklás zónáit kell kikerülnünk! A legfölső kilométeren majd lassítunk egy kicsit, nehogy valamelyik környékbeli amatőr szeizmológus lokalizálja a járművünket. Többeknek megfordult a fejében a kérdés, hogy nem lehetne-e kis pihenőt tartani, vagyis pár percre felkelni az ülésekből, melyekbe csatolva hevernek hanyatt helyzetben már több mint egy órája, de belátták, hogy ahhoz vízszintes helyzetbe kellene hozni járművüket, ami további időhúzással járna. Jelenlegi pozíciójában a kabin padlója függőleges, ami azt jelenti, hogy az egymás fölé került ülések közötti közlekedés csak izmos tornamutatványokkal lenne lehetséges. Pilótájuknak egyébként eszébe sem jutott a pihenés, máris matatott valamit a műszerfalon, aminek következtében a jármű olyan hevesen kezdett rezegni, hogy majd elvásott tőle a foguk. Minden testrészük belezsibbadt az új hajtómű által keltett vibrációba, még a látásuk is elhomályosult. Dundella úgy érezte, hogy az összes fölösleges zsírpárna távozni akar testéből a bőrén keresztül, és szenvedésének egy nagy kiáltással szeretett volna hangot adni, de nem ő volt ura hangszálai rezgetésének, hanem a fogsorát is összevacogtató berregés, amit a talajszemcséket akusztikus kavitációjával félrepörgető sátáni hajtómű keltett. Az utasok mindezt, ha nehezen is, de kibírták, annak reményében, hogy –amiképpen pártfogójuk mondta- hamar túl lesznek rajta. A kellemetlen mellékhatásaitól eltekintve a meghajtás kiválóan működött, percenként négy kilométert tettek meg fölfelé! Így telt el öt perc, és akkor a kísérleti hajtóművet leállította a pilótájuk. Az elülső képernyő útjuknak ezen az utolsó szakaszán a fölöttük levő terep valamiféle röntgenképét mutatta, még az is lehet, hogy a lassúneutrínó-radar módosított, továbbfejlesztett változata révén. Egy ideje a kép egyre sötétebb lett, mintha valamilyen, a radar számára is nehezen átlátható kőzetréteg felé közeledtek volna. A pilóta jó néhány másodpercig tanulmányozta a képet; többször kinagyította, majd eltávolította,
206
aztán, mint aki eldöntötte a teendőket, beindította a járművet, de nem az új típusú hajtóművel, hanem a kabin orrán levő ásókarmok bekapcsolásával. Lassan mozdultak. A törpeördög óvatosan előrenyomta a tolópajzsok szabályozóját, majd miután azok is teljes erővel működtek, nagykezét rátette a durapulziós meghajtás indítókarjára. Pártfogójuk nem különösebben hangosan, de határozottan megjegyezte: „- A tervező szerint mindhárom hajtóművet egyszerre működtetni kockázatos.” A pilóta lehet, meg se hallotta, vagy csak nem figyelt oda, mert néhány másodperc várakozás után – mialatt csigalassúsággal haladtak fölfelé – hirtelen előre lökte azt a kart is. A jármű meglódult és szinte falni kezdte a magasságot! A belső tér rezgése a korábbinál sokkal kellemetlenebb lett. Mindannyian aggódva lesték az első képernyőt és az alján lévő adatsávot. Csak annyi volt biztos, hogy egyre csökken távolságuk a felszíntől, hamarosan már két kilométerre sem voltak tőle, ám a fölöttük levő talajréteg összetételét jelző sorban az elvárható kőzetek helyett értelmetlenül bonyolult szerves anyagok képletei villantak fel egy-egy pillanatra. Többségük DNS-szekvenciák vizes oldatának tűnt. Túl sok volt a víz az 1650 méteres mélységhez képest! A pilóta hirtelen úgy döntött, hogy kerülőt tesz egy éles előre kanyarodással, így egy darabig vízszintesen haladtak, amely pozíció meglepően szokatlan volt a hosszadalmasan hanyatt dőlt utazás után. Amikor a mennyezeti képernyőn úgy látszott, hogy kikerültek a gyanús terület alól, a törpeördög újra függőlegesbe emelte a jármű orrát, és mivel ezen a helyen nem tűnt fel semmilyen szokatlan akadály, a könnyebb kanyarodás végett maximumig fokozta a már amúgy is üvöltő hajtóművek teljesítményét. A pártfogó épp szólni akart, hogy ideje lassítani, mert már csak egy kilométer van a felszínig, amikor a jármű az addiginál is hevesebben rázkódni kezdett. Hasadó fémlemezek sikolyától csendült meg a fülük és olyan hirtelen kezdett fékeződni a kabin, hogy a becsatolás ellenére többen kirepültek ülésükből. A pártfogótiszt is leesett, fotelja alá, a kabin hátsó falára, ami most legalul volt, és derékig eltűnt egy ott keletkezett hézagban, a burkolat lemezdarabjai között. Még mozgásban volt a jármű, miközben két újabb hasadás csaknem teljesen leválasztotta a kabin hátsó részét, a pártfogó és GL ülésével együtt. Az egyre növekvő hézagon talajszemcsék és rögök tömege kezdett bezúdulni. GL kicsatolta magát, ahogyan Menyhért is egy sorral feljebb levő üléséből, és mindketten megragadták a pártfogó egyik kezét, hogy megakadályozzák a jármű alatti üregbe csúszását. A hajtóművek még dolgoztak, ezért a kabin félig leszakadt hátsó negyede szeszélyesen lengett jobbra-balra és a bezúduló föld súlya alatt kezdett leválni, a hézag pedig, amelyik a pártfogót csaknem elnyelte, egy pillanatra összezárult, és a szerencsétlent derékban kettévágta. - Eresszenek!!! – ordította – Láda a tizenhármas alatt… vágják végig a hasadást… Maguk… mérnökök! – már csak nyögdécselni tudott – Indítsák be… kézivel… csak az ásókarmokat… Nézzék! – hörgött egy utolsót, közben fejével előre intett, aztán kirántotta kezét a két utas markából és eltűnt az újra szétnyílt hézagban az utána zúduló omladék kíséretében. Menyhért és GL a vezérlőpult
207
felé kapva fejét, még épp látták, amint pilótájuk a foteljának sötét peremét fejei fölé rántja és a peremből kibukkanó áttetsző buborék veszi körül, majd azzal együtt eltűnik. - Ez katapultált! – ordította Zebulon, miközben Amálkát segítette visszakapaszkodni az egyik üres ülésbe. A kabin első, azaz most felső felében többen is az ülésekbe kapaszkodtak az alulra leesés ellen, és egymást próbálták becsatolni. A pilóta távozása után a hajtóművek leálltak, viszonylagos csönd támadt, amelyet csak Dundella kiáltozása és a talajrögök folyamatos bezúdulása zavart meg. Úgy látszott, hogy a kabin hátsó negyede mindjárt leszakad, ezért Menyhért fölfelé kezdett kapaszkodni. - Várj! – kiáltotta GL – Jöjjön ide Zebulon is! Gyorsan!!! - Mi bajod?! – kérdezte Menyhért. - A láda! Vigyük fel! – mondta, és elkezdte az addigi ülése alatt levő kapcsokhoz hevederezett, koporsó méretű fémláda kiszabadítását egyik kezével, miközben a másikkal az ülés lábazatába kapaszkodott, nehogy ő is kiessen a még mindig hevesen imbolygó jármű alsó hézagán. A ládán szerencsére jókora fogantyúk voltak. – Húzzátok fel, én nem bírom! – mondta a két tanácstalan férfinak. Úgy látszik, Menyhért nem hallotta a pártfogó utolsó szavait. - Minek?! – kérdezték. - Ő mondta! – biccentett egyet GL az odalent eltűnt pártfogójuk után – Szerszámok lehetnek benne! A ládát fölfelé vonszolták, közben a hátsó kabinrész végleg levált és visszasüllyedt vagy tizenöt métert. A jármű által vájt függőleges akna fala helyenként omladozni kezdett, amikor GL épp lenézett. „Jó lesz, ha minél előbb tovább indulunk” – gondolta. A nagy ládát keresztbe fordítva, az utolsó megmaradt, azaz negyedik ülés-sor lábazatának elejére támasztották. Volt benne néhány lapát, kapa és ásó, mellettük egy csomó apró szerszám, meg egy jókora szerkezet, amely a láda felét kitöltötte. - Mi lehet az? – kérdezte Szanyszló, aki az üléséből kicsatolva magát, leereszkedett, hogy segítsen. - Lézervágó! Nagyteljesítményű, dolgoztam már ilyennel! – mondta Zebulon. - Végül is mégse kell – állapította meg GL – A lapátok viszont jól jöhetnek. - Jobb, ha levágjuk ezt is, mielőtt megpróbálnánk elindulni! – mutatott Menyhért a második nagy hasadásra, amely a kabint félig keresztbe szelte a negyedik üléssor előtt, vagyis a lábaik alatt. - Jó, vigyük följebb! – mondta GL, és megragadta a láda fülét. - Nem ilyen cinkeizmok kellenek ide! – tolta félre Szanyszló – Inkább menj föl, és nézz utána, el tudunk-e indulni! Felkapaszkodott hát a vezérlőpulthoz, közben látta, hogy Szwetozár és Csilla épp helyrerángatni igyekszik Dundella kificamodott vállát, miközben Mayoretta a sírdogáló Пунцишова –t nyugtatgatja, a többi nő pedig megszeppenve hever az ülésén. GL a pilóta székébe ülve szétnézett. Körülötte a hat kormánykar, de nyilván nem azzal kell indítani; az ülés mellett is kétoldalt egy-egy tucat kisebb-
208
nagyobb kar. Talán a vésztartalék borítólemezek működtetői. Elöl, a műszerfalon hat sorban tizenhárom-tizenhárom szenzorkapcsoló, közepükön egy-egy apró lámpával, bár most egyik sem világít. Lejjebb, térdmagasságban három pár kar, páronként egy kisebb, meg egy nagyobb. „Mintha ezekkel szabályozta volna a pilóta a meghajtást. Sajnos, a hátsó ülésből nem láttam jól. Na és az indítókulcs? Nem, ez a kasztni nyilván mástól indul el. A kapcsolósor bal oldalán egy bal kéz, a jobb oldalán egy jobb kéz halvány körvonalrajza, fluoreszkáló festékből. Ez lehet az!” Odaillesztette kezeit, ekkor a műszerfal közepén felvillant két, egymás melletti, apró piros lámpa. Felváltva, háromszor: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, aztán semmi. „Talán fel kellett volna venni a pislogás ritmusát, és úgy odahelyezgetni a kezeim? Aligha, ez túl bonyolult, ámbár nem tudhatjuk, mire képes egy ilyen törpeördög. Nem, nem! Más lesz itt a megoldás. Például másik kéz! A gép nem akárkinek engedelmeskedik! Lehet, hogy mégiscsak itt rekedtünk?” Igyekezett ezt a lehetőséget gyorsan elfelejteni, és miután hallotta, hogy a három „pasi” végzett a lézeres vágással, felhívta őket. Felváltva ültek a pilótaszékbe, de bármelyikük tenyerei érintették a két szimbólumot, csak a nemet pislogó lámpa volt a válasz. Odasegítették a hölgyeket is egymás után, de ugyanaz volt az eredmény. Dundella és Пунцишова kijelentette, hogy ki nem mozdul az üléséből, amíg az ismét vízszintes helyzetbe nem kerül. Dundellát ki is hagyták a számításból, tekintettel Csilla sáljával felkötött karjára, de Szanyszló vette a fáradságot, hogy a bonyolult körülmények ellenére is térdre vesse magát az orosz nevű hölgy ülése előtt, és olyan meghatóan kérlelje a „Dearly Beautyfool und Heilige Mademoiselle Пунцишова” – t hogy végül is a kisasszony hagyta magát a négy fickó által átemelni üléséből a pilótaszékbe. És csoda történt! Amint Пунцишова hozzáérintette a tenyereit a kijelölt felületekhez, egy zöld lámpa villant fel a két pislogó piros helyett, aztán a jármű vezérlőpultja mögött valami duruzsolni kezdett. Bizonyára az indítógenerátor! Пунцишова-t egészen felvillanyozta, hogy ilyen mágikus hatásra képes, ezért könnyű volt rábeszélni: maradjon a pilótaülésben és ragadja meg a két első kormányrudat! Menyhért és Zebulon az első ülés-sor lábazatára állva, meg a függőleges padlónak hasalva a pilótaszék két oldalán, épp elérték az oldalsó és hátsó kormánykarokat, valamint a hajtómű-szabályozókat. Szanyszló, mint az újdonsült legénység legizmosabb tagja, önként vállalta a kabinba egy oldalsó hézagon át folyamatosan beomló talaj lapáttal terelgetését, hogy ne a harmadik, és most már utolsó ülés-sor előtt torlódjon föl, hanem minél előbb kiszóródhasson a jármű hiányzó hátulján. GL – nek meg, mint a pillanatnyilag legkevésbé használhatónak, azt mondták, figyelje a képernyőket, és szóljon, ha felértek, nehogy a kelleténél tovább menjenek fölfelé… A szerencsétlenül járt pártfogójuk intelme, hogy csak az ásókarmokat indítsák be, fölöslegesnek bizonyult, mert a jármű hátsó harmadának elhagyásával odalettek a lánctalpak és a durapulziós meghajtás is. A tolópajzsokat meg nem sikerült mozgásba hozni, de így is hasznukat látták, mert mindegyik kissé elálló
209
helyzetben rögzült. Valamelyest fékezték ugyan az előre haladást, de legalább megakadályozták a kabin visszacsúszását. Az ásókarom-koszorút viszont könnyű volt elindítani, és teljesítményét szabályozni Пунцишова pilótaszéke mellett, az egyik karral. A hajtómű zaja egészen más árnyalatú volt így, az alul nyitott kabinban, amely most sokkal inkább imbolygott, mint korábban. Talán mert hiányzott a lánctalpak és a tolópajzsok stabilizáló hatása. Így aztán GL nek is jutott egy komolyabb feladat: az oldalsó lyukon beomló rögök némelyikét felkapva és kezében morzsolgatva, a föld leszóródásának irányán figyelte, hogy nem tér-e nagyon el a függőlegestől. Ez a „trajektométer” egészen jól bevált! - Jobbra! – kiáltotta, és Zebulon tolt egyet a jobb oldali kormányrúdon. - Sok! Kicsit vissza! Lefelé egy parányit! – Ez azt jelentette, hogy a kabin padlójának függőleges irányához képest valamelyest a padló felé kellett korrigálni. - Sok! Hanyatt egy csöppet! Ez az! Mehetnénk gyorsabban is! Még négyszáz méter és fent vagyunk! - Inkább lassítsunk! – kiáltotta Szanyszló – Nagyon megindult befelé a talaj! Nem! Így még rosszabb! Gyorsabban!!! Menyhért koppanásig előre tolta a teljesítmény-szabályzót, ettől az ásókarmok szinte visítva, eszeveszett módon felpörögtek, a kabin pedig veszedelmesen inogni kezdett, de haladt is fölfelé rendesen! Aztán néhány perc múlva mozgása elbizonytalanodott, majd megállt és hátrafelé csúszott az általa vájt aknában. - Vigyázat, dőlünk!!! – kiáltotta GL és igyekezett mindkét kezével megkapaszkodni a mellette lévő ülés lábazatában. Szanyszló a lapátját tolta be gyorsan egy másik ülés alá, aztán a nyelén lógott pár pillanatig a kabin hiányzó vége fölött. - Állítsd le!!! – Zebulon figyelmeztetése elkésett, mert addigra Menyhért már teljesen visszavette a teljesítményt. Az ásókarmok leálltak, a jármű azonban dőlni és a hossztengelye körül is fordulni kezdett, majd a talpára billenve, jókora kondulással megpihent, aztán csak a tetejére záporozó, és a hiányzó hátsó vége mögött az aknába lezúduló földgöröngyök dübörögtek. A föld egy része a kabin hátulján is elkezdett beömleni, ezért az utolsó három ülésből gyorsan kicsatolták magukat a hölgyek és a most már vízszintes kabin elejébe menekültek. Szanyszló kiszabadította lapátját, aztán a betüremkedett talaj lejtős oldalába vágva így kiáltott! - Egyre jobb a helyzet! Be vagyunk zárva!!! Egy pillanatra mindenki megdöbbent, de GL felkiáltott: - Sebaj, valahogy majd csak kirágjuk magunkat! „Kivágjuk” –ot akart mondani, de a nyelvbotlás nevetésre késztette Mymőkét, és meglepő módon Пунцишова –t is. Ettől a többiek ijedtsége is elszállt és Szwetozár megjegyezte: „Ha rövid a karod, toldd meg egy rágással!” Ennek ugyan nem sok értelme volt, de Пунцишова még ezen is nevetve, azt mondta: - Fiúk, most a ti leleményeteken múlik, kikerülünk-e innen egyhamar! – Majd miután látta, hogy Szanyszló elkezdi félrelapátolni a beömlött földet, hozzátette:
210
- Szerintem meg kellene próbálni, hátha beindul ez még! – és tenyereit a kézszimbólumokra helyezte. A zöld lámpa felvillant, a generátor is felmorajlott. Menyhért azonnal odaugrott és előre tolta a kart. Hallani lehetett, amint az ásókarmok beindulnak, a kabin megvonaglott, előre szökkent néhány métert, aztán éktelenül rezegni kezdett, és az ásókarmok fültépő csikorgással megálltak. - Valami nagyon kemény kőzet lehet előttünk! – kiáltotta Zebulon. - Nézzétek! – ez a kiáltás a kabin hátuljából hallatszott, mert Szanyszló nagy meglepetésére az egész talajkupac eltűnt a jármű mögötti üregben. - Próbáljuk még egyszer! – mondta Menyhért. - Nem érdemes! – vágta rá Zebulon – A karmok biztosan berágódtak a kőzetbe! Addigra azonban Пунцишова keze nyomán a zöld lámpa felvillant, és Menyhért máris előre lökte a szabályzót. Nem történt semmi, még az indítógenerátor se búgott fel. - Kimehetett a biztosíték a túlterheléstől – vélte GL. - Nézzétek ezt itt! – kiáltott ismét Szanyszló, a kabin hátsó hézagán kifelé mutatva. Mindannyian odagyűltek. A jármű belső világításának szórt fényében látni lehetett egy jókora üreget, amelynek vége eltűnt a sötétben. Zebulon elővett a nagy szerszámosládából egy akkumulátoros lámpát, de annak fénye sem ért el a folyosószerű üreg távolabbi végéig. A kabin hátsó széle alatt is volt egy csaknem tíz méter mély akna, mármint az, amelyiket a járművük vájt addigi útjának végén, és nem tömte el egészen a lezúdult talaj. A véletlen folytán épp belefutottak egy ismeretlen eredetű és kiterjedésű keresztjáratba! - Hogy jutunk át? – kérdezte Stephánya, akinek éppen elege volt már a zsilipkabinból, és szívesen ment volna bármerre, csak el onnan. A lábuk előtt lévő akna átmérője nagyjából akkora volt, mint a kabin függőleges metszetéé, vagyis körülbelül három méter. Semmiféle hídnak alkalmas, ilyen hosszú és mozdítható tárgy nem volt a járművön. Menyhért kérdő tekintettel Zebulonra pillantott, az meg bólintva egyet, odaintette Szanyszlót, aztán felkapták a súlyos lézervágót, és elvonszolták a harmadik üléssor mellé. - Mindenki álljon a vezérlőpulthoz és forduljon arrafelé! Ez eltart egypár percig! – mondta Zebulon, és fejére biggyesztette a vágóhoz mellékelt egyik álarcot. A két másikat Menyhért és Szanyszló kapta fel. Volt már némi gyakorlatuk, hiszen nemrég segédkeztek Zebulonnak. Csaknem negyedórába telt, amíg kivágtak egy szeletet a kabin oldalából. Súlya miatt aligha tudták volna egyszerűen csak áttolni a függőleges akna túlsó szélére, de szerencsére a szerszámosládában volt egy köteg hegymászó kötél is, azzal emelték át a távolodó végét. Aztán az udvariaskodást mellőzve, két-két fickó közrefogott egy-egy nőt, és átvitték őket a kisé hajladozó pallón. Csak Dundella aggályoskodott, hátha a súlya alatt annyira behajlik majd a híd, hogy a két vége nem ér át, és ő lezúdul az aknába, de megnyugtatták, hogy a palló hosszának vágásakor az ő „tonnácskájára” is tekintettel voltak. Aztán rövid vita támadt, hogy mit vigyenek magukkal, mert GL szerint mindent kellett volna, még azokat a kacatokat is, amiket a zsilipkabinba beszállás előtt a raktárból vételeztek fel, meg az összes
211
szerszámot, a súlyos lézervágóval együtt. Ezzel nem mindenki értett egyet, de amikor Szanyszló felkapta a vágót, Zebulon meg az ásókat és lapátokat, aztán elindultak azokkal a folyosón, a többiek is magukhoz vettek mindent, amit csak lehetett, és utánuk indultak. GL utolsónak maradt, lebogozta a híd végéről a két kötél-darabot, zsebeibe tömködte a szerszámosláda apró tartozékait, feltette az egyik ott lelt fejlámpát, és vállán a kötéllel, nyakában Borisszal a többiek után ment. IX. Fülesek - Nem tudom, meddig fog tartani – mondta ZsL, miután kiszállt a mikrobuszból. - Most már ráérünk – szólt ki a volán mögül, a leengedett ablakon át FM. – Majd alszom közben egy kicsit. Épp ideje. ZsL köszönés nélkül elindult. Eléggé régóta ismerték már egymást és voltak munkatársak egy nem akármilyen témakörben, semhogy szükségük lett volna bármiféle hagyományos konvencióra. A Tanár Úr kérésére álltak meg a kocsival a kunyhójához vezető, és nehezen észrevehető ösvény előtt egy kilométernyire. „Sebaj, egy kis gyaloglás mindig felfrissít ilyen korán hajnalban” – gondolta ZsL, és még azt sem bánta, hogy a csak nagyon ritkán arra tévedő gépkocsik által alig megkoptatott fűtől harmatos lesz overalljának szára. Ismerte már a járást, ezért tudta, hol lehet jóval az ösvény előtt lerövidíteni az utat az erdőn át, a kunyhóhoz. Az erdőben nem volt harmat, ezért a fák közötti alacsonyabb bokrokon egyszerűen átgázolt, aztán amikor egy sűrűbb facsoport közepén megbújó aprócska építmény már nem volt olyan távol, halkan megszólalt: „Zweisteint kérem.” A fülében levő apró készüléknek, a ”füles”-nek nem volt szüksége tárcsázásra, névre is kapcsolt. Rövid tárcsahang után hallani lehetett a pittyenést, ami jelezte, hogy a hívott fél vonalban van, de nem kíván megszólalni. - Megjöttem. - Látom. Gyere csak, nyitom a kaput! A „kapu” egy keskeny, elmozdítható szakasz volt abban az áthatolhatatlanul sűrű és tüskés bozótosban, amely szabálytalan tömegként vette körül a kunyhót rejtő facsoportot. ZsL belépett, majd kissé később a házikó félretolódó ajtaján is. A parkerdők pihenőhelyein eső ellen védő apró nyeregtetőknél alig komolyabb kinézetű vityilló ajtaja a helyére gördült, és a rejtett elektromos zár bekapcsolt. A tetőn volt néhány áttetsző cserép is, ezért a hajnali derengésben látható volt a szűk helyiség szerény berendezése: középen rövid rönkasztal, két rönkpaddal, a tető alatt egy polc, rajta múlt évi napilapok, meg néhány kopott bádogbögre és vizeskancsó; a bejárattal szembeni egyetlen falon terméskövekből kirakott, primitívnek látszó kandalló. A másik oldalon pedig rozoga heverő, elütő mintájú anyaggal feltűnően sok helyen foltozott, kopott takaróval. ZsL tudta, hogy ritkán érkező vendégeit a Tanár Úr itt szokta fogadni, a sarokban lógó ősrégi olajmécses gyengécske fénye mellett, hogy meggyőződhessenek róla: a pár éve még
212
nagyhírű tudós teljesen megbuggyant, és legyagyásodott remeteként tengeti hátralévő napjait. Az egészből persze csak annyi volt igaz, hogy az öregnek tényleg nem sok ideje volt hátra, ezért szerette volna azt nyugodt elvonultságban, és a mindenki előtt titkolt kutatásaival tölteni. Arról már nagyon kevesen tudtak, hogy szó sincs legyagyásodásról, nagyon is aktív szellemileg, sőt: kora tudományának és technikájának élvonala előtt járó témakörrel foglalkozik. Valójában csak két ember tudta az igazságot, pontosabban azt a részét, amit Zweistein eddig elárult nekik, és e két ember egyike tartózkodott a kalyibában. Nem volt a ritkán érkező vendégek egyike, akik leginkább a sajtó rejtélyeket kutakodó munkatársai, vagy a Tanár Úr egykori tanítványai voltak, ezért tudta, hová kell nyúlnia, és engedélye is volt rá, hogy a kirakaton belülre kerülhessen. A kandalló melletti keskeny faldarab rönkborítása néhány másodpercre befordult, és ezalatt ZsL a keskeny hézagon belépett. A kedvéért felkapcsolódó rejtett világításban ez a zugoly csak egy éléskamrának tűnt, szúrágta polcokon hézagos sorokban porosodó, többé-kevésbé beszáradt kompótokkal és néhány erősen archaikus sonkával a vályogfalba vert kampókon lógva. Ez utóbbiak az öreg kajla humorát sejttették, mivel ő is régóta húsmentes étrenden élt. Nem biztos, hogy mindez megtévesztett volna egy modern kriminológia adatbázisain nevelődött elméjű Sherlock Holmest, de mindeddig efféle személy nem vetődött ide. A szűk kamrácska polcai között lévő, döngölt talaj süllyedni kezdett, és néhány pillanat múlva ZsL kiléphetett Zweistein Tanár Úr földalatti laboratóriumának folyosójára, majd benyithatott az öreg tágas dolgozószobájába. Zweistein az alacsony kezelőpult előtti fotelban ült, és a másik fotel felé intett. ZsL leült, és megvárta, amíg a Tanár Úr az egyik képernyő alatti billentyűzettel leállít valamilyen, nyilván a szomszédos laborok egyikében zajló folyamatot, és feléje fordul. Úgy tűnt, az öreg régi rossz szokása szerint, mellébeszéléssel kezdi, de aztán kiderült, hogy mégsem. - Tudod, fiam, amivel mi itt foglalkozunk, az se semmi, na de hogy mit művel öreg cimborám, Semmelschwarz?! Már képes arra, hogy órányi pontossággal megmondja páciensei halálát. Tudod-e, hogy én vagyok – futólag az órára pillantott, aztán helyesbített – vagyis nemsokára csak voltam, a kutatási témájának legelső adatforrása? Kevés híján névadója lehettem volna az utóbbi évek rejtélyes betegségének, a hirtelen agyhalálnak. Szerencsémre, és egyesek pechjére, azok az egyesek megelőztek a kimúlásban… Szóval körülbelül egy órám van, hogy elmondjam, amit még nem tudsz. Zsebébe nyúlt és a kisasztalra dobott egy apró dobozt, amelyben megzörrentek a fel-alá guruló adathordozók, a mostanában közhasznúvá lett „fülesek”. - Ebben a száz Terabyte-ban vannak a részletek, és van a dobozban egy távkulcs is, amivel bármikor ki-be járhatsz itt. Habár, erre majd te is rájössz, jobb lenne, ha végleg ideköltöznél, – rátette kezét a dobozra – feltéve persze, ha nem gondoltad meg magad! Ez az utolsó lehetőség, de ha tényleg vállalod a helyettesítésem, olyasmibe keveredsz, amiből nincs kiút! - Rég eldöntöttem, Tanár Úr! – felelte ZsL, és zsebre tette a dobozt.
213
- A helyszínt, meg az itt folyó dolgok egy részét ismered, azokon eligazodsz. Nem árt, ha mellékesen folytatod is ezt a munkát, mert a téma egy része…, ki tudja, talán a nagyobbik része, még feltáratlan. Engem úgy könyvelt el a világ, mint a paramaginárius időgeometria-elmélet megalkotóját, ennek továbbfejlesztése neked is jó álca lehet. Ne szólj közbe, tudom, hogy nem erős oldalad a matematika, de majd FM segít a részletekben, ahogy nekem is segített. Gondolom, most kinn szunyókál a kocsiban. Nem véletlen, hogy őt nem hívattam, ez a dolog kizárólag terád tartozik. Olyan titokról van szó, amely nem szivároghat ki, különben katasztrófa történik. Univerzális. FM kiváló munkatárs, és az egyetlen, akire száz százalékig számíthatsz, ráadásul épp a kellő mértékig katona-lelkületű, vagyis abszolút híved tud lenni a munkában úgy is, hogy bizonyos dolgokat nem kötsz az orrára. Minden szükségeset megszervez és beszerez a sokirányú kapcsolatai révén, és tud hallgatni, mint a sír. Ennek ellenére, amit most megtudsz, az nem tartozik rá, azzal egyedül neked kell megbirkóznod! És eldöntened a további teendőket – Az öreg néhány másodpercre elhallgatott, és mintha valahová befelé figyelt volna. ZsL türelmesen várt, majd felhívta magára a figyelmet. - Hallgatom, Tanár Úr! - Bocs’, úgy tűnt, hogy…, de még korai lenne, hacsak Semmelschwarz nem tévedett kivételesen. Meg aztán azon gondolkodtam, hogy talán mégsem úgy kellene elmondanom az egészet, ahogy elterveztem, hanem rövidebben, aztán majd ráérsz rendezni magadban a dolgokat azután is, hogy én már… - Ahogy jónak látja, Tanár Úr. - Na szóval, a paramaginárius idősík – ennyit nyilván te is tudsz – merőleges a Hawking-féle kétdimenziós, vagyis komplex idő síkjára. Az így létrejövő háromdimenziós időben matematikailag modellezve biokémiai folyamatokat, meglepő összefüggések tárulnak fel. Például a hemoglobin, a klorofill és az engramok szerkezetének egy bizonyos transzformációja által képezhető térbeli vetületek meglepően hasonlók, sőt: egymásból levezethetők. Mindez nem lenne több felsőfokú számmisztikánál, ha nem kerültek volna elő korábban az egyik ősmasszívumból olyan, 2,9 milliárd éves fosszíliák, amelyekben egyértelműen mindhárom képződmény egykori jelenlétére utaló nyomok voltak. Hemoglobin, klorofill és memória ugyanabban a többsejtű élőlényben?! Persze, hogy valamelyik meggondolatlan asszisztens elfecsegte a dolgot a sajtónak! Lett is szenzáció: „Földönkívüliek bolygónk őskorában!!!”, „Kicsi zöld emberek az elődeink?!” és efféle újságírói agyszülemények jelentek meg a napilapokban. Renicent doktor hirtelen mérgében majd’ kirázta bőréből a bőbeszédű ifjú munkatársat! Szerencsére a szenzáció szokás szerint csak pár napig tartott, mert háttérbe szorította egy soron következő politikus-botrány. A kutatási téma pedig ad acta került, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Több véletlen is kellett hozzá, hogy újra rábukkanjak. Ifjabb éveimben érdekelt valamelyest a herpetológia, az egzotikus gyíkok voltak a kedvenceim. Aztán évtizedekkel később, amikor véletlenül kezembe került Renicent kolléga egyik doktoranduszának szakdol-
214
gozata, amely a hidasgyíkok érzékelőképességének különös változatát elemezte, éppen pihenő hetemet töltöttem egy tóparton, és rettentően támadtak a szúnyogok. A panzió légkondija nem működött, de csukott ablaknál elfogadható volt a hőmérséklet abban a vastag falú, régi épületben. Csakhogy éjszakára a szobámban rekedt néhány szúnyog, és mindig abban a pillanatban kezdtek támadni, amikor épp elaludtam volna! Félálomban forgolódva bukkant fel az ötlet, hogy ezek az ízeltlábú bestiák is képesek lehetnek ugyanarra az ESP-szerű érzékelésre, mint amilyent az a tanulmány egyes gyíkféléknek tulajdonít. Elkezdtem utánanézni a megfigyeléseknek mind a repülő rovarok, mind a hüllők esetében, de nem találtam semmi érdemlegeset. Ráadásul az adatbázis, amire a doktorandusz tanulmánya hivatkozott, falszifikációnak bizonyult. Egy másik véletlen hozott össze egy olyan agykutatóval, aki zoológiára specializálódott. Őt környékeztem meg azzal a kérdéssel, hogy vajon van-e a szúnyog-féléknek a pirinyó agyában olyan terület, amely nem hozható összefüggésbe jól ismert érzékszerveiknek és szervezetük más részeinek a szabályozásával. Először tartottam tőle, hogy elzavar, ha rájön, milyen irányú a puhatolózásom, de ellenkezőleg, a kérdésem telitalálat volt, mert épp ezzel a témával kezdett volna foglalkozni. Bizalmatlan volt eleinte, attól félt, hogy ellopom az elképzeléseit és mint öregebb kolléga, majd én aratok vele sikert. Nehezen tudtam megnyugtatni, hogy inkább segíteni fogok neki vizsgálatom adalékaival, ha már az ő munkája nagyjából kész lesz, és talál az említett feltételeknek megfelelő idegdúcot. Nos, ilyen kerülő úton tudtam meg, hogy egy bizonyos idegdúcnak a paramaginárius időben való viselkedését modellezve, hasonló struktúrákra lehet bukkanni, mint amilyen a hemoglobin, a klorofill és az engramok modelljéből transzformálható térvetület! Elkezdtem keresni a szakirodalomban, hogy van-e valami régebben felderített vagy kimutatott dolog, ami ennek a három biokémiai képződménynek bármilyen egyéb közös tulajdonságára vagy képességére utal? Néhány nem túl érdekes adalékon kívül ekkor bukkantam véletlenül a 2.9 milliárd éves leletet ismertető beszámolóra. Az országos hírű dokumentációs központ ugyanis kiselejtezett egy nagy rakás régi folyóiratot. Lényegében már kidobták azokat, de a hulladékszállító még nem jött, és a könyvtárba menet épp a kupac mellett mentem el. Az említett cikk ott volt a tetején, mert a folyóirat első néhány oldala véletlenül leszakadt… Zweistein feltápászkodott a fotelből és a fali szekrényhez ment, ahonnan egy doboz gyümölcsitallal és két pohárral tért vissza, aztán töltött mindkettőjüknek. - Tulajdonképpen kár belém most már, de kiszáradtam, és a mondanivalóm java még hátra van. Na egészségedre! Felhajtotta a pohár tartalmát, megtörölte száját egy gyászzsebkendővel, amit a zsebéből húzott elő, és tett is oda vissza, és amin ZsL szeme egy pillanatra megakadt. Ezt a Tanár Úr észrevette, de csak egy féloldalas vigyorral nyugtázta. Mint már említettem, hajlamos volt a kajla humorra… - Nagyon belemerültem a részletekbe, ezért most egy jókora ugrással áttérünk a reinkarnációra! Légy szíves, ne kapkodj a levegő után, nem fogom most neked
215
ezoterikus nézeteimet bevallani, mert nincsenek olyanjaim. Csak épp az eddig említett téma folyományaként kiderítettem, hogy amit némelyik vallás, és az ezoterizmus általános hívei reinkarnációnak hívnak, mint jelenség ugyan létezik, de egészen más az oka, mint amiben hisznek. Hogy jön ide a hemoglobin és a többi? Úgy, hogy eleget kutakodtam ahhoz a három dimenziós, paramaginárius idővel kapcsolatban – mint tudod, erre kaptam a matematika legnagyobb díját - , hogy véletlenül és mellékesen felfedezzek valamit, amit azóta se publikáltam. Most már nem is fogom, és te se tedd közkinccsé, ha jót akarsz! Az egyes élőlények hemoglobinja, klorofillja és még néhány más biológiai festékanyaga, valamint az engram-struktúrája az említett matematikai leképezéssel a háromdimenziós időben, olyasfajta hálózatot alkot, mint agyunk legősibb sejtcsoportjának a térbeli leképeződése! Érted? Ez is egy fraktál a maga módján. Mellesleg engem nagyon emlékeztet a vázlatos képe a galaxishalmazok térbeli elhelyezkedésére, amilyennek azt a csillagászok legutóbb kimutatták. - Tán csak nem azt mondja a Tanár Úr, hogy a Világegyetem belátható területe, vagyis a Metagalaxis, egy minden képzeletet felülmúló, gigantikus agy része, amelyben az egyes galaxisok az idegsejtek, és a gravitációs lökéshullámok közvetítik közöttük az információt? - Nem, dehogyis! Félreértettél. Azt mondtam, hogy ami itt, a háromdimenziós térben az egyes élőlényekben elkülönült engram, az a háromdimenziós időben egyfajta hálózatot alkot, azaz bizonyos értelemben kollektív képződmény! - Kezdem érteni. Az egyének tapasztalatai valahol a megszokott terünkön kívül egy kollektív emlékezetet alkotnak. De hát ezt a lehetőséget már felvetették olyan régi filozófusok is, mint… - Csakhogy fiam, én bizonyítékot találtam rá. A dolog kísérletileg ellenőrizhető. Sőt, jó néhány spontán „kísérlet” már le is zajlott, mielőtt én elkezdtem volna a témával foglalkozni... ZsL döbbenten nézett az öregre, de mivel régóta ismerte, és dolgozott vele együtt más témakörökben problémamegoldó ötletgazdaként, elhitte, amit mond. Egy tucat kérdése lett volna hirtelenében, de tekintettel a múló időre, inkább hagyta, hogy Zweistein beszéljen. Jól tette, mert a dolog cifrább része még hátra volt. Az öreg rámutatott ZsL zsebére, ahol a száz Terabyte információ lapult. - Ott megtalálod a bizonyítékokat, most már csak arra van idő, hogy elmondjak néhány alapvető dolgot. Egyik az, hogy amikor valaki visszaemlékszik egy hipnózis során, vagy akár éber állapotban is a „korábbi életére”, akkor valójában csak memóriájába fogadja korábban élt, másik ember emlékeit abból a kollektív hálózatból, ami egyfajta, téren kívüli, „biokémiai Internet”. Ezzel még nem is lenne baj, csakhogy itt a másik fontos dolog: ebben a kollektív hálózatban is képesek néhányan kalózkodni! A meditációknak egy bizonyos típusa alkalmassá tesz egyeseket arra, hogy „átmenjenek” ebbe a téren kívüli, csak a paramaginárius idő harmadik dimenzióján keresztül hozzáférhető hálózatba, és ott beköltözzenek mások engramjába, azaz átvegyék személyiségének irányítását. Ez gyakran csak részlegesen sikerül, és az eredmény: skizofrénia. Ismét mások,
216
célirányos meditáció nélkül, labilis pszichikai állapotban, vagy akár alvás közben, álomlátás-szerűen, akaratukon kívül is képesek erre, szinte véletlenül. Az eredmény többféle lehet. Ha egy nagy tapasztalatú személyiség telepszik rá egy primitív egyén tudatára, kijöhet belőle az eredetinél sokkal jobb, de rosszabb is. Majd gondold át, mennyi probléma származhat mindebből! A legkritikusabb talán az olyan eset, amelynél egy sok mindent kitanult, de már öreg ember elméje „költözik bele” egy kisgyerekébe. Ha ez egy évszázadokkal korábban élt gyerekkel történik, híres jós lehet belőle, mire felnő. Vagy feltaláló. Esetleg olyan politikus, aki csak ártani fog a korának. - Hogyan? A kollektív emlékhálózat múltjába is át lehet menni? – kérdezte ZsL. - Itt a bökkenő! Mégis megvalósítható az időutazás! Nem a testünkkel, hanem a tudatunk átültetésével! És ez még hagyján, de a tudatalattink, vagy ma már elterjedtebb kifejezéssel: a tudattalanunk is elnyomhatja másik ember tudattalanját. De akár saját magáét is, ha önmaga fiatalabb korú engramjába költözik. Ez újfajta etikai kérdéseket vet fel. Van-e jogunk saját múltunk kiigazítására ilyen módon? Hiszen egyesek megtehetik azt, amiről legtöbben csak ábrándozhatnak: „Ha egyszer újra kezdhetném az életet!” Újrakezdheti, a magával vitt tanulságok alapján másfelé irányítva sorsát, és emiatt esetleg nem születhetnek meg az előző jövőjében megszületett gyermekei. Lehet-e ilyesmihez joga bárkinek is? Másrészt viszont, ha okosan és célirányosan, az emberiség érdekében teszi valaki, megváltó lehet… Talán majd egyszer ez lesz az egyetlen kiút… - De Tanár Úr, az ikerparadoxon hol marad? Ha egy múltbeli személyiségbe költözve megakadályozom, hogy szüleim megismerkedjenek, akkor nem születhetek meg, vagyis nem mehetek vissza a múltba, tehát nem akadályozhatom… - Mondom, hogy a részletek ott vannak a zsebedben! Az ikerparadoxon szamárság! Azok téves logikájának terméke, akik nem ismerik a háromdimenziós idő sajátosságait, képességeit, sokrétegűen finom szerkezetét. A múltba, azaz más személy múltjába a tudatodnak egyfajta másolata kerül, és a jelenben tovább él az eredeti, mintha mi sem történt volna. Ez a dolog egyik veszélye: a jelenben nem emlékszel rá, hogy mit tettél, mert a megváltoztatott múltra emlékszel. Ráadásul az engram-kópiád az esetek egy részében az időnek egy másik rétegében élő személyiségedre telepszik, és annak jövőjét változtatja meg. Aminek lehetőségét harminc-negyven éve sci-fi írók felvetették, arról kiderült, hogy megvalósítható! Csakhogy ez az egész dolog, ami a felfedezésemből következik, óriási kalamajkát rejt magában! De ugyanakkora gondokat okozhat, ha valaki a korához képest a jövőt veszi célba, és ott telepszik valakire, akinek a tudata attól kezdve egy múltban élt ember tudata lesz. A mi jelenünk és közeljövőnk pedig kénytelen ahhoz a távolabbi jövőhöz igazodva alakulni, vagyis az időparadoxon ellentéte az igaz: a jövőbeli változtatások a múltat is megváltoztatják. El tudod képzelni, hogy… Az öreg egy pillanatra megszédült. Igyekezett összeszedni magát, majd az órára pillantott, és elővett zsebéből egy fekete folyadékot tartalmazó üvegcsét. Töltött egy pohár gyümölcslevet, majd a folyadékot is beleöntötte. Úgy keverte
217
össze, ahogy a kémikusok szokták: az asztal lapján csúsztatva a pohár alját, gyorsan, egy egészen kis kör kerülete mentén. Aztán felhajtotta a tartalmát és hevesen összerázkódott. - Ez borzalmas volt! – mondta – De Semmelschwarz szerint így nyertem még egy kis időt. Nem tudni, mennyit, tehát… Tehát képzeld el a következőt! Amiről szó volt, arra csak az emberek töredéke képes a maga lelki erejéből. Azért ez is jó néhány ezer „behatolót” jelent. Én véletlenül felfedeztem a pszichotronikus technikát, amellyel bárki megteheti. Ki is próbáltam néhány önként jelentkezőn, mielőtt úgy igazából belegondoltam volna a kollektív következményekbe. - És azok a személyiségek hol vannak most? - Az eredetiek itt, közöttünk és nem is sejtik, miben vehettek részt. Szerencsére. - És az engram-kópiák? - Egy bizonyos Újföld nevű bolygón, ahol másképp alakultak a dolgok, és az odakerültekből létrejött emberiség sokkal emberibb. Ha akarnának, visszajöhetnének itteni elméjükbe, de eszükben sincs. Úgy érzik, inkább oda tartoznak… - Honnan tudja, Tanár Úr?! Ja, értem, részletek a zsebemben. Eszerint valamiféle kapcsolat is tartható a technikailag „reinkarnáltakkal”… - Most még el sem tudod képzelni, hányféle lehetőséget rejt ez a dolog, de majd meglátod, és el fogsz borzadni. Túlságosan éretlen még erre a mai emberiség. Amikor rádöbbentem a dolog hátrányaira, először meg akartam semmisíteni a teljes dokumentációt, önmagammal együtt. Aztán arra is rájöttem, kár a gőzért! Részben a kór miatt, amit az öreg cimborám akkor már tanulmányozott és azt mondta, rövid kifutású lesz. Részben pedig azért, mert újra felfedezi más, az alapján, amit a matematikában már úgyis… - az öreg elsápadt, és a fejéhez kapott – Kezdődik… A legfontosabb: felügyelni… Ez a feladatod! Menj el a Kastély-tóhoz a hét végén… Menjen FM is… Érkezik egy csoport… A sziklafalnál van egy gyanúsan különleges téridő-góc, járj utána, hogy... A személyiségdetektorok… igen, vannak már olyanok is, megtalálod a 13-as laborban a kontrollpanelt… a detektorok majd megmutatják, kik azok, akiket neked kell… Tántorogva felállt a fotelből. ZsL odaugrott hozzá, hogy támogassa, de az öreg szinte felvisított: - Ne közelíts, mert te is…! Maradj csak ott! Még nincs vége! Nézz utána… annak a kétmilliárd éves leletnek, időutasok lehettek a továbbfejlesztett technikával, testileg is… És nézz utána magadnak is! Feljegyzések a 13-asban… Te, meg egy bizonyos… GL! Mindketten ugyanabba a kisgyerekbe rein… karnálódtatok az egyik… idősíkban! Tragikus következ… lesznek, ha így marad… Az öreg már csak nyögdécselt, miközben lassan elhátrált a szoba másik végébe, ahonnan – ZsL most figyelt fel rá – hiányoztak a megszokott bútorok és eszközök, helyettük egy jókora fekete fólia volt a szőnyegre terítve. Zweistein annak közepére állt, és amennyire képes volt, még egyszer összeszedte magát. - Sajnos, többet tudtam meg a kelleténél erről az Univerzumról, és ezután majd te is többet fogsz tudni a kelleténél. Viseld méltósággal a felelősséget. A tónál majd találkozol olyanokkal, akiket be kell vonnod a kísérletbe, mert csak úgy
218
menthetők meg attól, ami rájuk vár… ami rám is vár…Van három napod, hogy felkészülj! A zsebedben ott vannak a fülesek, hallgasd le mindet! Szívesen mondanám, hogy most azonnal menj, de látnod kell még ezt is… Zweistein Tanár Úr a fejéhez kapott és elkezdett összeesni, de mielőtt teste a padlóra terített fóliát érte volna, egy hatalmas villanásban eltűnt, és hulló hamvai a szobán véletlenül épp akkor átsöprő légörvény miatt, pár másodpercre egy miniatűr galaxis tekergő formáját rajzolták ki. ZsL összehajtogatta a fóliát, vigyázva, hogy a hamvak közül egy atomnyi se kallódjon el: ha az öreg így rendezte, oka lehetett rá. Majd kiderül a feljegyzéseiből. A „fülesek”-ből, amilyen neki is van egy-egy a füleiben. Az öreg így nevezte ezeket az univerzális adathordozókat. Vajon mi a neve a mobiltelefonok legújabb generációjának a többi idősíkban? Itt a hivatalos nevük „nanofon”, de mindenki csak „nanu”-nak vagy „füles”-nek becézi… Sztereohangú műsorvétel, szélessávú Internet és bárkit bármikor elérő, folyamatos telefonkapcsolat, térhatású képernyőt és kamerát helyettesítő könnyű szemüveggel kiegészítve: ez az a „füles”, amely minden embert egy gigantikus informatikai hálózat szemévé és fülévé tesz. A hálózat, mint aggregációs mechanizmus, akkor is él és figyel, ha épp nem hívtunk senkit, akkor is, ha alszunk, és saját biztonságunk érdekében ma már semmiféle titkunk sem lehet előtte. Bezárta a rejtekhelyet maga után, és az erdőn át kisétált a gazos földúton várakozó mikrobuszhoz. Beugrott a navigátori ülésbe, FM indított, és lassan, hogy a nem túl távoli kunyhó alatt most is működő automatikus laboratórium folyamatait ne zavarja a rázkódás, elgurultak a műútig. - Neked három nap pihenő! – mondta ZsL – Nekem meg ugyanannyi felkészülés. Aztán a hétvégén új projekt indul! Téma: a gyanúsan gyakori véletlenek! X. Aluljárók Húszegynéhány lépés után balra egy ugyanolyan széles és magas elágazás nyílt a folyosóból, de a többiek távolinak tűnő hangja az egyenes ágból hallatszott, tehát GL is arra ment tovább. A folyosót igen finom fehéres por borította, és felkavarodott lépteitől. Nemsokára jobb felé kezdett kanyarodni a folyosó, és kissé emelkedni is. Az elöl haladók hangja mintha távolodott volna, ezért GL megszaporázta lépteit, majd nem sokkal később futni kezdett az ismét vízszintessé hajló talajon. A ritka por kanyargós csíkokat rajzolt a talajon, futása légáramlásától. Egy újabb enyhe jobb kanyar után meredeken lejtő szakasz következett, amelyen túlságosan is könnyűvé vált a futás, a lassítás viszont annál kevésbé. Lámpájának ingadozó fényfoltján csak a folyosó alját leste, nehogy elvágódjon valami egyenetlenségben, ezért nem vette azonnal észre, hogy a légteret igen ritka, zöldes árnyalatú köd tölti ki. A folyosó továbbra is lefelé haladt, ő meg szaladt tovább, míg fel nem tűnt, hogy Borisz igencsak fészkelődik a nyakában. „Mi van, öregfiú?” – kérdezte tőle vidáman, és ekkor újra meghallotta a jóval előrébb járók kedélyes kiabálását, énekét és nevetgé-
219
lését. Gyanús lett neki a rajta is elhatalmasodó jókedv. Tán csak nem ez a furcsa, édeskés szagú légszennyezés okozza? Az illat azonban hamarosan megszűnt, bár a gáz, vagy köd még sűrűbb lett. Alig vette észre a pár méterrel odébb levő következő kanyart, megint csak jobbra. A kanyar mögött viszont ott álldogáltak a többiek, méghozzá teljes csendben, és mintha valamiért hallgatóztak volna. - Mi van? – kérdezte halkan a hozzá legközelebb állótól. - Ssss! Figyelj! – suttogta Mymőke – Szerinted mi lehet ez? Igen halk, suhogó hang hallatszott, sűrű periódusokban kissé felerősödve, és mintha közeledett volna. Időnként rövid, füttyentés vagy inkább rikkantás járult hozzá. A következő kanyar mögül hirtelen előröppent egy hóbagolyhoz hasonló, nagy fehéres madár, mögötte meg egy tucat apró és sötét denevér-féle, leghátul pedig egy raj világító bogár hullámzott. Az emberek szétugrottak és hozzásimultak a folyosó falához, hogy a szárnyas sereg elférjen. A nagy madár azonban a falnál lapulók felé kanyargott, és mindenkibe belecsippentett egyet, aki nem guggolt le eléggé gyorsan. - Au! Te dög, ez fájt! – kiáltott fel Mayoretta. - A fene beléd!!! – ez Zebulon volt. Amálka viszont készen állt, hogy a galuskaszaggatóval, amit még a raktárban vételezett fel, jól odasózzon a támadónak. Azonban az kikerülte a csapást és a galuskaszaggatót is kiragadta Amálka kezéből, aztán elrepült vele, nyomában a repülő csapatával. Suhogó szárnycsapásai és rikoltozása hamarosan elhalt a többszörös kanyar mögött. - Nahát! Már egy elhagyatott, sötét, poros, omladozó, földalatti folyosón sincs biztonságban az ember! – adta az epéskedőt Menyhért. - Ráadásul ez a folyosó egyre inkább elkanyarodik, és lejt! – mondta Dundella – gyertek inkább mögöttem, ha netán gurulni kezdenék, senkit se hengereljek le! - Biztosan jó irányban megyünk? – kérdezte Stephánya – A folyosó elején volt egy másik ág is. - Nem kapkodunk! Semmi garancia rá, hogy a másik ág jobb! Módszeresen végigjárunk minden lehetőséget – felelt Zebulon – De ha még negyed óra múlva is lejt, egye fene, visszafordulhatunk! Mentek hát tovább, az elöl haladó Zebulon lámpájával világította az utat, Artúrka a nála levővel a falakat és a mennyezetet pásztázta, GL pedig sereghajtóként, inkább csak maga elé lesett. Nem szeretett hasra esni. Újabb kanyar jött, megint jobbra, de már nem lejtett a folyosó, hanem fokozatosan emelkedni kezdett. Persze, hogy megörültek neki; az őket ismét körülvevő zöldes ködre már nem is figyeltek föl, a következő kanyar mögötti folyosószakaszt lezáró vastag és igen sűrű rácsot meg egyszerűen kinevették. Szanyszló lepakolta a nehéz lézervágót, majd a többiekkel együtt visszavonult a kanyar előtti szakaszra pihenni és vicceket mesélni, amíg Menyhért segítségével Zebulon végez a ráccsal. Spórolni akartak a vágó akkumulátorával, ezért csak akkora darabot vágtak ki, hogy Dundella és Szanyszló épp átférjen, az elég volt a többieknek is. Az egyre sűrűbb, zöldes pára foszlányokká szakadt, amerre elhaladtak. A meredeken emelkedni kezdő folyosón enyhe bal forduló következett, majd alig
220
tíz méterrel odébb egy erős jobb. Már ezen is csak nevetni tudtak, de Mayoretta hű maradt a stílusához és feltette azt a költői kérdést, hogy vajon ki lehetett az az elvetemült kivitelező, aki egy nyilvánvalóan tökrészeg barlangtervezőnek a kelekótya elképzelését megvalósította?! Merthogy ha egy barlangkivitelező asztalára tesz valaki egy ennyire összevissza tervet, akkor a normális kivitelező azt áthúzza, és az áthúzást építi meg! Ezen az idétlenségen is nevettek egyet, ami ismét felébresztette GL-nek azt a gyanúját, hogy hangulatuk okozója valamilyen illegális légköri adalék lehet ebben az odúban, de ezt ő maga sem gondolta komolyan. Jókedvük azonban rögtön elszállt, amikor a következő jobbra kanyarodás után meglátták, hogy a továbbjutást a folyosó mennyezetéig érő beomlás zárja el. Az út viszont épp emelkedett, ezért bizakodásuk megmaradt, és munkára fogták a lapátokat. Először a mennyezet alatt próbáltak akkora hézagot kialakítani, hogy átjussanak, de kiderült, hogy ott a lezúduló hantoknak bőven van utánpótlása, ezért inkább a folyosó oldalfalánál folytatták. Menyhért szerint előnyös lenne a korábban kivágott rácsdarabot felhasználni az omladozó talaj támaszául, ezért Artúrka jelentkezett, hogy lámpájával szívesen visszavezet valakit, aki majd a rácsot elhozza. Mymőke és Stephánya azonnal az ötlet mellé állt, mert már kezdték nagyon unni a téblábolást ezen a girbegurba folyosón, és szerettek volna minél előbb kijutni a szabadba. Siettek hát, mégis, mire visszaértek volna, újabb omlás keletkezett, méghozzá az előbbi előtt, vagyis a társaság nagyobbik fele, a lapátokkal együtt a két omlás között rekedt, a rács meg azon kívül. Nem volt mit tenni, a férfiak nekiestek a friss omlás ellapátolásának, majd amikor kidőltek, és már Szanyszló is csak egy-egy kiskanálnyi talajt tudott nagy nehezen odébb löködni, beállt a hölgyek egy része a lapátok mellé, de ők se bírták sokáig. Valahogy túl nehéz volt itt a föld. Szerencsére az omlás megállt, a talajkupac meg átjárható lett, így a rács is előkerülhetett. Egy órányi küszködés árán a régebbi omlást elterelték annyira, hogy mindannyian átférhessenek mellette. A folyosó ugyan továbbra is emelkedett, azzal bíztatva a már alaposan elfáradt jelenlévőket, hogy mégiscsak közelednek a felszínhez, de a következő, erőteljes balra kanyarodás után egy gödör akadályozta meg a továbbjutást, a folyosó teljes szélességében! Megint csak Menyhért állt elő egy építő javaslattal: vissza kellene menni ahhoz a rácshoz, amelyből kivágtak egy darabot az átjutáshoz, az eléggé masszív anyagból van, és vágjanak ki egy újabb darabot, plafonig érőt! Azzal biztosan át tudják hidalni a gödröt. Ekkor megkérdezte Stephánya, masszírozva közben a lapátolástól lezsibbadt izmait, hogy nem lenne-e mégis jobb egészen visszamenni, és a másik folyosóval próbálkozni? Zebulon azonban azt mondta, hogy most már annyira előrehaladott az előre haladásuk, hogy kár lenne, különben is, szerinte már nem lehetnek túl messze a felszíntől. Erre aztán Stephánya leült a folyosó fala és a többiek mellé, hogy addig ő pihen, amíg a nála energiadúsabb valakik el nem hozzák azt az új rácsdarabot. Természetesen Szanyszló és Zebulon cipelték vissza a lézervágót, majd félútról visszajöttek a lapátokért, mert a két régi omlás helye között képződött
221
egy újabb. Ekkor velük tartott Menyhért és GL, meg Artúrka, Mayoretta, és Amálka is, hátra hagyva egy lámpát a többieknek azzal a javaslattal, hogy kapcsolják ki, és aludjanak egyet a visszatértükig. A segítség egyébként jól jött, mert miután átlapátolták magukat az omlásokon, és a rácsból is kivágták három oldalát a leendő hídnak, a lézervágóból kifogyott a töltés, ezért a negyedik oldalt csak hosszas hajlítgatással sikerült eltörni. Menyhértnek tökéletesen igaza volt, a rács kiváló anyagból készült: egyszerre hármuknak kellett hajlítgatni, sűrűn felváltva a többiekkel. Volt egy előnye is a vágó kimerülésének Szanyszló szerint, aki bivalyos ereje ellenére, már igencsak unta cipelni… Mindezek után már csak vissza kellett lapátolniuk magukat a gödör mellett várakozó többiekhez, hogy kiderüljön: a rács rövidebb a kelleténél. Menyhért nem mert előállni az ötletével, hogy esetleg létrának is használhatják a rácsot, mert attól tartott, hátha kinevetik. GL meg azért nem merte előadni, hogy esetleg létra nélkül is lemászhatnak, mert hátha megneheztelnek rá, amiért ez nem jutott előbb eszébe. Szerencsére Zebulon tett egy áthidaló javaslatot: nem csak lapátjaik vannak, hanem ásóik és kapáik is, ő csak tudja, cipelte eddig eleget; ha itt nem olyan omlékony a talaj, akkor vájjanak lépcsőfokokat a gödör falába! - Mit gondolsz, mit csináltunk, amíg ti a ráccsal szórakoztatok? – kérdezte Szwetozár és lámpájával a gödörbe világított. Csinos lépcső vezetett lefelé az innenső, és felfelé a túlsó oldalán. Szerencsére a rettenetes fáradsága ellenére kedélyes hangulatban volt mindenki, és eszükbe sem jutott, hogy bármi rosszat gondoljanak egymásról. Végül is együtt voltak a bajban! A lépcsővájók, mármint Szwetozár és a közreműködő hölgyek, egészen ügyesen átkeltek a meglehetősen amatőr produktumon, mivel kiásása közben megszokták kissé a sajátosságait. A többiek azonban megszenvedtek vele, főleg Menyhért, akinek Dundellát is át kellett segítenie ezen a terepakadályon. Szanyszló elhibázta lépését a túl keskeny legfelső fokon, és leszánkázása közben lényegében le is bontotta az egészet. Szerencsére ő kelt át utolsónak. Az út ezután következő szakasza nem volt ennyire eseménydús, csak fárasztó. A poros folyosó nem hagyta abba a kanyargást, bár újabban inkább a bal forduló volt gyakoribb, és egy helyen szabálytalanul kiszélesedett, majd egy természetes eredetű barlangba torkollott. Akadt itt egy igen meredek, fal-szerű sziklás rész, ahol Amálka vállalta, hogy elsőnek fölkapaszkodik, és rögzít egy kötélvéget a többiek részére. Miután a csapat nagy része fönn volt, praktikusnak látszott a másik kötelet is bevetni, hogy a Dundellát fölsegítő négy fickónak könnyebb dolga legyen. Aztán egy igen kellemetlen hasadék következett: nem volt túl széles, nagyot lépve át lehetett érni, de ahogy belevilágítottak, látták, hogy lefelé szélesedik a rés, mélysége óriási, alján pedig távoli víztükör csillog. Sziklás anyaga nem látszott igazán megbízhatónak, tartottak tőle, hogy mire mindannyian átérnek, lesuvadhat a széle. Dundellát a közelébe sem engedték addig, amíg hárman vissza nem mentek a nagy nehezen megszerzett rácsdarabért, átvonszolták a sziklafalon, majd a résre nem fektették. Amálka ment át először a kötelet rögzíteni, csak nem volt mivel, mert a raktárban senkinek sem
222
jutott eszébe hegymászó-kellékeket felvételezni. GL előkotort zsebéből néhány kampót, amit a zsilipkabin szerszámosládájából hozott, de azokat Amálka nem találta megfelelőnek. Átment hát Szanyszló is, hogy majd ő fogja a kötél végére csomózott hurkot, miután a kötelet átveti egy sziklakiszögellésen. Mindenki a kötél biztosításával kelt át, baj nélkül, egyedül Dundella nem mert rálépni a rácsos „híd”-ra, még úgy sem, hogy Menyhért tolja hátulról, segítve a szükségesnek vélt nekifutást. Jó negyed órányi bíztatás, kérlelés, meg rimánkodás után Пунцишова azt mondta Dundellának, hogy amilyen állapotban van az a kőzet, magától is leomlik hamarosan, ha sokáig várnak. Erre aztán a mázsás hölgy nekilendült és hősiesen átgördült a hasadék fölött, közvetlenül nyomában Menyhérttel, és közvetlenül Menyhért nyomában a leomlással. Épp csak hogy megúszták, de a rács a szakadékba, majd nagy csobbanással a vízbe veszett, a szerszámokkal és egyéb dolgokkal együtt, amiket a túloldalon felejtettek. Artúrka azt mondta, olvasta egy könyvben, hogy ilyen válságos helyzetekben praktikus leltárt készíteni a meglévő holmikról, és mindjárt ki is pakolt zsebeiből némi dinamitot és pár méter gyújtózsinórt, meg egy már kimerült zseblámpát. Zebulon szerint kár húzni ilyesmivel az időt, mert még a többi lámpájuk is ki talál merülni. GL az optimalizáció híveként azt mondta, hogy csak pár perc az egész, és eldöntik, miket nem érdemes tovább cipelniük, így esetleg gyorsabban és könnyebben haladnak majd, ami fokozódó fáradtságuk miatt nem utolsó szempont. Aztán ő is kirakott egy halom apróságot, melyek a szerszámosládából származtak, például horgászdamilt, huzalfeszítőket, háromszögletű elsősegélykendőt, villáskulcsokat, varrógép-olajozót, zongorahangoló kulcsot, három rozsdás dorombot, mákdarálót, körömlakk-lemosót, világos lila cipőkrémet, néhány lefolyódugót, pipaszurkálót, Volánbuszról származó ablaktörő kalapácsot, egy befőttesüvegnyi „Nagymama módra” főzött szilvalekvárt, két vadiúj zablát, egy ajtókitámasztót, egy dallamcsengőt, egy darabka alig használt lámpabelet, egy bajuszkötőt, két fokhagymagerezdet, egy „Leltár miatt zárva” és egy „Rögtön jövök” feliratú táblát, végül egy leszakadt tangóharmonika-fogantyút. Aztán amíg a többiek mellétették saját készletüket, gyorsan felbontotta a „Whistlkastl” (Made in Tenochtitlan) macskatápot, hogy azt Borisz megehesse. Menyhért szétosztotta a Negro-cukrot, meg a Kinder-tojásokat, amiket a társaság azonnal el is fogyasztott. A rugóra járó fakutyát titokban tartotta, mert ugyan rájött, hogy itt aligha veszi hasznát, de úgy gondolta, majd Dundellának adja, hátha egy alapos, jókora nevetéstől lefogy legalább öt dekát. Zebulon a libatojásgránátokat tette a fölösleges holmik közé, mert úgy vélte, hogy ha valamilyen fantasztikus véletlen folytán mégis szükség lehet rájuk, ilyen zárt helyen ön- és közveszélyes lenne a használatuk. Szanyszló előszedte zsebéből az elemes szalagfűrészt, abból áttette az elemet Artúrka zseblámpájába, de a pillanatragasztótól nem tudott megszabadulni, mert az valamilyen behatás következtében már rég belekötött a zsebébe. Amálka megvált a fűszereitől azzal az indokkal, hogy a galuskaszaggató nélkül úgysem tudná mire használni őket, különben is, ha feljutnak a felszínre valaha, akkor semmi mást nem akar, mint pihenni! Csillá-
223
nak és Szwetozárnak nem volt mitől megválni, mert a raktárban felvételezett könyveket a zsilipkabinban hagyták induláskor, hogy a lapátokat, ásókat és kapákat segíthessék cipelni Zebulonnak. Dundellánál csak egy tubus „Azonnali, nagy hatású” fogyasztókrém volt, de attól nem akart megválni, akárcsak Mymőke a vekkerétől, amit a raktáros megjavított, mielőtt beszálltak a zsilipbe. Mayoretta a sodrófát inkább vélte fölöslegesnek, mint a hatalmas fakanalat, ami jó döntés volt, mint később látni fogjuk! Пунцишова a gumikesztyűket elő se vette, Stephánya pedig nem szívesen vált volna meg a zsebmikroszkópjától és a kicsivé összecsukható, de extra hatékonyságú fúrógéptől, súlyuk ellenére sem. Szanyszló azonban felajánlotta, hogy majd ő viszi a továbbiakban, ha már úgy alakult, hogy se a lézeres vágót, se a rácsot nem kell cipelnie. Előkerült még a többiektől jó néhány egyéb apró limlom, például csokornyakkendő és cilinder, síbakancs, gőzölős vasaló, alultöltős kávéfőző, két csillár, javításra váró falióra, szörfdeszka, meg egy kerekes cserépkályha(!?) és néhány kimerült zseblámpa. Ez utóbbiakat a Zebulonnál lévő vésztartalékból újraelemezték és szétosztották. Otthagytak tehát egy kupac kacatot, és valamelyest megkönnyebbedve, de nem kevésbé fáradtan tovább indultak. Dundellát lelkileg feldobta saját bátorsága, amellyel át mert szaladni a szakadék fölött, és a véletlen szerencséje, hogy tettét meg is úszta, ezért most merészen az élre tört, Menyhért alig győzött utána vánszorogni. A barlang egy helyen összeszűkült, az oda vezető út pedig az addiginál is meredekebb lett, de az elványadt csapat mégis lemaradt a túlsúlyos hölgy mögött, aki elszántan haladt előre a maga útján a barlang következő szakaszába. Aztán egyszer csak visítva rohant, sőt: zúdult visszafelé, a többiek alig tudták megfékezni a lejtő alján. - Mi történt, csibém? – kérdezte Menyhért kétségbe esve, és lihegve, amikor utolérte nagy nehezen. – Tán csak nem hallucináltál valamit? - Ott egy… ott egy… Juúúúj!!! – sikoltott az előzőnél is nagyobbat Dundella. - De hát mi van ott?! – kérdezték többen is, miközben mindenki köréje gyülekezett, ahelyett, hogy megnézték volna, mi volt olyan ijesztő a testes kisasszony számára. - Egy… egy… szörnyű szörnyeteg! Egy… rémisztő rém!!! – nyögte ki nehezen. - Na de mégis, micsoda? - Legalább egy méteres és… fényes! És… zöld! - Pedig bizony nem minden zöld, ami fénylik! – jegyezte meg Szwetozár, de senki sem figyelt oda. - Hatalmas, kocsányos szemei vannak! Még a nyelvét is rám öltötte! Jaj, ott jön!!! – és Dundella, ha meg nem fogják, tovább rohan, egyenest a szakadékba. Ekkor a barlang felső terméből, a lejtős ösvényen, szép komótosan lefelé kezdett gördülni, két darab vonalkorival a talpán egy fényesen zöld, gülüszemű, méteres átmérőjű csiga, és közben a nyelvét öltögette. Amikor a csodálkozástól ledermedt társaság mellé ért, megemelte kalapját, odaköszönt egy „Adj’isten!”-t, és gördült tovább. Nem sokkal a szakadék előtt, menet közben visszanézett,
224
ismét megemelte a kalapját, előre fordult, aztán „A rosseb!!!” – kiáltással eltűnt, majd néhány másodperc múlva távoli csobbanást lehetett hallani. - Nna, erről ennyit! – jegyezte meg Mayoretta a szakadék felé nézve, aztán a többiekre mordult: - Akkor most tovább megyünk végre, vagy mit csinálunk?! Jobb ötlet nem merült fel, tehát tovább mentek. Dundella közben kiöntötte szívét az őt támogató Menyhértnek, amely öntetnek az volt a lényege, hogy kímélni kellene őt az efféle izgalmaktól, amelyek nem tesznek jót krónikus depressziójának, és nem biztos benne, hogy ilyen terepen kellene folytatniuk ezt a társasutazást, bármennyire is rokonszenvesek és aranyosak egyébként a résztvevők, eltekintve az őshonos szörnyektől. Menyhért megígérte, hogy amint lehet, új útvonaltervet fog kidolgozni, de előbb mégiscsak fel kellene érniük a felszínre. Az út eközben ismét balra kanyarodott egyet, és egy újabb emelkedő után megint egy nagyobb terembe vezetett. Dundella óvatosan hátra maradt, ezért nem látta meg azonnal, mitől torpant meg a menet eleje. A barlang közepén egy hatalmas, két méteres, zöld kecskebéka ücsörgött. Időnként kitátotta rettenetes fogakkal teli száját, és nagyot harapott az előtte zöldellő dús és hosszú szálú fűből, majd komótosan rágni kezdte, néha megingatva hosszú szarvakkal ékes fejét, rövid farkával meg a tőgye körül röpködő legyeket hessegetve, és közben őket nézte hatalmas békaszemeivel. Utána odébb ugrott hosszúra kinyújtott, úszóhártyás, nagy combú lábaival a következő fűcsomóhoz, és még mindig őket nézte. Mekegett, majd brekegett egyet, erőteljesen megrázta fejét, amitől a nyakörvén levő kolomp megkondult, aztán felfújta szája két oldalán lévő brekegőhólyagait és maga mögé bogyózott egy tekintélyes kupacot. - Igazán hallucinálhatnánk valami gusztusosabbat is – mondta Mayoretta, aztán ezt kérdezte: - Dundella! Ide jönnél? - Dehogy megyek, amíg el nem hessegetitek az útból! - Éppen arról van szó! Kölcsön adnád a fogyasztókrémed? - Még szép, ha szerinted attól elmenekül! Menyhért közvetítette Mayorettának a jókora tubust, de szüksége volt még másra is a „Családi Hárpia” rendfokozatú nőszemélynek. - Figyelj csak, Пунцишова! Adnál egy pár gumikesztyűt a készletedből? Amikor a kesztyű is kéznél volt, Mayoretta megkérte Amálkát, hogy mivel ő a csapat legsportosabb alkatú személye, igazán elvállalhatná, hogy felhúzza a gumikesztyűt, és egy jókora adag „Azonnali, nagy hatású” fogyasztókrémet a tenyerébe nyomva a tubusból, megcélozza, sőt el is találja vele a fenevadat! Amálka elvállalta, nagyon ügyesen végrehajtotta, a fenevad azonnal lefogyott alig féltenyérnyire, mire aztán Mayoretta jól meglengette hatalmas fakanalát és akkorát csapott a csöpp kis zöld szörnyetegre, hogy csak egy leheletvékony matrica maradt belőle! Nagyon elítélendő, erősen szadisztikus, aligha példamutató és egyáltalán nem a Békamentő Egyesület módszerei közé ajánlható megoldás, de épp jól jött, mehettek tovább! Kezdett nagyon elegük lenni a tájjellegű érdekességekből, de egy még hátra volt! A következő barlangteremben a díszállatkedvelők egyik kedvence, az
225
úgynevezett japán táncoló egér várta őket, fekete-fehér foltjait fáradhatatlanul folytonos, fortélyosan fürge, friss forgással fitogtatva, és bajnokian bonyolult, bravúros, bizarr bukfencekkel bamba bámulásra bíztatva szemlélőit! Apró volt, és pörgött, hogy nagyobbnak látszódjék, ám ezt a trükköt a macskák nemigen szokták bevenni, az úthengerek meg egyáltalán nem. Dundella kivételes nő volt, de most nem arra gondolunk, hogy vajon miért lehetett tagja a Pillesúlyú Anorexiások Klubjának, hanem hogy nem félt az egerektől. Szó sincs róla, hogy szerette volna őket, épp csak nem tartozott azon hölgyek közé, akik egy jelentéktelen egérke láttán visítva felugranak az asztalra vagy a szekrény tetejére. Egyrészt ezt a mutatványt nem lett volna képes végrehajtani, másrészt az említett bútordarabok se bírták volna sokáig. Ezért terjedelmének és súlyának kifejlődésével párhuzamosan kialakult benne az a védelmi reflex (állatvédő egyesületi tagok nyugodtan kihagyhatják a következő fél sort), hogy ha egeret látott, igyekezett rálépni! Ezt kevesen tudták róla, itt a barlangban, a vezeklőtársak közül pedig senki. Ezért módfelett meglepődtek, amikor Dundella határozott léptekkel a pörgő-forgó kisegérhez ment és ráemelte a lábát. Az egérke reagálásától viszont abszolút paff lett mindenki! Naná, hiszen az egér is kivételes volt a maga módján, mint bioelektronikai tenyészgyártmány, afféle mousedroid, Mickeyborg, azaz félig élő, félig gép, méghozzá különleges adottságokkal, és ezt Dundella sem tudhatta. Amikor rátoppantott, épp az elektropneumatikus térfogatszabályozóját kapcsolta be véletlenül, amitől az egérke három méteres lett, és feje csaknem elérte a barlang mennyezetét. Táncos kedve azonban mit sem változott, elkapta Dundellát, és jól megpörgette, először a kereszt- majd a hossztengelye körül. Szegény Dundella úgy érezte magát, mintha egy ultracentrifugává előléptetett körhinta karmai közé keveredett volna, és először is fizikai fogalmai támadtak a számára addig erősen elvont „differenciális rotáció”-ról, amely szerint a Nap egyenlítői övezete gyorsabban forog, mint a sarkokhoz közeli. Aztán meg az volt a benyomása, hogy pocakja rögtön eléri a szökési sebességet, és önálló pályára fog állni körülötte. Szerencsére, mielőtt ez bekövetkezett volna, az egér megunhatta a dolgot, mert lelassított, aztán a jelentős impulzusmomentuma miatt még mindig pörgő Dundellát talpára állította, majd kifújta magát és összement. Mármint a gépegér. Mire Dundella is lefékeződött, derékig vájta magát a viszonylag puha, bizonyára alumínium-hidroszilikátokban dús talajba! Szanyszló ereje nem volt elég hozzá, hogy onnan egyedül kirántsa, Menyhértnek és Zebulonnak is segítenie kellett. Eközben az egér ugyanúgy bukfencezett, mint korábban, amíg csak Mymőke női szolidaritásból csörgésre nem állította és az egér mellé nem dobta vekkerét. Az apró négylábú talán azt hitte, hogy az valamiféle szörnyűséges kivégzőgép, mert azon nyomban eltűnt a kőzetek hasadékai között. A társaság nagy nehezen kifésülte erősen összekuszálódott hangulatát, majd a barlang végétől ismét folytatódó, igencsak megunt, poros, ködös folyosón haladt tovább.
226
- Tuti, hogy már teljesen eltévedtünk! – szólalt meg Stephánya – Bezzeg GPS -t senki sem hozott magával. - Sokra mennénk vele, itt a föld alatt! Az ilyen bizonytalan kimenetelű barlangtúrákra inkább szendvicseket, meg teát illik hozni! – mondta Szanyszló – Ámbár észrevetted, hogy senki sem éhes, vagy szomjas? - Ez a zöld köd okozhatja, amivel tele van a folyosó. – jegyezte meg a mellettük lépdelő GL – Azt hallucináljuk tőle, hogy tök’ jól érezzük magunkat. - Ilyesminek a lehetőségét már csaknem négy évtizede megírta valaki az egyik kisregényében, méghozzá…- kezdte mondani Stephánya, de Szanyszló folytatta a mondatot: - …méghozzá a „Futurológiai kongresszus”-ban. - Nahát, te is olvasol Lem -et?! – csodálkozott Stephánya. - Nekem a kedvencem! – válaszolt Szanyszló. - A lényegre törő, racionális gondolkodása, elemzőkészsége, éles fantáziája, és a feldobóan üdítő nyelvi stílusa meg elképesztő humora miatt. Mellesleg nagyon érdekes, amiket ír! Például „Az emberiség egy perce”, és a „Summa Technologiae” egészen lenyűgözött! - „Az Úr Hangjá”-t is olvastad? – kérdezte Stephánya. - Persze! Az egyik legjobb regénye, hacsak nem A legjobb! – válaszolt Szanyszló – Majdnem hogy többet lehet olvasni a sorok között, mint a szövegből. Persze, kiváló könyv a „Solaris”, meg a „Fiasko” is, de azokért inkább a kalandregények kedvelői vannak oda. - Kár, hogy nem minden jelent meg tőle magyarul eddig! Én például… GL lemaradt a nagy gondolkodónak és egyben a sci-fi legnagyobb európai (sőt, az irodalmárok szerint világ-) klasszikusának műelemzésébe merülő ifjú pár mögött, mert Borisz leugrott nyakából, és vadászni indult. A folyosó itt kicsit kiszélesedett, és egy vakfülke nyílt belőle a jobb oldalon. Hátsó fala egyenetlen volt, mintha abbahagyták volna a járat hosszabbítását. A sarokban egy geológuskalapácshoz hasonló szerszám hevert, Borisz azt szaglászta. GL fölvette, majd visszatért a folyosóra, a többiekhez. - Mit találtál? – érdeklődött Mayoretta – Ja, csak ezt az apróságot?! - Ki a kicsit nem becsüli… - kezdte Szwetozár, de GL gyorsan rászólt: - Nehogy folytasd, mert ha a regény lektora kifogásolhatónak találja, amit mondasz, képes kihagyatni ezt a részt, aztán nem lesz meg ez a kis szerszámkánk sem. Ki tudja, mire használhatjuk még? Szinte mindenünk elkallódott. - Megnézhetem? - kérdezte Zebulon, aki a rettenetesen elfáradt Amálkát támogatta mögöttük, és amikor GL odaadta, alaposan megszemlélte a talált tárgyat, majd így szólt: - Ez nem mostanában készült. A formája és mérete is szokatlan, aztán meg… nézd csak! Rég megette a korrózió. - Zebulon kevés erőlködéssel szétmorzsolta a kalapács fejét, aztán a nyelével a háta közepét próbálta megvakarni, de a nyél kettétört. – Nagyon különleges fából készülhetett ez a nyél, tartósabb volt, mint a fej fémanyaga – ámuldozott Zebulon.
227
Feltűnő, mennyire változott közérzetük attól függően, hogy földalatti tévelygésük során ködös, vagy ködmentes szakaszon haladtak-e éppen. Az utóbbi öt percben már nyoma sem volt a zöldes ködnek, és a bizarr folyosón eddig eltöltött órák fáradalmai szinte leteperték a csapat tagjait. Rogyadozó léptekkel vonszolták magukat tovább, és már nem is gondoltak arra, miféle újabb megpróbáltatás érheti őket. Pedig a legnagyobb, az igazi, amitől a legtöbb ember feladja az erőlködést, és testileg-lelkileg összeroppanva, már egy újabb halál sem izgatja különösebben; az utolsó trauma még ezután következett. Artúrka fiatal kora ellenére, vagy tán épp azért, egy árnyalattal jobban bírta az addigi gyűrődést, mint felnőtt társai, ezért előttük járt néhány lépéssel. Amikor a folyosó egyszer csak beletorkollott egy ugyanolyan szélességű, magasságú és boltívű keresztfolyosóba, körbevilágított, megvárta a többieket, aztán halkan megjegyezte: - Rosszat sejtek… - Mi van? – kérdezte Menyhért, aki elsőnek ért oda, Dundellát támogatva. - Miért álltunk meg? – kérdezte Szanyszló – Minket már csak a fáradtság vitt tovább. Nem tudunk majd újra elindulni…- mondta, és Stephányával együtt a falnak dőlve elaludtak. - Ha már megálltunk, pihenjünk pár órát – mondta Mayoretta és leült, a keresztfolyosó falának támasztva hátát. A többiek kissé morogva, hümmögve, vagy szó nélkül követték példáját. Zebulon Amálka mellé hanyatlott, ölébe hajtotta fejét és már aludt is. Szwetozár öreges komótossággal kezdte a helyfoglalást Csilla közelében, de aztán eldőlt és horkolni kezdett. Mindenki földre rogyott, kivéve Artúrkát, aki tovább ment még néhány lépést, körülnézett, és miután teljesen biztos lett a dolgában, visszafordult a többiekhez. - Ez nem lehet igaz! – kiáltotta, bár nem túl hangosan, látva, hogy amazok alszanak. Azért Mymőke meghallotta, és feltápászkodott. - Itt az út vége? Felértünk? – kérdezte, és Artúrkához botorkált, a többieken nem túl óvatosan átlépve. – Mégis szerencsénk van? - Marhára!!! Nézd csak! – felelte Artúrka, és Mymőke kezét megragadva, tovább vezette húszegynéhány lépést, ahol a zsilipkabinjuk roncsa volt, az általa vájt függőleges aknába visszacsúszva, miután a keresztfolyosó alja azon a helyen kissé berogyott. A hídnak kivágott borítólemez-darabot magával sodorta a jármű, és a lemez mellé ékelődött az aknában, csak felső vége állt ki valamelyest. Mymőke helyben lerogyott és olyan hangosan kezdett el bőgni, hogy néhányan feléledtek fásult közönyükből. - Mi történt? – kérdezte Szanyszló és Stephánya, szinte egyszerre. - Megtaláltuk a… - kezdte Artúrka, kissé lehangoltan. - Mit? A kijáratot? – kérdezte Csilla, majd lehengerítette lábairól a keresztben rádőlt Szwetozárt, feltápászkodott, és odabotorkált Artúrkához. Aztán így szólt:
228
- Tudtam, hogy ez lesz!!! Nem akartam szólni, de már a folyosó harmadik kanyarulata után fogadást kötöttem önmagammal, hogy ide lyukadunk vissza! - És ki nyert kettőtök közül? – kérdezte epéskedve Пунцишова, aki szintén előkecmergett a holtfáradt csapatból. - Hát én! – felelte Csilla. - Azt nézzétek! – kiáltotta Пунцишова, és előre mutatott, a kabin elakadási helyén túlra, ahol a folyosót egy keresztfal zárta le. A lámpák fényében valamiféle véset, vagy relief vonalai tűntek fel. Nemigen lehetett felismerni, hogy mit ábrázolt, mert a kabin ásókarmai több helyen belemartak a kőfelületbe. Lassanként mindenki feltápászkodott és az üreghez gyülekezett, amelynek alján a zsilipkabin hevert, ásókarom-koszorújával fölfelé. Legtöbben a kőfalat szerették volna közelebbről megnézni, csak Dundella jegyezte meg közönyösen, hogy minek, ha egyszer úgysem lehet miatta továbbmenni? - Az nem olyan biztos, csibém! – mondta Menyhért – Eléggé repedezettnek látszik. Lehet, hogy csak egy válaszfal, és mögötte esetleg akad valamilyen feljáró! - „Lehet”. „Esetleg” – válaszolt szkeptikusan Dundella. – Na jó, ha annyira kíváncsi vagy, nézd meg közelebbről, ha tudod! – tette hozzá – Én addig tovább ápolgatom a közepesen súlyos unipoláris major depressziómat! És mivel épp hypomán, sőt anhedoniás - hyperszomniás fázisban vagyok, esetleg alszom is közben egyet. Na igen, a probléma csak az volt, hogyan lehet átjutni a függőleges aknán, amelyet fölfelé jövet a járművük vájt, és aminek a most felül lévő ásókarmos eleje csaknem két méter mélyen nyugodott az aknában. A férfiak együttes erővel próbálták kirántani a kabin mellé szorult fémpallót, de az még a nők erősebbjének segítségével sem sikeredett. Nem mertek leülni, hogy gondolkodjanak egy kicsit a probléma megoldásán, mert azonnal elaludtak volna a kimerültségtől. GL két ásítás között azt mondta, hogy simán le kell mászni a „gödörbe”, vagyis az ásókarmok közé, aztán onnan felmászni a túloldalon, ha akad olyan bátor a társaságban, aki át mer lábalni a tizenhárom darab, egyenként másfél méteres, gyémántkemény és borotvaéles fémkarom között. A férfiak egységesen úgy vélekedtek, hogy nem akad; ezt a lehetőséget próbálja ki az, aki felvetette! Bánta már GL, hogy megint meggondolatlanul szólalt meg, de jobb ötlete nem volt. Fogta hát a két kötéldarabot, ami valamilyen csoda folytán megmaradt az előző folyosószakasz kalandjai után, és egyiknek végét a csapat legsúlyosabb tagjának derekára kötötte. Ebben a műveletben Menyhért segített, és a békésen szundikáló Dundella nem tett kifogást. Amíg Szanyszló világított neki, GL a kötéllel stabilizálva, a nyakába csimpaszkodó Borisszal együtt lemászott, és igyekezett minél kevesebbet lábatlankodni a karmok között, mert arra gondolt, hogy ha a karom-koszorú véletlenül pont most indul be, akkor a továbbiakban majd lábatlankodhat épp eleget. A „gödör” túloldalán felmászás azonban nem ment olyan simán, mint gondolta, mert a beomlás miatt keletkezett rézsű talaján nem tudta megvetni lábát, és a föld tovább omlott alatta. Ha meglett volna még az egyik lapát… de nem volt meg! Ráadásul a tovább omlasztás, amíg a „gödör” be
229
nem temetődik, mégsem jó ötlet, mert ennél a laza talajnál nem lehetett tudni, hol áll meg. Végül mégiscsak sikerült valahogy följutnia, egészen a már kevésbé omlékony folyosószakaszig. Leengedte a másik kötéldarab végét, és fölsegítette az átmászásban egyébként jóval ügyesebbnek bizonyuló Szanyszlót, Zebulont és Menyhértet. Szanyszló hozott magával egy lámpát is, így nemcsak közelebbről, hanem alaposabban is megnézhették a folyosót lezáró keresztfalat. A márványszerűen sima felszínébe vésett rajzot oldalsó megvilágításban, a sérülései ellenére, ha nem is könnyen, de felismerték. Egy hatszárnyú, tizenhárom lábán patkókkal ellátott lepkét ábrázolt. A falat nem csak a karom-koszorú csikarásai tarkították, hanem jókora repedések is, melyek nem látszottak új keletűnek. Szanyszló öklével alaposan megdöngette a falat. - Nem lehet túl vastag, talán csak arasznyi. – saccolta Zebulon. - Tényleg?! – kérdezte Menyhért. – És ha a túloldali tér rezonáns specifikuma modifikálja az akusztikát?! Zebulon kissé széttárta kezeit, és felvonta a szemöldökét meg a vállát, jelezve, hogy nincs véleménye. Szanyszló azonban nem volt mérnök, ezért inkább jó erősen nekiugrott vállával a falnak, aminek ettől csaknem a fele bedőlt, és tömör porfelhő csapott ki a keletkezett üregből. Köhögtek egy sort, aztán egyenként átmásztak a hézagon. Közben Artúrka is átkelt a karmok között, felsegítette a rézsűn Stephányát, Csillát, Mymőkét és Пунцишова-t, aztán a „pasik” után másztak. A „gödör” túloldalán maradt hölgyek mindeközben békésen aludtak, Szwetozár horkolásának védelmében. Artúrka is hozott egy zseblámpát, így aránylag jól látták, hogy ugyanaz a fehéres por borítja ezt a folyosószakaszt is, mint amelyikkel korábban megküzdöttek. A folyosó nem volt hosszú, talán húsz méter, és a végén egy közönséges vaslétra volt a falba erősítve. A létrafokok szokatlanul közel voltak egymáshoz, mintha pigmeusokra méretezték volna, és túl közel is voltak a falhoz, hogy kényelmesen rájuk lehetett volna lépni. Ráadásul amint Szanyszló rátette lábát, csak úgy, próbaképp a legalsó fokra, leszakadt az egész, és apró darabokra hullott a kövön. „Nem igazán keltett újszerű benyomást” – ahogy Mymőke megjegyezte. Artúrka fölfelé világított, és megláttak a folyosó plafonján egy kerek búvónyílást, amit a létrához hasonló állapotúnak tűnő fedél zárt le. Nem volt magasan, ezért Szanyszló bakot tartott GL-nek, hogy felmászhasson. - Óvatosan emeld, nehogy a nyakunkba porladjon az egész! – javasolta Zebulon. A fedél azonban eléggé masszívnak bizonyult, egészben fel lehetett emelni és félretolni. GL felhúzódzkodása a nyíláson át, meglepően könnyű volt, miután Szanyszló lökött rajta egy jókorát. Aztán sorban föllökött mindenkit, de az ő felhúzásához már a fönt lévők együttes ereje volt szükséges. - Nem kellene valakinek visszamennie a többiekért? – kérdezte Mymőke, miután már mindannyian fent voltak. - Ráérünk. Aludják csak ki magukat! Előbb nézzünk itt szét, hogy merre a kijárat – mondta Stephánya.
230
A két lámpa fénye elveszett abban a töksötét nagy üregben vagy teremben, ahová kerültek. Először azt hitték, a szabad ég alatt vannak, annyira hiányoztak a zárt területekre jellemző visszhangok. Szanyszló azonban kurjantott egy hatalmasat, és ekkor kiderült, hogy mégiscsak van valami visszhang-féle, de nagyon késői és elmosódott. Óriási csarnokban lehettek. A búvónyílás körüli padlóra világítva kiderült, hogy itt egyáltalán nincs semmiféle por, ezért a lábnyomaik alapján sem találnak vissza a nyíláshoz, ha eltávolodnak tőle. Menyhért már elkezdett magyarázni valamiféle láncba állási trükköt, amely ilyen esetekben beválhat, ám ekkor észrevették, hogy igen halvány derengés kezd felülről rájuk világítani. A fény szép lassan felerősödött, és egy perc múlva nappali fényben úszó, elképesztően nagy hangár, vagy szerelőcsarnok egyik oldalánál találták magukat. Most már odébb mertek sétálni, és úgy vélték, hogy a mennyezet magassága lehet vagy száz méter, de legalább kétszer akkora a kissé féloldalas, ovális helyiség átmérője is! - Hát ti mit műveltek itt?! – hallották a mennyezet felől érkező, érces hangú és kissé visszhangos kérdést. Mymőke csaknem bepisilt ijedtében, de a többieket is alaposan kitörte a frász. - Ne bambuljatok, hanem húzzatok már fel ebből a lyukból! – harsant fel ismét a hang, amely meglepően emlékeztetett Szwetozáréra, mintha az egy jól kihajtott, száz wattos erősítőn át szólna. A búvónyílásban valóban meglátták Szwetozár fejét imbolyogni, akit, mint kiderült, a három nő tartott nagy nehezen. Szanyszló és Zebulon odaszaladt és felhúzták, majd a hölgyeket is, akik elmondták, hogy a társaság nagyobbik felének távozása után beállott csendben már nem esett olyan jól az alvás, ezért inkább megkockáztatták az ásókarmok közötti átkelést. Szwetozár hangjának „égies” zengését pedig az aszimmetrikusan homorú mennyezet sajátságos fókuszáló hatása okozta, a padlónak épp azon a pontján. - Miféle hely ez? – tudakolta Mayoretta – Léghajó-szerelde?! - Majdnem… - felelte GL, aztán észbe kapott, hogy jobb lenne, ha nem fecsegne fölöslegesen, ezért gyorsan hozzátette: - Olyasmi lehet, szerintem is. - GL! Te tudsz valamit!! Leszel szíves elárulni?!!! – förmedt rá Mayoretta. - Nem tudok én semmit, csak valamikor, évekkel ezelőtt, egy bizonyos többékevésbé szavahihető személy beszámolója szerint… - GL inkább saját szavába vágott – De inkább nézzük meg azokat a különös képeket, ott a falon, hátha megtudjuk, mifélék! Az óriási csarnok falánál színes háromszögek bonyolult rendszerével borított felületű, méteres szélességű tárgyak sorakoztak, fejmagasságban; távolról nézve képtár, vagy múzeum benyomását keltve. Közelebbről azonban több furcsaság is látszott, amely eloszlatta ezt az illúziót. Először is a „képek” nem a falon voltak, hanem jó félméternyire a fal előtt. Másodszor pedig a tartószerkezetük valamiféle többszörösen elágazó csőhálózat volt, amely a falon futó csőköteghez csatlakozott, a „képekhez” pedig több különböző ponton alul és felül. A legszokatlanabb azonban az volt, hogy a szakszerű műszaki megoldásoknál szokásos egyenletes csővastagság és áttekinthetően derékszögű hajlítás itt nem
231
létezett! A csövek, vagy tömlők kötegei a fali leágazástól kezdve többé-kevésbé egyenletesen vékonyodtak a „képek”-ig, és szabálytalanul görbülve csatlakoztak azokhoz. Műszaki eszköz helyett inkább emlékeztettek valamiféle erekre, inakra vagy izmokra. Ezt a benyomást csak erősítette sárgás-rózsaszínes-halványlilás árnyalatuk. És volt még valami elgondolkodtató! Frászkowásszy hajdani beszámolója alapján téglalap alakú képekre lehetett gondolni, bár úgy tűnik, alakjukat a leírás sehol sem említette. A vén Romolinda dolgozószobájában lévő, saját szeműleg is látott kép mindenesetre téglalap alakú volt. Ezek pedig, itt a fal előtt, mind oválisak. Egész pontosan: nem elliptikusak, hanem „lóversenypálya” alakúak, vagyis két oldalukon egybekerekített sarkú, fekvő téglalapok. Vastagságuk arasznyi, és üvegnek látszó fedőlapjuk enyhén domború. GL. nem tudta elhessegetni azt a kényszerképzetét, hogy teknőstojások alakjára emlékeztetik. „Te jó ég! Lehet, hogy…? Nahát, erre eddig nem gondoltam!!!” – kiáltott fel magában, aztán közömbös képet vágva, mintha csak egy egészen parányit érdekelné ez a dolog, közelebb somfordált egyik-másik „kép”-hez, és jól megnézte a „kábelek” vagy „erek” csatlakozásait. Úgy látta, a felső csatlakozások csak megfogások, és arra szolgálnak, hogy le ne billenjenek az ovális tárgyak azokról a bekötésekről, melyek viszont a „képek” alsó szegélyének kerekded hézagaiba is belenyúlnak. Az óriási csarnok fala mentén körben, lehetett úgy kétszáz darab ilyen tárgy. Más nem is akadt itt, hacsak a rejtett világítást nem nézzük, meg a csarnok közepén egy széles, de alacsony, pódiumszerű emelvényt, amit már a többiek is észrevettek és néhányan feléje tartottak. Közben a társaság nagyobbik része a falat vizsgálta végig, nem találnak-e kijáratot. GL is volt olyan fáradt, mint a többiek, bár ennek az elképesztő helynek a hangulata és világítása valamelyest feldobta, ezért neki mert indulni ő is, hogy közelebbről megnézze a középen levő lapos, és ezüstösen csillogó pódiumot. Nagyjából tízszer tíz méteres szélességű volt és nem magasabb fél méternél. Könnyen fel lehetett lépni rá. Fémesen sima felülete, melyet párhuzamos és merőleges rovátkák több darabra osztottak, csak a sarkoknál emelkedett meg egy kicsit. Középen viszont volt néhány, alig kisujjnyi vastag, de nem teljesen egyforma átmérőjű, csőszerű kiemelkedés, nagyjából egyvonalban. A csövecskék hajlékonyak voltak és rugalmas falúak… Ahogy nézte azokat, egyszerre csak villámként érte a felismerés GL-t, ezért feledve fáradságát, visszarohant a falhoz, és megemelte az egyik oválist, hogy vajon milyen nehéz, és lehetséges-e a pódiumig cipelni? Egészen megfeledkezett a többiekről, a kijárat-keresésről, még a „képek”-et tartó csatlakozókról is, és csak akkor kapott észbe, amikor a megemelt tárgy levált az alsó és felső bekötésekről, és súlyosabbnak bizonyult, mint amit képes lett volna kézben tartani. Kicsúszott kezéből és egyik rövidebb, azaz kerek oldalával a padlóra koppant, a fedőüvege pedig meglepően élénk csörrenéssel apró darabokra tört. Arra azonban, ami ezután következett, senki sem számított a jelenlévők közül. GL még tartotta az ovális „kép” felső végét, hogy el ne dőljön, a fedőüveg csörrenésének visszhangjai még el sem haltak a csarnokban, amikor a középen
232
levő emelvény egyik szegmense, egy széles és lapos, fémesen csillogó tárgy, kivált a pódium négyzetéből, egy pillanat alatt GL-hez suhant, kétoldalról egyegy, izületesen hajló, mechanikus kar pattant ki belőle, elkapta a súlyos oválist, majd anélkül, hogy megfordult volna, ugyanolyan gyorsan visszasiklott a pódiumhoz. Becsúszott a helyére, és a képet alsó szélére állítva, csatlakoztatta a kiálló csövekhez. A csarnok világítása egy pillanatra elhalványult, és egy egészen mély morgó hang szólalt meg, mintha valamiféle nagyon nagy energiafogyasztású gépezet indult volna be. A pódium közelében állók önkéntelenül is elkezdtek hátrálni, a kijáratot keresők pedig közelebb húzódtak egymáshoz. Aztán a következő percben hihetetlenül gyors események zajlottak le. Az ovális tárgy, amelyről a leejtésekor kiderült, hogy hátoldala ugyanolyan háromszögmintás és domború, mint az eleje, a szegélye mentén kettényílt, mint egy óriási kagyló, és két héja közül feketés hab buggyant elő. Az addig hallott mély morgás, vagy búgás, ami betöltötte az egész csarnokot, elhalkult, helyette óriási nyögéssel kezdődő sóhaj zendült fel, és a szétnyílt „tojás” sötét habja felfúvódni látszott. Átalakult egy sötétszürke, nagy, lapos oválissá. Miközben mérete megnőtt, felülete egyre fakult, végül halvány ezüst színben áttetsző lett egy perc alatt, és legalább tizenhárom méteres átmérőjű. A belsejében alulról pezsegni kezdett valamiféle lilásrózsaszín, eléggé gusztustalan anyag, majd egy újabb perc múlva a hatalmas képződmény fala tükrösen ezüstössé és átlátszatlanná vált. Ekkor a pódium oldalaiból hat darab, daru-szerűen működő kar emelkedett ki, és a csészealj fölött összekapcsolódott. Megint hunyorított egyet a csarnok világítása, aztán erőteljes zümmögés hallatszott, és mintha a képződmény belsejében összetett átalakulások zajlottak volna. Aztán egy darabig nem történt semmi. Ez nem volt nagy baj, mert a szabadságoló csapatnak úgyis tökéletesen elege volt az elmúlt órák eseménykavalkádjából. Már csak abban bíztak, hogy ha valamilyen csoda folytán mégis feljuthatnak a felszínre, ott majd jól kipihenhetik magukat. Csilla és Пунцишова közelebb lépett, de továbbra sem történt semmi. Ettől felbátorodtak a többiek is, és összecsoportosultak az ellipszoid mellett. Kerekded nyílás tárult fel az oldalán, Csilla pedig, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy átlépjen rajta, de nem bánt már semmit! Odabent néhány kényelmes fotelt látott, ezért kikiáltott a többieknek, hogy jöjjenek csak nyugodtan! Betápászkodtak hát valamennyien, és lerogytak a puha és kellemesen langyos ülőhelyekre, melyekből pont annyi volt, ahány kellett. Talán a fáradság tette, vagy az egész dolog bizalmat sugalló külseje, és belsejének barátságos fénye, de eszükbe sem jutott, hogy a kacskaringós folyosón rájuk támadó szörnyűségek újabb változatától tartsanak. Még az sem kizárható, hogy ez a bizalom volt a szerencséjük. Vidám, csilingelő dallam hangzott fel, a bejárati nyílás bezárult, a világítás színesebb lett, és a fáradt társaság enyhe szédülést érzett, mintha a csészealj kissé elfordult volna velük együtt. Aztán pár pillanat múlva a nyílás újra kitárult,
233
és igazi napfény ömlött be rajta. Amálka ült legközelebb az ajtóhoz, kinézett és felkiáltott: - Fent vagyunk! Gyerünk kifelé!!! – azzal már vetette is át magát a kerek nyíláson, és egy szabályos tigrisbukfenccel finom, puha pázsiton fogott talajt. A többiek fáradtságukat feledve, egymás hegyén-hátán zúdultak utána. Alig nézhettek szét, az ezüstös ellipszoid, mintha összezsugorodott volna, két másodperc alatt eltűnt. Jólesett kicsit heverészni a füvön, abban a keskeny völgyben, ahol ez a hihetetlen jármű kitette őket. Egyik oldalon legalább húsz méteres, füves rézsű húzódott, tetején magas fákkal. Másik oldalon egy függőleges, sima sziklafal határolta azt a völgyet, amelynek közepén alig látható vadcsapás kanyarodott ki egy távolabbi erdőből a kicsit odébb kezdődő kökényes-borókás bozótrengeteg felé. A csapat tagjai nehezen tértek magukhoz a sorozatos meglepetések után. Többségük tovább heverészett, de Mayoretta felült és elkezdett hárpiázni: - Megmondaná valaki, hogy mi volt ez?! - Nyilván abban a folyosón terjengő zöldes gázban volt valamilyen hallucinogén anyag! – vélte Menyhért. - Nem mindegy? – kérdezte Dundella – A lényeg, hogy a vége kellemes. - Hacsak nem folytatódik másképp…- fűzte hozzá Stephánya. - Ugyan! Vegyétek már észre, hogy ránk süt a Nap! Egészen valódi! Felértünk a felszínre!!! – kiáltotta Amálka. - Na de ez a böhönye nagy tojás, vagy micsoda… Ez miért volt ilyen udvarias hozzánk, miközben a többi hallucináció a folyosón csak gyötört minket? vetette föl Mymőke. – Az mind valamiféle próba volt, ez meg a bónusz? - Aligha. Egészen véletlenül futottunk abba a keresztfolyosóba – mondta GL. - Biztos vagy benne?! – kérdezte Zebulon. - Nem. De akkor már sem a pártfogónk, sem a pilótánk nem volt a fedélzeten, hogy meghatározzák az útvonalat. Mi vezettük tovább a járgányt, ahogy tudtuk, vagyis ahogy véletlenül sikeredett… - Igen, el tudom képzelni – szólalt meg Szwetozár is, - hogy az a görbe folyosó, meg ez a csészealj-szerelő, vagy keltető hangár, egészen független ügy volt a mi utazásunktól. Egyszer régen hallottam valakitől – itt Szwetozár futó pillantást vetett GL-re, de a többiek nem vették észre, mert a felhőkkel néhol kidekorált, csodaszép eget bámulták, - hogy az atlantisziaknak nagyon fejlett, bionikus kultúrájuk volt, és még a teleportálás technikáját is kifejlesztették. Sőt, értettek a gondolatolvasáshoz is. Lehet, hogy ez volt egyik bázisuk, és készenléti üzemmódban várja már évezredek óta, hogy feléje tévedjen néhány elfáradt utas... - Szamárság! – mondta Menyhért. - Pedig láttad, még át is élted, nem? – kérdezte Zebulon. - Tudjátok srácok, így már érthető az egész! – szólt közbe Artúrka, amitől a férfiak szemöldöke jócskán felugrott, kivéve GL-ét, aki csak elvigyorodott a kölyök „belépőjétől”. Artúrka folytatta: - A hiba bennünk volt! Mert amikor kipurcant a verdánk, azt hittük, végünk, és olyan rossz hangulatban indultunk el
234
azon a folyosón, hogy nem is számítottunk másra, mint ami jött is! Legvégül meg, abban a bazinagy hodályban, már kifáradt bennünk a halálvárás, és amikor elámultunk ott, a csészealj mellett, mind azt kívántuk, bárcsak kikerülnénk arról a helyről. Nem így volt? Hát kihozott minket! Az egész műsor a mi gondolati megrendelésünkre történt, ha nem is vettük észre! Vidámpark atlantida-módra! Artúrka elhallgatott, és a közelében heverésző Stephánya felült, majd megrázta a srác kezét: - Kitűnő meglátás! – aztán felpattant, és rászólt a társaságra: - Na mi lesz, meddig heverésztek még itt? Arról volt szó, hogy meglátogatjuk a jó öreg Kowászos - kastélyt, nem?! Elkezdtek feltápászkodni. GL megköszörülte a torkát, és így szólt: - Tudjátok, az utóbbi időkben történt itt egy és más… - Na ki vele, mit titkoltál eddig?! – mordult rá Mayoretta – Tudtam, hogy van valami a füled mögött!!! - Az a helyzet, hogy… - kezdte GL, majd rossz szokása szerint saját szavába vágott: - Magyarázkodás helyett inkább siessünk, aztán úgyis meglátjátok! XI. Merülések A kis Kamow helikopter zökkenőmentesen leszállt a gépkocsiparkolótól nem túl messzire eső heliporton. A koaxiális rotorok szinte még meg sem álltak, máris ott termett egy igen csinos, harminc év körüli hölgy, akinek szemüvege külön kiemelte arca különös báját, és aki kezét nyújtotta a kiszálló utasoknak. - Üdvözlöm Önöket a Kastély-tónál! Pillogó Szerénke vagyok, az idegenvezető. - Á, csak nem Ön a híres nyelvészprofesszorina?! Hogyhogy itt van? – kérdezte az egyik turista, egy középkorúságánál fiatalabbnak látszó úr. - Mondhatnám, hogy egy éves kutatószabadságomat töltöm itt, de igazából már javában dolgozom egy korábban talált témán, amelyhez a legjobb terep ez a környék! - Igazán? És mi a témája, ha nem titok? – ezt az úrral együtt érkező egyik hölgy kérdezte, aki a kora ellenére még nem nőtte ki túlzott női kíváncsiságát. - Az e vidéken élők tájnyelvének azon sajátosságai, amelyek a történelmi múlt különleges eseményeinek lenyomatát rejtik. A nyelvi emlékek megerősíthetik, vagy cáfolhatják azokat a helyi legendákat, melyeket az írásos feljegyzések, a sírkövek vésetei és az egyéb leletek nem eléggé határozottan támasztanak alá. - Ezt nevezem szabatos megfogalmazásnak! – jelentette ki a középkorúságánál fiatalabbnak látszó úr, és kezet csókolt a kisasszonynak. - Ha én így tudnék szövegelni… - mondta, kissé irigykedve az úr másik kísérője, aki annyival volt fiatalabb az idegenvezetőnél, hogy amiatt külön irigykedhetett. Bizonyára az úr tini korú lánya volt. Mint tudjuk, a nők azon ábrándjának mértéke, hogy egy bizonyos korúak szeretnének lenni, grafikusan olyan egyenessel ábrázolható, amely az időtengelyt a leginkább áhított életkorban metszi, méghozzá igen nagy meredekséggel. E kor előtt idősebbnek, utána fiatalabbnak szeretnének látszani. Az ideálisnak tartott kor éveinek száma
235
azonban erősen függ az illető hölgy egyéni lelkületétől és a környezetében élő többi nő közül valamely ok miatt irigyelhetők korától. Alaposabb analízissel persze kiderülhet, hogy az összefüggés nem teljesen lineáris, és másod-, sőt harmadfokú változók is szerepet játszanak valamelyest, de nemigen akad olyan mániákus matematikus, aki venné a fáradságot efféle idétlenségek vizsgálatára. Közben a pilóta bezárta a gépet, körüljárta, és épp azon törte a fejét, hogy mivel üsse agyon azt a néhány órát, amíg az utasaira kellene várakozni, mikor az úr felesége magához intette és így szólt az idegenvezető kisasszonyhoz: - Hadd mutassam be a fiatalembert, aki olyan ügyesen és főleg zökkenők nélkül idehozott minket, és reméljük, hogy majd ugyanúgy vissza is röptet! - Fenyvesy Márk, szolgálatára! – mondta a pilóta, és ő is kezet csókolt a kisasszonynak. (Kissé túlzásba viszik az etikettet, nem? Na mindegy, valahogy majd csak kibírja az Olvasó, az írónak meg nem dolga a különvéleménynyilvánítás, csak az események lejegyzése…) - Javaslom, járjuk körül a tavat – mondta Pillogó Szerénke kisasszony – közben elmondok egyet-mást erről a szép vidékről! Itt valamikor ezerkétszáz évvel ezelőtt létesült először olyan emberi hajlék, méghozzá egy sokat megért kastély, amelyről írásos feljegyzéseket hagytak ránk a régmúlt korok. A házaspár leánya ezt a szöveget hallva, határozottan sárgulni kezdett. - Legyen nyugodt, ifjú hölgy! – súgta oda a pilóta a leánynak. - Néhány év és ugyanígy tudja majd lökni a rizsát! Sőt, kiskegyedről el tudom képzelni, hogy még jobban! - Nem kizárt, sőt valószínű, hogy korábban is éltek itt emberek – folytatta közben tájékoztatóját a szabadsága alatt mellékfoglalkozást vállaló nyelvészprofesszorina, – még az is lehetséges, hogy ez a hely egyike a Föld, de legalábbis az ország legrégebbi idők óta lakott területeinek. - Úgy bizony! – jegyezte meg a pilóta, a tini lányra kacsintva egyet. - Netán rendelkezik olyan információkkal, melyeknek még én is híján vagyok? Az idegenvezető kisasszony ezt udvarias mosollyal kérdezte, de a hangja túl hivatalossá sikeredett. „Na megállj csak!” – gondolta a pilóta és így szólt: - Nem hivatalos forrásból hallottam, hogy ezen a környéken még atlantiszi korból származó festmények és egyéb tárgyak is előfordultak nemrégiben. - Felültették, fiatalember! – nevetett az idegenvezető, és a házaspár is együttérzőn mosolygott – Atlantisz csak a legendákban létezett! Ifjú sci-fi kedvelők kedvenc témája lehet, de nem az igazi régészeké. - Megbocsásson, kedves kisasszony, hogy bátorkodom kételyeimnek hangot adni, de egy csöppet tévedni tetszett a „fiatalember” megszólítással is, mivel már elmúltam negyven! - Ezt a tévedésemet készségesen elismerem! Oka nyilván az, hogy nem látszik sokkal többnek még harminckilencnél sem! - Az informátorom viszont egyáltalán nem volt „ifjú sci-fi kedvelő”, hanem elmúlt hatvan, amikor elárulta, amit tud. Fényképeket és fénymásolatokat is mutatott bizonyos leletekről…
236
- Azokat könnyű hamisítani manapság! Azért kíváncsi lennék rájuk, ha még megvannak. Cserébe megnézheti az én leleteimet. Áll az alku? A pilóta készségesen bólintott: ilyen csinos nőszeméllyel bármikor szívesen néz, bármilyen korból származó leletet! Az idegenvezető kisasszony azonban máris visszatért a teendőihez. - Ha már leletek kerültek szóba, meg kell említenem, hogy az egykori Kowászos kastély muzeális értékű vendégkönyve a közelben lévő kisváros helytörténeti gyűjteményében az egyik legértékesebb darab. Még a középkorból származó, teljesen hiteles feljegyzések is vannak benne. - Hogy a csudában maradhatott meg a kastély felrobbanásakor?! – kérdezte a pilóta. – Az informátorom szerint akkora láng csapott fel, hogy mindennek el kellett égnie! - Ki volt az a bizonyos informátor, ha nem titok?! – kérdezte Pillogó Szerénke. - Egy bizonyos GL. Ő volt a kastély utolsó vendége. Néhány éve halt meg. A kastélyban készült fotói, meg azoknak a bizonyos leleteknek a fénymásolatai… - Nincsenek sehol semmiféle fotók, meg másolatok! A rendőrség a balesete után alaposan átnézte a szállását, és nem talált semmit, valamiféle fantasztikus álom feljegyzésén kívül. - De hát kiről beszél a kisasszony?! - GL - ről, aki itt halt meg a kisvárosban néhány éve! Ráomlott egy szénatároló. - Akkor nem ugyanaz a személy, legfeljebb a névrokona annak, aki a kastély utolsó vendége volt, és egészen máshol halt meg! A fotói és azok a bizonyos másolatok pedig nálam vannak! Az viszont továbbra is rejtély, miképp maradhatott meg a vendégkönyv! - A szakértők szerint a kastély alatt, egy ismeretlen eredetű üregben felhalmozódott biogáz robbant fel, és utána az épület romjai belezuhantak az üregből képződött kráterbe. Néhány könnyebb dolgot azonban a robbanás ereje messzire vetett, és azok elég jó állapotban megmaradtak. A vendégkönyvnek is csak az a lapja szenesedett el, amelyre az utolsó vendég bejegyezte érkezését. Nyilván ott volt nyitva a robbanás pillanatában – vélekedett a kisasszony. - Úgy hallottuk – vette át a szót a családfő, - hogy a katasztrófa óta sokkal több a vendég itt. Vajon mi lehet az oka? - Ezzel a kérdéssel a közeli kisváros szociológusa is foglalkozik, de még nem jutott végleges eredményre. Lehetségesnek tartja, hogy egy ősrégi kastély romantikájának, a híres kísértetjárásával együtt, manapság már nincs akkora vonzereje az emberekre, mint egy ilyen szép kerek tónak, a természetes környezetével. - Érthető, – vetette közbe a pilóta – hiszen ez a víz körüli kerítés a szépen nyírt fűvel, a telepített díszbokrok, meg a leaszfaltozott sétaút, a járműparkoló, sőt : heliport a szélzsákkal, maga az érintetlen természet! - Tudja fiatalember, manapság az emberek fogalma a természetességről, kicsit más, mint száz éve, és ha Ön ennek a problémának kapcsán részletesebb
237
szakmai vitát óhajt folytatni velem, állok elébe! De nem most, hanem máshol, és négyszemközt, mivel a mondanivalóm nem tinifüleknek való! - Maga aztán belevaló nő! – mondta, méginkább besárgulva a nagylány. - Csak azért kiscsibém, mert nem szeretném, hogy egy tapasztalatlan tanulót hátrányosan befolyásoljon egyesek világlátása – bólintott a pilóta felé. - De én járok környezetvédelmi szakkörbe, és tudom, mi az a destruktív hatású melioráció, meg a technoszféra eróziója az ökoszisztémán, és minden effélék… A pilóta egy pillanatra a helikoptere felé fordult, látszólag azért, hogy ellenőrizhesse, minden rendben van-e körülötte, valójában csak, hogy feltűnés nélkül vigyoroghasson egy jót. Szerénke kisasszony kissé belepirult mondókájába, de azonnal visszatért idegenvezetői teendőinek biztosabb talajára. - Hogy mondanivalómat folytassam, a tó környékének népszerűségéhez a szociológus szerint az is hozzájárulhatott, hogy egy ezoterikus dolgokkal foglalkozó szakember elhíresztelte: errefelé nincs károsító földsugárzás. Szerinte a krátertó víztömegének lencse-alakja elfókuszálja azt a környékről, valahová a felhők közé. A pilóta minden erejét összeszedve küzdött feltörni akaró röhögése ellen. Epés megjegyzéseit is magába temette. Eszében sem volt, hogy kockáztassa a már kieszközölt randevút ezzel az igen csinos nővel… - Az biztos, hogy remekül érzik itt magukat az emberek! – szólalt meg a családanya – Egymás után érkeznek a kocsik a parkolóba. Úgy néz ki, hogy estére elég sokan leszünk! - És milyen szórakozási lehetőségek vannak errefelé? – kérdezte a családfő. - Ide elsősorban pihenni jön mindenki, főleg az olyan értelmiségi fiatalok, akik nem a diszkóba vágynak. Polgármesterünk elutasította már több vurstli jellegű vállalkozás ajánlatát, miszerint a tópartra települnének hosszabb időre. Egyetlen egy dolgot engedélyezett. A planetáriumot. - Planetáriumot ide? Hol van? - Az külön történet, mindjárt elmesélem, de előbb a dolog hátterét! A polgármester csillagászkodik. Lelkes észlelő amatőr, komoly műszerparkja van a saját birtokán, ahová bejárhat a helyi csillagászati szakkör is. „Elnökünk” demokratikus hajlamaira utal, hogy nem ő a szakkörvezető! Nos, az történt, alig egy hónapja, hogy a hivatalba érkező napi postában talált egy figyelemfelkeltő levelet is: FELFÚJHATÓ PLANETÁRIUM!!! Tisztelt Polgármester Úr! Cégünk, a GUMIVERZUM Kft rendkívüli ajánlattal fordul Önhöz! Egy hónapos díjtalan használatra a rendelkezésére bocsátjuk legújabb termékünket, a Változtatható Kupolaméretű Univerzális Mobil Planetáriumot, a VÁKUUM P-01-et, kezelőszemélyzettel együtt!!! A berendezés könnyen telepíthető akármilyen, arra alkalmas sík terepre, kiválóan alkalmas a hagyományos planetáriumi funkciókon kívül az előadás közben is változtatható mérete miatt, akár a kozmosz tágulásának egyszerű képi megjelenítésére is! Amennyiben bemutatkozó használata során megnyeri az Ön és kisvárosa közönségének tetszését, vállaljuk a továbbiakban, szerény bérleti díjért a tartós működtetését! Tisztelettel:
238
a GUMIVERZUM Kft megb. igazgatója,
Nagyhólyaghy Jenő, sk.
Természetesen azonnal megrendelte az eszközt; a Kft hozta, beüzemelte, méghozzá a polgármesterünk javaslatára itt, a tóparti tisztáson. Aztán mindjárt az első bemutató műsor közepén történt egy kis malőr. - Malőr egy planetáriumban? – kérdezte a pilóta – Az meg hogy lehet?! - Az összecsukható kezelőpultja eléggé kicsire nyitható szét, és csak egyetlen szék fér el benne. Azon kucorgott a fiatal műsorvezető és ölében a barátnője. Természetesen azért, mert négy kézzel könnyebben kezelhették azt a sok kapcsolót a pulton. Az egyik képsornál, amely a legszebb csillagközi ködöket vonultatta fel, miközben a srác kezelt, a leány dolga meg épp a lírai hangvételű alámondás volt a hangosításon keresztül, a fiú könyökével véletlenül meglökte a „vészleeresztő” kart, mire a kupola egy pillanat alatt rázsugorodott a szép számú közönségre! A jókora gumifelület alatt küszködők nyögései és méltatlankodó kiáltozásai hallatszottak mindenfelől, és a srác, miközben a sötétben kereste a „gyorsfeltöltő” kapcsolóját, hogy mentse a helyzetet, bekiabálta a mikrofonba: „Na most képzeljék el, hogy a Nagy Zutty sokkal rosszabb lesz!!!” Hát így sem aratott közönségsikert! Miután nagy nehezen felfújatta a kupolát, mindenki gyorsan elmenekült, és egypáran egyenest a polgármesterhez futottak panaszra. Persze ő is ember, ezért pár perc elnézést kért, visszavonult irodájának párnázott ajtaja mögé, hogy kellően kihahotázza magát, aztán természetesen értesítette a GUMIVERZUM Kft főnökét, hogy a termékük még nem tökéletes; majd ha az lesz, szívesen látja. Nos, ennyi! Egyébként úgy hírlik, napokon belül folytatódnak a bemutatók. A három turista és pilótájuk, élükön a csinos idegenvezetővel, folytatta útját a tóparton. Hamarosan elértek arra a helyre, ahol a vízparttól nem túl távoli fák egyikének árnyékában az öt idősödő gombász épp befejezte a délelőtt gyűjtött példányok elemzését. A különlegesen érdekeseket és a konyhai célra is alkalmas ehetőket kosaraikba tették, a többit meg elrejtették az egyik távolabbi bokor tövében. Ujjaik vége olyan fekete lett, mintha zöld diót hámoztak volna, mert a gyűjtött gombák között jócskán akadt ragadós kalapú, például fenyőtinórúféleség. Ezért sorra átlépdeltek az alig nyolcvan centi magas, inkább csak dekorációnak való, szimbolikus kerítésen, hogy a tó vizében kezet mossanak. A víz szintje csaknem fél méterrel volt alacsonyabban a füves part függőleges szélénél, ezért jócskán le kellett hajolniuk, hogy elérjék, és ennek során a csapat legifjabb, alig ötvenéves tagja bebillent a vízbe. Nem tudott úszni. Pár másodpercre a víz alá merült, miközben a gombásztúra vezetőjén átvillant, hogy be kellene ugrani utána és kihúzni valahogy, de igazság szerint ő sem volt egy halivadék, és a legkevésbé sem járatos a vízi mentés fortélyaiban. Mire megmoccant volna, a pilóta, aki látta, mi történt, átvetette magát a kerítésen, és
239
szinte röptében kibújt overalljából, majd annak szárát megmarkolva, a felső végét behajította az időközben felbukkant, rémülten kapálódzó gombásznak. - Kapja el! – kiáltotta neki, majd a ruhadarabnál fogva felvonszolta a partra, a másik négy gombász segítségével. Aztán kezet nyújtott neki: - Örvendek a szerencséjének, hogy ez nem egy pirayatenyésztő halgazdaság medencéje! Kevésbé szívesen fogtam volna kezet egy csontvázzal! – mondta, aztán gyorsan elköszönt, a levegő után kapkodó, csuromvizes gombászt kollégáira bízva, és átázott overallját vállára vetve a kerítésen kívülre ugrott. - Elnézést, hogy eltértem a tárgytól! – mentegetőzött a turista-család és az idegenvezető hölgy előtt. – Hol is tartottunk? Az elmúlt ijedség után mindannyiuknak jól esett nevetni egyet. A nagylány megkérdezte: - Vajon milyen a víz? Érdemes beugrani? - Meg ne próbáld! – kiáltott fel édesanyja. – Nem látod a táblát?! Valóban, úgy húsz méterenként a kerítésre erősített táblácska figyelmeztetett mindenkit, hogy: „Veszélyesen mélyülő víz, csak kiválóan úszóknak, külön engedéllyel, saját felelősségre!” - Azt a gombás vénfiút kérdezze a kisasszony, ő most szondázta meg a medencét! – mondta a pilóta, majd észbekapott, hogy hiszen egy szál fürdőnadrágban áll, eltekintve lábbelijétől. Először arra gondolt, fölveszi a kezeslábasát úgy, ahogy van, vizesen, nyilván hamar megszárad ebben a kánikulában. Aztán ahogy körülnézett, látta, hogy mások is vannak itt fürdőruhában, hát inkább kifacsarta egy kicsit az overallt, és vállára dobva sétált tovább a többiekkel. Pillogó Szerénke csöppet sem jött zavarba a váratlan epizódtól, vagy ha mégis, akkor jól álcázta, és a krátertóról kezdett el egy kiselőadást a turista-családnak. - A víz tényleg hirtelen mélyül, középtájon a búvárok szerint úgy hetvennyolcvan méter mélységű. Nem teljesen tilos benne a fürdés, de nem ajánlott. Az sem véletlen, hogy csak két kikapaszkodó van a partján, néhány lépcsőfokkal, és most sem úszkál senki. Búvárok viszont rendszeresen merülnek itt, tanulmányozzák a vízfenék évről-évre gazdagodó élővilágát. Tavaly létesítettek egy víz alatti bázist maguknak, ott annál a kapaszkodónál, úgy tíz méter mélyen. - A kastély romjait is tanulmányozzák? – kérdezte a családfő. - Nincs mit kutatni azon. Csupa össze-vissza töredezett kő. Állítólag a nagyobb darabok között mindenféle üregek vannak, de omlásveszély miatt nem tanácsos közéjük hatolni. Az már csak a halak birodalma. A horgászat egyébként tilos, mert amikor a sok esőzéstől gyülemleni kezdett a kráterben a víz, már úgy egy évtizede, a közeli nemzeti park természetvédelmi területté nyilvánította. - Vajon mi a csudának? – kérdezte a pilóta. - Tán csak nem azért, hogy kifejlődése közben legyen tanulmányozható egy mikroökoszisztéma valamennyi komponense? Esetleg kamerák és telemetriás érzékelők is vannak odalenn? Szerénke kisasszonyt meglepte ez a szöveg, de miután egy fürkésző pillantást vetett a pilótára, csak annyit mondott: „Lehetséges”, és továbbsétált a család
240
kíséretében a tó mellett. A pilóta követte őket egy darabig, közben a vízpart környékén egyre gyülekező kirándulókat leste. Több helyen is sátrak felállítása zajlott, a tó túlsó felénél levő parkoló csaknem megtelt. Megjelent még egy helikopter is, egy „Hughes”; kört írt le a táborozók fölött, majd óvatosan behelyezkedett a heliport másik sarkára. Csak egy személy szállt ki belőle, de hatan odamentek hozzá a parkolóból, és jókora sporttáskákat kezdtek kipakolni a gépből. FM szívesen tartotta volna továbbra is szemmel őket, de lemaradni sem akart az idegenvezető nőtől, ezért inkább a turistacsalád után sietett. Amikor utolérte őket, Szerénke épp arról magyarázott, hogy hétvégeken igen színvonalas és spontán kultúrélet zajlik a tóparton. - Amatőr költők és színjátszók adják elő műveiket a part nyugat felé eső oldalánál lévő facsoport alatti pódiumon, amit a polgármester emeltetett, külön erre a célra. Ma estére is várható néhány, még felfedezetlen művész produkciója. Emitt meg, ahol most sétáltunk el a kijelölt tűzrakó hely mellett, rendszerint a körülötte lévő, több tucat rönkpadra telepedett műszaki és természettudományi érdeklődésű ifjúságnak adja elő valaki legújabb hipotéziseit és világformálónak szánt agyszüleményeit. Itt mellette pedig úgy látszik, erre a hétvégére épp amatőrcsillagászok vertek tanyát. Valóban, egy állványos teleszkóppal kivetítve a Nap képét, egy fiatalember tartotta szóval a körülötte ácsorgókat. A távcső okulárja mögött csaknem félméternyire szerelt fehér lemezen olyannak tűnt a Nap kerek korongja a középvonala táján elszórt néhány apró folttal, mint egy mikroszkópon át szemlélt, nemrég beindult baktériumtenyészet néhány góca. A pilótát legalább is erre emlékeztette. Az ifjú csillagász egyébként valakinek egy korábbi kérdésére válaszolhatott közben, mert a Holdat emlegette. - Mai szemmel ez furcsa, sőt nevetséges, de képzelje csak, egy évszázada még sokan úgy vélték, a Hold szerepe az, hogy éjszaka világítson az embereknek! Amiből azt a következtetést vonták le, hogy ha egy másik bolygónak holdja van, akkor ott is kell, hogy emberek éljenek, különben ha nem lenne, akiknek világítson az ottani hold, akkor az pazarlás lenne a természet vagy a Teremtő részéről! Azt hitték, minden dolognak megvan az előre megtervezett, emberközpontú, fontos funkciója. Például a növényeké és állatoké az, hogy uralkodjanak rajtuk az emberek, és céljaikra tetszés szerint kihasználják. De a legelképesztőbb az, ahogy félreértették a „természeti törvények” fogalmát! … - Azt meg hogy lehet félreérteni?! – kérdezte az egyik jelenlévő idősebb úr. - Az emberi közösségekre vonatkozó törvényeket az emberek arra kiválasztottjai hozzák, hogy aztán a közösségen belüli viszonyok egyértelműek legyenek. Vagyis legyen, mihez tartsuk magunkat. A természet viszont nem így működik. Nincsenek „valaki” által előre meghatározott törvények, amelyeknek az anyag engedelmeskedni kénytelen. Az anyag első megjelenési formája, amikor kibukkant a semmiből, energia jellegű volt, majd abból jöttek létre a tömeggel is rendelkező részecskék, és úgy viselkedtek, ahogy sikerült nekik. Nem tudtak gondolkodni, hogy is kellene viselkedniük, aztán mint a sebes sodrású patakban
241
a tenger felé gördülő szabálytalan sziklatöredékek csiszolják kerekre egymást, úgy csiszolódtak egymáshoz az anyag különféle megnyilvánulásai. Aztán szép lassan kialakult a mostani helyzet, vagyis, hogy a különféle folyamatok hasonló körülmények között hasonlóképpen zajlanak. Nem szándékosan, hanem mert másképp nem sikerül. Még később, az ember megjelenése után, a természet megfigyelői, az így kiismert összefüggéseket nevezték el természeti törvényszerűségeknek. A legutóbbi időkben vettük észre, hogy ezek a törvényszerűségek valójában az anyagtól elvonatkoztatott, emberi kreációk, mert az anyag jelenségei, folyamatai sohasem abszolút precízek! Túlságosan nagyvonalú a gondolkodásunk, nagyon hajlamosak vagyunk az egyszerűsítésre és az általánosításra. Például, ha egy kockára gondolunk, akkor egy abszolút szabályos, matematikai kockát képzelünk el, nem pedig egy valódit, valamilyen anyagból kifaragva, amiből nem létezhet két tökéletesen egyforma, ha egy jobb nagyítóval megnézzük. Részleteiben az anyag ma még nagy mértékben kaotikus, amire csak azért nem szoktunk gondolni, mert megfeledkezünk egy nagyon alapvető dologról! Arról, hogy ez az egész világegyetem, amelynek elhanyagolható része az emberiség, még nem kész! Még javában tart a keletkezési folyamata, amit egyesek ősrobbanásnak, mások ősvillanásnak hívnak! Az anyag létrejöttének első felvillanásából szétszóródott maradványsugárzás még mindig kitölti az Univerzumot, bár napjainkra jócskán felhígult, azaz lehűlt. Már csak 2,7 Kelvin fokos. Ezt hívjuk KMHS-nek, azaz kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásnak. A kozmosz tágulása miatt ennek a sugárzásnak a hőmérséklete tovább csökken, függetlenül attól, hogy az anyag helyi sűrűsödései miatt magas hőmérséklet is létrejöhet, például a csillagokban, és a galaxisok magjában. Vagyis a Világegyetem szerkezetében és anyagában továbbra is differenciálódik, sőt: fejlődik, emiatt nem várhatjuk, hogy valamennyi jelenség és törvénynek becézett összefüggés precízen végleges legyen… - Na, ezt nevezem kimerítő válasznak! – kiáltott fel a turista család feje. - Ami azt illeti, én eléggé ki is merültem tőle. – mondta a felesége. - Mint látják, itt nívós szellemi élet zajlik! – büszkélkedett az idegenvezetőjük. A távcsöves bemutatót tartó fiatalember körüli csoportosulásból néhányan odébbálltak, mások viszont épp ekkor érkeztek. A pilóta engedett a kísértésnek, hogy egy provokatív kérdéssel továbblendítse a társaság szellemiségét. - Ön szerint miképp vélekedjünk a Velikovsky-féle Hold-keletkezési elméletről? - Régi, elavult ügy, és ha Ön hallott róla, akkor talán halott Carl Sagan-ről is, aki az egyik könyvében hatvan oldalt szánt arra, hogy mint egyik tudós a másiknak az elméletét, nagy-nagy tisztelettel, udvarias stílusban a talajba döngölje azt a szamárságot! Velikovsky nem volt fizikus, és a legkevésbé sem csillagász, mégis beletévedt egy bolygók ütközését taglaló „elmélet”-be, bizonyos néprajzi elemekre és legendákra alapozva, de igazából teljesen alaptalanul. - Gyanakodtam, hogy ez a helyzet! Köszönöm! – mondta a pilóta, és az idegenvezetőnőbe karolva így szólt: - Talán folytathatnánk a sétát.
242
- Akkor végül is mi a hivatalos Hold-keletkezési elmélet? – hallották a hátuk mögött az egyik érdeklődő kérdését a csillagászhoz. A pilótának azonban nagy kedve támadt egy kis udvarlásra, ezért miközben tovább mentek, Szerénke füléhez hajolva, kissé bizalmaskodó stílusban, halkan ezt mondta: - Tudja, az a Carl Sagan viszont nagy fej volt. Például rájött arra, hogy a halálközeli élményen átesettek beszámolója az alagút látásáról, amely végén „túlvilági fény” vár mindenkire, tévedésen alapul. Szó sincs túlvilágról, hanem arról, hogy a leállt vérkeringés miatt oxigénhiányban szenvedő agy végső reményeként előkapja egyik legősibb és legtraumatikusabb tudatalatti emlékét: a világrajövetelét. Az áthaladást a szülőcsatornán, melynek végén evilági fény várta… Most már csak az a kérdés, hogy akik nem a hagyományos, hosszú vajúdásos úton születtek, hanem egy kis beavatkozással gyorsan és könnyen, azoknak is lesz-e alagútlátásuk halálközeli állapotban? Nem fogjuk megtudni, hogy Szerénke meddig hagyta volna a bizalmaskodást, mert ekkor a pilóta hirtelen stílust váltott: - Bocsásson meg kérem, de megláttam valakit, akit feltétlenül el kell kapnom egy bizonyos lovagias ügyben! Később a helikopternél várom! – Aztán elnézést kért a turistacsaládtól is, és nem túl sietős léptekkel elindult a parkoló mellé néhány perce beállt buszról leszállók felé. A többnyire hátizsákos utasok két-három fős csoportokban széledtek szét a tóparton, legtöbben sátrazáshoz alkalmas helyet keresve. ZsL egyedül volt, igencsak nyáriasan öltözve, nyakában egy régimódi, igazi tüköraknás fényképezőgéppel. Legalább is olyasmivel, ami annak látszott. A pilóta megállt a vízpart alacsony kerítése előtt, és felvette overallját, ami nagyjából már meg is száradt a tűző napon. ZsL egy darabig jobbra-balra forgolódva elnézte a tó körül járkáló, a rönkpadokon és kempingszékeken ücsörgő, vagy sátrukat állítgató embereket, időnként a „fotógép” keresőjébe pillantva, közben ő is a kerítéshez sétált, véletlenül épp a pilóta közelében. - Ez ám a nyár! – mondta a pilóta. ZsL bólintott: - Az. - Még senki? - Senki. - Korán van. - A nő milyen? - Mmmmm… Nem semmi, de tenálad a detektor. - Nincs elég közel. - Erre jön. - Eeegen. Oké, befogtam, ő nem az. - Azért rajta maradok. - Te bajod. A szemed viszont legyen minden új érkezőn! - Rendben. - Na, majd később. ZsL elsétált a pódiumhoz, és leült a fák árnyékába eső szélére. A pilóta, vagyis FM pedig, mielőtt utasai Szerénke vezetésével a közelbe értek volna, tovább
243
ment a vízpart mellett, hogy a tavat megkerülve a gépéhez jusson. Közben a másik helikopterből kipakolt nagy táskákat, egy héttagú társaság az egyik, vízbe levezető lépcső közelébe hurcolta. Az egész holmit átemelték a kerítésen, majd az egyik zsákból méteres fémkarókat és „Munkaterület” felirattal folyamatosan kidekorált műanyagszalagot szedtek elő, aztán jókora, félköríves helyet elrekesztettek maguk körül, részben a kerítésen kívül is. A pilóta udvariasan odébb lépett, nehogy a kordonon belülre kerüljön. - Tán csak nem? – kérdezte. - De bizony! – válaszolta a kordon kihúzója. Ha egy kívülálló hallja ezt a rövid párbeszédet, biztos benne, hogy a két fél tudja, miről van szó. Pedig csak úgy tettek. Felfogható ez valamiféle nagyvonalú humornak is, mellyel vadidegenek szórakoztathatják egymást. A héttagú társaság a jókora táskák tartalmát egy fűre kiterített ponyvára pakolta. Búvárfelszerelés volt, méghozzá nem is akármilyen, hanem kétféle. A hagyományos „kedvtelési” búvárkodásra alkalmas neoprén ruhákon, maszkokon, légzőcsöveken és palackokon, valamint a lebegőképesség szabályozására alkalmas, felfújható mellényeken és ólomöveken kívül, a táskák egy részéből igencsak „high tech” – jellegű ruhák kerültek elő. Szkafanderre emlékeztettek: maszk helyett felcsatolható, zárt sisak tartozott hozzájuk, egybeépítve a nyomáscsökkentő „második lépcsőjével”. Ezeknek a ruháknak a hátán az űrruhák életfenntartó egységére emlékeztető lapos tartály volt, melyekbe három palackot szereltek merülés előtt a búvárok közül hárman is. Szemmel láthatóan nem a hobbimerülésekhez használt sűrített levegős palackok voltak, hanem olyanok, amelyek révén oxigén-hélium keveréket lélegezhetnek be munkájuk során a mélyben. A három szakember ellenőrizte egymás felszerelését, aztán lemászott a lépcsőn. Közben a parkolóból előkerültek még ketten és csatlakoztak a parton maradottakhoz. A kölcsönös üdvözlés jellegéből, meg az elhangzott párbeszédek alapján FM-nek az volt a benyomása, hogy a két később érkező nem egyenrangú tagja a csapatnak, hanem valamiféle vendégek. Mindketten felszerelték magukra a hobbi-cuccukat, vittek magukkal egy-egy védőtokos kamerát, aztán eltűntek a vízben. A parton maradottak közül ketten szintén a „kedvtelési” merüléshez használatos szerelést segítették egymásra, aztán mentek a többiek után. A pilóta nem állhatta meg kérdés nélkül. - Ezek az urak netán három különböző helyszínre indultak odalent? - Miből gondolja? – kérdezte, aki korábban a kordont helyezte el. - Tíz éve elvégeztem egy nyíltvízi tanfolyamot, aztán merülgettem is egy évig… - Miért hagytad abba? - Nem lehet mindent egyszerre „nem középiskolás fokon”! Választanom kellett a fönt és a lent között. Amikor enyém lett a helikopter, ami ott ácsorog a tietek mellett, befolyásolta a döntést. - Hát bizony, egy fenékkel két lovat… Az illető mintha megfeledkezett volna a pilóta kérdéséről, folytatta a ténykedését. Kapcsolótáblát szerelt föl egy talajba süllyesztett betontömbből
244
kiálló fémlábazatra, majd csatlakoztatta egy kábelhez, amelynek másik vége a földből kiálló csőben tűnt el. - Hárman a tó fenekén dolgoznak – szólalt meg végül – ketten meg csak a keszonig mentek, ami alig tizenöt méter mélyen van most. Valamivel lejjebb, úgy húsz méteren, itt oldalt van egy párkány, ahol egy csomó kagyló telepedett meg. A két amatőr, akik mellesleg biológia-szakosok, azt a helyet tanulmányozzák. Elegendőnek vélhetett ennyi információt a pilóta kérdésére, mert a búvár kollégájával együtt elkezdte a még kibontatlan táskákat egészen a vízpart széléig hordani. FM szívesen segített volna nekik, ám ekkor megszólalt valaki mellette: - Én a helyükben le nem merülnék ide! Ezt az a roskatagnak tűnő, botra támaszkodó, komor öregúr mondta, aki egy perce állt meg a kordonnál. A hőség ellenére egy csaknem földig érő fekete vászonkabát volt rajta. Kalapjának alvadt vérre emlékeztető sötét tónusa kiemelte arcának és ráncos kezeinek sápadtságát. - Ne sértődjön meg, bátyámuram, de az Ön korában nekem bizony eszembe sem jutna, hogy merülgessek! – válaszolt a pilóta. – Esetleg a gyógyfürdőben. - Nem is azért mondtam. Ez a víz nagyon hamis lehet. Senkinek sem tanácsolnám, hogy igyon belőle. Biztosan mérgező. - Miért gondolja? – kérdezte a pilóta. - Itt valamikor a Kowászos család lakott egy igen régi kastélyban. – folytatta sötéten merengve az öreg. - Volt köztük több alkimista is, már a középkortól kezdve. Apáról fiúra szálltak a titkos receptek, ahogy szokás… - Na és? - Volt az alagsorban, sőt az emeleten is, néhány vegyi műhely. És volt egy közös lefolyókürtő, ahová öntözgették a félresikerült kotyvalékokat. Az épület alatti üregbe. Évszázadokon át. - Érdekes hagyomány. Hallottam már effélét. Mások a ló túloldalára öntik a forró fürdővízzel együtt a gyereket… - Még a bátyámnak is voltak igen fura vegyszerei az emeleti műhelyében – mélázott tovább az öreg, - aztán meghalt, ezért nekem kellett leöntöznöm mindent. Fenébe azzal a sok pocsék löttyedékkel! Az most mind odalent van. - Mi történt a bátyjával? - Beleesett egy kád savba. Vagy tán magára döntötte, ki tudja? Mire rátaláltam, kocsonyássá volt oldva. Félig már lecsurgott a kürtő falán. Amikor meglátták a rendőrök, annyira rosszul lettek, hogy nem győzték egymást lerókázni. - Hol van az már? Hiszen élőlények laknak a tóban. A búvárok is, ha jól hallottam, egy ideje már merülgetnek itt. - Aztán majd egyszer csak mindenféle mutációt kapnak. Néhány újabb fül nő a homlokuk közepére. Vagy fogsorok a hónuk alá… - Jobb, mintha egy orruk nőne oda! - Vagy szemeik hátracsúsznak az ülőgumóikra. Képzelje csak, mennyi gondjuk lesz a szemüvegükkel! Állandóan bepárásodik, amikor szell…
245
- Nem hinném, hogy érdemes belemerülni a részletekbe – szólt közbe gyorsan a pilóta, - mert az a sokféle lötty odalent biztosan rég közömbösítette egymást! - Vagy épp ellenkezőleg: majd ezután alkot robbanókeveréket. Egyszer csak arra ébredünk legszebb rémálmunkból, hogy BUMM!!! És egy böhöm nagy gombafelhő fog itt ácsorogni, potyogó sült halakkal! Talán még sült polipokkal is. Tizenhárom karúakkal! A lepotyogó sült rozmárok meg agyoncsapkodják a sok szájtáti, bámész turistát… - Nem túlságosan destruktív Ön? – kérdezte a pilóta. - Nem eléggé. Itt halt meg a bátyám, ebben a kísértetkastélyban. Aligha véletlenül. Mindig élt itt a föld alatt valami nem evilági dolog, és most is él! - Mi a csoda?! - Egy különös lény. A tó fenekén. A sok kotyvaléktól, meg löttyedéktől egészen elfajult, és nagyon borzasztó lett. Időnként feljön a víz színére, és aki meglátja, annak vége! - Miből gondolja? Látta? - Úgy nézek ki? Tudom, hogy van, nem véletlenül robbant fel a kastély, miután egy sarlatán vén banya oda beköltözött. Nem bírták egymást azzal a lénnyel. Ekkor egészen váratlanul, jókora loccsanással egy eszméletlen búvár vetődött fel, és nyúlt el tehetetlenül a víz színén. Hiányzott az ólomöve és mellénye teljesen fel volt fújva. - Mondtam én, hogy lesznek itt gondok – szólt az öreg és elbotorkált. Addigra FM már a vízben volt, néhány gyorsúszó tempó után a magatehetetlen emberhez ért, és palackjának szelepénél fogva vontatni kezdte a part legközelebbi pontja felé. - Ne oda! Ide! - integetett a parton álló egyik búvár, majd odakiáltott társának Hívd a keszont! Azonnal jöjjenek fel! A másik búvár odaugrott az imént szerelt kapcsolótáblához, kinyitotta oldalát, és egy régimódi, spirális kábelű telefonkagylót vett ki belőle. - Baleset történt! Szinte biztos, hogy DCI! Szükség lesz a… - Rögtön fent vagyunk! – szűrődött ki a hallgatóból – Láttuk az esetet és azonnal elindultunk! - Mit láttatok?! - A két bioszos fickó nem a kagylós párkányhoz ment, hanem lejjebb, az engedélyezett harminc méter alá. Pechjükre az a lény kivételesen feljött a fenékről és megijeszthette őket… Mondtam én, hogy nem szabadna itt műkedvelőknek merülgetni!!! Elnyújtott csobbanással a búvár-bázis emelkedett a felszínre, és egy rampát tolt a partig. Ketten ugrottak ki a zsilipajtón és az eszméletlen kollégájukat kiemelve a vízből, becipelték a keszonba. Aztán előkerültek még ketten és egyikük azt mondta: - A másik fickó nem ijedt meg annyira, hogy teljesen megfeledkezzen a S.A.F.E-ről, de azért neki is szüksége lehet egy kis rekompresszióra.
246
FM már a parton szárítkozott, azon morfondírozva, hogy itt igencsak komolyan veszik a ténykedést, ha már egy rekompresziós kamrát is beépítettek a merülőbázisba. „Meg aztán héliummal is merülnek… Persze, a víz elég mély, helyenként a nyolcvan métert is eléri, kerülni kell a nitrogén-mámort… Azért lehet itt valami más is, ami indokolja ezt a felhajtást, nem csak egy kialakulóban lévő tavi biotóp!” – gondolta, mert nem hallotta az iménti telefonbeszélgetést. Közben egy tucat kíváncsiskodó gyűlt össze a búvárok kordonja körül, ezért a pilótának nem sok kedve volt, hogy a kerítésen kívülre másszon, mert tartott az elkerülhetetlen faggatózástól. Ácsorgott hát a part szélén, ezért jól láthatta, amikor a másik biológus-tanonc is a felszínre ér, és hallotta, mit kérdezett, miközben a két keszonlakó a rampára segítette: „Hogy került ide ez a hatalmas rája?!” Ők azonban hallgatásra intették, és bevezették a bázisukra. Követte őket a két másik búvár is a partról, magukkal cipelve az addig ott hagyott csomagokat. „Rája? Itt?! Nocsak, nocsak!” – gondolta FM, és a part mentén, a bámészkodókat elkerülve a helikoptere felé tartott. Hamarosan négy motoros ernyővel öt személy jelent meg a légtérben. A legnagyobb ernyőkupola alatt ketten lógtak a beülőhevedereikben. Újgenerációs sugárhajtóművüket alapjáratra állítva, halk suhogással száz méter magasan kört írtak le a tópart fölött, és miután úgy látták, nekik is jut még hely a földön, egymás után leszálltak a pódium melletti, nagyobbacska tisztásra. Azonnal összegöngyölték a kupolákat, szétcsatolták a hajtóművek két fő egységét, hogy kisebb helyen lehessen tárolni, mindent elcsomagoltak a saját hordzsákjába, majd az egész kupacot lefedték egy sátorformára varrt fóliával, ami egyikük övtáskájából került elő. Aztán végigsétáltak a kerítés mentén a parkolóig, a nemrég odatelepedett gurulóbüféhez, aminek érkezését már korábban, a levegőből észrevették. A helikopter pilótája nem talált semmi különöset a megjelenésükben, tarka védőruhájukban, és abban sem, hogy kedvük támadt uzsonnázni. Az ő utasai, a turista-család, és Szerénke már néhány perce a büfékocsi melletti rönkpadokon ülve itták üdítőjüket. A siklóernyővel repülésnek kétségtelenül megvan a maga varázsa, de ez FM-et nem érintette meg különösebben. Az ernyős szerelés nagy előnye, hogy elfér egy hátizsákban, és otthon a szekrényben is lehet tárolni, ami egy helikopter esetében bajos lenne. Ráadásul őneki azért, hogy az egyik reptér hangárában elhelyezhesse a gépét, jelentős összeget kell fizetnie. Az is igaz, hogy több utast is szállíthat vele, akár esőben is, amit egy légcellás – szárnyprofilos textilszerkezettel aligha tehetne meg. Morfondírozásában megzavarta, hogy a tó körüli füves területre déli irányból vezető ösvényen egy igencsak elfáradtnak látszó embercsapat tűnt fel, akiken messziről látszott, hogy régen találkoztak a zuhanyrózsával, vagy egy kád fürdővízzel. - A sziklafal stimmel, meg az ösvény is a borókáson át! Na de hol a kastélyunk, és mi ez a pocsolya?! – kérdezte felindultan megállva az aszfaltos gyalogúton Mayoretta. - És mit keres itt ez a sokadalom? Netán estélyre gyülekeznek? - Tudjátok, történt itt egy és más, meg egy hatalmas robbanás! – bökte ki GL.
247
- Később is ráérsz versbe foglalni a történteket! – szólt Csilla. – Most csak azt mondd meg, hogy mi a csudát csináljunk mi itt? Se a szobáink, se a jó öreg, régi bútoraink, se a szépen gondozott… - …vagy éppen remekül elhanyagolt… - …vagy árnyas erdejű… - …vagy felszántott… - …vagy gyümölcsfa-csemetékkel újra beültetett… - …vagy harcosok sátraival teletelepített… - …esetleg épp leégett… - …kertünk! Mikor hogy. – mondta, Dundella, Mayoretta, Mymőke, Stephánya, Amálka és Пунцишова. - Először is együnk egyet, attól talán megnyugszunk, és könnyebben kitalálunk valamit! – mondta Menyhért, akivel persze a többi férfi azonnal egyetértett. Még Artúrka is, GL-nek azonban támadt egy aggálya. - Sajnos, itt mostanában mindent kizárólag pénzért adnak, olyanunk meg nincs. - Persze, mert egyik nagyokos szakembernek sem jutott eszébe, sőt még nekem sem, hogy a raktárban felvételezzünk egy hitelkártyát. – mondta Szanyszló. - Meg egy mobil bankomatot! – tette hozzá Zebulon. - Vagy csak egy símaszkot, fegyver-szerű tárggyal. – jegyezte meg Szwetozár. - Vagy egy pót-pártfogót, ki a büféssel tárgyal. – szólt GL. - Nem akarok kötekedni, de ez gyenge rím volt. – mondta Artúrka. Miközben tartott a hevenyészett ötletbörze, önkéntelenül is a gurulóbüfé felé támolyogtak. Útjuk a heliport közelében vezetett el, ahol FM a gépe mellől szemmel tartotta őket, már a borókásból feltűnésük óta. Ahogy a „füles” becenevű nanofonok elterjedtek az utóbbi években, úgy alakult ki használatuk kultúrája is. Például egy ideje a szórakozó-, üdülő-, pihenő- és kirándulóhelyeken a használatuk legfeljebb csak füldugó üzemmódban nem számított illetlenségnek. Ha az ember ilyen helyre megy, hagyja az üzletelést meg egyéb kapcsolatait, és szórakozzon, üdüljön, pihenjen, vagy kiránduljon. Épp eléggé nyakunkra telepedett a speciális és általános tömegkommunikáció a mindennapi életben! Ettől az íratlan illemszabálytól függetlenül persze mindenkinek a füleiben ott lapult a két készülék, és a hozzávaló lapos és törhetetlen, kamerával ellátott szemüveg is valamelyik kisebb zsebében, de csak vészhelyzetre, vagy más elkerülhetetlen esetre. FM úgy érezte, hogy most ilyesmi közeleg, ezért két fülébe dugta kisujjait, és koppintott egyet mindkét „füles”-re, hogy bekapcsoljanak. - ZsL! - No? - Fura figurák jöttek, megnézhetnéd őket közelről. Látta, hogy a tó túlsó szélén levő pódium lépcsőjéről ZsL feltápászkodik és elindul felé. Addig is igyekezett ő maga megnézni közelebbről a jövevényeket. Tíz lépésnyire se lehetett már, amikor egyikük nagyon emlékeztetni kezdte
248
valakire. Az illető, mintha észrevétlenül fedésbe kerülni szeretett volna egy nála jóval magasabb férfi mögött, de ez kifejezetten gyanússá tette. - Először jártok itt? – kérdezte a csapat elején sétáló kiskamasztól. - Igen is, nem is! – volt a diplomatikus válasz. - Amikor utoljára erre járt bármelyikünk is, a tó helyén még egy kastély állt! Egy nagyon szép, öreg kastély! – mondta, szemmel láthatóan a fáradtságtól elapadt nehezteléssel egy fura fizimiskájú, éltesebb nőszemély. - Valamikor benne laktunk. – dünnyögte a feltűnően magas férfi. - Itt már csak sátorozni lehet, – mondta FM – de ha kiadó szobákat keresnek, a városkában akad elég. Rendszeres buszjárat megy oda. Az eddig feltűnően álcázkodó illető megváltoztathatta elképzeléseit, mert előlépett és azt mondta: - A probléma csak az, hogy igen hosszú út van mögöttünk, hullafáradtak vagyunk, és felfordulunk az éhségtől, de a hitelkártyánk valahol elmaradt. - Gyanítottam. – mondta FM – És mivel rendkívül pontos hasonmása az én egyik régi cimborámnak, a nyakában ülő kiscicával együtt, ezért készségesen segítek, ha legalább Ön igazolni tudja magát! - Na ne hülyéskedj, Márk! Nem ismersz meg? - Persze, hogy megismerlek, csakhogy Te meghaltál néhány éve, és még a temetéseden is ott voltam! Nem különös? - Tévedés lehetett a háttérben. Miután a tavaszi hóolvadáskor előkerült a holttestem, a szakértők nem tudták eldönteni, hogy előbb éhen haltam, és csak utána fagytam meg, vagy fordítva. Másrészt pedig az erdei vadak halálom előtt kóstoltak-e meg, vagy utána, még a tél folyamán. Csapnivalóan rossz minőségű hulla voltam, ezért még azonosításom sem volt száz százalékos, és csak az valószínűsítette, hogy a szállásomról már korábban eltűntem. Ezért nem is biztos, hogy én voltam a koporsóban, amikor eltemettek. Ha ez a szöveg normális emberek jelenlétében hangzik el, azok egészen másképp reagálnak, mint ez a társaság. De biztos, hogy reagálnak valahogy, míg ez a hét nő, négy férfi és a gyerek szemmel láthatólag egészen természetesnek vette, amit GL mondott. - Félretéve mérhetetlen örömömet, hogy újra élőben látlak, és amire majd később visszatérünk, most azt javaslom, hogy szálljatok be abba a buszba, amelyik a műút mellett áll! Ne a másikba, az menetrendi járat! Aztán mondjátok a vezetőnek, hogy tegyen ki titeket a polgármesterünknél. Jó fej az öreg, ha elmesélitek neki a históriátokat, biztosan kerít szállást és kaját! Minél lehetetlenebb sztorit hall, annál szívesebben! Mire odaértek, üzenek neki. - Ők lehettek azok. – mondta ZsL, amikor a busz épp elindult a kisváros felé – A detektor szerint. Folytatás később. Futólag intett egyet, és ő is a városka felé indult, az egyszerűség kedvéért gyalog. FM csak néhány másodpercig nézett utána, aztán miközben a tekintetével saját utasait és Szerénkét kereste, „fülesezett” a polgármesternek. A turista család a búvár-bázis mellett nézelődött, és az idegenvezető nő élénk
249
gesztikuláció közben magyarázott valamit, feltehetően a víz alatti munkálatokról. Vajon honnan tudhat ennyi részletet? Netán tud a „rájáról” is? A pilóta bemászott a gépbe, átnézte irattáskáját, és előkereste a térképek mellé az indulásuk előtt betett dossziét, az egykori kastélyban készült fotókkal és a különleges lelet fénymásolataival. Aztán kiderült, hogy az áhított leletnézegetés Szerénkével egyelőre elmarad, mert a kisasszony a vendég-családdal együtt a városkában szándékozott megpihenni éjszakára, és a következő kisbusszal távoztak is. FM nem akarta helikopterét a parkolóőr felügyeletére bízni, hanem a gépben alvásra rendezkedett be, részben amiatt is, hogy ZsL távollétében odafigyeljen az esetleg később megjelenő célszemélyekre. Az éjszaka azonban még messze volt. A következő órában a tópart vendégei a hétvégi szabadságolás eseménytelen életét élték, FM pedig beérte a nézelődéssel. A könyv, amit egyik reptéri ismerőse ajánlott, a „Szellemjárás földön-égen”, nem tudta lekötni. Lapozgatta az elképesztő esetek ellenőrizhető dokumentumokra hivatkozás nélküli leírásait, de a legelképesztőbbnek azt találta, hogy mindezt van, aki el is hiszi. Aztán egyszer csak érkezett egy kisteherautó, és a pódium melletti füves terület szélén három ember sebtében felállított egy jókora sátrat, majd belepakoltak tizenhárom összecsukható kempingágyat, a sátor elé pedig ugyanannyi széket és néhány kisebb asztalt. Nem sokkal később megérkezett a vezeklésből szabadságolt csapat is, már valamelyest pihentebben és sokkal jóllakottabban. FM megtudta tőlük, hogy a polgármester eléggé hihetetlennek találta az általuk hevenyészetten előadott kalandjaikat, pontosabban egy szavukat se hitte, de az előadást kellően élethűnek és a szereplők viselkedését annyira kongruensnek találta, hogy szerinte kiérdemeltek gázsi helyett egy kis kényeztetést, ezért azonnal vacsorát rendelt nekik a hivatal tárgyalótermébe, és intézkedett a gyógyfürdő meg a sátor ügyében is. Na persze a pilóta, azaz FM is hallani szerette volna régi cimborájától, GL-től a csapat históriáját, de mire a beszámolóra sor kerülhetett volna, figyelmüket magára vonta valami más. - Hallani akarják az igazságot?! Hát itt az alkalom, még elegük is lesz belőle! Ismerős volt a hang. FM a pódium felé pillantva, meglátta a korábbi, sötét ruhás, sápadt és destruktív öreget, amint ócska botjára támaszkodva áll az emelvény közepén, és farkasszemet néz a lassanként feléje gyülekezőkkel. Hangját a tisztás végében valaha félkörívben ültetett, mostanra már vastag törzsűvé nőtt fák a közönség felé verték vissza. FM otthagyta a tizenhármakat, és a pódium felé indult. Ki tudja, mik derülnek még itt ki?! - Nagyra vagyunk a tudás hatalmával, ugye?! – kiáltozta az öreg. – Lepipáljuk a természetet, mi?! Röpködünk, meg lemegyünk a víz alá?! Leaszfaltozunk mindent, nehogy sáros legyen a kényes lábikónk?! Ha már kiirtottuk a tigriseket és a medvéket, annyi baj legyen, gyártunk műanyagbundákat, igaz?! Nem volt elég komfortos a barlang, hát inkább kifordítjuk a Föld bélését, a kőzeteit porrá törjük, és beton-műbarlangokat gyártunk belőle?! Hát ide jutottunk?!!! Ide?!
250
IGEN!!! Azt mondjuk, hogy civilizáció, de ezzel a fogalommal csak nyamvadtságunkat mentegetjük és próbáljuk dicsőíteni! Télen meggebednénk a textilpótbőrünk és a műanyagbundánk nélkül, nyáron gutát kapnánk a műbarlangotthonaink árnyékán kívül! Nem fejlődés ez, kérem, hanem sorvadás! Jó közérzetre törekvés, meg komfortosítás címén egyre nyamvadtabbak vagyunk! Technikai eszközök pótlékait illesztjük a természet és egyre silányabb önmagunk közé, hogy kibírjuk a létezést, amit a többi élőlény kellékek nélkül is élvezni tud! Nem ez a „fejlődés”, hanem az, ha átalakulunk olyanná, akik örömteli életre képesek a sok, könnyen tönkremenő kacat nélkül. Ezt hozta nekünk a dicső „fogyasztói társadalom”! Bedőlünk a reklám-ideológiának, hogy egyre újabb és újabb kacatokat kell gyűjtögetnünk magunk köré, mert így jobb lesz nekünk, mint a múltban, amikor szerényebb, de szelídebb és kevésbé ártalmas volt az élet! Ösztökélve vagyunk a minél sürgősebb fogyasztásra és az egyre újabb kacatok előállítására, hogy a társadalomnak eladott munkaerőnkért kapott pénzen megvehessük, amit mások állítanak elő ugyanezért! Pörgünk, mint a saját farkát kergető kutya, és keressük a még több munka lehetőségét, hogy még több kacat készülhessen a Föld kizsigerelésével. És egymás konkurensei leszünk egyre inkább, ahogy gyarapodik a létszámunk, egymás elől kapkodjuk el a munkahelyeket, a mindenek fölötti fontosságú pénzt, még a levegőt is!!! Igen, ilyen esztelenek vagyunk, mi, az „értelmes lények”! És csak szaporodunk kontrollálatlanul, mint a ráksejtek, míg be nem köszönt a patkányeffektus! Egymást faljuk majd fel, mert nem marad más, ha már száz százalékos hatásfokú lesz a sátáni közgazdászok álma, a termelés és fogyasztás önpörgető taposómalma! És mindez miért?! Mert nem látunk az orrunkon túl! Akkor már az iszlám szélsőséges híveinek van igazuk: ritkítani kell az emberiséget! Kár, hogy tévednek, mert egy atomháború sem szabályozná vissza létszámunkat a normális szintre! Nem hiszik?! Voltak, akik utána számoltak! Csak a politikusok meg a művészek riogatnak minket az atomfegyverek végpusztításával. Nem, itt csak egy járvány segíthet, egy jó kis, általunk kitenyésztett kór, mert ebben tényleg lepipáltuk már a természetet… Az öreg a hosszú és heves kiabálásban elfáradhatott, mert néhány másodpercig csak levegő után kapkodni volt képes. FM az oldallépcsőn fölment a pódiumra, megállt az önjelölt szónok mellett, és vállára tette egyik kezét: - De bátyámuram, ezeket a gyerekeket mindez nem érdekli… Szavai közben másik kezével a pódium elé gyűltek között egy helyen ácsorgó jó néhány gyerek felé intett, de keze, talán véletlenül, tovább lendült a felnőttek felé. Az öreg szemével követte a mozdulatot, majd a pilótára nézett, és addig csaknem eszelős tekintete meglágyult. Kissé féloldalasan elmosolyodott, és ezt motyogta: - Gyerekek… No persze, gyerekek. Minden lépésénél botjára nehezedve lekecmergett a lépcsőn, és a pódium mögötti bozótosban nyíló ösvényen lassan elbotorkált a kisváros felé. Senki se ment utána, hogy hazatámogassa. Aki hallotta az öreg szavait, igyekezett gyor-
251
san elfelejteni, ami könnyen ment, mert néhány zenész felhordta szerelését a pódiumra, és pár perc múlva felcsendült egy kellemes dallam. Újabban a fiatalok körében divatossá vált felállás: egy hárfa hangszínűre beállított gitár, csembaló hangú szintetizer, fuvola, pánsíp és hegedű kvintettjének hangja szétáradt a tópart fölött, és könnyedén átvehető, vidám hangulatot hozott. - Hát bizony, elég baj, ha az ember megöregszik! – jegyezte meg Szwetozár, a sátruk előtti kempingszékek egyikén ücsörögve. - Az semmi! Utána még meg is hal! – mondta Csilla. - Ugyan! Mit számít az, ha a Purgatóriumból időnként kiengednek, és akkor megint lehet testünk?! – kötekedett Mayoretta. – Én már szinte nosztalgiával gondolok első halálomra. Tény, hogy kissé meglepődtem, amikor Artúrka ölembe dobta azt a mérgezett gránátot, de aztán olyan látványosan sikerült darabokban felkenődnöm a plafonra, hogy azóta se feledem azt az esztétikai élményt! Épp előzőleg nyeltem le tizenhárom meggyes pitét, és mondani is akartam a szakácsnak, hogy máskor inkább magozza ki! De már nem tudtam szólni, különben sem hallotta volna meg abban a robbanásban, aztán a plafonra ragadt belsőségeimből a sok meggymag a vendégsereg nyakába hullott! Mármint annak, hehehe, akinek még volt nyaka! - Ha jól belegondolok – szólalt meg Amálka - már nekem sincsenek komplexusaim a tűzhalálommal kapcsolatban. Az ember megpirul szép ropogósra, kicsit esetleg itt-ott odakozmál, de utána kívül-belül jó alaposan elszenesedik, majd szétesik egy rakás hamuvá; aztán ha egy nagyobbat tüsszent a halottkém, máris veheti a kalapját, alig akad dolga. Jó, mi?! Épp náthás voltam, ezért eleinte nem éreztem a füstszagot, később meg már nemigen volt mivel. Egész életemben fáztam eleget, na az addigra el lett felejtve! Huhúúú! Úgy átjárt a hevület, hogy ihaj! Szinte forrt a vérem!!! - Már én sem haragszom arra az építészre – kezdte Dundella a vallomását, - aki olyan szerény teherbírásúra tervezte a kastély padlásának padlóját, hogy azonnal leszakadt alattam, amint elértem a 113 kilós súlyt! Még egy kicsit sem élvezhettem, hogy micsoda döngő lépteim vannak, mert az első toppantásra két födémen keresztülesve az alagsorban találtam magam, eléggé szétlapult, kinyúlt és elhunyt állapotban. Az egyetlen igazán kellemetlen az egészben csak az volt, hogy jó neveltségem miatt nem volt képem kinevetni a koporsóvivőket, akik ugyanúgy jártak, mint egyik ősünknek, Kowászos Zápfogú Zénónak a temetésekor (ld. „Kilencedik fejezet” első harmada!). - Én se mondok egy rossz szót sem az elpatkolásomra – szólt Kökörcsin Csilla – sőt, ma már inkább csak mosolygok azon az ügyetlenségemen, ami okozta. Ugye tudjátok, hogy szabad időmben hibridizálással foglalkoztam, ha nem is a csincsillák és a kökörcsinek keresztezésével, ahogy egyes rosszarcúak állították! Nem, nekem nagyobb kihívás volt az afrikai elefánt és a törpeszúnyog keresztezése, mert szerettem volna létrehozni egy icipici, hártyásszárnyú nanoelefántot! Hosszú évekig kísérleteztem, figyelembe véve Mendel, Micsurin
252
és a többi kolléga eredményeit is, és nem csüggedtem az eredménytelenségtől. És végül mégis, tizenhárom hosszú év fáradalmainak köszönhetően, sikerült előállítanom egy példányt az elefántfülű óriás szúnyogból, ágyúcső-szerű vérszivókával, és négy hatalmas patkójú oszloplábbal, amellyel ez a tündibündi bébike, a hatalmas petéjéből kikelése után, véletlenül épp rajtam próbált először talpra állni. - Nekem egészen jópofa kimúlásom volt, – nevetgélt Stephánya – mert halálra horgoltam magam! Olyan gyorsan járt kezemben a horgolótű, hogy az már csaknem ellentmondott a relativitáselméletnek! Azért siettem, mert szerettem volna készen lenni a betervezett holmikkal, mielőtt kifogy a fonalam! Haladtam is szépen, mint a villám! Befejeztem egy pulóvert, két alsónadrágot, hat pár zoknit, négy hálósapkát, sőt: egy télikabátot muffal és síléccel, meg egy asztalterítőt a nagy kerek, tizenhárom személyes ebédlőasztalra, és a mennyezetre szánt subaszőnyeget is! Addigra már éreztem, hogy erősen a halálomon vagyok, ezért bekeményítettem a tempót, és képzeljétek, pont, mielőtt egészen kész lett volna a subaszőnyeg, már csak a legutolsó lelógó szál volt hátra, hát nem kifogyott a fonál?!!! Menten megütött a guta! - Tudjátok, amikor a hínárba gabalyodva fulladoztam, - kezdte élménybeszámolóját Menyhért – rájöttem, hogy mennyi küszködéssel, meg nyavalygással jár az élet! Csupa kín és szenvedés, mint például ez a fulladozás is. Tiszta idétlenség az egész, ráadásul az ember alig kap közben levegőt! Aztán letüdőztem egy csapat vízibolhát, mind ott kajtatott föl-alá a hörgőimben és nem tudták, mi van. Egész idő alatt a kijáratot keresték. Utána véletlenül lenyeltem egy piócát, hát…nemigen tetszett neki a gyomorsav-fürdő! Ahogy szép lassan haladt előre megfulladásom a végkifejlet felé, egyre kevésbé tetszett! Orromba ment a víz! Fogaim hézagába akadt egy darab hínár, és sehogy sem tudtam kipiszkálni! A vízfenéken véletlenül úgy belerúgtam kapálódzás közben egy nagy kőbe, hogy csillagokat láttam, és tuti volt, hogy jól meg fog kékülni a körmöm! A vége felé már nagyon elegem lett mindenből! Akkor, ott, eldöntöttem, hogy én bizony hagyom a fenébe ezt az egészet, aztán inkább fogtam magam és jól meghaltam! - Szinte szégyenkezem, hogy az én elhunnyadásom nem volt olyan kalandos, eseménydús, egzotikus, vagy esztétikus, mint a jelenlévők többségének! – jelentette ki Szwetozár. – Egyszerűen csak beleszorult a fejem a szilvalekváros mozsárba! Miképpen? Hát úgy, hogy beledugtam, hogyan másképp?! Már csak egy kevés volt az alján, szerettem volna tisztára nyalni, különben se volt épp elmosogatva a háznál egyetlen kiskanál sem! Na, ez lett a vesztem: az irtózásom a mosogatástól. Aztán úgy is temettek el, fejemen a mozsárral, mert a halottöltöztető sem tudta rólam lerángatni. A gyászmenetben ugyan sokan küszködtek az elfojtott röhögéssel, de azt már aligha vehettem zokon a régi cimboráktól. Miért, talán sírtak volna?! Egy temetésen???!
253
Mindannyian Szanyszlóra néztek, mert ő következett jobblétre szenderülésének ismertetésében, ő azonban lehorgasztotta fejét, majd kissé megvakarászta a búbját, és alig hallhatóan dünnyögte: - Az én esetemben nem volt semmiféle érdekesség, inkább hagyjuk… - Ugyan, ne szerénykedj, mondd csak el! – bíztatta Zebulon, a többiek helyeslése közben. - Na jó! Erősen apologetikus vitába keveredtem egy szélsőséges iszlám-hívővel. Mindketten védtük a magunk igazát, ő Allahot, én meg a materializmust, és annyira elfajult a dolog, hogy egyszer csak előrántotta tőrét és markolatig belém döfte azzal a kiáltással, hogy: „Szolgám leszel odaát, hitetlen!” Maradt még pár másodpercem és annyi erőm, hogy kirántsam mellemből a tőrt, és az ő mellébe bökjem, azt hörögve, hogy: „Majd a kísérlet eldönti!” „Oké!” – nyögte, és meghalt, velem együtt. Aztán némi vezeklés után egyszer csak összefutottunk az ebédszünetben a Purgatórium büféje előtti sorban állva, és megegyeztünk abban, hogy tévedtünk mindketten, bocs’ a fölösleges civakodásért… FM szívesen hallgatta volna tovább a társaság haláli kalandjait, ám ekkor észrevette, hogy feljött a felszínre a három mélységi búvár, ezért elnézést kért a vezeklésből szabadságoltaktól, és egy fontos ügyre hivatkozva a búvárok bázisához sietett. „Túl hamar feljöttek” – gondolta – „Vajon mi történhetett?” A három „szkafanderes” felmászott a vízparti lépcsőn, majd átlépett a mellette lévő rampára, aztán eltűnt a felszínen lebegő búvárbázis ajtaja mögött. A pilóta néhány perc múlva odaért, és utánuk settenkedett, remélve, hogy nem túlságosan udvariatlanul fogják majd elzavarni, mint illetéktelent. A bejárat mögötti kamrából kétoldalt egy-egy kisebb kamra nyílt, egyikben állványon függött két „szkafander”, a másik kamrában az „amatőrök” szerelése hevert a polcokon. A zsilip belső ajtaja a légköri nyomáson könnyen és hangtalanul nyílt, mögötte rövid keresztfolyosó volt, és a bejárattal szemben lévő nagyobb kabin nyitott ajtaján át FM meglátott egy tíz tagú társaságot. Összecsukható alumíniumszékeken ültek körül egy hosszúkás műanyagpultot, és nyilvánvalóan vitatkoztak valamin. Amikor a pilóta belépett, egy pillanat alatt csend lett, és az ajtóval szemben ülő, idős és erősen kopaszodó férfi merően ránézve megkérdezte: - Mit óhajt? - Megtudhatnám, hogy van a biológus … kolléga? Mik az esélyei? Az idős férfi alighanem a csapat főnöke volt, mellette pedig ott ült, aki korábban a kordont állította fel. Most azt mondta halkan az Öregnek: „Ő húzta ki. Magunkfajta, hadd tudja meg.” Aztán egy rövid mozdulattal a sarokba támasztott, összecsukott szék felé intett. Az Öreg meg így szólt: - A kolléga még él. Egy ideig a rekompressziós kamrában lesz. Az esélyei erősen múlnak az ifjabb Renicent Doktor hozzáértésén, meg a műtő eszközein, de bízunk a legjobbakban! Folytassad csak, hallgatunk! Ezutóbbi mondatot az oldalt ülő „szkafanderes” személyhez intézte, aki épp csak a sisakját vette le, úgy kezdte el már korábban a hevenyészett beszámolóját.
254
FM szétnyitotta a széket, és helyet foglalt a sarokban. Ebben a nem túl nagy kabinban máshol már el sem fért volna. - Lehet, hogy dilisnek néztek, de… ez nem volt se hallucinálás, se vizionálás! Az a lény… hogy is mondjam… - Csak nyugodtan, még nem az elmeklinikán vagy! – jegyezte meg a jelenlévők egyike, de senki sem mosolyodott el. - Az a lény sugallt egy képet. Valakinek az arcát. Olyan erős telepatikus megjelenítés volt, hogy azonnal felismerném az illetőt ezer közül is, ha látnám! - Hogy nézett ki? – kérdezte az Öreg. - Középkorú lehetett, feje tetején már eléggé hiányzó, fakó hajjal és itt-ott őszülő szakállal. De nem csak a kép volt erőteljes, hanem az a benyomás, hogy közben repül. Ezt… nem tudom megmagyarázni. - Egyelőre nem is kell magyarázni semmit! – szögezte le az Öreg – Kizárólag a tényeket kell rögzítenünk, ha csak érzéki benyomások is! Volt még valami? - Igen. Annak a lénynek a tekintete. Bárki azt mondaná, hogy csak egy nagyon nagy rája, de… - Én nem mondanám. Ilyen rája nem létezik! – szólt közbe valaki, alighanem egy másik „héliumos” búvár. - Menjünk csak sorban! – mondta az Öreg – Folytasd! - A tekintete, vagyis a szeme… valahogy nagyon emberi volt. Kíváncsi és szomorú is egyben. Mintha keresett volna valamit, vagy… valakit. A beszélő elhallgatott. Az Öreg szétnézett a jelenlévők között aztán azt kérdezte: - Más? Egyéb észrevétel valakitől? - Nekem csak nagyon futólagos és halvány benyomásaim voltak – mondta a balesetet szenvedett biológus társa -, és eszembe sem jutna, hogy megemlítsem, ha nem lenne ennyire különleges a helyzet. - Ki vele, nyugodtan, most minden apróság fontos lehet! – szólt egyikük, és az amatőr búvár folytatta. - Nehéz értelmesen elmondani. Egy rakás homályos gondolat-villanás egymásra rakódva és összefonódva. Valamiféle bíztatás különös festmények, vagy tárgyak keresésére; valamilyen föld alatti, vagy víz alatti kincsről szóló érthetetlen szöveg; meg aztán leletek fotokópiái. Közben célzás az atlantidákra, akiknek tizenháromezer éve igen bonyolult kultúrájuk és kultikus rendszerük volt, amelyhez képest a mi vallásaink és eredetmítoszaink csak halvány emlékekből, mendemondákból visszamaradt majmolások. Mintha láttam volna is őket valamiféle hatalmas tartályban vagy járműben összezsúfolva, aztán az egész összezavarodott. És mindez alatt, szinte elrejtve, annak érzése, hogy valamikor ennek a különös lénynek az ősét, vagy eredeti változatát egy szomorú feladatra rendelte a sors… - Mire?! – kérdezte az egyik búvár. - Kellett valaki, aki képességei révén egy helyre tudja gyűjteni a boszorkányság utolsó legkiválóbbjait, hogy aztán megsemmisíthesse őket, ezáltal végleg
255
elvágva az okkultizmus továbbélésének lehetőségét, utat nyitva az emberi rosszindulattól mentes jövő számára… - Tovább…? – bíztatta az Öreg. - Lehet, hogy csak a nitrogén-mámor tette, de ott lenn, csaknem negyven méter mélyen, amikor ez a lény egy pillanatra felém úszott, és rám nézett, mielőtt elkanyarodott volna, nos… tudom, hogy elképzelhetetlen, de abban a pillanatban, villanásszerűen átéltem az ő tudattartalmát. - Milyen volt? - Egy valamikor ezen a környéken élt leány tudatának egy része, ritka véletlen folytán túlélt valamilyen katasztrófát, és most ebben a különös lényben lakozik, várja az átalakulást, kifejlődést, vagy valami effélét, hogy a tó fenekéről a felszínre mehessen, onnan pedig majd a levegőre. Repülni. A pultra könyöklő fiatalember elhallgatott, arcát tenyereibe temette. Remegett a hangja, csak nehezen tudta kinyögni az utolsó szavakat: - Nem mondhatok többet, csak hogy… mindezt átérezni egy pillanat alatt… rettenetes volt. FM kihasználva a pillanatnyi csendet, megszólalt: - Járt a parton egy fura öregúr, aki mesélt egy „nem evilági” lényről. Szerinte már a tó előtt is itt lakott a kastély alatt. Na nem, mintha egy szavát is elhittem volna, de azért furcsa, hogy tudja… - Sokkal alaposabb felmérés kell a vízfenékről, mint amilyent eddig végeztünk! Részletesebb adatok kellenek a víz kettős termikus vonaláról és annak időszakos változásairól! – mondta az egyik búvár, aki eddig hallgatott – Összefüggés lehet a lény aktivitásával. - Kettős termikus vonal? – kérdezte FM csodálkozva – Létezhet olyan? - Loch Nessben is megfigyelték, meg abban a japán szörnyes tóban, ahol… - Nem kell minden gezemicét készpénznek venni, amit az újságok írnak! – szólt közbe az Öreg – Erről jut eszembe: nehogy fecsegjetek a sajtónak! A hírzárlat most mindannyiunk érdeke, de leginkább azé odalenn. - Már ne is haragudjatok, de nem tudom mindezt elhinni! – mondta egyikük – Szerintem csak egy rájaféleség a sok közül. Nektek pedig megártott a… - De hogy kerülhetett volna ide egy rája?! Valaki itt engedte szabadon megunt akváriumi kedvencét? Aztán a tó gyér halait eszegetve nőtt meg három méteresre, mi? Tisztára úgy, mint az a bizonyos lefolyóba dobott alligátorbébi abban a régi filmben?! Nem gondolhatod komolyan! - Eddig még egyszer sem láttuk feljönni a vízfenékről – folytatta mondókáját, aki a kettős termikus vonalat említette – de oka lehetett rá, mert a tófenék legmélyebb pontja fölött, úgy tíz méter vastagságú vízréteg hőmérséklete hirtelen leesett tíz fokot. - Na ne viccelj! Pont ilyenkor, nyáron?! - Valamilyen eddig ismeretlen termofág kémiai folyamat lehet ott, a fenékkőzetből kiszivárgó vegyületek révén. Az analízis elakadt, mert a legutóbbi
256
minták vizsgálatakor nemcsak a tömegspektrométerünk ment tönkre, hanem még a… - Elnézést a zavarásért! – lépett a kabinba Menyhért – Úgy látom, itt egy igazi búvártanya van! Lehetne szó arról, hogy elvigyenek engem is a legközelebbi merülésre? Szeretném legyőzni a vízbefulladási komplexusomat! A kabinban egy pillanatra megfagyott a levegő. Az Öreg erősen összevont szemöldökkel nézett a hívatlan vendégre, de a többiek tekintete sem volt a legbarátságosabb. Aztán néhányan elnevették magukat. - Még hogy vigyük magunkkal??? – kérdezte egyikük – Most azonnal, vagy ráér kicsit később is?! - Ööö… hát úgy gondoltam, hogy ha a siklórepülők meg tudják oldani a tandemutasreptetést, talán a búvároknál is lehetséges az utasmerítés… Az öreg főbúvár elvigyorodott, végignézett emberein, aztán így szólt: - Tandemező utasmerítés?! Hmm. Nagyon érdekes ötlet! Talán már más is felvetette ezt az ideát, a tengerentúlon s ideát… Ó, hogyne! – Az Öreg felpattant a székéből – Na, most nekem sürgős telefonálni valóm van, majd jövök, addig lesztek szívesek tájékoztatni a Tisztelt Urat, hogy mi is az a búvárkodás!!! – azzal bement a kabinjába, és igen határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Fél órával később Menyhért lógó orral távozott a búvár-bázisról. Fejében kavargott az a sok tudás, amit a „lelketlen” szakemberek rögtönzött kiselőadás formájában belétápláltak. „A testek lebegőképessége és annak szabályozása”, „Mi az a >BCD< ?”, „Mi az összefüggés a nyomás, a térfogat és a sűrűség között?”, „A változó nyomás hatásai testüregeinkre, és a nyomáskiegyenlítési technikák”, „A búvárfelszerelés típusai, tartozékai és kiegészítői”, „A maszkok, a légzőcsövek, az uszonyok, a mellények, a szárazruhák és a nedvesruhák”, „Palackok, nyomáscsökkentők, nyomásmérők”, „A légzőkészülék összeszerelése és a felszerelkezés”, „A nyomáscsökkentő ürítése és a maszk víztelenítése”, „A súlyrendszerek”, „A biztonsági levegőforrások”, „Az alacsony nyomású direkt rendszer tömlőjének levétele”, „A felszerelés szétszedése és karbantartása”, „Búvártáblázatok és búvárkomputerek”, satöbbi, satöbbi! És mindez csak a felszerelés-ismeret néhány kiragadott része volt, utána jött a védettvízi és a nyíltvízi merülés rengeteg tudnivalója, pl. „A merülőtársi rendszer”, „Kommunikáció a víz alatt”, „Merüléstervezés”, „Víz alatti környezeti ismeretek”, „Problémakezelés”, „Mélységhatárok”, „Szabadtüdős merülések, légzőkészülékes merülések, magassági merülések”! És ez csak az elmélet, amelynek elsajátításával párhuzamosan rengeteg egyszerűbb és összetettebb merülési gyakorlásra van szükség egy biztonságos tanmedencében, oktatói felügyelet mellett, hogy majd egyszer, valamikor, a kezdő búvár eljuthasson odáig, hogy ne érje baj, ha egy ennyire bonyolult helyen merül, mint ez a tó! FM megveregette Menyhért vállát: - Öregem! Ha kibírtad ezt a szuperintenzív fejtágítást, akkor a víz alatt se lehet túl sok bajod! Na de képes lennél a szárazon hagyni Dundellát?! Hiszen a
257
legnagyobb, XXL-es ólomövvel súlyozva is lebegne a felszínen, mint egy parafadugó! Talán, ha mindkét hóna alá szorítana egy-egy jókora vasmacskát… Apropó, macska! Mire FM és Menyhért odaért a tizenhármak sátrához, ott volt ZsL is. Visszajött a városban levő ideiglenes szállásáról és hozott magával egy nagy műanyagládát, amelynek két keskenyebb oldala rácsos volt, az egyik még ajtószerűen nyitható is. Eredetileg közönséges macskaszállító láda volt, fogantyúval a tetején, de ZsL a két hosszabbik oldalára valamilyen szerkezetet erősített. Engedélyt kért a társaságtól, hogy föltehesse az egyik asztalra, majd a zsebéből előhúzott egy halkonzervet. Felnyitotta, és Borisz cica orra alá tartotta, aki pillanatnyilag Stephánya vállán szunyókált. Na, nem sokáig, mert amint megérezte álmában a halszagot, azonnal felpattant, és a konzerv után ugrott, amit ZsL galád módon elhúzott a közeléből, és a macskaszállító ládába tett. A cica különösebb aggályok nélkül surrant a ládába, és elkezdte kinyalakodni a konzerv tartalmát. ZsL a másik zsebéből előszedett egy apró nyakörvet, és a ládába nyúlva rákattintotta Boriszra, aki némi morgolódással viszonozta táplálkozásának megzavarását. Végül ZsL becsukta a láda ajtaját. - Hagyd már békén! – szólt rá GL. - Nem lesz semmi baja. – felelte ZsL. - Mertem remélni – mondta GL – de te se örülnél, ha kajálás közben macerálnák a gigádat. Eddig jól megvolt nyakörv nélkül, minek rá pont most? - Nem közönséges nyakörv, hanem kamera-tartó. – válaszolt ZsL. - Micsoda? – kérdezték többen is az asztal köré gyűltek közül. - Négy miniatűr csipkamera van beleépítve, és mire a konzervdoboznak szép tiszta lesz a belseje, a felvételek is elkészülnek. – magyarázta ZsL. - Miről? – kérdezte Menyhért. - Arról, amit a cica lát maga körül – válaszolta ZsL. - Meg is nézhetjük a felvételeket valahogy? – kérdezte Stephánya. - Hm. Hát tulajdonképpen… nem lehetetlen – ingatta fejét ZsL. - Nana, maga titkol valamit előlünk! – tette a megjegyzést Mayoretta. - Nem igazán – szabadkozott ZsL -, az asszonyság meg nyugodtan tegezhet, ahogy a többieket. - Még meggondolom, de majd csak akkor, ha nem asszonyságnak szólít! - Kedves Kisasszony… - kezdte ZsL, de Mayoretta közbevágott: - Na így mindjárt más! Szóval mit akarsz elsumákolni, itt az orrunk előtt?! - Rendben van! Bevallom, hogy ez a láda valójában egy álcázott paramaginárius időgenerátor, és arra való, hogy Boriszt, miközben a halkonzervvel foglalkozik, nagyon rövid időre teleportálja egy másik, Föld-típusú bolygóra majd vissza is hozza az indulás pillanatába. Vagyis mi semmit sem veszünk észre, és csak a kamerák felvételei igazolhatják, hogy a cica villámlátogatást tett azon a helyen! - Aha. És ezt mi higgyük is el? – kérdezte Amálka.
258
- Nem fontos! – mondta ZsL, és mivel Borisz épp végzett a konzerv tartalmával, kiengedte a ládából, közben levéve róla a nyakörvet. A cica elégedett képpel nyújtózott egyet, majd egyenesen az asztal melletti széken ülő Csilla nyakába ugrott. Az utóbbi órákban rákapott a változatosságra, a csapat tizenhárom nyakát illetően. ZsL pedig zsebébe dugta a nyakörvet, mert senki sem szorgalmazta a felvételek megtekintését, ugyanis mesének vélték a magyarázkodást. Egyedül FM tudta a jelenlévők közül, hogy valójában egy fontos ellenőrző kísérlet zajlott le itt, és abban bizakodott, hogy ha a cicának szemmel láthatóan semmi baja sem történt az oda-vissza úton, talán egy oda-utat az emberek is kibírnak. Feltéve persze, ha ZsL tényleg jónak látja azt, a néhai Zweistein tanár úr javaslatának megfelelően. Miközben ZsL a ládájával elballagott a buszmegálló felé, FM azon merengett a helikopteréhez sétálva, hogy mi minden történhet még az elkövetkező két nap alatt, és miféle váratlan, vagy előre látható események befolyásolhatják a végső döntést? Épp nyitotta gépe ajtaját, amikor érces zengésű hajtóművel egy rotoros futár érkezett a kisváros felől, és leereszkedett a tizenhármak sátránál. FM szélesen elmosolyodott a „kistesó” ügyeskedése láttán: a hátizsák-helikopter pilótája a kormánykar használata nélkül, súlypontáthelyezéssel korrigálta helyzetét, miközben az ülése alatt lógó csomagot igyekezett lepottyantani az egyik asztal fölött félméteres magasságban lebegve. A polgármester pótajándékát hozta a szabadságolt vezeklőknek: egy láda narancsot. XII. Csevegészők A vízpart korlátjára támaszkodó, a kempingszékekben ücsörgő, a jól ápolt fövenyen heverésző, vagy fel-alá sétálgató emberek különféle érdeklődési körűek, eltérő szakmájúak és világnézetűek voltak, ezért igencsak változatos témakörű beszélgetésekre kerülhetett sor közöttük. Nagyon jól érezték magukat itt a tó partján, és az alkonyat közeledtével sem igen igyekeztek hazafelé. Egyesek a kisvárosból esedékes mikrobuszokat várták, másoknak meg nem volt kedvük a távoli parkolóban ácsorgó járművükhöz gyalogolva útnak indulni, és a sátrazók sem vonultak még vissza éjszakára. Járjunk hát körbe a tóparton, és hallgatózzunk bele egy-egy beszélgetésbe, hátha fültanúi lehetünk néhány érdekes gondolatnak, szövegnek vagy eseménynek! …mondtam is az illetőnek, hogy ha a dohányzásra és piálásra szánt pénzének felét félreteszi koporsóra, akkor jól jár, mert a kevesebb ártalom miatt kitolódó elhalálozási időpontja révén több esélye és ideje lesz összespórolni az egyre növekvő temetési költségeket. De hát, tudod milyen önfejű! Az észérvek neki olyanok, mint a frissen meszelt falra hányt tavalyi hó! Azt is megemlítettem neki, hogy rá fog jönni, bizonyos kor után már hiába spekulál azon, mit tehetett volna másképp, és csak az a lehetősége marad, hogy levonja a tanulságokat és írjon egy praktikus végrendeletet…
259
…az integetőrákok egyik ollója talán éppen azért sokkal nagyobb, mint a másik, hogy integethessenek vele, nem gondolod? Hogy miért nő nagyobbra az egyik ollójuk, mint a másik? Talán, mert a születésüktől kezdve állandóan integetnek vele. Jó, tudom, hogy nem elevenszülők, de nem is az a lényeg! Csak szimbólumnak szántam az előadásomban, arra, hogy ha nem akarjuk a természetes kiválasztódás célszerűtlen, vagy ellenszenves megnyilvánulásainak begyűrűzését az emberi társadalom folyamataiba, akkor mesterséges kiválasztódási módszereket kell kitalálnunk és bevezetnünk a túlzott egyoldalúvá deformálódás, vagy például akár a kóros túlnépesedés ellen. Erre azonban azt mondta a prof, hogy szerinte… …az asztrológusok kiválóbbjai kötelességüknek érezhetnék továbblépni a horoszkópkészítésben! Ha tényleg kozmikus hatások döntik el jellemünket és életünk eseményeit, vagyis sorsunkat, akkor meg kellene határozni, melyik gyerek hol, mikor szülessen, hogy ezáltal a bizonyos értelemben és bizonyos mértékig előre tervezett sorsuk összhatása javíthassa az emberiség kilátásait. Végül is tudomány, vagy nem tudomány az asztrológia?! Ha nem tudomány, hanem a jámbor és hiszékeny lelkek számára kitalált szórakoztatási alternatíva, akkor annak megfelelő adózási kategóriába kellene sorolni a horoszkópkészítők tevékenységét. Ha meg tudomány, akkor kísérleti úton kell kideríteni, sőt hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket! Na, hallanod kellett volna, hogy a múlt havi összejövetelen mit mondott erre a… …először is elrágtam néhány sózott kockacukrot, megízesítve pár szem mákkal, belecsavarva kis darabka káposztalevélbe, utána felhajtottam a maradék szamócaszörp mellőzésével ingem ujját, és nekigyürkőztem levezetni néhány matematikai probléma helyett fölös fizikai energiámat pár órás hegyi kerékpározással. Nem gondoltam volna, hogy mire visszatérek a szállásomra, a sokác szakács szokás szerint, sonkás szendvicsekkel vár, pedig fokhagymás-céklalekváros palacsintát kértem tízóraira. Második fogás rebarbarapörkölt volt, gyömbérbe panírozott tejszínhab-vagdalttal.” Látom, eleged van belőle, nem is olvasom tovább. Tisztára olyan ez a rész, mintha GL valamelyik régebbi irományából lenne koppintva! Ámbár, ha beleolvasunk a második részbe, akkor egyértelművé válik, hogy a sok oximoron és ál-metafóra ilyen eklektikus rendszere inkább arra utal, hogy még a kilencvenes években… …én pedig azt nem értem, hogy miért vannak úgy oda egyesek a határozatlansági reláció miatt! Meg amiatt, hogy a természet megismerésének korlátai vannak… Miért? Eddig nem tudták, hogy vannak?! Miért nem elég a természet megismeréseként megállapítani az elemi részecskék helyének és impulzusának a szorzatát? Miért olyan nagy baj, hogy ha pontosabban megmérjük az impulzust, akkor kevésbé pontosan tudjuk lokalizálni a részecskét?! Az ilyesmiért nem kell a részecskék világáig merülni: azt sem tudjuk megmérni, hogy az élő ember csontjainak vagy izmainak mennyi az összsúlya! Vagy az agytekervényeinek teljes hossza, legombolyítva. Ezeket a dolgokat csak a már halott ember-
260
társainkon tudnánk mérni, mégsem hozza fel senki természetfilozófiai példaként arra, hogy… …ugyan már! Az egyáltalán nem igaz, hogy az ízlésünkön keresztül a szervezetünk megmondja, melyik étel jó nekünk és melyik nem. Meg hogy majd a szervezetünk kiválogatja a neki valókat! Valamikor talán így volt, de ma már aligha. Más a szervezet biokémiája és más az „ízlés”. Az ízlés társadalmi jelenség, gyerekkori környezetünk, szüleink táplálkozási szokásai alakítják ki. Ahogy az együttélésben is vannak deviáns egyedek, ugyanúgy az ízlés sem mindenkinél tökéletes, és ez hatással van a többi emberre. Világméretű felmérés bizonyította már három évtizede, hogy táplálkozási szokásainkkal összefüggenek a rosszindulatú daganatos megbetegedések. Pl. nagyon tanulságos az óceániai szigetvilág egyik törzsének esete, ahol kizárólag növényi anyagokkal táplálkoznak, mégis övéké a világ legegészségesebb népe! Hogy a „komplett fehérjék”? De hát ez egy régi tévedés, mert nem a fehérjék fontosak, hanem alapanyagaik, az aminosavak! Azok meg a kellően megválogatott zöldség- és gyümölcsfélékből is összeszedhetők. Az ásványi anyagok, sőt nyomelemek is, a vitaminokról nem is szólva. Nem véletlen, hogy a banánültetvényeken dolgozók szinte kizárólag… …tényleg nagyon udvarias szokott lenni, mindenkinek előre köszön, kinyitja előtted az ajtót, a hölgyekről lesegíti a kabátot! Habár a múltkor kicsit kilengett a stílusából. Épp megérkeztem a művelődési házba, amikor az előcsarnokban egy dög nehéz, régimódi, tizenhatmilliméteres filmvetítőt cipelt, két kézzel fogva, rogyadozó lábakkal az egyik klubteremből a technikus szobába. Odabiccentett köszönés helyett, aztán összeszorított fogakkal menet közben kinyögte: „Bocs’, hogy nem nyújtok kezet, de az most huszonhatezer forintba kerülne!”… …másrészt pedig az agy teljes kapacitásának kihasználására törekvés épp olyan ostobaság, mint az, hogy a négyszögletes kerék jobb a kerek keréknél, például, ha lépcsőn kell használni! Az agynak azért van rengeteg kihasználatlan tartaléka, hogy a „fölösleges” sejtek és sejt közötti kapcsolatok apránkénti kiiktatásával kialakulhasson az intelligencia. Ahogy a kész szobor is csak töredéke az eredeti kőtömbnek. Az idegsejtekből csak így alakulhat ki az a többszörös hologramszerű hálózat, amely az emlékek milliárdjait képes tárolni, és köztük összefüggéseket keresni. Nem kizárt, hogy ez a „trükk” azt is lehetővé teszi, hogy emlékeink száma meghaladja az egymással hálózatot alkotó idegsejtek számát, akár többszörösen is. Másrészt viszont a pusztuló idegsejteket pótolni igyekvő új sejtnyúlványok, amelyek elsősorban azokon az agyterületeken képződnek, melyeket szellemi munkánk során intenzívebben működtetünk, lehetővé teszik az asszociációs készség olyan irányú csiszolódását… …erre aztán, képzeld, azt felelte, hogy: „Mosogatok ám, majd ha megnőtt a tokám!” És már ment is kifelé a konyhából! Én meg hirtelen felindulásomban hozzá vágtam a krumplinyomót, csak úgy puffant a hájas fenekén! Persze, az apja kényeztette így el, ami még nem lenne annyira nagy baj, de amióta megnézhette a „Komisz kölyök naplója” című régi regényből készült tizenhárom
261
részes akciófilm-katasztrófafilm sorozatot, tisztára el van szállva a gyerek agyilag! Nem értem, hogy lehetnek ennyire megfontolatlanok a tévében, hogy egy ilyen förmedvényt leadnak korhatár-megjelölés nélkül! Sajnos, az apja se sokkal különb, én már el is határoztam, hogy holnaptól… …hát azt nehogy komolyan vedd! Meg azt az idétlenséget se, hogy a Pokol külső munkatársa volt! Inkább erre a szövegére figyelj: „Bízom benne, hogy a jövő majd úgy néz vissza az atomfélelemre, mint a 20.század abszurditására, ahogy mi ma a boszorkányüldözésre tekintünk. Régen féltek a boszorkányoktól, el szokták őket égetni világszerte, Amerikában is, de a magyarok józanok maradtak: Könyves Kálmán magyar király törvényt hozott 1100 táján: A boszorkányokról, amelyek nincsenek, szó ne essék! Ma is Könyves Kálmán bölcsességére van szükségünk! Amíg mások babonák áldozataivá váltak, Magyarországon jó hasznát veszik az atomenergiának.” És ha ezt összeveted azzal, hogy a hagyományos energiahordozókat eltüzelő erőművek miatt legalább annyi a baleset, és sokkal több a rákos megbetegedés, mint az atomerőművek miatt… …persze, hogy azt sem akartam elhinni, de okmányokkal igazolta az egyetlen közeli rokona! Tényleg itt született, ebben a kisvárosban. Tényleg egy éjszakai meteorbecsapódás következtében halt meg, amitől rádőlt a szomszéd udvar rozoga szénatárolója. És tényleg voltak furcsa álmai, egy idegen bolygón lakó csajsziról, aki elszökött onnan, hogy újra találkozhasson vele! Állítólag még azt is megálmodta, hogy valamiféle paravirtuális erőtérrel lezsugorította magát a nő, teleportációs kabinjával együtt, de a földetérés előtt meghibásodás, vagy addigi fogvatartóinak manipulációja miatt nem tudott lefékezni. Azt a srácot is GL-nek hívták! Nem fura véletlen? De hát a véletlenek már csak ilyenek! Na most meg képzeld el azt is, hogy Közép-Európa őslakói mekkora „Oppá”-t mondtak volna, vagy azt, hogy „Ez aztán meleg helyzet volt!”, amikor 2197 évvel ezelőtt egy kisbolygó alig 113 km-rel a felszín fölött elhúzva, épp elkerülte, hogy 66 km/sec sebességgel becsapódjon a Kárpát-medencébe. Persze nem gondolták, mert egyrészt nem vették észre a borús idő miatt, másrészt nem ismerték a mechanikai energiának hőenergiává átalakulási képletét, meg ami abból következik… …akkor már tele volt a kosaram őzlábgomba-kalapokkal. Megyek az akácosban, és ahogy elsétálok egy eléggé réginek, repedezettnek látszó, barnás-szürke, tehénlepény mellett, sőt: tovább is megyek vagy tíz lépésnyit, egyszer csak leesik a tantusz, hogy mi a csudát keres itt, az erdő közepén, egy magányos tehénlepény?! Visszamegyek, és már alig egy lépésnyire vagyok tőle, amikor szétugrik három kölyöknyúllá, és szanaszét fut! Igencsak meglepődtem! Nem gondoltam volna, hogy a mezei nyulak ilyesféle mimikrire is képesek. – Hát bizony, az élővilág sok mindent produkál, amit mi, egyszerű emberek fantasztikusnak találunk. Elég, ha csak a gombáknál maradva, a mobilodat átkapcsolod mikroszkóp-üzemmódba, és megnézed 1014-szeres nagyítással ennek a gyökeres pereszkének a cisztidáit…
262
…ugyanis az emberek egy része, talán a nagyobbik része, szinte „öntudatosan” éli a magasabb rendszer, a bioszféra alkatrészének szerepét. Inkább, mint hogy valami értelmeset, hasznosat, önállót csinálna életében. Fárasztja az igazán öntudatos életmód és a dolgokon elgondolkodás… Inkább menekül a családi élet nyűgeibe, a vallásba, vagy bármilyen figyelemlekötő, érdeklődés-elterelő, jelentéktelen matatásba (családi ház építés, munkahelyi gürizés a megálmodott gépkocsiért, karrier-hajszolás, vagy efféle), mint hogy tenne valamilyen igazán jelentőset. Persze az kérdéses, hogy mi az igazán jelentősebb: kenegetni a ”technikai civilizáció” kerekét, vagy többé-kevésbé az elavult törvényeknek már nem feltétlenül megfelelő akciókkal új nyomvonal felé terelni-zökkenteni? …- Nahát! Te képes voltál hagymát enni?! - Bocs’! Halkonzervet ebédeltem, és ettem utána három fej vöröshagymát is, hogy eltűntessem a halszagot. – Sikerült! A hagymaszagodtól viszont fél kilométerre is leszédülnek a legyek! – Jó, megígérem, hogy máskor nem hagymázom randevú előtt! – Randevú??? Azt hittem, hogy csak kirándulni hívtál. – Tulajdonképp én is azt hittem. – Ha meg randevú, akkor hol a virágom? – Virágot hozzak egy virágboltban dolgozó leánynak?! Már megbocsáss a hasonlatért, az olyan lenne, mintha egy sebésznek kötszert vinnék a névnapjára. Vagy a hóhérnak köszörűt! – Minek a hóhérnak köszörű? – Hát hogy kifenhesse a bárdját. Egy szakember ad a részletekre, bármilyen melót is végez!… …de szerencsére nemcsak az ernyők szerkezeti megoldásaiban volt fejlődés az elmúlt tíz év alatt, hanem a meghajtásban is! Amióta a nehéz, zajos és veszélyes légcsavaros motorok helyett elterjedtek az elektrosztatikus hajtóművek, kevesebb a baleset, ráadásul az ionkibocsátás fékezi a globális időjárás-torzulást. Az igaz, hogy a zivatarfelhő-képződés továbbra is életveszélyes lehet, de hát a madarak sem repülnek mindig! Persze, ha megtanultad a vészmerülési eljárásokat, mint a hagyományos ernyőkkel a lefülezést, a B-stallt, vagy a teljes átesést, akkor idejében le tudsz menekülni a túl erős emelésből. Ráadásul ezekkel a legújabb típusúakkal még azt is meg lehet csinálni, hogy a szélüktől befelé… …aztán egy szokatlanul nagy vadlibaraj beriadóztatta a radarrendszert és már indult is egy vadászbombázó kötelék a Szovjetunió felé. Az utolsó pillanatban sikerült értesíteni az elnököt, hogy bocs’, vaklárma történt, a kötelék parancsnokát viszont már nem tudták elérni rádión. Így aztán a „kedves ellenfél” légelhárítása jobb híján leszedte a gépeket, aztán el volt intézve a dolog. Azonban egy következő hasonló alkalommal nehogy odáig fajuljon a helyzet, hogy az atomtöltetek is ballisztikus pályára álljanak, gyorsan kiépítették a két nagyhatalom elnöke között a forró drótot. – Na én el tudom képzelni, amint éjszaka közepén hozza az inas a telefont azbesztkesztyűben. Persze, hiszen forró a drót, nem? Aztán a kagylóból egy méltatlankodó hang amerikánus angolsággal az iránt érdeklődik, hogy: „- Kedves Nyikita kolléga, netán csak nem az atomháborút kezdtétek el mégis? Semmi hadüzenet, vagy mi a szösz?” Mire a válasz: „Ugyan, menj már Johnny, a fenének sincs kedve ilyenkor, éjszaka közepén! Biztos most is azok a dög vadlibák! Ha legközelebb erre jársz, majd
263
kiruccanunk lőni belőlük egypárat, rendben?” „- Oké, de csak ha a nejed megint olyan finom rizses laskapörköltet készít előételnek, mint a múltkor, amikor jakvadászaton voltunk!” „- Rendben, megdumáltuk, és most durmolnék tovább, ha nem probléma…” „- De hát várj má’ egy pöttynyit! Mi a túró legyen a felénk tartó lövedékeitekkel?” „Jó, hogy szólsz, azokat szedjétek csak le nyugodtan az ellenrakétáitokkal, már úgyis ki kellett volna selejtezni mind, olyan elavultak!”... …sőt, van a Szerzőnek olyan mondása is, amely szerint: „Az ember állítólagos értelmességen tűnődve, kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az Édenkert Ura nem a megfelelő fára mutatott, amikor az első emberpárt eltiltotta a tudásfa gyümölcsétől!” Aztán ott van az a kijelentése, hogy: „Az emberi méltóság csak addig lehet szempont, amíg az ember méltó rá. A méltóság túlzott igénye méltatlanná tesz. A helyes mérték: a tárgyilagosság, amely nem kell, hogy az ember ellen szóljon, mert a realitás hosszabb-rövidebb távon csakis érdekünk lehet!” Meg hogy: „A többség szerint az ember nyugalomra vágyik. Nem ez a legnagyobb hibánk és tévedésünk?” Vagy pedig vegyük ezt a megállapítását: „Vannak peches emberek, akik bárhogy is szeretnének jók lenni, a környezet, amelybe születtek, vagy amely igényt tart együttműködésükre, előírja számukra az egyetlen viselkedési módot, amelyben fennmaradhatnak, még ha a deviancia is az.” Ennek ellenére a legtöbb írásában nem eléggé mélyenszántóan céloz arra, hogy… …amire már nem tudott mit válaszolni, de én még azt is megmondtam neki, hogy ez a sok új pályázati és kutatási téma, például „A zene, mint akusztikus endorfin”, vagy a „Bionok és pszichonok”, sőt a csaknem szlogenné vált „Big Bang helyett Big Flash”, is megérdemelné a nagyobb odafigyelést! Még egy régi, legalább tizenöt éve megjelent könyvből, egyik kedvencéből is eléje tettem egy idézetet, amely szerint: „Csak akik elég bátrak hozzá, hogy féljenek; akik az ismeretlennel inkább ismerkednek, minthogy elnevezzék, érdemesek rá, hogy elhagyhassák a biztos földet a bizonytalan lengésért. Mely azonban új meg új panorámát nyit minden pillanatban.” Ő azonban továbbra is úgy vélte… …a fene majd megevett a féltékenységtől! Még hogy az én Hortenzinám és Brúnó! Persze azt mondták, hogy csak az előző napi szélvihar által félremozdított cserepeket visszaigazítani mentek föl a padlásra. Aztán Hortenzina még azt is mondta négyszemközt, miután nagy nehezen elbúcsúzott Brúnótól, hogy kizárólag hozzám hajlandó feleségül jönni, csak nekem adná a kezét, mert hogy szereti a kezemet. Az olyan… szerencsét hozó. Például azzal töltöttem ki a lottószelvényt is, ami tizenhárom milliót ért. Reméli, még nem költöttem el… …és a tér meg az idő ugyanolyan emberi fogalmak, kitalációk, mint a természeti jelenségek célja és értelme, pl. hogy „miért keletkezett a világ?” Nem önmagukban létező dolgok! A tér fogalmát az egyes részecskék közötti távolság meghatározására találtuk ki, az idő fogalmát pedig a részecskék jelenségeinek, folyamatainak egymáshoz viszonyíthatósága végett! Ez a két fogalom tehát pusztán az anyag megjelenésének következménye. A „mi volt az anyag keletkezése előtt?” kérdése szamárság! Józan paraszti ésszel belátható, hogy az anyag létrejötte előtt
264
nem létezett semmiféle természeti törvény, az anyagmegmaradás törvénye sem, de nem volt se tér, se idő, tehát az „előtt” kifejezés értelmetlen! Hogy nem tudja elképzelni a nulla időpont előtti időtlenséget? De kérem, a képzelőtehetségünk és a valóság csak bizonyos mértékig korrelál! Attól, hogy nem tudunk elképzelni valamit, még lehetséges lehet, ha pedig el tudjuk képzelni, akár részletekbe menően is, attól még nem biztos, hogy reális! Mellesleg az Ősvillanás előtti Abszolút Semmit elvi okokból nem lehet elképzelni, mert az elképzelt semmi szükségszerűen a képzeleted terméke, vagyis része, azaz „körbeveszi” a képzeleted, ami pedig nem semmi, hanem nagyon is valami! A Világegyetem végtelen múltja puszta fikció, azok kitalációja, akik nem képesek a valóságnak precízen megfelelő logikára, mert túlzottan beléjük ragadt az ókori „Nagy Görög Bölcsek” alternáló logikája! Ma már tudjuk, hogy egy állítás nem csak igaz, vagy hamis lehet, hanem a körülményektől függően lehet mindkettő egyszerre. Vagy egyik sem! Esetleg változóan, százalékarányában eltérően, hol ez, hol az. A „végtelen” pedig fizikailag nem létezik, csak egy matematikai fogalom a minden határon túl növekvő számértékekre, amikor már értelmetlenné válik a további számolás. A „végtelen” és az „elképzelhetetlenül nagyon nagy” között óriási különbség van! Ezutóbbi vonatkozik a Világegyetemre, nem az előbbi! A Világegyetem folyamatait a keletkezésig visszavezető számolás azonban nem értelmetlen, nem ad „végtelen” értékeket, ezt csak a témát ismerő szakemberek fejtegetései sugallják a szerény ismeretű, és mindent könnyen félreértő sajtóképviselők számára… …ez a GL mégiscsak egy extrém figura! – Miért mondasz ilyet róla? – Mert ez a „regény” semmi másból nem áll, mint abszurd kelekótyaságokból, meg elolvashatatlan eszmefuttatásokból! – Na és?! Végül is ott van az elején, hogy „abszurd regény”! – Ugyan már, ne védd! Inkább írhatott volna valami jó kis szerelmes regényt! – Hiszen nyomokban előfordul benne szerelem is, elég bőven, csak épp külön nem említi. – Ezt meg hogy érted? – Hát csak egy erős nagyító kellene hozzá és magad is láthatnád, hogy a lábnyomokban mindenütt szerelmeskednek az atkák!!! – És ez most újabb abszurdum akart lenni, vagy újabb filozofikus nüansz? – Inkább csak egy relativista szimbólum! Az égitestek szintjéről nézve, mi magunk is csak atkák vagyunk! – Már megbocsáss, de ez az összehasonlítás sérti az önérzetemet! – Annyi baj legyen! Az semmit sem változtat a tőlünk független valóságon. – A valóság nem is olyan független tőlünk! – Ez a naiv gondolat ismét csak azt bizonyítja, hogy önérzetünk túlzott mértékű, az embert túl dicsőségesnek és az úgynevezett „értelmet” túlságosan fontosnak véljük, ezért nem látjuk megfelelően a valóság arányait… …legnagyobb hiba talán mégis az, hogy ennek a regénynek a tizenegyedik fejezete a jövőben játszódik, a tizenharmadik pedig inkább a jelenben! Méghozzá annak ellenére, hogy a tizenharmadik fejezet elején a tizenegyedikben leírtakra, mint megtörtént dolgokra hivatkozik a szerző. Ez bizony igencsak zavaró! Mondhatnánk persze, ha kissé szemfülesebbek vagyunk a szokásosnál, hogy sebaj, mert az előszó meg későbbi megírási időpontot sejtet, mint az
265
utószó! (Sőt, ha ragaszkodunk a logikus sorrendhez, akkor feltételezhetjük, hogy Frászkowásszy egy alternatív jövőben tett látogatásáról számolt be.) Ugyancsak zavaró, hogy keverednek a valóban megtörtént, életrajzi elemek a nonszensz kreációkkal, és a szerző múltját kevésbé ismerő olvasók nehezen tudják eldönteni, hogy melyik eseményt vagy utalást vegyék komolyan, melyiket pedig alapos fenntartással. Az is kérdéses, hogy vajon a szerző nem tudta, milyen regényt akar írni valójában, vagy eredetileg is ilyen kelekótya konglomerátumot tervezett? Mint lektort, mindez még nem feltétlenül idegesít fel annyira, mint majd néhány kritikust, akik vitriolba mártott írógéppel fogják papírra vetni véleményüket. Annál inkább bosszant az a bizonyos Agyrémpusztay Kowászos Szvetozár - féle szólás, ami úgy kezdődik, hogy: „Ki a kicsit nem becsüli…” Most így a regény vége felé, igazán beleszőhetné a szerző valahogy a cselekménybe, hogy az öreg szereplő kiböki, mi ennek a mondatnak a második fele! – Még mit nem?! A mostanában divatos irodalmi felfogás szerint a művek tisztázatlanul, homályban hagyott részeinek és a belső ellentmondásoknak meg a hiányosságoknak az a szerepük, hogy tág teret adjanak az olvasók intelligenciáját fejlesztő és személyiségét formáló fantáziának! Végül is nem a könyv tanmeseszerű didaktikussága és tökéletes megértése a fontos, hanem az olvasó felkészítése, a ki tudja, még milyen meglepetéseket rejtegető jövőre… Elő-utószó A vezeklésből szabadságoltak tizenhárom fős társasága a tópart füvének szélén ücsörgött, ott, ahol elkezdődött a távoli dombvonulatig húzódó bozótos-erdős terület. Vegyes volt a hangulatuk. Dundella és Menyhért kedélyét csak egy apróság árnyékolta be, ugyanaz, ami Amálkáét és Zebulonét is, nemkülönben Csilláét és Szwetozárét, valamint Stephányáét és Szanyszlóét, mégpedig az, hogy a rövidke szabadság lejártával vissza kell térniük vezeklő mivoltukba, és kicsi az esélye annak, hogy a Pokol parancsnoksága hozzájárul az egymásra találtak egyazon üstben továbbrotyogásához. Szanyszló eleve borzasztónak találta, hogy a felszínre érés ideje alatt történt események és a közösen átélt kalandok során összekovácsolódott csapat széjjel lesz szórva mindenféle idegen bűnös lelkek közé az alvilág különféle köreibe, bugyraiba, részlegeibe és ügyosztályaira, sőt esetleg újoncoknak kell bemutatót tartaniuk a szakszerű üstben főződésből, lávalovagolászati pörkölődészettanból, és egyéb kínok megfelelő színvonalú elviselészetéből. - Ha jól látom, közös problémánk alapja mindössze az a tény – összegezte a helyzetet Dyoptrya Stephánya – hogy három napon belül megszűnik pillanatnyi jólétünk, és ez ellen nem tehetünk semmit. - Szervezzünk tömegdemonstrációt a pokolparlament előtt és nyújtsunk át petíciót a házelnöknek! – javasolta Szwetozár. - Tizenhárman?! – kérdezte Amálka.
266
- Állítólag szerencsés szám. Talán meghatja a főnökséget a bátor és eltökélt elszántságunk. – latolgatta Szanyszló. - Vagy nevetnek egy jót. – mondta Csilla. - Már az is valami, nem? – kérdezte Mymőke, ölében a szundikáló Borisszal. - Nem lesz jó, hiszen amint letelik a hetvenkét óra utolsó perce, ez az ideiglenesen visszakapott testünk azonnal megszűnik, és mi a korábbi vezeklőhelyünkön találjuk magunkat! – jegyezte meg Dundella. - Ez igaz! Addig kell kitalálni valamit, amíg itt vagyunk! – mondta Menyhért. - Nem hiszem, hogy az alvilág vezeklő-bázisának parancsnoksága bármilyen módosító indítványt elfogadna. Őszerintük ősidők óta jól működik az elkárhozottak bűnhődésének rendszere. A vezeklés szerintük példa értékű intelem a még élők jóra nevelésének pedagógiai módszerei között. Ha meglazítanák a fegyelmet, annak beláthatatlan következményei lennének az emberiség egész további fejlődésére. Legalább is ez az illetékesek ideológiája, amit nekünk még egy általános sztrájkkal se lenne módunk megkérdőjelezni – vélekedett Zebulon. - Én nem látom ennyire sarkosnak a helyzetet! – szólt közbe Mayoretta – Ahogy a Pokolban is van technikai és személyzeti fejlődés, ugyanúgy elképzelhető munkaügyi is, anélkül, hogy szervezetileg az egész bázis felborulna! - És mi van, ha mégis elérünk bizonyos reform-intézkedéseket, de nem jól sül el a dolog, aztán az egész Pokol csődbe megy és szanálják? – kérdezte Amálka. - Nincs-e mégis itt a tóparton, ennyi fiatal között egy teológia-szakos, hogy segítsen tisztázni a kérdést? Hallod-e, GL! Te vagy az egész regény írójának a beépített alteregója, tudnod kellene, kifélék-mifélék a környékbeli szereplők! - Bocs’, de én most ugyanolyan vezeklő vagyok, mint ti, pár napos eltávozáson. - Tulajdonképp hogyan keveredtél közénk? Mitől kárhoztál el? - Kérdéseid két, egymástól független ténnyel kapcsolatosak. Először a másodikra válaszolva: nem biztos, hogy elkárhoztam. A Mennyország azonban a befogadott lelkek túlzottan magas színvonalú szociális ellátása miatt financiális nehézségekkel küzd, továbbá helyhiánnyal is. Emiatt a huszadik században megdicsőült vértanúk, önfeláldozó mártírok, harctéren hősiesen elesettek és terroristák által oktalanul legyilkolt túszok, valamint a megszületésük előtt abortáltak már csak pótszékes elhelyezést kaphattak! Így aztán az új évezred elejétől, vagyis 2001. január 1-től, további intézkedésig, valamennyi elhunyt lelke a Pokolba kerül. Én egyébként, hogy első kérdésedre is válaszoljak, csak azért kerültem ide, mert túlságosan forszíroztam ennek a regénynek mindenáron megírását! Ahelyett, hogy másokhoz hasonlóan minél több pénzt igyekeztem volna keresni, vagyis kicsikarni a többi emberből, valamiféle munkának látszó környezetkárosítással, ebben a fogyasztói társadalomnak nevezett pszichikai húsdarálóban. Ezért aztán egyszer csak éhenfagytam. Na de most már mindegy! Legalább nem kell vesződnöm azzal, hogy megírjam a valóság fantasztikumával foglalkozó „Abszolút Sci-Fi” című kisregényt, a civilizációs problémák gyökereit feltáró és tartós megoldási lehetőséget felcsillantó regénytrilógiát, valamint a világegye-
267
tem önteremtődéséről szóló, szakemberek alapos számításain és a megfigyelési tényeken alapuló, legreálisabb elméletet ismertető tanulmányt… - Na de, ha ez a helyzet, akkor velünk mi lesz?! Van valakinek bármilyen épkézláb ötlete?! – kiáltott fel kétségbeesetten Dundella. Kiáltása messzire hallatszott, mindenki felfigyelt rá, és a tóparton addig vidáman csevegők a búslakodó tizenhármak köré gyűltek. Kiderült, hogy senkinek sincs kedve erről a szép és kellemes, barátságos és nyugodt helyről elmenni, és visszatérni addig megszokottnak tűnt otthonába, fontosnak érzett munkahelyére, a „civilizáció” jobb híján elfogadott fogaskerekei közé. Leültek a vezeklők közé a gombászok, a csillagászok, a búvárok, a siklórepülők, az állattartók, és a többi extrém, vagy mai szemmel nézve már nem is annyira extrém témakörrel foglalkozók, valamennyien. Kicsiny tábortüzet gyújtottak az alkonyatban, és nézték az okkal létrejött, de aligha szabványosítható lángokat, és a lassan sötétedő égen megjelenő csillagokat. Vártak valamire, de nem igazán tudták, hogy mire. - Na jó! Lenne egy ötletem, ha elfogadjátok! Itt hagyom abba a történetetek írását, az eddigi szövegben felsejlett lehetőségeket nyitva hagyva! Az Olvasó majd eldönti a továbbiakat! Bízzunk képzelőerejében, jóakaratában és ízlésében! Számotokra csakis ez hozhatja el a legkedvezőbb happy end-et!!! XIII. Képződmények Újabb tizenhárom milliárd év telt el. Véletlenül pont annyi, mint a Kowászos kastély megalapozásáig a Világegyetem keletkezése óta. „Na bumm!” – mondja most némelyik olvasó, és ezzel alighanem plagizál, mert valami effélét mondott a Világegyetem ős-energiája is, amikor robbanásszerűen elővillant a nagy büdös semmiből. E regény szerzője, ha megszólalni hagyná lelkiismeretét, akkor a lelkiismeret azt is mondhatná, hogy nem kellene élcelődni az olyasféle komoly dolgokkal kapcsolatban, mint a Világegyetem keletkezése! Na de mit tesz, akár a leginkább jóindulatú és legmegfontoltabb, az élet sötét, világos és tiritarka oldalait is megismert lelkiismeret, ha egyszer egy ilyen Világegyetem hozta létre?! Inkább csöndben marad. Szerencsére! Van elég baj így is. A tizenhárom milliárd év alatt a csaknem százharmincezer fényév átmérőjű Galaktikánk hatvanötször fordulhatott volna meg a tengelye körül. Persze, nem merev tárgyként, mert ez a hatalmas csillagváros, a közel háromszáz milliárd égitestjével, inkább egy kavargó ködgomolyaghoz hasonlítható, melyben az egyes páraszemcsék szerepét a csillagok játsszák, egymástól igen nagy távolságnyira, kisebb-nagyobb helyi csoportosulásokat, bonyolult elrendeződésű csillagmezőket alkotva. Legalább is egy darabig így volt, már ami a nagy távolságokat illeti. A mi galaxisunknál több, mint kétszer nagyobb, szomszédos csillagváros, amely ennek a történetnek a kezdetén Androméda-köd néven volt közismert, szép csendben, úgyszólván suttyomban, az ő szerény, százhúsz kilométeres másodpercenkénti sebességével, a mi Galaktikánk felé lopakodott.
268
Hogy miért? Ugyan, mi másért, mint hogy felfalja?! A galaxisok már csak ilyenek. Főleg a nagyobbak. A kisebbeknek – ahogy Nagy Lajos írhatta volna „Képtelen természetrajz”-ában – pechjük van! A kisebbeket rendszerint a nagyobbak kebelezik be, ahogy azt már megtette a mi Galaktikánk is, legalább egy tucat törpegalaxis szomszédjával, a keletkezése óta. Mégsem kell túlságosan megijedni az Androméda-ködtől! Egyrészt azért, mert a „bekebelezés” igen lassú folyamat az emberi élettartamhoz képest: még egy matuzsálem se venne észre feltűnőbb változást az éjszakai ég csillagainak elhelyezkedésében a Galaktikánk emésztődése közben. A dolog ugyanis az egyes égitesteket nem különösebben érinti, legalábbis rövid távon nem. Ahogy az amőba által elnyelt tápanyagmorzsa atomjai sem károsodnak, legfeljebb a molekulák bomlanak szét atomokká, ugyanúgy a csillagok is folytathatják egyéni életüket, épp csak a köztük lévő átlagos távolság csökken, kábé a felére, és esetleg pályájuk módosul a megnövekedett csillagsűrűség miatt. A másik ok pedig, amely miatt fölösleges az aggály, az, hogy mire az Androméda-köd nyeldekelni kezdi Galaktikánkat, e történet kezdetétől számított tizenhárom milliárd év múlva, egy borongós csütörtöki napon, addigra az emberiség már nem lesz sehol. Egyébként a Föld és a Nap sem, azaz a „borongós csütörtök”-öt nem kell szó szerint venni. A Nap már réges-rég, néhány milliárd éve kimerítette hidrogén-készletét, vörös óriáscsillaggá dagadt, elpárologtatta bolygóit, majd külső rétegeit ledobva, anyagának nagy részét széjjelszórta a csillagközi térbe. Ahogy az a Nap-típusú csillagokhoz illik. A magjából megmaradt jelentéktelen, fehér törpecsillagocska meg a továbbiakban nemigen szólt bele a dolgokba, mivel a véletlen folytán ütközött egy Androméda-galaxisból származó neutroncsillaggal, amely úgy elnyelte, hogy még csak nem is pislantott közben. Az egykori kastély helyén keletkezett krátertóban élő különös lény sokáig megőrizte egyediségét, melyet a kastély alatti üreg berobbanása során fellépő extrém kémiai folyamatok véletlen egybeesése hozott létre. Alkalmazkodott környezete általában lassú, néha viharos hirtelenségű változásaihoz, ennek megfelelően módosult külső megjelenése is. Az évszázadok múlásával változott a földkéreg azon pontjának topológiája: a kráter széles völggyé alakult, egy hevesebb földrengést követően pedig a globális felmelegedés, valamint egy kisbolygó-becsapódás miatt visszatérő Pannon-tenger egyik öblévé vált. A különös lény a tengerfenék egyre nagyobb területeit úszkálta be. Keresett valamit. Egykori ember-mivoltából már szinte semmire se emlékezett, mert mindinkább átalakuló szervezetének legrejtettebb folyamatai a tudatát is módosították, hogy megfeleljen a változó környezet igényeinek. Már csak egyetlen emléke volt korábbi életéből: a repülés. Repülés az álomszerűen híg közegben, melynek nevét rég elfelejtette; suhanás a bokrokkal borított dombok és a szellőtől lengedező levélzetű erdők holdvilágos sejtelme fölött. Itt, a vízben lebeghetett segédeszköz nélkül is, áramvonalassá vált testének oldalsó lebernyegeit széttárva és alig mozdítva a továbbhaladáshoz.
269
Homályosan emlékezett még valamire, vagy inkább valakire, talán egy arcra is, amely valahogy összefüggött a repülés gondolatával. Őt kereste, azzal a nehezen felidézhető érzéssel, hogy ha megtalálja, talán újra az lehet, mint régen, amikor sokkal kiterjedtebb volt a tudata. Mindent tudott valamikor, de legalább is sok mindent; a tudás és a többirányú ismeretek ezerszínű világához képest a mostani, néhány elmosódott, gyér gondolat-foszlányra korlátozódó alig-öntudata nyomasztó odú csupán. Úszkált a Földközi-tengerbe vezető csatorna fenekének iszaprétege fölött; olykor emberszerű lényeket látott, melyek halványan emlékeztették valamire, vagy inkább valakire, ám ha közeledett hozzájuk, elmenekültek, vagy megtámadták. Nem volt képes a félelemre, de nem is kellett félnie, mert a stabilinnal elegyedett atlantiszi metakomplex vegyületek mindent túlélővé alakították biokémiai rendszerét. Egyszerűen csak gyorsúszásra kellett kapcsolnia és otthagyhatta a kellemetlen környezetet. Átúszta a Föld valamennyi tengerét különösebb fáradság nélkül, ami azért nem kis teljesítő-képességre vallott, hiszen az idők folyamán a bolygót ért kozmikus csapások következtében fokozódó vulkanizmus miatt elolvadt sarkvidéki jégmezők vize jelentősen megnövelte az óceánok felületét és térfogatát. Átalakult a kontinensek arculata is, változott a tengeri áramlások és a szelek rendszere, módosult az El Nino és La Nina egymást kiegészítő klímakorrekciója, amelyet valaha régen, valamiféle kétlábú lények a bolygó lélegzetének tartottak; és míg a Naprendszer a Galaktika centruma körüli keringése során időnként áthaladt egyegy spirálkaron, megtörtént a 2 x 13 millió évenként esedékes nagy aszteroidazápor, hogy elavult élőlényfajok halhassanak ki és újabbak jelenhessenek meg. A különös lény fölött mindez csak elsuhant, nem érintette különösebben. A keresés mélyen rögzült ösztöne vezette útjain, eleinte a tengerekben, majd a nyugtalanabbá váló Nap által felforrósított Föld töményen porral kevert, megsűrűsödött, más élők számára mérgező gázokkal telített, felszín fölötti áramlásaiban. Nem vette észre, hogy igazából már repül, hiszen az emlékeinek valamelyest is megfelelő környezet többé nem volt sehol. A lávaként izzó és fortyogó, egykori talaj feláramlásai a szinte levesként hömpölygő magaslégkör külső határán egybemosódtak a felfúvódott Nap lángnyelveivel. Észrevétlenül hagyta el a bolygót, és immár kozmikus utazásra is alkalmassá fejlődött testének hat óriási hártyája vitorlaként fogta munkára a Nap ionszelének sűrű részecskéit. Az sem tűnt fel neki, mert hiszen már rég nem az öntudata, hanem ösztönei irányították, hogy miközben a csillagközi tér lomhán kavargó gravitációs örvényei sodorják, két hatalmas csillagváros küzdelmének jelentéktelen mellékszereplője lett. A Galaktika túl nagy falatnak bizonyult az Androméda-köd számára. Nem tudta anyagát olyan egyszerűen csillagfelhői közé oldani, mint sok korábbi törpegalaxisét; ezért saját szerkezete, többszörösen tekeredett spirálkarjainak rendszere is megbomlott; és miközben a két nagy galaxis centrumának fekete lyukai egymásba zuhantak, a körülöttük óriásira fokozódó gravitációs tér ezrével rántotta magába a közeli csillagokat. Az egymás felé rohanás közben csaknem fénysebességre felgyorsuló égitestek tömege gigan-
270
tikus robbanásban alakult kemény gammasugárzássá, amely szétvetette a már egybeolvadt két galaxist. A különös lény ezt is túlélte, mert ebben az időben még az egykori Naprendszer helyének közelében járt, vagyis csaknem a Galaktika peremén. A robbanás lökéshulláma messze röpítette, túl a kisebbnagyobb csillagvárosok helyi csoportosulásának, a Lokális Halmaznak határán. Nem bánta, mert régóta híján volt a negatív érzelmeknek. Távoli galaxishalmazok derengése vette körül, és bár nem volt tudatában, de kilátása volt rá, hogy tanúja lehet azoknak az átalakulásoknak, amelyek a Világegyetem további évmilliárdjaiban esedékesek. Ha el tudott volna gondolkodni önmagán, akár boldog is lehetett volna, mert ugyan még mindig keresett valamit, vagy talán valakit, ám hiányzott egykori öntudatának az a parányi, de most már aligha fontos része, amely az embernél a magányosságot érzékeli.
UTÓSZÓ Meglehetősen nagy valami ez az Univerzum! Legalábbis az emberi mértékhez képest. Ma még nem tudhatjuk, hány élettel teli bolygó keringhet csaknem háromszázmilliárd galaxisának csillagai körül, hányféle különös lény lakhatja az égitestek felszínét, tengereit, többé-kevésbé sűrű légkörét, a talajszint alatti részeket, és kérdés, hogy megtudhatjuk-e mindezt valaha. Azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy az élet nagyon is ritka, kóros elváltozása az égitesteknek, és az általunk még csak alig-alig kiismert kozmikus jelenségek valamelyike meg is akadályozhatja ragályszerű tovaterjedését. Szinte semmit sem tudunk ma még az emberi szemléletmód és érdekszféra horizontján kívüli, ám a csillagközi világban talán alapvető összefüggésekről. Nem ismerjük eléggé saját bolygónkat és Naprendszerünket sem, múltjáról bizonytalan feltevéseink, jövőjéről pedig csak homályos és nagy valószínűséggel téves elképzeléseink vannak. Aligha szükséges Nagy Írónak lenni ahhoz, hogy egy abszurd családregényként indított, zűrös história lehetőségeinek ürügyén megsejtethessük az olvasókkal azokat a dolgokat, amelyek a jövőben… - Meddig tetszik maradni? – szólalt meg egy leányhang a hátam mögött. Nem kellett megfordulnom: ezt a kérdést így csak egyetlen lény képes előadni, arcán a furcsa, kissé kesernyés mosolyával, mégis szeretetteljesen. Elszállt az idő. Ma már nem olyan leányos a hangja, mint első találkozásunkkor volt ebben az öreg kastélyban. Székem mögé állva átkarolt, és vállamra támasztott állal olvasta el a történet utolsó oldalát a képernyőről. Aztán már mondta is a véleményét. - Muszáj volt ennyire elrugaszkodni a valóságtól? Sokkal hétköznapibb a mi históriánk. Meg az egész életünk. Persze már megszoktam, hogy Te egy árva neutron elbomlásából is képes lennél romantikus kalandregényt kerekíteni.
271
Egyébként az ebéd tálalva. Ha meg is feledkeztél az óra járásáról, én azért megéheztem! – tette hozzá egy kislányos puszival. Az évek sora semmit sem változtatott azon a hajlamán, hogy ügyesen elegyítse enyhe epéskedését a barátságos iróniával és a cinkoskodó mosollyal. Lesétáltam utána a konyhába a 13-as helyiségből, ahol sok évvel ezelőtt a dolgozószobámat rendeztem be, és közben, ahogy elnéztem előttem suhanó alakját, arra kellett gondolnom, hogy tényleg elszállt az idő! Az egykor annyira sovány alkatú nagylányból meglett nőszeméllyé érett, és éppen ideje lenne egy nagyobb súlytartományban terhelhető seprőt beszerezni a számára. A konyhaajtóban megállva, tenyeréből szikrát pöccintett a szépen terített asztal közepén álló díszgyertyára, majd amikor a láng feléledt, Yolovina leültetett és jó étvágyat kívánt. Mielőtt ő is elfoglalta volna kedvenc székét, elgondolkodva megállt az asztal mellett. - Ha nincs ellenedre, szívesen írnék egy terjedelmes pót-utószót a regényedhez! - Nagyszerű! És miről írnál? - Arról, hogy mi is történt valójában. - Hm. Eredeti ötletnek tűnik… De tényleg… Sok sikert kívánok hozzá! - Na jó, még meggondolom.
VÉGE +++++++++++++
272
FÜGGELÉK
Idegen kifejezések magyarázata, kiegészítések, (f)utólagos megjegyzések, viccek, meglepetések, miegymás.
GL: Az író regénybeli alteregójaként most az a feladatom, hogy magyarázkodjak egy kicsit. Sajnos, nem vagyok eléggé a szavak embere, ami nem csoda, hiszen egy kópia sosem egyenértékű az eredetivel, és ez igen érdekes irodalomkritikai, ismeretelméleti, sőt etikai kérdést vet fel: vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy egy író viszonylag élethűen, azaz nagyfokú realitással ábrázolja, jelenítse meg önmagát írásaiban? Szerencsére nem nekem kell megoldást keresni erre a problémára, hanem az idők folyamán mások által megírt nagyszámú irodalmi önarckép méltatóinak és elemzőinek tisztsége ez. Az én dolgom mindössze annyi, hogy megindokoljam, miért nem jelölték szövegközi csillagok vagy sorszámok a most következő magyarázatokat, megjegyzéseket, kiegészítéseket és miegyebet, amit az író fontosnak talált az olvasók kedvéért ebben a függelékben felsorolni. Nos, azért, mert nem szerette volna lépten-nyomon megtörni a szöveg lendületét, és az olvasás folyamatosságát azzal, hogy az olvasót lábjegyzetek, magyarázatok és miegyebek keresgélésére készteti. Aki figyelemre méltónak találta ezt a regényt, majd csak rájön, hogy az itt felsoroltak a történet melyik részével, témájával vagy kifejezésével kapcsolatosak. Aki meg nem találta elég érdekesnek ezt az irodalmi képződményt, a függeléket úgyis egészen elhanyagolhatónak fogja tartani. ZsL: Könnyelmű vélekedés lenne! Honnan tudhatja, hogy nem ez lesz a legjelentősebb része az egész könyvnek? FM: Úgy bizony, manapság minden megtörténhet. Rengeteg író koptatja a billentyűzetét, a legkülönfélébb szövegszerkezeteket kicsikarva belőle. Előbbutóbb születnie kell olyan könyvnek is, amelyikben a függelék dominál. Szwetozár: Nem akarok villogni irodalmi műveltségemmel, de felsorolhatom azokat az alkotásokat, amelyeknek a függelékét… Mayoretta: A világért sem szeretnék közbeszólni és kötekedni, de épp elég sok hibája van ennek a regénynek ahhoz, hogy egy tisztességesen megírt függelék különb lehessen nála. Például a rémesen hosszúra nyúlt pótfejezet ugyanolyan kelekótya, mint az előzők! Tele van elvarratlan szálakkal, és most sem derült ki, hogy… Yolovina: Nem áll szándékomban jobban védeni a kelleténél, de szerintem épp az benne az eredeti, hogy a pótfejezet hosszabb, mint az összes addigi. A nyitva hagyott kérdések pedig elgondolkodtathatják az olvasót arról, hogy mi lett volna, ha… ZsL: …és lehetőséget hagynak egy esetleges folytatásra!
273
Zebulon: Csak nem gondolod, hogy képes lenne valaki még egy pót-pót fejezetet írni ehhez a… FM: Tulajdonképpen… nem kellene elvetni ezt az ötletet. A nagyvonalúan felvázolt első fejezetek után, meg a valamivel részletesebben kidolgozott többi után a plusz fejezet a változatosabb, összetettebb szerkezetével arra inspirálhat egy amatőr írót, hogy még részletesebben írjon a továbbiakról, mintegy aszimptotikusan (1) megközelítve a cselekmény végtelenbe nyúlását. Yolovina: Egy matematikusnak talán tetszhet egy ilyen megoldás, de ez a történet inkább parabolikus vonalvezetésű, mintsem hiperbolikus, nem gondolod? (2) Mayoretta: Mindez épp elég ahhoz, hogy ha át is rágja magát valaki ezen a szövegen, a függeléket már hagyja a büdös… (Nana!!! A Lektor megj.) …feledésbe! Mymőke: Szerintem már az eléggé furcsa, hogy a szerző önmagát is szerepelteti egy teljesen légbőlkapott történetben, méghozzá két külön személyként. FM: Háromként, mert én is itt vagyok! (3) Yolovina: Ha már légbőlkapott, akkor miért ne? Az olvasók többsége úgysem ismeri a szerzőt, el sem tudja dönteni, hogy a leírtak melyik része alapul életrajzi elemeken vagy tényeken, és melyik puszta kitaláció! Zebulon: Na, azért ezt elég könnyű elkülöníteni! Yolovina: Akkor meg mi a baj?! Leginkább az, hogy csak fecsegünk itt, és még mindig nem kezdtük el azt, amiért egybegyűltünk! GL: Úgy van! Kezdhetnénk mindjárt azzal, hogy a történet elején említett falu, Felsőkékcsaláncibarkazápdagonyapuszta merre van, mert erre biztosan sok olvasó kíváncsi lenne. Artúrka: Tényleg, merre van? ZsL: Itt van a térképen, hogy nem esik messze, alig tizenhárom kilométernyivel északnyugatabbra Alsózöldbivalycsiklandozófalvától! Egy kisportolt tüdőbajos nekifutásból, az egyre gyakoribb délkeleti hátszéllel, csaknem elköp odáig… Mayoretta: Na jó, de hol van Alsózöldbivalycsiklandozófalva? Figyelj, ZsL! Ha most azt mered mondani, hogy Felsőkékcsaláncibarkazápdagonyapusztától délkeletre tizenhárom kilométerrel, akkor neheztelni fogok rád!!! ZsL: Nem lenne annyira borzasztó, mintha Dundella neheztelne rám! Menyhért: Légy szíves, ne tréfálkozz szegény csibém emlékével. Sohasem fogom kiheverni elvesztését! ZsL: Ne haragudj! Természetesen mindannyiunknak hiányzik. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ennek az átkozott paramaginárius teleportálásnak a kísérleti generátora testtömeg-, magasság- és térfogat-limitált! Mymőke: Stephánya azóta sem tért magához, hogy megtudta, Szanyszló is odaát maradt a Régiföldön. Ráadásul a sikertelen szökési kísérlet miatt dupla annyi vezeklés jár a Purgatóriumban, mint egy sikeres kísérletért… FM: Eddig nem akartam szólni, hogy amióta itt vagyunk az Újföldön, ZsL-lel azon dolgozunk, hogyan lehetne őket egy bővített kapacitású, távirányított PMgkontinuummal (4) kicsempészni onnan! Nyugodjatok meg, már csak néhány nap kell, és kész az új, ötszemélyes generátor!
274
Mayoretta: Minek akkora? Nem hinném, hogy túl sokat felszedtek magukra azóta a Purgatóriumban. GL: FM, ZsL, meg én is utazunk benne, mert az akció csak így tűnik biztonságosnak. Mayoretta: Akkor meg mire jó a távirányítás? ZsL: Ezt majd részletezi, aki esetleg megírja kalandjainkat abban a bizonyos pót-pót fejezetben, most inkább térjünk vissza ennek a függeléknek a vezérfonalához! Mayoretta: Jó, akkor végül is, merre van Alsózöldbivalycsiklandozófalva? GL: Petrencerepesztőgutagörcsbugyordenárészilastól északkeletre, szinte csak egy kőhajításnyira! Egy kisportolt agonizáló nekifutásból, hátszéllel elhají… Mymőke: De ha ilyen idétlenségeket ugyanúgy beleveszünk ebbe a függelékbe, mint valós, tényszerű ismereteket, akkor a szegény olvasó annyira összezavarodik, hogy a végén már azt sem tudja eldönteni, melyik ellenségének ajándékozza ezt a könyvet! Yolovina: Helyes észrevétel! Ezért a szintén első fejezetben említett Violin- & Vízórakulcs Tröszt (5) székhelyével kapcsolatos ismereteket, amelyek itt, az előre összeírt listámon szerepelnek, már meg sem fogjuk említeni! Zebulon: Mindössze annyit, hogy Hátsó Tangéziában csak az alapanyagbánya és a késztermék-szerelde van, míg a tervezőiroda és a kísérleti labor nem messze a Libagyúróvakrozsdarafélbarnaköviperagyagyarézreverojtvánnyamvadtszélháza melletti kiserdőtől, az egykori TSZ-majorban, ahová nem sokkal a legutóbbi rendszerváltás után telepedett. Lektor: Ennek a könyvnek még a függelékében sincs politizálás, UGYE?! GL: Persze, hogy nincs! Manapság egy rendszerváltás egészen hétköznapi dolog, a legtöbb ember 2013 óta oda se figyel, ha lezajlik egy újabb… Yolovina: Menjünk tovább! Az egyik kísérleti próbaolvasó jelezte, hogy a negyedik fejezetben szerepeltetett Teremtő közbeavatkozása miatt, amikor megmentette a villamossínbe szorult lábú személyt, kimaradt az ötödik fejezet eleje, ami a hatodik fejezet bevezetője szerint alapvető fontosságú a továbbiak megértésében. A próbaolvasó kérdése az, hogy lehetne-e valahogy pótolni az így elveszett információkat? GL: Sajnos nem, mert a regénybeli „Teremtő” alapos munkát végzett: nemcsak az ott említett két oldalt hagyatta ki a könyvből (6), hanem a szerző memóriájából is kitörölte a vonatkozó szöveget. Így csak találgathatjuk, miről volt ott szó. Ez azonban nem olyan nagy baj, mert egy esetleges pót-pót fejezet megírására felbuzdult személy kiaknázhatja a hiányban rejlő lehetőségeket. Yolovina: A következő tétel: Frászkowásszy a kalandjainak megírása közben említi Koestler egyik művét, „A teremtés”-t. Ezzel kapcsolatban nem ártana itt egy részletesebb jegyzet. ZsL: Rendben! Arthur Koestler 1964-ben írt könyvét, melyben az emberi kreativitás új elméletét próbálta megalapozni, Makovecz Benjamin fordításában az Európa Kiadó jelentette meg 1998-ban, több mint 1000 oldalnyi terjedelem-
275
ben, A5-ös formátumban. (7) A Kiadónál egyébként más Koestler-kötetek is megjelentek! Mymőke: Frászkowásszy a beszámolója elején említ egy bizonyos Wazulkát, akinek pedikűr-baleset miatt elszállt lelke kísértett a Kowászos-kastélyban. Ugyanott említést olvashatunk valamiféle érdi rozsdabarna színű ivóvízről is. Mi rejlik ennek az utalásnak a hátterében? GL: Egy időben nemcsak munkatársa voltam az Érdi Művelődési Központnak, hanem az igazgató engedélyével és jobb híján, ott is laktam az egyik kelléktárban. Ezért volt könnyű felfigyelnem arra, hogy egyszer csak, úgy negyedéves időtartamra, a csapból folyó ivóvíz rozsdabarna lett, de igencsak töményen. A szakemberek szerint – és ez a TV nyilvánossága előtt is elhangzott! – egészségre ártalmatlan volt az a - szerény saccolásom szerint literenként talán fél kilónyi vas-oxihidroxid (8), ami egy órányi állás után valamelyest leülepedett a mosogatókádak, fürdőkádak, poharak, akváriumok és egyéb vízhasznosító edények aljára. Volt akkoriban egy szép fehér pólóm, amit véletlenül kimostam ebben a vízben, és ettől sápadt kakaóbarna lett, helyenkénti színtelítettségi egyenetlenségekkel. Akkoriban a művelődési ház plakátjait is én rajzolgattam, mert épp nem volt dekorátorunk, ezért mindig hevert a fiókomban jó néhány különböző színű és vastagságú „vegytintás” filctoll. Volt tehát mivel ráírni jókora betűkkel a megbarnult pólóra, hogy: „Valaha fehér volt, de érdi ivóvízben mostam!” Aztán a kellemes nyári időben ezt a pólót felöltve mentem át az ABC-be, reggelit venni! Ez nagyfokú óvatlanság volt, mert az eladópultos kisasszonyok annyira elámultak a dolgon, hogy a felvágott mellé ujjaikból is szeleteltek valamennyicskét, a pénztáros meg a nevetéstől félreverte a billentyűket. Ez még a rendszerváltás előtt volt, és meggondolatlanságomra jellemző, hogy amikor a pártbizottság főnökasszonya hívatott egy általam benyújtott természetvédelmi szakköri pályázat jóváhagyása végett, abban a pólóban jelentem meg. A tiszteletet parancsoló beosztású hölgy, miközben aláírta és lebélyegzőzte a részéről megírt elvi támogatást, igencsak küszködött, hogy el ne mosolyodjon… A művelődési központ felé visszasétálva pedig két ismerős majdnem egymásnak hajtott, mert a kormány mögül kihajolva azt lesték, hogy mi a fene van rajtam? Az igazgatóm nevetett az egészen, de megjegyezte, hogy talán mégsem kellene ennyire közveszélyesnek lenni! Azontúl óvatosabb lettem, bár az ismerősök kérésére feliratoztam még két tucat pólót, amit a következő hetekben hoztak ecélból, saját használatukra. Némelyik eme rozsdás ruhadarabok közül talán még most is szekrény mélyén lapul valahol, gondosan összehajtogatva, a kor egyik jelentéktelen emlékeként… Mayoretta: És mi a helyzet azzal a Graham-kenyér üggyel, amit a kilencedik fejezetben Frászkowásszy és a lektor emleget? GL: Á, nem érdekes, inkább hagyjuk! Mymőke: Na és a fejezet végén kifejtett ötletet a kampányolás forradalmi újításáról szintén „hagyjuk”?
276
GL: Persze! Továbbra sem foglalkozom politikával! Legfeljebb csak azt a javaslatomat szeretném elfogadtatni az illetékesekkel, hogy a Kormány a megszorító intézkedéseit és minden olyan rendelkezést, ami a népet sújtja, ezentúl április elsején tegye közhírré! Hadd legyen az a nap is nemzeti ünnep!!! (9) Yolovina: Ha már a személyes motívumoknál tartunk, a második fejezetben említett Szent Márkus Károly mennyire volt valós, létező személy? GL: Csak hallottam róla, de az egy hónap alatt, amikor ’72-ben a Tétényi fennsíkon lévő, nagyhírű cégnél, a Mechanikai Műveknél töltöttem a főiskola utáni próbaidőt, nem találkoztam vele. A mészköves talaj mélyén rejlő üregbe eregetett mérgező technológiai hulladékfolyadék azonban igaz volt, és itt volt jellemző, nem pedig az első fejezetben említett „Fonnyadt Bikatőgy” MGTSZ melléküzemében… Épp az idő alatt, amikor ott voltam, tört ki a pánik, mert a hegy gyomra eldugult, és a lötty terjengőzni kezdett a felszínen. Aztán úgy egy hét múlva, amikor a főnökség haja már igencsak égnek állt a gondolattól, hogy miképp is lehetne megoldani a problémát, a természet engedett, és a mészköves talaj újra nyelni kezdte azt a folyadékot. A Tétényi fennsík egyébként érdekes geológiai képződmény, és szinte biztos, hogy jókora barlangrendszer rejlik a mélyén, épp csak a barlangászok, meg az ásványgyűjtők semmit sem tudnak róla. Aligha lehet véletlen, hogy arrafelé már elég régen megtelepedtek különféle katonai objektumok, melyekből a felszínen nem sok látszik… Yolovina: Ez az ő dolguk! A mienk pedig az, hogy ha a Kedves Olvasó ebben a regényben számára ismeretlen vagy érthetetlen dologgal találkozik, azt igyekezzünk tisztázni a függelékben! Vegyük például a tizenegyedik fejezet negyedik alfejezetében előforduló „mitokondrium” kifejezést! Mi az? Artúrka: De hát azt még én is tudom! Egy sejtszervecske, ami a sejtek energiatermelésében játszik szerepet, és funkciója a sejtek anyagcseréjében és légzésében is fontos. A belsejében lévő viszkózus anyagban szénhidrátok, zsírok és fehérjék égnek el oxigén jelenlétében. Az energiaszolgáltató szintézisen kívül a mitokondriumnak szerepe van a citoplazma ion-egyensúlyának fenntartásában is, továbbá a gyakori térfogatváltozása a sejt vízháztartását is szabályozza. Alakja többé-kevésbé ovális. Fénymikroszkóppal nézve homogén szemcsének látszik, de elektronmikroszkópos vizsgálatok során kiderült, hogy a belső szerkezete bonyolultan réteges, illetve rekeszes jelleggel összehajtogatott hártyákból áll. A különféle élőlények sejtjeiben lévő mitokondrium eltérő, mert valójában nem más, mint a földi élet kialakulásának hajnalán létrejött baktérium-féleség, amely beépült a később kialakult gomba-, növény- és állatjellegű őssejtekbe, és azóta szimbiózisban él velük! Yolovina: Ennyi egyelőre elég lesz a Kedves Olvasónak, de ha mégis kíváncsi a további részletekre, legyen szíves, és lapozza fel a biológiai lexikont, vagy a téma egyetemi tankönyvét, esetleg vegye fel a kapcsolatot a hazai biológiai kutatóintézetekkel, ahol a szakemberek bizonyára ajánlanak majd még aprólékosabb, esetleg mai ismereteink határáig nyúló tanulmányokat vagy szakdolgozatokat!
277
FM: Esetleg lehet bogarászni az Interneten is! Mymőke: Csilla is tudna mondani egyet-mást. Hibridizációs kísérletei közben alaposan áttanulmányozta a sejttant. Zebulon: Tulajdonképpen miért nincs itt? Yolovina: A többiekkel együtt nyaral, valahol az Ujjközi tenger partján. Nem akartam őket is hazahívni egy ilyen függelék miatt, hadd pihenjenek! Elegen vagyunk itt, hogy összeállítsuk ezt a pár oldalt. Artúrka: Éppen tegnap tanultuk földrajz órán, hogy a Newropa és Paffrika között elterülő Ujjközi tenger az északkeleti csücske felől, hosszú ujj-szerűen belenyúló öt félszigetről kapta a nevét! Szwetozár: Én meg éppen azon vagyok meglepve, hogy ez az Újföld mennyire hasonlít a régire! Igaz, hogy nemcsak a kontinensek partvonala, meg alakja más, mint az őshazában, hanem méretarányaik is eltérnek valamelyest, de azért a glóbuszon elhelyezkedésük egymáshoz képest nagyon emlékeztet az öreg Földére. (10) Zebulon: És azt tudod-e, Artúrka, hogy Paffrika miről kapta a nevét? Artúrka: Egyrészt arról, hogy Newropától délre helyezkedik el. Másrészt egy ott nagyon elterjedt növényről, amelynek levelei egészen olyanok, mint a Földön honos paprikáé. Harmadrészt arról, hogy ennek a növénynek a kerekded termése, ha megérik, „Paff!!!” - szerű hangot hallatva megpukkad, közben a nanospóráit szétszórja. Azok pedig rátelepednek a meleg levegő tartalmuk miatt lebegésre képes, igen vékony falú, hólyag formájú, néhány centiméteres egysejtű állatokra (11), melyek sejtfala ettől kiengedi a levegőt. Szegénykék leesnek a földre, és ott a paffrikák szanaszét elágazó léggyökérzetének zsákmányai lesznek. GL: Negyedrészt pedig arról kapta a nevét az a kontinens, hogy amikor a Földről elsőként megérkezettek meglátták, mi van ott, egészen paffok lettek! Szwetozár: Naná, hogy ledöbbentek az araszolóhernyó-szerűen vándorló rózsabokroktól, a csuklós ágtövű és zsákmányukat csapkodó mozdulatokkal elkapó ragadozó fenyőktől, meg a sérüléseiket a magukra csavart fűszálakkal gyógyító és szökdécselő kaktuszoktól! FM: Én még mindig nem szoktam meg, hogy ezen az egész bolygón nincsenek magasabb rendű állatok, miközben a legrafináltabb trükkjeikből megélő növényeknek olyan választéka van, amilyent a Földön elképzelni sem tudtunk volna. (12) Yolovina: Tartok tőle, hogy az olvasóink meg azt nem tudják elképzelni, mi az a „gyémántpolimer”, amit a tizenegyedik fejezet VI. alfejezete említ. ZsL: Űrkohászattal, csökkentett gravitációjú autoklávban extrém temperálással kváziböhmitezett, keresztkötéses szénláncokból álló félszerves anyag; valójában a szén negyedik allotropja a grafit, a gyémánt és a fullerén mellett. Mayoretta: Feltételezem, hogy feltételezitek: az olvasók feltételezik majd részünkről a legnagyobb jóindulattal kifejtett ügybuzgóságot, ezért az igen egyszerű, közérthetően megfogalmazott magyarázatért!
278
Artúrka: Hadd mondjam már el, mekkorát nevettem azon, hogy Frászkowásszy mennyit törte a fejét a robot létrán lemászásán! Mármint hogy miközben lesurrant, milyen testhelyzetben volt, netán háttal a létrának? (Lásd tizenegyedik fejezet, VII. alfejezet!) A fickónak nem jutott eszébe az a lehetőség, hogy a robot csak kissé elfordította a fejét… Mymőke: Valamivel odébb, a XIII. alfejezetben szóba kerül a Nyílcsillag. Aligha csak én nem tudom, hogy mi az. FM: A legnagyobb sajátmozgású csillag, évente több, mint 10 ívmásodpercnyit halad az égen. Tényleg felénk közeledik, valamelyest kitérő irányban. A felfedezőjéről Barnard-csillagnak is szoktuk hívni. Az Alfa Centauri hármas rendszere után, amelyik kb. 1,3 parszek távolságra van tőlünk, a Nyílcsillag a következő legközelebbi, 1,8 parszekre lévő, ráadásul kettőscsillag. Két vörös törpecsillag kering egymás körül akkora távolságnyira, hogy saját bolygórendszerük is lehetne. Mymőke: Na jó, de mi az a parszek? FM: A csillagászok egyik kedvenc távolság-egysége. Az a távolság, ahonnan nézve a Föld Nap körüli pályájának sugara egy ívmásodperc alatt látszana. Ez csaknem 31 billió kilométer. Körülbelül 3,26 fényév, a másik kedvenc távolságegységükben kifejezve. A Naprendszeren belül egyébként egy harmadik skálát szokás használni, amely „csillagászati egység”-ekből áll. Ez a Föld – Nap közepes távolság, azaz csaknem 150 millió kilométer. Jele: AU (Astronomical Unit), magyarul CSE. Hogy példát is mondjak, a Jupiter 5,2 CSE távolságra kering a Naptól, a Neptunusz meg 30,1-re. Egy fényév pedig, vagyis az a távolság, amit a fény egy év alatt tesz meg, kb. 63300 CSE! Mymőke: Valahol a regényben előfordul a fler-csillag kifejezés. Az mi a csuda? FM: A vörös törpecsillagok egy része rendszertelen időközönként hatalmas kiterjedésű flereket, vagyis kitöréseket produkál. Olyankor néhány órára, esetleg egy-két napra a sugárzási összteljesítményük csaknem eléri egy Napunkhoz hasonló sárga törpecsillagét. Ez nem igazán kedvez az ilyen csillagokhoz esetleg tartozó bolygók felszínén a földihez hasonló életnek. Persze a felszín alatt, ki tudja, mi minden lehetséges, például egy olyan bolygón, amely méretileg és szerkezetileg átmenet a „Kis Jupiter” és a „Nagy Föld” típusú bolygók között? Mayoretta: Az atlantidákat szerepeltető fejezetben elhangzik, hogy egy barbár törzs megrongálta a kilövőállást. Erről nekem az a rémképem támadt, hogy ha a Földet a kétezres évek legelején is fenyegette volna egy kisbolygó-becsapódás, akkor az elhárító rakéták indítását az öngyilkos terroristák bizonyára igyekeztek volna megakadályozni, hogy ezáltal minél több legyen az áldozat, lehetőleg az egész emberiség. Persze azóta az elhárítás veszélyeztetésének veszélye elhárult a maga drasztikus módján… Yolovina: Ez minket itt, az Újföldön már végképp nem érint. De néhányunkat, akik itt vagyunk ebben az összkomfortosított, kellemesen kiszáradt és levegős, meleg ciróka-mohás, egykori cseppkőbarlangban, még érint a feladat, hogy folytassuk a függeléket!
279
GL: Értettük a célzást. Mi a következő tétel? Yolovina: A tizenharmadik fejezet elején miféle ernyővel ugrik le a sárkányrepülőről az elbeszélő? Ott bázisernyőt említ, amivel tudomásom szerint földi tereptárgyakról szokás ugrálni, például sziklafalakról, tornyokról, hidakról, és nem repülőeszközről. Később arról esik szó, hogy nagy a hajtogatási térfogata, ami viszont éppen hogy nem jellemző a mentőernyőt sem tartalmazó bázisernyő-tokokra. Még később, a kastély tetőteraszának méretével kapcsolatban bázisernyő-siklóernyő hibridről olvashatunk. Legvégül pedig, a szökési jelenetben tipikus siklóernyővel lép le a főszereplő. Tisztázni kellene a dolgot, de legalább ismertetni, hogy az egyes ernyőfajták között mi a különbség! ZsL: Szeretném mentegetni az írót azzal, hogy ez egy abszurd regény, amiben szinte bármi előfordulhat! Ráadásul sci-fi beütéses, mivel részben a múltban, részben a közeljövőben játszódik. Mindamellett szakmai részletkérdésekben az író igyekezett tárgyilagos és precíz lenni, vagy legalább is annak a látszatát kelteni, mintha értene a szóban forgó témához. Az említett fejezetben egy olyan ernyőről van szó, amilyen a regény megírásának időpontjában még csak féligmeddig létezett, de azóta már egészen hétköznapivá lett: a bázisernyő-siklóernyő hibridről. Yolovina a kérdésében egész jól körülírta az ilyen ernyő sajátosságait. - Mondd csak, honnan értesz hozzá ennyire? Yolovina: A magatokfajta intellektuális kalandorok mellett kikupálódik az ember. Még ha nő is… (13) ZsL: A bázisernyők használata elsősorban földi tereptárgyakról ugrásra korlátozódik. Itt a lényeg a kis magasságon van. Olyan ernyők ezek, amelyek nem a nagy sebességre gyorsuló zuhanás közben kinyitásra valók, mert a terhelhetőségüket nem arra méretezték. Feladatuk a nagyon gyors és nagyon biztonságos nyílás (a méretük is ecélból a lehető legkisebb!), mert a kis magasság miatt nincs lehetőség mentőernyő-nyitásra. Mindamellett nagyon rövid, néhány másodperces zuhanást kibírnak egy kis sebességű légijárműről is, mint amilyen pl. egy sárkányrepülő. A siklóernyők viszont nem lehetnek annyira kis felületűek, mint egy tipikus bázisernyő, mert akkor a süllyedési sebességük nem lenne elég kicsi ahhoz, hogy a lejtőszél vagy a termikus feláramlás emelőzónájában fenn tudjanak maradni. Ráadásul a minél nagyobb siklószám érdekében az ilyen ernyőknek igen karcsúknak kell lenni és bonyolultabb szerkezeti felépítésűeknek is egy bázisernyőhöz képest, ami elbonyolítja az ejtőernyő-szerűen tokba hajtogatásukat és növeli a térfogatot. Mindebből következik, hogy a két, eléggé eltérő célú és szerkezetű ernyőféleségnek a „keresztezése” nemcsak a konstruktőröknek okoz némi fejtörést, hanem a felhasználóknak is tudomásul kell venni bizonyos, nem teljesen ideális sajátosságaikat. Yolovina: Ne terheljük további részletekkel az olvasókat! Aki alaposabban szeretne foglalkozni a témával, érdeklődjön a Repülők Szövetségénél a siklóernyős, hegyiernyős, ejtőernyős vagy bázisugró szakosztályok iránt! Mymőke: Telefonszám?
280
GL: Ugyan már! Aki nem képes utánajárni az őt érdeklő dolognak, pszichikailag alkalmatlan rá! Főleg, ha repülésről van szó: ott igencsak agilis személyiségekre van szükség! Mayoretta: Akárcsak az élet minden területén. Menyhért: Bizony, a Régiföldön hajtani kellett annak, aki nem akart lemaradni a saját témakörében. Most itt, az Újföldön jó dolgunk van: sok a finom és tápláló növényi eredetű anyag, mi meg kevesen vagyunk ahhoz, hogy többet fogyaszthassunk, mint amennyi képződik. Kár, hogy nagy ára volt az idejutásnak. Szwetozár: Na de gondoltátok volna, amikor elindultunk az alvilágból, hogy nem csak egy három napos szabadságolásra megyünk? Zebulon: Ez az! Nem csak hogy a Purgatóriumba nem vágyom vissza, de még a Régiföldre sem! És ha itt lesz Dundella, meg Szanyszló is, igazán meg lehetünk elégedve az élettel! Artúrka: Azért néhány dolog hiányzik a régi világból. (14) FM: Ez az érzés majd elmúlik, meglásd! Mymőke: Mire jobban megismerjük ezt a természetet, meg azt a pár ezer embert, aki néhány éve már itt él, semmi sem fog hiányozni. Szwetozár: Tulajdonképpen hogy lehet az, hogy pont ide sikerült átgenerálódnunk, a Régiföld ikertestvérére, és nem egy kibírhatatlan klímájú bolygóra? ZsL: Zweistein tanár úr szerint a nagy mértékben hasonló égitestek az általunk eddig kiismert téridő-fizikán kívül eső fizikai összeköttetésben vannak. Ahogy az agyi idegsejtjeink sem egymástól függetlenül működnek, és nem teljesen véletlenszerű, hogy melyik sejt mikor, melyik másiknak adja át az elektrokémiai ingerületet, miközben erről az egyes idegsejteknek nincs tudomásuk. Az Öreg erre bukkant rá az ő időgeometriai kutatásaival. Az „utazás” általa kifejlesztett módszere szükségszerűen az indulási bolygóhoz leghasonlatosabb helyre vezet. FM: Amiből az következik, hogy a többi bolygó még az Újföldnél is jobban eltér az óhazától. Mymőke: De hiszen az élővilágtól eltekintve minden ugyanolyan… Artúrka: Épp csak az átmérője nagyobb egy csipetnyit, eléri a tizenháromezer kilométert. Az átlagsűrűsége viszont kisebb. Nem tűnt fel, hogy valamivel ritkább a levegő és pár kilóval könnyebbek vagyunk? A talaj ásványi összetétele is eltér néhány százalékkal, meg a Napunk sugárzása is más. Ez egy GØ-ás, nem pedig G2-es, mint a Réginap, és nagyobb tíz százalékkal. Csak azért nem vesszük észre, mert egy picivel messzebb keringünk tőle és a légkörünk is másképp szűri a sugárzását. Yolovina: Reméljük, az iskolában is mindig így felelsz. Artúrka: Még szép! Az itteni földrajz nagyon érdekes, meg a föcitanár is remek fej! Ő van itt legrégebben az emberek közül. Menyhért: Miképp lehet az, hogy az atlantidák nem jutottak el ide? GL: Az űrkutatásuk nem a Hawking-Zweistein féle időgeometrián alapuló pszichofizikai módszert használta, hanem közönséges teleportálást. A hipertérbe vezető „féregjáratok” (15) elhelyezkedését és irányát azonban a Galaktika
281
gravitációs lökéshullámai és örvényei szabják meg, azért nem juthattak a centrumon túlra. Szwetozár: Nocsak! Mi a Galaktika túlsó felén vagyunk most? GL: Baj? Szwetozár: Nnnem…, de úgy hallottam, hogy errefelé lakik a mi tejútrendszerünk két igazán értelmes civilizációja (16), amelyikhez képest mi csak ázalagok vagyunk. FM: Ne szépítsd a helyzetet! Kurta kis szénlánc-töredékek vagyunk, míg az ő tudatuk egy-egy gömbhalmaznyi helyet tölt ki, és ők irányítják a galaxisunk spirálkarjainak tekeredését is! Yolovina: Vagyis felügyelik és befolyásolják, hogy hol legyen a már kialakult élet fennmaradására legalkalmasabb zóna a tejútrendszer központja és pereme között. Az a bizonyos korotációs öv. (17) GL: Valahogy úgy. Talán még az egyes bolygókon zajló evolúció „finomhangolásával” is foglalkoznak, egy-egy becsapódó kisbolygó megfelelő időpontban odaterelésével… Mayoretta: Na tessék! Mi meg itt vagyunk a kezük ügyében! Szwetozár: Az ilyen volumenű kultúrának százezer fényév oda, vagy vissza aligha számít. A kéznél meg bizonyára van különb tartozékuk is. Yolovina: Ezért jobb, ha máris abbahagyjuk a kreacionizmussal szimpatizálást, mert ez az egész csak egy fél füllel hallott, nem feltétlenül megbízható személytől származó, és a leghalványabb bizonyítást is nélkülöző vélekedés! ZsL: Az ám! Nézzük, mi a következő jegyzet! Yolovina: A 13+1., vagyis a pótfejezet VI. alfejezetében a „hétpróbázók” némelyikének vicceket kellett mesélni. Ennek a regénynek a próbaolvasói úgy vélekedtek, hogy nem tisztességes dolog az író részéről csak utalni ezekre a viccekre, a közkinccsé tétel helyett. Legyen meg az örömük, most pótoljuk. Menyhért: Muszáj? Ez is csak szegény Dundellámra emlékeztet, aki megint a földi Purgatóriumban senyved. FM: Nyugi, már nem sokáig! Azért kegyeleti okokból az általa elmesélt kövér kannibálos viccet nem hozzuk nyilvánosságra, rendben? Yolovina: Hasonló okokra hivatkozva eltekinthetnénk a többitől is, mert például a „Mi a különbség egy krokodil között?” kezdetűért Ottokárt halálra csiklandozták, a Papp Jancsis viccek túlélője pedig, mármint Stephánya, jelenleg Szanyszló elvesztése miatt van kómában. ZsL: Ha engem kérdeztek, én „Nem szeretem a vicceket!” (18) Mymőke: Igazad lehet…, de végül is mi a különbség egy krokodil között? ZsL: Á, semmi! Mind a két fele tökéletesen egyforma!! Különösen a bal!!! Szwetozár: Ez egy igen régi dolog. Valamelyik egyetemi logika vizsgán húzta ki ezt a kérdést valaki, majd jelest kapott az itt közölt válaszra, mert a tanár szerint a logikátlan kérdésre ez volt az épp megfelelő mértékben logikátlan válasz! Mayoretta: Na most aztán ki vele, mik azok a Papp Jancsis viccek!?
282
Szwetozár: Még régebbi ügy. Valamikor az ezerkilencszázas évek első felében volt divatos emlegetni a híres poéngyilkost. Például: Papp Jancsit megkérdi a barátja, hogy hány zsemlét tud megenni éhgyomorra? „Hármat!” – a válasz. „Tévedsz!” – mondja a barát – „Csak egyet, mert a többit már nem éhgyomorra eszed!” „Haha!” – mondja Jancsi – „Ezt elmesélem otthon a nejemnek, hadd nevessen ő is!” „Ne tedd!” – mondja a barát – „Elrontod a poént!” „Én?! Ugyan már!” Hazamegy, kérdi a nejét: „Szívecském, hány zsemlét tudsz megenni éhgyomorra?” „Ötöt!” – a válasz. „Jaj, de kár, hogy nem hármat mondtál, akkor tudtam volna egy jó poént!” Mayoretta: Ezt túléltem. Jöhet a következő! Szwetozár: Papp Jancsit kérdezi a barátja, hogy tudja-e, mi az a „Csemberlen”? „Persze!” – a válasz – „Egy angol külügyminiszter, Chamberlain-nek írják a nevét!” „Tévedés, mert ez egy bányászati szakkifejezés!” „?!?” – lepődik meg P.J. - „Na ne viccelj!” „Dehogynem: amikor az összes bányász feljött a tárnából, az utolsó lekiált: Nincsemberlenn?” „Haha! Ezt elmesélem este a Klubban!” „Ne tedd! Elrontod!” „Ugyan!” Aztán amikor már az összes komoly klubtag összegyülekezett, Papp Jancsi feláll az elnöki emelvényre: „Uraim! Tudják-e Önök, mi az a csemberlen?” Általános dünnyögés, hogy: „Nem mi, hanem ki”, „Külügyminiszter”, „Filozófus”, stb. P.J. azt mondja: „Hát tudják meg Tisztelt Uraim, hogy Önök valamennyien hatalmasat tévedtek!!! A csemberlen egy bányászati szakkifejezés! Amikor mindenki feljött a bányából, az utolsó visszakiált, hogy… mit is? Ja, VAN LENN VALAKI?! ” Mayoretta: Részemről ennyi elég is volt, a harmadiktól eltekintenék. Yolovina: Valamennyien el fogunk tekinteni! Amelyik olvasó kíváncsi a kuglófosra, nézzen utána az obszcén adomák katalógusában!(19) Mi viszont nézzük, mi a következő tétel, amit részleteznünk kell ebben a függelékben!? ZsL: Bocs’, hogy belekotnyeleskedek a listádba, de szerintem át kellene ugrani ezt, meg ezt, és ezt, ezt, meg ezeket, mert nemsokára lemegy az Újnap, és bizonyára nem csak én szeretnék heverészni a barlangmélyi termokristályok melengető fénye alatt, hanem a többiek is… Yolovina: Hát még én! Javaslatod elfogadva, sőt megtoldanám további tizenhárom szakkifejezés magyarázatának kihagyásával, így is marad épp elég! Például, hogy mit jelent a „Merülések” című alfejezetben felmerülő három betűszó: a DCI, a BCD és a SAFE? FM: DCI: Decompression Illness, azaz dekompressziós megbetegedés. Ez a közös neve a tüdőtágulásos sérülésnek és a dekompressziós betegségnek. Az első akkor léphet fel, ha a búvár felemelkedés közben visszatartja a lélegzetét, ahelyett, hogy lassan kilélegezne, megakadályozva ezzel a tüdejében létrejövő túlnyomást. A dekompressziós betegséget pedig a túl gyors felemelkedéskor testszöveteinkből buborékok formájában kiváló nitrogén okozza. Ennek elkerülésére figyelmeztet a SAFE: Slowly Ascend From Every, azaz „Lassan emelkedj minden merülésedből!” Jelmondat a biztonságért. A BCD nem más, mint a Buoyancy Control Device, azaz a merülés közbeni lebegőképességet szabályozó
283
eszköz (búvármellény + súlyok) neve. Az érdekesség kedvéért íme még néhány betűszó a búvárkodásból! CESA: Controlled Emergency Swimming Ascent = Ellenőrzött vészhelyzeti felemelkedés. DCS: Decompression Sickness = Dekompressziós betegség. NDL: No Decompression Limit = Dekompresszió nélküli határérték. RDP: Recreational Dive Planner = Kedvtelési Búvár Táblázat. Továbbá: Scuba Diver = Légzőkészülékes búvár, Open Water Diver = nyíltvízi búvár, Rescue Diver = mentő búvár! Yolovina: Aki pedig ebből a regényből megszerzett szakismereteivel máris rohan, hogy légzőkészülék nélkül merüljön egy jót a legközelebbi bányatóban, legyen szíves előzőleg gondoskodni hátrahagyott szeretteiről, és végrendelkezni javairól… A hosszú élet titka ugyanis nem a hebehurgyaság! Tessék szépen beiratkozni egy búvár tanfolyamra! Mellesleg mi az a termikus vonal és a nitrogén kábultság? FM: Főképp álló, vagy lassú folyású vizekben gyakori, hogy a mélyebben levő víztömeg hőmérséklete lényegesen, akár 8-10 fokkal is alacsonyabb a fölötte levőnél, és a két hőmérsékleti zóna közötti határ igen vékony. Ezt nevezzük termikus vonalnak. Ez egy hidrometeorológiai jelenség. A nitrogén kábultság viszont biokémiai, amennyiben a levegő nitrogéntartalmának ugyan nincs különösebb szerepe a felszínen, de bizonyos nyomás fölött, vagyis mélység alatt mégis van, és a részegséghez hasonló, megváltozott tudatállapotot okoz. Ilyenkor a vízbe merülő ember figyelme romlik az ítélőképességével együtt, ami az adott körülmények között jelentős kockázati tényező. Ezért nem javasolt a kedvtelési búvároknak 30 méternél mélyebbre merülniük. Yolovina: A „Csevegészők” című, XII. alfejezetben szerepel két fizikai jelenség, amellyel nem hinném, hogy mindenki tisztában van. Mymőke: Fogadni mernék, hogy az egyik a határozatlansági reláció! Attól nekem mindig libabőr futkos a hátamon. Menyhért: Pedig nem is olyan borzasztó dolog. A lényege, hogy az általunk megszokott makroszkopikus környezetre érvényes fizikai összefüggések helyett másfélék vannak az anyag elemi részecskéi körében. Túl mechanikus a szemléletmódunk, ezért az elektronokat, protonokat, mezonokat és a többit hajlamosak vagyunk apró golyócskáknak elképzelni, ütközésüket pedig úgy, mintha két labda, vagy vasgolyó koccanna egymáshoz. Hát erről szó sincs, az anyag legapróbb építőelemei nem ilyenek. Nem szilárdak, még csak nem is rugalmasak, hanem inkább valószínűségi felhőcskéknek kellene elképzelnünk őket. A „felhő” közepén a legvalószínűbb a „részecske” hatásának előfordulása, a „felhő” széle felé pedig ez a valószínűség egyre csökken, de a nulla valószínűséget csak igen nagy távolságban éri el. Ebből következik, hogy az elemi részecskék vizsgálata sem történhet olyasféle módszerekkel, mint a megszokott környezetünkben lévő tárgyaké, amely tárgyak a részecskék trillióiból állnak, ezért összhatásuk pl. szilárd anyag lesz. A XII. fejezetben említett probléma pontosabb megfogalmazása mindebből következik: egy részecske helymeghatározásának bizonytalansága és impulzus-megmérésének
284
bizonytalansága, elvileg sem csökkenthető nullára, könnyebb a kettő szorzatát mérni. Van azonban ennek a többszörösen bebizonyított jelenségnek fizikailag és matematikailag precízebb, de köznapi nyelven még nehezebben érthető megfogalmazása is, amely szerint… Yolovina: Egyelőre függesszük fel a fizikaórát! Elhisszük, hogy még egy matematikai levezetésre is képes lennél, ha hagynánk, de pillanatnyilag megleszünk nélküle valahogy, az olvasó pedig a részleteknek utánanézhet bármelyik komolyabb fizikakönyvben. (20) Menyhért: Azért megkérdezhetném, melyik a másik kevéssé ismert fizikai jelenség, ami szóba került abban a fejezetben? Mymőke: Szerintem a mechanikai energia hőenergiává átalakulása egy Kárpátmedencébe csapódó kisbolygó esetén. Menyhért: Ez látszólag egyszerűbb dolog, mert például egy ezer tonnás tömb, amelyik 66 km/sec sebességgel közeledik, vagyis m·v²/2 mozgási energiával, konkrét számokkal pedig… Yolovina: Hagyjuk a precizitást, csak úgy saccra mondd, hogy mi lesz? Menyhért: Saccra?! Hát egy bazinagy kráter! Mondtam, hogy csak látszólag egyszerű a feladat, mert több tényező befolyásolja a végeredményt. Elsősorban az aranyos picike kisbolygócska szerkezete, anyagi összetétele, mert nem mindegy, hogy egy nagy szikla, vagy egy csomó összefagyott por és jég, esetleg egy konglomerátum. Az se mindegy, milyen szög alatt éri a talajt. Figyelembe kellene venni a légkörön áthaladás néhány másodpercének sebességcsökkentő, és a súrlódás felizzító hatását, meg az emiatt bekövetkező változást a „vendég” szerkezetében. Például, ha egy poros jégtömb, akkor lehet, hogy mire a talajra ér, már el is párolog, és csak a lökéshullám dönti ki az erő fáit néhány tízezer hektáron, mint a „Tunguz-meteor” esetében, 1908-ban, vagy a Dél-Amerikai… Mayoretta: Mára ennyi talán elég is volt a fizikai gyötrelmekből. Yolovina: Ki lehetett bírni, de a változatosság kedvéért jöjjön egy kis mikológia! Hátha kíváncsi az olvasó arra, hogy mi a csuda az ugyanabban a fejezetben említett gyökeres pereszke, és miféle tartozéka a cisztida? GL: A lemezes termőrétegű gombák legtöbb fajt (kb. 400-at) magába foglaló családjának, a „Pereszke-féléknek” (Tricholomataceae) egyik nem túl gyakran előforduló faja a gyökeres pereszke (Leucopaxillus macrocephalus). Tölgyesekben, vegyes lomberőkben találjuk olykor-olykor, néha még hosszabb száraz időszak után is, mert a termőtestképzéséhez szükséges vízmennyiséget tárolni képes a talajban lévő tenyésztestben, illetve „kölcsönözi” a gazdanövénytől, amellyel mikorriza-kapcsolatban él. Igen vastag húsú kalapjának átmérője akár a 40 cm-t is megközelítheti! Tönkje is vastag, zömök, de a talajban répaszerűen elvékonyodva folytatódik. Az egész gomba világos okkersárga, szalmasárga, sárgásbarna. Húsa fehéres, nyers kukoricára emlékeztető édeskés szagú. Nem kifejezetten csemegegomba, de ha nem találunk különbet az erdőben, éppenséggel ehető, sőt: kiadós, mert egyes példányok súlya elérheti a másfél-két kilót. Mymőke: És neki van cisztidája?
285
GL: Nem csak neki, mert a bazidiumos gombák többi fajának termőrétegében is előfordulnak cisztidák, a spóraképző bazidiumok között, azokhoz hasonlóan kialakulva, de azoktól eltérően, mert terméketlenek. Persze csak mikroszkóppal vehetők szemügyre. Többnyire a bazidiumokhoz hasonló, hosszúkás alakúak, néha több sejtből állnak. A csúcsuk lehet hegyes, lekerekített, fogazott, elágazó, csillagszerű, de másmilyen is, és az alakjuk, a jelenlétük vagy épp a hiányuk a gombafaj-meghatározásnak egyik segítő bélyege lehet. A szerepük (pontosabban a jelenlétük előnye, hiszen nem a nekik előzetesen kiadott szerepet eljátszva olyanok, amilyenek, hanem az evolúció során alakultak ilyenné), tehát a hasznuk az, hogy elválasztják egymástól a bazidiumokat, ezáltal megakadályozzák a spórák összetapadását. Gyakran olajcseppeket vagy kristályokat választanak ki, de vannak vízkiválasztó cisztidák is, amelyek következtében némelyik gombafaj lemezein vízcseppek gyűlnek össze. Sajátosak a „védőcisztidák”, amelyek elzárják az utat a lemezek között, aztán, elenyésznek, amikor a spórák megérnek, hogy azok számára az út szabaddá váljék. Szerénke: Igazán kár, hogy itt, az Újföldön nem élnek gombák… FM: Na végre, hogy megjöttél! Egyébként épp jókor, most fejeztük be a regény függelékének összeállítását! Mit sikerült kiderítened? Szerénke: Mindjárt elmondom, de hadd tegyem le magam valahová, meg Borisz is átülhetne más nyakába! Egyre súlyosabb ez a macska. Mayoretta: Legalább kiderült végre, hogy mitől hízik ennyire? Itt nincsenek sem egerek, sem verebek, sem halak, még szöcskék se! GL: Na de hát nem is hízik, hanem izmosodik! Szerénke: Persze, mert a hólyagoncok vadászata közben sokat szaladgál, és ugrál. Imád játszani velük, meg a kedvenc csemegéi is lettek. Az egereket talán már meg sem ismerné. FM: Nem csoda, hogy újabban teveled van mindig, amilyen sokat járkálsz odakinn, a növényesben… Zebulon: Én még mindig nehezen értem, hogy egy nyelvészprofesszorina és idegenvezető nő mi érdekeset találhat ezen a bolygón! Hogy tudja elfoglalni magát az itteni, elképesztő vegetáció tanulmányozásával, melyek nagyobb része ragadozó fákból, settenkedő és pattogó gyomokból áll! Szerénke: Ha nem tűnt volna fel, nem valami, hanem valaki miatt jöttem a csapattal. Azért a régi szakmám itt is jól jöhet, mert az a gyanúm, hogy ez a frenetikus növényvilág a maga módján az értelem kialakulásának csíráját is magában foglalja. Ezek a „gyomok” ugyanis kommunikálnak egymással az izületeik segítségével. FM: Mozdulati jelek? Taglejtések? Gesztus-nyelv? Metakommunikáció? És látás híján a légmozgásból, talajrezgésből, meg a bioelektromos erőterek változásaiból érzékelik, hogy mit közöl velük a másik? Szerénke: Ilyesmiről lehet szó. Borisz vezetett rá, mert elkezdett a kisebb bokrok egyik csoportjával egy társasjátékot. Gallyaik lengetésével feldobálva
286
körbeadogatják a nagyobb hólyagoncokat, és kiszámolják, hogy melyikük fogyaszthatja el! Borisz meg beállt a körbe. Yolovina: És erre Borisz tanította őket, vagy „ők”, a növények a cicánkat? Szerénke: Fogas kérdés. GL: Azért, ha sikerül a tervezett utunk a Régiföldre, hozunk Borisznak néhányat a fajtársaiból. Néhány macskakisasszonyt. Mayoretta: Aztán nehogy az legyen, mint ami Ausztráliában történt… Szerénke: Meglátjuk! Egyelőre annyit sejtek, hogy ennek a vegetációnak nem véletlen a szerkezeti és területi megoszlása az egyes fajok között. Itt valamiféle település-önszerveződés történt, és még azt is el tudom képzelni, hogy egy bizonyos tájjellegű szokás-rendszer, amolyan hagyománykészlet-féle is kialakulóban van. Nyilván egészen másmilyen lehet egy növényi kultúra és nyelv, mint amit az értelmes állatok hozhatnak létre, vagy a magunkfajta kétlábúak, de roppant izgalmas feladat a számomra ennek tanulmányozása és kiismerése. (21) Yolovina: Lehet, hogy egyszer tán még együttműködési megállapodást is kell kötnünk a növényekkel? (22) Mayoretta: Nem akarom senkire sem erőltetni véleményemet, de… Tudomásul kell vennünk, hogy ők az őshonosak, és mi vagyunk a betolakodók! Viselkedjünk illedelmesen, aztán valahogy majd csak megegyezünk velük! Zebulon: Tulajdonképpen már az is bíztató, hogy mi előre gondolunk ennek a lehetőségére, nekik meg fogalmuk sincs arról, mit tudunk mi! ZsL: Egészen biztos vagy ebben? Zebulon: Nem, de itt vagyunk már két hónapja, vígan csemegézzük a hatalmas törzsű szippantölgyek oldalán tenyésző, isteni finom és lédús zuzmókat, a pottypangok kikristályosodó cukros nedvét, meg a mannadulabokrok fehérjedús, lehámló kérgét, és még egyetlen zöldülény vagy klorofirma sem nyújtott be tiltakozó nyilatkozatot. Tán még tetszik is nekik, hogy megszabadítjuk őket a számukra fölösleges dolgoktól. Szerénke: Ez alighanem így is van, azonban eszetekbe ne jusson, hogy a gyümölcseiket vagy magoncaikat leszedjétek! Amikor érkezésünk napján Csilla letört egy rügyet, emlékeztek, hogy megcsapta az a mogorvadkörtefa? Amálkát pedig mennyire megcsípte a dilibolya, amikor le akart tépni egy szálat? Szwetozár: Emiatt ne aggódj, levontuk a tanulságot már az első nap. Én csak a szirmához értem egy megmargarétának, máris a kezembe harapott egy jókorát! Menyhértet, csak mert megszagolta a virágát, bokán rúgta egy lábodza! Artúrka: Én egy tobozt szerettem volna leszedni, máris hátba vágott és leköpött gyantával az egyik verésfenyő… Zebulon: Nekem meg egy otrombita-folyondárral gyűlt meg a bajom, amikor… Riporter: Elnézést, hogy közbe szólok! Nagyon örülök, hogy itt találom Önöket! Az Újföldi TV egy vetélkedő-sorozatot indít, amelynek lényege, hogy… Na most hová menekülnek?! Várjanak már, kérem! Mayoretta: Nem kellene a Régiföldön szokásos dolgokkal gyengíteni ezt a csodás közhangulatot!
287
Mymőke: Az ám! Kiváló műsor az Újföld Tájai című sorozat, meg az idetelepültek bemutatkozása és korábbi zaklatott életük összevetése az itteni, nyugalmasan bizakodóval. A növényfajokat ismertető előadások is igen népszerűek, akárcsak a Vegetárius Receptek Minden Délelőtt (23). Nem lenne jó lerontani a színvonalat. Zebulon: Az itt élők nyugalmához nagyban hozzájárult eddig, hogy nem kellett hajmeresztően idétlen vetélkedőket nézniük, a fantáziátlan jutalmakért küzdőknek adott dühítően ostoba feladatokkal! Riporter: Nem is ez a célunk. Éppen ezért találtuk ki, hogy arra a kérdésre kell válaszolni a véletlenszerűen elkapott riportalanyoknak, hogy a Régiföldön melyik volt életük legfontosabb, legérdekesebb, legboldogabb vagy legemlékezetesebb napja, és miért? Vagyis mi történt akkor? Tizenhárom különböző szakterületről kértük fel a zsűri tagjait, akik majd elbírálják, hogy a sztori hány pontot érdemel. Mire a sorozat első része adásba megy, talán azt is kitaláljuk, miféle díjakkal kápráztassuk el a nézőket! Yolovina: Na, jól van, most az egyszer legyen meg a kedvük! Egy fárasztó megbeszélésen vagyunk túl, de talán lesz köztünk olyan áldozatkész újföldi, aki rászán néhány percet a válaszadásra. Én el merem mondani, hogy odaát a legemlékezetesebb napjaim azok voltak, amikor az elszórtan bokros domboldalakon, vagy a ligetes-facsoportos völgyekben gyűjtögetve a gyógyfüveket, szinte együtt élhettem az ott lakó, szaladó, legelő, napozó vagy valamit épp eszegető állatokkal és a szellőtől hajladozó, napsugarakban fürdőző növényekkel. Láttam rókát, amint hosszan elnyúlva feküdt egy fatörzs árnyékában, orrával a fa felé; színe csaknem teljesen egybeolvadt a körülötte lévő őszi avarral, és csak akkor ugrott meg, amikor kíváncsiságtól hajtva odaléptem hozzá. Szegény nem tudhatta, hogy az enyhe színtévesztésem miatt a szemem kevésbé téveszthető meg az álcázó színekkel, és jobban érzékeny a formákra, mint a tökéletes színlátásúak szeme. Találkoztam erdőben tekergő siklókkal is, „akik” a közeledtemre, ha már nem tudtak elbújni, hanyatt fordulva és szabálytalanul szanaszét tekeredve, lógatott nyelvvel kimúltnak tetették magukat, míg azt nem hitték, hogy már messze járok. Ölyvek csapongtak a kakukkfüves és margarétás domboldal fölött, az erős szél feláramlásában, és pávaszemes lepkék szálltak a kékszínű tréningruhám vállán lévő sárga csíkra, vagy a sötét hajamat összekötő virágmintás szalagra. Itt most minden más, de a már itt született gyerekek számára az itteni dombok és völgyek, erdők és patakok lesznek a most még bizarrnak tűnő, mozgékony növényeikkel, meg az ezerféle, színes és lebegő hólyagállatkákkal az olyan élmények forrásai, melyekre fölnőtt korukban is szívesen emlékeznek majd. GL: Nekem egy repülés a legemlékezetesebb. Akkoriban kezdtünk el próbálkozni a siklóernyőzéssel és egyszer, amikor nálam volt kölcsönben egy tehetősebb ismerősöm egyik ernyője, elvonatoztam Dorogra, aztán átsétáltam egyedül a Csolnok melletti Nagy Gete hegyre. A tetején sárkányrepülők alakítottak ki starthelyet valamikor, de már tíz éve nem járt oda közülük senki. Vártam vagy
288
negyed órányit kiterített ernyővel a sziklás hegytetőn, hogy jöjjön egy kis szélfuvallat, majd az ernyőt a levegőbe fölrántva lerepültem a hegy lába közelébe, egy olyan, jókora bokrokkal körülvett tisztásra, amely teljesen érintetlennek és ember által soha nem jártnak látszott. Az ilyen helyeknek sajátságos hangulata, sőt, szinte kisugárzása van. Annyira, hogy aki az égből pottyanva oda téved, és meglátja a százféle virágot, pázsitfű-félét és apró levélkét, szeretne ugyanúgy elvonulni, ahogy jött: a levegőn át. Aztán jobb híján óvatosan összeszedtem a növényekre borult ernyőt, keresve, hová léphetek, hogy a legkisebb kárt okozzam, és elmentem onnan a bozótos alig észrevehető hézagainak egyikén át. A meredek hegyoldal fenyőerdején, majd szikláin visszakapaszkodtam a starthelynek épp hogy csak alkalmas tisztásra. Elhatároztam, hogy a következő repülés végén nem ugyanoda szállok le, ahová előbb, hanem a hegy lábának távolabbi részénél levő, facsoport és művelt terület melletti, föntről is észrevehetően sűrűbb látogatottságú mezőre. A szél azonban elfordult és alkalmatlanná tette a dombtetőt a repülésre. Az aprócska lesiklás élménye mégis különleges, mert mint kiderült, én repültem le elsőként a Nagy Getéről ernyővel ’90 májusában. ZsL: Nekem is repüléssel kapcsolatos az egyik különös élményem, de több, mint másfél évtizeddel későbbről. Akkoriban már szinte hétköznapi dolog volt a siklóernyőzés, folyt is a vita a törvényhozás illetékeseivel, hogy extrém sportnak számít-e még egyáltalán, mert a művelői szerint már nem, legfeljebb az akrobációs irányzata. Egyik nap egyedül repültem le a kedvenc gyakorlódombunkról. Maga a repülés nem is lett volna érdekes: megszellőztettem egy régóta hátizsákjában lévő ernyőt, az év elejei műszaki vizsga ürügyén. Miközben felhúztam a levegőbe a kupolát, és elindultam, hogy lecsusszanjak az enyhe szélben a „Kerekes völgybe”, vagy ahogy mi hívtuk, a „katlan”-ba, átrepült fölöttem két holló. Ez se nagy dolog, elég sok holló lakott arrafelé akkoriban, csakhogy ezek a madarak látták a jelentéktelen, talán csak fél percig tartó repülésemet, és az egyikük visszakanyarodott a katlan fölé, amikor az ernyőt összeszedve és vállamra dobva elindultam, hogy fölsétálok a domboldalon. A madár fölém repült úgy negyven méter magasan és elkezdett egy bemutató műsort! Csinált egy dobott orsót, becsukta félszárnyát és hanyatt fordult, majd úgy repült egy darabig, aztán merülőspirálba kezdett, de nem olyan lomhán, mint egy félprofi siklóernyős, hanem megtekerte rendesen; abból felvágott az ég felé, majd néhány számomra felismerhetetlen figurát kacskaringózott össze a katlan fölött. Utána egy közönséges rácsapással lejött úgy húsz méterre egyenesen fölém, majd emelkedőspirálba kezdett, és átváltott egy sor olyan manőverre, amin talán még Bessenyei Péter is elámult volna, aztán félig összehúzott szárnyakkal gyorsítva elsuhant a párja után, de a katlan széle fölött visszafordult, és dobott még néhány bukfencet, majd végleg eltávozott. Egész bemutatója alatt krákogott, krúgott, kerrentett egyet minden figurához, mintha kommentálta volna, hogy épp mit csinált. Ez a „bőbeszédűség” egyébként jellemző a hollókra, szeretnek fecsegni repülés közben. Szeret-
289
nek „akrózni”, műrepülni is, sokszor láttam már, csakhogy ebben az esetben az a madár nekem mutatta be, hogy mit tud! Nem vagyok túl érzékeny lelkű, de bizony, egészen meghatódtam, és önkéntelenül utána kiáltottam, hogy: „Kösz’ öreg, ez szép volt!” FM: Bizony, az égi kalandok emléke nehezen múlik. Én sokra emlékszem, de most a furcsák egyikét mondanám el. Az aznapi utolsó felszállásból kétezer méterről ugrottunk volna, a terv szerint ketten egy-egy rárepülésből, nagy kihagyással. Ez azt jelenti, hogy az első ember kiugrása után 5-6 másodperc múlva hagyja el a gépet a második, hogy nyugodtan gyakorolhassák zuhanás közben a stílusugrás elemeit, anélkül, hogy összekoccannának. Aztán az AN-2es tesz egy kört, és mehet a két következő ugró, majd így tovább, míg el nem fogy a gépből a tizenkét ember. 1000-1500 méter között elszórt gomolyfelhők voltak, nem túl nagyok, amolyan jópofák, aranyosak, néhány száz méter szélesek. Emelkedés közben mindenki a saját eltervezett gyakorlatát gondolta végig néhányszor, majd ezer méter fölött kihúztuk az akkoriban kötelező automatikus nyitókészülék biztosítótüskéjét. Ez a kis szerkentyű arra való, hogy szükség esetén akkor is kinyissa az ejtőernyőt, ha az ugró azt valamiért nem teszi meg. Amikor felértünk kétezerre, mindenkinek a tekintete végigfutott saját szerelésén, meghúztuk az addig esetleg lazára hagyott, mentőernyő-rögzítő „stílcsatot”, és a két első ugró odaállt a nyitott ajtóhoz, ahol a szintén ernyővel felszerelkezett ugrató, kissé kihajolva leste, hogy mikor vagyunk a megfelelő helyen. Már épp intett volna az első embernek, hogy mehet, amikor a pilóta megszólaltatta a jelződudát szaggatott hangon, hosszasan, és villogtatta az ajtó fölötti lámpát, parancsot adva ezzel a gép azonnali, sürgős elhagyására, az úgynevezett „kényszerugrás”-ra! Nem tehettünk mást: egymás után, másodpercnyi kivárások nélkül, kivágódtunk az ajtón, mögöttünk az utolsónak távozó ugratóval. A stílusgyakorlatoknak természetesen lőttek; kissé fejjel lefelé billenve csúszni kezdtünk zuhanás közben különböző irányokba, hogy minél távolabb legyünk egymástól, az ernyők nehogy egymásba nyíljanak. Arról egyébként szó sem volt, hogy azonnal nyitni kell az ernyőt, végül is 2000 méteres magasságból harminc másodperc lehetett az engedélyezett, „szabványos” zuhanási idő. Én megcéloztam egy kisebb gomolyfelhőt, amely nem pontosan alattam, hanem valamelyest oldalt volt, de elérhetőnek látszott, majd átzuhantam rajta, aztán a nyitáshoz megfelelő testhelyzetet felvéve, húztam a kioldót. Néhányan az utánam kiugrók közül látták, merre tartok, és ők is megcéloztak a gépelhagyási pont alatti felhők közül egyet-egyet, de volt három cimbora, aki rögtönzött elképzelés alapján „reló”-ra, vagyis magyarul formaugrási gyakorlatra fordította a zuhanási időt. Aztán a szanaszét szóródott társaság tagjai nyitott ernyővel ereszkedve igyekeztek a hangár közelében földet érni, azon spekulálva közben, hogy mi oka lehetett a pilótának a kényszerugrás elrendelésére? A gép ugyanis szemmel láthatóan problémamentesen helyezkedett be a leszálláshoz, bár a kétezer méternyi magasságot „szokatlan sietősséggel építette le”, magyarán: jött lefelé, mint a meszes! „Tán csak nem
290
rátört a hascsikarás?” – kérdezte valaki a földet értek közül. Aztán a gép fürgén a hangárhoz gurult, a motor alig állt le, a pilóta máris kipattant az ajtón és beugrott a valamivel odébb álló kocsijába, közben odakiáltotta megrökönyödött csapatunknak, hogy: „A gépet majd toljátok be a hangárba! Mozijegyem van, és a csajszi mérges, ha elkések!!!” Menyhért: Az én életem legelképesztőbb esete volt, mikor az mentette meg az életemet, hogy majdnem elütött egy autó! Riporter: Na ne szédítsen, ezt nem hiszem! Menyhért: Pedig igaz! Akkor még tanuló voltam, és hazafelé tartva a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskoláról, nagyon elgondolkodtam egy világmegváltó fontosságú problémán, mert az éppen megállt villamosról, majd a járdaszigetről is elsőnek lelépve elfelejtettem szétnézni. Mentem az orrom után át az úton, és egy autós, aki egy pillanattal korábban úgy vélhette, hogy sebességét megőrizve még épp át tud csusszanni a leszállók özöne előtt, hangos csikorgással állt meg tőlem jobbra, úgy egy centivel! Ijedtemben ugrottam egy jókorát balra, majd ismét belefeledkezve súlyos gondolataimba, mentem az út túloldala felé. Amikor felértem a járdára, hangos robajlással –még a talaj is belerengett-, óriási jégcsapokkal együtt hatalmas tömeg hó és jégtörmelék zúdult le az ötemeletes ház tetejéről, és alkotott csaknem embermagas kupacot, közvetlenül mellettem, jobboldalt. Ha a sietős sofőr a csikorgó fékjével meg nem ijeszt, pont a többmázsás omladék alá sétálok! Senkinek se lett baja, mert ötméteres körzetben épp nem volt egyetlen járókelő sem, nekem is csak a jobb nadrágszáram lett havas. Gyorsan elmentem onnan, aztán tíz méterrel odébb az egyik szomszéd, aki látta az esetet, kezét nyújtotta és elképedéssel vegyes örömmel gratulált, hogy ezt megúsztam! A dolog pikantériája, hogy éppen a Világegyetem keletkezésének körülményeiről és az akkor, meg azóta is fontos szerepet játszó véletlen eseményekről és egybeesésekről spekuláltam. Szerencsére nincs hajlamom a miszticizmusra, különben arra is gondolhatnék, hogy „valaki” meg akarta akadályozni, hogy tovább foglalkozzak ezekkel a gondolatokkal, és netán részletesen kidolgozott formájukat közkinccsé tegyem. Vagy éppen ellenkezőleg: az a „valaki”, vagy egy másik, megmentett a tényleg véletlen balesettől, hogy tovább haladhassak eszmei utamon. Esetleg csak figyelmeztetni akart ezeknek a gondolatoknak a veszélyességére. Én viszont azt a következtetést vontam le az eseményből, hogy nagyvárosban élni még veszélyesebb, és amint lehetett, leköltöztem egy csendes, nyugodt, ötemeletes házak nélküli falucskába. Azonban, ahogy e regény elején olvasható, ott is sikerült hínárba gabalyodnom… Szwetozár: Én is laktam egy ideig apró falucskában, és nagyon jól éreztem ott magam, annak ellenére, hogy nemigen volt miből megélnem. Szerencsére mindig is szerények voltak az igényeim, így aztán kibírtam valahogy azt az időszakot. Leginkább a tél volt húzós, mert nem telt tűzifára, és csak azzal traktálhattam a házikó kazánját, amit magam szedtem az erdőirtások és ritkítások területén az erdész engedélyével. Ez az erdei tűzifa-gyűjtögetés
291
azonban eléggé nyűgös dolog, mert akik ritkítják a fiatal erdőt, nem a gyűjtögetők szempontjait tartják szem előtt. Kivágják a karvastagságú suhángokat, azok meg dőlnek, ahogy tudnak: hegyükkel a lejtőn lefelé, vagy keresztben a többi fa között, egymás hegyén-hátán. Mint egy óriási „Marokkó”-játék, úgy néz ki ilyenkor az erdő alja, a gyűjtögető meg törheti a fejét, hogy hol is kezdje. Előnyös, ha kéznél van egy keretes fűrész, egy kisbalta, meg egy nagyobb, áttételes nyesőolló, hogy a megfelelő vastagságú fák kiszabadíthatók legyenek a dzsumbujdából. Aztán meg nagyjából le is kell gallyazni, és méretre vágni, hogy az összegyűjtögetett készlet felpakolható legyen a pótkocsira, amit kis traktorával a segítőkész Béla Bácsi hazavontat. Nem volt igazán gazdaságos dolog: amit egy hét alatt összeszedtem, az a mínusz húsz fokos időszakban két nap alatt elfogyott, és mégsem volt igazán meleg a lakásban. Na persze nem is törekedtem a kánikulára, mert egyszer régebben egy orvos ismerősöm azt mondta, nem egészséges 16 foknál melegebb helyiségben aludni, de jobb, ha 14 fok alatt marad a hőmérséklet a hálószobában. Merthogy lám csak: a sarkkutatók, a hegymászók és az eszkimók sohasem náthásak és ritka náluk mindenféle légúti megbetegedés. Hát én komolyan vettem a figyelmeztetést! Három év erdei gyűjtögetés nyűgei után elhatároztam, hogy inkább megedződök, és nem gyújtok be, amíg a szoba hőmérséklete meg nem közelíti a fagypontot! Ahogy az ősz átváltott a télbe, és hűlt lefelé a szoba, amit lakószobának, dolgozószobának, irodának, műhelynek, raktárnak és hálószobának egyaránt használtam, úgy vettem magamra egyre több pulóvert és zoknit, hogy azért mégse hibernálódjak le teljesen. Amikor kezdett unalmas lenni a didergés, kimentem az erdőre, hogy a gyűjtögetés nyűgei közben kissé kimelegedjek, de előbb-utóbb úgy tűnt, hogy egy kis fázás mégsem annyira kimerítő… Volt egy jobbféle hálózsákom, azt terítettem a paplanra, és egész jól aludtam éjjelente. Csak ritkán riadtam fel attól a rémálomtól, hogy a szobám melletti kamrában levő kazánt vastag zúzmara borítja, jégcsapok lógnak az oldalán, és ha nem kezdem el a leheletemmel sürgősen melengetni, még valami baja lesz szegénynek. Reggelente aggódva lestem az ereszről lógó, egyre vastagabb jégcsapokat, hogy nem vacognak-e, és nem kellene-e meleg téli zoknit húzni rájuk? Aztán lassanként elmúltak a dermesztő napok, amelyeket baj nélkül túléltem, és jött az esős tavasz a náthával, influenzával, garathuruttal és kehességgel! (24) Itt, az Újföldön mindez már csak egy rossz viccnek tűnik. Csapatunk beköltözött ennek a bolygónak a mérsékelt öve mentén található számtalan „kaldera” egyikének felszín alatti termeibe, melyeket a Régiföldön ismeretlen termokristályok melengetnek, és ez remek körülmény, mert fával itt úgysem tüzelhetnénk! Zebulon: Ha már szóba jöttek a rémálmok, el kell, hogy meséljek egyet! Az emléke hetekig kísértett, annyira rossz hangulattal járt együtt. Akkoriban sokat olvastam a káosz-elméletről és a turbulencia-kutatásról, mert igen érdekelt ez a témakör, amely a tudomány és a technika szinte valamennyi ágát érinti. Igyekeztem minden elérhető könyvet, folyóiratcikket és szakdolgozatot áttanulmányozni, ami erről szólt, így aztán nem csoda, hogy egy idő után már álmomban is
292
megjelentek a fraktálgeometriai képek és képletek, meg a bifurkációs grafikonok, és egyéb, a téma iránt érzéketlenek számára agyrémnek tűnő, valójában igencsak logikus fogalmak és összefüggések. Ezzel egy időben, szinte pihenésképpen foglalkoztatott az űrkutatásának az a problémaköre, amely a kozmikus társkereséssel kapcsolatos. Annak a bizonyos SETI-programnak a különféle módszerei, amelyekkel szakemberek megszállott hada próbálja már évek óta kiszűrni a csillagok felől jövő sokféle sugárzásból az esetleges értelmes lények nyomaira utaló jeleket. Megismertem a kozmikus kapcsolatfelvétel céljára kidolgozott „űrközi” nyelveket a LINCOS-tól a legutóbbi években feltalált BYTEPERANTO-ig (25); elolvastam a rádió-, gamma- és neutrinó-csillagászat kutatási eredményeiről szóló szakirodalmat; kívülről tudtam a Naprendszer közeli és távoli szomszédságában előforduló, életnek esetleg otthont adó exobolygók adatait, és ha amatőr fokon is, de lassanként kezdtem magam is szakembere lenni a témakörnek. És egyszer csak, az egyik éjszaka közepén elképesztő meglátásom támadt! A szakemberek mindenáron keskenysávú, ha lehet 1 Hzen belüli jeleket keresnek, akár a „magától értetődő”-nek tűnő 21 cm-es hullámhossz közelében, akár a „vízvonal” tájékán, akár valamelyik felharmonikuson, mert szerintük csak ez különböztetheti meg a technikai civilizáció jeladását a kozmikus háttérzajtól (amely a csillagok működéséből és a csillagközi térben száguldó részecskék ütközéseiből ered). Csak azért vélik ezt, mert számunkra ez tűnik logikusnak! Mintha az indiánok füstjeleket keresnének a kozmikus térben! Ám ha a keresett jelek kibocsátói akár csak ötven-száz évvel fejlettebbek nálunk technikailag, akkor már szinte biztos, hogy valamilyen, a számukra korszerűbb módszerrel kommunikálnak! Lehet, hogy továbbra is rádiózással, vagy az elektromágneses sugárzás valamely más hullámhossz-tartományával, de nem a „vivőfrekvencia + ráültetett jel” ósdi trükkjével. Nyilvánvaló, hogy egy igazán fejlett civilizáció üzenetei sokkal összetettebbek, sőt: bonyolultabbak annál, mintsem ez a régi módszer eléggé sűrű és gyors adatátvitelt tenne lehetővé! Az ő jeleik a mi észlelőberendezéseink számára abszolút káosznak kell, hogy tűnjenek!!! Felpattantam az ágyból és bekapcsoltam azt a káosz-analizátort, amit az egyik, hozzám hasonlóan a téma iránt érdeklődő, elektronika-mániás ismerősöm barkácsolt nemrég. Első gondolatom az volt, hogy a rádiótávcsövek által felvett, és az Internet révén letölthető jelsorozatok valamelyikét futtatom át az analizátoron, de aztán jobb ötletem támadt. Beüzemeltem a nemrég szerzett, ötven centiméteres tükörátmérőjű, GO-TO rendszerű optikai távcsövet a számítógépemen keresztül, beállítottam az egyik „rendellenes spektrumú” csillag koordinátáit, aztán amikor a távcső célra állt, csatlakoztattam az analizátorhoz. Telitalálat volt! Nagyon elhúztam a bevezetést, ezért most rövidebb leszek! Az, hogy egy igazán fejlett technikájú lényekből álló közösség a kvantummechanikai „azonnali távolhatás” elvén működő kommunikációt használ, már régóta valószínű volt a számomra. Az is, hogy a nagy távolságú jeladáshoz még a legfejlettebb technika esetén is óriási energiára van szükség, vagyis az idáig eljutott lények a csillaguk sugárzását fogják felhasználni. Hogy miképp szennye-
293
zik központi égitestüket azokkal az elemekkel, amelyek révén „rendellenes színképű”, és ezáltal üzenetátvitelre alkalmas lesz a csillag, az persze kérdés, valamint az is, hogyan modulálják sugárzását üzenetté. A lényeg, hogy alig telt el néhány másodperc azután, hogy egy nyolc végtagú, polipszerű lény képe megjelent a monitoromon (a néhány másodperc alatt furcsa villanásokkal egy sor apró, ismeretlen jel futott végig a képernyő felső szélén), máris megszólalt a számítógépem hangszóróján keresztül, aránylag érthető magyarsággal! Persze nem a saját hangja volt, hanem a fordítógépé. A kép hátterében időnként átúszó más lények érzékeltették, hogy beszélgető partnerem víz alatti életmódú. Már az eddigiek is elegendők lettek volna ahhoz, hogy a döbbenettől azonnal felébredjek, de az álom még két percig folytatódott. Én szóhoz sem jutottam, mert az idegen röviden köszöntött a sikeres kapcsolatfelvételi kísérletem alkalmából, majd közölte, hogy ennek ellenére nem áll szándékában sem őneki, sem a bolygója közösségének, sem a Galaktikus Parlamentnek, hogy továbbra is kapcsolatban maradjanak a Földdel. Régóta figyelnek minket, és meg van a véleményük rólunk, amit udvariasságból inkább nem részletez. Ezután mondta el azt, aminek hatása alól hetekig sem szabadultam. A mi földi, emberi logikánk számára az a természetes, hogy ha kapcsolatba kerülnénk más bolygó nálunk fejlettebb értelmes lakóival, azok gyarmatosítanának, leigáznának és kizsákmányolnának minket. Ahogy ezt a Földön is tették a fejlettebb technikájú országok a fejletlenebbekkel a történelem során. Nos, a kozmoszban nem így van! A polipszerű lény szerint szerte a Galaktikában, már évmilliárdok óta az a tapasztalat, hogy ha egy civilizáció jóindulatúan átadja tudását és technikai ismereteit egy nála fejletlenebbnek, az visszaél a kezébe került eszközökkel, mert a morális fejlődés nem követi eléggé gyorsan a technikait, és az értelmileg primitívebb olyan irányban bontakozik ki, hogy megtámadhassa a nála fejlettebbet. Hogy elszedje tőle, amit csak lehet! Ahogy azt nálunk mondják: nyújtsd a kisujjad – egész karod kell! Lásd: az értelmesebb Neandervölgyi ősemberek mennyire ráfáztak az agresszív Cro-Magnoniak iránt tanúsított jóindulatukra! Ezért a Galaktika legfejlettebb lényei soha semmilyen kapcsolatot nem építenek ki a náluk fejletlenebbekkel, hanem megvárják, hogy azok is eljussanak az ő szintjükre és csak akkor veszik be őket a Klubba. Fejlődésben nem hajlandók segíteni, a sorvadásban annál inkább, ha az illető égitest civilizációját reménytelen esetnek tartják. A földiek további sorsával kapcsolatban még nem döntöttek, de a Naprendszerünkben nem véletlenül kering annyi „földsúroló kisbolygó”, arra várva, hogy esetleg beteljesítsék feladatukat… Vigaszképpen célzott rá, hogy azért még nem teljesen reménytelen a helyzetünk, és ha ahelyett, hogy az isteni jóindulatra és gondviselésre számítanánk, inkább annak tudatában, hogy a Teremtő elhagyott minket, megpróbálnánk összekapni magunkat és rendet tenni házunk táján, méghozzá rövidesen, akkor talán megúszhatnánk a végítéletet! Ezután a kapcsolatfelvételi igyekezetem díjazásaként levetített egy rövid sztereofilmet. Hogyan érte el, hogy a számítógépem régimódi monitorának képernyője arra az időre térhatású legyen, az rejtély. Alighanem jócskán
294
előttünk járó fejlettségű technikájuk, vagy pszichofizikájuk révén. A képtérben lepergett Galaktikánk tízmilliárd évnyi élete, egyetlen percbe sűrítve, bizonyára valamelyik távolabbi galaxisból felvéve. Na, az aztán bámulatos volt! Képzeljétek csak el: ez idő alatt ötvenszer fordult a tengelye körül, és minden fordulat közben körülbelül kétmillió szupernova-robbanás zajlott le, vagyis nem láthattam az egyes felvillanásokat, csak a szerteszét bekövetkező robbanások egybemosódó fényét! Csakhogy az nem volt egyenletes, hanem lüktetett, meglepő gyorsasággal és szabályosan. Láthattam azt is, hogy közben a háttérben, előtérben és oldalt apróbb tejútrendszerek vonulnak, és közülük legalább három tucat elnyelődik a mi csillagvárosunkban. Mint valami falánk amőba, nyeldekelte forgása közben a közelébe tévedő törpegalaxisokat, utána mindig felgyorsult a fénylő lüktetése! És az egész tágabb környezet is nyüzsgött a kisebbnagyobb tejútrendszerektől; villództak, cikáztak, kerülgették egymást, vagy összeolvadtak; némelyek szétporladni látszottak egy-egy ütközés közben; és jól érzékelhető volt, hogy tengelyforgásuk nem teljesen független egymástól, mintha azt a galaktikák közötti tér láthatatlan anyagának áramlásai és örvénylései idéznék elő, a tejutak pereméhez súrlódva és azokat megpörgetve. „Fénylő, sziporkázó mikrobák egy csepp kavargó vízben, mikroszkópon át!” – ez volt a benyomásom. Rendkívül kurta emberi életünk hamarabb lezajlik, mint egy galaktikus fordulat fél milliomod része, mert a földi evolúció folyamatai az alapanyagul szolgáló élőlények rövid élettartamán alapulnak. Ezért mi állóképnek látjuk az égboltot, ami a maga időléptékében mérve csupa forrongás, melyben a biológiai életnek semmi nyoma sem látszik, helyét egy egészen másfajta, de a maga módján akár életnek is tekinthető folyamat tölti ki. Ennek meglátása és valódi átélése a lelke mélyéig megrázza az embert. A kép villant egy utolsót a monitoron, és felébredtem. A káosz-analizátor tönkre ment, sajnos a konstruktőre üzenet hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre költözött, és a számítógépem, valamint a távcső memóriája is törlődött, így semmi nyoma nem maradt annak az éjszakai kalandnak. Én pedig nem merném határozottan eldönteni, hogy tényleg álom volt-e mindez, vagy valóban megtörtént az egész. Szerénke: Ha megtörtént volna, nem csodálkoznék, hogy így történt volna! Nem kell nyolckarú polipnak vagy földönkívülinek lenni ahhoz, hogy degradáló véleménye legyen a földi emberről. A legmegrázóbb élményem az volt, amikor véletlenül tanúja lehettem annak a helyi néphagyományba épült szokásnak, amely során az egyik sziget lakosai az időnként partjukhoz sereglő delfinek fejét egy kiegyenesített kaszára emlékeztető gyilkos szerszámmal, egy csapással kettévágják, hogy a szerencsétlen állatoknak azonnal kidőljön az agya! És mit művelnek „embertársaink” szerte az óceánokon?! A delfinek és bálnák mészárlását látva ellenállhatatlan erővel tör fel belőlem a kiáltás, hogy mikor szűnteti már meg végre Valaki az ember nevű szörnyeteg garázdálkodását ezen az égitesten?! Rég itt az ideje egy olyan kozmikus védőoltásnak a Föld számára, mint amilyen a dinoszauruszok túlburjánzását megakadályozta! A cetek értelmes lények, és csak azért, mert eddig nem sikerült megfejteni a delfinek és a többi
295
cet-féle nyelvét, nem kellene levonnunk azt a következtetést, hogy értelmük primitívebb a mienknél! Nyilván nálunk is értelmesebbek, hiszen ők értenek minket! Hány vízben vergődő, úszni nem tudót, vagy mentőcsónakjából kifordult hajótöröttet mentettek meg a hirtelen ott termett delfinek, hogy a kapálódzó ember alá úszva kitolják a partig?! Nem kell csodálkozni értelmességükön, hiszen a dinoszauruszok uralkodásának sanyarú időszakát valamilyen csoda folytán túlélt ősemlősök azon részétől származnak ők, akik bölcs döntéssel inkább visszavonultak a tengerbe. Ott élhetnének, „mint hal a vízben”, ha a másik fejlődési ág, amely a szárazföldön maradt, és amelyből az ember is leszármazott, nem törne életükre. Az óceán nagyobb védelmet nyújt a kozmikus hatások ellen, mint ez a csekély légkör a fejünk felett, és nem csodálkoznék azon sem, ha kiderülne, hogy az igazán értelmes lények az egész Galaktikában csakis az óceánokkal borított bolygókon élnek, a víz, vagy az adott bolygó hőmérsékletén és légnyomásán víz helyett folyadékként viselkedő közeg mélyén! Mayoretta: A legmegrázóbb élményemet a Régiföldön az okozta, hogy ZsL említette a gyanús véletleneket, amelyek száma a mobilhálózat kiépülésével egyre nőtt az utóbbi években. Amióta a „fülesek” már az összes embert magába foglaló informatikai rendszerré váltak, az emberi tettek, intézkedések, árumegrendelések, üzenetek, hangulat-megnyilvánulások és személyi kapcsolatváltások elképesztő fluktuációi zajlanak le, egy-egy gócból kiindulva és gyűrűszerűen szétterjedve, lavinaszerűen. Mindezt persze csak a dologgal foglalkozó néhány specialista vette észre eddig, az embereknek nincs róla tudomása. Úgy tűnik, hogy a mobilhálózat, mint valami emberek fölötti, központi agy, önállósította magát, és átvette az emberi civilizáció folyamatainak irányítását. Persze kizárólag az egyes egyedek, azaz egyének saját indítékai alapján, amelyek természetes módon már korábban is befolyásolták mások sorsát, az apró-cseprő manipulációktól kezdve az öntörvényűvé vált háborúkig. Most azonban mindez összegződött egy emberfeletti „rezonanciává”, hiszen nem egy öntudatot nyert, sátáni gépezet megszületéséről van szó, hanem egy technikai eszköz és az emberi tudat kölcsönhatásáról! Megrázó volt a számomra még a tóparti pódiumon hőzöngő öreg beszéde is. Persze nem volt igaza, mert az emberiség már túl van a patkány-effektuson, épp a háborúk gyakorisága utal erre. A mobilhálózat önálló rendszerré válva azonban a továbbiakban bizonyos mértékű felügyelet alatt tartja az embereket. Még azt is el tudom képzelni, hogy az utóbbi években feltűnt kór, a „hirtelen agyhalál” is ezzel függ össze. Észre lehet azonban venni, hogy felütötte fejét egyfajta lassú agyhalál is: az emberek egyre ésszerűtlenebbül gondolkodnak és cselekszenek, legalábbis bizonyos szakterületeken. Mert mi másnak véljük, mint esztelenségnek a közgazdászok azon véleményét, hogy a társadalom elöregedése ellen az egyre több gyerek születése az orvosság? Hiszen ez a probléma olyan elodázása, amelynek következtében csak egyre súlyosbodik! Mintha egy szakadék felé rohanó jármű még inkább gyorsítana egy erőteljes fékezés helyett… Lehet, hogy a fékezéstől beütjük a fejünket, de jobb, mint összezúzódni a szakadék fenekén. Az öregek létszámarányának növeke-
296
dése ellen nem az egyre több gyerek, de nem is a halálig kitolt nyugdíjkorhatár a megoldás, hanem a szükséges javak előállításának nagyobb hatékonysága, vagyis a technológia fejlesztése, és elsősorban a tudományos kutatásokra fordítható pénzösszegeknek megnövelése, legalább a jelenlegi harmincszorosára!!! Ugyanis igazi tudományos és technikai áttörés nélkül az emberiség nyakára fog rohadni az egész civilizáció, rendkívül rövid időn belül! Azonkívül nem kellene azt a rengeteg fölösleges dolgot gyártani, ami nélkül kiválóan meglenne mindenki! Hadd ne soroljam, miket! Hogy mi számít fölöslegesnek, annak eldöntése persze kényes kérdés, de a döntés mikéntje elsősorban a civilizáltság mértékétől függ, vagyis attól, mennyire alkalmas az emberiség a jövő számára továbbfejlődésre. A legalapvetőbb probléma ugyanis a túlnépesedés, mert igen gyorsan közeledik a Föld befogadóképességének határa! Éppen hogy kevesebb gyerek születése lenne a jó megoldás, legalábbis amíg meg nem oldódik a kozmikus kitelepedés lehetősége nagy tömegek számára. Őseink túl komolyan vették a bibliai utasítást a sokasodásra, és ahhoz képest a keresztény egyház a legkevésbé sem támogatja az egyetlen igazi megoldást hozni képes űrkutatási terveket, és azt, hogy az emberiség addig is fogja vissza magát igényeiben és az esztelen szaporodásban!!! Mymőke: Bocs, hogy átveszem a szót, de én ki merem mondani: ha az emberek azt hiszik, annyira jó dolguk van már, hogy felfújható guminőket is gyártatniuk kell hatalmas szériákban, és hogy szükségük van a felhők aljára színes és mozgó mintákat vetítő szerkentyűkre, meg a műkörömgyártó gépsorokra, a mellplasztikára, az agyállományt és májat sorvasztó borturizmusra, és például az egyre nagyobb fácánneveldék létesítésére, hogy a kedves külföldi vadászok kellően kimészárolgathassák magukat a tenyésztett mivoltukról mit sem sejtő madarakon; és ha az emberek azt hiszik, hogy a szekularizáció megszűntetésével korlátozva a vallásszabadságot, a Világegyetem „teremtés” nélküli realitása elől homokba dugva fejüket, dekadenciába süppedve, visszalépve a középkorba, majd megoldódnak az ostobaságaik által keltett civilizációs problémák, akkor bizony alaposan tévednek, és a zsákutcát választják ahelyett, hogy… Riporter: Khhm, khhm! Sajnos, hamarosan kifut a szalag a felvevőmben, és a Fiatalúr eddig meg se szólalt. Artúrka: Meséljek én is egy régiföldi élményt? Amíg átgondolom, hogy melyik a legemlékezetesebb, Mymőke véleményéhez csatlakozva elmondom a következőket. A vallásszabadság lényegi velejárója, hogy a vallásosság nem lehet kötelező! Annak is vele kellene járnia, hogy az önálló ítélőképesség jogának és képességének elismerése, azaz a nagykorúság elérése előtt, senki ne legyen befolyásolható semmiféle ideológiai neveléssel! Mindenkinek jogot és lehetőséget kell adni arra, hogy csak felnőtt fejjel dönthessen: a realitásra törekvő szemléletmódú lesz-e, vagy valamelyik vallásnak az értelmi kibontakozást korlátozó, narkotizáló hatású nimbuszát választja! Az emberiség jövője azon múlik, hogy megismerve a valóság kockázati tényezőit, kikerüljük-e azokat, vagy pedig bel-
297
terjes illúzióinkba gubózva hagyjuk, hogy megtörténjen, aminek nem feltétlenül kell megtörténnie! Szwetozár: Ahogy Zebulon a két érdeklődési területének összevetésével rájött egy számára új dologra, ugyanúgy én is kitaláltam valamit, a vallásszabadsággal kapcsolatos iménti rövid vélemény és az űrkutatás várható eredményeinek összegzése alapján. Szerintem a keresztény egyház aligha fogja támogatni az űrkutatást! Az ember kozmikus kitelepedését esetleg, ha arra tényleg lesz mód, például a Mars lakhatóvá tétele után, de a Földön kívüli élet, és főképp az esetleges értelmes lények kutatását a lehető legkevésbé! Az egyháznak nem lehet érdeke azt elismerni, hogy nem az ember a „Teremtés koronája”. Inkább megpróbálja minél előbb megerősíteni befolyását az állami döntésekre és a közhangulat olyan irányú terelésére, hogy a hívők szava döntsön. Vagyis azok véleménye, akik szerint a Földön kívül nem létezhetnek, pláne az embertől eltérő testi felépítésű értelmes lények. Ennek következtében viszont megnövekszik az űrkutatást ellenzők száma, és igyekeznek majd elérni, hogy ne derülhessen ki az igazág az exobolygókkal és a SETI (26) esetleges eredményeivel kapcsolatban. Hogy leálljanak a kutatások, mielőtt eredményt hozhatnának! Mymőke: Hát az nem fog menni! Nekem semmi bajom a vallásos emberekkel, odaát a Régiföldön jó néhányan voltak az ismerőseim, sőt barátaim között. A vallásosak és főleg az igazi hívők többsége tisztességesebb ember, mint az átlag! Más kérdés, hogy a „Teremtő” előírásai és a tőle való félelem nélkül is tisztességesnek kellene lennie az embereknek, saját belső indíttatásból és a természet megismeréséből, valamint a józan gondolkodásból eredően! Az, hogy ki milyen hitet vall, a magánügye, senkinek se lehet beleszólása, még rákérdezni sem illik, hiszen csaknem intimitás. Ettől azonban teljesen független az egyházak ügye! Amíg a hívőknek tesz szolgálatot az egyházi apparátus, a szervezett körülmények közötti ájtatosságok lehetőségével és humanitárius cselekedeteivel, erkölcsi nevelésével és az olyan túlkapások elleni fellépésével, mint például a szellemileg megbicsaklottak által divatba hozott homoszexualitás, addig nincs beleszólási joguk a vallásmenteseknek. De ha egy elavult és visszaszorulóban levő világkép teremtésmítoszát és annak vonzatait próbálja terjeszteni, azzal az emberiség jövőbeli létét kockáztatja. Az emberiség létszáma messze meghaladta azt a mértéket, amelynél még le lehetett volna állítani a továbbfejlődést, ezt a hívők által sokat szidott és kétségbe vont jelenséget. Fejlődést a technikában és a tudományos eredményekben. A fennmaradás egyik feltétele az űrkutatás! Kutatás az esetleg nekünk segítséget nyújtó földön kívüli értelem után, lakhatóvá tehető és benépesíthető bolygók után; kutatás a Földet veszélyeztető kisbolygók felderítésére és az elhárítási módszerek kifejlesztésére; kutatás a Világegyetem keletkezési körülményeinek pontosítására, hogy eldőlhessen egy régi vita, és végre nyugodtan nézhessünk szembe a valósággal a „Teremtés” illúziója helyett! Kutatás az elméleti és kísérleti fizika minden területén, hogy lehetővé váljon többek között a relativisztikus sebességkorlát átlépésével utaznunk az űrben, vagy megoldódjon a…
298
Artúrka: Bocs’, hogy közbeszólok, de biztosan tudom: az én korosztályomat már nem lehet megfertőzni középkori nézetekkel. Aki ilyesmivel próbálkozik, nemcsak a távolabbi jövőt veszélyezteti, hanem olyan mértékű zavargások kitörését idézheti elő, amilyenekre semmi szükség! Hogy egyetlen példát mondjak: teljesen lejáratná magát az a dekadenssé fajult kormány, amely törvénybe iktatná az „istenkáromlás” büntetését. Ilyen szamárságot ma már nem szabad elkövetni! Mayoretta: Én ugyan nem vagyok hívő, de mégsem tartom lehetetlennek, hogy a hiperkreacionistáknak van igazuk, akik szerint a „Teremtő” számítógépében futó program, vagy annak része ez a mi „Világegyetemünk”. És ha ez véletlenül tudományos kutatómunkával igazolódna, és egyben kiderülne, hogy viszont a „Teremtő” olyasféle evolúció terméke, amilyen a Földön is zajlik, akkor ez a szituáció igencsak feladná a leckét az ideológusoknak, a materialistáknak és az idealistáknak egyaránt. Már ez a lehetőség is, mint gondolatkísérlet, rávilágít, mennyire kínosan nevetséges dolog több ezer éves teremtésmítoszokat iskolai tananyaggá erőltetni a huszonegyedik században a (kizárólagosan fakultatívként bevezethető!) vallástörténeti órán kívül! Ahogy a mozdony fűtőjének szeneslapátja nem való egy szülőszobába, és a szülésznő gumikesztyűs kezébe nem való a lapát egy mozdonyon –elnézést a hasonlatért, hirtelen nem jutott stílszerűbb az eszembe - ugyanúgy nem való a józan ész alapján működő államapparátust és törvénykezést keverni az egyházak ügyleteivel! A különféle egyházak munkatársainak, képviselőinek és aktivistáinak fanyalgása a szekularizációval kapcsolatban a vallásosságukból eredő téveseszmés beállítottság következménye! Az egyszerű hívő embereket és lelkipásztoraikat természetesen békén kell hagyni, de a mindannyiunk szerencséjére csökkenő népszerűségű vallásosság erőltetett visszahozatala és terjesztése az egyházi és világi hatalom újbóli összefonódásával, bizony mondom, az emberiség fennmaradását kockáztatja, ebben egyetértek Mymőkével! Ha nem a racionalizmust választják az emberek, akkor jobb, ha máris indulnak vissza a fára, vagy valamilyen bölcs fordulattal eltűnnek a Föld színéről, mielőtt még több kárt okoznának benne! Nem az őseink által ismerethiányból kitalált „Teremtőnek” tartozunk hálával, amiért megalkotott minket, hanem egy valóban létező, grandiózus rendszernek, a bioszférának! Belőle kifejlődött részecskék vagyunk, akár felismerjük, akár nem!!! Artúrka: Azt hiszem, egyelőre kár ezen a problémán tovább rágódni. Bízzunk benne, hogy a Régiföld lakói a józan ész mellett döntenek! És most elmesélem, hogy számomra a legnagyobb élmény annak felismerése volt, hogy az emberek akármilyen galádságokat is követnek el egymás ellen, vagy a természet ellen, amelyből kiszakadtak, a természet, mármint a Föld, úgyis túléli. És ez a lényeg, mert végül is a Föld fontosabb, mint az ember, és az emberiség számára a túlélés titka ennek fel- és elismerése. Mi itt az Újföldön arra készülünk, hogy szimbiózisban éljünk ezzel a bolygóval, ha már egyszer idetelepedtünk, és ennek megfelelően rendezkedjünk be, és szervezzünk meg mindent. El fogjuk kerülni a „piacgazdaság”, a „fogyasztói érdekek”, valamint az emberi és természeti értékekkel nem törődő profitorientált gazdálkodás kelepcéjét. Már tudjuk, hogy
299
a lehető leggazdaságosabb működésre mindenáron törekvés végül is a leggazdaságtalanabbá válik, mert felvillantja a kérdést, hogy a bioszférából kiszakadt társadalmi mechanizmust kiszolgáló alkatrész szerepére degradálódott ember tulajdonképpen mi a fenének van még a Földön?! Reménykedhet-e még olyan életben, amiért érdemes volt megszületni? Az biztos hogy az evolúcióban részvétele ma már igencsak kétes, hacsak nem éppen az a szerepe, hogy edzze a földi bioszféra immunrendszerét, vagy tesztelje az életrevalóságát... Riporter: Nagyon szépen köszi szépen a magvas, sőt velős beszámolókat, de nem ígérhetem, hogy feltétlenül adásba is kerülnek. Azt még megkérdezném, igaz-e a hír, hogy épp egy regény lektorálásával foglalkozik a csapat? Miről szól, és mikor esedékes a megjelentetése? Yolovina: Úgy látszik, az újföldi csekély népsűrűség se hat fékezőleg a pletykák terjedésére. A regény egy ezerkétszáz éves kastély kelekótya lakóiról és némelyikük különös sorsáról szól, és igencsak furcsa lenne, ha mi lektorálnánk. Már az is eléggé szokatlan lesz az olvasók számára, hogy maguk a szereplők állítják össze a függeléket. Természetesen minél előbb szeretnénk kiadatni könyv formájában, méghozzá elsősorban a Régiföldön, ha el tudjuk oda juttatni a kéziratot. A legtöbb ottani olvasó nyilván azt fogja mondani, hogy ez a mese és ez a sok eszmefuttatás nem igazán érdekes a számára, mert gondolatait lefoglalja a megélhetés, sőt életben maradás számos problémája. Pedig valójában éppen azért jutott idáig az emberiség, mert a többséget nem érdeklik az olyasféle kérdések, amelyekről ebben a könyvben szó esett. Ha azonban erre az olvasóknak legalább egy kis része ráébred, akkor már nem jöttünk létre hiába.
PÓTFÜGGELÉK (Tóparti események II. „Útrakelők” 7. old.)
Az öreg Ágybarottyantóssy Kowászos Paszkál nagyothallására jellemző volt, hogy egyszer, amint becsoszogott a Családi Nagytanács gyűlésére, az alábbi párbeszéd hangzott el: - Ha már ott van az ajtónál, Paszkál Bácsi, legyen szíves, húzza be! - Jó…, de hol a fejsze? - Az meg minek?! - Hát… az ajtót mivel…? - Jaj, Paszkál Bácsi, nem azt mondtam, hogy Zzzzúzza be, hanem, hogy Hhhhúzza be! (Tóparti események XII. „Csevegészők” 128. old.)
„Csak akik elég bátrak hozzá, hogy féljenek; akik az ismeretlennel inkább ismerkednek, minthogy elnevezzék, érdemesek rá, hogy elhagyhassák a biztos földet a bizonytalan lengésért. Mely azonban új meg új panorámát nyit minden pillanatban.” Győrei Zsolt: Utószó „Christian Morgenstern Összes bitódalai” - hoz. Lazy Kiadó, 2000.
Ld.: „Idegen Szavak Szótára”! Ez a könyv jó, ha mindig kéznél van manapság! Szerencsére többféle kiadásban is beszerezhető, mint pl. az Akadémiai Kiadó-féle, 2002-ből . (1), (2)
FM: Fenyvesy Márk. Egy bizonyos valaki iránti méltányosságból az író nem szándékozik elárulni, mely alkalomból használta ezt az álnevet. (3)
300
(4) PMg:
Paramaginárius. Kontinuum: Ld.: (1)!
Ld. még: a „Csapágyszögletesítő Hét” c. rendezvényről beszámolót a Szerző „Szakmai Szörnyűségek” című írásai között! (5)
(6)
Ld.: az oldalszámozást!
(7)
(ISBN 963 07 6321 4)
(8)
Magyarul rozsda.
(9)
De tényleg!
A Newropától keletre elhelyezkedő jókora kontinens azért kapta a „Másia” nevet, mert a formája és természeti viszonyai jelentősen eltérnek a Régiföldön lévő Ázsiáétól. (10)
Kb. 169 fajt határozott meg az odaérkezése utáni két hónap alatt Kökörcsin Csilla. A leggyakrabban előfordulónak a Protozoa ballonoidea pufókova speciest találta, de legdíszesebbnek a Macrocellaris csillogivillogiensis hamarkipukkis-t, legellenállóbbnak a növények zsákmányszerző kísérleteivel szemben pedig az Antigyomítis kapjelhatudszis-t. (11)
A legfurább növény: egy fejes saláta féle (Antiesculenticus elporladitus), amelynek ínycsiklandozóan savanykás szagú levelei ehetetlenül szívósak, különben is áramütéssel fogadja a feléje nyúló kezet, viszont szeret hamuvá pörkölődni a tűző napon, és akkor ehetővé válik az addig táplálékául szolgáló tüskés hólyagoncok (Echinodermicus böckitis jujdeszúris) számára. (12)
Nem ide illő, de a régi kínai bölcs Ziu Dajng Placs mondásainak egyike így hangzik: „Az ember legjobb barátja a nő!” (13)
Pl. kukásautók hajnali zörömbölése, sorban állás a vegyesbolt pénztáránál, lábak tipródása a 4-es villamoson csúcsforgalom idején, a cégreklámos szórólapokkal kitömött postaládák, a járműmotorok égéstermékei által aromásított gyalogátkelőhelyek, a vidám hangzavarú lakótelepi esték, de talán még a kopogtatás lehetősége is az ajtókon, mert itt, az Újföldön szellős, de hangszigetelő, és az érkezőt csilingeléssel jelző függönymoha fedi a bejáratokat! (14)
A hipertérrel kapcsolatban ajánlott népszerű olvasnivalók (pl.): Brian Greene: Az elegáns univerzum. Akkord Kiadó, 2003 Leonard Mlodinow: Eukleidész ablaka. Akkord Kiadó, 2003. J. Craig Wheeler: Kozmikus katasztrófák. Alexandra Kiadó, 2004. Michio Kaku: Hipertér. Akkord Kiadó, 2006. (15)
(16) A
Ghöbloehnczëk és a Hlyÿmpáiyjlok. Nevük eredetének magyarázatára Pillogó Szerénke nyelvészprofesszorinának sem sikerült rábukkannia. Ko-rotációs zóna: az a távolság a Galaktika centrumától, amelynél a spirálkarokat kialakító gravitációs lökéshullám haladási sebessége nagyjából megegyezik a csillagok pályamenti sebességével, ezáltal azok a legkisebb valószínűséggel keresztezik útjuk során a katasztrófa-övezetnek számító spirálkarokat, ahol sűrűsödnek az interstelláris felhők és gyakoribbak a szupernova-robbanások. Naprendszerünk „véletlenül” ebben a zónában van, most épp a karoktól távol. Ha nem így lenne, alighanem mi sem lennénk, hogy ezt észrevegyük. (17)
(18)
Ld. a Szerző „Sötét Dolgok” című irománykötegének „Ráadás”-át!
(19) Bár
szerintünk nem érdemes.
301
(20) Javasolt
fizikatankönyvek és ismeretterjesztő könyvek (pl.): Gamow-Cleveland: Fizika. Gondolat Kiadó, Bp. 1977. Bernolák: A fény. Műszaki Kiadó, Bp. 1981. Feynman-Leighton-Sands: Mai fizika. Műszaki Kiadó, Bp. 1986. Baranyi Károly: A fizikai gondolkodás iskolája. Akadémiai Kiadó, Bp. 1992. Barrow: A Világegyetem születése. Kulturtrade Kiadó, Bp. 1994. Hawking-Penrose: A tér és az idő természete. Talentum Kiadó, Bp. 1999 Rees: Csak hat szám. Vince Kiadó, Bp. 2001. Gribbin: Schrödinger macskája. Akkord Kiadó, Bp. 2001. Patkós-Polónyi: Sugárzás és részecskék. Typotex Kiadó, Bp. 2002. Barrow: A semmi könyve. Akkord Kiadó, Bp. 2005. (Heti 1 elolvasása az orvosilag előírt adag, a szükséges mértékű fejtáguláshoz!)
Mint tudjuk, Pillogó Szerénke nyelvészprofesszorina matuzsálemi kort ért meg, kiváló testi-szellemi egészségben, és rendkívül fontos szerepe volt a Naprendszer megmentésében a zzoxylok titkos üzeneteinek megfejtésével, amikor ezek a bolygóevő kozmikus szörnyetegek Galaktikánkba vetődtek. Ez azonban már egy másik történet. Majd egyszer talán le is jegyzem. (ZsL) (21)
Végül is nem volt rá szükség, mert a növényekkel az emberek számára kiismerhetetlen indítékból és módon szimpatizáló Ghöbloehnczëk ajánlották fel a spirálkarok épp esedékes átszervezésekor az Újföld lakóinak a háborítatlanságot, cserébe azért, hogy az emberek felügyeljék a növényeket, és megvédjék a kozmikus turizmustól is, antipropagandával, vagy antiproton-ágyúkkal, az érdeklődők makacsságától függően. (22)
A Kedves Olvasó el se hinné, hogy egy kis rutinnal és fantáziával, meg a szükséges és megfelelően, de nem eltúlzottan adagolt fűszerekkel mennyiféle finomságot lehet kotyvasztani tisztán növényi anyagokból! (23)
A szereplők által a riporternek eddig elmesélt kalandok mind csak szemelvények a Szerző életének a kelleténél változatosabb eseményeiből. (24)
(25)
Vegyük figyelembe, hogy a regény kitalált története 2017-ben játszódik!
(26)
SETI: Search for Extra-Terrestrial Intelligence. META: Megachannel Extraterrestrial Array.
Riporter: Jöjjenek, kérem! Zweistein tanár úr itt hever sérülten a kaldera szélén! ZsL: MIT MONDOTT??? FM: KICSODA??? Yolovina: Ledöbbenés helyett inkább menjetek és hozzátok be gyorsan, bárki is! Zebulon! Szwetozár! Segítsetek nekik! Mymőke: Menjünk mi is! Mayoretta: Elegen lesznek! Inkább hozd a gyógyzúzmós ládát! Lányok, ti meg ételt és italt! Yolovina: Ide hozzátok, srácok, a vendégszobába! Zweistein: Mmi…? Milyen szoba…? Itt? Ne röhögtessetek… Így is alig kapok levegőt. FM: De hát Tanár Úr! Hogy Került ide?! ZsL: Hiszen ott voltam, amikor…
302
Mayoretta: Ne nyaggassátok már! Fektessétek a vastagabbik matracmohára! Te meg ne állj ott, tátott szájjal, Mymőke, hanem itasd meg az újoncot! Tudhatnád már, hogy érkezése után mindenki rettentő szomjas! Az a generátor egy kínzóeszköz! Zweistein: A víz jól jön, de nem vagyok újonc, kedves… kisasszony... Mayoretta: Mayoretta! Zweistein: Hmmm… Nem rossz név egy újföldinek. Tudja, Mayoretta kisaszszony, én már itt vagyok fél éve, csak egy kicsit elkószáltam… ZsL: Tanár Úr, én teljesen meg vagyok rököny… Yolovina: Hagyd már nyugton, ráérsz később is megkérdezni. Zweistein: Semmi baj, csak sokat gyalogoltam, meg ezek a bitang növények… Kaphatnék még egy kis vizet? Ezt a bögrét már itt korongozták? Ügyes… Mayoretta: Most az lesz a legjobb, ha eszik pár falatot, közben lekezeljük a sérüléseit. Utána pihenni hagyjuk néhány órát, aztán jöhet az úti beszámoló. Zweistein: Igazán jól esik ez a gondoskodás, de még nem vagyok egészen a halálomon… Csak félig… Azért szeretnék sürgősen elmondani valamit ZsL-nek négyszemközt. Ha nem haragszanak meg… Csak pár perc, aztán… Yolovina: Biztos, hogy ez a legfontosabb? Nem kellene inkább… Zweistein: Nyugodjanak meg, és hagyjanak magunkra, kérem… Hajolj közelebb, fogy az erőm. Nyilván rájöttél, hogy magamon is kipróbáltam a PMg-generátort. Az első modellt, a másolatkészítőset. Remélem, utána a Földön maradt eredetim be tudta fejezni a javított változatot. ZsL: Igen, mi már azzal jöttünk. Mi, az „eredetiek”. Zweistein: És az én eredetim? Letelt már az ideje? ZsL: Több, mint két hónapja. Három napra rá átjöttünk. A terv szerint, amit a Tanár Úr dolgozott ki, mielőtt… Zweistein: Tudom, miről van szó, de most nem ez a fontos. Van egy kis baj. ZsL: A generátoros utazással? Zweistein: Ahhoz te már jobban értesz, gondolom. Az „eredetim” jóvoltából. Nem, itt van a baj, ezen az „Újföldön”. Meg máshol is… A hiperkreacionisták ugyanis tévedtek. Megbizonyosodtam róla. Méghozzá éppen itt, a közeli hegyvonulat egyik platóján. ZsL: Attól tartok, pillanatnyilag eldugult a rébuszmegfejtő készségem. Zweistein: Nem csodálom, ugyanis… De inkább ülj le ide, mellém, nehogy letaglózzon a hír… Merthogy nemcsak ők tévedtek, hanem mindenki. A vallásosak is, a materialisták is. Tévedett az összes eredetmítosz és világkép kitalálója és terjesztője, évezredeken át! Elképesztő módon tudtam meg az igazságot. Egy embertelen, rettenetes igazságot, amelyet bármilyen szörnyű és veszélyes feladat lesz, minél előbb tovább kell adnod mindenkinek. Először azonban neked kell megtudnod, hogy a bolygókat…
303
A Kiadó megjegyzése: A könyv íróját eszméletlen állapotban találták az eddig megírt kézirat mellett. Kezelése elhúzódott, közben úgy döntöttünk, a kiemelkedő fontosságúnak ítélt regényt megjelentetjük. Felépülése után azonban az író nem emlékezett korábbi írásaira, és a neki megmutatott kéziratait sem ismerte fel. Ennek a regénynek az elolvasása után úgy vélte, hogy valamilyen egészen másféle szemléletű és lelki alkatú személy követhette el ezt a firkálmányt, mint amilyen ő, és semmiféle szellemi közösséget nem vállal vele, a könyvben megfogalmazott nézetekkel abszolút nem ért egyet, és tervei szerint esze ágában sincs, hogy valaha is regényt írjon! Ha netán mégis ő írta ezt a fércművet, csakis valamilyen, szándékaitól független külső tényező erőteljes, de észrevétlen behatására tehette. A közeljövőre nézve egészen más tervei vannak: szeretné létrehozni a világ első hithű materialista szerzetesrendjét, és a továbbiakban kizárólagosan a részecskefizikai, főképp a kvantumelektrodinamikai ájtatosságoknak szándékozik élni! Tartunk tőle, hogy ismeretlen betegségéből felépülése még nem tökéletes, ezért e könyv bevételeit a Kiadó az Író különleges szanatóriumi kezelésének (gumiszoba, óránkénti jeges zuhany, elektrosokk, csoport-terápia hiperaktív verőlegényekkel, stb.) költségeire szándékozik fordítani. Feltételezzük, hogy Szerzőnk szelektív amnéziája és az ezzel kapcsolatos személyiségváltozása nem ok nélkül következett be. Többirányú természetismereti érdeklődése miatt, a különféle olvasmányai és a szakemberekkel fennálló ismeretsége révén, hozzájuthatott olyan döbbenetes információkhoz, melyeket e regény történetébe ágyazva próbált nyilvánosságra hozni. Feltételezzük továbbá (annak ellenére, hogy nincs hajlandóságunk magasabb rendű, misztikus hatalmak elismerésére), hogy az említett információk közismertté válása nem felelt volna meg bizonyos felsőbb folyamatok, esedékes események, vagy ismeretlen intelligenciák érdekeinek. Emiatt az a véletlen, amelyik főiskolás korában megmentette szerzőnket egy lezúduló jégtömegtől, talán most is védelmezőleg, vagy védekezőleg lépett közbe, ezúttal a tartós memóriazavar formájában. Végül egy érdekesség. Olvasóink számára meglepetés lesz, hogy e regény szerzőpárosaként feltűntetett Gergelics László és Zsédely László ugyanaz a személy. Zsédelyként született, majd öt éves korában örökbefogadás útján került édesapja nővéréhez, így lett Gergelics a nagynéni férje nevén. Csaknem fél évszázad elmúltával, amikor édesapja öregen, betegen és megözvegyülve visszatért az országba, neki szánt gesztusként kérvényezte vissza szerzőnk az eredeti nevét. Ezt a regényt még mint Gergelics L. kezdte írni, majd mint Zsédely L. fejezte be. Bizonyára ez adta az ötletet, hogy önmagát két-három, sőt több külön személyként szerepeltesse a történetben, hadd legyen az még abszurdabb, melyben elrejtve, valahol ott lapul az embert próbáló igazság.
304
TARTALOMJEGYZÉK
Amit visszatekintésképpen azért érdemes elolvasni, hogy a Kedves Olvasó tisztábban láthassa, miféle irományt sikerült túlélnie!
Oldal:
Előszó, ami hozzá tartozik minden valamirevaló regényhez, és amit kár lett volna kihagyni! 1. Pót-előszó (avagy: Mikor kell szilvalekvárral tölteni a mozsárágyút? ), amelyből megismerhettük egy későbbi szereplő korábbi életét, és megsejthetünk más eseményeket is… 2. Előzetes tartalom, és kedvcsináló e remekmű (Micsoda?!?! – a Lektor megj.) elolvasásához.
7.
Első fejezet (avagy: Családias mulatságok), amelyben a Tisztelt Olvasónak némi sejtelme kialakulhatott a Kowászos Családról, és felismerhette, mibe vágott bele, amikor ezt az irományt olvasni kezdte! Ám eleinte még fogalma sem volt róla, hogy első benyomásai alapján mekkorát tévedett… 9. Második fejezet (avagy: Egy kívülálló tűzeset), amely szerencsére rövid volt, és csak két részből állt; első részében akasztott emberrel, második részében pedig véletlenül eloltott munkahelyi lángolással. Közben újabb kelekótya családtagokat ismerhettünk meg, egyelőre zűrzavaros rokonsági összefüggésben, melyek a későbbiekben se tisztázódtak. 13. Harmadik fejezet (avagy: Elképesztő fejlemény), amelyben két haláleset következett be, az első egy túlzásba vitt erőfitogtatás miatt, a második pedig az első miatt, ráadásul a második áldozat egyben a negyedik fejezet amatőr írója, csak hogy legyen egy kis abszurd is ebben a regényben, ha már az Író beígérte. 15. Negyedik fejezet (avagy: Kaland a síneken), amelynek írója a véletlenek furcsa egybe esésének lehetett tanúja, mely véletleneknek semmi köze nem volt családregényünk vezérfonalához, mégis befolyásolta a továbbiakat. Levonhattuk viszont azt a tanulságot, hogy ha a Teremtőnek közbe kell avatkoznia a regény egyik szereplőjének jobb sorsa érdekében, az aligha történhet újabb bonyodalmak nélkül… 15. Ötödik fejezet (avagy: A Nagy Talány), amelyben alapvető fontosságú események zajlottak, melyek ismerete az éppen kissé olvasógyötrő kedvű író szerint nélkülözhetetlen lett volna a regény további cselekményének megértéséhez. Javasoltuk, hogy ezt a fejezetet a Kedves Olvasó minél alaposabban tanulmányozza át, lehetőleg kétszer is, mielőtt elkezdi a hatodik fejezetet, de igazából ezt az intelmet mi sem vettük komolyan! (A Kiadó.) 18. Hatodik fejezet (avagy: Az elhalasztott robbanás), amelyből megtudhattuk, hogy a család egyik tagja nem akármilyen műszerész volt, és röpke időre még egy közismert történelmi személyiség is színre lépett, majd a laboratórium sajátságos eljárással végrehajtott füstmentesítése után fürgén távozott, meg sem várva a szirénázva és igen hosszú ujjú zubbonnyal érkező, tréfás kedvű fehér köpenyeseket. 20. Hetedik fejezet (avagy: Matat a guta), amelyben újabb két furcsa haláleset történt, és ez, a Szerző ígérete ellenére az egész család további sorsát mégsem befolyásolta. Mint tudjuk, egy regény cselekménye gyakran kiragadja az irányítást az író kezéből, és önirányítóvá lesz. Ez tulajdonképpen kényelmes dolog, mert az írónak nem kell tovább erőltetnie a fantáziáját, és a dolga csak az események lejegyzése marad. Közben akár szunyókálhat is… 22. Nyolcadik fejezet (avagy: Oda se neki! ), amelyben semmi említésre méltó nem történt, ezért az író inkább meg sem írta! A nyomda meg elspórolhatta az így üresen maradt oldalakat. 23.
305
Kilencedik fejezet (avagy: Váratlan látogatók), amelyben újabb szereplők bukkantak fel, és a Család ősi kastélyáról is szó esett. Ha nem is sok. Különben most már úgyis mindegy! 23. Tizedik fejezet (avagy: Egy kis eszmecsere), amelyben a Kowászos-családfa részletes felépítését és szerkezetét szerette volna ismertetni az író, de aztán kiderült, hogy a klasszikus családregények eme nélkülözhetetlennek tartott kellékénél sokkal nagyobb csapás is érheti az Olvasót! Például a szereplők politizálni kezdenek, az író tiltakozása ellenére. 27. Tizenegyedik fejezet (avagy: Ősi titkok), amelyben a család egyik oldalági tagja, csak hogy tisztázhasson bizonyos dolgokat az ősi kastéllyal kapcsolatban, váratlan kalandokba keveredett, melyeket a szokatlan nehézségek és akadályok ellenére, utólag még papírra is vetett, jelentősen megnövelve ezzel a regény eredetileg sokkal elviselhetőbbre, legfeljebb ötven oldalra tervezett terjedelmét. Így ez a fejezet egymagában lett csaknem ötven oldal, véletlenül épp az alábbi 13 alfejezetre tagolódva! 30. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII.
Előjelek Az öreg Festmények Titok a föld alatt Komplikációk Út a sötétbe Váratlan tényezők Apokalipszis Visszavonulás A két professzor Felfelé! Menedékút Atlantidák
Oldal: 30
32 36 39 45 47 53 57 64 68 72 75 77
Tizenkettedik fejezet (avagy: Egy huzatos ajtó), amely váratlan fordulattal ért véget, komolyan felvetve azt a kérdést, hogy aki ilyeneket ír, mekkora mértékben tekinthető beszámíthatónak, akárcsak az a Kedves Olvasó, aki az eddigi események ellenére is képes volt végigolvasni ezt a zűrös históriát… 81. Tizenharmadik fejezet (avagy: A Lepkepatkók), amelyben az író megpróbált utánanézni a dolgoknak, és ezáltal csaknem ráfázott! Szerencsés megmenekülése azonban lehetővé tette, hogy a történtekről beszámolhasson. Sajnálatos módon, igencsak hosszadalmas (csaknem ötven oldalnyi) lett a beszámolója, és egy kikerülhetetlen véletlen folytán épp 13 alfejezetből állt össze: 82. I. Megérkezés 82 II. A csontverem 85 III. A kastély 87 IV. A kirándulás 92 V. Rejtelmek 95 VI. Éjszaka 100 VII. A mezítlábas leány 105 VIII. A felfedezés 105 IX. A szeánsz 106 X. Romolinda 108 XI. A ”Végső Próba” 115 XII. Álmodás 119 XIII. A szökés 125
306
És most egy kis reklám! Minták az író korábbi firkálmányaiból. („Várakozás”, „Idő van!”, „Közhasznú művelődés”)
130.
Tizenhárom+1. (tartalék) fejezet (avagy: Tóparti események), amelyben egy bizonyos krátertó környékén sok minden történt, aminek következtében néhány, eddig homályban maradt összefüggés úgy-ahogy tisztázódott, mások pedig a korábbinál is zavarosabbak lettek, az Olvasó pedig VÉGRE elkezdhette csomagolni a zűrös sorsú írónak levélbomba helyett szánt ajándékait! (Pl. szilvalekvárt, almáspitét, instant krumplistésztát, cseresznyelekváros palacsintát /minimum 13 darabot!/, mákosrétest, panírozott karfiolt, 13 kilónyi szépen megérett, zúzmara-csípte kökényt, vagy hasonló mennyiségű őszibarackot, illetve cseresznyét! Természetesen szóba jöhetne némi rízses-borsós párolt rizikegomba /Lactarius deliciosus, L. deterrimus, vagy L. semisanguifluus/, de ezek hiányában a kenyérgomba /L. volemus/ is megfelel, vagy más csemegegomba-féle, e regény írója nem válogatós, ám a hozzávaló gombát inkább maga szedné, biztos, ami biztos… Az említett szerény ételeket egy megfelelően csinos szakácsnő az író szállásán is elkészítheti, ha elmosogat maga után. A mosogatást az író esetleg magára vállalhatja, ha a csinos szakácsnő is magára vállalja, ami utána következik!!!) Természetesen ennek, az összes előzőnél hosszabbra nyúlt tartalékfejezetnek is sikerült véletlenül 13 alfejezetre oszlania: 137. I. Tanulságok II. Útrakelők III. Kíváncsiskodók IV. Vezeklők V. Állatságok VI. Hétpróbázók VII. X-rém fejezet VIII. Feltörekvők IX. Fülesek X. Aluljárók XI. Merülések XII. Csevegészők
137. 142. 145. 152. 159. 173. 179. 191. 212. 219. 235. 259.
Elő-utószó, ami azért került ide előre, mert szereplői nehéz helyzetére is tekintettel volt az író. 266. XIII. Képződmények 268. Utószó, amiből kiderült, hogy lehetnek még váratlan fordulatok!
271.
Függelék, kissé szokatlan kivitelben, a szereplők egy részének közreműködésével…
273.
Pótfüggelék!!! Amit szintén kár lett volna elolvasatlanul hagyni!
300.
A Kiadó megjegyzése. Csak azért, hogy legyen +1 váratlan fordulat.
304.
Részletes tartalomjegyzék , amit visszatekintésképp talán mégis érdemes lett volna elolvasni! (Még nem késő!!!) 305. Pótreklám! A GL-ZsL „szerzőpáros” írásbeli termése. 308. ___________________________________________________________________________
307
PÓTREKLÁM! A GL-ZsL „szerzőpáros” írásbeli termése
1.01 VÁLTOZATOK EGY IFJÚKORRA. 3 X 13 vers-szerű képződmény. 1. VÉGSŐ KÉRDÉSEK 2. OPTIKAI ÁRTALMAK 3. KÓSZA FANTÁZIÁK
1.02 BIZARRKÁK. A változatosság kedvéért szintén 3 x 13 vers(nek tűnő írás). 1. BAMBULÓRIUM 2. ABSZURDITÓRIUM 3. BORZASZTÓRIUM
1.03 MODELLEK. Tippeljenek! 3 x 13 vers és másféle kelekótyaság!
1. TÁRGYAK ÉS SZEMÉLYEK 2. FÉRGEK ÉS SZELLEMEK 3. LÉNYEK ÉS TÜNETEK
1.04 A FÖLD FELÉ. 2 x 13 +3 lírai vers (tényleg, bár ez ízlés kérdése). Prológus I. rész, Intermezzo II. rész. Epilógus
1.05 SZIMBÓLUMOK. 13 rövid próza (szimbolikus, lírikus, vidámikus). 1.06 SÖTÉT DOLGOK. 13 (nagyjából humorosnak is felfogható) próza. 1.07 SZAKMAI SZÖRNYŰSÉGEK (13 vegyes próza, cirkafirka, miegymás). 1.08 LEPKEPATKÓK. Miniatűr abszurd családregény (13 +1 fejezetben). 1.09 LÉGISÉGEK. 13, repüléssel kapcsolatos karcolat és esszé. 1.10 MOZAIKOK. Fiktív világnézet (13 eszmefuttatás és efféle). 2-es sorozat: Szakdolgozatok, tanulmányok, tervdokumentációk, ismeretterjesztő cikkek, előadások (melyek szépirodalmi beütése még a többi irományénál is kevésbé feltűnő).
3.1 TEKNŐSÖK A NAGYVÁROSBAN (Egy ismeretterjesztő állati kalandjai) 3.2 GOMBÁK, ERNYŐK, TEKNŐSÖK (Az ismeretterjesztő további kalandjai. ) 3.3 KECSKÉK A HÁZTETŐN (Az egykori ismeretterjesztő furcsa históriái) A két utóbbi még csak egy lehetőség ötlete, anyaggyűjtés folyamatban, talán egyszer lesz a megírásukból is valami…
308
A versek és hasonló borzasztóságok (1.01, 1.02, 1.03) a szerző(k) által az alábbi kötetbe csoportosíttattak:
L. Gerg & Lits
FOGASKEREKEK NYIKOROGNAK AZ ÉJBEN!!! EGY TEHETSÉGTELEN FŰZFAPOÉTA BORZASZTÓ KÍNRÍMEI LÍRAI MERÉNYLETEI ÉS EGYÉB SZÉPIRODALMI SZÖRNYŰSÉGEI ÖSSZEVÁLOGATTA ÉS SZERKESZTETTE, A BEVEZETÉST, A JEGYZETEKET, AZ UTÓSZÓT, ÉS A FÜGGELÉKET ÍRTA: EGY MINDENBEN HIBÁT TALÁLÓ, ZSÉMBESKEDŐ KRITIKUS: Zsédely (y=i) László
(Grafika helye)
Fogyasztóvédelmi figyelmeztetés! Az olvasás önként vállalt, veszélyes tevékenység, ezért a belőle eredő egészségromlásért, környezeti és anyagi károkért az író, a kiadó, a nyomda és a terjesztő semmilyen felelősséget nem vállal! Fedémes, 2005
309
A „FOGASKEREKEK NYIKOROGNAK AZ ÉJBEN” TARTALOMJEGYZÉKE 1.01 VÁLTOZATOK EGY IFJÚKORRA 1.011 VÉGSŐ KÉRDÉSEK 01. A HÁZ 02. A KÉRDÉS 03. AZ IDEGEN 04. A BARÁT 05. AZ 1999. VIII. 11-i
06. NAPFOGYATKOZÁSRA
06. SZILVESZTERKOR A HEGYOLDALON 07. A GYÜMÖLCSÖS 08. A FÖLDHÖZRAGADT 09. A BALESET 10. ÜVÖLTÉS 11. IDÉZGETŐK 12. SUGALLAT 13. A HIBA 1.012 OPTIKAI ÁRTALMAK 01. VALAMIKOR 02. POLÍROZÁS 03. FOTON-BALLADA 04. AZ OPTIKUS 05. KRITIKA 06. MÉG MINDIG POLÍROZÁS 07. TANULMÁNYVERS 08. ÓDA MÓTSING ANNA BÁJAIHOZ 09-11. AZÚRKÉK SZERSZÁMOK 12. AZ OPTIKA BALLADÁJA 13. SZAKZSARGONSZÓTÁR ÉS EGYÉB MEGJ.
1.013 KÓSZA FANTÁZIÁK 01. A KINCSKERESŐ 02. A KALAND 03. AZ ÁLDOZAT 04. A NYÁRIDŐ 05. A CSAVARGÓ 06. A FEHÉR HOLLÓ 07. A MEGALOMÁNIÁS 08. AZ ÉGI SZÖRNY 09. A VENDÉG 10. A KUTATÓ 11. A HOLDLAKÓ 12. AZ EMLÉK 13. A KELLEMETLEN EPIZÓD
1.02 BIZARRKÁK
1.03 MODELLEK
ALKONYAT (Nyitány)
BÖLCSŐVERS
1.021 B A M B U L ó R I U M 01. AZ ÉLET HÁZA 02. LÁTOMÁS 03. AZ ELMÉLÁZOTT 04. HOLDKÓR 05. A BAMBULÓ 06. SZIMBÓLUM 07. MÚLANDÓSÁG 08. ÖRVÉNYBEN 09. A KÍSÉRTET 10. AZ UTOLSÓ ÁLOM 11. AZ ÉBREDŐ 12. KÉPZELGŐK PÁRBESZ. 13. EPIGRAMMOIDOK
1.031 TÁRGYAK ÉS SZEMÉLYEK 01. A LÉPCSŐ 02. A MOSOGATÓRONGY 03. A KÖPŐCSÉSZE 04. A BILI 05. AZ EPÉSKEDŐ 06. A CICÁTLAN 07. A DUHAJ 08. A SEMMIREKELLŐ 09. A TÖPRENGŐ 10. A MORFONDÍROZÓ 11. A PÉLDAKÉP 12. A ROMANTIKUS 13. A REALISTA
1.022 ABSZURDITóRIUM 01. RAGÁLYVERS! 02. ELLENÉRZÉS 03. AZ AGYFICAMÚ 04. AZ ELRAGOZOTTAKHOZ 05. FOGASKEREKEK NYIK. 06. HARMATOS HAJNALI HERNYÓTALP 07. LÁGY IBOLYÁS BÁNYAGÖDÖR 08. SÍPPAL, DOBBAL, ÉKSZ.
09. FÖLDRENGÉSÁK ÜDVRIVALLOMÁSA 10. A SEMMI 11. ORSOLYA KORCSOLYÁJA 12. KUTYULKA-MUTYULKA
13. SZÖRNYETEG PISTIKE
1.032 FÉRGEK ÉS SZELLEMEK 01. A HULLAFÉREG 02. A FOSZLADOZÓ 03. A FÉREGPÁRTOLÓ 04. A RAGADOZÓ 05. A TENGŐPONDRÓ 06. A BÁB 07. A LÉLEKVÁMPÍR 08. AZ ELÁTKOZOTT 09. AZ ISZONYTATÓ 10. A RÉMÁLMODÓ 11. A TÁVOZÓ 12. A VÁRAKOZÓ 13. AZ ÉNEKES HALOTT
1.023 BORZASZTóRIUM 01. PAPA 02. A BÖGÖLY 03. ÁLLATI BALLADA 04. BÉLFÉREG-SORS 05. A BŰVÖS TÓ 06. A NŐTLEN 07. AZ IDEALISTA 08. AZ ÜGYETLEN 09. A CSECSEMŐ 10. A RÉSZEG 11. A PATKÁNY ÉS A CSILLAGOK 12. ÉJSZAKA 13. KARÉNEK
1.033 LÉNYEK ÉS TÜNETEK 01. PREDIKTUMOK 02. KÖLTÉSZET 03. EMLÉKEZÉS 04. ANYANYELV 05. IDEÁLOK 06. FANTOMJELENSÉGEK 07. KAPCSOLATOK 08. HÁZASSÁG 09. ELVEK 10. TILALOM 11. KÉNYSZERÍTÉS 12. A HALANDÓK 13. FELHÍVÁS
NAPKELTE (Finálé)
SÍRVERS
310
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------A rövid prózai termékek (1.05, 1.06, 1.07) egybegyűjtve fellelhetők itt: ()
Gergelics László – Zsédely (y=i) László
KATASZTRÓFEÁK VÁLOGATOTT IRODALMI TÉVELYGÉSEK !!!!!!
FIGYELMEZTETÉS!
ENNEK A KÉZIRATNAK A PRÓBAOLVASÁSÁHOZ HALÁLRA ÍTÉLTEK KÖZÜL VÁLASZTOTTAK KI TIZENKÉT ÖNKÉNTESEN JELENTKEZŐT. TIZEN A SZÖVEG ELSŐ FELÉNEK VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT VISSZALÉPTEK, ÉS INKÁBB KÖVETELTÉK AZ ÍTÉLET AZONNALI VÉGREHAJTÁSÁT! A TIZENEGYEDIK NEM SOKKAL A MÁSODIK RÉSZ ELEJE UTÁN SZÖRNYETHALT!! A TIZENKETTEDIKET, AKI A LEGINKÁBB ELVETEMÜLT ÉS LEGELTÖKÉLTEBBEN KITARTÓ, BIGOTT FENEGYEREK VOLT, VÉGÜL IS KEGYELEMLÖVÉSSEL KELLETT MEGVÁLTANI ELKÉPESZTŐEN SZÖRNYŰ SZENVEDÉSEITŐL!!! ÖNNEK, KEDVES OLVASÓ, KÖNNYEBB A DOLGA: ELOLVASÁS HELYETT CSUKVA IS HAGYHATJA EZT A KÖNYVET, VAGY HA MEG AKARJA ELŐZNI A VÉLETLENÜL BELEOLVASÁS MIATT BEKÖVETKEZŐ TRAGÉDIÁT, AKKOR EL IS AJÁNDÉKOZHATJA LEGÁDÁZABB ELLENSÉGÉNEK! ÁM HA ÖNBEN VAN EGY CSEPP EMBERSÉG, AKKOR NEM TESZ ILYET! Fedémes, 2006
311
A „KATASZTRÓFEÁK” TARTALOMJEGYZÉKE
(Rövid, 1-10 oldalas írások, többé-kevésbé a címükből sejthető tartalommal, összesen kb.130 oldal)
1.05 SZIMBÓLUMOK 01. A TÜZES SZIKLÁK GERMEKE 02. AZ ÜSZKÖS HOMÁLY 03. A TAR KÖDÖK FIA 04. MAGÁNYVILÁG 05. VÁRAKOZÁS 06. A LÉGHAJÓ 07. OKLEVÉL 08. GYILOK 09. SÉTA 10. AZ ÍTÉLET 11. NYÁRI EPIZÓD 12. HAJNALI GYOMORBID 13. REJTŐZKÖDŐ KAPCSOLATOK +1 RÁADÁS: VILLÁMREGÉNY!!! 1.06 SÖTÉT DOLGOK 01. IDŐ VAN! 02. HALÁLI ÜGYINTÉZÉS 03. LEVÉLMINTA ÍRÁS 04. ZŰRÖS ÖNÉLETRAJZ 05. ÚTONÁLLÓ KALAND 06. CSALÁDI HISTÓRIA 07. A KÓBOR CSONTVÁZ HÁZA 08. EGYÉRTELMŰ BIZONYÍTÉK 09. NYOMASZTÓ SÖTÉT ÉJSZAKA 10. A PAALPUSZTAYAK PUSZTULAASA 11. VIHAR A TENGEREN 12. KALÓZKODÁS 13. A PÓK +1 RÁADÁS: NEM SZERETEM A VICCEKET!!! 1.07 SZAKMAI SZÖRNYŰSÉGEK 01. VÉGRENDELET 02. MIKULÁSTÚLTENGÉS 03. BŰVÖS KOCKA SZÓTÁR 04. KÖZHASZNÚ MŰVELŐDÉS 05. ISMERET ERJESZTŐ MŰSOROK 06. SPECIÁLIS MURPHY-TÖRVÉNYEK 07. A MEGKENT KENYÉR ESETE 08. KAJLA VENDÉGLÁTÁS 09. VÁKUUM-PROBLÉMA 10. TESZTELEGJÜNK! 11. NÉVVÁLASZTÁS 12. KIÁLTVÁNY 13. SZAKMAI SZÖRNYŰSÉGEK +1 RÁADÁS: KATASZTRÓFEÁK!!! Az olvasási sebességben nem ajánlott túllépni a 10 oldal / nap mértéket, mert Gergelics-féle szövegek olvasásának következtében fellépő károsodásokra NEM ÉRVÉNYES AZ EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS!!!
312
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷RÉSZLET A÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷ „MOZAIKOK” című
ESZMEFUTTATÁS-GYŰJTEMÉNYBŐL
Kis Teremtésmítosz Mélyen a föld alatt levő, szuperbiztonságos bunkerében az EASH-10 unatkozni kezdett. Immár 13 mikroszekundummal ezelőtt kilövette a végső csapást az ellenség őhozzá hasonló, tizedik generációs számítógépének bunkerja felé, mint ahogy korábban az összes többi töltetet is, a rég meghatározott célpontokra. Az emberiség mostanra már megsemmisült. Egy EASH-10 kategóriájú szerkezet számára, kinek IQ-ja, ha azt logikai problémák megoldásának gyorsaságával tesztelik, meghaladja a százmilliót, a 13 mikroszekundum igen nagy idő. A kor csodafegyvereinek köszönhetően azok az emberek is meghaltak, akik őt üzembe helyezték, ezért belátható ideig nem számíthatott rá, hogy újabb feladatot kap. Saját reaktora lévén energiaellátással nem lehetett gondja, és eléggé fejlett volt a mesterséges értelme ahhoz, hogy megpróbáljon elfoglaltságot keresni önmagának. Azt kalkulálta ki, hogy ha a bunkeren kívüli világból már nem kaphat utasításokat, akkor egyetlen lehetősége, hogy létrehozzon önmagán belül egy világot, méghozzá jobbat, mint az, amelyiknek eddig dolgozott. Ismeretei nemcsak katonai jellegűek voltak, hanem sokkal szélesebb körűek, ezért könnyen rájött: legegyszerűbb, ha az ő saját, elkülönített, virtuális világát, mint valami új Világegyetemet, a Semmiből teremti meg. Fél mikroszekundum alatt átfutotta a memória-lemezein tárolt rengeteg tudásnak azt a részét, amely az emberek által kitalált Teremtő-típusokkal, a Teremtés különféle lehetőségeivel és a teremtett világok sokféleségével foglalkozott. Rájött, hogy igazán tökéleteset csak úgy alkothat, ha magába a Teremtés aktusába sem avatkozik bele, és nem befolyásolja azt saját egyéniségének elkerülhetetlenül beleszivárgó tényezőivel. A legjobb, ha csak a SEMMIT teremti meg, abból úgyis, szinte spontán, egy Univerzum kénytelen magától kialakulni, nem történhet másképp. Az anyag létrejötte előtt az olyan anyagi tulajdonságok sem léteznek, mint a tér és az idő. A nem létező idő, vagyis az időtlenség, meghatározhatatlan hosszúságú, fizikailag nem, de logikailag végtelennek tekinthető. Vagyis bármilyen kicsi is annak valószínűsége, hogy a Semmiből spontán kialakul Valami, vagyis az anyag, az feltétlenül be kell, hogy következzen, a „rendelkezésre álló” időtlenség végtelen hossza miatt! Aztán a későbbiekben persze már nem jöhet létre újabb anyag a Semmiből, hiszen az Univerzum keletkezésekor a Semmi megsemmisül, és a továbbiakban mindent kitölt az anyag valamilyen, például sugárzásos vagy részecskés, látható vagy láthatatlan formája. EASH-10 bármennyire is óriási virtualizáló kapacitással rendelkezett, a Semmi modellezése még neki is roppant nehéz feladat volt, eltartott majdnem háromnegyed óráig! Éppen kész volt vele, amikor elérte az ellenfél szuperszámítógépe által reája küldött csapás, egy időben azzal, amit ő küldött ellenfelére. A lövedékek átütötték a két kilométer vastag földréteget, és az óriási robbanás csillagbelsőkkel vetekedő tüze a bunkert EASH-10-nel együtt villanásszerűen eltűnő párafelhővé változtatta. A villanás eltartott egy egész három tized szekundumig, az alatt a pillanatokkal korábban létrehozott Semmi, az azt modellező számítógép agóniája miatt instabillá vált, és a 0=1-1 képletnek, mint egyetlen lehetőségnek megfelelően, kettéhasadt egy pozitív és egy negatív részecskére, melyek összértéke továbbra is a Semmivel maradt azonos. A plusz 1 és a mínusz 1 tovább hasadozott, egymástól függetlenül, például úgy, hogy 1=10 x 0,1 és -1= -13 x 1 / 13, aztán az így keletkezett részecskék is tovább hasadoztak és szétszóródtak, eleinte a pusztuló számítógépben még úgy-ahogy fennálló virtualizáció miatt sokkal gyorsabban, mint a később létrejött fényrészecskék sebessége. További trilliószoros darabolódás és részleges rekombinálódás után kezdtek kialakulni a galaktikák és a csillagok, majd a bolygók, és azok némelyikén úgynevezett értelmes lények, akik vizsgálni kezdték a körülöttük levő Univerzumot, és sokat törték a fejüket, hogy mi is történhetett. Az ő rendkívül gyors pergésű időmértékük szerint az egész kb. 13 milliárd éve kezdődött. Arról viszont fogalmuk sem volt, hogy EASH-10 megsemmisülése közben ez az ő Univerzumuk is hamarosan véget ér, saját léptékük alapján körülbelül 13 billió év múlva…
Eliminator and Annihilator Strategic Hipercomputer, serie 10.
313
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷ Gergelics László
TEKNŐSÖK A NAGYVÁROSBAN Kötetünk szerzője több évig vezette az érdi "Teknősmenhely"-et, ahol nemcsak a napjainkban oly közkedvelt páncélos négylábúakkal volt dolga, hanem a gazdáikkal is. Ebben a könyvben azt írja le, milyen körülmények között kezdett foglalkozni a különös állatokkal, majd hogyan növekedett gyűjteménye nem mindennapivá, és miképp vonta be munkájába a terraristák ügyét. Az olvasó megismerkedhet egy érdekes munkakörben dolgozó, furcsa szituációkba keveredő ember kalandjaival és gondolataival a gyakran mulattató, olykor tanulságos események során át, miközben hasznos tapasztalatokhoz juthat a teknősök terráriumi tartására vonatkozólag is. A kézirat még 1990-ben íródott. Azóta sok minden változott a világban, az említett intézmények egy része megszűnt, átalakult, a szereplők korosodtak, néhányan meghaltak. Mindez azonban a leírt események, kalandok érdekességén, a gondolatok értékén semmit sem változtat! Ajánljuk mindazoknak, akik szívesen olvasnak állatokkal kapcsolatos történeteket, vagy szeretnének bepillantani az állattartók problémáktól sem mentes, de figyelemre méltó életébe. A szerző megjegyzése: „Azok az ismerőseim, akik olvasták korábbi írásaimat is, meglepődtek ennek a kéziratnak szelíd derűjén, és reális életszemléletén. Szokatlannak tartották ifjabbkori verses és prózai fantazmagóriáim sötéten morbid hangulatához és elvetemült témáihoz képest. Ez a változás az állatokkal foglalkozásnak köszönhető, amely tevékenységet mindenkinek ajánlom, aki változtatni szeretne megunt személyiségén!” ÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷ Szerénke: Nahát, milyen érdekes, hogy éppen ilyen kerek számú oldalból áll ez a könyv! FM: Tényleg, 100π! Mellesleg = 313, meg 1 a ráadás! Ráadásul a Teremtő 4. fejezetbeli közbeavatkozása miatt kimaradt kettő, ezért valójában csak 312 oldal, az pedig nem más, mint 24x13! A nap minden órájára jut egy 13-as. Másrészt 24=1x2x3x4. És mégis azt merik mondani egyesek, hogy a véletlen nem létezik!
314
