Az õsiség törvénye I. Annie Hill Rebecca
KönyvLap.hu 3553 Kistokaj, Táncsics u. 11. Tel.: 20/428-9105
[email protected] / www.konyvlap.hu
Az õsiség törvénye I.
,,Az õsiség törvénye: I. Nagy Lajos, Magyarország királya, 1351. decemberében iktatta törvénybe több másikkal együtt az õsiség törvényét, más néven a nemesi birtok elidegeníthetetlenségét. A nemesi birtokokat ezután csak rokon örökölhette, idegenre nem volt örökíthetõ. Ha ilyen nem volt, a birtok visszaszállt a királyra.”
Annie Hill
Rebecca
KönyvLap.hu 2008
© Kaposvári Anikó
d ,,Ki ne álmodozott volna már arról, hogy milyen lehet belelátni az elmúlt korok életébe, és ki nem ruházott fel gondolatban híres személyeket olyan tulajdonságokkal, amelyet csak a fantázia tulajdonít nekik? A regényben szereplõ személyek némelyike valóságos, némelyike kitalált figura. A történetben keverednek a megtörtént események a fantáziával, és az igaz tulajdonságok a nem valósakkal. A dilemmák azonban, amikkel a hõseink küzdenek, már a középkorban is jelen voltak, és megtalálhatók ma is, ha egy kicsit körülnézünk a világban. A regény alapvetõen azonban egy romantikus történet, amelynek mélyén egyetemes igazságok rejtõznek.”
a
KönyvLap.hu 3553 Kistokaj, Táncsics u. 11. Tel.: 20/428-9105
[email protected] / www.konyvlap.hu
Capet Hugó és a Plantagenetek leszármazottjai uralják Franciaországot, illetve Angliát, akik hol egymás ellen acsarkodnak, hol összeházasodnak, így nem egy alkalommal trónkövetelõként léptek fel a másik uradalomban. Történetünk idején javában dúl a második százéves háború, amely 1337-ben kezdõdött, színleg Aquitania miatt, - amely angol birtok volt, de egyben a francia király hûbérbirtoka is, - de valójában a francia trón öröklése miatt folyik a vér. Mikor 1328-ban kihalt a Capeting dinasztia egyenes ága, a francia trónra a Vaskirály - IV. (Szép) Fülöp - unokaöccse, Valoise Philippe került, ám erre a Vaskirály unokája, Anglia királya, III. (Plantagenet) Edward is igényt formál. A harcok mindkét ország lakosságának mérhetetlen szenvedést okoznak, ráadásul úgy tûnik, még a természet is az emberek ellen van. A több évszázada tartó kedvezõ éghajlat után visszaesett az átlagos hõmérséklet, és a hideg, esõs nyarakkal beköszöntött a rossz termés, az éhínség. Számtalan és elviselhetetlen ragály és kór dühöng naponta, köztük a pestis, amely 1348-49-ben keresztül-kasul járja Európát. Az emberek elkeseredése nyomán sorra robbannak ki országon belül a fegyveres felkelések. A nép így fejezi ki rettegését a jövõtõl, elégedetlenségét a királlyal szemben, és tiltakozását az adók és az egyház elnyomása ellen.
d
Elsõ rész 1. 1348. augusztus, London Hûvösre fordult az idõ. A férfi fázósan húzta össze magán a vékony kabátot. ,,Nem is kabát ez - dohogta magában - köpenynek is elég silány.” Megszaporázta a lépteit. Még csak az hiányzik, hogy lefagyjanak a végtagjai ebben a kutya idõben. Szokatlanul hideg volt az idõ ahhoz képest, hogy máskor ilyentájt még javában tombol a nyár, s még csak ezután jön a vénasszonyok nyara. A jeges szél vörösre csípte a férfi arcát. Ez az ócska ruha! Kilátszik belõle a lába szára. De ha másként nem lehet! Az Ügy szent. Az mindennél fontosabb, minden-
5
féle elõkelõ ruhánál és pénznél többet ér. Bár az utóbbi idõben nem értett mindenben egyet a testvérekkel, de felesküdött szent esküvel. És ha Matt Winsdale valamire megesküszik, inkább meghal, de el nem árulja azt. Matt végigsietett a szûk utcán. A régi, vásott köveken tisztán, élesen koppantak a léptei. A magas sorházak komoran magasodtak fölé. Ha feltekintett a sötét falakra, néha úgy érezte, ráomlanak, de csak a vakolat potyogott innen-onnan. A keskeny ablakokból rongyos, száradni való ruhákba kapott a szél. Az utca két szélén széles sávban csordogált az ablakokból az utcára öntött szennyvíz, melynek bûze oly jellemzõ volt ezekben a városrészekben. Minden kihalt volt. Vagy az idõ tette? Lehet, hogy az emberek megérezték, hogy szívesen rejtené el kíváncsi szemek elõl az arcát? A következõ utcasarkon jobbra fordult, és megállt egy nagy vaskapu elõtt. Lopva körülkémlelt. ,,Mint egy betörõ, - gondolta - aki most készül elvágni az áldozata torkát.” Sóhajtott egy nagyot, aztán a kopogtatóért nyúlt. Koppantott egyet, majd várt egy kicsit, és újra koppantott, ezúttal egy hosszút és két kicsit. A kapu rögtön kinyílt, mintha odabent arra vártak volna, hogy beengedhessék az idegent. Matt jól ismerte a járást. Jobbra fordult, egy kis beugróban lévõ ajtóhoz lépett, majd kimért idõközökkel megismételte az iménti jelet. Az ajtóban egy hasonlóan rongyos ruhába öltözött alak intett, hogy kövesse. Lefelé haladtak egy lépcsõn, majd egy hordókkal teli pincehelyiségbe értek. Két hordó között ügyesen álcázott ajtó nyílott, ahonnan világosság szûrõdött ki. - Matt! Örülök, hogy eljöttél. - Egy harmincas évei elején járó, magasnak éppen nem nevezhetõ, csontos férfi sietett az érkezõ elé furcsán kacsázó léptekkel. Ez azonban olyannyira hozzátartozott, mint a kissé hajlott orr és elöl korán kopaszodó fej. Hangja vonzó és taszító is volt egyszerre, és ez feszültséget keltett a hallgatóiban, ám ez azonnal megszûnt, mihelyt valaki a szemébe nézett. Mindenkit lenyûgözött, szinte elkábított a tekintete. Úgy tudott vele hatni az emberekre, mint senki más, lángoló szavaival százakat állított a szent Ügy szolgálatába. Aki egyszer a bûvkörébe került, az nemigen szabadulhatott. Nemhiába volt õ, John Wycliff, a mozgalom vezetõje. - Isten hozott újra Londonban, John. - Matt levette az ócska köpönyeget. Szerencsére itt pár fokkal melegebb volt, így lassan felengedtek átfagyott tagjai. - Bizonyára komoly ok hozott vissza ilyen hamar. - Úgy is mondhatjuk. Engedd meg, hogy bemutassak neked egy igazán
6
kiváló fiatalembert. Az egyik legkiválóbb hallgatóm volt az oxfordi egyetemen. - Christian Santiani a nevem, uram. - rázott kezet Mattel a 27 év körüli fiatal férfi. Kék szemébõl õszinte érdeklõdés sugárzott, másik kezével fekete hullámos haját simította félre magas homlokából. Matt sem volt éppen alacsony, de a daliás termetû fiatalembernek mégis meg kellett hajtani a derekát, hogy Matt szemébe nézhessen. - John ódákat zengett önrõl és a tevékenységérõl a mozgalomban. - Ez azért túlzás. - Matt elmosolyodott, és kezet nyújtott. - Matt Winsdale. - Christian egyelõre itt fog lakni, amíg nem teljesítette a feladatát. - Miféle feladat? Én errõl nem tudok! - Nem is tudhatsz róla Matt, mert csak nemrég fogant meg bennem a gondolat. - John édes illatú keleti szivarral kínálta a két férfit, majd leült, és maga is rágyújtott. Egy pillanatig elmerengve élvezte, ahogy a füst illata lágyan körbeöleli õket, majd megszólalt. - Mióta is mûködünk? Végül is nem érdekes, hogy pontosan mióta, elég az, hogy régóta. És mit tudtunk elérni? Szinte semmit. Vagyis nem sokat. A nép elégedetlenkedik. De nem hangosan, hanem csak egymás között beszélnek. De ez a legveszélyesebb, mert így nem tudhatjuk, hogy milyen indulatok milyen erõvel fognak kitörni. Mert hogy hamarosan kitörnek, abban bizonyos vagyok. - Kis szünetet tartott, majd folytatta. - Ráadásul itt van ez a kicsinyes háború is! Még több teher, és még nagyobb nyomorúság a szegények vállán. És most, hogy megvertük a franciákat Crécy-nél, ez sem lelkesít túlságosan. A nép örül, élteti a királyt, és nem lesz mersze szembeszállni sem a papsággal, sem a király õket sújtó törvényeivel. És nem látja azt sem, hogy ez csak átmeneti gyõzelem, még a távolban sem látszik a háború vége. - Nagyon jól tudod John, hogy III. Edward nem szimpatizál a pápával, így a kisujját sem fogja mozdítani, ha mi felszólalunk az egyház elnyomása ellen. - Az igaz, Matt, hogy a király nem sokat törõdik õszentsége véleményével, de még ellene sem tett semmit. Tehát még nem látjuk tisztán, hogy alkalomadtán mellénk állna-e, vagy sem. De az biztos, hogy ennek az egyháznak már leáldozott. Pokol és fertõ az, ami itt van. Viszont ha senki nem tesz ellene semmit, akkor nekünk kell cselekednünk. Fegyverrel, ha nem használ a szép szó! - Túl messzire mész, John! - Matt idegesen csóválta a fejét. - Én megyek túl messzire? - John szeme villámokat vetett, ahogy te-
7
kintete a semmibe révedt. - És õk? Õk nem mennek túl messzire? Nézz szét jól, Matt! Hány birtokuk van, és mennyi kincsük! Dúskálnak a világi javakban szent életû testvéreink. Isten nevében ezreket küldenek a halálba azon a címen, hogy eretnekek, gyermekeket küldenek a Szentföldre harcolni a biztos halálba, és én megyek túl messzire? Jézusnak mennyi aranya volt, és mennyi földje? Ezek nevezik magukat Krisztus követõinek?! Nevetnem kell. - John Wycliff elhallgatott. Egy pillanatra felbukkantak a múltból régi egyetemista társai, akik közül néhányan azon a máglyán lelték halálukat, amit XII. Benedek pápa élvhajhász püspökei gyújtottak meg alattuk. John és a barátai már akkor felléptek a pápa egyháza ellen, amikor még a többi ifjú egyetemistával együtt az örömnek, a bornak és a szerelemnek kellett volna áldozniuk az idejüket. Õk azonban nemes eszméket és ideákat imádtak heves vérmérséklettel és vadsággal, aminek az lett a vége, hogy egyházi pert indítottak ellenük. Õ is máglyán végezte volna, ha jó kapcsolatokkal rendelkezõ szülei el nem simítják az ügyet. Akkor még kihúzták a bajból, mert azt gondolták, hogy ez csak fiatalkori forrófejûség, lázadás, és világmegváltó tervek kovácsolása. Ám amikor késõbb sem hagyott fel az egyházat bíráló beszédekkel, mélységesen vallásos szülei kitagadták. John õszintén szerette és tisztelte a szüleit, de elveihez ragaszkodott, mert úgy érezte, igaz úton jár. Elkeseredésébõl is erõt merített, és kõkemény akarattal munkálkodott, hogy most már megfontoltan és óvatosan olyan szervezetet hozzon létre, amely mindenek elé helyezi az igazság keresését, és az egyház ,,népboldogító” törekvéseinek megdöntését. Idõsebb barátja hangja rángatta vissza a múlt képei közül. Szerette és tisztelte Mattet, aki bár London egyik leggazdagabb polgára volt, mégis határtalan elkötelezettséget érzett a Testvériség iránt, és talpig becsületes és emberséges volt. Matt és Charles Edlingtown voltak a mozgalom londoni vezetõi. Charles Anglia egyik legrégebbi patrícius családjának sarja volt, mellesleg az ipari fejlõdés szorgalmazója és szakértõje. Kevés olyan ember akadt a patríciusok között, aki nem tartotta idõpocsékolásnak, hogy gondoljon az egyszerû emberek érdekeire is, nem csak a sajátjára. Még kevesebb volt, aki a nézeteit fel is vállalta, és hajlandó volt támogatni õket. A mozgalom igen nagy titokban mûködött. Az egyes tagok nem is ismertek mindenkit, csak a vezetõk tudták hogy kik tartoznak a mozgalomhoz. - Igazad van John, mint általában. - Matt hangja bizalomról árulkodott. - De lásd, én békés természetû vagyok, és a békés
8
megoldások híve. - Értelek Matt, és éppen egy ilyen feladatot szeretnék rátok bízni. mosolygott rá Wycliff. - Téged szemeltelek ki Matt, hogy Christian segítõje legyél. A te megfontoltságodra és higgadtságodra nagy szüksége lehet. - Akkor halljam, mi az új terv? - Minthogy a nép is Edwardot dicsõíti, nekünk is õfelé kell közelednünk. Eddig a népet lázítottuk, most a királyt kell magunk mellé állítanunk. Most végre nem a föld alatt támadunk, hanem hivatalos kihallgatásra küldöm Christiant Õfelségéhez. Már be is jelentettem az érkezését. A király holnap után várja. Azért küldöm õt, hogy az itteni mozgalomnak ne jussanak a nyomára. Téged ismernek. Nem szeretném, hogy sokéves fáradságos munkánk kárba vesszen egy sikertelen próbálkozás miatt. - Nem gondolod John, hogy ez túl kockázatos? - Épp ezért van szükségem rád. Titokban követni fogod õt. Senki sem láthat, senki sem sejtheti, hogy nem teljesen egyedül megy. Te fogsz rá vigyázni, Matt.
d 2.
John Wycliffnek voltak befolyásos barátai. Ezek nélkül nem is ment volna semmire. Mint ahogy akkor sem koronázta volna terveit siker, ha nem állnak mellette ilyen nagyszerû emberek, mint Matt Winsdale. Amióta a szervezet tagja lett, Matt fáradhatatlanul munkálkodott az Ügy érdekében. Wycliff gondolatai nem voltak idegenek a számára, de úgy gondolta, õ arra nem alkalmas, hogy összefogja a testvériséget. Õ azt szerette, ha az õ feladata csak annyi, hogy végrehajtsa, amit rábíznak, vagy felügyelje az eseményeket. John Wycliff viszont kiválóan eleget tett a szerepének, és ördögien értett ahhoz, hogy tartsa a lelket az emberekben. Ha valaki, õ tudta, mit kell tenni, és hogyan. Már egészen fiatalon arra az útra lépett, ami meggyõzõdése szerint a helyes volt. Mindenki bízott benne, és aki csak ismerte csodálattal adózott tetterejének. Már fiatalon tanársegéd volt az oxfordi egyetemen, és köztudott volt, hogy csak idõ kérdése, és a professzori székbe ülhet. Hacsak nem történik valami idõközben. Mondjuk, letartóztatják fel-
9
ségsértés miatt, vagy elítélik eretnekség vádjával. De az is lehet, hogy hazaárulás címén akasztják fel. Matt meggyorsította a lépteit hazafelé tartván, s közben ajkára az öngúny csalt mosolyt. Ami nagyon könnyen megtörténhet a holnapi találkozó után. Még hogy a királyt! Johnnak néha egészen õrült ötletei vannak. Bár az is igaz, hogy ha el akarnak érni valamit, jobb, ha a királlyal együtt, mint nélküle. Csak hát erre nemigen lehet hagyatkozni. Nem elég az, hogy az ember bejut a királyhoz. Ide hallgató fülek, és befolyásos barátok szükségesek. Legjobb esetben is a király meghallgatja, és útnak bocsátja Isten hírével. És akkor még szerencsésnek is mondhatja magát Christian, ha nem találja szemközt magát a papi ítélõszékkel. Valójában John is gondolt erre a lehetõségre, hiszen azért kérte Mattet, hogy legyen a fiatalember segítségére. De az Isten szerelmére, mit tehet itt egy ember egy egész hadsereggel szemben, aki ráadásul belül sincs a kapun! ,,John mélységesen bízhat a fiúban, ha mégis el merte küldeni. - gondolta Matt - Még csak 27 éves. Ok nélkül nem áldozná fel ilyen fiatalon. Bár lehet, hogy igaza van Johnnak, és én öregszem.” Keserûen elhúzta a száját. Valóban úgy érezte most magát, mintha legalább 60 éves lenne. Pedig nem volt több 40-nél. Vegyes érzelmekkel gondolt vissza eddigi életére. Mennyi mindenen keresztülment! És ha úgy vesszük, még hálás is lehet a sorsnak. Végül is igencsak jó módban él, és ott van a leánya, Rebecca. Ha rá gondolt, mindig melegség járta át a szívét. És a mozgalom. Igen, ezekért az eszmékért érdemes küzdeni, és érdemes meghalni, ha kell. Amit tesznek, nemcsak önmagukért, hanem egész Angliáért, talán az egész világért teszik. És örül majd, ha az emberek rájönnek végre némelyik pap gonosz, zsugori játékára, és elûzik õket, nem vetik alá magukat az álszent akaratnak, és nem fogadják el maradéktalanul súlyos dogmáikat, amit õk maguk alkottak saját hasznukra és vagyonuk gyarapítására. Ezek a gondolatok mindig megnyugtatták. Tegye csak John, amit akar. Õ majd végrehajtja a kapott feladatot. Megbízott Johnban, mint saját magában. Nem is tehetett mást, hiszen egymásra voltak utalva. Szükségük volt egymásra, mint tûznek a vízre, hogy életben maradjanak. Már erõsen sötétedett. Jobb lesz, ha siet. Majd hallgathatja azután Rebecca szemrehányásait apai kötelességeirõl. Erre a gondolatra elmosolyodott. Rebecca még csak 17 éves volt, de már teljes tudatában volt annak, hogy ebben a házban õ az úrnõ, és úgy is viselkedett.
10
Azonban az õ számára úrnõnek lenni annyit jelentett csak, hogy õ parancsol, semmi mást. Mivel Rebecca volt az egyetlen gyermeke, Matt meglehetõsen elkényeztette. Tudta, hogy nem helyes, mégsem változtatott a nevelési módszerein, és titokban jót mulatott az egészen. A cselédséget halálra fárasztotta, és néha az õrületbe kergette a szeszélyeivel. Igen, az õ hibája. De amióta elveszítette a feleségét és a másik gyermekét, úgy vigyázott rá, mint a legértékesebb drágakõre, amire elég ráfújni, és eltörik. Nem törõdött sem a keménységgel, sem a tekintéllyel, egyedül a szeretet számított, és tudta, hogy a lányában is rengeteg szeretet lakozik. Õk ketten olyanok voltak, mint a szövetségesek egy idegen világban, ahol õk kiválóan megértik egymást, hiszen ugyanaz a sérelem érte mindkettõjüket, amit viszont gondosan el kell rejteniük a világ elõl. Matt befordult az utcába, ahol a házuk állt. Szerencsére nem kellett sokáig mennie. Nem szerette, hogy ebben az öltözékben kell végigsétálni az elõkelõ negyed házai között. Nem az zavarta, ha egyikmásik ismerõse nem ismerte fel, és alamizsnát adott neki, épp ellenkezõleg, ha megkérdezték tõle, hogy ugyan mit csinál ebben a rongyos ruhában. Ezeket a kellemetlen találkozásokat szerette elkerülni. Így ilyenkor mindig a hátsó ajtóhoz lopakodott, hogy a házbeliek se lássák. Nem mintha nem bízott volna a cselédségben, de inkább nem mutatkozott így. Egyedül az öreg inasa, Ben tudta valójában, hogy milyen utakon jár. Ben már várta a földszinti titkos lakosztályában. Ezt a helyet Benen kívül senki sem ismerte. Itt fogadta a mozgalom tagjait, ha erre szükség volt, és nemegyszer találtak itt menedéket a szervezet üldözött tagjai. Ez a lakrész majdnem teljesen különálló volt, csak néhány folyosó kapcsolta össze a házzal. Az egyik folyosóról titkos ajtó vezetett a szobába, melyet egy életnagyságú Madonna-szobor rejtett. Aki nem ismerte a szobor titkát, az a folyosót egyszerû hátsó bejáratnak gondolta. - Minden rendben ment, uram? - Ben segített urának levetni a rongyokat, és egyenként berakosgatta egy nagy ládába. - Igen, azt hiszem, minden jól megy. Holnapután fontos találkozóra megyek. Matt szórakozottan nyúlt a házikabátjáért. Gondolatai még mindig Wycliff tervein jártak. - Holnapután? De hiszen akkor Charles Edlingtown ünnepséget rendez a fia születésnapjának tiszteletére!
11
- Rád bízom Ben, hogy hogyan mondod le. - De Rebecca kisasszony tombolni fog! - Matt elmosolyodott. Hát még a vén róka Ben is tart a kisasszonytól?! - Rebeccát majd én elintézem. - Nem hiszem, hogy az olyan könnyen fog menni. - sopánkodott az öreg. - Vadmacska a kisasszony. Igaz, nem zöld a szeme, de fekete, mint az ördögé. - Mit nem mondasz, jó öreg. - dörrent rá Matt. - Az én lányom az, nem az ördögé. Ben csak dünnyögött magában, de nem válaszolt. Mikor befejezte a pakolást, Matthez fordult. - Jó lesz sietni uram, ma este összejövetel lesz McGregor tanácsos úrnál. Rebecca kisasszony már egy órája türelmetlenül várja. - Ó, teljesen elfelejtettem! - Engedelmével már ki is készítettem a ruháját fent, a szobájában. Matt nagyot sóhajtott. Nem sok kedve volt a ma esti mulatsághoz, de Rebecca kedvéért mindig beadta a derekát. - Hát jó. Felmegyek és átöltözök. - Nehéz szívvel nyomta le az ajtókilincset.
d 3.
Matt sietve lépkedett a lánya mellett a macskaköves utcán, és titokban gúnyos mosoly jelent meg az ajkán. Estélyre mennek, hogy fenntartsák a vidámság és a gondtalanság látszatát, miközben nem mesze tõlük dúl a háború, és százak halnak meg nap, mint nap. Azok a nemesek, és a városi patrícius családok azonban, akik itthon maradtak, rendszeresen szervezték az összejöveteleket, mintha mi sem történt volna. Egyet azonban Mattnek is el kellett ismernie, hogy az ilyen estélyeken nagyon sok fontos információnak a birtokába lehetett jutni. Rebecca viszont kiválóan szórakozott, mit sem törõdve semmivel, és Matt egy kicsit bosszankodott. Igen, ez az õ hibája, amiért a széltõl is óvta egyetlen gyermekét, elhallgatva elõle minden rossz híreket, így Rebecca úgy élt, mintha legalábbis fényévekre lennének a háborútól és a nyomortól, - ami pedig karnyújtásnyira volt csak tõlük, - nem pedig egy hadban álló országban.
12
A környéken a patrícius családok pazar házai sorakoztak; a gazdag kereskedõké, feltörekvõ udvari fõembereké, jogtudósoké. Matt maga is régi patrícius családból származott, és már a nagyapja, apja is kereskedelemmel foglalkozott. Matt megörökölte tõlük az üzleti érzéket, és végül - fájdalmas kalandok árán - a vagyont és a hatalmas, gazdagon berendezett Winsdale-kastélyt. A kétszárnyú épület óriási méreteivel jól tükrözte Matt elõdeinek becsvágyát és gazdagságát. Aki csak belépett a díszes, kovácsoltvas kapun, annak az az érzése támadt, hogy egész kicsire kell magát összehúznia, mert menten elnyeli a ház, és annak ura. George McGregor hivalkodónak cseppet sem nevezhetõ, de a pompát sem nélkülözõ palotája pár házzal arrébb állt. Bár a díszes, széles kõlépcsõ, a tetõ patinás berakása elárulta lakója mérhetetlen vagyonát, a robosztus ház mégsem árasztott nyomasztó felsõbbséget, mint egyéb fõúri paloták. Ellenkezõleg, valami derûs frissesség áradt a házból és annak lakóiból, amit az odalátogatók hálásan vettek tudomásul. McGregor háza gyakran látogatott helynek számított. Vonzotta az embereket, hogy mindig szívesen látják õket, mindig van valakinek egy-két kedves szava hozzájuk. George a királyi tárnokmester személyi titkára volt. Hûségesen ellátta a feladatát, de becsületes volt és igazságszeretõ, így sokszor nehéz szívvel vette tudomásul, ha alattomos és ravasz szándékot fedezett fel az udvari emberek szavaiban és gondolataiban. Louisa McGregor, George McGregor egyetlen leánya, gyakorlatilag együtt nõtt fel Rebeccával. Édesapja szelíd természetét és édesanyja külsejét örökölte. Nem volt kimondott szépség, de kedvessége és szinte gyermeki bája önkéntelenül is vonzalmat és szeretetet ébresztett az emberekben. Nemcsak a fiatalok idõztek szívesen a társaságában, de az idõsebbek is tisztelték eszéért és szellemességéért. Barátnõi is megbíztak benne, hiszen sosem kellett attól tartaniuk, hogy Louisa netán elhódítja az udvarlójukat, vagy a szemükbe mondja vélt és valós hibáikat, amit Rebecca, vele ellentétben gyakran megtett. Louisa mindenkit úgy fogadott el, amilyen volt, ugyanakkor mindenkit kedvesnek és jónak látott. A jó tulajdonságokat felnagyította, a rosszakat pedig szelíd mosoly mögé rejtette. Éppen ezért az emberek némi megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy az angyali természetû Louisa McGregor annyira vonzódik Rebecca Winsdale-hez, aki köztudottan mindenben az ellentéte volt. Szeszélyes, önzõ, vad, és mindenekelõtt ördögien gyönyörû. Ahány fiatalember volt a
13
környéken, mind körülrajongta, és boldog volt, ha csak a ruháját megérinthette. Azt is tudta viszont mindenki, hogy a szép külsõ mögött rejtélyes, és teljességgel kiismerhetetlennek látszó belsõ lakozik. Mégis nagy volt azon férfiak tábora, akik képtelenek voltak kivonni magukat Rebecca bûvkörébõl. A kisasszonyok többsége ezt sérelmezte a legjobban, noha az etikett tiltotta, hogy et nyíltan kimutassák. Rebeccát azonban nemcsak szépséggel áldotta meg a sors, de éles szemmel és éles ésszel is, ezért mindig jól tudta, kivel hányadán áll. Az egyetlen, aki a maga csendes és szerény módján igazán szerette õt a lányok közül, az Louisa volt. Rebecca jól látta ezt, és kegyesen el is fogadta a rajongását. Magában azonban nem tudta mit gondoljon róla. Egyrészt lenézte szerénységéért és visszahúzódó természetéért, ugyanakkor mégis jól érezte magát a társaságában, amit azzal magyarázott, hogy jót mulat rajta. Míg a többiek pajzán viccekkel szórakoztak, vagy társasjátékot játszottak, Louisa csak pirult, és meghúzódott a háttérben. Rebecca többször megjegyezte magának, hogy Louisa valószínûleg kettõig se tud számolni. Na és az udvarlók! Egyetlen egy udvarlója volt csak, de mindig azt hangsúlyozta Rebeccának, hogy neki egy is bõven elég. Rebecca nevetett ugyan rajta, de elhatározta magában, hogy ezt a fiút békén hagyja, meg sem próbálja a bûvkörébe vonni. Magában arra hivatkozott, hogy sajnálatból, de ha a lelke mélyére nézett volna, valami egészen más okot is észrevett volna. Máskülönben Rebecca nem értette a lányt. Hiszen hogyan is tudná egy udvarló szórakoztatni õt?! Ahhoz legalább kettõ, de inkább több fiatalemberre van szükség, hogy õ jól érezze magát. Az udvarlók arra valók, hogy az ember lánya ne unatkozzon. Magában sokszor kinevette Louisát, mikor az megvallotta, hogy szerelmes Tait Edlingtownba, és mihelyt a fiú megkéri a kezét, hozzá is megy feleségül. Rebecca elcsodálkozott. Férjhez menni? Rebeccának eddig eszébe sem jutott, hogy ez is bekövetkezik egyszer. Igaz, az apjával beszélgetett néhányszor a házasságról, de hogy õ maga foglalkozzon a gondolattal, az teljesen idegen volt tõle. Ettõl függetlenül Rebeccát mindig férfikoszorú vette körül az összejöveteleken, akik az otthonában is gyakran meglátogatták. Titokban mindenki azt remélte, hogy majd õ lesz a szerencsés, aki a szépséges lány szívét, és a nagy vagyont elnyeri. Rebecca ez alkalommal is magára vont minden tekintetet, ahogy belépett a terembe. A jelen lévõ többi lány elhalványult mellette. Hiába vettek fel szebbnél szebb ruhákat, ragyogóbbnál ragyogóbb
14
ékszereket, Rebecca természetes szépségét senki sem tudta túlszárnyalni. Hosszú, fekete hajába drágakövekbõl fûzött láncot font, de ezen kívül nem viselt ékszert. Az igazi ékszer a szemében volt elrejtve. Az éjfekete szemében, amely olyan különösen beragyogta az arcát, hogy aki belenézett, azt rögtön elbûvölte. Nem egy fiatalember volt, aki bármit megadott volna egyetlen mosolyáért. A szép lánynak azonban sokféle arca volt, amelyen sokszor õ maga is csodálkozott. Ha akarta, akár egyetlen pillantásával meghódított bárkit. Ha akarta, egyetlen pillantással megalázott bárkit, és olykor egyetlen pillantás is elég volt, hogy valaki meggyûlölje. Rebecca most is, mint általában, a fiatalemberek gyûrûjében ült, akik ahelyett hogy szórakoztatták volna, meglepõ módon arról az unalmas emberrõl, arról a John Wycliffrõl beszéltek, vagy kirõl, meg a szónoklatairól. Hát kicsoda, micsoda az az ember, hogy miatta elfeledkeztek a fiúk az õ jelenlétérõl?! - Egyikünknek sem lenne szabad kétségbe vonni az egyház szavait. Egy alacsony, kissé zömök fiatalember vitázott a Parkerson fivérekkel. - Nem biztos, hogy igazunk van, Thomas, de az sem biztos, hogy neked van igazad. - Az idõsebbik fivér, Jason Parkerson vette át a szót. Jóval a zömök Thomas felé magasodott, míg öccse, Pete még nála is hoszszabbra nyúlt. - Én viszont hallottam beszélni Wycliffet, és láttam százakat, akiknek az arcán csodálat és lelkesedés tükrözõdött szavai hallatán, és attól tartok, az enyém is hasonló lehetett. - Remélem, hogy jövõre nekem is alkalmam nyílik meghallgatni John Wycliffet. - szólalt meg álmodozó hangon Pete. Õ is az oxfordi egyetemre készült, mint a bátyja. A családjukban ez volt a hagyomány, ami apáról fiúkra szállt. - Nem értem, hogy engedhetik meg Oxfordban, hogy egy ilyen ember tanítson ott. Hiszen az orruknál fogva vezeti a diákokat! - Thomas úgy látszott, szilárdan kitart az álláspontja mellett. Mélyen vallásos volt, azt azonban senki sem tudta, hogy valódi meggyõzõdés áll e mögött, vagy a berögzõdött szokások beszélnek belõle. - Õ csak segíteni akar! - Ugyan kinek? - A népnek és az embereknek. Hát azt hiszed, hogy megválthatod magadat és a bûneidet holmi búcsúcédulákkal? Ez mind a papok zsebét gazdagítja! - Jason egészen felhevült, ahogy felidézte John Wycliff szavait. - Add meg az egyháznak, ami az egyházé! - kántálta Thomas.
15
- És a Krisztusi szegénység? - Hülyeség, valamibõl nekik is élniük kell! - Lassan jobban élnek, mint mi! - Ne érts félre minket Thomas, - Pete félénken szólt bele a vitába - mi nem sajnáljuk tõlük, amijük van. De gondolkozzunk el egy kicsit. Milyen jogon ítélkeznek mások felett?! Azt mondják, Isten nevében. Isten nevében csak Neki magának van joga ítélkezni! Miért mondják akárkire is, hogy eretnek, vagy boszorkány, hiszen tudjuk jól, hogy boszorkányok nincsenek! - De igenis vannak! - Azért mert valaki rájuk mondja valami koholt vád alapján? John Wycliff éppen azon fáradozik, hogy egy olyan egyházat hozzon létre, ami független a pápától, a világi, dõzsölõ életmódot folytató papoktól, és mentes a hamis tanoktól! Rebecca unatkozva fészkelõdött a széken. Neki ugyan édesmindegy volt, hogy vannak-e boszorkányok, vagy nincsenek, õ még életében nem találkozott eggyel sem. Biztosan fel sem ismerné, és különben is miért fontos, hogy vannak-e vagy nincsenek? - Bocsásson meg Rebecca kisasszony, ha untatjuk, de ezek sorsdöntõ dolgok. Nagyon sok ember élete függhet tõle. - fordult bocsánatkérõen Jason a lányhoz. De Rebecca másként látta a dolgot. - Akármennyi is függ tõle, de ez egy mulatság, és igazán érdekesebb dolgokról is beszélgethetnénk! Rebecca szeme csak egyet villant, és a három fiú már el is felejtette, hogy néhány másodperccel ezelõtt még ölre mentek volna a forró szavú John Wycliff miatt. A hölgy mulatni óhajtott, hát mulattatták. Tréfás történetekkel, viccekkel telt az idõ, majd más urak is csatlakoztak hozzájuk, növelve a lány rajongótáborát. Rebecca elégtételt érzett, ahogy végignézett a kigyúlt arcokon, amelyeknek tulajdonosai mind arra vágytak, hogy az õ kívánságait teljesítsék. Egy idõ után azonban erre is ráunt, és türelmetlenül várta, mikor kezdõdik meg a tánc. Figyelme más csoportok felé fordult. Amott egy csapat fruska vihorászott, másutt az idõsebb férfiak komoly társalgást folytattak. Az idõsebb hölgyek, és az asszonyok mintás, keleti kendõvel letakart padokon ültek. Elszórtan néhány párocskát is látott, köztük Louisát, Tait Edlingtownnal. Egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, és az irigység gyilkos nyila fúródott a szívébe. Milyen boldognak látszanak! Õ miért nem az? Itt ül körülötte egy csapat fiatalember, mind készen
16
arra, hogy megtegyék, amit csak kíván, és mégsem érzi azt, mint azok ketten! - Rebecca, kegyed nem figyel! - Ted Lewis szemrehányó hangja viszszarángatta töprengésébõl. Elõvett egy szenvedõ mosolyt a tarsolyából, és lesütötte a szemét. - Csak azon gondolkodtam, melyikük lesz az a bátor lovag, aki elõször elvisz táncolni, hogy végre be tudjam járatni a lábam. - rebegte, és közben majdnem elkacagta magát. Ahány ifjú ült körülötte, mind a kezét nyújtotta felé, és Rebecca most már szívbõl nevetett. Lám, milyen könnyû is a férfiakat az ujja köré csavarni!
d 4.
Matt aznap este nagyon szórakozott volt. Figyelme minduntalan másfelé kalandozott. Ez szerencsére nem tûnt fel senkinek, csak Charles Edlingtown ráncolta a homlokát. - A céheknek befellegzett. - mondta éppen James Bright királyi kamarás, aki nem éppen a megbízhatóságáról volt híres. Kétes ügyleteit sokszor a királyi kincstár rovására intézte, és néhány céhhel igencsak homályos kapcsolatok fûzték össze. Ezen kívül állandóan azon járt az esze, hogy hogyan gyarapíthatná még inkább a vagyonát. Ravasz szemei mindenhol ott leskelõdtek, minden apró lehetõséget észrevett, és kihasznált, ha csak egy pennyt is remélt tõle. Londonban szinte mindenki ismerte, de nem a kegyessége miatt. Azok az emberek, akiknek a mûhelye, vagy a háza az õ birtokán volt, szinte rettegtek, mikor eljött a bérletfizetés ideje, mert a kamarás teljesen önkényes alapon jelölte ki a díjakat, nemegyszer földönfutóvá téve a szerencsétleneket. A patríciusokat senki sem kontrollálta. A saját területükön szinte korlátlan hatalommal bírtak. - Képtelenek annyi árut elõállítani, mint amennyit egyébként lehetne. - folytatta a kamarás. - Az hogy lehet, hiszen a legkorszerûbb technikát alkalmazzák! Parker Tomanhowk joggal mondhatta ezt, hiszen nemrég még õ is a céhmesterekhez tartozott. Kivételes tehetsége révén, új és új eszközök feltalálásával azonban olyan vagyont halmozott fel, hogy egyes elõkelõ urak is megirigyelhették.
17
- Ó, nehogy félre értsen Parker. - szabadkozott legnyájasabb álarcát felöltve James Bright. - Az új, lábítóval ellátott esztergapad, a fújtatók, a vízierõ korlátlan használhatósága, az óriáskohók csodálatos találmányok. Ezek mind új fejezetet nyitnak a kézmûiparban, és új lehetõséget teremtenek a szebb és hatékonyabb felhasználásra. Bright apró rókaszeme ravaszul, várakozva villant egyik arcról a másikra. ,,A nagy titkok tudója vághatott ilyen képet!” - gondolta ironikusan Matt, és kíváncsian várta a folytatást. - Az átcsoportosítás uraim, a munkaerõ átcsoportosítása! - rukkolt elõ Bright az adu ásszal. - Nincs annál szebb dolog, amikor úgy fejlesztünk valamit, hogy nem használunk fel semmi új dolgot, nem öljük bele a pénzt, csupán a józan eszünket. - Nem tudom, mit akar mondani ezzel James, talán azt akarja, hogy a segédek még többet dolgozzanak? - Parker hangjába egy csepp keserûség vegyült. Õ tudta, hogy mi az a munka. Nem is tagadta meg magát soha. A segédeknek cudar dolguk volt. Látástól vakulásig, sokszor 16-18 órát dolgoztak. Igaz, nem nála. Neki mindennél fontosabb volt, hogy erõs, egészséges és elégedett segédeket tudjon maga mellett, amellett, hogy megkövetelte a minõségi munkát. Charles Edlingtown Parker karjára tette a kezét. - Azt hiszem, én tudom, hogy mit akar mondani James! Izgatottan várom uram az ötletét. Ha tényleg az, amire gondolok, akkor azt hiszem az eddigi legnagyobb találmánnyal állunk szemben. - Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne gyorsítani a munkát. - Bright szeme elégedetten villant meg. - Törtem a fejem… és végül eszembe jutott. A saját embereimmel már ki is próbáltam. Egy álló napig cipõt készíttettem a munkásaimmal, a nap végén pedig összevetettem az eredményt az eddigivel. Uraim! A végeredmény elképesztõ volt. Ugyanannyi emberrel, ugyanannyi idõ alatt az én mûhelyemben az új technikával dupla mennyiséget gyártottunk. A jelenlévõk között zúgolódás támadt. Dupla mennyiség? De hisz' az lehetetlen! A vén zsugori biztosan korbáccsal állt felettük. - És, elárulja nekünk a titkot? - Kérem! A rejtély kulcsa a részmunka. - Senki sem szólalt meg, mindenki az új információt ízlelgette. - Egyik emberem sem készített el egyedül egy cipõt. Mindegyikük csak egy mûveletet kapott feladatul, de minden cipõnél ugyanazt a munkát végezte. - Vagyis megosztotta a részfeladatokat közöttük. - Bravó Charles! Megfogalmazta a lényeget.
18
- Ha jól sejtem, tartogat még valami meglepetést a tarsolyában. - Matt elámult James Bright leleményességén. Lám, mi mindent kihoz az emberbõl a pénz utáni sóvárgás, a hatalomvágy. - Jól sejti. - mosolygott mérhetetlen büszkeséggel Bright. - Mert a találmány nem ér semmit - mint jól tudjuk, - ha nem lehet belõle pénzt csinálni. - Ezzel nem minden jelenlévõ értett maradéktalanul egyet, de a kíváncsiság visszatartotta õket ezúttal, hogy közbeszóljanak. - Itt jövünk be a képbe mi. Nekünk kell felépítenünk egy olyan mûhelyt, ahol a legények elférnek, mert a céhek kézzel-lábbal tiltakozni fognak, így rájuk nem számíthatunk. A kontárokat kell tehát összefognunk, õk dolgoznak, mi pedig fizetjük a bérüket. Higgyék el, száz százalékosan megtérül. - Nem hiszem, hogy ez ilyen könnyen megvalósítható lenne. - szólt közbe a házigazda. - Ahogy maga is mondta, a céhek erõsen tiltakozni fognak. Másrészt a legények már amúgy is tiltakoznak a hosszú munkaidõ miatt. Ha maga kevesebb órát dolgoztat több bérért, a céheknek esélyük sem lesz az életben maradásra. - Ugyan George! Csak nem képzeli, hogy ez engem érdekel? Charles köhintett néhányat, és sokat sejtetõ pillantást váltott Mattel, miközben alig bírták visszafojtani a nevetést a felháborodott arcok láttán. George, hogy megelõzze a botrányt, gyorsan másfele terelte a beszélgetést. - Éppen most hallottam, hogy szeretett kenti hadvezérünk, Arthur Wilkins királyi birtokot kapott a Crécy melletti gyõzelemért. Azt mondta, gyorsan befejezi ezt a háborút, és vidékre költözik - Arthur Wilkins eszerint túlzottan elbizakodott és ostoba. - Charles a fejét csóválta. - A franciák erõsek. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy alábecsüljük az ellenfél erejét és képességeit. - III. Edward most rendkívül elégedett magával. - James Bright összehúzta a szemöldökét, ami Matt gyomrában cseppnyi idegességet gerjesztett. Ki nem állhatta ezt az embert, de az információi nem egy esetben rendkívül hasznosak voltak. - Titkos forrásból hallottam, hogy a pápától akar segítséget kérni, hogy gyorsan befejezhesse a háborút. Matt gyomra egyre erõsebben rándult össze. - Ennek fejében még azt is hajlandó megígérni, hogy John Wycliffet feláldozza az egyház oltárán. Mattben egy pillanatra megállt az ütõ. - John Wycliffet? - George McGregor szemöldöke a magasba szaladt.
19
- Hiszen az a fickó nem sok vizet zavar, egyáltalán nem veszélyes. Nem értem, hogy Kelemen pápa számára miért olyan fontos egy egyszerû egyetemi tanár. - tette hozzá tettetett értetlenséggel. - Éppen azért. Mert egyetemi tanár. - James ismét elemében érezte magát. - Éppen neki van a legtöbb lehetõsége közel férkõzni az emberekhez, fõként a fiatalokhoz. Maga talán nem gondolja, hogy veszélyes lehet, ha az embert két oldalról veszik kereszttûz alá? Kintrõl a franciák fenyegetik, bentrõl a csõcselék. Nem nagy dolog leverni õket, de annak is lenne ára. Matt kerülte Edlingtown pillantását. Egy percre sem akarta azt a látszatot kelteni, mintha õket érdekelné az oxfordi egyetemi tanár sorsa. Pont most kell ennek történnie, amikor John a királlyal akar tárgyalni?! Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy James Bright esetleg nem az igazat mondja. Ugyan kit akarna átejteni? Az õ tevékenységükrõl senkinek nem volt tudomása. Amúgy is mindig hozott híreket, titkos információkat. Nem mintha James Bright annyira megbízott volna bennük, de egyszerûen nem érdekelte, hogy kinek fecseg ki országos jelentõségû dolgokat. ,,Biztos, hogy igazat mondott!” - kavargott a gondolat Matt fejében. ,,Az uralkodókban sohasem szabad megbízni. Mi lesz így Christiannal? Elfoghatják, és megpróbálhatják kiszedni belõle John rejtekhelyét. Akkor pedig Christian meghal.” Igaz, Matt csak egyszer találkozott a férfival, de biztos volt benne, hogy soha nem árulná el Johnt. És ha mégis? Több becsületes embernek is megoldották már a nyelvét a király kínzóeszközei. Matt olyannyira együtt érzett Christian Santianival ebben a pillanatban, hogy Charles aggódva rázta meg a karját. - Jól vagy, Matt? Annyira szenvedõ arcot vágtál, hogy kezdtem megijedni. Matt zavartan elmosolyodott. - Apropó, éppen azt beszéltük, amíg te álmodoztál, hogy kipróbálhatnánk holnapután azt az új játékot, amit a múltkor hoztál a KözelKeletrõl. Kártyajáték - vagy micsoda. - Örülnék, ha kipróbálnátok. - mosolygott Matt, immár tiszta szívvel. - Én sajnos nem tudok elmenni a partidra holnapután, Charles! - Miért nem Matt? Hiszen már hetekkel ezelõtt megígérted! - szaladt ki Charles Edlingtown ajkán a csodálkozó kérdés. Nyomban azután eszébe jutott, hogy talán nem kellene firtatnia a dolgot. Matt azonban dicséretre méltó igyekezettel próbált természetesen válaszolni.
20
- Sajnos a lányom kissé gyengélkedik. Már ide sem kellett volna eljönnünk, de Rebecca meg volt róla gyõzõdve, hogy megbántaná Louisát, ha nem lenne itt. Az urak döbbent arccal néztek oda, ahol a fiatalok között Rebecca jókedvûen kacagott, táncolt. Úgy látszik, nem viseli meg nagyon a betegség. Matt vállat vont, és azon gondolkozott, hogy lehetett ilyen idióta indokot kitalálni.
d 5.
- Miért mondtad, hogy nem megyünk Edlingtownék estélyére? Rebecca úgy támadt rá Mattre, mint egy fúria, amikor a férfi otthon közölte lányával a hírt. - Mert nem megyünk. - jelentette ki Matt jeges nyugalommal, bár tudta, hogy ennyi magyarázat nem lesz elég, hanem kemény harc következik. - Nézd Rebecca, tudom, hogy megígértem, de közbejött egy fontos üzleti ügy. - Megint elutazol? - Rebeccát sikerült kizökkenteni a támadóállásból. Matt úgy gondolta, meg kell ragadnia ezt a kínálkozó alkalmat, ha le akarja csillapítani a lányát. - Nem, kivételesen nem, de életbevágóan fontos találkozóm lesz holnapután, amit semmiképpen sem tudok lemondani. A szép lány szeme szikrákat szórt. - Hát olyan fontosak neked azok az ügyek, hogy képes vagy itt hagyni egyedül, akárhányszor csak valakinek kedve támad tárgyalni veled? - Ugyan kicsim, hiszen nem is hagylak itt mindig! - De igen - kiáltott dacosan Rebecca. - Ha nem éppen a tengert járod, akkor állandóan elmész itthonról. Azt hiszed, nem veszem észre, amikor nem vagy itthon? Mindig tudok róla, ha kiteszed a lábad a házból. Matt arcáról lefagyott a kérlelõ mosoly. - Csak nem kémkedsz utánam? - Rebecca ezúttal megérezte, hogy túl messzire ment. Közelebb lépett az apjához, és engesztelõen a karjára tette a kezét. Érezte, hogy az ujjai alatt a férfi izmai szinte pattanásig feszültek. Itt valami nincs rendben.
21
- Apus, hiszen tudod, hogy soha nem tennék ilyet. - Matt akkorát sóhajtott, mintha az egész testébõl eltávozott volna a levegõ. - Csak éppen a szobám egyik ablaka a kertre néz, így mindig látom, ha elmész. - Úgy?! - Matt valóban megkönnyebbült. Rebeccának nem szabad megsejtenie semmit. Óriási veszélybe kerülhet az élete. Sajnos már így is nagyobb veszélyben van, mint annak Matt örült. - Ígérem neked kicsim, hogy a következõ összejövetelre feltétlenül elmegyünk. Ma este úgyis egy hétre kimulattad magad. A lány lemondóan legyintett, és leült apja kedvenc párnázott karosszékébe. Matt fellélegzett. Úgy látszik, Rebecca beletörõdött, hogy Edlingtownéknak nélkülözniük kell õket a partin. Matt szívét melegség töltötte el. Ez a kislány jelentette neki az életet. Csak õmiatta élt azóta, amióta megmenekültek a viharos tengerbõl, ahová a felesége és a másik kislánya odaveszett. De õk ketten Rebeccával azóta összetartoznak. Apa és lánya, szövetségesek, és mint legjobb barátok. Bár Matt igazán jó apa volt, mégis vétett egy aprócska hibát. Mindent megengedett Rebeccának, és minden teljesült, amit csak kiejtett a száján. Így nem is csoda, ha a selyempapírba csomagolt ifjú hölgy igen elkényeztetetté vált. Mindezeken túl volt benne valami ellenállhatatlanul vonzó, és Matt tudta, hogy Rebecca szívében drágakõ lakozik, csak a salakot kell lehántani róla. Matt odahúzott egy másik széket Rebecca mellé, és õ is leült. Mosolyogva szemlélte a lány lebiggyesztett ajkát. - Egész este unatkoztam. - De hiszen láttalak, olyan jól mulattál! - Az csak a látszat. - Rebecca nagyot sóhajtott. - A fiúk ennél unalmasabbak már nem is lehettek volna. Matt nevetett. - Mivel beszélték már megint tele a fejecskédet? Csak nem a háborúval? - Ezúttal nem. - Rebecca gúnyosan felnevetett. - Valami John Wycliffrõl volt szó. Mintha valami hõs lenne. Kit érdekelnek a nevetséges tanai? Matt ezúttal nem nevetett. - Rebecca, te tudod egyáltalán, hogy ki az a John Wycliff? - Persze, hogy tudom, valami szájhõs Oxfordból, aki minden áron börtönbe akar kerülni, és aki másokat is magával ránt a hebehurgyaságával.
22
Matt arca egyre komorabb lett. Igen, ez az õ hibája. Többet kellett volna beszélgetnie vele a politikáról. Mint ahogy annyit beszélgettek minden másról, de Matt annyira óvatos akart lenni, nehogy Rebecca megsejtsen valamit a tevékenységérõl a testvériségben, hogy komolyabb dolgokról szinte sosem esett szó. Matt most úgy érezte, arcul ütötték. Most hirtelen úgy látta, hogy Rebecca azzá vált, akivé sohasem akarta, hogy váljon. Nem akarta, hogy olyan asszony váljon belõle, mint a többi, hogy naphosszat ki ne essen a kezébõl a tû és a cérna, és más gondja ne legyen, minthogy a családi fészek melegérõl gondoskodjon. Nem osztotta ugyanis azt az általános felfogást, hogy az asszony annál jobb, minél kevesebbet tud a világról, és az elõkelõ kisasszony legfõbb erénye a szüzesség, az engedelmesség és az alázat, az pedig mindegy, hogy milyen üresség van a fejében. Õ megfogadta, hogy sohasem csinál élettelen bábut a lányából, és jól is fogott hozzá. Rebecca eleven lett, büszke és eszes, de aztán Matt egyre elfoglaltabb lett, és egyre kevesebb ideje volt arra, hogy foglalkozzon a kislánnyal, és tanítgassa. Egyre sûrûbben bízta ezt a feladatot a nevelõnõre, aki a saját szája íze szerint okította, és a korának megfelelõ merev szabályokat próbálta meg rákényszeríteni több-kevesebb sikerrel. Rebecca megtanult írni, olvasni, számolni, táncolni, énekelni, ismerte a latin nyelvet, írt, olvasott franciául, amely a fõnemesek közkedvelt társalgási nyelve volt, megtanulta a társadalmi élet szigorú szabályait, és elkerülni annak buktatóit. De senki sem volt, aki ezeken a dolgokon túl megtanította volna arra, hogy észrevegyen magán kívül másokat is, hogy megmutassa, hogy nemcsak az az élet létezik, amit õ él, hogy vannak, akik szenvednek, és nyomorognak, és hogy a tánc és mulatság világán túl kezdõdik a valóság. ,,De talán még nem késõ! - villant át Matt agyán. - Hiszen sohasem késõ!” - Honnan tudod Rebecca, hogy milyen az az ember, hiszen nem is ismered! - Jaj apus, hát már te is kezded?! Miért olyan fontos, hogy hogyan élnek azok a papok, hát nekik is élniük kell valahogy! - Nem errõl van szó, Rebecca. - magyarázta türelmesen Matt. - Hanem hogy hány embert nyomorítottak meg, és hogy… - Apus, mit nem mondasz! - Rebecca türelmetlenül toppantott a lábával - A papok papok maradnak, mi meg továbbra is elmegyünk vasárnaponként a templomba, akármit is prédikál ez a senkiházi Wycliff. - Hogy mersz így beszélni John Wycliffrõl? - csattant fel ezúttal
23
mérgesen Matt, de csak egy pillanatra feledkezett el magáról. - Van fogalmad arról, hogy kit sértegetsz? Rebecca egy kicsit megszeppent Matt felemelt hangjától. Még sohasem fordult elõ, hogy az apja így beszélt volna vele. - Csak nem veszel a védelmedbe egy néplázító árulót?! - Az én lányom nem beszélhet így…- Matt hirtelen elhallgatott. Majdnem elárulta magát, pedig éppen az a biztosíték a lánya biztonságára, hogy fedve marad a John Wycliffhez fûzõdõ kapcsolata. Mégis fájt neki, hogy Rebecca ezt gondolja. Persze, hiszen nem is tud semmit az Ügyrõl, és hogy mi miért történik. Vajon, ha tudná, megértené? Ha valaki soha nem járt szegény emberek között, soha semmilyen problémával nem találkozott, nagyon nehéz megértenie, hogy a világon milliók szenvednek néhány ember kapzsisága és hatalomvágya miatt. Matt megköszörülte a torkát. - Rebecca… tudom, hogy az én hibám. - A lány olyan ijedt szemekkel nézett az apjára, hogy Matt keserûen elhúzta a száját. - Még soha nem beszéltél így velem. - Bocsáss meg nekem Rebecca, és kérlek, figyelj jól rám egy kicsit. Az évek során felnõttél, már régen férjhez kellett volna menned. - Matt elmosolyodott. - Már így is mindenfelõl szemrehányásokat kapok, hogy biztosan magamnak akarlak megtartani, mert már lassan vénlánynak számítasz, és még mindig nem adtalak férjhez… - Férjhez menni?! De hát minek?! Nincs szükségem rá! - tiltakozott Rebecca ijedten. Matt nevetett. - Én azt hittem, Matilde kisasszony már régen beültette a fejecskédbe, hogy a hajadon kisasszonyok legfõbb óhaja és kötelessége a férjhezmenetel. Rebecca is elnevette magát. - Tudod, van egy nagyon jó apám, akinek sikerült kivernie belõle. - Sajnálom, ha félreértettél, Rebecca. Én nem azt mondtam, hogy ne menj férjhez, hanem hogy olyat válassz, akibe szerelmes vagy. Azt hiszem, ez nagyon is méltányos veled szemben, ha azt vesszük, hogy megtehetném, hogy akár most rögtön férjhez adlak James Bright-hoz, aki amúgy is legalább százszor megkérte a kezedet. - James Bright?! - Rebecca úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. - De hiszen õ legalább 50 éves! - Gondolj Fanny Tomenhowkra. Õ 15 éves, a férje meg legalább negyvennel több.
24
- Légy szíves, ne hasonlíts össze Fannyval. - Miért? Fanny rendes lány, azt csinálja, amit a szülei mondanak neki. Ez így természetes is… Csak éppen õ sohasem lesz olyan boldog, amilyen te lehetnél, mert együtt élni valakivel, akit az ember szeret, nincs annál nagyobb boldogság. - Matt arcán árnyék suhant át épp csak egy pillanatig, de Rebecca észrevette. Jól tudta, miért csuklott el a hangja, és hogy az apja most anyára gondol. Rebecca sohasem mert róla kérdezõsködni. Mindössze annyit tudott róla, hogy a tengerbe fulladt, amikor õ még egy éves sem volt, és sosem árulta el senkinek, hogy mennyit gondol rá. Titokban maga elé képzelt egy barna hajú, szelíd, barna szemû fiatalasszonyt, aki szereti õt, és megsimogatja az arcát. Gondolatban hozzáért, beszélgetett vele, és ha szomorú volt, elég volt csak rágondolnia, és máris megnyugodott tõle. Lane Winsdale. Érezte a nevébõl áradó melegséget és szeretetet, és ilyenkor mindig úgy érezte, az édesanyja felülrõl figyeli õt. Matt sosem beszélt róla. Rebecca tudta, hogy milyen fájdalmas ez neki, mégis szenvedett attól, hogy Matt ennyire kerülte az említését. Matt hangja rángatta vissza Rebeccát a gondolataiból. - De nem errõl akartam veled beszélni, Rebecca. Meg kell értened valamit. Sohasem szabad ítélkezni valakirõl, akirõl nem is tudod, hogy kicsoda. Ha pedig nem érted a mondanivalója lényegét, inkább hallgass, és ne mondj véleményt. Az embernek azért van a feje, hogy használja. Szabad gondolkozni a dolgokon, az emberek szavain, és szabad látni. Látni a szavak mögötti értelmet, és valóságot. Rebecca nem szólt semmit. Õszintén szólva nem sokat értett az egészbõl, csak azt érezte, hogy az apja dühös, mert õ úgy beszélt arról az idegen férfiról, és azt is érezte, hogy valami történik az apjával, amirõl õ nem tud. - Ígérd meg gyermekem, hogy gondolkozni fogsz azon, amit mondtam. Rebecca sóhajtott. Hát ennek már sohasem lesz vége? Miért lett egyszerre mindenki ilyen komor? Az élet eddig szép volt és vidám, most meg mintha fekete felhõk gyülekeznének a feje fölött. - Rebecca?! - Ígérem apus. Rebecca nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz, hogy nemsokára vége a gondtalan gyermekkornak, a régi szép idõk örökre lezárulnak.
25
d 6. Matt kilépett a kertre nyíló ajtón, és körülnézett. A nap egész délelõtt meg se mutatta magát, és most különösen hûvös szél táncolta körül a hiányosan és nem egészen elõkelõen öltözött férfit. A kezében kis csomagot tartott. Elindult a kertkapu felé, majd gondolt egyet, és megfordult. Felnézett Rebecca ablakára. A félig nyitott ablaktábla nyilvánvalóvá tette, hogy a lány most is látja. Matt megcsóválta a fejét, és intett egyet az ablak felé. Elvégre bármi történhet vele. Most a szokásosnál is jobban érezte, hogy nem fog minden simán menni. Az éjszaka írt egy végrendeletet arra az esetre, ha történne vele valami… Valami, ami úgy érezte, nagyon könnyen bekövetkezhet. Matt minden baj nélkül eljutott a rejtekhelyükre. Christian Santiani már várta. Elegáns, hosszú köntöst viselt, mint ahogy illik, ha a király elé járul az ember. Sötét hajának minden tincse a helyén volt. Mattnek elszorult a szíve. Milyen fiatal, és lehet, hogy nem lesz soha öregebb? Wycliff is idegesebbnek látszott a szokásosnál. Matt megköszörülte a torkát. - John, akármi történnék is, kérlek, ne hagyd el a rejtekhelyet. Akármit hallasz is rólunk, vagy másról. Wycliff kérdõ tekintettel fordult a barátjához. - Ezt hogy értsem Matt? - A király a kiadatásodat tervezi. A pápának. - Ezt nem mondod komolyan! - De. Tegnapelõtt hallottam. A forrás maga nem a legmegbízhatóbb, de az információi mindig pontosak. - Ilyet nem tehet Edward! - kiáltott bosszúsan John. - Hiszen a pápa nyílt ellensége! - De nem akkor, amikor a franciák ellen vonul! John számára hihetetlennek tûnt ez a hír, mégsem bírta figyelmen kívül hagyni, hiszen Matt sohasem beszélt a levegõbe. Igaza lehet Mattnek, a nagyurak megbízhatatlanok. - Ha ez így van, akkor valószínûleg Christiantól várják, hogy elvezeti õket hozzám. - Pontosan. Wycliff nyugtalanul egy székre hanyatlott, és lázasan törni kezdte a
26
fejét. - Ne izgasd magad, John. - Christian a vállára tette a kezét. - Én megpróbálom. - Wycliff felnézett a férfi elszánt arcára. - Ha mégis beigazolódna Mr.Winsdale sejtése, akkor is nyugodt lehetsz, tõlem semmit sem tudnak meg. Még az életem árán sem. Matt nem szólt semmit, de arra gondolt, nem olyan könnyû betartani az ilyen ígéreteket, amikor változatos módon nyúzzák az embert. - Nem fogadhatom el ezt tõled, Christian. Nem akarlak a biztos halálba küldeni. - Wycliff felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett fel s alá. - Nem biztos halál, - már megbocsásson Mr.Winsdale - de tévedhetett is akár a forrás. - Christian keményen kiállt a döntése mellett. - Nem. Az lesz a legjobb, ha én most eltûnök, és kiötlök valami mást. - Már késõ, John. - Christian annyira hitt a küldetés sikerében, hogy feltétlenül meg akarta próbálni. - Én mindenképpen elmegyek, akár elkísér Mr.Winsdale, akár nem. Matt megcsóválta a fejét, és bár nem értett egyet a fiatalemberrel, de õ felkészült, és ha már itt tart, nem hagyja cserben John pártfogoltját. - Maradj itt John, és várj, amíg hírt nem kapsz felõlünk. - mondta Matt. - Akárki kopogtat, senkit ne engedj be, csak a mi emberünket. A jelszó lesz… Rebecca. - Rebecca? - Christian kíváncsian felhúzta a szemöldökét. Matt erre nem válaszolt, majd szedelõzködni kezdett. - Késõ van. Indulnunk kell. - Matt az ajtóban visszafordult, és Christianra nézett. - Tíz perc múlva jöhet utánam. Matt sötét, csuklyába burkolózott alakja kilépett a kapun, és mint az árnyék suhant végig a szürkébe hajló, szûk utcákon. Matt a Westmister elõtti téren elvegyült a járó-kelõk között, majd leült egy hatalmas törzsû fa árnyékába innen jól beláthatott mindent. Várt. Nem tudta, mennyi ideig. Egyelõre semmi gyanusat nem tapasztalt. Kisvártatva ismerõs hangot hallott. Megérkezett Christian. Matt megtapogatta a rongyai alá rejtett tõrét. Nem volt a legdíszesebb fajta, de nem is arra akarta használni, hogy holmi lovagi tornán mutogassa. Bár jobban örült volna, ha egyáltalán semmire sem kellene használnia. Christian eltûnt a palota kertjének ösvényein. Az õrök rezzenéstelen arccal foglalták el újra helyüket a kapu két oldalán. Matt sóhajtott egy nagyot, és várt. Közben a lehetõ legsötétebb gondolatok kavarogtak a fejében. Nem tudta, meddig várakozott a rejtekhelyén, de
27
idõközben besötétedett, az árnyékok hosszúra nyúltak. Christian még mindig nem jött. Matt agyában meghúzták a vészharangot. Lehetetlen, hogy ennyi idõ alatt még ne tudta volna elõadni a mondandóját. Az biztos, hogy Christian nem jött ki még, õneki pedig nem szabad kockáztatnia, hogy utána megy, mert akkor felfedheti a kilétét. Ebben a pillanatban eszébe ötlött a lefüggönyözött batár, ami egy jó órával ezelõtt fordult ki a kapun. Christian! Akár õ is ülhetett benne. Elvihették! De hova?! Csak nem a Tower-ba? Ez akár meg is történhetett, mert James Bright szavai nyomán a király az ellenségének tekinti John Wycliffet. Matt egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem lépteit a Tower felé irányította. Sietõsen lépkedett a hatalmas kolostorkertek mellett, Anglia legnevezetesebb erõdje felé, amelyet Hódító Vilmos parancsára kezdtek el építeni még 1078-ban. A White Tower szögletes és gigantikus tömege komoran magasodott a férfi fölé, azt sugallva, hogy nem az öröm, a vidámság háza ez. A Temzétõl és a várostól az Oroszlánszívû Richárd korából származó, bástyákkal megszakított falövezet választotta el, amelynek csipkés oromzatú falai kissé mintha ellent mondtak volna a könyörtelen igazságszolgáltatás rideg hangulatának. Amint Matt a Tower közelébe ért, lelassította a lépteit, és szemével búvóhelyet keresett a sötétben. A hatalmas erõdítmény elõtti téren egy molnár kiáltozott a legényeinek, és Matt úgy látta, a liszteszsákok kiváló fedezéket nyújthatnának neki. Óvatosan oda lopakodott, és kikémlelt a zsákok mögül. A Tower kapuját két állig felfegyverzett katona õrizte, a kapu kivételesen nyitva volt, mert a molnárlegények egyre másra hordták befelé a liszteszsákokat. Mattnek remek ötlete támadt. Mikor a molnár kissé eltávolodott a zsákoktól, hogy pöröljön egy kicsit a többi árussal, Matt megragadott egy zsákot, és a kapu elõtt termett. - Állj! - kiáltottak rá a kapuõrök. - Mi dolgod itt? Az egyik õr felé bökött a lándzsájával, ami hátrálásra késztette Mattet. - Sütéshez való lisztet hoztam a király katonáinak. - Matt akárhogy próbált uralkodni a hangján, az reszelõssé vált az idegességtõl. - A többiek nem ilyen ruhát viseltek! - A rokonaim, tiszt uram! - hízelgett Matt. - Megkértek, segítsek nekik egy kicsit, mert álló nap meg nem pihennek, úgy hajtják õket, mint a rabszolgákat. Tisztességes ember ilyenkor már rég nyugovóra tér. - Jól van, jól! Vigyed. De siessél ám, hogy mihamarabb ehessük a va-
28
csorát! - vigyorgott egymásra a két õr, és az egyik nagyot taszított a zsákon, úgy, hogy Matt majdnem orra bukott. - Faragatlan tuskó! - mormolta Matt az orra alatt. - Várjál csak, megfizetsz te még az aljasságodért. De nem füstölgött sokáig, inkább szedte a lábait. Nem tudta ugyan, hogy merre van a konyha, de nem is azt kereste. Az udvar kihalt volt, csak néhány ember lézengett. Az egyik irányból hangos asszonyi kiabálás és zsörtölõdés hallatszott. ,,Biztosan arra lesz a konyha. - gondolta. - De merre vannak a börtöncellák?” Addig bámészkodott, amíg bele nem ütközött egy egyenruhás õrbe. - Hát te mit kódorogsz erre? - mordult rá a fancsali képû katona. - Á… a konyhát keresem uram, ugyanis lisztet hoztam… - Akkor miért a börtön felé oldalogsz, te paraszt! Az igaz, hogy ott lenne a helyed, hitvány kutya. Eridj a másik irányba, lódulj, te mocskos! Matt hajlongani próbált, ahogy a terhe engedte. - Köszönöm jóságos uram, alázatos szolgád vagyok. - Lódulj, ebadta fattyú! Mattnek nem kellett kétszer mondani. Bár alapvetõen békés természetû volt, most forrt a dühtõl. Azonban nem volt idõ arra, hogy a katonák viselkedésén morfondírozzon. Késõbb is ráér leszámolni a gõgös alakokkal. Dühébe ugyanakkor csepp öröm is vegyült, hiszen így megtudta az utat a börtön felé. Elõbb ott szétnéz. Az lenne a legjobb, ha ott nem találna semmit, azután valahogy belopózik a toronyba. - Mit mászkálsz arra, te cseléd? - Matt olyan ijedten fordult hátra, hogy majdnem elejtette a zsákot. Egy jókora asszonyság állt mögötte, csípõre tett kézzel. Arca egyáltalán nem volt barátságos, amint a férfira nézett. Durva vonású szájával úgy vicsorgott Mattre, mint az éhes róka a sündisznóra. - Lisztet hoztam asszonyság. - dadogta Matt zavartan. - Arra van a konyha, mihaszna cselédje, már ezerszer elmondtam. Jókora vaskos karja a konyha irányába lendült, így Matt kénytelen volt arra indulni, nyomában a pergõ nyelvû némberrel. Végre elérték a fülledt levegõjû konyhát. Az asszony rárivallt, hogy jobban tenné, ha kiöntené a lisztet egy tálba, és menne már innen oda, ahonnan jött, mert a férfiak csak arra születtek, hogy megkeserítsék az asszonyok életét. Ezzel Matt vitába szállt volna, ha nem égett volna a vágytól, hogy mihamarabb hallótávolságon kívül legyen. Ráadásul minden
29
perc drága, hiszen Christiannak még híre-hamva sem volt. Matt gyorsan felhúzta a nyúlcipõt, még mielõtt az asszonyság másfelé irányította volna. Az üres zsákot a biztonság kedvéért magánál tartotta, valószínûleg a védõangyala sugallatára. Matt a sötét éjszakába burkolózott, és amennyire csak tudott, a falhoz lapult. Jó lenne, ha nem találkozna össze már senkivel. Valami azt súgta neki, hogy James Bright információi ezúttal sem voltak megalapozatlanok. Igyekezett kerülni azokat a helyeket, ahová a felkelõ hold vetette a fényét. Szerencsére sikerült most már zavartalanul elérnie az épület másik végét. Csend volt, csak a nyugovóra térõ madarak csipogták el éji dalukat a fákon. Matt ekkor igyekezett még szorosabban a falhoz lapulni, mert nem messze tõle éppen érkezett az õrségváltás. A lélegzetét is visszafojtotta. Nem vették észre. Óvatosan tovább osont, mígnem végre úgy sejtette, a börtönhöz érkezett. Az egyik ablakból világosság szûrõdött ki. Matt odalopózott; minden idegszála megfeszült, ahogy megpróbálta kivenni a hangokat. - Nem mond semmit, püspök úr. Hiába! Szép szóval nem érünk el nála semmit. - Egy ismeretlen, fojtott hang beszélt, meglehetõsen halkan. Matt nem mert bekémlelni az ablakon, mert attól félt, észreveszik, de szinte teljesen biztos volt abban, hogy Christiant akarják szóra bírni. Hát csakugyan csapdába csalták! Vajon beszélt-e a királlyal? Nem valószínû. - Akkor majd másképpen bírjuk szóra. Egyelõre hagyjuk, hogy egy kicsit magába szálljon. Vigyétek a cellájába. Ti feleltek érte. Matt döbbenten ismert St. Patrick püspök hangjára. Ismerte a vén papot, de sohasem hitte volna, hogy ennyit ér neki egy ember élete. Hát itt már senki sem ismer irgalmat? Matt úgy gondolta, eljött a cselekvés ideje. Fejére húzta a csuklyáját, és megkereste a bejáratot. Az õrség szerencsére nem ott tanyázott. Óvatosan suhant a falak mentén. A sötétség most az õ kezére játszott. Matt elfintorította az orrát, amint megérezte a börtön dohos szagát. Utálta ezeket az erõs, törhetetlen falakat, ahol sok ártatlan ember lelte már a halálát. Igaz, százszor komfortosabb volt ez, mint a vidéki várbörtönök. Ott még a pöcegödör is különb helynek számított, mint a börtönnek nevezett lyukak. Aki egyszer oda belepottyant, csak a csontjai látták meg a napvilágot. Vagy azok sem. Matt elbújt egy beugróban, és várt. Nincs más megoldás, használnia kell a tõrt. Feszülten hallgatózott. A hangokból megállapította, hogy nem kísérik sokan a férfit. Ez a kezére játszott. Abban a pillanatban
30
felbukkant egy egyenruhás alak. Matt rávetette magát, és szúrt. A katona összerogyott a nem várt támadástól, de a másik észnél volt, és ordított: - Õrség! Bár Christiannak össze volt kötve a keze, de így, két ököllel és jó lélekjelenléttel nagyot vágott az ordító õr arcába. Az máris elvágódott a padlón. - Gyere! Rohanni kezdtek, amerre a kijáratot sejtették. Mögöttük futó léptek zaja hallatszott. Mintha legalább egy egész ármádiát küldtek volna ellenük. - Ide be! - Matt egy nyitott ajtón behúzta Christiant, és bereteszelte az ajtót. A léptek elhaladtak az ajtó elõtt, és fokozatosan elhaltak. Matt a fülét hegyezte, de semmi gyanusat nem hallott. Közben Christian Matt tõrének segítségével kiszabadította felsebzett kezeit a kötél szorítása alól. Matt résnyire kinyitotta az ajtót. Mit nem adott volna azért, ha a védõangyala megsúgta volna neki az utat! - Tiszta a levegõ. - intett a fiúnak, és futásnak eredtek. Hamarosan meg is találták a kijáratot, de az ajtó ezúttal zárva volt. - A fenébe, bezárták! - Fel a lépcsõn! Kell, hogy legyen itt egy átkozott ablak. - Ablak van, csak mind rácsozott. - sóhajtott Christian. Ahogy felértek, megtorpantak. Két õr állt a lépcsõ tetején. Matt intett Christiannak. Két oldalról a falhoz lapultak. Olyan hirtelen csaptak le az õrökre, hogy azoknak kiáltani sem volt idejük. - Arra! A folyosónak több ablaka is volt, és szerencsére ezeken nem volt rács. - Valamelyiken le kell ereszkednünk, ha meg akarjuk úszni élve. - Nagyon magasan vagyunk. - Levesszük az õrök ruháját, és kötelet csinálunk belõle. - Siessünk. Keresnek minket. Amilyen könnyû volt kitervelni, olyan nehéz volt megvalósítani az ötletet. A katonák sem egy kilót nyomtak, de végre sikerült õket megszabadítani a ruhájuktól. A hevenyészett kötelet az ablakhoz vitték. Matt sürgetõn megszólalt. - Én a párkányhoz csomózom valahogy. Amint készen vagyok, mehetsz. A mûvelet nem ment valami könnyen, de végül sikerült. - Siess, menj elõre. - Matt lenézett, de senkit sem látott. - Indulj! Christian nem vitatkozott. Most nincs helye az udvariaskodásnak.
31
Felkapaszkodott a párkányra, és megindult lefele. - Siess, jönnek. - Matt hallotta, hogy már a lépcsõn csörtetnek felfelé az üldözõk. Mikor már csak vagy két méter volt hátra, Christian elengedte a kötélnek nevezett ruhadarabokat, és nagyot huppant a földön. Elégedetten nyitotta ki a szemét, de annál kevésbé örült az elé táruló látványnak. Egy lándzsahegy meredt felé, mögüle pedig a legundorítóbb pofa vigyorgott rá, akit valaha is látott. - Üdvözöllek a földön, komám! Christian feltápászkodott, már amennyire a lándzsa engedte. - Add át üdvözletemet a túlvilág urának! - láthatóan nagyon tetszett neki a helyzet. De a sors úgy akarta, hogy vége szakadjon a vigyorgásának, ugyanis az õr háttal állt a kötélnek, így nem látta hogy egy másik alak is lefelé ereszkedik. - Nézd csak! - mondta Christian - Valaki van mögötted! - Az õr bizalmatlanul méregette a férfit, de mivel maga is hangokat hallott, megfordult. Több se kellett Christiannak, egy jól irányzott ütéssel ártalmatlanná tette a barátságtalan fickót. Mire Matt leért, már szabad volt az útjuk. Ám abban a pillanatban megjelent egy fej az emeleti ablakban, ahonnan az imént leereszkedtek, és torkuk szakadtából kiabálni kezdtek. - Õrség! Õrség! - A katonák. Tûnjünk el! Szerencsére a várfal mellett sûrû volt a bozót. - Be a bozótba! A macska sem lapulhat úgy, mikor egérre vadászik, mint ahogy õk lapultak a bokrok alján. Egy rezzenés is elárulhatja õket. Harsány kiáltások és szitkozódások verték fel az éjszaka csendjét. Az õrök úgy futkostak ide-oda, mint a hangyák az elveszett élelem után. Aztán lassan távolodtak a léptek. - Köszönöm, Mr.Winsdale. - Christian hangja alig hallhatóan csengett. - Maga nélkül nem tudom, mi lett volna velem. - Matt. Szólíts csak Mattnek. Nagyra értékelem a bátorságodat még akkor is, ha szerintem értelmetlen volt. És ne hálálkodj, hiszen ez volt a feladatom, és azt hiszem, még koránt sincs vége. - Köszönöm, Matt. Azt hiszem, túlságosan vakon hittem a királyban és a jó szándékában. De tanultam a leckébõl. - Mi történt valójában? Beszéltél a királlyal? - Nem. Õfelsége közelébe sem engedtek. Az történt, amit mondtál.
32
John rejtekhelyét akarták megtudni. - Sejtettem. Soha nem szabad nagyurakkal paktálni, hacsak elõzõleg nem adták bizonyítékát nemes szándékuknak. Christian egy percre lehunyta a szemét. Matt a sötétség ellenére is látta, hogy valami nyomja a férfi szívét, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. - Matt… megmutatták nekem a kínzókamrát… - Christiannak remegett a szája széle. - Sejtettem. - Ne érts félre, nem attól féltem, hogy meghalok, hanem hogy a kínzások közepette egy õrült pillanatban kicsúszik a számon, amit hallani akarnak… - Ne gyötörd magad, Christian, hiszen emberek vagyunk - Matt hangjából áradt a jóindulat, és a melegség. - Mindenki hibázhat. Ostobákká csak akkor válunk, ha nem vagyunk képesek tanulni a hibáinkból. Christian hallgatott. - Nem Anglia a szülõfölded, igaz-e? - Matt teljes fordulattal témát váltott. - Nem. - Christian elmosolyodott. Abszurd egy helyzet. Élet és halál között lebegnek, közben pedig kedélyesen bájcsevegnek a származásáról. - Itáliából jöttem, az apám õsi családból származott. Az anyám viszont angol volt, ezért is jöttem Oxfordba tanulni. Miért kérdezted? - Semmi különös, csak érdekelt… Mi lett a szüleiddel, hogy múlt idõt használsz? - Meghaltak. A tengerbe vesztek pár évvel ezelõtt. Matt megrázkódott, és elhomályosult a szeme. Akárcsak az õ szerettei. - Sajnálom. - Semmi baj. Már hozzászoktam a gondolathoz. Matt hangja most vészjóslóan nyugodttá vált, ahogy megszólalt. - Hány imát tudsz? - Azt hiszem, a Miatyánk menni fog. - Akkor lapulj! A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani. Az õrség visszatért. - Az átkozottak! - hallotta Matt majd' kétlépésnyi távolságból. - Nem hiszem, hogy sikerült meglépniük. - Biztosan itt bujkálnak valahol. - Járjuk körül még egyszer a palotát.
33
- Járjuk! Christian akkorát sóhajtott, hogy a bokor levelei heves táncba kezdtek. - Ki kell jutnunk a várból még az éjszaka. Nappal nem tudunk elbújni. Amúgy is az egész palota minket fog keresni. Matt idegesen fészkelõdött. - A fenébe, ez a vacak zsák! Minek is cipeltem magammal! - Miféle zsák? - Amiben a lisztet hoztam! Ide rejtettem a ruhám alá, mert… Megvan! A zsák! - Micsoda? - Christian nem tudta mire vélni a dolgot. Egy zsák okoz neki ekkora örömöt, amikor mindjárt elvágják a torkukat, és ráadásul még börtönbe is csukják õket? - Te belebújsz a zsákba, én pedig kisétálok veled a kapun, mint ahogy bejöttem. Christiannak leesett a tantusz. - Gyorsan, gyorsan! Bújj bele! - A férfi épp hogy csak belefért, Matt alig tudta összefogni a zsák száját. Arról nem is szólva, hogy mennyi erejébe telt, míg a hátára bírta venni. - Kapsz levegõt? - kérdezte Matt zihálva, és Christiannak az volt az érzése, hogy õ még mindig jobb helyzetben van, mint Matt. Ahogy csak tõle telt, Matt igyekezett az udvarra. Szerencsére a katonák épp másfelé lehettek, egy teremtett lélek sem volt rájuk kíváncsi. A vasrácsos kapu zárva volt, a kapuõrök szundikáltak elõtte. Matt legszívesebben átmászott volna a kapun, de a zajra úgyis felébredtek volna. Megkocogtatta hát az egyik alvó vállát. - Hé, uram! Az õr valószínûleg a legszebb álmából ébredt, mert az arca nem sok jót ígért. - Mi dolgod itt? - förmedt rá Mattre. Akkorra már a másik õr szemébõl is kiröppent az álom, és két lándzsa meredt felé. - Csak a lisztet hoztam vissza jó urak, amit egy pár perce vittem be. Azt mondta az asszonyság, hogy elég mára a munkából, ma este nem süt többet. A lisztet meg vigyem, ahová akarom, neki nem kell. - Elég soká tartott az a pár perc, te paraszt! - Tudják uraim, hogy van ez. - Matt hangja mézes-mázosan csengett. - A szép asszonyság - ez enyhe túlzás volt - borral kínált, hogy pihentessem fáradt tagjaimat az egész napos munka után. - Na jól van, mehetsz. - mordultak rá a kapuõrök, és kinyitották a
34
kaput. Matt úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Egy perc, és megmenekültek. De a párkák most is keresztbe tették a fonalukat Fortuna istennõ elõtt. - Hé te! - kiáltott rá az egyik kapuõr. - Ha már az asszonyságnak nem kell a liszted, hagyd itt nekünk. A másik buzgón bólogatott. Matt ereiben meghûlt a vér. - Nem tehetem jó uraim, már meg ne haragudjanak érte, de az én családom is szegény, nekik is enniük kell. Tíz éhes száj vár odahaza. - És ha a királynak kellett volna a liszted, akkor mit adtál volna a gyerekeidnek, te büdös paraszt!? Mattnek ideje sem volt felelni, az õrök már körül is fogták, és leráncigálták a hátáról a zsákot. Matt összeszorította a száját, mikor a zsák nagyot puffant a földön. Épp hogy csak egy szúnyogzúgásnyi hang hallatszott, de az éjszaka csendjében ez is úgy hatott, mint egy kiáltás. - Te paraszt, hát a liszted nyávogni is tud? A következõ pillanatban olyan gyorsan követték egymást az események, hogy Matt mukkanni sem tudott. Az õrök széthúzták a zsák száját. Szerencsére Christian észnél volt, és ügyesen kipattant a zsákból. Az egyik õr nagyra tátotta a száját, ám a másik hamar felismerte a helyzetet, és rátámadt Christianra. A másik Mattet vette célba, miután felocsúdott. Matt félreugrott az ütés elõl, és még idejében húzta elõ a tõrét. A támadója összeesett. Ekkor Christian kétségbeesetten feljajdult. Matt odaugrott, hogy segítsen, és az összecsukló Christian felé hajló õrre vetette magát. Az õr közben ordítani kezdett: - Õrség! Ide, ide! Fortuna mégiscsak talpra állhatott, mert Mattnek sikerült felülkerekednie. Az õr eszméletlenül esett össze. Matt Christianhoz rohant. - Jól vagy? Megsérültél? - A… a vállamon. - Christian úgy hörgött, mint a haldokló, aki az utolsó kenetért könyörög. Matt hangja nem tûrt ellenvetést. - Jönnöd kell. Ki kell bírnod. Mindjárt otthon leszünk. - Nem bírok… nem… - Christian olyan gyenge volt, mint a harmat. - Kell, érted? Élned kell! Jönnek! Matt a vállára vette a férfit, és elindult. Nehéz terhével csak lassan haladt. Észrevették. - Tegyél le, Matt. Megpróbálok menni… Úgy talán… Matt nem tehetett mást. Átkarolta Christiant, és továbbindultak. De így is nagyon lassan haladtak. A sötét, szûk utcák azonban jó rejtek-
35
helynek bizonyultak. Christian már végképp nem bírta a gyaloglást. Egy óvatlan pillanatban behúzódtak egy zugba. Léptek koppantak. - Hol vannak? - A közelben kell lenniük. - Váljunk szét. A léptek elhaltak, de a kiabálás még hallatszott. - Christian, Christian! - Matt megrázta a férfi élettelennek tûnõ testét. - Itt… itt vagyok. - hallatszott valahonnan nagyon távolról a hang. - Úristen! Belõled ömlik a vér. - már Matt keze is csupa mocsok volt a vértõl. Leszakított egy csíkot az ingébõl, azzal próbálta bekötni a sebet. - Nem komoly, csak a válladat találták el. - Fázok… nagyon fázok… - vacogta a férfi félig ájultan. - Christian, jönnöd kell! - Matt látta, hogy félrecsuklik a férfi feje. Hirtelen pofon vágta. A fiú felnyitotta a szemét. - Mi történt? - Matt nagyot sóhajtott. - Nagyon sok vért vesztettél. De azért rendbe jössz. Feltéve, ha hajlandó vagy segíteni. - Rendbe jövök… igen - mondta Christian elhaló hangon. Matt levette a kabátját, és belecsavarta a férfit. - Most pedig gyere. Muszáj mennünk. - De… hová? - Hozzám. - Hozzád? De hiszen… - Csend. Inkább próbáld meg emelni a lábadat. Támaszkodj rám. Lassan, de szerencsésen elérték az utcát, ahol Matt háza állt. Ám ekkor a távolból hangokat hallottak. - Ott vannak! - Futás! - Mindketten tudták, hogy életrõl-halálról van szó, és ez a tudat megacélozta az erejüket. Christianban fellángolt az életösztön, ami azt súgta, nem adhatja fel ilyen könnyen, mert nem ezt a sorsot szánták neki odafentrõl.
d 7.
Szerencsére az üldözõk még messze voltak, így volt idejük meg-
36
kerülni a házat, hogy hátulról menjenek be. Ben, az öreg szolga már aggódva várta az urát. - Uram, mi történt? - A jó öreg elébe sietett, még a fájós lábáról is elfeledkezett. - Ben, öltöztesd az urat ünneplõ ruhába, és vidd a nagy szalonba. Gyújts meg ott minden lámpást, és a kandallóban is égjen a tûz. Keltsd fel Rebecca kisasszonyt, öltözzön a legszebb ruhájába, és mindenki, aki csak mozog ebben a házban, fent legyen. Egy percen belül itt nagy estélynek kell folynia, érted, Ben?! - Igenis, uram! - Bár egy szót sem értett az egészbõl. - És Ben, készítsd ki az ünneplõ ruhámat! - Ezt már futtában mondta, ahogy sebesen elviharzott Charles Edlingtown háza felé. Ott még javában zajlott a születésnapi ünnepség. A komornyik megismerte Mattet, és azonnal hívta az urát. Charles megérezte, hogy valami komoly baj lehet. - Ha Istent ismersz Charles, segítsetek. - Charles komolyan aggódni kezdett. - Mit tegyünk? - Gyertek át a házamba a családoddal most azonnal, teljes díszben. Kérlek, siessünk, majd késõbb mindent elmesélek. Charles nem kérdezett többet. A felesége, Anne, fia, Tait, Louisa és George McGregor szótlanul követték. Matt teljesen megbízott ezekben az emberekben, nem kellett félnie, hogy õk elárulják. Szerencsére nagyon közel laktak egymáshoz, nemsokára hazaértek. - A hátsó ajtón kell bemennünk. A kis csapat hangtalanul osont át a kertek alatt, be a hátsó ajtón a házba. - Gyorsan Charles, te tudod a járást. Menjetek fel a szalonba, és tegyetek úgy, mintha nagyon jól mulatnátok. A férfi bólintott, és intett a többieknek, hogy kövessék. Matt belépett a titkos ajtón. Christiant már nem találta ott, sem Bent, de a ruhái ki voltak készítve. Mosakodásra nem volt idõ, csak az arcát mártotta be a vízbe. Tépte-cibálta magáról a rongyokat, és Christian levetett ruháival együtt az egyik szekrény mögé rejtette. Oda csak nem néznek be. Bár ezt a szobát nehéz megtalálni, de minden ajtó titkát meg lehet fejteni. Nem szabad hát kockáztatni. Sebtében kapkodta magára ruháit, majd kilépett a folyosóra. Rohant, ahogy a lába bírta. Amint a szalonhoz ért, idegen hangokat hallott, ami kacagással, és vidám csevegéssel vegyült.
37
- Beszélnem kell a ház urával! - hallott egy komor hangot. Válasz nem érkezett rá. Benyitott. Mintha egyszerre lélegzett volna fel az egész szoba. Matt titokban ámulva nézett körül. Egyszerre minden meghitt és barátságos lett. A kandallóban, - amit csak különleges események alkalmával szoktak begyújtani - most lobogott a tûz, és elõtte, egy keleti hímzésû párnával díszített padon ült Anne, Charles felesége, és meglehetõsen élénken társalgott egy jóképû, sötét hajú fiatalemberrel, aki kicsit sápadt volt ugyan, de nagyon jókedvû, bár kicsit furcsán tartotta a jobb kezét. Tõlük fél méterre állt frissen és üdén Rebecca, abban a szépségében, amiben mindig pompázott az estélyeken, és valamin kacarászott Louisa McGregorral és Tait Edlingtownnal. Charles és George McGregor pedig elmélyülten vitatkoztak a lovaglás mûvészetérõl, és a lovagi tornák elvi hibáiról. A hatalmas csillárokon minden gyertya égett, és a rámás keretû tükrök - amiket legutóbbi indiai útjáról hozott Matt - visszatükrözték a kellemes hangulatot, amely elárasztotta a szalont. A szobalány megkönnyebbülten futott oda Matthez. - Uram, a katona urak beszélni szeretnének Önnel. Matt mosolyt erõltetett az arcára, ami nem is ment olyan nehezen, hiszen a szíve tele volt örömmel, hogy ilyen nagyszerû barátai vannak, akikre mindig számíthat, bármi történjék is. - Isten hozta önöket, uraim, mit óhajtanak? - Igazán nem akartunk zavarni, uram, - dadogta a kapitány - de arra kérem, legyen a segítségünkre. - Miben állhatok a szolgálatára, kapitány úr? - Két árulót keresünk, uram. - Árulókat? Az én házamban?! - Matt felháborodása õszinte volt. - Bocsásson meg uram, nem állt szándékomban megsérteni önt és háznépét. Csupán arra kérném, gondosan zárják az ajtókat, mert úgy láttuk, hogy ezen házak valamelyikébe surrant be a két akasztófáravaló. - Nos, ha így állunk uraim, tegyék csak a dolgukat. - mondta Matt nagylelkûen. - Az árulóknak lógniuk kell. Kérem, nézzenek szét alaposan a házamban, nehogy valahol itt bújjon el a két gazember. - Hálásan köszönjük, Mr.Winsdale. Ön igazán megértõ. - A kertet is fésüljék át, ha már egyszer itt vannak! - kiáltott utánuk Matt kis iróniával a hangjában. - Meglesz uram, ne aggódjon.
38
Rebecca nem értette az egészet. Nem kérdezte õ sohasem, hogy mit csinál és hová megy az apja ilyenkor, de abban biztos volt, hogy a rendes üzletfeleivel nem ilyen rongyos ruhában tárgyal. Elõször történt, hogy az apja búcsút intett neki. Valahogy érezte, hogy nincs minden rendben, és elhatározta, hogy megvárja, amíg hazajön. Addig várta, ameddig csak el nem nyomta az álom, és ha már nem mehetett el Edlingtownékhoz, arról álmodott, hogy felöltözik a legszebb ruhájába, édes almabort iszik a gyönyörû új üvegpoharakból, és cseverésznek, nevetgélnek… Ekkor rontott be hozzá Ben. - Ébredjen a kisasszony, ébredjen! És csupa lehetetlen dolgot mondott neki az öreg. Hogy vegye fel a legszebb ruháját, meg varázsoljon almabort az új poharakba, és nem utolsósorban siessen, mert át kell öltöztetnie valakit. Rebecca már akkor sem értett semmit, de Ben arca olyan ijedt volt, hogy felrángatta az álomszuszék Ninát, a komornáját. Nina még csak 14 éves volt, és Rebecca szerint érdemtelenül került ilyen magas pozícióba. - Segíts átöltözni! Elõ a legszebb ruhámat. Siess már! - Igenis, kisasszony. - Az álomból ugrasztott lánynak egyszeriben járni kezdett a keze, ahogy úrnõje haragos szemébe nézett. Rebecca ilyen gyorsan még életében nem öltözött. A haját sem fésülte meg, úgy hagyta kibomolva. A lelke mélyén valami azt súgta, valami igen komoly baj történhetett. Ben nyomában a hátsó bejárathoz sietett. Ezalatt az öreg már fellármázta a cselédséget, a kandallóban égett a tûz, a csillárokon meggyújtották a gyertyákat, a szalon asztalaira palackok és poharak kerültek ezüsttálcán, a székeken és padokon felrázták a díszpárnákat. Rebecca el sem tudta képzelni, mire vélje ezt a felfordulást. És azt sem tudta elképzelni, hogy hová viszi Ben. Ám a szava is elakadt, amikor az öreg inas a Szent Madonna szobron keresztül a titkos lakosztályba vezette. Bent ámulva nézett körül. Még sohasem járt itt. - Siessen kisasszony, át kell öltöztetnünk az urat. Rebecca most vette csak észre, hogy egy élettelennek látszó alak fekszik az ágyon. Közelebb lépett. A férfi szeme csukva volt, szenvedõ arca verítékben fürdött. Hollófekete, hullámos haja csapzott volt, szép ívû ajkát fájdalom torzította el. - Ki ez az ember? - Rebeccának nagyot dobbant a szíve. - Nincs idõ a magyarázkodásra, kisasszony. Kérem, segítsen! Rebecca nem szólt többet. Ketten valóban könnyebben boldogultak.
39
Lehúzták róla a mocskos ruhát, és éppen tiszta inget készültek adni rá, amikor Rebecca ijedten felkiáltott. - Hiszen ez az ember vérzik! - Persze hogy vérzik, hiszen megsérült. Vagy nem látott még sérült embert? - mordult rá Ben. Bizony, a lány még nem látott. De akármilyen iszonytató is volt a seb, Rebecca összeszorította száját, fogott egy tiszta rongyot, és ügyetlen mozdulatokkal átkötötte. A vérzés szerencsére csillapodott. Nem kérdezett többé. Szükség van rá, hát teszi a dolgát. Amikor már mindennel készen voltak, hirtelen átvillant Rebecca fején egy gondolat. - És az apám?! - sikoltott fel kétségbeesetten. - Ne féljen kisasszony. - Ben Rebeccára hunyorított. - Nincs semmi baja. De most viselkedjék okosan, szükség lesz a lelkierejére. Rebecca bevizezett egy rongyot, és megtörölgette vele az idegen homlokát. Bár a férfinak most nyitva volt a szeme, Rebecca érezte, hogy nem látja a körülötte lévõ dolgokat. - A számat… a számat… - suttogta reszketõ hangon az idegen. Rebecca szótlanul törölte meg a férfi ajkát. Ben egy pohárba whiskyt töltött, és az idegen szájához emelte. - Ezt itassa meg vele… És most jöjjön, menjünk. - sürgette aztán a lányt - Fel kell mennünk a szalonba, és fel kell segítenünk õt is - bökött görbe ujjával a végsõkig kimerült férfira. - Segítsen kisasszony! Miután nagy keservesen felcipelték, a fiatalembert a padra ültették, a hátát pedig megtámasztották, különben biztosan összecsuklott volna. Rebecca a férfi homlokára tette a kezét, amely nyirkos volt, és hideg. - Kérem… kérem…- a férfi szájából hörgésszerû hangok törtek elõ, de még mielõtt Rebecca kideríthette volna, hogy az idegen mit szeretne, Edlingtownék és McGregorék kerültek elõ a semmibõl. Anne Edlingtown rögtön a fiatalember mellé ült, és belekarolt. Azonnal észrevette, hogy valami baj van vele. Charles is azonnal ott termett. Mindjárt gondolta, hogy ez az egész cirkusz a testvériség miatt van, és hogy ez az általa ismeretlen fiatalember is hozzájuk tartozik. - Szedje össze magát barátom. Az életük függ magától, és most már a miénk is. - Szeretném… szeretném, ha tudnák, - nyöszörgött az ismeretlen hogy nagyon sajnálom… A következõ pillanatban már hallották is a kopogást. Matt még mindig nem volt sehol, s ekkor, mintegy varázsütésre, mindenki tette a dol-
40
gát. Rebecca felkacagott, habár belülrõl vaskörmökkel marcangolták, és derût színlelve csacsogni kezdett Louisával és Taittel, és õszintén elámult Louisa lélekjelenlétén. Ez az ostoba, szerény lány most nyugodt volt, és határtalan erõ sugárzott belõle. Egy cseppnyi félelem sem volt az arcán, pedig nem tudhatta, hogy miért rángatták ide az éjszaka közepén, mint ahogy Rebecca sem tudta. Charles Edlingtown azt mondta, veszélyben az életük, és õk mégis jöttek. Még Louisa, ez a csendes és mindig óvatos kisbéka is, és most itt bájcsevegnek vele. Meg Tait Edlingtown is. Talán még sohasem volt ennyire jókedvük. Hol van már apus, miért nem jön? Csak nem történt valami baja? És egyáltalán, mi folyik itt?!! Rebecca úgy érezte, mindjárt sikoltani fog, de ehelyett bájos mosollyal az arcán hallgatta, amint Louisa éppen azt ecsetelte, hogy Ted Lewis tegnap este igencsak pórul járt, mert lovagolni indult, de leesett a ló patkója, mert a kovács… Rebecca ekkor meghallotta az idegen férfi hangját. Kellemes, mély, búgó hangja volt. Anne Edlingtown is vele nevetett. Milyen bátrak! Õ mindjárt összeesik félelmében. Az ismeretlen megsérült. Alig él. És tõle függ az életük. Mi lesz most? Hol vagy, apus? A szalon ajtajánál a szobalány mögött egy csapat fegyveres katona tûnt fel. - Beszélnem kell a ház urával. Rebecca sûrû ködön keresztül látta, amint nyílik a szalon másik ajtaja, és belép az apja, talpig elegánsan. Pontosan úgy, ahogy tegnapelõtt McGregorék bálján kinézett. Apus! Egy pillanatig azt hitte, nem fog bírni uralkodni magán, és odaszalad hozzá, hogy a karjába vesse magát. De nem tette, csak mérhetetlen megkönnyebbülés járta át a lelkét. Apus itt van. Most már nem történhet semmi baj. Életében elõször ragyogó, szívbõl jövõ mosolyt küldött Louisa felé, az meg mintha bátorítóan hunyorgott volna rá. Mintha tudta volna, hogy mi játszódik le benne, és segíteni akart volna. A beszélgetésbõl, ami az apja és a katonák között lezajlott, nem sokat értett. Valami árulókról volt szó, meg hogy átkutatják a házat, és hirtelen derengeni kezdett neki valami. Két árulót üldöznek, az idegen megsebesült, és az apja rongyos ruhában ment el. Csak nem… csak nem õket keresik? De õ továbbra is mosolygott, mert mosolyognia kellett. A katonák szétszéledtek a házban. Matt nem mozdult, csak egy hálás mosolyt küldött Charles felé, és közelebb lépett hozzájuk. A legszívesebben egyenesen Christianhoz szaladt volna, hogy lássa, jól van-e, bírja-e még magát.
41
A katonák visszajöttek. - Sajnos semmit sem találtunk, Mr.Winsdale. - Ez számomra egyáltalán nem sajnálatos, kapitány. - mosolygott Matt. - Örülök, hogy nem az én házamat választották a csirkefogók. A kapitány a fejét csóválta. - Már jó néhány házat végigjártunk, de esküdni mernék, hogy valahol itt tanyáznak. - Akkor ne késlekedjék, kapitány úr! Mielõbb kapják el õket. - Azon vagyunk, Mr.Winsdale. Rebecca ekkor észrevett valamit. Egy kis vértócsa éktelenkedett az ismeretlen mellett a padlón. Ez nem lehet igaz. Ha õ észrevette, akkor szemet szúrhat másnak is. Nem volt választása. Szórakozott kifejezéssel az arcán tett egy-két lépést, így a szoknyája pont eltakarta a vért. De sajnos a mozdulatai máris magára vonták a kapitány figyelmét, aki egyenesen felé indult mindenre elszánt tekintettel. Rebecca szíve a torkában dobogott, de ahogy a kapitány szemébe nézett, érezte, hogy olyan erõ költözik belé, amit az imént látott Louisa arcán. Meg kell védelmeznie az apját, és az itt lévõket minden áron. - Kisasszony, kérem, visszamenne oda, ahol az elõbb állt? - Semmi esetre sem, uram! - Rebecca szemében felvillant a harci tûz. - Talán nem szabad a saját házamban oda állnom, ahová szeretnék? Rebecca érzéki hangja és a benne megcsendülõ él mintha meghátrálásra késztette volna a kapitányt, de aztán megrázta magát, eszébe jutott a kötelessége, és Rebecca karja után nyúlt. Egyszerre négy férfi állta el a kapitány útját. - Beengedtem a házamba önöket, uraim. - csendült fel Matt komor hangja. - Szétnézhettek, és meggyõzõdhetek róla, hogy nincsenek itt a gazfickók. De azt nem tûröm, hogy a lányomat molesztálják! - Matt hangja most halk volt, de ellentmondást nem tûrõ. A kapitány zavartan sütötte le a szemét. - Bo… bo… bocsásson meg uram, én… én nem is tudom, mi történt velem. - dadogta, miután sikerült összeszednie magát. - Uraim, még egyszer elnézést kérünk, hogy így magukra törtünk. Nyugodalmas jó éjszakát kívánunk. - Kérem. - Matt olyan méltóságteljesen állt a szalon közepén, hogy III. Edward is megirigyelhette volna. Abban a pillanatban, hogy a katonák kitették a lábukat az ajtón, egyszeriben megtört a jeges nyugalom. Anne halkan felsikoltott. - Matt, Matt! A fiú elájult!
42
Matt rögtön ott termett. - Ben, Tait, segítsetek! Vigyétek a hálószobámba, az emeletre! Ben, kötözd át a sebét, és itasd meg, ha tudod. Mindjárt megyek én is. Ben és Tait elindultak. Az idegen úgy lógott a karjaik között, mintha az összes csepp élet kiszállt volna belõle. Matt nagyot sóhajtott, és Charleshoz lépett. - Orvost kell hívni hozzá. - szólalt meg Charles. - Tudom, de most még nem lehet. Ezek itt szaglásznak még egy ideig. - Bud Stevenson a mi emberünk. Orvos. - Köszönöm. Majd elküldetek érte. - Félek, késõ lesz. - Nem tehetünk mást. - Matt, mi történt? A férfi felsóhajtott. - Gyere Charles, beszélgessünk. Megbocsátanak, hölgyeim? - fordult a hölgyek felé, akik szórakozottan bólintottak, miközben Rebecca színültig töltötte a poharakat almaborral. - Foglalj helyet, Charles! - mutatott Matt egy párnás székre, majd õ maga egy másikra hanyatlott. A titkos szobában voltak. Matt nem csodálkozott, hogy nem találták meg a katonák ezt a rejtekhelyet. Ha megtalálták volna, lehet, hogy nagy bajban lettek volna. - Rövid leszek, mert Christiannak segítségre van szüksége. Charles bólintott. Meleg, barna szemében õszinte barátság tükrözõdött. Matt ismét arra gondolt, nem mindennap találkozik az ember ilyen kiváló férfiúval. - Tegnapelõtt Johnnál jártam. Hívatott. Ott mutatta be nekem Christian Santianit, a fiatalembert, akit láttál. Beszámolt a legújabb tervérõl, miszerint a királyt akarta a mi oldalunkra állítani. - A királyt?! De hiszen James Bright… - Tudom, mit mondott Bright. - Matt felemelte a kezét. - Sajnos bevált a jóslata. Én mondtam, hogy veszélyes, de Christian meg akarta próbálni. - Hogyhogy õ? - Õ volt John követe. - És te? - Nekem kellett vigyázni rá. - És vigyáztál.
43
- Nem eléggé. - Nem vagy te testõr! - Charles odalépett a fejét lógató Matthez. Biztos vagyok benne, hogy te mindent megtettél, amit lehetett. Ne emészd magad. - Charles, lehet, hogy az a fiú mindjárt meghal! - Most mondtad, hogy õ akarta. - Még csak 27 éves. Edlingtown megrázta Matt vállát. - Ébredj Matt! Erõs fiú, nem fog meghalni. Mi most elmegyünk, te meg vigyázol rá. - Charles! - Matt zavartan pislogott néhányat, és a barátja felé nyújtotta a kezét, - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amit értünk tettetek. - Matt, hiszen ez természetes, te is megtetted volna értünk. A szalonba érve Matt George McGregorral is kezet fogott, és megköszönte neki, hogy eljött a lányával együtt. Akárcsak egy kellemes estély után. Mikor Rebecca egyedül maradt Louisával, McGregorral és Anne Edlingtownnal, egy percig senki sem szólalt meg, csak iszogatták az almabort. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Végül Louisa törte meg a csendet. - Nagyszerûen viselkedtél, Rebecca. - Louisa csodálattal nézett szép barátnõjére. Rebecca kérdõn nézett rá. Õ? Õ viselkedett bátran? És pont Louisa mondja ezt, aki oly hõsiesen viselkedett szelíd, visszahúzódó természete ellenére? - Én sohasem tudtam volna ilyen bátor lenni. - folytatta Louisa. - Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. - Mindannyian bátran viselkedtetek, Louisám. - simogatta meg a haját George McGregor. - Édesapám, én olyan büszke vagyok arra, hogy ilyen nagyszerû emberek a barátaink. Anne Edlingtown maga mellé húzta a lányt, és rámosolygott. - Mi meg örülünk Louisa, hogy a mi lányunk leszel. Az én fiam nem is választhatott volna különb leányt. Rebecca egy pillanatig heves szúrást érzett a szívében. Egyvalami közös volt benne és Louisában. Egyiküknek sem volt édesanyja. De most Louisának ott lesz Mrs. Edlingtown, akit anyjaként szerethet. De igyekezett elhessegetni ezt a fájdalmas érzést, hiszen neki úgyis itt az édesapja. Igaz is, hol marad már az apja? És hová tûnt az idegen?
44
Rebecca szinte már nem is hallotta a többiek szavát, egyre csak az járt a fejében, hogy mi lehet az ismeretlennel. Legszívesebben azonnal megkereste volna. Egyedül csak az szögezte oda a padlóhoz, hogy Matilde, a nevelõnõje, korbáccsal sulykolta bele az illemszabályokat, amik megtiltják, hogy a háziasszony magukra hagyja a vendégeit. Miért nem mennek már? Sokkal fontosabb lenne megnézni, hogy mi van az ismeretlennel. Kisvártatva csak elõkerült Matt és Charles, és Rebecca alig gyõzte kivárni, hogy elmenjenek. Menjenek, csak menjenek már! Végre bezárult mögöttük az ajtó. - Kislányom! - Matt végre megölelhette a lányát. - Apus! - De egy pillanat múlva Rebecca már kibontakozott a karjaiból. - Meg kell néznünk, hogy mi van a fiatalemberrel. - és már húzta, ráncigálta is az apját. - Igazad van, kislányom, menjünk. - sóhajtott Matt. A szíve mélyén attól tartott, hogy Christiant már nem találják az élõk sorában.
d 8.
Matt hálószobájában szomorú látvány fogadta õket. Christian halálsápadtan feküdt az ágyon, Ben hiába próbált vizet itatni vele, a férfi nem volt magánál. - Majd én megmosdatom, és megpróbálom kimosni a sebét. - ajánlkozott Rebecca, és tüstént hozzálátott, hogy megszabadítsa a felesleges ruháktól. Matt bólintott. Õ se tudta volna jobban, és ráadásul halálosan fáradt volt. Aztán meg az asszonynép jobban is ért az ilyesmihez. Matt félrevonta Bent. - Szükségem lesz rád hajnalban, jó öreg. - Igenis, uram. - Elõször is el kell menned Bud Stevensonért. - Az kicsoda? - Orvos. A mi orvosunk. - Miért nem hívjuk el Dr. Dream-et? - Mert senkinek nem szabad tudni arról, hogy sebesült van nálunk,
45
kivéve a mi embereinket. Ben bólintott. - Utána el kell menned Johnhoz. - John Wycliffhez? - Ben tágra nyitotta a szemét. Még sohasem találkozott vele. Az ajtónál azt fogod mondani: Rebecca üzeni… - Rebecca? Miért pont Rebecca? Matt mélyet sóhajtott. - Mert ez a jelszó, Ben. Elmondod neki, hogy egyelõre biztonságban vagyunk. Elmondhatod neki az éjszaka történteket is, és hogy a küldetés teljes kudarcba fulladt. - Szóval nem sikerült beszélni a királlyal? Rebecca felkapta a fejét. - A királlyal? - Majd késõbb elmagyarázom - nézett Matt töprengve a lányára. Rebecca hallgatott, és tovább dolgozott. - Mondd neki, hogy Christiant elfogták, és csak nagyon nehezen sikerült kihoznom onnan. Ezért üldöznek, és Christian ráadásul meg is sebesült. Mondd neki, hogy itt marad, amíg biztonsággal haza nem tud menni. Õ pedig meneküljön a városból, amilyen hamar csak tud. Egy percet se késlekedjen. Álruhában menjen, különben nem jut ki élve. Ben motyogott valamit, hogy öreg õ már az efféle beszéd értelmezéséhez, aztán már csak a vállát vonogatta. - Most eridj öreg aludni. - veregette meg a hátát Matt. - Ha hamarabb is szükség lenne rám uram, ébresszen nyugodtan. Rebecca ezalatt vizet hozott az apja mosdótáljában, és egy ronggyal megtörölgette a férfi elkínzott arcát. A lány a férfi homlokára tette a kezét. Lázas. Rebecca nem értette, miért nem lehet orvost hívni most, de nem ellenkezett. Az apja bizonyára tudja, hogy mit csinál. Nagy kínnal leráncigálta a férfiról a hímzett köntöst, és lecsatolta a derekáról a köves selyemövet. Végül az inget is sikerült lehúznia róla, és feltárult elõtte a borzalmas seb. Rebecca gyomra felkavarodott, és egy pillanatra elfordította a fejét. De aztán összeszedte magát, és hozzálátott, hogy kimossa a sebet. Még életében nem volt dolga sérült emberrel. Nem látott egyet sem. Természetesen hallott már szörnyû sebesülésekrõl és halott emberekrõl, de még soha, egyetlen egyszer sem találkozott ilyesmivel. Kicsit ügyetlenül állt a kezében a rongy. ,,Boldogulni fogok vele!” - bíztatta magát. Fogait összeszorítva
46
óvatosan körbetörölte a sebszéleket, majd alkohollal - amit még Ben készített ki az asztalra - áttörölte a sérüléseket. A férfi nem volt eszméleténél, így szerencsére nem érzett fájdalmat. Rebecca néha megtapogatta a nyakát, és megkereste az ütõerét, mert olyan gyéren lélegzett, hogy olykor nehezen tudta eldönteni, él-e még. Ezt még Matildétõl tanulta. Úgy látszik néha mégis csak volt értelme annak, amit a nevelõnõ tanított neki. Matilde szerint a ház úrnõjének az is feladata, hogy a betegeket és sebesülteket ápolja, de sosem gondolta volna, hogy egyszer szüksége lehet ezekre a tudományokra. Amikor a sebet kimosta és átkötözte, benedvesítette a rongyot, és letörölgette a férfi vértõl és sártól mocskos mellkasát. Rebecca még sohasem látott egyetlen férfit sem mezítlenül. Az nem úrihölgyhöz illõ. Rebecca elpirult. Még jó, hogy a fiatalember nincs ébren. Nem bírna hová bújni szégyenében. Rebecca szorongva nézte, hogy már megint alig emelkedik a mellkasa. És hiába törölte le újra és újra a testét, az kis idõ múlva ismét verejtékben fürdött. Matt már nagyon fáradt volt. Hosszú, és kemény nap állt mögötte. De még várt rá egy nagy feladat. Nincs más hátra, ilyen körülmények között be kell avatnia Rebeccát a titkába. - Rebecca, beszélnünk kell. - A lány bólintott. - Komoly dolgokról. Mivel a lány most sem szólalt meg, odahúzott maga mellé egy széket, és intett a lánynak, hogy üljön le. Azon töprengett, hogyan fogjon hozzá, végül belevágott. - Valamelyik nap azt kérdezted tõlem, miért veszem a védelmembe John Wycliffet, akit te senkiházi árulónak neveztél. Rebecca lesütötte a szemét. Gondolta, hogy valamit nem jól mondott. Honnan tudhatná õ, hogy ki a jó ember, és ki a rossz? - Tudd meg, hogy John évekkel ezelõtt létrehozott egy mozgalmat, ami a kétes erkölcsû, és hamisan prédikáló papok hatalmának megdöntésére irányult. Az egyház velejéig romlott lett. Persze, nem minden egyes pap ilyen, de igen sok a romlott lelkû. Ezt az egyházat akarja õ lerombolni, hogy egy új, tiszta szellemû egyház születhessen. Ezen fáradoznak a mozgalom testvérei, közöttük én is. - Te??! - Rebecca szemei úgy kikerekedtek, mint a holdvilág. De hiszen, akkor az apja is áruló? - Hiszen… hiszen ez árulás! - dadogott zavartan. - Árulás? Miért lenne az? Azért, mert azt akarjuk, hogy ne zsigereljék ki a szegény embereket még jobban? Egyre újabb és újabb adományokat, juttatásokat követelnek. Mi észre sem vesszük, hogy a
47
hatalmas vagyonból hiányzik valami, de a szegényektõl még azt a keveset is elveszik, amit véres verejték árán összekuporgattak Rebecca hallgatott. Miért érdekli az apját, hogy mások hogyan élnek, hiszen most róluk van szó… - Csak nem… csak nem téged kerestek? - De igen. Engem, meg Christiant. - Matt az eszméletlen férfira mutatott. - Már nem tudtam, hová meneküljünk. Christian megsebesült, én cipeltem idáig. Muszáj volt megrendezni ezt a kis színjátékot, hogy legyen bizonyíték rá, hogy egész éjjel itthon voltunk. - És… és Edlingtownék? - Charles is benne van a mozgalomban… és Tait is. - Tait Edlingtown? - Rebecca alól majdnem kicsúszott a szék. De hát mi történik itt? - És… és Louisa? - Õ is - bólintott Matt. - akárcsak Anne, Charles felesége. Egyébként Louisa a legmegbízhatóbb lány, akit ismerek. Rebecca úgy érezte, megfordul vele a világ. Még Louisa is, akit a legügyefogyottabbnak hitt, még õ is tud az ügyrõl, és az apja milyen nagyra tartja. Mind becsapták. Álszentek. Ó, az álnok kis Louisa, hogy sürgött-forgott mindig körülötte gyerekkorától fogva. Mivel sem neki, sem Louisának nem volt testvére, szinte együtt nõttek fel. Ráadásul egy utcában is laktak, így Rebecca sokszor csak úgy kísérõ nélkül is gyakran átszaladt hozzá. Szüksége volt valakire, aki csodálja és ajnározza, és most ki kell derülnie, hogy neki kell felnéznie Louisára? Mindenki összeesküdött ellene. Legszívesebben sírva fakadt volna. Nem tudta igazából, hogy mi baja is van, de nem is akart most ezen gondolkozni. Csak sírni akart, és kiabálni. - Rebecca, tudom, hogy most dühös vagy, de kérlek, próbálj megérteni. Mi azért harcolunk, mert a szegények is emberek, nekik is joguk van a tisztességes élethez, és nem nézhetjük tétlenül, hogy egy olyan aljas és elzüllött egyház prédikáljon nekünk, amelyet csak a kapzsiság és a mohóság vezényel. - Nem errõl van szó. - Rebecca tett egy elhárító mozdulatot a kezével. - Hanem… - nehezen tudta csak szavakba önteni, amit érzett. - hanem úgy érzem, hogy az emberek, akiket azt hittem, jól ismerek, mintha becsaptak volna. Edlingtownék, McGregorék… te… mérföldekre távolodtatok tõlem. Úgy érzem, minden, amit tudok rólatok, hazugság. Mintha idegenek lennétek ebben a pillanatban. Egy másik világban, más idõben. A lány lehorgasztotta a fejét. - Te is, apus. Bár tudtam, hogy eljársz itthonról, és sejtettem, hogy
48
nem az üzletfeleiddel társalogsz, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyet… - Nem akartalak veszélybe sodorni, Rebecca. - Matt szinte könyörgött. - Te vagy az egyetlen, aki igazán hozzám tartozol. Az én vérem vagy. Nem akartam, hogy bajod essék. Mi az életünkkel játszunk, mint ahogy most is könnyen ott hagyhattuk volna a fogunkat. - De miért? Miért? - Rebecca hangja olyan kétségbeesett volt, hogy Matt szíve megsajdult. - Nem tudom megmagyarázni, kislányom. Így diktálja a lelkiismeretem. Hiába vagy itt nekem, a legdrágább kincsem, ürességet érzek belül, ha nem teszek valamit, amirõl tudom, hogy fontos dolog. Az emberekért tenni pedig nagyon fontos dolog. Rebecca egy pillanatig hallgatott, Matt el sem tudta képzelni, mi játszódik most le az agyában. - Mindenki, mindenki tudott róla. - motyogta maga elé a lány. - Azért nem mindenki. Õk a barátaim. Nem is hívhattam volna ide másokat! Gondold el, mi lett volna, ha James Bright is itt lett volna. Holnap engem és Christiant biztosan felakasztottak volna, de elõbb megkínoztak volna, hogy áruljuk el John rejtekhelyét. Téged pedig, ha meg nem is ölnek, de legalább zárdába kényszerítenek. - Ó, nem! - Rebecca tudatáig végre elhatoltak a szavak. Még hogy õt zárdába, ahol soha többé nem láthatja a napot! Nem kacérkodhat, nem táncolhat fiatalemberekkel, és… Istenem, soha többé nem láthatja az apját, és… Christiant. - Érted már, hogy miért olyan veszélyes ez? - Matt maga felé fordította Rebecca rémült arcát. - Amit most hallottál, teljes titokban kell tartanod. Most már te is ismered a mozgalom titkát, viselned kell a vele járó felelõsséget is. Akárhol, akármilyen körülmények között, a titkot meg kell õrizni, még az életed árán is. Az áruló büntetése… halál. Rebecca lehorgasztotta a fejét. Lassan kezdett beszivárogni az agyába az elhangzottak értelme. Egyik pillanatról a másikra átcsöppent õ is egy másik világba, amelynek a létezésérõl eddig fogalma sem volt. Az is igaz, hogy eddig eszébe sem jutott, hogy a társadalom rendjével foglalkozzon, de minden, amit eddig az igazságnak hitt, a feje tetejére állt, és hazugsággá lett. Kérdés nélkül állították át a másik partra, amirõl a mai napig semmit sem tudott. Egy olyan világba, amely miatt az apja élete csupa szorongás és menekülés, és amelynek a végén ott áll fenyegetõen… a halál. Miért jó ez? Miért jó ez akkor nekünk? Derengett, hogy az apja mondott valamit a szegény emberekrõl, meg
49
az erkölcstelen papokról… Hát lehet egy pap erkölcstelen? Matilde azt mondta… Igen, Matilde erre is tudna valami kézzelfogható magyarázatot… Matilde! Ugyan ki törõdik Matilde véleményével! Rebecca sohasem szerette, sõt, a lelke mélyén talán kicsit meg is vetette. Nyafogó hangjával és örökké fátyolos szemével, no meg azzal az áhítatos tekintetével, amivel az apjára szokott nézni, Rebecca ki nem állhatta. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nevelõnõje milyen érzelmeket táplál az apja iránt. Matilde 24 éves volt, és még nem volt férjnél. Õ már vénlánynak számított. Nem mintha csúnya lett volna, sõt, nem is származott rossz családból, csak éppen olyan szegény volt, mint a templom egere. Nem volt hozománya sem, ami azt jelentette, hogy hacsak valaki olthatatlan vágyat nem érez, hogy nõül vegye, akkor pártában marad. Mivel idáig nem érkezett jelentkezõ, Matilde árgus szemekkel kutatott egy jó parti után. Rebecca egészen kicsi volt még, de érezte, hogy mit forral a nevelõnõ. Érezte, és jót mulatott rajta. Késõbb, amikor Rebecca már nagyobb lett, Matilde már nem élt a házban, csak meghatározott alkalmakkor jött el, hogy meggyõzõdjön róla, hogy minden rendben megy-e, és Rebecca úgy viselkedik-e, ahogy az egy úrihölgyhöz illik. Azt azonban egyetlen alkalommal sem mulasztotta el megjegyezni, hogy Rebeccának már rég férjhez kellene mennie, nem illõ, hogy 16 évesen még hajadon leány legyen. Fennhangon mindig azon sopánkodott, hogy õ bizony egy percet sem várna, ha annyi kérõje lenne, mint a kisasszonynak. Rebecca megrázkódott, mintha álomból ébredt volna fel. Milyen butaság, hogy ilyenek járnak most a fejében! De hiába, képtelen volt koncentrálni. A gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint a legyek a lámpa körül. - Most mi lesz, apus? - buggyant ki belõle a kérdés, és tanácstalan szemét Mattre függesztette. A férfi szemében végtelen szomorúság csillogott. Láthatóan fájt neki, hogy kislányát végleg ki kell szakítania a gondtalanságból, önfeledt gyermekkorból. - Ezt neked kell eldöntened, Rebeccám. Kétféle utat választhatsz. Vagy nem veszel tudomást semmirõl, és elfelejted, amit ma itt láttál és hallottál, vagy… úgy döntesz, hogy mellénk állsz, és osztozol a sorsunkban. Ennek fejében én mindig tájékoztatni foglak az eseményekrõl. Természetesen mindenki más elõtt színlelned kell, hogy nem tudsz semmirõl. Egyvalamit szeretnék azonban hozzáfûzni. Ha a második út mellett döntesz, kérlek, csak abban az esetben tedd,
50
ha sikerült téged meggyõznöm mozgalmunk igazáról. Tiszta szívvel kell, hogy a szövetségesünk légy, különben megkeseredik az egész életed, és így az enyém is. Azzal is tisztában kell lenned, hogy mit vállalsz. Az örökös veszélyt, esetleges szenvedést, vagy halált. Én mindenkit megpróbálok megóvni ettõl, legfõképpen téged, de lehet olyan helyzet, ahol én sem tudok segíteni. Ezt kell átgondolnod, Rebecca. A lány hallgatott. Úgy érezte, élete legnagyobb döntését kell most meghoznia. Való igaz, nem látta tisztán a dolgokat. De azt tudta, hogy az apját teljes szívébõl szereti, és tudta, hogy milyen okos és bölcs. Ha õ hisz benne, akkor neki is hinnie kell, hisz õ, Rebecca eddig mit sem foglalkozott a világgal és annak dolgaival. Ismerte apja igazságszeretetét és becsületességét, és tudta azt is, hogy oktalanul soha senkinek nem ártana. A veszély pedig? Hiszen eddig is veszélyben volt az élete, csak nem tudott róla. Ha ennyire fontosak ezek a dolgok, hogy az apja, Louisa, Charles és Tait Edlingtown az életület adnák érte, akkor neki is ott a helye. Amikor az apjára emelte a tekintetét, már megnyugodott, arcáról elszántság tükrözõdött. - Döntöttem apám. A te sorsod az enyém is. - Matt szívérõl mintha mázsányi súly gördült volna le. Annyi év titkolózás és bujkálás a lánya elõtt, és most végre szabad. Szabadon beszélhet elõtte azokról a dolgokról, amelyek állandóan foglalkoztatják, és amelyek annyi terhet raknak a vállára. Tudta ugyanakkor, hogy nem viselné el, ha el kellene veszítenie Rebeccát, de majdcsak megsegíti õket az Isten. Megfogta a lány kezét, és úgy érezte, még sohasem álltak ennyire közel egymáshoz. Rebecca egyetlen éjszaka alatt lélekben éveket öregedett. Bár még mindent homály borított elõtte, de érezte, hogy így kellett döntenie. Rebecca Christian ágya mellett ült, és azt figyelte, hogy a Szentlélek éppen csak hogy emelgeti a mellkasát. - Ne, ne…! Hagyjanak! - szakadt fel egy nyöszörgõ hang Christian torkából. Rebecca csillapítóan tette a kezét a férfi homlokára. Érintésére a férfi arcáról eltûntek a szenvedõ ráncok, a légzése egyenletesebbé vált. A lány szíve ujjongott örömében, és semmi esetre sem hagyta volna itt ezt a sebesült embert, aki kimondhatatlan érzéseket ébresztett benne. Ugyanakkor félt is. Félt, hogy mi lesz, ha Christian nem éri meg a reggelt? Mi lesz, ha tehetetlenül kell végignéznie, ahogy a férfi a halállal küzd? De bárhogy is félt, nem ébresztette fel az apját,
51
aki a hálószoba másik végében egy kényelmesnek éppen nem nevezhetõ kereveten aludt. Pihennie kell, hiszen ki tudja, miken ment keresztül. Rebecca maga is olyan gyengének érezte magát, azt sem tudta volna elképzelni, hogy a székrõl felálljon. Felpillantott a nagy, szerkezetes faliórára, amely apja egyik legbecsesebb kincse volt. Ritkaság volt ez akkoriban, még a gazdag házaknál is, többnyire csak homokórát tartottak. Matt kereskedõ lévén általában az elsõk között jutott hozzá az értékes kincsekhez. Az órának nehéz fémszerkezete volt, és az állandó kattogása most megpróbált álmot csalni a lány szemére. Az ólmos félhomályban Rebecca csak elmosódva látta a számlap fekete jeleit. Nagyot sóhajtva felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Magasra emelte a gyertyát, és a gyér fény barátságos világossággal árasztotta el a szobát. Az óramutató éppen öt órát mutatott. Rebecca gyengéden megrázta az apja vállát. Hajnalodott, most már sietni kell a teendõkkel. Mattnek pár óra pihenõ olyan jót tett, mintha már legalább két napja aludt volna. Miután elküldte Bent orvosért, aludni küldte Rebeccát. A lány úgy zuhant az ágyba, mintha egy erõs kéz vasmarokkal húzná le magához. Az agya eltompult, semmiféle álmot nem engedett be a tudatába. Gondolatõrei éberen vigyáztak arra, hogy semmi ne zavarhassa egészséges, pihentetõ alvását.
d 9.
Az elsõ gondolatfoszlány, ami áttört Rebecca agyán az volt, hogy valaki ráncigálja a ruhája szélét. - Kisasszony, kisasszony, ébredjen! - Az éles, sipító hang gazdája nem ismert könyörületet. Kegyetlenül felrángatta a szép, tudatnélküliségbõl a nyomasztó valóságba. - Mit akarsz már, Nina? - szólalt meg végre Rebecca halk, álomittas hangon anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. - Jaj de jó, hogy fel teccet ébredni, már mindenki aggódott, hogy meghótt-e a kisasszony. Én mondtam, hogy még mindig mozdulatlan teccik lenni, az úr meg asszonta, hogy próbáljam meg felébreszteni. Rebecca sóhajtott, majd kinyitotta az egyik szemét. - Mennyit aludtam?
52
- Kerek 24 órát, kisasszony. Rebeccának ijedtében felpattant a másik szeme is. Egy egész napot átaludt volna? Hát ennyire kimerült volt? Egymás után törtek elõ belõle az emlékek. Az éjszakai vendégek. A sebesült idegen. Az átvirrasztott éjszaka. - Hol van az apám? - Elment, naccságos kisasszony. Rebecca lerántotta magáról a takarót. Feltétlenül meg kell tudnia, hogy hogy van Christian. - Kisasszony, kisasszony! - állította meg Nina sipító hangja. - Mit akarsz már megint? - Louisa kisasszony várja lent a szalonban. - Mért nem ezzel kezdted? Rebecca majd szétrobbant a dühtõl. Hogy lehet ilyen ostoba ez a lány? Három nagy levegõt vett, mielõtt belépett a szalonba, hogy egy kicsit megnyugodjon. Így mégsem fogadhatja Louisát. Közben egyre Christian járt az eszében. Jöhetett volna késõbb is Louisa. Most Christiannal kellene törõdnie, feltétlenül meg kell tudnia, hogy mi történt vele. De nyugalmat erõltetett magára, és belépett a szalonba. Louisa felállt, ahogy a lány belépett. Kísérõ nélkül jött, de Rebecca ezen már egy cseppet sem lepõdött meg. Ám mikor a lány szemébe nézett, roppantul meglepõdött. Louisa szemébõl eltûnt a bizonytalan szelídség, helyére elszánt csillogás költözött. Rebecca még sohasem látta ilyennek, kivéve azt a furcsa éjszakát. Rebeccának eszébe jutott minden, amit az apja Louisáról mondott. Ettõl kicsit megijedt, de aztán összeszedte magát, és úgy gondolta, ideje megismerkednie ezzel az új Louisával. - Rebecca, úgy örülök! - Louisa hangja õszintén csengett. - Azt hittük, valami baj van veled, hogy ilyen kimerült vagy. - Semmi bajom. - Rebecca hangja fagyosabb volt, mintsem szerette volna. Louisa azonban mintha meg sem hallotta volna. - Beszélnem kell veled, de nem itt. - lehalkította a hangját. - Még meghallja valaki. Rebecca szó nélkül bólintott, majd intett a lánynak, hogy kövesse. Most vette csak észre, hogy Louisa kezében egy kis batyu libeg. Nem kérdezett semmit. Tudta, úgyis minden kiderül. Rebecca szobája most sem mutatott más képet, mint máskor. Egy faragott fésülködõasztal, egy nagy ruháskomód, néhány zsámoly, az ablak alatt pedig egy íróasztal. A padlót puha perzsaszõnyeg fedte. Tíz
53
éves korában csináltatta neki az apja, a születésnapjára. Az egyik sarokban hatalmas páfrány zöldellt. Rebecca mindig ez alá kuporodott, ha egyedül akart lenni, vagy ha valami bántotta. A növénybõl áradó üdítõ erõ átjárta a lelkét, és begyógyította a sebeket. Louisa régen nem járt itt. Annak idején viszont sokat játszottak a házban, itt, Rebecca szobájában is. De már évek óta nem szaladgálhattak önfeledten sem itt, sem a kertben, mert az nem lett volna úrihölgyekhez illõ - Matilde kisasszony szerint. Louisa letelepedett az egyik zsámolyra, és Rebeccára emelte a tekintetét. - Rebecca, a segítségedre van szükségem. - kezdett hozzá kertelés nélkül. Rebecca kérdõn nézett a csillogó szemû, szõke hajú lányra. Mr.Winsdale elmondta, hogy most már te is a testvérünk vagy. Ó, Rebecca, és én ennek kimondhatatlanul örülök. Titokban mindig reménykedtem abban, hogy ez egyszer bekövetkezik, és nem kell többé titkolózni, és együtt harcolhatunk az igazságért, még ha veszélyes is ez. Rebecca zavartan lesütötte a szemét. Mit beszél itt össze-vissza ez a lány?! Mit tud õ, Rebecca az igazságról. - Úgy örülök - folytatta Louisa - hogy már nem vagyok egyedül. Ha te velem vagy, nem félek semmitõl, mert te erõs vagy, Rebecca. A te akaratoddal mindent el tudsz érni. Rebecca a lány törékeny testére nézett. Való igaz, hogy Louisa 16 éves korhoz képest is vézna termetû volt, de Rebecca most úgy érezte, nincs, aki lélekben erõsebb volna nála. - Miket beszélsz! - mondta Rebecca, de a hangja enyhén megremegett. Louisa azonban nem vett tudomást Rebecca erõtlen tiltakozásáról, és tovább beszélt. - El kell mennünk Rotschlild utcájába. Zavargások vannak, a plebejusok lázonganak. Le kell csillapítanunk õket. Ha nem járunk sikerrel, az most igencsak veszélyeztetné a mozgalom mûködését. - De miért? Ezt nem értem. - Elmagyarázom. - Louisa mély levegõt vett. - A mozgalom tagjai nem ismerik egymást. Illetve, mindenki csak néhány tagot ismer. A pontos létszámot és az emberek kilétét csak az apád és Charles Edlingtown tudja. Tehát, senki nem tudja, hogy ki kicsoda. Tegnap óta vérdíjat tûztek ki John Wycliff fejére, és üldözik Christian Santianit is. A plebejusokat pedig megfenyegették, hogy ha nem kerítik elõ, a katonák felégetik a házaikat, és elorozzák kevéske vagyonukat. Ez azért veszé-
54
lyes, mert sajnos meglehet, hogy esetleg valaki beszél, hiszen válogatott módszereket ismernek a nyelvek megoldására. Sosem lehet tudni, hogy kibõl milyen nyomásra válik áruló. - Ezek szerint Christian valóban nagy veszélyben van? - Igen. Ezért kell most odamennünk. Valamit tenni kell. - De mit? - Rebecca teljesen kétségbe esett. Életében nem volt rá még példa, hogy ilyen feladattal nézett volna szembe. - Hoztam néhány rongyos ruhát. Gondoltam, neked nincsen. - Azzal kibontotta a batyut, és egy halom paraszti gúnya került elõ a fenekérõl. Rebecca lelki szemei elõtt felrémlett Christian kínlódó, verejtékezõ arca. Vonásai olyan tiszták voltak, és olyan sebezhetõnek látszott, hogy a lánynak hirtelen melege lett, és kalapálni kezdett a szíve. Most ugyanaz az erõ járta át a tagjait, mint amikor az árulkodó vérfoltra lépett a szalonban. Sötét szemében most ugyanaz az elszántság tükrözõdött, mint az imént Louisáéban. - Megteszek bármit, amit mondasz, Louisa. - mondta szinte suttogva. Louisa szeretettel ölelte át Rebecca vállát. - Gyere drágám, akkor öltözzünk át. - Louisa, elõbb még el kell intéznem valamit… Meg… meg kell néznem, hogy hogy van Christian. Louisa bólintott. Rebecca szinte száguldott a késõ õszi napfényben fürdõ termeken át. A cselédség minden ablakot kitárt, hogy az utolsó napsugarak még egyszer megmelengessék a bútorokat és a falakat. A lányok egyenesen Matt lakosztályához mentek, és Rebecca óvatosan benyitott az ajtón. A csalódás hangja nagyot koppant az üres szobában. Az ágyon nem feküdt senki. Rebecca a szívéhez kapott, mintha Prométheus dögkeselyûje az õ szívét marcangolta volna a halhatatlan férfiú örökké megújuló mája helyett. Hová lett Christian? Csak nem halt meg?! Nem, az nem lehet! - Mi történt, Rebecca? - hallotta Louisa hangját. De a lány képtelen volt válaszolni. Félre tolta az ámuló Louisát az útjából, és futott, rohant, ahogy a lába bírta. - Ben, merre vagy, Ben? Az öreg férfi meghallotta Rebecca hangját, és elõcsoszogott a lépcsõhöz. - Mit óhajt, Rebecca kisasszony? A lány annyira zihált, hogy alig tudott megszólalni. Rebecca megragadta az öreg karját. Kipirult arca izgalomról tanúskodott.
55
- Ben, mi történt… mi történt az idegennel? Meg… meghalt? Ugye, meg… - Nyugodjon meg kisasszony, az úrfi él! Rebecca alig hitte el, amit hall. Hirtelen nem is bírta felfogni, hogy mit mond az öreg, csak a mosolyát látta, amely azt sugározta, hogy nincs mitõl félnie. - És… hol van? - Jöjjenek a kisasszonyok, mindjárt megmutatom. A titkos szobában Louisa ugyanolyan ámultan nézett körül, mint Rebecca két nappal ezelõtt. A kis szobában semmi sem változott. Csupán több gyertya égett, hogy több világosságot kaphasson a gyógyuló. Az ágy mellett Rebecca legnagyobb ámulatára egy koros aszszony ült, tisztes polgári öltözetben. Sötét ruhájára fehér kötény borult, ruhaujja feltûrve, kezében egy nedves kendõ. Ahogy beléptek, az asszony felállt, és halkan valami köszönésfélét mormogott. - Daisy Martins. A testvériség híve. - mutatta be Ben az asszonyt. A lányok is illendõen köszöntek. - Õ ápolja az urat. Ide kellett hoznunk, ha mégis visszajönnének a katonák. Rebecca az ágyhoz lépett. - Hogy van? - kérdezte, de a szemét Christian arcára függesztette. - Nem jól, de már túl van az életveszélyen, úgy hisszük. - felelte Daisy. Rebecca kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a lázas homlokot. A beteg arca megrándult az érintésétõl, a szeme hirtelen kinyílt. Sápadt kékség sugárzott belõle. Rebecca nem tudta, látja-e õt, vagy sem, de úgy vonzotta a tekintetét ez a szempár, mint a mágnes. - Asszonyom… a keze… - nem tudta tovább mondani. Annyira száraz volt a szája, hogy nem bírt beszélni. Rebecca vizet kért, és megnedvesítette vele a férfi száraz ajkait. Aztán lágyan végigsimított a nyirkos arcon és homlokon. Christian megnyugodva hunyta le a szemét, és mély, gyógyulást hozó álomba merült. Rebecca Louisához fordult. - Most már mehetünk.
d 10.
Christian küzdött. A életéért. Keserves harcot vívott a szervezetével,
56
hogy legyõzze a szörnyû sérülést. De nem volt elég ez a harc, önmagával is küszködött. Kétségbeesetten próbált nem gondolni becsületébe nem illõ dolgokra. Christian a lelkiismeretével vívta a legnagyobb csatát. Az elmúlt napok során hol eszméleténél volt, hol ájultan hevert, azokra az idegtépõ pillanatokra is csak homályosan emlékezett, amikor a katonák betörtek a házba. Egy kedves hölgy ült mellette, és észrevétlenül támogatta. Õ nevetett, mert nevetnie kellett. Aztán az egyik gárdista elindult felé. Azt hitte, vége van. Azután már nem tudta, mi történt, a hangokat köd fedte el. Utána csak feküdt és aludt, néha kitisztult a tudata, és olyankor látta, hogy egy tündér hajol felé, nem lehetett más. Olyan szép volt, amilyet Christian még életében nem látott. Amikor pedig hozzáért a kezével, olyan nyugalom áradt szét a testében, szinte érezte, hogy árad belõle az erõ. A légzése csendesült, a testében lüktetõ fájdalom csillapult. Azonban amikor már tudott emlékezni is, rögtön rátört a felismerés, hogy a szépséges tündér nem lehet más, csak a titokzatos Rebecca, akinek nevét Matt választotta jelszavául. Matt az õ nevével a szíve fölött teljesítette a küldetését, és végül hozzá menekült haza, a feleségéhez. Nem csoda, hogy ily erõs szerelem fûzi ehhez az asszonyhoz, egy ilyen csodálatos lényt nem szeretni öngyilkosság. Mikor Christian legközelebb magához tért, a tündér helyett azonban egy egészen más arcot látott. Maga sem tudta miért, de hirtelen üressé vált minden. Üressé, és kilátástalanná. Vagy csak látomás volt az egész, és lázálmában képzelte, hogy egy tündér enyhíti a szenvedéseit? Mindennél jobban kívánta, hogy a lány ott legyen mellette, ha ugyan létezik, ugyanakkor átkozta magát, hogy a megmentõje úrnõje az, aki iránt olthatatlan vonzalom ébredt a szívében. Nem tudta, mennyi idõ telhetett el, mennyi ideje fekszik megsebzett vállal és megsebzett szívvel, mikor lassan hangok szivárogtak az agyába. Felnyitotta a szemét, és megpillantotta, aki után áhítozott, akit egyre várt. Egy szemvillanásnyi idõre arról is megfeledkezett, hogy a hölgy máshoz tartozik. Csak az volt a fontos, hogy itt van, hogy õérte aggódik. Hallja a hangját, érzi az érintését. Ha meg kellene halnia, hát így szeretne meghalni, az õ jelenlétében. Az álom kegyes volt hozzá, úrnõje társaságában szállt le rá, és olyan világba repítette, amelyben minden valóra válhat. Még a legtitkosabb vágyak is.
d 57
11. Kopottas, szegényes öltözetben igyekezett a két úrhölgy a célja felé. Ahogy kiértek a pompásan díszített, gazdag paloták közül, az utcák is egyre lehangolóbb látványt nyújtottak. Rebecca még sohasem járt erre. Döbbenten nézte a rozoga vályogból készült viskókat. Mennyire más volt ez ahhoz a környezethez képest, amelyben õ lakott. Rebecca eddig a pillanatig természetesnek tartotta, hogy õ háromszintes, közel húsz szobás palotában lakik. Szerette a ház kissé ódon homlokzatát a két hatalmas szárnnyal, a bejárathoz vezetõ széles kõlépcsõt, és a hatalmas termeket, amelyet festményekkel díszített folyosók kötöttek össze. A régi falépcsõk faragott korlátjain igen sokszor csúszkált kislánykorában, néha még most is megtette. A palota körüli kert nélkül pedig el se tudta képzelni az életét. Sosem gondolt arra, hogy másoknak mennyivel kevesebb jutott a jóból. Louisa nagyon jól ismerte a járást. Vajon hányszor járt már erre? Szótlanul haladtak tovább az úton, ami alig volt útnak nevezhetõ. Mivel ebben az évszakban majdnem minden nap esett az esõ, ezért mintha sártengerben jártak volna. A két lány felemelte hosszú szoknyájuk és viseltes köpönyegük szegélyét, úgy próbáltak egyensúlyozni az út két oldalán lefektetett deszkapallón. Ráadásul az a bûz! Rebecca orrát szörnyen facsarta az utcára dobott szemét és szennyvíz szaga. Hogy lehet ilyen körülmények között élni? Az utcákon, amerre nézett, szemétkupacok hevertek, és néhol egy-egy bomlásnak indult állattetemet is felfedezett. Az egyik döglött állat mellett egy ,,csont és bõr” kutya szaglászott. Megbökte orra hegyével, és Rebecca borzadva látta, hogy készül beleharapni. Öklendezve kapta félre a fejét. Egy pillanatra megállt, és levegõ után kapkodott. Azért sem enged utat háborgó gyomrának. Továbbmentek. Az egyik utcánál Louisa megállt. - Itt vagyunk. Ez Rotschild utcája. - Tulajdonképpen ki az a Rotschild? - Egy tehetõs szabómester. Az utcában nagyrészt az õ rokonai laknak. A legények és inasok is itt vannak elszállásolva. Nála gyülekeznek most a hangoskodók. Most már egykettõre odaértek a keresett házhoz. Nem volt nehéz odatalálni, a zsivaj már messzirõl hallatszott. Az utcában ez volt az egyetlen kõbõl épült ház, bár ez sem volt túl nagy. A zsindellyel fedett tetõ alatt cégér hirdette a mestert. A házat takaros udvar vette körül, a keskeny verandára falépcsõ vezetett. A kis házban óriásinak tetszett
58
a tömeg, ami bent a szemük elé tárult. A tisztaszobát rendezték át sebbel-lobbal tanácsteremnek, ahol Rebecca számára teljesen ismeretlen emberek tolongtak. Rebecca félt. Mit keres õ itt? Ennyi idegen, durva arcú ember között ketten Louisával! Félve nézett körül. Senki nem figyelt fel az érkezésükre. Egyszerre Rebecca ismerõs arcot fedezett fel. De hiszen az ott Tait Edlingtown! Látta, hogy a fiú is észrevette õket, és rájuk kacsintott. Louisa megfogta Rebecca kezét, és maga után húzta, hogy beljebb kerüljenek a tömegben. Vajon hol lehet most az apja, és vajon miért nincs itt Charles Edlingtown? És miért van olyan nagy szükség rá, hiszen õ remeg, mint a nyárfalevél. Hirtelen felötlött elõtte Christian sápadt arca, és ebben a pillanatban úgy érezte, bármit megtenne, hogy a férfinak ne essen bántódása. Igen, segítenie kell. - Emberek! - hallott egy vijjogó hangot. - Nem tûrhetjük tétlenül, hogy egy vagy két ember miatt mindannyiunkat sújtson a szörnyû büntetés. Én azt mondom, minek nekünk John Wycliff? Õ is olyan, mint a többi nagyszájú, csak bajt és szenvedést hoz ránk. - Azért beszélsz így, mert nem tudod, hogy mennyi mindentõl kímélt már meg a testvériség minket. - szólt közbe egy másik hang. - Ugyan mitõl? Kímélt volna meg az egyházi adótól! - Azt mindenkinek fizetnie kell. Viszont azt neki köszönhetjük, hogy megtudtuk, hogy a búcsúcédulák valójában nem érnek semmit. - Ugyan, a búcsúcédulák! Nincs énnekem olyan bûnöm, ami miatt szükségem lenne rá. - Én másképp látom! - Te! Azért beszélsz így talán, mert te is a testvériség tagja vagy? - Én… - a férfi meghökkent. - én nem! - Nem? Vagy csak tagadod? Talán éppen te rejtegeted Wycliff kopóját, a gaz Christian Santianit, az árulót? - Polgártársak, polgártársak! - emelkedett most fel egy nagy szakállú, meglehetõsen koros férfi. Rebecca sejtette, hogy õ lehet Rotschild. Nem azért gyûltünk össze, hogy egymásnak essünk. - Úgy van! - kiáltott egy negyedik hang, amelyben Rebecca és Louisa Taitre ismert. - Azért vagyunk itt mindnyájan, hogy kitaláljunk valamit, hogyan lehetne elkerülni, hogy a gárdistákat ránk szabadítsák. - De ha nem adjuk ki õket, akkor búcsút mondhatunk az életünknek. - És megmondanád, hogyan adjuk ki õket, amikor nem tudjuk, hogy hol vannak? A vijjogó hangú férfi szeme gonoszul megvillant. - A testvérek tudják.
59
- És honnan veszed, hogy van itt valaki közülük? - Gyanítom. - Rebeccát a rosszullét kerülgette. Hirtelen úgy érezte, túl szûk ez a terem. Tait megpróbált taktikát váltani. - Nem megyünk sokra a gyanúsítgatással! Valami mást kell kitalálnunk. Egy pillanatra csend támadt a szobában. Még a gonosz szemû, vijjogó hangú sem mukkant. Louisa úgy érezte, itt az ideje beavatkozni. - Polgártársak, kérem, hallgassanak meg! Louisa hangja alig volt hallható, és nem volt mentes minden bizonytalanságtól, de az elõbb beállt csendben tisztán hallatszott minden szava. - Odanézzetek! - támadt zúgolódás mindenfelõl. - Fehércselédnek semmi keresnivalója ilyen helyen! - Nézzétek, mit merészel a kis béka! - Hogy mert ide belépni egyáltalán? Rebecca majd elsüllyedt szégyenében, és úgy érezte, mindjárt kiszalad ebbõl az ellenséges szobából, a mindenhonnan rámeredõ fenyegetõ tekintetek elõl, de a lába mintha ólomból lett volna, odacövekelt a durva fapadlóhoz. - Kérem, kérem polgártársak! - Louisa hangja nagyon vékonyan csengett. Szelídebb galamb módjára nem is beszélhetett volna, mégis valahogyan áttörte a vaskos férfihangokat. - Kérem, hallgassanak meg! Én csak azért merészeltem idejönni, és elhozni a kishúgomat is, mert nagyon féltem a bátyámat, aki szintén itt van. Árvák vagyunk, és nincs másunk rajta kívül. Nem akarom, hogy elveszítsük õt, hiszen nincs más támaszunk. - Azt hiszed te lány, hogy csak ti szenvedtek a szegénységtõl? - Azonnal el kell távolítani ezt a két fehérnépet. Nem nekik való a férfiak dolga. Azzal egy erõs marok már meg is ragadta Louisa karját. - Ne merészeljék bántani a húgaimat! - hallották hirtelen Tait hangját, aki rögtön ott termett mellettük. - Mit tehetnek õk arról, hogy félnek egyedül ilyen ínséges idõkben, és erõs férfikarra vágynak. A szobában felharsant az öblös hahotázás. A durva férfitorkok ontották magukból az ízetlennél ízetlenebb megjegyzéseket. Rebecca még sosem hallott ilyen kifejezéseket, és valósággal felfordult tõlük a gyomra, és meglehetõsen megijedt a disznó megjegyzések hallatán. A hosszú szakállú Rotschild intett a kezével, amire valamelyest csökkent
60
a zaj. - Igaz, hogy asszonyszemélyek, mégsem érdemlik meg, hogy egyszerûen kidobjátok õket. Ha már volt annyi bátorságuk, hogy bemerészkedtek ide, hadd mondják el, amit akarnak. Az összegyûltek zúgolódtak ugyan, de nem mertek szembeszállni a nagy tekintélyû mesterrel. Louisa nagy levegõt vett hát, és Rebecca érezte, hogy erõsen kapaszkodik a karjába, mintha attól félt volna, hogy elhagyja minden csepp ereje. Félénk hangja szelíd volt, de érdekes módon oda kellett figyelni rá. Még a legnagyobb hangú sem nyitotta ki a száját. - Én csak egy gyönge nõ vagyok, tudom. De azt is tudom, hogy bármit is ígérnek a nagyurak, nem biztos, hogy megtartják a szavukat. Ha tudnánk is, hogy hol tartózkodik John Wycliff, ki garantálja, hogy a gárdisták nem dúlják fel házainkat ugyanúgy? Én még csak szóbeszédben hallottam a testvériségrõl, de arról még nincs tudomásom, hogy bajt okoztak volna nekünk. Kérem uraim! Nem lehetne valami békés megoldást találni? Megmondhatnánk nekik az igazat, hogy mi nem tudunk semmirõl. Vagy… vagy van itt valaki, aki tud a keresett urakról? - Én nem tudok. - Én sem. - Én sem. - Akkor miért marcangolunk bárkit is? Ha úgysem tud senki semmit, az egész várost csak nem égetik fel! Mély csend és hümmögés volt a válasz. A lány szelíd szavai gondolkodóba ejtették az embereket. Végül is mit tehetnek? Hiszen meglehet, hogy közülük senki sem tud az árulókról! A testvériség tagjai pedig az utolsó leheletükig hallgatni fognak - Nincs más hátra polgártársak, - szólalt meg ismét Rotschlid - mint hogy követeket küldjünk a királyhoz, hogy mi ha akarnánk, sem tudnánk kiadni õket, kutassák fel õk maguk az átkozottakat. A moraj felerõsödött, de Rotschild döntését el kellett fogadniuk. Nélküle úgysem tudtak volna semmit tenni, rajta kívül nem volt ember, aki így össze tudta volna fogni a népeket. Rebecca most vette csak észre, hogy mindeddig izgatottan visszafojtotta a lélegzetét. Most, hogy oldódni kezdett benne a görcs, megpróbált mélyeket lélegezni. A tömeg lassanként oszladozni kezdett. A két lány is kifelé igyekezett. Amikor már senki nem láthatta õket a lázongó plebejusok közül, Louisa mérhetetlen örömmel ölelte át
61
Rebeccát, majd Tait kezét szorongatta. Az illem még ilyen rendkívüli helyzetben is visszafogta, hogy nyilvános helyen megölelje szerelmét. Rebecca egy kicsit csodálkozott, hogy viszonylag ilyen könnyen megúszták, nem tudhatta, hogy volt egy igen jelentõs támogatójuk, egy nagy híve a mozgalomnak, aki nem volt más, mint maga Rotschild.
d 12.
A titkos szobában félhomály uralkodott, ahogy Rebecca rongyos gúnyájában belépett. Érezte, hogy valami megváltozott. Christian ébren volt, és bár az arca nagyon sápadtnak tetszett, úgy látszott, a szervezete felülkerekedett a sebesülésen. Rebecca megbûvölten nézett a férfi szemébe, amelybe kimondhatatlan fájdalom költözött, ahogy meglátta a lányt. A tündér még szebb volt, mint ahogy Christian arra lázálmaiból emlékezett. Matt Winsdale a lábadozó ágya mellett ült. Mielõtt a lány belépett, halkan beszélgettek. - Gyere, gyere Rebecca. - mondta Matt, amint meglátta a belépõt. Christian, hadd mutassam be neked a lányomat, Rebeccát. Christian egy pillanatig megkövülten meredt Mattre. - A lányod? De hiszen sosem mondtad, hogy van egy lányod! - Miért mondtam volna? - Matt kissé meglepõdött. - Nem számítottam rá, hogy valaha is találkozni fogtok. - De… de õ ápolt engem… és a feleséged, õ miért nem…? Matt tekintete elkomorult, arcát félre fordította. Christian rögtön észrevette ezt, és elhallgatott. Valami rosszat mondott volna? Rebecca felindultan várta a folytatást. A mama… Vajon mit fog most mondani az apja? - A feleségem meghalt, Christian. Nagyon régen. - mondta végül halkan. - Ne haragudj, Matt, nem tudtam, csak… - Semmi baj, fiam. Honnan tudhattad volna? Egy pillanatra elakadt a társalgás. Matt, úgy látszott, kis idõre kiszakadt a jelen világból, és lélekben valahová nagyon messzire szállt. Egy másik világba, ahol boldog volt. A csend kezdett hosszúra nyúlni, a lány pedig egy szót sem volt képes kinyögni. Rebecca megijedt a
62
helyzettõl. Váratlanul érte, hogy ébren találja a férfit, akit eddig kedvére csodálhatott, nem kellett eltitkolnia, mennyire aggódik érte, mennyire vonzza õt. Így a könnyebb utat választotta a kínos hallgatásból, a szökést. Elnézést kért a zavarásért, és felment a szobájába. Különben is úgy érezte annyira fáradt, hogy egy egész hónapot is tudott volna aludni egyfolytában. Louisa hazafelé egész úton õt dicsérte, milyen hõsiesen viselkedett. Rebeccának ez az idegeire ment. Még hogy õ hõsiesen! Amikor csak állt, mint aki megkukult, és egy hangot sem bírt kinyögni. Õ, aki majdnem megfutamodott, és otthagyta a barátnõjét, és csak azért nem tette, mert félt volna egyedül hazamenni? És pont Louisa mondja ezt, akiben volt erõ és bátorság, hogy kinyissa a száját, és durva szájú férfiaknak beszéljen? Amikor pedig Rebecca ezt megmondta neki kissé keserûen, szégyenkezve a saját félelmén, Louisa csendesen csak enynyit mondott: ,,Te adtál hozzá erõt. Emlékszel, milyen erõsen kapaszkodtam beléd? Akkor szállt át belém a te erõd.” Rebecca akkor nevetett, de Louisa megjegyzésében nyoma sem volt a gúnynak, vagy megvetésnek. Rebecca jobban szerette volna, ha van, akkor legalább lett volna oka, hogy gyûlölje õt a bátorságáért és lelkierejéért. Valójában nem is gyûlölet volt az, amit érzett, hanem valami egészen más, aminek nem tudott nevet adni. Ugyanakkor vonzódott is hozzá, és az ellentéteknek ez a kavalkádja dühítette õt. Ez a kettõsség végigkísérte Rebeccát egész eddigi életében. A lelkébõl feltörõ szeretettel nem tudott mit kezdeni, folyton úton lévõ apján kívül ezzel nem tudott kihez fordulni, így a szívét lassan eltöltötte a magány és a szomorúság. Az olthatatlan vágy az édesanyja után, akit nem is ismerhetett, és a hallgatólagos megállapodás, hogy nem beszélnek róla, mély gyötrelmet jelentett a kislánynak, aki egy rideg nevelõnõ, és közönyös cselédek között növekedett. A merev szabályok ellen, - melyek súlyos teherként nehezedtek érzékeny belsõ világára, - a maga módján próbált meg védekezni. Álarc mögé bújt, mígnem annyira összeforrt az álarc az igazival, hogy egy idõ után õ maga sem volt képes többé azokat szétválasztani.
d 63
13. Rebecca napjai alapjaiban megváltoztak. Christian jelenléte teljesen felforgatta az életét. Mivel a beteg még ápolásra szorult, Rebecca szinte minden percét vele töltötte, hacsak nem jöttek vendégei, vagy Louisa nem hívta sétálni. Szerencsére többet nem szerveztek a Rotschild utcaihoz hasonló gyûlést, Rebecca pedig lassanként kezdett megnyugodni, hogy biztosan csak álmodta az egészet. Christian sorsa azonban kétséges volt, egyelõre a titkos szobában lábadozott, és naphosszat ki sem mozdult onnan, mivel Matt semmiképpen sem akarta kitenni a cselédséget annak, hogy bármit is fecseghessenek, ha netalán kérdeznék õket. Úgy tudták, az idegen, aki azon a bizonyos éjszakán itt volt, elment, mihelyt erõre kapott, egyedül Ben tudta az igazat. Rebecca pedig egyre a fülében hallotta Matilde intõ szavait: ,,Fiatal hölgynek nem illik fiatalemberek szobájába mennie.” De hiába. Egyre húzta oda a szíve. Ráadásul ragyogó mentséget is talált, hiszen a fiatalúr ápolásra szorult. Amikor elõször ment így be a titkos szobába, Rebecca minden igyekezetével azon volt, hogy csillapítsa a szíve kalapálását. A torka kiszáradt, de azért egy halk ,,Jó reggelt!”-re, és egy ,,Hogy van?”-ra még futotta. Daisy már nem volt Christian mellett, a férfi erõre kapott annyira, hogy nem volt szükség állandó ápoló segítségére. Christian a keskeny ágyon feküdt, kezében egy kódexet tartott, azt olvasgatta. - Örülök, hogy látom, kisasszony! - Christian hangja fegyelmezetten csengett. Rebecca nem tudta, mit kezdjen az ajkára toluló szavakkal, inkább a könnyebb utat választotta, hallgatott. Egy pillanatra csend telepedett rájuk. A lány kínosan feszengett, végül megszólalt. - Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nincs-e szüksége valamire? - Éppenséggel lenne. Egy kis társaságra vágyom… ha nem veszi tolakodásnak. Van kedve beszélgetni velem, egy magányos, szenvedõ emberrel? - kérdezte Christian huncut mosollyal az ajkán. Rebecca most már nevetett, amint odahúzott egy széket az ágyhoz. A lány fiatal szívét teljesen megbabonázta az ifjú idegen, aki lassan gondolatainak középpontja lett. - Tudja, hogy elõször azt hittem, hogy kegyed Matt felesége? - nevetett Christian a lányra. - Olyan öreg lennék? - Rebecca nem tudta, bóknak szánta-e ezt Christian, de amint a férfi szemébe nézett, nem tudott elfojtani egy
64
mosolyt. - Szó sincs róla, csak õ is olyan fiatalnak látszik, nem hittem volna, hogy ilyen viruló, hajadon leánya van. - Hogy ismerte meg az apámat? - Rebecca mindenre kíváncsi volt, ami a férfival kapcsolatos. - John Wycliff mutatott be neki. Õ nagyon tiszteli az édesapját, és most már én is tudom, hogy miért. - Õ nagyszerû ember. - Kétségkívül. Ha õ nincs, most nem beszélgetnénk itt, hanem valószínûleg valamelyik kínpadon hevernék kiterítve. - Christian szeme a távolba révedt. - Pedig õ tudta. Elõre megmondta, hogy nem várhatunk semmi jót, és mégis vállalta, hogy elkísérjen. Azóta is furdal a lelkiismeret, hogy ilyen veszélybe sodortam, és ezzel Önt is. Christian a tekintetét Rebeccára függesztette, és olyan áthatóan nézett a lányra, hogy az szinte beleszédült. Arra gondolt, bánja is õ, hogy veszélyben van, csak az a fontos, hogy megismerhette a férfit. - Tudja, - szólalt meg újra Christian - a mozgalom nagyon sokat jelent a számomra, és mindenképpen tenni akartam valamit, amivel elõremozdíthattuk volna az Ügyet. - Hogy került kapcsolatba a mozgalommal? - kérdezte Rebecca szinte félénken, ami egyáltalán nem volt jellemzõ rá, ha fiatalemberekkel beszélgetett. Igaz, sosem beszélgetett komoly dolgokról velük, kerülte az olyan témákat, amik által akárki is beleláthatott a lelkébe. - Oxfordban tanultam, az egyetemen. Imádtuk John elõadásait. Többnyire mindig abba torkollott az órája, hogy az eszméirõl beszélt. Akkor döbbentem rá, milyen nagy szükségük van az embereknek a segítségre. Hogy valaki felnyissa a szemüket, és felemelje õket. Azt hiszem, ezért csatlakoztam a testvériséghez. Mindig is tiszteltem Johnt, és ma már tûzbe mennék érte. Rebecca pironkodva vallotta be, hogy nem sokat tud a mozgalomról, hiszen eddig Matt titokban tartotta elõtte. - Lesz még ideje, hogy megismerkedjen az eszméinkkel Rebecca. - Ön mindig ilyen gondolatokkal foglalkozott? - Ó, nem, fiatalabb koromban inkább csak a tengert jártam. - A tengert? - Igen, az Adriát. Az én hazám ugyanis Itália. Egy nagybirtokon születtem, Nápolyban. A családunk õsei állandóan a tengert járták, így engem is hajtott a vérem. Rebecca szeme felcsillant. - Csak nem kereskedõk voltak?
65
Christian felszabadultan nevetett. Rebecca nem értette, mi okozza a férfi derültségét. - Úgy is mondhatjuk. Kalózok voltak. - Kalózok? - kiáltott fel Rebecca, az izgatottság fénye gyúlt a szemében - Az nagyon izgalmas dolog lehetett. - Persze. Egészen addig, amíg fel nem akasztották azt, akit elcsíptek. - Vallja be, hogy magát is vonzotta a dolog. - incselkedett a lány, és rajongva nézett a férfira. - A kalandok? Azok igen. De a kalózok életéhez hozzátartozik az öldöklés és a halál is. Én élni szeretnék, Rebecca. És szeretem az embereket. Mindig is úgy gondoltam, hogy tennem kell valami olyasmit, amivel az emberiséget szolgálhatom. - Hát magával? Magával nem törõdik? - Még sosem voltam olyan helyzetben, hogy komolyan el kellett volna gondolkodnom azon, hogyan tovább. Mindig csak úgy jöttek az események egymás után… És Ön? Mire vágyna, Rebecca? - Nem tudom. - A lány lehajtotta a fejét. - Azt hiszem, mindig is úgy éreztem, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. Sosem találtam a helyem, és az apámon kívül mindenki idegen a számomra. - Rebecca teljesen elképedt a saját szavain. Sohasem fordult elõ, hogy ilyen õszintén elmondta volna valakinek, mit gondol valójában. Még Mattnek sem. Úgy gondolta, megbántaná vele az egyetlen embert, aki nagyon sokat jelent neki. - Szóval, nem vonzza az a sors, amivel az élet megajándékozza az aszszonyokat? Férj, gyerekek, család? - Férj, nekem? Nem tudnám elképzelni. - Pedig én úgy tudom, az úrihölgyek egyetlen vágya, hogy férjhez menjenek, és jó partit csináljanak. - ingerkedett Christian, de a szemében különös fény villant. Rebeccát megborzongatta a férfi hangjának csengése. - De nem az enyém. - Rebecca szemében harci tûz villant. - Nem tudom, hogy van-e ember a világon, akit úgy tudnék szeretni, hogy a világ végére is elmennék érte. Christian szíve a torkában dobogott. Teljes szívébõl kívánta, bárcsak õ lenne az a férfi. Egyik kezével a kódex egy lapját gyûrögette. - Igazán remek kódexei vannak az édesapjának. - váltott Christian valami semlegesebb témára. Ingoványos talajra értek, és semmiképpen sem akart elsüllyedni. - Majdnem minden útjáról hoz egyet. - Olvasta õket?
66
- Hogy én? - Igen. Rebecca a fejét rázta. - Pedig nagyon érdekesek. Rengeteg dolgot megtudhat belõlük a világról. Képzelje csak el. Nem kell beutaznia a világot, és mégis megismerheti mások életét, sõt, az õseiét is, akiket megörökítettek a krónikák. Rebecca csodálkozva hallgatta. - Még sosem gondoltam erre ilyen szempontból. Tudok olvasni, de azt mindig is unalmas idõtöltésnek tartottam. - Hát mit csinál akkor naphosszat? - Christian meglepetten nézett a lányra. Érdekelte ez a furcsa, szépséges teremtés, és úgy érezte, a felszín alatt kell, hogy rejtõzzön valami, ami kimondhatatlanul vonzza õt. - Általában a nevelõnõm határozta meg eddig a napjaimat. Csupa buta dologgal kellett foglalkoznom. Illemszabályok, hogyan viselkedjek társaságban, táncórák, varrás… - És nem gondolt még arra, hogy valami hasznosat tegyen? - Nem tudom, Christian. Azt hiszem… azt hiszem, még magam sem tudom, ki vagyok. Sokszor ürességet érzek, úgy érzem, mintha csak fél ember volnék, érti? Nem tudom megmagyarázni, de mintha minden kettétörött volna, én pedig csak sodródom. Néha azt gondolom, az egyetlen dolgom az, hogy szórakozzak, táncoljak, és édes almabort igyak, máskor meg azt gondolom, hogy ez a világ csak hazugság, illúzió, nem tudom, hol a helyem benne, és nem tudom, mit keresek itt… - Rebecca elhallgatott. Észrevette, hogy többet mondott a kelleténél, maga sem tudta mire vélni a szavait. - Egy bölcs ember mindig azt mondta, semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. - Christian a lány szemébe mélyesztette a tekintetét. - Az Ön érzéseinek, és gondolatainak is. - És azt nem mondta az a bölcs, hogy miként szabadulhatnék meg a fájdalomtól, ami ekkor eltölt? - kérdezte Rebecca félig tréfásan, félig komolyan, de Christian komolyan válaszolt. - Nyisd ki a szemed és a szíved, láss, és hallj. Lásd meg a világ szépségét és mocskát, halld meg az emberek nevetését és jajszavát, és meglátod önmagad. Élj át minden pillanatot az egész lényeddel, keresd a válaszokat a miértekre, és megtalálod azt. Rebecca visszafojtott lélegzettel hallgatott egy darabig, míg megemésztette a hallottakat, majd pajkos fény villant a tekintetében.
67
- S vajon ki volt az a bölcs ember, aki ezeket mondta? - Az apám. - mosolyodott el Christian. - Szeretném megismerni. - Sajnos már késõ. Egy éve, hogy eltemettük, az édesanyánkkal együtt. - Sajnálom. - mentegetõzött a lány, de Christian nem haragudott. Megtanult együtt élni a tudattal. - Ha akarja Rebecca, mesélek magának a távoli országokról, amikrõl hallottam, és azokról is, amelyeket a saját szememmel láttam. Rebecca bólintott, és szomjasan itta a férfi szavait a szép Itáliáról, Franciaországról, a messzi Indiáról, és mindama helyekrõl, amiket Christian ismert. A férfi mindig elszórakoztatta valamilyen történettel, legyen szó akár a kalóz õseirõl, vagy a régmúlt korokról. Christiant olykor meglepte Rebecca tájékozatlansága a saját országának ügyeivel kapcsolatban, de mikor Mattnek említette ezt a megfigyelését, az apa kissé szégyenkezve vallotta be, hogy valójában õ tartotta távol a lányát ezektõl a dolgoktól, minden bizonnyal helytelenül. Matt nem vette rossz néven Christian megjegyzését, inkább hálás volt a férfinak, amiért leveszi a válláról azt a terhet, hogy mindazt a rosszat, ami körülveszi õket, a leányára zúdítsa. Õszintén szólva nem tudta, hogy Rebecca mennyi mindent képes elviselni, így inkább semmit nem mondott. Rebecca lelkében azonban ébredezett az érdeklõdés a külvilág iránt, amelynek helyét eddig a saját kis világa foglalta el. - Ön miért nem harcol, Christian? - kérdezte a lány egyik alkalommal, mikor egy hûvös délután az apja titkos szobájában üldögéltek. - Miért harcoljak? Nekem Anglia nem hazám, s még ha az lenne is, nem látom értelmét, hogy egy ostoba célért ontsam a vérem. - Inkább John Wycliffért. - Õérte érdemes. - mosolyodott el a férfi, és Rebeccának megdobbant a szíve. A férfi mosolya úgy beragyogta az arcát, hogy a lány alig bírta a figyelmét ismét a témára fordítani. - A franciák ellen miért nem érdemes? - Tudja, Rebecca, én alapjaiban békés ember vagyok, nem kenyerem a viszálykodás, és ostobaságnak tartom, hogy valaki csak azért háborúzik, hogy még nagyobb területet az uralma alá hajtson. Ostobaság, hiszen a sírba úgysem viheti magával. De Edward és Fülöp pontosan ezt teszik. Edward szemet vetett a francia trónra, merõ hiúságból, és most meg akarja szerezni, mint egy gyerek egy játékot, amit megtagadtak tõle.
68
- De miért? Miért akarja oly nagyon, hogy képes legyilkoltatni a saját népét? - Ennek különös története van, Rebecca. Azt beszélik, hogy élt Franciaországban egy lovag, aki VI. Fülöp kebelbarátja volt gyerekkoruktól fogva, és ennek a csavaros eszû lovagnak nagy érdeme volt abban, hogy Fülöp ülhessen a francia trónra, miután a Vaskirály utolsó fia, Károly meghalt. Ám a lovag pár év elteltével kegyvesztetté vált, és számûzték a hazájából, de Anglia, ez a nagyszerû ország a keblére ölelte. Mivel rokona volt a király anyjának, a szépséges Izabella királynénak, és ezáltal a királynak is, bejáratos volt a palotába, és az ország nagyurai igen hamar maguk közé fogadták, még maga a király is sokat adott a szavára. Azt beszélik, hogy ez a lovag ültette be a király fejébe azt a gondolatot, hogy valójában õ az örököse Franciaország trónjának, és ha kell, vegye el erõvel. - Ó! - kiáltott fel Rebecca. - Hát ezekbõl lesznek a háborúk? - Még sokkal kisebb dolgokból is. - mondta keserûen Christian. - Azt még hozzá kell tennem, hogy volt még egy sokkal nagyobb szálka is Edward szemében, és az Flandria volt. - Miért olyan fontos Flandria? - Mert ott fonódnak össze a kereskedelem szálai. Gent és Brugge az egyszerû posztóiparával kereskedelmi csomóponttá nõtte ki magát. - Apa is gyakran járt oda. - mondta elgondolkodva Rebecca, majd kibökte a kérdést, amit az apjának sosem mert föltenni. - És apa, õ miért nem harcol a háborúban? Christian elgondolkozott. - Az édesapja hajói nagyon fontosak most, mert egy háborúhoz nagyon sok minden kell. Fegyverek, élelmiszer és még számtalan dolog. Ha nem kellene ezeket a dolgokat irányítania, most biztosan valamelyik csatamezõn harcolna. De szerencsére még a Sluys-i csatában sem kellett részt vennie. - Sluys-i csata! Ismerõs a neve. Mi történt akkor? - kérdezte Rebecca, és pironkodni kezdett, hogy mennyi mindent nem tud a körülötte zajló eseményekrõl. Christian azonban türelmesen válaszolt. - Abban a csatában rengetegen pusztultak el, az angolok elsõ nagy tengeri gyõzelme volt a franciák felett nyolc évvel ezelõtt. A franciák nem értenek a hajózáshoz, nem az erõsségük, mégis nagy merészen kiálltak a tapasztalt angol hajók ellen, bár az igaz, hogy az angolok flamand segítséget is kaptak hátulról. A tragédia az volt, hogy volt a franciáknak egy zsoldos kapitányuk, aki a genovai gályák felett parancsolt, és
69
harminc éves hajóstapasztalat volt a háta mögött, de nem hallgattak rá, amikor az egyetlen épkézláb haditervvel elõállt, így az angol íjászok és a flamand bárkák ízekre szaggatták a normandiai és picardiai halászokat, meg a szajnai hajósokat. - Szerencsétlenek! - sóhajtott Rebecca õszinte sajnálattal, hiszen azok csak egyszerû emberek voltak, akiket kivezényeltek egymás gyilkolására, miként az apjával is tehették volna. Ráadásul az édesanyja is francia volt, így joggal sajnálhatta a francia népet is. Christian Rebecca átszellemült arcára nézett, és így szólt. - Akkor már el sem mesélem Crécy történetét, mert annál szomorúbb már nem lehet. - Kérem, mesélje el! - kiáltott fel Rebecca, mert egyszerre minden érdekelni kezdte, ahogy kinyílt elõtte a világ. - Nos, jó, de nem könnyû végighallgatni az emberi butaságnak eme történetét. Fülöp végtelen ostobaságát tükrözi ez is. Miután öt mérföldet gyalogoltatta a seregét szakadatlan, azonnal harcra kényszerítette õket Crécy mellett, anélkül, hogy egy kissé kifújhatták volna magukat. S hogy ez még ne legyen elég, a gyalogság után pöffeszkedõ francia lovasok megelégelték a talpasok lassúságát, és saját katonáikon keresztülvágtattak, felöklelve, legázolva, a lovak patája alá sodorva az embereket, egyenesen szembe az angol íjászokkal, akik nyilaikkal könnyedén találtak be a francia lovasok páncélzatának résein. 1500 francia halt meg ott a csatamezõn, és csak négy angol katona. - Ez borzasztó! - szörnyülködött a lány, és megdöbbent az emberi butaságon és kegyetlenségen, amely oly sok szerencsétlen ember halálát okozta. - Csodálkozik hát Rebecca, hogy nem vágyom a tûzvonalba? A lány lesütötte a szemeit, és megrázta a fejét. - Örülök, hogy itt van. - suttogta. Most Christian sütötte le a szemét, nehogy a lány meglássa benne a fellobbanó szenvedélyt. Teltek a napok, és Rebecca minden egyes látogatásnál úgy érezte, egyre kevésbé tudja elképzelni a napjait a férfi nélkül. Olykor órákat töltött nála, és ilyenkor nézhette arcának nemes vonásait, hollófekete fürtjeit, amelyek a homlokába hulltak, és a szép ajkát, amelyen át új formát öltött a világ. Matt nemegyszer találta úgy õket, hogy a kis kandalló elõtt ültek egy vastag perzsaszõnyegen, és beszélgettek, vagy éppen egyik másik színes kódex legendáit és igaz történeteit olvasgatták. Rebecca hamarosan betéve tudta az angol és francia királyok
70
családfáját és történelmét, Itália harcait a pápával és a pápáért. Rebecca életében talán elõször igazán boldog volt, és szinte fizikai fájdalmat érzett, mikor Louisa, a Parkerson fivérek, vagy Ted Lewis kiszakították ebbõl a világból, és üres fecsegésükkel halálra untatták a lányt. Rebecca észre sem vette, hogy ami pár héttel ezelõtt még szórakoztatta, most egyenesen idegesíti, és alig várja, hogy elmenjenek a ,,betolakodók”. Érdekes módon egyedül Louisa társaságában nem érezte úgy, hogy unatkozik, és ez bosszantotta kissé. Miért is érzi úgy, hogy néha még jól is esik beszélgetni a lánnyal? Azokban a napokban ráadásul még Matildével is küzdenie kellett, mert a kellemetlen nõszemély el nem tudta képzelni, hogy merre csatangolhat a tanítványa, és tûzzel-vassal próbálta megakadályozni, hogy a lány eltûnjön a szeme elõl. Rebecca azonban titokban nevetett rajta, hiszen õ úgyis mindig azt csinált, amihez kedve volt.
d 14.
Rebecca jókedvûen lépdelt Louisa mellett a piactéren. Leesett az elsõ hó, de a nagy hideg nem tudta kedvét szegni. Amúgy is szerette a havat, és sajnálta, hogy Christian nem lehet itt. Meddig kell még bujkálnia? Szörnyû, hogy valóságos rabként él a házukban. Bár már felgyógyult annyira, hogy elmehetne, de Mattel úgy döntöttek, ameddig John Wycliff nem ad hírt magáról, addig Christian itt marad újabb utasításig. Rebecca nem is akart arra gondolni, hogy mi lenne, ha elmenne, egyelõre itt van, és ez a fontos. Louisa vidáman fecsegett mellette, úgy látszott, a zord idõ ellenére õ is jól érzi magát, és mivel vásár nap volt, a piactér közeli utcákban már hemzsegtek az árusok és a vevõk. Rebecca szédülve nézte a tarka forgatagot. A fehér hó belepte a teret, a színes fedelû bódékból a nagy hangú kofák kínálták a portékáikat. Volt ott minden, amire csak szükség lehet egy háztartásban. Drága posztók, finom, aranyos kelmék, erõs, meleg saruk uraknak, és hímzett topánkák hölgyeknek, faragott székek, asztalok, fakupák és fémbõl készült poharak, meg egyéb konyhai eszközök. A zöldséget, gyümölcsöt és egyéb élelmiszert áruló parasztok elkülönült csoportban álltak a piactér egyik sarkán, és színes cégérek hirdették az egyes portékákat. A két lány után egy-egy
71
cseléd cipelte a nehéz kosarat, amibe hamarosan friss tej, vaj, só, hal és egyéb finomságok kerültek. Louisa még ruhára való posztót szeretett volna vásárolni, arrafelé vették hát az utat. Ekkor a lány hirtelen megragadta Rebecca karját. Rebecca megrettent. Csak nem menekülniük kell valaki elõl? De amikor Louisa arcába nézett, csak elszánt dühöt látott rajta. - Búcsúcédulák! - Szûrte a szavakat a fogai közül. - Ó, hogy megvetem érte ezeket az álszenteket! - Miért, mi bajod velük? - Rebecca megkönnyebbült, hogy csak ennyirõl van szó. Azt hitte, komoly baj van. - Ó, drágám, mindig elfelejtem, hogy te még nem vagy tisztában mindennel. - enyhült meg a felháborodott hang. - Tudod, a lelki üdvét nem vásárolhatja meg senki sem. Ezek a gazfickók meg meggazdagszanak az emberek tudatlanságán, hiszékenységén. Sõt, olyat is hallottam, hogy valaki csak azért vesz búcsúcédulát, mert ha nem teszi, mások megvádolják, hogy azt hiszi magáról, hogy bûntelenül él. Rebecca kezdte megérteni, mirõl szól ez a dolog. - Akkor nem is tisztulunk meg, ha megvesszük ezeket? Matilde azt mondja, minden héten vásárolnunk kell, nehogy a pokolra kerüljünk. Rebecca olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy Louisának nevetnie kellett. - Ugyan, ne bolondozz! Csak nem gondolod, hogy pénzért meg lehet vásárolni a Mennyországot? Jézus azt mondja, aki gazdag, nem jut be a Mennyek országába, de aki szegény, annak egyenes az útja. - Akkor… akkor mi sem jutunk be, hiszen nekünk sok pénzünk van? - Kis butám, persze, hogy bejutunk. Csak aki kapzsi és pénzsóvár, és soha nem áldoz semmilyen nemes célra, annak nehéz átjutni a kapun. Rebecca fejében egymást kergették a gondolatok. Miért van az, hogy Louisa társaságában mindig olyan ostobának érzi magát? És megint ámulattal adózott annak az átváltozásnak, amely Louisában lezajlott. A szerény, csendes lány ilyenkor eltûnt, és hihetetlen határozottsága lefõzte sok férfiét. - Eddig csak a gyóntatószékeknél árulták, most meg már ide is kimerészkednek a nyavalyások. - szólalt meg ismét Louisa. Rebecca megütközve látta, hogy Louisa egyenesen arrafelé tart, ahol a kopott csuhás férfi álldogált. Ahogy észrevette, hogy az elõkelõ hölgy felé tart, mintha ijedtség költözött volna a szemébe, mintha megérezte volna, hogy az a valaki nem éppen a legáhítatosabb érzésekkel
72
közeledik felé. - Mennyiért adod? - kérdezte Louisa cseppet sem barátságos hangon. A csuhás a kemény hangra önkéntelenül is behúzta a nyakát. - Tíz darab egy ezüstpénz, kisasszony. - No, akkor ide az egésszel. - Az egésszel? - Az árusnak kikerekedett az amúgy is kidülledõ szeme. Ijesztõ látványt nyújtott, és Rebecca elfintorította az orrát. Ez a csuhás tudja, hogy nem szép dolgot mûvel. - gondolta a lány. - Látszik a szemébõl. - Siessen ember, mert nincs sok idõm. A férfi kapkodva számolgatott, és felváltva a fejét vakargatta. - 10 ezüst lesz, kisasszony. Louisa gyorsan besöpörte a cédulákat a kosarába, és kiszámolta a pénzt a csuhás kérges tenyerébe. Már fordult volna el, amikor mégis megszólalt. - Vásárolt már ma valaki nálad? - Még nem, kisasszony. Bolondok az emberek. Senki nem akarja megvallani, hogy vétkezett. - Hallja-e kend, magának még ez a 100 cédula sem lenne elég, hogy megváltsa a bûneit! - vetette oda mérgesen Louisa. Rebecca még sohasem látta ilyen mérgesnek. A csuhás is megijedt, látszott, hogy megszökni vágyakozik, de azért még azt dadogta: - Micsoda istentelen beszéd! Vigyázzon a kisasszony, nehogy a pokol kénköves tüze égesse meg! - és már iszkolt is. Louisa úgy nevetett a kopasz csuháson, hogy a könnye is kicsordult. - Engem félt a kárhozattól a bolond, mikor most vettem vagy száz darab búcsúcédulát! Ezt már Rebecca sem állta meg kacagás nélkül, végül Rebecca tért elõször magához. De Louisa, elköltötted a posztó árát, hogy lesz most új ruhád? - Sose bánd, Rebeccám. Egy ruhával kevesebb, de legalább megspóroltam a derék polgároknak 10 ezüstöt. Hadd vegyenek õk maguknak ruhát, hiszen láthatod, hogy némelyik olyan rongyosan jár, hogy majd megszakad a szívem. - De hiába, Louisa - legyintett Rebecca - most megvetted az egészet, de holnap lesz újabb száz darab. - Csak lassan a testtel. Tudod mennyi ideig tart, amíg az újak elkészülnek? Lehet, hogy õk tényleg hisznek az erejében, biztosan valami püspök telebeszélte a fejüket, de ezek a cédulák darabonként készül-
73
nek. Legalább két napot áznak a szentelt vízben, tíz napig mindegyikre vagy száz imát mormolnak, és még ki tudja, milyen boszorkányságot mûvelnek velük, mire elkészülnek. Jó pár napi munkát adtunk nekik. - És mit csinálsz ezekkel a cédulákkal? - Mit csinálnék, elégetem. - Azt nem szabad, szentelt víz van rajta! - Ó, Rebecca! Annak már akkor elveszett a jelentõsége, amikor elhatározták, hogy piszkos célokra használják fel õket, ennél fogva ez már csak egy halom értéktelen szemét. Rebecca hallgatott, és azon gondolkozott, mennyi mindent nem tud még, mennyi mindent kell megtanulnia. Hazaérve Rebecca elsõ útja a titkos szobába vezetett, ahol nagy meglepetésére nem várta senki. Hová tûnt Christian? Talán elment valahová apja tilalma ellenére? Elhessegette magától ezt a gondolatot. Christian nagyon is jól tudja, hogy mivel tartozik az édesapjának, és soha nem tenne ilyet. Rebecca magának sem vallotta be, de legjobban nem az ütötte szíven, hogy a mozgalom veszélybe kerülhet, hanem hogy esetleg nem látja többé a férfit. Ez mindennél fájdalmasabb lenne, ilyen egyszerûen nem történhet meg. Már szaladt is, vitte a lába Matt szobájába. Õ majd mindent megmagyaráz, tudni fogja, hogy hol van Christian. Kopogás nélkül rontott be az apja szobájába, nem nézte mi az illem, hiszen majd a szíve szakadt meg. - Apa, nem tudod… Hirtelen elhallgatott. Matt nem volt egyedül a szobájában. Rebecca elharapta a nyelvét, és restelkedve az ajkát harapdálta. A fene, már megint illetlenül viselkedett, és majdnem elárulta Christiant. - Jó, hogy jössz, kislányom. - Mattet szemmel láthatólag nagyon mulattatta a dolog. Látszott rajta, hogy kifejezetten élvezi, hogy Rebecca ilyen neveletlenül viselkedett az idegen elõtt. Rebecca dühös lett, legszívesebben elfutott volna, de már nem volt menekvés. Nem hághatja át másodszor is az etikett szabályait. - Szeretném neked bemutatni Kevin Archwoodot. Wilmingtownból érkezett, kiváló hajómérnök. Azt hiszem pompás segítség lesz, ameddig itt tartózkodik. A férfi Rebecca felé fordult. A lány hátrahõkölt. Ilyen csúnya öregembert még életében nem látott. Oldalról nem nézett ki ennyire idõsnek. Ráncos arcából elõreugrott hórihorgas orra, petyhüdt állán borsónyi
74
bibircsók éktelenkedett! Kopasz, tojáshoz hasonló feje fényesen csillogott, csak a tarkójáról lógott néhány õsz hajszál ráncos nyakára. És a szeme! Milyen tolakodóan bámul! ,,Úgy néz rám, mintha azt is tudná rólam, amit a lelkem legsötétebb rejtekében õrzök.” - gondolta a lány. Rebecca akaratlanul szegte meg ismét a szabályokat. Az öreg tekintete megakadályozta abban, hogy szendén kezet nyújtson, ehelyett hátrált egy lépést, és kiszaladt a száján a nem éppen megfelelõ ,,üdvözlés”. - De miért volna neked szükséged egy hajómérnökre? Rebecca hangja olyan szörnyülködõ és ellenséges volt, hogy Matt felnevetett, és láss csodát, az öreg is vele nevetett. ,,Hogy merészel engem kinevetni?” - Rebecca dühében még toppantott is a lábával. - Rebecca kedves, - szólalt meg reszketõs hangon az öreg - úgy látszik, remek az álarcom. Rebecca úgy megdermedt, mintha jégtömbbe zárták volna. Ismerõs ez a hang. De honnan? Aztán, mint villámcsapás, tört rá a felismerés. - Christian? - suttogta alig érthetõen, majd a szája elé kapta a kezét. Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy nem ismerte fel rögtön! A következõ pillanatban már õ is nevetett. Kinevette saját magát, hogy nem látott át a szitán õ, aki azt hitte, olyan jól ismeri Christiant. - Muszáj volt kitalálnunk valamit, hogy végre ki tudjon szabadulni ebbõl a börtönbõl. - mondta Matt, és hunyorított hozzá a szemével. - Hát börtönnek érezte ezt a helyet? - Rebecca a lelke mélyéig megremegett. - Félreértette az édesapját, Rebecca. Én csak azt nem bírom elviselni, hogy bent kell ülnöm abban az egy szobában. Mivel pedig megegyeztünk, hogy itt várom be John utasítását, valamit tenni kellett, hogy ne legyek bezárva. Rebecca bólintott. - Most el kell mennünk, kislányom. Elviszem Mr. Archwoodot - a lányára kacsintott - egy kis üzleti megbeszélésre. Rebecca újra csak bólintani tudott. Nehéz lett a szíve, hogy most már nem tölthet vele annyi idõt, mint eddig. Még az sem vigasztalta, hogy Christian szemébe ugyanaz a szomorú kifejezés költözött.
d 75
15. Rebecca a szobájában ült az ablak elõtt, és nézte a lomhán szállongó hópelyheket. Meglehetõsen nagy hideggel köszöntött be a december. A lány az imént ért haza Louisáéktól, akivel a másnapi összejövetel díszletét tervezgették. Louisa olyan lelkes volt, mint egy kisgyermek, és öröme lassanként átragadt Rebeccára is. Ám alighogy elindult haza, rögtön újra Christian jutott az eszébe. Vajon mit csinálhat? Most, hogy szabadon járhat-kelhet Kevin Archwood álcájában, Rebecca úgy érezte, egyre kevésbé van szüksége az õ társaságára. Az persze természetes, hogy amíg be volt zárva a titkos szobába, addig mindig kitörõ örömmel fogadta õt, de most, milyen boldog, és hogy sugárzik az arca, hogy oda mehet, ahová akar. Rebeccán annyira elhatalmasodott a feleslegesség érzése és az önsajnálat, hogy alig hallotta meg a türelmetlen kopogást. - Ki az? - kérdezte szinte haragosan. Nem volt kedve most senkivel sem beszélni. Mivel felelet nem érkezett, felállt, és elindult az ajtó felé, de meglepetten torpant meg, mikor az ajtó kinyílt, és Kevin Archwood horgas orra jelent meg a nyílásban. Ajkán széle vigyorral, szemében különös, sápadt fénnyel mosolygott a lányra. - Remélem kisasszony, nem zavarom. Rebecca gyomra megremegett, szíve összeszorult. Annyira közel érezte magához ezt az embert, hogy szavakat sem talált rá. No lám, csak rá kell gondolnia, és megjelenik! - N… nem. - dadogta zavartan. - Miért üldögélt itt egyedül? - Christian szeme gyengéden végigpásztázta a lány gyönyörû arcát. - Olyan szomorúság ül a szemében, csak nincs valami baj? Rebecca a fejét rázta. - Magányra vágytam, ennyi az egész. - Akkor talán mégis zavarom. - Nem. - mondta gyorsan a lány, nehogy Christian meggondolja magát, és elmenjen. - Csak éppen úgy gondoltam, talán terhes már magának, hogy folyton csak engem lásson. Christian szemében különös tûz gyulladt. Becsukta maga mögött az ajtót, és egészen közel lépett a lányhoz. - Ha így gondolja, téved, Rebecca. - Christian eltorzított arca olyan közel volt a lányéhoz, hogy szinte érezte a bõre simogatását. - Semmi sem okoz nagyobb örömöt nekem, mint hogy láthatom Önt, és hallhatom a hangját.
76
Rebecca szíve õrült kalimpálásba fogott. Mit bánta õ, hogy egy krumpliorr meredezett a férfi arcából, és a ráncos bõre teljesen elváltoztatja a valódi arcát. A szemébõl sugárzó üzenet mindennél többet jelentett neki. Rebecca ajkát még soha, egyetlen férfi sem érintette meg, ezt eddig nem tartotta jó mulatságnak. De most azt kívánta, bár Christian megtenné. Ekkor ismét kopogtak az ajtón. Rebecca és Christian úgy rebbentek szét, mintha valami bûnös dolgot mûveltek volna. Az ajtóban Matilde kisasszony állt. - Kisasszony, az édesapja kéreti. - jelentette ellentmondást nem tûrõ hangon. Szemmel láthatólag nem helyeselte, hogy Kevin Archwoodot itt találta a lány szobájában, ráadásul kettesben, még ha mégoly öreg is az a férfi. Egyáltalán az sem tetszett neki, hogy ez az idegen itt lakik Mr.Winsdale házában. Rebecca megpróbált nyugalmat erõltetni magára, és kimérten bólintott. - Azonnal megyek. - és lopva Christianra nézett, aki leplezetlenül õt bámulta. Mivel Matilde nem mozdult, Rebecca kérdõn Christianra nézett. - Szóval, Mr. Archwood, mit óhajt még tõlem? Christian elõször Matildére sandított, majd megszólalt. - Az édesapja említette, hogy holnap Louisa kisasszony fogadást ad, és hogy kegyednek szüksége lenne kísérõre. Boldoggá tenne kisasszony, ha én lehetnék a kísérõje. Rebecca legszívesebben ujjongott volna, de az meglehetõsen bosszantotta, hogy Christian az apja akaratára kereste fel. Egy pillanatig szomorúság költözött a szemébe, de aztán büszkén felvetette a fejét. - Ha édesapámnak ez az akarata, akkor engedelmeskedem neki, Mr. Archwood. Most pedig, ha megbocsájt, apám vár. Christian szeme egy villanásnyi idõre elsötétült, majd mikor Rebecca elhaladt elõtte, a füléhez hajolt, hogy Matilde semmi esetre se hallhassa, és odasúgta: - Nem csak az édesapja akarja, Rebecca. A lány egy pillanatra megtorpant, és melegség áradt szét a szívében. De Matilde figyelõ tekintete alatt nem mert visszafordulni a férfi felé. Christian nézett utána, és arra gondolt, semmit sem akart még az életben annyira, mint hogy meghódítsa ennek a hölgynek a szívét. Még a szent Ügy is elhomályosult ezen vágy mellett. Ugyanakkor nem tartotta tisztességesnek Mattel szemben, hogy õ megmenti az életét, befo-
77
gadja a házába, õ, Christian, pedig visszaél a vendégszeretetével, és beleszeret a lányába. De nem tudott védekezni ez ellen, úgy érezte, mindent elsöpör benne ez az érzés, melyet csak egyetlen emberi lény oldhat fel benne: Rebecca Winsdale. Másnap az összejövetelen Rebecca nagy feltûnést keltett, amikor Kevin Archwood karján bevonult a szalonba. Mindenki meghökkent, hogy ennek a vad és szeszélyes, de döbbenetesen szép lánynak ilyen éltes kísérõje akadt, holott száz fiatalt is kaphatott volna. Rebecca igyekezett visszatartani a nevetést. Tudta, hogy most fontosabb, mint valaha, hogy Christian kiléte titokban maradjon, ellenkezõ esetben komoly veszélybe kerülnének. A feszültség csak akkor oldódott az emberekben, amikor Matt bemutatta az ismerõseinek az ügyes hajómestert. Louisa azonban nem gyõzött ámulni, és amint tehette, félrevonta Rebeccát. - Drágám, egyszerûn nem tudom elhinni, hogy az édesapád ilyet tett veled, és ilyen võlegényt választott neked. Rebecca alig tudta visszafojtani a kacagást, és roppantul szórakoztatta, hogy még Louisa sem ismerte meg Christiant, aki pedig jó néhányszor találkozott vele. - Pedig hidd el Louisa, pont ilyen férjrõl álmodoztam, aki éltes korú, sokat tapasztalt és horgas orra van. Louisának annyira elkerekedett a szeme, hogy Rebecca csak nagy nehézségek árán tudta visszafojtani kirobbanni készülõ nevetését. A következõ pillanatban Louisának szokása ellenére még az orra is elfintorodott, amikor Kevin Archwood odalépett hozzájuk, és üdvözölte a kisasszonyokat. Soha nem volt még udvariatlan senkivel, de annyira sajnálta a barátnõjét, hogy most az egyszer nem tudott uralkodni magán. Christian ezt természetesen észrevette, és magában õ is jót mulatott, kék szemében huncutság csillogott. - Csak nincs valami baj, kedves Louisa kisasszony? Úgy érzem, mintha valami kifogása lenne a személyem ellen. Louisa elpirult. Tudta, hogy nincs joga beleavatkozni a barátnõje, vagy az édesapja választásába, mégsem állta meg szó nélkül. - Bocsásson meg uram, ha kissé elragadtattam magam. Korántsem a személye ellen van kifogásom, csupán meglepetésemet fejeztem ki, hogy Rebecca édesapja Önt választotta a lánya jövendõbelijének. - Úgy, szóval Rebecca ezt mondta magának. - mondta Christian, és a
78
szeme egyre vidámabban csillogott, és Rebeccára nézett, aki csak a vállát vonogatta. - Miért, hát nem errõl van szó? - Louisa hebegett-habogott, kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. - Nem gondolja Louisa kisasszony, hogy kicsit korai lenne, hiszen alig ismerjük egymást pár hónapja? - Pár hónapja? - kiáltott fel meglepetten a lány. - Hiszen Rebecca azt mondta, hogy csak néhány napja érkezett… Louisa fejcsóválva nézett a vén férfira, és egyszeriben úgy rémlett, nagyon ismerõsek ezek a szemek, és ez a hang is emlékezteti valakire. Amikor pedig még egyszer a férfi szemébe nézett, egy pillanatra még levegõt venni is elfelejtett. - Kérem, ne áruljon el. - suttogta Christian. - Senkinek sem szabad sejtenie, hogy itt vagyok. Senkinek. - Ez… ez természetes. - dadogta Louisa. - Én ökör, és én még azt hittem, hogy Mr.Winsdale, aki az apám és Mr. Edlingtown mellett a legrendesebb ember a világon, hozzá akarja kényszeríteni a lányát egy vénséges vén emberhez. Mindhárman nevettek. Azután a hajlott hátú Kevin Archwood amenynyire tudott, meghajtotta magát Rebecca elõtt. - Táncolunk szép hölgy? Úgy tudom, kedveli az efféle mulatságot. - Ugyan kitõl hallotta? - ingerkedett Rebecca, de a mosolya szívbõl jött, ahogy a kezét nyújtotta a férfinak. - Kitõl mástól, mint kegyedtõl. - s az erõs férfikéz gyengéden megszorította Rebecca finom kezét. Louisa tûnõdve figyelte a lány arcát. Régóta sejtette, hogy jóval több van Rebecca Christian iránti érdeklõdésében a puszta segítõkészségnél, de hogy ennyire komoly a dolog, azt nem gondolta. De újabban Rebecca valahogy megváltozott, és most csak rájuk kell nézni, és Louisa derûsen mosolygott a régi beszélgetéseinken, amikor Rebecca kinevette õt Tait Edlingtown miatt. Lám, nem is járt õ messze az igazságtól, amikor azt hitte, hogy ez az öregember veszi majd el feleségül a barátnõjét. A táncparketten Christian átölelte Rebecca karcsú derekát, és Rebecca úgy érezte, szinte repülnek. Felszállnak a felhõk közé, ahol nem létezik senki más, csak õk. - Milyen remekül táncol. - mondta Rebecca álmodozva. - Még nem volt olyan jó táncpartnerem, mint ön. - Akkor az hiszem, egy kicsit vissza kell fognom magam, hiszen ki
79
hinné el, hogy ilyen vénség vagyok, ha úgy ropom, mint egy huszonéves. - nevetett Christian. - Így is szívesen táncol velem, Rebecca? - Igen. - vallotta be a lány pirulva, és azt gondolta, nem kellene ennyire bókolni neki, mert még elbízza magát. - Tudja Rebecca, az édesapja nem volt odáig az ötlettõl, hogy elkísérjem magát a bálba. De azt hiszem, nagyon megbántam volna, ha engedtem volna neki, és hagyom, hogy más fiatalemberekkel táncoljon ma este. Rebecca szíve megremegett. Szóval nem is Matt akarta, hogy Christian eljöjjön vele. Akkor talán kedveli egy kicsit. A lány kacaja beragyogta az egész arcát. - Mibõl gondolja, hogy csak magával fogok táncolni egész este? Christian közelebb húzta magához a lányt, hogy az érezte a férfi testének melegét. Rebecca szája kiszáradt, és valami eddig ismeretlen érzés hatalmasodott el rajta, szerette volna, ha Christian szorosan magához öleli, és addig csókolja, amíg el nem szédül, de a férfi hirtelen eltolta magától. - Azt hiszem, jobban kellene vigyáznunk. Már így is nagy feltûnést kelt, hogy éltes férfi létemre itt ugrabugrálok magával. - A zenészek egy lassú valcerbe kezdtek, õk pedig lágyan ringatózni kezdtek a zene ritmusára. Rebecca azt kívánta, bárcsak sose lenne vége ennek a számnak. - Szóval, azért is gondolom, hogy ma este engem választ, mert a többi zöldfülû úgyis csak untatná magát. - Azt hiszi, maga szórakoztatóbb náluk? - incselkedett a lány. - Vallja be, kedves Rebecca, hogy remekül megértjük egymást. És senki sem ismeri magát úgy, ahogy én. Rebecca lesütötte a szemét. A férfinak igaza volt. Valójában az apján kívül senki sem ismerte õt, és még Matt sem tudott róla annyi mindent, mint amennyit Christian megtudott róla pár hónap alatt. - Remélem, nem él vissza ezzel. - suttogta halkan. Christian a mutatóujjával felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. - Feleljen õszintén Rebecca, - a hangja most nagyon komolyan csengett. - el tudj képzelni rólam, hogy valaha kiadjam magát akárkinek is? Hát ennyire nem bízik bennem? Rebecca egy pillanatig hallgatott, majd így felelt. - Megbízom magában Christian, jobban, mint bárki másban. Csak tudja, nemigen volt még olyan ember, akivel ilyen õszintén tudtam volna beszélgetni. Bár az apámmal általában mindent meg lehet
80
beszélni, de azért ez mégsem ugyanaz. Hiszen õ annyit utazik, sokszor hónapok telnek el, míg újra látom. - Mért nem megy kegyed is vele, akkor naphosszat együtt lehetnének. - Az apám nem engedi. Tudja, hogy az édesanyám a tengerbe fulladt, amikor én még egy éves sem voltam. - Sajnálom. Nagyon hiányozhat az édesanyja. Rebecca lehunyta a szemét. - Nem is tudja elképzelni, mennyire. A zene lágyan ringatta õket, Rebecca úgy érezte, Christian karjaiban olyan biztonságban van, mint sehol még. Christian észrevétlen mozdulatokkal a lány hátát simogatta. Rebecca most érezte úgy elõször, hogy ez a férfi ki tudná tölteni az ûrt, amit sokszor magában érez. - Egyszer elviszem Itáliába. - szólalt meg lágyan Christian. - Tudom, tetszene magának is az én hazám, hosszan elterülõ síkságaival, és fenséges, zöld hegyvonulataival. Eljönne velem, Rebecca? - a kérdés ott ült a szemében, és még valami, amit a lány nem tudott megfejteni. - Talán. Igen, egyszer talán elmegyek oda magával. - felelte álmodozva a lány. - Sohasem lehet tudni, hogy hol és mikor találjuk meg azt, ami boldoggá tesz minket. - Maga valóban úgy gondolja, hogy mindenkinek van valamilyen feladata ezen a világon? - Igen Rebecca, úgy gondolom. - Még a nõknek is, vagy tõlünk csak azt várják, hogy férjhez menjünk, és családunk legyen? - Nagyon sokan így gondolják, Rebecca. De nem mindenki. - válaszolta komolyan Christian. - Az édesapja nem tartozik ezen emberek közé, és én sem. Magamról tudom, és a húgomról, akit kimondhatatlanul szeretek, hogy kicsi korunkban mindig arról álmodoztunk, hogy mi mindent fogunk csinálni, ha felnõttünk. Ezzel szemben engem elküldtek tanulni, õt férjhez adták, és a férjétõl nem várhat semmit, csak a gyerekeket, mert Lorenzo kissé merev gondolkodású fickó. Ennek ellenére egész jól alakult a házasságuk, mert Lorenzo azért szereti a húgomat, és Sophiának van valamekkora szabadsága mellette. Sajnos a mi világunkban csak a férfiakat engedik szárnyalni, a nõket általában megfosztják a szárnyaiktól. - Ó, én nem szeretnék ilyen sorsra jutni. - Rebecca megborzongott. - Nem is fog, ha okosan választ. - mosolygott Christian, és szemében pajkos fény villant.
81
- Tudja Kevin, ha elmondaná másoknak, amiket most nekem, kinevetnék érte. - Tudom, ezért nem is mondom másnak. - Csak nekem? - Csak magának. Mert látom magában, hogy hasonlít hozzám. - Hogyan hasonlíthatnék én magához? - Hát nem érzi azt a köteléket, ami a maga lelkét összeköti az enyémmel? Mi egyformák vagyunk, Rebecca, ezért vonzódunk egymáshoz. Rebecca szinte szédült az édes szavaktól, amik Christian ajkát elhagyták. Ám ebben a csodálatos pillanatban Ted Lewis éles hangja szakította félbe az izgalmas társalgást. - Csak nem gondolja öregapám, hogy ezt a gyönyörû hajadont egész éjszakára kisajátíthatja?! Rebecca legszívesebben szájon vágta volna, de tudta, nem teheti. Christian is bosszús képet vágott, de muszáj volt elengednie Rebeccát, ha nem akart már az eddiginél is nagyobb feltûnést kelteni. Azontúl Rebecca csak a többi fiatalemberrel táncolt, és muszáj volt mosolyognia, nehogy valaki észrevegye, mennyire vágyódik az után a magányosan álldogáló, vén, ráncos arcú, hajlott hátú öregúr után. A lopott pillantások, amiket váltottak néha, kicsit jobb kedvre hangolták, de egyre azt kívánta, bár mennének már haza inkább, csak Christiannal lehessen. Christian pedig csak nézte a lányt, kecses mozdulatait, és nem tudott betelni vele. El kellett ismernie, a legszebb lány, akit életében látott, és nemcsak szép, hanem valódi, mély érzései vannak, és akiben olyan belsõ lakozik, amely kimondhatatlanul vonzza õt. Christian a lelke mélyén érezte, hogy nekik egy az útjuk, és szívbõl remélte, hogy a lány is így gondolja.
d 16.
Rebecca elgondolkodva ült az ebédlõasztal mellett, miközben a reggeli kávéját kortyolgatta apja és Kevin Archwood társaságában. Már elõre örült a kezdõdõ napnak, hiszen együtt lehet Christiannal, hallhatja a hangját, nézheti arcát, amely most nem teljesen az övé volt, de az alatta levõ ember mindennél többet jelentett már a lánynak.
82
Eszébe jutott az a boldog mámor, amiben karácsony ünnepe telt. Alig múlt még pár napja, és a meghitt hangulat emléke még elevenen élt a lányban. Közben Matt élénken vitatkozott Christiannal az új kereskedelmi útvonalak lehetõségérõl. A reggeli után Christian a karját nyújtotta Rebeccának. - Örülnék, ha velem tartana egy egészségügyi sétára, kisasszony! szemébõl melegség és várakozás sugárzott. Rebecca lesütötte a szemét, de igent intett, és a kabátjáért sietett. Matt elgondolkodva nézett utánuk. A lány nagyot kortyolt a friss, hideg levegõbõl. Igen, most boldog volt. Amióta Christiant megismerte, a világ már nem volt többé olyan színtelen. Már értette Louisát, hogy miért elég neki, ha kettesben lehet Taittel. Nem gondolkozott azon, hogy ez miért van így, ez van. És így jó. Csak úgy itta magába a hangokat, szavakat, a mosolyát, és ó, a tekintetét. A fátyolos, kék szemeket, amelyek olyan különösen néztek rá. Rebecca most nem gondolt a holnapra, csak az volt a fontos, hogy a férfi itt van vele, aki folyékonyan olvas a lelkében, és aki elõtt nem kell felvennie az álarcát, és az lehet, aki valójában volt. - Rebecca, kegyed nem is figyel arra, amit mondok. - Ne nehezteljen rám, Christian. Most jól érzem magam, hogy itt lehetek magával… - Szóval, jól érzi magát velem? - Christian olyan különös, szinte megfejthetetlen mosollyal nézett a lányra, hogy Rebecca belepirult, és lesütötte a szemét. Még sohasem volt szerelmes, nem tudta, hogy ilyenkor mit illik és mit nem. Bár Matilde alaposan kioktatta, hogy hogyan kell a házasulandó fiatalemberekkel viselkedni, a szerelemre nem volt receptje. Matilde szerint a szerelem csak a mesében létezik, és hogy az úri kisasszonyoknak ilyen nem jut osztályrészül, az biztos. Most, hogy Rebecca ott állt a férfi átható tekintetében, hirtelen nem tudta, mitévõ legyen. Nézte a téren jövõ-menõ embereket, a kopár fák ágain gubbaszkodó madarakat, de szavak nem jöttek az ajkára. - Jöjjön! - karolt bele végül Christianba. - Még megfázik. Nincs még annyira jól, mint azt gondolja. - Áh, csak nem az egészségemért aggódik? - Persze, hogy aggódom! - vágta rá Rebecca gyorsan - Hiszen az apám barátja, így érthetõ módon én is felelõs vagyok magáért. A férfi szája enyhén megremegett, de éppen csak egy pillanatra. - Szerintem kegyed szemérmetlenül hazudik. Nem csak ezért aggódik
83
értem! - huncut nevetése bosszantotta a lányt. Igazából próbálta is palástolni az érzéseit, meg nem is, de ezúttal a büszkesége felülkerekedett benne. - Végtelenül nagy az ön hiúsága, Mr. Archwood. - Valóban olyan hiú volnék? - Christian mosolygott, és Rebecca szíve nagyot dobbant. - Feltétlenül. - hunyorított õ is a szemével. Christian mély levegõt vett, mintha élete legfontosabb lépésére szánta volna el magát. - Nos, akár hiú vagyok, akár nem, az én asszonyomnak így kell elfogadnia engem. - Az utolsó szavakat szinte már suttogva mondta, és kutatón nézett Rebecca szemébe. De a lány ezt nem vette észre, és a célzást sem merte komolyan venni. - Az én férjemnek, pedig nem kell engem elviselnie, mert nem is megyek férjhez -vetett oda hetykén. - Apámnak is megmondtam. Christian szeme elhomályosult, és kimondhatatlan fájdalom költözött bele, egy darabig megszólalni sem tudott. Mindenre fel volt készülve, csak erre nem. - Valóban? - Olyan különös hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy Rebecca felkapta a fejét. Azt azonban csak magában tette hozzá, hogy ha Christian kérné, akkor talán meggondolná magát. - Azt hiszem, igaza van. - folytatta Christian. - A szerelem úgy látszik, mégis csak a pórnépnek való. Én sem szolgáltatom ki magam többé a szerelemnek. - tette hozzá keserûen. Rebecca erre nem számított. Nem értette, mitõl változott meg Christian ilyen hirtelen, és egyszerre elöntötte a tehetetlen fájdalom. Hiszen, ha biztos lenne benne, hogy Christian vonzódik hozzá! De nem, hiszen az elõbb jelentette ki, hogy nem kíván a szerelem nevû csapdába esni. A férfi komoran ballagott tovább. Azt hitte, hogy õ és Rebecca összetartoznak. Hogy beszélhet mégis így lány? Már nem tudott világosan gondolkodni a szívét szorongató fájdalomtól, és csúfondárosan csúsztak ki a szavak a száján. - Kegyed azt hiszi, hogy nincs olyan férfi, aki méltó lenne a kezére? - Azt hittem, hogy van. De tévedtem. - mondta ridegen Rebecca. Christian arca megrándult, és szorosan összeszorította s száját. - Jöjjön, hazakísérem. - mondta komoran, és megragadta a lány karját. Úgy húzta maga után, mint egy rongybabát. Hallgatagon tették meg az utat visszafelé. Otthon Rebecca szó nélkül a szobájába
84
menekült. Hogy történhetett ez? Ennyire félreismerte volna Christiant? Hiszen olyan meghitt pillanatokban volt együtt részük! Úgy érezte, valahányszor belép a kis szobába, valamiféle láthatatlan kötelék, kölcsönös vonzalom éled közöttük. Úgy látszik, mintha a rút álarccal a szívére is maszkot húzott volna. Vagy ez lenne az igazi arca? Rebecca kétségbeesetten forgolódta át az éjszakát. Egyre csak Christian járt a fejében. Felidézte az arcát, a nyers és mégis gyönyörû vonásokat, lágy, fekete haját, mely minduntalan a homlokába hullott, és végül a szemét. Azok a lopott pillantások, mikor Christian azt hitte, hogy a lány nem látja, s rajtafelejtõdött a tekintete. Vagy amikor titokzatos dolgokról beszélgettek, és úgy néztek egymás szemébe, hogy lelkük minden mélységét felfedték egymásnak. A ,,véletlen” érintések, amikor a kezük egy villanásnyi idõre egymáshoz ért. Még most is remegett belül, ha arra gondolt, mit ígért a mosolya és szép ajkai, amikor a fülébe suttogta gondolatait. S mindez játék volt csupán? Vagy szórakozás a lábadozás idejére? Nem tudta, és nem is akart most erre gondolni. Christian, Christian! Annyira hiányzol!
d 17.
- Mi van veled, lányom? - Matt aggódva vizsgálta Rebecca arcát. Mintha karót nyeltél volna, úgy ülsz itt… Nem ízlik az étel? - Rebecca a reggeli látványától is viszolygott. De legfõképpen attól volt rosszul, hogy Christian ott ül az asztal másik sarkán, és neki el kell viselnie, hogy a férfi szája gúnyos mosolyra húzódik minduntalan, ha rápillant. - Inkább az asztaltársaság nem tetszik, apám. Matt annyira meglepõdött, hogy egy pillanatig elfelejtette bezárni a száját is. El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett, hiszen eddig a fiatalok szinte szétválaszthatatlanok voltak, ami Mattnek nem is volt ellenére. Õszintén szólva, még örült is volna, ha végül úgy döntenek, hogy összeházasodnak. Ezalatt a pár hónap alatt igazán megkedvelte Christiant, és biztos volt benne, hogy becsületes, rendes férje lenne Rebeccának, és láthatóan vonzódnak is egymáshoz. Õ nem kívánt az útjukba állni. Azt szerette volna, ha a lánya a szíve szerint választ. - Kislányom, azt hittem, nem okoz gondot, Mr. Archwood jelenléte…
85
Vagy inkább rám gondoltál? - próbálta tréfával elütni a dolgot. - Dehogyis, édesapám. De… de nem látom be, miért kellene Mr. Archwoodnak továbbra is a mi házunkban laknia. Máshol is találhatna szállást. Rebecca lesütötte a szemét, és átkozta magát, amiért haragjában ez a mondat kiszaladt a száján, hiszen már a gondolatát is elviselhetetlennek találta, hogy ne lássa Christiant minden nap. Csak sértett büszkesége kényszerítette rá ezeket a szavakat. - Rebecca, komolyan mondom, csodálkozom rajtad! - Matt szavaiból érzõdött az õszinte felháborodás. - Mi történt veled? Megbántott netán Kevin valamivel? Rebecca olyan zavarba jött, hogy az arca égõpirosra változott. Christian nagyon csinosnak látta ebben a pillanatban, és egy szemvillanásnyi idõre a gúnyos mosoly õszinte fájdalommá változott. Rebecca ezt nem vette észre, és mivel válaszolni nem akart, nem tudott jobb megoldást, mint a menekülést, és se szó, se beszéd, az ajtóhoz viharzott. Apja hangja állította meg, mely már lecsillapodott, de keményen és határozottan csengett. - Akármi is történt, Mr. Archwood itt marad, ameddig én jónak látom… És csodálkozom rajtad kislányom, - folytatta Matt megenyhült hangon - hogy ostoba indulataidat, amelyek talán nem is jogosak, hagyod eluralkodni magadon, a kötelességedrõl pedig - már a te kötelességed is - megfeledkezel. Rebecca szó nélkül hagyta el az ebédlõt. Hogy lehetett ilyen buta! Hogy feledkezhetett el a testvériségrõl? Persze, hiszen majdnem az egész testvériséget Christian jelentette a számára. Hirtelen nagyon szerencsétlennek és nagyon magányosnak érezte magát. Most mit tegyen? Mit tehet most? Louisához kellene elmennie. Igen, õ mindent megért, és mindent megold. Õ biztosan meg tudja nyugtatni. Hogy miért is nem jutott ez korábban az eszébe! - Mi a baj szívem, olyan zaklatottnak látszol! - Louisa olyan kedvesen sietett elé, hogy Rebecca elszégyellte magát. Õ sohasem üdvözölte ilyen szívélyesen a barátnõjét. Most értette csak meg, hogy milyen nagy szüksége van és volt mindig is erre a lányra. Olyan jó volt, hogy van, aki meghallgatja, vigasztalja. Szégyellte magát, mert õ mindig lenézte ezt a lányt a szelídségéért, lágyságáért, és lám, most hogy vágyott erre a szelídségre, gyengédségre, hogy valaki meghallgassa, és megértse. - Ne is mondj semmit, kedvesem. Csak egyvalami, - vagyis egyvalaki -
86
miatt sír ilyen keservesen a szerelmes lány. - Ne beszélj butaságot, Louisa! -mordult rá Rebecca a könnyei közül. - Én nem vagyok szerelmes! Louisa nevetett. - Akkor miért itatod itt az egereket, drágám? Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy mennyire vonzódsz Christianhoz? Hiszen nem is próbáltad titkolni. Amint egy perc idõd volt, rohantál hozzá. - Persze, mert beteg volt! - szipogta Rebecca. - Áltasd csak magad, gyermek. - mosolygott bölcsen Louisa. - A szerelem nem szégyen és nem is bûn, mint ahogy azok a kiégett aszszonyok állítják, akiknek nem adatott meg, hogy a szívük választottjához menjenek feleségül. Rebecca a döbbenettõl szólni sem tudott. Tényleg Louisa lenne az, aki így beszél? Életében elõször hallotta Louisát tiszteletlenül beszélni az idõsebbekrõl. Mennyire nem ismeri még a barátnõjét! - De mikor õ nem szeret! - motyogta végül Rebecca, és újra sírva fakadt. Louisa kissé meglepõdött, mivel most látta elõször sírni a lányt. De a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy hozzá fordult, hiszen kihez fordulhatna szerencsétlen, hiszen az édesanyja már régen meghalt, nem is ismerte. És Louisa beszélt neki szép dolgokról, a jövõrõl, amit õ mindig rózsaszínben látott, és Rebecca lassan megnyugodott. Már száraz volt a szeme, és mosolyogni is tudott. Valamilyen ismeretlen érzés kezdett szétáradni benne, a felismerésé, hogy talán nem minden úgy van, ahogy õ gondolta, lehet, hogy õ hibázott. De mielõtt igazán végig gondolhatta volna a dolgokat, Mr. McGregor rontott be Louisa szobájába. - John Wycliffet elfogták! - hangja erõs volt és határozott, ugyanakkor felindulással teli. Louisa elfehéredett, Rebecca hirtelenjében azt sem fogta föl, mirõl van szó. Eltartott néhány másodpercig, amíg a fejébõl eloszlott a homály, és megértette az elhangzott szavakat értelmét. Louisa rémülten kapaszkodott az apja karjába. - Mit tegyünk apám? Mit tehetünk? - Várunk lányom. Várjuk Matt és Charles utasítását. - Rebecca, most rohanj haza. - Louisa különös tûzzel a szemében nézett az ijedt lányra. - Biztosan szükség van rád… Várj, én is veled megyek. - Te nem mész sehova! - George McGregor hangja élesen csengett. - Jól tudod, hogy mennem kell, édesapám. - Louisa hangja tisztelet-
87
teljes volt, de nem tûrt ellentmondást. - Féltelek lányom, veszélyes most elmenni. McGregor arca aggódóvá vált. Ismerte a lányát, és tudta, mi fog most következni. - Tudom, de nem tehetek másként. A szívem parancsolja. Jól tudod édesapám, hogy nem tudok úgy élni, hogy nem tiszta a lelkiismeretem. McGregor tanácsos lemondóan sóhajtott. Mikor Rebecca Louisa kíséretében belépett az ebédlõbe, a szeme elé ugyanaz a kép tárult, mint mikor felugrott az asztaltól, és elfutott. Csak az asztalon lévõ ételek változtak. A kellemes hangulatot árasztó terembe jeges fuvallat kúszott be a két lány érkezésével. Matt rögtön érezte, hogy valami történhetett. Rebecca nem szokott ilyen gyorsan kiengesztelõdni, hacsak nincs rá különleges oka. A dolgozószoba zárt ajtaja mögött végre megérthette a lányok furcsa arckifejezését. - Hát bekövetkezett. - Matt agya csendben, de lázasan dolgozott. Christian maga elé meredt. Louisa mereven ült egy padon, és olyan képet vágott, mintha a hóhérját várná. Rebecca igazából nem tudta felmérni, hogy ez mit jelent rájuk nézve, csak azt látta, hogy itt valami szörnyû dolog készül, ki tudja, milyen csapást mérve rájuk. Gondolatai e pillanatban messze jártak John Wyclifftõl, olyan messze, mint amennyire a fecske száll a zord tél elõl. Kavarogtak az agyában a gondolatok. Mit jelent ez? Mit jelent ez az apjára nézve? Mit jelent Louisának, a többieknek, de legfõképpen Christiannak? Nem tudott rá válaszolni, de most nem is érdekelte. Csak egyet akart. Christiannal maradni örökre. - Tüntetést szervezünk, nem tehetünk mást. - mint az éles kés, hasította a csendet Matt hangja. - Vigye át magukhoz Rebeccát, Louisa kisasszony, kérem, és zárkózzanak be jól. Így lesz a legbiztonságosabb. - Matt azonban ezen a ponton olyan ellenállásba ütközött, mintha egy kõsziklát akarna egymaga eltolni. - Mr.Winsdale, remélem, tudja, hogy lehetetlent kér tõlem. Hat lóval sem lehetne otthon tartani a kényelmes biztonságban, miközben a szeretteimet halálos veszély fenyegeti, és a testvériségnek nagyobb szüksége van most rám, mint valaha. - Louisa kisasszony, akkor könnyítené meg a dolgunkat, ha nem kellene még magukra is vigyáznunk. Csak hátráltatnának minket, nem is beszélve arról, hogy attól tartok, ezt nem fogjuk megúszni szép szóval,
88
valószínûleg fegyvert kell fognunk. - És a többi asszony? Biztos vagyok benne, hogy akárcsak õk, én is hasznossá tudom tenni magam. Rebecca hangja azonban még a Louisáénál is határozottabban csengett. - Veled tartok, Louisa, akár enged apám, akár nem. Most már egyenlõ félként harcolunk a cél érdekében… Nem fogtok csalódni bennünk. Matt egy pillanatig összeszorította a száját. - Induljatok hát átöltözni, és várjátok a parancsaimat. - Matt a fogai között szûrte a szavakat. Belátta, hogy bármennyire is szeretné biztonságba tudni õket, a lányok biztosan megtalálnák a módját, hogy kijátsszák õt, akkor már inkább rajtuk tartja a szemét. Rebecca csak egy futó pillantást akart vetni Christianra, de ottfelejtette a tekintetét. Christian szeme úgy vonzotta, mint a mágnes, és hirtelen az õ szemében is kigyúlt ugyanaz a fény, ami a férfiéban égett. Erõsen uralkodni kellett magán, hogy oda ne rohanjon, és a nyakába ne boruljon. Úgy érezte, nem képes kimenni a szobából anélkül, hogy hozzá nem érne. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy kitépje magát Christian közelébõl. Aztán csukódott az ajtó, és Rebecca szemébõl hangtalanul gördült alá egy könnycsepp.
d 18.
A bizonytalanság, hogy most mi következik, felõrölte a két lány erejét, és lassacskán az elszántságuk is morzsolódott. De felváltva bíztatták egymást, míg álruhájukban, kopott, ócska gúnyájukban a királyi palota elé igyekeztek. A férfiak már rég elmentek, ki tudja, azóta mi történt velük? A kihalt utcákat lassanként maguk mögött hagyták, és mind közelebb értek a város fõteréhez, ahol a palota állt. Izgatott zsibongással keltek életre körülöttük az utcák, és sokan rosszalló tekintettel méregették õket. Micsoda dolog az, hogy két ilyen fiatal lány még ha mégoly szegények is - egyedül kószálnak az utcákon, tereken. Rebecca riadtan kapta el a tekintetét az ellenséges emberekrõl. Vajon õk nem is sejtenek semmit az egészrõl? Hogy milyen fontos és nagy horderejû dolog az, hogy John Wycliffet elfogták? És hogy Christian, a szeretett Christian is ott lapul lecsapni készen a tüntetõk között?
89
Vajon viszontlátja-e valaha élve? Louisa fogait összeszorítva, szótlanul lépdelt mellette. Az õ gondolatai is egyfolytában a szerettei körül jártak. Csak reménykedni tudott benne, hogy a testvériség tagjai tartják a szájukat. Sajnos, ha egy mozgalom vezetõit meghurcolják, sokan vesztik el a fejüket. Úgy érzik, kicsúszik a talpuk alól a talaj, és sokan elfelejtik ilyenkor, miért is csatlakoztak, és elárulják a titkokat, amit eddig hûen õriztek. A palota elõtt olyan kavalkád fogadta õket, hogy azt sem tudták, merre menjenek. Mindenekelõtt feltûnés nélkül meg kellene, hogy találják - legalább a szemükkel - a testvériség általuk ismert tagjait, hogy ha bármilyen akció készül, jelezni tudjanak egymásnak. Rongyos ruhájuk és csuklyás köpenyük szerencsére elrejtette a rangjukat és izgatott arcukat, így nyugodtan elvegyülhettek a tömegben. Tait Edlingtowt közvetlenül a kapu elõtt találták, két másik marcona ember társaságában. Nem merészkedtek oda teljesen, így jó idõbe tellett, míg a fiú észrevette õket. Tait rájuk kacsintott, majd a többi felbõszült emberrel õ is üvöltözni kezdte, hogy ,,Igazságot a népnek!”, ,,Szabadságot John Wycliffnek!” Rebecca a körülötte kiáltozók arcát nézte. Az egyik igaz meggyõzõdéssel ejtette ki a szavakat, a másik arca gúnyt sugárzott. A harmadik nem is kiabált, csak az orra alatt motyogott. Vajon miért vannak itt ezek az emberek? Segíteni akarnak John Wycliffen? Vagy éppen ellenkezõleg? Miért akarhatja akárki is John Wycliff halálát? Rebecca nem látta még az összefüggéseket. Nem látta a politikai szempontokat: ami a népnek jó, az nem feltétlenül az a patríciusoknak és fordítva. Õ csak azt tudta, hogy az apja szerint ez az ember egész életét a szegény pórnép érdekeiért való harcnak szentelte, és ezért kell lakolnia. Ekkor, ha lehet, még nagyobb zsivaj támadt. Maga Edward király jelent meg a Westmister egyik kiugró bástyájának tetején. Alakja méltóságot sugárzott, de ahhoz messze volt, hogy az alattvalók láthassák megvetõ tekintetét, amit végighordozott rajtuk. Amilyen hirtelen támadt a robaj, olyan hirtelen meg is szûnt. Olyan csend lett, hogy Rebecca ijedten nézett körül. Éles dobpergés hasított a csendbe. A palota kapui kinyíltak, és kivont kardú katonák próbáltak helyet csinálni a bámuló tömegben. Zord arccal taszigálták félre a rongyos plebejusokat, míg egy kis szabad hely keletkezett a tér közepén. Ekkor nyikorgás zaja keveredett a dobpergésbe, és egy rozoga kocsi gördült ki a kapun, rajta a láncra vert John Wycliff. A visszafojtott lélegzetek,
90
amit a Nagy Ember látványa okozott, egy pillanat múlva már harsány kiáltozásba és ökölrázásba csaptak át. A tömeg egy része szabadságot kiáltott, a másik fele immár a vérét követelte. A vasra vert Wycliff rezzenéstelen arccal állt az üdvözlõ és szitkozódó szavak özönében, és egyáltalán nem keltette a legyõzött áruló látszatát. Edward papjai minden bizonnyal a falba ütögették a fejüket, hogy nem sikerült alázatot és szelídséget verni korbáccsal az eretnekbe. A kocsi lassan, zötykölõdve indult a vesztõhely felé, ahol már órák óta készítették a máglyát a mesternek. Egyszer csak egy kéz érintette Rebecca vállát. A lány összerezzent, mint aki álomból ébred, majd megfordult. Ismerõs szempár villant rá a fekete csuklya alól. Christian ezúttal nem viselte az álarcát, hogy szükség esetén, ha megússza a dolgot, Kevin Archwood feddhetetlen maradjon. Rebeccának gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Hát még sincsenek egyedül. Christian intett a szemével, hogy kövessék. A tülekedõ népség között csak lassan tudtak haladni. Végül csak kiértek a forgatagból. Louisa Rebecca karjába kapaszkodott. - Hová megyünk? Rebecca megrázta a fejét. Nem tudta, de nem is érdekelte. Egyedül az volt a fontos, hogy Christian ott van, és a keze a lány keze felé tapogatózik. Amikor pedig elérte a célját, megszorította az oly kedves ujjakat, és Rebecca szemébe nézett. - El kell érniük a titkos gyûléstermünket, amilyen gyorsan csak tudják. Itt perceken belül mészárlás lesz, amibõl jobb, ha kimaradnak. - És John Wycliff? - Õt akarjuk kiszabadítani. Önökre itt most semmi szükség, viszont az nagyon valószínû, hogy a sebesülteket kell ápolniuk nemsokára. Mindenkit oda fognak irányítani és szállítani a titkos terembe. A két lány megadóan bólintott. Louisa arra gondolt, hogy bárcsak Tait is itt lenne valahol a közelben, hogy csak egy pillantással meggyõzõdjön róla, hogy jól van, de összeszorította a száját, és megpróbált minden figyelmével Christian szavaira összpontosítani, aki éppen az utat magyarázta el. - Megjegyezték? - Christian szeme kutatva nézett Rebecca arcába. A lányok némán bólintottak. - Rebecca? - Christian hangja most szorongva csengett, mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat. De talán ez az utolsó alkalom. Rebecca szíve majd kiugrott a helyébõl, ahogy a férfi a nevét mondta. Szemében egész szerelme ott tükrözõdött, ahogy tekintetét
91
Christianra függesztette. - Rebecca, - kezdte újra Christian, miközben pár percre minden egyebet félrerakva az õ szemében sem volt más, csak az õszinte szerelem és szenvedély, amit a lány iránt érzett. - Szeretném, ha biztonságban tudhatnám, mert kegyed mindennél fontosabb a számomra. Rebecca csak állt remegõ térdekkel, soha ki nem mondott szavak tolultak az ajkára, de kimondani õket nem volt sem ideje, sem ereje. - Christian! - csak ennyire futotta elhaló hangjától, és a következõ pillanatban minden a semmibe tûnt körülötte, a maga elé bámuló Louisa, az õrjöngõ tömeg, John Wycliff, még a veszélyrõl is megfeledkezett, amikor Christian ajka az övéhez ért. Valami új, csodálatos érzés tört fel belõle, mint egy gejzír, elárasztotta a szívét, és valami boldog kétségbeesés szorította össze a torkát, aminek nem tudott, és nem is akart nevet adni. Csak azt tudta, hogy életében elõször legyõzték, rabszíjra fûzték, és õ mégis boldog, ha ez az ember, aki most eszeveszetten csókolja, mellette marad mindörökre. - Rebecca! - Christian levegõ után kapkodott, a mellkasa zihált a kimondhatatlan érzés és izgatottság súlya alatt. - Ha véget ér itt ez az egész borzalom, feleségül veszlek. Akarod ugye? Mondd, hogy akarod! - Christian szeme olyan áthatóan pásztázta végig a lány arcát, hogy Rebecca egész testében megremegett. - Akarom Christian, akarom. - suttogta Rebecca mámorosan, mintha megrészegült volna a forrongó levegõ zajától, ami körüllengte õket. Christian olyan erõvel szorította magához a lányt, hogy Rebecca beleremegett, és olyan boldogság járta át, amilyet még sohasem érzett. - Vigyázz magadra kedvesem. - suttogta a lány fülébe Christian, miközben indulni készült. - Christian! - kiáltott utána Rebecca. - Siess utánunk! - Sietek. - válaszolta a férfi, majd hirtelen visszafutott a lányhoz, és még egyszer megölelte. - Szeretlek Rebecca, ezt soha ne felejtsd el! - Várni foglak Christian, amíg csak vissza nem jössz. - Visszajövök hozzád Rebecca, megígérem. A férfi keze elengedte a lányét, és Rebecca kétségbeesett ürességet érzett a belsejében, mintha a búcsú nem csak pár órára szólt volna. A következõ pillanatban a tülekedõ embertömeg eltakarta a lány szeme elõl a kedvesét. Rebecca nehéz szívvel indult Louisa után, aki csak lassan tudott elõre haladni a kijelölt irányban. Rebecca még az elõbbi események hatása alatt teljes transzban követte, mintha nem is létezne John Wycliff, nem is kellene harcolniuk érte. Mintha teljesen
92
természetes lenne, hogy Christian pár óra múlva utánuk megy, és pár hét múlva Rebecca már, mint Mrs. Santiani fog mosolyogni az õ oldalán. Álmodozásából egy puskalövés, majd a nyomában egy ordítás rázta fel. Hirtelen Louisa karja után nyúlt, akinek szintén fogalma sem volt, hogy mi történik. S amikor a kétségbeesés és az õrjöngés, mint a viharos tengerben a vad hullám terjedt végig a tömegen, olyan lökdösõdés és tolongás támadt, hogy majdnem elsodorta egymás mellõl a lányokat. Rebeccán úrrá lett a rémület, a fülére szorította a kezét, mintha így meg tudná akadályozni, hogy az egyre dörgõ puskák és sikolyok zaja behatoljon a tudatába. - Rebecca, kérlek, gyere, gyere! - Louisa a karjánál fogva vonszolta a megrémült lányt, mígnem Rebecca végre összeszedte magát, és Louisa kezét szorítva utat törtek az emberek között. Louisa egyszerre megtorpant. - Mi az, mi történt? - kérdezte Rebecca sürgetõen. - Ott, ott! - mutatott Louisa arra a helyre, ahol az elõbb még John Wycliff állt az oszlophoz kötözve. Hová tûnhetett? Ekkor meglátták, hogy a zavargástól megrettenõ katonák az oszlopról leoldott Wycliffet a palota kapuja felé hurcolják. A tömegben, amely eddig fõként éltette az elítéltet, már sokkal inkább Wycliff vesztét követelõ szózatok harsantak fel. Louisa undorodva nézte ezt a csürhét. Hát ennyit ér nekik az az ember, aki kész feláldozni értük az életét? Ezekért munkálkodik és szenved, és ezek követelik a halálát? Hirtelen hányinger fogta el. Õ is és a testvériség is egy olyan népért küzd titokban, ezer veszéllyel dacolva, amely nem is létezik. Csak egy csürhe banda, csak fonálon rángatott bábuk léteznek, akik nem méltók arra, hogy akárki is harcoljon értük. - Louisa, nézd, Louisa! - kiáltott fel ekkor Rebecca, megrángatva barátnõje karját. A szemük elé táruló látvány iszonytató volt. A John Wycliffet õrzõ katonákat hirtelen a semmibõl felbukkanó csuklyás alakok támadták meg, és a vérengzõ mészárlásba a polgárok is bekapcsolódtak. Rebeccát a sebesültek halálhörgése és a véres hullák látványa megdermesztette. Louisa sem tudott tovább lépni egy tapodtat sem. Tudta, hogy valamelyik csuklya ott rejti Taitet is, és minden pillanatban kinyújthatja érte a karmait a halál. Az emberek körülöttük úgy futkostak, mint eszüket vesztett hangyák, akiknek megtámadták a bolyát, idõnként meg-megtaszítva a lányokat, õk azonban nem bírtak szabadulni a látványtól. Az egyik csuklyás megszabadította John Wycliffet a kötelékeitõl, és a következõ
93
pillanatban már el is tûntek a tömegben, de a katonák utánuk vetették magukat. Ekkor, mint egy vezényszóra kiáltás harsant, mire egy percre abbamaradt a küzdelem. Az egyik csuklyásról letépték a köpönyeget, és a katonák megdöbbenten vették tudomásul, hogy egy nagyon is ismert személy rejtõzött alatta. Rebecca sikoltani akart. Édesapám! De Louisa gyorsabb volt nála, és a szájára tette a kezét. Louisának minden erejére szüksége volt, hogy megfékezze a vergõdõ lányt, és megakadályozza abban, hogy meggondolatlanságot csináljon, és odarohanjon, vagy elárulja, hogy köze van Matt Winsdalehez. A következõ kép, amit láttak, hogy két újabb csuklyás bontakozott ki a forgatagból, és kihasználva a döbbenet pillanatait, egy-egy jól irányzott döféssel megszabadították Mattet a fogvatartóitól, és olyan sebesen hurcolták magukkal, ahogy csak bírták, hogy minél messzebb kerüljenek a katonáktól, akiket addig a többiek feltartóztattak. Rebecca apját vitték a csuklyások, és egyszerre egyre több ismerõs arcot pillantottak meg, akikrõl tudták, hogy a testvériséghez tartoznak. John Wycliffet nem látták sehol, remélték, õ már biztonságban van. A téren még mindig nagy volt a tömeg, a rémült arcú emberek, mint megvadult állatok, úgy viselkedtek. Némelyek egymásnak estek, de nem tudták, miért. Rebecca egyszer csak észrevette az apját, aki feléjük integetett. Ha nehezen is, de odafutottak hozzá. - Induljunk Rebecca, sietnünk kell. - mondta Matt sürgetõen. A lány bólintott, de valami mégis megállásra késztette. Egy újabb csuklyást látott, amint utat tört magának feléjük, s valahogy ismerõsnek tûnt a járása. Rebecca megigézve nézte, mintha álmot látna. A zajok elhalkultak, az õrjöngõ emberek elmosódtak körülötte, egyre csak a férfit látta közeledni, aki mindenkinél többet jelentett neki. Örömkiáltás hagyta el a lány torkát, és õ is indult volna Christian felé. Majd azt érezte csak, hogy egy erõs kéz a csuklójára fonódik, és õ bárhogy is szeretne szabadulni, nem tud. Egy puska felugatott. A férfi megtántorodott, a csuklya lehullott a fejérõl. A köpenybe burkolt test a földre zuhant, nagyot puffant a macskaköveken, de a körülötte futkosó emberek ügyet sem vetettek rá. Rebeccának a torkára fagyott a kiáltás, s egy pillanatra mintha az ég is elsötétült volna. Nem volt már értelme semminek. Se a mozgalomnak, sem John Wycliff megmenekülésének. Rebecca nem tudott már gondolkodni. - Christian! Christian! - velõtrázó sikolya szánalmat keltett a körülötte állókban, és egy pillanatra mintha megállt volna a világ. Rebecca ki
94
akarta rántani a kezét Matt erõs kezébõl, és oda akart rohanni, ahol õ feküdt, de az erõs karok már vitték, egyre vitték a sikoltozó lányt. - Könyörgöm, engedj el! - Rebecca hangja már könyörgéssé halkult. Oda kell mennem hozzá, oda kell mennem Christianhoz! A férfi megállt, és a lánya szemébe nézett. Alig bírta állni a kétségbeesett tekintetet. Még sohasem látta ilyennek Rebeccát, és ebben a pillanatban értette meg, hogy több volt ez holmi vonzalomnál. A fájdalom a szívébe markolt. Megszerette Christiant, de most nemcsak a saját életét kellett mentenie, hanem a lányáét is. - Rajta már nem segíthetünk, értsd meg! Nem segíthetünk! - Matt hangja olyan leverten és fájdalmasan csengett, hogy Rebecca ezt már nem bírta elviselni, és zokogni kezdett. Most kezdett csak pislákolni benne a mindennél gonoszabb és alattomosabb gondolat, hogy Christian már nincs többé. Meghalt, és a halottakat nem lehet feltámasztani. Matt szorosan átölelte, de közben sietõsen lépkedett tovább, magával cipelte a magát rongybabaként elhagyó lányt. - Menekülnünk kell, Rebecca. El kell innen mennünk. El Angliából, mert ha megtalálnak, máglyára kerülök, és attól félek, téged sem kímélnének. - Apám, apám, én ezt nem tudom… nem bírom itt hagyni õt. - Menni fog, kicsikém. Élnünk kell, nem szabad feladnunk. Nekem azért, hogy megvédjelek, neked azért, mert annyi szép dolog vár még rád az életben. - De Christian nélkül nem tudok, nem akarok! - sírt a lány. - Christian is azt akarta volna, hogy élj! Többet nem tudott mondani, mert elcsuklott a hangja. El se tudta képzelni, hogy ifjú barátja nincs többé. Egyszer már megmentette a haláltól. Úgy látszik, senki nem kerülheti el a sorsát. Pár perc múlva elérték a megbeszélt helyet, ahol Charlesra kellett várakozniuk. Haza természetesen nem mehettek, hiszen bármelyik pillanatban beállíthattak a katonák, hogy elhurcolják õket. Rebecca kábultan kucorgott a földön, Matt egyfolytában a haját simogatta, mint régen, amikor még kislány volt. Vagy jó félórát vártak, míg egy ócska, kopott batár gördült melléjük, és Charles Edlingtown dugta ki belõle a fejét. A kocsis megállította a batárt, és távolabb várakozott. - Megrakattam ruhával, élelemmel, és pár zacskó arannyal, Matt. Egy darabig elég lesz. Itt vannak a papírok is. A feleséged után Matt és Rebecca Bennettet írt rá George. A háborús Franciaországban így
95
könnyebben boldogultok majd, mint angol névvel. - Charles és Matt megölelték egymást. Lehet, hogy utoljára. Gyermekkoruktól ismerték egymást, és a legjobb barátok voltak. Mattnek nehezére esett visszafojtani a könnyeit. Bár sokat utazott, most úgy érezte, soha többé nem tér ide vissza. Charles homlokon csókolta Rebeccát. - Ezt Louisa küldi, és üzeni, hogy légy erõs, és hogy soha ne add fel a reményt. Rebecca nem felelt. A szeme üveges volt, és fényes a könnyektõl. Rebecca messze járt innen, nagyon messze. Charles hangját is valahonnan a távolból hallotta. Matt besegítette a lányt a kocsiba, és õ is beült. A kocsis felpattant a bakra, és nagyot kiáltott. - Gyiá! Charles sokáig integetett a batár után. Az egyik legbecsületesebb és leghívebb emberét veszítette el most a város és a király. És nem utolsó sorban õk, a barátai. Csak remélni tudta, hogy a búcsú nem örökre szól. Hát megérte? Nem tudott rá válaszolni. A kocsis a városhatárig kíséri az utasokat, onnan ketten mennek csak tovább. Matt fáradtan dõlt hátra a batár ülésén, és hosszan pihentette a szemét alvó lánya arcán. Igazságtalan a sors. Milyen fiatal még Rebecca, és mégis mennyi fájdalmat kell elviselnie. Az álszakáll alatt keserû mosolyra húzódott az ajka. Akárcsak neki, annak idején. Koldusszegényen kezdte az életet fiatal feleségével, a semmibõl kellett otthont teremtenie. Most ugyanaz ismétlõdik, csak majd’ húsz évvel késõbb. Újra nincstelenek lettek. De nem számít. Amíg õ életben van és együtt vannak, õ mindent megtesz, hogy Rebecca boldog lehessen, még ha újból és újból elölrõl is kell kezdeniük az életet.
d 19.
Az érzés ismerõs volt. Nagyon is ismerõs. Mint kísértet lopakodott be Matt agyába a múlt. Ahogy elnehezült szempillái vasfüggönyként takarták el elõle a jelent, õ újra átélte álmában, amit annyira vágyott örökre eltemetni magában. Lane Bennett 17 éves volt, amikor Matt megismerte. Matt magas volt és jóképû, s a mosolya olyan kedves és õszinte, hogy Lane rögtön érezte, hogy ebbe a férfiba bele tudna szeretni. De tudta, hogy ez a
96
kapcsolat eleve halálra lenne ítélve, Matt ugyanis egy régi, angol patrícius dinasztia egyetlen utódja és vagyonának örököse volt. A férfi apja ezen felül élénk kereskedelmet folytatott az Európai és a keleti népekkel is. Szerte Angliában is nagy volt a híre, de a legtöbb portékáját Franciaországból, Flandriából és Hollandiából szerezte be. Ez alkalommal Matt egyedül intézte az áru beszerzését, mert apja betegeskedett. Ha nem érezte volna olyan rosszul magát, semmi pénzért nem engedte volna át a fiának a hatalmat. Persze, csak amíg fel nem épül. William Winsdale kemény ember volt, mind az üzletben, mind a magánéletben. Tréfát nem ismert, egyetlen gyermeke felé pedig a szeretetnek soha semmi jelét nem mutatta. Matt számára rejtély volt, hogy édesanyja, Elenore hogyan mehetett feleségül az apjához, és hogyan képes ezt az életet elviselni. Persze arról Elenore keveset beszélt, hogy a szülei mennyit beszéltek a lelkére, míg végre beleegyezett a frigybe. Matt éles eszét az apjától örökölte, de természetében az anyjára hasonlított, aki kedvességével és jóindulatával maga felé tudta fordítani az emberek szívét. A gazdag emberekrõl mindig jöttek-mentek a hírek. Ez alól Matt és a családja sem lehetett kivétel. S amikor párizsi tartózkodása idején Matt mind gyakrabban tûnt fel Cartier mester boltjában, ahol a posztót vásárolta, s ahol Lane szolgált, nem lehetett nem észrevenni, hogy mi vonzza oda. Lane csodálatosan sötét szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól, valahányszor az ifjú belépett valami ürüggyel, s arca a nyíló rózsához volt hasonlatos, akárhányszor az ifjú Winsdalet emlegették. Jóakarói azonban figyelmeztették. Ne higgye egy pillanatig sem, hogy a fiatalember szándékai komolyak, hiszen óriási a társadalmi szakadék, ami elválasztja õket egymástól. Lane ugyanis árvaként nõtt fel, a szülei még egészen kicsi korában meghaltak, nem is emlékezett rájuk. Örökül pedig csak a nevét hagyták rá, semmi mást. A csecsemõ az árvaházba került, ahol apácák nevelték, míg 12 éves korában el nem kellett mennie dolgozni. Lanenek szerencséje volt. Cartier mesternél jó sora volt. Igaz, dolgozott keményen, de volt fedél a feje felett, kapott enni is, és egy kevéske fizetség is járt a munkájáért. Cartier mester becsületes ember volt, nem használta ki a lány fiatalságát és nincstelenségét, és vigyázott rá. Megvédte a zaklatásoktól, hiszen Lane már zsenge kora ellenére is nagyon bájos teremtés volt. Pár év múlva a fiatal lányból a durva környezet és körülmények ellenére csodaszép nõ lett, hosszú, sötét haja, és éjfekete szeme sok legényt ejtett ámulatba, és mindemellett
97
valami megmagyarázhatatlan báj és finomság sugárzott róla, ami Mattet azonnal rabul ejtette. S a férfi azt is megsejtette, hogy bár Lane csak egy gyönge fehérszemély, hatalmas az erõ, ami benne lakozik. S egy szép napon Matt úgy döntött, hogy nem érdeklik a társadalmi különbségek, az õket elválasztó kegyetlen távolság, titkos találkáik nyilvános udvarlással folytatódtak, s a szerelem, amit a bájos lány élesztett a fiatalember szívében, nemhogy csillapodott volna, de egyre hevesebben lángolt. S egy napon, barátai legnagyobb meglepetésére megkérte a lány kezét, és Cartier mesternek hatalmas összeget fizetett, hogy kárpótolja a lányért. Matt teljes szívvel hitte, hogy a szülei megértéssel fogadják majd menyasszonyát, hiszen ilyesmin sohasem vitatkoztak. Mindig is azt mondták, hogy Mattre bízzák a döntést. Persze egy kicsit másképp képzelték a választását. William Winsdale tetõtõl talpig végigmérte Lanet az elsõ találkozásukkor, akirõl így, drága ruhában senki sem mondta volna meg, hogy nem elõkelõ körökbõl származik. Láthatólag nem volt ellene kifogása. De amikor megtudta, hogy a fia hol találta e drágakövet, az udvariasság minden szikrája kihunyt belõle, és egyszerûen annyit mondott, hogy Matt jobban tenné, ha kikísérné a hölgyet, mivel ilyen fehérnép nem méltó az õ házához. Lane szíve összeszorult. Bár sanyarú körülmények között élt eddig, ilyen megaláztatásban még sohasem volt része. Visszavágni nem mert, mert mindig arra tanították, hogy engedelmes és alázatos legyen, és minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa a könnyeit. Matt most értette csak igazán meg, hogy a szülei testestõl-lelkestõl ahhoz az arisztokráciához tartoznak, akik csak önmagukból táplálkoznak, és annyira zárt ez a rendszer, hogy semmiféle konkolyt nem tûr meg maga között, ha mégoly fényesen csillog is. S amikor erre rádöbbent, keserûség költözött a szívébe, de tudta, hogy õ soha többé nem hagyja el Lanet, bármi legyen is ennek az ára. Apja õrült haragját keményen állta, és rideg nyugalommal verte vissza minden támadását. Prédikációja, hogy a házasság szent dolog, amely nem épülhet a szerelem omló tartóköveire, leperegtek róla. Végül William Winsdale kimondta azt, amit Matt a szíve mélyén nem hitt, hogy ki fog mondani. ,,Ha nem úgy cselekszel, ahogy én akarom, akkor nem vagy többé a fiam.” Matt anyja, Elenore, aki eddig visszahúzódva és egyre kétségbeesettebben hallgatta a férje megalázó és lekezelõ szóáradatát, most felsikoltott. Mintha a szívét tépték volna ki. De William nem tágított. Az utolsó, amit hallott a fiától, ez volt: ,,Megbocsájtok neked, apám.”
98
Matt nem tért el a szándékától. Feleségül vette Lanet, örök hûséget fogadva egymásnak, és megfogadták azt is, hogy legyen bármilyen is a sorsuk, õk összetartoznak, és sohasem hagyják el egymást. A fiatal párt Matt apjának egyik ismerõse mentette meg a nyomorúságtól, amiben részük lett volna, ha Londonban a két kezük munkájából kell megélniük. Richard Benbury jól ismerte Mattet és a tehetségét. Õ maga is kereskedelemmel foglakozott, több ízben is kötött Matt apjával elõnyös vásárt. Tisztában volt vele, hogy kihívhatja William haragját, ha munkát ad a fiúnak, de annál sokkal nagyobb nyereség volt neki Matt. De hogy az öreg Winsdalelel való konfliktust is kerülni próbálja, Mattet ifjú feleségével Hamburgba küldte, hogy az ottani kereskedelmet próbálja fellendíteni fiatal ötleteivel. Matt fájó szívvel bár, de belátta, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Hátat fordított hát Angliának, és elindult az új élete felé, amelyet még nem ismert, de erõt öntött belé az a tény, hogy bármerre forduljon a kocka, vele van az az asszony, akit az életénél is jobban szeret, és sosem hagyják el egymást. Matt és Lane nem voltak felkészülve arra, ami megérkezésükkor fogadta õket. Hamburg minden képzeletüket felülmúlta. Anglia hûvös visszafogottságához képest Hamburg fiatal volt és eleven, nyüzsgõ, lázadó város, amely még csak nemrég indult el a fejlõdés útján. Ehhez nagymértékben hozzájárult a dinamikusan növekvõ hajóforgalom és kereskedelem. Szinte azonnal otthon érezték magukat. Senki nem ismerte õket, senki nem kérdezte, honnan jöttek, egyszerû kereskedõcsaládnak tartották õket, akik a két kezük munkájából élnek. Volt egy picike házikójuk nem messze a tengerparttól, s bár Matt sokat volt távol, mégis nagyon boldogok voltak. Eleinte Lane gyakran elkísérte Mattet az útjaira, de nemsokára Lane állapotos lett, és már az új jövevénnyel kellett foglalkoznia, rá kellett várakoznia. Matt is igen izgatott volt, de sajnos igen kevés idõt tudott a felesége mellett tölteni. Mikor eljött az idõ, Matt végre szabadságot kapott Richard Benburytõl, aki nagyon meg volt elégedve a munkájával, sõt, a közelgõ családbõvülésrõl értesülvén még a bérén is emelt, hogy kissé könnyebben élhessenek. Nagy volt aztán a meglepetés, mikor egy kisbaba helyett kettõ kéretszkedett a napvilágra. Ráadásul kislány volt mind a kettõ, és szakasztott egyformák. Más férfi tombolt volna dühében, hogy a várva várt fiú helyett kislányt kapott, és mindjárt kettõt is, de Matt olyan boldog volt, mint még soha. Össze-vissza csókolta a feleségét, és ezerszer elismételte, hogy száz fiúért nem adná az õ
99
két gyöngyszemét, Rebeccát és Elisabetht. Már majdnem két éve éltek boldogan Hamburgban, amikor Elenore levelét megkapták, amelyben értesíti õket William Winsdale haláláról, és a saját szeretetérõl, amellyel hazavárja õket a Winsdale birtokra. Bár Matt és Lane boldogok voltak hamburgi pici házukban, de a gyermekek érdeke úgy kívánta, hogy hazaköltözzenek Londonba. Összecsomagolták kevéske holmijukat, köszönetet mondtak Richard Benburynek, hogy a nehéz helyzetben segítette õket, és felszálltak egy hajóra, amely az angol partok felé repítette õket. A nagy, háromárbócos vitorlás békésen himbálózott a nyílt tengeren. Közel s távol semmi nesz, még a repülõ halak is abbahagyták fõ attrakciójukat, az utasok szomorúságára. Csalódottan oszlott fel a közönség, és szétszóródtak a fedélzeten. Csak Matt állt még a korlátnál, s távolba révedõ szemekkel kémlelte a látóhatárt, ahol pár óra múlva fel kell tûnjenek Anglia partjai. Az oly régen látott Anglia, melyet úgy hagyott ott két éve, hogy azt hitte, sohasem tér oda vissza. Most mégis olyan izgalommal várja, hogy viszontlássa a csodálatos angol tájakat, az épülõ városokat. A férfi annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy kedvese a háta mögé lopózott, és aggódással teli szeretettel nézte férje merev hátát, mely elárulta a benne dúló feszültséget. Nézte a férfi sötét haját, melybe fiatal kora ellenére már sok õsz hajszál vegyült. A szép, büszke arcvonások most kemények voltak, ahogy a múlt képein merengett. Ekkor azonban váratlan hullámok kezdték csapkodni a hajó oldalát, és feltámadt a szél. A legénység egyre idegesebben futkosott, hogy végrehajtsák a kapitány parancsait, és felkészüljenek a közelgõ viharra. Matt - gyakorlott hajóutazó lévén - tudta, hogy komoly csata következik, de nem ijedt meg, hiszen eddig mindig sikerült ellenállni a haragvó tengernek. Feleségével és a kislányokkal a kabinjukba húzódtak, hogy ott várják be a vihar végét. De az elemek tombolásának nem akart vége szakadni. A hajó vészesen himbálózott, és egyszerre bekövetkezett, ami idáig sohasem: a hajó léket kapott, és a víz õrült sebességgel ömlött a rakodótérbe. Matt és Lane úgy döntöttek, hogy magukhoz kötözik a gyerekeket, egyiket az egyik, másikat a másik, hogy jobban tudjanak kapaszkodni, és bármi történjék is, bárhol érjenek partot, - ha partot érnek, - megkeresik egymást. A tajtékzó habok rögtön elválasztották õket egymástól, és Matt bárhogy is próbálta megtalálni szeretett feleségét és másik kislányát a hullámok között, sehogy sem sikerült. Muszáj volt a maga és a vele lévõ
100
csecsemõ életét menteni, így összeszedte maradék erejét, és úszott, ahogy csak bírt. Lassan a tenger is lecsendesedett, a víztükör olyan sima lett, mintha soha nem is háborgott volna. Mattnek annyira fogytán volt az ereje, hogy úgy érezte, már-már nem bírja tovább, és feladja a harcot, de ekkor megpillantotta Anglia partjait. Matt, hazatérvén átvette az apja helyét, de közben minden követ megmozgatott, hogy a családját megtalálja, õ maga az egész országot bejárta, de sehol sem akadt Lane és másik gyermeke nyomára. Kerestette õket a környezõ országokban, busásan megfizetve az embereket, de eredménytelenül. Mélységes bánatában egyetlen vigasza életben maradt kislánya és édesanyja volt, aki bár szeretettel fogadta õket, de megrendült, mikor a fia elmesélte neki a szörnyû tragédiát. S ahogy teltek-múltak az évek, Matt lassan beletörõdött abba, hogy többé nem látja a feleségét és a pici Elisabetht, bár a szíve mélyén képtelen volt elhinni, hogy szerettei halottak lennének.
a
Második rész 1. 1349. Egy halászfalu Calais mellett Az idõs, hajlott hátú férfi komótosan ballagott hazafelé. A tengerrõl jött, kezében egy ócska háló fityegett. Gizelle ugyan csináltatott neki összekuporgatott garasaik árán egy újat, mert tudta, hogy örömét leli a halfogásban, de a férfinek úgy a szívéhez nõtt ez a rozzant szerszám, hogy nehezen bírt megválni tõle. Elmosolyodott, ami nagy csodálkozást váltott volna ki abból, aki látja. Pár évvel ezelõttig soha senki nem látta mosolyogni õt. Martin Fouriert mindenki csak úgy emlegette: a Mogorva Martin. Amióta az emberek az eszüket tudták, Martin mindig egyedül élt, és a magány, meg a zárkózottság csak még mogorvábbá tette. Családja nem volt, édesanyja még csecsemõkorában meghalt. Apjával élt tíz éves koráig, amikor édesapja is elment az édesanyja után, és nem hagyott rá egyebet, csak azt a kis viskót, amelyben éltek, egy hold szántóföldet, amin búzát és árpát termesztettek, heti két nap robotot, és azt a halászhálót, amivel gyakran
101
járt ki a tengerre halászni. Ezen a partvidéken csak úgy hemzsegtek a pompás halak. Martinnak az volt az álma, hogy egyszer annyi pénzt gyûjt össze, amivel megválthatja a szabadságát, és csak a halászatnak él. Kiköltözik a tengerpartra, és ami halat fog, azt eladja. De ahogy múlt az idõ, a hal, amit fogott vagy nem volt elég szép, vagy nem volt elég sok, a robot pedig heti háromra nõtt, így Martin maradt, és mûvelte a földet, amit az apja ráhagyott, és csak ha ideje engedte, ment ki kedvenc hálójával a tengerre. Így volt ez azon a tizenhat év elõtti napon is, amikor egyhangú, komor élete furcsa fordulatot vett. Aznap is lement a tengerre, kivetette hálóját, és várt. A nap hevesen ontotta a sugarait még utoljára, mielõtt leereszkedett volna, és átadta volna a helyét a sötétségnek. A levegõ fülledt volt, és Martin morgott magában. ,,Esõ lesz. No, nem baj, hátha akad azért valami a hálóba.” Az esõ csakhamar valóban megérkezett, de nem egészen abban a formában, ahogy az öreg várta. Mennydörgés, villámlás szaggatta az eget, a tenger égig érõ hullámokat vetett. A hatalmas zuhatag oly hirtelen öntötte el a partot, hogy Martin nem tudott hazamenekülni. Egy part menti halászkunyhóban húzta meg magát, amely évek óta üresen állt. Haragudott magára, hogy nem vette észre, hogy ilyen nagy vihar közeleg, s tán most könnyelmûsége miatt itt leli a vég. De a természet nemsokára kidühöngte magát, a tenger már csak csendesen morajlott, de így is eltartott egy ideig, amíg Martin ki merte dugni az orrát a kunyhóból. Mindenhol csend honolt, a szél szelíden hajlítgatta a fák törzsét, és a parti homok simaságát csak egy helyen törte meg valami. Martin nézte egy darabig, mi lehet az, a félelmérõl már rég megfeledkezett. Ahogy egyre közeledett, mind kivehetõbbé vált, hogy az a valami egy ember, akit meg-megnyaldos még a sós tengeri víz, mintha nem akarna elszakadni tõle. Martin ebben a pillanatban egy nyöszörgõ hangra lett figyelmes. Mintha egy csecsemõ sírna. Mikor odaért, tisztán látta, hogy a neki háttal fekvõ alak egy nõ. Ekkor újra felhangzott a keserves nyöszörgés. Furcsa. Martin a hátára fordította az alakot, és meglepetésében tátva maradt a szája. A nõ vállaira, és derekára egy posztózsák volt erõsítve, amely egy csecsemõt szorított a nõ mellkasához. A nyöszörgés tõle származott. Martin rögvest kiszabadította a babát szorult helyzetébõl, és alaposan szemügyre vette, hogy van-e rajta valami sérülés. Szerencsére semmit sem talált. Viszont, ha a gyermek életben maradt, akkor az anyának is van még esélye, hogy a tomboló habok megkímélték az életét. És valóban. A nõ alig láthatóan,
102
de lélegzett. Martin ugyan nem tudta eszméletre téríteni, de a szíve még tagadhatatlanul dobogott. Az öreg figyelte, rezdül-e a fiatalaszszony arca. Fiatal volt az Istenadta, de fiatal! És így kellene véget érnie? Sötét haja nedvesen tapadt a fejére, ami sápadt, szép arcával éles kontrasztot alkotott. Csak vértelen ajka rándult meg idõnként. Az öreg tanácstalanná vált. Most mit tegyen? Miért éppen neki kellett rátalálnia erre a szerencsétlen fiatalasszonyra és a magzatára!? Martin sohasem tudta, hogyan közeledjen az emberekhez, és azok is kerülték õt, mert mosolyogni sosem látták, beszélni keveset beszélt, és ha megszólalt is, csupán egy-két nyers szót vetett oda valakinek. Falu széli házában ritka volt a látogató, csak ha a szükség rákényszerítette az embereket, akkor lépték át a küszöbét. Ki tudja, miért zárta be a szívét Martin? Talán a korai árvaság tette, vagy a kemény munkától vált maga is olyan keménnyé, mint a föld, amelyet gyerekkora óta egyedül mûvelt, saját vérével, verejtékével. Fehérnépet sosem kerülgetett, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de még ha lett is volna hozzá mersze, nemigen volt rá ideje. A falubelieknek is volt elég dolguk, hogysem segítsenek neki, s így Martin mind jobban magára maradt, ahogy telt az idõ. Gondolataiból a csecsemõ keserves sírása rángatta vissza a partra. Nincs mit tenni, sorsukra csak nem hagyhatja õket, hiszen még életben vannak, és segítség nélkül biztosan elpusztulnának. Martin óvatosan a vállára emelte az eszméletlen asszonyt, másik karjával a bébit szorította magához, akinek sírása már kezdte kissé idegessé és nyugtalanná tenni. Elhallgathatna már, hiszen eleget bömbölt. De vajon miért nem hagyja abba? A kicsiny kunyhóban nem sok hely volt, és a berendezés is igen szegényes. Martin nem sokat változtatott rajta, amióta a szülei meghaltak. Az eszméletlen asszonyt a saját ágyába fektette, és gondosan betakargatta átfázott testét. Úgy gondolta, talán ha felmelegszik, az eszmélete is visszatér. Orvost semmiképpen sem hívhatott, mert egy árva petákja sem volt a ládikában. Nem hozott valami sokat a konyhára a halfogás. Néhány dénár nélkül pedig Biente doktor, aki innen a második faluban, egy szép kõházban lakott, még tanácsot adni sem volt hajlandó. Martin nagyot sóhajtott, és az egyre jobban bömbölõ bébihez fordult. Hát ezzel meg mit csináljon? Fogalma sem volt a kisbabákról, egész életében csak távolról látta õket. Az igaz, hogy nem is igen akart közelebb menni hozzájuk. A gyermek csak egyre sírt, mígnem Martin erõt vett magán, és vaskos mutatóujjaival gyengéden
103
megbökdöste a gyermek hasát. Csodák csodája, a baba abbahagyta az üvöltést, és tágra nyílt szemeit Martinra szegezte. - Na, így már jobb. - mordult egyet az öreg, mire a gyerek újra rázendített. Martin félszegen nyúlt utána. Gondolta, hátha éhes, hiszen mióta hánykolódhattak már a tengeren? Nincs mit tennie, segítséget kell kérnie a vén Orson asszonyától, aki a faluban a bábaasszony szerepét is betöltötte. Ahogy a karjában a gyerekkel megindult a falu fõutcáján, egyre több fej kandikált ki az ablakokon. Vajon mi lelte a Mogorva Martint? Hogy került hozzá az a gyerek? Szerencsére Orson asszony az elsõ kopogásra ajtót nyitott. Roppant kínos volt Martinnak, ahogy megbámulták az emberek. Vajon mi járhatott a fejükben? - Nahát, Fourier! Mit keres magánál ez a gyerek? - nyitotta tágra amúgy is elõredülledõ szemét Orson asszony. - Találtam. - Martin nagyon szûken mérte a szót. - Aztán rám akarja sózni, hogy legyen egy éhes szájjal több? - az aszszony hangja nem csengett túl barátságosan. - Az anyja odahaza fekszik nálam, csak éppen nincs magánál. Most húztam ki õket a tengerbõl. Talán csak nem hagyja éhen veszni a szerencsétlent?! Orson asszony arca erre felengedett egy kicsit. - No, hát gyûjjék bejjebb! Csak találunk valamit ennek a csöppségnek! Orson asszony szerencsére egy-két jó tanáccsal is ellátta Martint. Ahogy a gyermek éhe csillapult, úgy lassan megnyugodott, és elaludt Martin karjaiban. Martin csodálkozva figyelte a vállán szunnyadó gyermeket. Békés arcocskáján leheletfinom mosollyal szenderült álomba. Martint soha nem érzett érzés kerítette hatalmába, s ez megijesztette, és zavarba hozta. Nem tudta, mihez kezdjen ezzel a melegséggel a szíve táján. Ezért a szokásosnál is mogorvábban búcsúzott Orson asszonytól, a köszönetet is csak foghegyrõl vetette oda. Hazaérve látta, hogy a fiatalasszony még mindig nem tért magához. Megfogta a nõ kezét, még mindig hideg volt. Martin szinte minden ruhadarabját ráterítette, amije csak volt. Kitartóan küzdött ennek az idegen asszonynak az életéért, bár maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért. A baba békésen aludt, így teljes figyelmét az asszonynak szentelhette. Nagy, kérges kezébe vette a nõ kezét, és dörzsölgetni kezdte. Tovább, és tovább, amíg úgy nem kezdte érezni, hogy már nem annyira hidegek és lilák a finom ujjak. A fiatalasszony arca azonban még merev volt, de Martinnak úgy tûnt, mintha határozottabban
104
emelkedne a mellkasa. Martin felállt kis idõre, hogy kinyújtóztassa a lábait, amelyek elmacskásodtak a térdepléstõl. A kisbabához lépett, hogy megnézze, minden rendben van-e. Most már bátrabban nyúlt hozzá, mint eleinte. Megérintette az arcocskáját, az apró kezeit, és egyszer csak megakadt a szeme egy, a csuklójára erõsített szalagon. A szalagon betûk álltak, de mivel olvasni nem tudott, csak találgatni tudott, mit is jelenthet ez. Parasztésszel az tûnt a leglogikusabbnak, hogy a gyerek nevét véste rá valaki, ki tudja milyen okból. Ekkor halk nyöszörgést hallott a háta mögött. Megfordult, és megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belõle. A fiatalasszony magához tért. Arcán fájdalmas rángások szaladtak végig, szempillái remegtek nehezen nyíló szemei körül, dermedt ajkairól még csak artikulátlan hangok formálódtak. Lassan, nagyon lassan tért vissza belé az élet. - Hol vagyok? - hallott Martin egy igen halk, alig érthetõ, reszketõ hangot. Úgy látszik, egy honfitársát sodorta magával a tenger, mert a fiatalasszony haloványan bár, de francia nyelven beszélt. - Egy halászfaluban, Calais mellett. - válaszolt az öreg nyersen, nehezen leplezve izgatottságát. Az idegen kissé összerezzent a hangra, és megpróbált felülni, sajnos sikertelenül. Ezért aztán a fejével forgolódott a hangforrás irányába. - Maga kicsoda? - kérdezte a nõ már egy árnyalattal erõteljesebb hangon. - Ezt én is kérdezhetném magácskától. - Majd, mivel nem kapott választ, hozzátette. - Az én nevem Martin. Én halásztam ki magukat a tengerbõl, pedig istenuccse jobban szerettem volna halat fogni. A nõ fülét megütötte a többesszám. Minden erejét össze kellett szedni, hogy fel tudjon ülni, de ez csak Martin támogatásával sikerült végül. - Hogy érti azt, hogy minket, és egyáltalán, mi történt, hogy kerültem én ide? - A szép hölgy tekintetében annyi kétségbeesés és értetlenség ült, hogy Martin kezdte megsajnálni. Ezt a szerencsétlen teremtést bizonyára jól helybenhagyta a tengeri kaland. - Hát asszonyság, én csak annyit mondhatok, amennyit tudok. Ma délután kimentem a tengerre halat fogni, de hal helyett egy jókora vihart kaptam a nyakamba a természettõl. El is áztam volna alaposan, ha meg nem húzom magam egy kis halászkunyhóban. Mikor elült a vihar és kimerészkedtem, maga ott feküdt a homokban, nem messze tõlem. A víz kivetette a partra. Amint lehajoltam magácskához, ezt
105
találtan itten, ni. Martin a kezébe vette a kisbabát, mint valami csomagot, és a tágra nyílt szemû asszonyka kezébe adta. - A testére volt kötözve. Õneki semmi baja nem esett. Már evett is, aludt is egy kicsit… - elhallgatott, mert látta, hogy a fiatalasszony ámultan nézi a gyermeket, és közben patakzottak a könnyi. - No, no, hát nem kell ennyire itatni az egereket! Az asszony remegõ kézzel simogatta meg a kicsi fejét. - Kicsikém, kicsikém… igen, õ az enyém, egészen határozottan érzem. Martin kissé csodálkozott ezeken a szavakon, de inkább mást kérdezett. - Osztán, most maga gyün. Kicsoda, micsoda magácska? A szép nõnek elborult a tekintete. - Hiszen, ha tudnám, de semmire sem emlékszem! - A nõ hangosan felsírt. - Semmi sem jut az eszembe. Sem az, hogy hogyan kerültem a tengerbe, sem az, hogy mi a nevem és honnan származom, sem a kisbabámra nem emlékszem, sem arra, ki a férjem… Istenem, egy senki vagyok! Martin teljesen ledöbbent. Létezhet az, hogy valaki ne tudja magáról, hogy kicsoda? - A nevét sem tudja megmondani? - A nõ kétségbeesetten dörzsölgette a homlokát. - Marie… vagy, Ruth… vagy, Gizelle… Nem tudom, nem tudom… Martin már semmit sem értett, csak annyit, hogy ez a nõ semmire nem emlékszik a múltjából, vagyis semmit nem tud magáról. - Mi lesz velem, Istenem, mi lesz velünk? Martin is váltig ezen törte a fejét. Õ világ életében egyedül élt, pont most, vénségére ossza meg valakivel, pontosabban valakikkel az életét? Hiszen neki, magának is alig akad betevõ falat, azonban óvakodott attól, hogy ezt ki is mondja. De hát a szerencsétlen teremtést csak nem dobhatja ki a gyermekével ebek harmincadjára! Aztán meg fiatal az asszony, ha megerõsödik, talán tudna kicsit segíteni a földeken, talán elboldogulnának. Meg aztán, amióta az eszét tudja, nem evett egy igazán jót sose, hogy csak úgy elé tették volna az ételt. Talán nem is volna olyan rossz, ha asszony lenne a háznál. Martin, akinek igen szúrós volt a természete, a világért be nem vallotta volna, hogy ha nem is tudna segíteni a munkában az asszony, akkor is befogadná õket a házába, mert ennyi rövidke idõ is elég volt arra, hogy a védtelen csecsemõ, és a szerencsétlen asszonyka megérintse a szívét.
106
Mivel a nõ nem tudta megmondani a nevét, Martin választott egyet azok közül, amiket az asszony felsorolt. - Gizelle. - mondta ki hangosan is Martin. - Gizellenek fogom szólítani, ha nem bánja. - Csak nyugodta. - sírta Gizelle. - Hogyan is mûvelhet a sors ilyet egy emberrel? - Gizelle, ne nyugtalankodjék, no. Lehet, hogy most nem emlékszik semmire, de az is lehet, hogy pár nap múlva minden eszébe jut. Gizelle könnyes szemét Martinra emelte. - De mihez kezdhetnék, kihez fordulhatnék? - Az igaz, hogy az én kis gunyhómban elég szûk a hely, de azért elfér benne három ember. Itt maradhat nálam, amíg csak eszébe nem jut, amit elfelejtett. Gizelle hálásan ragadta meg az öreg kezét. - Sosem tudom eléggé meghálálni magának, hogy befogad bennünket, Martin. Ígérem, mindenben segítek, amiben csak tudok. Ha egy kicsit összeszedem magam, bírok majd dolgozni. A kisbaba már mocorogni kezdett Gizelle ölében. - Jól van kicsim, jól van. - Gizelle most érezte csak, hogy mennyire feszülnek a mellei. Úgy látszik, itt az ideje, hogy megetesse a gyermekét. Ha eddig nem is volt benne teljesen biztos, hogy övé a gyermek, ez mindenképpen bizonyíték rá. - Igaz is, - szólalt meg Martin, és ujjával a gyermekre bökött. - van egy szalag a karján. Valamiféle betûk vannak rajta. Elóvastam vóna, ha tunnék, csak hát nem tudok. Hátha arról eszébe jut valami. Gizelle mohón kapott a gyermek keze után, és szomjasan olvasta a betûket. -E-L-I-S-A-B-E-T-H - betûzte hangosan. - Ez biztosan a neve lesz. - Na, emlékszik már valamire? - unszolta Martin. Gizelle olyan erõsen próbált visszaemlékezni, hogy már szinte fájt. A távolból mintha egy férfi arca bontakozott volna ki, de olyan erõs volt a homály, hogy képtelenség lett volna felismerni. Kis idõ múlva szomorúan megrázta a fejét. - Nem megy, nem emlékszem semmire. Egyszerûen elsüllyedtek az emlékeim is, mint jómagunk a tengerben. - És a név? - A név… biztosan a lányom neve lesz. Angol név. Vajon miért angol? - És magácska, nem lehet, hogy angol? Gizelle elcsodálkozott. Lehetséges, hiszen folyékonyan tud beszélni
107
angolul is, ennek bizonyítékaként mondott is egy pár mondatot angolul. - Szóval angol. - Nem. Nem hiszem… - bizonytalanodott el Gizelle. - A francia olyan természetesen jön, nem hinném, hogy ezt csak úgy meg lehet tanulni. Talán az apja… - Gizelle nem fejezte be a mondatot, de Martin értett a szóból. Talán az apja volt angol, akirõl Gizellenek sajnos fogalma sincs, hogy ki és mi õ. Gizelle hallgatott, és az öreg nem firtatta a dolgot tovább. A szíve mélyén örült, hogy itt marad ez a szép kis asszonyka, meg ez a rózsás arcú csecsemõ, akihez fogható szépet Martin még nem látott. Nem hitte volna, hogy ennyire lehet kötõdni egy pólyából alig kilátszó emberkéhez. Hosszú és keserves idõszak következett Gizelle számára. Nap mint nap azzal a tudattal kellett felkelnie, hogy nincsen múltja, és ez borzasztóan megviselte. Nem tudta, van-e férje, családja, ha igen, tudjáke, hogy a tengerbe esett, vajon együtt voltak-e, amikor õk majdnem a tengerbe vesztek. És vajon él-e egyáltalán a férje, keresi-e õt? Kicsoda is Gizelle valójában, és szereti-e õt valaki? Egyetlen vigasza ezekben az idõben a kislánya volt, aki miatt élnie kellett, akit szeretni kellett, és a menedék, amit Martin nyújtott nekik. Gizelle hamar kiismerte az öreget. Tudta, hogy nyers és kemény a modora, de belül lágy szíve van, ami köré az 50 éves magány font páncélt. Késõbb aztán, egy téli estén Martin elmesélte neki a szülei halálát, és hogy hogyan próbálta azóta tengetni az életét. Martin pedig nem gyõzött csodálkozni, hogy pár hónap után máris úgy érezte, mintha Gizelle és Elisabeth mindig is az élete része lett volna. Ahogy Gizelle erõre kapott, egyre gyakrabban járt ki Martinnal a kis szántóföldre dolgozni. És mintha a föld is érezte volna Gizelle üde frissességét és kedves személyét, egyre jobb termést adott, amit Martin még sohasem tapasztalt. A földesúrnak járó robotot viszont mindig Martin végezte, a földesúr, aki maga is aggastyánkorban járt már, sokáig nem is tudott Gizellerõl, meg a csecsemõrõl. A faluban persze gyorsan híre ment, hogy a Mogorva házában egy asszonyszemély él a gyermekével, és rögvest mindenféle pletyka kelt életre Martin titkos szerelmi életérõl. Martin, hogy a rosszindulat elejét vegye, azt mondta az embereknek, hogy egy távol élt rokona özvegyét fogadta be. Bár eleinte próbálkozott az igazsággal, de azt természetesen senki nem hitte el neki. Még Orson asszony is, aki eleinte
108
támogatta az igazát, - mivelhogy õ etette meg a csecsemõt, mikor Martin kihúzta õket a tengerbõl - utóbb még õ is lassan kezdte ,,elfelejteni” a történteket, aztán már õ is csak a pletykákat szajkózta. A földesurat szerencsére nemigen izgatta Gizelle jelenléte, amíg Martin rendszeresen dolgozott és adózott. Gizelle pedig nemcsak a földeken segített, hanem mindig rendesen és tisztán tartotta a kis kunyhót. Mosott, kertészkedett a ház körül, és mindig finom étel került az asztalra, amennyiben jó volt a termés, és pénz állt a házhoz. Így Martinnak részben megvalósulhatott az álma, és gyakrabban járhatott ki a tengerre halászni. A tenger pedig olyannyira bõkezû volt vele, hogy nemhogy bõséges étel került az asztalra, de még eladni is sok maradt, így elõször életében félre is tudott tenni egy keveset. Azóta, hogy Gizellet és Elisabetht a partra vetette a tenger, naponta többször is hálát adott a Jóistennek, mert egy csapásra sokkal szebb és kényelmesebb lett az élete. Sosem hitte volna, hogy vénségére így bearanyozza az életét ez a két fehérnép. És ahogy Elisabeth cseperedett, a kunyhó megtelt csilingelõ kacagással, a kislány göndörödõ fekete fürtjei és huncut mosolya rabul ejtette mindenki szívét. Ahogy telt az idõ, Gizelle egyre kevesebbet kesergett az elveszett múlt miatt. Soha nem tudta ugyan feledni, hogy van az életében egy üres folt, de mivel akárhogy próbálkozott, és nem tudta fellebbenteni a ködfátylat, így kezdte feladni az értelmetlen rágódást, és figyelme egyre inkább a kislánya és Martin felé fordult.
d 2. Rebecca arra ébredt, hogy a batár nagyot zökkenve megállt. A kocsis sok szerencsét kívánt nekik, és átadta a gyeplõt. Innentõl ketten kell továbbmenniük. Rebecca még mindig kábult volt az eseményektõl, és könnyes szemmel vetett még egy utolsó pillantást a hazájára, ahol élete elsõ tizenhét évét oly gondtalanul töltötte. Jól tudta, ezentúl megannyi küzdelem vár rá, és egy olyan élet, amelyet Christian nélkül kell végigélnie. Felkapaszkodott az apja mellé a bakra, és miközben a batár megindult velük a doveri kikötõ felé, arra gondolt,
109
hogy egy pillanat alatt megváltozott az élete. Egy nappal ezelõtt még hatalmas palotában lakott, dúsgazdagok voltak, szép ruhák, estélyek váltották egymást, és volt egy võlegénye - igaz, vagy csak egy óráig - de akibe halálosan szerelmes volt. Most semmijük sincs, csak ami ebbe a batárba belefért, és Christian, a drága Christian halott. Halott. Rebecca szemébõl hangtalanul peregtek a könnyek. Még túl friss volt a seb, hogysem képes lett volna összeszedni magát, még túl korán volt, hogy elõre nézzen. Úgy érezte, bármilyen sorsot, bármilyen nyomort el tudna viselni, csak a kedvese élne! Lepergett agyában gyermekkorának néhány képe. A makacssága, szeszélyei, késõbbi társai, udvarlói… szinte semmit sem jelentettek neki. Innen nézve nem is értette, hogy hogyan tudott eddig Christian nélkül élni. Visszagondolva minden egyéb eltörpült, semmi másnak nem volt jelentõsége, amit addig megélt. Tudta, most új élet vár rá, új emberekkel, talán némi örömmel, amit most még elképzelhetetlennek tartott, de azt is tudta, hogy az a Rebecca, aki Londonban élt, nincs többé. Egy új lány ül itt Matt mellett, aki órák alatt éveket komolyodott és öregedett. Életében elõször tapasztalta meg igazán, hogy mi az a szenvedés, méghozzá a legkegyetlenebb módon, a szerelem által. Már késõ este volt, amikor Doverbe értek, de a kikötõben még nyüzsögtek a katonák és a koldusok. Az õrjárat elõl Matt gondosan kitért. Nem árt az óvatosság, hátha már eljutott ide az elfogatási parancs. A tengeren átkelni természetesen senki sem akart, és Matt már-már kezdte feladni a reményt, mikor egy idõsebb forma, ravasz szemû fickóhoz irányították. Matt elsõ pillantásra felmérte, hogy csempészáruval lehet tele a bárkája, de most ez sem érdekelte. Át kellett jutniuk a túlpartra. A bárka egyetlen kabinjának padlóján kaptak egy kis helyet, egy fedél alatt a többi tengerésszel, és néhány takarót, amivel a hideg ellen védekezhettek. Az elcsigázott utasok mégis hamar álomba merültek, a fáradtság legyõzte a jövõtõl való félelmüket. A nap már magasan járt, amikor felébredtek, a francia partokat azonban csak késõ délután pillantották meg. Matt és Rebecca még jóformán nem is beszélgettek azóta, hogy Londonból elmenekültek, hiszen mindkettõjüket lefoglalták saját gondolataik és fájdalmuk, és persze a fáradtság. Matt nem is erõltette a beszédet, míg ki nem pihenték magukat. Idõt akart adni Rebeccának, hogy megemészthesse a megemészthetetlent. Tudta, min ment keresztül a lánya. Õ is átélte ezt az érzést. Rebecca a fedélzeten állt, és a tengert nézte, mikor Matt odalépett,
110
és átkarolta a vállát. Rebecca arra gondolt, amit Christian mondott neki. Hogy egyszer elviszi magával Itáliába. Most már nem mennek sehová. Többé már nem. - Drágám! - Matt bánatosan nézte lánya könnyes szemét. - Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? Rebecca lehajtotta a fejét. - Nincs mit megbocsájtanom. Te azt tetted, amit a lelkiismereted diktált. - Rebecca cinikusan felnevetett. - Mit bocsássak meg? Azt, hogy jobb sorsot akartál a népnek? Hogy igazságot akartatok? Nem, apa. Nem ti tehettek arról, ami történt. Hogy is haragudhatnék, amikor õ… õ is azt akarta. - Rebecca képtelen volt kimondani a nevét, a hangja elcsuklott. Újabb könnyzápor árasztotta el a szemét. - Ó, kicsim! - Matt átölelte a törékeny lányt, és Rebecca csak sírt, sírt, és görcsösen kapaszkodott az apjába. - Olyan hihetetlen… olyan elviselhetetlen, hogy nincs többé! Mi lesz velem? Mi lesz velünk? Matt ringatta a lányt a karjában, és megsimogatta sötét haját. Rebecca lassan megnyugodott. - Minden rendben lesz, meglásd. Nehéz lesz, de élni fogunk. - Visszatérünk valaha Londonba? - Rebecca kézfejével letörölte a könynyeit. - Egy jó ideig biztosan nem. De hogy meddig? Ki tudja? - Franciaországban fogunk élni? Hiszen velük harcban állunk. - Ez igaz, de mivel mindketten beszélünk franciául, és a papírunkon édesanyád neve van, reméljük, nem fogják sejteni, hogy valójában az ellenséghez tartozunk. Úgy gondoltam, egy ideig meghúzzuk magunkat Calaisben. Elég nagy város ahhoz, hogy ne tûnjünk fel senkinek, és munka is biztosan akad számomra. - Dolgozni fogsz? - Rebecca erre még nem is gondolt. Megdöbbentõ volt arra gondolni, hogy most nem õket fogják kiszolgálni, hanem nekik kell talán másokat kiszolgálni. - Másképpen nem megy. - Matt a vállát vonogatta. Nem volt új számára ez az élmény. - Mit fogsz dolgozni? - Amit találok. Ládát rakodok, mûhelyben segítek, csak az a fontos, hogy pénzt kapjunk érte. Az a kevéske, amelyet Charles sebtében adott, nem sokáig lesz elég. Rebecca elszörnyedt. Még hogy az apja rakodómunkás legyen? Most értette meg végképp, hogy a gondtalan életnek egyszer s mindenkorra
111
vége. - Akkor én is dolgozni fogok. - jelentette ki határozottan. - Azt nem engedem. - Matt rosszul lett arra a gondolatra, hogy Rebecca is dolgozzon. - És miért nem? - vágott vissza élesen a lány. - Mert azt akarod, hogy elsüllyedjek a szégyentõl, hogy az apám egész nap robotol, én meg a lábam lógatom? Matt tudta, hogy Rebeccának igaza van, csak épp elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy az õ szépséges és okos úrilánya esetleg mások után dolgozzon. Egy pillanatra felvillant benne egy réges-régi kép, ahogy szeretett felesége mos, fõz, takarít, és vacsorával várja haza a férjét. Talán nem is lesz olyan borzalmas, mint gondolta. Rebecca édesanyja is meg tudta csinálni, a lányának miért ne sikerülne? Egyszer, ha majd visszagondolnak ezekre az idõkre, azt mondja majd, milyen jó, hogy ebbe is belekóstolt, hogy a munka megedzette nemcsak a testüket, de a lelküket is. Legalábbis remélte, hogy lesznek még jobb idõk is. - Meglátjuk. - mondta elcsendesedve Matt. - Fogsz még valaha a mozgalomnak dolgozni? - kérdezte hirtelen Rebecca. Matt elgondolkodott. - Nem tudom. Nem tudni, mit hoz a jövõ. Az eddigi életemet ez töltötte ki. A másokért való munkálkodás. Biztosan hiányzik majd, de addig nem foglalkozhatok vele, amíg a megélhetésünk nincs biztosítva. És nem árt vigyázni. Idegen területen nem tudni ki az ellenség, és ki a jóbarát. - Matt sóhajtott néhányat. - Talán egyszer. Ha biztonságban leszünk. Apja és lánya együtt nézték, ahogy a hajó egyre közelebb ért ahhoz a földhöz, amely ki tudja mennyi ideig az otthonuk lesz.
d 3.
1349. január, Franciaország, Calais A háború dúlta Franciaországban nehéz idõk jártak. A nép az éhhalállal vívódott, a pestis meg a háború következtében a mezõgazdaság és az ipar parlagon hevert. Néhol kevés volt a munkáskéz, de a városokban, ahol a nyomorgók összegyûltek, sokszor alig akadt
112
munka. Ehhez az is hozzájárult, hogy sok állást meg is szüntettek. Az emberek nyomorogtak, a helytartók minden ügyletre livre-enként csaknem egy sol adót vetettek ki A fiatal férfiakat elhurcolták a háborúba, sokuk évekig, még többjük soha többé nem látta a családját. A nép komor lett, ahogy nõtt az ínség és a nyomor, és egyre több a halott és a veszteség. Az emberek féltek. Féltették férjeiket és fiaikat, kevéske vagyonukat, és elégedetlenek voltak a királlyal, VI. Fülöppel, meg a háborújával. A súlyos adók miatt voltak, akik mindenüket elvesztették és földönfutóvá váltak, így a városok tele voltak koldusokkal és nyomorultakkal. Matt, bár nem szívesen hozta ide a lányát, úgy gondolta, búvóhelynek tökéletes, itt, az ellenség országában a legkevesebb a valószínûsége, hogy keresik õket. Calais éppen az a város volt, amire szükségük volt. Hangos, forgalmas, nyüzsgõ. Kiragadta õket sötét gondolataik közül, elrejtette õket az üldözõik elõl. Egyelõre azonban nem gondoltak arra, hogy a várossal ismerkedjenek, szállás után kellet nézniük. Egy nap is eltelt, mire sikerült találniuk egy ócska viskót a város szélén, amit ki tudtak bérelni egy idõre. Matt sírni szeretett volna, hogy ilyen helyen kell meghúzniuk magukat, de ebben a helyzetben nem engedhettek meg maguknak jobbat. Ki tudja, meddig tart, amíg munkát találnak, és már fogytán volt a pénzük, Charles Edlingtown kedves ajándéka. Rebecca, amikor elõször mentek végig a koszos, bûztõl nehéz levegõjû utcácskán, elborzadt, hogy ezen a helyen fognak ezentúl lakni. A többi ház majdnem olyan roskatag volt, mint az övék, csak a lakók valamennyivel otthonosabbá tették. A legtöbb vályogból épült, és csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy minden évben fehérre meszeljék a falakat. A szennyvíz az utca árkában csordogált, ami Rebeccát azokra a szegény utcákra emlékeztette, ahol Louisával jártak, mikor Rotschild gyûlésére mentek. A képet csak az a néhány zöld növény tette vidámabbá, amit az emberek nem vágtak még ki, amikor híján voltak a tüzelõnek. Az erdõ nem messze volt, ha fát akartak hozni. Akkor kicsit gyalogolniuk kellett, kivágniuk az elszáradt fákat, feldarabolni, és hazahozni. Mivel pedig nagy hideg volt, sajnos ezt a mûveletet igen gyakran meg kellett tenniük. De Rebecca megkeményítette a szívét, és egy szóval vagy tekintettel sem árulta el, hogy ennél szörnyûbb házikót és környéket még életében nem látott, és igyekezett nem gondolni londoni palotájukra. A házuk mindössze két helyiségbõl állt, az egyikben egy ócska tûzhelyet találtak, egy asz-
113
tallal és pár székkel, a másikban két ágyat, egy komódot, és a szoba közepén egy kerek asztalt további két székkel. A viskó valamikor fehér lehetett, de mivel senki nem gondozta, teljesen szürke és piszkos lett a fal. Nem szólva a tetõrõl, amire igencsak ráfért volna a javítás. A két helyiség ráadásul meglehetõsen nyirkos és büdös volt, de egyelõre nem volt más választásuk. Bármi jobb, mint tetõ nélkül maradni a zimankós hidegben. Szerencsére valaki hagyott a tûzhely mellett néhány fadarabot, így az elsõ este már nem kellett fát vágniuk ahhoz, hogy befûthessenek. Rebeccának már teljesen átfagyott a keze, lába, azt hitte, ennek a hidegnek már sohasem lesz vége. Ahogy tudták, kitakarították a házikót az egyik kedves szomszédjuk jóvoltából, aki kölcsön adott nekik egy seprût és egy mosogatóedényt. Rebecca még életében nem takarított, így eleinte ügyetlenebb volt, mint Matt, de lassan belejött. Amikor elkészültek, már holtfáradtak voltak, de még kevéske holmijukat is kipakolták, ami igazán nem tartott sokáig. A rozoga ház ezzel ugyan nem lett otthonosabb, de legalább nem kell drága vendéglõbe kéretszkedniük. Aznap este szomorúan hajtották álomra a fejüket. Vajon mit hoz a holnap? Tartogat-e még jobb napokat számukra az élet? Másnap hajnalban Rebecca Matt hangjára ébredt. - Rebecca, ébredj! - Matt gyengéden rázogatta a lánya vállát. - Én most elmegyek munkát keresni, meg ennivaló után nézek. Jól figyelj, mit mondok neked. - Matt mélyen a lány álomittas szemeibe nézett. - Csak ketten maradtunk egymásnak, csak önmagunkra számíthatunk. Nem ismerünk itt senkit, nem tudhatjuk azt sem, hogy miféle emberek járkálnak errefelé. Ezért meg kell ígérned, hogy itt maradsz, amíg haza nem jövök, és nem nyitod ki senkinek az ajtót. Megígéred? Rebecca pislogott néhányat, mint aki alig fogja fel a szavak értelmét, majd bólintott. - Megígérem. - Nem feledkezett meg arról, hogy õ is munkát akar találni, de annyira új volt még ez az állapot, és annyira szokatlan, hogy nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, így jobbnak látta hát, ha eleinte nyugton marad. Mikor az apja elment, Rebecca fáradtan ült fel a rozoga ágyon. Elhatározta, hogy megmosakszik, igen ám, de nem volt mivel. Kénytelen volt azon mocskosan felvenni a ruháját. De vajon melyiket vegye? A csomagban Louisa ruhái voltak, amiket hirtelenjében elõ tudott kapni. Most ott voltak a kezébe Louisa szép, elõkelõ ruhái,
114
amiket õ régen mindig kinevetett egyszerûségükért, s most mégis, milyen gyönyörûségesnek tûntek. De hát ilyen környezetben ezeket nem veheti fel! Nem csak hogy nagy feltûnést keltene, de sajnálná is ebben a mocsokban bepiszkítani õket. Kénytelen volt magára venni azt a rongyos, piszkos ruhát, amelyet már napok óta viselt. Legszívesebben sírt volna, olyan szerencsétlennek érezte magát. Õ, az ünnepelt szépség, kénytelen soknapos rongyokban járni, nem mosakodhat, még a haját sem tudja megfésülni. Arra gondolt, még jó, hogy nincsen tükre, mert ha belenézne, azon nyomban világgá futna szégyenében. Leült egy székre, és várt. El sem tudta képzelni, hogy mit kellene most csinálnia. Csak várt, várt, a gyomra már tegnap este óta türelmetlenül háborgott, hogy mikor kap már enni, Matt pedig még sehol. Rebecca tehetetlenségében egyre jobban kétségbeesett. Miért ilyen bonyolult minden? Egyszerre kitört belõle a zokogás. Úgy rázta a vállát, mintha sosem akarná abbahagyni. Ekkor kopogást hallott az ablakon.
d 4.
Ahogy Matt után becsukódott az ajtó, nagyot szippantott a hajnali levegõbõl. Bár ne tette volna, mert az utcán csörgedezõ szennyvíz bûze töményen megcsapta az orrát. Elfintorodott, és tûnõdve indult a kikötõ felé. Nézte a felkelõ napot, és arra gondolt, milyen érdekes, hogy itt is ugyanolyan a napfelkelte, mint Londonban, vagy bárhol másutt. És mégis hogy megváltozott az élete néhány nap alatt! Megrázta a fejét, és megpróbált most a feladatra összpontosítani. Azt remélte, a kikötõben könnyû lesz munkát találni. Most nincs idõ arra, hogy sokáig keresgéljen, hogy valami kényelmesebb állást találjon, most a megélhetésükrõl kell gondoskodnia. Azt pedig végképp nem engedheti, hogy Rebecca dolgozzon, éppen elég lesz neki azt is megtanulni, hogy a házat rendben tartsa. Ahogy végigment az utcájukon, és végignézett az elõ-elõtûnõ embereken, nem tûntek olyan sötét alakoknak, mint amilyen szegénynek. Legalább nem kell attól tartania, hogy megtámadják Rebeccát, ha kimegy az utcára. Ahogy azonban közeledett a kikötõ felé, egyre több koldus rángatta meg a ruhája szélét egy kis alamizsnáért. A kikötõi italmérõk pultjai elõtt pedig
115
jónéhány alak még elõzõ esti mámorát pihente ki. De a mólónál már robotoltak a rakodómunkások, nehéz ládákat, és csomagokat cipelve. Matt nagyot sóhajtott, és a vezetõjükhöz lépett. - Kérem, uram! - szólította meg franciául a torzonborz szakállú, nagy hajú középkorú férfit, aki épp néhány mogorva parancsszót kiabált a görnyedezõ emberek felé. - Mi tetszik? - szûrte a szavakat összeszorított ajkai közül a nagydarab férfi, és szúrós szemmel nézett Mattre. - Dolgozni szeretnék. A torzonborz végignézett Matten. - Te? Ezekkel a kezekkel? Úgy nézem, életedben még egy fadarabot sem fogtál a kezedbe, hát még egy ládát! Matt érezte, hogy elönti agyát a vér, de nyugodt hangon válaszolt. - Higgye el uram, hogy van a karjaimban annyi erõ, amennyi kell. A férfi köpött egyet, majd hamis szemeit Mattre emelte. - Még ha elhinném is, most nincs munka. Eridj inkább, máshová! Aztán elfordult, és rákiáltott a munkásaira. - Munkára emberek, ne lazsáljatok! Járjon a kezetek! Matt nehéz szívvel állt odébb, hiszen a kikötõ volt a legnagyobb reménysége. A következõ órákat azzal töltötte, hogy bejárta a várost, benézett minden mûhelybe, amit csak talált, de éppen sehol sem volt szükség a munkájára. Teljesen megfeledkezett arról, hogy Rebecca otthon várja, hogy ennivalót hozzon. Délfelé jutott csak eszébe, hogy mit ígért, így hát elõhalászott néhány ezüstöt a zsebébõl, és ennivalót vett a téren ácsorgó árusoktól. Közben ott is kérdezõsködött, kell-e valakinek egy kis segítség, de mindenhol elutasító választ kapott. Leverten indult hát haza, és minden egyes lépéssel nehezebb lett a szíve. Mit mond majd Rebeccának? Mit szól az õ kislánya, hogy az apja kudarcot vallott? Mikor aztán megzörgette az ajtót, nem gyõzött csodálkozni a látványon, ami fogadta. Az ajtót ugyanis egy csupa mosoly arcú, vidám lány nyitotta ki, aki alig hasonlított a tegnapi, komor Rebeccára. Belépve a konyhába az asztalon egy gõzölgõ tálat látott, ami tele volt fõtt krumplival, egy másik edény pedig színültig tele volt kásával. Matt azt sem tudta, hová legyen a csodálkozástól, és most talán még jobban fájt a szíve, hogy lám, az õ finom és elkényeztetett lánya mire képes, õ meg egész délelõtt nem bírt munkát találni. Rebecca rögtön megérezte, hogy valami nincsen rendben. - Valami baj van, édesapám?
116
- Drága gyermekem! - sóhajtotta Matt, miközben szinte leroskadt egy székre. - Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, hiszen nagy meglepetést, és örömöt szereztél nekem. Viszont, ennek tükrében még rosszabbnak tûnik, ami velem történt… Úgy néz ki, sehol sincs szükség a munkámra. Rebecca alig bírt magával örömében, de pontosan érezte, hogy most semmi esetre sem szabad elõrukkolnia a mondanivalójával, nehogy még mélyebb sebet ejtsen Matt önérzetén. - Ne keseredj el apám, hiszen még csak egy fél napja kezdted el a keresést. - próbálta vigasztalni Rebecca. Matt fáradtan elmosolyodott. - Azt hiszem, igazad van. Majd csak találok valamit elõbb vagy utóbb… Most pedig mesélj, csak nem egy csodatevõ jótündér járt itt? Rebecca elmosolyodott, s Mattnek úgy tetszett, mintha egy pillanatra ismét a régi Rebeccával beszélgetne, cinkos csillogással a szemében. Ez a gondolat szinte jókedvre derítette Mattet is. - Valami olyasmi. Egy kedves szomszédasszony kopogtatott be reggel hozzánk. Elõször nagyon megijedtem, hogy ki lehet az, de az ablakon át láttam, hogy egy fiatalasszony az, edénnyel a kezében, és arra gondoltam, csak nem akarhat rosszat. Beengedtem hát, és elbeszélgettem vele. Apa, ha tudnád, milyen kedves volt velem. Olyan nagyon szegények õk is, de még így is futotta arra, hogy nekünk adja az egyik mosdótáljukat, és némi élelmet kezdetnek. Megmutatta, hogy hogyan kell vizet hozni a kútról, itt van nem messze tõlünk. - Rebecca az utca vége felé mutatott. - Igaz, nem valami könnyû, de azért sikerült. Rebeccából csak úgy dõlt a szó. - Kaptunk még kölcsön egy fazekat, meg egy lábast is, és megmutatta, hogyan kell kását fõzni, és fog még mutatni mást is… Matt mosolygott. - Remélem azért óvatos vagy az idegen emberekkel szemben. Nem biztos, hogy mindenki olyan, amilyennek mutatja magát. - Bridgette olyan, hidd el! - Áh, szóval Bridgette. - Azt is megígérte, hogy megtanít mosni, meg segít átalakítani a szép ruháimat úgy, hogy praktikusak legyenek… - Rebecca még mondta volna tovább is, de aztán inkább abbahagyta, nehogy túl sokat mondjon, ráadásul Matt arcán mintha felhõk gyülekeztek volna. - Kérdezõsködött arról is, hogy miért jöttünk Franciaországba, és hogy miért nyomorgunk, amikor ilyen szép ruháid vannak?
117
- Igen, megkérdezte, de elhárítottam, mivel nem tudtam, hogy mit mondjak erre. Matt az állát dörzsölgette. - Valamit muszáj mondanunk az embereknek, különben még azt hiszik, rejtegetnivalónk van. - Matt gondolkodott pár percet. - Végül is azt hiszem, elmondhatjuk az igazság egyik felét. Gazdag kereskedõ voltam, de tönkrementünk, és semmink sem maradt. Nem bírtunk Angliában maradni, és mivel édesanyád francia volt, így azt gondoltuk, szerencsét próbálunk itt… Így végül csak egy icipici apróságot hallgatunk el. Rebecca bólintott, majd talányos csillogás költözött a szemébe. - Bridgette már nagyon szeretne megismerni téged. - Majd este átmegyünk megköszönni, amit értünk tett. - mondta Matt, mintha nem venné észre a lánya hangjában bujkáló különös hangsúlyt. - Délután még munka után akarok járni, most pedig együnk, ha már az asztalon gõzölög ez a sok finomság. Rebecca kissé ügyetlenül, de kitálalta a szerény ebédet. Ösztönösen vette fel a háziasszony szerepet, pedig életében még sohasem csinált ilyet. Mattnek úgy tûnt, még élvezi is, bizonyára jó kis kalandnak fogja föl. Pedig valószínûleg hosszú idõ telik még el, ha nem az egész élet, amíg megint õt fogják kiszolgálni. Rebecca kimondhatatlanul hálás volt Bridgettenek, hogy kiragadta õt a kétségbeesésbõl. Segített alkalmazkodni az új helyzethez, ami egyedül borzasztó nehéz lett volna, de a legjobb az volt, hogy emberségével és kedvességével jókedvet hozott a házba a keserves szenvedések után. De ami leginkább felvillanyozta Rebeccát, és amit Mattnek még nem mert elmondani, hogy Bridgette megígérte, hogy szerez neki munkát. A fiatalasszony ugyanis azzal keresi a kenyerét, hogy a gazdagok fehérnemûjét mossa, ezzel tartja el magát és két kis gyermekét. Ha pedig Rebecca jól tudja már, hogy hogyan kell a ruhát szép fehérre mosni, beajánlja õt is néhány házhoz. Így õ is kereshet némi pénzt. Este az apja kedvetlenül tért haza, nem járt most se szerencsével. Ahhoz sem volt kedve, hogy Bridgettéhez átmenjenek, de Rebecca addig mondta neki, hogy illik megköszönni a segítséget, hogy Matt erõt vett magán, és bekopogtak a szomszéd ház ajtaján. Bridgette huszonöt-huszonhat év körüli fiatalasszony volt, de kissé beesett arcán és elõreugró állán látszottak a szegénység nyomai. Egy arasszal alacsonyabb volt, mint Rebecca, és a dereka sem volt olyan
118
karcsú, szõke hajkoronáját pedig feltûzte a feje tetejére. Kék szemébõl melegség sugárzott, ahogy befelé tessékelte õket. A hajlék szegényes volt, de tiszta, mint ahogy az asszony öltözéke is. Szoknyája ráncai közül két fiúcska kukkantott ki, félénken pislogva az idegenekre. - Õk az én fiacskáim, Jacques és Louis. Kilenc és öt évesek. Köszönjetek szépen! - szólt rá gyengéden a fiúkra. A gyerekek félszegen hallgattak. - Ritkán járnak itt vendégek, - szabadkozott Bridgette - azért olyan félénkek. - A kedves férje? - érdeklõdött Matt udvariasan. Bridgette lehajtotta a fejét. - Odaveszett a háborúban, már két éve. Nagyon jó ember volt. - Sajnálom. - Nem számít, már túl vagyok rajta. Annyira lefoglal a munka meg a gyerekek, hogy nem sokat tudtam rajta töprengeni. Matt váratlanul megszólalt, de mintha nem is akarta volna mondani, csak valamilyen láthatatlan erõ kényszerítette volna rá a szavakat. - Az én feleségem is meghalt, sok évvel ezelõtt. Rebecca különös csillogást fedezett fel Bridgette tekintetében, ahogy az Mattre nézett. - Nem lehetett könnyû anya nélkül felnevelni egy gyermeket. Matt szemében azonban túl nagy volt a zûrzavar, hogysem Rebecca bármit is ki tudott volna olvasni belõle. - Valahogy boldogultunk. - válaszolta Matt, de Rebecca érezte a hangján az elfogódottságot. Matt sohasem beszélt a lány anyjáról, és most Rebeccát meglepte, hogy elõhozta azt a témát, még ha az említés szintjén is. A rájuk telepedett csendet a gyerekek fészkelõdése szakította félbe, ezzel fel is oldódott a feszültség. Majd egy órán át beszélgettek még a lágy gyertyafényben, ami alig világította be a kis szobát. Aztán Matt és Rebecca elbúcsúztak azzal, hogy másnap úgyis találkoznak, és hazafelé indultak. Mikor Rebecca lefeküdt, végiggondolta az egész napot az ébredéstõl kezdve. Hálás volt a sorsnak, hogy a sok szomorúság közepette segített is nekik egy kicsit, ami enyhítette mérhetetlen bánatát. Lám, egy kedves ember mennyit tud tenni pár jó szóval! Hiszen ezen a reggelen még azt hitte, hogy soha többé nem fog tudni mosolyogni, s lám, a körülményekhez képest milyen vidáman telt az este. Hát ilyen erõs az élni akarás ösztöne! Máris úgy érezte, kezdi összeszedni magát. S bár megpróbálta minden erejével távol tartani
119
magától Christian emlékét, azért gyakran befurakodott a gondolataiba, s olyankor ismét rátört a magányosság és boldogtalanság érzése. Bridgette azt mondta, õ már túl van a férje halálán. Hogy lehet ezen túl lenni? Rebecca biztos volt abban, hogy ha halványul is benne a gyász, soha, senkit nem fog úgy szeretni, mint Christian Santianit. Soha.
d 5.
Sohasem vánszorogtak még lassabban a napok Matt számára, mint ebben az idõben, és sohasem fogyott még gyorsabban az a kevéske pénzük, amijük volt. Egész nap az utakat rótta, kérdezõsködött, hol találna valami munkát, de senkinek sem volt szüksége új munkaerõre. Rebecca eközben pedig mind jobban belejött a fõzésbe, takarításba, és megtanulta, hogyan kell fõzött szappannal patyolattisztára súrolni a fehérnemût. Bár nem volt könnyû munka, de Rebecca úgy érezte, képes lesz megbirkózni a feladattal, ha rábízzák a mosnivaló ruhát. Bridgette gyakran járt át hozzájuk, segített Rebeccának. Mattel szinte nem is találkozott, annyira ritkán volt otthon a férfi. Matt pedig nem is akart találkozni senkivel, legszívesebben bezárkózott volna a házba, annyira nagy teherként ült rajta, hogy hamarosan elfogy a pénzük, és felkopik az álluk. Egyébként Rebecca takarékosan bánt a pénzzel, ami Mattet is meglepte, hiszen hozzá volt szokva, hogy annyit költhet, amennyit akar. Rebecca rendszerint Bridgettével járt a piacra, hogy friss zöldséget, tojást, lisztet, meg cukrot vásároljon, mikor mire volt szükség. Bridgette tanította meg alkudni is, és arra is, hogy mikor és mit hihet el egy árusnak, és mit nem. Mattnek legalább annyi vigasza volt, hogy Rebecca nincs olyan egyedül, és akármerre jár, Bridgette vigyáz rá. Az egyik napon azonban Bridgette kisebbik fia, Louis a hasát fájlalta, így Brigette otthon maradt, és Rebecca egyedül indult a piacra. Már jól ismerte a járást, de mégis furcsán érzete magát egyedül egy idegen ország idegen városában. Annál magabiztosabban próbált lépkedni szegényes ruhájában, amit Bridgettével alakítottak át. A Calais-i piac egyike volt a város legforgalmasabb helyeinek, hiszen kikötõváros lévén itt volt a legnagyobb a választék mindenféle
120
áruból - a fõvároson kívül, - már ami bejutott egyáltalán az országba. A piacnak sajátos hangulata volt, az egymás mellé szoruló, apró bódékkal, az égett zsír-, fûszer- és bõrszaggal, és a teherhordók sokaságával. Ott voltak még a takácsok, boltjaik mélyén álló szövõszékeikkel, a vasállványaikon kopácsoló foltozóvargák, távolabb, az árjaikkal bökdösõ nyergesek és a zsámolyok lábait esztergáló asztalosok. A kovácsok boltja üllõik csengésétõl volt hangos, az ötvösök pedig faszénkemencéik mellett dolgoztak. Rebecca a Fûszerárusok és Zöldségesek utcájába fordult be, ahol a kofák már mind megismerték õt. Nem is lehetett elfelejteni ezt a megkapó jelenséget, a hatalmas kontrasztot, amely rögtön feltûnt az embereknek, mihelyt meglátták ezt a feltûnõen szép, finom mozgású, selymes bõrû leánykát, abban a nyomorúságos gúnyában. S Rebecca aznap reggel különösen szép volt könnyû varkocsba font hajával, csillogó fekete szemével. A lány már azt is tudta, mit kitõl érdemes venni, s otthonosan mozgott a különféle bódék között. Rebecca figyelmesen válogatott. Csak a legszükségesebbeket akarta megvenni, jól tudta, fogytán a pénzük. Már jó ideje járkált a dúsan megrakott asztalok között, mikor az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Lesik minden mozdulatát. Nyugtalanná vált, az is átvillant az agyán, hogy talán angol katonák keresik az apját és õt, hogy elfogják és felakasszák õket. Erre a gondolatra annyira megrémült, hogy úgy érezte, mindjárt összeesik. Aztán összeszedte magát, és óvatosan körülnézett. A tekintete a legkékebb szempárral találkozott, amit valaha látott. Egy magas, úri öltözetû fiatalember követte õt a tekintetével, világosbarna haja hullámokban ölelte körül az arcát, s ez lágyította szép, nyers vonásait. Hanyagul támaszkodott egy italmérõ bódé pultjához, és idõnként jókat nevetett vele lévõ társa szavain. Közben egy percre sem vette le a szemét a lányról, úgy látszott, kedvére való a látvány. Volt a tekintetében egy leheletnyi gúny is, ami megijesztette a lányt. Gyorsan kifizette hát a káposztafejeket, és a kosarába süllyesztette õket. Úgy döntött, hogy a lehetõ legrövidebb úton tér haza. Ám mielõtt még eltûnhetett volna egy szûk sikátorban, sietõs léptek zaját hallotta a háta mögött, és egy pillanattal késõbb egy erõs kéz állította meg a karjánál fogva. - Hová sietsz annyira, galambom? A hang kellemesen mély volt, de az ingerkedõ színezettõl Rebeccának remegni kezdett az amúgy is összecsuklani készülõ lába. Nem tudta, mit akar az idegen, de úgy gondolta, ennél rosszabb már úgy sem lehet. A pimasz hang amúgy is felingerelte, a dühtõl és az izga-
121
tottságtól kipirult az arca. Tudta, hogy most teljesen védtelen és kiszolgáltatott, de az ajkára toluló szavakat nem bírta visszafojtani. - Még soha, senki nem beszélt velem ilyen hangon, uram. - szólalt meg remegõ hangon, fekete szemébõl sütött a harag és a félelem különös keveréke. - Az úri öltözék úgy látom, bárdolatlan belsõt takar, ha még azt sem tudja, hogy hogyan illik viselkedni a hölgyekkel. A fiatalember megbabonázva és porig sújtottan hallgatott, s ebbõl Rebecca úgy érezte, mégsem az üldözõik egyikével van dolga. A fiatalember szó mi szó, távolról parasztlánynak nézte Rebeccát, és annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, megszerzi magának. De most, hogy szemtõl szembe állt vele, hallotta a hangját, és gyönyörû, szikrázó szemeibe nézett, érezte, hogy nem egy átlagos pórleánnyal akadt dolga. A gúny és önteltség álarca - amelyet a leányvadászatokon öltött általában magára - egy csapásra eltûnt a szemébõl, és egyre csak az járt a fejében, hogy hogy követhetett el ekkora hibát, és hogy fogja ezek után megnyerni ennek a gyönyörûséges lánynak a bizalmát. - Én… - a fiatalember dadogva próbált mentegetõzni. - Engedje, hogy megmagyarázzam… Rebecca még mindig remegett, hátha csak megjátssza magát az idegen, hátha csapdába akarja csalni õt. - Nem értem, mit akar tõlem. Szeretnék hazamenni. - Nagyszerû! - kapott az alkalmon a fiatalember. - Ha megengedi, hazakísérem. Rebeccának olyan riadt lett a tekintete, hogy a férfi rögtön tudta, hogy nem tetszett az ötlete. - Akkor legalább engedje, hogy bemutatkozzam. Pierre de Jevalier a nevem. - Örvendek. - bólintott Rebecca olyan mereven, amivel értésére adta az idegennek, hogy egyáltalában nem érdekli, hogy kicsoda is õ, és esze ágában sincs elárulni a nevét. A fiatalember tovább próbálkozott. - Kegyed nem árulja el a nevét? - Nem. - Az égre kérem, ne haragudjon rám, hiszen… csak azt hittem… - Mégis mit hitt? - Rebecca felindultságában csaknem elfelejtette, hogy teljesen védtelen, és hevesen támadt a fiúra. - Azt hitte, hogy mert én csak egy szegény lány vagyok, már mindent megtehet velem, és bármikor megalázhat, ha úgy tartja a kedve? Hát jegyezze meg uram, hogy én nem vagyok eladó, és maga nem kaphat meg engem sem most, sem máskor.
122
Ekkor lépett Pierre mellé a barátja, akit a lány a pultnál vele látott. Rebecca hirtelen megfordult, és szó nélkül elsietett. Pierre utána akart szaladni, de a társa visszatartotta. - Megõrültél? Csak nem futsz egy ilyen harcias parasztlány után, hisz ez a végén még kikaparja a szemed. Te nemcsak hogy egy parasztlányt, de nemes kisasszonyt is szerezhetsz minden ujjadra. Pierre megütközve nézett a társára. - Hát te nem láttad, ember? Nem láttad, hogy ez a lány milyen gyönyörû? Életemben nem láttam még csak hasonlót sem! Eressz! rántotta ki a karját az unokafivére szorításából. Azzal végigfutott a sikátoron, de a számtalan utca bármelyikében eltûnhetett a lány. Pierre eleresztett néhány szitkot, amiért hagyta, hogy Robert visszatartsa, és visszakullogott oda, ahol a fiatalember állt. - Találkoznom kell vele, Robert. Az enyém kell, hogy legyen, bármi áron. - Az Isten szerelmére, hiszen csak egyetlen egyszer beszéltél vele! - Épp elég volt ahhoz, hogy befészkelje magát a gondolataimba. Robert lemondóan sóhajtott - Te tudod. De ha egyszer tiéd lesz a lány, úgyis megunod. Pierre hallgatott. Életében eddig minden fehérnépet megkapott, akit csak megkívánt, most úgy érezte, ez a lány egy pillanat alatt elbûvölte. Semmihez sem fogható erõ vonzotta az ismeretlen szépség elmékéhez, és szilárdan eltökélte, addig keresi, ameddig meg nem találja õt. Rebecca szélsebesen szaladt a keskeny utcákon, minél távolabb ettõl a fiatalembertõl, a szégyentõl és megaláztatástól, amit az okozott. Sötét szemébõl patakzottak a könnyek. Ezt teszi hát a szegénység. Széltõl is óvott életében el se tudta képzelni, hogy ilyen létezhet, hogy a férfiak nem tisztelettel bánnak a hölgyekkel. Keserû felismerés volt, hogy a szegény lányokkal szemben bármit megengedhet magának az erõsebbik nem, a nõk kiszolgáltatottá és védtelenné válnak. Rebecca nem haza ment elõször, hanem bekopogtatott Bridgettéhez. Olyan kétségbeesés ült az arcán, hogy Bridgette rögtön gondolta, hogy valami rossz történhetett. Elõször Rebecca alig tudott beszélni, csak úgy rázta a vállát a zokogás. Végre Bridgette nagy nehezen kibogozta a történetet, aztán megdicsérte Rebeccát, hogy milyen jól viselkedett. Magában csodálta a lányt, hogy ilyen bátor tudott lenni. Rebecca lassan megnyugodott. Végül is nem bántották
123
szerencsére, és ettõl egy kicsit erõre kapott. Úgy döntött, nem mondja el Mattnek a dolgot, hátha ezentúl nem engedné el egyedül sehová. Azt pedig természetesen nem akarta, hiszen szükség volt rá, hogy a bevásárlást napközben elvégezze. Aznap Rebecca csendesebb volt, mint máskor, és akárhogy igyekezett jókedvet színlelni, Matt érezte, hogy ma Rebecca más, mint szokott lenni. - Valami bánt, kislányom? - kérdezte Matt fáradtan. Egész nap a várost járta, de igyekezetét nem koronázta siker. Bár a munkás kézre itt-ott szükség lett volna, senki sem tudott ezért fizetséget adni. Matt fejében az is megfordult, hogy összepakolják a sátorfájukat, és továbbállnak, de a pénzük annyira megfogyatkozott, hogy még egy valamirevaló szekeret sem tudtak volna bérelni belõle. - Semmi baj, apám! - sietett talán túlságosan is Rebecca a válasszal. Csak ma valahogy feszültebb vagyok a szokottnál. Matt furcsállta ugyan a dolgot, de mielõtt még megszólalhatott volna, kopogtak. Rebecca ajtót nyitott, és hálásan engedte be Bridgettét és két kisfiát, hogy így megmenekítette a kínos kérdésektõl. - Gondoltam, meglátogatunk titeket, és hoztam egy kis meleg ételt. szólalt meg félénk hangján Bridgette. Rebecca elvette az asszony kezébõl a tálat, és letette az asztalra. Matt felállt, és megfogta a törékeny fiatalasszony mindkét kezét. Legszívesebben visszautasította volna a kedves ajándékot, mert borzasztóan bántotta a büszkeségét, hogy bizony még az ételnek is igencsak híján vannak, de nem tehette, már csak a lánya miatt sem. Ráadásul Bridgette olyan kedvesen adta azt az egy tál ételt, hogy egyáltalán nem tûnt könyöradománynak. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának, Bridgette. - mondta Matt elfogódott hangon, még mindig a kezében tartva az asszony kezét. Matt arra gondolt, milyen puha, milyen törékeny ez a kis kéz, pedig milyen kemény munkát végez. És oh, oly rég nem ért így aszszonyszemélyhez! Bridgette felnézett Mattre, s ekkor Rebecca megint észrevette benne azt a bizonyos csillogást, mint az elsõ alkalommal. Még az eszével szinte fel sem fogta, de a szívével megérezte, hogy Bridgette nem úgy néz az apjára, mint az õ édesapjára, hanem… mint egy férfira. Vasmarokkal mart belé a féltékenység. Eddig soha, egyetlen nõ sem volt rajta kívül az apja életében, - legalábbis õ úgy tudta - és ez az érzés teljesen új volt neki. Persze, miért is ne? Az apja nem öreg, ráadásul nagyon jóképû, nem lehet csodálkozni azon, ha ez
124
feltûnik másoknak. De akkor is, mégiscsak az apja! - Azt sem tudom eléggé megköszönni magának, - folytatta Matt - hogy törõdik Rebeccával. Attól félek, az utóbbi idõben nem vagyok valami szórakoztató társaság a lányomnak. - Ugyan, ne beszéljen így, Matt! - sütötte le a szemét mosolyogva Bridgette. - Én szívesen vagyok Rebeccával, mert nagyon kedvelem… Meg magát is. Matt végre elengedte Bridgette kezét. A lány arca meglehetõsen vörös színben játszott, amíg a férfi a kezét fogta. - Kérem, üljenek le, vacsorázzanak velünk, ha már az ételüket is megosztották velünk. A gyerekek már korántsem voltak olyan félénkek, mint eleinte, de azért nem rosszalkodtak sokat. Bridgette szinte sugárzott, hogy Mattel beszélgethet. Rebecca egész idõ alatt csendesebb volt, de ezt Bridgette betudta a délelõtti ijedtségnek, Matt pedig a vacsora elõtti hangulatnak, ami részben igaz is volt, csakhogy már más gondolatok is foglalkoztatták. A lány döbbenten figyelte, hogy Bridgette szinte kivirágzott Matt társaságában, és az apját sem látta ilyen vidámnak hosszú idõ óta. Egyszerûen nem tudott mit kezdeni ezekkel az új tapasztalatokkal. Angliában teljesen más volt a helyzet. Ott Matt férfiakkal vette körül magát, Rebecca nem is látta még ilyen természetesen társalogni egy hölggyel sem. Miután lefeküdtek aludni, Rebecca szemére még sokáig nem jött álom. Annyi minden kavargott a fejében. Ez a szörnyû szegénység, lesz-e valaha munkája Mattnek, vagy neki, fognak-e még ennél is jobban éhezni? Kialakul-e valamilyen kapcsolat az apja és Bridgette között? Vajon hogyan érez az apja, gondol-e még az édesanyjára, szereti-e még mindig? Miért nem beszél róla soha, és a helyébe léphete valaha is valaki? Rebecca szívbõl szerette Bridgettét, de nem tudta elképzelni az apja mellett, ez még túl friss gondolat volt neki. Ráadásul ez a borzalmas ijedség reggel a piacon! A hideg is kirázta, ahogy a gondolataiba tolakodott a szemtelen fiatalember arca. S ahogy felidézte a vonásait, be kellett látnia, hogy nagyon jóképû, sõt, piszkosul jóképû volt, de ahogy viselkedett, egyetlen úrilánynak sem lehet afelõl kétsége, hogy gonosz, aljas szándék él a szívében. Egy pillanatra felvillant a lány elõtt a fiú mélységes kék szeme és a tekintete, mikor Rebecca rendre utasította. Mintha bocsánatért esedezett volna. De nem, Rebecca gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. Az a fiatalember maga az ördög, és ezt sohasem felejti el. Aztán maga elé
125
idézett egy sokkal drágább arcot, azt, amely nemrég még ránevetett, azt az édes szájat, amely pár hete még az ajkát csókolta, és aki már örökre elment. Mintha egy évszázada történt volna. Annyi mindenen keresztülmentek, annyi minden megváltozott. Christian a régi, boldog világhoz tartozott, amely számára végleg elveszett. - Christian, drága Christian, - suttogta sírva bele a sötétségbe - miért hagytál el engem?
d 6.
- Hé, te! Nem te voltál, aki pár hete munkát kerestél? - Az a bozontos szakállú ember kiáltott rá Mattre, akinél elõször próbálkozott munkát kapni a kikötõben. Ténfergései közepette Matt vissza-visszatért ide, ugyanis úgy gondolta, ha valahol, hát itt lehet dolgot találni ebben az átkozott városban. - De igen, én voltam. - A durva hangú munkafelügyelõ most jobban szemügyre vette Matt vézna alakját, amelyen erõsen megfogyatkozott az izom a hosszú koplalástól. - Hát barátom, nem látszol valami erõsnek, de éppen ma bukott ki az egyik emberem, és nagyon kell a helyére valaki. - Higgye el uram, tudok én dolgozni, és erõ is van bennem, amennyi kell. - Vigyázz, te! Nem szoknyát kell itt emelgetni, hanem nehéz ládákat és zsákokat. Viszont, ha rendesen dolgozol, nem lesz gondod a bérrel. Matt nagyon megörült. Egy hónapi keresés után, végre munkát kapott. - Nem lesz panaszra oka, uram. - felelte boldogan. - Ijnye, de puccosan forog a nyelved! De most már eriggy dolgozni! Ott vannak ni, azok a ládák! Matt arra nézett amerre a felügyelõ mutatott, és egy pillanatra elállt a lélegzete a hatalmas kupac láttán. De nem szólt semmit, csak elszántan elindult azzal a gondolattal a szívében, hogy vége a legínségesebb idõknek. Este holtfáradtan, de boldog mosollyal az ajkán lépett be a viskójukba. Legnagyobb meglepetésére Bridgettét is ott találta.
126
- Édesapám! - szaladt elébe Rebecca, arcán különös öröm ragyogott. Csakhogy hazajöttél, már aggódtunk miattad! - Nagyon jó hírem van, Rebecca, Bridgette! Találtam munkát! Ma egész nap a kikötõben rakodtam a ládákat, és már az elsõ napi munkabéremet is megkaptam. Matt a karjába szorította a lányát. Rebecca szólni sem tudott, csak az öröm könnyei peregtek a szemébõl. Mennyi jó hír egy napra. Most már nem fognak éhen halni, ez biztos. - Annyira örülök! - mondta végül Rebecca, és széket húzott elõ az apjának. - Ülj le, kérlek. Most pedig nekem kell mondanom valamit. Mattnek az az érzése támadt, hogy valami fontos készülõdik, Rebecca olyan furcsán viselkedik, ráadásul Bridgette is itt van. Vajon mit akarnak mondani? Hirtelen megijedt. - Valami rossz hír? Nem akarok ma rosszat hallani. - Nem rossz hír apám, csak ez nekem nagyon fontos. - Rebecca mély lélegzetet vett, majd belekezdett a mondandójába. - Tudom jól, hogy mit gondolsz errõl, de most már régen többrõl, az életünkrõl, a fennmaradásunkról van szó. Matt egyre feszültebben hallgatott. - Bridgette talált nekem munkát. - nyögte ki hirtelen a lány. A kimondott szavak nyomán a megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki belõle, és már úgy érezte, nem állíthatja meg senki és semmi. Bridgette nem szólt semmit, csak állt, és figyelte, mi következik. Szokatlan volt neki ennek a két embernek a viselkedése, akik ilyen szegények, de az apa így sem akarja, hogy a lánya dolgozzon, mint a többi rendes asszony. Vagy akkor miért nem adja Matt egyszerûen férjhez Rebeccát valami jómódú emberhez? Hiszen biztosan akadna jelentkezõ, nem is egy. Honnan jöttek ezek, és miféle emberek? Vagy náluk nem ez a szokás? Meg is lepõdött, amikor õ beállított a jó hírrel, Rebecca pedig arra kérte, maradjon ott, amíg megmondja az apjának, hátha Matt méregbe gurul. De Matt nem látszott haragosnak, inkább szomorúnak. - Miért teszed ezt velem, Rebecca? - annyi fájdalom ült a szemében, hogy Bridgette legszívesebben odafutott volna hozzá, hogy átölelje, és megsimogassa. - Tudom, hogy nem voltam valami jó, kenyérkeresõ apa az elmúlt hónapban, de már ott tartunk, hogy te sem bízol bennem? - Te is nagyon jól tudod apám, hogy ez nem így van. De azt hiszed, hogy míg te éjt nappallá téve robotolsz, hogy legyen mit ennünk, addig
127
én tudnék nyugodtan itthon ülni? Hiszen most már hamar elvégzem a ház körüli munkát, és estig bõven lenne idõm, hogy dolgozzam. Matt nagyot sóhajtott. - És mi lenne az a munka? - Egy gazdag családra kellene mosnom. Hazahoznám a piszkos ruhákat, itthon kimosnám, azután visszavinném. - Rebecca egyre jobban belelkesült. - Azt is mondták Bridgettének, hogy ha jól dolgozom, akkor beajánlanak másnak is. - Mások szennyesét mosnád? - kiáltott fel elkeseredetten Matt. Rebecca elszántan nézett az apja szemébe. - Ez is csak olyan munka, mint a többi, és nem fogom tétlenül nézni, hogy egyedül cipeled a válladon ezt a terhet. Matt elképedve nézett Rebeccára. A saját lánya. Milyen törékeny, és mégis milyen erõs! Eddig még a széltõl is óvta, már amennyire a lány temperamentuma engedte. De mégis, honnan van benne ez az elszántság, ez a talpraesettség? Õk ketten ugyan mindig is összetartottak, de mégis alig akarta elhinni, hogy az õ elkényeztetett kislánya a nyomorban is ugyanúgy osztozik vele a problémákon, mint a gazdagság kényelmén. Végül is õ nevelte a saját eszméi és gondolkodásmódja alapján! És milyen jól tette, pedig sokan nem értettek egyet azzal, hogy nem üresfejû úrilánynak neveli Rebeccát. Most mutatkozott meg az is, hogy milyen erõs közöttük a kötelék. A szeretet köteléke. Hogy nem számít, hol vannak, húsz szobás palotában, vagy egy egyszobás viskóban, együtt vannak, és ez a lényeg. - Büszke vagyok rád, kislányom, - mondta váratlanul Matt Rebecca legnagyobb meglepetésére, hiszen az imént még azt hitte, sosem fog beleegyezni. Matt nehezen tudta csak lenyelni könnyeit. - Büszke vagyok rád, hogy nem adod fel a harcot, még velem szemben sem, ha valamirõl úgy gondolod, hogy az a helyes. Legyen hát, ahogy te akarod. De fogadd meg a tanácsomat. Mindig tudd, hogy hol a határ, ha agyonhajszolod magad, azzal mindenkinek ártasz. Magadnak is, de nekem is. Rebecca felnevetett. - Drága apám, azt hiszem, te vizet prédikálsz, és bort iszol! Ezen már mind a hárman nevettek. Matt Bridgettéhez fordult. - Nem is tudom, hogy köszönhetném ezt meg. Látja? Már megint csak ezt tudom mondani, hiszen olyan kedves velünk, és annyit segít! Remélem, kamatostul adjuk ezt egyszer még vissza. Bridgette lesütötte a szemét, amelyben egész boldogsága tükrözõdött,
128
amikor Matt hozzá beszélt. Csakhogy ezt most Matt is észrevette, és a felismeréstõl szinte zavarba jött. Szerencsére Bridgette rebegett pár szót, hogy már várják a gyermekei, és kisurrant az ajtón. Matt egyedül maradt a lányával, és olyan zavartan nézett rá, mint egy kisgyermek. Nem tudta, hogy Rebecca mit vett észre rajtuk és mit nem, de hát tudhatta volna, hogy a lányába több ész szorult, mint általában az úrilánykákba, és nem sok minden kerüli el a figyelmét. Õ törte meg elõször a csendet, úgy érezte, ki kell mondania, amit gondol, még ha az apja meg is haragszik érte. - Úgy érzem, Bridgette nagyon vonzónak talál téged. - összehúzott szemmel figyelte az apját, mint támadás elõtt a macska az egeret, bár valójában nem állt szándékában támadni. - Honnan veszed? - Matt megpróbálta húzni az idõt, hogy egy kicsit összeszedhesse a gondolatait. - Ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre. - Rebecca eleresztett egy cinkos mosolyt. Matt ártatlan képpel vonta meg a vállát. - És, neked tetszik Bridgette? - kérdezte Rebecca kissé ijedtebb hangon, mint szerette volna. Matt a lányára nézett, és tudta, muszáj õszintének lennie. Eddig is az volt, de most minden eddiginél jobban egymásra voltak utalva. - Nem tudom, Rebecca. - mondta végül tûnõdve. - Csinos, kedves arca van, és olyan gondoskodó… Halványan, nagyon halványan emlékeztet az édesanyádra. Rebecca elakadt lélegzettel hallgatta. Az édesanyja. Matt egy-két apróságon kívül sosem mesélt az édesanyjáról. Rebecca pedig sosem kérdezõsködött, bár annyira szeretett volna hallani róla. Úgy érezte, most, vagy soha, össze kell szednie a bátorságát, és meg kell kérdeznie. - Apa, miért nem mesélsz nekem soha az édesanyámról? Matt megremegett. Lane. Olyan régen volt. Vajon még most is fájna visszaemlékezni? Valószínûleg igazságtalan volt, hogy sosem beszélt a kislánynak az anyjáról. Belátta, önzõ volt, hogy Lane emlékét magának õrizgette. De eleinte szinte beleõrült a fájdalomba, ha csak rá gondolt is, és hosszú, hosszú ideig képtelen volt beszélni róla. Késõbb pedig már nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, naivan azt hitte, hogy Rebeccának természetes ez az állapot, és nem is gondol az édesanyjára, mivel nem is ismerte. Bármilyen közel álltak is egymáshoz, errõl a témáról nem beszélgettek. Matt úgy gondolta, ha Rebeccát
129
érdekelné, megkérdezné, nem is sejtette, hogy a kislány mennyire vágyott arra, hogy errõl meséljen neki, csak nem mert kérdezni. - Drága Rebeccám. Bevallom, nem volt szép tõlem, de annyira fájt, hogy elvesztettem õt, hogy attól féltem, ha beszélnék róla, belehalnék a fájdalomba. Rebecca hirtelen izgalomba jött. Végre megtudhat valamit róla. Megragadta Matt kezét. - És most? Már tudnál róla beszélni? - Talán. Megpróbálhatom. - egyezett bele Matt. A kis szobácskában sötétség honolt. Csupán csak egy gyertya világított, és a kemence sugárzott némi meleget. Letelepedtek a gyertya mellé, az asztalhoz. Matt felnézett végre az emlékei közül, és beszélni kezdett. - Édesanyádat itt találtam meg Franciaországban. Árva volt, a szülei kicsi korában meghaltak. Úgy nézett ki, mint egy mesebeli királykisasszony, akit a gonosz boszorkány cseléddé változtatott. Olyan bájos volt és olyan fiatal, mint te most. Feleségül vettem õt az apám akarata ellenére, aki kitagadott minket a vagyonából, így már semmi keresnivalóm nem volt Angliában. Szerencsére az egyik kereskedelmi versenytársa munkát adott nekem, így Hamburgba mentünk. Kimondhatatlanul boldogok voltunk, pedig szegénységben éltünk. Persze, nem annyira, mint most… Aztán megszülettél te… - Matt úgy érezte, azt már képtelen elmondani, hogy Rebeccának volt egy ikertestvére is, így arról ,,bölcsen” hallgatott. - Pár hónap múlva kaptuk a levelet, hogy apám meghalt, és menjünk haza. Éppen Angliába igyekeztünk egy nagy hajón, amikor kitört a vihar, és… és elsodorta az édesanyádat. Nem tudtam megmenteni… Nem tudtam megmenteni… - Matt a kezébe temette az arcát. Rebecca iszonyodva hallgatott. - És milyen volt, milyen volt õ? - törte meg végül a kicsit hosszúra nyúlt csendet. Matt felemelte a visszaemlékezéstõl meggyötört arcát, amelyen most csendes mosoly ömlött szét, ahogy a régi, imádott lényre gondolt. - Csodaszép. Mindig nevetett, és ahol megjelent, mindenhol mosolyt fakasztott az arcokon. Karcsú volt és törékeny, ugyanakkor erõs, és sosem adta fel a küzdelmet azért, amit el akart érni. Sokáig, évekig kutattam utána, hátha partra vergõdött valahol, de semmi nyomát nem találtam. Aztán arra gondoltam, ha élne, biztosan jelentkezett volna, hiszen jól tudta, hol keressen. De a mai napig képtelen vagyok igazán elhinni, hogy meghalt, a szívemben úgy éreztem, mintha még élne. A holttestét sohasem találták meg… De most, most már tényleg
130
be kell látnom, hogy nincs többé… - Matt hangja elcsuklott. Rebecca hallgatott, majd hirtelen felötlött benne a kérdés. - Bridgettéval mi lesz? - Nem tudom, Rebecca. Ki tudja, mit hoz a holnap? Korai lenne még errõl beszélni. Rebecca bólintott. Bár neki Christian nem volt a férje, de át tudta érezni, mekkora az a fájdalom, amelyet a szerelem elvesztése jelent, és ennek enyhülésében nem segíthet semmi más, csak az idõ.
d 7.
Rebecca vidáman lépdelt a ragyogó napsütésben, szinte boldognak érezte magát. A hideg tél lassan elkezdte visszahúzni karmait, és bár még elég hûvös volt a február, néha már át-áttörte a jégpáncélt egyegy meleg napsugár, reményt sugározva az embereknek, hogy lassacskán megint itt a tavasz. Bár a súlyos kosár, amit a hóna alatt cipelt, lassította a léteit, de most ezt sem bánta. Most kezdte csak látni, milyen szép is ez a kis városka. Bár a háború mind az emberekre, mind a házakra rányomta a szegénység bélyegét, de alapvetõen bájosak voltak, és most, hogy a napfény megfürdette õket, igazán ragyogó látványt nyújtottak. Matt és Rebecca már két hete dolgoztak, és szerencsére nemhogy nélkülözniük kellett, de a kettejük bérébõl még egy kevéskét félre is tudtak tenni. Igazán kis igényûek voltak most, hogy megismerték az igazi nincstelenséget. Rebeccával a munkaadói olyannyira meg voltak elégedve, hogy nagyon jól megfizették a fáradozását, és hálából Rebecca még jobban igyekezett. Az úrnõ pedig, ahogy ígérte, barátnõi figyelmébe ajánlotta Rebeccát. Ez volt az elsõ adag ruha, amit az új családnak, ráadásul nem is akárkinek vitt Rebecca. Robert De Jevalier Calais elöljárója volt, ráadásul báró, az elsõ ember a városban. Rebecca tudta, hogy most remek munkát végzett, a ruhák és fehérnemûk is patyolattiszták voltak. Remélte, hogy a báróné meg lesz elégedve, és máskor is neki fog szólni. Végre odaért a nagy, kovácsoltvas kerítéshez, és pár percig csak nézte a méltóságteljes épületet, amely talán az õ londoni házuktól is nagyobb lehetett. Egy pillanatra elszorult a szíve, ahogy a régi otthonára gondolt, ahol eddigi életét leélte. A szép ruhák, a fényes bálok, a finom
131
emberek. Eldurvult kezével végigsimított rongyos ruháján, és nagyot sóhajtott. El kell hessegetnie ezeket a gondolatokat, nem engedheti meg magának, hogy elgyengüljön! Egész testével nekifeszült a nehéz kapunak, és végigsétált a kert sövényei között. Félénken zörgette meg a komor faajtót. Mire a komornyik kinyitotta az ajtót, Rebecca már ismét mosolygott. - Bonjour Monsieur! A tiszta ruhát hoztam. A komornyik rezzenéstelen arccal tessékelte beljebb. - Szólok Madam Michellenek. - Azzal el is tûnt, hogy megkeresse a házvezetõnõt, akivel Rebecca érintkezhetett. A lány egyedül maradt a hatalmas elõcsarnokban, amelynek falán az õsök életnagyságú képei sorakoztak. Rebecca letette a nehéz kosarat, és kíváncsian körülnézett. Olyannyira elmerült a képek tanulmányozásában, hogy nem hallotta meg egy oldalajtó nyikordulását, és azt sem vette észre, hogy egy világosbarna hajú fiatalember lépett be rajta, és megkövülten bámulta az önfeledten nézelõdõ lányt. - Ne haragudjon! - szólította meg egy ismerõsen csengõ férfihang, mire a lány riadtan fordult a hang irányába. Amikor felismerte az elõtte álló fiatalemberben a szemtelen és tolakodó frátert, ijedtségében két lépést hátrált, és nekiütközött egy magas állványon álló virágcserépnek, amelyben egy csodálatos oliander pompázott. - Jaj! - kiáltott fel a lány megrémülve, és a cserép után kapott, de Pierre, a fiatalember megelõzte õt, és még idejében elkapta az ezer darabra törni készülõ cserepet. - Ne féljen tõlem! - Pierre tett egy óvatos lépést a lány felé, de az még hátrébb lépett. - Hogy kérhet tõlem ilyet uram, - suttogta indulatosan a lány - azok után, ami az utcán történt? Egyszerûen felejtsem el, hogy maga megszégyenített és megalázott? Pierre szívében olyan vad vihar dúlt, amit eddig elképzelni se tudott. Végre megvan, végre itt van, és gyûlöli õt. A lánynak igaza van Úgy viselkedett, mint egy vadállat, pedig ez rá egyáltalán nem jellemzõ. Bárcsak megismerné ez a lány õt olyannak, amilyen valójában. Az utcai jelenet csak pillanatnyi elmezavar lehetett, minden bizonnyal a lány szépsége babonázta meg, azért viselkedett õrült módjára. - Ha tudná, mennyit kerestem magát! - Pierre az óta a nap óta szinte az egész várost bejárta, csak hogy még egyszer láthassa a lányt, de hasztalan. Rebecca szemében különös tûz gyulladt.
132
- Teljesen felesleges volt, uram. Pierre megbabonázva nézte a lány szépséges arcát, amelyben a mélységesen fekete szeme volt a legigézõbb. A lány tekintete a szívéig hatolt. Hirtelen úgy érezte, nem számít, ki ez a lány, de rögtön belehal, ha nem bocsát meg neki. Pierre nem gondolt arra, mit csinál, térdre ereszkedett ez elõtt a csodálatos jelenség elõtt, és olyan kétségbeesetten nézett a lányra, hogy az teljesen zavarba jött. - Kérem, tudom, hogy hibáztam, és ha száz életem lenne, akkor sem tudnám jóvátenni. De a tudat, hogy kegyed haragszik rám, és szóba sem kíván állani velem anélkül, hogy igazából megismerné erényeimet, elviselhetetlen, és megtennék bármit, bármit, csak hogy megbocsásson. Rebecca megpróbált nem gondolni arra, hogy milyen jóképû ez a férfi, és milyen szép szeme van, és mennyi érzelem árad a hangjából. Kétségbeesetten próbálta felidézni a megalázó incidens képeit, de egyre csak a férfi esdeklõ tekintetét látta, és nem bírt megszólalni. Ezt a különös pillanatot hirtelen távoli léptek zaja szakította félbe. Rebecca megijedt. Mi lesz, ha valaki meglátja így a férfit. És mit keres itt egyáltalán? Erre eddig nem is gondolt. Igaz, a férfi sem kérdezte tõle! A fenébe, micsoda helyzet! Most kiderül, hogy õ mossa ennek a férfinak a szennyesét is! Elsápadt a gondolatra. - Álljon fel, álljon fel, az ég szerelmére kérem! Pierre nem mozdult, a léptek egyre közeledtek. - Addig nem, ameddig meg nem bocsát. A léptek már egész közelrõl hallatszottak. Mi legyen, mi legyen? - Megbocsájtok, csak álljon már föl! - Rebecca idegesen tördelte a kezét. Pierre kisfiús vigyorral az ajkán állt fel, és olyan méltóságteljesen fordult az érkezõ felé, mintha mi sem történt volna. Az ajtóban megjelent Madame Michelle fekete ruhás alakja. Ahogy meglátta a fiatalembert, enyhén meghajtotta magát elõtte. - Monsieur Pierre! - Madame Michelle! - viszonozta az üdvözlést Pierre. A házvezetõnõ most Rebeccához fordult. - Üdvözlöm, Mademoiselle Bennett. Rebecca annyira szégyellte a férfi elõtt, hogy õ mosta a ruhákat, hogy csak halk suttogásra futotta az erejébõl. - Meghoztam a tiszta ruhákat, Madame Michelle. A házvezetõnõ a kosárhoz lépett, és egyenként megszemlélte azokat. Végül Rebeccára emelte a tekintetét.
133
- Szép munkát végzett, kedvesem. Mdm de Jevalier biztosan elégedett lesz. - Madame Michelle elõvett az övén lógó erszénybõl három ezüstpénzt, és a lány felé nyújtotta. Pierre szenvtelen arccal hallgatta végig a párbeszédet. Rebecca legszívesebben ráordított volna, hogy mit kéjeleg az õ nyomorán, de nem tehette. - Pénteken jöjjön legközelebb. Au revoir, kedvesem! Rebecca azt hitte, elsüllyed szégyenében. Gondolkozott, hogy még a pénzt is otthagyja, és elmenekül, de nem voltak abban a helyzetben, hogy egy ostoba ficsúr miatt ilyen jó munkalehetõséget elszalasszon. És a fizetség! Álmában sem gondolta volna, hogy ennyit kaphat. Néhány sol-ra gondolt csupán, és három ezüstöt kapott! Rebecca szó nélkül hátat fordított a némán álldogáló fiúnak, és az ajtóhoz szaladt. - Várjon, kérem, várjon! - ocsúdott fel Pierre. Nem hagyhatta, hogy csak úgy eltûnjön újra az életébõl ez a lány. A vaskapunál érte csak utol, és megragadta a lány karját. - Kérem, hallgasson meg! Rebecca a dühtõl és a szégyentõl remegõ hangon szólalt meg. - Én már meghallgattam magát, és akaratom ellenére meg is bocsátottam. Mit akar hát még tõlem? Pierre legszívesebben azt felelte volna, hogy mindent, de most már óvatosabb volt. - Csak beszélgetni szeretnék magával, nézni az arcát, hallgatni a hangját. Bennett kisasszony, kérem, adjon nekem még egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy valójában nem olyan vagyok, mint amilyennek legelsõ találkozásunkkor látszottam. Rebecca habozott. Már második alkalommal érezte magát megalázottnak ennek a férfinak a jelenlétében. Világos volt, hogy tetszik a férfinak. De valójában mit akarhat tõle? Egy szegény lánytól. Egy pillanatra felvillant elõtte a tekintete, amikor elõtte térdelt: nem, ez az ember nem akarja bántani. De hogyan is bízhatna meg benne ezek után? A düh már lecsillapodott benne, csak fásultságot és szomorúságot érzett. - Kérem, uram, nagyon kérem, hagyjon engem! Felejtsen el, és ne gondoljon rám többet. Pierre tehetetlenül állt. Hogyan hibázhatott ekkorát?! És hogyan tehetné jóvá? - Legalább a keresztnevét árulja el! - szinte könyörgött a hangja. Rebecca üres tekintettel nézett vissza. - Teljesen értelmetlen, uram. Ég áldja! - és elsietett az üres kosárral.
134
Pierre hosszan nézett utána. Nem hagyhatja, hogy csak így kicsússzon a kezébõl, ez a drágakõ, ha egyszer már megkerült. Az Isteni gondviselés terelte megint az útjába. Nem adhatja fel ilyen könnyen! Szóval, pénteken újra idejön. Akkor újra találkoznak. Addig fog utána járni, amíg a lány meg nem unja, és hajlandó lesz szóba állni vele. Rebecca alakját még mindig látta a távolban, és azon gondolkozott, milyen nemes és légies a járása. Milyen finom a bõre, nem olyan, mint azoké a parasztlányoké, akiket eddig ismert. És, mintha egy kis akcentusa is lenne, bár elméletileg ebben semmi meglepõ nincs, hiszen Franciaországban annyiféleképpen beszélik a francia nyelvet, hogy meg se lehet számolni. Vajon kicsoda õ valójában? Pierre szilárdan eltökélte, hogy meg fogja hódítani ezt a leányt, akirõl máris úgy érezte, hogy õrá várt egész életében, hogy a sorsát beteljesítse. Nem is tudta, mennyire jól gondolta. Rebecca furcsa hangulatban hagyta el a de Jevalier házat. Annyi érzés kavargott benne: düh, megalázottság, félelem, szánalom, bánat, és valami különös érzelem, aminek nem tudott nevet adni. Legszívesebben soha többé be nem tette volna a lábát abba a házba, csakhogy oda köti a munkája. Csak abban reménykedett, hogy a fiatalemberrel nem fog ismét összefutni. Különös volt, hogy most, ha rágondolt, már nem csak dühöt és csalódottságot érzett, hiszen a fiú, úgy néz ki, hogy mélységesen megbánta, amit tett. És persze nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire jóképû. Azt mondta, Pierre de Jevaliernek hívják. Csak nem õ az elöljáró fia? Végül is mindegy. Az õ szívében aligha lesz hely egy másik férfinak. Ez egy idegen világ, õ nem ismeri õket, és õk nem ismerik õt, s ez valószínûleg így is marad. Este, amikor Matt hazaért a kikötõbõl, Rebecca rögtön látta, hogy valami nincs rendben. Matt olyan vézna volt, olyan fáradt, és hirtelen nagyon elesettnek látszott. ,,Hogy megtörte az élet, - gondolta Rebecca, - pedig annyi mindent kibírt már!” - Édesapám, valami baj történt? - hangjában aggodalom csendült. Matt csak a fejét rázta. Nem akarta Rebeccát feleslegesen felizgatni. De a lányt nem lehetett becsapni. Addig beszélt, addig kérlelte az apját, míg Matt csak kibökte. - Nem éreztem ma valami jól magamat. - szégyenkezve lehajtotta a fejét. Hogyan védje meg így a lányát, hogyan teremtsen neki otthont, ha ez így folytatódik? - Egy fél órára abba is kellett hagynom a
135
munkát, mert annyira görcsölt a szívem. Rebecca csak állt döbbenten. Az õ apjáról van szó? Hiszen amióta az eszét tudja, Matt makkegészséges volt, még csak meg se fázott soha. Matt megköszörülte a torkát. - Biztos a sok aggodalom miatt történt, de mivel most már minden rendben van, nem fog megismétlõdni. Rebecca még mindig nem bírt megszólalni. Igaz, hogy Matt még érett férfikorban volt, ha nem volt annyira fáradt, mint ezen a napon, akkor kimondottan fiatalnak látszott, de az is igaz, hogy az idõ nem hátrafele megy, hanem elõre. Vajon megerõltetõ ez a munka az apjának? Tépelõdésébõl Matt hangja riasztotta fel. - Ami fájdalom volt, az nyomtalanul el is múlt. - mondta egy kicsit erõltetettebb vidámsággal Matt, mint amennyire akarta. Makkegészséges vagyok, mint mindig. Sose félj, egy kis munka még nem ártott meg senkinek. Valójában Matt sokkal jobban megijedt, mint mutatta, és mutatni akarta. Még soha nem érzett ilyen erõs és heves fájdalmat, mint amikor azt a sok századik ládát fölemelte. Egyszerûen kiejtette a kezébõl, és térdre esett. Arca halálsápadttá vált, és ömlött róla a veríték. Úgy érezte, menten megfullad, és a szorítás egyre erõsödött, szinte az agyáig hatolt. Nem tudta, mennyi ideig tarthatott, mire enyhült a fájdalom, de addigra már minden munkás ott bámészkodott körülötte. A felügyelõ, Baptist Monte is tehetetlenül nézte, mi történik. Amikor végre vége volt, Monte visszazavarta az embereket dolgozni, és Matthez lépett. - Tudod folytatni a munkát? Matt bólogatott, majd rekedt hangon megszólalt. - Igen. Kicsit zsibbad még a bal karom, de mindjárt elmúlik. - Mi volt ez, Bennett? Számíthatunk rá, hogy ezt minden nap elõ fogod adni? - kérdezte rosszmájúan a torzonborz felügyelõ. Ha nem kellett volna neki annyira most minden ember, ez a girhest küldte volna el elõször. - Sohasem fordult még elõ ilyesmi velem. - Matt megrémült, hogy elküldik. - Biztosíthatom, hogy nem történik meg még egyszer. - Ajánlom is. - morogta Baptist Monte, és miután még egy bizalmatlan pillantást küldött Matt felé a szeme sarkából, elordította magát. - Igyekezzetek semmirekellõk. Nincs idõ lazsálni. Fogd meg azt a kötelet, Fouchee! Szerencsére a fájdalom nem tért vissza a nap folyamán, de Matt
136
szívében gyökeret vert a félelem, hogy ha netán neki baja esnék, mi lesz Rebeccával nélküle? Rebecca pedig nem tudta, mit gondoljon arról, amit az apja mondott. Végig ez járt a fejében miközben vacsorát melegített, még akkor is, amikor Bridgette késõbb benézett, hogy tud-e segíteni valamiben. De Matt nem akart mást, csak lefeküdni és aludni. Holnap ismét nehéz nap kezdõdik. Másnap reggel Rebecca rossz hangulatban ébredt. Matt épphogy csak bekapott pár falat kenyeret, már el is rohant. Rebecca kínos lassúsággal mosakodott, öltözködött, és egyszerû fa fésûjét legalább százszor végighúzta dús, vállára omló haján. Amióta Calais-ben éltek, soha nem hordta még kiengedve a haját, a munkához nem volt praktikus viselet. A tarkóján kötötte össze inkább. Bár Bridgette többször is mondta neki, hogy rakjon kontyot belõle, a feje tetejére, mint más asszonyok is, de Rebecca ezt nem akarta. ,,Furcsa ez a lány.” - gondolta ilyenkor Bridgette, mint mindig, ha valamelyik tanácsát Rebecca nem fogadta meg. Bridgette csak eleinte kíváncsiskodott a múltjukról, de látva aztán Rebecca boldogtalan tekintetét, úgy döntött, nem kérdezõsködik többet, megelégedett annyival, amennyit elmondtak neki. Csak az a fontos, hogy itt vannak: Rebecca, de fõleg Matt.
d 8.
Aznap Rebecca egyedül ment vásárolni a piacra, mert Bridgettének rengeteg tennivalója akadt. Bár Bridgette megfogadta, hogy nem engedi el többet egyedül a lányt azóta a kellemetlen incidens óta, de Rebecca már önállóan járt a ruhákkal is a városban, így ezen a megszokott körúton már csak nem esik baja! Rebecca csakhamar már az ízletesebbnél ízletesebb halak közül válogatta az ebédre valót. Annyira belemerült a válogatásba, hogy nem vette észre, hogy egy nagyon is ismerõs kék szempár figyeli mosolyogva egy fának támaszkodva. Ennek a valakinek most ujjongott a szíve, hogy nem engedett az unokafivére unszolásának, hogy tartson vele, meg a barátaival, akikkel éppen vadászni indultak pár napra. Inkább kijött a vásártérre, hogy az embereket bámulja, és titokban reménykedett. Teljes szívével hívta, csalogatta magában az
137
egyetlen lényt, akivel most beszélni kívánt. S most, hogy õ megjelent, Pierre falba tudta volna verni a fejét, hogy hogy lehetett ennyire ostoba. Inkább bejárta az egész várost, míg a lány után kutatott, holott csak a piactéren kellett volna ácsorogni egy pár napot, biztos, hogy hamarabb megtalálta volna. De ha már így esett, már mindegy, határtalan volt így is az öröme. Milyen édes volt a lány, és milyen szép! Pierre nem tudta, mitévõ legyen, hogyan szólítsa meg ismét? Vajon hajlandó lesz szóba állni vele? Mit tegyen, hogy maga felé fordítsa a szívét? Már indult volna a lányhoz, amikor valami megállította. Egy magas, derék, sötét hajú parasztfiút pillantott meg, aki a harmincas éveinek elején járhatott, és aki most bizonytalan léptekkel abba az irányba lépdelt, ahol az õ szíve hölgye állt, és elképedt arccal és tátott szájjal bámulta a lányt, majd többször egymás után rákiáltott: - Elisabeth! Elisabeth! Mivel a lány nem fordult hátra, odalépett hozzá, és a karjánál fogva gyengéden maga felé fordította. Pierre elképedten és dermedt nyugtalansággal figyelte a jelenetet. Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy az ismeretlen szépségnek esetleg férje vagy udvarlója van, pedig az a férfi láthatóan igen jól ismeri az õ szíve hölgyét. Vasmarokkal szorította össze a szívét a féltékenység. Pont õvele történik mindez, aki még hírbõl sem ismerte a féltékenységet, akinek minden nõ, - legyen az alacsony vagy magas sorból származó - úgy omlott a karjába, mint az érett gesztenye a fáról. Nem, ezt nem lehet kibírni. El akart rohanni, de nem bírta levenni a tekintetét a lány arcáról. Csak nézte õt merõn, és meglepetten tapasztalta, hogy amit az arcáról leolvasott, az nem öröm vagy boldogság volt, hanem ijedtség és félelem. Motyogott valamit a lány, de Pierre azt nem értette. Közelebb ment pár lépéssel, így hallótávolságon belül került. - Elisabeth, mit keresel te itt? - folytatta ekkor az idegen, és láthatóan annyira meglepett volt, hogy nem lehetett eldönteni, hogy örül-e, hogy látja azt a lányt, akinek Rebeccát hitte, vagy sem. - Kérem uram, - mondta Rebecca kissé erõteljesebb hangon. - kérem, már mondtam az elõbb, hogy az én nevem Rebecca, és nem ismerek semmiféle Elisabetht. És kérem… engedje el a karomat! A férfi mintha nem is hallotta volna, úgy folytatta. - Egyszerûen nem fér a fejembe, hogy hogy kerülhettél ide, hiszen elhoztam az egyetlen szekeret, gyalog pedig csak nem vágtál neki ilyen hosszú útnak. Hiszen ide sem értél volna ennyi idõ alatt. És… és egyáltalán mit csinálsz itt?
138
- Uram, én nem az vagyok, akinek ön gondol… - próbálkozott a lány. - Csak nem képzeled, hogy nem ismerem meg a kicsi barátnõmet, szépséges arcocskáját, gyönyörû haját… Igaz ugyan, hogy még sohasem fésülted így a hajad, meg… ezt a ruhát sem láttam még rajtad… - mustrálgatta az idegen a lányt. - Kérem, uram, összetéveszt valakivel! - Rebecca ijedten nézett körül, akitõl segítséget kérhetne, de zavarában szinte alig látott. - Elisabeth, gyere szépen, menjünk haza, édesanyád már biztosan vár. Rebecca most már tényleg megijedt, ahogy az idegen húzni kezdte a szekere felé. - Engedjen el! - kiáltotta Rebecca, és kitépte a karját a férfi kezébõl. Egész testében remegett, mint a nyárfalevél. Miért történik vele mindez? - Már mondtam, hogy nem ismerek semmiféle Elisabetht, és nem megyek magával sehová! - Ezt már szinte kiáltotta. Hát senki sem látja, mi folyik itt? Az ácsorgó és nézelõdõ emberek figyelemre sem méltatták a jelenetet, kivéve egyet. Az idegen egyébként nem tûnt fenyegetõnek, vagy gonosz szándékúnak, de az ilyesmit sohasem lehet tudni. De most már az idegen is kezdett dühbe gurulni, a szeme elsötétült. - Egyszerûen nem értem, miért vagy ilyen makacs, én nem így ismertelek. Hanem most már indulunk, mert késõ lesz, mire hazaérünk. Rebecca kétségbeesetten nézett ismét körül a menekülés útját keresve, amikor hirtelen a semmibõl ott termett Pierre de Jevalier magabiztosan, daliásan. - Hallotta, mit mondott Bennett kisasszony, nem megy magával. Kérem, ne erõszakoskodjon tovább. - Pierre hangja csak egy hajszálnyit volt fenyegetõ, inkább higgadt és magabiztos. Rebecca úgy kapaszkodott a karjába, mint a fuldokló az egyetlen arra vetõdõ deszkába. Nem érdekelte már, hogyan viselkedett vele ez a fiatalember, csak arra tudott gondolni, hogy itt van, és nem engedi, hogy ez az erõszakos alak magával hurcolja, azon a címen, hogy a barátja. Nevetséges. Életében sohasem látta még ezt a férfit. Az idegen hangjára riadt fel gondolataiból. - De Elisabeth, hiszen hozzám tartozol… - Értse meg uram, ez a hölgy nem azonos azzal, akire ön gondol. Kérem, menjen békével. - Pierre Rebeccára nézett. - Mehetünk, kedvesem? - Rebecca bólintott, és hálásan nézett Pierre szemébe. A férfi a fellegekben járt. Megborzongott, amikor a lány hozzáért, és a karjá-
139
ba kapaszkodott. Hihetetlen érzés volt, hogy most minden ellenállás nélkül megy, amerre õ akarja, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az idegen pedig csak állt, és leforrázva bámult a távozó pár után. Pierre elvezette a rémült lányt egy csendesebb, fákkal és díszbokrokkal tarkított térre, és egy közeli padra mutatott. - Üljünk le, jót fog tenni az ijedtségre egy kis pihenés. - Még mindig alig hitte el, hogy ekkora szerencséje van, és megmenthette a lányt egy titokzatos idegen karmaiból. Ezek után már csak megérdemel annyit a lánytól, hogy szóba áll vele! Rebecca még mindig nem szólalt meg. - Rebecca. Rebecca Bennett. - Ízlelgette Pierre a lány nevét. - Valóban így hívják? - kérdezte, mintha nem hinné el. Rebecca bólintott. - Érthetetlen, hogy miért teszik ezt velem az emberek. Elõször maga, aztán meg ez az ember. Pierre nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta a személyére vonatkozó célzást. - Igazából én sem értem. Magát soha nem tudnám összetéveszteni senkivel. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Az is lehet, hogy hazudott, és nem is ismer semmiféle Elisabetht, csak így akart megismerkedni magával. - De azt mondta, hogy a barátnõje vagyok. A barátját már csak megismeri az ember! - Mondom, hogy hazudott, ne is gondoljon rá többet! - Ez mind szép és jó, de nem mondaná meg, hogy akkor mi tévõ legyek? Valahányszor egyedül jövök a piacra, mindig zaklatni kezd valaki. Pierre ez alkalommal is elsiklott a kínos részletek felett. - Amikor nem egyedül jön, ki a kísérõje? Talán az udvarlója, vagy a võlegénye? - muszáj volt megkérdeznie, s most szinte lélegzetvisszafojtva várta a választ. Rebecca egy pillanatig a férfi szemébe nézett, mintha felmérné, hogy mit várhat tõle. Pierre lesütötte a szemét. Nem akarta, hogy Rebecca meglássa benne a mérhetetlen vágyakozást. - Nincsen võlegényem, se udvarlóm. Az édesapámmal kettesben élünk… és a szomszédasszonyunkkal szoktam vásárolni. Pierre akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy Rebecca rémülten kapta fel a fejét.
140
- Valami baj van? - Neeem… semmi. - dadogta Pierre, és majd szétvetette a boldogság. Szóval, itt ez a gyönyörûséges szép hölgy, és az apja az egyetlen férfi az életében. Hát ez igazán nagyszerû. - És ön kicsoda? - szegezte hirtelen a kérdést Pierrenek - A faragatlan stílusán kívül semmit sem tudok önrõl. - Kérem, Rebecca… ugye szólíthatom így? - Rebecca bólintott. Felejtse el, ami a múltkor történt. Azt hiszem, nem voltam magamnál, csakis ezért történhetett. Ami engem illet, a nevemet már tudja. Robert de Jevalier a nagybátyám, éppen tanulmányúton vagyok itt nála. Egyébként Párizsban élek. - Párizsban? - élénkült fel Rebecca. - Az csodálatos lehet. - Nem járt még Párizsban? - Még sohasem. - vallotta be Rebecca. Pierre alig hitte el, hogy itt ül ezzel a tündérrel, és könnyedén cseverésznek, mintha mi sem történt volna. - El kell jönnie egyszer. - lelkendezett Pierre. - Nemcsak a város csodaszép, de a környezõ tájak is mesések. Ezernyi a látnivaló, legalábbis volt, amíg Fülöp király ostoba háborúja tönkre nem tette. - Maga nem háborúzik? - Rebecca kutatón nézett a férfira. - Az igazság az, hogy én nem vagyok híve a háborúnak. A békét szeretem. Lehet, hogy most különcnek tart, vagy gyávának, de értelmetlennek tartom, hogy annyi vér folyjon el feleslegesen. Mert miért háborúznak? Még több földért, még nagyobb területért, még nagyobb hatalomért! Azt hiszik, hogy mindez még több pénzt hoz, pedig csak a nyomor nõ, és a szenvedés. - Pierret annyira elragadta a szenvedély, hogy még Rebecca is ámulva nézett rá. Valahol hallotta már ezeket a szavakat. Itt cseng még a fülében a szeretett férfi hangja, mikor ugyanezeket a szavakat mondja. - Fülöp még több területet akar, hogy még nagyobb és nagyobb lehessen Franciaország. Kérdem én: mi értelme van? Nézze csak meg Rómát. Milyen világhatalom lett Róma is. Azután pedig hogy széthullott, s míg állt, mennyi szenvedést okozott sokaknak. Ugyanakkor létezik a földön olyan királyság, amelynek területe csak töredéke a miénknek, de gazdag, és az alattvalói boldogok. - Pierre elhallgatott, Rebecca pedig néma csodálattal nézett rá. Milyen szenvedélyes szavak. Egészen olyan, mint… mint… Nem. Nem szabad most Christianra gondolni, mert azt nem bírná ki. Minden erejére szüksége volt, hogy elterelje a gondolatait a szeretett férfiról. Pierre nem tudta, mi játszódik le a lány lelkében, csak a fájdalomtól
141
eltorzult arcát látta, és átkozta magát, amiért meggondolatlanul ilyen heves szavakat mondott. Feltárta a lány elõtt a legbelsõbb gondolatait, pedig az ilyesmi nem volt szokása. Ráadásul rögtön az elsõ beszélgetésnél. Talán túl korai volt ezzel elõhozakodni. - Bocsásson meg, ha valamivel felkavartam…- de a lány felemelte a kezét, így a mondat félbe szakadt. - Egyetértek magával, M. de Jevalier. - mondta remegõ hangon a lány. - Az a háború, amelyet ilyen célért vívnak, valóban értelmetlen és kegyetlen, hiszen csak nyomort hagy maga után. Azonban vannak dolgok, amiért érdemes harcolni, ha a tét az igazságosság, vagy a szabadság. Pierre nem tudhatta, hogy a lány mire gondol valójában, de érezte, hogy komoly szavai mögött valami mélységes bánat, és talán saját tapasztalat húzódik. - Azt hiszem, igaza van. Ha ilyesmirõl lenne szó, én sem késlekednék. Amíg azonban Fülöp királyunk nem adja parancsba, hogy minden épkézláb ember jelentkezzen szolgálatra a haza szent nevében, addig eszem ágában sincs feláldozni magamat újabb kisded háborúiban. Van elég vitéze, akik megteszik neki ezt a szívességet, s közben azt hiszik, a haza dicsõségét és fényét emelik, amit én erõsen kétlek, hiszen egy ország dicsõsége nem csupán a területének nagyságában, hanem belsõ gazdagságában, hagyományaiban és a nép becsületességében rejlik. Rebecca megrendülten hallgatta. Lehet, hogy félreismerte volna ezt a férfit? Hiszen a szavai nem egy vadember szavait tükrözik. Vagy csak színlelné ezeket az érzéseket, gondolatokat? Nem, ahhoz túlságosan a szívébõl jönnek a szavak. Pierre is elgondolkodott egy pillanatra. Veszélyes dolgot mûvel. Egy teljesen idegen, ismeretlen lánynak beszéli ki legféltettebb gondolatait, amit soha senkivel, még a szüleivel sem osztott meg, egy kivétel van csak, egy gyerekkori barátja, Julien, aki éppúgy osztja ideáit, mint õ. Valahogy ösztönösen megbízott a lányban. Ha egy átlagos, önérzetes francia polgár lenne, már az elsõ szavaknál felugrott volna, és rangja ide vagy oda, rendreutasította volna, hogy hol marad a hazaszeretet és a ,,szent kötelesség”. De Rebecca figyelõ szemei megértésrõl és komolyságról tanúskodtak. Pierre figyelte a lány kecses mozdulatait, ezek, és a választékos beszéde kivételes finomságra, nemességre vallottak. Nem igazán illett abba a plebejusi rétegbe, amibe tartozni látszott. Ráadásul Pierrenek most tûnt csak fel, hogy
142
fehérszeméllyel ilyen komoly dolgokról még sohasem beszélgetett. Ez nem való. Úrihölgyekkel politikáról, vagy más komoly dolgokról nem illett beszélni, az a férfiakra tartozott. Pierre egy pillanatra tétovázott, hogy vajon helyesen tette-e, de olyan természetesen történt minden. Rebecca hangja lágyabban csengett, mint ahogy szerette volna, mikor megszólalt. - Lehet, hogy tévesen ítéltem meg magát, M. de Jevalier… - Pierre, kérem, szólítson Pierrenek! Rebecca átsiklott a kérés felett. -… de nem haragszik meg, ha nem kérek érte bocsánatot. Az igazság az, hogy nagyon megijesztett, és durván megsértett. - Rebecca még soha életében nem mondott ilyet senkinek, és nem hitte volna, hogy ez valaha még megeshet. Hiába, annyi minden megváltozott. - Nem haragszom, ha Pierrenek szólít. - mondta a férfi félig tréfásan, félig komolyan. - Nem tehetem, az túl bizalmas. - mondta Rebecca tárgyilagosan, és felállt. Pierre is felpattant, és gyengéden, mégis erõsen megfogta a lány karját. Rebecca érezte, hogy megremeg a karja a férfi érintésétõl. - Addig nem engedem el, amíg nem mondja. - Kérem, nem tarthat itt estig, vagy netalán maga is el akar rabolni? Pierre mosolygott. - Nem rossz ötlet, de attól tartok, attól még jobban megijedne, és akkor tényleg soha többet nem szólna hozzám. Azt pedig nem akarom. Szóval, mondja szépen: Pierre! - A férfi annyira jóképû volt, és olyan szépen nézett a lányra, hogy Rebecca megadta magát. - Pierre. - mondta, majd elnevette magát, és kiszabadította a karját a férfi kezébõl. - Most jó? - Tökéletes. - Pierre arcán széles vigyor ült. Rebecca elindult. - Bocsásson meg, de muszáj hazamennem. - Elkísérem. - Szó sem lehet róla. - Rebecca agyában elõvillant a szánalmas viskó, amiben laktak, és úgy érezte, ha Pierre meglátja a házat, õ a föld alá süllyed szégyenében. - Kérem, ne utasítson vissza! - Értse meg Pierre, még rengeteg a dolgom, csak hátráltatna. Ezen kívül messze is van… - Annál inkább kötelességem elkísérni, hiszen maga mondta,
143
akárhányszor egyedül jön a piacra, mindig zaklatni kezdi valaki. Rebecca elnyomott egy mosolyt, és nagyot sóhajtott. Pierre kihasználta a pillanatnyi csendet, és belekarolt a lányba, a másik kezébõl pedig kivette a hatalmas kosarat. - Ezt pedig én viszem. Így illik. Rebecca feladta. Azt tervezte, hogy a szomszéd utcában majd elküldi a férfit, így az nem látja meg a házukat. Elindultak hát. Rebecca vett még egy-két dolgot, Pierre pedig hûségesen cipelte utána a nagy kosarat. Hazafelé Párizsról beszélgettek. Pierre kifaggatta volna szívesen mindenfélérõl a lányt, de amikor rá terelõdött a szó, Rebecca valahogy olyan megközelíthetetlenné vált. Inkább nem faggatta hát, nehogy elriassza. Elvégre mindenkinek lehetnek titkai. Amikor a szomszéd utcába értek, Rebecca megállt. - Megérkeztünk? - kérdezte Pierre csalódottan. - Innen egyedül szeretnék menni. Pierre fürkészõen nézett rá. - Miért nem engedi, hogy hazáig kísérjem? Rebecca dühösen nézett rá. Miért nem érti meg ez a férfi, hogy ez nem tartozik rá! - Mégis mit akar látni, hogy milyen körülmények között élünk, milyen nyomorban? Még azt a maradék büszkeségemet is meg akarja taposni, ami megmaradt? - Én… én csak…- Pierre hirtelen nem tudott mit mondani. - A világért se higgye Rebecca, hogy kinevetném, vagy kigúnyolnám! Remélem, nem tart erre képesnek. Csak tudni szeretném, hogy hol keressem… Nem szeretném még egyszer elveszíteni! - az utolsó mondatot már suttogta. Rebecca nem szólt semmit, csak továbbindult. Pierre követte. ,,Végül is mindegy - gondolta Rebecca - ha itt lakunk, hát itt lakunk.” Tulajdonképpen kije neki ez a férfi, hogy bármiért is szégyenkeznie kellene elõtte? Inkább a férfi szégyellhetné magát a múltbeli viselkedése miatt. Csendben lépdeltek egymás mellett. Pierre egyre furcsábbnak találta a helyzetet. Ugyan miért szégyenkezne a lány, ha világéletében ilyen szegénységben élt volna? Amikor megálltak a roskatag, pici viskó elõtt, Pierre odafordult a lányhoz, és megfogta a kezét. - Kérem, ne haragudjon rám, én igazán semmi rosszat nem akartam. Legfõképpen pedig megalázó helyzetbe hozni önt, kisasszony. Csak úgy éreztem, hogy mindent szeretnék megtudni magáról. Nekem édesmindegy, hogy gazdag, vagy szegény, csak tudni szeretném, hogy
144
hol találom… - Ne is folytassa! - szakította félbe Rebecca, és kihúzta a kezét a férfiéból. - Bután viselkedtem, tudom. Itt lakom, és nem tudok rajta változtatni. Aztán intett Pierrenek, hogy kövesse. Bent azonban döbbenten állt meg. Matt már otthon volt, fényes délelõtt. - Rebecca, te vagy? - hallotta az apja hangját. Rebecca befutott a szobába. Matt az ágyon feküdt. - Apus, mi történt veled? Miért vagy itthon? - Rebecca szemébe ijedtség költözött. - Nem akarlak megijeszteni, kislányom, csak a múltkori fájdalom újra elõjött, és most hosszabb ideig tartott. A felügyelõ mondta, hogy jöjjek haza, és pihenjem ki magam. - Elbocsájtott? - kiáltott fel Rebecca, és a szíve a torkában dobogott. - Nem, még nem. Azt mondta, átkozott szerencsém van, hogy ennyire kell neki a munkás, ezért nem teszi ki a szûrömet. Holnap már mindenképpen megyek dolgozni. - És hogy érzed magad? - Már sokkal jobban. - Nem is csoda, hogy kifáradtál. Hiszen hetek óta egyetlen napot sem pihentél. - Meglátod kislányom, minden jóra fordul majd. Rebecca azért nem nyugodott meg teljesen. - Nem kellene orvost hívni? - Orvost? Rebecca, tudod te hogy az mennyibe kerül? - Rebecca hallgatott. Fogalma sem volt az ilyesmirõl. Honnan is tudhatta volna, odahaza nem kellett, hogy ezeken törje a fejét. Matt közben felállt, és kifelé indult a szobából. Rebecca egy percre csaknem elfeledkezett Pierrerõl. Matt a konyhába érve meglepetten nézett a fiatalemberre. - Ön kicsoda, és mit keres itt? - Matt hangjából leplezetlen kíváncsiság áradt. - Pierre de Jevalier a nevem, uram, és engedelmével a lányát kísértem haza a piactérrõl. - Pierre hangja udvarias és tisztelettudó volt, Mattnek pedig nem kellett hozzá sok idõ és nagy képzelõerõ, hogy kitalálja, honnan fúj a szél. Szóval, máris felfedezték az õ kicsi lányát. Még csodálkozott is, hogy ilyen soká tartott. Nagyon is tisztában volt vele, hogy ahol Rebecca megjelenik, ott tündököl, mint a napfény, minden nõ elhomályosul az õ szépsége mellett. Azzal is tisztában volt, hogy minden gondjuk megoldódott volna, ha
145
Rebecca férjhez ment volna egy gazdag kérõhöz, de sem a büszkesége, sem az apai szíve ennek még a gondolatát sem engedte be a fejébe. Tudta jól, hogy más emberek csak azt nézték, hogy minél jobb üzletet kössenek a házassággal, és a szerelmet ócska, semmit nem érõ érzelemnek tartották. Õ azonban azt akarta, hogy a lánya is megismerhesse azt a boldogságot, amit õ élt át a feleségével, ezért szentül megfogadta, hogy csak rendes, tisztességes férfinak adja a lányát, és csakis akkor, ha meg van róla gyõzõdve, hogy tiszta szívvel szeretik egymást. Christian éppen ilyen volt. Ha életben marad, minden bizonnyal összeházasodtak volna. Csakhát a sors, amely annyiszor keresztülhúzta már a számítását… Arra eszmélt, hogy a férfi hozzá beszél. - Uram, kérem, ne vegye tolakodásnak a jelenlétemet, de egy idegen férfi molesztálta a lányát, így nem engedhettem, hogy egyedül jöjjön haza. - Arról nagy bölcsen hallgatott, hogy hetekkel ezelõtt õ is ugyanezt tette. Matt megköszörülte a torkát, és a kezét nyújtotta Pierre felé. - Hálás vagyok önnek, M. de Jevalier. Egy apa nem lehet eléggé hálás annak, aki vigyáz a lányára helyette is. Mattew Bennett vagyok. Pierre nem gyõzött csodálkozni. Õ tulajdonképpen egy sokkal idõsebb, a munkába beleõszült, ráncos aggastyánra számított, most pedig egy életerõs férfi állt elõtte, - persze sovány, nyilván a rossz táplálkozástól - de milyen úri modora van! Egy nyomorult plebejus aligha használna ilyen szavakat. És ahogy mondja, mintha mindig is magas rangú emberek között forgott volna! Itt valami nincs rendben, mint ahogy a lánya körül is minden csupa titok. Matt már Rebeccához beszélt. - Rebecca, de hát mi történt? Istenem, ha belegondolok, hogy minek teszlek ki nap, mint nap, amikor itt hagylak egyedül… - De apus, nem történt semmi komoly. Az az idegen azt hitte, hogy ismer engem, és nem akarta elhinni, hogy nem az vagyok, akinek õ hisz. Különben is, általában Bridgettével járok a vásárba, csak ma nem ért rá, azért mentem egyedül. Matt különös tekintettel nézett a lányára. - Azt mondod, összetévesztettek valakivel? - Ó, csak egy ártalmatlan tévedés volt az egész, nem érdekes. igyekezett Rebecca elterelni a szót. Matt mintha nem is rá figyelt volna. - Különös, nagyon különös. - Rebecca és Pierre meglepõdve néztek
146
egymásra. Mattnek egy pillanatra eszébe jutott valaki, akit már réges-régen számûzött a gondolataiból. Ha élne, most pont úgy nézne ki, mint Rebecca. Ha élne. De nem él. Matt megrázta a fejét. Ideje, hogy az élõ lányával foglalkozzon. - Ha már elfáradt szerény hajlékunkba fiatalember, kérem, foglaljon helyet. Rebecca, kínáld meg valami frissítõvel M. de Jevaliert. - Csak Pierre, kérem, szólítson Pierrenek. Pierre egyik ámulatból a másikba esett, és percrõl percre jobban tetszett neki a lány, bár már nem hitte, hogy ezt a vágyat lehet még fokozni. De azt megfogadta, hogy kideríti, mi is az igazság ezek körül a titokzatos emberek körül.
d 9.
Mikor Matt egyedül maradt Rebeccával, elgondolkodva nézett rá. Vajon hogy kezdjen hozzá a mondandójához? Milyen jó lenne, ha itt lehetne most a felesége, és õ beszélhetne a lánnyal. De hát már olyan régen egyedül élt Rebeccával, már igazán megszokhatta volna, hogy neki kell vállalnia ezt a szerepet. - Igen derék fiatalembernek látszik ez a Pierre de Jevalier. - kezdte Matt, és fürkészõ tekintetét Rebecca arcára tapasztotta. - Minden bizonnyal az is. - hangzott a közönyös válasz. - No, és hol ismerted meg õt? - kérdezte Matt, miközben igyekezett könnyed hangot megütni. Rebecca már várta ezt a kérdést, és úgy gondolta, jobb, ha az elsõ találkozást nem említi, az úgyis kiderül, ha Pierre mégsem olyan, mint amilyennek most mutatja magát. - A calais-i elöljáró házában ismerkedtünk meg, ahol mosást vállaltam. Az elöljáró Pierre nagybátyja. Odajött hozzám a piacon, amikor nem tudtam elhitetni az idegennel, hogy… - Rebecca, ugye tudod, hogy sok fiatalember úgy gondolja, hogy a kísérgetéseknek ára van? - Persze, hogy tudom. - Rebecca hangja kicsit élesebben csengett, mint szerette volna. - De a mai eset más volt. - Én nem vagyok benne biztos, hogy ezt a fiatalember is így gondolja.
147
- Értsd meg apám, hogy én nem akarok tõle semmit, következésképpen bátorítani sem fogom. - Hirtelen felcsuklott belõle a sírás. Hogyan is tehetném, hiszen a szívem el van temetve azzal az emberrel együtt, akit a világon a legjobban szerettem. Matt felállt, és átölelte Rebecca vállát. - Hogy mondhatsz ilyet? Tudom jól, hogy mennyire szeretted Christiant, hidd el, én is nagyon szerettem. De õ halott, te pedig olyan fiatal vagy! Nem zárhatod el a szíved mások elõl. - Remélte, hogy Rebecca nem gondolta komolyan, hogy soha többet nem néz rá más férfira. - Pedig nem tudnám megtenni. - Még. - Nem tudom elképzelni, hogy szerethetek még rajta kívül más férfit. - Az idõ majd segít Rebecca. Meglásd, majd enyhülni fog a fájdalmad. Rebecca sóhajtott. Vajon valóban eljön az az idõ? Attól fogva Pierre látogatásai sûrûbbé, majd mindennapossá váltak. Pierre megismerkedett Bridgettével, aki csaknem olyan izgatott volt, mint két csemetéje, mert még sohasem beszéltek ilyen magas rangú úrral. Bíztatta Rebeccát, hogy menjen hozzá feleségül, hiszen a férfi láthatóan teljesen odavan érte. Rebecca persze hallani se akart errõl, amit Bridgette fölöttébb furcsának talált. Õszerinte csak nagyon kevés kiváltságos lánynak adatik meg, hogy ilyen szerencsés házasságot köthet. Rebecca viszont azt találta furcsának, hogy Bridgette egyre több idõt töltött az apjával. Nem beszélt ugyan róla, de még mindig nem tudta hova tenni az ezzel kapcsolatos érzéseit. Egyik nap Pierre sétálni hívta a lányt. Gyakran sétáltak a tengerparton, és volt egy kedves kis tisztás a fák között, ahol gyakran üldögéltek, és beszélgettek a háborúról, Franciaországról, az emberekrõl és néha saját magukról. Rebecca megtudta, hogy Pierre édesanyja közvetlen rokonságban áll Fülöp királlyal, Pierre tehát gróf. Megtudta azt is, hogy az évnek csak egy részét töltik Párizsban, és van egy kastélyuk Luenville közelében, amelybõl gyönyörû kilátás nyílik a Moselle folyóra és a Lotharingiai dombokra. A kora tavaszi nap éppen szétterítette utolsó sugarait a tájra, s a friss, alkonyi levegõ már borzongatta az embereket. Gyönyörû volt a naplemente, s ez csendes derûvel töltötte meg Rebecca szívét. Ma nagyon várta Pierret. Kezdett hozzászokni a látogatásaihoz, pedig eleinte kereken megmondta neki, hogy õ nem tud, és nem is akar magából adni semmit, hacsak nem a barátságát. Pierre azonban min-
148
den szalmaszálba belekapaszkodott, így ebben maradtak. Késõbb Rebecca egyre fesztelenebb lett Pierre társaságában, és kezdte természetesnek érezni, hogy Pierre van, és jönni fog. Rebecca lassan azt is beismerte magának, hogy Pierre valóban kedves fiú, szellemes, és nagyon élvezetes társaság. Ráadásul igen jóképû, és úgy bánt vele, mint hajdanán Angliában a régi lovagjai. Ezen az estén majdnem boldog volt. Csak ültek a lassú alkonyban a tisztáson, és hallgatták a madarak énekét. Pierre nézte a lány átszellemült arcát, és melegség járta át a szívét. ,,Most boldog.” - gondolta magában, és azon töprengett, merre járhatnak a gondolatai. Nem táplált hiú reményeket. Rebecca mindig tartotta a távolságot. De a szíve nem bírta feladni a reményt, hogy egyszer hátha… hátha… - Rebecca, mi jár most a fejében? Rebecca elmosolyodott. - Csak az otthonomra gondoltam. Pierre kapva kapott az alkalmon, most megkérdezi, ami már régóta foglalkoztatja. - Merre van az az otthon? Rebecca tudta, hogy Pierre nem bolond. Bizonyára már régen rájött, hogy õk mások, mit azok a plebejusok, akiket eddig ismert. - Angliában. Londonban. - Hát persze! - csapott a homlokára Pierre. - Tudhattam volna. Innen az akcentus… De a neve, Bennett… - Félig francia vagyok. Az édesanyám francia volt. - Az édesanyja? - Meghalt. Még egy éves korom elõtt. - Sajnálom. - Az apám gazdag családból származott. Kereskedelemmel foglalkozott, egészen pár hónappal ezelõttig, amikor is minden összeomlott, és mi tönkrementünk. Úgy gondoltuk, nem maradunk tovább Angliában, így kerültünk ide. - És nem volt ott senki, aki befogadta volna magukat, vagy segített volna? - Rebecca pár pillanatig hallgatott. Erre a kérdésre nem volt fölkészülve. - Így döntöttünk. Nem akartunk más nyakán élõsködni. - elmosolyodott azon, milyen jól kivágta magát. Pierre megcsóválta a fejét. - Végül is hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen büszkék voltak. Ha nem jöttek volna ide, nem találkozhattam volna kegyeddel. Rebecca mosolygott. Tulajdonképpen tényleg szerencséjük volt. A
149
kezdeti nehézségek és nélkülözés ellenére igazán jól megvoltak. Mindkettõjüknek volt munkájuk, barátokat is találtak Bridgette és Pierre személyében, alakulhatott volna ennél rosszabbul is. - És nem volt senki, aki kegyedet odakötötte volna? - szólalt meg hirtelen Pierre fojtott hangon, és lélegzet visszatartva várta a választ. - Már nincs senki, aki odakötne. - Rebecca habozott. Mennyit mondjon el? - Volt egy võlegényem, - bökte ki végül, s egy pillanatra elhomályosult a tekintete, ahogy fájdalmasan rövid jegyességére gondolt. - de meghalt. Ezért is jöttünk el Angliából. Érti már, hogy miért nem tudom elfogadni a szívét? Hiszen csak pár hónap telt el azóta, és én képtelen vagyok elfelejteni õt. - Rebecca olyan halkan beszélt, hogy Pierre alig értette, hogy mit mond, ráadásul vegyes érzések kavarogtak benne. Féltékeny volt arra az ismeretlen, halott férfira, akit a szerelme nem tud elfelejteni, ugyanakkor ujjongott, hogy a lány szabad, s csak idõ kérdése, hogy megszeresse õt. Hiszen nem lehet, hogy soha ne menjen férjhez egy halott férfi kedvéért. A kezébe vette a lány két kezét. - Éreztem én Rebecca, hogy maga más, mint a többi lány. Mindenkinél különb. Nem tudom tovább magamba fojtani, amit tulajdonképpen soha nem is tudtam eltitkolni, hogy a szívem a magáé az elsõ pillanattól kezdve, hogy megláttam. Tudom, hogy ez kegyednek még korai, de én tudok várni. Tengernyi idõm van, és egy egész élet sem sok, ha egyszer tudom, hogy kegyed az enyém lesz. Szeretem magát Rebecca, az életemnél is jobban. - Pierre kimondhatatlanul megkönnyebbült, mikor ezt kimondta, és minden szavát komolyan gondolta. Erre a lányra érdemes várni. Rebeccát nem érte váratlanul, amit hallott, már régóta várt valami hasonlót, most mégis meglepte Pierre vallomása. Nem is annyira a vallomás, mint a saját reakciója és érzései. A máskor mindig vidám, gondtalan, nyugodt és szórakoztató Pierre most szenvedélyes volt, és a szemébõl olyan tûz sugárzott, hogy szinte égette a lány szívét. - Pierre én… én… - nem tudott mit mondani. Olyan jó volt itt ülni kettesben ezzel a fiatalemberrel és fogni a kezét, Rebecca szerette volna megállítani az idõt, hogy minél tovább nyújtsa a pillanatot. Pierre a mutatóujjával megérintette a lány ajkát. - Csitt, ne is mondjon semmit. Határtalanul megkönnyebbültem, hogy ezt elmondtam önnek, és egyelõre ez elég. Én kész vagyok addig a barátja lenni, amíg képes nem lesz arra, hogy elfogadja a szívem. Rebecca halkan nevetett.
150
- Olyan biztos abban, hogy ez be fog következni? - Nem tehetek mást, Rebecca. - suttogta Pierre. - Ha nem hinnék benne, az egyenlõ lenne az öngyilkossággal. - Kérem Pierre, ne mondjon ilyeneket. Megrémít. - Ne is törõdjön velem, csak Ámor beszél belõlem. - Rebecca elmosolyodott ezen a beszéden. - Van még valami, amit szeretnék mondani. - kezdte Pierre. - Két hét múlva haza kell térnem Párizsba. Rebeccának elakadt a lélegzete. Hirtelen el se tudta képzelni, hogy milyen lenne az élete Pierre nélkül. Pierre látta a lány arcára kiülõ kétségbeesést, és olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy alig bírt magával. Szóval fontos lett a lánynak. - Elmegy? - dadogta ijedten Rebecca. - Arra gondoltam, hogy eljöhetnének velem. Párizsba. - rukkolt elõ az ötlettel Pierre. Rebecca hallgatott. - Hiszen nem köti magukat semmi sem ehhez a városhoz. Persze segítenék az édesapjának munkát találni, olyat, ami sokkal könnyebb munka, mint a ládacipelés, kegyednek pedig nem is kellene dolgoznia. Tisztességes házban élhetnének, és persze ott lennének a közelemben. Természetesen azt is el tudta volna intézni, hogy Mattnek se kelljen dolgoznia, hiszen az apanázsból futotta bõven, de tudta, hogy amilyen büszke Matt, ezt biztosan nem fogadná el. - Nem tudom, mit mondhatnék magának, Pierre. Nem tudom, jó lenne-e ez így. Nagyon kedves magától, hogy segíteni akar nekünk, beismerem, a helyzetünk nem túl rózsás. - mosolygott Rebecca. - De ezt még meg kell beszélnem apával. - A lány elgondolkozott. Tulajdonképpen az egyetlen, ami ideköti õket, az Bridgette. - Beszéljék meg a dolgot, és aludjanak rá egyet. Addig még van két teljes hét. Rebecca bólintott, és Pierre úgy érezte, csatát nyert. Csatát, de még nem háborút.
d 10.
Mikor Rebecca hazaért, Bridgettét már nem találta ott. Már lefekvéshez készülõdtek, mire Rebecca elõ mert hozakodni a fejében
151
kavargó gondolatokkal. - Apus, Pierre két hét múlva elutazik. Matt egy pillanatra megállt, majd befejezte a takarói igazgatását. - Hiányozni fog neked? - Matt kutató tekintettel nézte a lányát. Rebecca lesütötte a szemét. - Azt hiszem, igen. - És miért fog hiányozni? Mert kellemes társaság volt? - Nem tudom, apa. - És õ, csak ilyen egyszerûen elmegy? - Azt szeretné, ha mi is vele mennénk. - bökte ki végre a lány. - Hogy micsoda? - Miért olyan lehetetlen gondolat? - vette védelmébe önkéntelenül Rebecca Pierre ötletét. - Pierre azt mondta, segít állást találni, sokkal jobbat, mint ez. Párizs nagy város. Sokkal több lehetõségünk lenne ott, mint itt. - Ebben nem kételkedem, Rebecca. - Matt a fejét csóválta. - De minek néznének téged ott? Mit gondolnának, hogy milyen kapcsolat fûz Pierrehez? Ott mindenki ismeri õt és a családját. Minden lépéseteket figyelni fogják… Vagy hozzá akarsz menni feleségül? - szegezte hirtelen a kérdést Rebeccának. - Természetesen nem. - futott ki a lány száján. Matt különös tekintettel nézett rá. - Amióta ez a fiatalember betette ide a lábát, te naponta együtt töltesz vele több órát. Úgy érzem, kezdesz hasonlítani régi önmagadra, persze csak bizonyos dolgokban. Ha ilyen lépésre szánod el magad, biztosnak kell lenned az érzéseidben, csak akkor mehetünk Párizsba. - Jól hallottam, akkor nem elleneznéd? - kiáltott fel örömmel a hangjában Rebecca. - Miért ellenezném azt, ami mindkettõnknek csak jót hozhat? mosolygott Matt. - És Bridgette? - Bridgette? - Matt felhúzta a szemöldökét, és a lányra mosolygott. Gyere Rebecca, ülj ide mellém. - Rebecca engedelmeskedett. - Amióta idejöttünk, Bridgette volt az õrangyalunk. Segített nekünk, vigyázott ránk. Bridgette édes, kedves teremtés. Sokat gondolkodtam a dolgokon, és arra az eredményre jutottam, hogy igen, lehet, hogy tetszik is nekem. De hát kinek ne tetszene? Csinos és gondoskodó… De nem fontosabb, mint te. Te vagy nekem a világon a legfontosabb. Ha te azt mondod, hogy õrülten szerelmes vagy ebbe a fiatalemberbe, és hozzá
152
akarsz menni feleségül, akkor elmegyünk Párizsba. - De ha szereted õt, és csak miattam hagynád itt, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak… Mondd apa, szereted õt? - Talán igen… és amilyen régen nem volt asszony az életemben, még izgalmas is kissé a dolog. De ebben a kapcsolatban nincs szenvedély. Részemrõl nincs benne szerelem. - Értem. - sóhajtott Rebecca félig szomorúan, félig megkönnyebbülve. - Tényleg érted? - nézett rá Matt komoly szemekkel. - Azt hiszem. Rebecca titokban örült, hogy nem szereti jobban, mint a mamát, ugyanakkor szomorú volt, hogy nincs olyan boldogság Matt életében, mint amilyet megérdemel. Hirtelen furdalni kezdte a lelkiismeret ezért a gondolatért, de nem tehetett róla. Még sok mindent fel kellett dolgoznia. Rebecca szemére, mint mostanában oly sokszor, nehezen jött álom. Hol Christian arca jelent meg elõtte, hol Pierré. Christian halott, bármennyire is szereti. Pierre él. De vajon szereti-e annyira, hogy feleségül menjen hozzá? Az álom jótékony felhõje hirtelen borult rá. Az elkövetkezõ héten nem került szóba a Párizsi utazás, Pierre azonban bejelentette, hogy elutazik néhány napra az unokafivérével. Pierre valójában taktikázott. Veszélyes játék volt, amelybõl nem biztos, hogy gyõztesen kerül ki, de úgy gondolta, hogy talán megkönnyíti a lánynak a döntést. Könnyebben kiderül, hogy mit érez Rebecca, és hiányzik-e neki, ha pár napig távol van. Meglehet, hogy akkor döbben csak rá, hogy mit is érez valójában a férfi iránt. Ha viszont veszít, akkor minden elveszett, a lány is, és az idõ is, amit utazásáig még vele tölthet. Pierre mindent egy lapra tett fel. Valóban, Rebecca már Pierre kiruccanása elõtti napon olyan szomorú volt, amit sehogyan sem tudott megmagyarázni, azonban ezt remekül palástolta. Az este kellemesen sikerült, bár a feszültség érezhetõ volt. Búcsúzáskor Pierre kutatón nézett a lány szemébe. Keresett valamit, amibõl reményt meríthet, de Rebecca ügyes álarcot öltött, amely mögül semmi nem látszott ki. Pierre dobogó szívvel távozott, úgy érezte, most fog eldõlni a sorsa. Egy pillanatra elõtört belõle a reménytelenség, és nem sok választotta el attól, hogy megforduljon, és bevallja, hogy nem megy sehová, és semmire sem vágyik jobban, mit hogy Rebeccát lássa. De tudta, akkor talán mindent elveszítene. A legjobb lenne tényleg elutazni, mint ott ülni a szobájában, és arra gondolni, hogy a szeretett hölgy csak pár utcányira van tõle. Majd
153
megkérdezi Robert-t, van-e kedve egy kis vadászathoz, elvégre az utóbbi idõben szinte nem is látták egymást. Másnap Rebecca már nem tudta, és nem is akarta palástolni, hogy mennyire rosszkedvû. Bridgette titokzatosan mosolygott. Gondolta, hogy a jóképû lovag az oka. Ha azt tudta volna, hogy rá nézve ez mit jelent, bizony nem mosolygott volna. Rebecca megegyezett Mattel, hogy nem mondanak még neki semmit, hiszen még nem tudták, hogy fognak dönteni. Rebecca gondolatai pedig egyre Pierre körül forogtak, estére már úgy érezte, még életében nem volt ilyen magányos. Ráadásul ha még szemtõl szembe nem is vallotta be magának, bizony már régen többet érzett Pierre iránt egyszerû barátságnál. Ezen az estén Matt olyan kimerülten állított haza, hogy majd összeesett. Ahogy leült a vacsoraasztalhoz eltorzult az arca, és összegörnyedve a szívéhez kapott. Olyan volt, mintha fuldokolna, annyira nehezen kapott levegõt. Az arcára olyan mély barázdákat rajzolt a kín, hogy Rebecca remegett ijedtében. - Apa, apuska! - kiáltotta kétségbeesetten, de Matt nem bírt válaszolni, küzdött a levegõért. Rebecca nem mert hangosan zokogni, hanem a szájára szorította a kezét tehetetlenségében. Mit tegyen? Mit lehet itt tenni?! Hosszú percek teltek így el. Rebecca annyira félt, hogy mi fog történni, hogy csak állt megkövülten ugyanazon a helyen, és nézte az apját. Egyszerre oldódott a görcs, és Mattbe visszatért az élet. A fájdalom, ahogy jött, úgy el is múlt. - Édesapám! - Rebecca odarohant Matthez, és átölelte. - Jól vagy már? Minden rendben? Matt bólintott. - Minden egyes alkalommal, amikor érzem ezt a fájdalmat, azt hiszem, hogy itt a vég. - suttogta rekedten Matt. Rebecca fejében egyszerre világosság gyúlt, megtalálta a megoldást. - Nem mész többet dolgozni. - mondta határozott hangon. - Nem végezhetsz többet ilyen nehéz munkát. Hiszen majd beleszakadsz a ládák cipelésbe! Borzalmasan nehezek lehetnek. - Rebecca, nagyon jól tudod, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne dolgozzak. - nézett Matt Rebeccára elkínzott arccal. - De nagyon is megengedhetjük. - jelentette ki határozottan a lány. Ugyanis a hét végén utazunk Párizsba. - Ahogy kimondta, olyan könynyû lett a lelke, mint a pihe, és a szíve megtelt boldog izgalommal. Igen, elutazunk.
154
- Rebecca, megmondtam, hogy nem megyünk sehová, hacsak nem szereted Pierret annyira, hogy a felesége légy. - De szeretem! - mondta boldog mosollyal a lányt. - Igenis szeretem. Olyan sokat gondolkodtam, annyit tépelõdtem, de valójában csak most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik, és ha nem muszáj, nem kell nélküle élnem. Matt a fejét csóválta, de látta a lánya szemében, hogy komolyan gondolja, amit mond. De volt még valami, amit meg akart kérdezni a lánytól. - És valóban boldoggá tudod Pierret tenni? Nem fogod megkeseríteni az életét azzal, hogy ott lebeg közöttetek Christian árnyéka? Rebecca sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét. - Nem tudom, apám. Azt hiszem, még mindig ugyanúgy szeretem Christiant, mint azelõtt. De nekünk élnünk kell, és Pierre rendes fiú. Nagyon szeret engem, és én is õt, még ha nem is olyan szenvedélyesen, mint Christiant. De megpróbálom boldoggá tenni, és nem Christiant keresni benne. - Bizonyos vagy abban leányom, hogy ebben a döntésedben egy kicsit sem befolyásolt az én betegségem? - Abban, hogy utazzunk, valóban befolyásolt. De a Pierre iránti érzéseimben nem tudott volna. - villantott Rebecca Mattre egy huncut mosolyt. Matt kimondhatatlanul megkönnyebbült. Nemcsak attól, hogy nem kell folyton rettegnie, hogy mikor esik össze egy láda alatt, hanem attól, hogy Rebecca végre tovább tudott lépni élete egyik legfõbb krízisén, és ráadásul úgy néz ki, hogy a jövõjük minden szempontból a lehetõ legjobban alakul.
d 11.
Pierre elviselhetetlenül hosszúnak érezte ezt a három napot, és bármennyire is kedvelte az unokafivérét, most alig tudta elviselni a társaságát, szokásos csevegését a háborúról, Fülöp nyer-e vagy Edward, és hogy állnak az ország dolgai. Gondolatai egyre-másra visszatértek Rebeccához. Vajon hogyan dönt? Bár Párizs nincs a világ végén, de mennyit láthatja majd a lányt, és vajon Rebecca akarja-e viszontlátni
155
õt? Azzal tisztában volt, hogy ha úgy döntenek, hogy elmennek vele Párizsba, az annyit jelent, hogy sikerült elnyernie a lány szívét. Pierre tudta, hogy nem érdemes ezen töprengeni, így hát megpróbált másra figyelni, több-kevesebb sikerrel. A negyedik napon végre rászánta magát, hogy elinduljon a lányhoz, de annyira izgatott volt Rebecca válasza miatt, hogy félútról majdnem visszafordult. Végül összeszedte magát. Elvégre nem dõl össze a világ a kedvezõtlen válasz hallatán, csupán az õ élete fog romokban heverni. Rövid kopogtatására Rebecca tüstént ajtót nyitott. Pierrenek egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A lány még annál is szebb volt, mint ahogy emlékezett rá. A csinos, takaros ruha kiemelte formás alakját, kibontott haja, mint súlyos, fekete fátyol terült szét a hátán, szemében különös fény csillogott, ahogy a férfi nevét mondta. - Pierre! - Rebecca! Egy percig némán nézték egymást, majd a lány szélesre tárta az ajtót. Matt nem volt otthon, átment Bridgettéhez, hogy Rebecca nyugodtan tudjon beszélni a férfival. Ismerte már annyira Pierret, hogy tudja, nem kell tõle féltenie a lányát. Rebecca hellyel kínálta Pierret, de a fiatalember állva maradt. - Ne haragudjon rám Rebecca, de az elmúlt napokban annyi minden járt a fejemben, és most nem bírok udvariaskodni… Rebecca egy pillanatra megdermedt, félreértette a fiú nyugtalanságának okát, és õbelõle is elõtörtek az érzései. - Hát meggondolta magát? Mégsem akar minket Párizsba vinni? Pierrenek nagyot dobbant a szíve. Hát lehet ez? Jól hallotta? - Hát jönnek velem? Eljönnek valóban? Rebecca lesütötte a szemét, szíve hevesen kalapált. - Ha még mindig ezt akarja… Pierre ekkor a lány elé lépett, és remegõ kezébe vette a lányét. - Ez azt jelenti, hogy… hogy feleségül jön hozzám, Rebecca? - A felesége leszek Pierre, ha úgy akarja. Pierre úgy érezte, hogy menten szétveti a boldogság. Egész eddigi életében még sohasem tapasztalta, hogy ilyen érzés lehet a világon, amely most betöltötte a szívét, lelkét. Azt még nem merte ugyan megkérdezni, hogy az iránta való érzései miatt döntött-e így, úgy gondolta, ez még várhat. Az a lényeg, hogy a felesége lesz, és õ mindent meg fog tenni, hogy a lány megszeresse. Még sokáig ültek az asztalnál kéz a kézben, és a jövõrõl beszélgettek, amely most ígéretesnek, és
156
csupa napfénynek tûnt. Ebben a meghitt hangulatban lépett be Matt, és örömmel látta, hogy mindkét ifjú ember arca ugyanazt a boldogságot tükrözi. Pierre annak rendje s módja szerint megkérte Mattõl a lány kezét, s utána már hárman tervezgették az utazást. Matt azonban még tartogatott egy kérdést, amit feltétlenül tisztázni akart a férfival. - A szülei mit fognak szólni ehhez a házassághoz, Pierre? - Mit szólhatnának? Keresve sem találhatnának nekem Rebecca kisasszonynál jobb feleséget. Talpig úrihölgy és háziasszony egy személyben. - Pierrenek csillogott a szeme, ahogy arájára nézett. Matt elgondolkodva folytatta. - Azt nyilván meg fogják tudni, hogy az ellenség országából jöttünk, és hogy ilyen nagy nyomorban élünk. Ennek ellenére sem fogják ellenezni a frigyet? - Efelõl teljesen nyugodt lehet, M. Bennett. Beszélni fogok a szüleimmel. Ugyan mi okuk lenne arra, hogy megtagadják a fiuktól, amire a világon a legjobban vágyik? - és vágyakozó pillantást vetett a lányra. Rebecca elpirult. Olyan régen volt, mikor utoljára ilyen szavakat hallott. Eszébe jutott Christian. Még mindig nagyon sajgott a szíve, de most nem a múlton kellett rágódni, hanem mindannyiuk érdekében a jövõ felé kell nézni. A jelen és a jövõ pedig: Pierre. Végül megegyeztek, hogy három nap múlva indulnak, addig Rebecca elviszi az utolsó adag mosott ruhákat, Matt pedig bejelenti, hogy nem megy többet dolgozni. Mattnek ezen kívül még Bridgettével is beszélnie kellett, ami nem ígérkezett valami kellemes feladatnak. Matt tudta jól, hogy mit jelent õ az asszonynak, és nem titkolhatta maga elõtt, hogy ezalatt a csaknem négy hónap alatt neki is igen fontossá vált ez a kedves teremtés. De úgy érezte, nem szerelmes belé annyira, hogy megossza vele az életét, és persze mindennél fontosabb volt neki Rebecca. Nem is érte váratlanul Bridgette reakciója, amikor másnap bejelentette neki a döntésüket. - Elutaznak? - az asszony alig akart hinni a fülének. - De hát hová és miért? - és máris megjelentek az elsõ könnycseppek a szemében. - Párizsba megyünk Bridgette. Rebecca feleségül megy Pierrehez. - De hiszen, de hiszen nemrég még azt állította, hogy nem akar hozzámenni! - Bridgette már szinte hisztérikusan zokogott. - Azóta megváltozott a véleménye, és úgy gondolom, hogy õszintén szereti Pierret, csak még a régi sebe túl friss.
157
- És… és velem mi lesz? - suttogta halkan Bridgette, és az arcát a két kezébe temette. Matt odalépett hozzá, és átölelte. - Ne sírjon, Bridgette. Maga olyan kedves és jó asszony. Higgye el, hogy fog egyszer találni valakit, aki úgy fogja szeretni magát, ahogyan azt megérdemli. - De én magát szeretem! - zokogta kétségbeesetten. Matt kíméletlenül õszinte volt, de Bridgette is mindig tisztességes volt velük, nem csaphatja be õt. - Én is szeretem magát Bridgette, - lélegzetvételnyi szünetet tartott de nem úgy, ahogy maga szeretné. Fontos a számomra, és igazán jó barátok lettünk. De maga ennél jóval többet érdemel. - És ha én megelégszem ennyivel? - Bridgette szeme most csak úgy ragyogott a könnyektõl, és olyan szívszorítóan nézett Mattre, hogy a férfi legszívesebben megcsókolta volna. De nem tehette meg azt az asszonnyal, hogy elõbb elutasítja, aztán mégis megcsókolja. Elengedte inkább Bridgettét, és elfordult. - Ne higgye, hogy ez nekem könnyû döntés volt. De én elsõsorban apa vagyok, és a lányom érdekeit kell néznem. - Azt nem tette azonban hozzá, hogy ha akarna, Bridgette utánuk mehetne Párizsba a gyerekeivel. Nem akart hamis reményeket ébreszteni benne, hiszen nem volt belé szerelmes. Odament a csendesen sírdogáló asszonyhoz, és megsimogatta a haját. - Isten áldja, Bridgette. Köszönet mindazért, amit értünk tett, remélem, hogy a Jóisten meghálálja majd a jóságát, ha én nem tudom. Bridgette nem tudott megszólalni. Fel se nézett, amikor csapódott az ajtó.
d 12.
1349. május, Párizs Az utazás egy cseppet se emlékeztette õket arra a keserves útra, amikor Londonból menekültek. Most minden békés volt és örömteli. Pierre Párizsról mesélt, a háború elõtti és a mostani Párizsról, a nyomorról, amit a királyok csatározásai okoztak a francia népnek. Rebecca hallgatta a férfi fejtegetéseit, majd véget nem érõ beszél-
158
getésbe kezdtek. Matt gondolatai is Párizs körül jártak, de egy húsz év elõtti Párizsban. Egy kis bolthelyiségben, Cartier mesternél, ahol Lanet megismerte. Elhatározta, ha él még, felkeresi. Aztán Pierre és Rebecca házasságára gondolt. Ilyen örömmel és ilyen tervekkel vitte õ is egykor Lanet a szüleihez abban reménykedve, hogy a szülõk megértik õt. A gazdag fiú a szegény, idegen országból való lányt választotta. Akárcsak most. Hiszen akármilyen gazdag volt is pár hónappal ezelõtt, most koldusszegény. Vajon megértõbbek lesznek-e Pierre szülei, mint az övéi voltak hajdanán? Ha akkor mellé álltak volna, Lane még most is élne, és a másik kislánya is. Akkor nem történt volna ilyen tragédia. A négy ló vonta díszes batár méltóságteljesen gördült be Párizs kapuin. Rebecca felkiáltott örömében. Párizst - a háború nyomai ellenére - még Londonnál is szebbnek látta. Szerencsére a háború messze zajlott, az emberek egy része úgy élte a mindennapokat, mint addig. Szûk utcákon, zajos tereken haladtak végig, a fák éppen most bontogatták zöldjüket. Rebecca máris a szívébe zárta Párizst. Pierre eredetileg azt szerette volna, ha abba a kis nyári lakba költöznek be, amely az õ birtokuk szélén állt, és amelyet Pierre kapott a szüleitõl ajándékba, de Matt ezt semmiképpen sem akarta. Nem akart Pierre, vagy a szülei jóindulatától függni. Így aztán a városban béreltek egy pici, de csinos lakást. Matt szintúgy azt sem fogadta el, hogy a De Jevalier birtokon kapjon munkát, így Pierre egy kedves családi barátjuk figyelmébe ajánlotta Mattet, ahol minden jó tulajdonsággal felmagasztalta õt. Mattnek szerencséje volt. M. Jean Rochar-nak éppen nagy szüksége volt egy kocsisra, mert a régi kocsisa már igencsak öreg volt, és nagyon nehezen mozgott. Bár Matt értett valamennyit a lovakhoz, de az öreg megígérte, hogy mindenre megtanítja, amire csak szüksége lehet. M. Rochar tisztességes bért fizetett, amiért Matt nagyon hálás volt. Ebbõl az összegbõl nemcsak hogy a lakbérre, meg ennivalóra tellett, de meg is tudtak takarítani néhány solt. Lehet, hogy ez egyszer mégis kedvez nekik a szerencse? Rebeccának nem kellett dolgoznia, és be kellett vallania magának, hogy nem mindig tud mit kezdeni a rengeteg szabad idejével, hiszen a házimunkába már annyira beletanult, hogy hipp-hopp, szempillantás alatt elvégezte a tennivalókat. Pierre azt is felajánlotta, hogy varrat néhány ruhát Rebeccának, de a lány ezt Matt tanácsára nem fogadta el. ,,Majd ha hivatalosan is a menyasszonya leszel!” - mondogatta gyakran Matt. Rebecca ilyenkor mindig azt gondolta: ,,Ugyan, mi a
159
különbség, hivatalosan vagy nem hivatalosan? Szeretjük egymást, akkor mi akadályozhatná meg a boldogságunkat?” Eközben Pierre dobogó szívvel lépdelt a hosszú folyosókon szülei szobája felé. Amikor megérkezett Calaisból, épphogy csak köszöntötte õket, mert rohant, hogy Matt és Rebecca ügyeit intézze. Nem odázhatta tovább a szüleivel való találkozást, és a velük való beszélgetést sem. Tisztában volt vele, hogy a szülei elõször nem fogják helyeselni a választását. Apja, Francoise de Jevalier, aki jogtudós volt, és igen büszke a királyi udvarral való közvetlen kapcsolatára, rendkívül konzervatív és szigorú ember volt. Elvei megingathatatlanok, a szavai szentírás a családja számára. Mdm Paulint, Pierre édesanyját még maga IV. Fülöp, a Vaskirály jelölte ki a számára, akinek anyja közvetlen rokonságban állt a királyi családdal. Házasságuk ugyan minden szenvedélytõl és romantikától mentesen köttetett, de az évek során megkedvelték egymást, támaszt nyújtottak egymásnak, és volt egy közös kincsük is, Pierre, akit mindketten a világon a legjobban szerettek, természetesen a maguk módján. Egész életükben megpróbáltak mindent megadni neki, amit csak megkívánt. Pierre rendkívül eszes, jólelkû, jókedvû ifjúvá serdült. Francoise de Jevalier a Franciaországban létezõ legjobb iskolákban taníttatta, végül a Sorbonnon fejezte be tanulmányait. Ezután a bátyja felügyelete alá küldte Calaisbe, ahol a városok igazgatásának fortélyait sajátíthatta el, ahonnan hazaérve várja majd õt egy igen fontos tisztség: a királyi pecsétõr személyi titkára lesz. Ezt már jó elõre eltervezték, már csak az volt hátra, hogy egy jó feleséget keressenek neki. Amíg Pierre távol volt, Francoise és Paulin sok nemesi házban vendégeskedett, és közben keresték, kutatták azt az ifjú leányt, aki érdemes arra, hogy az õ nevüket viselje. Hamarosan meg is találták a megfelelõt: Geraldine Delacroix személyében, aki gyönyörû, szõke hajú, kékszemû szépség volt, okos, mûvelt, jól nevelt úrihölgy, a családja régi, nemesi rangot viselt, és ami a fõ, dúsgazdagok voltak. A szülõk úgy gondolták, õ minden tekintetben megfelel a fiuknak, és a tavaszi, évadnyitó bálon be is mutathatnák a fiatalokat egymásnak. Addig még Pierre is megbarátkozhat a gondolattal, hogy hamarosan megnõsül. Egyelõre azonban Pierre még nem sejtett semmit a szülõk tervérõl. Mikor a hálószobájuk ajtajához ért, egy pillanatra megtorpant, és még egyszer átgondolta, mit fog majd mondani nekik. Idegességében
160
néhányszor ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte, így sikerült valamelyest levezetnie a benne dúló feszültséget. Aztán határozottan lenyomta a kilincset, és belépett. A hálószobában ugyanaz a nyugalmas és de kissé merev légkör fogadta, amely általában jellemezte a de Jevalier házat. Anyja kitárt karokkal sietett elé, és hosszan átölelte. Erõsen õszülõ hajkoronája egy pillanatra Pierre mellkasára simult, és Pierre kicsivel több ráncot vett észre az arcán, mint amióta utoljára látta. - Anyám! - kiáltott fel elérzékenyülve. - Isten hozott végre, fiam. Édesapja szikár, magas alakja megvárta, amíg enged az anyai szorítás, majd kezet nyújtott a fiának, és megveregette a vállát. - Édesanyád és én már nagyon vártunk. - Bár Francoise de Jevalier nagyon szerette a fiát, sosem volt képes kimutatni az érzéseit. Pierre azonban tudta, hogy a szülei szeretik õt, csak abban nem volt biztos, hogy mennyire. - Gyere fiam, ülj le! - vonta maga mellé a díszes párnákra Mdm Paulin. - Mesélj, milyen volt az életed Calaisben? - Hosszú volt, anyám. - mondta Pierre õszintén. - Sokáig voltam távol maguktól. De sokat tanultam Robert bátyámtól, és sok tapasztalattal gazdagodtam. - Ennek nagyon örülök fiam, mert már igen várnak rád a királyi palotában, hogy tanulmányaidat és eszedet a korona szolgálatában kamatoztasd. - Köszönöm apám, remélem, meg lesznek velem elégedve, s önöknek sem okozok majd csalódást. - Ha kipihented az út fáradalmait, máris jelentkezhetsz M. Bishopnál, aki majd eligazít téged, és elmondja, mi minden vár rád. - Jelentkezni fogok nála már holnap. - M. de Jevalier bólintott. Biztosra vette, hogy Pierre ezt fogja mondani, s ezt el is várta tõle. Aki ilyen pozícióba kerül, az legyen szorgalmas, és megbízható, különben nem méltó a rangjára. - De elõtte szeretnék megbeszélni önökkel valamit. Pierre szünetet tartott, és vett néhány mély levegõt. - Mondd bátran Pierre, velünk mindent megbeszélhetsz, ami a szívedet nyomja. - bíztatta az édesanyja. - Nem is tudom, hogyan kezdjem el. Elõször is szeretném megköszönni mindazt, amit életem eddigi huszonöt évében értem tettek, amiért életem végéig hálával tartozom önöknek… De eljött az idõ, amikor el kell hagynom a szülõi házat. Én… megnõsülök. - Pierre elhallgatott, és
161
feszült várakozással tekintett a szüleire. Vajon mit szólnak a váratlan bejelentéséhez? Mdm Paulin váratlanul elmosolyodott. - Bár még várni akartunk pár napot, hogy hozzászokhass az itthoni levegõhöz, de azért most is elmondhatjuk, igaz Francoise? - szólalt meg Paulin, és kérdõn nézett a férjére, aki derûs tekintettel bólintott, majd megköszörülte a torkát. Balga elvakultságukban észre sem vették, hogy Pierre mirõl beszél, és fel sem merült bennük, hogy Pierrenek talán különbözik a szándéka az övéktõl. Pierre semmit sem értett. Mi ez a nagy titokzatosság? Õ azt hitte, dühösek lesznek, vagy szomorúak, hogy a megkérdezésük nélkül döntött, de arra semmi esetre sem számított, hogy így fogadják. Vagy megneszeltek volna valamit, amit õ még nem akart a tudomásukra hozni, és örülnek a boldogságának? Az apja hangja határozott és ellentmondást nem tûrõ volt. - Hónapok óta mi is ezen törtük a fejünket édesanyáddal, és örömteli hírt közlünk veled fiam, néhány hét múlva, a tavaszi bálon megismerheted a jövendõbeli hitvesedet. Pierre megdermedt ültében. A szülei félreértették, és azt hiszik, hogy neki még nincs jelöltje, és az õ megkérdezése nélkül, maguk kerestek neki menyasszonyt. Hirtelen semmit sem tudott mondani, csak tátogott, mint a partra vetett hal. A szülõk ismét csak félreértették a reakcióját, azt hitték, a meglepetéstõl nem tud megszólalni. - Szólj hát, fiam! - mondta az apja. - Büszke lehetsz az arádra, meglátod. Pierre összeszedte a bátorságát, és felállt. Fájdalom járta át a szívét, hogy el kell rontania a szülei örömét, de úgy érezte olyan börtön ajtaját készülnek rázárni, amely aztán nem tárulhat fel soha többé. - Apám, anyám! - mondta kissé meghajolva a szülei felé. - Borzasztóan sajnálom, hogy ebben az egy dologban csalódást kell okoznom önöknek, de azt hiszem, félreértettek az imént. Nekem ugyanis már van menyasszonyom, akinek nemesi becsületszavamra házasságot ígértem, és ezt az ígéretet vissza nem vonom. Egy pillanatig olyan meglepetés tükrözõdött a szülõk arcán, hogy Pierre ki nem vehette, hogy mi játszódik le bennük. Pierre apjában elõször nagyobb volt a meglepettség, hogy a fia ilyesmiben az engedélye nélkül mert dönteni azután felülkerekedett a harag. Összehúzott szemöldöke alól komoran tekintett a fiára. - Valóban csalódást okoztál Pierre. Hogyan ígérhettél házasságot valakinek a tudtom és engedélyem nélkül?! Hiszen még csak nem is
162
ismerjük! - Én nagyon jól ismerem õt apám, és bízhatnak a választásomban! Pierre állta az apja tekintetét. - Egyáltalán ki az a lány? - Egy angol patrícius lánya. Szép, jó, okos és… én kimondhatatlanul szeretem õt. Az anyja ekkor halkan felsikoltott, és a szívéhez kapott. Amióta õ tizenhat évesen férjhez ment, azóta nem hallotta ezt a szót, hogy szerelem. Számára ez valami ködös és megfoghatatlan érzéssé változott az idõk folyamán, amelynek jelentését nem akarta ismerni többé. - Pierre! Az angolok ellenségeink! - mondta kemény hangon az apa. - Nekem nem ellenségeim. - vágott vissza Pierre. - Csak Fülöp királyunk háborúzik. - Pierre elharapta a mondat végét, mert attól tartott, a szüleit csak még jobban felbõszítené, ha megtudnák, hogy õ milyen ostobaságnak tartja a háborút. - Hol ismerkedtél meg ezekkel a népekkel? - Francoise de Jevalier hangjába némi gúny vegyült. - Calaisban. És õk nem népek, hanem igen rendes emberek. - Mit keresnek Franciaországban, ha egyszer angolok? - a kérdések csakúgy záporoztak. Pierre már várta ezt a kérdést, és úgy gondolta, nincs már vesztenivalója, elõbb utóbb úgyis megtudják az igazat. - Azért vannak itt, mert tönkrementek, és Angliában nem volt maradásuk. Úgy gondolták, itt kezdenek új életet. - Áh, szóval szegények, mint a templom egere. És a te vagyonodból akarnak új életet kezdeni. - Ezt visszautasítom. - Pierre szinte remegett a visszafojtott indulattól. Annyira fájt neki szülei elutasító magatartása, hogy úgy érezte, mindjárt megfullad. - Én ismerem õket, nem olyanok. Se a lány, se az apja. De az, hogy én szeretem õt, az sem jelent önöknek semmit?! - Szerelem? - Pierre apja dühösen legyintett a kezével. - Nagyon jól tudod, hogy a szerelem haszontalan érzelem, és az a legjobb, ha kimarad az életünkbõl. Pierre természetesen tudta, hogy mire céloz az apja. Francoise de Jevalier szülei igazi szerelmi házasságban éltek, csaknem nyolc évig, amikor az édesanyja megbetegedett, és meghalt. Francoise hét éves volt ekkor. Az apja még a temetést sem várta meg, annyira szerette a feleségét, hogy nem tudta elviselni a halálát, és öngyilkos lett. Így a kis Francoise a kettõs temetésen semmit sem értett abból, ami történt,
163
törékeny kis lelkében csak annyi maradt meg, hogy a szerelem mindig fájdalmat és szenvedést okoz. Egész életében távol is tartotta magát ettõl az érzéstõl, és most a fiánál kell találkoznia újra ezzel az érzéssel. - Tudom apám, hogy ezzel kapcsolatban hogyan vélekedik, de én nem lehetek boldog nélküle. Már nem, hogy megismertem õt. Tudom, egész életemben rá vártam, kérem, fogadják el õt. - Hidd el fiam, Mademoiselle Geraldine is van olyan teremtés, mint az az angol hölgy, ráadásul francia és gazdag. - Próbálkozott az édesanyja is. - Kérem, értsenek meg engem! Önök is megszeretik õt, ha megismerik. - Mi megértünk, fiam. - vette át a szót ismét az apa - Legalábbis megpróbáljuk. De hidd el, azok az érzések majd elmúlnak. Mi sem ismertük az édesanyáddal egymást az esküvõ elõtt. - Én tudom apám, de… - Nincs semmi de. Mi tudjuk, hogy mi a legjobb neked, fiam! Azt fogod elvenni, akit kiszemeltünk neked. Hidd el, a javadat akarjuk. - Úgy látom, nem értettek meg! - Pierre határozottan felszegte az állát. Tudta, most nem adhatja fel. Ilyen határozott ellenállásra nem számított. Igaz, sohasem beszélgettek nõsülésrõl, nem tudhatta, hogy a szülei hogy is gondolták el az õ házasságát. - Én soha nem fogom viszszavonni a neki tett ígéretemet, és nincs az az erõ, talán csak a halál, amely elválaszthat minket egymástól. - Pierre szemében olyan szenvedély lobogott, hogy a szülõk egy pillanatra meglepetten elhallgattak. Hogy az õ Pierrejük szembeszálljon velük? De Pierre még folytatta. - A bálon bemutatom õt önöknek. Remélem akkor minden kétségük eloszlik vele kapcsolatban. De azt tudniuk kell, hogy akár a beleegyezésükkel, akár a nélkül õ lesz a feleségem, vagy senki. Pierre megfordult, és kiviharzott az ajtón. A szülei döbbenten néztek utána. Nem gondolták volna, hogy így végzõdik a mai este. - Mit tegyünk? - tördelte a kezét Mdm Paulin. - Mit? Majd én megmondom. - harsogott haragtól izzó hangon M. de Jevalier. - Ha nem azt teszi, amit mondok, akkor fel is út, le is út. Mdm Paulin a szájához kapta a kezét. - Ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket, Francoise. Én tudom, mennyire szereti Pierret. Ne taszítsa el magától. - M. de Jevalier kelletlenül bár, de bólintott. - Akkor mit tehetnénk, hogy engedelmességre bírjuk?
164
- Csak egyet tehetünk. - Mdm Paulin szeme a távolba révedt.- Meg kell neki mutatnunk a lány igazi arcát. Hogy hazug, csaló, mint minden pénzéhes szajha. - Mdm Paulin szeme elõtt réges-régi emlékképek jelentek meg. A múlt képei, amelyeket eddig mélyen eltemetve hordozott magában, s amely seb e miatt az ismeretlen lány miatt most felszakadt. Régen történt, még a tizenhatodik születésnapja elõtt, hogy megismerte a szerelmet egy délceg fiatalember képében. De az álom csakhamar szertefoszlott, amikor egy tüzes tekintetû, kacér lány elcsábította tõle a szíve választottját. A lánynak azonban nem a fiú kellett, hanem a vagyona, s mikor azt megkapta, faképnél hagyta a fiatalembert, aki azonban nem ment többé vissza régi szerelméhez. Paulin akkor végigsírta azt az éjszakát, és a következõ hónapokban valamennyit. Végül a szülei nem nézték tétlenül a bánatát, és hamarosan Francoise de Jevalier feleségévé tették. Mdm Paulin megrázta a fejét, s figyelme ismét a férjére irányult. - Igaza van, Paulin. Ezt fogjuk tenni. Csak a kedvezõ alkalmat kell kivárni.
d 13.
Pierre olyan dühöt érzett magában, amilyet még soha. Ebben a pillanatban mindenkit gyûlölt: a szüleit, akik nem értik meg, hogy csak Rebeccával lehet boldog, gyûlölte saját magát, hogy ellene szegült a szüleinek, és egy röpke pillanatig még Rebeccát is gyûlölte, amiért szembeállásra késztette a szüleivel szemben. Aztán a pillanat elmúlt, s vele elpárolgott a düh is, csak a keserûség és a csalódottság maradt. Azt gondolta ugyan, hogy a szülei nehezen fogják elfogadni, de hogy egyáltalán nem is akarják megismerni a lányt, ez sehogy sem fért a fejébe. Kilépett a parkba, a langyos éjszakába, és mélyen a tüdejébe szívta a levegõt. Friss levegõt akart, hogy kitisztuljon a feje. Rótta a kilométereket, és törte a fejét, mit is tegyen, de az eredmény ugyanaz maradt. Egyet tudott egészen biztosan, hogy Rebecca nélkül az élete fabatkát sem ér. Ezért hajlandó vállalni minden áldozatot. Szeretett mindig, mindenben eleget tenni a szüleinek, de ebben az egyben nem fog engedni, akármibe kerül. Másnap reggel, hogy engedelmességét bizonyítsa, elsõ útja M.
165
Bishophoz vezetett, hogy bejelentkezzen nála. M. Bishop, a pecsétõr tanácsnoka, barátságos, jólelkû ember volt, és nagy tisztelõje Pierre apjának. Pierret is örömmel fogadta, és kifejezte abbéli reményét, hogy jól tudnak majd együtt dolgozni. Rögtön adott is neki néhány feladatot, hogy próbára tegye a rátermettségét, és a nap végén nem gyõzte dicsérni a fiú tehetségét. Pierrenek azonban már másfele szálltak a gondolatai. Rebeccánál akart lenni minél hamarabb, hogy láthassa mosolyát, amely úgy hat rá, mint a felkelõ napsugár, és belesüllyedjen gyönyörû szemébe, ez el tudja feledtetni vele minden gondját. Amikor bekopogott a kis házikóba, lángra gyúlt a szíve, amint Rebecca - mint valami vidám tündérlány - ajtót nyitott neki. Rebecca valóban boldog volt. Úgy érezte, Párizs az álmok városa, ahol minden valóra válhat, amit szeretne. Délelõtt felfedezõútra indult a környéken, és miden utcácska tetszett neki, a házak és az emberek is. Felfedezte, hol kaphat friss árut, és ízletes vacsorát fõzött az apjának, aki késõ este, de boldogan jött haza M. Rochar házából, ahol nagyon kedvesek voltak hozzá. M. Rochar kedélyes, idõsödõ úr volt, akinek mindig nagyon sok dolga volt, és ide-oda kocsizott a városban. Matt máris nagyon kedvelte, és az öreg kocsistól is sokat tanult. Pierre csak úgy fürdött a szeretetteljes családi légkörben, ahogy hárman körülülték a vacsoraasztalt, és Rebecca feltálalta az ételt. Matt a nap eseményeit mesélte, és közben mosolyogtak, nevetgéltek. Olyan meghitt volt ez a kis szoba, hogy Pierrenek megfájdult a szíve. Otthon náluk egyáltalán nem így zajlott egy családi vacsora. Hatalmas teremben egy hosszú asztal mellett az egymástól legtávolabbi három helyet foglalták el, és közönyös szolgák közönyös arccal tálalták fel a fogásokat, amit õk néma csendben, vagy halk, udvariaskodó beszélgetés közben fogyasztottak el. Pierre sohasem volt ilyen meghitt kapcsolatban a szüleivel. Mindig is volt közöttük egyfajta távolságtartás, amely mindeddig nem tûnt fel neki, amíg nem ismert mást. Milyen furcsa volt most összehasonlítani a két családot! Pedig nem is olyan régen még õk is gazdagok voltak, és egy társadalom felsõ rétegéhez tartoztak. Vajon akkor hogyan éltek? Rebecca megérezte, hogy valami igen foglalkoztatja Pierret, és a férfi nemsokára ki is bökte, hogy mi járt a fejében. Matt és Rebecca szinte egymás szavába vágva meséltek a régi, csillogó világukról - gondosan kihagyva természetesen Christiant és a testvériséget. Pierre csak hallgatta, és úgy érezte, itt van igazán otthon. Itt befo-
166
gadták õt, és úgy fogadták el, ahogy van. Nem várnak tõle olyat, amit nem akar, és szinte kézzel fogható volt a szeretet, ami a két emberbõl áradt. Megfogadta magában, hogy akármi lesz is, õ kitart Rebecca mellett. Magában mérlegre tette, mit nyerhet és mit veszíthet, ha a szülei akarata szerint cselekszik. A mérleg egyik serpenyõje pedig szinte a földig süllyedt, és nem volt kétséges, hogy melyik. Másnap Pierre sétálni vitte Rebeccát a város szívébe, a Citébe, hiszen a lány még nem láthatott sok mindent Párizsból. - Amit itt lát, abból a legtöbb a Vaskirály, Szép Fülöp mûve. Õ igazán nagy, és rettegett király volt. - Mikor élt? - kérdezte a lány. - Csaknem ötven éve már, hogy meghalt, és az azóta uralkodó királyok csak rombolták a mûveit. - Azt mondta, hogy rettegtek tõle, hát mi tette akkor naggyá õt? - A politikája, Rebecca. Tudja, apám jogtudós az udvari tanácsban, és hallatlanul nagy rálátása van az ország ügyeire és annak következményeire. Az õ véleménye szerint amit a Vaskirály létrehozott a kül- és belpolitikában, az példátlan volt. Elõször is kemény kézzel legyõzte a feudális nagyurak harcos gõgjét, leverte a fellázadt flamandokat, legyõzte és hûbéresévé tette az angolokat Aquitaniában, és nem átallotta még a pápát is grabancon ragadni, és erõszakkal Avignonba telepíteni, bárhogy is kiátkozta õt õszentsége. Az államkincstár szükségleteinek fedezésére megadóztatta ugyan az egyházi javakat, és kemény pénzekkel vágta meg a lombardokat - az itáliai bankárokat, - de felismerte, hogy be kell engednie a tágabb királyi tanácsba a köznépet, a királyi polgárokat is, akiknek ugyan nem volt szavazati joguk, de jelen lehettek a tanácskozásokon, és olykor kikérték a véleményüket. Sõt Szép Fülöp kormányának koadjutora is egy polgár volt, akinek szintén rettegték a nevét, de az országban többé-kevésbé rend volt. Nem lehetett minden tartományban pénzt verni, hanem ez a király kiváltsága volt, így értékállóvá tette a pénzt, és beszüntette a költséges és hivalkodó lovagi tornákat, mondván, hogy nem abban mutatkozik meg a lovagiasság; és számos rendeletet adott ki, amely kedvezett a jobbágyoknak is. Például egy szolga, aki felett korlátlan hatalommal bírt a földesura, bizonyos összeggel megválthatta magát, vagyis, ha szorgalmasan dolgozott, egy idõ után szabad lehetett.
167
Pierre annyira belemelegedett a beszédbe, hogy Rebecca csendesen mosolygott. Szerette, hogy Pierre ilyen lelkesen tud beszélni ezekrõl a dolgokról. Egyszer még õbelõle is nagy tudós lesz, mint az édesapjából. Elsétáltak a királyi palota felé, amit egy nagy árkádos csarnok határolt az egyik oldalon, aminek Rõfös Galéria volt a neve, bizonyos bér ellenében a király maga adott engedélyt arra, hogy a rövidárukereskedõk boltot nyissanak alatta. A csarnok oszlopfõin negyven szobor ábrázolta a negyven királyt, akik az õsök, Pharamond és Merovée óta követték egymást a francia trónon. A Galéria mindenki elõtt tárvanyitva állt, séták, találkák, viták, csevegések és cselszövések színhelye volt ez. Ahogy tovább sétáltak, Pierre a távolban egy toronyra mutatott. - Az ott a Nesle-torony. Szomorúság és bánat kapcsolódik a nevéhez. A házasságtörõ királyné és hercegnék áldoztak ott a titkos szerelemnek. A Vaskirály fiainak feleségei voltak õk, de amikor fény derült a tilos légyottokra, kegyetlen büntetéssel sújtották a szerelmeseket. Rebecca elpirult. Pierre a lány szép arcára pillantott, és nem bírta levenni róla a szemét. Hirtelen úgy érezte, lehet, hogy a Burgundi hercegnõk is ezt a végtelenül erõs vonzalmat érezték, amikor a szívüknek engedelmeskedtek? - És ez itt? - mutatott Rebecca egy hatalmas erõdítményre, amikor már jócskán maguk mögött hagyták a palotát. - Az ott a Temple. A templomos lovagok rendjének régi székháza. - A templomosok? - Hallott már róluk, Rebecca? - Egy keveset. - felelte fátyolos hangon a lány, mert ismét Christian jutott az eszébe, aki beszélt neki errõl a nemes lovagrendrõl, akik az utasok és a szegények védelmezõi voltak, és akik legendás kincseket halmoztak fel. - A vaskirály sok hibát is elkövetett uralkodása során, de az talán az egyik legnagyobb volt, amikor pert indított a templomosok ellen, majd a rend nagyfõnöke, Jacques de Molay ellen is. Hét évig tartotta bezárva a saját várának, a Temple-nek a tömlöcében, majd máglyán égettette meg, hamis vádak alapján. Igaz, errõl megoszlanak a vélemények, de én úgy gondolom, hogy nem lehet igaz mindaz, amivel vádolták õket. - Mivel vádolták õket? - Szörnyû dolgokkal, Rebecca, nem is tudom, hogy ki merjem-e mon-
168
dani kegyed elõtt. - Nem fogok elájulni, Pierre. - mosolygott a lány. - Ígéri? - hunyorított a lányra tréfásan Pierre. - Ígérem. - Megrágalmazták õket, hogy egymás között gyakran elkövetik a szodómia bûnét, hogy meg kell tagadniuk, és le kell köpniük a keresztet ahhoz, hogy felvegyék az újakat a rendbe, hogy macskafejû bálványt imádnak, hogy fekete mágiát mûvelnek, tisztelik a boszorkányságot és az ördög kultuszát, hogy elsikkasztották a rájuk bízott javakat, meg hogy összeesküvést szõttek a pápa és a király ellen… - Csak ennyi bûnük volt? - Rebecca szörnyülködött, Pierre pedig nevetett. - A nagyapám azt mondta, hogy az egész csak hazugság volt, hogy õ ismert templomos lovagot, nem is egyet, és az egészet azért találták ki, hogy õket tehessék az általános közgyûlölet tárgyává, és ne a királyt okolják a szegénységért és az éhínségért. Meg természetesen a kincs is jól jött a kincstárnak, amelyet elkoboztak a rendtõl. - De hát hogy okolhatták volna õket minden bajért? - Rebecca szemei tágra nyíltak. - Hát csak úgy, hogy azt kezdték híresztelni, hogy a templomosok a felelõsek az éhínségért, mert üzérkednek a gabonaárakkal, és hogy inkább törõdnek a javaik szaporításával, mint hogy Krisztus sírját viszszaszerezzék a pogányoktól. Kitalálni igazán mindent könnyû, ha valakinek célja van a rágalmazással, az emberek pedig el is hiszik, csak legyen egy bûnbak, akire rákiabálhatják a fájdalmaikat és szenvedéseiket. - Aztán megbánták, hogy megölették õket? - kérdezte Rebecca. - Talán, ebben nem vagyok biztos. Három ember azonban bizonyosan megbánta. - Pierre titokzatosan mosolygott. - Kicsodák? - A királyi pecsétõr, V. Kelemen pápa, és maga, a Vaskirály. - Miért pont õk? - Mert a lángoló máglyáról Jacques de Molay megátkozta õket, hogy egy éven belül kövessék õt az Isten ítélõszéke elé. - Rebecca izgatottan hallgatta. - Valóban? És mi lett velük? - Pierre a fejét csóválta. - Én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de e három ember valóban meghalt egy éven belül, méghozzá abban a sorrendben, ahogy az átok
169
elhangzott. - Rebecca megrázkódott. - Hátborzongató. - Az. Menjünk is tovább.
d 14.
Vagy két héttel késõbb Franciaország színeit viselõ, harsonásokkal kísért heroldok járták az országot, és persze Párizs utcáit, és fennhangon hirdették a pergamentekercsekre rótt szöveget, miszerint Õfelsége, VI. Fülöp több napos lovagi tornát rendez ifjú felesége, Navarrai Blanka tiszteletére, amelyet egy nagyszabású bál zár le. Amely vitéz részt kíván venni a viadalon, az egy kisméretû címerpajzsot kap, hogy onnan felismerjék bajvívó voltukat. VI. Fülöp mindenképpen meg akarta rendezni a tavaszi lovagi tornát, egyrészt azért, hogy bizonyítsa az ellenségnek, hogy neki nincs mitõl félnie, másrészt, hogy a saját népében elaltassa a félelmet és a bizonytalanságot. Rebecca és Pierre épp arra sétáltak, és Rebecca nevetve kérdezte. - Ön nem vesz részt a tornán, Pierre? - Önszántamból nem. De ha úgy kívánja, Rebecca, hogy lovagi tornán érdemeljem ki a kegyeit, akkor megteszem. Rebecca a férfi karjára tette a kezét. - Nem kívánok ilyet, Pierre. Elegem volt a csatákból, minek azt mímelni, mikor sajnos így is háború van. - Egyetértek önnel, Rebecca. Fõleg most, hogy nem is áll jól a szénánk a háborúban. Nemhogy azzal foglalkozna a király, hanem inkább a fiatal feleségének hódol. - Csak nem veti meg a szerelmet, Pierre? - kérdezte huncut mosollyal Rebecca. - Azt nem, csak éppen kissé furcsállom azt a nagy sietséget, amivel az új királynét nõül vette. Feltételezem, nem ismeri a történetét. Rebecca megrázta a fejét, így Pierre folytatta. - Jó királyunk elsõ felesége a Sánta Johanna volt, akit a gonosz királynénak is neveztek, mert sötét lelkével ugyancsak rászolgált erre a csúfnévre. Egy hónapja hunyt csak el a fekete halál keze által, amikor Fülöp már újranõsült. És vajon kit vett el? A saját fiának a menyasszonyát követelte magá-
170
nak, aki maga még alig volt 18 éves, a fiához pedig hozzáadatott egy özvegyet. - Ez valóban nem tisztességes. - Rebecca egyet értett Pierrel. Hát a nagyurak mindent megtehetnek, amit csak akarnak? - Ráadásul borzasztó költséggel is járnak ezek a mulatságok, ahelyett, hogy a hadseregét bõvítené, új fegyvereket kovácsoltatna, és bõségesen ellátná élelemmel a katonáit. Távol álljon tõlem, hogy kritizáljam õfelségét, de azt hiszem, az uralkodáshoz nem sok tehetsége van. Rebecca hallgatott. Bizony, õ sem hallott róla sok jót. De titokban azért örült, mert a bálra õk is elmennek, ahol végre Pierre bemutatja a szüleinek. Végre megint táncolhat, háború ide vagy oda. Pierre elvitte a hintóján a lovagi torna színhelyére is, amelyet egy tágas mezõn jelöltek ki, és amelyet a két oldalán palánk zárt le. Az emelvényeket a küzdõtér árnyas oldalán ácsolták. A három tribün közül a középsõben foglaltak helyet a döntõbírák, a két szélsõn pedig a hölgyek, akiknek kegyeiért vívtak a lovagok. Rebecca érdeklõdve nézte egy darabig, hogy gyakorlatoznak a nagyurak fényes páncéljaikban, de amikor eszébe jutottak a londoni összecsapás jelenetei, hirtelen elfordította a fejét. Nem. Nem kíván több harcot és vért látni. Végül Pierre hazavitte, így legalább több ideje maradt, hogy készülõdjön a bálra. Matt kivételesen megengedte, hogy elfogadjon Pierretõl egy csodaszép ruhát, hiszen nemsokára a felesége lesz. Matt furcsállta ugyan egy kissé, hogy a bálig nem mutatja be Pierre Rebeccát a szüleinek, de nem szólt semmit. Sejtette, hogy nem ment minden úgy, ahogy azt Pierre tervezte, de nem mondta Rebeccának. Azt viszont mindennél világosabban látta, hogy Pierre õrülten szereti a lányát, lehet hogy annyira, mint annak idején õ Lanet, és Rebecca is szereti Pierret. Így hát nehéz volt a szíve, de tudta, hogy meg kell vívniuk a saját harcukat, akármilyen nehéz lesz is. Õ minden erejével mellettük lesz, amennyire csak tud. A bál estéjén Pierre egy gyönyörû hintóval jött a lányért, és a lélegzete is elállt, amikor Rebecca lelépdelt a lépcsõn. A lány álomszép volt, a ruha csodálatosan állt tökéletes alakján. Hosszú, ébenfekete hajába gyöngyöket font, más ékszert nem viselt. De mindennél ékesebben ragyogott két gyönyörû szeme, és Pierre úgy érezte, nincs nála szerencsésebb ember a világon. Amikor a hintó megállt, Pierre kisegítette a lányt, aki ujjongott
171
örömében. El sem hitte, hogy ismét szép ruhában lehet, és újra táncolhat! Érzett ugyan némi idegességet, hogy most ismeri meg Pierre szüleit, de ha Pierrere nézett, rögtön erõsebbnek érezte magát. Végig lépdeltek a hosszú, tükrökkel kirakott folyosón, egészen a bálterem ajtajáig, ahol több pár is várakozott, hogy bejelentsék õket. Rebeccának az izgalomtól a szája is kiszáradt. Rég volt már, hogy utoljára részt vehetett egy ilyen bálon, úgy érezte, fényévek választják el attól az életétõl. Ám ekkor Pierre megszorította a kezét, és bátorítón rámosolygott. - M. Pierre de Jevalier, és Mlle Rebecca Bennett. - kiáltotta az ajtónálló, és Rebecca megindult Pierre oldalán. Amint beértek a terembe, mintha újra otthon lett volna, és mégis minden más volt. De a félelme egyszeriben elszállt, hiszen világéletében ebben nevelkedett, és tudta, hogy kifogástalanul viselkedik. Amint a hosszú, bársony szõnyegen a trónon ülõ királyi pár felé lépkedtek, a jelenlévõk álmélkodva súgtak össze. Vajon ki lehet ez a szépséges idegen? Rebeccát nem lehetett nem észrevenni. Úgy tündöklött a szépsége, mint a csillagok a bársony égen. Rebecca mindig is a bálok királynõje volt, ahol megjelent, ott magára vont minden tekintetet. Pierre szülei is ott álltak már a többi vendég között, és összehúzott szemöldökkel méregették Rebeccát. Így elsõ ránézésre nem lehetett kifogásuk ellene. Mlle Geraldine természetesen nem volt ott, hiszen milyen megalázó lett volna, hogy a neki ígért kísérõ más hölgyet vezet a karján. Jobb, ha nem tud a dologról addig, ameddig Pierre hajlandó lesz vele foglalkozni. Mert hogy ez csak idõ kérdése, ebben biztosak voltak. Most még makacskodik a fiú, azt mondja, szerelmes. Ugyan! Ez majd elmúlik. És õk azon lesznek, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen. A pár idõközben a trónhoz ért, ahol Pierre bemutatta Rebeccát. VI. Fülöpöt láthatóan elbûvölte a lány, és ki is fejezte tetszését. Mdm Pauline ezen módfelett bosszankodott, de egyelõre még nem tehettek semmit. Amikor véget értek a fogadások, bemutatások, kezdetét vehette végre a tánc. Pierre Rebeccához fordult. - Rebecca, kedvesem. Csodálatosan viselkedett. Jöjjön, bemutatom a szüleimnek. Rebecca Pierre karjára tette a kezét, és a beszélgetõ, nevetgélõ emberek között elindultak, hogy megkeressék a fiú szüleit. De mintha a sors nem akarta volna, hogy találkozzanak, Pierre ismerõsei és barátai minduntalan megállították õket. Mindenki üdvözölni akarta Pierret itthon, és megcsodálni csodaszép partnerét. Rebecca a leg-
172
bájosabb álarcát vette fel. Habár belülrõl a feszültség mardosta, kifelé mosolygott, és kellemesen elcseverészett a többi vendéggel. Minél hamarabb túl akart lenni a bemutatkozáson, tudni akarta, hogy milyen szívvel viseltetnek iránta leendõ férjének szülei. Végül Pierre megfogta a kezét, és egy merev arcú, méltóságteljes házaspár elé vezette kedvesét. - Édesanyám, édesapám, hadd mutassam be önöknek Rebecca Bennettet, akit jövendõ hitvesemnek választottam. - Pierre hangja határozott volt, és Rebecca összerezzent a furcsa éltõl, ami szinte fenyegetõvé tette szavait. Rebecca nem volt ostoba. Érezte, hogy valami történhetett. Érezte, hogy ezek az emberek nem kedvelik õt, pedig még nem is ismerik, és hirtelen baljós sejtelem tolakodott a szívébe. Talán nem is akarják megismerni? Rebecca zavarában nem is tudott megszólalni. Kecsesen bókolt Pierre szülei elõtt, de a mozdulatai feszültek, szinte merevek voltak, és mivel azok nem nyújtottak kezet, hát továbbra is hallgatott. Végül Mdm Paulin szólalt meg, miután lárvaarccal méregette egy darabig a lányt. - Mikor érkeztek Párizsba? - Arca beszéd közben is ugyanolyan merev maradt, nem árult el semmit Mdm Paulin belsejébõl, de a szemébõl megvetés sugárzott. - Néhány hete, Mdm de Jevalier. - válaszolt remegõ hangon Rebecca, gondosan elhallgatva, hogy együtt jöttek Pierrel. - És miért hagyták el Angliát? Talán nem szerették a hazájukat eléggé, hogy most ellenségeikhez törleszkednek? - De anyám! - vágott közbe Pierre felháborodva, aki iszonyodva figyelte, hogy bánnak a szülei a menyasszonyával. Õ azt hitte, ha majd meglátják, és beszélgetnek vele, megkedvelik õt, és megenyhülnek. De ezt nem gondolta volna. Nem gondolta, mert nem ismerte eléggé a szüleit, így nem ismerhette igazán a gondolkodásmódjukat, és tetteik mozgatórugóit. - Rebecca nem holmi ellenség, hanem a menyaszszonyom. - Azért azzal még várjunk egy kicsit. Nem hiszem, hogy mindenképpen nyélbe kell ütni ezt a frigyet. - szólalt meg komor hangon Francoise de Jevalier. Rebecca megkövülten állt, úgy érezte, mindjárt elájul. Hiszen ezek nem akarják, hogy összeházasodjanak! Jó lett volna, ha van a közelben valami, amiben meg tud kapaszkodni, hogy egy kicsit erõt gyûjtsön, de aztán arra gondolt, nem szerzi meg ezeknek az embereknek azt
173
az örömöt, hogy õt gyengének lássák. Amikor a fõkamarás odalépett a kis csoporthoz, - bár az arcáról semmit nem lehetett leolvasni - igencsak csodálkozott ezen az ellenséges némaságon. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Õt azonban másért küldték, minthogy kitudja ezeknek az embereknek a titkát. - Õfelsége, Fülöp királyunk kéri a kisasszonyt, hogy ajándékozza meg õt a következõ tánccal. - fordult egyenesen Rebeccához, miután enyhén meghajtotta magát elõttük. Rebecca annyira megkönnyebbült, hogy elkerülhet Pierre szüleinek a közelébõl, hogy valódi örömmel tette a kezét a fõkamarás karjára, aki a királyhoz kísérte õt. Pierre a szüleihez fordult. - Nem hittem volna, hogy ezt teszik azzal, aki a szívemnek a legkedvesebb. Tudják meg hát, hogy minden szavuk tõrdöfés, de ezt a tõrt az én szívembe mártják. Azzal megfordult, és határozott léptekkel távozott. M. de Jevalier tanácstalanul nézett távolodó fia után. - Mit tegyünk most, Paulin? - Úgy gondolom, nem kellene ellenkeznünk tovább. Hadd maradjon abban a hiszemben, hogy elveheti ezt a lányt. De holnap… holnap segítséget kérünk M. René Picardtól. Meglátja kegyelmed, Pierre hamarosan észhez tér.
d 15.
Pierre annyira feldúlt volt, hogy szinte beleszaladt barátja, Julien karjaiba. Mikor felismerte, kinek is ment neki, megkönnyebbülten felsóhajtott. Juliennel kicsi koruk óta ismerték egymást, és Pierre az életét is rábízta volna. Julien kicsit alacsonyabb volt Pierrenél, gesztenyeszínû haja hullámokban hullt a homlokába. Meleg, zöld szeme jóságról, és szelídségrõl árulkodott. Arcáról még nem tûntek el teljesen a gyermeki vonások, de nyílt tekintete érett gondolkodásról tanúskodott. Julien családja is gazdag volt, de nem voltak olyan magas rangúak, mint a Pierréi, így a fiú nem volt annyira népszerû társadalmi körökben, mint Pierre. Ám ez egyiküket sem zavarta különösebben, mert mindezek a formaságok sosem voltak annyira fontosak számukra, mint a barátságuk.
174
- Pierre! Márt értem, hogy miért nem kerestél fel eddig, amióta visszatértél Párizsba! - és vidáman nevetett, hogy végre megtalálta a barátját ebben a forgatagban. - Rendesen megleptél ám. Öregfiú, azt hiszem, te megütötted a fõnyereményt. - Julien, olyan jó, hogy újra látlak! - Pierre melegen megölelte a barátját. - Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak, de ez a lány olyan lett számomra, mint az ópium. Minél többet kapok belõle, annál többet és többet szeretnék. Julien nevetett. - Megértelek, Pierre. Életemben nem láttam még nála szebb és finomabb hölgyet. - De az a csodálatos benne, hogy nemcsak a szépsége vonz. A kedvessége, a tüzessége, ráadásul okos és mûvelt. Meg tudom osztani vele a gondolataimat, Julien. Olyan, mintha mindig is ismertem volna, és elõtte nem lett volna életem. Julien most komoly tekintettel nézett a barátjára. - Ha ez tényleg így van Pierre, akkor valódi igazgyöngyöt találtál, amit nem szabad kiengedned a kezedbõl. - Nem is tudod Julien, hogy milyen jó, hogy a barátom vagy. - mondta kicsit meghatottan Pierre. Normális körülmények között szégyellt volna ilyen érzelgõsnek mutatkozni, de most annyira bántotta a szülei érzéketlensége, amit össze sem lehetett hasonlítani azzal a szeretettel és megértéssel, ami Julienbõl áradt, hogy úgy gondolta, most megengedheti magának ezt. - Azt hiszem, most nagyobb szükségem van rád, mint valaha. Julien csodálkozva nézett Pierre gondterhelt arcára. Vajon mi történhetett? - Segíthetek valamiben? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. - Várj, jön Rebecca. Majd késõbb mindent elmondok. Most bemutatom neked a világ legcsodálatosabb menyasszonyát. - Az utolsó mondatot már fennhangon mondta, hogy Rebecca is jól érthesse, amikor a fõkamarás visszakísérte Pierrehez a tánc után. Rebecca elpirult, és mosolyogva sütötte le a szemét. Olyan jó volt, hogy ismét Pierre közelében lehet. Bár az iménti jelenetet nem lehetett elfelejteni, de örült, hogy újra mosolygós arcokat lát. - Julien LeClaix, szolgálatára kisasszony. - Julien mélyen meghajolt, és közben ámulattal figyelte a lányt. - Végtelen örömmel tölt el, hogy egy ilyen tüneményt üdvözölhetek, akinek szépségéhez nem méltó ez a palotának becézett ütött-kopott viskó. - Mindhárman nevettek,
175
miközben Julien a szájához emelte Rebecca finom kezét. Ahogy azonban a lány szemébe nézett, akkorát dobbant a szíve, hogy attól félt, netán más is meghallotta. Rebecca tekintete és mosolya a szívéig hatolt, és úgy érezte ezért a lányért õ is mindenre képes lenne. - Én is örülök, hogy megismerhetem, M. LeClaix - mondta éppen Rebecca. - Pierre már nagyon sokat mesélt önrõl. - Julien, ha szabad kérnem. - Rendben. - nevetett Rebecca. Julien megbabonázva nézte. Azután megrázta a fejét, mintegy elhessegetve a becstelen gondolatokat. - Azt is mesélte drága Pierre barátom, hogy mennyire elhanyagolt mostanában? Rebecca elõször összerezzent, de aztán észrevette a fiatalember szája sarkában bujkáló mosolyt. - Azt hiszem, ez az én hibám, de remélem, jóvátehetem. - Meghiszem azt! De csakis azzal, ha ezentúl ketten jönnek látogatóba. Pierre érezte, hogy a nyomás enged a mellkasában. Julien mindig is nagyon jó barátja volt, és Pierre hálás volt azért, hogy most mellette áll, hogy kedveli Rebeccát, és nem veti meg, mint a szülei, és egyáltalán hálás volt neki azért, hogy van. A tréfálkozást Pierre egyik régi ismerõse szakította félbe. - Mlle, M., remélem megbocsátják, ha elrabolom Pierret pár percre. - Természetesen. - mosolygott Rebecca. Ettõl a fiútól, Julientõl nem félt. Pierre valóban sokat beszélt róla, és ha valóban a barátja, akkor õ nem fog elutasítóan viselkedni vele. - Julien, szórakoztatnád addig Rebeccát? - nézett kérõn a barátjára Pierre. - Bízd csak rám. - Julien a lányra mosolygott. - Mlle Bennett, szabad egy táncra? - és nyújtotta a karját. - Ahogy az imént láttam, csodálatosan táncol. - Rebecca nevetett, és ringatózni kezdtek a keringõ dallamára. - Gondolom, egész nap gyakorol, azért táncol ilyen remekül. Rebecca talányosan elmosolyodott. - Sajnos semmi idõm nem marad táncolni a fõzés, mosás, takarítás mellett. Julien olyan meglepetten nézett rá, hogy Rebecca egy pillanatra elkomorult. ,,Lehet, hogy Pierre még nem mesélte volna?” - egy pillanat alatt átfutott a lány agyán, hogy lehet hogy Julien csak azért kedves vele, mert még nem tudja az igazat. No, nem baj. Ha tényleg barátja Pierrenek, akkor most ez kiderül.
176
- Nem mesélte Pierre, hogy hogyan ismerkedtünk meg, és hogy honnan jöttem? - Nem, még semmit nem mesélt. - Julien oldalát fúrta a kíváncsiság. Csak nem valami nagy titok lappang a háttérben? Persze sejthette volna, hogy egy ilyen szép lánnyal biztosan nem stimmel valami. - Angliából jöttem ide az apámmal, mert itt akartunk új életet kezdeni. Valaha gazdagságban éltünk, de most koldusszegények vagyunk. Egy piciny házikóban lakunk, amelyet én tartok rendben, míg az apám dolgozik. Mielõtt Párizsba jöttünk, mosónõként dolgoztam Calaisben. Ott ismerkedtem meg Pierrel. Julien hallotta, mit mondott a lány, de képtelen volt elhinni, hogy ez a gyönyörû dáma nemrég még ilyen nyomorban élt. De hát senki nem találna ki ilyet, ha nem lenne igaz. Ráadásul van bátorsága ezt bevallani! Mindenki, akit Julien ismert, mélységesen eltitkolná, ha ilyen foltok lennének a múltjában. Mély tisztelet ébredt benne a lány iránt, és most még szerencsésebbnek tartotta Pierret, mint eddig. - Drága Rebecca, azt hiszem, senki nem mondaná meg önrõl, hogy nem francia, de az a gyanúm, hogy ha kiderülne, az emberek nem néznék jó szemmel. Kérem, ne szóljon másnak errõl. - És ön? - kérdezte félénken a lány. - Ön mit gondol errõl? - hirtelen fontos lett neki a fiú véleménye. - Hogy mit gondolok? - Juliennek kedve lett volna magához ölelni a lányt, és megcsókolni szép ívû ajkait. De ezt természetesen nem mondhatta. - Azt gondolom, hogy Pierre a legszerencsésebb fickó ezen a földkerekségen, hogy ilyen menyasszonya van, mint kegyed. Mit számít az, hogy francia-e, vagy sem?! Nem mindenkinek adatik meg, hogy a szíve szerint házasodjon, az pedig még ritkább, hogy a férj tiszteli a feleségét, márpedig kegyedet van miért. Rebeccának elszorult a torka. - Pedig vannak, akik nem így látják. - Például kik? - Pierre szülei. Ha látta volna lenézõ tekintetüket, és hallotta volna megalázó szavaikat! Azt hittem, nem élem túl. - Rebecca szemébõl legördült egy könnycsepp. Julien erre kézen fogta, és kivezette a széles teraszra, amelynek korlátját faragott kõoszlopok tartották, és a bál alkalmából legalább ötven gyertyával világították ki. Az éjszaka hûvös levegõt hozott magával, de tiszta volt az égbolt, és a csillagok kíváncsian bámulták a fiatalokat. - Pierre mit szólt ehhez? - Dühös volt, azt hiszem, de még nem beszéltük meg, hogy akkor
177
hogyan tovább. - Rebecca úgy elsápadt, amikor felidézte magában a megalázó szavakat, mint egy kísértet. Amúgy is fehér bõre most szinte átlátszóvá vált. Julien szinte fizikai fájdalmat érzett a szomorúsága láttán. Nem akarta, hogy bántsák. Lehet az, hogy Pierre nem áll ki mellette? Felemelte a kezét, és ujjaival végigsimította a lány arcát. Bár érintése bizalmas volt, Rebecca mégsem érezte tolakodónak. Inkább valamiféle hálát érzett, mert megérezte a fiúban a feltétel nélküli megértést. - Maga jó ember, Julien. Örülök, hogy Ön a barátja Pierrenek. - Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem, csak szóljon nekem. Megígéri, Rebecca? - Megígérem. Léptek közeledtek, Pierre állt meg mellettük. - Csakhogy megtaláltalak titeket! Már azt hittem Julien, hogy elraboltad a menyasszonyomat. Elnézést, hogy ilyen sokáig elmaradtam, de meg kellett beszélnünk néhány nagyon fontos kérdést a következõ munkámmal kapcsolatban. - Történt valami? -kérdezte Rebecca, miközben lopva letörölte könynyeit. Szerencsére a sötétség eltakarta Pierre elõl az arcát. - Jövõ héten Lyonba kell utaznom. - Elutazik? - Rebecca megijedt. Hát õt itthagyja egyedül? - Csak két napra, drágám, aztán sietek vissza Önhöz. - És mikor indul? - Négy nap múlva. Addig még rengeteg idõnk van elõkészíteni az esküvõt. És ha megjövök Lyonból… - Hát mégis összeházasodunk? - Rebecca olyan félelemmel és sóvárgással teli tekintettel nézett a férfira, hogy Pierrenek elszorult a szíve. - Rebecca, drágám, Hát hogyan hihette akár csak egyetlen percig is, hogy nem veszem feleségül?! - Nem kell megtartania az ígéretét, ha nem akar szembekerülni a szüleivel, hiszen tudom, mennyire szereti a szüleit. Felmentem az esküje alól Pierre. Pierre megfogta a lány kezét. Julien csendben nézte a párt, és arra gondolt, õket egymásnak teremtette a sors. Csak egy pillanatra villant fel benne egy baljós gondolat, de azt gyorsan elhessegette. - Maga a legfontosabb nekem, Rebecca. Emlékszik, egyszer elmesélte, hogy az édesapját kitagadták a szülei, mert az édesanyját vette feleségül, és boldogok voltak, akármi is történt azután. Nem vagyok
178
bátor, mert szembeszállok a szüleimmel. Éppenséggel gyáva vagyok, mert félek maga nélkül élni. Félek, hogy mi lenne velem, ha maga nem lenne. Engedje, hogy szeressem, és megpróbáljam boldoggá tenni. - Óh, Pierre! - Rebecca boldog volt ebben a pillanatban Úgy érezte, minden szenvedést megér, ha ezt az embert szeretheti. Pierre szorosan magához ölelte a lányt, Rebecca az erõs mellkasához simult. Így álltak egy hosszú percig. Julien lopva kitörölt egy könnycseppet a szemébõl. Bár még csak pár órája ismerte Rebeccát, mély vonzalmat érzett iránta, és õszintén örült Pierre boldogságának. Azonban be kellett vallania magának, hogy nemcsak úgy tud gondolni Rebeccára, mint Pierre menyasszonyára, jövendõbeli feleségére, hanem mint egy csodaszép hölgyre. Soha semmit nem irigyelt Pierretõl. Sem a gazdagságát, se a rangját, de még a rengeteg nõt sem, akik körülrajongták. De ez a lány… Valójában mindent megtett volna, csak hogy az övé lehessen, egyet kivéve: soha nem tudott volna fájdalmat okozni a barátjának.
d 16.
Mikor másnap Rebecca felébredt, Matt már elment dolgozni, és csak este találkoztak ismét. Ekkorra már Pierre is megérkezett. A férfi minden szépítés és kertelés nélkül mesélte el Mattnek, hogy mi történt tegnap, és most már elárulta, hogy hogyan viselkedtek a szülei, mikor elõször beszélt nekik Rebeccáról. Matt, bár örült, hogy a fiú õszinte volt, de mégis mélységes fájdalmat érzett a szívében. Lám, a történelem ismétli önmagát. Õ nem ilyen sorsot szánt a lányának. Mindig is meg akarta védeni a világ kegyetlenségétõl, és most tessék. Lépésrõl lépésre elköveti azokat a hibákat, amiket õ annak idején. De valóban hiba volt-e? Azt szeretni, és azzal ülni nászt, akit szeret? Nem. Nem hiba volt, hanem a világ legcsodálatosabb misztériuma, még ha nélkülözniük is kellett egy ideig. Mit tegyen hát? Tiltsa meg a lányának, hogy ha szegényen is, de boldog legyen? Hogy azzal éljen, akit szeret? Hiszen bebizonyította, hogy nem esik kétségbe a nehézségek láttán! - M. Bennett? - Pierre hangja riasztotta fel gondolataiból. - M. Bennett, mi a véleménye?
179
- Ha összeházasodnak, a szülei vajon belenyugszanak, vagy elküldik Önt, Pierre fiam? - Azt hiszem, a szüleim elég rosszul viselik a döntésemet, de nem fenyegettek azzal, hogy kitagadnak. Ha felvetõdött volna bennük, azt már biztosan mondták volna, nem gondolja, uram? - Nem tudom, mit gondoljak. - csóválta a fejét Matt. - Én csak a saját példámat tudom felhozni, Pierre. Könnyû kimondani azt, hogy a szerelmemet választom, de nehéz utána úgy élni, hogy senki sem támogat, ha nem ezt szokta meg az ember. Nem fogja-e meggyûlölni a lányomat, mert miatta kellett szembefordulni a szüleivel? Pierre magabiztosan nézett Matt szemébe. - Biztosíthatom uram, hogy ez nem fog bekövetkezni. Soha nem tudnám gyûlölni Rebeccát, akármit tett, vagy tenni fog. Matt felhúzta a szemöldökét, de nem fûzött hozzá semmit. - No és, ha tegyük fel, nem tagadják ki önt, de a lányomat azért nem kötelesek szeretni, lesz-e elég ereje hozzá, hogy megvédje õt a családjával szemben? - Semmi sem fáj nekem jobban, mint ha Rebeccát bántják, ezért minden erõmmel azon leszek, hogy megvédjem. Matt nagyot sóhajtott. - Nehéz terhet rak rátok az élet, de semmi nem mentheti meg az embert a sorsától. Én a magam részérõl mindig mellettetek fogok állni. Rebecca átölelte Mattet. - Köszönöm, apa. Nem is tudom, hogy lehet akkora szerencsém, hogy ilyen vagy, amilyen. - Köszönöm én is, M. Bennett. Ígérem, boldoggá teszem a lányát. szorongatta Pierre is Matt kezét. Vacsora után Pierre és Rebecca sétálni indultak. Szerettek sétálni Párizs utcáin, de a végén mindig ugyanott kötöttek ki. Egy kis padon egy parkban, nem messze a Louvre-tól. - Valamit el kell mondanom, Rebecca. - Pierre nagyot sóhajtott, és a lány rögtön érezte, hogy valami kellemetlen hírt fog hallani. Arra gondolt, több csapást már nem tudna elviselni. De hát mi baj is lehetne, mikor Pierre vacsora elõtt azt mondta, hogy õt szereti? - Apám arra kért, legalább egyszer találkozzak Mlle Geraldine-nal. Hogy ismerjem meg õt, hogy úgy válasszam önt, hogy tudom, mit veszítek. - És mit mondott? - kérdezte Rebecca fojtott hangon.
180
- Beleegyeztem. - Egy percre csend telepedett rájuk. - Úgy érzem, legalább ennyivel tartozom nekik, hogy teljesítem ezt a kérésüket. Hiszen ettõl még semmire nem kötelezem magam! Rebecca mereven bólintott. Végül ez csak egy találkozás. - Tudnia kell Rebecca, hogy mindennél jobban szeretem magát. Csak azt akartam, hogy tudja. Holnap a szüleim estélyt adnak, amelyre Geraldine családja is hivatalos. Ha el tudok szabadulni belátható idõn belül, akkor eljövök holnap, ha nem, akkor csak holnapután… Megérti, Rebecca? Rebecca csak egy pillanatig tétovázott. - Igen. Bízok önben, Pierre. Ha ez önnek fontos, tegye, amit jónak lát. Pierre nézte a lány arcát a szürkületben, és arra gondolt, hogy ez a lány minden gazdagságnál és rangnál többet ér. S megtette, amit már oly régóta szeretett volna. Közelebb vonta magához Rebeccát, s ajka lassan a lányéhoz ért, s egy hosszú pillanatig összeforrtak. Rebeccát váratlanul érte ez a csók. Ráadásul egészen más volt, mint egykor Christian szenvedélyes csókja. Ez a csók nyugodt volt és biztonságot ígérõ. Rebecca és Pierre még egy darabig beszélgettek, aztán a férfi hazakísérte a lányt. Rebecca az ágyában fekve végiggondolta a nap eseményeit. Azon gondolkodott, amit Matt mondott. Vajon milyen élet vár rájuk? Bírni fogja-e? Aztán eszébe jutott, hogy Pierre másnap találkozik azzal a másik hölggyel. Sajnálni fogja-e, hogy nem õt választotta? Vajon szebb-e az a másik? Egy pillanatra belemart a szívébe a féltékenység. Aztán arra gondolt, amit Pierrenek mondott: hogy bízik benne. Muszáj bíznia, mást nem tehet. A másnap olyan lassan telt, mintha az idõ ólomlábon járna. Ahogy közeledett a délután, Rebecca egyre többet gondolt arra, hogy biztosan most beszélget Pierre Mlle Geraldinnal. Vajon mirõl beszélgetnek? És eljön-e ma Pierre? Egyszerre kopogtattak az ajtón. Máris? Rebecca sietve nyitott ajtót, de nem Pierre állt ott, hanem Julien. - Bonsoir, Mlle Rebecca. Remélem, nem zavarom. - Julien Rebecca csalódott arcát látva zavarában egyik lábáról a másikra állt. Rebecca végül elnevette magát a zavara láttán. - Jöjjön be Julien, örülök magának. Csak hát arra számítottam, hogy Pierre az. - Julien becsukta maga mögött az ajtót, és leült egy székre. - Hát nem mondta magának Pierre…
181
- De igen, mondta. De azt ígérte, hogy ha el tud szabadulni, akkor eljön, és… reménykedtem. - Megértem. - Julien Rebeccára mosolygott. - Én pedig azért jöttem, hogy egy kicsit felvidítsam, még ha nem is vagyok Pierre. Rebecca valóban felvidult kissé, hogy Julien ilyen jóindulattal van iránta. - Van kedve szívni egy kis friss levegõt? - Tulajdonképpen nincs értelme, hogy itt üljek, és várjam, hátha betoppan Pierre. - sóhajtotta Rebecca. Úgy érezte, hogy máris szívbõl kedveli ezt a fiút, aki annyira kedves hozzá. Barangoltak egy kicsit a langyos nyári égbolt alatt, és Julien a Pierrel eltöltött gyerekkoráról mesélt. Majd mikor elfogytak a szavak, egy percig egyikük se szólt semmit. Végül Rebecca törte meg a csendet. - Nem is tudom, igazából mire számítottam. Azt hittem, csak az számít, hogy szeretjük egymást. - Pierrenek tényleg csak ez számít. - De a szüleinek nem, és ez fontos dolog. - Mindenki maga dönti el, hogy mi a fontos neki. - Tudja Julien, csak a bizonytalanság beszél belõlem. Ha már tényleg házasok lennénk, akkor lenne erõm harcolni, de így nem tudom, hogyan viselkedjek. - Hallgatózzon belülre, Rebecca, hallgasson a szívére! Belülrõl mindig megsúgják a helyes utat. Rebecca mosolygott. - Maga nagyon kedves hozzám, Julien. No, de most ne beszéljünk errõl, már bizonyára untatom. - Szó sincs róla. Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy megbízik bennem. - Hát maga? Megtalálta mát a szíve választottját? Julient láthatóan kényelmetlenül érintette a kérdés. Aztán mégiscsak elmosolyodott. - Igen, azt hiszem, megtaláltam. - Julien tekintetébe valami megfejthetetlen fény csillant, de ezt Rebecca nem vette észre. - Akkor maga egy boldog ember. Julien megvonta a vállát. - Ahogy vesszük. A családom és a barátaim valóban boldoggá tesznek. - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy a szerelmem viszonzatlan. Mikor megismertem, akkor már másé volt.
182
- Drága Julien, annyira sajnálom. - Rebecca vigasztalólag a férfi karjára tette a kezét. Julien karja enyhén megremegett az érintésétõl. - Talán egyszer elfelejtem, és akkor én is megnõsülök. - Higgye el, Julien, az idõ segít begyógyítani a sebeket. Én már átéltem ezt egyszer… - Valóban? - Julient meglepetésként érték a lány szavai. - Volt egy võlegényem. - Rebecca maga sem értette, miért mondta ezt el Juliennek, de olyan jól esett beszélgetni vele. - És mi történt vele? - Meghalt. - Rebecca lehajtotta a fejét. - Sajnálom. - mondta halkan Julien. - Hogyan sikerült túljutnia rajta? - Nehezen. Sok szenvedés árán. Csak pár hónapja történt, de mintha egy egész élet választana el attól az idõszaktól. - Gondol még rá néha? - Hogyan is tudnám elfelejteni? Soha nem is fogom. De az életnek mennie kell tovább, és Pierret nagyon megszerettem. Julien arra gondolt miközben hazakísérte a lányt, hogy van különbség úgy megszeretni mást, hogy az elõzõ meghalt, és úgy, hogy az ember mellette lépdel, és a keze a karjához ér. Másnap, ahogy Pierre végzett a napi munkájával, már rohant is Rebeccához, annyira hiányzott neki a lány. Elõzõ este szülei árgus tekintettel lesték minden mozdulatát, szó sem lehetett arról, hogy elhagyja a házat, amíg a vendégek itt vannak. Pierre azzal nyugtatta magát, hogy ezt az egy napot a szüleinek adhatja, azután már úgyis örökre Rebeccával marad. Udvariasan mosolygott hát a vendégekre, és a szülei kérésére nagyon figyelmes volt Mlle Geraldinnal. Ha pár hónappal ezelõtt ismeri meg õt, valószínûleg eleget tett volna szülei kívánságának, és eszébe sem jut, hogy létezik Mlle Geraldinnál szebb, kedvesebb és okosabb lány. Dús, szõke haja laza csigákban omlott a vállára, s két szeme olyan kék volt, mint egy tiszta vizû tó. Pierre maga is meglepõdött azon, hogy milyen kellemesen elcsevegett vele, s Geraldine nemcsak szórakoztató, de szellemes és intelligens társaság is volt. Egyvalami hiányzott belõle csupán, az a féktelen vonzerõ, amely Rebeccát körüllengte, és amely Pierre érzékeit rögtön felkorbácsolta, amikor csak megpillantotta. Miután a vendégek elmentek, Pierre szülei a szobájukba hívatták a fiukat. Kíváncsiak voltak a véleményére. Pierre megköszönte, hogy szeretik, és gondoskodni akartak arról, hogy szép és jó felesége legyen, és bevallotta, hogy ha Rebecca nem lenne, talán feleségül is venné. De
183
az eddigi álláspontja nem változott, hiszen õ mást szeret. Pierre jócskán meglepõdött, hogy a szülei ilyen higgadtan fogadták a bejelentését. Nem sejtette, hogy a szülei valójában elégedettek az eredménnyel, hiszen számításaik szerint Rebecca hamarosan eltûnik a képbõl, és akkor úgyis az lesz, amit õk szeretnének. Amikor másnap Rebecca ajtót nyitott Pierrenek, a fiú rögtön átölelte, és magához szorította. Elrebegte, hogy mennyire hiányzott neki, és a lányból azonnal elszállt minden kétség és minden félelem. Búcsúzáskor azonban Rebecca megint elszomorodott, hiszen Pierrenek másnap indulnia kellett Lyonba. - Ne szomorkodjon, kedvesem. - Pierre megsimogatta a szép arcot. Ne úgy gondoljon rám, hogy két napig nem lát, hanem hogy már csak pár nap, és örökre együtt maradunk. - Mikor Pierre? Mikor? - Amint hazajöttem Lyonból. Elmegyünk Jean Louis atyához, és megkérdezzük, mikor tudna összeadni minket, akár ott lesznek a szüleim, akár nem. Rebecca boldogan simult Pierrehez egy végtelennek tûnõ pillanatig, majd Pierre megcsókolta a lány homlokát, és elment. Rebecca nézett a távozó után, és nagyot sóhajtott. - Csak pár nap…
d 17.
Rebecca boldogan sürgött-forgott a pici konyhában, készítette a vacsorát, hiszen Pierre bármelyik pillanatban itt lehet. Az apja kicsit késõbb tud csak jönni, addig Pierre elmesélheti, mi minden történt Lyonban. Az elmúlt két nap siralmasan lassan telt, de Rebecca belevetette magát a házimunkába, és a ruháit is kiigazította, hiszen hamarosan férjhez megy. Igaz, nincs sok kelengyéje, de azért összekészítette, ami kell. Mikor kopogtak az ajtón, Rebecca szíve nagyot dobbant. Hát itt van végre! De a küszöbön nem Pierre állt, hanem egy idegen, magas férfi, úgy öt-hat évvel idõsebb lehetett Pierrenél. Szõke haját fekete kalap fedte, barna szemében furcsa kifejezés ült. A férfit jóképûnek is lehetett volna mondani, ha nem lett volna az arcán az a gúnyos kifejezés, ami határozottan ellenszenvessé tette a lány szemében.
184
- Üdvözlöm uram, kit keres? - Rebecca azt hitte, eltévesztette a házat. - Azt hiszem, önt keresem. - A hangja még jobban megijesztette a lányt, mint a szeme. - Engem? Hiszen nem is ismerem magát! - A nevem René Picard, és épp elég, hogy én tudom, maga kicsoda. Azzal egyszerûen félretolta a lányt, és besétált a konyhába. Rebecca életében elõször érezte úgy, hogy igazában fél egy embertõl. - Kérem uram, nekem semmi dolgom önnel, kérem, távozzon a házunkból. - szólította fel remegõ hangon. - A házuk? Ha jól tudom, csak bérlik ezt a házat. Rebecca legszívesebben letörölte volna a gúnyos vigyort a képérõl, de a félelem visszatartotta. - Mit akar tõlem? - Hogy mit? - az idegen elhúzta a száját. - Be fogom bizonyítani Pierre barátomnak, hogy maga egy közönséges szajha. Rebecca már remegett a dühtõl, és a félelemtõl. - Maga… Pierre barátja? - Ó, csak távolról. - Az idegen közben gyakran az ablakhoz lépett, és kikinézegetett rajta, mintha várna valakit. Aztán levette a felöltõjét, és gombolni kezdte az ingét. - Mit csinál?! - Rebeccának még a szája is tátva maradt, mikor a férfi az ingét is levette. - Sikítok, ha nem távozik rögtön! - Azt nagyon kétlem, aranyom. - azzal egy tõrt húzott elõ az övébõl, és egy villámgyors mozdulattal Rebecca nyakának szegezte. - Vetkõzz! - sziszegte a fogai között. - Mit csináljak? - Rebecca úgy érezte, mindjárt elájul, mert a kés éle egyre jobban fúródott a bõrébe. - Azt mondtam, vetkõzz! Rebecca meg se mert mukkanni. Ennek fele sem tréfa, ez az õrült tényleg megölné, ha nem tenné, amit mond. De mi köze van ennek Pierrehez? Közben remegõ kézzel a ruhája gombja után nyúlt, majd kis idõ múlva a ruha a földre esett. Rebecca szemébõl - bármennyire is igyekezett visszatartani - egy könnycsepp gördült ki a megaláztatástól. Életében férfi fûzõben még nem látta, felsõruha nélkül. - A többi maradhat. - mordult rá a férfi, majd amikor le akart hajolni, hogy felvegye a földrõl, az idegen ráförmedt. - Azt hagyd csak ott. Jó benyomást fog kelteni. - A férfi visszataszító hahotába kezdett, de ekkor meglátta az ablakon át a közeledõ Pierret. Rebeccát gyorsan odahúzta a szobaajtóhoz, és pár mozdulattal
185
összedúlta az ágyat. - Ha meg mersz szólalni, vagy olyat mondasz, amit nem engedek meg, meghalsz. - Rebecca érzete, hogy a tõr hegye a hátába fúródik. Felszisszent a fájdalomtól. A férfi az egyik karjával átölelte a lányt úgy, hogy leszorítsa a karjait, a másik kezében a tõrt tartotta. Rebecca alig kapott levegõt. A sürgetõ kopogás komoran visszhangzott a házban. - Mondd, hogy nyitva van. - Rebecca alig hallhatóan kiáltott. - Nyitva van. - és majd elsüllyedt szégyenében, ha arra gondolt, hogy Pierre így fogja látni õt egy idegen karjaiban. Pierre sugárzó arccal nyitott be, de amint beljebb jött, lehervadt az arcáról a mosoly. Amit látott, megdermesztette. Rebecca ott állt a szobaajtónál fûzõben, a félmeztelen René Picard karjaiban. Ismerte jól ezt a nevet, ha magát a férfit ritkán látta is, és egyáltalán nem kedvelte. Kicsapongó, léhûtõ hírében állt, aki szerette a pénzt, és nem vetette meg az italt és a nõket. És most itt áll, átölelve az õ majdnem ruhátlan menyasszonyát, és hozzáér a gyönyörû nyakához azzal az ocsmány szájával, és Rebecca még csak annyit sem mond, hogy ,,Ne haragudj drágám!” - Mi folyik itt? - csak ennyit tudott kinyögni. - Amint látod kedves Pierre, átvettem a szerepedet. - mondta gúnyos hangon René Picard. - A menyasszonyod már majd elepedt egy kis enyelgésért. Hidd el, nem sokat kellett gyõzködnöm, hogy nem éri meg a várakozás. Úgy döntött, hogy az esküvõ elõtt még eljátszik velem egy kicsit, mielõtt a te ágyadba is belebújik. Rebecca sikoltani akart, hogy ez nem igaz, mikor érezte, hogy a tõr mélyebben fúródik a hátába, és hirtelen úgy érezte, megfullad, levegõ után kapkodott. - Látod Pierre, még most is hogy piheg a kellemes kis pásztoróránk után! - és tele szájjal hahotázott. Pierre elkerekedett szemmel nézte a jelenetet, mintha nem is õ lenne, hanem csak úgy kívülrõl figyelné az eseményeket. Mint egy robot, úgy lépett az ajtóhoz. - Úgy látom, itt semmi keresnivalóm többé. Az ajtó csapódott, a tõr engedett, de a férfi keze azon nyomban a lány szájára tapadt, mintha tapasztalatból tudta volna, hogy a lány sikoltozni fog. Rebecca kétségbeesetten vergõdött. Ki akart szabadulni, hogy Pierre után szaladjon, hogy vegye már észre, hogy mi folyik itt, de az erõs karok egyre szorították, mígnem úgy kifáradt, hogy mozdulni sem volt ereje. Ekkor René Picard a szétdúlt ágyra lökte,
186
mint egy koszos rongyot, és felöltözött. - Meg ne próbálj utána menni, mert megbánod. - Rebecca nem szólt semmit. Annyira megalázottnak érezte magát, hogy gondolkodni is képtelen volt. René Picard még visszafordult az ajtóból. - Minden nõ szajha, csak érteni kell a nyelvükön. - Az ajtó csapódása elnyelte gurgulázó nevetését. Rebecca nem mozdult. Nem bírt megmozdulni. Összegömbölyödött az ágyon, és hangtalanul patakzottak a könnyei. Ilyen gyengének és kiszolgáltatottnak még sohasem érezte magát. Pierre elment. Pierre most azt hiszi, hogy neki valamilyen mocskos viszonya van ezzel a viszszataszító férfival. Bárcsak meghalna! Hogyan lehet így tovább élni? Hogy nézhet ezek után az emberek szemébe?! Kopogtak, de Rebecca mintha nem is hallotta volna. Neki már úgyis mindegy, hiszen most bebizonyosodott, hogy ha nála erõsebb valaki, akkor úgysem szabadulhat. Aztán hallotta, hogy nyílik az ajtó, de ez sem érdekelte. - Bonsoir! - A hang Juliené volt. - Hahó, van itthon valaki? Rebecca képtelen volt bármit mondani, viszont egyre hangosabban és görcsösebben rázta a zokogás. Az elmúlt óra feszültsége most engedett csak fel. Amikor Julien belépett a szobába, elakadt a lélegzete. - Rebecca… Mi történt, Rebecca? - Érezte, hogy valami nagyon-nagyon rosszat fog hallani. Nem válaszolt senki a kopogásra, az ajtó nyitva, és a szeretett lány pedig itt fekszik felsõruha nélkül, fûzõben az ágyon összegömbölyödve, mint egy kismacska, és a vállát rázza a zokogás. Szívbe markoló látvány volt, Julien csak nehezen tudott uralkodni magán. Fogott egy takarót, ráterítette a lányra, majd odaült mellé, és simogatni kezdte a haját. - Kérem, mondja el, mi történt Rebecca, hadd segítsek! - Elment… Pierre elment. - Rebecca csak ennyit bírt kinyögni. - De hát hova, és miért? - Julienben nõttön-nõtt a feszültség, érezte, hogy nem csak ennyirõl van szó. - Nem bírom elmondani, Julien, nem bírom! Annyira borzasztó volt! - Rebecca olyan kétségbeesetten nézett Julienre, hogy Julien a karjába kapta a lányt, és magához szorította. Nem számított, hogy ilyet nem illik egy fiatal hajadonnal tenni, de annyira nem szokványos helyzet volt, hogy Julient ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekelték az illemszabályok.
187
- Drága, drága Rebecca! Nem lesz semmi baj, most már itt vagyok, nem engedem, hogy bármi baj érje! Próbálja meg elmondani, hogy mi történt! Rebecca kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, és lassan megnyugodott a karjaiban. Olyan erõs volt, és olyan biztonságot ígérõ. Végre egy kissé visszatért belé az élet. - Pierre azt hiszi, hogy én… egy szajha vagyok. - Hogy Pierre ezt hiszi magáról?! De hát ez nevetséges! - Julien annyira elképedt, hogy még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Pierrenek elment az esze? - És… és õ tette ezt magával? - Julien alig merte ezt kimondani. - Nem, nem! - rázta a fejét a lány. - Éppen Pierret vártam, amikor beállított ide egy René Picard nevû ocsmány alak. Még csak nem is láttam õt soha! Durva volt és gonosz tekintetû. Azt mondta, bebizonyítja Pierrenek, hogy én egy szajha vagyok, és arra kényszerített, hogy levetkõzzek. - De hát hogy kényszeríthette erre? - Nagyon egyszerû módon, egy jó éles tõrrel. - Julien érezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a düh, és a keserûség. - Aztán õ is levetkõzött, és amikor Pierre ideért, a hátamnak szegezte a tõrt, úgy, hogy elölrõl ne lehessen látni, és azt mondta, ha megszólalok, megöl. És undorító dolgokat mondott rólam Pierrenek, de az a legrosszabb, hogy Pierre hitt neki. Elhitte! Rólam! - De hát nem cáfolhatta volna meg? Ha már kiált egyet, úgysem tehetett volna semmit! - Akartam kiáltani, de nem bírtam a fájdalomtól. Meg féltem. Rettenetesen féltem… - Rebecca arca megvonaglott, és hátat fordított Juliennek, majd egy mozdulattal kioldotta hátul a fûzõt. Julien felkiáltott meglepetésében és felháborodásában. Rebecca hátán több sebbõl folyt a vér. Semmi kétség, ezek szúrt, és vágott sebek, néhány már el is kezdett gennyedni. - Ez borzalom. - suttogta Julien. - Ezt nem szabad annyiban hagyni! Rebecca csak feküdt a hasán a hátul nyitott fûzõben, és zokogott. Julien meg csak állt némán, és nézte a lány gyönyörû bõrének és a rajta végigfutó sebeknek a kontrasztját. Legszívesebben hisztérikus nevetésben tört volna ki. De most neki kellett észnél lennie, és segíteni. Ledobta egy székre a felöltõjét, és keresett az egyik régi komódban egy tiszta rongyot. A tûzhelyen még égett a tûz, feltett egy cserépedényben vizet forrni. A tiszta vízzel kimosta a lány sebeit, majd
188
egy ronggyal bekötözte õket. - Le tudja egyedül venni a fûzõt, Rebecca? - kérdezte rekedt hangon Julien. Õ sem volt fából, már-már úgy érezte, nem bírja tovább ezt a kínt, hogy folyton a lány bõréhez kell érnie, de mégsem érintheti meg úgy õt, ahogy szeretné. Rebecca szerencsére bólintott. Julien kiment a konyhába, és leroskadt egy székre. Ezt soha nem gondolta volna. Remélte, az elsõ sokk után Pierre is jobb belátásra tér. Majd õ beszél vele. Az ajtó nyikordulása zökkentette ki gondolataiból. Matt lépett be fáradtan, de jókedvûen. Azonban ahogy Julient megpillantotta, megtorpant. - Bonsoir Monsieur, kit tisztelhetek önben? Julien rögtön gondolta, hogy a ház ura érkezett haza, így tisztelettudóan meghajtotta magát. - Julien LeClaix vagyok, uram, Pierre jóbarátja, az ön leányának nagy tisztelõje, és remélem barátja. Mattnek szimpatikus volt a fiatalember, és kezet nyújtott neki. - Matthew Bennett vagyok, Rebecca édesapja. Örvendek. Ekkor lépett ki Rebecca a szobaajtón hálóingben, és köntösben, hosszú haja kibomolva hullott a vállára. Matt ámulva nézett rá. A helyzet annyira félreérthetõ volt, hogy ha Matt nem ismerte volna annyira jól a lányát, hát biztosan elönti a düh. Azonban megérezte, hogy ez nem lehet ilyen egyszerû kérdés. - Rebecca, mi folyik itt? - kérdezte ehelyett. - Papa, õ Julien. Nagyon kedves volt hozzám. Segített, mert… - elcsuklott a hangja. - mert szörnyû dolog történt. Matt Rebeccához lépett. - Mondd már, mi történt! - Matt keményebben fogta meg a lány vállát, mint akarta, és a lány felszisszent. Julien azonnal odaugrott. - Uram, Rebeccának most feküdnie kellene egy kicsit, amíg erõre kap. Történt egy s más… - Matt Julien szemébe nézett, de csak õszinteséget és megbízhatóságot látott benne. - Akkor menjünk a szobába, hogy Rebecca feküdni tudjon. Mire mind leültek, a feszültség szinte már kézzel foghatóvá vált. Rebecca végre belevágott, és elmesélte az elmúlt órák eseményeit. Néha, amikor elcsuklott a hangja a szörnyû emlékek felidézése közben, Julien vette át a szót. Matt elképedve hallgatta, és elõször vörösre, majd fehérre váltott az arcszíne. Egyszerûen nem akarta elhinni, hogy mindez az õ lányával történt. Ez elképzelhetetlen. És
189
mindez egy taknyos kölyök miatt, aki állítólag annyira szereti a lányát, de mégsem bízik benne. Mikor Rebecca elhallgatott, Matt kétségbeesve rázta a fejét. - Majd én elmegyek, és beszélek Pierrerel. - ajánlkozott Julien. - Én vagyok Rebecca apja, majd én elmegyek. Beszédem van vele… És egyáltalán ki ez a René Picard, és hogy jutott eszébe, hogy beleavatkozzon a mi életünkbe? - Nem tudom. - ingatta a fejét Julien. - De ígérem uram, hogy megtudom valahonnan. Matt felállt. - Köszönjük a segítségét, Julien. Köszönöm azt is, hogy itt volt a lányom mellett, amíg haza nem jöttem. De most már késõ van Holnap kora reggel elmegyek Pierrehez, és beszélek vele. Julien vette a kalapját, és az ajtóhoz lépett. - Ha megtudok valamit, jelentkezek. Jó éjszakát M. Bennett, jó éjszakát Rebecca kisasszony. Matt sokáig forgolódott az ágyban. Még nem tudta, mit fog mondani Pierrenek. Elõször tudni akarta, hogy a fiú mit gondol. De hogy aki a lányát megalázta és megsebezte, az lakolni fog, erre megesküdött.
d 18.
Pierret annyira feldúlta, amit látott, és amit René Picard mondott, hogy az elvakult dühtõl és fájdalomtól nem vette észre azokat az apró jeleket, amelyek nyilvánvalóvá tehették volna ezt a kegyetlen játékot amire Picard titokban számított is. A fájdalmat a lány arcán, Rebecca mozdulatlanságát, és René Picard küzdelmét, hogy a lány ne mocorogjon, és csendben maradjon. Pierret elvakította az õrült féltékenység, hogy a lány, akit az életénél is jobban szeret, egy hazug, csaló. Elárulta õt, és összeállt René Picardral. Pont ezzel az alakkal. Hogy tehetett ilyet? Pierre egész éjjel nem ment haza. Elment a Louvre melletti parkba, leült a kis padra, és az éj leple alatt végre szabadjára engedte érzéseit és fájdalmát. Hajnal felé nyugodott csak meg valamelyest, amikor már úgy gondolta, hogy nem maradt több elsírni való könnye. Lassan érett meg benne
190
a gondolat, hogy lám csak, a szüleire kellett volna hallgatni, és Geraldinet nõül venni. Õ valóban úrihölgy. Õmellette biztosan nyugodt élete lenne. Igen. Ha Rebecca ezt meg tudta vele tenni, akkor õneki joga van felbontani az eljegyzést, és más nõt venni feleségül. Lassan felállt, lesimította gyûrött ruháját, kezébe fogta a kalapját, és hazafelé indult. Pierret szülei a korai idõpont ellenére ébren várták. El sem tudták képzelni, hogy hová tûnhetett, és miért nem jött haza. Miután René Picard jelentette nekik, hogy megtette, amit kértek tõle, azt hitték, Pierre rögtön hazatér, és örülni fog, hogy kiderült az igazság. Pierre a szüleit a bejárati ajtó melletti kis szalonban találta. De a hálának, vagy örömnek a legkisebb szikrája sem látszott az arcán. Pierre tekintete halott volt és komor, a szüleit meg sem csókolta, meg sem ölelte, bár még nem is találkozott velük, amióta Lyonból visszatért. Csak megállt az ajtóban mereven, és halálosan kimerülten csak anynyit mondott: - Ha akarják, nõül veszem Geraldine kisasszonyt. Mdm Paulin - bár nyugtalanította fia tekintete - diadalittas pillantást váltott a férjével. Gyõztek. - Helyesen teszed, fiam. Õ a neked való felség. - nyugtázta az apja. Már erõsen hajnalodott, a reggeli napfény befurakodott az ablakon. Mindnyájan fáradtak voltak, így összeszedelõzködtek, hogy visszavonuljanak a hálószobájukba, de ekkor megdöngették a vastag faajtót. Nagyon korán volt még. Ki lehet az ilyenkor? M. de Jevalier azt javasolta, hogy várják meg, ki a korai látogató. A harmadik kopogásra végre elõcsoszogott a komornyik, majd nem sokkal ezután kopogtak a szalon ajtaján. - Elnézést, hogy zavarom kegyelmeteket, de tudtam, hogy még virrasztanak. Matthew Bennett van itt uram, és Pierre úrfit keresi. Azt mondta, nagyon fontos, és úgy látom, nagyon fel van dúlva. Pierre már mozdult volna, de az apja visszatartotta. - Hagyd, majd én. Te semmi esetre se gyere ki! - Az apja arca nem tûrt ellentmondást, Pierre pedig túl csalódott és fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. - M. Bennett? - M. de Jevalier nem nyújtott kezet. - Pierre apja vagyok. A szalonban minden egyes szót tisztán hallottak. - Pierre nincs itthon? Feltétlenül beszélnem kell vele. - Matt nagyon türelmetlen volt.
191
- Nincs olyan dolog, amit meg ne beszélhetne velem helyette. - Attól tartok, ez pont olyan, amit csak vele beszélhetek meg. - Akkor helyesbítek. Pierre nem óhajt többé sem magával, sem a leányával semmilyen formában kapcsolatba kerülni. - M. de Jevalier arca olyan volt, akár a kõszikla. - És ezt talán õ nem meri a szemembe mondani?! - Matt érezte, hogy itt valami nincsen rendben, és most már olyan volt, mint a kölykét védõ oroszlán. - Õ nem kíván a szemembe nézni, és úgy mondani, hogy már nem szereti a lányomat, és megszegi az ígéretét? Mert ha errõl van szó, készséggel állunk elé, és elfogadjuk a döntését. De ha csak a tegnap délutánról van szó, akkor azt kell mondjam, hogy a maga fia egy becstelen fráter. - Mit merészel?! - M. de Jevalier keze ökölbe szorult, de nem folytatta tovább, mert Matt tekintete visszatartotta. - Jól hallotta uram. A maga fia, aki állítólag annyira szereti a lányomat, hogy kész vállalni minden nehézséget érte, már az elsõ alkalommal megfutamodik? Elhisz mindent, amit egy hamis tükör mutat, és nincs ereje mögé nézni? És amíg a lányomat megbecstelenítik miatta, õ arra sem képes, hogy eljöjjön, és tisztázza a helyzetet, esetleg beszéljen a lányommal, és elhiggye neki, hogy galád ármány áldozata lett?! És arra sem képes, hogy énvelem, - aki hónapokon át úgy kezeltem, mintha a tulajdon fiam lett volna - beszéljen? Én bíztam benne. Szerettem õt tiszta szívembõl. Azt akartam, hogy boldogok legyenek. Nálunk mindig csak szeretetet, megértést, meleg ételt és gondoskodást kapott. Hát hogy mer minket így elárulni? A legdrágább kincsemet készültem rábízni! Hiába. Szerencsére még idõben kiderült, hogy érdemtelen rá. És most már tudom, hogy átkozott volt az óra, amelyben betettük a lábunkat Párizsba. Bár soha ne engedtem volna a lányom közelébe! Ha õ nincs, soha nem alázták volna meg így. És elmondhatatlan az érzés, ha egy apának látnia kell, hogy mint becstelenítik meg a lányát, s mindezt egy ilyen ficsúr miatt. Tönkretette az életünket, és szenvedést hozott ránk. - Matt mély levegõt vett. - De én akkor sem kívánom neki ugyanezt a szenvedést. Hanem mondja meg neki azt, hogy legyen boldog azzal, akivel igazán akar, de számunkra õ halott. Aki nem képes a feltétlen, õszinte szeretetre és bizalomra, az nem méltó az én lányom kezére. - Matt elhallgatott. Úgy gondolta nincs itt már keresnivalója; sarkon fordult, és elment. Dörrent utána a nehéz faajtó. A szalonban visszafojtott lélegzettel hallgatta a párbeszédet anya és
192
fia. Mdm Paulin furcsa elégtételt érzett, ha arra gondolt, milyen jól bevált e tervük. Lám, egy kis zavaró momentum, és ez elég ahhoz, hogy a fia jobb belátásra térjen. Mikor Matt utolsó szavai elhangzottak, Mdm Paulin diadalittasan pillantott a fiára, de ajkára fagyott a mosoly. Furcsa érzés szorította össze a torkát, a döbbenet béklyót vetett a tagjaira. Ki tudja, talán az anyai ösztön ébredt fel benne egy pillanatra. Most vette csak észre, hogy Pierre a falnak támasztott fejjel sír.
d 19.
René Picard aznap délelõtt sietõs léptekkel haladt M. de Jevalier dolgozószobája felé, ahová Pierre apja rendelte. Arcáról most sem hervadt le a hanyag vigyor, mely oly jellemzõ volt rá, tekintetébõl áradt a megvetés mindenki iránt, akire csak ránézett. Mielõtt azonban belépett volna M. de Jevalier dolgozószobájába, megállt egy pillanatra, és igyekezett segítõkész maszkot ölteni. Már így is busás jutalmat kapott a közremûködésért Pierre és Mlle Bennett ügyében, és gondolta, hogy újabb feladat vár rá. Ezúttal azonban eltökélte, hogy az elõzõnél is nagyobb összeget csikar ki az idõsebb Jevalierbõl, így adósságait törleszteni tudja, és még marad is belõle. M. de Jevalier az íróasztalánál ült, és felállt, amikor René Picard belépett. Bár világ életében ellenszenvvel viseltetett ez iránt az ember iránt, most úgy gondolta, hogy céljai érdekében jól fel tudja használni õt. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradt, M. Picard. - Reméltem, fontos ügyben kéri segítségemet. De Jevalier megköszörülte a torkát. - Valóban. Nem tudom, hallott-e róla, hogy M. Bennett, és a leánya ellenségeink, az angolok országából, pontosabban Londonból érkeztek ide, Párizsba. René Picard felhúzta a szemöldökét, és titokban egyre jobban szórakozott. - Nem, errõl nem volt tudomásom. - Ami igaz, igaz, ügyesen titkolták, de Pierre fiamnak bevallották. Nos, úgy gondolom, nem véletlenül jöttek el Angliából, és igencsak kíváncsi volnék, hogy mi ennek az oka. Azt remélem, hogy olyan informá-
193
ciónak juthatok a birtokába, amellyel sikerül végérvényesen megszabadulni M. Bennett-tõl és kedves leányától. - Értem. És pontosan mit kíván tõlem? - El kellene utaznia Angliába, és egy kicsit kérdezõsködni felõlük. - M. de Jevalier odalépett az ablak mellet álló díszes szekreterhez, és egy kulccsal kinyitott egy fiókot. Két papírtekercset vett elõ belõle, amelyeket Picard kezébe csúsztatott. - Egy kis segítség a kutatómunkához. Picard kitekerte a tekercseket. A papírdarabokról Matt és Rebecca élethû képmása nézett rá. Picard elismerõen biccentett. - Remek. Megdöbbentõ hasonlóság. - Egy kiváló festõ munkája. Pár percig nézegette csak az arcukat, természetesen feltûnés nélkül, és egy-két órán belül már el is készültek az arcképek. - De Jevalier láthatóan elégedett volt a képekkel, és nem utolsósorban magával, akinek a fejében ez a remek ötlet megfogalmazódott. - Természetesen a honoráriuma arányos lesz a feladattal. René Picard egy lépéssel közelebb jött. - Remélem nem veszi tolakodásnak, ha kérek még valamit. - Hallgatom. Picard szemében gonosz fény villant. - Hasznát tudnám venni a lánynak, ha nem bánná. M. de Jevalier csak egy pillanatig gondolkozott. - Ha elég messze viszi a fiamtól, a magáé lehet. - Köszönöm, uram. - A Picard tekintetében lévõ kifejezés nem kerülte el M. de Jevalier figyelmét. Megborzongott attól, amit látni vélt benne. Aztán vállat vont, és elkezdte elõkészíteni René Picard útját. - Még ma délután útnak indul. Nem akarom kockáztatni, hogy a siker ellenére a fiam esetleg mégis meggondolja magát.
d 20.
A délutáni nap elé sötét esõfelhõ kúszott, miközben Julien M. Bishop háza felé igyekezett, ahol Pierre dolgozott. ,,Jó lesz sietni, még a végén esni fog.” - gondolta. Még az idõnek se volt jó kedve. Julien azonban remélte, hogy reggel óta sikerült mindet tisztázni, és a Pierre és Rebecca kapcsolatára telepedett esõfelhõknek már híre-hamva sincs. M. Bishop háza pár utcányira volt a Louvretól. M. Bishop
194
szerényen háznak nevezte a palotának is beillõ szépségû, mégsem túl méretes épületet, amely napközben sokak számára tárva-nyitva állt. Julien megmondta, hogy kit keres, és a komornyik készségesen Pierre szobájába vezette. Pierre komor arca egy kissé felvidult, mikor barátját megpillantotta, de Julien látta rajta, mennyire fáradt és elgyötört. - Pierre, csak azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e. Tegnap este kerestelek, de nem voltál otthon. - Oh, Julien! Ennél rosszabb már nem is lehetne. Borzalmas dolog történt tegnap. - Pierre arca fájdalmasan összerándult. - Hogyan?! Szóval még nem tisztáztátok a helyzetet? - Á, tehát már tudod. Úgy gondolom, itt nincs szükség magyarázkodásra. Nagyon is egyértelmû volt, amit láttam. - Lelki szemei elõtt megjelent Rebecca fûzõben, felsõruha nélkül, a gyönyörû, meztelen vállával és fehér karjaival, és az õt átölelõ René Picard. Pierre összerezzent az emléktõl. - Pierre! - Julien szólni is alig tudott a döbbenettõl. - Azt akarod mondani, hogy te azóta nem beszéltél Rebeccával? - Soha többé nem akarom látni õt! - Pierre elfordította az arcát, hogy Julien ne lássa a szemében megjelenõ könnycseppet. Julien azonban jól tudta, mi mehet most végbe a barátjában. Halk, felindult hangon folytatta. - Pierre, hogy mondhatsz ilyet? Mindent elhiszel, amit idegenek mondanak neked, csak éppen annak az ártatlanságában nem hiszel, akit szeretsz? Mondd, miért nem akarod meghallgatni õt is, hátha elmondaná neked, hogy valójában mi történt! Pierreben eközben újra feltört a fájdalom keltette indulat, és már nem tudott uralkodni a szavain. - És te? Te honnan tudod egyáltalán, hogy mi az igazság? - kiáltotta Pierre. - Tõle. - Ah, persze! Biztosan teletömte a fejedet mindenféle hazugsággal, te pedig hittél neki, mert téged is sikerült elbájolnia, és annyira megõrülsz érte, mint én valamikor! - Pierre ezt már ordította, majd Julienhez lépett, és megragadta a gallérját. - És mit adott cserébe, hogy így a védelmedbe veszed? Talán veled is megosztotta hálából az ágyát?! Juliennek az arcába szökött a vér, és készült, hogy szívének teljes indulatával visszavágjon, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy Pierre a barátja, pontosabban a legjobb barátja, akit testvérként
195
szeret, és tisztel. Ha most felveszi a kesztyût, akkor talán örökre elveszíti õt, pedig tudja, hogy ebben az állapotban Pierre feltehetõleg nem tudja, mit beszél. Õ pedig most azért van itt, hogy békességet teremtsen Pierre és Rebecca között, és segítsen Pierrenek tisztán látni a dolgokat. Higgadtságot erõltetett hát magára, és igyekezett nyugodt hangon megszólalni. - Vigyázz, Pierre. Kemény dolgokat vágtál most a fejemhez, amiket még nagyon megbánsz majd. Most pedig elmondom neked, honnan tudtam meg, amit tudok. Igen, tõle magától, ugyanis én találtam meg õt azután, hogy te elrohantál, és René Picard is elment. Be akartam nézni hozzájuk, mert tudtam, hogy akkor érsz vissza Lyonból, és üdvözölni akartalak. Ehelyett mit találtam?! Egy félájult lányt, amint egy szál fûzõben hevert az ágyon, és szinte hisztérikus állapotban volt. Betakargattam, és megkérdeztem, mi történt. Eleinte csak egy nagy zagyvaság volt, amit ki tudott nyögni, de aztán összeállt a történet. Nevezetesen, hogy egy René Picard nevû alak - akit mellesleg akkor látott életében elõször, - besétált hozzájuk, majd arra kényszerítette, hogy félig levetkõzzön, és azt tegye, amit õ mond. Ekkor jöttél te, és annak a szemét alaknak minden szavát elhitted, amit a kedvesedrõl mondott. Pierreben küzdött a csalódottság és a remény. Szeretett volna hinni Rebecca ártatlanságában, de erõsebb volt benne a keserûség. - Senkit nem lehet kényszeríteni, hogy néma maradjon, és semmit ne hozzon fel a mentségére! - kiáltotta. - Dehogynem. Ha tõrt szegeznek a hátának. - És te elhiszed ezt a mesét? René Picard valóban egy szemét alak, de ilyesmire azért nem vetemedne! Julien csodálkozva nézett a barátjára. - Nem?! Akkor csak nézd meg a kedvesed hátán a sebeket, ha már neki nem hiszel… Bár lehet, hogy akkor sem hinnéd el, ha saját szemeddel látnád, mert elvakult dühödben nem fogod fel, hogy aljas ármány áldozatai lettetek. Pierre nem szólt semmit. A gondolatok szinte fénysebességgel kergették egymást a fejében. Még akkor is ugyanúgy állt ott, amikor Julien csendben távozott. Igaz lehet ez? Valóban csapdába csalták volna, és õ belesétált anélkül, hogy észrevette volna? De hát ki és miért akarna neki, vagy nekik rosszat? És vajon Rebecca tényleg ártatlan? Egész elõzõ este alig bírta felidézni az elmúlt pár hónapban megismert lány arcát. Egyre csak azt a szörnyû jelenetet látta maga elõtt. Most
196
azonban élesen és tisztán kirajzolódott Rebecca édes arca, tiszta tekintete, és akárhogy akarta, nem bírt a bûnös jelenetre gondolni. Rebecca tiszta arca, és kedves szeme belefészkelte magát a fejébe, és ekkor tisztán hallotta Rebecca hangját, amint ültek a kis padon, és a lány halkan rebegte: ,,Bízom önben, Pierre.” - És Pierre már tudta, hogy Rebecca ártatlan. Lelke legmélyén sose akarta elfogadni, hogy a lány ilyet tett volna, de a düh és keserûség nem engedte felszínre törni a szív hangjait. Julien szavai azonban áttörték ezt a gátat, és Pierre egyszeriben felfogta, hogy talán jóvátehetetlen hibát követett el. Hirtelen elöntötték az emlékek, a családi vacsorák, amit körükben töltött el, és a szeretetteljes légkör, amelyre annyira vágyott. Mélységes szégyent érzett most, hogy hogyan is hihetett egy percig is annak a gazembernek, és nem volt hajlandó beszélni Mattel, akit szinte apjaként szeretett, hanem az apja ment ki helyette. Ekkor eszébe ötlött valami. A szülei meg sem kérdezték tõle, hogy mi történt, mikor hajnalban megmondta nekik, elveszi Geraldinet. Pedig várták õt, egész éjjel. Nem is csodálkoztak azon, hogy Matt megjelent a házukban ebben a korai órában… De aztán elhessentette ijesztõ gondolatai. Hiszen a szüleivel sosem volt valami bizalmas a kapcsolata. Mindig is egy kissé távolságtartóak voltak vele, sosem mutatták ki az érzéseiket, nem csoda, ha most sem látszott rajtuk különösebb meglepetés. Egyet azonban tudott Pierre. Minél elõbb beszélnie kell Rebeccával és Mattel, ha egyáltalán még helyre lehet hozni a hibáját. Talán megbocsátanak neki, hiszen tiszta szívébõl megbánta, hogy ilyen ostoba volt. Sebtében vette a kalapját, és bekopogott M. Bishophoz. M. Bishop már reggel is látta rajta, hogy nincs minden rendben körülötte, és készséggel elengedte egy kicsit korábban a szokásosnál, hogy a ,,fontos” dolgát elintézze. Hamarosan odaért a piciny házhoz. Mély levegõt vett, és bekopogtatott. Pierre hosszú-hosszú pillanatnak érezte, míg az oly jól ismert hangot meghallotta. - Ki az? - Ez új volt. Rebecca eddig mindig kérdés nélkül nyitott ajtót. Pierre megköszörülte a torkát. - Én vagyok, Pierre. - Az ajtó mögül halk, ijedt sikoly hallatszott. Pár percig nem történt semmi, majd lassan, nagyon lassan nyílt az ajtó, s ott állt a jól ismert bájos lány, talán szebb volt, mint valaha, de a
197
szemében szomorúság és fájdalom csillogott. Eltelt pár perc, csak nézték, egyre nézték egymást, s Pierre arra gondolt, hogy ez a lány az élete. S ahogy a szemébe nézett, tudta, hogy nem követett el semmit, de még ha rosszat is cselekedett volna, Pierre tudta, hogy innentõl kezdve mindegy. Õ képtelen nélküle élni, és megbocsátana neki mindent, és úgy szereti, ahogy van. Pierre tett egy lépést a lány felé, és Rebecca egyszeriben Pierre karjaiban találta magát. A férfi olyan erõvel szorította magához, hogy szinte már fájt. Nem szóltak semmit, szavakra itt már nem volt szükség. Rebecca szemébõl egyre patakzottak a könnyek. A sok feszültség és bánat most gát nélkül szabadult fel belõle. - Rebecca, drága Rebecca! - suttogta Pierre. Hosszú percekig álltak egymást átölelve, majd kézen fogva bementek a szobába, és Pierre megkérte Rebeccát, hogy mesélje el, mi történt. Mindent pontosan tudni szeretett volna, hogy érdeme szerint megfizessen annak a gazembernek. Rebecca nem szívesen idézte fel az elmúlt nap eseményeit, de tudta, muszáj mindent elmondania õszintén, hogy ne legyen közöttük semmi félreértés többé. Mikor befejezte, megkönynyebbülten sóhajtott fel. Könnyûnek érezte magát, és azzal, hogy megosztotta Pierre-rel a történteket, mintha megszabadult volna tõlük, mintha nem is vele történtek volna ezek a gyalázatos események. Pierre hallgatott egy darabig, majd csendben megszólalt. - Szeretném látni, hogy mennyire súlyosak a sebeket a hátán. - Ugyan, nem vészes, de ha látni szeretné, megmutatom. - Lehet, hogy meg kellene mutatni orvosnak. - Arra semmi szükség. - tiltakozott Rebecca, majd kigombolta a hátán a ruhát és a fûzõt is. Pierrenek elakadt a lélegzete. Több kisebb karcolás mellett néhány nagyobb sebet látott, amelyek már gennyedni is kezdtek. Pierre úgy érezte, meg tudná ölni azt a rohadékot, és meg is teszi, ha a keze közé kerül. - Rebecca, ennek a fele sem tréfa. Még ma este elhívjuk az orvost, mert ha ez így marad, hamarosan belázasodik, és abba bele is halhat. Rebecca nem szólt semmit. Begombolta a ruháját, és némán leült Pierre mellé. Ami igaz, igaz. Már ma sem érezte túl jól magát, és idõnként a hideg is rázta. Õ ezt azonban annak tulajdonította, hogy ennyire bánkódik Pierre miatt. Egy darabig mindketten a gondolataikba mélyedtek. Így talált rájuk Matt. Egész úton hazafelé az járt az eszében, hogy hogyan fogja megmondani a lányának, hogy Pierre nem méltó hozzá,
198
hiszen még csak beszélni sem óhajtott vele. Meg fog szakadni a szíve. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor belépett a házba. Amikor Pierre észrevette Mattet, nyomban felállt, és idegességében a kalapja szélét gyûrögette. Matt áthatóan méregette. Vajon milyen szándékkal jött, és mit tud felhozni a mentségére? - M. Bennett. - kezdte a fiatalember. - Én nagyon csúnyán viselkedtem a lányával és magával is. Nem is lehet rá mentségem, hacsaknem az, hogy a kínzó féltékenység vakká és süketté tett, és nem akartam meghallgatni senkit és semmit. Borzasztóan szégyellem, ami történt, de vissza nem csinálhatom. Csak azt kérem, hogy bocsássanak meg nekem, ha tudnak, hiszen azért voltam olyan féltékeny, mert annyira szeretem Rebeccát. Matt megkönnyebbülten sóhajtott. Pierrenek megjött hát a józan esze. Pierre vállára tette a kezét. - Úgy látom, a lányom már megbocsátott önnek, és azt hiszem, én is. Nagy fájdalmat okozott mindkettõnknek, de volt bátorsága elénk állni, és belátni tévedését. Mindenki hibázhat olykor, de az igazi hiba az, ha az ember ezt nem ismeri be. Erõsítse hát meg ez az eset az egymásba vetett bizalmatokat és egymás iránti szereteteket. Pierre hálásan szorította meg Matt kezét. - Köszönöm, uram. Azt hiszem, a lelkem mélyén tudtam, hogy Rebecca sosem tenne ilyet, csak túl elvakult voltam ahhoz, hogy ezt azonnal beismerjem. - És van valami ötlete, hogy mi folyik itt? Mert valaki nagyon rosszat akar nektek. - Nem tudom még, de ki fogom deríteni. Most mindjárt fel is keresem René Picardt, hogy magyarázatot követeljek, de elõbb azt hiszem, orvost kellene hívni Rebeccához, mert elég csúnya a sebe. - Akkor máris elmegyek érte. - Matt maga is gondolt rá, hogy bizony orvost kellene hívni, így nem volt vesztegetni való ideje. Pierre addig Rebeccával maradt. Az orvos megnyugtatta õket, hogy Rebecca meg fog gyógyulni, még épp idõben hívták. Viszont ha elhanyagolták volna a sérüléseket, az súlyos betegségbe dönthette volna a lányt, ami akár végzetes is lehetett volna. Meghagyta Mattnek, hogy minden nap kötözzék át, és otthagyott egy üveg fõzetet, hogy itassa meg Rebeccával, amíg a sebek meg nem gyógyulnak. Pierre csak ezután köszönt el, és indult, hogy felkeresse René Picardt. De Picard nem volt otthon. A cseléd, aki ajtót nyitott, csak annyit
199
mondott, hogy Picard úrnak pár napra el kellett utaznia egy fontos ügyben. - Nem mondta, hová megy? - Nem mondta, uram. Pierre csalódott volt. Eltökélt szándéka volt, hogy kihívja párbajra ezt a gazembert, miután magyarázatot kapott aljas tettére. De úgy látszik, Picard megijedt, és kereket oldott. Nem számít, elõbb-utóbb haza kell jönnie, és akkor fizetni fog. Pierre hazafelé vette az útját. Nehéz feladat várt rá. Meg kellett mondania a szüleinek, hogy a döntése most már végleges, Mlle Geraldine szóba sem kerülhet többé, elhamarkodottan döntött hajnalban. Miután tisztelettudóan köszöntötte a szüleit, kertelés nélkül belevágott a mondanivalójába. - Apám, anyám! Elnézést kérek a ma hajnali epizódért. Azt hiszem, nagyon el voltam keseredve. A helyzet az, hogy rút csapdába estem, és meggondolatlanságomban azt mondtam, hogy hajlandó vagyok feleségül venni Mlle Geraldinet. Csakhogy azóta a félreértések tisztázódtak, és a döntésem most már megingathatatlan. Egy hét múlva feleségül veszem Rebecca Bennett kisasszonyt. Apja arca vörös volt a dühtõl - No de fiam! Már értesítettem Mlle Geraldine szüleit a tervünkrõl. Nem mondhatom neki azt, hogy a fiam meggondolta magát, és mégis egy pórlányt vesz feleségül! - Rebecca nem pórlány apám, és sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam, de igazán várhattatok volna pár napot, míg magam kérem meg a kezét, ha még akkor is úgy akarom. - Pierre, ez nevetséges. Nem lehet, hogy ennyire fontos neked az a… az a… - Mit akar mondani apám? Hiszen nem is ismerik! Amióta csak megemlítettem, hogy a világon van, gyûlölik, és megalázzák! - A történtek után te még azt hiszed, hogy a lány ártatlan? Pierre nagyot nézett. - Honnan tudják egyáltalán, hogy mi történt? Hiszen én semmit sem említettem! Pierre szülei gyors pillantást váltottak egymással, apja idegesen köhintett. - Gyorsan jár a rossz hír, fiam. Meglásd, egyéb is kiderül a választot-
200
tadról elõbb-utóbb. Pierre egy pillanatig összeszorította a száját, és megpróbálta elnyomni kitörni készülõ baljós sejtelmeit. - A döntésem végleges. Jó éjszakát kívánok. - Azzal Pierre elrohant. A szobában M. de Jevalier megveregette a felesége karját. - Minden rendben lesz, Paulin. René Picard már útban van London felé. Szerencsére nem tettünk fel mindet egy lapra. Érzem, hogy ezúttal mi fogunk nyerni. M. de Jevalier és felesége elvakultságukban nem vették észre, hogy a saját fiuk az, aki ellen háborúznak, és akit annyira le akarnak gyõzni.
d 21.
A következõ héten Pierre és Rebecca felkeresték Jean Louis atyát, hogy mikor tudná összeesketni õket. Jean Louis atya hosszan elbeszélgetett velük, és végül a következõ vasárnapot jelölte meg a mennyegzõ napjául. Amikor meghallotta, hogy Pierre szülei ellenzik a házasságot, vonakodott ugyan egy kissé, de néhány csengõ aranypénz megnyugtatta. A következõ napokban Rebecca és Matt a közelgõ kézfogóra készülõdtek, Pierre pedig elmondta M. Bishopnak, hogy megnõsül. Elhatározta, hogy õszinte lesz a munkaadójához, hiszen elõbb-utóbb úgyis mindenki megtudja az igazságot. Elmondta, hogy a szülei valószínûleg nem fogják támogatni, és megpróbálta kipuhatolni, hogy M. Bishop vajon hajlandó-e továbbra is alkalmazni õt. M. Bishop csak hümmögött, és megkérdezte, hogy miért különböztek össze a szüleivel. Pierre elmesélte az öreg tanácsosnak, hogy a menyasszonya bár régi patrícius családból származik, mégis szegény, és a szülei így nem akarják áldásukat adni erre a frigyre. M. Bishop a fejét csóválgatta, majd megszólalt. - Tudja, kedves Pierre, én szeretek tisztában lenni az alkalmazottaim életkörülményeivel, hiszen ha azt akarom, hogy jó munkát végezzenek, ahhoz kiegyensúlyozott magánélet szükséges. Nagy tisztelõje vagyok a szüleinek, Pierre, de ha így gondolkodnak a házasságról, akkor nem osztom ezen nézetüket. Én magam ugyan özvegyember vagyok, de nagyon szerettem a feleségemet. A mi
201
frigyünk egyike volt azon házasságoknak, amely nem pusztán érdekeken, de igaz szereteten alapult. Nos, én fiatal korától ismerem magát, Pierre, és tudom, hogy rendes, becsületes férfiú vált magából, és ez alatt a pár hét alatt igazán kiváló munkát végzett. Bízom az ítélõképességében, és ha azt mondja, hogy ezzel a hölggyel boldog és kiegyensúlyozott lesz, akkor én ezt csak támogatni tudom. Hogy lássa, mennyire nem akarom elveszíteni magát, a bérét is megemelem nászajándékul. Pierre azt sem tudta, hogyan köszönje meg, de a jóságos tanácsos nem várt hálát. Pierre megrendülten távozott. Ez a beszélgetés azonban el is szomorította kissé, mert arra gondolt, hogy lám, még a jó öreg is bízik benne, és az õ boldogságát nézi, a saját szülei pedig képtelenek megérteni õt. Pierre este sietett a jó hírrel Rebeccához, a lány és az apja pedig vele örültek. Pierre minden nap elzarándokolt René Picard házához is, de mindig ugyanazt a választ kapta: ,,Nem, az úr még nincsen itthon.” Pierre szinte már nem is találkozott a szüleivel, jóformán már csak aludni járt haza. Annál többet találkozott Juliennel, aki maga is állandó vendég lett Matt házánál. Pierre áldotta az eszét, hogy ami pénzt eddig kapott a szüleitõl, annak nagy részét nem költötte el, és mostanra összegyûlt annyi, hogy egy kis csinos házat vegyenek, és még maradjon is belõle. A ház aránylag kicsi volt, de takaros. Három szoba volt benne, és egy ebédlõ konyhával, meg mellékhelyiségekkel. A házhoz kis kert is tartozott gyümölcsfákkal, Rebeccának különösen ez tetszett. Matt természetesen odaköltözik hozzájuk, és továbbra is dolgozik majd, így viszonylag jól fognak élni, és nem kell rongyokban járniuk. Pierre és Rebecca olyan boldogok voltak, mint még soha. Rebecca elhatározta, hogy minél elõbb kitakarít minden helyiséget, a következõ napokon meg berendezik, a házat ahogy tudják. Már csak három nap volt a kitûzött idõpontig, amikor Pierre legnagyobb meglepetésére üzenetet kapott az apjától. Éppen M. Bishop házában látta el a napi teendõit, amikor egy hírnök érkezett azzal az üzenettel, hogy munkaidõ után M. de Jevalier haladéktalanul látni szeretné a fiát. Pierre nem tudta mire vélni a dolgot. Megváltoztatták volna a véleményüket, és most mégis beleegyeznének a házasságba? Délután reményekkel telve sietett apja dolgozószobája felé. Pierre egyedül találta az apját. - Gyere fiam, már vártalak. - M. de Jevalier arcáról nem lehetett leolvasni, hogy jó vagy rossz hírt kíván-e közölni a fiával.
202
- Jöttem apám, amint tudtam. - Nos, gondolom sejted, hogy mirõl akarok beszélni veled. - A házasságomról, ha nem tévedek. - felelte Pierre dobogó szívvel. - Úgy van. Gondolom azzal is tisztában vagy, hogy mi volt errõl a véleményünk az édesanyáddal együtt. - Igen tudom, de máig nem értem az okát. - Azt hiszem, mindjárt meg fogod érteni. - jelentette ki az apja ridegen és tárgyilagosan, mintha nem is Pierre életérõl, hanem valami árucikkrõl lenne szó. - Mirõl van szó apám? - kérdezte Pierre, alig leplezve felindultságát. Egyre jobban elhatalmasodott rajta valami baljós érzés, és mielõbb szeretett volna túl lenni ezen a beszélgetésen. - Nos, mi tisztában vagyunk azzal, hogy fiatal vagy, és ebben a korban a fiatalok forrófejûek, gyakran követnek el meggondolatlanságokat. Mi már sok mindent megtapasztaltunk az életben, és tudjuk azt is, hogy nem szabad elhamarkodottan házasságra lépni valakivel, akinek a családi hátterét homály fedi, és ráadásul az ellenségünk. - Nekem õk nem ellenségeim! - Pierre úgy érezte, már nem tudja, hányszor mondta el ezt a mondatot, de úgy látszik, mintha süket fülekre találna. Az apja most is elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, és folytatta. - Nem engedhetjük hát, hogy a múltjuk a ködbe vesszen, nehogy bajt hozzanak rád és a családunkra. - Miféle bajról beszélsz, apám?! - Pierre fejében csak úgy lüktetett a vér. Nem kellett volna ide jönnie. Úgy érezte, nem akarja hallani, amit az apja mond, csak újra hamis vádakkal illetné a lányt, õneki pedig, mintha minden egyes szóval tõrt döfnének a szívébe. - Utána nézettem egy kissé a menyasszonyodnak és az édesapjának. Alaposan átvertek téged. Egész Londonban senki sem ismert Matthew és Rebecca Bennettet, viszont egész London ismer egy bizonyos Matthew Winsdalet és a leányát, Rebecca Winsdalet, akiket egész Angliában keresnek hazaárulás miatt. ,,Hazaárulás!” - Pierret szinte fejbe kólintotta ez a szó. Igaz lenne ez? - Honnan tudja apám, hogy biztosan õk azok?! M. de Jevalier elõvette a két papírtekercset. Pierre remegõ kézzel tekerte ki õket. Elõbb Matt komoly arca jelent meg, majd Rebecca szívfájdítóan szép képmása nézett rá a képrõl. Pierre nézte a képet, nézte, és már gondolkodni sem bírt. Igaz ez? Igaz lehet ez? Hogy ez a két ember, akiket õ annyira szeret, hogy hazaárulók lennének?
203
Rebecca azt mondta, hogy tönkrementek, és új életet kezdeni jöttek ide. Akkor õ hazudott? Nem, nem, az nem lehet! - Hazudik! - kiáltotta Pierre elkeseredve. Az apja higgadtan rázta a fejét. - Bár hazugság lenne, Pierre. Magad is meggyõzõdhetsz róla, ha elmész Angliába. - M. de Jevalier alig bírta leplezni elégedettségét. A kis kutatóakció nem várt eredményeket hozott, szinte tálcán kínálva fel a lehetõséget, hogy legálisan is eltávolíthassa a Winsdale családot a fia közelébõl, anélkül, hogy a kezét beszennyezné. Pierre látva az apja arcát, világosan érezte, hogy az apja tudja, mit beszél, nem mondaná, ha nem lenne benne biztos. - És mi… mi a szándéka velük? Kiadják õket? - Egyelõre nem. - a hangja szinte fenyegetõvé vált. - Amíg nincs rá okom. Pierre nem szólt semmit, csak kitántorgott a szobából. M. de Jevalier elgondolkodva nézett utána. Lám csak, mennyire megviseli. Nem baj, Mlle Geraldine majd megvigasztalja. Amennyiben a lány és az apja elhagyják Párizst, még fizetni is hajlandó nekik, de ha nem, majd elviteti õket az angolokkal.
d 22.
Pierre csak ténfergett az utcákon, ha ráköszönt valaki, nem is viszonozta, annyira belemerült a gondolataiba. Már egyszer megpróbálták csapdába csalni. Most is errõl lenne szó? De miért mondana ilyet az apja, ha nem lenne igaz. Ez nagyon súlyos vád. Nem tudta, mitévõ legyen. Addig tépelõdött magában, amíg arra eszmélt, hogy Matt háza elõtt áll. Önkéntelenül is arra vitte a lába. Mit tegyen, bemenjen? Egyszer már elhibázta, hogy nem hallgatta meg õket, muszáj meghallgatni, mit mondanak erre. Úgyis észreveszi, ha nem mondanak igazat. Ettõl a gondolattól máris megkönnyebbült. Újraéledt benne a remény, hogy talán megcáfolják a vádakat, és Pierre el is hiszi, mert el akarja hinni, hogy ez a vád is csak csalfa ármány szövevénye. Bekopogott. Csodálkozására Matt nyitott ajtót. - Isten hozta, Pierre fiam! Rebecca már várja. Épp az imént jött haza, az új házat takarította… Matt ekkor vette észre, hogy milyen komor a
204
fiú arca. - Pierre! - lépett az ajtóhoz nevetve Rebecca. - Apát korábban hazaengedték, így õ is tud segíteni a készülõdésben. Pierre belépett a házba. - Jó estét, M. Bennett. - A hangja élesen csengett. - Vagy mondjak inkább Mr. Winsdalet? Matt megdermedt, Rebecca felsikoltott. Pierreben hirtelen kialudt a pislákoló remény. - Tehát igaz. Igaz, hogy kezdettõl fogva átvertek engem. - Pierre hangja most vádló volt. Matt tért elõször magához a döbbenetbõl. - Pierre, igaz, hogy nem mondtunk el mindent magunkról, de nem vertük át magát. - Ekkor már Rebecca is meg bírt szólalni. - Pierre, ha szeret minket, meg kell bíznia bennünk. Üljünk le, mindent elmesélünk kegyelmednek. Pierre már nem tudta, hogy mit higgyen, de ha akart volna sem tudott volna ellenállni, annyira szomjazott valami logikus magyarázatra. Matt hangja kissé érdes volt az izgatottságtól. - Elõször is honnan tudja az igazi nevünket, és mit tud még rólunk ezen kívül? - Az apámtól tudom. Egy órával ezelõtt beszéltem vele. Azt mondta, a törvény elõl bujkálnak, mert hazaárulók. Rebecca megtörten nézett maga elé. Matt megfontoltan ejtette ki a száján a szavakat. - Higgye el Pierre, hogy õszinték leszünk magához. Nem mondom, hogy nem igaz, amit az édesapja állít, és ez így önmagában valóban nagyon elkeserítõen hangzó, kiábrándító információ. Nyilván, aki a hírt szerezte, elég felületes munkát végzett. Elég, ha bement a palotába, és megkérdezett egy testõrt, és rögtön megtudhatta azt, amit ön most mondott. Mert Angliában most valószínûleg valóban halálra ítéltek vagyunk. Csakhogy ez nem a teljes igazság. Pierre szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyébõl. Nem tagadtak hát le semmit, de talán valami olyasmit mondanak, ami felmentést adhat nekik. - A valódi nevem Matt Winsdale, ahogy a lányomé Rebecca Winsdale. Valóban gazdag család sarjai vagyunk, az apám és a nagyapám is kereskedelemmel foglalkozott, és nagy vagyont halmoztak fel. Mikor apám meghalt, én vettem át az ügyek intézését, és közben neveltem a lányomat. De mindez nem elégített ki. A világon olyan sok probléma van. Szerettem volna valami hasznosat is tenni. Csatlakoztam hát egy
205
olyan szervezethez, amely arra esküdött fel, hogy a szegények segítõje, védelmezõje lesz, harcol az õ jogaikért, harcol az elnyomóik ellen. Teljes titokban tevékenykedtünk, vezetõnek pedig John Wycliffet választottuk. - John Wycliff? - kiáltott fel Pierre. - Hallott már róla? - Hogyne hallottam volna! A Sorbonn-on mindenki ismeri a nevét. Bár soha nem találkoztam vele, de tisztelem a nézeteit. - Ennek örülök. Akkor valószínûleg megérti, hogy miért csatlakoztam én is hozzájuk. Tulajdonképpen a szervezet egyik londoni vezetõje voltam. Rebecca persze errõl mit sem tudott egy bizonyos napig, amíg akaratán kívül õ is belesodródott. Eleinte nem akartam, hogy így legyen, de aztán beláttam, hogy nem titkolózhatok folyton elõtte, így õ is a testvériség tagja lett. Egy napon aztán III. Edward elhatározta, hogy megpróbál békülni a pápával, és ezért, mintegy ajándékul tálcán szerette volna kínálni az egyháznak John fejét. Így aztán elfogatta õt, mi meg nem tehettünk egyebet, elhatároztuk, hogy kiszabadítjuk. Nem nézhettük tétlenül egy ilyen nagy ember halálát! Midõn a vérpadra akarták hurcolni, mi fegyvert fogtunk, hogy megmentsük. Nem is lett volna semmi gond, a terv nagyszerûen bevált, és John azóta remélem, biztonságban van, de a végén engem felismertek, és elfogtak. Szerencsére a barátaim kiszabadítottak, de azonnal el kellett hagynunk az országot, mert ha nem, engem is és a lányomat is elfogtak volna, és hazaárulás miatt felakasztanak. De elõtte biztosan kínpadra vontak volna, hogy a szervezet többi tagja is leleplezõdjön. Az még nem is lett volna nagy baj, ha engem kínoznak, de Rebecca is az inkvizitorok kezébe került volna… Hát ennyi a történetünk, és ezért mondtam, hogy a király szemében valóban hazaárulók vagyunk, de az igaz emberek szemében nem. Pierre nemcsak hogy megkönnyebbült, de mélységes tiszteletet érzett ez iránt a két ember iránt, hogy amíg õ, meg sok más társa csak élte a világát, és szórakozott, addig õk síkra szálltak az elveikért, és vállalták az ezzel járó veszedelmet is. - El akartam mondani kegyelmednek, de valahogy sosem volt rá alkalom. Még az esküvõ elõtt, hogy tudja, kit vesz el. Ugye elhiszi Pierre, hogy ez az igazság? - Rebecca esdeklõ szemekkel nézett a férfira, aki legszívesebben össze-vissza csókolta volna örömében. - Igen, teljes szívemmel érzem, hogy ez az igazság. Mikor apám ezt elmondta, minden idegszálam tiltakozott ellene. Egyszerûen képtelen
206
voltam rá, hogy önöket hazaárulóknak lássam. - De most, hogy a kilétünk kiderült, azt hiszem, veszélybe kerültünk. szólalt meg Matt elgondolkozva. - Apám azt mondta, hogy egyelõre nem szól errõl senkinek. De attól tartok, ez kevés, hiszen nem tudom, hogy meg tudják-e nekem bocsátani, ha elveszem kegyedet, Rebecca. - Úgy hiszem, nekünk mennünk kel, Pierre. - mondta Matt komolyan. - Nagyon sajnálom, de Párizs nem biztonságos többé a számunkra. - Nehogy azt higgyék, hogy egyedül mennek! - állt fel Pierre, és töprengve járkált fel és alá. - Titokban elõre hozzuk az esküvõt egy nappal, és miután feleségül vettem Rebeccát, azonnal elutazunk. Holnap pedig megkérem M. Bishopot, hogy másik városban segítsen állást kapnom. Hátha segítene. - Veszélyes lehet, így õ tudni fogja, hogy hová mentünk. - Megbízható az öreg. Ha úgy látom, hogy nem fogja a titkot megtartani, akkor nem muszáj oda mennünk, ahová õ mondja. Matt bólintott. - Addigra csomagoljanak össze mindent. Az új házat meg majd Julien eladja. Még sokáig beszélgettek az utazásról, majd Pierre felállt, hogy el kell még intéznie valamit, majd vacsorára visszatér. Gyors léptekkel indult René Picard háza felé. Ezúttal az a hír várta, hogy Picard úr hazaérkezett, és éppen otthon tartózkodik. A cseléd bevezette Pierret egy hatalmas terembe, amely híven tükrözte gazdája jellemét: hideg volt és sivár. Kisvártatva megjelent René Picard személyesen. - Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim?! Pierre de Jevalier teljes életnagyságban. Pierre nem kertelt, egybõl kibökte, ami már oly régóta kikívánkozott belõle. Minél kevesebb idõt akart eltölteni ennek az embernek a társaságában. - Azért jöttem, hogy magyarázatot követeljek Öntõl, M. Picard. - Ugyan miféle magyarázatot? Csak nem akarod azt állítani, hogy a kis nõcskéd különb egy szajhánál?! - Maga ocsmány féreg! - Pierrenek minden erejére szükség volt, hogy uralkodni tudjon az indulatain. Picard csak gúnyosan vigyorgott. - Elõször is azt szeretném tudni, hogy mi jogon tette, amit a menyaszszonyommal tett?! - Sajnos nem az én ötletem volt, mindenesetre roppant jót mulattam. - Akkor ki bérelte fel? A nevét akarom.
207
René Picard abbahagyta a vigyorgást, és tûnõdve nézett Pierrere. - A nevét akarja? Sajnos nem áll módomban elárulni, az illetõ nem hatalmazott fel rá. Pierre dühösen meredt rá. - Végül is lényegtelen. Elõbb vagy utóbb úgyis rá fogok jönni. Hanem maga, M. Picard, ha egy cseppnyi becsület is van önben, elfogadja a kihívásomat egy párbajra, a menyasszonyomat ért sérelemért. René Picard felhúzta az egyik szemöldökét. Pierre az egyik legjobb kardforgató hírében állt Párizsban. Na, azért Picard sem volt ügyetlen, de ha Pierre formában van, akkor megöli. Na, majd õ gondoskodik arról, hogy ne legyen jó formában. A terv máris megfogalmazódott a fejében. - Nos?! - Pierre türelmetlenül várt. - Rendben, elfogadom. Mikor és hol? - Szombat, hajnali négy óra, a város szélén, a Szajna partján. - Ott leszek. Pierre kimértem biccentett, és elrobogott. Matt háza felé vette az irányt. Muszáj elégtételt vennie ezen az emberen, aki megalázta a menyasszonyát, habár jól tudta, ezt senki sem várja el tõle. Tudta, le tudja gyõzni Picard-t, csak fegyelmezetten kell vívnia, és koncentrálnia kell. A kedves házikóban este nemcsak meleg fogadtatás, hanem Julien is várta, aki már mindenrõl értesült. Úgy döntöttek, õt is beavatják, nemsokára úgyis telekürtölik a várost mindenféle pletykákkal, akkor már inkább tõlük tudja meg az igazat. Juliennek nehéz lett a szíve, hogy elmennek Párizsból, de belátta, hogy nem tehetnek mást. Úgy egyeztek meg, hogy egyelõre neki sem mondják meg, hova mennek, nehogy véletlenül kiszedhessék belõle, és majd késõbb értesítik õt. A vacsora után Pierre félrevonta Julient, és elmesélte a találkozását René Picardral. - Ugye leszel a segédem, Julien? - fejezte be aztán Pierre. - Pierre, neked teljesen elment az eszed! Az esküvõd napján akarod megöletni magadat? - Le tudom gyõzni, Julien. Nem tudnám elviselni, ha megtorlatlan maradna ez a becstelenség. Julien hümmögött egy darabig, de aztán belement. Legalább õ vigyáz Pierrre, nem pedig más.
208
Pierre pedig másnap reggel felkereste M. Bishopot, és megkérte, segítsen neki, mert úgy érzi, a szülei pokollá tennék az életüket. Bár a tanácsos nem szívesen vált meg Pierretõl, a végén mégis ráállt, hogy Lyonban adjon neki munkát. Látta, hogy Pierre nagyon eltökélt, de alapvetõen boldognak látszott. Ha ennyire fontos neki, hogy így legyen, hát rajta nem fog múlni. A fiatalember ezután Jean Louis atyát kereste fel, hogy egy nappal elõbbre hozzák az esküvõt. Szerencsére az atyának nem volt ellene kifogása, így ez az akadály is elhárult. Pierre aznap már nem ment vissza dolgozni, M. Bishop elengedte, hadd készüljön az utazásra. Pierre elhatározta, hogy erre a rövid idõre Julienhez költözik, így legalább a szülei nem fognak tudni a készülõdésérõl. Egyelõre csak a legszükségesebbeket vitte át, a szándékáról semmit sem szólt, csak annyit, hogy Juliennél találják, ha valaki beszélni akarna vele. Julien szülei kicsi koruktól ismerték Pierret, és örömmel látták õt, habár a közelgõ eseményekrõl õk sem tudtak. Pierre Julien szobája mellett kapott egy szobát. Nem volt túl nagy, de áradt belõle a szeretet melege. Julien otthona igazi otthon volt. Ám Pierre most nem foglalkozott a berendezéssel, sürgetõbb dolga volt. Leült a nagy tölgyfa asztalhoz, és írni kezdett. Három levelet írt. Egyet a szüleinek, egyet Rebeccának, és egyet Juliennek, hiszen elõfordulhat, hogy nem õ jön vissza a párbajról. Mikor ezzel végzett, már elmúlt dél. Ezután rögtön a tanácsoshoz sietett, aki átadta neki az ajánlólevelet, amit sebtében írt meg, és megmondta neki, kinél, és milyen címen jelentkezzen. Pierre megköszönte M. Bishop jóságát, és fájó szívvel búcsút mondott. Este Rebecca örömtõl repesve várta. Hiszen másnap már házasok lesznek! Pierre próbált jókedvû lenni, de Rebecca érezte, hogy valami van a hallgatás mögött. - Csak ideges vagyok az utazás miatt, kedvesem. - mondta Pierre, hogy megmagyarázza valahogy a szótlanságot. A vacsora után Pierre arra kérte Rebeccát, hogy sétáljanak egyet, látogassák meg a kedvenc helyüket a Louvre melletti parkban. A kis padon olyan szorosan ültek egymás mellett, ahogy csak bírtak. Pierre mintha kissé megnyugodott volna. - Hát ennyire ideges, hogy el kell vennie feleségül? - ugratta Rebecca. - Kiráz a hideg, ha rágondolok. - mosolygott rá Pierre. Aztán megköszörülte a torkát, és fojtott hangon megszólalt. - Meg kell valamit mondanom kegyednek, Rebecca… Maga a leggyönyörûbb, és legcsodálatosabb lény a világon, és én büszke vagyok arra, hogy
209
kegyed az én menyasszonyom, és hogy bírom a szerelmét. Ez mindennél többet jelent a számomra. - Miért mond nekem ilyeneket, Pierre? Ez úgy hangzik, mintha búcsúzna. Pedig semmi más nem fog történni, csak hogy holnaptól egész életünkre együtt maradunk. Jóban és rosszban. - Rebecca nem igazán értette, hogy Pierre miért van ilyen hangulatban, de elhessegette a fojtogató érzést, ami hatalmába kerítette Pierre tekintete láttán. Pierre most gyengéden átölelte, és magához szorította. - Szeretném megcsókolni, mielõtt… feleségül veszem. - Pierre hirtelen zavarba jött. Hajszálon múlt, hogy elárulja magát. - Azt hiszem Pierre, ennek nincs akadálya. - mosolygott Rebecca. Ezúttal Pierre olyan szenvedélyesen csókolta, hogy Rebecca nem gyõzött levegõ után kapkodni. - Szeretem magát Rebecca, jobban, mint a saját életemet. - Én is szeretem magát, Pierre. Nem hittem, hogy valaha fogok még tudni szeretni férfit. - El sem hiszi, hogy milyen boldog vagyok, hogy ezt hallom magától. Nekem adta a legszebb ajándékot, amit ember a másiknak adhat. Saját magát. - Pierre, olyan különösen viselkedik ma este. - Rebeccán egyre jobban elhatalmasodott az érzés, hogy valami nincs rendben, és fátyolos tekintettel nézett a férfira. - Pierre, ugye nincs semmi baj? - Nyugodjon meg kedvesem. Most már semmi baj nem lesz. Jöjjön, hazamegyünk. Pierre felsegítette a padról Rebeccát, és hazakísérte. Az ajtóban még sokáig fogták egymás kezét, majd Pierre még egyszer megcsókolta a lányt, és elsietett. Rebeccával forgott a világ. A szobába érve az ágyára borult, és sírva fakadt. Érezte a Pierre szívét nyomó nyugtalanságot, és bánatot, de nem tudta mire vélni. Pierre pedig letagadta. Mi lehet az oka? Talán nehezen hagyja itt Párizst és a szüleit? Igen, ez érthetõ lenne. Bárcsak holnap lenne már, és bárcsak már kimondhatnák azt a szót, amely örökre összeköti õket. Igen. Holnapra minden rossz elmúlik, Pierre újra mosolyogni fog, mintha ez a szörnyû este nem is létezett volna.
d 210
23. Pierrenek pár órája maradt még, hogy egy kicsit pihenjen a párbajig. Tisztában volt vele, hogy nem fog tudni sokat aludni. Azonban valamit muszáj volt pihenni, hogy tiszta legyen a feje. Julien még ébren volt, mikor Pierre hazaérkezett. Odaadta neki a leveleket, hogyha nem jön vissza, juttassa el a címzettekhez. Julien csak a fejét csóválta, és nagyokat sóhajtott. A kora pirkadat már talpon találta õket. Jóval idõ elõtt befogták a lovakat a batár elé, és kihajtottak a Szajna partra, ahol a találkozó helye volt. Ez a batár viszi majd Lyonba is õket. Julien saját kocsija, amit nászajándékul adott az ifjú párnak. A hajnal dús harmattal érkezett, a mezõn mintha minden fûszál a reggeli mosakodását végezte volna éppen. Pierre és Julien alig szóltak egymáshoz, csak vártak komoran, mígnem René Picard hintója méltóságteljesen begördült a folyópartra. René Picardon kívül még két férfi szállt ki a hintóból. Pár udvarias szót váltottak egymással, majd az egyik ismeretlen férfi felszólította a feleket, hogy béküljenek ki egymással. Senki sem válaszolt. Ekkor a másik férfi két kardot húzott elõ, és felszólította a párbajozókat, hogy válasszanak. Miközben a kard pengéjét nézegették, René Picard egyszer csak megszólalt. - Meg akarta tudni Jevalier, hogy ki bérelt fel, hogy a lányt elcsábítsam, igaz? Hát most megmondom… A maga édesapja volt az. Pierre elképedt. Ez nem lehet igaz! Hogy állíthat ilyet ez a fickó! Még hogy az õ apja! Mégis ott motoszkált benne mindig is valami halvány sejtelem, és érezte, hogy Picard nem hazudik. De nem bírta bevallani még magának sem, hogy pont a szülei azok, akik ellene törnek. - Hazudik! - kiáltotta kétségbeesetten Pierre - Gondolja? - René Picard szúrós szemekkel nézett rá. - Akkor miért hisz mégis nekem…? Mert tudja, hogy igazat mondok. Hiszen kinek másnak állt volna érdekében, hogy összeugrasszák magát azzal a nõcskével? Csakis nekik. Senki másnak. - Nem igaz! - Pierre szinte már zokogott. - Mint ahogy arra is az apja adott nekem megbízást, hogy menjek el Londonba, és kutakodjam a lány és az apja múltja után. Igazán tanulságos volt. Nem igazán örülök annak, hogy egy francia egy angol hazaárulóval köti össze az életét. Pierre fájdalmában már nem tudott gondolkodni, nekirontott René
211
Picardnak. De Picard épp erre számított. Hogy felhergeli Pierret, így õ nem tud majd fegyelmezetten vívni. A párbajban az gyõz, aki higgadt bír maradni, aki elveszti a fejét, annak vége. Julien elszörnyedve hallgatta, hogy mit mond Picard, és most kétségbeesett. - Pierre, nyugodj meg. Fegyelmezetten vívj, hallod? Ez a gazember csak hazudott, hogy téged felbõszítsen! De Pierre már nem hallotta. Folyton ott zakatolt a fejében, hogy a saját szülei árulták el. Ráadásul pont õ szolgáltatta ki nekik Rebeccát, amikor elárulta, hogy angol. Nem jöttek volna rá maguktól. És ez a ficsúr milyen fölényes, és milyen… milyen ocsmány. Hogy tehette ezt velük? A küzdelem egyre hevesebbé vált. René Picard eleinte fölényben volt Pierrel szemben, de Pierre lassan kezdte összeszedni magát. Sok munkát adott Picardnak, míg kivédte a csapásait. Úgy látszott, a terve kezd csõdöt mondani, ám ekkor kijátszotta az utolsó aduját. - Azt még nem is mondtam Jevalier, hogy apád mit ígért nekem ezért a londoni információért. - lihegte. - Remélem kíváncsi vagy rá, mert most elárulom. Természetesen sok-sok pénzt adott, és mellé nekem ígérte a kis szerelmedet. Azt mondta, õt vihetem, azt csinálok vele, amit akarok, miután az apját kiadta az angoloknak. Pierre torkából zokogással kevert hörgés tört fel. - Te szemét! - és eszeveszett vagdalkozásba kezdett. - Pierre, ne! - kiáltotta Julien, de már késõ volt. Picard épp akkor döfte át kardjával Pierre mellkasát. - Pierre! Pierre! - ordította Julien, és odarohant a hörgõ fiatalemberhez. Odatérdelt mellé, és zokogott. - Mondd meg neki… mondd meg, hogy nagyon, de nagyon szerettem… Aztán nem szólt többet. Picard szedelõzködött, és a két idegennel együtt távozott. Julien egyedül maradt az élettelen Pierrerel, és csak tartotta a karjában, képtelen volt megmozdulni. Hosszú percek teltek el, míg Julien összeszedte magát, felnyalábolta Pierret, akibõl még csöpögött a vér, és a kocsiba tette. Közben egyre rázta a vállát a zokogás. Mi lesz most vele Pierre nélkül? És mi lesz Rebeccával?! Óh, Istenem, mi lesz velük? Amikor a házuk elé ért, a szolgák segítettek bevinni Pierret a házba. Julien szülei is kiszaladtak a felbolydulásra, és alig akarták elhinni, hogy Pierre, akit gyerekkorától fogva ismertek, már nem él. Ráadásul egy buta párbaj miatt. Julien tudta, hogy osztoznak fájdalmában, és segítenek neki.
212
Megígérték, hogy orvost hívnak, és elintézik a temetéssel kapcsolatos dolgokat, amíg Julien megviszi a hírt Pierre szüleinek. Julien még mindig nem tért magához, amint a de Jevalier házhoz hajtott. Aztán megtörölte a szemét, és bekopogott. A fõkomornyik jól ismerte Julient, és mivel Julien ragaszkodott ahhoz, hogy ne hívják le a szülõket, hanem majd õ felmegy, mert fontos hírt hozott, a komornyik nem tiltakozott. Julien azért akart elõször ide jönni, hogy húzza az idõt a Rebeccával való találkozásig. Egyszerûen nem tudta, hogy hogyan fog elé állni, és egy ilyen hírt közölni. Mindegy. Elõször ezen kell most túlesnie. A szülõk már ébren voltak, erre utaltak az ebédlõ nyitott ajtaján kiszûrõdõ hangok. A de Jevalier házaspár beszélgetett. Julient még nem láthatták, mert az ajtószárny eltakarta õt. - Nem várunk tovább. - hallotta éppen az apa hangját. - Még ma elküldök valakit Angliába, hogy itt van az a két hazaáruló. Még a végén elkésünk, és Pierre a beleegyezésünk nélkül elveszi azt a nõt. ,,Szegény Pierre!” - gondolta Julien - ,,Nem vesz el õ már senkit sem többé!” Ráadásul a saját szülei mesterkedésének köszönhette a halálát. Borzalmas. Julien már nem várta meg, mit válaszolt Mdm Paulin. Egyet tudott csak, hogy Rebecca és Matt veszélyben vannak, akár meghalt Pierre, akár nem. Feltétlenül el kell utazniuk. A lelketlen házaspár majd megtudja mástól a történteket, neki most Rebeccával és Mattel kell törõdnie. Szélsebesen száguldott le a lépcsõn. A fõkomornyik megütközve nézett utána. Julien úgy hajtott a kis házig, mintha üldöznék. Amint megérkezett, kivágódott az ajtó. Biztosan meghallották a batár hangját. Rebecca szaladt elébe. - Hol van Pierre, Hol van Pierre? - kérdezte lélekszakadva. - Rebecca, nagyon kérem! El kell menekülniük. Rebecca csodálkozva nézett rá, nem értette, mit mondott, egyre csak azt kérdezgette, hogy Pierre hol van. Már Matt is kijött, és beirányította õket a házba. - M. Bennett, azonnal el kell menniük innen. Most jövök a de Jevalier házból. Pierre szülei az Ön és leánya kiadatását tervezik. Jobban mondva, ez már nemcsak terv, hanem már követet is indítanak a mai napon. - Igaz ez? És Pierre hol van, miért nem jön már? Julien lehajtotta a fejét. - Nagyon sajnálom, Rebecca, M. Bennett. - szünetet tartott, alig bírta
213
kiejteni a szavakat. - Pierre nem tudott eljönni, mert… - Julien hangja elcsuklott. - Mi történt, mi van Pierrerel? - Rebecca szinte már sikoltott. -Pierre ma hajnalban René Picardral párbajozott. Nem bírta volna elviselni, hogy ne torolja meg a sérelmeket, amit az a… az a gazember okozott. Pierre… nagyon feldúlt volt, mert René Picard az arcába vágta, hogy a saját szülei bérelték fel az ön elcsábítására, és a kis jelenet elõadására, és a múltjukat is õ kutatta fel a szülõk utasítására. - Uramisten! - Matt a kezébe temette az arcát. Õ már tudta, hogy mi történt. - És megsérült?! Ugye, megsérült, Julien?!! Ugye, azért nem jött, mert megsérült?! - Rebecca már hisztérikusan kiáltozott. Julien komor arccal egyre csak rázta a fejét. - Pierre meghalt, Rebecca. - mondta halkan. Rebecca erre nem volt felkészülve. Most hirtelen nem bírt megszólalni. Csak tátogni tudott, de a torkán nem jött ki hang. Aztán egy székre roskadt. Egy pillanat alatt már megint úgy omlott össze az élete, mint egy kártyavár. Kísértetiesen ismerõs volt az érzés, mintha ugyanazt élte volna át még egyszer. A szeretett férfi meghal, és nekik menekülniük kell. Julien hangja riasztotta fel a kábulatból. - Minden össze van pakolva, uram. A kocsi kint vár. Induljanak, minden percért kár. Matt a lányához lépett, felsegítette a székrõl, és támogatta, amíg a batárhoz értek. Miután beültette, Juliennel felpakolták a csomagokat. - Köszönjük a kocsit Julien, és a barátságát. Reméljük, egyszer még kimutathatjuk a hálánkat. - Szóra sem érdemes, uram. Ritkán találkozni ilyen nagyszerû emberekkel, mint önök. M. Rochar miatt pedig ne aggódjon, majd kitalálok valamit, hogy miért kellett Lyonba utazniuk. - Igen, jó is, ha úgy tudják, hogy oda megyünk. Akkor legalább ott keresnek, és nem máshol. - Hát nem Lyonba mennek? - Nem, Julien, elhagyjuk ezt az országot. Franciaország nem biztonságos többé, egyetlen zuga sem. Amúgy sem nézik itt jó szemmel az angolokat. Elõbb-utóbb úgyis mindenütt kiszagolnák, hogy azok vagyunk, hiszen láthatta. Egy hónapja is alig vagyunk Párizsban, de már kitudódott. Mindenhol vannak ,,jóakarók”. - Akkor hát merre mennek? - A Német Birodalomba megyünk, vagy még azon is túl. Majd
214
meglátjuk. Juliennek elszorult a szíve. Titokban abban reménykedett, hogy gyakran elmegy majd Lyonba, és akkor láthatja Rebeccát. De így? - Megengedi uram, hogy elbúcsúzzak a lányától? - Persze! - Julien most a batár ablakához lépett, amelybõl Rebecca halálsápadt arca nézett ki rá. Nem sírt, de úgy látszott, az arca nem él. - Drága Rebecca, nem is tudom, mit mondjak. - sóhajtotta Julien. Annyira sajnálom, ami történt. - Rebecca bólintott. - Pierre a legjobb barátom volt, és nem tudom… nem tudom, hogy fogom bírni nélküle… - Julien hõsiesen lenyelte a könnyeit. - És tudnia kell, hogy akárhol járnak a világban, rám mindig számíthatnak, mert… mert a szívem már régen az öné. - Rebecca alig fogta fel a szavak értelmét. - Julien… - kezdte, de a fiatalember az ajkára tette a mutatóujját. - Csitt, ne mondjon semmit. Én tudom, milyen mély a fájdalma, mint ahogy az enyém is. De az idõ most oly rövid. Ha Pierre élne, soha nem vallottam volna ezt meg magának. De így, nem bírtam volna elviselni, ha úgy megy el, hogy ezt nem tudja… Ha most azt mondaná nekem, hogy menjek maguk után… vagy akár, hogy üljek be most a kocsiba… elmennék. Mindegy hová, csak önnel lennék… - Julien nem tudta tovább mondani. Érezte a kegyetlen iróniát, hogy pont most vallja meg szerelmét a legjobb barátja menyasszonyának, aki egy órával ezelõtt halt meg, de nem tudott másképp cselekedni. Úgy érezte, jobban szereti ezt a lányt, mint akárki mást, és nagyobb szüksége lett volna rá most, mint bármikor. De Rebecca a fejét rázta. - Drága Julien. - halkan beszélt, de érthetõen. - Õszintén kedvelem magát, talán még szeretem is, de a szívem ezer darabra törött, és nem hiszem, hogy valaha még össze lehetne ragasztani. De, még ha lehetne is, ha magára néznék, örökké Pierre jutna az eszembe, és ahhoz túlságosan szeretem magát, hogy engedjem, hogy mindig a második legyen mellette. - lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Amit értünk tett, azt sohasem felejtjük el, és aligha tudjuk meghálálni. Hacsak nem azzal, hogy nem kötöm magát egy beteg szívhez, amely talán sohasem fog meggyógyulni. Így hát elengedem magát, és idõvel, szép lassan elfelejt majd engem. Aztán megszeret egy olyan lányt, akinek maga lesz az elsõ, akinek csak maga létezik. Isten áldja Julien. Köszönöm, hogy a támaszom volt, és köszönöm a barátságát. Rebecca még utoljára kezet nyújtott, majd a batár elindult. Julien csak állt, és nézett utánuk szótlanul. Arra gondolt, hogy ez a szürke batár
215
nemcsak a barátait vitte magával örökre, hanem a szívét is.
d 24.
Néhány órával késõbb Francoise de Jevalier és Mdm Paulin a de Jevalier ház szalonjában álltak, és az asszony egy levelet bontogatott, amit az imént adott át a komornyik. Julien hozta az imént, de a levél Pierre kézírása volt. Mdm Paulinnak baljós elõérzete támadt, és remegõ hangon kezdte olvasni a kusza sorokat.
Drága Anyám és Apám! Amikor Önökhöz szólok, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Mindig igyekeztem engedelmes, jó fiuk lenni, és mindig is tudtam, hogy szeretnek engem, bár sokszor szerettem volna, ha ezt éreztetik is velem. Tudom, nem könnyû elfogadni, hogy a házasságom ügyében nem úgy döntöttem, mint azt szerették volna, de azt reméltem, hogy megértik azt a végtelen szerelmet és vonzalmat, amely Rebeccához fûz. Sosem akartam ellenükre cselekedni, de a szívem szava erõsebb. Én csak mellette lehetnék boldog, még akkor is, ha ezzel elvesztem a támogatásukat, és az ajtajuk bezárul elõttem. S hogy lássák, milyen erõs ez az érzelem, nem mehetek el anélkül, hogy meg ne torolnám a sérelmet René Picard-on, amelyet azzal okozott, hogy megalázta a menyasszonyomat. Midõn ezt a levelet olvassák, már valamelyikünk halott lesz. Vagy René Picard, vagy én. Ha életben maradok, akkor sem találkozunk, talán hosszú ideig, de tudniuk kell, hogy az én szívemben a szeretet nem szûnik meg Önök iránt, de már Rebeccához tartozom. Szeretõ fiuk: Pierre Mdm Paulin az utolsó szavakat már szinte suttogta, annyira erõs felin-
216
dultság vett rajta erõt. Ebben a pillanatban értette meg, hogy minden hiábavaló volt, és nem számít már semmi más, csak Pierre. M. de Jevalier is megkövülten állt, de rideg arcáról ezúttal sem lehetett leolvasni a gondolatait. A dermedt némaságot a komornyik riadt kiáltása törte meg. - Uram! Uram! Jöjjenek gyorsan! A ház csendjét egyszerre sírás és jajveszékelés töltötte be. A ház elé egy díszes kocsi gördült, amely egy élettelen testet szállított. Francoise de Jevalier és Mdm Paulin visszafojtott lélegzettel közeledtek a hintó felé. A háznép már mind odacsõdült, és jajgatva fogták a fejüket. Francoise de Jevalier utat tört a tömegben, és feleségével megálltak a halott fiuk mellett. Mdm Paulin torkát velõtrázó sikoly hagyta el, és eszméletlenül csuklott össze. Francoise de Jevalier nem tudta levenni a tekintetét fia arcáról, képtelen volt felfogni, mi történt. Arra eszmélt, hogy egy másik hintó közeledik a széles utcán, majd egy pillanatra megáll a mozdulatlanul fekvõ Pierre mellett. A hintó ablakán René Picard dugta ki a fejét. Francoise de Jevalier agyát elöntötte a vér. - Gyilkos! - ordította magánkívül. René Picard szemében leereszkedõ gúny villant. - Óh, a sors iróniája. Az igazi gyilkos… nem én vagyok!
a
Harmadik rész 1. A négy ló sebesen vágtatott két utasával a meleg napsütésben. Lassan elmaradtak mögöttük Párizs házai. Rebecca ki se nézett az ablakon, hogy egy búcsúpillantást vessen a városra. Túl szép volt az álom - bárha szomorúság is akadt benne - túl szép, hogy megvalósulhasson. Erdõk és völgyek váltakoztak dombokkal és síkságokkal, a természet örült a fényes napsugárnak. De Rebecca nem tudott a természettel örülni. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes mosolyogni. Már másodízben történik ez meg vele, szinte ugyanúgy. A végén pedig elveszti a férfit, akit szeret. És Pierre nincs többé. Csakúgy, mint
217
Christian. Óh, Christian, ha te életben maradtál volna, nem történhetett volna velünk ennyi szörnyûség. Rebecca megpróbálta felidézni maga elõtt Christian arcvonásait. Maga elõtt látta tisztán és élesen Christian gyönyörû szemeit és hollófekete hajfürtjeit, a mosolyát, mellyel senki másra nem nézett úgy, mint Rebeccára. Óh, milyen rég volt ez! Mintha egy másik korban, egy másik életben lett volna. Az idõ folyamán a Christianhoz fûzõdõ emlékképekrõl lassan lehullt a fájdalom bilincse, de a lány még mindig megremegett, ha arra gondolt, mennyire szerette õt. Most mégis inkább a régi idõkön merengett, mert a Pierre halála ejtette seb még túl friss volt ahhoz, hogy el tudja viselni. Matt ritkán állította meg a kocsit, hogy egyenek, és bár élelmük volt bõven, étvágyuk vajmi kevés. Matt alig gyõzött Rebeccába diktálni pár falatot, attól félt, belebetegszik a bánatba, ha nincsen étel, ami erõsítse. Másnap éjszaka érték csak el a francia határt. Azt hitték, nehezebb dolguk lesz a határõrökkel, de azok annyira fáradtak és kimerültek voltak, hogy szinte ügyet sem vetettek az apára és lányára, akik a Német Birodalomba igyekeztek. Aznap már nem akartak továbbmenni, így az egyik határ széli falu fogadójában töltötték az éjszakát. A kétnapos kialvatlanság ugyancsak leverte õket a lábukról, kimerülten dõltek bele az ágyba. Rebecca azonban - bármily fáradt volt is, - egész idõ alatt nyugtalanul forgolódott, és nyomasztó rémálmok gyötörték. Másnap összetörten ébredt, Mattet szinte megijesztette a látványa. A fogadós kiadós reggelit tálalt eléjük, amit szótlanuk költöttek el. A reggeli után Rebecca valamivel jobban érezte magát, végre egy kis erõt érzett magában ahhoz, hogy megszólaljon. - Merre tovább, apa? - Ha én azt tudnám, Rebecca! Azt hittem, Franciaországban nyugtunk lesz. Tévedtem. Úgy látszik, egyik föld sem akar befogadni minket. Azt szeretném, ha valahol megvethetnénk a lábunkat, és egy darabig ott maradhatnánk. Aztán John Wycliffel is fel kellene venni a kapcsolatot már. - Azt hittem, egy darabig nem foglalkozol most a testvériséggel… mondta meglepõdve a lány. - Én is azt hittem, de a gondolataim gyakran a körül járnak. Azt hiszem, két dolog éltet még. Az egyik te vagy, hogy rád vigyázzak, és jó kezekben hagyjalak itt, a másik a tevékenység, amely a testvériséghez fûz. Egyszerûen úgy érzem, nem csinálok semmi hasznosat, ha nem
218
dolgozhatok a testvériségnek. Ám sajnos ezzel még várnunk kell, amíg biztonságban nem leszünk, és megteremtjük a fennmaradásunkhoz szükséges feltételeket. - Értem. - Rebecca bólintott. Lehet, hogy neki is jót tenne egy kis munka, legalább elfojtaná az állandóan feltörni akaró, kínzó gondolatokat. Szerencsére pénzük volt bõven, ezt még Pierre adta nekik, mielõtt eltávozott, hogy legyen náluk szükség esetére. Rebecca csak most értette meg, hogy miért is viselkedett Pierre olyan különösen elõzõ este. Búcsúzkodott. Rebecca amúgy is labilis lelkiállapotának nem tett jót ez a felismerés. Nehezen tudta csak elfojtani a zokogást. Reggeli után továbbindultak. Matt azt tervezte, hogy az ország közepe táján - ahová már biztosan nem érnek el a francia kezek valamelyik nagyobb városban néznek megélhetés után. De ahogy Ulm felé közeledtek, Matt arca egyre komorabbá vált, és baljós elõérzete támadt. A falvak, amiken keresztülhajtottak, mintha néptelenek lettek volna, az emberek bezárkóztak az otthonukba, csak egy-két máglya lángolt a kihalt utcákon. Este, amikor Ulm határába értek, a város kapuit fegyveres õrök állták el. Mi történik itt? Mattnek sose volt erõssége a német nyelv, de az õrök szavait nem lehetett félreérteni. A pestist, amely Franciaországban érkezésükkor már kitombolta magát, most itt utolérték. Tudták jól, hogy már csaknem egy éve pusztít a szörnyû ragály, de õk a szerencsések közé tartoztak, Calais-ben és Párizsban is alig-alig találkoztak vele, õk maguk nem kapták meg a kórt. Matt halálsápadtan fordult Rebeccához. - A fekete halál. A városban tombol a pestis. Azt mondják, ha kedves az életünk forduljunk vissza, vagy kerüljük meg a várost. Rebeccának ha lehet, még fehérebb lett az arca. - Mit tegyünk? - Azt mondom, semmi esetre se forduljunk vissza, mert ott ránk találhatnak a franciák. Inkább kerüljünk. Csak akad egy város, ahol meghúzhatjuk magunkat! Így is tettek, de sem Augsburgban, se Münchenben, sem Salzburgban nem volt maradásuk. Az utcák csak úgy feketélletek a koromtól, és az égett emberi hús undorító bûze terjengett. Az emberek jajveszékelve tolták a halottaikat rozzant taligáikon, hogy felhányhassák valamelyik máglyára. Fekete zsákruhába öltözött emberek a várost járták ,,miseri cordia”-zva egy hatalmas kereszttel, és koldusok hada nyüzsgött a tereken, belekapaszkodva az arra járók ruhájába egy kis alamizsnáért. Megállás nélkül szólt a lélekharang az emberek
219
százaiért, akik naponta elpusztultak. Matt és Rebecca ekkor már olyan fáradtak voltak, hogy a bakon ülve is el tudtak volna aludni, hiszen már három napja mentek egyfolytában. Az egész Német Birodalom egy hatalmas temetõvé változott, és Matt szinte már iszonyodott a gondolattól, hogy itt telepedjenek le. Semmi esetre sem akarták azt megkockáztatni, hogy elkapják a szörnyû kórt. A Birodalom határában volt egy kis falu, ahol végre meghúzhatták magukat éjszakára, és meleg ételt is kaptak. Másnap már magasan járt a nap, mikor megébredtek. Újra feltették maguknak a kérdést, hogyan tovább?! Matt azt javasolta, ne maradjanak ebben a beteg országban, még magával rántja õket is. Keljenek át inkább az osztrák tartományokon, azon túl terül el Magyarország, amelyrõl már sokat hallott, de még sohasem járt ott. Hátha szerencsével járnak az ismeretlen tájakon. - Nem túl barbár világ az? - kérdezte Rebecca. - Nem tudom. Ezt is, azt is hallani róla. Mindenesetre azt mondják, szép vidék, még ha nem is annyira civilizált. Ismét útra keltek hát, és két nap múlva elérték a határt. Mivel a ruháikon kívül nem vittek magukkal egyebet, a vámmal itt sem volt gondjuk, és néhány nap múlva már magyar területen gördültek a kocsikerekek. És valóban, ahogy haladtak a határ menti hegyvidékeken át, pompás látvány fogadta õket. Az egyik oldalon, akármeddig néztek, fenyvesek álltak szálegyenesen, amott meg már látszott a kisalföld sík vidéke. Egyik országhoz sem volt fogható, amelyen keresztüljöttek, talán csak az osztrák tartomány fenségesen komor hegyei versenyezhettek a szépségével. Még Rebeccát is felrázta mélabús csendjébõl. Ahogy az elsõ falut elérték, rögtön kérdezõsködni kezdtek, hogy hol lehet itt házat bérelni, munkát találni. Az emberek kurtán-furcsán néztek az érthetetlen nyelven beszélõ idegenekre, aztán bezárkóztak a házaikba. Azám, erre Matt se gondolt hirtelen, hogy mi lesz a nyelvi nehézségekkel. A magyarok nyelvébõl ugyanis semmit sem értett. Ahogy egyre több faluban csapták rájuk az ajtót, úgy nõtt az elkeseredettségük. És ekkor, több mint egy hónap szünet után, Matt fájdalmai újra elõjöttek. De olyan erõsen, hogy sokszor több óráig tartott változó intenzitással. Rebecca kétségbeesett. Mi lesz, ha az apja súlyosan megbetegszik? Mattnek muszáj volt átadnia a gyeplõt Rebeccának, hogy pihenhessen egy kicsit a kocsiban, de az állapota nemhogy javult volna, de egyre rosszabb lett. Matt azt tanácsolta Rebeccának, hogy az
220
elsõ városban álljon meg, de szerencsétlenségükre, egyre csak falvak kerültek az útjukba. Ott pedig senki nem akart segíteni két ismeretlen idegennek, pláne, ha az egyik még beteg is. Matt már olyan rosszul érezte magát, hogy beszélni is alig bírt, közben rájuk is esteledett. Rebecca épp egy piciny falun hajtott keresztül, de már nem is próbálkozott azzal, hogy bekopogjon valahová segítségért. Ahogy kiért a faluból, vagy ötszáz méterre az erdõ közepén egy tisztáson kis házikót pillantott meg. Az ablakból nem szûrõdött ki világosság. Azon nyomban döntött. Megállt, és bekopogott. Mivel nem kapott választ, benyitott, és meglepetten tapasztalta, hogy az ajtó könnyen kinyílt. Odabent senkit sem talált. Matt már szinte félájult volt a fájdalomtól, Rebeccának minden erejére szükség volt, hogy betámogassa az egyik szobába, és lefektesse egy ágyra. Halálosan kimerült volt, de azért még kiment, és üggyel-bajjal ugyan, de végül mégis sikerült megszabadítani a lovakat a szerszámaiktól, és enni-inni adott nekik. Bent Matt már mély álomba merült, így hát Rebecca is lehuppant egy ágyra, és abban a pillanatban mély álomba merült.
d 2.
Másnap, ahogy Rebecca felébredt, szokatlanul kipihentnek érezte magát. Bár elõször nem tudta, hogy hol vannak, és hogyan jutottak ide, de aztán ahogy körbe nézett, oszlott az agyában a köd. Elsõ gondolata Matt volt, vajon hogy van az apja? Matt még aludt, de álma nyugtalan volt, és gyakran nyöszörgött. Rebecca gondosan ráhúzta a félig lerúgott takarót, aztán elindult, hogy szétnézzen a kis kunyhóban. A szoba, ahol aludtak, egy konyhafélébe nyílott, ahol a házi tûzhelyen kívül egy nagy bükkfa asztal állt négy székkel és egy paddal, odébb pedig egy tulipántos ládát vett észre a fal mellett. Az egyik sarokban még polcok is sorakoztak, amelyek meg voltak rakva mindenféle üveggel. Talán fûszerek lehettek bennük, meg olyan növények és kotyvalékok, amelyeket Rebecca nem ismert. A konyhából még két helyiség nyílt, az egyik kisebb, a másik nagyobbacska, ebben ágyat és karosládát talált Rebecca, a kisebbik szoba láttán azonban elcsodálkozott. A fal mentén végig hosszú polcok álltak, amelyeken különbözõ színû fõzetekkel telt üvegedények sorakoztak. Középen pedig egy
221
hatalmas faasztal állt, amelyen szintén üvegbõl készült edények és különféle eszközök hevertek szana-széjjel. Miután mindent megcsodált, úgy gondolta, kint is szétnéz a ház körül. Ahogy kilépett, szikrázó napsütés fogadta, a levegõ pedig olyan tiszta volt, hogy szinte szétfeszítette a lány tüdejét. Rebecca olyan boldogságot érzett, amirõl azt hitte, soha többé nem fogja. A reménytelennek tûnõ utazás fáradalmai, az apja rosszulléte, az elõzõ éjszakai kétségbeesés kibillentették a mély gyászból, és az élni akarás ösztöne elemi erõvel tört rá. Most tudta végre élvezni, hogy ágyban aludhatott a hosszú zötykölõdés után, és hogy tetõ van a feje felett még ha átmenetileg is. Nem tudta, kié ez a hajlék, az viszont látszik, hogy valaki lakik benne. De már elõre hálás volt az ismeretlennek, hogy a háza itt állt az erdõ széli tisztáson. Mélyeket lélegzett, és megmozgatta elgémberedett tagjait. Aztán körülnézett a ház környékén. Bár a házat sûrû lombú fák vették körül, nagyon közel volt az erdõ széle, onnan pedig már látszottak a falu elsõ házai. Az udvaron a ház mellett egy kerekes kút állt, Rebecca rögtön neki is fogott vizet húzni, és bár nehéz volt a vízzel teli vödör, de felhúzta. Aztán vizet tett fel forrni, és a maradék élelmükbõl reggelit készített. Mire újból benézett a szobába, Matt már ébren volt, de annyira gyengének és elesettnek látszott, hogy Rebeccának összeszorult a szíve. Nekilátott hát, hogy maga mosdassa meg. Lehúzta Mattrõl a ruhát, és meleg vízzel lemosta a testét. Matt szemébõl kicsordult egy-két könnycsepp, annyira szégyellte a gyengeségét. Rebecca tiszta ruhát húzott Mattre, majd hozott neki reggelit, de az apjának egyáltalán nem volt étvágya. Csak inni volt hajlandó. Ettõl a pár percnyi ébrenléttõl azonban úgy elfáradt, hogy nem sokkal azután ismét mély álomba merült. Rebecca elhatározta, hogy kitakarít, akárki is lakjék itt, legalább meghálálja valamivel, hogy itt tölthettek egy éjszakát. Csak azt nem tudta, hogy most hogyan tovább. Pakolja fel Mattet, és menjenek tovább? De hova? Hol van számukra menedék? Ráadásul most Matt sem ad tanácsot. Végül úgy döntött, nem töpreng ezen tovább, inkább megvárja, míg a kunyhó gazdája hazatér, akkor tér vissza a kérdésre. Amikor a rendrakással végzett még egyszer végiggondolta Matt állapotát, és a körülményeiket. Volt még egy kis pénzük, kellene hát keríteni egy orvost. Õ bizony megpróbál szóba elegyedni valahogy a falubeliekkel. A doktor szót csak megértik! Matt még mindig aludt, Rebecca nem akarta felébreszteni. Gyalogosan indult, hiszen nem volt
222
messze a falu. Hamarosan fel is bukkantak az elsõ házak. Az út végig lejtett, mivel az erdõ egy kis dombon terült el a kis házzal együtt, amelyben az éjszakát töltötték. A faluba vezetõ út két oldalán illatos virágok nyíltak, a fû hetykén zöldellt mindenfelé. Amint Rebecca elérte az elsõ házat, bekopogott. Kis várakozás után bent mocorgás támadt. Egy öreg néne jött elõ a kopogásra. Rebecca számára idegen nyelven kérdezett valamit. Rebecca csak a fejét rázta. - Nem értem, nem értem! - majd hozzátette. - Doktort keresek. Doktort. A néne Rebeccára mutatott. - Doktor? Rebecca megértette, az anyóka azt hiszi, hogy õ a doktor. Újra csak megrázta a fejét, majd körbemutatott a házakon, és széttárta a karját. - Doktor? Az öregasszony végre megértette a kérdést, és abba az irányba mutatott, ahonnan Rebecca jött. Rebecca kérdõn nézett rá. Hiszen ott csak az az egy ház van, ahol megszálltak, közel s távol egy építmény sem volt több. Rebecca megköszönte az asszony kedvességét, majd megfordult. Úgy érezte, nem jutott elõbbre. Mikor a házikóhoz ért, látta, és érezte is, hogy valami megváltozott. A ház elõtt egy lovasszekér állt, amelyet eddig nem volt ott. Rebecca szíve gyorsabban kezdett verni. Gyanította, hogy a ház gazdája érkezett haza. Csak remélni tudta, hogy nem egy lelketlen embert sodort az útjukba a sors. Hátha megesik rajtuk a szíve, és legalább addig menedéket ad, amíg Matt jobban nem lesz, és továbbmehetnek. Ekkor, mintegy varázsütésre kinyílt az ajtó, és egy õsz sörényû, kissé hajlott hátú és nagy orrú férfi lépett ki rajta. Szürke szemeit Rebeccára függesztette. - Maga kicsoda? - kérdezte az öreg reszelõs hangján. Rebecca megrázta a fejét, hogy nem érti. - I can't speak your language, sir. - De csodák csodája, az öreg az õ nyelvén válaszolt. - Are you from England? - Igen, igen, Angliából jöttünk! - kiáltotta Rebecca angolul olyan örömmel, hogy végre valaki megérti a szavait. - Magához tartozik a férfi, aki az ágyamban fekszik? - Igen, õ az apám. Nagyon messzirõl jöttünk, egészen Londonból. Úgy gondolta, a részletek még várhatnak, míg kiderül, jószándékú-e az öreg. - De útközben az apám megbetegedett, állandóan fájlalta a mellkasát, és… és nem volt hová mennünk, egyik faluban sem tudtunk
223
szót érteni senkivel. - Persze, hogy nem, hiszen azt sem értették, hogy mit akarnak tõlük. szólalt meg az öreg, és a lányra kacsintott. - Kérem, uram, - Rebecca esdeklõn nézett a férfira. - az apám nagyon beteg. Nem maradhatnánk itt egy kicsit, amíg jobban lesz, és tovább tudunk menni, Az öreg lassan bólintott, szemeiben meleg mosoly ült. - Úgy érzem, maguk nem rossz emberek. Ráadásul idegenek, kötelességem hát segíteni maguknak. Maradjanak, ameddig jól esik. Elférünk a házban mindannyian. - Köszönöm uram, nagyon köszönöm! - Rebecca megragadta két kezével az öreg reszketeg kezét, és az arcához szorította. - Meg fogom hálálni magának, ígérem. Tudok fõzni, mosni, takarítani… - Állj, állj! - szakította félbe az öreg. - Én nem várom ezt el magától, de ha nagyon akarja, hát nem tiltakozom. Csak hogy ne unatkozzon. Aztán udvariasan meghajtotta magát kissé. - Az én nevem Ambrus. - Rebecca Winsdale vagyok. - viszonozta a meghajlást a lány. Úgy döntött, az igazi nevét használja, ide már biztosan nem ér el III. Edward keze. - Az édesapám pedig Matthew Winsdale. - Az édesapja igencsak rossz bõrben van. Ambrus egy fapipát húzott elõ a zsebébõl, a szájába tette, de nem gyújtotta meg. - Igen, épp orvosért indultam, de azt mondták, a faluban nincs. - Az már igaz, hogy ott nincs, de itt annál inkább. Rebecca agyában világosság gyúlt. - Hát persze, maga orvos? - Az öreg bólintott. - Óh, kérem, nem gyógyítaná meg õt? - Ahhoz tudnom kell pontosan, hogy hol fájtatja a testét. - A szíve fáj, azt hiszem, a mellkasában érzett fájdalmat az utóbbi hónapokban. - Szóval többször is elõfordult? - Igen. Fõleg, amikor sokat dolgozott, és kimerült volt. - És mikor esett ágynak? - Éppen úton voltunk, már itt jártunk a magyarok földjén. - Azt hiszem, sejtem, mi a probléma. - Súlyos, Ambrus apó? Az öreg megcsóválta a fejét. - Rokonai, vagy barátai vannak? Rebecca a fejét rázta. - Senkim sincs rajta kívül, senki. - összeszorult szívvel gondolt halott kedveseire. Ambrus apó nagyot sóhajtott.
224
- Akkor erõsnek kell lennie, gyermekem. Õszinte leszek magához. Már megvizsgáltam az édesapját, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is meggyógyul. - Micsoda? - sikoltott fel a lány halkan, és a szája elé kapta a kezét. Ambrus apó odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. - Azért mondtam el mindezt, mert mire ez bekövetkezik, magának ezt meg kell emésztenie, és talpra kell állnia. Ehhez pedig nagyon sok erõ kell. Rebecca nem bírta visszatartani feltörõ könnyeit. - Jöjjön, jöjjön gyermekem. Készítek magának egy nyugtató fõzetet. Mire bemegy hozzá, ne lássa a könnyeit. Rebecca nem akarta elhinni, hogy Christian és Pierre után hamarosan az apját is elveszíti. Az apját, aki felnevelte, aki szerette és védelmezte. Mihez kezd majd, ha õ már nem lesz? Ambrus apó mintha megérezte volna a gondolatait, megszólalt. - Most ne foglalkozzon ezzel, kisasszony. Ráér majd akkor töprengeni ezeken a dolgokon, amikor eljön az idõ. Most a legfontosabb, hogy nyugodt és békés környezetet teremtsen az édesapja számára. - De hogyan viseljem el, hogyha… meghal?! - Ha eljön az ideje, majd megbirkózik vele. Most igya ezt meg, és vigyen egy korsó fõzetet az apjának. Rebecca szótlanul engedelmeskedett. Megfogadta magában, hogy bármi legyen is, neki erõsnek kell lennie, hiszen Matt is ezt várná tõle.
d 3.
Attól fogva Rebecca és Matt az öreg Ambrus apó házában élt. Az öreg nagyon jó volt hozzájuk, Rebecca igen megkedvelte õt. Ambrus apó átköltözött a kisebbik szobába, neki mindegy, hogy hol alszik, csak ágy legyen alatta. Az idõs orvos minden nap kevert Mattnek különféle fõzeteket, amitõl Matt nem érzett fájdalmat és viszonylag nyugodt volt, de az ereje továbbra sem tért vissza. Rebeccát azonban már ez is jobb kedvre hangolta, és ha Matt nem aludt, sokat beszélgettek. Matt érezte a szíve mélyén, hogy õ már nem fog meggyógyulni, és igyekezett minél több tanácsot adni Rebecca jövõjére nézve. Valamelyest megnyugtatta az a tudat, hogy egy ilyen nagylelkû embert
225
sodort útjukba a sors, mint Ambrus apó, így legalább jó kezekben hagyja a lányát. Pierre pénze még csaknem hiánytalanul megvolt, így attól sem kellett tartania, hogy Rebecca egyhamar koldusbotra jut. Bár jobban szerette volna, ha egy városban húzódtak volna meg, mert nem ismerte az itteni falvakat és a szokásaikat, ráadásul Rebecca a földmunkát sem bírná egyedül. Rebecca pedig újra és újra megígérte, hogy úgy lesz minden, ahogy Matt kívánja, majd kéri Ambrus apó segítségét. Amikor pedig Matt aludt, Rebecca takarított, fõzött, mosott, mindent elintézett a ház körül, hogy az Apónak ne legyen gondja rá. A ház körül volt egy kis kert is. Ambrus apó megmutatta a lánynak, hogy hogyan kell az ágyásokat felásni, elvetni és megöntözni a magokat, és így saját maguknak megtermelni a káposztát, borsót, babot, uborkát, és a többi zöldséget. Néhány gyümölcsfa is állt a kertben, egy-kettõ épp akkor hozta termését. Ebbõl Rebecca minden nap szedett egy keveset, hogy mindig legyen friss gyümölcs az asztalon. Ám a munka mellett Ambrus apó a magyarok nyelvére is tanítgatta Rebeccát, hiszen muszáj beszélni a nyelvükön, ha már itt él közöttük. Rebecca elõször csak szavakat tanult, és Ambrus apó bámulta a memóriáját. Amit egyszer megtanult, azt nem felejtette el. Elsõként megtanulta a legszükségesebbeket. Az ételek neveit, az útbaigazítás szavait, a mesterségek neveit, aztán következtek a fontosabb igék, majd a kettõt összekötõ mondatszerkezetek. Késõbb Rebecca az írásjeleket is elkezdte tanulni, ami annyiban okozott nehézséget, hogy ebben a nyelvben olyan betûk is voltak, amik eddig ismeretlenek voltak a számára. De Rebeccának szinte gyermeki örömöt jelentett a nyelvtanulás, és mint kiderült, nagyon jó érzéke volt hozzá. Egy-két héten belül annyit haladt, hogy Ambrus apó kijelentette, hogy többé csak magyar nyelven hajlandó beszélni vele. Rebecca elõször megijedt, hogy hogyan fognak akkor szót érteni, de egyszersmind izgatott is volt. Hiszen pár hete még azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a magyar nyelvet, most pedig már - kisebb nagyobb hibákkal, de elfogadható szinten beszélt. Amennyire tudott, Matt is vele örült, de õ már nem sokat fogott fel a külvilágból, arra pedig pláne nem vállalkozott volna, hogy idegen szavakat tanuljon. Az élet közben ment tovább Ambrus apó házában, ahogy a falubeliek megneszelték, hogy az öreg orvos otthon van, máris el nem fogytak a hozzá látogatók. Amikor Rebecca elsõ ízben nyitott ajtót az egyik látogatónak, az idegen hölgy, aki a küszöbön toporgott, láthatóan
226
meglepõdött, hogy egy szépséges fiatal lányt talál a kunyhóban az apó helyett. Talán csak nem házasodott meg az öreg hajlott korára?! - Adjon Isten jó napot! - köszöntötte illendõen Rebecca az asszonyt, ahogy Ambrus apótól tanulta. - Ambrus apót keresem. - kezdte elbizonytalanodva a hölgy, majd nem bírván a kíváncsiságával, hozzátette. - Maga kicsoda? Rebecca megértette a kérdést, és mosolyogva válaszolt. - Én nevem Rebecca, lenni vendég Ambrus apó házban. Az idegen hölgy ,,Ahá”-ja ismét mosolyt csalt Rebecca arcára, majd azt mondta. - Szólni Ambrus apó. - A hölgy letelepedett a konyhában egy székre, Rebecca pedig bekopogott az öreg szobájába. Mikor az apó kijött, Rebecca visszatért a tûzhelyhez, amelyen már gõzölgött a félig kész ebéd. A hölgy valamit suttogott Ambrus apó fülébe, mire az öreg bólintott, és visszacsoszogott a szobájába. Az asszony várakozás közben kíváncsian méregette Rebeccát. - Úgy hallom a beszédén kedveském, hogy idegen országból jött. mondta mézes-mázos hangon. Rebecca ugyan nem ismert minden szót, de a kérdést megértette. - Igen, én jönni Anglia. - Távoli rokona Ambrus apónak? - Rebecca nem értette a ,,rokon” szót, és nem tudott mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Így aztán bólintott egyet, remélve, hogy az idegen nõ, aki nem keltett benne túlságosan nagy bizalmat, abbahagyja a kérdezõsködést. De a hölgy tovább csacsogott, egy fokkal nyájasabb hangon. - Én Irma vagyok, itt lakom a faluban. A kovács a férjem, biztosan látta már. Rebecca lopva a nõ ruháját nézte. Igen csinosan öltözködött, Rebecca úgy nézte, jobb módúak lehetnek. Kisvártatva visszatért Ambrus apó, és egy folyadékkal telt üvegcsét nyújtott át Irmának. A nõ egy ezüstpénzt tett az asztalra, majd biccentett Rebeccának, és elment. Rebecca ekkor hozzálátott, hogy kitálalja az ebédet. - Ki volt ez, Ambrus apó, és mit akart tõled? - Ambrus apó leült az asztalhoz, és egy darabig legeltette a szemét a lányon, mielõtt megszólalt. - Hej, kislányom, furcsák az emberek. Sokan járnak hozzám, ilyenolyan okból. Van, aki valóban segítségért jön, mert beteg valakije, vagy õ maga, de van, aki csak bájitalokat akar. Én bolond, egyszer kotyvasztottam valakinek ilyen italt, mert arra panaszkodott, hogy a
227
férje rá se néz. Gondoltam, miért ne segítenék neki a gyermekáldásban, és odaadtam neki az italt. Azóta megrohamoztak, hogy készítsek nekik fõzetet a csúnyaság és az öregség ellen, nem értik meg, hogy csodát én sem tudok tenni. Amikor Ambrus apót legközelebb beteghez hívták, megkérdezte Rebeccát, hogy volna-e kedve elmenni vele, és akkor már segíthetne is egy kicsit. Rebecca lelkesen beleegyezett volna, de nem akarta magára hagyni Mattet. - Sose aggódjon az édesapja miatt. Nem esik semmi bántódása. Az én házamat mindenki tiszteli. Útközben Rebecca a lustán elnyúló dombokat és a zöldellõ fákat nézte. Mennyivel másabb ez a táj, mint Anglia ködös, mindig szürke vidéke. Bár a fû zöldebb a csaknem mindennapos esõtõl, és a házak is csinosabbak, mint itt. - gondolta a lány, miközben a szeme a falu silány vályogházaira siklott. Még az Ambrus apó fakunyhója is sokkal szebb, mint ezek a szegénységrõl árulkodó házikók. Ambrus apó elmesélte Rebeccának, hogy a faluban mindenki Ajtony gróf jobbágya, és a földesúr a többi nemesúrhoz hasonlóan a jobbágyok keze munkájából élt, dolgoztatta hát õket derekasan. Ez alól csak néhányan voltak kivételek, mint például a kovács, vagy a lábbeli-készítõ, akik nem tartoztak robottal, csak pénzzel, illetve a termékükkel kellett adózniuk. Ambrus apó azonban még ennél is kivételesebb helyzetben volt, mert õ nem tartozott a gróf fennhatósága alá. Neki tulajdonképpen Budán volt a székhelye, így csak a királynak adózott, de csak nagyon ritkán tartózkodott ott. Többnyire csak akkor ment föl Budára, ha be akart szerezni egy-két szükséges dolgot. Ambrus apó szerette ezt a kis erdei házat, és úgy érezte, itt nagyobb szükség van rá, mert nincs a közelben más orvos rajta kívül. A betegeket olcsón gyógyítja, hiszen a szegényeknek nincs sok pénzük, de a bájitaloknak, amelyet hiúságból vesznek az emberek, azoknak megkéri az árát, így a kettõ egyensúlyba jön. Ambrus apónak már az apja, és a nagyapja is orvos volt, és jómódban éltek, nem kellett attól félnie, hogy elszegényedik. Sajnos neki nem volt családja, csak egy keresztfia, aki azonban nem volt alkalmas arra, hogy a családi hagyományokat tovább vigye, így csak a vagyonát hagyhatja rá, a tudományát nem. - Szerencsére a földesurat más orvos látogatja. - folytatta Ambrus apó. - Pogány egy ember az! Bár Krisztus urunk törvénye azt mondja, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, õhozzá nem szívesen járnék.
228
Fennhéjázó és kegyetlen ember. Sanyargatja ezeket a nyomorultakat, ahol csak tudja. Nem csak a termõföldjét mûvelteti meg velük, ami egy héten 2-3 napi robotot jelent, de még pénzjáradékot is fizetnek, meg kapuadót, és itt van még a tized, ami az egyháznak jár. - De hát akkor ezeknek az embereknek semmijük sem marad! Ez nem igazságos! - kiáltott fel Rebecca felindultan. Ambrus apó csendesen mosolygott. - Ugyan, kedvesem, hiszen maga is tapasztalhatta, hogy hogyan mûködik az ember által alkotott világ. Csak a természetben van igazság, csak ezt nagyon kevesen látják. Rebecca a gondolataiba merült. Valóban. Az apja egész életében a szegényekért, az igazságért harcolt, de a gonosz hatalmaskodók végül földönfutóvá tették, mint ahogy õt magát is, pedig az összes bûne az volt, hogy szerelmes lett egy nagyszerû férfiúba. Közben megérkeztek a beteg házához, egy tízéves kisfiúhoz hívták a doktort. Ambrus apó gondosan megvizsgálta a kis beteget, és közben halkan mondta Rebeccának, hogy mit miért csinál. Rebecca figyelt, és megpróbált minden elhangzott szót az emlékezetébe vésni. Nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy az öreg doktor megosztja vele az emberi test titkait. Habár neki Matilde kisasszony mindig úgy tanította, hogy az emberi test bûnös és szégyellni való, Rebecca sosem tudott így gondolni a saját testére. Természetes szeméremérzete ellenére sem gondolta, hogy szégyenkeznie kellene látva mezítlenségét öltözködés, vagy mosakodás közben. Mikor Ambrus apó végzett a vizsgálattal, elõvett egy kis zacskót, és odaadta a kisfiú anyukájának, aki kezét tördelve sündörgött az apó körül. - Ebbõl a porból naponta háromszor tegyenek az italába egy késhegynyit. Meglátja asszonyom, jobban lesz a kisfia. Hazafele menet Rebecca bevallotta Ambrus apónak, hogy mennyire csodálja azokat az embereket, akik járatosak a gyógyítás mesterségében. Az öreg örült a lány szavainak. Bár Rebecca és az apja még csak rövid ideje lakott nála, nagyon megkedvelte a lányt, nem is beszélve arról, hogy mennyire megváltozott az õ élete is most, hogy ,,asszony” van a háznál, aki tisztán tartja a kunyhót, és aki mindig meleg étellel várja. Ezalatt a faluban nagy volt a felbolydulás. Ambrus apó egy démoni
229
szépségû hajadonnal mutatkozik úton-útfélen, aki még a betegeihez is elkíséri. És hogy ráolvasást mûvelnek, az már nem is kétséges, hiszen a doktor egész idõ alatt érthetetlen nyelven suttogott az idegen fehérnép fülébe. Szájról szájra, házról házra járt a hír, mígnem a sokadik már így adta tovább a történteket. - A doktort megbabonázta egy démoni nõszemély, akivel egy ideje egy fedél alatt lakik. Csak a Jóisten tudhatja, hogy mik történnek még annál a háznál. Egy asszony pedig, akinek a férje maga is látta már Rebeccát, és bizony megakadt rajta a szeme, még azt is hozzátette: - Biztosan boszorkány. Egy boszorkány képes csak ennyire a hatalmába keríteni Ambrus apót. A faluba ezentúl izgatott feszültség költözött. Titkon mindenki örült ennek, legalább a szürke hétköznapokba valami kis szín költözik, még ha fekete is az a szín.
d 4.
Egyik reggel Rebecca korábban ébredt, mint szokott. Belediktált egy pár falatot Mattbe, akinek egyre jobban nehezére estek a legalapvetõbb mozdulatok is, majd Ambrus apónak és magának is készített egy kis ennivalót. A reggeli után Ambrus apó készülõdni kezdett. - Elmegyek gyógyító füveket szedni, szerencsénkre nem tanyáznak messze innen. Ha van kedved, szívesen megmutatom, hogy melyik a jó fû, és melyik nem. Rebeccának repesett a szíve a gondolatra, hogy ilyen csodás tudás birtokába juthat. - De a házimunka… - Ambrus apó félbeszakította. - Az várhat. Ne félj, kedvesem, nem fog elrohanni. Hanem a füvek tudománya! Én már öreg vagyok Rebecca, örülök, hogy legalább egy szemernyit átadhatok valakinek mindabból, amit tudok. Rebecca boldogan lépegetett az öreg orvos mellett. Még soha nem ismert ilyen nagyszerû embert az édesapján kívül persze. Úgy látta, Ambrus apónak teljesen más az értékrendje, mint a legtöbb embernek, akiket Rebecca ismert. Nem úgy kezelte õt, mint valami bábot, ahogy általában a leányokat szokták, és úgy beszélt vele, mint
230
egy családtaggal, nem mint egy szegény lánnyal, akinek menedéket adott a házában. Rebecca szíve megtelt hálával, és miközben felfelé baktattak a Pilis meredek lejtõjén, a zöldellõ cserjék sûrûjében, Rebecca megpróbálta megfogalmazni, amit gondolt és érzett. - Azért van ez lányom, mert én már öreg vagyok, és sok mindent megéltem. - válaszolta Ambrus apó. - És rájöttem arra, hogy az igazán lényeges dolgok itt vannak bent. - elõbb a szívére, majd a fejére mutatott. - A legtöbb ember azt hiszi, hogy azért él, hogy dolgozzon, és eltartsa a családját. Ami egyfelõl így is van, de mit ér el akkor, ha végigdolgozta az életét, és mégsem adta meg a családjának azt, ami a legfontosabb!? - Mi a legfontosabb, Ambrus apó? - Mi lenne, lányom? A szeretet. Ha azt nem tudunk adni, nem adtunk semmit. Nagy hiba azt gondolni, hogy a pénz mindenható. Igaz, itt a földön sok mindent el lehet vele érni, de nem vihetjük magunkkal a sírba. Eltemethetik akár a testünkkel, de ez a test nem mi vagyunk. Ez csak egy porhüvely, amely a földi léthez szükséges. A lényeg sokkal mélyebben van. Rebecca felnézett az égre, és próbálta megérteni, hogy mire céloz az apó. Egy pillanatra úgy érezte, megáll körülötte az idõ, és nem létezik semmi más, csak a madarak csicsergése és a szikrázó napsugarak simogatása. Mi hát a lényeg? Egyre megfoghatatlanabbnak érezte az életét. Mintha ami eddig volt, nem is létezett volna, mintha õ, Rebecca egy teljesen más ember életét élte volna eddig. És egyre inkább érezte azt is, hogy mennyi mindent nem tud a világról, és minél többet mondott az öreg, annál inkább kitárult a világ, és Rebeccát hajtotta valami kíváncsiság, hogy minél többet megértsen az apó szavaiból. - Mi akkor a lényeg? - kérdezte a lány, bár nem volt biztos benne, hogy fel is fogja a szavak értelmét. - A lényeg az, hogy kik is vagyunk valójában. A világon minden lélek egyedi, és mégis mindenki ugyanaz. Az tesz minket egyformákká, ahonnan származunk és ahová tartunk, és attól vagyunk egyediek, hogy különféle utakon járunk. Ha ezt felismered, nagy lépést tettél elõre. - S mi lesz, ha nem ismerem fel, hogy melyik az én utam? - Mindig az a te utad, amelyiken jársz. Akkor is, ha a jót választottad, akkor is, ha a rosszat. Ha a számodra rosszabbikat választottad, bizonyára nem véletlenül tetted. Ha olyan tanulnivalód van még, amelyet csak azon az úton tudsz megismerni, akkor nyilván azt kellett
231
választanod, bármennyire is nehéz az a jelen pillanatban. Az a fontos, hogy nyitott szemmel járj gyermekem, és ha rossz történik is veled, mindig tedd fel magadnak a kérdést, vajon miért kellett ennek így lennie, mi volt az üzenet a számodra. Ha elég kitartóan keresed a választ, meg fogod találni. Ne feledd, csak akkor fogsz tisztán látni, ha teljes szívedbõl és teljes elmédbõl kívánod, hogy a választ megtudd. - De Ambrus apó, mi lesz, ha nem jövök rá semmire? Most látom csak, milyen keveset tudok a világról, és minél többet beszélgetek veled, annál több kérdés fogamzik meg bennem. Mi lesz, ha sosem kapok rájuk választ? - Néhány kérdésre felelhetek neked Rebecca, azonban a legtöbb kérdésre magadban kell megtalálnod a választ. - Magamban? De hát hogyan? Ambrus apó megállt, és szippantott néhányat a friss hegyi levegõbõl. Lassan a hegytetõre értek, itt már ritkultak a fák, bokrok, és egyre több vadvirággal tarkított tisztáson mentek keresztül. Szeretettel nézte a körülötte elterülõ tájat. - Ha az ember elmélkedni akar, a természet mindig segít. Nincs, ami ennyire meg tudná nyugtatni az embert, mint a napfény, a lombos fák, és a zöld fû illata. Ha magadba akarsz nézni, csendesülj el annyira, hogy halld a belsõ hangodat. Ürítsd ki az elmédet, ne engedd, hogy akár egy gondolatfoszlány is behatoljon, amikor belülre akarsz figyelni. - De mit ér az, ha magamba figyelek, hiszen én tudom, hogy nem tudok semmit! Ambrus apó csendesen mosolygott. - Aki te valójában vagy, az mindent tud, hiszen mindenki magában hordozza a tudást, és magunkban hordozzuk Õt is. - Kicsodát? - A mindenhatót. Akitõl az életet kaptuk. Ennyit mondott csak, titokzatos mosollyal az ajkán, de Rebeccának így is volt min elgondolkoznia. Most hallotta ezeket a dolgokat elõször, mégis úgy érezte, nem idegenek a számára a hallottak. Újabb kapuja nyílt ki a világnak, mint régen, amikor Christian mesélt neki, csak most hirtelen még kerekebb, még teljesebb lett. Már nem tûnt olyan értelmetlennek az élet, csak még ködös, kissé zavaros volt az út, de az alagút végén már pislákolni kezdett egy halvány fénysugár. Ambrus apó aznap délelõtt megismertette Rebeccával a különféle füveket, a jótékony hatásúakat és a mérgezõket egyaránt, mindet, amit csak találtak. Elmondta, mi mire való, hogyan kell megkülön-
232
böztetni õket egymástól, és azt is, hogyan készíthetõ belõlük hasznos fõzet. Miközben hazafelé ballagtak, Ambrus apó csendesen megszólalt. - Nagy kincs birtokába jutottál leányom, ami nem kis felelõsséggel jár. Aki az emberi élettel kapcsolatos tudást birtokolja, az nem használhatja úgy a tudását, hogy az mások kárára váljék. Mert ha valakinek vér tapad a kezéhez, azt akármeddig sikálhatja, hétszeresen fog a bûne visszaszállni rá. De aki a valódi tudást birtokolja, azt nem a félelem tartja vissza, hanem az, hogy megismerte az igazságot: ha szeretetbõl cselekszel, a Mindenható nyilvánul meg általad. Szeresd ellenségeidet - ahogy Krisztus mondja - mert õk a vakok és a süketek, akik nem látják a fényt, és nem hallják a hangot, s ha szeretettel közelítesz, a lelked sebezhetetlenné válik. Rebecca mélyen hallgatott. Nem is volt szavakra szükség. Úgy érezte, mintha lebegne, és ahogy megtöltötte a tüdejét a friss levegõvel, mintha az elemek töltötték volna fel a testét és a lelkét életerõvel. Valahogy úgy érezte, erõsebb lett, mintha csak egy védõpáncélt fontak volna köré az apó szavai. Ambrus apó látta a lány szemében megcsillanó gondolatokat, és régóta nem érezte ilyen elégedettnek magát. Sok embernek próbált már tanácsot adni, vagy beszélni a természet törvényeirõl, de legnagyobb részük azt sem tudta, hogy mirõl beszél. Mindenki túlságosan el volt foglalva a saját gondjaival. És íme, itt ez a lány, idepottyant egyenesen Angliából, és láthatóan issza a szavait. Hiába, a Mindenható útjai kifürkészhetetlenek.
d 5.
Rebecca és Matt már csaknem két hónapja lakott Ambrus apó házában, - bár Rebeccának úgy tetszett, mintha idõtlen idõk óta itt éltek volna, - amikor egy különös vendég kopogtatott be hozzájuk. A nap már meglehetõsen magasan állt, amikor odakint vasököllel megdöngették a kaput. - Megyek már! - csoszogott az ajtóhoz az apó, és meglepõdve látta, hogy egy felfegyverzett testõr áll az ajtóban. - Te vagy az az orvos, öreg, akirõl a falubeliek beszéltek? - Én vagyok, jó uram, hát kelmed kicsoda?
233
- Az most nem érdekes. A gazdám vadászat közben megsérült. El kell látnod a sebét. - És hol van a gazdája, jó uram? - Rögvest ideér, engem elõreküldött. Ambrus apó hátrafordult, és intett Rebeccának, hogy menjen be a szobába. Nem kell, hogy ezek a durva férfiak lássák Rebeccát. Ezután engedte csak be a fegyverest. - Aztán tisztelettel bánj ám a gazdámmal, nagyon magas rangú nemes ember. Ambrus apónak nem igazán tetszett ez a hangnem, de hiába, ez alól nem lehetett kibújni. A magas rangú nemes végre megérkezett a kíséret többi tagjával. Még öt szép szál legény kísérte, nyeregkápájukon az elejtett vadakkal. A nemes leszállott a lováról. Magas volt és délceg, a járásán is látszott a méltóság. Kellemes arcát szõkésbarna haj keretezte, szeme barnászölden csillogott. Keskeny, szép ívû száját most összeszorította, ahogy a sérült karját megtapogatta. - No, te jó öreg! - mélyen zengõ hangján hallatszott, hogy parancsoláshoz szokott - Ha tisztességgel ellátod a sebemet, megjutalmazlak. Ambrus apó meghajolt a tekintélyt parancsoló úr elõtt. - Én mindig a legjobb tudásom szerint látom el a betegeimet, nagyuram. A nemesnek tetszett az öreg bátor válasza, magában mulatott rajta. - Azt akarod mondani, hogy egy kalap alá veszel a falusi parasztokkal? Az apó tudta, hogy nem felelhet akárhogyan, pedig szíve szerint azt mondta volna, hogy bizony mindannyian pucéran jöttünk a világra, így rágódott egy darabig mielõtt szólásra nyitotta volna a száját. - Társadalmi rang és vagyon szerint valóban nem egyformák az emberek, de a falusi paraszt éppúgy megsebzi magát, mint maga a felséges király urunk. A nemes szája mosolyra húzódott, de nem szólt semmit, miközben a testõrök különös gurgulázó hangokat hallattak. Ambrus apó hellyel kínálta a nemest, és segített szabaddá tenni a vállát, ahol a sérülés érte. A seb elég mély volt, de szerencsére nem ért ízületet. Az apó ügyes kézzel kimosta és bekötözte a sebet, majd a szobájából különféle füveket hozott elõ, hogy fájdalomcsillapító fõzetet készítsen belõlük. - Ha már itt tartunk, - szólalt meg a nemes, miután magára vette a felöltõjét - hogyan vélekedik õfelsége, Lajos királyról? - a szemébe rejtélyes kifejezés ült.
234
- Hogyan vélekedhetnék, hiszen csak hallomásból ismerem, én magam még sohasem láttam. Azt hallom, gyakran háborúzik, és sok dicsõséget hoz a népnek. A nemes látható elégedettséggel dõlt hátra, és megitta a fõzetet, amit az öreg közben elétett. - Aztán van-e gazdasszonyod, öreg? Volna itt pár nyúl, amit elkészíthetne nekünk, no, meg nektek is jutna belõle. Addig mi kifújnánk magunkat a házadban. - Nagyuram, gazdasszonyom akad, hanem ígéretet kérnék nagy jó uramtól, hogy az emberei tisztelettel viselkednek vele. Ismerem a katonaembereket, tudom milyenek, amikor fehérnépet látnak. A nevelt leányom pedig igen félénk. - Ambrus apó állta a nemes pillantását. A nemes fürkészõn nézett az öregre. Vajon miért félti ennyire azt a lányt? Talán félkegyelmû, és attól fél, az embereim kigúnyolják? De aztán bólintott. - Nem bánom, öreg, nem esik bántódása a leánynak. Ambrus apó odaballagott a szobaajtóhoz, és magához intette a lányt. - Meg kellene fõzni pár nyulat az uraknak. Meg tudod csinálni, lányom? - Megpróbálom. - bólintott Rebecca nem túl határozottan. Egyszer csinált csak ilyesmit, még Bridgette tanítgatta rá. Hirtelen úgy érezte, legalább egy évszázada már annak. Rebecca kilépett a szobából Ambrus apó nyomában, ragyogó szépen, sötét szemében kíváncsiság villant. A nemesnek elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a lányt. Egy pillanat alatt megértette, miért rejtegette eddig az öreg. A lány csodálatos szépsége beragyogta a viskót, a katonák is nyomban fölélénkültek. A nemes azt gondolta magában, szükségtelen volt, hogy az öreg figyelmeztesse, hogy tartsa távol tõle a testõreit, ezt magától is megtette volna, mert ha valakié, csakis övé lehetett volna ez a tünemény, senki másé. - Adjon Isten jó napot, uraim. - köszöntötte Rebecca az urakat magyarul. Már szinte folyamatosan beszélt, hiszen Ambrus apóval most már csak magyarul beszélgetett. - Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony. - A nemes le nem vette a szemét a lányról. Még így, szegényes ruhában is a legszebb leány volt, akit valaha látott. Rebecca lesütötte a szemét. Megmagyarázhatatlan izgatottság költözött a szívébe a magas rangú nemes láttán, és miközben hozzálátott, hogy megfõzze a nyulakat, amelyekrõl a katonák már lenyúzták a bõrt, akarata ellenére vissza-visszatért a te-
235
kintete a nemesember arcára. A szeme úgy vonzotta, akár a mágnes. A férfi Rebecca minden mozdulatát követte. - Ha jól hallom, akcentussal beszél, kisasszony. - Jól hallja, uram, Angliából jöttem. A nemes láthatóan meglepõdött. - Angliából? És mit keres Magyarországon? - Az édesapámmal elszegényedtünk, és úgy gondoltuk, más országban próbálunk szerencsét. Idáig jutottunk, mert édesapám megbetegedett, de szerencsére Ambrus apó befogadott minket. Azóta is a vendégszeretetét élvezzük. - Ahhoz képest szépen beszéli a nyelvünket. - Ambrus apó tanított. Rebecca sürgött-forgott, miközben a nemes nem fogyott ki a kérdésekbõl. Merre járt a világban? Mit látott? De Rebecca csak szûkszavúan válaszolt. Senkiben sem bízott Ambrus apón kívül, de a nemest annyira elbûvölte a lány egész lénye, hogy nem zavarta a tartózkodása, sõt, még inkább növelte az érdeklõdését. Nemsokára Rebecca feltálalta az ételt. A nemes az asztalhoz invitálta az öreg orvost, és a lányt, akik bár vonakodva, de mégis leültek, a katonák a ház elõtt heveredtek le, hogy csemegézzenek a fenséges nyúlpecsenyébõl. Ebéd után nem sokkal a nemes indulót parancsolt. Felkötözött karja ellenére is kecsesen szökkent a nyeregbe, és a többi lovas is mögé sorakozott. A nemes egy ezüsttel teli erszényt nyújtott oda az öregnek, majd lovával Rebeccához lépett. - Aztán, mátkája van-e kisasszony? Rebecca elpirult, és a fejét rázta. - Nincsen, de nem is lesz már az életben. - Én másképpen látom. - halkította le a hangját a nemes, de a szája sarkában huncut mosoly ült. Majd megfordította a lovát, és kíséretével a nyomában elvágtatott. Már messze jártak a házikótól, mikor az egyik katona megszólalt. - Hej, ha enyém lehetne az a kislány, de nem bánnám! - Ne is álmodj róla, - válaszolta a másik - Õfelsége épp most szemelte ki magának, akármibe lefogadom. Többet nem szóltak, hanem Visegrád felé vették az útjukat.
d 236
6. Rebecca napjai tevékenyen teltek. Amellett, hogy gondot viselt az apjára, és ellátta a ház körüli teendõket, sokat sürgölõdött Ambrus apó körül, aki csodálatos dolgokat mesélt az emberi testrõl, a lélekrõl és a gyógyításról. De bármennyire lefoglalta magát, elõfordult, hogy fel-felbukkant lelki szemei elõtt a nemesember vonzó arca és különös mosolya, ami még pár héttel késõbb is megremegtette a szívét. Ilyenkor elismételte magának, hogy õ eltemette a szívét Christiannal és Pierre-rel együtt, és úgy döntött, többé nem engedi meg magának azt a luxust, hogy szerelmes legyen, mert nem bírna elviselni harmadszor is akkora fájdalmat, mint amit a szeretteinek az elvesztése okozott. Két fiatal férfi is meghalt mellette. Az is lehet, hogy átok ül rajta. Ettõl a gondolattól Rebecca megijedt, és próbálta minél hamarabb elfelejteni a nemest. Bõséges teendõibe temetkezett. Ambrus apó gyakran elküldte a faluba, hogy tejet, sajtot, meg ruhaféléket és cipõt vásároljon a falusiaktól. Rebecca eleinte szívesen ment, élvezte, hogy ismét emberek között lehet, anélkül, hogy ismernék a múltját, és ráadásul a nyelvüket is tudta már, így szívesen beszélgetett is volna. De az emberek vegyes érzelmekkel közeledtek feléje. A férfiakat szinte megbabonázta a szépsége, néhányan próbáltak is közeledni, de Rebecca sorra visszautasította õket. Hol voltak már azok az idõk, amikor igyekezett minél nagyobb férfiúi rajongótábort gyûjteni maga köré! Valami megváltozott benne, a dolgok teljesen átértékelõdtek. Gyökeresen más lett a fontos az életében, és most, hogy Ambrus apó szavai nyomán kezd másképpen nézni a világra, valahogy sokkal elevenebb, de sokkal távolibb is lett minden. Maga sem értette igazán. A feleségek és a fiatal leányok viszont annál kevésbé örültek a jelenlétének, mert féltették férjeiket és jövendõbelijüket. Szinte gyûlölték a lányt, és eszeveszett féltékenységükben azt kezdték terjeszteni, hogy nemcsak Ambrus apót babonázta meg, hanem a falubeli férfiakat is. Ezeknek az állításoknak a valóságtartalmát egy asszony sem vitatta, hiszen igazából nem is érdekelte õket más, csak hogy a gyûlöletük bûnbakot találjon. Akire ráterhelhetik a félelmeiket, féltékenységüket, rosszakaratukat és gyûlöletüket. Titokban azt kezdték suttogni, hogy boszorkány, és elhatározták, hogy nem hagyják, hogy ez a nõstényördög közéjük férkõzzön. Egyelõre azonban Ambrus apó iránti tiszteletük visszatartotta õket attól, hogy bármit is mondjanak, vagy cselekedjenek ellene, de Rebecca érezte a feléje áradó rosszindulatot.
237
Egyre kevesebbszer ment le a faluba, és egyre több idõt töltött Matt ágya mellett. Egyik este, amikor szintén ott üldögélt, egyszer csak érezte, hogy Matt reszketõ keze megfogja az övét. - Rebecca. - Matt már csak suttogni bírt. - Annyira szerettelek téged! A lány megrémült. Megérezte, hogy az apja búcsúzik. - Apa! Apuska! Mirõl beszélsz egyáltalán? Ne beszélj múlt idõben, még sokáig élni fogsz! - kiáltotta kétségbeesetten. - Nem, Rebecca, itt az idõ, érzem. Szerettelek volna látni a férjed oldalán boldogan, és szerettem volna látni az unokáimat, de ez nem adatik meg nekem. Mégis nyugodtan megyek el, mert te erõs vagy, és tudom, hogy Ambrus apó szeret téged, és vigyáz rád. Rebecca arcán egymás után gördültek le a könnycseppek. - Édesapám, miért mondasz ilyet? - zokogta. Matt folytatta, érezte, nincs már sok ideje, és még mindenképpen el akart mondani valamit Rebeccának. - Rebecca, figyelj most rám. Nem szabad becsukni soha a szemünket. Mindig bátran nézz szembe a nehézségekkel, akkor biztosan megbirkózol velük. És próbáld mindig a valóságot látni magad körül, ne engedd, hogy a gyengeséged eltakarjon olyan dolgokat, amik a döntéseidben befolyásolhatnak. - Matt nagyot sóhajtott. - Én most elmegyek, de az életnek tovább kell mennie. Tudom, most úgy érzed, sok ez így egyszerre. Elõbb Christian, majd Pierre, azután én. De mindennek ellenére neked élned kell, és nem szabad bezárnod a szíved. Majd begyógyul a seb, és megtalálod azt, akit neked rendelt a sors. Csak vigyázz, ismerd ki jól az embereket, meg kell tanulnod, hogy kiben bízhatsz, és kiben nem. - Úgy lesz, apám, ígérem. - Rebecca Matt kezét szorongatta. - Szeretnék neked még elmondani egy fontos dolgot. - Matt nehezen vette a levegõt, érezte, már fogytán az ereje. - Eleinte azért nem mondtam, mert túlságosan fájt az emléke, azután meg azt gondoltam, mi értelme emlegetni a múltat. De most nem tudnám elviselni, ha nem mondanám el neked mégis… Nekem és édesanyádnak két gyermekünk született. - Rebecca azt hitte, nem jól hall. Matt már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett érteni. - Volt egy testvéred, Rebecca. De édesanyáddal együtt õt is elragadta az ár, és bármennyit kutattam utánuk hosszú évekig, soha többé nem találtam meg õket. Csak azt akartam, hogy tudd. - Matt már alig lélegzett. Rebecca alig bírt magához térni a meglepetéstõl. Legszívesebben kifaggatta volna az
238
apját, másfelõl úgy érezte, minden más lényegtelen, hiszen az egyetlen ember, aki születésétõl fogva mellette állt, és akitõl annyi szeretetet és törõdést kapott, itt haldoklik a kezét fogva. De megkockáztatott még egy kérdést. - Hogy… hogy hívták õt, papa? - Elisabeth… - lehelte Matt - Elisabeth… - és Rebecca szinte látta, hogy az oly rég ki nem mondott névvel együtt a lélek is kiszállt belõle. Rebecca szótlanul borult az élettelen mellkasra, és egyre csak patakzottak a könnyei. Így talált rá Ambrus apó. - Meghalt. Elment. - zokogta a lány. - Ambrus apó, hogyan lehet ezt elviselni? Hogyan éljek ezután? - Drága leány, ne búsulj! - simogatta meg Ambrus apó Rebecca haját. - Az édesapád már jó helyen van. Ha az ember felismeri, hogy a gyászában nem az elhunytat, hanem önmagát siratja, akkor már nyert ügye van. Aki meghalt, annak nincs szüksége a sajnálatra, mert õ már szabad. Magunk miatt sírunk, mert gyávák vagyunk, és félünk itt maradni, és egyedül menni tovább. - De hát nincs itt, már nincs itt velem! - Dehogynem, leányom. Apád a szívedben él tovább, és csakis addig él, ameddig õrzöd azt, amit tõle kaptál, és emlékezel rá. A szeretetére, a gondolataira, mindarra, amit tanított neked. Ha behunyod a szemed, látod õt, magát. Ha kinyitod a füled, hallod a hangját, és máris ott van veled. - Rebecca lassan megnyugodott. Könnyáztatta tekintetét az apóra emelte. - Ambrus apó, hol van õ most? A mennyországban? Vagy ilyenkor az ember elporlad, és vége van? Ambrus apó elmosolyodott. - A test valóban elporlad, Rebecca, hiszen láthatod, változik, öregszik, csak bizonyos ideig életképes. De a lélek, amely a Mindenhatótól származik, az örökké él. Születéskor a lélek beleköltözik a testbe, ez lesz a lakóháza a földön. Nemhiába mondják, hogy a test a lélek temploma. Ha véget ér a földi pályafutás, akkor a lélek elhagyja a testet, és egy olyan dimenzióba költözik, amely a mi számunkra láthatatlan. A halál nemcsak valaminek a vége, Rebecca, hanem valami újnak a kezdete is. - Mi szükség van akkor a földi életre, Ambrus apó? - Hogy mi? Vajon mi szükség van a simogató napsugarakra és a tenger morajlására? A madarak csicsergésére és a naplemente lenyûgözõ szépségére? Ki a megmondhatója…? Talán, mert meg kell ismernünk
239
a földi élet rejtelmeit, talán, mert a lélek csak itt sajátíthat el olyan dolgokat, amelyeket máshol nem volna képes? - És ha nem sikerül megtanulni semmit, hiszen az élet olyan rövid! - Még mindig nem bízol magadban, gyermekem, pedig máris rengeteget tanultál. És igazad van, egy élet valóban rövidnek tûnhet, de a halhatatlan lélek nem tévedhet-e errefelé újra, és újra, amennyiszer csak szüksége van rá? Rebecca csodálattal hallgatta az öreg szavait, és mint már annyiszor, most is úgy érezte, hogy mindezt már tudta azelõtt is, csak elfelejtette, és most újra kezd emlékezni. - Az út során, amelyet az egyes lelkeknek be kell járni, - folytatta Ambrus apó - sok dimenzióban megfordulhat a lélek. A szerint, hogy mire van szüksége a fejlõdéshez. - Ambrus apó, ez teljesen biztos? - Rebecca, az életben soha semmi sem teljesen biztos, de a hitnek hatalmas ereje van. Nem ismer lehetetlent, és hihetetlen akadályokat képes legyõzni. - Az apó még egyszer megsimogatta a lány haját, és felállt. - Most aludj, leányom, erõt kell gyûjtened. Holnap felkeressük a papot. Rebecca magára maradt a gondolataival, keze még mindig Matt kezén nyugodott. - Isten veled, drága apuska. - suttogta bele a sötétbe. - Megígérem neked, hogy erõs leszek, és sohasem felejtelek el téged. Mindig magamban hordozlak majd.
d 7.
Másnap kora hajnalban felkeresték a falu plébánosát, József atyát, aki jó pénzért hajlandó volt már aznap eltemetni. A plébános a harmincas éveinek végén járhatott, kistermetû, ravasz szemû ember volt, aki vizsla tekintettel méregette az Ambrus apó kíséretében érkezõ lányt, akirõl már annyit hallott a falubeliektõl. A látogatás végére egyet kellet értenie az emberekkel, a lány valóban szépséges, és nem lehet más, csak maga az ördög, mert amióta meglátta, a gondolatai egyfolytában körülötte forogtak. Alig tudott az apóra figyelni, hogy megbeszéljék a temetés részleteit. Amikor az apó és a lány
240
elmentek, feszült izgalom lett úrrá rajta, amit nem tudott mire vélni. Egyre csak az járt a fejében, hogy a lány valóban delejes erõvel rendelkezik, ami igencsak veszélyes lehet. Valamit tenniük kell, de egyelõre még várnak. Az emberek nagyot néztek a temetésen. Nem is tudták, hogy a démoni leánynak az apja is Ambrus apónál lakott. A szertartás sok kíváncsiskodót vonzott, akik megkövülten nézték, hogy a leány egyetlen könnycseppet sem ejtett. Újra elindult a suttogás. ,,Bizony, kõbõl van a szíve, nem is ember ez, hanem az ördög maga.” De Rebecca errõl mit sem sejtett. Magába zárta a gyászát, és egyre az öreg szavait ismételgette, hogy túlélje az elkövetkezõ órákat. Ahogy teltek a napok, Rebecca lassanként hozzászokott a gondolathoz, hogy Matt már nincs mellette. Sokat segített Ambrus apónak, aki mindig új és új módszereket talált ki a gyógyító fõzetek hatásának növelésére, és így nem volt annyi ideje, hogy Matt hiányán töprengjen. Az apja utolsó szavai azonban állandóan ott visszahangzottak a fülében. Volt egy testvére: Elisabeth. Olyan ismerõs, mintha hallotta volna már ezt a nevet. De lényegtelen, hiszen meghalt az édesanyjával együtt. Így kellett lennie, hiszen ha élnének, az édesanyja is kereste volna õket, hiszen tudta, hogy hol laknak… Egy testvér. Milyen furcsa. Sohasem tudott a létezésérõl, és most mégis olyan természetesnek tûnik. De hát, soha nem ismerheti meg õt, hiszen csaknem tizenhat éve halott. Gondolati mégis folyton visszatértek az ismeretlen testvérhez, akihez így ismeretlenül is máris megmagyarázhatatlan kötelék fûzte. Elisabeth, Elisabeth. Az egyik napon azonban beugrott valami. Igen, tudja már, hogy hol hallotta ezt a nevet. Calaisban, a piacon. Az idegen, aki azt állította, hogy õ, Rebecca, nem Rebecca, hanem Elisabeth, a férfi kedvese. Akkor mentette meg Pierre ennek az embernek a karmai közül, aki majdnem elhurcolta magával. Igen az az ember azt állította, hogy õ Elisabeth. Azt hitte róla, hogy Rebecca az õ kedvese és nem akart neki hinni, hogy õ nem Elisabeth. Rebecca olyan izgatott lett, hogy csapot-papot otthagyott, és rohant, hogy megkeresse Ambrus apót, aki épp a kiskertben a kedvenc gyógyfüveit gondozta. Az apó néhány gyógynövényt maga is ültetett, hogy minél több legyen belõlük. - Ambrus apó, Ambrus apó! - kiáltotta Rebecca. - Történt valami baj, gyermekem? - Nem, nem baj történt, hanem valami csodálatos dologra jöttem rá. Rebecca arca kipirult, és az apó önkéntelenül is elmosolyodott. Régóta
241
nem látta Rebeccát ilyen lelkesnek és boldognak, és örült, hogy végre mosolyog. Matt halála óta mindig, mindig szomorú volt. - Ambrus apó, az édesapám a halálos ágyán elmondott nekem valamit, amit eddig soha nem említett. Elmesélte, hogy volt egy testvérem is, aki azonban az édesanyámmal együtt a tengerbe veszett. - Ambrus apó a fejét csóválta. Ennek a lánynak visszafelé jár az agya. Mi van ebben csodálatos? - A legjobb most következik. - folytatta lelkesen Rebecca - A baleset valahol Dover és Calais között történt, amikor a szüleim Angliába tartottak Hamburgból egy nagy hajón. Pár hónapja Calaisben voltunk az apámmal, és egy alkalommal, mikor egyedül vásároltam a piacon, odajött hozzám egy vadidegen férfi, és erõsködött, hogy én az õ kedvese vagyok, és Elisabethnek hívnak. Pont úgy, mint a halott testvéremet. Az öreg egy darabig csak hümmögött a bajusza alatt, majd végre megszólalt. - Gyermekem, úgy gondolom, nem helyes, ha olyasmibe éled bele magad, ami aligha lehetséges. Az édesapád azt mondta, hogy meghaltak, nem igaz? - Igaz, de a holttestüket sohasem találták meg! - De ha élnének, nem gondolod, hogy tûzön-vízen át, de eljutottak volna Angliába, vagy legalább egy üzenetet küldtek volna? Rebecca lehorgasztotta a fejét, aztán ismét megcsillant a szemében egy reménysugár. - De akkor mivel magyarázzam, hogy ennyire nagy volt a hasonlóság, hogy az a férfi teljesen biztos volt abban, hogy õ ismer engem, és miért pont a testvérem nevén szólított? Ennek muszáj utána járnom, még ha fájdalmas is lesz a kudarc. Megbolondulok, ha nem tudok biztosat efelõl. - Nézd leányom, én a helyedben nem táplálnék hiú reményeket, de ha velem történne ez, azt hiszem, én is ezt tenném. Csak attól félek, nagyon veszélyes most odautaznod, hiszen lehet, hogy még mindig keresnek. - Muszáj elmennem, muszáj! - Ám legyen. - egyezett bele végül Ambrus apó. - Sõt, én is elkísérlek egy feltétellel. Ha nem éled bele túlságosan magadat, mert keserves lesz a csalódás. Rebecca mindent megígért, de az érzéseinek természetesen nem tudott parancsolni. Megegyeztek, hogy Ambrus apó még elintézi a városban néhány ügyes-bajos dolgát, aztán egy-két héten belül elin-
242
dulnak. A Német Birodalmon keresztül Hamburgba mennek, majd onnan hajóval Calaisba, hogy ne tartózkodjanak a kelleténél többet Franciaországban. Rebecca annyira izgatott volt, hogy már azt se vette észre, hogy az utóbbi napokban Ambrus apó már nem a régi, mintha fáradtabb és törõdöttebb lenne. Ambrus apó közben Budára is elment, hogy az utazáshoz szükséges dolgokat beszerezze, és éppen csak két nap lett volna az indulásig, amikor az egyik reggel az apó nem kelt fel az ágyból. Rebecca szörnyen megijedt. - Ambrus apó mi a baj, megfáztál, beteg vagy? Az apó csak a fejét ingatta. - Nagyon sajnálom, Rebecca. Megígértem az édesapádnak, hogy vigyázok rád, de sajnos nem sok idõm maradt. Most már én is távozni készülök. - Ambrus apó, hívok orvost, meggyógyítanak! - Rebecca már zokogott. Mi lesz vele, ha az apó is itt hagyja?! - Nem vagyok beteg lányom, csak öreg és fáradt. Érzem, hogy a lelkem kiszakadni készül a testembõl. Eredj, menj el a papért, hadd beszéljek vele. Rebeccának nem volt ereje ellenkezni, meg aztán hiábavaló is lett volna. Tapasztalatból tudta, hogy ha a halál eljön valakiért, ott már semmit sem lehet tenni. A faluban futótûzként terjedt a hír, hogy a vén Ambrus haldoklik. ,,Ez is annak a boszorkánynak a mûve, hogy megfosszon minket a szeretett orvosunktól!” - dugták össze a fejüket a rosszmájú asszonyok, és úgy gondolták, itt az alkalom, hogy a kezük közé kaparintsák a démoni fehérnépet. - Máglyán kell elégnie! - kiáltott vérszomjasan az egyik asszony. - A férjeinknek kell ellene vallaniuk. - jelentette ki egy másik. - Ha pedig nem akarnak ellene vallani, addig nem teljesítjük hitvesi kötelességünket, ameddig be nem vallják, hogy a szörnyeteg leány elcsavarta a fejüket, megdelejezte õket, és minden éjjel paráználkodik. kontrázott rá egy harmadik. - Úgy van, jól beszél! - helyeseltek a többiek. - Csak várjuk meg, amíg Ambrus apó meghal. Utána miénk a lány, és a szent inkvizíció fog ítélni felette. Rebecca eközben hazaért a faluból, és magával hozta a plébánost.
243
Ambrus apó halkan, de érthetõen így szólt. - Itt ez a levél, atyám, - a pap felé nyújtott egy papírlapot - a végrendeletem. A vagyonom fele a keresztfiamra száll, a másik felét Rebecca Winsdalere, erre a kedves leányra hagyom. Az õ tulajdonába megy át a két házam is, ha akar, költözzön Budára. A benne lévõ bútorokat, és eszközöket is ráhagyom. Kérem atyám, gondoskodjék arról, hogy minden akaratom szerint történjen. Rebecca nem szólt semmit, csak csendesen sírdogált. A torkát összeszorította a fájdalom. Hiába ismételgette most magában az apó szavait, és hiába tudta, hogy igaza van, mégis olyan egyedül állt a világban, és olyan magányos volt! A pap már régen elment, csak annyit mondott a lánynak, hogy szóljon, ha már lehet temetni. Rebecca egyre Ambrus apó ágya mellett üldögélt. Az öreg felnyitotta a szemét. - Ne búsulj kislányom, meglásd, jóra fordul minden. A legmélyebb poklot is meg kell járni ahhoz, hogy a Mennyországot megismerhesd. Gondolj arra, hogy semmi sem történik véletlenül. - Az apó megköszörülte a torkát. - Nem sokáig laktál nálam, de úgy szeretlek, mintha az édeslányom volnál. Emlékezz majd a szavaimra, gyermekem, és meglásd, segítségedre lesznek. Akármerre is vet az élet, annak oka és jelentõsége van. Mindenben keresd az üzenetet, és meglátod, megbékélsz a sorsoddal, megtalálod az utad és a boldogságot is. Emlékezz arra is, amit tõlem tanultál. Nem sok, de a semminél több. Használd! Felelõs vagy a tudásodért, és nem szabad gondatlanul elpazarolnod, amit kaptál. Ambrus apó nem szólt többet, és lehunyta a szemét. Rebecca nagyot sóhajtott. Vége. Mi lesz most? Mit tegyen? Egyet tudott csak, el kell jutnia valahogy Calaisba. A temetés után el is indul azonnal. És ha csalódik, és nem talál semmit? Visszajön Magyarországra? Angliában és Franciaországban üldözik. Oda tehát, ahol barátai vannak, nem mehet. Itt a faluban az emberek nem szeretik, ez egyértelmû. Van-e itt Magyarországon olyan ember, aki segíthetne neki? Eszébe jutott az ismeretlen nemesúr, de neki még a nevét sem tudta. Azonban Ambrus apó ráhagyta a budai házát is. Ez talán jó lesz. A temetés után elkéri a paptól a végrendeletet, aztán megkeresi a budai házat, berendezkedik, és utána elindul Calaisba. Most, hogy elrendezte a gondolatait, nekiállt, hogy lemossa Ambrus apó testét, és szépen felöltöztesse. Az ágyába virágokat rakott, hogy vigyázzanak rá helyette, amíg õ elmegy a papért. József atya hosszan végignézett a lányon, mikor Rebecca elébe állt,
244
hogy Ambrus apó meghalt, el kellene temetni. - Jól van leányom, elküldöm érte a lovasszekeremet. - Akkor én megyek is, csak még a végrendeletet szeretném elkérni, amit Ambrus apó atyámnak adott. - Rebecca végül úgy döntött, jobb most elintézni ezt, hogy a temetés után már ne kelljen ezzel foglalkoznia. - Attól tartok, nem áll módomban, mivel azt sem tudom, hogy mirõl van szó. - József atya hangja rideg, arca komor volt. - Hogyhogy nem tudja? - Rebecca annyira meglepõdött, hogy valami támasztékot kellett keresnie, nehogy összeessen. - Hiszen Ambrus apó az ön kezébe adta a végrendeletét, és arra kérte, segítsen nekem, hogy minden rendben legyen. - Meg is próbálok segíteni magán kisasszony. Attól tartok, nagy szüksége lesz rá. Ekkor két nagydarab templomszolga lépett a szobába. Rebeccának baljós elõérzete támadt, és az arca falfehér lett. - Hogy érti ezt? - Önt boszorkánysággal vádolják, gyermekem. - mondta a pap, és bosszúszomjas tekintettel nézett a lányra. Attól a naptól fogva, amikor elõször meglátta Rebeccát, bûnös gondolatok kísértették. Minden éjszaka gondolatban újra és újra vele paráználkodott, és már õ is égett a vágytól, hogy szenvedni lássa azt, aki benne e bûnös vágyakat gerjesztette. - Attól tartok, a szent inkvizíciónak meg kell vizsgálnia az ügyét, kisasszony. - De hát… de hát én semmi rosszat nem tettem, még csak nem is nagyon érintkeztem a falubeliekkel. - Rebeccát ismét az ájulás környékezte. - Semmi értelme a tagadásnak, kisasszony. A szent inkvizíció pártolja a megtért bûnösöket, viszont elítéli a bûnüket elismerni nem akarókat. - De mit ismerjek be, ha egyszer nincs mit? - Rebecca ezt már sikoltotta. - Majd lesz ideje elgondolkozni ezen. - mondta a pap, és intett a két templomszolgának. Azok közrefogták Rebeccát, és a karjánál fogva elhurcolták. - Úgysem tud semmit rám bizonyítani, mert ártatlan vagyok! - Majd meglátjuk! - dörzsölte a tenyerét a pap, és ahogy a lány után nézett újra elfogta a kínzó vágyakozás. Mindennél jobban szerette volna kiélni a vágyát ezen a nõn, de úgy érezte, majd a lobogó máglyatûz lecsillapítja a szomját.
245
d 8. A visegrádi várkastély parkjában Nagy Lajos egyedül sétált a gondolataiba mélyedve. A pilisi vadászat emléke nem hagyta nyugodni. Gondolatai minduntalan visszatértek a szépséges leányhoz, aki az erdõ közepén élt egy öregemberrel egy fakunyhóban. Annyira megérintette a lány kecses bája, szemének szépsége és okossága, csodálatos alakja, hogy nem bírt szabadulni az emlékétõl. Mérges volt magára. Fontosabb államügyekkel is foglalkozhatna ahelyett, hogy állandóan egy fehérszemély jár az eszében. A parkban ekkor tûnt fel édesanyja, Erzsébet anyakirálynõ, udvarhölgyei társaságában. Amint a fiához ért, rögtön látta, hogy valami nyomasztja a lelkét. Elküldte hát udvarhölgyeit, és megkérdezte a magyarok királyát, hogy mi bántja. - Drága anyám, igazán szégyellem, de a szívem az, amely nyugtalanságomat szítja. - Nocsak, talán új ágyast találtál magadnak? - fürkészve nézte fia arcvonásait. Hogy hasonlít az apjára, a megboldogult Károly Róbertre, az õ szeretett férjére! Erzsébet mindennél jobban szerette a fiait, és mélységes bánattal töltötte el, hogy középsõ fia, Endre, Nápolyban oly fiatalon galád ármány áldozata lett. Most már csak Lajos és István maradt neki, és õket mindenképpen boldognak akarta látni. Régen nem volt már Nagy Lajosnak ágyasa, Margit királynéhoz pedig nem fûzte meghitt viszony. - Éppen ez az anyám, hogy igen is, meg nem is. Találtam egy gyönyörû szép leányt az erdõ közepén, aki a nevelõapjával él. Olyan megközelíthetetlen volt, nem is tudom, hogyan vélekedjek róla. A baj csak az, hogy a kelleténél többet forognak körülötte a gondolataim. - Nagy Lajos tanácstalanul sóhajtott. Erzsébet anyakirálynõ elmosolyodott. - Ha a tanácsomat elfogadod fiam, látogasd meg azt az ifjú hölgyet. Meglásd, ha újra találkozol vele, már tudni fogod, mit tegyél. Ha nem csak az emlékeidben találod õt vonzónak, hozd el ide. Csak így térhet vissza a nyugalmad, és az ország így kapja vissza a királyát. Csak arra vigyázz, hogy ne hanyagold el Margitot. Az ország nemsokára trónörökös után áhítozik! - Az anyakirálynõ szeretettel nézett a fiára. - Én is, anyám. Csak hát Margit még gyermek. - sóhajtott Nagy Lajos. Erzsébet megértette a fiát. Ez a jegyesség majdnem a bölcsõben köt-
246
tetett. Õ szerencsésnek mondhatta magát, mert teljes szívébõl szerette Károly Róbertet, akivel nagyon boldogan éltek. Tudta, hogy a fiának nem lehet könnyû, aki csak kötelességtudatból vette feleségül Luxemburgi Margitot, Károly morva õrgróf leányát. Nagy Lajosnak tagadhatatlanul megdobbant a szíve a viszontlátás gondolatára, és hálás volt, amiért az édesanyja mondta ki helyette, hogy mit tegyen.
d 9.
Rebeccát egy sötét, ablaktalan kamrába vitték, csak a tetõ résein át szûrõdött be némi fény. Egy halom földön heverõ szalmára lökték, és otthagyták. Rebecca elõször értetlenül bámult maga elé, azután csendesen sírni kezdett. Hát mit vétett õ, hogy boszorkánysággal vádolják?! Hiszen nem csinált semmit. Hirtelen Ambrus apó hangját vélte hallani a sötétségbõl: ,,A poklot is meg kell járni, hogy a Mennyországba eljuthassunk.” Hát íme, a pokol. De hát miért? Miért??! Rebecca végigpergette magában az egész életét. Az igaz, hogy kicsi korában rossz kislány volt, sosem engedelmeskedett Matildének, és gyakran bosszantotta a cselédeket is. De hát kicsi volt még, és senki sem értette meg, milyen magányos az édesanyja nélkül, amíg az apja a tengert járta. Aztán ahogy nõtt, egyre jobban magába zárkózott, és egy álarcot vett fel, a kacérság és a szeszélyesség álarcát, amelytõl azt remélte, megvédi érzékeny lelkét a durva külvilágtól. És azt is élvezte, hogy végre körülrajongják az emberek, különösen a fiatalemberek, de be kellett ismernie, hogy rútul kihasználta õket. Idõtöltés volt csak számára a sok fiatalember. De a legjobban azt sajnálta, hogy olyan késõn tanult meg szeretni. Pedig Louisa hogy szerette õt! És õ olyan komiszul bánt vele mindig! A Christian iránti szerelme nyitotta fel a szemét, csak sajnos túlságosan késõn. Most már talán soha nem mondhatja el Louisának, hogy mennyire szerette a szíve mélyén, és mennyire sajnálja, ahogyan viselkedett. Vajon mit fognak vele csinálni? Csak nem tartják itt élete végéig? Azt nem lehet. Meg kell találnia a testvérét, ha netalán mégis életben van. Istenem, mi lesz vele?! Az ítélõbíráinak el kell hinniük, hogy õ ártatlan. El fogják hinni, hiszen semmit nem tudnak rábizonyítani!
247
Nem tudta, hogy történhetett ez vele, de a bírák nem akarnak neki rosszat. El fogja mondani, hogy sajnálatos félreértés történt. Hinni fognak neki. Rebecca nagyon fáradt volt, hiszen nem sokat pihent az elmúlt éjszaka. Ekkor egy fájdalmas gondolat hasított az agyába: még Ambrus apó temetésén sem lehetett ott! Oh, hogy milyen gonoszak is az emberek! Ártatlanul bebörtönzik, megrágalmazzák, és még attól is megfosztják, hogy a szeretteinek a végtisztességet megadja! Rebecca lassan álomba sírta magát. Arra ébredt, hogy durván megrázzák a vállát. - Ébredj, ébresztõ! - egy rekedt férfihang üvöltött a fülébe. - Már várnak rád. Rebeccának koszos volt a ruhája, és mindenét mocskosnak érezte. Haja rendezetlenül hullott a vállára de még ennek ellenére is lenyûgözõ jelenség volt. A lány remegõ léptekkel követte a templomszolgákat, akik a paplak egyik termébe vezették. A terem végében öt papi ruhába öltözött személy ült. József atya oldalt állt az ablak elõtt, és még vagy húsz, harminc falubeli tolongott a padsorok között. Mikor Rebeccát bekísérték, a teremben zúgolódás támadt. - Boszorkány! - kiáltották többen is. Rebecca hitetlenkedve nézett körül. Miért teszik ezt vele? Úgy érezte, mintha õ lenne a fõszereplõ egy nagyon gonosz mesében. Mindjárt kinyitja a szemét, és akkor mindennek vége szakad. De a varázslat nem akart megtörténni. Ekkor a fõinkvizitor felállt, és a terem elcsendesült. - Halljuk hát, mi a vád ez ellen a leány ellen? József atya Rebeccára emelte a szemét, és hízelkedve így szólt: - Legkegyelmesebb fõtisztelendõ urunk! Az itt megjelent leányt boszorkánysággal vádolják, tiltott bûbáj mûvelése, férfiak megbabonázása, paráználkodás és szemmel verés írható a számlájára. Rebecca felhördült. - De hát ez nem igaz! A fõinkvizítor szúrós szemmel nézett a lányra. - Akkor beszélj lányom, ha erre engedélyt kaptál! Rebecca csak állt piszkos ruhájában a terem közepén, és úgy érezte, szinte meztelen a sok megvetõ pillantás tüzében. Ennyire még soha nem alázták meg, még René Picard sem. Itt mindenki gyûlöli õt.
248
Mindenki tudja, hogy ártatlan, mégis mindenki a vérét kívánja. - Alá tudják támasztani ezeket a súlyos vádakat? - folytatta a kegyelmes úr. - Természetesen, uram. - Akkor hívják be az elsõ tanut! - Rebecca eltátotta a száját a csodálkozástól. Miféle tanut? Ki meri azt állítani, hogy õ bármit is elkövetett? A terembe a falusi kovácsmester lépett be elsõként. Rebecca még csak szót sem váltott vele sosem, mindig csak messzirõl látta. - Beszélj fiam. - bíztatta bátorítón a fõinkvizítor - mondj el mindent bátran. - Hát, az úgy vót, hogy ez a nõ megitatott velem valamilyen bájitalt, és közben mindenféle ördöngõs dolgokat mûvelt. Teljesen megbabonázott, aztán… szentatyám, bevallom, bûnös vagyok, de delej hatása alatt tettem, amit tettem, szóval… paráználkodott velem. Rebecca azt hitte, hogy rosszul hall. Ez az ember szemérmetlenül hazudik. - Hazudik! - tört ki belõle a felháborodott sikoly. Ekkor az egyik templomszolga egy korbáccsal, - amit Rebecca egyáltalán nem is vett észre, hogy mikor került a kezébe - végigvágott a hátán. A fõinkvizitor ráemelte fagyos tekintetét. - Lányom, remélem több rendreutasításra nem lesz szükség. Rebecca majdnem elesett az ütéstõl, és annyira sajgott a háta, hogy majdnem elájult. - Folytasd, fiam. - fordult a pap ismét a kovácshoz, a hangja szinte kéjesen csengett. Mindig izgalomba jött, ha valakire rábizonyult, hogy boszorkány. A kovács nem mert Rebeccára nézni, ehelyett a feleségére pillantott, aki elõzõ éjszaka részletesen kitanította, hogy mit kell mondania. Már napok óta nem vezethette le férfiúi étvágyát, mert az asszony nem engedte be az ágyába. Azt ígérte, hogy ha ezt a csekély szívességet megteszi neki, akkor annyiszor elégítheti ki a vágyát, ahányszor csak akarja. A kovács most sóváran gondolt a felesége dús idomaira, és szinte mohón folytatta. - Azóta sokszor meglátogatott, mindig elvette az akaratomat, és erõnek erejével paráználkodott velem újra… és újra… és újra… József atya lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a jelenetet. Az arcába szökött a vér, annyira kívánta a lányt. Az inkvizitorok és a hallgatóság teljesen felbolydult, és felháborodott moraj zúgott végig a
249
termen. Rebecca nem mert megszólalni. Rájött, hogy az embereknek teljesen mindegy, hogy mi az igazság, azért nem hisznek neki, mert nem akarnak. Valamiért a fejükbe vették, hogy megbüntetik õt, és ezen szándékuktól semmi sem tántoríthatja el õket. A tárgyalás során még tíz másik férfi vallott hasonlóképpen, sakkban tartva a feleségeiktõl. Végül a fõinkvizitor Rebeccához fordult. - Most beszélhetsz, gyermekem, mit tudsz felhozni a mentségedre? Rebecca minden erejét összeszedve válaszolt. - Nincs mentegetõzésre okom, mert ártatlan vagyok az ellenem felhozott vádakban. Nem tudom, miért állítanak ilyesmiket ezek az emberek, de minden szavuk hazugság, én semmit nem tettem meg, amivel gyanusítanak. - Ismét felháborodott moraj hullámzott végig a termen. - A tagadással semmit sem érsz el, lányom. Inkább csak azt, hogy a rágalmazás bûnét is magadra vonod, mert kétségbe vonod e falu tisztes jobbágyinak szavahihetõségét. - És õk?! - kiáltott kétségbeesetten Rebecca. - Miért nem hiszi el atyám, hogy õk rágalmaznak engem!? A fõinkvizítor, mintha semmit sem hallott volna a lány szavaiból, folytatta. - Ha beismernéd a bûnödet lányom, sokkal jobban járnál. - Miért, akkor szabadon engednének? - Akkor szabadon elmélkedhetnél egy cellában a bûneid felõl. - És mégis meddig? - Természetesen amíg az Úr magához nem szólít. Nem kockáztathatjuk, hogy egy megtért, de gyenge lélek a világ kísértéseinek hatására újra bûnbe essen. - Szóval egész életemet a börtönben tölteném?! - kiáltott keserûen Rebecca. A fõinkvizítor bólintott. - Így is mondhatjuk. Rebeccából hisztérikus nevetés tört ki. - Nem ismerek be semmit, amit nem követtem el, akármit is tesznek velem, maguk gonosz emberek! Most már hangosan ordítoztak a teremben. Az inkvizítorok összedugták a fejüket, majd a fõinkvizítor felállt, és a teremben csend támadt. - Halljátok hát az ítéletünket Isten nevében. Eme leányt
250
boszorkányság és paráznaság bûnében bûnösnek találtuk, amiért tíz korbácsütésre ítéljük, és parázna teste ezután máglyán égjen el. A teremben helyeslés és ellenséges kiáltások zaja támadt. Rebeccával forogni kezdett a világ. Ezek meg akarják ölni, elevenen el akarják égetni! Uram segíts! Hirtelen elsötétült elõtte a világ, és ájultan esett össze. - Vigyék ki a fõtérre. - rendelkezett a fõinkvizitor. - Az ítéletet rögtön végrehajtjuk. - Erõs kezek ragadták meg az élettelen lányt, és kihurcolták a terembõl. A fõinkvizítor József atyához lépett. - Szóval, ahogy megbeszéltük. Az öreg fele vagyona az egyházra száll, a másik felén pedig ma este osztozunk. - mutatóujjával az atya mellére bökött. - Remélem, elégette azt a végrendeletet. József atya buzgón bólogatott, a kegyelmes úr pedig összedörzsölte a két tenyerét. - Mindig örvend a lelkem, ha egy bûnös lelket a tisztulás útjára terelhetek.
d 10.
Nagy Lajos húsz fõs kíséretével Ambrus apó háza felé tartott. Jól emlékezett az útra, minden apró részletet az emlékezetébe vésett. Mikor feltûnt a tisztáson a pici házikó, szokatlan izgalom lett úrrá rajta. A ház körül azonban gyanus csend uralkodott. Nagy Lajos egyik vitéze bekopogott, és mivel nem kapott választ, benyitott. Lajos nem bírta tovább a várakozást, õ is leszállt, és a kunyhóba lépett. Szívét hirtelen mintha vasmarok ragadta volna meg. Hová tûntek? Miért nincs itthon senki? Már úgy készült a lánnyal való találkozásra, és tessék. Dühösen fordult ki az ajtón. - Lóra! A faluba megyünk. - adta ki a parancsot. - A föld alól is elõteremtjük õket. Alig mentek vagy kétszáz métert, egy jobbágy akadt az útjukba. Lajos izgatottan állította meg. - Jóember, nem tudod véletlenül, merre találjuk az öreg orvost? - szíve vadul kalapált. - Azt nagy jó uram már csak a föld alatt. Éppen tegnap temették. Lajos úgy érezte, mintha villám sújtott volna bele. Ez nem lehet igaz!
251
Add uram, hogy a lányt megtalálja! - És a lány, aki vele lakott? Beszélj, öreg! - Lajos alig bírta kivárni a választ. - Ha még igyekszel uram, láthatod, hogy hogyan ég el a máglyán. - Máglyán?! - Lajos felhördült. - Mit beszélsz?! - Boszorkánysággal vádolják. - És hová vitték, hová? - Lajos már ordított. - Oda, ni, a fõtérre. - Gyerünk, oda kell érnünk, mielõtt még késõ lenne! A lovasok elvágtattak, mintha eszüket vesztették volna. Lajos úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok.
d 11.
Rebecca még mindig eszméletlen volt, amikor a fõtérre hurcolták. Valaki egy vödör vizet locsolt az arcába. A lány lassan kinyitotta gyönyörû szemeit, és egy pillanatig nem tudta, mi is történt vele. De lassan kezdtek behatolni elméjébe a szörnyû képek, és egyszerre remegni kezdett a félelemtõl. Erõs kezek ragadták meg a karját, és egy oszlophoz kötözték, amit elõzõleg állítottak fel sebbel-lobbal. Rebeccának már nem volt ereje ahhoz, hogy ellenkezzék. Úgysem hallgatná meg senki a könyörgését, senkiben nem ébred szánalom iránta. Amikor az elsõ korbácsütés a hátát érte, felsikoltott. Úgy érezte, már ezt sem éli túl. Imádkozott, bár meghalna most, akkor legalább nem érezné, hogyan égetik a lángok a testét. A második ütésnél már folyt a vér a hátán keletkezett sebekbõl. Eleinte még nyöszörgött, de késõbb már félájult volt a fájdalomtól. Az inkvizítorok kéjesen gyönyörködtek a látványban. Mivel nekik tilos volt a vágyaik kielégítése - amit ennek ellenére titokban rendszerint megtettek eltorzult hajlamaikat ezekben a kínzásokban, fõleg fiatal nõk szenvedésének láttán élték ki. Hány embert küldtek már máglyára, és közöttük mennyi nõt! Kielégült ábrázatukat pedig azzal magyarázták, hogy annak örülnek, hogy a bûnös lelkek megtisztulnak. Miután megvolt a tíz korbácsütés, Rebeccát az idõközben sebtében összetákolt máglya tetején egy másik oszlophoz kötözték. Ruhája elszakadt, és lucskos volt a piszoktól és vértõl, ami az égõ sebekbõl
252
szivárgott. Jártányi ereje sem volt. Ha nem lett volna az oszlophoz kötözve, biztosan összecsuklott volna. Mielõtt a máglyát meggyújtották volna, a fõinkvizítor szentbeszédet tartott a bûnrõl és a megtisztulásról, de Rebecca ezt már nem értette. Félig önkívületi állapotban volt. Amikor az elsõ lángok felcsaptak, felsikoltott. - Istenem, segíts rajtam! Elõször csak a füst szagát érezte, a fokozódó meleg átjárta tagjait. Groteszk gondolat villant át a lány agyán. ,,Milyen alattomos lény a tûz. Tudja, hogy szeretünk a didergetõ hidegben köré gyûlni, melegedni, de elemészti az embert, ha túl közel megy hozzá.” Már hallotta a percegõ rõzse hangját, és amikor a közvetlen közelében csaptak fel a lángok, tudta, nincs többé menekvés. Halkan, sírva motyogta magában. - Látod, Christian, látod, szerelmem, engem is ugyanazok ölnek meg, mint téged. De megyek már hozzád, szerelmem, drága Christian… Christian… A tûz egyre jobban perzselte a bõrét, a sûrû füst fojtogatta a torkát, és már az ájulás környékezte. A lódobogást már félájultan hallotta, a gomolygó füst eltakarta szeme elõl a külvilágot. ,,Jönnek már… jönnek már értem a túlvilágról.” - ez volt az utolsó gondolatfoszlány, ami az agyán még átsuhant, azután elveszítette az eszméletét. Nagy Lajos alig hitt a szemének. Egy valódi máglya, amelyen az õ szépséges ismeretlenét készültek elégetni. - Oltsátok el!! - ordította az embereinek - Azonnal oltsátok el! A katonák úgy szökkentek le a lóról, mintha az életük múlna rajta. Élet múlt, ha nem is az övék, de a szép hajadoné, akit ugyancsak sajnáltak volna hagyni odaveszni. Míg a vitézek vizet kerítettek, a falusiak bambán bámulták a kavarodást. Az inkvizítorok azonban a katonák elé álltak. - Megálljatok! A szent inkvizíció ítélete hajtatik most végre. Lajos testõrei azonban félretolták õket, és minden erejükkel azon voltak, hogy a tûz mihamarabb elaludjék. Lajos a falusiakra ordított. - Hozzatok vizet azonnal! Aki nem oltja a tüzet, azt felakasztatom! A falubeliek megrémültek ennek az úrnak a tekintetétõl. Ez megteszi, bizony, felakasztatja õket, ha nem engedelmeskednek. Nagy Lajos leugrott a lóról. Nem bírta nézni az égõ tüzet. Olyan lassan akart kialudni. Levette a köpenyét, és õ is csapkodni kezdte a lángokat. Egyre az járt a fejében, hogy meghalt-e, vagy él-e még a lány.
253
Olyan élettelennek tetszett, de a szenvedõ arca még így is olyan fájdalmasan gyönyörû volt. Dühében még gyorsabban próbálta oltani a tüzet. Végre valahára elültek a lángok, és Lajos egyik embere felkapaszkodott a máglyára, hogy megszabadítsa kötelékeitõl a lányt. Lefektette a földre Nagy Lajos elé, aki rögvest mellé térdelt, és megtapintotta a nyakán az ütõerét. Olyan áttetszõ volt a bõre, olyan halovány, Lajosnak elszorult a szíve. Elõször nem érzett semmit, majd nagyon gyenge, ütemes lüktetést vélt felfedezni remegõ ujjai alatt. - Él! - sóhajtotta megkönnyebbülten, és csak nehezen tudta visszatartani a szemébe toluló könnycseppeket. Nagyot nyelt. - Azt hiszem, az utolsó pillanatban érkeztünk. A fõinkvizítor idõközben bátorságra kapott, és Nagy Lajoshoz lépett. - Uram, hogy merészeltétek félbeszakítani az ítélet-végrehajtást! Lajos délceg alakja kiegyenesedett. A fogai között szûrte a szavakat. - Hogy merészelsz így beszélni a királyoddal!? - A király?! - izgatott moraj futott végig a tömegen. - Térdre kutyák, a királyotok elõtt! - kiáltotta az egyik tiszt. A falubeliek reszketve térdeltek a porba. - Ki a felelõs ezért? - kérdezte Lajos. - A lány parázna és boszorkány! - jelentette ki a fõinkvizítor. Nagy Lajos hangja égzengésként dübörgött. - Ha nem tudnátok, boszorkányok nincsenek, ezt már kétszáz éve legalább, hogy törvénybe iktatta Kálmán bölcs királyunk! - De… - Lajos odalépett az akadékoskodó tisztelendõhöz, és megragadta a gallérját. A szeme szikrát szórt. Fiatalsága ellenére annyi erõ és méltóság sugárzott belõle, amely félelmet keltett mindenkiben, akire csak ránézett. - Ki a felelõs ezért?! Ha nem mondjátok meg, az egész falut felégetem, és mindenkit karóba húzatok! - József atya… József atya szólt nekem, hogy ítélni kellene a lány felett. - dadogta rémülten a pap, és az atyára mutatott. - Kegyelem, felséges uram! - nyöszörgött térden állva a kéjsóvár József atya. - A falubeliek jöttek hozzám, hogy a lány bûnös. - Te meg elhitted, igaz? - Mit tehettem volna? - Mutasd meg, kik voltak azok! - A pap sorra mutatta a tíz férfit, aki a lány ellen tanuskodott. A férfiak is könyörgõre fogták. - Felséges úr, mi nem tehetünk semmirõl. Az asszonyaink követelték tõlünk, hogy mondjuk azt, hogy paráználkodtunk a lánnyal, hogy rábi-
254
zonyuljon, hogy parázna boszorkány. Az összeesküvés egy része leleplezõdött. Nagy Lajos dermedten állt, és képtelen volt elhinni, hogy ilyen ostobák és kegyetlenek tudnak lenni az emberek. És mindez nyilván irigységbõl és féltékenységbõl. Õ beszélt a lánnyal és Ambrus apóval, és elég volt pár perc, hogy teljesen biztos legyen a lány tisztaságában és az öreg jóságában és becsületességében. Elég volt a lány egy pillantása, mert a szemeibõl sugárzott az ártatlanság és a jóság, és végeredményben a vádoló férfiak is beismerték, hogy a vádakból egy szó sem igaz. A katonák ezalatt kerítettek egy szekeret, és felemelték a lányt, hogy rátegyék, és azon szállítsák Visegrádra. Abban a pillanatban. Ahogy felemelték a lányt, kezük ragacsos lett a piszokkal keveredett vértõl. A katonák szörnyülködve fedezték fel, hogy a lány háta csupa seb és vér. Megkorbácsolták. Mocskos népség! Nagy Lajos iszonyú haragra gerjedt. - Halljátok ítéletemet! - mennydörögte. - Eme tíz férfi, aki hazug módra tanuskodott, 50-50 korbácsütést kapjon. Álnok asszonyik, akik az egészet kitervelték, 25 korbácsot. A pap pedig, akinek Istent kellene szolgálnia, nem pedig ármánykodnia, szintén 50 korbácsot érdemel, azután élete végéig tömlöcbe vettessék, és mivel ma vasárnap van, minden hónap elsõ vasárnapján emlékeztetõül tíz korbácsütést kapjon, hogy vezekeljen bûnös lelkéért, és mindazoknak lelkéért, akiknek balsorsa az õ lelkén szárad. - Kegyelem, kegyelem! - esedezett a pap. - Te sem kegyelmeztél az ártatlannak! Az ítéletet most azonnal végre hajtjuk. Tisztelendõ uraimékról pedig - fordult az inkvizítorokhoz, - az érsek atyával fogok értekezni. A fõtéren sikoltozás támadt, futottak volna széjjel az emberek, ha Nagy Lajos vitézei meg nem akadályozzák. - Hozz még tíz korbácsot! - mordult rá Lajos az egyik falusira. - Ha nem szeded a lábad, te is megjárod! Elõször a férfiak kapták meg a büntetésüket, némelyek jobban jajgattak, mint szerencsétlen Rebecca. Majd az asszonyok következtek nagy sírás-rívás közepette. - Csendet, az áldóját! Az ártatlant megalázni, rágalmazni, megkínozni, megölni van eszetek, de a méltó büntetést kiállni nem? Aki megmukkan az elítélteken kívül, az is korbácsot kap. Hirtelen csendesség támadt, csak az ütlegelt asszonyok sikolyai hallatszottak. Százszor is megátkozták a napot, amikor az ördögi lány
255
betette a lábát a faluba. Mindenrõl az tehet. S végül következett a pap, aki már az elsõ pár ütéstõl félájult volt, így Nagy Lajos elengedte az utolsó tízet, mondván, hogy most már úgyis minden hónapban megízlelheti a korbács ízét, majd megtanulja, amirõl eddig fogalma sem volt: hogy mi is az irgalmasság és bûnbocsánat. Egy dologra azonban senki sem gondolt, hogy a pap, miként a bujtogató asszonyok is velejükig romlottak voltak, és mérhetett volna rájuk a király akármilyen büntetést, képtelenek lettek volna megérteni valamit: hogy nem másban keresendõ a bûnök forrása. Mikor a papot is felpakolták összekötözött kézzel a szekérre, Nagy Lajos kiadta a parancsot. - Visegrádra, sebesen. Minél hamarabb haza kell érnünk, majd a doktor meggyógyítja õt. A falubeliek alig eszméltek fel, a lovascsapatból már csak egy távoli porfelhõ maradt.
d 12.
Nagy Lajos estére ért Visegrádra különös ,,zsákmányával”. A papot tömlöcbe vetették, Rebeccát pedig egy úrhölgyek számára fenntartott lakosztályba vitték, közel a király lakrészéhez. Az orvos azonnal ott termett. Rebecca még mindig nem ébredt fel, bár pulzusa egyre erõteljesebb lett. A vizsgálat közben nyomasztó csend ülte meg a szobát. Nagy Lajos remélte, hogy meghallgatja az imáit az ég. Amikor a doktor végzett, mosolygós arca láttán megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a királyi mellkasból. - Súlyos sebeket szerzett, de nem válságos az állapota. - mondta. Viszont sok vért vesztett. Várnunk kell, hogy tudja-e pótolni a szervezete. Itatni kell, minél többet, ha magához tért. Bekötözöm a sebeit, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak. Ideküldöm Márta nõvért. Õ majd vigyáz rá. Nagy Lajos pár percig egyedül maradt a lánnyal. Még azt sem tudta, hogy mi a neve. Mikor elõször járt a kunyhóban, nem volt lényeges. De azóta nem volt olyan nap, és a napnak olyan órája, mikor ne gondolt volna rá. És most itt van a palotában betegen és összetörten, de él. A lány mellkasa lágyan emelkedett, majd süllyedt. Olyan szép volt, hogy
256
Lajosnak elszorult a szíve. Az ajtó nyikordulására hátrafordult. Az anyakirálynõ lépett be rajta. Intett az õröknek, hogy távozhatnak. - Fiam, hallottam, hazatértél. - Anyám! - Lajos az anyja elé sietett. Megfogta a kezét és megcsókolta, majd az ágyhoz vezette. - Õ az, akirõl meséltem. - Erzsébet alaposan szemügyre vette a lányt. - Valóban igazi szépség ez a lány. Mi történt vele? - ráncolta össze a homlokát. - El nem hinné, anyám. A falubeli asszonyok féltékenyek voltak a szépségére, ezért felbíztatták a férjeiket, hogy vádolják meg paráznasággal és boszorkánysággal. Az inkvizíció persze készséggel ítélte halálra a hamis tanuvallomások hallatán. Egyetlen egy ember nem volt, aki megszánta volna, és mellé állt volna. Máglyán akarták megégetni, de elõtte még megkorbácsolták az átkozottak, hogy minél többet lássák szenvedni. Már égett a máglya, amikor leszedtük róla. - És csakugyan ártatlan volt a lány? - Ha beszélt volna vele anyám, nem kérdezne ilyet. Maga volt a tisztaság. A falu öreg orvosával lakott, aki pár nap alatt meggyógyította a vállamat. Egyébként meg bevallották a gazok, hogy igaztalanul vádolták a lányt. - Ha nem így lett volna, akkor is elhinném neked, fiam. Különben sincsenek boszorkányok, de paráznák azért akadnak. Talán maguk között kellett volna kereskedniük. - Éppen idõben érkeztünk. Nem is merek rágondolni, hogy mi lett volna, ha csak egy kicsivel késõbb érkezünk. - Látod fiam, milyen jól tetted, hogy mégiscsak elmentél hozzá. A helyzet mindig adja magát, csak cselekedni kell. - Az Ön okos tanácsa volt, anyám. - Csak az a fontos, hogy boldog légy, Lajos, és visszanyerd a nyugalmadat. - mondta az anyakirálynõ, és homlokon csókolta a királyt, mielõtt távozott. Nagy Lajos hosszan nézett utána. Mély, meghitt kapocs volt közöttük, amely ilyen magas rangú személyeknél ritka ajándék volt. A király a fél éjszakát Rebecca mellett töltötte, már hajnalodott, mikor õ is nyugovóra tért. Rebecca még mindig eszméletlen volt, Lajos aggódott. Megparancsolta, hogy bármi változás van, azonnal szóljanak neki. A másnap déli napsugarak újra a lány szobájában találták. Ahogy az ágy szélén üldögélt, egyszer csak megmozdult a lány feje, és végre
257
kinyitotta fénylõ, sötét szemeit. Pillantása találkozott Lajoséval. Azonnal megismerte az ismeretlen nemes urat, csak arra nem emlékezett, hogy hogyan találkozott vele ismét. Lajos szíve nagyot dobbant, örömében majdnem táncra perdült, csak azért nem tette, nehogy csorba essék a méltóságán. - Jó reggelt, hölgyem. - köszöntötte az ébredõt vidáman. - Hogy kerültem ide? - kérdezte Rebecca angolul, önkéntelenül is az anyanyelve jött a szájára. Nagy Lajos még emlékezett rá, hogy a lány Angliából jött. - Remélem, a sok megpróbáltatás közepette nem felejtette el a nyelvünket, mert én elég gyatrán beszélem a magáét. Rebecca elmosolyodott. - Nem, nem. - válaszolta magyarul, miközben kis mosoly jelent meg a szája szegletében. - Hol vagyok, és… hogy kerültem ide? - kérdezte aztán. - Emlékszik rá, hogy éppen máglyán sütögették? A fájdalmas emlék hatására Rebeccának megrándult az arca, elgyötörten suttogta: - Emlékszem. - Ne haragudjon, nem akartam bántani. - mondta bocsánatkérõen a király. - Higgye el, nem volt kellemes látvány. Általában nem riadok vissza semmitõl, akkor sem, ha dupla annyi katona jön a hadseregem ellen, de megvallom, akkor megijedtem kissé. - mondta némi félszegséggel a hangjában. - Szerencsére sikerült leszednünk onnan. - Hát maga volt az? - kérdezte a lány. - Azt hittem, a túlvilágról jönnek értem a lovasok. - Valóban? - mosolygott Lajos. - Szerencsére még e világon vagyunk, ráadásul nagyon jó helyen, pont a palotámban. Most aztán igyekezzen mihamarabb meggyógyulni. - állt fel aztán. - Még a nevét sem tudom, hogy ki mentette meg az életemet. - Én sem tudom az Önét. - Az én nevem Rebecca Winsdale. - felelte csengõ hangján a lány. - És kegyelmed? - Én… én Lajos vagyok - Nagy Lajos mulatott magában. Mi lenne, ha azt mondaná, I. Lajos vagyok, a magyarok királya. De mégsem mondta. - Most bocsásson meg, kisasszony. Késõbb még benézek Önhöz. Rebecca mosolyogva hunyta le a szemét. Nem hitte volna, hogy életben marad. Lám, a Jóisten az útjába vezette ezt a nemes urat. Milyen szép neve van: Lajos. Rebecca a nemes lovag nevével az ajkán szen-
258
derült pihentetõ, egészséges álomba. Mikor másodszor megébredt, már sokkal jobban érezte magát, és kíváncsian nézett körül a szobában. A hálóterem közepén állt a nagy, baldachinos ágy, amelyben õ feküdt. A padlót vastag perzsaszõnyeg borította, és néhány fiókos komód sorakozott a szemközti fal mellett. Rebecca megpróbált felkelni az ágyból, ami csak lassan sikerült. Mezítláb, óvatosan lépdelt hosszú, szövet hálóingében egy oldalajtóhoz. Még eléggé ingatagnak érezte a járását, és a feje is erõsen szédelgett. Lenyomta a nehéz vaskilincset, mire egy, még a hálónál is tágasabb szobába jutott. A közepén egy faragott asztal, néhány székkel, a hatalmas, cirádás ablakok alatt kendõkkel és párnákkal takart padok sorakoztak. A padlót itt is fehér perzsaszõnyeg borította, Rebecca szinte belesüppedt, olyan puha volt rajta a járás. Az egyik kis asztalka felett a falon Rebecca egy tükröt vett észre. Istenem, mióta nem látott tükröt! Gyönyörködve nézegette magát benne, igaz, egyszerre csak egész kicsi részt láthatott magából, az egyész tükör alig volt nagyobb 3x3 hüvelyknél. Az asztalon egy szépen megmunkált csontfésût talált, így rögtön neki is látott, hogy összekócolódott haját kifésülje. Éppen végzett a mûvelettel, dús haja már fényesen omlott a vállára, amikor Márta nõvér lépett a szobába. - Kisasszony! De hiszen maga nem kelhet még fel! - kiáltotta a szívéhez kapva. - Õfelsége ellátná a bajomat, ha látná, hogy máris engedtem felkelni. - Õfelsége? - Rebeccának elkerekedett a szeme. - Hát hol vagyok én tulajdonképpen? - Visegrádon, király urunk kastélyában. - válaszolta magától értetõdõen Márta nõvér, miközben igyekezett visszadugni Rebeccát az ágyba. Rebeccának még sajgott ugyan a sebektõl a háta, de felsziszszenni is elfelejtett meglepetésében. - És… ki volt az az úr, aki engem ide hozott? - kérdezte vontatottan, és lélegzetvisszafojtva várta a választ. - Õfelsége Nagy Lajos, a magyarok királya. Miért, mit hitt, kisasszony? - Én… én… - Rebecca elsápadt. A király. Õ volt, aki megmentette az életét, és õ úgy beszélt vele, mintha közönséges földi halandó lenne. Most mi lesz? - Elég erõs vagyok, most már fel szeretnék öltözni. - mondta elgondolkodva. - Nem lehet. - rázta a fejét a nõvér, szelíd arca derût árasztott. - A doktor úr nemsokára átköti a sebét. Még legalább egy napig feküdnie kell.
259
Rebecca kelletlenül maradt fekve. Nem akart hálóingben ücsörögni az ágyban, amikor a király bármelyik pillanatban beléphet. Hiszen megígérte. Pedig valójában még kissé gyengének érezte magát. Hamarosan el is aludt. Késõbb Pálfy doktor megvizsgálta, és mosolyogva nyugtatta meg, hogy most már biztosan megmarad. Az óra már az este nyolcat is elütötte, de a király még csak nem jött. ,,Lajos”. - ízlelgette a nevét Rebecca, és nehéz szívvel várta, mikor jön már. Vajon van felesége? Vannak gyermekei? Mikor idejöttek Magyarországra, Rebeccának minden figyelmét lekötötte Matt betegsége, azután meg Ambrus apó történetei. Az apó mesélt ugyan a királyról is, de mindig csak róla. Hogy családja is lenne, azt nem említette. Végül elkedvetlenedett. Hogyan is hihette akár egy percig is, hogy a király kitüntetett figyelmet szentel neki. Nyilván éppen arra járt, és felismerte benne az öreg orvos nevelt lányát, ezért segített rajta. Rebecca nagyot sóhajtott. Mindenesetre holnap már felkel, akármit is mond a nõvér. Feltétlenül beszélnie kellene Õfelségével, meg kell kérnie, hogy adjon neki valamilyen munkát a várban, hiszen nem maradt semmije, ami volt, elvették, és így Calaisba sem tud eljutni. Igen, holnap megkérdezi majd. Ezzel a gondolattal aludt el, remélve, hogy a holnap megoldást hoz minden gondjára. Másnap reggel Rebecca kipihenten ébredt, úgy érezte, visszatért a tagjaiba az erõ. Megmosakodott Márta nõvér segítségével, és az egyik komódból kiválasztottak egy nagyon szép sötétkék ruhát, ami úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Éppen a haját igyekezett összefogni, amikor kopogtak, majd az ajtón. Nagy Lajos lépett be személyesen. Márta nõvér mélyen meghajolt. Rebecca dobogó szívvel követte a példáját, közben a nõvér Lajos egy intésére távozott. - Felség! - mondta halkan Rebecca. - Áh, szóval megtudta. - Ez majdnem csalódottan hangzott. Sejthettem volna, ebben a kastélyban semmi sem marad sokáig titokban. Nos, hogy érzi magát? - Köszönöm felség, jól. - Azt látom. - felelte Lajos rekedten, majd megköszörülte a torkát. Kegyed gyönyörû. Ma este pedig mindent el fog mesélni nekem magáról. - Hogyan? - Remélem, nem utasítja vissza a vacsorameghívásomat?!
260
- Természetesen nem felség, de kérdezhetnék valamit? - Tessék. - Nagy Lajos különös tekintettel nézett a lányra. Rebecca megborzongott. - Elhagyhatom a szobát, felség? Szeretnék levegõzni egy kicsit. - Természetesen. Ön nem a vár foglya, hanem a vendége, kisasszony. Egyedül Pálfy doktor engedélyét kell hozzá kérnie. Az egész vár és a park is a rendelkezésére áll, csak vigyázzon… - Nagy Lajos olyan közel hajolt a lányhoz, hogy szinte érezte a leheletét. - mert mindenhol tolakodó tekintetek fogják követni minden lépését. A király vendégét mindig különleges figyelem övezi. Úgyhogy csak vigyázzon magára. Rebecca nehezebben vette a levegõt. - Ne aggódjon felséged, nem félek ettõl. Lajos bólintott, majd elindult az ajtó felé, de igen nehezére esett elhagyni a szobát. A lány vonzereje annyira hatott rá, hogy tegnap nem tudott rendesen odafigyelni a lengyel követekre, akiket Kázmér lengyel király küldött. A két országot régi barátság kötötte össze, és egy egyezség. Ha Kázmér örökös nélkül hal meg, a trónja Lajosra száll. Egyébként is kedvelte a lengyel uralkodót, aki édesanyjának fivére, és apjának jó barátja volt. I. Kázmér feje fölött sötét felhõk gyülekeztek. A litvánok mind gyakrabban törtek be lengyel területekre, és dúltak, fosztogattak. Lajos megígérte, hogy ha a veszély komollyá válik, a segítségére siet. De az elõzõ napon Lajos figyelme minduntalan elkalandozott, vissza abba a szobába, ahol a lány aludt. Vajon hogy van? És mikor lesz az övé? A vágy türelmetlenül emésztette, de aznap mégsem ment már be hozzá. Dühös volt magára, hogy ennyit gondol rá. De ma, ma este az övé lesz végre. Még egyetlen lány, vagy asszony sem állt ellen neki. Ki is merne ellentmondani a királynak?! Már alig várta. Elõtte persze a vacsora. Sebaj, megéri a várakozást. Napközben Rebecca hatalmas sétát tett a várban és a parkban. A vár folyosóin néma õrök álltak mereven. Kíváncsian nézegette színes ruhájukat, némelyikre rámosolygott, és észrevette, hogy merõn nézik, de egyik sem szólította meg. Az ajtókon nem mert benyitni, csak azokon a termeken ment át, amelyeknek nyitva volt az ajtajuk. Csak ámult a mérhetetlen pompa láttán. Mindenütt csillogás, aranycirádák és brokátfüggönyök. A folyosókon elegánsan öltözött férfiak és nõk siettek dolgukra. Látszólag õ volt az egyetlen, aki sehová sem sietett. Az alakok némelyike némán ment el mellette, de volt, aki megemelte a kalapját, vagy valami köszönésfélét mormolt. Végül úgy döntött, kimegy a parkba. Órákig sétált a vár falai között, beszívta a virágok
261
illatát, és minden fát megcsodált. Gondolkozott, hogy mitévõ legyen, hogyan kérje meg a királyt, hogy itt maradhasson és dolgozhasson. Aztán Mattre gondolt, és Ambrus apóra. Milyen jó, hogy nem érték meg, hogy ez történt vele. Bár, ha élnének, valószínûleg nem így alakultak volna a dolgok. Rebecca megborzongott a borzalmas emlékek hatására. Nem tudta, hogy fogja tudni feldolgozni ezt az élményt, de bízott benne, hogy örökre megszabadult azoktól a gonosz emberektõl. Ezen rágódott, mikor észrevette, hogy bizony dél is elmúlt már. Nem tudta, merre kaphat itt ebédet, ezért visszasietett a szobájába, hátha nem feledkeztek meg róla. A szobában Márta nõvér várta egy tál gõzölgõ étel társaságában. Hálásan látott neki az evésnek. Márta nõvér közben szelíden megszidta, hogy nem kellene még enynyit járkálnia, és Rebeccának be kellett vallania, hogy valóban kicsit elfáradt. Ebéd után Márta nõvérrel csevegett, és végre megtudta azt is, ami már egy ideje fúrta az oldalát: Nagy Lajosnak nincsenek még gyermekei, de van felesége, Margit királyné. Rebecca nem értette, hogy miért érzi emiatt csalódottnak magát, hiszen még ha nem is lenne asszonya Nagy Lajosnak, mégiscsak király, és nem vehet feleségül akárkit! Legkevésbé õt, hiszen az õ szíve minden bizonnyal nem képes többé szeretni egy férfit sem. Késõbb lepihent egy kicsit, és egészen a vacsoráig a szobájában maradt. Bár Márta nõvér gyakran benézett hozzá, valójában egy kicsit magányosnak érezte magát, és már türelmetlenül várta a Nagy Lajossal elköltendõ vacsorát, hiszen itt dõl el a további sorsa, az õ engedélyétõl függ, hogy maradhat-e, hogy találhat-e végre egy helyet, ahol békében élhet. Mikor már meglehetõsen besötétedett, és gyertyát kellett gyújtani, kopogtak az ajtón. Egy apród lépett be a szobába egy csomagot nyomva a lány kezébe. - Õfelsége küldte a kisasszonynak. - mondta az apród, és ámuló szemekkel nézett a szép hölgyre. - Köszönöm. - mondta Rebecca, mire a fiú eloldalgott. A csomagban gyönyörû ünnepi ruha rejtõzött. Rebecca boldogan simított végig a csodálatos kelmén. Izgatottan látott neki a mosakodásnak, majd magára öltötte a ruhakölteményt. Halványkék színe kiemelte sötét haját, és szemét. A hajába gyöngysort font, és magára hintett néhány csepp kölnit abból az üvegcsébõl, amit a tükör elõtt talált. Egyszeriben finom rózsaillat lengte körül. Pontban nyolc órakor újra kopogtak. - Jó estét kisasszony. Jeromos vagyok, a fõkomornyik. Õfelsége kéreti.
262
Kérem, kövessen. Rebecca rögtön szimpatikusnak találta az idõs, õsz hajú komornyikot. Bár barátságos arcát ráncok barázdálták, de szemének nyugodt derûje megbízhatóságról árulkodott. A fõkomornyik a király lakosztályának ebédlõjébe vezette Rebeccát. Bejelentette a lányt, majd enyhén meghajtotta magát és távozott. Rebecca dobogó szívvel várta, hogy mi történik. Ekkor egy oldalajtóban megjelent Nagy Lajos. Pompás ruhájában még délcegebbnek látszott, mint eddig. Lajos közelebb lépett a lányhoz, és gyönyörködve nézte. A legszebb nõ volt, akit életében látott. Mindennél jobban akarta a lányt, és eltökélte, hogy már azon az estén az övé is lesz. Senki másé, csak az övé. Nagy Lajos megfogta Rebecca kezét, és az ebédlõ közepén lévõ hosszú asztalhoz vezette. A teremben félhomály volt, csak a gyertyák világítottak. Az asztal két fõre volt terítve. - Jöjjön Rebecca, foglaljon helyet. - mondta a király, és kihúzott egy széket az asztal egyik végén. Rebecca leült, és megvárta, amíg Lajos is így tesz. - Kellemesen telt a napja? - érdeklõdött Nagy Lajos udvariasan, miközben felszolgálták a fenséges ételeket, és nekiláttak a vacsorának. - Igen, bár… - Rebecca tétovázott. - Mondja bátran, kisasszony. - bíztatta Lajos. - Az udvariaskodás a piperkõc követeknek való. A magánéletemben jobban szeretem az egyenes beszédet. - Az igazság az, hogy egy kissé unatkozom. Már nagyon régóta hozzá vagyok szokva, hogy ki van töltve munkával az egész napom, és most nem tudok mihez kezdeni a rengeteg idõmmel. - Ó, ezentúl minden másként lesz majd, meglátja. - Lajos áthatóan nézett a lányra. - Hogy érti ezt felséged? - Vajon mi a szándéka vele? - Ne foglalkozzunk most ezzel. - hárította el a kérdést a király. - Inkább mesélje el, hogy ki is Ön valójában. Rebecca jobb szerette volna rögtön tisztázni, hogy mi lesz a sorsa, de nem mert ellentmondani. - Tulajdonképpen nincs sok mesélnivalóm. - Nem tudta, mennyit mondjon el magáról, ezért elhatározta, hogy minél rövidebbre fogja. A gyermekkoromat Londonban töltöttem, ott nõttem fel. Apám, akit nagyon szerettem, gazdag patrícius családból származott, emellett kereskedelemmel is foglalkozott. Én az ifjú úrkisasszonyok életét éltem: társaságba jártam, táncoltam, szórakoztam. Mígnem egy
263
szerencsétlen napon hirtelen koldusszegények lettünk, és úgy határoztunk, hogy máshol kezdünk új életet. Így hát Franciaországba mentünk. - Pont az ellenséghez? Hiszen ott javában dúl a háború! - Miért ne? - Rebecca igyekezett valami elfogadható magyarázatot találni. - Végül is az anyám francia volt, én is félig francia vagyok. Eleinte minden jól ment. Az apám dolgozott, hogy meg tudjunk élni, és én is hamar beletanultam a házimunkába, pedig azelõtt sohasem csináltam ilyesmit. Aztán… ott sem volt maradásunk. Nagy Lajos közbevágott. - Árulja el, miért álltak tovább! Anyagi gondok miatt? Vagy netalán egy szerelem… Rebecca ajka megrándult. Lajos észrevette, hogy telibe talált. - Kérem, errõl hadd ne beszéljek, még túlságosan frissek a sebek… Lajos összeszorított szájjal hallgatott. Nehezen bírta elviselni, hogy a lány múltjában más férfi is szerepelhetett. - Azután a Német Birodalomba akartunk menni, de ott tombolt a fekete halál. - folytatta Rebecca. - Így jutottunk el Magyarországra. De itt akárhány falun keresztüljöttünk, senki sem beszélte a nyelvünket, és mi sem az övéket. Végül Ambrus apó házában találtunk menedéket. Ambrus apó nagyon jó volt hozzánk. Befogadott minket, pedig akkor apám már súlyos beteg volt. Aztán hamarosan meg is halt. Ambrus apó pedig olyan volt nekem, mintha a második apám lett volna. De õ is meghalt. A történet végét pedig már ismeri felséged. Nagy Lajos elgondolkodva nézett a lányra. - Mióta vándorolnak? - Január elejétõl. Borzasztó hideg volt, de muszáj volt útra kelnünk. Rebecca is szívesen kérdezõsködött volna, de nem mert. Nem tudta elfelejteni, hogy a király az, aki vele szemben ül. Alig mert elõhozakodni azzal is, amit pedig feltétlenül meg akart kérdezni. - Felség, kérhetnék valamit? - Bármit kérhet. - Lajos közben befejezte a vacsorát. Igazából nem is volt éhes. Nem étel volt az, amire most elsõsorban vágyott. - Felség, mivel semmim sem maradt, szeretnék dolgozni, hogy pénzhez juthassak. Nem lenne számomra valami munka az udvarban? - Munka? - Lajos felkacagott. - Kegyed akar dolgozni ezekkel a finom kis kezekkel? Van elég cseléd, aki a durva munkát elvégzi. Az ön számára kisasszony, különleges feladatot tartogatok. - lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Természetesen abban a lakosztályban fog lakni, ahol
264
most. Annyi ruha áll a rendelkezésére, amennyire csak szüksége van, és küldök magának egy komornát, aki minden parancsát teljesíteni fogja. - De felség, én nem érdemlem meg ezt a jóságot, hiszen nem tettem érte semmit! - Még nem… - Lajos nem folytatta, hanem felállt. Odasétált a lányhoz, és felsegítette. A szemében különös fény égett, Rebecca egy kissé meg is rettent tõle. - Jöjjön! - és kézen fogva a szomszéd szobába vezette. - Hol vagyunk? - dadogta a lány, de már tudta a választ. - A hálószobámban. - Lajos elengedte a lány kezét, és megsimogatta az arcát, majd a haját. - Rebecca, maga olyan gyönyörû, - lehelte Nagy Lajos a lány fülébe azt se tudom, hol érintsem meg. Rebecca megdermedt. Az ijedtségtõl meg sem tudott szólalni. Ebben a pillanatban világosodott meg elõtte, hogy miféle feladatot tartogat számára a király. Hirtelen keserûség és csalódottság fogta el. És még tetszett neki ez a férfi, és megbízott benne! Hát miféle király az ilyen? Rebecca hallott már királyok ágyasairól, de naivságában sosem hitte volna, hogy ez vele is megeshet. Hirtelen elfelejtette, hogy kivel is áll szemben, és nagy lendülettel eltaszította magától a férfit. - Mit képzel? Én nem vagyok eladó, vagy megvásárolható, sem pedig rabszolga. Ha azért mentette meg az életem, hogy a szajhája legyek, akkor kár volt. - Rebecca villámló szemeiben szenvedélyes tûz lobogott. - Vigyázz te lány, a királyoddal beszélsz! - Lajos hangja vészjóslóan csengett. - Én most egy szörnyeteggel beszélek… - nem tudta tovább mondani, mert Nagy Lajos felkapta, és az ágyra dobta. - Senki sem beszélhet így velem, megértetted? Én mindenkit megkapok, akit csak megkívánok! Lajos ránehezedett a lányra, és olyan erõvel szorította, hogy Rebecca alig kapott levegõt. Kiáltani akart, de rájött, hogy nincs értelme, senki sem fog segíteni. Némán tûrte, hogy Lajos a száját csókolja, hogy az ajka végigvándoroljon a testén. Úgy feküdt ott, mint egy darab fa, amelyet az imént vágtak ki az erdõben. Nagy Lajosban forrt a düh. Mit merészel ez a cafka! Még hogy nem akar vele hálni, és még vissza is beszél neki! Ugyanakkor a düh még jobban felkorbácsolta a szenvedélyét, megõrjítette a vágy.
265
Elhatározta, hogy mindenképpen a magáévá teszi, aztán mehet, amerre lát. Már alig bírt gondolkozni, amikor pillantása a lány arcára tévedt. Rebecca lehunyt szempillái alól néma könnycseppek gördültek alá. Lajos egy csapásra kijózanodott. Zihálva állt fel, és tett egy pár lépést a szobában. Rebecca még mindig az ágyon feküdt, mozdulatlanul. - Takarodj innen! - kiáltott rá Lajos a lányra. - Takarodj! Rebecca most már hangosan zokogott. Miért történik vele mindez? Mit vétett? És mi jöhet még ezután? Istenem, mi lesz most vele? Már megint a bizonytalanság. Rebecca feltápászkodott, és magára rángatta a ruháját. Szó nélkül szaladt ki a szobából, nem is nézett Nagy Lajosra. A szobájába érve az ágyra vetette magát, és csak sírt, sírt, amíg a jótékony álom fátylat nem vont a szemére.
d 13.
Másnap az anyakirálynõ felkereste a fiát, kíváncsi volt, vajon bevált-e a remélt ellenszer. Ám meglepõdve látta, hogy fia csüggedten gubbaszt a nagy, tölgyfa asztal mögött. - Fiam! Fáj a szívem a kisebbik fiamért, akit többé nem szoríthatok a keblemre, és fájjon a szívem éretted is, hogy szomorúnak látlak? Az õrök Nagy Lajos egyetlen intésére eltûntek. - Az az átkozott! - Kirõl beszélsz, fiam? - az édesanya arcán õszinte aggodalom ült. - Arról a szende nyulacskáról, akit nagy bánatomra az udvaromba hoztam. Erzsébet rögtön tudta, hogy honnan fúj a szél. A leány bizonyára nem volt odaadó. Erzsébet okos asszony volt, tudta, hogy az ország biztonsága a király nyugalmától és higgadtságától függ. Lajosról pedig mostanában egyik sem volt igazán elmondható. Tennie kell hát valamit, de úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Megnézi magának ezt az idegen kisasszonyt, azután eldönti, hogy mi legyen. Rebecca már kora reggel talpon volt. Minden apró zajra felugrott azzal az érzéssel a szívében, hogy érte jönnek és kidobják, vagy ami még rosszabb, börtönbe zárják. Tegnap este dühében úgy gondolta,
266
hogy egy percig sem marad itt tovább, de a reggeli napfény kijózanította. Hiszen nincs hová mennie, és teljesen egyedül áll a világban. Most már látja, hogy tengernyi rossz ember él mindenütt, és a palota falain belül legalább az élete biztonságban van, ha ugyan biztonságban van az este történtek után, és van fedél a feje felett, van enni és innivaló. Úgy döntött, kivárja, mi lesz ennek a vége, hátha csoda történik. Egész délelõtt nem hagyta el a szobát, behívta Márta nõvért, hogy ne legyen annyira egyedül, és legyen kihez szólnia. Délben egy szolgáló felhozta az ennivalót, de ezen kívül semmi sem történt. Délutánra teljesen kétségbeesett. Ez a bizonytalanság rosszabb, mintha kiutasították volna. Ám egyszer csak kopogtak az ajtón, Rebecca kalapáló szívvel ugrott talpra. De csalódnia kellett, egy ajtónálló lépett be, és így szólt. - Kisasszony, Erzsébet anyakirálynõ hívatja. Kérem, kövessen. Rebeccát az ájulás környékezte. Mit akarhat tõle az anyakirálynõ? Rebecca úgy képzelte el õt, mint egy végtelenül szigorú, ráncos arcú, összehúzott szemöldökû, merev tartású, koros asszonyt, aki csak gonosz lehet. Vajon számon kéri, hogy miért viselkedtem így a királlyal, és megparancsolja, hogy… - nem jutott tovább a gondolataiban, mert az egyik folyosó végén kinyílt egy nagy szárnyas ajtó, és az ajtónálló a nevén szólította. Rebecca reszketõ lábakkal lépett a terembe, amely Erzsébet magánlakosztályának fogadóterme volt, és mélyen bókolt az udvarhölgyei körében helyet foglaló anyakirálynõ elõtt. Erzsébet egy darabig átható tekintettel méregette a lány kipirult arcát, lesütött szemeit, majd kimérten megszólalt. - Gyere közelebb, gyermekem, hadd nézzelek meg jobban. - Valóban szépséges és fiatal, gondolta Erzsébet, még nem látott ilyen szép lányt. Nem csoda, ha Lajosnak is megakadt rajta a szeme. De vajon mi van belül? - Gyere, ülj ide erre a zsámolyra. Így. Hallom, a fiam megmentette az életedet. - Rebecca arca még pirosabb lett, mint volt, és most elõször emelte a pillantását a királynõre. De Erzsébet arca várakozásával ellentétben barátságos volt, és mintha vidámság csillant volna meg a szemeiben. Rebecca úgy érezte, nem kell tõle tartania. - Valóban így történt, felséges asszonyom. - Miért mondták rád, hogy boszorkány vagy? - Az anyakirálynõ nem csak a lány gondolatait akarta megismerni, valójában roppant kíváncsi is volt a történtekre. - Õszintén szólva, el sem tudom képzelni. Sosem voltak velem valami
267
barátságosak, az asszonyokkal jóformán nem is beszéltem. Csak néhány férfi akart megkörnyékezni, de mindet visszautasítottam. Rebecca borzadva idézte fel az emlékeket. - Azon a szörnyûséges tárgyaláson paráznasággal vádoltak meg, ami nem volt igaz, ezt Ambrus apó bizonyíthatná, ha élne, hiszen szinte egyetlen percre sem hagytam el nélküle a házat. Az anyakirálynõ bólogatott. Nem ismerte ugyan a lányt, de nem tudott nem hinni neki. A szemébõl sugárzó õszinteség és sebezhetõség rokonszenvessé tette a szemében Rebeccát. - Könnyen meglehet, hogy irigyek voltak a szépségedre. - Talán igen… - dadogta zavartan Rebecca. Tudta ugyan, hogy vannak emberek, akik irigykednek rá, de azt sosem gondolta volna, hogy ezért ölni is képesek, méghozzá ilyen aljas módon. Erzsébet más irányba terelte a beszélgetést. - Honnan jöttél, gyermekem? - Londonból, Angliából. Az anyakirálynõ mindent tudni akart. Milyen életet élt ott a lány, mikkel foglalkozott, mihez ért, mennyire mûvelt, és fõként, hogy hogyan került Magyarországra. Rebecca készségesen elmesélte, hogy tanult történelmet, egy kevés számtant, grammatikát, latint, zenét, majd azt is elsorolta, miket tanult meg az útjuk során: fõzni, mosni, takarítani. Ahogy Erzsébet nézte a lány tiszta arcát, azonnal átlátta, hogy õ nem alkalmi ágyasnak való leány. Nem üresfejû, rendesnek, becsületesnek látszik. Nem szédíti el a ragyogás, a gazdagság, hanem természetesen mozog ebben a környezetben, pedig hónapok óta nyomorban tengõdik. Úgy döntött, itt tartja egy darabig, talán hasznára lehet még valamiben, és talán Lajos is megnyugszik egy idõ múlva, ki tudja, mit hoz a jövõ. Mikor Rebecca elhallgatott, így szólt Erzsébet. - Halld hát az akaratomat, gyermekem. Itt maradsz Margit királyné a fiam hitvese - mellett udvarhölgynek. A komornád mindenben segíteni fog neked, ha pedig bármire szükséged lenne, fordulj bizalommal a királynéhoz. Rebecca térdre borult Erzsébet elõtt, és megragadta a kezét. - Azt sem tudom, hogy köszönjem meg, felség. Azt hittem, megbüntetnek, vagy legalábbis elküldenek, nekem pedig nincs hová mennem. Az anyakirálynõ hirtelen megsajnálta a lányt, de nem akarta elárulni az érzéseit. - Menj. Este vacsora után bemutatnak a királynénak, utána már tõle
268
kapod a parancsokat. - Igen, felség. - Rebecca meghajolt, majd szívdobogva távozott. Mégis csoda történt! Remélhetõleg Lajossal ezentúl nem kell túl gyakran találkoznia. Ekkor döbbent rá azonban, hogy fogalma sincs, mi a dolga egy udvarhölgynek. Nem baj. Este kiderül.
d 14.
Rebecca izgatottan készülõdött az esti találkozóra. A délután folyamán meglepetésben is volt része. Megérkezett a saját komornája, és Rebecca szinte úszott a boldogságban, hogy végre beszélgethet valakivel, és akinek az a dolga, hogy mindig a rendelkezésére álljon. Eszébe jutott a régi szobalánya, Nina, akit Londonban hagyott. Ez a lány - akit Leának hívtak - alig volt fiatalabb nála, úgy 16 éves lehetett. Barna, göndör haját szoros pánttal szorította le, nagy, õzike szemei kíváncsian szemlélték új úrnõjét. Leának kellemes arca volt, szerénységet és kedvességet sugárzott. Segített Rebeccának az öltözködésben, és megfésülte a haját is. Rebeccának repesett a szíve. Nem is tudta megmondani az idejét, hogy mikor volt része utoljára ilyesmiben. Igaz, most már egyedül is ragyogóan boldogult, de ez a hely a régi idõket idézte, amikor eszébe sem jutott, hogy mit is jelent a szegénység. Csakhogy most kissé másképpen látta a helyzetet. Hálás volt azért, hogy van, aki segít neki, akiben talán barátra is lel. Pontosan nyolc órakor kopogtatták meg az ajtót. Lea egy eddig még nem látott ajtónállót bocsátott be, aki Margit királyné lakosztályába kíséri Rebeccát. Némán haladtak a végtelen folyosókon. Nagy Lajos lakosztályát már régen elhagyták. Rebecca meglepõdött, hogy a királyné milyen messze lakik a férjétõl. Vajon közös hálószobájuk sincsen? Persze, hogy nincs. - eszmélt rá a lány. - Ezt bizonyítja a tegnapi éjszaka is. Vajon mit fog róla gondolni a királyné, és vajon milyen asszony? Végre megérkeztek az aranycirádás ajtajú lakosztály elé. Az ajtó kinyílt, és Rebecca beléphetett. Rebecca elõször csak egy hölgykoszorút látott, majd mikor a hölgyek tábora megnyílt, Rebecca, legnagyobb csodálkozására, megpillantott egy szomorú szemû, sápadt gyermekarcot, melyet sötét, korának ellentmondóan szigorú kontyba font haj keretezett. Vékony, bár kissé esetlen kamasztermetét gazdag
269
ruhafodrok közé rejtették. Rebecca mélyen bókolt, mielõtt a szürke szemekbe nézett volna. Egyre csak az foglalkoztatta, tud-e a királyné a tegnapi esetrõl, és Rebeccának be kellett vallania, látva a királyné zsenge fiatalságát, egyre kevésbé csodálkozott, hogy a király szeretõk kegyeit keresi. Rebecca kissé bûntudatosan fonta a tekintetét a királynééba, de a bánaton és valamiféle végtelen magányon kívül semmit nem tudott kiolvasni a tekintetébõl. A királyné intett, hogy lépjen közelebb. Azonnal feltûnt neki Rebecca rendkívüli szépsége, s a szívében egy pillanatra fellobbant egy, a féltékenységhez igen hasonló, de még gyermeki ragaszkodás lángja. ,,Újabb kegyencnõ a királynak?” - villant át az agyán. Ám a leány szemébõl sugárzó õszinteség és elfogódottság láttán felengedett a feszültsége. Vajon miért akarta Erzsébet királynõ, hogy ez az idegen nõ az udvarhölgye legyen? - Jöjjön… Rebecca, ugye? - a hangja erõtlen volt, és kissé természetellenesen magas, de a hanghordozása mély érzésekrõl tanuskodott. Foglaljon helyet körünkben. - Köszönöm, felség. - Rebecca igyekezett vigyázni, hogy mit mond. Nem szokta meg az ilyen magas rangú társaságot, noha Londonban is ismert néhány királyi fõembert, de õk azért mégsem voltak uralkodók. - Erzsébet anyakirálynõ a figyelmünkbe ajánlotta önt. Meséljen hát magáról, hogy megtudjuk, kicsoda is ön valójában. Rebecca szép sorjában elmondta, hogy került ide, persze csak annyit, amennyit jónak látott. Közben végig Margit arcát nézte, próbálta megfejteni, mi járhat a fejében. - Az a hír is eljutott hozzám, hogy õfelsége, a király mentette meg az életét. - Rebecca szíve a torkában dobogott, de a királyné hangjának nem volt kétértelmû színezete. Pár pillanatig azonban csend uralkodott a teremben, míg végre Rebecca meg mert szólalni. A négy hölgy szinte tolakodóan meresztette rá a szemét. - Valóban így történt, felség. Szerencsére épp arra járt, és felismert engem, mert pár hete arrafelé vadászott, ahol a nevelõapámmal laktam, és Ambrus apó segített rajta, amikor megsérült. - Ó! - a királyné meglepõdött, és kissé fel is élénkült Rebecca szavai hallatán. - Szóval, az ön nevelõapja gyógyította meg felséges férjünket? - Igen, felség, csakhogy nem fedte fel a kilétét, így azt hittük, egy egyszerû nemesemberrel állunk szemben. Margit hirtelen elmosolyodott. Élvezettel hallgatta a lány beszédét.
270
Jól tud mesélni, az kétségtelen, és jól is beszéli a nyelvüket. De vajon mi vezérelte Lajost, hogy közbelépjen egy lány életéért, akit alig ismert? Ahogy a lány szép arcára nézett, nem volt kétsége a válasz felõl. De történhetett valami, különben nem küldték volna éppen az õ udvarhölgyének. Hát jó, legyen. A lány egyelõre megnyerte a tetszését. Idegen országból való, és érdekesnek tûnik. Talán színt hozhat szürke napjaiba. Margit ezután a többi hölgyhöz fordult, így Rebecca fellélegezhetett kissé. Figyelme a másik négy hölgy felé fordult. A magas, szikár termetû, sötét ruhás nõ, akihez Margit királyné éppen szavait intézte, Klotild névre hallgatott. Hosszúkás arcát néhány makacs ránc barázdálta. Õ tûnt a legidõsebbnek és legméltóságteljesebbnek. Tõle fiatalabbak voltak Sarolta és Zsuzsánna bárónõk. Sarolta is magas volt, de szõke, és az arca egy porcelánbabáéhoz hasonlatos. Szép volt, de Rebecca túl merevnek és ridegnek találta. Nem tudta elképzelni, milyen, amikor mosolyog. Zsuzsánna pont az ellentéte volt Alacsony, sötét hajú és szemû, vidám, arca csupa mosoly. Õ volt az, aki gyakran felvidította az úrnõjét. A negyedik Mária grófnõ volt, aki szerényen meghúzódott a többiek mögött, és csendben hímezgetett, meg nem álltak dolgos ujjai egy percre sem. Kék szemébõl tisztaság sugárzott, olyan ártatlannak látszott, mint aki a légynek se tudna ártani. Õ volt a legfiatalabb, nagyjából Rebeccával egyidõs lehetett. Rebecca nézte õket, és alapvetõen örült, hogy itt lehet. Végre, újra emberek között mozoghat, még ha az orra alá dörgölik is a hölgyek a viselkedésükkel, hogy õ a legalacsonyabb rangú közöttük. A királyné váratlanul ismét hozzá fordult. - Rebecca úrhölgy, remélem, mindene megvan, amire szüksége van. - Óh, igen, felség. Mindig hoznak fel nekem ételt, és már van egy komornám is. - Ezentúl a hölgyekkel fog étkezni. - utasította a királyné. - Néha magunk is körükben ebédelünk. Ekkor Margit királyné felállt, és a hölgyek megértették, hogy a királyné lepihen. Mélyen bókoltak, majd távoztak. Margit magára maradt. Nagyot sóhajtva rogyott le hálótermében az ágy szélére. Tisztában volt vele, hogy mint minden estét, a mait is magányosan tölti, mint Magyarországra költözése óta valamennyit. Amikor néhány éve nõül adták a magyarok királyához, még apró gyermek volt. Elmagyarázták ugyan neki, hogy a férj és a feleség hogyan viselkedik egymással, és mit kell tenniük, hogy trónörökös szülessen, de Margit
271
még túl fiatal volt ahhoz, hogy Lajos érdeklõdjön iránta. Mindig kedves és figyelmes volt hozzá, de a szerelmében még nem reménykedett, viszont Margit hevesen ragaszkodott a férjéhez, amióta csak ismerte. Olykor a világ legszerencsétlenebb teremtésének érezte magát, hiszen nem lehetett abban bizonyos, hogy érzései viszonzásra találnak-e majd. Most pedig megjelent ez az ifjú szépség, akinek az életét ráadásul Lajos mentette meg, és nem kellene neki? Csoda lenne. Margit megrázta a csengõt. A komornája azonnal ott termett. - Tudd meg, hogy mi történt a király és Rebecca úrhölgy között. - adta ki reszketõ hangon az utasítást, ugyanakkor nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ. - Igenis, felség. - Margit intett, és a lány kiment. A királyné leroskadt egy székre. Talán, talán nem egy újabb ágyasról lesz szó. Nehéz szívvel indult, hogy álomra hajtsa a fejét. Rebecca elkövetkezõ napjainak mindegyike tartogatott új és érdekes élményeket. Akadtak persze kellemetlen helyzetek is szép számmal, de Rebecca lelke megacélosodott az eltelt év során, így megtanulta, hogyan viselje el a fájó dolgokat és a rosszindulatú megjegyzéseket. Az úrhölgyekkel való közös étkezések vegyes érzésekkel töltötték el. Jól esett, hogy nem egyedül, a szobájába zárkózva kell elköltenie az étkeket, és hogy nemcsak Leával beszélgethet egész nap, de a hölgyek megállás nélkül ontották magukból az udvari pletykákat és intrikáltak. Bár Zsuzsánna bárónõt és Mária grófnõt õszintén kedvelte, de õk is kivették ebbõl a részüket, hiszen mirõl is lehetett volna másról beszélni a királyi udvarban?! Azonban a szigorú Klotild és a hideg szépségû Sarolta epés és maró megjegyzéseikkel egyre ellenszenvesebbé váltak a számára. Együtt étkeztek ezen felül a király apródjaival, akiknek szintén kedvenc idõtöltésük volt a titkos eseményeken való csámcsogás. Egyik alkalommal már mindannyian együtt ültek, csak Rebecca hiányzott, amikor Tamás apród egy igazán érdekes és izgalmas dolgot tárt a hiénaként figyelõ hölgyek elé. - Bizonyára érdekelni fogja önöket hölgyeim, hogy az új úrhölgy, Rebecca kisasszony milyen úton-módon érkezett a kastélyba, és milyen pályát futott be máris nálunk. - Csupa fül vagyok. - nyitotta tágra a szemeit Klotild kisasszony.
272
Meglett kora ellenére vénkisasszony volt. Azóta szolgálta Margitot, amióta az udvarba került, azelõtt Erzsébet királynõ udvarhölgye volt. - Azt mondják, egy vénember házában lakott egy kis falu szélén, de a falusiak nem szívlelhették. És tudják, minek bélyegezték? - Cédának? - találgattak a hölgyek. - Majdnem. Boszorkánynak, drága hölgyem. Éppen arra készültek, hogy máglyán elégetik, amikor a mi felséges királyunk közbelépett. - Hát igen, - szólt közbe Sarolta - a felséges urunk is jobban tenné, ha inkább a nemességet pátyolgatná a közönséges parasztok helyett. - Én tisztelem õt azért, mert védelmébe veszi a nyomorultakat. szólalt meg halk, de határozott hangon Mária kisasszony. Szerencsére király urunk elég gyakorta jár álruhában a nép közé, így közelrõl is láthatja a sorsukat. - Mária, ön túlságosan is sajnálja azokat a rongyosokat. - szólt rá meglehetõsen ridegen Sarolta bárónõ. Mária kisasszony arca kipirult, de szelíd hangon válaszolt. - Ne feledje bárónõ, hogy az õ munkájukból tudjuk mi fenntartani magunkat. - Hölgyeim, hölgyeim, már el is feledkeztek róla, hogy épp egy pikáns történetet készültem elmesélni önöknek?! - vetett véget Tamás apród az egyre elfajulni látszó vitának. Ámbár ezek csak kisebb fellángolások voltak. A szegény népet igazából nem pártolta senki. Mária kisasszony túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a szavakon túl mással is bizonyságát adja elveinek. Különben is ezek nélkül az emberek nélkül nagyon elveszett lett volna, így legtöbbször csendben maradt. Zsuzsánna, aki eddig nem szólt semmit, buzgón bólogatott. - Folytassa, csak folytassa, úrfi! - Szóval, a hölgyet ide hozatta õfelsége a palotába, és mellette virrasztott, amíg a hölgy fel nem épült. Mellesleg ezt a történet egyik közvetlen szereplõjétõl hallottam. Aztán az egyik este magához hívatta, állítólag vacsorázni. - Itt egy rövid hatásszünetet tartott, a hölgyek türelmetlenül várták a folytatást. - Hogy mi történt bent és mi nem, azt senki sem tudja. - bökte ki végre. - Annyi azonban bizonyos, hogy Rebecca kisasszony jó pár óra múltán jött csak ki õfelsége lakosztályából, és hogy is mondjam csak… kissé zilált ruházatban. A hölgyek felhördültek, a többi asztalnál ülõ is morogni kezdett, midõn méltatlankodást színlelve kéjelegtek magukban. Tamás apródnak kaján vigyor jelent meg a szája szegletében, elégedet-
273
ten nyugtázta a szavaival kiváltott hatást. Ebben a pillanatban lépett be Rebecca, mit sem sejtve a gonosz nyelvekrõl, amelyek éppen az õ erkölcseit szapulták. A hirtelen beállt csend azonban rossz sejtelemmel töltötte el. Aztán úgy határozott, hogy nem vesz tudomást róla, üdvözölte a többieket, és helyet foglalt az asztalnál. Tamás apród megköszörülte a torkát, és egy újabb történetbe kezdett, ezúttal nem Rebeccáról. A lány némán evett, és annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a többiek kíváncsi tekintetét. Mindegyre a királynéval folytatott beszélgetése járt a fejében. Az ebédrõl is azért késett, mert Margit még délelõtt magához hívatta azzal a kéréssel, hogy Rebecca olvasson fel neki a híres olasz költõ, Dante mûveibõl, de közben csak egyre kérdezgette, beszéltette. Bár még csak néhányszor találkozott a királynéval, õszintén megkedvelte. Margit szelíd volt és szomorú. Láthatóan kedvelte Rebeccát, akinek egyre inkább úgy tûnt, hogy a királyné élvezi, hogy végre másról is beszélgethet, mint az udvari intrikákról. Rebecca ugyanis nem ismert senkit és semmit itt Magyarországon, így még csak lehetõsége sem volt, hogy pletykáljon valakirõl. Egyszer csak arra riadt fel a gondolataiból, hogy valaki Margit királyné nevét említette. - Szegény Margit királynénk pedig csak tûri, tûri… - mondta éppen az egyik apród. - Micsodát? - kérdezte Rebecca, mert nem hallotta a mondat elejét. - A megaláztatást, kisasszony, ami õfelsége részérõl éri. - mondta fagyos hangon Klotild grófnõ, s közben tekintetét mereven a lány arcára szegezte. - Miféle megaláztatás? - kérdezte Rebecca, de szíve mélyén sejtette, hogy mi fog következni. - Kedvesem, ne adja az ártatlant. - Sarolta szavai élesek voltak, mint egy tõr. - Mindenki tudja, hogy jó királynénk mennyire rajong a királyért, aki viszont csak megtûri maga mellett, mint valami kölyökkutyát. Helyette mindenféle jöttment szajhákkal múlatja az idõt, felséges királyasszonyunk nagy bánatára. Rebecca elpirult. Agyában leperegtek az egy héttel ezelõtti események, és felrémlett elõtte a Nagy Lajos szemében lobogó láng. Az asztalnál ülõk alig leplezett izgalommal figyelték a lány arcának színe változását, és már szemernyi kétségük sem volt arra nézve, hogy az apród igazat mondott-e, vagy sem. Csak éppen azt nem értették, hogy mit keres akkor Rebecca a királyné szolgálatában. Miért nem maradt inkább a király ágyában? Vagy Lajos egy alkalom után kidobta volna?
274
Hiszen akkor a palotában sem maradhatott volna! Rejtély, csupa rejtély. Vajon min törik a fejüket a többiek? Rebecca érezte, hogy mindenki õt nézi. Mit néznek rajta? Vagy értesültek volna csúfságos esetérõl a királlyal? Hirtelen por ízû lett szájában az étel. Legszívesebben felugrott és elfutott volna, de tudta, ha ezt megteszi, a maradék becsülete is odalenne. Ezért csak ült továbbra is egyenes derékkal, és egy szót sem szólt. Ez szinte semmi volt - csupán egy kis rosszindulat - ahhoz képest, amit az utóbbi idõben kiállt. Kis idõ múlva Mária grófnõ szólalt meg, valamit mondott a közelgõ lovagi tornáról, amelyen sok magyar vitéz összeméri erejét és ügyességét. Rebecca fellélegzett, amikor mások is csatlakoztak a nagy esemény megvitatásához. Végre véget ért ez a végtelenül hosszúnak tûnõ ebéd. A lány némán felállt és távozott. Rebecca hamar feltalálta magát a kastélyban. Lea, a komornája megmutogatta neki, hogy merre szabad mennie és merre nem, hogy kinek hol a lakosztálya. Amikor pedig Rebecca felfedezte a könyvtárat is, nagyon megörült, bár oda csak a király engedélyével lehetett belépni. Elhatározta, megkéri a királynét, hogy járjon közbe az érdekében. A következõ napon a királynénak lovagolni támadt kedve, így a hölgyek közül hárman - Sarolta, Zsuzsánna és Rebecca vele tartottak. Rebecca ügyes lovas volt, amikor Matt nem volt úton, sokat lovagoltak. Nagyon szép õszi idõ volt így szeptember közepén, a vénasszonyok nyara sok napsütéssel, de némi szellõvel érkezett. Rebecca élvezte, hogy az arcába vág a szél, a bús, londoni esõs õsz egy cseppet sem hiányzott neki. Most végre szabadjára engedhette gondolatait. A kezdeti napok feszültségében nem volt ereje elveszett szeretteire gondolni, de ahogy múltak a napok, és megszokta új környezetét, egyre jobban hiányzott neki az apja és Ambrus apó. Pierre is gyakran eszébe jutott, de a legtöbbet mégis Christianra gondolt. Vajon mi történt volna, ha nem hal meg? Valószínûleg akkor is földönfutóvá váltak volna, de legalább együtt lennének. Bár Pierret nagyon szerette, de a Christian iránti szerelme nagyobb ûrt hagyott maga után, és most, hogy Pierre sincs többé, erõsebben élt benne Christian emléke. Két könnycsepp csordult ki a szemébõl, ahogy felidézte az arcát, de ebben a pillanatban mégis boldog volt. Sosem felejti el õt, örökre a szívébe zárta. Senki nem tud róla, ez az õ titka, a
275
tikos ereje, õ ad erõt, hogy tovább éljen. De vajon mi végre? Mit tartogat még számára az élet? Egy csörgedezõ patak partján megpihentek, és letelepedtek egy széles árnyékot adó platánfa alá. - Milyen jó is lenne, ha mindig ilyen távol lehetnék a palota zajától! sóhajtotta Margit királyné. - Olyan békés és csendes itt minden. - Talán nem érzi ott jól magát, felség? - Rebecca tiszta tekintete õszinteségre ösztönözte a királynét, úgy érezte, igazi bizalmasra lelt a lányban. Nagyot sóhajtott, mielõtt megszólalt. - Valamikor réges-régen, szinte még csecsemõként hoztak ide, a hazámban töltött idõre már nem is emlékszem. Már a bölcsõben eljegyeztek Lajossal, és amióta az eszemet tudom, arra készítettek fel, hogy egyszer majd Magyarország királyának a hitvese leszek. A királyt az elsõ pillanattól a rajongásig szerettem. De egyelõre - a gyermekkirályné lehajtotta a fejét - el kell viselnem, hogy a hûvös udvariasságon kívül nem kapok tõle egyebet. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes lépésemet elõre meghatározzák, szinte egyetlen szabad döntésem sincs, sokszor úgy érzem, csak báb vagyok, semmi más, csupán egy kiállítási tárgy a király mellett. - Nagyon sajnálom, felség. - mondta Rebecca õszinte együttérzéssel, és nem gyõzött álmélkodni, hogy tényleg e gyermekszájból hallotta ezeket a szavakat. - A szeretetet sajnos senki emberfia nem kényszerítheti ki a másikból. - tette még hozzá, és elkerülte a figyelmét, hogy Sarolta bárónõ merõn Zsuzsánna úrhölgyre nézett, de az zavartan lesütötte a szemét. - Egyetlen reményem - folytatta Margit - hogy hátha megkönyörül rajtam az Isten, és ha kicsit idõsebb leszek, megnyitja Lajos szívét irányomban. Ha pedig majd trónörökössel ajándékozhatnám meg a királyt, talán nagyobb tisztelettel bánna velem az udvar, és persze õfelsége is. Rebecca megborzongott. Kegyetlenek és kiábrándítóak voltak a szavai, a kép, amit festett, pedig kissé groteszk, különösen egy gyereklány szájából. Rebecca most érezte át igazán, hogy milyen nagy ajándékot is kapott õ az élettõl, hogy Matt olyan volt hozzá, amilyen. Õ hozzámehetett volna ahhoz, akit szeretett, és aki viszontszerette õt, és nem kényszerítette volna õt olyan házasságra, amely ilyen kiégetté tette volna. Amíg ezen gondolkozott, a királyné a patakhoz sétált, és a kezét a vízbe merítette. Majd felállt, de a következõ pillanatban megcsúszott a lába alatt egy kõ, és Margit királyné egyensúlyát vesztve a
276
földre zuhant. A hölgyek sikoltozva szaladtak hozzá, de szerencsére nem történt nagyobb baja annál, hogy itt-ott megütötte magát, és az egyik lábán éktelenkedett egy nagyobbacska vérzõ seb, amelyet egy éles kõbe ütött be. Margit királyné nem inkább fájdalmában, mint bánatában felzokogott. Sarolta és Zsuzsánna egymást túllicitálva próbálták megnyugtatni. Rebecca várt egy percig, majd kihúzta magát, és a királynéhoz lépett. - Felség, az utóbbi hónapokban egy orvos házában éltem. Ragadt rám egy s más. Ha nem haragszik meg a merészségemért, én talán tudnék segíteni. Margit királyné csodálkozva emelte könnyes szemeit a lányra. Amióta a magyar udvarba betette a lábát, úgy érezte, hogy mindenki csak sajnálja õt. Rebecca önzetlensége és segítõkészsége új volt neki ebben az idegen, rideg világban. A hazafelé vezetõ utat lóháton poroszkálva tették meg, kivéve Rebeccát, aki kantárszáron vezette a lovát, gyógyfüveket keresgélve, ahogy Ambrus apó tanította neki. Talált is, nem is egy fajtát, hiszen a természet tele van a betegségekre való gyógyírekkel is. Hazaérve izgatottan látott neki, hogy elkészítse a fõzetet, ahogy annak idején látta. Azt hitte, nem fog mindenre pontosan emlékezni, de ahogy belekezdett, úgy jutottak eszébe az arányok, és a fõzet elkészítésének a menete. Rebecca minden eszközt megkapott, amire szüksége volt, errõl a királyné gondoskodott. Egy óra múlva már vitte is a gyógyírt. Margit roppant kíváncsi volt a lány tudományára. Szokatlan volt, hogy egy hölgy ilyesmivel foglalkozik, de annál izgalmasabbnak találta a dolgot. Az udvarhölgyek annál kevésbé, meg is botránkoztak, mikor ez kiderült. Margit elhatározta, lesz, ami lesz, addig nem szól az udvari orvosnak, amíg Rebecca meg nem mutatta a tudományát. Rebecca elõször szépen tisztára mosta a sebet, majd belemártott egy tiszta kendõt az egyik gõzölgõ edénybe, és a sebre tette, majd egy szárazzal átkötötte. A másik fõzettel teli edényt a királynénak adta, hogy naponta igyon meg belõle egy-egy pohárral, három alkalommal, és a fájdalom elmúlik. Margitnak tetszettek a lány magabiztos mozdulatai, bízott benne, és megfogadta a tanácsát. És valóban, ahogy az elsõ pohár fõzetet megitta, pár percre rá megszûnt a fájó seb lüktetése, mintha csak elfújták volna. Rebecca szívrepesve várta a másnap reggelt, amikor kiderül, jól dolgozott-e.
277
d 15. Rebecca kora reggel már talpon volt, és hogy gyorsabban teljen az idõ, úgy határozott, hogy sétál egyet reggeli elõtt. Lesietett a parkba. Nagyon izgatott volt. Most fordult elõ elõször, hogy az Ambrus apótól tanultakat használta, és nagyon kíváncsi volt az eredményre. A királynét azonban még nem merte zavarni, hátha még alszik. Inkább lépdelt a kavicsos ösvényen, és mélyen beszívta a harmatos fû illatát. Néha még a szemét is lecsukta, úgy lélegzett ki-be. Ekkor váratlanul nekiütközött valaminek, vagy inkább valakinek. Gyorsan kinyitotta a szemét. Nagy Lajos állt elõtte, gúnyos mosollyal az ajkán. Rebecca azóta a szörnyû este óta nem találkozott vele, és most itt állt elõtte szõkén, daliásan, Rebecca nem is emlékezett rá, hogy ilyen férfiasan szép vonásai vannak. A szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa ijedt sikolyát. - Vigyázzon kisasszony, veszélyes lehunyt szemmel sétálni, mert ebben a parkban sok a buktató. - szólalt meg zengõ hangján Nagy Lajos, és zöld szemébõl megfejthetetlen kifejezés sugárzott. Rebecca hirtelen nem is tudta, mit feleljen, szíve majd kiugrott a helyébõl. - Felség! - Rebecca bókolt. - Akkor úgy látszik jobb lesz vigyáznom, mert az ilyen buktatókat jobb szeretem elkerülni. Lajosnak az arcára fagyott a mosoly. Szívében egyre erõsödött a vágy a lány után. Két hét alatt egyszer sem látta Rebeccát, és úgy gondolta, képes lesz elfelejteni. De most, hogy újra találkoztak, rájött, hogy csak ámította magát, és most jobban akarta õt, mint valaha. De fegyelmezte indulatait, tudta, még nem jött el az õ ideje. - Nos, hogy érzi magát a királyné hölgyei között? - hangjából eltûnt a gúnyos felhang. Rebecca úgy döntött, ha Nagy Lajos tisztességesen bánik vele, õ is megpróbál barátságos lenni. Elvégre is az õ udvarában él, illik, hogy tisztelettudó legyen. - Õszinte választ vár felséged, vagy csak úgy kérdezte? - Természetesen õszintét. Ha jól emlékszem, öntõl mindig is azt kaptam, így ezután is elvárom. Rebecca arca a pipacshoz vált hasonlatossá, hogy ilyen nyíltan emlékeztette õt a köztük történtekre, közben pedig úgy tesz, mintha nem is volna olyan fontos az egész.
278
- A királynét nagyon szeretem, - mondta végül - õ igazán kedves velem. A hölgyek azonban, úgy érzem, soha nem fognak befogadni maguk közé, bár, az igazat megvallva nem vágyom különösebben a társaságukra. Mária grófnõ és Zsuzsánna bárónõ elég rokonszenves nekem, de õszintén velük sem tudnék beszélgetni. - És mégis hajlandó itt maradni az udvarnál, ahol nincs egyetlen barátja sem? - Felség, - kezdte Rebecca szenvedélyes hangon - az utóbbi évben annyi minden történt velem, annyit éheztem és nélkülöztem, és elvesztettem mindenkit, aki valaha kedves volt nekem. Most itt vagyok egy idegen országban, idegenek között, pénz nélkül, barátok nélkül, mihez is kezdhetnék? Itt a palotában megtûrnek, a királyné kedvel, van fedél a fejem felett, van mit ennem, és nem kell attól félnem, hogy gonosz, tudatlan emberek meghurcolnak. Nekem egyelõre ennyi elég. Lajos nézte a lány gyönyörû arcát. Eddig csak a birtoklási vágy hajtotta, a lány szavai talán most elõször hatoltak el igazán a szívéig. Most hirtelen úgy érezte, hogy nemcsak a testét akarja megkapni, de a lelkét, a gondolatait is ismerni akarja, szõröstül-bõröstül kell neki a lány, teljes egészen. Gondolataiból egy apródjának a hangja szakította ki. - Felséges uram! - az apród mélyen meghajtotta magát. - Szepesi Jakab bíró uram várja. Azt mondja, felséged fogadja õt fontos ügyében. - Igen, igen, - mondta szórakozottan Nagy Lajos. - mondja meg neki, hogy azonnal megyek. - Az apród ugyanolyan mélyen hajolt meg, mint az elõbb, majd távozott. - Bocsásson meg, most mennem kell. - A király lába azonban, mintha földbe gyökerezett volna, nem mozdult, szeme a lány szemébe mélyedt. Rebecca arcszíne az égõvörös, és a viaszfehér között váltakozott, és nem kis erõfeszítésébe telt, hogy elfordítsa a tekintetét. - Szavát ne feledje! - mondta most Lajos. - Itt fogjuk folytatni. Azzal elindult a palotába vezetõ ösvényen, hiszen várták az államügyek. Pedig ebben a pillanatban úgy érezte, várhatnának a világ végéig, mert semmi más nem fontos, csak az a fekete szempár, amely végigkísérte távozó alakját, amíg el nem tûnt a fák között. Rebecca egész testében remegett. A váratlan találkozás egészen felkavarta. Felszínre hozta egyrészt a keserû emlékeket, másrészt, most mintha õszintén kedves lett volna vele Nagy Lajos. A lány köny-
279
nyû remegést érzett a gyomrában. Vajon valóban barátsággal közelített hozzá, vagy újra meg akarja környékezni? Azt a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy a király tengerzöld szemei valósággal elbûvölték. Undort akart iránta érezni és megvetést, hiszen úgy akarta õt használni, mint egy tárgyat, ráadásul a királyné szeme láttára, de nem bírta gyûlölni. Bár sokak szerint az egyfajta kiváltság, ha az ember a király ágyasa lehet, de õ sohasem tudott volna fájdalmat okozni a királynénak. Rebecca nagyot sóhajtott. Kár ezen rágódni. De azért most jól érezte magát a bõrében. Akárhogy is, amióta itt van a palotában, most váltott néhány szót legõszintébben valakivel az érzéseirõl, és ez borzasztóan jól esett neki. De hogy pont Nagy Lajossal! Bár valószínûleg ez nem véletlen, hiszen õ az, akivel a legkorábban találkozott, aki a legjobban ismeri õt. És aki talán a legjobban akarja ismerni õt. Remegõ szívvel indult vissza, hiszen már reggeli idõ volt, talán már Margit is ébren van. Nem is sejtette, hogy árgus szemek követték minden lépését a palota ablakából. Sarolta elégedetten dörzsölte össze a kezét. ,,Alakul a kép.” - dünnyögte magában, miközben õ is elindult az étkezõ felé. Reggeli után a királynéhoz mentek, aki egyenesen Rebeccához szaladt, és megfogta a kezét. - Nézd, nézd, Rebecca! - és megmutatta megsebzett lábát. A mély seb szinte már teljesen összeforrt, már csak a felszíni bõrrésznek kellett felette begyógyulnia. - A fájdalom pedig teljesen elmúlt! Rebecca odavolt a boldogságtól. Sikerült! Micsoda érzés, micsoda büszkeség! - Annyira örülök, felség! - többet egyszerûen nem bírt kinyögni. - Nagyon hálásak vagyunk neked, hálánkat ki is fogjuk mutatni. - Köszönöm, felség. A hölgyek meglepõdtek, és irigykedve bámulták Rebeccát, kivéve talán Mária grófnõt. A többi hölgynek azonban egyre az járt a fejében, hogy lám, õk már évek óta hûségesen szolgálják a királynét, és itt van ez az idegen, aki csak pár hete került a palotába, és máris ellopta tõlük úrnõjük szeretetét. Saroltában forrt a düh. ,,Megállj, te kis betolakodó! Majd eljön még a mi idõnk.” Amint alkalma nyílt rá, azonnal elmesélte a többi hölgynek, hogy mit látott reggel az ablaknál. A hölgyek összenéztek, és gúnyos vigyorral az ajkukon gondolataikba mélyedtek. Rebecca napjai azontúl kissé megváltoztak. Rájött, hogy tud segíteni néhány szenvedõ betegen, még Pálfy doktor is elismeréssel nyugtázta
280
ezt. Sõt, felajánlotta Rebeccának, hogy ha ideje engedi, nézzen le hozzá a palotától nem messze álló istápolyába, ahol hivatalosan a megbetegedett udvari embereket gyógyította, nem hivatalosan mindenkit befogadott, aki segítséget kért tõle. Rebecca nagy örömmel járt át, amikor csak tudott a doktorhoz, egyrészt azért, mert szívesen ápolta a betegeket, másrészt azért, mert módfelett kedvelte Pálfy doktort, aki sokban hasonlított Ambrus apóra. Pálfy doktor is tanítgatta a lányt erre-arra, mert meglátta benne, hogy nõ létére tehetsége van a gyógyítás mûvészetéhez. Egyre több mindent bízott Rebeccára, aki ilyenkor boldog volt, mert úgy érezte, lám, itt valóban szükség van rá. A királyné is egyre jobban ragaszkodott hozzá, és végre ismét úgy érezte, hogy van értelme az életének. Néhány nap múlva Margit királyné éppen udvarhölgyei körében hímezgetett, amikor az ajtónálló a királyt jelentette be. Mindenki felállt, és mélyen meghajolt, Rebecca szíve gyorsabban dobogott. A kitárult ajtószárnyak mögött ott állt Nagy Lajos méltóságteljes szigorral az arcán, majd lassan a terembe lépett. ,,Ilyen hát a királyi arc. cikáztak a gondolatok Rebecca fejében. - Ha nem láttam volna a saját szememmel õt, amikor kettesben voltunk, most nem hinném, hogy olyan is lehet.” - Jó reggelt felségednek. - szólalt meg Nagy Lajos, és kezet csókolt Margit királynénak. A felséges asszony elpirult, miközben kis keze egy rövid idõre megpihent a király kezében. Az ilyen látogatások korábban azt a reményt keltették a szívében, hogy megnyerheti felséges férje szívét, ma azonban már nem volt ebben olyan biztos. - Isten hozta, felség. - válaszolta Margit. - Bár nem számítottunk látogatására, kellemes meglepetést okozott nekünk. Van talán valami oka, hogy ily szokatlan órában keresett fel bennünket? - Eltalálta, felséged. - mosolygott talányosan a király. - Hallottam felséged pár nappal ezelõtti balesetérõl. Bár a hogylétét jelentették nekem, magam akartam meggyõzõdni épségérõl. - Köszönjük az érdeklõdését, felség. - a királyné hálásan mosolygott a férjére, és a szeme megtelt gyengédséggel. - A seb szinte teljesen begyógyult, hála legújabb udvarhölgyünknek. - Margit szeretettel nézett Rebeccára. Nagy Lajos követte a tekintetét, és kifürkészhetetlen szemmel pásztázta a lány arcát. Rebecca lesütötte a szemét. - Hogyan? - Lajos hangjában meglepetés csendült.
281
- Rebecca kisasszony gyógyító fõzetet készített nekünk, és azzal kötözte be a sebet, ami pár óra alatt begyógyult. Úgy tudom, felséged is megtapasztalta már e csodálatos gyógyír hatalmát. Lajosnak hirtelen eszébe ötlött a pillanat, amikor a kis erdei kunyhóban elõször megpillantotta Rebeccát. - Valóban. - mondta kissé rekedt hangon, majd ismét a lányra nézett. - Gratulálok hölgyem, ez igazán örvendetes. Meg fogja kapni a jutalmát. Van-e valami kívánsága, kisasszony? - A teremben lévõk összenéztek. A király megszólította a legalacsonyabb rangú, idegen udvarhölgyet, aki alig tette még be a lábát a palotába! Rebecca félénken felnézett, és pillantása Nagy Lajos átható tekintetével találkozott. Hirtelen elbátortalanodott. Mondja, ne mondja? Aztán úgy döntött, megkérdezi, végül is, mit veszíthet? - Köszönöm felség, de nem várok hálát cserébe tettemért. Ám, ha már lehetõségem adódott rá, kérni szeretnék valamit felségedtõl. - Szerénysége dicséretes, kisasszony, hallgatjuk a kérését. - Lajos alig bírta palástolni az izgatottságát. Félt nyíltan Rebeccára pillantani, attól tartott, elárulja érzéseit. - Nemrégiben felfedeztem a palotában a könyvtárszobát, ahová csak felséged engedélyével lehet belépni. Arra kérném, engedje meg nekem, hogy néha nézegethessem a kódexeket és könyveket. Nagy Lajos összevonta a szemöldökét. Hát csak ennyi volna? Bár maga sem igazán tudta, hogy mit várt. - Legyen. - mondta aztán - Az ön kedvéért, Margit, megengedjük az úrhölgynek, hogy szabad bejárása legyen a könyvtárba. - Köszönöm, felség. - rebegte Rebecca. - Viszont nekünk is lenne egy kérésünk Önhöz, Margit. - fordult hirtelen elhatározással a királynéhoz Nagy Lajos. - Tudjuk, hogy eddig még nem kértük arra, hogy politikai ügyekben mellettünk legyen, most mégis arra kérjük, hogy tiszteljen meg felséged bennünket jelenlétével a délutáni audiencián, természetesen a hölgyeivel együtt. Margit végtelenül meglepõdött, hiszen a komoly politikai ügyekbe eddig sohasem engedtek neki belátást, de óvakodott attól, hogy kérdezõsködjék. - Örömünkre fog szolgálni, felség, hogy maga mellett kíván látni bennünket. - Akkor a délutáni viszontlátásra. - mondta a király, és miközben kivonult a terembõl, gyors pillantást vetett Rebecca szép ívû arcára. A lány zavartan kapta el a tekintetét, és nem vette észre, hogy Margit
282
figyelmét nem kerülte el az arcát borító enyhe pír. Ebéd után a királyné magához kérette Rebeccát. Nem volt kedve pihenni, és arra kérte, kísérje el sétájára. Arról beszélt, hogy milyen sokat jelent neki, hogy Lajos végre megengedi, hogy õ is részt vehessen az udvari ügyek tárgyalásában, még ha beleszólása még sokáig - vagy talán soha - nem lesz a döntésekben. - Eddig nem érezte szükségét, hogy mellette legyek az audienciákon. Amikor õ külföldön háborúzik, akkor Erzsébet anyakirálynõ uralkodik helyette. - Sokat van távol a király? Margit királyné szomorúan bólintott. - Szinte már csodálkozom, hogy ebben az évben még nem vonult hadba senki ellen. A házasságkötésünk elõtt épp Lengyelföldrõl jött haza, ahol a litvánok ellen harcolt, a következõ évben meg már Zára városát ostromolta. Onnan Nápolyba sietett, mert szeretett öccsét, Endre herceget orvul meggyilkolták… - Meggyilkolták a testvérét? - kérdezte feldúlt arccal Rebecca. Át tudta érezni Nagy Lajos fájdalmát. - És ki tette? - El sem hinnéd! A sógornõm, Johanna, Endre herceg saját felesége ölette meg a rokonaival. - Ez borzalmas! - Rebecca alig hitt a fülének. - Igen. Az a nõszemély mindenre képes volt a hatalomért, még szegény, jámbor herceget sem kímélte. Akkoriban Lajos csaknem két évig odavolt. A fekete halál tudta csak hazaûzni õt. - A pestis? - Rebecca iszonyodva gondolt a lángoló tûzbe borult városokra a Német Birodalomban. - Szerencse, hogy õt elkerülte a kórság.. - fûzte tovább a gondolatait a királyné. - És itt, Magyarországon nem tombolt a járvány? - De igen, csak szerencsére minket eddig elkerült, és sajnos nem tudhatjuk biztosan, hogy visszatér-e még. Bizalmas forrásból úgy tudom, hogy néhány beteget most is kezelnek a fõvárosban. Rebecca csak remélni tudta, hogy ide nem ér el a szörnyû kór keze. Ez ellen Ambrus apó nem készítette õt fel. Miközben Rebecca a királynéval sétált odalent, egy zöld szempár elgondolkozva követte a mozdulataikat. Nagy Lajos lakosztályának egyik ablaka épp a kertre nyílott, s bár Miklós atya - aki gyerekkorától tudós nevelõje, késõbb a titkos kancellária tagja volt - élénken magyarázta egy fontos per tényezõit, õ nem bírt elszakadni az ablaktól.
283
Margit és Rebecca, együtt, meghitten beszélgetnek. Ki hitte volna? Ez kissé kényelmetlen így. Bár Nagy Lajos távol állt attól, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon a királyné iránt, ettõl ha más nem is, zsenge kora visszatartotta, de azért tisztelte, és szándékosan sosem bántotta volna meg. Ma este együtt vacsorázik Margittal. Lehet, hogy kérdezõsködik egy kicsit.
d 16.
Délután, pontban három órakor a király és a királyné a trónon ültek, tõlük kissé távolabb álltak az udvari nemesek, apródok és az udvarhölgyek. Az udvarmester koppantott a botjával. - Nemes Lackfi Imre kér bebocsátást. Nagy Lajos bólintott, a temperamentumos természetû férfiú pedig végig lépdelt az udvari emberek elõtt, egészen a trón lépcsõjéig, ahol térdet hajtott. - Mi szél hozott, Lackfi uram? - Lajos jól ismerte a törekvõ fõurat, aki hûséges embere volt, és akit módfelett kedvelt a maga módján. - Felséges királyom és királyném! Roppantul sajnálom, de ismét csak a panasz hozott felségtek színe elé. Lajos minden igyekezetével azon volt, hogy oda tudjon figyelni hû emberére, mert amióta Rebecca a terembe lépett, egyfolytában csak rá tudott gondolni. Egyszer találkozott csak a tekintetük, de attól mindkettõjük hátán borzongás futott végig. Nagy Lajos látta a lány zavarát, és ettõl még izgatottabb lett. Vajon hogyan érez a lány? Még mindig eltaszítaná magától? Vagy csak egy kis idõt kell neki hagyni, és felenged? Szerencsére Lajos arcáról semmit sem lehetett leolvasni, különben igencsak kellemetlen helyzetbe került volna ide nem illõ gondolatai miatt. A köztük vibráló feszültséget Rebecca sem tudta nem észrevenni. Ekkor Nagy Lajos megszólalt. - Add elõ a panaszodat Laczkfi uram! - Felség, a parasztokkal van nekem bajom. Egyre csak költöznek el a birtokomról. Énnekem nincs akkora földem, mint a fõnemeseknek, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kevesebb adót szedjek, mint
284
ami jár. A szomszéd birtokokon kevesebbet kérnek, hát oda költöznek, az én földjeim meg parlagon maradnak. És ne higgye felséged, hogy ez egyedül engem érint, más középnemesek is panaszkodnak emiatt a vándorlás miatt. A gazdagabbak pedig gyalázatos módon kihasználják ezt. Nagy Lajos csak egy pillanatig meredt maga elé, majd így szólt. - Meghallgattuk gondjaidat, Laczkfi uram, most eridj békében, ne félj, találunk gyógyírt a bajaidra. - Köszönöm, felséges uram. - mondta a nemes mély meghajlás közepette, majd sietve távozott. Nagy Lajos ezalatt ismét Rebecca tekintetét kereste, amelyben most érdeklõdés és értelem csillant. Lajos tudta jól, hogy Rebecca meglehetõsen mûvelt és feltehetõen okos is. Észrevette ezt már korábban is, csak akkor elsõsorban nem ez érdekelte. Most hirtelen arra vágyott, hogy megkérdezze, mi a véleménye, szerette volna tudni, mi jár a fejében, miközben érezte, hogy Margit királyné a kezére teszi a kezét. - Felség, elnézést, hogy szólni merek, - Margit szinte suttogott - de valóban olyan rossz a helyzet, amint azt Laczkfi uram mondotta? Lajos Margitra mosolygott, akinek ettõl a pillantástól felmelegedett a szíve. - Nos, igen. Nem õ az elsõ, aki ezzel a panasszal felkeres. De ne nyugtalankodjék felséged, már gondolkodtam a problémán, hamarosan megoldódik minden. Margit olyan boldog volt, hogy a király végre engedélyezte a jelenlétét az audienciákon, hogy észre sem vette, hogy Lajos akarata ellenére egyre gyakrabban felejti a szemét az õ legifjabb udvarhölgyén, ellentétben a többi hölggyel, akik árgus szemekkel figyelték a király minden mozdulatát. Az udvarmester már a következõ kihallgatást kérõt jelentette be. - Nemes Nagymártony Jónás! - Nagy Lajos õt nem ismerte személyesen, de a neve ismerõsen csengett. - Halljuk hát, mi szél hozta? - Felséges uram! - kezdte a fiatal férfi, akinek alig serkent még a bajusza. - Bizonyára nem tudja felséged, hogy ki volnék, hiszen apámuram már régóta nem forgolódik a becsületes nemesek körében. Apám, nemesember létére eltékozolta a családi vagyont, mostanra csaknem olyan szegények lettünk, mint a birtokainkon dolgozó jobbágyok. Apám sajnos nem tud józanul gondolkodni, s most azt tervezi, hogy eladja a birtokot Zudar Imre püspök uramnak egy kis arany
285
reményében, minket pedig, szegény édesanyámmal és négy húgommal földönfutóvá tesz. Kérlek uram, segíts rajtunk, tudom, itt már csak a te királyi akaratod segíthet. Nagy Lajos hümmögött. Igazából sajnálta ezt a fiatal fiút, aki ártatlanul fizet az apa bûnéért. De mi módon legyen a segítségére? Ez a probléma sem új keletû, egyre gyakrabban esik meg az ilyen történet. Az pedig egyenesen ártalmas lehet rá nézve, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek. Nem lenne jó, ha ismét kiskirályok uralkodnának az országban. - Szepesi uram! - szólította a kancellária írnokot. - Igen, felség. - Írja, amit diktálok. Kelt az Úr 1349. esztendejének 10. havában, a 22. napon. Mi, I. Lajos úgy határoztunk, hogy Nagymártony László, a néhai Károly Róbert szeretett atyánk kezébõl adományozott birtokot más részére el nem idegenítheti, halála után fia, ennek halála után felesége, vagy más rokona örökölheti azt. - Szepesi Jakab szorgosan körmölte a rendeletet, miközben elégedett mosoly ült az arcán. Érzékeny és jólelkû ember volt, és szerette, ha a király a szegények javára, igazságosan dönt. Szerencsére ez gyakran így esett, ezért is szerette annyira az uralkodót. - Köszönöm, felség, ígérem, soha nem felejtem el a jóságát, és mindig hû alattvalója maradok. Nagy Lajos intett, hogy távozhat. Íme, milyen egyszerû és ésszerû parancs, és mégis milyen hálásak érte. Margit nem szólt semmit, csak csendben mosolygott. Lám, milyen igazságos az õ királyi férje. Igen, ezt szereti benne. De vajon õ megtudja-e valaha, hogy milyen, amikor Lajos szereti õt? Az audiencia hosszadalmas volt, újabb apró-cseprõ dolgok következtek. De végre ez is véget ért, és Rebecca elindulhatott oda, ahová a szíve hajtotta, a könyvtárterembe, mert a királyné aznap szokatlanul korán elküldte a hölgyeit. Az ajtónálló már tudott róla, hogy a lány engedélyt kapott a belépésre. Amikor Rebecca belépett, ámulva nézett körül. Ez volt a legnagyobb gyûjtemény, amit eddig életében látott. A falak mentén, tölgyfa polcokon álltak a drágábbnál drágább kötésû kódexek, ezek a kézzel írt remekmûvek. Levette a polcról az elsõt, és letelepedett a hatalmas asztal mellé, ami a polchoz illõen, szintén tölgyfából készült. A könyv színes képei csataje-
286
leneteket ábrázoltak, de a szöveget sajnos csak igen lassan tudta kibogarászni. Az egyik képen azonban egy nagy Lajoshoz igencsak hasonlító, de jóval idõsebb férfiút látott. Ez lenne Károly Róbert, a király édesapja? Ezután sorra nézte a polcon sorakozó köteteket. Legnagyobb bánatára a legtöbb latin nyelven íródott, de csodák csodája, egyszer csak néhány francia nyelvû kódexre bukkant. Hát ezek meg hogy kerülhettek ide? Izgatottan silabizálta a sorokat, és közben Christianra gondolt. Mennyit mesélt neki a történelemrõl, a hazájáról, a napfényes Itáliáról és más országokról! Elábrándozott, hogy vajon milyen lenne, ha itt lenne vele. De õ már nincs többé, csak egy magyar király van, aki napról-napra nagyobb fejtörést okozott neki. Nem tagadhatta, hogy a szíve mindig hevesebben kalapál, valahányszor meglátja, csak az tudja féken tartani az érzéseit, ha felidézi magában annak a szörnyûséges éjszakának az emlékeit. Csakhogy ez az emlék egyre halványabb, sokszor erõsen kell koncentrálnia, hogy részletesen felidézze. Azt azonban el kellett ismernie, hogy igazságosan bánik az alattvalóival, ami sokszor nem könnyû. Nehéz terhet cipel a vállán. Rebecca néha azon kapta magát, hogy szeretne odamenni hozzá, hogy megsimogassa gondterhelt homlokát, és derût csaljon töprengõ szemébe, ám ilyenkor figyelmeztetnie kell magát arra is, hogy ott ül mellette a felesége, a királyné, akinek egyedül van joga arra, hogy ezt megtegye. Rebecca nagyot sóhajtott. Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy nyílik az ajtó, és hogy nesztelenül belépett a férfi, aki körül a gondolatai keringtek. - Kíváncsi lennék, hogy mit forgat a bájos fejecskéjében? - hallotta Rebecca a bársonyos, évõdõ hangot, és ijedtében majdnem elejtette az értékes kódexet. Le is esik bizonyosan, ha Nagy Lajos utána nem kap. - No, no, nem azért engedtem be a könyvtárba, hogy tönkretegye itt nekem a készletet! - nevetett huncut mosollyal a szemében a király. - Bocsásson meg, felség, én igazán nem akartam… nem vettem észre, hogy bejött… - Rebecca zavartan elhallgatott. - Reméltem, hogy itt találom. - Lajos különös tekintettel nézett a lányra. - Engem keresett? - Nem kifejezetten, de reméltem, hogy itt lesz. - Nagy Lajos az asztalhoz húzott egy széket a lánynak, és maga is leült. - Igen, itt vagyok. - mondta Rebecca fojtott hangon. - Csodálatosak ezek a kódexek. Igaz, hogy a többsége latin nyelvû, de…
287
- Rebecca, - szakította félbe Nagy Lajos. - csak beszélgetni szerettem volna önnel. Láttam… figyeltem magát a kihallgatáson, és azon morfondíroztam, hogy vajon ön mit gondol a hallottakról. - Komolyan tudni szeretné? - Rebecca értetlenül nézett a férfira. - Különben nem kérdezném. Rebecca pár pillanatig gondolkozott, majd a királyra emelte a tekintetét. - Azt hiszem, az a probléma, hogy mindenkinek igaza van a saját szemszögébõl. A jobbágyok bolondok lesznek ott maradni, ahol a hetedik bõrüket is lenyúzzák, a földesuraknak pedig nem mûvelik meg a földjeiket, tehát valahogy vissza kellene csalogatni a jobbágyokat. Ha engedményt adnak, a kisnemesek, akkor hamarosan elszegényednek, így ez nem jó megoldás. Vagyis, nem szabad engedni, hogy a fõnemesek csökkentsék az adóterheket. Lajos csodáló pillantásától Rebecca megremegett. Igen - gondolta a király - valami ilyesmit gondoltam én is. - Remek, - mondta ki hangosan is - úgy látszik, egyet gondoltunk. Kötelezni fogjuk a nemeseket, hogy mindenki ugyanannyi adót szedjen, így egyik sem lenne vonzóbb a másiknál, és hamarosan a vándorlás is megszûnne. - Ezzel valóban megoldaná felséged a kisnemesek gondjait, de a jobbágyoknak ettõl még nem lenne jobb dolguk. - Mindig is a jobbágyok fizettek mindenért. Rebecca annyira feloldódott, hogy már-már elfeledkezett arról, hogy kivel is beszélget. - Gondolkozott már azon felséged, hogy miért van az úgy, hogy egyes emberek beleszakadnak a munkába, és még adóznak is, mások pedig gazdagok, egész nap csak szórakoznak, és még adózniuk sem kell? - Kisasszony, micsoda eretnek gondolat ez! - kiáltotta Nagy Lajos tettetett felháborodással. - Még hogy a nemesek adózzanak? Kegyed mit szólna hozzá, ha adóznia kellene? Rebecca eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést. - Miért, hát a jobbágyok nem ugyanolyan emberek, mint mi? Én Angliában gazdag voltam, de amikor Franciaországba kellett menekülnünk, koldusszegények lettünk. Éheztünk, nehéz munkát végeztünk, és rongyokban jártunk. Ide is úgy érkeztünk, hogy alig volt valamink… Nagy Lajos fülét megütötte valami. - Menekültek? - Ezt a verziót még nem ismerte.
288
Rebecca a szája elé kapta a kezét. Elszólta magát, hogy is lehetett ilyen buta! - Én… én… - hebegte zavartan a lány, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az ajtónálló dugta be a fejét. - Bocsásson meg, felség, a felséges királyné már várja. - Köszönöm, máris megyek. - Az õr eltûnt, Lajos pedig a lányhoz fordult. - Remélem, még folytatjuk ezt a beszélgetést. Most mennem kell, eleget kell tennem királyi kötelezettségemnek. Rebecca ámulva nézett utána. Ily késõi órán miféle királyi kötelezettsége adódna? Egy pillanatra csalódott keserûség lett úrrá rajta, de aztán dühösen megrázta magát. Hogy lehetek ilyen alávaló. gondolta - Inkább örülnöm kellene Margit királyné boldogságának. De hiába, dühösen észlelte a féltékenység mérgezett nyilacskáit a szívében. Mikor késõbb a szobája felé igyekezett, Zsuzsánna és Mária kisasszony jött vele szembe a folyosón. Miközben váltottak néhány udvarias szót, Rebecca egyre azon törte a fejét, hogy hozhatná szóba, ami izgatta, de végül nem volt rá szükség. - Jól esett ez a kötöttségek nélkül töltött este - mondta Mária grófnõ most, hogy a királyné ilyen korán visszavonult. Rebecca lecsapott a kínálkozó alkalomra. - Nekem is feltûnt. - mondta közömbösséget színlelve. - Vajon mi oka lehetett rá? A hölgyek mosolyogva néztek össze. - Te buta, hát ma este meglátogatja a király. Rebecca szívébe újabb nyíl fúródott. - De én azt hittem… azt hittem, hogy… hiszen mindig arról panaszkodik, hogy a király nem szereti. - Ez sajnos valóban így lehet, - mondta Zsuzsánna - de azért fontos, hogy valamennyi idõt együtt töltsenek, és megismerjék egymást, máskülönben hogy kerülhetnének olyan viszonyba, hogy trónörököst adjanak az országnak, ha eljön az ideje? Rebecca fejében egyszer csak világosság gyúlt. Hát persze! Már értette a kelletlen kifejezést Nagy Lajos arcán, amikor az ajtónálló átadta az üzenetet. Úgy érezte, hirtelen eloszlott a felhõ az égen, de abban a pillanatban mélységesen el is szégyellte magát. Olyan lelkiismeret furdalása lett, mintha cserbenhagyta volna a királynét. Pedig valóban szerette, éppen ezért képtelen volt megmagyarázni a rátörõ érzéseket. Inkább sietve elbúcsúzott a hölgyektõl, és aludni tért.
289
Nagy Lajos komoran lépkedett Margit hálóterme felé, hogy szokásos látogatását megtegye. Minden héten egyszer együtt vacsorázott a királynéval, ha otthon tartózkodott, nem hanyagolhatta el majdani gyermekeinek anyját. Nagy Lajosnak egy csapásra elszállt az imént még oly pompás hangulata. Egyre csak Rebecca arca lebegett a szeme elõtt. Talán ha rá gondolna… A vacsora végén még udvariasan csevegni próbáltak, és Lajos azon tûnõdött, hogyan hozza szóba, ami foglalkoztatta. - Kíváncsi vagyok, vajon elégedett-e felséged az új udvarhölgyével. mondta végül, és megpróbált közönyös hangon beszélni. - Nagyon is. - válaszolta a királyné meglepetten. - Nagyon szeretek vele lenni. Kedves és szeretetre méltó. Úgy érzem, nemcsak szeret, hanem tisztel is engem… Úgy tudom, felséged mentette meg az életét. - Valóban… Csak azért kérdeztem, mert aggódom a sorsa miatt. Teljesen egyedül áll a világban. De sehol sem lehetne jobb helyen, mint felséged védõszárnyai alatt. Margit kérdõn nézett Nagy Lajosra. Igazából már nem volt féltékeny Rebeccára. A komornája megtudta Rebecca komornájától, hogy a lány minden estéjét a saját szobájában tölti, és reggel ott ébred. Nincs tehát viszonya senkivel, legkevésbé a királlyal. Még csak titokban sem szoktak találkozni, ezt az információt is a komornájától tudta, aki elõtt nem maradt az udvarban kifürkészhetetlen titok. Bár az is igaz, hogy Lajos nem szokott az udvarhölgyeirõl kérdezõsködni, de hát ez kivételes eset volt, minthogy a király hamarabb került kapcsolatba a lánnyal, mint õ megismerte volna. A legrosszabb azonban az volt, hogy még ha viszonyuk is lett volna, Margit már akkor sem tudta volna gyûlölni a lányt, annyira megszerette, és annyira ragaszkodott hozzá. Jókat beszélgettek, és õ volt az egyetlen, aki mellett meg tudott feledkezni üres életérõl és szomorúságáról. És bízott is benne, ami udvari körülmények között nagy szó volt. Itt mindenki intrikált mindenki ellen, de úgy látszott, Rebeccát nem rontotta meg ez a légkör. Talán azért, mert az egyetlen barátnõje a királyné volt.
d 17.
A következõ hetekben zimankós hideggel beköszöntött a tél. Bár
290
még csak október vége volt, mégis vastag felöltõ nélkül már nem lehetett kimenni a palotából. A falakon belül is eléggé hideg volt, Lea vastag alsószoknyákat és prémes mellényeket hozott úrnõjének. Bár a kályha úgy ontotta magából a meleget, ahogy csak bírta, bizony éppen hogy csak elviselhetõ volt a hõmérséklet a hatalmas termekben. Rebecca csak a királyné lakosztályában érezte elfogadhatónak a meleget, ahol serény kezek egy pillanatra sem engedték, hogy a lobogó tûz akár egy csipetnyit is veszítsen az erejébõl. Odakint a táj is megváltozott. Kopár lett és rideg, de valahogy mégis szép volt a lány szemének. Mintha a természet aludni tért volna, hogy csak tavasszal éledjen újra. Nem úgy a királyi udvar, ahol egyre nagyobb volt a sürgés-forgás, hiszen nagy bál volt készülõben az anyakirálynõ tiszteletére. Az alkalomra minden hölgy új ruhát varratott. Rebecca is kapott egy csodaszép darabot, még szebbet, mint amilyenekben otthon járt. Mivel ékszerei nem voltak, nem is viselt semmit, szépségével így is elhomályosított mindenkit. A hölgyek irigykedve nézték, hogy hiába a sok ékes dísz, Rebecca természetes szépségével senki sem versenyezhet. Amikor a királyi pár bevonult, Nagy Lajos szeme egybõl Rebeccát kereste, ami nem tartott sokáig, hiszen a lányt nem lehetett nem észrevenni. Egy pillanatig úgy érezte, hogy rögvest fittyet hány az etikettnek, és hanyatt-homlok a lányhoz rohan, hogy mielõbb ölelhesse karcsú derekát és érezhesse a közelségét, de aztán felülkerekedett a józansága, és anélkül, hogy egy pillantással is elárulta volna vágyait, a trónhoz vezette a királynét. Ha nem akar feltûnést kelteni, Margittal kell táncolnia az elsõ táncot. Rebecca boldog volt. Újra táncolhatott gyönyörû ruhában, mintha csak a londoni szép napokat élné. Igyekezett nem gondolni azonban azokra, akik akkor körülvették, ma este élvezni akarta ezeket a ritka örömöket. Arról pedig egyáltalán nem panaszkodhatott, hogy nincsenek táncpartnerei, a vitézek és udvari emberek kézrõl-kézre adták. Az egyik délceg férfiúval már háromszor is táncolt, õ volt a király várkapitánya, Berzenics Rudolf. A harmincas évei végén járhatott, egyszer már megnõsült, de a felesége meghalt pár éve, egy kisfiút és egy kislányt hagyva maga után. Magas és fess úriember volt, vonásait megkeményítették az átélt szenvedések, de ha Rebeccával beszélgetett, kedvessé szelídült az arca. Rudolfot éles szeme, gyors észjárása, szellemessége és becsületessége helyezte abba a pozícióba, amit az udvarnál betöltött. Ezen kívül kiváló társalgó is volt, és Rebecca
291
remekül szórakozott. A férfi természetesen tisztában volt azzal, hogy aligha nyerheti el a lány szerelmét, hiszen jól ismerte a királyt. Élénken emlékezett arra is, amikor Õfelsége elõször pillantotta meg a lányt, és tudta, õ nem nyerhet ebben a játszmában, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy tánc közben gyönyörködjön a lány szépségében. Rebecca pedig szívesen táncolt vele, mert nem viselkedett tolakodóan, és kiváló táncos volt. Tánc közben pedig humoros történetekkel szórakoztatta Rebeccát, amelyek mosolyt csaltak a lány ajkára. - Nincs annál nagyobb öröm, hogy mosolyogni láthatom, kisasszony. - mondta éppen Rudolf. - Ön hízeleg. Nem fél, hogy még hiúbb leszek, mint eddig? - évõdött a lány. - Ön sohasem lesz annyira hiú, mint amennyire szép. - Kapitány, nem térhetnénk át más témára? - kérdezte zavartan a lány. - Pontosan mirõl szeretne beszélgetni, a bajvívásról? - tréfálkozott a kapitány. Rebecca azonban kapva kapott az alkalmon. - Úgy hallottam, maga a legjobb bajvívó. A legjobb az udvarban, és talán az egész országban. - Ön sincs híján a hízelgés tudományának, kisasszony. - kacagott fel a kapitány. - De sajnos azt kell mondanom, hogy téved. Én csak a második legjobb vagyok. - Ki az elsõ? - Õfelsége. - Valóban? - Majd egyszer nézze meg, ha alkalma adódik rá, hogyan forgatja a kardot. Nagyszerûen vív. - Bárcsak én is tudnék vívni! - sóhajtotta Rebecca. - Akkor bárkitõl meg tudnám védeni magam. - Ha ezt komolyan gondolja, akkor felajánlhatom a segítségemet. Megtaníthatom egy-két fogásra, ha kívánja. - Hogy kívánom-e? Teljes szívemmel szeretném… - lelkendezett a lány - De nem csak tréfál, komolyan mondja? - Teljesen. Amennyiben elég kitartó lesz mind a vívás elsajátításában, mind az erõnlét megszerzésében. Anélkül a kardot sem tudná megtartani. Rebecca felszegte az állát, de közben huncut mosoly bujkált a szemében.
292
- Uram, ön mit feltételez, hogy nem tudnám megtartani a kardot? Nem is olyan rég még mosónõ voltam. - Hogy micsoda? - Rudolf elképedt arca láttán Rebecca felkacagott, hangja olyan volt, mintha kis csengettyûk csilingeltek volna. Nagy Lajos tekintete akaratlanul is minduntalan Rebeccára tévedt, ahogy sorra táncolt egy sereg mohó tekintetû fiatalemberrel és a várkapitányával. Õvele különösen sokat táncolt. És ahogy beszélgettek! Rudolf hozzáérhetett, átölelhette a derekát. Nagy Lajost ez annyira feldühítette, hogy a keze ökölbe szorult. - Valami baj van, felség? - Margit megérezte a király nyugtalanságát. - Nem, nem, csak kissé feszült vagyok, ennyi az egész. - Volna kedve egy tánchoz, felség? - Margit szelíden kérõ szeme láttán Lajos nem tudott nemet mondani. Akkor léptek a parkettre, mikor a zenekar egy francia négyest kezdett el játszani. Nagy Lajos alig tett néhány tánclépést, amikor egy könnyû, finom kis kezet érzett a sajátjában. Egybõl felélénkült, és megszorította Rebecca kezét. A szemébõl sugárzó láng szinte perzselte a lány bõrét. De a közelség nem tartott sokáig, pár lépés után már tova is libbent a lány. Amikor a számnak vége lett, Lajos a helyére kísérte a királynét, és elnézést kérve magára hagyta. Meg akarta keresni a lányt, hogy hallhassa a hangját, és beihassa minden apró porcikájának látványát, de amikor megpillantotta, mégis megállt. Rebecca a kapitánnyal beszélgetett a balkonon. Csak õk ketten levegõztek, s a kapitány karja a lány vállán nyugodott. Mivel háttal álltak neki, nem láthatta az arcukat, de a látvány teljesen feldúlta. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy a lány netalán másvalakihez is vonzódhat, az meg végképp nem, hogy másé is lehet. Ezt nem fogja annyiban hagyni, az biztos! Ökölbe szorított kézzel ment ki a terembõl. Ezalatt Rebecca szemébõl patakokban folytak a könnyek. A kapitány kérésére elmesélte, hogy két szerelmesét is elveszítette, azután pedig az édesapját is, és mindezt egy éven belül. S miközben mesélt, nem tudott parancsolni a rátörõ érzéseknek. Rudolf kapitány vigasztalóan ölelte át a lány vállát. Rebecca úgy érezte, új barátot talált, Rudolf pedig büszke volt a lány bizalmára. Ritka az õszinte ember az udvarnál, és remélte, Rebecca támasza lehet ebben a különös világban.
d 293
18. Rebecca másnap már kora reggel a várkapitány vívótermében volt. Rudolf keresett neki egy kisméretû testõrruhát, mert a nõk szétterülõ ruhája erre a célra természetesen nem felelt meg. Rudolf elõször néhány tornagyakorlatot mutatott, amit minden nap meg kellett ismételni, ha erõsödni akar. Azután következhetett csak a vívás mûvészete, mert a kardforgatás nem egyszerûen mesterség volt, lehetett azt mûvészi fokon is mûvelni. Ahogy teltek a napok, Rebecca egyre teherbíróbb és egyre ügyesebb lett, és egyre jobb barátok lettek a kapitánnyal. Ennek következtében Rebecca kiegyensúlyozottabb, jobb kedvû lett, és a királyné életébe is mind több vidámságot hozott. Nagy Lajossal azóta nem találkozott személyesen, amióta a könyvtárteremben beszélgettek. Rebecca vívóleckéinek a híre azonban a királyhoz is eljutott. Margit is tudott róla, de õt mulattatta a dolog, és az a felháborodás is, amit ez a hír a hölgyek körében kiváltott. ,,Nem is igazi úrihölgy, aki férfias dolgokkal próbál pipiskedni!” - mondták. Természetesen csak Rebecca háta mögött, a szemébe nem merték volna. Tudták jól, hogy Rebecca Margit kedvence, és õ nem engedné, hogy bántsák. Nagy Lajos viszont éktelen haragra gerjedt, és nem elsõsorban azért, mert a lány nõhöz nem illõ módon viselkedik. Szinte magán kívül volt a féltékenységtõl, hogy a kapitány nap, mint nap vele lehet, nézheti, beszélgethet vele, taníthatja, hozzáérhet, mint a bálon, és még ki tudja, mi mindent megenged magának a lánnyal szemben. Egyik nap, mikor már a harmadik embere kérdezte meg, hogy miként vélekedik az idegen udvarhölgy vívóleckéirõl, dühösen felpattant, és a lovagterembe sietett, ahol Rebecca éppen a mesterrel vívott. Természetesen Rudolf feladata elsõsorban az volt, hogy gondoskodjon az udvar katonáinak és apródjainak edzettségérõl, és a kardforgatás tudományának elsajátításáról, de Rebeccával a szabadidejében foglalkozott. Amikor Lajos berontott, egy pillanatra megállt a kard a kezükben, és mélyen meghajoltak a király elõtt. Lajos izgatott remegést érzett a gyomrában, ahogy a lányra nézett. A férfiruha nemhogy eltakarta volna karcsú alakját, ellenkezõleg. Vállára boruló fekete hajával olyan volt most, mint egy harcos amazon. Nagy Lajos, hogy gyengeségét leplezze, rájuk förmedt. - Mi folyik itt?
294
- Felséges uram, Rebecca kisasszonynak adok vívóleckéket, hogy ne érezze magát olyan védtelennek. - felelte hódolatteljesen Rudolf, aki egyébként jó barátságban volt a királlyal. - Igazán? És nem gondolja kapitány uram, hogy a hölgy egy kissé gyenge az ilyen tudományok elsajátításához? - Nagy Lajosból ezúttal a gõg beszélt. - Nem hinném, felség. Még alig pár hete tanítom, és máris jobban forgatja a kardot, mint sok fiatal katona. - És mibõl van a kardja, alumíniumból? Rebecca arca vörösre gyúlt. Nem értette, hogy miért ilyen haragos a király, holott õ nem ártott ezzel senkinek. - Ha felséged akarja, meggyõzõdhet róla, hogy az én kardom sem alávalóbb acél a felségedénél. Lajos szemében különös fény gyúlt. - Csak nem össze akarja mérni a pengéjét az enyémmel, kisasszony? - Ha elfogadja a kihívást egy gyenge fehérszemélytõl… Rudolf kapitány csodálkozva nézett hol egyikükre, hogy másikukra. Mi lesz itt?! Nagy Lajos leakasztott egy kardot a falról, és a lány elé állt. Rebecca olyan gyönyörû volt, hogy Lajos egy pillanatra elgyengült. - Na gyerünk, kislány! - ingerkedett a lánnyal. - Felség! - tisztelgett a lány a kardjával. A szeme szikrát hányt, az érzelmek csak úgy kavarogtak benne. Aztán összecsaptak. Mivel Rebecca Rudolftól tanult, és minden nap vele vívott, tudta, mekkora erõt várhat a férfiaktól. Lajos felettébb elcsodálkozott, amikor Rebecca kivédte a csapását, és szinte hagyta, hogy a lány felülkerekedjen, annyira meglepõdött. Azután összeszedte magát, és minden ügyességét latba vetette. Csak nem hagyja, hogy egy fehérszemély legyõzze õt, a lovagkirályt, micsoda szégyen lenne! Rebecca hõsiesen tartotta magát, Nagy Lajos pedig nem gyõzött csodálkozni. De a sok esztendõs gyakorlat és az erõ végül mégis gyõzelmet aratott, a király kiütötte a lány kezébõl a kardot, a penge hegyét a lány mellének szegezte. Rebecca egy pillanatra megijedt, hogy Lajos mégis leszúrja õt, annyira sötét örvények kavarogtak a szemében. Egy percre önelégült vigyor terült szét a király arcán. - Lám, lám. - mondta végül, és leengedte a kardját. Az arckifejezése is megváltozott, már képes volt a kapitányra is mosolyogni. - Sok ilyen remek tanítványt kívánok önnek, barátom. Be kell vallanom, soha nem hittem volna, hogy egy fehérnép is így harcolhat. Szinte
295
hihetetlen, még nekem is nem kis fáradságomba került ez a gyõzelem. - Felséged is tudja, hogy a vívás fõképpen a kitartáson és akaraterõn múlik, de ebben az esetben a kitartás párosult a tehetséggel. Valóban csodálatra méltóan fejlõdik a kisasszony. Lajos hirtelen ötlettõl vezérelve a lányhoz fordult. - Mit gondol, holnap újra összemérhetnénk a pengénket? Csak hogy karban tarthassam a tudományomat, amíg itthon lustálkodom. - Örömmel állok elébe, felség, legalább alkalmam nyílik tanulni Öntõl. Rudolf kapitány azt mondja, hogy felséged a legjobb kardforgató az országban. - Talán így is van. - a király átható tekintettel nézett a lányra. Csodálom Önt azért, hogy bár legyõztem, nem szégyelli bevallani, hogy tud tõlem tanulni. - Mindenkinek ismernie kell a korlátjait, felség. Én nem tartom megalázónak, hogy a legjobb vívótól tanuljak, mert ha sikerül, talán én is jó leszek. Nagy butaság lenne, ha hiúságból elszalasztanám ezt a remek lehetõséget. Nagy Lajosnak ismét meg kellett állapítania, hogy Rebecca olyan kincs, amilyet ritkán talál az ember. Lajos Rudolfra nézett, és úgy érezte, ugyanarra gondolnak. A vívólecke után Rebecca a királynéhoz sietett, akinél épp az udvari orvos tartózkodott. Pálfy doktor épp a szokásos havi vizsgálatot végezte a királynén. Pálfy doktor kedélyes, jólelkû ember volt, amióta az eszét tudta, a családja mindig a királyi család szolgálatában állt. Rebecca kedvelte az öreget, aki õt is meggyógyította, amikor a kastélyba került, és aki most éppen azt magyarázta a királynénak, hogy feltétlenül javítania kell a kedélyállapotán, mert a rossz hangulattól a szervezet is gyengébb lesz, hamarabb befogadja a betegségeket. Rebecca is úgy látta, mintha a királyné gyengélkedne. Amióta ismerte, még nem volt ilyen sápadt és beteges kinézetû. Rebecca igyekezett minél szellemesebb és figyelmesebb lenni, hogy felvidítsa a királynét. Ez sokszor sikerült is, de Margit napról napra levertebb és szomorúbb lett. Másnap, kora reggel Rebecca izgatottan sietett a lovagterembe, hiszen a királlyal csap ma össze ismét. Még volt ideje átöltözni, mielõtt még Nagy Lajos megérkezett volna. Ma reggel még keményebben harcoltak, ám ezt mindketten élvezték is. Rebecca ellesett egy-két ügyes fogást, és mindjárt ki is próbálta valamennyit, több-kevesebb sikerrel. Lajos magában egyre jobban csodálta a lányt, aki kitartásával és szor-
296
galmával megtanult egy hölgy számára ilyen nehéz tudományt. - Ha kegyed nem lenne nõ, hívnám, hogy álljon be a seregembe. mondta, mikor egy kis pihenõt tartottak. - Felséged tréfál, vagy tényleg ilyen jónak tart? - Rebecca kis melegséget érzett a szíve körül. - Én nem osztogatok érdemtelen dicséreteket, hölgyem. - Felséged valóban annyit háborúzik, mint mondják? Nagy Lajos könnyû mosolyt villantott a lányra. - Tudja drága hölgy, hogy mikor voltam elõször háborúban? - Kíváncsivá tesz, felség, - Mindössze tíz éves voltam, mikor apám magával vitt, hogy tanuljam a haditudományt. - Valóban? - kérdezte a lány meglepett hangon. - És nem féltette Önt az édesanyja? Nagy Lajos elmosolyodott. - Úgy látom, a mai gyakorlatnak vége. Volna kedve sétálni egyet velem? - Ahhoz át kellene öltöznöm, még megbotránkoztatom az embereket. - nevetett a lány, és olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy Lajos alig bírta megállni, hogy át ne ölelje. - Kérem, ne tegye. Nagyon korán van még, majd arra megyünk, ahol kevesen járnak. Különben pedig, - tette hozzá széles vigyorral - semmi szüksége a nõi öltözékre, ebben a ruhában is képes elcsavarni bármelyik férfi fejét. - Rebecca ijedten összerezzent, de Nagy Lajos már folytatta is. - Amúgy is meglehetõsen hideg van odakint. Azt javaslom, vegyünk fel valami köpenyfélét, az majd eltakarja a testõrruháját. Kint a parkban valóban hideg szél fújt, de Rebecca alig érzékelte, annyira lefoglalták a gondolatai, és az uralkodó szavai. - Engem, és az öcsémet, Endre herceget kicsi korunktól fogva arra neveltek, hogy majd egyszer egy egész országot fogunk irányítani. szólalt meg hirtelen a király. Azt pedig meg kell védelmezni, ha szükséges. Így hiába féltett az édesanyám, nekem is ott kellett lennem a háborúban, hogy a véremmé váljon ez a tudomány. Endre öcsém akkor már a gyûlöletes Nápolyban élt, a viperafészekben. - Nagy Lajos arca eltorzult, ahogy az emlékek életre keltek benne, keze ökölbe szorult. - Hallottam, hogy mi történt felséged öccsével. Igazán sajnálom. - El se tudja képzelni, mit éreztem, mikor megtudtam, hogy mi történt. Alig tudtam elhinni, hogy ezt tették vele.
297
- A felesége, Johanna követte el, igaz? - kérdezte Rebecca együtt érzõen. Érezte, hogy a királynak nincs ellenére, hogy errõl beszéljen. - A tényleges tettet nem õ hajtotta végre, de õ bíztatta fel a rokonait, hogy végezzenek vele. Sohasem szerette az öcsémet, egy cseppet sem. Szegény, jólelkû apám ez egyszer elszámította magát, amikor eljegyezte azzal az átkozott nõsténnyel. - Felséged nagyon szerette az öccsét, igaz? Nagy Lajos megállt egy pillanatra, és Rebecca szemébe mélyesztette az övét. - Testvér nálam jobban nem szerethette. Bár István öcsémet is szeretem, de Endrével együtt nõttünk fel, István jóval késõbb született - És a véreskezû Johannával mi lett? - Mi lett volna? - Lajos keserûen legyintett. - A pápa természetesen az õ oldalára állt, és kihirdette az ártatlanságát. Ez az ártatlanság pedig pár hét múlva már Tarantói Lajos herceg felesége lett, amikor az ura teteme még ki sem hûlt. - Felháborító! És felséged? - Remélem nem gondolja, hogy itthon ültem. Természetesen összeszedtem a seregemet, és elindultam Nápolyba. Szerencsére a Jóisten megsegített, és elfoglaltuk Nápolyt. A gyilkosok vezérét pedig ott végeztettem ki, ahol az öcsémet orvul meggyilkolták, Aversa várában. A seregem egy része még most is Nápolyban van, hogy a hatalmamat biztosítsa, elvégre az öcsém után nekem járt volna a korona. Remélem, a hûséges Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik jól végzik a dolgukat, mint helyetteseim, de nemsokára mindenképpen megnézem, hogyan boldogulnak. Így is csak a pestisjárvány miatt jöttem haza… - Csak amiatt? - kérdezte meglepetten a lány. - Az nem is izgatta felségedet, hogy mi lehet az országával, a feleségével? Nagy Lajos megcsóválta a fejét. Hiába, az asszonyok már csak ilyen érzelmesek. - Az országot mindig jó kezekben hagyom. Anyám kiválóan elrendezi a dolgokat. Ami a feleségemet illeti… Miért kérdezi? - Hogy miért? - Rebecca levegõ után kapkodott. - Nem kell válaszolnia, ha nem akar. - Válaszolok. - Nagy Lajos rövid szünetet tartott. - Tudja Rebecca, én és Margit még csak gyerekek voltunk, mikor eljegyeztek minket. Szó sem lehetett arról, hogy a szívünk szerint válasszunk. Én tisztelem Margitot, talán kedvelem is, de az uralkodók közötti házasságnak nem
298
a szerelem és a boldogság elérése a célja. Ilyen csak nagyon keveseknek adatik meg. Például az anyámnak és az apámnak. Õk igazán szerették egymást. Valószínûleg ezért is ennyire jó a kapcsolatunk Kázmér lengyel királlyal, anyám fivérével. Ezért is segítek mindig neki, ha a litvánok háborgatják õket. No, meg a lengyel trón is ezért száll majd rám, ha Kázmér utód nélkül hal meg. - Akkor felséged valóban nem unatkozik, ha mindig kész segítõ jobbat nyújtani annak, aki bajban van. - S ha nem lenne elég ügyem külföldön, akkor a belföldi zavargásokkal gyötörnek. Pár esztendeje még csak annak, hogy a havasalföldi vajdát meg kellett tanítanom arra, hogy ki a király ebben az országban, s ráadásul már a tatár is ott volt a nyakamon. Aztán itt volt az erdélyi püspök, Szécsi Endre esete, akit kénytelen voltam megleckéztetni, mert az már tényleg szégyenletes volt, amit a katonái Isten nevében a néppel tettek. A püspök ott sanyargatta szerencsétlen pórnépet, ahol csak tudta. S mindezt miért? Természetesen világi javakért. A kapzsi róka. - Nagy Lajosból csak úgy ömlött a szó. Rebecca ezen nagyon elcsodálkozott, hogy a magyarok királya pont neki, egy idegen, szegény lánynak önti ki a szívét, s hogy arra vágyik, hogy ez a leány meghallgassa, megértse. Rebecca maga sem értette magát, de vágyott a férfi közelségére, már a gondolatra is, hogy a közelében lehet, jobb kedvre derült. Az idejét sem tudta, mikor érezte magát utoljára ilyen felszabadultnak. Tétovázott, vajon ki merje-e mondani, amit gondolt, ilyen bizalmas gondolatait eddig csak Mattel osztotta meg. Rebecca Nagy Lajosra villantotta sötét szemeit. - Úgy látszik, mindenhol ilyen álnokok az egyház emberei. Ismerem a fajtájukat, képmutatók mind. - Mirõl beszél? - kapta fel a fejét érdeklõdõn Nagy Lajos. Rebecca megijedt, hogy mégis többet mondott a kelleténél. - Hiszen épp felséged mondta, hogy hogyan viselkedett az erdélyi püspök! Nagy Lajos fürkészõn nézett a lányra. - Nehogy azt higgye, hogy elfelejtettem a múltkori beszélgetésünket a könyvtárszobában. Adós maradt nekem egy magyarázattal. Rebecca hallgatott. Nagy Lajos megállt, szembe fordult a lánnyal, és mutatóujjával felemelte a lány lehajtott fejét. - Nem gondolja, hogy tudnom kellene, hogy kicsoda ön valójában? Ne feledje, hogy én mentettem meg az életét, és az udvaromba fogadtam! Ráadásul hogyan védhetném meg, ha nem is tudom, mitõl védjem?
299
Rebecca megremegett az érintéstõl, és az utolsó mondat tartalmától. Nagy Lajos valóban megvédhetné tõlük, mint ahogyan a máglyahaláltól is megmentette. De vajon elmondhatja-e neki? Nem fog-e majd visszaélni a bizalmával, melyet egyszer már megtett, fájó sebet ejtve a lány szívén? Az utóbbi percekben olyan õszintén beszélgettek egymással, Rebeccának pedig az égadta világon senkije sincs, akivel beszélhetne ezekrõl a dolgokról. - Legyen. - bólintott végül a lány. - Igen, valóban menekülnünk kellett Angliából az édesapámmal. Üldözött vagyok a saját hazámban, és hazaárulónak kiáltottak ki. Ha most felséged kiadna nekik, felakasztanának, az biztos. S mindezt azért, mert az édesapám egész életében segítette és óvta a szegényeket és a szerencsétleneket. Tenni akart valamit, hogy a világ jobb legyen, hogy ne nyomják el a hatalmasok a szegényeket, és fõként, hogy az egyház ne élõsködjön rajtuk, hiszen még a hetedik bõrt is lenyúzzák róluk. Apám az egyik vezetõje lett annak a mozgalomnak, amelyik szervezetten lépett fel az egyház zsarnokoskodásával szemben. A vezetõjük John Wycliff volt. - Valóban? - Nagy Lajos felkapta a fejét. - Hallottam róla és az eszméirõl, és megmondhatom, a nézetei nem állnak távol tõlem. De mivelhogy egy ország uralkodója vagyok, tartózkodnom kell attól, hogy ezeket a gondolatokat nyíltan ki is mondjam. Állíthatom azonban, hogy Wycliff nevét az egész világ ismeri. - Nos, apám Wycliff jóbarátja, s mint említettem, a szervezet egyik londoni vezetõje volt. Én semmit sem tudtam errõl addig, amíg a véletlen bele nem kevert engem is a testvériségbe. Ennek alig múlt másfél éve. Értettem ugyan, hogy mi a céljuk, helyeseltem is, de ha nem lett volna muszáj, magamtól talán nem lépek be. Attól fogva én is segítettem nekik mindenben, amiben tudtam, és mondhatom, nem volt veszélytelen vállalkozás. Ám egy napon hírt kaptunk, hogy III. Edward elfogatta John Wycliffet, és hamarosan kivégezteti. Természetesen a testvériség ezt nem nézte tétlenül. A férfiaink kiszabadították õt, de mint sejteni lehetett, borzalmas nagy öldöklés és kavarodás támadt. Apámnak sajnos nem sikerült rögtön elmenekülnie, elfogták, és felfedték a kilétét. A tusakodásban aztán kiszabadult, de vérdíjat tûztek ki a fejére, és természetesen az enyémre is. A barátaink azonban kijuttattak az országból. Mi elmenekültünk, de az én szívem ott maradt Angliában, mert a võlegényemet ott lõtték le a szemem láttára. Nekem pedig el kellett jönnöm, otthagyva õt vérbe fagyva… - Rebecca elhallgatott, szemében könnyek ültek. Nagy Lajos
300
elszorult szívvel hallgatott. Nem tudta, mit is mondhatna, ráadásul õrülten mardosta a féltékenység egy halott férfi miatt, aki egykor bírta Rebecca szívét. - Így váltunk földönfutóvá, felség, Franciaországból is ezért kellett eljönnünk. - És a szíve, még mindig a halott kedveséé? Nem volt az életében senki más? - De, volt. - Nagy Lajost arculcsapásként érték a szavak, Rebecca pedig felsóhajtott. Hát muszáj feltépni újra és újra az eltemetni vágyott sebeket? - Calaisben ismerkedtünk meg. Eleinte nem hittem, hogy valaha is tudnék még mást szeretni, de Pierre gyõzött. Megszerettem õt, és Párizsba utaztunk az apámmal, meg vele. A szülei azonban mindent megtettek, hogy elválasszanak minket, semmitõl nem riadtak vissza. Végül az õ piszkos eszközeik miatt halt meg Pierre egy párbaj során. Aznap lett volna az esküvõnk. - Sajnálom, Rebecca. - Nagy Lajos szemébõl õszinte együttérzés sugárzott. Arra vágyott, hogy a karjába vegye a lányt, és elmondja neki, hogy mellette nem érheti semmi baj, de nem merte megtenni. Úgy érezte, ahogy elõször elutasította a lány, talán most is ezt tenné. - Láthatja felséged, mellõlem minden férfi kihal. - nevetett fel keserû öniróniával a hangjában Rebecca. - És azt hiszi, hogy én félek a haláltól? - mondta szinte suttogva Nagy Lajos. Rebecca a férfi szemébe nézett, és megremegett. Olyan szenvedély, és annyi érzelem kavargott benne, hogy nem bírta elfordítani a tekintetét. Rebecca úgy érezte, mágnesként vonzza valami a férfi szép ívû ajkaihoz, de ebben a pillanatban lépések zaját hallották a fák közül. Megrettenve rebbentek szét, mint két rajtakapott szerelmes, és szótlanul folytatták az útjukat. - Felség, felség! - egy udvaronc kiáltozott utánuk. - Miklós atya várja felségedet. - Ah, a kancellária! El is felejtettem, hogy egy kiadós villásreggelit ígértem neki az államügyek mellé. - Rebecca felé fordult, szemében fojtott tûz lobogott. - Viszontlátásra, kisasszony. Remélem, holnap reggel ismét lesz szerencsém összemérni önnel a pengémet. - Természetesen, felség. - Rebecca lesütötte a szemét. Amikor Nagy Lajos daliás alakja eltûnt a fák között, Rebecca mindennek elmondta magát. Könnyelmûnek, hûtlennek, szemérmetlennek, hiszen majdnem engedte, hogy a király megcsókolja! Mi a fene
301
ütött belé? Hiszen õ a királyné férje, akit õ úgy szeret. A világ minden kincséért sem bántaná meg. Ám a heves szívdobogást, amit újra és újra érzett, amikor az elõbbi jelenetet felidézte magában, nem sikerült lecsendesíteni. ,,Semmi kétség, kezdek beleszeretni a királyba. Ha máris nem gabalyodtam belé túlságosan.” Ám Rebecca szentül megfogadta, hogy történjék bármi, nem enged a csábításnak, akár õszinték Nagy Lajos érzelmei, akár nem, Margithoz nem lesz hûtlen, õt nem árulja el. A jeges szél teljesen kicsípte az arcát, és szinte már csontig átfagyott. Eddig persze észre sem vette a hideget. Azt meg pláne nem, hogy ármánykodó tekintetek minden mozdulatát követik.
d 19.
Klotild grófnõ aznap délután kihallgatást kért a királynétól. Margit gyengélkedett, és kedvetlen volt, mint mostanában oly sokszor, de azért erõt vett magán, és fogadta legidõsebb udvarhölgyét. - Mi szél hozta, grófnõ? Klotild oly mélyen hajolt meg, hogy Margit nem láthatta gúnyos mosolyát. - Óh, felség, elõször is érdeklõdni szeretnék hogyléte felõl. Felséged egészsége mindennél fontosabb nekem. - kezdte az úrhölgy mézesmázos hangon. Margit nehezen viselte már a képmutatást, és untatta a sok felesleges bók. - Ha csak ezért aggódik, grófnõ, megnyugtathatom, hogy az egészségi állapotom változatlan. - Ó, nem, nem csak ezért merészeltem zavarni felséged délutáni pihenõjét. Bátorkodnék elmondani felségednek valamit. - Mi lesz, mondja hát! - csattant föl kissé hangosabban, a királyné, mint ahogy szerette volna, de kezdett ideges lenni, mert megérezte, hogy olyan dolgokat fog hallani, amik kellemetlenül érinthetik. - Nem tudom, tudja-e felséged, mivel tölti a szabad idejét Rebecca kisasszony? - mondta az álnok grófnõ. Margit felkapta a fejét. - A kisasszony szabadon rendelkezik az idejével, grófnõ. - Margit önkéntelenül is a védelmébe vette. - Még akkor is, amikor a királlyal sétálgat meghitt közelségben? -
302
kimondta. A mérgezõ szavak ott lebegtek a teremben a két nõ között. A gyûlölködõ és áskálódó vénkisasszony, és a szelíd, gyenge királyné között. Margit egy pillanat alatt falfehér lett, majd egy perccel késõbb az arca kipirult, élettelen szemében tûz gyulladt, a hangja megkeményedett, ilyen határozottan talán még sohasem szólalt meg. - Távozzon, kérem. Ne is lássuk. Hogy meri rágalmazni az udvarhölgyünket? - De felség! - A grófnõ a megrökönyödéstõl csak pihegni tudott. - Elég volt ebbõl, grófnõ, és csak akkor jöjjön vissza, ha hívatjuk. A grófnõ letörten távozott. Nem értette az úrnõjét. Mivel a szíve kemény volt, és nem tudta, mi az szeretet, nem értette meg, hogy a királyné szíve úgy vergõdik a két szeretett ember között, mint egy foglyul ejtett kismadár. A lelke mélyén már akkor sejtette, hogy a férje szemet vetett Rebeccára, mikor elõször kérdezõsködött felõle. Ugyanakkor szerette Rebeccát, ragaszkodott hozzá, és olyan nagy szüksége volt rá, mint a sivatagban egy korty vízre. De a grófnõ szavai nem hagyták nyugodni, és annyira feszült volt, hogy azonnal hívatta Rebeccát. Tudnia kellett, hogy igaz-e, amit Klotild mondott. De amikor Rebecca belépett a terembe, és a királyné belenézett a tiszta szemébe, már nem akart tudni semmit. Csak azt akarta, hogy körülötte legyen, beszélgessen vele, megnevettesse, vagy éppen csak meghallgassa sóhajait. A barátnõje volt. Az egyetlen barát egész életében. - Hívatott, úrnõm? - Rebecca még át sem öltözött, még testõrruhában volt. - Csak azt akartam, hogy mellettem legyél, Rebecca. Olyan gyengének érzem most magam, és oly nyugtatólag hat rám a jelenléted. Rebeccát újra elöntötte a szégyen, hogy majdnem elárulta úrnõjét, aki pedig annyira szereti õt, és oly nagyon bízik benne. Odament hozzá, letérdelt elé, és a kezére fektette az arcát. - Ha úgy kívánná, minden percemet önnel tölteném. Margitnak olyan jól estek Rebecca szavai, hogy egy könnycsepp gördült le a szemébõl. - Te vagy az egyetlen barátom a világon, Rebecca. - mondta hirtelen Margit szenvedélyes hangon, amit Rebecca még sohasem hallott tõle. - És akárki akármit mond, én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Rebecca még sokáig ott ült a királyné mellett, és beszélgettek. Margit mintha kissé erõre kapott volna, de Rebeccának még sokáig nem mentek ki a fejébõl a királyné titokzatos szavai. ,,Akárki akármit
303
mond…” - visszahangzottak a fejében a szavak. Hát beszélnek róla az emberek? De vajon mit? Remélte, nem a királlyal kapcsolatban, mert akkor nem merne a királyné szemébe nézni. Újra és újra elismételte magában, hogy soha többé nem gondol másképp a királyra, csak mint kenyéradó gazdájára. Nem kockáztathatja meg, hogy holmi elillanó érzelmek miatt újból szétessen az élete. Hiszen mi maradt neki? Elvesztett mindenkit, akit szeretett, a hazája nem hazája többé, és odakint, a várfalakon kívül ki tudja, mennyi gonosz indulat lappang. Az egyetlen, ami megmaradt neki, amibe belekapaszkodhat, a királyné barátsága, s õ, Rebecca, mindent meg fog tenni azért, hogy az úrnõjét boldoggá tegye. Akármerre fordul is sorsa, és akármilyen feladatra szánta is õt az élet, õ már akkor is úgy érzi, hogy ért valamit az élete, ha akár egy embernek is örömet okoz a jelenléte, és szüksége van rá. A következõ napokban Rebeccának kissé megváltozott a napirendje. Reggel korán kelt, vívott Rudolf kapitánnyal, majd a reggeli után a királyné társaságában töltötte a délelõttöt. Ebéd után volt csak egy kis szabad ideje, amikor vagy a könyvtárban üldögélt, és a kódexeket olvasgatta, vagy Pálfy doktor istápolyában segédkezett. Ezután újra Margittal és az udvarhölgyekkel tartott, késõ délután pedig Nagy Lajossal vívott, aki tanítgatta is a lányt, majd hosszú séta következett. Nagy Lajos szinte már elképzelhetetlennek tartotta, hogy legyen olyan nap, amelyen ne találkoznának. Margithoz persze érkeztek a pletykák, de õ mindegyiket elhárította, és mivel Rebecca a nap nagy részét vele töltötte, nem akart tudomást venni arról, hogy a férje számára kívánatosabb társaság az udvarhölgye, mint õ. A királyné kedélyállapotán valamelyest az is javított, hogy részt vehetett az udvar politikai életében. Persze, csak mint résztvevõ, de õt ez is boldoggá tette. Az audienciák után általában sétára indult Rebeccával, és hosszasan megvitatták a hallottakat. Margit ahhoz képest, hogy sokáig nem vett részt a politikában, egész jól kiismerte magát, és lassanként Rebecca is kezdte átlátni a mélyebb összefüggéseket. Ám az utóbbi napokban Margit egyre többet betegeskedett, és egyre gyengébb lett. Rebeccát sem marasztalta sokáig. - Menj nyugodtan, kedvesem, tudom, hogy nem nagy öröm a betegágyamnál ülni, és hallgatni a panaszaimat.
304
- Az utóbbi idõben nem is panaszkodott, úrnõm, pedig lehet, hogy nem ártana, ha kissé kibeszélné, ami a lelkét nyomja. - Lehet, hogy igazad van, Rebecca, de ne nevess ki, ha mondok most neked valamit. - Margit elhallgatott egy pillanatra, mintha erõt gyûjtene ahhoz, amit mondani akar. - Gyûlölöm az életem. Nem akarok többet itt lézengeni, mint valami szalmabáb. Én még fiatal vagyok, nagyon fiatal, hány napot, hány évet kellene még így átszenvednem? - Ne beszéljen így, felség! - kiáltotta elborzadva Rebecca. - Csitt, ne kiabálj, még meghallják. - Margit szeme most szinte földöntúli lázban égett. - Neked elmondhatom, mert benned megbízok. Belülrõl már olyan gyenge vagyok, mint egy kártyavár. Egy fuvallat, és összeomlok. Már szinte csak a csontomon kifeszülõ bõr tartja össze a testemet. - Aztán, mintha eddig egy teljesen más ember szólt volna belõle, a vonásai kisimultak, a szeme olyan szelíd volt, mint máskor. Rebecca szólni sem tudott a rémülettõl, és mikor Margit meglátta a lány arckifejezését, elmosolyodott. - Ne vedd komolyan, kedvesem. Egy kiábrándult és élve eltemetett nõ könnyei ezek. - Rebecca hirtelen erõsen megszorította a kezét. - Ígérje meg, ígérje meg felség, hogy nem tesz ilyet többé, még csak nem is gondol erre! Margit Rebeccára emelte szomorú szemeit. - Hát nem érted, nem érted, hogy számomra megváltás lenne a halál? Rebecca csak ült mozdulatlanul, és Ambrus apó szavai villantak fel az emlékezetében. ,,A halál nemcsak valaminek a vége, hanem valami újnak is a kezdete, Rebecca.” ,,Akkor miért kell végigélnünk az életünket, Apó?” ,,Mindenkinek megvan a feladata, és minden életnek megvan az értelme is, Rebecca. Az okok nem mindig nyilvánvalóak, de attól, hogy mi nem ismerjük fel õket, még vannak!” - Felség, nem szabad feladni a harcot, ki tudja, mi vár még önre az életben! - szólalt meg végre Rebecca. - Én már régen feladtam, Rebecca. Már nem tudok hinni a jövõben. Most pedig menj, gondolkozni akarok… Mit fogsz csinálni? - Legszívesebben itt maradnék. - Jól esik ezt hallanom, de nem kívánom tõled. Nos? - Ha tényleg így akarja, felség, akkor lovagolnék egy kicsit. - Ilyen hidegben? - Nekem nem számít, a lovakat pedig így is, úgy is trenírozni kell. Margit egy halvány mosolyt küldött Rebecca felé, majd lehunyta a
305
szemét. Rebecca lovaglóruhába öltözött, és az istállóba sietett. Az egyik lovat különösen kedvelte. Holló volt a neve, mert épp olyan színû volt a szõre, mint amilyen a holló tolla. Rebeccával a hátán pedig különösen festõi látványt nyújtott, mivel Rebecca sötét hajzuhataga pompásan illett a színéhez. Szép december eleji idõ volt, bár a nap ragyogott, ereje már nem volt, a csípõs hideg kipirosította a lány arcát. Rebecca megpaskolta a ló nyakát, mire Holló elindult, majd galoppra váltott, és mikor felért a fennsíkra, vágtába kezdett. Élvezte, ahogy száguld, és élvezte, hogy a lovának is tetszik az iram. Rebecca sohasem volt még ilyen szoros barátságban egy állattal, és tudta, hogy Holló is szereti õt. Rebecca hosszú hajába belekapaszkodott a szél, õ pedig csak nevetett. Ilyenkor nem létezett számára más, csak a jelen pillanat, nem számított, milyen volt a múlt, vagy mit tartogat a jövõ. Feltöltekezett a tiszta levegõvel és a természettel, és ilyenkor érezte, hogy õ is a természet része, mint a fû, amit tapos, vagy a ló, amelyen vágtat. Rebecca annyira belemerült a gondolataiba, hogy alig hallotta meg a háta mögött egy másik, hatalmas ló patáinak dobogását. S amikor hátrafordult, Nagy Lajos csillogó szemeibe nézett. Lajos aranyló haja hullámzott, ahogy a lány felé vágtatott, arcán széles jókedv terült szét. Látszott, mennyire harmóniában van most a lóval és a természettel. Rebecca megveregette Holló hátát. - Gyerünk, elõre! - suttogta a fülébe, és a ló még gyorsabb vágtába kezdett. Rebecca felhevült a versenyláztól, de hiába. A király lova az ország legerõsebb és leggyorsabb lova volt. Amikor Nagy Lajos már jó pár hossznyival vezetett, hirtelen megállt, és keresztbe fordult Rebecca lova elõtt. Rebeccának az utolsó pillanatban sikerült viszszafognia Hollót. - De felség! - kiáltotta felháborodottan. - Ha meg akar ölni, válasszon inkább kényelmesebb módot! Lajos kacagott. Tetszett neki Rebecca fanyar humora. - Ez nem gyilkossági kísérlet volt. Ha el akartam volna tenni láb alól, már nem élne. - Ebben biztos voltam. - morogta Rebecca. - Azt minden jó katonának meg kell tanulnia, hogy minden körülmények között bármit meg kell tudni csinálnia a lovával, még egy ilyen lehetetlen megállást is, vágta közben. - Ez mind igen szép, felség, csakhogy én nem vagyok katona. - Még.
306
Rebecca döbbenetében alig tudta kipréselni magából a szavakat. - Hogy érti ezt felséged? Lajos odakormányozta a lovát Holló mellé. - Mit szólna ahhoz Rebecca, ha beállna a hadseregembe?! - Nagy Lajos arca kifürkészhetetlen volt. - Felséged viccel? - Rebecca annyira elcsodálkozott, hogy még a száját is nyitva felejtette. - Jól hallotta, komolyan mondtam. Ön, kedvesem, nagyszerû harcos, és kiválóan lovagol. Ennél több nem is kell egy katonának. - Hát mégis meg akar öletni! - sóhajtotta Rebecca tréfára fogva a dolgot, mert egyszerûen nem tudta, hogy mit gondoljon. - A katonák meghalni mennek a csatába. Nagy Lajos vonásai megkomolyodtak, és különös tekintettel nézett a lányra. - Csak nem képzeli, hogy hagynám meghalni, vagy akár csak harcolni is? Rebecca, ha lehet még jobban összezavarodott. - Akkor miért mennék én háborúzni? Nagy Lajos olyan áthatóan nézett a lányra, hogy Rebecca beleremegett. - Azt hiszem, nem bírnám már elviselni, ha ilyen sokáig távol lenne tõlem. Rebecca szíve hirtelen úgy elkezdett kalimpálni, mint egy megzavarodott ingaóra. - Felség, - suttogta alig hallhatóan. - én a királyné udvarhölgye vagyok, és nem hagyhatom el õt. Nagy Lajos arca megrándult egy pillanatra, majd megfordította a lovát. - Jöjjön kisasszony, hadd fussanak még ezek a szegény párák. Rebecca egy pillanatig tétovázott, de nem tudott nemet mondani. Ügetésre fogta Hollót. Addig száguldottak, míg már õk is úgy lihegtek, mintha maguk futottak volna odáig. Lassú poroszkálásba kezdtek. Rebecca azt hitte, hogy Nagy Lajos visszatér az elõbbi témára, de legnagyobb meglepetésére másról kezdett el beszélni. - Látja azokat a hegyeket, meg arra, azokat a dombokat, Rebecca? mutatott Lajos a távolban elterülõ tájra. - Amikor apám idejött Magyarországra, ezek a területek még az anarchista fõurak birtokában voltak. Kiskirályoknak nevezték magukat. De apám sorra legyõzte õket. Persze, segítséget is kapott a kisnemesektõl és a városi polgároktól. Meg a pápa is õt támogatta. De micsoda bátorság kellett
307
ahhoz, hogy egy idegen, fiatal vitéz nekimenjen a tõsgyökeres magyar uraknak a saját hazájukban, akik a világ urainak képzelték magukat! - Csodálatos ember lehetett az édesapja! - Az volt. - mondta Lajos ábrándos tekintettel. - És én annyira felnéztem rá. Itt akkoriban teljes volt a zûrzavar. De õ rendet teremtett. Ütõképes hadsereget toborzott, átalakította a települések szerkezetét, és vármegyéket hozott létre. Aranyat veretett, és rávette a földesurakat, hogy õk is termeljék ki az ércet a földjükön. Varázslatos volt, ahogy minden kifejlõdött a kezei alatt. A semmibõl egy országot teremtett, egy országot, ahol béke uralkodik. - Lajos mélyet sóhajtott. - Megfogadtam a sírjánál, hogy folytatom, amit elkezdett. Megteremtem a feltételeket ahhoz, hogy békében termelhessen a nép, és virágozzon az ország. Miután a korona a fejemre került, az elsõ dolgom az volt, hogy a megyékbõl összegyûjtöttem a tolvajok, zavargók, lázadók listáját, és sorra felkutattam és megbüntettem õket. De nem nyugodtak. Már a második évben az erdélyi püspök ellen kellett vonulnom, mint ahogy már említettem. Aztán a havasalföldi vajda ellen. Majd a tatár zúgolódott. Annyit háborúztam abban az idõben, hogy amikor kínálkozott a lehetõség, hogy Zára városa a miénk legyen, már nem is gondolkoztam. Rendben, gondoltam, növeljük a birodalmat a nép dicsõségére és az ország gazdagságára. Majd a litvánokkal háborúztam a lengyelek oldalán. Aztán meggyilkolták az öcsémet, és Nápoly ellen vonultam. És egyszerre azon vettem észre magam, hogy lovagkirályként emlegetnek az emberek. Minden, amit csinálni akartam, lassanként az ellenkezõjévé vált. Állandósult az életemben az öldöklés és a háború. De soha senki nem volt mellettem ezekben az idõkben, akivel meghitten beszélgethettem volna, távol voltam az anyámtól, István öcsémtõl, a tanítóimtól. Folyton csak úton voltam, hogy dicsõséget szerezzek, vagy éppen megvédjem Magyarországot a rajta esett szégyenfolttól. Már annyira megszoktam ezt az életmódot, hogy a véremmé vált. Már csaknem egy éve itthon vagyok, és tûkön ülök a türelmetlenségtõl, hogy mikor indulhatunk már. De… mi lesz így belõlem, Rebecca? Milyen emberré leszek? Hódítok, amikor éppen itthon vagyok megpróbálom helyrehozni a belpolitikai hibákat, de úgy érzem, kezd kiveszni belõlem a gyengédség, az érzelmek… - Nagy Lajos elhallgatott. Nem tudta, és nem is akarta tovább folytatni. Tovább poroszkáltak az ösvényen. Rebecca is hallgatott. Megértette a királyt. Egy alattvaló sem tudja elképzelni, hogy milyen teher nehezedik annak a vállára, aki valóban
308
felelõsséget érez a népért, akinek a sorsa az õ tetteitõl függ. - Megértem felségedet, de segíteni nem tudok. - szólalt meg végül a lány. - Ha akarnám se hagyhatnám most magára a királynét. Annyira gyenge, és az utóbbi napokban mintha betegebb lenne, mint máskor. Szüksége van rám. - mondta Rebecca határozott hangon. - Beteg? - Nagy Lajos felkapta a fejét. Hirtelen izgatott lett a hangja. Önnek elmondom, mert bízok önben. Pálfy doktor említette, hogy néhány ember meghalt pestisben a környéken. Érti? A fekete halál jár az országban. Azt tervezem, hogy lezáratom a palotát, amíg ki nem derül, hogy hogyan is állunk. Rebecca a szája elé kapta a kezét. - Úristen, csak nem? - gyorsan átpörgette magában az elmúlt napok eseményeit. - Nem, nem, valószínûleg ez nem az. De veszélyes kór, felség. Úgy látom, hogy a királyné már lemondott az életérõl. Elkedvetlenedett, nem érdekli semmi, olyanokat mond, hogy bárcsak meghalna… - hirtelen eszébe jutott valami. - Nem látogatná meg felséged? Annyira vágyik rá, és lehet, hogy jót is tenne neki. Nagy Lajos Rebeccára szegezte a tekintetét. Rebecca agyán átfutott, hogy talán túl messzire ment, de Nagy Lajos megszólalt. - Az ön kedvéért megteszem. Majd egyeztetem a teendõimmel. - Köszönöm. Nagy Lajos hirtelen megállt, és a lányra mosolygott. - Azt hiszem, ránk férne egy jó kis verseny, nem gondolja? Rebecca nem tudott nem visszamosolyogni. Csodálta ezt az embert. Olyan sok arcát ismerte már meg, de még mindig tudott meglepetést okozni. Tudta, hogy neki abban a szerencsében van része, hogy nemcsak a királyt ismerheti, hanem az embert is, a gyarlót is, a nemeset is. És akármi is történt a múltban, az összkép egyre jobban tetszett neki, bárhogy is küzdött ellene.
a 309
Elõkészületben: Annie Hill Az õsiség törvénye II.
Megvásárolható: a KonyvLap.hu, AbaBook.hu, Bookline.hu, Books.hu, KonyvNet.hu online könyvkereskedésekben.
ISBN 978 963 06 4244 6
Készült a KönyvLap.hu Online Könyvkiadó és Könyvkereskedés kiadásában. Felelõs kiadó: Pogány János Nyomtatta a Pytheas digitális nyomda. A borítófedél képe a XIV. századi Codex Manesse (Nagy Heidelbergi Daloskönyv) képeinek egyike. A címlap grafika Kaposvári György munkája. 2008/20 KönyvLap.hu 3553 Kistokaj, Táncsics u. 11. Tel.: 20/428-9105
[email protected] / www.konyvlap.hu
A KönyvLap több, mint kiadó. A KönyvLap-nál bárki lehet kiadó, különösebb anyagi befektetés nélkül. A KönyvLap bármely szerzõ, vagy vállalkozó szellemû magán ember, vagy cég könyvkiadási terveinek megvalósításában segít. Könyvek megjelentetését már 8-10 példánytól vállalja. Ön a kiadó, a KönyvLap elvégzi a nyomdai munkálatokat, és a könyv értékesítését is hatékonyan megoldja. A KönyvLap és az Ön könyvei hamarosan minden jelentõsebb online könyvkereskedésben kaphatók lesznek. Bárkinek biztosítjuk a könyvpiacra lépést néhány ezer forintnyi befektetéssel. A KönyvLap folyamatosan várja tehetséges szerzõk és könyvkiadói terveket dédelgetõk jelentkezését.
Konyv ap.hu KönyvLap.hu 3553 Kistokaj, Táncsics u. 11. Tel.: 20/428-9105
[email protected] / www.konyvlap.hu
