No title

MAGYAR VÍZJEL

III. évfolyam

5. szám

3–20. oldal

Buncsák Katalin

A szerkesztő elöljáró sorai Bogdán István több cikkében is foglalkozott a magyar papíripar és kereskedelem történetével. Először 1968-ban a Levéltári Közlemények XXXIX. évfolyamának 1. számában (9–27. oldal) a Papírellátásunk és papírkereskedelmünk a XVIII–XIX. században című munkájában. Ezt követően 1969-ben, a Papíripar című folyóirat XIII. évfolyamának 5. számában Papírkereskedelem Budapesten a XIX. században címmel publikált egy négy oldalas tanulmányt (217–220. oldal), két ábrával illusztrálva. Néhány évvel később, 1973-ban a Papíripar XVII. évfolyamának 1. és 4. számában jelentette meg kétrészes cikksorozatát, amely a Papírfeldolgozó iparunk a XIX. században címet viselte (I.1: 23–31. oldal és II. 4: 167–170. oldal). A budapesti papírkereskedelem és papíripar előzményeit, illetve kialakulásának és működésének körülményeit ismertető, valamint a budapesti papíripar XIX. század végéig feldolgozott történetét részletesen bemutató, nagyobb lélegzetű műve azonban máig kéziratban maradt. Az utódok szerencsére megőrizték az eredeti, géppel írott kéziratot – amelyért köszönetet mondunk –, így jóvoltukból most módunkban van közreadni. Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük ezt a hiánypótló cikket, a szerző által megjelölt, illetve megrajzolt ábraanyaggal együtt, amely az említett, témához kapcsolódó tanulmányokat eddig nem közölt adatokkal egészíti ki.

†Bogdán István

Budapest papíripara a 19. század végéig Kivonat: A cikkben a szerző a budapesti papíripar kialakulásának előzményeit, körülményeit, legfontosabb állomásait és szereplőit mutatja be a XIX. század végéig. Kulcsszavak: Blana Éliás, Budapest papíripara, Cosman B., CSEPELI PAPÍRGYÁR, CS. ÉS KIR. HERMANECZI GÉP- ÉS MERÍTETT PAPÍRGYÁR, DÁVID KÁROLY DOBOZGYÁR, Dona Döme, Egán Lajos, Egyetemi Nyomda, ELSŐ MAGYAR GÉPLEVÉLBORÍTÉK GYÁR, ELSŐ PESTI GÉPPAPÍR-ZSÁK ÉS ÁRUMUSTRATARTÓ GYÁR, ELSŐ PEST-RÁKOSI RÉSZVÉNY PAPÍRGYÁR, Ettl Gábriel, Filtsó Sándor, Fodor István és Fia első magyar dobozgyár, Fodor Kálmán, FŐVÁROSI PLÉHSZEGÉLYŰ DOBOZGYÁR, Frandl Adolf, Giergl, Glanz Gusztáv, Hesz Gyula, Kauliczky János, Kohlmann Mihály, Kozma B., LINHART ISTVÁN CSISZOLÓPAPÍRGYÁR, LUCIUS ÉS ÁLDÁSSI PAPÍRKÁRPIT GYÁR, magyar papíripar, MASZNIKÓI GÉPPAPÍR GYÁR, Müller testvérek, NEMÉNYI TESTVÉREK NYOMDAI ÜZEME ÉS DOBOZGYÁRA, Neumann Vilmos, OSER JAKAB VEGYPAPÍRGYÁR, Parvady József, Petsch Gyula cég, Popovits Márk, Popovits P., Posner Károly Lajos, IFJ. PRÉGER SAMU PAPÍRNEMŰGYÁR, Preyer Vince, RIEGLER JÓZSEF EDE PAPÍRNEMŰGYÁR, Rosenthal Sámuel, Sacelláry Demeter, SCHULLER JÓZSEF ÉS FIA ELSŐ MAGYAR ACÉLTOLL-TOLLSZÁR ÉS INDIGÓ MÁSOLÓPAPÍR GYÁR, SCHULLER MIKSA PAPÍRLEMEZGYÁR, Seefehlner J. L., Sipos Sándor, Spiegler & Weisz, Stephanovits Demeter, Strudel Péter, SZILÁRD MÓR VEGYPAPÍRGYÁR, Timnick József, Trefort Ágoston, Trepco Konstantin, Trifonovits János, ZAITSCHEK ALAJOS PAPÍRLEMEZGYÁR, Zichy Jenő, Zsivora György, Weil József, Wodianer Fülöp.

Budapestnek a magyar papíripar életében még a 19. században sem volt olyan jelentősége, mint amilyen más iparágaknál tapasztalható. Ennek nagyrészt a papíripar sajátossága, illetve a földrajzi adottság volt az oka. A papíripar ugyanis vízhez kötött mesterség volt. Sokkal jobban mint a többi rokonipar, mert e mesterségnél a víz nemcsak hajtóerő volt, hanem segédanyag is: „gyártásvíz”. E tény megértéséhez a következőkben összefoglaltakat szükséges tudni.

MAGYAR VÍZJEL III. évfolyam, 2005/5. szám

3

† Bogdán István: Budapest papíripara a 19. század végéig

A papír növényi rost-nemez. Vázlatos technológiája a következő. A növényt mechanikai vagy kémiai úton rostjaira kell bontani, vagyis fel kell „tárni”. A feltárt rostokat ezután úgy kell összeállítani, hogy a létrejött termék az általánosan értelmezett írás céljainak megfelelő könnyű, vékony, sima, fehér lap legyen. Ez a „lapképzés” csak úgy oldható meg, hogyha a feltárt rostokat vízben lebegtetik, majd azokat a vízből egy megfelelő eszközzel eltávolítva víztelenítik és összekuszálják. Ha ez megtörtént, a kívánt új rost-nemez – a papír – lényegében már el is készült. Természetesen még meg kell szárítani és felületét megírhatóvá kell tenni. A papíripar a 8. századtól a 19. század második feléig nem közvetlenül használta a növényi rostot, hanem közvetve. Textíliának már feldolgozott, és e minőségében már elhasznált növényi rostot, vagyis rongyot, mégpedig len-kender anyagot alkalmazott. – Érdemes megjegyezni, hogy e tényből következőleg a papíripar ezen időszakában jelentős mértékben részint a textiliparnak, részint pedig a lakosság ruházkodóképességének függvénye lett. E nyersanyagot a 13. századtól kezdve a 19. század elejéig – az enyhe vegyi kezeléstől eltekintve – mechanikai módszerrel dolgozták fel. E módszer egyik elve a zúzás volt, a másik – amelyiket a 17. századtól kezdve alkalmaztak – az őrlés. Az előbbi eszköze volt az úgynevezett zúzómű, az utóbbié pedig az úgynevezett hollandi. Mindkettő munkagép. Mozgatásukra, elvileg a 18–19. század fordulójáig, gyakorlatilag a 19. század közepéig, vagyis a gőzgép feltalálásáig illetve általános alkalmazásáig, vízienergiát, illetve a korábbi korszak általános erőgépét, a vízikereket használták. – Ezért nevezték a papírkészítő műhelyt papírmalomnak. – Mindkét munkagép azonban a mechanikai feltárást, vagyis a rostosítást csak állandó víz-hozzáadással tudta elvégezni. A lapképzés eszköze a 18. század végéig az úgynevezett merítőszita volt. Egy téglalap alakú, réz-huzalhálóval ellátott fakeret. Evvel merítették ki az úgynevezett merítőkádból az ott vízzel jelentős mértékben felhigított rostanyagot. A merítőszita alkalmazása miatt a tehát a papírkészítés az emberi kéz teljesítőképességének függvénye volt. A 18–19. század fordulóján a papírszükséglet már olyan mértékben megnövekedett, hogy a papíripar ezen technikai felkészültségével már nem tudta azt teljes mértékben kielégíteni. Két problémát kellett megoldania: a merítését és a nyersanyagét. Az előbbit az általános technikai fejlődés következtében viszonylag könnyebb volt megoldania, és – a részletektől eltekintve – 1799-ben Nicolas-Louis Robert feltalálta a papírgépet. A papírgép felváltotta a merítőszitát, ezzel függetlenítette az emberi kéztől, tehát termelékenyebbé tette az ipart. És mivel ez időre már új erőgépet alkalmazhatott – a gőzgépet –, vízhezkötöttségét felszámolhatta, és az ipar gépesítését megkezdhette. Ez a többtermelési lehetőség viszont még égetőbbé tette a nyersanyag problémát, és így a rongyhiány megakadályozta az ipar fejlődését, így a teljes gépesítését. Ez csak akkor következhetett be, amikor megtalálták az új megfelelő nyersanyagot, és kidolgozták az ennek megfelelő új technológiát. De nem volt elegendő a víz fizikai szennyeződés mentessége, vegyi összetételének is megfelelőnek kellett lennie. Ez utóbbi megváltoztatására akkor szintén nem volt lehetőség. A víz – és így a földrajzi tényező – tehát egyszer és mindenkorra meghatározó adottság volt, amelyet mind a hajtóerő, mind a gyártásvíz szempontjából már az alapításkor figyelembe kellett venni. Következőleg papírmalmot csak ott volt érdemes létesíteni, ahol a víz az ismertetett követelményeknek megfelelt. Magyarországon a hegyvidékek lehetőleg télen sem befagyó egyes patakjai és kisebb folyói mellett, azok meghatározott szakaszain, lehetőleg nem messze a forrásvidéktől, de a nagyobb településektől távolabb építhették és építették a papírmalmokat. – Egyébként ez a földrajzi követelmény az oka annak, hogy a papírkészítés Európa-szerte falusi jellegű ipar volt. Amikor az általános technika és a papíripar előbbiekben említett fejlődése a 19. században a hagyományos technológiát megújította, a vízhezkötöttséget a gőzgép, az új nyersanyag, valamint a vízvezető és -tisztító berendezések alkalmazásának lehetősége feloldhatta volna. De – legalábbis Magyarországon – mégsem egészen így történt. Papírgyáraink egyrésze papírmalomból lett átalakítva, tehát a régi helyén maradt. Az újonnan alapított gyáraknál pedig részint a vízvezető és -tisztító költségeinek megtakarítása, részint pedig az új nyersanyag – a fa – könnyebb beszerezhetősége miatt hasznosabbnak látszott, ha az üzemeket a hegyvidékeknek megfelelő, vízzel rendelkező, erdőben gazdag helyein telepítik. Következőleg papíriparunk átalakulása után, vagyis a papírgyártáskorszakban is megtartotta bizonyos mértékig falusias szervezet-jellegét és nem lett városi jellegű ipar. E rövid általános áttekintésben természetesen kizárólag a bevezetőben említett ténymegállapításhoz szükséges tudnivalókat kellett ismertetni, és az egyéb, csak a papíripar szempontjából fontos változások ismertetésétől el kellett tekinteni (1). Az a tény tehát, hogy a Duna és általában a környék vize nem volt alkalmas papírmalmok működtetéséhez, és Budapest földrajzi helyzete nem volt kedvező papírgyárak üzemeltetéséhez, nagyrészt megmagyarázza azt, hogy Budapestnek miért nem volt jelentős szerepe a magyar papírtörténetben. E szerep ismertetésének megkezdése előtt meg kell még említeni azt, hogy a vizsgálatot a mai Nagy-Budapest területére terjesztjük ki, és a papírkészítés, illetve papírgyártás mellett a papírfeldolgozóipart is ismertetjük, a papírkereskedelmet csak az általános tájékoztatáshoz szükséges mértékben, a papírfogyasztással pedig nem foglalkozunk. Az ismertetésnél a legcélszerűbb, ha az üzemalapítások, illetve kísérletük időrendjét követjük.


4


E helyhez kapcsolódó legelső adatunk az általános magyar papírtörténet szempontjából is fontos, mert a hazai papírkészítés legelső emléke lenne (2), ha nem nekünk kellene most, majd 500 év távlatából kísérleteznünk a papírmalom alapításával. A helyzet ugyanis a következő. Az óbudai apácák 1497. áprilisában kelt oklevelében (3) – kiragadva – a következőket olvashatjuk: „...molendinum nostrum in Calidis aquis in capite a que videlicet ante ...pyros malom habitum...” Vagyis egy „...pyros malom” alatti malomról van szó. Az oklevél azonban csonka, az eleje hiányzik. A mostoha sors keze a sor elejére írta le a „...pyros” szót, és azután előtte megcsonkította az oklevelet. – Sorsdöntő kérdés, hogy a csonkán maradt „pyros” szó előtt közvetlenül mi volt? Megállapítását megnehezíti az a körülmény, hogy az oklevél ezt a „..pyros” malmot egy másik malom helymeghatározása miatt említi – tudniillik ez alatt volt –, és így az oklevél szövegében többször nem szerepel. Lehetséges, hogy a sorkezdő pyros szó előtt egy másik rövid vagy rövidített (mert kicsi a hely) szó volt, és így csak egy pyros nevű malom van említve, de lehet az is, hogy a „pa...” szókezdő szakadt le, és ez esetben papírosmalomról van szó. Más szókezdő feltevésével ugyanis értelmes, akkor ismert magyar szót nem alkothatunk. A csonkulás által elveszett sorkezdő betűk és szavak helyreállítási próbája szerint a „pa” szókezdés lehetséges, de nem biztos. A szakított rész sajnos közvetlenül a „p” előtt van, és így nem lehet megállapítani, hogy e betű írása fent vagy lent kezdődik, vagyis, hogy a „p” szókezdő volt-e vagy pedig szóközi betű hiányzik előle, szótag vagy pedig szó? Ez a „...pyros malom” Felhévízen, vagyis a mai Lukács és Császár fürdők tájékán volt. Ezen a területen az 1270es évektől kezdve a 19. század elejéig mindig volt malom. A bő vízhozam több malmot is meghajthatott, és ezek a melegforrás miatt télen is működhettek.E terület legkorábbi részletes ábrázolását csak egy 1797. évi helyszínrajzról (4) ismerjük (1. ábra). De ezen is láthatjuk, hogy ez időben a Császár malmon és fürdőn kívül még négy kallónak is jutott elég víz. Ez a hely elég kicsi – az idézett felvételen a 70 × 85 méteres terület –, de fejlett vízgazdálkodással, megfelelő csatornarendszerrel több malmot is üzemeltethettek, és tudjuk azt, hogy az 1490-es években itt tényleg több malom is volt, sőt sok is, mert „ellopták” egymás vizét (5).

1. ábra: A Császár malom és fürdõ 1797. évi helyszínrajza

A földrajzi adottság tehát feltehetővé teszi, hogy 1497-ben e helyen, a többi malom között, egy papírmalom is üzemelt. Még az is a feltevés javára szól, hogy ez a „...pyros malom” közvetlenül a vízfőnél feküdt, a gabonamalom fölött, tehát tiszta vizet kaphatott volna. De a hazai általános papírmalmos gyakorlat tapasztalata alapján azt is megállapíthatjuk, hogy az akkori helyzetben a hajtóerő szempontjából így adódó vízgazdálkodási lehetőség nem volt egészen megfelelő. Vizsgáljuk meg a latin szövegben szereplő két magyar szó okleveles előfordulását, illetve csak a jelzőt és lehetőségeit, mert a malom szó részint már a 13. században szerepel, részint pedig a jelen esetben nem problematikus (6). A pyros vagy piros szót már a 14. században használták, ismert előfordulásai többnyire személy (vezeték) nevek. A szín jelölésére inkább a veres, weres szót alkalmazták – természetesen személynévként is – már a 13. század elejéről van rá adatunk és sok előfordulását ismerjük. A papyros vagy papiros megnevezést csak a 16. század második felétől használták, korábban charta, ritkábban német szövegben papier vagy papir, a név.


5


A nyelvészeti adatokból tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy nem papiros, nem piros színű malomról van szó, hanem inkább Piros nevű ember vagy család malmáról. Ha meg lehetne állapítani azt, hogy az időben (században) azon a területen élt egy Piros (esetleg Ruber, Rubens, Rot) nevű család és volt malma, akkor az perdöntő lenne. Így jelenleg csak a további érveket vizsgálhatjuk meg. Az 1526 előtti okleveles emlékeinkben, az eddigi kutatások szerint papiros (papír) malom nem fordult elő, se latinul, se németül, még kevésbé magyarul. Legkorábbinak ismert adatunk 1530-ból való (7), az is német. Ha azon a helyen lett volna a papírmalom, kétségtelen, hogy az óbudai apácák használták volna a papírját (sőt esetleg az övéké lett volna malom) használták volna a papírját, és nagyon valószínű, hogy ezt az oklevelet is erre írták volna. A papír vizsgálata azonban nem támogatja ezt a feltevést. Az oklevél papírja fehér, sima; átnézete egyenletes, rostcsomó nélküli; középvastag, rugalmas. A korabeliekhez viszonyítva jó papír. Vízjele (2. ábra) nyolcas hurkon függő háromszög alakú serpenyős mérleg burokrámában. Ez a vízjel, illetve több változata eddigi vízjelgyűjtésünkben Magyarországon az 1450-es évektől kezdve szerepel, az ország kölönböző helyein felhasználják az ilyen papírt. Briquet (8) szerint velencei eredetű. Ez a vízjel Briquet 2469., 2471. típusának, de – az ívmérettel is indokolva – inkább az utóbbinak a változata. Az első alaptípust Tirolból ismeri 1447-ből, azonos változatát 1445–70 között, egy előfordulással Magyarországról, a többit délnémet, illetve itáliai területről. A másik alaptípust 1482-ből itáliai, hasonló változatát 1486–1518 között előbb itáliai, majd délnémet területről, 1485-ből pedig Nagyszebenből is. A többi hasonló típus itáliai előfordulású (9).

2. ábra: Az 1497. évi oklevél vízjele

A közkeletűen itáliainak (velenceinek) ismert vízjel, a papír jó minősége, a lényegesnél korábbi és többségében külföldi felhasználású előfordulás valószínűtlenné teszi azt, hogy ez hazai papír.Tegyük még hozzá a következőket. Első papírmalmaink terméke, a dolog természetéből következően, közepes minőségű. Továbbá – és ez a döntőbb – az első papírmalmok vízjelei közvetlenül kapcsolódtak a malom helyéhez vagy tulajdonosához (rendszerint címerek) (10). Ha tehát Felhévízen lett volna papírmalom, egyáltalán nem valószínű, hogy papírja vízjelének egy ilyen, már akkor is – úgy mondhatni – közkeletűen itáliainak ismert figurát választottak volna. Ha az elmondottakhoz hozzávesszük még azt is, hogy az eddigi papíradat- és vízjelgyűjtésünk sem ad alapot annak feltételezésére, hogy e korban Magyarországon lett volna papírmalom – sem itt, sem másutt –, valószínűbbnek látszik az, hogy ezen oklevélben nem „papiros”, hanem „piros” malomról van szó. De mindezek ellenére sem mondhatjuk azt, hogy ezen egyetlen, bosszantóan csonka oklevél-adat lehetőségére alapozott papírmalom „alapítási” kísérletünk véglegesen sikertelen lett volna. Az adatok elégtelensége miatt eldönteni nem lehet. A végítéletet – pro vagy contra – a további bizonyítékok beszerzéséig el kell halasztanunk. Sok víz lefolyt addig a Dunán, amíg újabb papírmalom alapítási kísérlet próbálkozott Buda területén. Már csak azért is mert a török tartotta megszállva, és a törökök behozatalból fedezték papírszükségletüket. Törökországban ugyanis – egy-két kivételtől eltekintve – egészen a 19. századig nemvolt rendszeres papírkészítés (11). Talán szimbólumnak is tekinhetjük azt a tényt, hogy a következő papírmalom alapítási kísérlet a másfélszázad óta török megszállás alatt sínylődő Buda 1686. évi visszafoglalásához kapcsolódik.


6


Közismert, hogy Európa majdnem minden nemzete résztvett az ostromban. Nevezetes küzdelem volt. A kortársak rendkívüli érdeklődése előzte meg, kísérte figyelemmel és méltatta még sokáig (12). – A felmentő csapatok egyikében kűzdött Strudel Péter osztrák festő és szobrász is. Ő kísérelte meg a papírmalom alapítását. Strudel Péter (13) 1660-ban született Cles-ben (Tirol), Strudel Jakab szobrász fia és tanítványa volt. Velencei tanulmányútjáról 1680-ban tért vissza Bécsbe. Hat év múlva a Budát felszabadító csapatok között harcolt. A hadműveletek alatt kitűntette magát és ezért – kérésére – az uralkodótól többrendbéli jutalmat kapott. A visszafoglalt Budát az uralkodó „új szerzeménynek” (neoaquistica) tekintette, amelyik a kincstár jogos tulajdona, így belátása szerint rendelkezhetik vele, az udvari haditanács és az udvari kamara útján (14). E „hadizsákmány”-ból kért és kapott részesedést Strudel is. Nagy lendülettel harcolhatott a jutalomért is, mert 1687. július 29-én az udvari kamara már értesíti Werlein budai kamarai felügyelőt, Strudel Budán házat, telket kapott, továbbá 30 évig terjedő privilégiumot írópapír készítésére a visszafoglalt területen (15). Tehát alig indulhatott meg az élet Budán – hisz az ostromot 1686. szeptember 2-án fejezték be, – Strudel máris beterjesztette kérését. Az adománylevél 1687. szeptember 8-án kelt, és pontosan megtudhatjuk belőle, hogy hogyan értékelte az udvar Strudel közreműködését. Budán két házat kapott, az Éléstár melletti 267. és 268. számút – a mai Szent György téren –, Pesten pedig egyet, a váci kapu mellett, az első rondella felé esőt – vagyis a mai Türr István utca környékén –, továbbá szőlőt, telket, valamint engedélyt arra, hogy a Dunán a Gellérthegy és Pest városa között papírmalmot építhessen (16). Az ingatlanokat és a papírmalom helyét nyilván Strudel maga választotta ki. Hogy a papírmalom számára kiválasztott hely pontosan hol lehetett, nem tudjuk, csupán a felsorolt indokok alapján feltételezhetjük, hogy a mai Erzsébet híd budai hídfőjének környékén (3. ábra). Mert: 1.) a budai oldalon a meder kanyarulata miatt nagyobb a víz sebessége, valamivel tisztább is, és a szilárd (17) talajon elégséges hely állt rendelkezésre, a pesti oldalon viszont ellenkező a helyzet, 2.) a jelölt hely feletti rész már beépített volt, alatta a fürdő feküdt, azon kívül a part ismét keskenyebb és azon is út vonult, 3.) közvetlenül Buda városa mellett volt – Strudelnek itt volt két háza –, de Pest városától is könnyen elérhető vagy a váci kapun és a hajóhídon keresztül, – Strudel pesti házától –, vagy pedig csónakon a pesti palánk dunai kapujától.

1. Gellérthegyi erőd – ma Citadella 2. Zöldoszlopos fürdő – ma Rudas fürdő 3. Tabáni fürdő 4. Musztafa basa mecset – ma tabáni templom 5. Hajóhíd 6. Pesti palánk a Dunánál 7. Kapu a Dunára 8. Mecset – ma Március 15 téri templom 9. Dunai felső rondella – ma Vigadó tér 10. Váci kapu

3. ábra: Az 1687-ben alapítani szándékozott Strudel-féle papírmalom elõször kiválasztott helye (térképrészlet az 1686. évi állapot szerint)

A kiválasztott helyet a papírkészítés szempontjából nem ítélhetjük kedvezőnek, már csak azért sem, mert a város alatt volt. Lehetséges, hogy Strudel is ennek alapján gondolta meg a dolgot, és más helyet választott a papírmalomnak. November 7-én az udvari kamara beleegyezéséről értesíti Werlein felügyelőt: Strudel, tervezett papírmalmát a lőpormalom lefolyásánál megépítheti, és a szükséges faanyagot meg is kaphatja (18). Ez a hely – egyébként az 1497-es lehetőség tárgyalása során már volt róla szó – a későbbi Császár malom alatt volt, a mai Lukács fürdő területén (4. ábra), (19).


7


1. Deszka fürdő – ma Zsigmond köz 2. Lőpormalom – később Császár malom – ma Lukács fürdő 3. Veli bég fürdő – ma Császár fürdő

4. ábra: Az 1687-ben alapítani szándékozott Strudel-féle papírmalom másodszor kiválasztott helye (térképrészlet az 1686. évi állapot szerint)

Feltehetjük, hogy Strudelt a következő meggondolás vezette az új hely kiválasztására: 1.) az előző hely azért nem jó, mert a Duna vízsebessége csak költséges berendezéssel szabályozható, a víz tisztasága nem kifogástalan, és a Duna téli befagyása malomállást okoz, 2.) az új helyen viszont a bőséges, tiszta vízű melegforrás állandóan működtethei a papírmalmot, a csatornarendszer kevésbé költséges, és esetleg a régi malmok romjait is fel lehet használni. Arra azonban – úgy látszik – nem gondolt, hogy a lőpormalom lefolyásánál csak akkor kaphat tiszta gyártásvízet, ha költséges vízvezetéket épít a forrásfőig. Strudel a helyet megfelelőnek vélte, de azon gondolkodott – és nagyon valószínű, hogy a kérdése felvetésével már döntött is –, hogy a papírmalom helyett nem lenne-e kifizetőbb gabonamalmot építeni? (20). Ez a kérdés érthető, hisz a visszafoglalt Budán akkor rögtön nagyobb szükség volt lisztre, mint papírra. Strudel pénzügyi és nem kulturális szempontból nézhette az ügyet, hisz valamivel később más vállalkozásokkal is próbálkozott, így például Budán pálinkafőzéssel és vizafogással, Visegrádon mész- és téglaégetéssel (21). Természetes, ezek engedélyezését az udvar jutalmazásnak minősítette. A malom építésének gondolatával azonban felhagyott – lehet, hogy azért, mert a jelölt területen a kamara is gabonamalmot szándékozott építeni (22) –, és mivel a többi vállalkozása sem sikerült, 1688-ban visszatért Bécsbe. Az uralkodó rövidesen udvari festőnek nevezte ki. 1701-ben művészeti tevékenységéért, valmint az akadémia alapításával szerzett érdemeiért az uralkodótól nemességet kapott, és e művészeti akadémia igazgatójának nevezték ki. Ezt vezette 1714-ben bekövetkezett haláláig. Strudel papírmalom alapítási kísérletének sikertelenségét saját magának köszönhette. Megkapta az udvar engedélyét, válogathatott a helyekben, építőanyagot is kaphatott, Felhévízen a víz is megfelelő volt, a Budán meginduló új életnek, ha azonnal nem is, de rövidesen nagy szüksége lett volna papírmalomra, és nemcsak Buda és Pest lehetett volna nyersanyag- és árupiaca, hanem azok környéke is. Strudel azonban kapkodott. Türelmetlenségét vállakozásainak sokfélesége, és főleg azok abbahagyása jól jellemzik. Feltehetően a gyors pénzszerzés volt a célja, bár az is lehet, hogy egyszerűen megunta azokat. Az azonban biztos, hogy nem volt üzletember, inkább művész, és egyéniségét jól jellemzi az, hogy ez időben kelt leveleit olaszul, nevét pedig Pietro Strudl-nak írta. Magyarországi sikertelenségeit nem kell sajnálnunk, csak a meg nem épített papírmalmot, mert Strudel nem járt rosszul: az udvar nemcsak megtisztelő kitüntetésekkel, lelkesedő elismeréssel – Apelles-nek nevezték – jutalmazta festői és szobrászi tevékenységéért, hanem anyagiakkal is. Számítását megtalálhatta így is. Nyolcvanegynéhány évvel később egy újabb lehetőség nyílott arra, hogy Budapest mégiscsak besoroljon papírmalmos helyeink közé. Ez a kísérlet azonban nem helyi, hanem általános jellegű volt. 1770-ben a bécsi udvar ugyanis meg akarta ismerni a magyarországi papírkészítés és -kereskedelem helyzetét és erre vonatkozó felvilágosítást kért a magyar kamarától (23). De a választ szinte meg se várva – az uralkodó akkori iparpolitikájából következőleg – elrendelte, hogy készítsék elő a papírkészítés bevezetését a felsorolt korona és kamara birtokokon, valamint a szabad királyi városokban, erre vonatkozóan javaslatokat kérve a magyar kamarától (24). E kérdésben Buda is érdekelve volt, illetve az óbudai kamarai uradalom. Az utóbbi a magyar kamara vonatkozó


8


rendeletére 1771. február 15-én válaszolt és a következőket írta: Óbuda, illetve az uradalom területén megfelelő folyóvíz csak annyi van, hogy a meglévő hat gabonamalom működtetéséhez elegendő, de többhöz nem; papírmalmot csak akkor lehet alapítani, ha a helytartótanács hozzájárul ahhoz, hogy az egyik gabonamalmot – a legkisebb jövedelműt, amelyiknek az épülete azonban teljesen rendben van – átalakítják; egyébként a papírkészítéshez szükséges rongy és más szükséges anyag nemcsak az uradalom, hanem Pest és Buda környékén is elegendő található (25). Ez a válasz nyilván nem kedvezett a papírmalom alapítás ügyének. Az uradalmi prefektusoknak állásfoglalása elvileg is, gyakorlatilag is döntő volt, mert a magyar kamara ezen válaszokból állította össze az udvarnak felterjesztett véleményes jelentését, amelynek alapján döntött az uralkodó. Az Óbudán építendő papírmalom sorsa tehát az uradalom válaszával már el is dőlt, gyakorlatilag meg sem kísérelték az alapítást. És jellemző, hogy a kamarához beérkezett válaszok közül csak három tett javaslatot, azok közül a kamara csak a diósgyőrit találta megfelelőnek, ezt javasolta (26). Ennek alapítási kísérlete gyakorlatilag is megtörtént 1773-ban, de az is eredménytelenül (27). A 18. században azonban – a fejlődésből érthetően – Pest városa is bekapcsolódik a papíripar történetébe. Ha nem is jelentős ez a térhódítás, de legalább nem sikertelen: a papírfeldolgozó és a papírkereskedelem veti meg a lábát. 1744-ben telepedett meg Pesten a híres Giergl kártyakészítő család (28). Az 1771–74. évi országos iparstatisztika szerint ez időben egy papírfestő működött Pesten. Egyfajta levélpapírt készített, évente kb. 1200 tucatot. Vásárlói – mint forrásunk mondja – kisebb mágnások voltak, akiknek 4 kr-ért adta tucatját (29). Az önálló papírkereskedelem országos viszonylatban is csak ez időben és csak nagyon lassan indult meg. A papírszükséglet mennyiségi igénye ugyanis ez időben növekedett meg olyan mértékben, hogy azt sem a papírmalom tulajdonosok, bérlők közvetlen eladása, sem pedig a kis mennyiséget árusító papírfeldolgozók, könyvkötők és szatócsok teljes mértékben már nem tudták kielégíteni (30). Az önálló papírkereskedőkre vonatkozó egyik legkorábbi adatunk éppen Pesthez kapcsolódik: 1779–80-ban Stephanovits Demeter papírkereskedő nevével találkozunk. Nagykereskedőnek is nevezhetjük, mert viszonteladással is foglalkozott, az Egyetemi Nyomda egyik papírszállítója volt. Leginkább a bobóti, brunistyei, dejtei és szeleci papírmalmok termékeit árusította (31). A feldolgozóiparra 1792-ből van újabb adatunk: egy papírfestő és egy kártyakészítő dolgozott ez időben Pesten (32). – Megjegyzendő, hogy a kártyakészítést a 19. századtól kezdve általában a nyomdaiparhoz sorolják, ezért a következőkben nem foglalkozunk vele. A 19. század legelején ismét Budára kanyarodik vissza a papíripar útja, de zsákutcának bizonyult. Ismét alapítási kísérletről van szó, ami azért is érdekes, mert egy papírkészítő próbálkozott meg vele, és ez ügy által közelebbről megismerhetjük, ha nem is a legkedvezőbb oldaláról. Timnick József papír- és kartonkészítő 1807. április 23-án kelt beadványában a következőket írja: a budai papírmalom felállítására már minden vagyonát ráfordította, a végleges befejezéséhez azonban még sok kiadása lenne, amit ő már képtelen fedezni; tekintettel ezen műhely hasznosságára és 9 évi 9 hónapi katonai szolgálatára – utoljára mint főtüzér szolgált és hősiesen harcolt az ellenséggel – segítséget kér a műhely befejezéséhez (33). E kérését – hivatkozva rá – május 13-án kiegészítette azzal, hogy az általa Budán alapított papírmalomban egy hollandit akar építeni, ehhez kéri a kincstári segítséget (34). A kancellária a kérést illetékességből a magyar kamarához küldte meg. Ez azzal küldte vissza, hogy ilyen segítséget nem szokott adni, de a végleges döntés előtt állapítsa meg a helytartótanács: a nevezett elegendő óvadékkal rendelkezik-e? (35). A helytartótanács Buda város magisztrátusától kért felvilágosítást (36). A magisztrátus alaposan kivizsgálta az ügyet és a következőket állapította meg. Timnicknek Budán, a Tabán elővárosában volt egy házacskája, a 40. szám alatt, Fidler János és Gere János mellett, amelyet feleségével, Zimmermann Franciskával közösen birtokolt, de nemrégen eladta Dolleczal Ferenc ácslegénynek és feleségének 600 ft-ért. Van még egy házacskája ugyanott, a 35. szám, Stankovics Péter és Pandics Tamás mellett, amelyet annak idején 400 ft-ért vettek, de ezt a felesége jogán bírja, a telekkönyvi átírás az anyósa nevéről még nem történt meg, és az örökösödést sem tisztázták még pontosan. Más ingatlana nincs (37). Timnick tehát – állapítja meg a helytartótanács – a kincstári segítséghez elegendő óvadékkal nem rendelkezik (38). A magisztratus azonban ki is hallgatta Timnicket, és furcsa dolgok derültek ki. Saját műhelye nincs, csak a szentendrei papírmalom bérlője, ez a papírmalom pedig teljesen felszerelt – állapítja meg a magisztratus. Timnick sem e malom továbbfejlesztéséről, sem pedig bármilyen más új tervről még csak említést sem tudott tenni. A segítséget a könnyebb megélhetés okáért kérte, mert különféle anyagi károk érték. A kérés tehát – állapítja meg a magisztrátus – mondvacsinált ürügyekre támaszkodik, semmi komoly alapja nincs (39). A helytartótanács ennek alapján természetesen elutasította a kérést (40), a kancellária szintén (41), és Timnicket értesítették, hogy kérése nem teljesíthető (42). A helyzet az első pillanatra világosnak látszik, és könnyen azt mondhatnánk: derék Timnick mester örüljön, annak, hogy „kérését” a hatóságok emberséges megértéssel kezelték. De hiszen kétszer leírta, hogy papírmalmot alapított Budán, csak nem tudta befejezni! Gondatlanság vagy vakmerőség volt ez az állítása? Nem gondolt arra,


9


hogy kérését teljesítése előtt felülvizsgálják? És csak a vizsgálatkor döbbent rá elhamarkodottságára, és örült, hogy csak szóbeli dorgálást kapott? Vagy mégiscsak igazat állított? Buda város magisztrátusa szerint Timnicknek saját papírmalma nemhogy Budán, Szentendrén sem volt. E megállapításnak hinni kell, különösen, ha megerősítjük azzal, hogy az eddigi kutatások szerint Budán ez időben tényleg nem volt papírmalom. Timnick kétrendbéli írott állítását kihallgatásakor – úgy mondhatnánk – megcáfolta, vagyis elismerte, hogy nem alapított papírmalmot. Hogyan gondolta hát akkor ezt az egész ügyet? Tényadatunk nincs e kérdés eldöntésére, és a jó- vagy rosszindulat sok lehetőség között választhat. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha a következőket tételezzük fel. Timnick a befejezéshez kért összegből akarta elkezdeni a papírmalom építését – gondolván arra, hogyha a kezdéshez kér pénzt, nem adnak, de nem gondolván arra, hogy a kérését tüzetesen felülvizsgálják. Ha aztán az építkezést ezzel megkezdte, kér újabb segítséget, és majd csak lesz valahogy. De amikor kihallgatták, látta, hogy sehogy se lesz. Ezt a tervet viszont nem merte bevallani, és ezért – más indokot nem nem találván – mondta azt, hogy nehéz anyagi helyzete vitte rá a papírmalom „alapítására”. Azt viszont, hogy Budának melyik részén szándékozta azt a papírmalmot felépíteni, nem találhatjuk ki. Ezt az alapítási kísérletet közelebbi helyhez nem köthetjük. E furcsa próbálkozás után ismét Pestre vonatkozó adatokkal találkozhatunk, de csak a feldolgozóipart és a papírkereskedelmet ismerhetjük meg belőlük. 1813-ban Popovits Márk papírkereskedő telepedett le Pesten (43). 1814-ben Trifonovits János papírkereskedése mellett rőfösüzletet akart nyitni, de a kereskedő testület nem engedélyezte (44). 1831–33-ban e testület elnöke volt (45). 1851-ben a Sebestyén téren volt az üzlete és a „Piros Rózsához” címezte papírkereskedését (46).– 1817-ben Sipos Sándor papírfestő nevével találkozunk (47), 1818-ban pedig Kauliczky János papírkereskedővel (48), üzletét 1828–33-ban már özvegye vezette (49). 1828-ból az említetteken kívül ismerjük még Blana Éliás és Sacelláry Demeter papírkereskedőket (50). Blana a 40-es években társult Dona Dömével és a „Pesti Papírmalomhoz” címezték kereskedésüket (lásd 5. ábra, 51). 1851ben a Kishíd utcában, báró Sina házában volt az üzletük (52). A cég később Dona Döme és Társa néven szerepelt, és az 1860-70-es években Pest város tanácsának egyik papírszállítója volt (53). Sacelláry kereskedését testvérével közösen vezette 1833-ban is (54). A 40-es években az Egyetemi Nyomda egyik papírszállítója volt (55). 1851-ben Sacelláry Ignác Demeter vezette a Sacelláry J. C. névvel jegyzett céget (56).

5. ábra: Blana és Dona „Pesti Papírmalomhoz”címzett papírkereskedésének számlája 1850-bõl

1830-ban az említetteken kívül még három papírfestő működött Pesten (57), és 1831-ből ismerjük még Karatsa Tivadar papírkereskedőt (58). 1838-ban létesült az első jelentősebb papírfeldolgozó üzem Pesten: Fodor István és fia első magyar dobozgyára.


10


Az üzem 1875-ben kilenc munkással dolgozott – közülük férfi kettő volt, nő hat, 14 éven aluli gyermek egy. Munkaidejük napi 11 óra, évi 300 munkanap volt (59). 1840-ben Ettl Gabriel, csehországi papírkészítő létesített Pesten lerakatot (60). Ezen évtizedből, az említetteken kívül más papírkereskedőket is megnevezhetünk. Filtsó Sándornak a Nagyhíd utca 667. szám alatt, a Vrányi házban volt a boltja, és tagja volt a Védegyletnek (61). 1851-ben Filtsó testvérek, azelőtt Trepco C. (lásd később) néven szerepelt a cég (62), és szintén egyik szállítója volt Pest városának a 60–70-es években (63), – Lőwinger Ignác papírkereskedése a Dorottya utcában volt (64). Ismerjük még Cosman B. (később Kozma néven), Rosenthal Samuel, és Trepco Konstantin (az ő üzletét olvasztotta később a magáéba Filtsó) papírkereskedők nevét (65), akik – mint ahogy Blana Éliás és Sacelláry Demeter is – a 40-es években az Egyetemi Nyomda papírszállítói voltak , mivel a nyomda papírszükségletét a körmöci papírmalom nem fedezte teljesen (66). A „Cs. és kir. Hermaneczi Gép- és Merített Papírgyár”-nak is volt ez időben lerakata Pesten, a Dorottya utca 17. szám alatt (67). A feldolgozóiparra 1845-ből van egy adatunk: Glanz Gusztáv a Bécsi utca 9. szám alatt papírbetű és jelvénygyárat alapított, de ezeken kívül még színezett levélpapírt is készített, és szintén tagja volt a Védegyletnek (68). Később áttért a kereskedelemre, és 1851-ben bel- és külföldi papír, valamint író- és rajzszerek eladásával foglalkozott (69). Ez évtizedből még egy papíripari adatot érdemes megemlíteni. Az 1842. évi, vagyis az első magyar iparegyesületi kiállításra Kohlmann Mihály pesti szitás „rézfonálból keresztbe szöveti mustrát” küldött be, vagyis úgynevezett velinszitát. Az 51 × 101 cm-es darab ára 6 ft volt (70). A kiállítás katalógusa így emlékezik meg róla: „Kohlmann Mihály rézsodrony-takács (Pesten, Kétszerecseny utcza 1313. szám). Különféle rézsodronyszövetpéldányok, finom papírgyártáshoz.” (71) A magyar papíripar az 1840-es évektől kezdve fokozatosan átállt a papírkészítésről a papírgyártásra, de az ipari forradalom, az egyszerű tőkés kooperációról a gépi nagyiparra való áttérés azonban csak az 1860-as évek végén indult meg (72). Érthető, hogy a 40–50-es években papírmalom alapítási kísérletekkel az ország más területén sem találkozunk, nemhogy Pesten. Így a papíripart továbbra is az említett néhány papírfeldolgozó üzem és a papírkereskedők képviselik Pesten, de csak az utóbbiak sokasodnak tovább. 1851-ben, az említetteken kívül a következő papírkereskedőknek volt még Pesten üzlete. Hesz Gyulának a Hajó utca 666. szám alatt, Popovits P.-nek a Híd utcában író- és csomagolópapír kereskedése, Preyer Vincének a Dorottya utca 308. szám alatt papír-, író- és rajzszer kereskedése, amelyik egyúttal a Maszinkói Géppapír Gyár lerakata is volt (73). Az 1860-as évektől kezdve Pest város papírszállítói voltak, a korábban említetteken kívül még Frandl Adolf papírkereskedő, valamint Posner Károly Lajosnak az 1852-ben alapított „Első magyar kir. szab. vonalzó-intézete, magyar címer és könyv-gyára”, (74) és ismerjük ez időből Seefehlner J.L. előbb Petsch Gyula cégnek a „Pest Városához” címzett, Kígyó utca 4. szám alatt lévő papír-, író-, rajz- és festőszer kereskedését (75). – A papírkereskedők a 70-es években annyira megsokasodtak, hogy a továbbiakban már nem foglalkozhatunk velük. Általános tájékoztatásul és jellemzésül elegendő a következő statisztikai adatok közlése. 1881-ben Budapesten 202 papírkereskedő volt, 1891-ben pedig 415 (76). Az utóbbiak közül 405 volt a férfi és 10 a nő (77), Budapest területét illetőleg a következők szerint oszlottak meg. I. ker.: 15, II. ker.:12, III. ker.: 3 – tehát Budán összesen 30 papírkereskedő volt – IV. ker.:35, V. ker.:55, VI. ker.: 125, VII: ker.: 116, VIII. ker.: 33, IX. ker.: 18, X. ker.: 3 – tehát Pesten összesen 385 papírkereskedő volt (78). Az 1860-as évek végén Európa-szerte kibontakozó gazdasági fellendülés a magyarországi nagyipar folyamatának, vagyis a szabadversenyen alapuló kapitalizmusnak a kezdetén, az 1867-es kiegyezés idején a hazai papíriparban néhány nagyobb szabású papírgyár alapítási kísérletben jelentkezik (79), közülük kettő Pesthez kapcsolódik. Az elmondottakat Trefort Ágoston, Zichy Jenő, Zsivora György, Posner Lajos és Egán Lajos 1867. december 24-i kérvényükben így fogalmazták meg: „Politikai helyzetünk kedvezőbbre fordulásával az ipar és a kereskedelem hazánkban, különösen pedig Pest városában oly kedvező fordulatot vett, hogy az iparvállalatoknak alapja pár nap alatt megvettetik, s a tekintetes városi hatóságtól tapasztalt gyámolítás folytán csakhamar virágzóvá is fejlődik.” Majd így folytatják: „Általánosan elterjedt a hír Pesten, hogy egy részvényekre alapítandó papírgyár van keletkezőben... ” A hír igaz, az eszme az övék. A gyárat a „Rákos folyam” mentén akarják létrehozni, „Első PestRákosi Részvény Papírgyár” néven, és iparengedélyt kérnek Pest város tanácsától (80). A város előbb alapszabály tervezetet kér, és az engedelmi díj befizetését. A leendő részvénytársaság 1868. február 11-én eleget tett a felszólításnak (81), és március 24-én már a földmívelés ipar és kereskedelemügyi miniszter küldi meg pártfogólag kérésüket a városnak, az alapszabály tervezet néhány pontjának módosítását írva elő: ezután megtarthatják az alakuló közgyűlést és elkészíthetik a végleges alapszabályt (82). Az alapszabály elkészítésével egyidejűleg a közgyűlés megbízottai kiválasztották a gyár helyét, valahol a Paskál malom körül (83). Ezt a helyet pontosan nem ismerjük. Feltehetően a Rákos-pataknak a Paskal malom alatti szakaszán, a híd és a patak szabályzott és régi medrének elágazása között, a bal oldalon volt (lásd 6. ábra, 84). A Paskál malom környékén ugyanis ez látszik a legalkalmasabb helynek. Közvetlen szomszédságában nem lehetett. Vagy felette vagy alatta választhatták ki a helyet. Felette, a patak mindkét oldalán, a talaj vizenyős volt. Alatta a patak jobb oldalán hasonló


11


ALSÓ RÁKOSI RÉTEK

ELSŐ PEST-RÁKOSI RÉSZVÉNY PAPÍRGYÁR KIVÁLASZTOTT HELYE 1867

KISZUGLÓ

6. ábra: „Elsõ Pest-Rákosi Részvény Papírgyár” kiválasztott helye (térképrészlet az 1868. évi állapot szerint)

volt a helyzet, a két meder elágazásának környékén szintén. A bal oldalon, a híd és a régi meder között viszont szilárd volt a talaj, de csak a jelölt helynél volt egyenletesebb, vagyis itt jelentett kevesebb földmunkát. Ez a hely a közlekedés szempontjából is megközelíthető volt. Nem messze tőle vezetett el a Csömöri úttól a Hajtsár útig vezető utca. Figyelembe kell venni azt is, hogy a víz mellé telepítést csak a gyártásvíz szempontja kívánta meg, mert valószínűleg gőzgéppel kívánták működtetni a gyárat, s nem vízenergiával, ugyanis a megfelelő kapacitású vízturbina meghajtásához a patak ereje kevés lett volna. A gyártásvíz szempontjából is a jelölt hely látszik a legalkalmasabbnak. Ugyanis a Paskál malom feletti részen elég iszapos volt a víz , itt viszont egyrészt az enyhe lejtés meggyorsította a víz sodrát, másrészt a kanyarulat iránya miatt a jobb oldalra terelődött a hordalék, vagyis a bal oldalon, a jelölt helynél tisztább vizet kaphattak. A papírgyár azonban a gondos előkészületek ellenére sem jött létre, de erről az alapítók nem tehettek. Feltételezhetjük ugyanis, hogy az alapítókat nem kizárólag üzleti szempont vezette, a kulturális fejlődést is elő akarták segíteni – lévén a papír ennek nélkülözhetetlen eszköze –, hiszen az alapítók között két olyan személy is szerepelt, akiknek kulturális tevékenysége közismert. Trefort később kultuszminiszter lett, és neki köszönhető, többek között a középiskolai törvény, valamint a zeneművészeti főiskola felállítása. Zichy Jenő későbbiekben vezetett néprajzi és régészeti expedíciója szintén köztudomású. Tegyük még hozzá: Posner pedig vonalzóintézetét adta át, hogy e vállalkozásban részt vehessen (85). A vállalkozás azonban nem sikerült, egyszerűen „azon oknál fogva, hogy Pest városa a Rákos vizét a maga hasznára akarja idővel fordítani” (86). A társaság feloszlott, amit a földmívelés, ipar és kereskedelemügyi miniszter 1870. március 22-én jóváhagyott, és a 100 ft-os engedelmi díjat a város visszafizette Keve József ügyvédnek, a volt „Első Pest-Rákosi Részvény Papírgyár” meghatalmazottjának (87). 1869. márciusában egy újabb nagyszabású vállalkozás kísérletezett papírgyár alapítással. Ellenberger Henrik, Leitner M.L. és Andorffy Károly nyújtottak be alapszabály tervezetet a földmívelés, ipar és kereskedelemügyi miniszterhez (88), amelyet az, a kívánt változtatások után, augusztus 3-án jóvá is hagyott (89). A vállalkozás „Első Pest-Budai Papírgyár Részvénytársaság” néven, pesti székhellyel, 1 millió forint alaptőkével (5000 db 200 ft névértékű részvényben) akart megindulni, és a társaság elnökévé gr. Kálnoky Pált választotta meg (90). További sorsáról sajnos csak annyit tudunk, hogy az 1870. február 2-i rendkívüli közgyűlésen elhatározták a


12


társaság feloszlatását (91), és a második „első pesti” papírgyár is a ténylegesen első sorsára jutott: nem valósult meg. A sikertelenség oka feltehetően az volt, hogy a részvényeket nem sikerült kellő számban jegyeztetni, és így az alaptőkét összegyűjteni. Az alapítandó gyár kiválasztott helyére semmi adatunk nincs. A nagyszabású, de sikertelen kísérletek után az alapítási kedv szerényebb keretek között keresett és talált megoldást. 1870-ben létesítette műhelyét Budapesten Fodor Kálmán dobozkészítő mester, aki 1875-ben 9 munkással (2 férfi, 7 nő) dolgozta fel a Bécsből beszerzett nyersanyagot (92). 1880-ban borítékgyártásra is berendezkedett. Ezt az üzemet vette meg később az 1873-ban Óbudán alapított Dávid Károly Dobozgyár – a mai Dobozgyár jogelődje –, amelyik 1895-ben költözött a mai telephelyére. 1871-ben alapította üzemét Rigler József Ede (93), Pesten, a Váci körút és a Fő utca sarkán, majd átköltözött a Kecskeméti utcába, onnan pedig az Egyetem térre. 1881-ben megvette a Rózsa utcai telket, és ipartelepét ide helyezte át (94). A főleg levélborítékot és díszes levélpapírt készítő üzemet 1893-ban márványpapír gyártására is berendezték (95). 1895–96-ban részvénytársaság lett, 1.200.000 ft alaptőkével. Telepén 300 munkás dolgozott (96). 1900-ban 2,5 millió korona alaptőkével rendelkezett, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekeltségéhez tartozott, munkás létszáma 564 fő volt (97). Az 1872. évi iparstatisztika szerint, az említetteken kívül 1 papírfestő és 6 dobozkészítő működött (98), és a 70es évek elején még két jelentősebb üzem létesült Pesten. 1873-ban létesült a már említett Dávid Károly Dobozgyár (99). Szintén 1873-ban alapította Neumann Vilmos a Józsefvárosben, a Népszínház utca 34. szám alatt lemezpapírgyárát. Ez az üzem volt az első jelentősebb, ténylegesen működő papíripari üzem Budapest területén, hisz a korábbiak csak papírfeldolgozók voltak. Természetesen országos viszonylatban a nagyságrend tekintetében nem volt jelentős, hisz 1 „igás által hajtott géppel” – amelyik 2 „lóerős” volt – és 12 napszámbérbe dolgozó munkással (4 férfi, 8 nő) kezdte meg működését, napi 10 óra, évi 260 nap munkaidővel (100). 1878-ban gőzgéppel hajtott lemezgépet állított fel, és így napi termelését megkétszerezve, évente kb. 8–900 kétféle, részben merített, részben gépi, úgynevezett kézi lemezt készített a könyvkötőktől beszerzett papírhulladékból, 12–14 ft/q árban (101). A másik üzem Spiegler és Weisz „Első pesti géppapír-zsák és árumustratartó” gyára volt, a Fő utca 14. szám alatt, amelyik 1875-ben 6 napibéres munkással (2 férfi, 4 nő), napi 10 órai, évi 320 napi munkával évente 1200–1500 q árut termelt (102). 1878-ban alapították Lucius és Áldássi papírkárpit gyárukat, bécsi gyárosok bevonásával (103), és ez évben létesítették az „Első magyar géplevélboríték gyárat”, amelyik 1886-ban 23 munkással évi 18.000.000 db borítékot készített (104). A Müller testvérek már régebben alapított íróanyaggyárában 1881-ben megkezdték a pergamenpapír készítését (105). – Megjegyzendő, hogy ez időre az „üzletikönyv-gyárnak, vonalzó-intézetnek nevezett nyomdák és a könyvkötők is végeztek bizonyos papírfeldolgozó munkát, de mivel ilyen működésük nem volt rendszeres, és mennyiségileg nem volt jelentős, nem foglalkozunk velük. Közülük azonban érdemes megemlíteni Parvady József budapesti könyvkötőt, aki a cukrászipar számára szükséges, és az 1880-as években külföldi behozatalból meghonosodott papírtálcák és -tányérok készítését kezdte meg. Általában hatféle alakot készített, de külön rendelésre tetszés szerinti méretben is gyártott, és kívánatra a felhasználó cég nevét, jelét dombornyomással besajtolta (106). 1886-ban létesült Zaitschek Alajos papírlemezgyára (107) – a második jelentősebb papíripari üzem – amelyik az ezredévi kiállítás idejében már 47 LE gőzgép energiával, 70 munkással dolgozott (108), és a kiállításon „különféle nagyságú, jóminőségű rongylemezt mutatott be” (109). Linhart István csiszolópapírgyárát a 80-as évek vége felé alapíthatták. Üzeme 1889-től kezdve állami támogatásban részesült (110). 1890-ben ismét ismét egy nagyszabású papírgyár alapítási kísérlettel találkozunk, amelyik nemcsak pesti vonatkozásban, hanem általános papírtörténeti – sőt, egyéb adatai miatt kultúrtörténeti – szempontból is jelentős. A próbálkozás Wodianer Fülöp nevéhez fűződik. Wodianer nyomdászi és kiadói tevékenysége, és az, hogy napi- és hetilapjaival Budapest magyar nyelvű művelődését jelentősen elősegítette, köztudomású. Eredményeivel azonban nem elégedett meg, a papíripart is „magyarítani” akarta. 1889-ben „Egy új iparág meghonosítása” címmel négyoldalas emlékiratot adott ki (111). Ebben – miután megállapítja általános ipari elmaradottságunkat – egy új iparág behozatalát ajánlja, „melynek szüksége úgy a kormánynál, mint az egész ország lakosságánál nélkülözhetetlenné vált, sőt annak fogyasztása évről-évre nagy mennyiségben szaporodik; mellynek megszerzését eddig nagyobbrészt a külföldről voltunk kénytelenek eszközölni... Ez az iparág a papírgyártás minden neme. Van ugyan itt nálunk néhány kis papírgyár, de ezek oly csekély mennyiséget képesek előállítani, s azt is csak közönséges anyagból, kevés sajtó részére, hogy az alig jöhet komolyan számításba. A napilapoknak szükséges rotációs, az úgynevezett végnélküli papírt, melyet immár minden napilap használ, nem képes kiállítani. Sőt még a jobb minőségű papírt is külföldről kell beszereznünk. Itt van tehát a legfőbb ideje, hogy egy nagyarányú papírgyárat állítsunk és honosítsunk meg Magyarországon; egy olyan gyárat, mely mindenféle anyagból papírt készíthessen s a nagy szükségletnek eleget tehessen... ” mert „... a papír-ipar terén


13


jelentkezett fogyasztás minden más iparágat túlszárnyal.” Bizonyítékul statisztikát közöl a nyomópapír évi felhasználásáról. – Példányszám, ív és forint adatainak rizsmára való átszámításával így alakul: 39 bpi és vidéki napilap 391.332 r. 540 bpi és vidéki napilap 308.412 r. = 699.744 r iskola- és más könyv 177.570 r. = 877.314 r. ügyviteli nyomtatvány 2.079.986 r. nyomtatott csomagoló 70.093 r. ---------------összesen 3.027.393 r. Ez az összeállítás alkalmat ad arra, hogy a nyomópapír felhasználásának százalékos arányát megállapíthassuk. Az összfogyasztás megoszlása: ügyvitel 68,5% kultúra 29,0 % civilizáció 2,5% = 100% De még a kulturális célra felhasznált nyomópapírt is részletezhetjük, ha a fenti 29%-ot 100%-nak vesszük: napilap = tájékoztatási cél 45% hetilap = szórakoztatási, müvelődési cél 35% = 80% könyv = művelődési cél 20 % = 100% Wodianer emlékiratában a nyomdászat fejlődésére is közöl statisztikát, hogy a papírszükséglet növekedését bemutassa: „Könyvnyomda volt Budapesten 40 évvel ezelőtt 5, most van 66 Nyomda volt Budapesten 40 évvel ezelőtt 38, most van 221 --------------------------------------------------------------------Összesen 40 évvel ezelőtt 43, most van 287 A 40 évvel ezelőtti nyomdáknak volt összesen 60 sajtója, melyek naponként 60.000 példányt állítottak ki, 1889-ben pedig 855 sajtó, napi 7.698.000 példány előállításával.” „Végre nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a nagymérvű haladást, amelyet Magyarország az irodalom és művészet terén 40 év óta tett. Hogy ezt is röviden illusztráljuk, csak azon tényt hozzuk fel, hogy míg 1848 előtt Budapesten 5 könyvnyomda volt, és pedig a Landerer, a Trattner-Károlyi, Beimel, Bagó és az egyetemi nyomda, melyeknek mindössze 28 kézi sajtójuk volt, és miután egy kézi sajtó naponként csak 1.000 példányt bír nyomni, tehát az összes budapesti nyomdák akkoriban 28.000 példányt állítottak ki naponta. Most pedig itt Budapesten 230 gyorssajtó működik, melyek naponta 2.300.000 példányt képesek nyomni. Ezenfelül 16 rotációs gép, 46 kézi sajtó és 99 amerikai gép, amelyek naponként 1.836.000 példányt nyomnak.” „Ezelőtt 40 évvel két német és egy magyar napilap volt a fővárosban, melyek mindössze legföllebb 5.000 példányban nyomtattak, most csak itt Budapesten 12 magyar és 5 német napilap van, melyek összesen naponta 2.140.000 példányban jelennek meg. Tehát míg 40 évvel ezelőtt a nyomtatási képesség Budapesten naponként 28.000 volt, most 4.136.000 példány.” A fővárosi heti és havi lapok, valamint a vidéki fejlődés aránya is hasonló, kétségtelen tehát, „hogy egy nagyobb szabású papírgyár, ha kellő tőkével rendelkezik, szakértelemmel vezettetik s a kormány részéről erkölcsi és anyagi pártolás és gyámolításban részesül, biztos alapon áll, és nagy jövőt ígér.” Mielőtt az ügy további fejleményeit ismertetnénk, vizsgáljuk meg Wodianernek a hazai papírgyártásra vonatkozó kijelentésének igazságát. Az 1880-as években 44 papírgyárunk volt, amelyekből ez évtizedben 15 megszűnt. A ténylegesen működő 29 üzem a hazai évi fogyasztásnak kb. 70%-át fedezte. Továbbá: az átlagos évi fogyasztásnak kb. 83%-át az író és egyéb papír tette ki és csak 17%-a volt a nyomópapír szükséglet (112). Wodianer tehát csak a nyomdai szükséglet – a 17% – szempontjából ítélte meg a helyzetet, és kétségtelen, hogy a nyomdák – főleg a pestiek – a nyomópapírt általában és a rotációs papírt többségében az időben Ausztriából szereték be. Ennek oka azonban nem a hazai papíripar elmaradottsága volt – bár kétségtelen, hogy szépség tekintetében nem volt versenyképes –, hanem az osztrák gyáraknak árupiacuk beszűküléséből , majd kizárólag Magyarországra összpontosuló kíméletlen monopoltörekvésük, amelyre jellemző az, hogy attól sem riadtak vissza, hogy ráfizetéssel helyezzék el áruikat ezen a piacon (113). Így tekintve a helyzetet Wodianernek igaza volt. Azt viszont nem vette figyelembe, hogy a „nagyobb szabású papírgyár” legjobb esetben csak a nyomópapír behozatalát csökkentette volna, és lényegében a többi magyar papírgyár versenytársa lett volna, mert az osztrák papíripar írópapírral árasztotta volna el az országot, hisz a Magyarországi piac megtartása ez időben létszükséglete volt. Wodianer az emlékiratot nemcsak emlékeztetőnek szánta. Három hónap múlva, 1890. februárjában a


14


kereskedelemügyi miniszterhez, Baross Gáborhoz intézett beadványában közli, hogy „Budapest közelében egy belés külföldi vállalkozókból összeállított consortium segélyével s két millió frt alaptőkével egy nagy cellulose és papírgyárat szándékozunk még az év folyamán felállítani. E gyár hajtó erejét a Duna víz mesterséges felhasználása fogná képezni s oly nagy gép készülékkel volna berendezve, hogy Magyarország összes papírszükségletét... volna képes... fedezni.” A szükséglet illusztrálására és a gyár életképességének igazolására mellékeli a fenti emlékiratot. Közli továbbá: „ hogy az ország nagyobb nyomdatulajdonosai és lapkiadói vállalatokban szintén részt vesznek, oly ígérettel, hogy összes szükségleteiket csakis a felállítandó honi papírgyárban fedezendik és így anyagilag és erkölcsileg is támogatni fogják.” Kéri a minisztert, hogy a gyáralapítási szándékot vegye tudomásul, törekvését támogassa, és pártfogásáról értesítse (114). Wodianer tehát előteremtette a szükséges tőkét, biztosította a piacot és megszerezte az állami támogatást, mert Baross Gábor két napon belül válaszolt: „ ... a szándékot ... örvendetes tudomásul veszem és számítva arra, hogy a létesülés késni nem fog, szívesen helyezem törvényes támogatásomat kilátásba.” (115) Wodianer Wein János fővárosi vízműigazgatót nyerte meg a vállalkozás egyik műszaki tanácsadójának. – Wein János a bécsi műegyetemen és a selmeci főiskolán végezte műszaki tanulmányit. A szabadságharc bukása után bánymérnök lett, majd 1866-ban Pesten letelepedve nyomdát alapított – valószínűleg innen eredt Wodianerrel való kapcsolata. 1869-ben bekapcsolódott a budapesti vízmű építkezésébe, és 1873-ban kinevezik a Székesfővárosi Vízmű – első – igazgatójának. 1895-ig működött e minőségben. Neki köszönhető a főváros vízellátásának megoldása (116). Wodianer újabb, Weinnel közösen írt beadvánnyal fordult Baross Gáborhoz (117). „ Ezen gyárra nézve – írják – alkalmas helyet találtunk a Csepel szigeten, Csepel helység határában, a Soroksári dunaág elzáró gátjának tőszomszédságában és gyárunkat oda szándékozunk felállítani, ha Nagyméltóságod megengedni méltóztatik azt, hogy a Soroksári elzáró gát által előállított, most használatlanul fekvő vízszint különbséget turbinák hajtására felhasználhassuk.” „Az erő az által lenne itt nyerendő, hogy a gát feletti Duna mederből egy rövid csatorna vezettetnék a csepeli partra a mellékelt vázlat (lásd 7. ábra) A ponján, mely csatornának a feneke előzetes számítás szerint a Duna 0 ponjára vonatkoztatott – 0,5 méternyi szinten feküdnék B ponton állíttatnék a gyár az azt hajtó turbinákkal és a turbinákban működött egy másik mintegy – 2 m szintig lemélyített C csatornán vezettetnék vissza a gát alatti Soroksári Dunaágba.” Ez a megoldás „ semmi köz vagy magán érdeket nem sértene és a gyár kivitelére nézve annak idején részletes tervet fognánk bemutattatni.” – Az említett vázlat Budapest korabeli térképének részlete, amelyen piros tintával berajzolták a fent írtakat (lásd 7. ábra).

7. ábra: A Wodianer-Wein-féle Csepelen építendõ papírgyár tervezett helye, 1890.


15


E kérés engedélyezése nem tartozott Baross Gáborhoz, ezért az iratokat átküldte a földmívelésügyi miniszterhez. A válasz késett, s Baross sürgetése ellenére is csak májusban érkezett meg. (118). A földmívelésügyi miniszter közölte, hogy „Budapest főváros végleges csatornázási terveinek tárgyalása alkalmával felmerült azon eszme is, miszerint a Soroksári Dunaág elzárásának módosítása által az ott rendelkezésre álló vízerő a szivattyúk működésére felhasználható legyen. Addig tehát, amíg e tekintetben a tanulmányok be nem fejeztetnek és azok alapján a jelzett vízerőnek felhasználása tekintetében megállapodás nem jön létre ...„a kérésre”... érdemben nem nyilatkozhatom.” Baross erről értesítette Wodianert, aki e bizonytalan határidőt vállalkozása szempontjából elfogadhatatlannak tartotta és Weinnel együtt újabb beadványt intézett a kereskedelmi miniszterhez (119). Azt írják, hogy „ a mi tervezetünk a Soroksári Dunaág jobb, azaz Csepeli partjára vonatkozik, a fővárosi csatornázás pedig csak a bal azaz budapesti partra terveztetik; hely tekintetében tehát egyik a másikat ki nem zárja. De nem zárja ki egymást a vízmennyiség tekintetében sem; mert jelenleg is a Soroksári Dunaágban 27 köbméter víz lejtetik másodpercenként és tudomásunk szerint a jövőben 50 köbmétert lejtetni szándékoltatik, a fővárosi csatorna-turbináinak hajtására pedig legfeljebb 10 köbméterre lesz másodpercenként szükség, marad tehát minden esetre tetemes vízmennyiség illetőleg erő ... Azon esetre, ha – mint szóba jött – a Soroksári zárgát a Sziget éjszaki csúcsába tétetnék át, természetesen mi is gyárunkat a Sziget e csúcsához építenők...”, vagy ha e gát a gyár felépítése után kerülne oda, akkor a gyár felső csatornáját addig meghosszabbítják. Egyébként és előre nem látott esetre, vagy kis vízállásra egy gőzgépet úgyis tartalékolnának. Mivel tehát a csatornázási tervet nem zavarják, „ ... másfelől pedig az általunk tervezett gyár számára szükséges tőke most együtt lenne, a Soroksári Dunaág vízerejét pedig használatlanul levezetni kár...” engedélyt kérnek, hogy vagy a mostani vagy a feljebb vitt zárgát vízerejét a gyár felállítására és működtetésére felhasználhassák. Baross természetesen ismét a földmívelésügyi miniszterhez küldte át Wodianerék beadványát, aki többszöri sürgetésre is csak októberben válaszolt, és közölte, hogy „... a szennyvíz felemelésére és kinyomására az egyes vízállásokhoz képest különböző víztömegekre lesz szükség, mely egyes esetekben másodpercenként az 50 köbmétert is meghaladja. Miután pedig a Gubacsi zsilipnél jelenleg csak 27 köbméter víz áll rendelkezésre, ezen vízmennyiség még a főváros céljaira sem lesz elegendő.” Wodianerék azon állítása, hogy a csatornában a turbinák hajtásához szükséges vízerőn kívül még marad felesleges, tévedésen alapul, így az, hogy a gyár a jobb vagy a bal parton épülne, közömbös, ezért a csatornázási terv végleges megállapításáig e kérésre érdemben nem nyilatkozhatik (120). A csatornázási tervet 1891. január 17-én hagyta jóvá a belügyminiszter, és ez évben meg is kezdték az építkezést. A szivattyú-telepet azonban nem a Gubacsi hídnál, hanem az Összekötő vasúti híd alatt állították fel (121). Wodianerék terve tehát megvalósulhatott volna. Újabb próbálkozásról azonban nincs tudomásunk. Nagyon valószínű, hogy a fenti, novemberben kapott válasz után Wodianer társai visszaléptek: bizonytalan ideig nem várakoznak, hisz a csatornatervvel már 3 éve foglalkozik a város! Visszaléptek és a 2 millió ft-os alaptőke a papírgyárral együtt elúszott a csatornaterv hullámain. A Csepeli Papírgyár mégis megvalósult, de csak a 20. században és mások által. És talán a sors iróniája az, hogy majd ott létesült, ahol Wodianerék akarták az övékét felépíteni. Pontosan vele szemben: a Gubacsi zárgát helyén épült híd alatt. E nagyszabású, de sikertelen vállalkozással egy időben, 1890-ben egy sokkal szerényebb is próbálkozott és sikerrel. Ekkor létesült a „Fővárosi Pléhszegélyű Dobozgyár”. Napi teljesítménye 30.000 doboz volt (122). 1894ben új gépek beállításával fokozta a termelését (123). 1895-ben alapította Weil József papírlemezgyárát (124). 40 LE teljesítményű gőzgéppel, 50 munkással kezdte meg a termelést (125). Az ezredéves kiállításon rongylemezeket mutatott be, amelyeket „a kezdeti nehézségeit tekintve, elég sikerültnek ” ítéltek (126). Az ezredéves kiállítás idejében még három papíripari üzem létezett Pesten, amelyeknek pontos alapítási évét még nem ismerjük:Schuller Miksa papírlemezgyára, 8 munkással (127), ifj. Préger Samu papírneműgyára, 12 LE géperővel, 8 munkással (128), valamint Szilárd Mór vegypapírgyára (129), és ide számíthatjuk „Schuller József és Fia első magyar acéltoll-tollszár és indigó másolópapír gyárát”, mert másolópapírt, viasz- és cseresinpapírt, negatív és pozitív fényezett papírt, valamint kékítőpapírt készített (130). A század utolsó évében, illetve 1900-ban Újpesten volt még egy papírfeldolgozó üzem, 10 munkással és Erzsébeten kettő: Oser Jakab vegypapírgyára, villamos géperővel, 14 munkással és a Neményi Testvérek nyomdai üzeme és dobozgyára (131), a Csepeli Papírgyár elődje. És ezzel seregszemlénknek végére értünk. Az összefoglaló megállapításokat azzal kezdhetjük, hogy Budapestet joggal nevezhetjük a sikertelen üzemalapítási kísérletek helyének. 3 papírmalom és 3 papírgyár, összesen 6 üzem létesítésének kísérletével Budapest egyedülálló helyet foglal el a magyar papírtörténetben. És tegyük hozzá: a három utolsó, a papírgyár alapítási kísérlet nagyszabású vállalkozás volt. – Próbáljuk megvizsgálni kissé közelebbről a sikertelenségek okát. A papírmalmoknál a földrajzi tényezőn kívül az alapítók hibájából következett be a kudarc. És az utóbbi a döntő. Strudel a Császár fürdőnél felépíthette volna a malmot, hisz nem lévén szakember, a gyártásvíz szempontját nem vehette figyelembe. (Legfeljebb a papírkészítőnek lett volna vele baja.). A létrehozás szemponjából tehát nem volt akadály.


16


Az óbudai uradalom csak a hajtóerő szempontjából vizsgálta a kérdést – tehát a gyártásvíz követelményétől eltekintett – és nemet mondott. Pedig ha az uradalom az időbeli Kneidinger-féle térképét megvizsgáljuk, másként ítélkezhetünk: találhatott volna a papírmalomnak helyet. Hogy aztán a kamara elfogadta volna-e és hogy létesítése esetében jól működött volna-e, az más kérdés. Timnick szakember volt, és bizonyosan ismerte a Buda környéki vízviszonyokat. S ha elfogadjuk azt az említett feltételezést, hogy tényleg akart malmot építeni, bizonyos, hogy talált mindkét követelmény szempontjából megfelelő helyet. Bár – legyünk őszinték – ebben az ügyben nehéz valamit állítani. Hogy több papírmalom alapítási kísérlet nem volt, és hogy sikeres sem volt, az kétségtelenül azért van, mert Budapest területe tényleg nem volt alkalmas erre, illetve az ország más területén sokkal alkalmasabb volt a papírmalmok létesítése. A pesti gyáralapítási kísérleteknél a földrajzi tényező már nem játszott olyan fontos szerepet, illetve a hajtóerő gőzgéppel vagy vízturbinával, a gyártásvíz pedig vízvezetékkel és tisztító berendezéssel megoldható lett volna.Az is kétségtelen, hogy az alapítók szándéka komoly volt. A három kísérlet közül egy, az 1869. évi (Első Pest-Buda Papírgyár Részvénytársaság) sikertelenségének feltehetően pénzügyi okai voltak, és így – azt mondhatjuk – az alapítók hibájából nem valósult meg. Treforték (Első Pest-Rákosi Részvény Papírgyár) és Wodianerék terveit viszont – úgy fogalmazhatjuk – Budapest fejlődése, pontosabban fejlődési terve akadályozta meg. Hogy aztán azok a tervek – mindkét esetnél – módosultak, ezért talán nem marasztalhatjuk el Budapest akkori vezetőségét. Feltehetjük most is a kérdést: miért nem volt több papírgyár alapítási kísérlet? A válasz az előbbihez hasonló. A papíripar új techológiája számára is alkalmasabb volt az ország más területe. De figyelembe kell venni az osztrák papíripar monopoltörekvését is. – Bizonyosra vehetjük, hogy Wodianerék által létrehozott konzorcium „külföldi” vállalkozói osztrák papírgyárosok voltak. – Monopoltörekvésük a század végére odáig fejlődött, hogy a monarchia összes nagyobb papírgyárait, így a magyarországiakat is, egy közös részvénytársaságba akarták egyesíteni, amelyiket nyilvánvalóan az osztrák papírgyárosok érdeke vezetett volna (132). Budapesten csak kisebb vállalkozások, papírfeldolgozó üzemek, doboz- és lemezgyárak létrehozása sikerült. És hogy ezek sikerültek, annak oka, a gazdaságin kívül, az volt, hogy ezek számára technikai szempontból Budapest megfelelő volt. Ezen üzemek működtetéséhez lényegesen kisebb nagyságrendű hajtóerőre volt szükség, mint egy papírgyárhoz. Némelyiknél a kézi hajtóerő is megfelelt, másikénál kisebb gőzgép is. Továbbá: a gyártásvíz szempontját csak a lemezgyárnál kellett figyelembe venni – a többi papírfeldolgozó üzem volt. De a lemezgyártásban a gyártásvíz tisztasága nem volt olyan fontos, mint a papírgyártásban. A feldolgozó üzemek számára pedig – a főváros fejlődéséből érthetően – egyenesen kedvező terület volt Budapest. Budapest első komolyabb papíripari üzeme feldolgozó volt: Fodor István és fia 1838-ban alapított első magyar dobozgyára, így a papíripar szemponjából első jelentősebb üzemnek Neumann Vilmos 1873-ban létesített papírlemezgyárát tekinhetjük. A század végéig még három ilyen üzem létesült. A papírgyártás tehát csak a 19. század utolsó harmadában vetette meg a lábát Budapesten, de csak négy lemezgyár képviselte. Közülük kettő, munkáslétszámát tekintve, Budapest más vállalataihoz viszonyítva jelentősebb üzem volt. Az 1891-es statisztikai adatok szerint a 367 nagyobb budapesti vállalat közül 54 tartozott az 51–100 létszámú kategóriába és ide sorolható ez a kettő is, bár ezeket a hivatkozott statisztikába nem vették fel (133). A többi üzem papírfeldolgozó volt. A kártya- és papírfestőtől eltekintve, alapítási sorrendjükben felsorolva a következő üzemfajták létesültek: dobozgyár, papírneműgyár (ezután következik a lemezgyár), papírzsákgyár, papírkárpitgyár, csiszolópapírgyár és vegypapírgyár, vagyis hatféle feldolgozó üzem. Jellemző az is, hogy 1800 és 1869 között csak két üzem létesült: 1 dobozgyár és 1 papírneműgyár. A többi 1870 után keletkezett, a lemezgyárat is beszámítva, 17 üzem. Ez a 19 papíripari üzem a 19. század végét tekintve így oszlik mg: papírlemezgyár 4, papírfeldolgozó üzem 15, mégpedig: dobozgyár 5, papírneműgyár 5, papírzsákgyár 1, papírkárpitgyár 1, csiszolópapírgyár 1, vegypapírgyár 2. Az üzemek többségének működése nem volt egyenletes, technikai felkészültségük szerény, munkáslétszámuk kicsi. Ez utóbbi tekintetben valamennyi között legjelentősebb volt – így egyedüli kivétel – Rigler papírneműgyára: 1895-ben 300 fő, a század végén majd ennek kétszeres a létszáma. Ebből azonban korántsem szabad arra következtetnünk, hogy Budapest papírnemű igénye ilyen mértékben növekedett, mert a Rigler cég az egész országnak, sőt külföldre is szállított, Bulgáriában és Bécsben fióküzlete volt, és nemcsak papírneműt gyártott, hanem író-, rajz- és taneszközöket is (134). A papírfeldolgozó ipar állapota azonban nem jellemzi a papíripar helyzetét, már csak azért sem, mert külföldi áruval is dolgozhat, mint ahogy dolgozott is. A papírlemezgyár inkább, de figyelembe kell venni azt, hogy ezidőben a papírlemez az összfogyasztásnak kb. 1–2 %-a volt. A papíripar szempontjából az alapanyag (facsiszolat-, cellulóz-) gyár és a papírgyár a döntő, ilyen pedig Budapesten nem működött. És ezért mondhatjuk azt, hogy Budapestnek a 19. század végéig csak epizódszerepe volt a magyar papíripar életében. Az ismertetésből kirajzolódó kép azonban mind a papíripar általános helyzetére, mind pedig a 19. század második felének hirtelen fejlődő általános és budapesti helyzetére is jellemző. E fejlődésben fővárosunk akkor már vezető szerepet játszott, és az ezidőben differenciálódó papíripar inkább a közvetlenül felhasználható termékeket előállító, tehát feldolgozó ágazatával és a papírkereskedelemmel segítette a haladásban.


17


Jegyzetek 1 Az egész kérdés-csoportra ld. Bogdán István: A papíripar fejlődése. Papíripari kézikönyv kézikönyv.. Bp., Műszaki Kiadó, 196. 2 Bogdán István: Az első magyar papírmalmok. Papíripar , 3. évf. 1959. 2:67–73. 3 Országos Levéltár – továbbiakban OL – Mohács előtti gyűjtemény 20563. 4 OL Kamarai lt. Aedil. 1797. fons 9. pos. 151. 5 Szűcs Jenő kartársam – aki e kérdéssel más vonatkozásban foglalkozott, és aki az említett csonka oklevélre felhívta a figyelmemet – szíves közlése. Mindkettőt köszönöm neki. 6 Szamota István – Zolnai Lajos: Magyar oklevélszótár. Bp., Hornyánszky, 1920–26. id. szavaknál. 7 Ld 2 jegyz. id. cikk 68. 8 C. M. Briquet: Les filigranes. Tom.1–4. Geneve, Jullien, 1907. 9 Briquet 2470, 2601, 2605. sz. 10 Ld. 2. jegyz. id. cikk 11 Toni Schulte: Kleine hinweise zur Papierfabrikation in der Türkei. Papiergeschichte Jg.1958. H.3:43–48., H.4:50–52. 12 Károlyi Árpád – Welmann Imre: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Bp., Főv. 1936. XX. 406, 6 t. 4 térk. 13. Életére és az itt nem jelzett adatokra ld. Allgemeine Deutsche Bibliographie 36. Bd. Lpzg. Duncker, 1893. 640.skl. – Garas Klára: Magyarországi festészet a 17. században. Bp. Akadémiai Kiadó, 1953.142 – Művészeti Lexikon. Szerk.: Éber László. 2.k. Bp., Győző, 1935:480. – Schoen Arnold: A budavári Szentháromság-szobor emlék. Bp. Uránia, 1918.:23–24. – Scheuber , A.: Allgemeines Künstler-Lexicon. Bd. 3. Frankfurt a. M. Rütten. Loening, 1882. 381. 14 Bánrévy György: Az első hivatalos intézkedések a visszafoglalt Budán 1686-ban. Tanulmányok Budapest múltjából 5. k. Bp. Főv. 1936. 242–270. 15 OL Kamarai lt. Cameral Administration zu Ofen. Hof-Befehle 1687. jul. 19. – Strudelre vonatkozó jelzetek egy részét dr. Schoen Arnold úr szivességének köszönhetem. 16 Uo. Varia et reponenda 1687. szept. 8. 17 Károlyi–Wellmann um. IV. térképe után rajzolva. 18 Cam. Adm. Hof.–Befehle 1687. nov. 7. 19 Ld. 17. jegyz. 20 Cam. Adm. Hof.–Befehle 1787. nov. 7. 21 Uo. 1688. jun. 25., Beschaidt Protocoll 1701. febr. 2. 22 Bánrévy im : 247. 23 Kamarai lt. Benignae Resolutiones 1770. 127. 24 Uo.: 705 25 Kamarai lt. Protocollum... officii praefectpratus... dominii Vetero Budensis etc. 68. 26 Kamarai lt. Expeditiones Camerales 1771. febr. A. 23. 27 Bogdán István: A diósgyőri papírmalom alapítási kísérlete 1773-ban. Papír- és Nyomdatechnika, 7. évf. 1955. 7: 218–221. 28 Magyar Grafika, 2. évf. 1957. 6. sz. 518. 29 Helytartótanácsi lvt. – továbbiakban Htt – Acta Telonialia Lad. D. fasc. 61. no. 17. 30 Bogdán István: A magyar papírkészítés története története.. Bp. Akadémiai Kiadó, 1963. 31 Htt. Acta secundum referentes, Balogh 1780. no. 23. 32 Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története a három utolsó század alatt. Buda, Egyetem bet. 1840. 145. 33 OL Magyar kancelláriai lt.– továbbiakban Kanc – Acta generalia 1807. 4583. 34 Uo. 4998. 35 Uo. 5872. 36 Htt. Civit. 1807. fons 252. pos. 2. 37 Uo. pos. 3. 38 Uo. 39 Uo. 40 Uo. pos. 5. 41 Kanc. A. gen. 1807. 11641. 42 Htt. Civit. 1807. fons. 252. pos. 6. 43 Htt. Dep. comm. 1813. fons 27. pos. 1–2. 44 Uo. 1814. fons 102. pos. 1-2. 45 Redl, Anton: Handlungs Gremine und Fabricke-Adressen-Buch des Oesterreichischen Kaiserhums. Wien. Verfasser, 1831. 333.; 1832. 357.; 1833. 441. 46 Adressbuch des Nieder-Österreichischen Gewerb-Vereines Gewerb-Vereines.. Wien, Svlg. 1851. 1090. 47 Htt. Dep. comm. 1817. fons. 18. pos. 4.


18


48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84

Redl im. 1818. 328. Uo. 1828. 331.; 1833. 441. Uo. 1828. 331. OL Országos Iparegyesület lt. – továbbiakban Iparegy. – 1. cs. Adressbuch im. 1090. Fővárosi lt. Pest város lt. – továbbiakban Pest – 1866. V.:622. Redl. im. 1833. 441. Ld. 66 jegyz. Adressbuch im. 1090. Palugyai Imre: Magyarország történeti, földtani és állami legújabb leírása leírása.. 1. k. Pest, Heckenast, 1852. 528. Redl im. 1831. 333. A budapesti kereskedelmi és iparkamara jelentése – továbbiakban Iparkam. – 1870–75. 294–95. Htt. Dep. comm. 1840. fons 18. pos. 112. Iparegy. 1. cs. Adressbuch im. 1090. Pest 1866. V. 622. Iparegy. 1. cs. Uo. Htt. Litt. pol. 1838. fons 21. pos. 151, 1840. fons 21. pos. 152. Egyetemi Nyomda lt.1849. 111. Iparegy. 1. cs. Uo. Vegyes 36. Adressbuch im. 1090. Iparegy. ad. 6028. OL Regnicolaris lt. Lad. XX. 20. Fasc. I. n.57. Bogdán: Magyar papírkészítés im. Adressbuch im. 1090. Pest 1866. V. 622. Budapesti Közlöny 1867–70. Budapest székes főváros statisztikai évkönyve. 1899–1901. 42. p. Uo. 1874–94. 68. Uo. 1897–99. 71. Vö. Sándor Vilmos: Nagyipari fejlődés Magyarországon. 1867-1900. Bp. Szikra, 1954. 31, 224. Pest 1867. II. 652. Uo. OL Földmívelés, Ipar és Kereskedelemügyi Minisztérium lt. – továbbiakban FIK – 1869. 20. 3788. Novák László: A nyomdászat története. 7. k. Bp. Világosság, 1928. 119. Fővárosi lt. Sz. kir. Pest város és környékének átnézeti térképe, Lindley W. 1868. február 1-i jelentésének melléklete alapján készült vázlat. 85 Sándor im. 224. 86 Pest 1867. II. 652. 87 Uo. 88 Uo. 1869. XI. 81. 89 FIK 1869. 20. 13700. 90 Pest 1869. XI. 81. 91 FIK 1870. 20. 5017, 5650. 92 Iparkam. 1870–75. 294-5. 93 Pest 1871. II. 876. 94 Papíripar ih. 284. 95 Iparkam. 1893. 162. 96 Uo. 1895–96. 244. 97 Sándor im. 582. 98 Iparkam. 1870–75. 48–50. 99 Papíripar ,2. évf. 1958. 6.sz. 269. 100 Uo. 294–95. 101 Uo. 1878. 250. 102 Uo. 1870–75. 294–95. 103 Uo. 1878. 249. 104 Uo. 1886. 90. 105 Uo. 1881. 54.


19


106 Rózsa Miklós: A budapesti cukrászipar fejlődése. Tanulmányok Budapest múltjából. 13. k. Bp. Akadémiai Kiadó, 1959. 183. 107 Farkas Ferenc: Papírosanyag és papírgyártás. Bp. Ker. Min. 1901. 12. (Magy. korona országainak gyáripara az 1898. évben, 13. f.) 108 Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor stb. Szerk. Matlekovits Sándor továbbiakban Matlekovits – 2. k. Bp. Pesti könyvny. 1897. 365. 109 Uo. 8. k. 8. 110 OL Kereskedelemügyi Minisztérium lt. – továbbiakban Ker. Min.– 1890. VI. 2. 6447. 111 Uo. 9061. 112 Bogdán: Magyar papírkészítés im. 113 Uo. 114 FIK 1890. VI. 9061. 115 Uo. 116 Balázs Endre: A 80 éves budapesti vízmű. Bp. Háziny. 1947. 11. sk.1. 117 Ker. Min. 1890. VI. 18515. 118 Uo. 33614. 119 Uo. 37675. 120 Uo. 65885. 121 Gárdonyi Albert: Ötven esztendő Budapest székesfőváros életéből. Bp. Háziny. 1925. 65. – Fővárosi közmunkák Tanácsának hivatalos jelentése az 1889–91. évi működéséről. Bp. Heisler ny. 1839. 297–98. 122 Iparkam. 1890. 77. 123 Uo. 1894. 116. 124 Farkas im. 12. 125 Matlekovits im. 2. k. 365. 126 Uo. 8. k. 8. 127 Uo. 2. k. 365. 128 Uo. 129 Uo.366. 130 Uo. 131 Magyarország vármegyéi és városai. Szerk. Sziklay János és Borovszky Samu. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye 2. k. Bp. Légrády ny.1900. 138. 132 OL Belügyminisztérium lt. 1901. 831. II. a. 133 Budapest székesfőváros statisztikai évkönyve. 1894. Bp. Grill, 1896. 163–64. 134 Papíripar ih. 284.

Abstract: The author gives an account of the preliminary circumstances, the most important stages and persons of the paper industry of Budapest until the end of the 19th century.


20

No title

Recommend Documents