HORDA ANN AGUIRRE
egy – lendületben
Küldetés
gy indultam el, hogy hátra se néztem. Nem ment egyszerűen, de muszáj volt hátrahagyni szeretteimet az ostromzárban, hogy segítséget szerezzünk Megváltásnak. A döntés súlya ránehezedett a szívemre: kísértett nevelőanyám egyszerre sebzett és bátor arca. Olyan idős volt, amilyen kort nem hittem, hogy nők elérhetnek, mégis erősnek, élettelinek tűnt. A remény ígéreteként ragyogott, hogy az én tüzemnek sem kell pislákolnia, kiégnie, mielőtt esélyt kapnék az életre. Egykor az „idős" szó alatt huszonöt évet értettem, de a Megváltásban eltöltött idő megváltoztatta a látásmódomat. Most már különösnek tűnt számomra, hogy lehet, még a középkorúságig sem jut majd az életem. Meggyorsítottam lépteim a sötétben, figyelmesen, hátha a szokásos határokon túl is merészkedtek korcsok. Hallottam őket kihívóan vonyítani a falakon álló őrökre a hátunk mögött. Amikor rohamoztak, feldübörögtek a puskák, de nem fordulhattam meg, akármennyire is szerettem volna. Az utamat szigorúan kijelölte az a halvány vonal a felbecsülhetetlen értékű térképen, ami bőrtartóba rejtve a hátizsákomban pihent. Az indulás előtt koncentrált figyelemmel tanulmányoztam, az út minden kanyarját és fordulóját megjegyeztem, nem is beszélve Hosszúpuska jegyzeteiről, melyek jó vadászterületet vagy iható vízforrást jelöltek. Két nap lesz az út Soldier-tóba és kettő vissza, miután a szükséges erősítést összeszedtük. Az a pötty a térképen jelentette az egyetlen reményt, hogy megmenthessem azokat az
Ú
embereket, akiktől annyi mindent tanultam az életről. Arról, hogy az mennyivel több vadászatnál és gyilkolásnál. Oaks mama. Edmund. Nem gondolhattam rájuk, csak elbizonytalanított volna. Helyette továbbmentem, csendesen és vigyázva, a mögöttünk levő korcsokat hallgatva. Vállam fölött hátranézve megbizonyosodtam róla, hogy Fakó még mindig követ engem. Tegan és Kósza gyalogoltak a két szélen, a lány szokásos féloldalas járásával és megingathatatlan hűségével, a fiú ívelt tőreivel a kezében, szemeivel a láthatárt kémlelve, pedig nem láthatta annyira jól, hogy mi van előttünk, mint én. Ez jár azzal, ha te vagy az éjszakalány. Ösztönösen megigazgattam hátizsákomat. Megnyugtatott a romokból egészen idáig velünk hozott könyv súlya. Talán nem volt szükségem rá, de a kabalámmá vált, ugyanannyira, mint a viharvert kártyalap bevarrva fölsőm rejtett zsebébe. Edmund elárulta, hogy a lentről hozott talizmánom egy ötvenkét darabos készletből való, és hogy alsó lapnak számít. Ez helyesnek is tűnt számomra, hiszen segített alázatosnak maradnom. – Látsz valamit? – kérdezte Tegan. – Csak néhány éjjeli állatot. Az ellenség mögöttünk van. – Tudom – felelte lágyan a lány. A fű ropogott a lábunk alatt, a szél telehordta a fák korán lehullott lombjával. Még nem volt itt az ősz, amikor a levelek színesek lesznek és lepotyognak az ágakról, mégis minden léptünk zajosra sikerült. Az egész éjszakát végigtalpaltuk, időnként pihentünk és ittunk, míg én a holdfénynél ellenőriztem a térképet. Mire a nap az égre kúszott, szép borostyán és rózsaszín fényben, kimerültem, és undorodtam saját gyengeségemtől. Odalent Fakóval egy sokkal veszélyesebb utat
tettem meg jóval gyorsabban, de most számolnunk kellet Tegan lassabb tempójával is. Csupaszív lány volt, de a lába nem bírta a végtelenségig az általunk diktált tempót, és már most bicegett, fájdalomról árulkodó ráncok gyűltek a szája körül. Nem követtem el azt a hibát, hogy ezt szóvá tegyem. – Ideje letáborozni. – Jeleztem Kószának, hogy derítse fel a környéket. Sokat fejlődött, ez abból látszott, hogy nem lázadozott a parancs ellen, hanem szó nélkül elindult végrehajtani. Ahogy leterítettem a pokrócaimat, Fakó megkérdezte: – Nem gyújtunk tüzet? – Nem kell – ráztam meg a fejem –, a nap mindjárt felkel. Nem lesz rá szükség. – Így érezni fogjuk, ha azok ott mögöttünk közel kerülnének – tette hozzá Tegan. Bólintottam. Ez az egész piszkosul emlékeztetett arra, amikor a vadont jártuk és semmink sem volt, csak Fakó apjától származó történeteink. Most legalább van térképünk, van bejárni való ösvényünk. Útnak nem nevezném, de láttam halvány vonalakat, ahol Hosszúpuska kocsija (és másoké is, ebben biztos voltam) elégszer elhaladt ahhoz, hogy biztos legyek abban, még mindig a jó irányba tartunk. Alighogy körbeadtam a húst, kenyeret és sajtot, amit Oaks mama rakott el nekünk, Kósza visszatért. – A terület nagyjából tiszta, de nem tetszik a szag, ami keletről jön. – Követnek? – kérdeztem. Visszafogott harapásokkal ettem, eleget ahhoz, hogy tovább tudjak menni, de nem annyit, hogy a megtömött gyomrom miatt rosszabbul pihenjek. A többiek is így tettek, elég tapasztalattal
rendelkeztek abban, hogyan őrizzék meg erejüket és spóroljanak a tartalékaikkal. Holnapra ugyan a hús elfogy, de a kenyér és sajt az út végéig kitart majd. Kósza higgadtan bólintott. – Számíthatunk egy támadásra, alvás közben... És reménykedjünk, hogy elbírunk vele. Csendesen káromkodtam, a legcsúnyább szóval, amit a helyőrségben megtanultam. – Azt reméltem, nem vesznek észre bennünket, amikor kijövünk az alagútból. – Nem hinném, hogy észrevettek – szúrta közbe Fakó. Idekint sokkal inkább régi önmaga volt, csendes és figyelmes, nem annyira zord és kétségbeesett. – Szerintem ők ugyanolyan könnyen kiszagolnak minket, mint mi őket. Hát persze! Alig hogy kimondta, eszembe jutott, mi lehet az igazság. A korcsoknak nem is kellett látnia, ahogy kijöttünk: abban a pillanatban, ahogy szél ért bennünket, máris az ő territóriumukba érkeztünk. Mint minden vadász, érzékelték a behatolókat, és ellenlépéseket tettek, hogy elhárítsák a fenyegetést. Ha szerencsések vagyunk, csak egy kisebb vadászó csoport lesz, és nem a horda egy jelentősebb része. Bár az talán segítene Megváltáson, ha sokan üldöznének: elvezethetnénk őket a várostól, egészen Soldier-tóig. Az ottani telepesek nyilván nem köszönnék meg nekünk, viszont hamarabb elhinnék, hogy a fenyegetés valós. – Hogy lehet ez? – kérdezte Tegan védekezően. – Állatok – válaszolta Kósza. – Olyan éles érzékeik vannak, akár a farkasoknak, és mindent észrevesznek, ami eltér a korcsszagtól. – Én is így tudtam... – idejében elharaptam a mondat végét,
azt, hogy „megmenteni Fakót”, tudva, milyen keserves lenne neki ezt hallani. Túl korai. Valahol mélyen azt szerettem volna, ha hálás lenne azért, amit tettem érte, a kockázatért, amit vállaltam, mert nem ismertem lehetetlent, ha róla volt szó. Megvillant fekete szeme, tudta, mire gondolok, még akkor is, ha nem mondtam ki hangosan a szavakat. Bánattal teli szívvel néztem, ahogy elfordul, és túlzott figyelemmel igazgatja fekhelyét. – Mit tudtál? – érdeklődött Tegan. Kósza fáradtan tapintatossággal válaszolt helyettem. – Elosonni néhány korcs mellett. Pikk bedörgölte magát a vérükkel, sőt, még annál is rosszabb dolgokkal, amíg nem bűzlött úgy, mint ők. Nem is vették észre, bár igaz, hogy legtöbben aludtak. A néhány enyhén szólva lekicsinylő kifejezés volt: ekkor pillantottuk meg először a hordát, ami elég nagy volt ahhoz, hogy mindenkit lemészároljon Megváltásban, és utána a többi túlélő telepet is eltörölje a fold színéről. Az emlék elevenen élt bennem: a korcsok rettentőek és meghökkentően sokan vannak, ráadásul a tőlünk lopott tűzzel fegyverkeznek fel... Erőszakkal lenyugtattam magam, tudván, hogy nem lehetek a városiak hasznára, ha pánikba esem. – Zseniális – nyilatkoztatta ki Tegan – és undorító is egyben. Elgondolkodva oldalra billentette a fejét. – Ez azt jelenti, hogy nem látnak különösebben jól? – Gőzöm sincs – amennyire én tudom, soha senki nem tanulmányozta a korcsokat. Aki elég közel került hozzájuk, mindig úgy döntött, hogy inkább megöli őket, nyilvánvaló okokból kifolyólag. – Szeretném kideríteni – motyogta a lány.
Bár sok sikert kívántam Tegan tudásért folytatott harcához, én még mindig szívesebben öltem volna meg őket. – Sötét volt... és ahogy elhangzott, a többségük aludt. Én nem számítanék arra, hogy rossz a látásuk. Kósza leült velem szemben, jeges tekintete beszédes. A csók, amit előző éjjel kaptam tőle, olyan súlynak érződött, amitől meg kellett szabadulnom, hogy méltó lehessek Fakóhoz. Ő még jobban utálná az egészet, ha tudná, hogy szabad akaratomból csókoltam meg Kószát, és így vettem rá, hogy rohanjon vissza Megváltásba és figyelmeztesse az ottaniakat, ha mi kudarcot vallanánk. Viszont, mivel akadtak fontosabb aggódnivalóink is, ezt egyelőre félretettem. – Én őrködöm elsőnek – szólt Kósza. – Második – motyogtam. A többiek is vállaltak egyet-egyet, így mind elegendő alváshoz juthattunk. Fakó átnyújtotta az óráját Kószának, hogy egyszerűbb legyen megítélni, mikor jár le a két óra. Régen Tegan és Fakó összevesztek volna azon, hogy Kósza őrizheti-e egyedül a tábort, de most egyszerűen becsavarták magukat a pokrócaikba, ahogy a nap egyre magasabbra hágott. Fáradt voltam, így azonnal álomba zuhantam. Arról álmodtam, hogy Megváltás porig ég, Oaks mama zokog, Selyem pedig, az odalenti fővadász azt üvöltötte nekem, hogy nem vagyok vadász, csak egy nemző. Összerezzenve ébredtem, kigurultam a naptól felmelegedett fűbe, és felhunyorogtam a fehér pacsmagokkal meghintett kék égre. Felhők, így hívják őket. Állítólag onnan jön az eső. – Az enkláve összes tagja közül miért nem Gyűszű maradt meg a fejemben? Esetleg Kő? – méláztam hangosan, eszembe se
jutva, hogy valaki más is ébren lehet. Bár enklávébeli barátaim nem mentettek meg a száműzetéstől, jó szívvel emlékszem vissza rájuk. Gyűszű már azelőtt is dolgokat készített nekünk, hogy hivatalosan is építő lett volna, míg Kő mindkettőnket megvédett. Azt kívántam, bár álmodhatnék valamelyikükről Selyem helyett, aki amúgy is félelmet plántált minden beosztottja szívébe. – Nem tudom – felelte Kósza de én is mindig arra a kölyökre gondolok. Mindenhova követett engem. De nem volt benne elég erős az akarat, hogy erőssé váljon. Fiatalon halt meg. – Mi volt a neve? – Szabály – mondta a fiú mert mindig azt követte. Úgy hangzott, a Farkasok névadási hagyományai hasonlítottak a mieinkhez, bár inkább egy személyes tulajdonságra koncentráltak, nem egy névadó ajándékra. Ezt csendesen meg is állapítottam, amire Kósza biccentett. – A vezető keresztelte el a kölyköket. Nyolc tél után érdemeltük ki a nevünket. – Hogyan? – Furcsa volt arra gondolni, hogy akadt a lányok más csapatoktól való elrablásán és a tilosban járók összefogdosásán kívül egyéb hagyományuk is, de abból, ahogy arca elkeskenyedett, láttam, hogy nem akar erről beszélni, ezért gyorsan hozzátettem: – Hagyjuk! Pihenj inkább. – Kösz. Nem történt semmi. – Ahogy ledőlt a pokrócaira, átadta nekem Fakó óráját. Törökülésbe ültem és őrszemeskedtem, míg a többiek aludtak. Mint ahogy odalent is annyiszor, Fakó figyelésével szórakoztattam magam, bár e tevékenységnek sokkal több értelme volt úgy, hogy megsimogathattam a haját és
csókolhattam a száját. A sajgó fájdalom, amit ezek az emlékek keltettek bennem, olyan erővel csaptak le rám, mint egy vihar, melynek villámai a szívemet ostromolják. Pusztán csak önfegyelmem erejével fordultam el szempilláinak félholdacskáitól és ajkának csendes ívétől. A pár óra alatt csak a madarak csicsergése hallatszott fentről és az apró állatok neszezése az aljnövényzetből. Egy árnyas helyet választottunk, egy facsoport tövében, a puha füvön. A lombozat tompa zöldre szűrte a fényt. Amikor Fakót fölébresztettem, már újra elálmosodtam, de még elég éber voltam ahhoz, hogy ne csak úgy fölrázzam. Mellétérdeltem és a fülébe súgtam: – Te jössz! Azonnal felült, keze a tőrén. – Történt valami? – Eddig semmi gond. – Az jó. De Kószának igaza van ám. Vadásznak ránk. – Tudom. Elég sokszor voltam préda ahhoz, hogy felismerjem azt a viszkető érzést, amit a közelben lévő ellenség okoz. Sajnos, amíg a szél nem a megfelelő irányból fújt, nehéz volt megmondani, hogy milyen messzire vannak tőlünk a korcsok. Addig kellett pihennünk, amíg lehetett, aztán továbbmenni. Nem a harc volt most a lényeg: küldetésünk az, hogy segítséget szerezzünk, a bukás következményeire gondolni sem mertem. Ha kell, elkerülünk mindent, és még sebesebben igyekszünk Soldier-tó felé. – Nem tetszenek az esélyeink – jegyezte meg Fakó. – Az esélyeink, hogy túléljük, vagy hogy segítséget kapunk? Vállat vont, nem akarta szavakba önteni kételyeit.
Szándékosan közelebb csúsztam hozzá. A keze mellé tenyereltem a fűbe. Tudta – tudnia kellett –, hogy ha másként álltak volna a dolgok, átfőztem volna ujjaimat az övéi közt. De nem akarta ezt, nem bírta volna ki, láttam az aggodalmat megváltozott testtartásában, amit tettemmel váltottam ki belőle. Fakó kinyújtotta az ujjait az enyémek mellett, és pár pillanatig éreztem tenyeremen az összes fűszálat, mintha az ő ujjbegyei lennének. – Remélem, hasznomat veszitek majd – mondta. – Itt vagy. Ez már elég – haboztam, de úgy döntöttem, ennél jobb pillanat nem lesz, és nem is tudtam volna továbbmenni anélkül, hogy elmondanám neki. Így csendesen, sietve elmagyaráztam, mi nyomaszt engem a búcsúcsókban, amit Kószának adtam az erdőben, meg abban, amit meg ő adott egy éjszakával korábban, és hogy ezek a pillanatok mennyire nem állnak összhangban a Fakónak tett ígéretemmel holmi kizárólagos csókolózási jogokkal kapcsolatban. Úgy éreztem, hitszegő vagyok, de nem bántam meg, hogy épen visszahoztam őt. Tompa arckifejezéssel nézett rám, szeme sötét, mint az éj csókolta víz. – Nem értem, miért mondod el ezt nekem. Bármit tehetsz, amit csak szeretnél. Már mondtam, hogy mi nem... Elnémult és vállat vont, mintha tudnám, mire gondol. A legrosszabb az volt, hogy tudtam is. Mindannak a végéről szólt, ami mi ketten valaha is voltunk együtt. De ha Fakó azt hitte, hogy visszaváltozhatunk egyszerű vadásztársakká, mint amilyenek odalent voltunk, mielőtt rádöbbentem volna az érzelmeinkre, vagy azt, hogy a kezében tartja a szívemet egyetlen érintés nélkül... akkor egyszerűen tévedett.
Összeszorítottam a fogam és visszatartottam a dühös szavakat. Bár Tegan türelemre intett, nem ment könnyen. – Teljesen mindegy, mit tettél, hogy visszakapj engem. Akkorra már késő volt. – Nem – mondtam –, nem hagyom annyiban. Te megérdemled az őszinteséget. Ami Kószával történt, nem az, amire vágyom, te vagy, akiért bármit megtennék. Ez a lényeg. – Vannak dolgok – suttogta –, amiket nem szabadna. Nem kérdeztem meg, hogy a megmentésére gondol, vagy a Kószával való üzletelésre, ami a csókolózást is magában foglalta. Nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljam még egy kicsit. – Akkor nem fog zavarni, ha találok magamnak valaki mást? Az álla megfeszült, láttam rándulni az izmot, mielőtt visszanyerte fölötte az uralmát. – Úgy emlékszem, azt mondtad, harcolni fogsz értem. – Te pedig azt, hogy már késő. – Halvány mosolyt villantottam rá, ahogy átadtam az óráját. – Még jó, hogy eszemben sincs hallgatni rád. Megkönnyebbült sóhaj tört elő belőle, mielőtt megállíthatta volna. Csak ennyi megerősítésre volt szükségem. Ilyen értelemben nem hihettem el Fakó szavait. Olyan dolgokat mondott a szájával, amiket a szívével nem úgy érzett, a fájdalom és más, még sötétebb érzések miatt, amik engem valószínűleg kettészakítanának. Tegan tanácsát követve nem erőltettem a további beszélgetést, és ledőltem a fekhelyemre. Nem fordítottam hátat neki, amikor elaludtam. Hadd nézzen engem, ha szeretne. Tulajdonképpen reméltem, hogy így tesz, és azt is, hogy legalább a töredékét átérzi annak, amit tettem. Talán ez hamarabb visszahozhatja hozzám. Mint ebben a kétségbeesett küldetésben is, vakon rohantam és reméltem, hogy az út Fakóval
az oldalamon ér majd véget. Arra ébredtem, hogy a világ sárga agyarak és hörgések viharává vált.
Küzdelem
T
alpra gördültem. A nap állásából ítélve még dél sem lehetett, de a korcsok már ránk találtak. Kilenc jól táplált, erős szörnyeteggel álltunk szemben, így ez a harc nem ígérkezett olyan egyszerűnek, mint korábban. Szerencsére társaim sem aludtak, hanem a küzdelemre készültek. – Mögém! – utasította Kósza Tegant. Kezemben a késeimmel rárontottam arra a négyre, amik Fakót vették körbe. Az első nem számított rám, végigvágtam a felsőtestét, tátongó sebet ejtve rajta. Észrevettem, hogy a korábban látottakkal ellentétben ezeket a korcsokat nem borították fekélyes sebhelyek: vastag bőrük sima, fényesszürke volt, helyenként foltokkal. Azonban ugyanolyan éles fogakkal rendelkeztek, és a felém csapkodó, pengeéles karmokban végződő karokat is ismertem már. Oldalt perdültem, kettős vágással lezárva a mozdulatot. Bal késem is talált, a lény karját metszette végig, de nem ejtettem halálos sebet. A véres, dühödt szörny rám sziszegett, furcsán emberi szemével kihívón vizslatott. Kristálytiszta szembogara borostyánsárgán csillogott, fehérje ragyogó világos volt. Az a félreérthetetlen érzésem támadt, hogy értelmes lényként gondol rám, nem csak élő hústömegként, és mégis el akar pusztítani. A felismerés elkábított, de azért nem annyira, hogy ne tudjak félrelendülni a következő ütése elől. Kósza takarékos mozdulattal torkon szúrt egyet, de még így is túl sok maradt talpon. Fakó ölt legközelebb, mellkastól ágyékig végigvágta és kibelezte a szörnyet. A belek véres
halomban fordultak ki belőle, bemocskolva a füvet. Egy másik fájdalmasan felvonyított, borzasztó üvöltésével bizonyítva, hogy a korcsok igenis éreznek fájdalmat és veszteséget, majd megdöbbentő dühvel tombolva rontott Fakóra. Ezek teljesen máshogy viselkedtek, mint azok az értelem nélküli példányok, amelyekkel a föld alatt találkoztam. Átcsúsztam a felém suhintó karmok alatt, és mindkét pengémet a teremtmény alhasába mélyesztettem, majd minden erőmmel oldalra rántottam a késeket. Azonnali halál. Összeesett, de a következő máris nekem támadt. Hárítottam a csapását, ám karmai végigszántották az alkaromat. Ez a korcs erős volt, a csontomig hatott az ütése. Valamiféle új harci stílust kellett kialakítanom, mert ezek már nem hullottak el olyan könnyen. Ez szó szerint küzdelem volt, nem pedig egyszerű mészárlás, amit régebben vittem véghez a soraikban. Fakó felkiáltott, ahogy az egyik a vállába mélyesztette a karmait, és maga felé rántotta egy halálos harapásra. Legnagyobb meglepetésemre Tegan a vállához kapta a puskámat. Nem igazán bíztam abban, hogy jól céloz, de amikor eldördült a lövés, a Fakót szorongató szörny mellkasában lyuk robbant, mielőtt elzuhant volna. Odabiccentettem Tegannak köszönetképpen, majd egyre gyorsabb vágásokkal újra mozgásba lendültem. Tegan még egyet lelőtt, amíg én a másodikat kivégeztem. Azonnal futottam segíteni Kószának, aki még mindig kettővel hadakozott. Az egyiket gerincen szúrtam, amitől megbénult, Kósza pedig villámgyors vágásaival végzett vele. Segítettem neki legyűrni az utolsót, amíg Fakó is megölte ellenfelét. Kilenc tetem hevert a földön, émelyítő vérszag és bűz kavargott a levegőben. Tegan egész testében remegve ölelgette a puskát.
– Sikerült... Féltem, hogy Fakót találom el, de senki nem volt elég közel, hogy segíthessen neki. – Köszönöm – motyogta a fiú. – Megváltoztak - jegyezte meg Tegan a hullákat bámulva. – Nem csak testileg, hanem a szokásaikban is. Észrevettétek, hogy nem rongyokat hordanak? Ezek a mutánsok ruhákat készítettek maguknak. Jól látta. Silány minőségű, nyúzott bőrökből álló páncélszerűséget viseltek. De ez a furcsaság sem változtatott a feladatunkon. – Indulnunk kell – szóltam. – Csomagoljatok. A puskalövés nyílt terepen messzire elhallatszik, úgyhogy remélem, eleget pihentetek. Szükség lesz rá. A sebeinkkel is később foglalkozunk majd. Perceken belül feltekertük és csomagunkra erősítettük a pokrócainkat. Kiosztottam az útra egy kis rágcsálnivaló kenyeret, aztán megnéztem a térképen az útvonalunkat. Kósza segített betájolni az irányt, aztán futva megindultunk. Nem tudhattam, mennyi időbe kerül, hogy további korcsok is ránk találjanak a lövéseket követve. Nem kételkedtem abban, hogy a legtöbb vadászó csapat ellen jó eséllyel meg tudnánk állni, de minden összecsapás legyengített bennünket, és időt vesztettünk vele. Fakó és én is megsérültünk, ha új sebeket szereznénk ezek mellé, még lassabban érnénk Soldier-tóba. Megváltásnak pedig már nincs sok ideje. Úgy rohantam, hogy talpammal kis porfelhőket vertem fel minden lépésnél. – Bele kell húznunk, hogy még ma elérjünk Soldier-tóba. – Meg tudom csinálni, ha erre vagy kíváncsi – mondta Tegan. – Nincs baj a lábammal.
Valóban ez érdekelt, és hálás voltam, hogy nem sértődött meg. Tisztában kellett lennünk a korlátainkkal. – Rendben. Egyébként meglepően jól bánsz a puskámmal. Tartsd is meg! Elvörösödött, vagy az egyre forróbb napsütésben való futástól, vagy az örömtől. Annyira világos volt, hogy a szemem belefájdult. Arra gondoltam, hogy ugyan valaha is megszokom-e majd. Az alkarsebem égett, de ez nem lassított le. Fakó nem köszönné meg, ha megkérdőjelezném az erejét, úgyhogy nem érdeklődtem a vállán terjedő véres foltról. Amúgy is jól mozgott, tartotta a lépést, szóval nem lehettek túl komoly fájdalmai. Majd megnézem később – már ha engedi, persze. Hosszú, komor nap volt. Csak vizet inni meg egy kis sajtot enni álltunk meg a legszükségesebbeken kívül. Alkonyatkor Tegan már sápadt volt a kimerültségtől és a fájdalomtól, amit soha nem vallott volna be, de nem kérte, hogy lassítsunk. Hosszúpuska jegyzetei szerint ez egy húzós út, kocsival több, mint két nap. De neki az öszvérekre is gondolnia kellett, hagynia kellett őket pihenni, ráadásul még árut is szállított, míg mi olyan gyorsan haladtunk, amilyen gyorsan lehetséges. A hold magasan járt, amikor megpillantottam célunkat a síkságon. Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. Amennyire láttam, ez a hely kicsit se hasonlított Megváltásra. Félelem kúszott végig a gerincem mentén. Lihegve megálltam, mire a kimerültség fullasztó hullámként söpört végig rajtam, tagjaim elgyengültek. – Úgy néz ki, mint Gotham romjai – vélte Kósza. – Igen, csak ez nem annyira lepusztult – bólintottam. A régi világ egy települése volt, de a szívét körbevették
fémkerítésekkel, védőgátakkal és árkokkal. Fényeket is láttam, olyanokat, mint amik odalent égtek. Furcsák voltak, helyhez kötöttek. Nem tűzzel égtek, inkább olyan ősi varázslattal, amelyről Edmund mesélt. – Láttatok valaha ilyet? – kérdeztem. Kósza és Fakó is megrázta a fejét, míg Tegan érdeklődő arccal figyelte a fényforrásokat. – Kislánykorom óta nem. Az egyetemen voltak ilyenjeink az üvegházban. A napra kellett tenni őket, abból gyűjtötték össze a fényt, amit aztán kibocsátottak. Ezek ugyanolyannak tűnnek, csak nagyobbak. – Nem tudtam, hogy ilyen régi dolgok még működnek – ismerte be Kósza. – Összeszedtünk mindenféle tárgyat, de nem jöttünk rá, hogyan használhatjuk őket. A konzerveket kivéve. – Mert vademberek vagytok – morogta Tegan. – Azok voltunk – ismerte be csendesen a fiú. – Mennyi az idő? – kérdeztem Fakót, aki az órájára nézve válaszolt. – Mindjárt éjfél. Sóhajtottam. – Nincs más lehetőségünk. Nem ez a legjobb idő, hogy segítséget kérjünk, de a várakozás sem segít. Gyerünk. Bár a védelmi vonal elhagyatottnak tűnt, nem bíztam a látásomban. Minden érzékem azt súgta nekem, hogy figyelnek minket. Így jól látható útvonalon indultam el a mezőn keresztül. Vártam, hogy megszólaljon a riadó, vagy valaki rám szóljon, hogy álljak meg és közöljem, mi járatban vagyok. Egyik sem történt meg, amíg rá nem léptem a fém rámpára, amely a gothamihoz hasonló, himlőhelyes utcára vezetett. Láttam, hogy Soldier-tó lakói próbálták befoltozni a kátyúkat földdel és sárral,
de ez annyira gyatrán sikerült, hogy még éjjel is jól kivehetők voltak. – Mik vagytok – kiáltotta egy férfihang vándor vagy turista? Egyikről se tudtam, hogy micsoda. Teganra pillantottam. Vállat vont, láthatóan ő sem volt tisztában vele. – Hírvivők vagyunk – feleltem. – Megváltásból. – Miért nem Hosszúpuskát küldték? – érdeklődött a férfi. Egy picit megnyugodtam. Ha jól vettem ki, a hangja barátságosabban csengett, olyan bajtársiasságot véltem kihallani belőle, amit történetmeséléssel töltött esték szülnek. – Sajnálom. Hosszúpuska elesett a legutóbbi csatában. – Azt hiszem, jobb lesz, ha bejöttök. – Valami kattant, és egy elmozduló árnyék feltárta azt a csapdát, ami összezúzott volna minket, ha még egy lépést teszünk a rámpán. – Most már átkelhettek. Siessetek! Nem akartam kellemetlenséget okozni, úgyhogy futni kezdtem, a többiekkel a nyomomban. Mögöttünk a nehéz súly visszaemelkedett a helyére, összhangban az emelővel küszködő férfiak nyögésével. Hatan léptek ki a fényre, azzal az emberrel együtt, akiről ösztönösen tudtam, hogy ő hívott be minket Soldier-tóba. Mind viharvert, több helyen foltozott, zöld ruhát viseltek, de harcosnak látszottak: egyenes gerinccel, hátravetett vállakkal álltak, álluk balhéra készen felszegve. Mind közeljártak Edmundhoz korban, arcukon ezüstös borosta. Övükön fegyvert viseltek, a puskához hasonlót, de annál kisebbet, valamint hosszú markolatú tőrt a combjukra csatolva. – Azt mondtátok, híreket hoztok Megváltásból, és hogy Hosszúpuska nem tudott eljönni. Baj van? – Nem is kicsi – feleltem őszintén. – Nem akarok tiszteletlennek tűnni, de te vagy... az elöljáró?
Ennek nevezték Megváltásban a vezetőt, odalent pedig Mészfalat emlegettük így. – Ez elég furcsa szó rá... és ami azt illeti, nem, nem vagyok. De nem kényszerítlek, hogy kétszer mondjátok el a történeteteket. Davies, te vagy az őrség parancsnoka, amíg elvagyok. Elviszem a vendégeinket az ezredeshez. A férfiak egyike bólintott, vezetőnk pedig átkalauzolt a nyomorultul festő városrészen. A régi világból maradt építmény volt, amit újra és újra befoltoztak, hogy élhető legyen. Már elfelejtkeztünk róla, hogy így is lehet építkezni. A házak mérete és formája kísértetiesen egységesnek tűnt, tökéletes pontossággal pakolták őket egymás mellé. – Félelmetes – jegyezte meg mellettem Fakó. – Inkább tűnik játékvárosnak, mint igazinak – értettem egyet. – Erre. A nevem Morgan. Ha fel kell ébresztenünk az ezredest, nem garantálom, hogy jó hangulatban fogadja majd a mondanivalótokat. – A hangjában volt valami furcsa, mintha szórakoztatná valami. Csak nem tudtam eldönteni, mi. Amúgy se gondoltam, hogy örülnek majd, szóval ez igazán nem számított, de a vezető reakciója fogja meghatározni, sikerrel járunk-e. Morgan egy hosszú tornáccal rendelkező, óriási épülethez vezetett minket, aminek a tetejére egy csomó lámpát szereltek. Ettől olyannak láttam, mint valami parancsnokságot. Bent még inkább megerősödött ez az érzésem, a jelentésekkel telerakott asztalok és székek sorának látványától – egyes papírosok megsárgultak a korral, másokról lerítt, hogy újak. Tudtam, hogy a friss papírlapok Megváltásból valók, mert rajtuk volt a város emblémája, a háromszor bekarikázott fa. Azaz Soldier-tó Megváltásra szorul olyan dolgokban is, mint az
irodaszerek, ami Oaks mama szerint csak egy fellengzős szó a papírra. Gyertyákkal világították be a termet, viaszuk edényekbe csurgott. Voltak olyan lámpák is, amilyeneket én még nem láttam: kellemetlen szagot árasztottak égés közben, és a láng úgy csapdosott üvegfaluk mögött, mint csapdába esett pillangó. A székeken néhány fáradt, aggodalmas arcú ember üldögélt. Kíváncsi voltam, melyikük lehet az ezredes, meg arra is, hogy micsoda egy ezredes. Nyilván egy cím lehet, olyasmi, mint Bigwaternek az elöljáró, aki a valóságban nem járt mások előtt, nem úgy, mint a föld alatt, ahol Mészfal, lévén a legöregebb, mindenki előtt ott járkált. Talán olyan szerepe van, mint a Szavak Őrének, akinek fontos ügyekben kérték ki a véleményét. De a találgatásaim mind helytelennek bizonyultak. Amikor az ezredes felénk fordult, abból, ahogy Morgan viselkedett, egyből tudtam, hogy őt keressük. Elmosolyodtam, egyszerre bosszúsan és örömmel. Hagytam, hogy Megváltás átrajzolja, hogyan látom a világot. Ez eszembe se jutott. Pedig kellett volna. Odalent Réz és Selyem hatalmi pozíciója is magától értetődőnek látszott. Ez a nő fiatalabb volt Oaks mamánál, de nem annyira zsenge korú, mint Rex felesége, Ruth. Fogalmam sem volt, hány éves lehet pontosan, de az őt körülvevő férfiakhoz képest ifjúnak látszott. Sötét haját bonyolult kontyban hordta, ruházata a késői óra ellenére is friss. Fekete szeme körül halovány árnyék árulkodott arról, hogy keveset aludt mostanában. Szigorú arcvonásai értelmesnek mutatták, de tudtam, hogy valóban az-e, majd a beszélgetésből fog kiderülni. – Jelentést, Morgan! – A hanghordozása pattogós volt, de
nem udvariatlan. Megváltásban megtanultam felismerni az árnyalatokat. Szeme melege meghazudtolta szavai hivatalosságát. – Melyek a térség friss hírei? Úgy gondoltam, azokat a területeket érti ez alatt, amiket Hosszúpuska térképei ábrázolnak Ellenálltam a kísértésnek, hogy megnézzem, szerepel-e ez a szó a papírom Ehelyett a jelentést tevő Morgant figyeltem. – Megváltásból jönnek. Hírt hoztak. Úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha azonnal ön elé vezetem őket, Park ezredes asszony. – Gondolom, rossz hírek... Beszéljetek! – szólt az ezredes. Fölösleges lett volna a csűrés-csavarás, le kellett írni a helyzetet. – Megváltás ostrom alatt áll... és Hosszúpuska elesett az első összecsapásban. Sajnálom, hogy ilyen hírrel kellett jönnöm, ha annyira kedvelte őt, mint én. – Torkom összeszorult, ahogy újra átéreztem, hogy soha többé nem hallom reszelős hangját, és nem látom a mosolygó szeme körüli ráncokat. – A várost körülvették a kor... úgy értem, a mutánsok. Tűzzel felszerelkezve. Nincs elég emberünk a harchoz, így Bigwater elöljáró elküldött minket, hogy kérjünk erősítést. A legközelebbi település pedig ez. A hatalommal rendelkező emberekkel való tapasztalataimból kiindulva azt hittem, Park ezredes egyszerűen lehülyéz és felszólít, hogy igyam meg a bögre tejemet, mielőtt aludni mennék. De megint tévedtem. Semmi, amit eddig átéltem, nem készített fel a reakciójára. Ökölbe szorított kézzel lecsapott az asztalra, felborítva egy ceruzákat tartalmazó poharat. Papírok hullottak a földre. – Megmondtam előre! – csattant rá a férfiakra, akik arcára kiült a rettenet.
Erősítés
-T
udott Megváltásról? – hitetlenkedett Kósza. Az ezredes megcsóválta a fejét. – Először változásokat vettem észre a környéken a mutánstámadások mintázatában. Aztán mind elvonultak. Szóltam előre, hogy biztosan terveznek valamit, de a tanácsadóim szerint csak vészmadárkodtam. Szóval nemcsak, hogy hitt nekünk, hanem előre látta, hová fajul a helyzet. Ez a tény rengeteg időt megspórolt nekünk: nem kellett könyörögnünk és győzködnünk egy olyan személyt, aki nem hitt abban, hogy a világ megváltozhat. A feszültség jó része távozott belőlem, lassan már csak a fáradtság maradt. Tudtam, hogy minden beszéddel töltött perc Megváltástól elvett idő. Emlékeztem a kimerültségtől sápadt, mégis folyamatosan tüzelő őrökre a falakon és a kovácsra, aki éjt nappallá téve igyekezett úrrá lenni a lőszerhiányon. Kósza segítsége nélkül könnyen kudarcot vallhat. Azonnal vissza kellett mennünk. – Akkor el tudja képzelni, hogy állnak a dolgok – mondtam. – Milyen gyorsan tud velünk embereket küldeni? Egy bajuszos férfi megszólalt, először, amióta itt voltunk. – Nem küldhetünk embereket csak úgy, szeszélyből... – Ez nem szeszély – mordult rá Tegan. A másik tanácsadó az előzővel értett egyet: – Megváltás megmentése könnyen jelentheti azt, hogy Soldier-tót elveszítjük. – Ez lehet a mutánsok terve. Honnan tudjuk, hogy
Megváltás nem csupán elterelő hadművelet? Abban a pillanatban, ahogy a jól védett pozíciónk meggyengül, már támadnak is – jósolta az utolsó tanácsnok. – Előbb-utóbb eljönnek ide is – motyogta Fakó. – Elég – az ezredes hangjában fagyos határozottság csengett. – Döntött? – kérdeztem. Elcsigázottan sóhajtott. – Sajnos nem csak rajtam múlik. Az ilyen jelentős ügyeket szavazásra kell bocsátani. – Akkor hívjon össze egy vésztanácskozást – javasolta Tegan. Egyetértettem vele, nem engedhettük meg magunknak, hogy hagyjuk az embereket reggelig aludni. Az ezredes megfontolta, majd Morganhez fordult. – Menjen, és ébressze fel a tanácsot. Legyenek itt fél órán belül. Választ kell adnunk ennek a négyesnek, bármi legyen is a döntés. Gondolom, az eredménytől függetlenül hazamentek harcolni. – Ezt már nekünk címezte. – Igen, asszonyom. – Fakó sokkal hamarabb ráérzett a tiszteletteljes beszéd finomságaira, mint én. A nő a vállamra tette a kezét, örültem, hogy nem Fakót tüntette ki ezzel, annak nagyon rossz vége lett volna. – Éhesek vagytok? A legkevesebb, amit tehetünk értetek, amíg vártok, hogy valami ennivalót adunk. – Az remek lenne – felelte Kósza. Park ezredes az egyik tanácsadójához fordult. – Szerezzenek valami meleg ételt nekik. Kell, hogy legyen még leves a tűzön a kantinban. Perceken belül megkaptuk a sűrű ragut, hozzá pedig kenyeret, hogy kitörölhessük a tányért. Kiválasztottam egy
széket a sarokban, a többiek követtek. Amíg ettünk, nagy volt a csend, de aztán öt újabb ember érkezett, három férfi és két nő, így mindkét nem egyformán képviseltette magát. Tetszett ez az elosztás. – Mit jelentsen ez? – kérdezte egy ősz hajú férfi. Az ezredes szűkszavúan összefoglalta, amit elmondtam neki, majd hozzátette: – Most azonnal szavaznunk kell, hogy küldjünk-e segítséget. Egy duci, anya-küllemű, szőke nő riadtan a szája elé kapta a kezét. – Ha a mutánsok szervezetté válnak, akkor csak idő kérdése, mikor vonulnak ellenünk. – A számból vette ki a szót – bólintott az ezredes. Egy darabig vitatkoztak. Teli hassal és fájó szívvel figyelmen kívül hagytam a dolgok menetét. Csak a döntésük számított, az viszont nem, hogy hogyan hozták meg. Tegan eltökélt arccal mellém guggolt. Szó nélkül a sebeimre mutatott, én pedig odanyújtottam a karomat, hogy leápolhassa. Elnyomtam egy szitokszót, ahogy a fertőtlenítő végigömlött a karmolásokon és a mély vágásokon. Új sebeim jó ellenpontot szolgáltattak az alkaromon levő hat forradásnak, az enkláve ajándékainak. Bár talán nem kellett volna, még most is büszkeséget éreztem a hat hegre gondolva. Végül gyógykenőccsel kente be, és csendes hatékonysággal bekötözte a karomat. Majd odasúgta: – Fakó nem hagyja, hogy foglalkozzam vele. – Hadd próbáljam meg én! – Nekem egyszer már megengedte, de nem tudhattam, hogy ismét így lesz-e. Tegan átadta a felszerelését. Odaosontam, ahol Fakó ült, falnak vetett háttal. A vitából alig fogtam fel valamit: arról
beszéltek, vajon életszerű-e támogatást felajánlani egy olyan településnek, amellyel nem kötöttek védelmi megállapodást, csak kereskedelmi egyezményeket. Aztán jött az ellenérv, hogy ha Megváltás elesik, Soldier-tó következik. Nem is figyeltem oda, ahogy a fiú mellé kúsztam. Fakó felnyitotta sötét, fáradt szemét. A gyertyák táncoló lángjai árnyakat festettek arcára. – A vállad elfertőződik, ha nem tisztítjuk ki és kötözzük be – mondtam lágyan. Összerezzent a gondolatra, aztán sóhajtott. – Szeretném, ha te csinálnád. A boldogság felragyogott bennem. Még mindig mindenki másnál jobban bízott bennem, bármilyen gondjai is adódtak. – Akkor készülj. Égetni fog, de gyors leszek! Igyekeztem is. Hiába szerettem volna jobban megérinteni, gyorsan és személytelenül dolgoztam. Felszisszent, amikor a fertőtlenítő a sebeibe folyt, de meg se mozdult, csak a keze szorult ökölbe. Lehunyta a szemét, izmai meg-megrándultak, szerintem nem a fájdalomtól. Mire végeztem, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Ennyire fájt? – Nem. – Kezét a combjára tette, és nem nézett rám. – Amikor hozzámérsz... Amikor bárki hozzám ér, ismét ott vagyok, a karámban. Újraélem az egészet. – Kitalálunk valamit, hogy helyrehozzunk – ígértem. – Hogyan? Ezért mondtam neked azt, hogy nem lehetünk együtt. Nem voltam elég erős hozzá, hogy ne raboljanak el, most pedig ahhoz, hogy megszabaduljak ettől a tehertől. Nem tudom... – De tudod – szakítottam félbe talán nem ma, vagy holnap. Tegan is javul! Azt mondta, időre van szükséged. Azt pedig
tudok adni neked. Esküszöm, találunk megoldást! Felém fordította arcát, fekete szemében láng izzott. – Miért? – Mert szeretlek. – Most, hogy már tudtam, mit jelent, könnyű volt kimondani. Aztán a saját szavaival folytattam. – Nem csak akkor, amikor könnyű. Mindig. – Nincs több alku Kószával? – Ezzel elárulta, még mindig mennyire fontos vagyok neki, hogy a fájdalom ellenére ugyanazt érzi velem kapcsolatban. – Hozzám se ér többet. Akármi forog majd kockán, találni fogok más utat. – Ha csak el tudnád képzelni, mennyire megölelnélek... – Fakó, nem megyek sehova. A társam vagy. Téged választottalak. Most és mindörökké. Ezután egyszerűen csak leültem mellé, és hallgattam a szuszogását. Nem éreztem elegendőnek, de több volt, mint amit eddig engedett. Lépésről lépésre újra közel kerülök majd hozzá. Lehunytam a szemem, és a falnak döntöttem a fejem. Kósza meglökött, a fényekből ítélve eltelhetett pár óra. A vita közel hajnalig tartott. Pont az ezredes beszélt. – Elég az eszmecseréből. Ideje szavaznunk! – Egyetértek – csatlakozott az ősz hajú férfi. – Azok, akik az erősítés küldése mellett állnak, emeljék fel a kezüket! Az eredmény nekünk kedvezett: négy kettő ellen. Lassan kifújtam a levegőt, és behunytam a szemem. Eddig fel se tűnt, mennyire aggódtam amiatt, hogy esetleg nem járunk sikerrel. Szerencsére Park ezredes figyelte a világ eseményeit, és hajlandónak mutatkozott elfogadni a változásokat akkor is, ha
azok nem kedveztek a városának. Arra gondoltam, de jó lett volna, ha az idősek az enklávéban egy kicsit hasonlítottak volna rá ebben. De még ezek után sem mentek olyan gyorsan a dolgok, ahogy én szerettem volna, mert meg kellett tárgyalniuk, hogy hány embert küldhetnek el úgy Soldier-tóból, hogy nem gyengítik le túlságosan a saját védelmüket. A végtelen megbeszélés idegessé tett, úgyhogy becsavartam magam a pokrócomba, és elaludtam. Csak fölébreszt majd valaki, amikor indulni kell! Most a rémálmok sem gyötörtek. Úgy éreztem, legfeljebb egy órát alhattam, amikor Tegan megrázta a vállam. – Megállapodtak. Ötven katonát viszünk magunkkal Megváltásba. A korcsok számához képest ez messze nem tűnt elegendőnek, de nem panaszkodhattam, hiszen saját embereiket sodorták veszélybe, hogy nekünk segítsenek. Kisöpörtem a hajam az arcomból, talpra kászálódtam, majd összepakoltam. Mindenki más odakint készülődött. Kósza és Fakó az előkert két végében ácsorogtak, és ha nem csalt a szemem, Fakó valóban sanda pillantásokkal méregette a másik fiút. Hiába hajtogatta, hogy nem foglalkoztatja, mit teszek és kivel, ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Morgan a megsegítésünkre összeszedett hadoszlop élén állt. A hajnali fényben láttam, hogy hosszú, sötét hajában megbújik egy-egy ezüst csík is, de az arca nem tűnt olyan öregnek, mint elsőre hittem. A szeme sarkában lévő ráncok is inkább a nevetés, vagy a napfény nyomainak tűntek, mint a masírozó évekének. A szája kétoldalt felfelé hajlott, mintha nehéznek találná, hogy ne mosolyogjon állandóan. Szürke szeme is ezt a benyomást
erősítette – olyan volt, mint a füst: párás és meleg. – A pihent állapotú gyalogos egy nap alatt akár negyven mérföldet is megtesz. – Éppen az embereit látta el utasításokkal. – Legalább ilyen gyorsan kell haladnunk, ha segítséget akarunk nyújtani Megváltásnak! Ha van köztetek bárki, aki úgy gondolja, valamilyen okból nem bírja ezt a tempót fenntartani, most szóljon. – Az egyik lábam tropa – jelentkezett egy férfi –, eltörtem pár éve, és rosszul forrt össze. Csak lassítanám a csapatot. – Köszönöm az őszinteséget. – Morgan odafordult egy másik katonához, aki szerintem a helyettese lehetett. A hatalmas, medvetermetű férfi új nevet kiáltott, mire egy harcos elfoglalta a rosszlábú helyét a sorban. Megváltás őrségével szemben ezek a katonák igen jól képzettnek tűntek, testbeszédükből láttam, hogy sokat gyakorlatozhattak közösen, és valódi csatákban is megfordultak a falakon túl. Többjük viselt bátorsága és ereje tanújeléül korcsoktól származó sebhelyet, karomnyomot az alkarján vagy az arcán. Mélyen megérintett az ezredes bátorsága és a hajlandósága arra, hogy értünk kockáztasson. Odaléptem hozzá. – Nem tudom, hogy köszönhetném meg ezt, asszonyom. Nem is hiszi, mennyit jelent ez számunkra. – Isten adja, hogy elegendő legyen – felelte –, ennyit tudunk most tenni, különben túl legyengülnénk a védekezéshez, amennyiben a mutánsok nyugat ellen fordulnának. Pedig fognak, gondoltam. De nem maradt idő sötét jóslatokra. Nem sokkal később kivonultunk, és összehangolt léptekkel elhagytuk Soldier-tót. Ekkora csapattal sem az alagutakban, sem a felszínen nem utaztam még soha. Kockázatosnak tűnt, de nem volt mit tenni.
A portyázó csapatokat leöljük, hacsak nem az egész horda özönlötte el nyugatot. Könnyedén csatlakoztam lépteik ritmusához, de meglepetésemre Morgan hamar a menetoszlop elejére hívott. – Tudnom kell, pontosan milyen létszámmal állunk szemben. – Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy el tudok számolni addig. Morgan felnevetett, azt hihette, hogy túlzok, ám komor arckifejezésemből látta, hogy nem viccelek. Elkáromkodta magát. – Mennyinek tippelnéd? – Egyszer láttam ötszáz darab babszemet egy rakáson – válaszoltam kis gondolkodás után. – Biztosra veszem, hogy annál többen vannak. Leírtam neki a horda rémálomba illő táborát a síkságon, a karámba zárt emberi foglyokat és a tábortüzeket. Furcsán reagált, megérintette a homlokát, a mellkasát, a bal vállát, és végül a jobbat. Tippem se volt, mit jelent ez, de őt szemlátomást megnyugtatta. – Már-már azt kívánom, bár el se mondtad volna ezt. – Miért? – Mert mostantól én leszek a rohadék, aki visszatartja az igazságot az emberei elől. Ha elmondanám nekik, visszafordulnának Soldier-tóba. Ugyanúgy tudnák, mint én, hogy ezt a harcot nem nyerhetjük meg. Fanyar félelem áradt szét a gyomromban. Nem a haláltól, hanem attól, hogy elbukom, és csalódást okozok. Az otthonomért a lehetetlent is megkíséreltem volna, csak azt nem tudtam, hogyan tegyem. – Talán elég nagy zűrzavart tudunk okozni ahhoz, hogy
Megváltást evakuálhassák. – Nagyon büszke voltam erre a szóra. Először a romok közt láttam, majd ősellenségem és tanárom, Mrs. James magyarázta el fensőbbséges hangon, mit is jelent. – Az egyetlen lehetőségünk gyors rajtaütésekben lecsapni, de a mutánsoknak az erdő hazai terep. A gerillahadviselés nehéz lesz. – Abban tudok segíteni – ajánlkozott Kósza. Észre se vettem, mikor csatlakozott hozzánk, ami jól szemléltette, milyen csendben tudott mozogni. Morgan érdeklődve figyelte. – Hogy érted? – Elég jól ismerem a terepet, és jó nyomolvasó vagyok. Segíthetek csapdák felállításában, meglepetésszerű támadások tervezésében. Szemtől szemben nem vagyunk ellenfél nekik, de van tapasztalatom nagyobb létszámú ellenség felőrlésében. Nyilván a romokban vívott csatáira gondolt, melyekben nagyobb rivális bandákat zúzott szét, míg a Farkasok lettek a legkomolyabb erő a területen. Kósza nem tűnt büszkének ezekre a tapasztalatokra, de egy pillanatig se bánom, ha ettől jobb esélyeink lesznek Megváltás megmentésére. Rá kellene jönnie, hogyan lehet úgy büszke a képességeire, hogy utólag nem leli örömét a gaztettekben, amiket elkövetett, miközben elsajátította őket. Az én enklávébeli életemet is olyan sötét korszakok tarkították, amiket most, miután megértettem, milyen kegyetlenek is voltak a törvényeink, legszívesebben kivernék a fejemből. Morgan figyelmesen hallgatta Kósza javaslatait, bólogatott, időnként kérdezett, vagy hozzátett valamit. Pár percen belül lemaradtam és csatlakoztam Teganhoz, aki sokkal jobban bírta az iramot, mint hittem. – Vannak jó ötleteik – ismerte el. – Kószának vannak. Úgy hangzik, mintha már harcolt volna
nagy túlerő ellen. Réveteg pillantással bólintott. – Pont azután, hogy engem foglyul ejtettek, a Farkasok nekimentek a Királyoknak A Királyok sokkal több embernek parancsoltak, de Kósza levágta őket. Pedig a harcosai fele csak kölyök volt, de ő megtanította őket, hogy legyenek kegyetlenek és fortélyosak. Emlékeztem a habozásomra: nem akartam vakarcsok ellen harcolni, ami ahhoz vezetett, hogy Fakót és engem is foglyul ejtettek. Egyszerűen nem számítottam arra, hogy az ő korukban ilyen vadul és jól harcolnak majd. Ha Kósza ezt a tapasztalatot Megváltás védelmére tudná hasznosítani, akkor talán nincs minden veszve. Megkönnyebbülten sóhajtottam, örültem, hogy ez a teher nem nyomja már a vállam. Az én képességem nem a csaták megtervezése volt, hanem a megvívásuk!
Pusztulás
M
ire elértük Megváltást, már késő volt. Tartottam ettől, de a legrosszabb lehetőségeket kizártam a tudatomból, hogy a feladatra koncentráljak Amikor nyugat felől megérkeztünk, a sötétbe boruló ég narancssárgán derengett a települést emésztő lángoktól. Hallottam a horda őrjöngését, és tudtam, hogy nincs elég emberünk ellenük. Olyan erős fájdalom hasított belém, hogy alig kaptam levegőt. Sikerült segítséget szereznünk nem úgy, mint az enklávéba küldött világtalan nassaui vakarcsnak, de semmire sem mentünk vele. – Vissza kell mennünk Soldier-tóba! – Morgan arckifejezéséből ítélve elhitte becslésemet az összesereglett korcsok számáról, és mielőbb jelenteni akarta az ezredesnek. – Mehettek – mondtam –, de nekem közelebb kell kerülnöm! Ha van bármi, amit a családomért tehetek... – Nincs semmi – csattant fel Morgan. De eszem ágában sem volt szót fogadni neki. Kilőttem Megváltás lángoló romjai felé, anélkül, hogy bárkit megkértem volna, tartson velem. Tegan és Kósza nem láttak megindulni, de Fakó hívás nélkül is utánam futott. – Ez könnyelműség – lihegte. – Tudom. Nyílt terep választott el minket a Megváltásban zajló mészárlástól. Fa füstje keveredett vér és égett hús szagával. A nyugati fal a szemem láttára omlott össze, a lángoló fadarabok
szikraesőt okádtak, melyek úgy emelkedtek fel az égre a sűrű füstben, mint kísérteties szentjánosbogarak a holdfényben. Oaks mama azt mondta, hogy a helyiek szerint a lélek tovább él a halál után, és hogy az valami füstszerű dolog, ami kitölti a tested és arra emlékeztet, hogy legyél jó és kedves. Vajon így néz ki, kiugrik az ember orrán és száján, mikor meghal? Egy csapat korcs rontott ránk, tíz példány, kihívó vonyításukat elnyelte a tűz robaja. A távolban hallottam a megváltásbeliek sikolyait, de még nem figyelhettem rájuk. Ha Fakó és én meghalunk itt, senkin sem tudok majd segíteni. Még nem készültem fel arra, hogy a lelkemet kieresszem a fülemen. Könnyed mozdulattal előrántottam a pengéimet, Fakó pedig nekem vetette a hátát. Természetes mozdulat volt, biztonságban éreztem magam tőle. A túlerő nagy volt, de ezt a fajta csatát vívtam, amióta csak megszülettem, nem csupán korcsok, hanem az éhség és a betegségek ellen: olyan ellenfelekkel harcoltam, amiket nem félemlíthettem meg kemény pillantással és késekkel. – El tudjuk intézni őket – mondta Fakó. – Muszáj lesz! Nem volt más lehetőség: vagy gyorsan megöljük őket, vagy az egész horda nekünk ront. Tízet talán le tudunk vágni, de százat vagy ezret, vagy annál is többet semmiképp sem. Bekerítettek, elzárva a menekülés útját, ami a taktikus gondolkodás újabb bizonyítéka volt, de mivel amúgy se terveztünk elfutni, így csak jobb célpontot nyújtottak. Reméltem, hogy Soldier-tó katonái nem vonultak még vissza, szükségünk lehet rájuk, hogy fedezzenek. Késő bánat. Az első felém suhintott, én pedig egy pengevágással fogtam meg, könyöktől csuklóig felnyitva alkarját. Nagyon
meglepődtem, hogy a vére sokkal kevésbé bűzlött, épp csak egy kicsit különbözött a miénktől. Szipogás közben utánavágtam a balommal, felhasítva mellkasát. Sósnak éreztem, és volt benne valami ismeretlen szag, de ez a korcs már nem bűzlött úgy, mintha belülről rothadna. Egyszerűen csak másmilyennek érződött, és ez aggodalommal töltött el. Ennek ellenére halálos nyugalommal küzdöttem, kivédtem a második és harmadik csapást is. A negyedik keresztülszaladt rajtam és iszonyúan fájt. Fakóval a hátam mögött nem volt hová visszavonulnom, és helyt kellett állnom érte is. Éreztem a mozdulatait magam mögött. Régi kecsessége visszatért. Egyszer-egyszer elmorgott valami szitkot vagy felnyögött a fájdalomtól. Ellenfelemet egy íves, fentről jövő vágással sikerült leterítenem. Még négy. Puskalövések dörrentek gyors egymásutánban nem túl messze tőlünk. Tehát még nem minden őr halt meg. Még küzdenek odabent, a pokolban. A korcs a lábam elé hanyatlott, így a többi tudott szélesíteni a körön. Ezek nem morogtak vagy vonyítottak fájdalmukban: nem, ezek harcosok voltak, a véremre szomjaztak. Így, hogy több mozgásterük maradt, nagyobb ívben tudtak suhintani karmaikkal, és akár többen is támadhattak egyszerre. Kettővel küzdöttem, míg a harmadik és a negyedik sziszegve próbált támadási felületet találni, de nem fértek hozzám anélkül, hogy társaikat félre ne lökték volna. A korcsok már elérték azt a fejlettségi szintet, hogy nem taposták le egymást azért, hogy a prédához hozzáférjenek. Jól szervezettek. A gondolattól megborzongtam, miközben lenyestem két karmot. Még rángatózva hullottak a földre, vörössel mocskolva be a fű zöldjét. A sebből vér spriccelt, a
szörny pedig megmaradt karmaival nekem ugrott. Társa a másik oldalról támadott, és kis híján letépte a fejemet. Kimerült voltam a gyaloglástól, túl lassú ahhoz, hogy legjobb formámat hozzam. Ám Fakó átnyúlt a vállam fölött, és markolatig a korcs szemébe döfte kését. Csak egy pillanatra néztem hátra, és láttam, hogy hármat már megölt, a megmaradtak pedig a félelem jeleit mutatták. Nem menekültek fejvesztve, de pár lépést hátráltak, morgásuk jelezte, hogy komolyan gondolják a harcot, viszont nem támadtak azonnal. Azaz sikerült megrémítenie őket. Annak ellenére, hogy szégyelltem csapnivaló teljesítményemet, jó volt látni, hogy ismét képes harcosként cselekedni. Az is lehet, Fakónak kellett, hogy néha gyenge legyek, így adva esélyt neki, hogy ő legyen az erős kettőnk közül. Nem is volt ezzel bajom, nem szándékosan intéztem így. Egyszerűen csak annyira fáradt vagyok. – Nehogy már én végezzem el a te munkádat is! – Hangja könnyedebbnek hatott, mint napok óta bármikor. – Igyekszem! Amint épphogy sikerült hárítanom egy csapást, ami majdnem felnyársalt, Fakó fenyegetően felmordult. Mint egyszer odalent, láttam, ahogy arca elborul. Eleget tudtam ahhoz, hogy elmeneküljek az útjából, miközben tombolni kezdett, kései elmosódott, ezüst villanásoknak látszottak csupán a csillagfényben. Pillanatokkal később tíz test hevert a lábánál, és ő tetőtől talpig véresen lihegett. Óvatosan közelebb léptem hozzá, szemmel tartva a környezetet. – Köszönöm. Nem ment volna. – Nem ijesztő, amikor ilyen vagyok? – kérdezte csendesen.
– Dehogy – mondtam meggyőződéssel teli hangon. – Engem soha sem bántanál. – Már megtettem. – De nem a késeiddel. Na, gyerünk! – Megindultam a lángoló város felé, véget vetve a beszélgetésnek. Segíteni akartam, ha még volt kin. A falak környékén annyira sütött a forróság, hogy nem tudtam átjutni. Talán ha lenne kocsim, vagy pár vödröm, enyhíthetném a tüzet, de a késeim semmit nem használtak, ráadásul korcsokat is hallottam a környéken. Ez nem mentőakció volt, hanem ostobaság. A szívem összefacsarodott. És akkor megláttam valakit a falak környékén. Kétségbeesetten ráüvöltöttem: – Van egy titkos bejárat Bigwater elöljáró háza alatt egy alagútba, ami kivezet a városból! Szedj össze annyi embert, amennyit csak bírsz, és hozd ki őket! – Kösz, Pikk! Meglesz! – jött válaszul a kiáltás. A narancs lángok izzásán át egy férfit láttam elsietni. Örömmel ismertem fel Harry Cartert. Megmentette az életemet, amikor Hosszúpuska meghalt. Helyesnek éreztem visszafizetni a kölcsönt. Fakó türelmetlenül intett. – Mennünk kell! Irányítsuk a többieket az alagút kijáratához, ha még itt vannak egyáltalán! – Vezess – bólintottam. Futás közben végig a kószáló korcsokat kellett kerülgetni. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Morgan és a többiek ott Vannak, ahol hagytam őket. – Ha az én egyik katonám lennél, úgy hajítanálak a hadbíróság elé, hogy egy hétig csúsznál a padlón!
– Még jó, hogy nem vagyok. A férfi összeráncolta a homlokát. – Legalább elértél valamit? Tegan és Kósza egymást túlkiabálva szidtak. Ujjaim véresek voltak, elborított a rám ragadt korom és pernye, de nem sérültem meg jobban, mint bármely más ütközetben. Egy mozdulattal elhallgattattam őket, mielőtt válaszoltam Morgannek. – Azt hiszem, igen. Gyorsan összefoglaltam neki mindent a titkos alagútról és Harry Carterről. Tegan és Kósza is a közelben álltak és hallgatták. Félelem és bánat ráncolta a lány homlokát, szája pengevékony vonallá préselődött. Tudtam, hogy ő is a családja miatt aggódik. Ahogy én is. – Mit gondolsz, miért nem menekültek el már korábban? – kérdezte Tegan. – Talán Bigwater elöljáró meghalt, mielőtt beszélhetett volna az alagútról – vontam vállat. – Zach tudott róla – jegyezte meg Kósza. Ez is igaz. De a miértekről nem tudunk meg semmit, amíg legalább néhány embert meg nem mentünk a városból – ha ez még egyáltalán lehetséges, persze. Remélhetőleg Harry Carter össze tudott terelni pár főt, és rá tudta venni őket, hogy figyeljenek, de mikor a rettenet köde elborítja az elmét, nehéz tisztán gondolkozni. A tűz és a korcsok közé szorult Megváltás lakói nem állhatták készen ekkora katasztrófa kezelésére. – Meg tudnád találni a kijáratot? – kérdeztem. Jobb válasz híján Kósza bólintott, és elindult. Morgan kiadta az ukázt a katonáinak, hogy kövessék.
– Legyetek résen! – parancsolta. Jó tanácsnak éreztem ezt, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb harcra kényszerülünk. A távolból azoknak a sikolyát hozta felénk a szél, akik nem jutottak el időben az alagúthoz. Nem emlékszem, féltem-e valaha is ennyire. Meg akartam menteni a családomat, Oaks mamát, Edmundot, Rexet, de nem tudtam, képes vagyok-e rá. Sőt, az igazat megvallva, mindenkit meg akartam menteni. – Mekkora az az alagút? – érdeklődött Morgan. – Nem túl nagy. Az emberek csak kis csoportokban juthatnak át rajta. – Remélem, van annyi eszük, hogy nem esnek pánikba, amint kimásznak belőle – mormogta. Bár érzéketlenül hangzik, de én is ebben reménykedtem. A sötétben rohangászó, sikoltozó emberek az egész hordát a nyakunkra hoznák, esélyünk sem lenne túlélni. Kósza után futottunk, aki időről időre megtorpant és megvizsgálta a környéket. A fejében volt az útvonal, nem kellett neki Hosszúpuska térképe. De ha mégsem emlékezne, merre volt a kij árat.. . Egyenesen odavezetett bennünket, és nagy megkönnyebbülésünkre néhány városlakót már ott találtunk a bozótosban, nagyrészt nőket és gyerekeket. Nem láttam köztük Oaks mamát. A szívem még jobban összefacsarodott, ahogy újabb, halálra rémült, mocskos emberek vergődtek ki az alagútból, megégve, véresen. Tegan azonnal munkához látott, nekiállt ellátni a sérülteket. – Mennyi ideig tervezel várni? – vont félre Morgan. – Legkésőbb hajnalhasadás előtt indulnunk kell. A menekültekkel együtt sokkal könnyebben követhetnek minket.
– Tudom. Adj annyi időt, amennyit csak tudsz. – Igaza volt, de ettől még nem könnyebbültem meg. A férfi rápillantott karórájára, ami hasonlított arra, amit Fakó kapott az apjától. – Három óra, aztán megyünk. Ma este nincs alvás. Újabb sikolyok és fájdalomkiáltások hallatszottak a lángoló település felől. A puskadörgés azt jelezte, hogy az őrök próbálnak annyi időt adni Megváltás lakóinak a menekülésre, amennyi csak lehetséges. Szerettem volna otthagyni a biztonságot és menni korcsokat ölni, de ezzel csak elárultam volna nekik, hogy hol vagyunk. Ami magától is meg fog történni hamarosan, hisz ennyi embert képtelenek lettünk volna elrejteni. Amint megváltozik a szélirány, máris elviszi a tömeg szagát a szörnyeknek. Akkor jövünk mi, hogy fedezzük a menekülőket. Tegan merev, érzelemmentes arckifejezéssel foglalkozott a sérültekkel. Segítettem neki, közben csodálattal adóztam a képességeinek. Fájdalom bujkált a szemében, amikor egy vakarcs megégett kezét kötözte be. Én nem ismertem a kiskölyköt, de Tegan a nevén szólította, és az egyébként sértetlen anyjához küldte. Gyorsabban ment volna a dolog, ha bemegyek és segítek, de az alagútban egyszerre csak egy ember fért el, így nem szakíthattuk meg a kivonulást. Pár perccel később láttam Oaks mamát kikászálódni a lyukból. Tegan is biztosan figyelt, hátha meglátja Tuttle dokit, de egy pillanatra se hagyta félbe a munkát. Én viszont igen. Elkaptam a kezét és felhúztam, aztán Edmundot keresve lepillantottam a mélybe. Oaks mama megrázta a fejét. – Harcol a férfiakkal. Nem tudom, hogy... Mielőtt még hangot adhatott volna félelmeinek, átöleltem.
– Megsérültél? – Nem... Csak fáradt vagyok. Borzalmas volt ez az egész. Azt hiszem, enyhén fogalmazott. Tegan arcára voltak írva az érzelmei. Még mindig sehol a doki. Sehol a mostohaanyja. Nem ismertem túlságosan újdonsült szüleit, de úgy véltem, az orvos a harcolók sérüléseit kezeli odabent a felesége segítségével. Bátorságuk tudata azonban nem segített Tegannek elviselni a helyzetet. Tudtam, hogy érez. Úgyhogy el kellett foglalnom magam. Morgan őröket állított a rögtönzött táborhely köré, én pedig elküldtem Kószát felderíteni a környéket. Ő volt az egyetlen, aki kideríthette, mit csinál az ellenség, anélkül hogy felhívta volna a figyelmet magára. Pedig tudnunk kellett – de nem azon az áron, hogy az egész horda a nyakunkra csődüljön. A fő feladatunk a túlélők kimentése volt. Visszatértem Teganhöz és segítettem neki: adogattam a balzsamokat és oldatokat, kötöztem a sebeket és égési sérüléseket. Az óra ketyegett, és az utolsó percek eljövetelénél megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy fogadott bátyám, Rex előmászott az alagútból, Edmundot maga után ráncigálva. Még egy pár férfi előtántorgott a lyukból, legtöbbjük súlyos sérült. – Ennyi – mondta rekedt hangon Rex –, többen nem jönnek már. Tegan visszanyelt egy fájdalmas kiáltást, de azonnal lehajtotta a fejét és tovább dolgozott. Még akkor is sérültekkel foglalkozott, amikor Kósza visszatért. Félrevontam a többiektől. – Mi a helyzet odakint? – Mészárlás. – Sebhelyes arca sápadtnak tűnt a holdfényben. – És esküszöm, még többen vannak, mint amennyit a pusztán láttunk.
– Honnan kerültek elő ennyien? És miért? – Igazából nem vártam választ. Ami nem is volt baj, Kósza ugyanis nem tudott mit felelni erre. – Mennünk kell. A horda legnagyobb része a romok között tombol, de a felderítőiktől hemzseg a környék. Van egy jó száz fős csapat tőlünk délkeletre. Kirázott a hideg. Megpróbáltam elképzelni, milyen nehéz lenne egy ilyen tömeg ellen harcolni úgy, hogy közben ötven nemzőt is védelmeznünk kell. – Köszi – biccentettem Kószának. Tegan még mindig sebeket kötözött, arcán a bánat maszkja. Rám se nézett, amíg a vállára nem tettem a kezem. Akkor felzokogott, ahogy elkötötte a gézt és az útjára küldte a sebesültet. Átkaroltam és szorosan megöleltem, fejét a vállamba temette. – Nem igazság – suttogta –, az embereknek most nagyobb szükségük van a dokira, mint valaha, és... – Itt vagy nekik te – mondtam. – Én nem vagyok olyan jó. Egy csomó dolog van, amit még nem tanultam meg! – Fogadni mernék, hogy van orvos Soldier-tóban. Amint odaérsz, megmondod neki, hogy folytatni akarod nála a tanulmányaidat. Ez megállította a könnyáradatot. – Annyi ideig ott maradunk? – Nem tudom – feleltem őszintén –, de bármi, amit megtanulsz, segít végigmenni az úton, és közelebb juttat ahhoz, hogy kiérdemeld azt, hogy doktornak nevezzenek az emberek. Tegan még egyszer megszorított, aztán elengedett.
– Köszönöm. Nem mondtam ki azokat a kellemes, meleg szavakat, amik az elmémben kergették egymást: hogy később lesz ideje sírni, vagy, hogy Tuttle doki és a felesége jó emberek voltak, akik megérdemlik a könnyeket. Nem volt időm puhának lenni. Odasiettem Morganhez. – Ha a katonák készen állnak, indulhatunk. Csak egy lépés választ el bennünket egy olyan csatától, amit nem nyerhetünk meg. Örültem, hogy nem kérdezősködött. A lángoló épületek füstje és az égett hús félreismerhetetlen bűze elegendő volt számára. Halkan kiadta parancsait az embereinek, akik elkezdték egy helyre terelni a sérülteket. Többüknek szállításra volt szüksége, ami azt jelentette, hogy a két napos út, amit kemény meneteléssel rövidítettünk le ennyire, most akár három vagy négy napig is elhúzódhat. Végiggondoltam, mennyi minden alakulhat rosszul, mire Soldier-tóba érünk. A gyomrom is összerándult a listától.
Csel
F
akó megkeresett, amíg Morgan emberei ágakat vagdostak a hordágyakhoz. A katasztrofális helyzet ellenére mozgása laza, nyugodt volt. A legtöbb emberrel ellentétben kivirágzott ilyen körülmények között, valószínűleg ennek köszönhette, hogy túlélte odalent, egyedül. Amikor más emberek összetörtek, ő akkor vált még erősebbé és eltökéltebbé: minél többet küzdött, annál magasabbra hágott az önbizalma – ha nyert. Nem tudtam, hogy az aznapi győzelmek javítottak-e érzelmi állapotán, de nagyon reméltem. Tegan megérttette velem, hogy én nem tudom meggyógyítani Fakót. A javulás a saját fejében kellett, hogy elkezdődjön. Egész testem sajgott. Megszólítottam, hogy eltereljem figyelmét a gyengeségemről: – Mit gondolsz az esélyeinkről? – Szörnyűek – vallotta be –, de még szörnyűbb lenne, ha meg se próbálnánk. Hasonlóképp éreztem. – Nem nagyon alszunk most egy darabig. Remélem, készen állsz. – Hogy készül föl az ember ilyesmire? Bárcsak ne fajult volna kétségbeesett meneküléssé ez az egész. De legalább újra hasznosnak érzem magam. Ez jó. Fakó a koromtól lepett arcokra mutatott, és a halálra rémült gyerekekre, akik világa egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt. Felismertem köztük Zachary Bigwatert, de se a szüleit, se Justine-t, a nővérét nem láttam. A srác idősebbnek látszott,
mint pár napja, amikor könyörgött nekem, hadd tartson velünk, pusztán azért, mert tetszett neki Tegan. Egy szívdobbanásnyi idő mindent megváltoztathat. Úgy viselte a kétségbeesést, mint mások a ruhát: a vállát behúzta, és leszegte fejét. Valamiért nem bírt az emberek szemébe nézni. Tegan próbált szóba elegyedni vele, de válasz nélkül elfordult tőle. – Hatalmas terhet cipel – jegyeztem meg lágy hangon. – Mindent elveszíteni nem könnyű. Fakó jobban tudta ezt mindenkinél. Egykoron voltak szülei, akik szerették. Először az anyja lett beteg, aztán az apja, ő pedig egyedül maradt. Egy gyengébb fiú valamelyik bandában végezte volna, hagyta volna, hogy mindent elvegyenek tőle, amire a szülei megtanították. Ehelyett elmenekült, egyenesen belefutott a veszélybe és a sötétségbe odalent, ragaszkodva önmagához, mindahhoz, amivé a szülei nevelték. Odalent az idősek még csak meg sem érinthették azt a belső magot, ami olyan különlegessé tette őt. Csodáltam ezért. És mindenért szerettem. A menekülteket szemügyre véve, kételkedve csóváltam a fejem. Lehetetlenségnek tűnt egy ekkora csoport elkísérése Soldier-tóba úgy, hogy közben észrevétlenek maradjunk. Valahogy meg kellett mentenünk őket, különben Megváltás nyom nélkül elpusztul. Minden ember, aki valaha Gothamban élt, álmodott, szeretett – elpusztult. Nem akartam, hogy ez történjen azokkal is, akik voltak olyan kedvesek, és befogadtak minket. – Nélkülünk semmi esélyük – suttogtam. – Minden azon áll vagy bukik, hogy el tudjuk-e kerülni az ellenséges felderítőket – vélte Kósza hozzánk lépve. – Van elképzelésed, hogy ezt hogy érjük el? – kérdeztem.
– Talán – vont vállat. – Mesélj. – Kisebb csoportokra kell oszlanunk, és megpróbálnunk a korcsokat elcsalni a menekültektől. – Ha ez a taktika nem válik be, akkor védtelenek maradnának – csóváltam a fejem. – Ha pedig szemtől szemben csatába kényszerülünk ellenük, már most vesztettünk – közölte durván Kósza. Fakó haragra lobbant. – Ezzel a hozzáállással mit keresel itt? Mentsd inkább a bőrödet! Abban igazán kiváló vagy, ha jól emlékszem! Fakó alig leplezetten utalt arra, hogy a fiú az első adandó alkalommal magára hagyta a rá bízott vakarcsokat, és átállt a mi oldalunkra, mert tudtuk, hogyan kell küzdeni a korcsok ellen. Kósza összeszűkült szemmel felé lépett. Bár nem akartam, hogy összekapjanak, mégis örültem, hogy Fakó végre dühös valami miatt, még ha az csak a követendő taktika is. Közéjük ugrottam, és nemet intettem a fejemmel. – Beszéljünk Morgannal. Ő valószínűleg régebben harcol a korcsok ellen, mint mi. – Legalábbis öregebb, bár ez tapasztalat szintjén nem mindig jelenti azt, amit elsőre gondoltam. – Gyertek! A fiúkkal az oldalamon megkerestem a harcost. – Van ötleted arra, hogyan tartjuk életben ezeket az embereket?1 – Imádkozunk minden szenthez. Gőzöm se volt, mit értett ez alatt, és hogy mi az a szent. De nem most akartam megkérdezni. – Komolyan beszélsz? – Félig – sóhajtott Morgan de azért nem ez a
leggyakorlatiasabb hozzáállás. Egy akkora csoport, mint a miénk, biztosan magára fogja vonni a figyelmüket. Azt javaslom, küldjünk ki felderítőket előre, hogy tudjuk, tiszta-e az út, a széleken pedig folyamatosan őrszemeknek kell haladni. Emellett kell egy osztag, akik a mentoszlop végét védelmezik. Ez a csoport szinte biztosan csatába fog keveredni. – Én harcolok – ajánlkoztam. – Én is. – Fakó szinte ugyanolyan gyorsan jelentkezett, mint én. Kósza nem reagált kettőnk régi összhangjának csendes visszatérésére. Legalább harcos csapatként nem estünk szét. – Ha szívesen látnak, előretolt felderítőnek jelentkezem. Morgan felém pislantott, a véleményemre volt kíváncsi. Bólintottam. – Kósza a legjobb Megváltásból. – Akkor üdv a fedélzeten! Keresd meg Calhount, ő majd eligazít. Kósza rám se nézett, egyszerűen elsétált abba az irányba, amerre Morgan mutatott. Ebből tudtam, hogy haragszik rám, amiért nem hagytam, hogy megüsse Fakót. Aztán a férfi felém fordult. – A legjobb harcosaimat hagyom hátul veletek. – Te a fő csoporttal haladsz majd? – kérdeztem. Bólintott. – Nem vagyok a legjobb katona, inkább az az ember, akiben az ezredes a legjobban megbízik. Megértettem, hogy miért. A bizonyosság aurája vette körül, és olyan embernek tűnt, aki helyesen cselekszik vészhelyzetben is. Ez viszont nem mindig jár együtt jó harci képességekkel. – Tegan veletek tart majd – mondtam –, mivel Tuttle doki
nem jutott ki, és ő áll ahhoz legközelebb, hogy orvosnak nevezzék a megváltásbeliek közül. – Rendben. Személyesen vigyázok majd rá. – Időnként fájlalja a lábát – tette hozzá Fakó. Csúnyán néztem rá, mert Tegan nem szerette, ha úgy kezelik, mint egy nyomorékot. De ilyen helyzetben Morgannak tudnia kellett erről. A Megváltásból Soldier-tóba, majd onnan vissza vezető út már így is sokat kivett a lányból, rengeteget ártott a combjának. Szinte biztos, hogy fájdalmai voltak, de jobban aggódott a segítségére szorulókért annál, hogy saját magával foglalkozzon. Csak egy dolog volt még hátra, átvágtam a tömegen, és megkerestem a családomat. Edmund a helyzet súlyától elgyengülten, üres tekintettel ácsorgott. Ahogy odaléptem, fél kezével átkarolta Oaks mamát, a másikkal engem szorított magához. Füst- és bőrszagot árasztott. Szerettem volna elfelejteni a füstszag okát. Rex egy kicsit távolabb állt, azoknak az embereknek a meghökkent arckifejezésével, akik nem tudják elfogadni a hirtelen támadt veszteség érzetét. Ölelésükbe rejtőztem, csendben hálát adtam, hogy együtt lehetünk, amíg sokan mások már soha többé nem látják egymást. Oaks mama arcon puszilt, keze gyengéden játszott a hajammal. – Túl sokan jöttek. Ne vádold magadat. Nem volt se elég lőszerünk, se elég emberünk a falak védelméhez. Biztosan borzasztóan félt, de most semmijeiét nem adta. – És rájöttek, hogy kell használni, a fáklyákat. Edmund bólintott, a vállamat dörzsölte. – Én mindenkinek mondtam, hogy visszajössz és hozol segítséget... És lám itt is vagy.
– Nem elég – motyogtam. Rex erre felkapta a fejét. – Ez több, mint amit bárki hitt – hangja hitetlenkedve csengett. – Amikor Bigwater elöljáró elmondta, hogy négyötöket küldött segítségért, a legtöbben azt hitték, vissza se jöttök. Senki se várta el, hogy megmentsd az egész várost, Pikk. Ez újdonságként hatott. Talán lehetetlennek tűnt a feladat, de én mégis nekiláttam, hogy véghezvigyem, így fájt ez a kevéske siker. Mégis, ha választanom kell, hogy ötvenvalahány élet vagy semennyi, az első mellett döntök. Visszaöleltem a szüleimet. – Mi történt odabent? – Ahogy anyád is mondta – sóhajtott Edmund –, nem volt elég lőszerünk a falak védelmére. A kovács nem termelt elég gyorsan, és amikor elkezdtünk kifogyni, a mutánsok felbátorodtak. Az egyikük égő fával dobálózott. Szerencséje volt, a fal kigyulladt. – Ez ötletet adott a többinek – véltem. – Ha egyszer egy tűz igazán égni kezd – mondta rezignáltan Oaks mama –, akkor olyan nagyon sok mindent már nem tudsz kezdeni vele. – Miért nem intézkedett Bigwater elöljáró korábban a menekülésről? – Mert – felelte Rex dühösen – túlságosan el volt foglalva az őrült feleségével. – Jaj, ne! Mit csinált? – Folyamatosan arról rikácsolt – hajtotta le a fejét Oaks mama –, hogy a Mennyekkel kötött szövetség megsértése vezetett a bukásunkhoz, hogy ha igazán a hit útjára térnénk, a mutánsok elmennének. A támogatói akadályozták a védőket és a
tűz oltására igyekvőket is. Mintha imák valaha is oltottak volna ki lángokat! – Megvan a magam hite – dörmögte Edmund –, de nem hiszem, hogy az Úr így cselekszik, és végképp nem hiszem, hogy ezek a szörnyek valami isteni terv részei lennének! – Én sem – helyeselt Rex –, és nem lennék hajlandó olyan istent imádni, aki ilyesmit tesz, hogy próbatétel elé állítsa azokat, akik mindent a törvényei szerint próbáltak tenni. Ezzel kapcsolatban megvolt a magam véleménye. – A mutánsok olyanok, mint a vadállatok, vagy olyanok voltak. Most már egyre jobban hasonlítanak ránk. Szeretném tudni, honnan jöttek, és hogy miért változnak! – Valahol valaki talán tud valamit mondani erre – így Edmund. – Valamit, amit könnyebben elhiszel, mint a mi történeteinket – tette hozzá Oaks mama. – Remélem – váltottam témát, majd elmagyaráztam nekik a tervet. – Fontos, hogy mindenben engedelmeskedjetek és kövessétek Morgant. Soldier-tóban újra találkozunk. Végtelen tiltakozás csillant anyám szemében, de megtartotta őket magának. Ez olyan bátorságra vallott a részéről, amivel én versenyre se kelhettem. Mikor Fakó veszélybe került, mindig ott akartam lenni mellette és harcolni. Gyenge voltam ahhoz, hogy hagyjam a szeretteimet egyedül szembeszállni a veszéllyel, még akkor se, ha úgy könnyebb lett volna. Az ő erejéhez képest én gyenge voltam. Edmund könnyes szemmel bólintott. – Miattunk ne aggódj, biztonságban leszünk. Miután mást nem tehettem, szó szerint vettem a biztatását. Azt akarta, hogy úgy mehessek a csatába, hogy ne nyomja a
vállam a miattuk való aggodalom terhe. Nagyra értékeltem, egy szoros öleléssel viszonoztam Edmundnak, aztán Oaks mama karjába vetettem magam. Átkarolt, én pedig mélyen magamba szívtam az illatát: füst és vér, a háttérben egy kis kenyérillattal. Napok telhettek el azóta, hogy sütött, mégis a szag megmaradt, hogy az otthonomra emlékeztessen. Amikor Rexhez értem, haboztam, mert őt nem ismertem annyira jól, eddigi találkozásaink többsége ráadásul üvöltözésbe torkollt. Nem foglalkozott zavarommal, finoman átölelt. Éreztem, hogy egész testében remeg, de mindent elkövet, hogy erősnek látsszon még a felesége halála után is. Úgyhogy lefoglaltam egy feladattal. – Vigyázz rájuk! Ha bármi történik velük, személyesen téged teszlek felelőssé! – Értem – felelte élesen. Kihúzta magát, amikor elváltunk. Látszott rajta, hogy most már nem Ruthon jár az esze, hanem a szülein. Lesz még ideje gyászolni eleget, de nem most. Nem a távolban vöröslő lángokkal és az erdőben túlélők után kajtató korcsok vonyítása mellett. Még soha nem volt ilyen nagy a tét. Hamarosan három csoportra oszlottunk: felderítők, főcsapat, hátvéd. Fakó, én és Morgan öt legjobb embere alkotta az utóvédet. Korban eléggé messze álltunk egymástól. Dennis nem volt sokkal idősebb nálam vagy Fakónál, szikár, jellegtelen alak – de abból, ahogyan a puskáját és a késeit kezelte, láttam, hogy a legjobbak közé tartozik. Thornton éles ellentétet alkotott vele: a férfi haja már őszbe fordult, bár szakállában még dominált a fekete szín. Sötét szemében ravasz intelligencia csillogott, erős válla, széles háta komoly kihívást hordozott ellenfelei számára. Afféle birkózónak tudtam elképzelni, olyan
embernek, aki a kifinomult megoldások helyett a nyers erőt részesíti előnyben. Felismertem: ő dolgozott Morgan segédjeként Soldier-tóban. A harmadik, Spence, úgy tippeltem, körülbelül öt évvel lehet idősebb nálam. Alacsony, erős alkatú fickó rövidre nyírt vörös hajjal. Mikor először láttam ezt a hajszínt, majdnem elájultam a gyönyörtől, odalent senkinek nem volt ilyen. Most viszont csak az érdekelt, hogy mennyire jó Spence a harcban, ezt viszont a viselkedéséből nem tudtam leszűrni. Szeplős, nyíltságról árulkodó arcában erőszaknak nyoma sem volt, pedig Morgan a legjobbakat ígérte nekünk. Úgyhogy inkább nem ítélkeztem, amíg nem láttam harcolni. Morrow volt a negyedik. Ez a vékony, sötét hajú férfi gyakran mosolygott, hátán egy duda himbálózott. Amíg a szemébe nem néztél, afféle vándor zenésznek, bohócnak tűnhetett. Ám ezt az embert alábecsülni akár az utolsó hiba is lehet, amit elkövethet az ember életében, pedig alig két évvel saccoltam öregebbnek Fakónál. Mégis kipróbált harcos benyomását keltette. Utolsó csapattagunk Tulliver volt, becenevén Tully. A nő figyelmes zöld szeme mélyen ült erőt sugárzó arcában. Majdnem elérte Fakó magasságát, és csak Thornton lehetett idősebb nála, ennek ellenére a haja még mindig szőkén ragyogott. Ráadásul egy igen érdekes fegyvert viselt a hátára csatolva. Még soha nem láttam hasonlót, Fakóra pislantottam, hogy felismeri-e, de ő nem az új harcostársainkra figyelt. Engem bámult úgy, mintha én lennék az utolsó tortaszelet egy tálon, amiről azt mondták neki, hogy nem eheti meg. A sietős búcsúzkodást követően Kósza előrement a felderítőkkel. Tegan csatlakozott Megváltás túlélőihez Morgan
vezetése alatt. A családom még utoljára felém nézett, aztán ők is útnak indultak. Rettenetes szerencsejátékot kellett játszanunk – és hogy nyertünk-e, csak akkor derül majd ki, amikor odaérünk Soldier-tóba.
Tombolás
-M
organ engem tett meg parancsnoknak – közölte Thornton –, akinek ezzel bármi gondja van, most szóljon, és játsszuk le! Egy hang sem hallatszott. – Jó. Akkor induljunk. Ne feledjétek, nem rejtőzködni akarunk, jól követhető nyomot hagyunk, hogy ránk vadásszanak. Mielőtt hazaérünk, vér fog folyni. Szavait hallva fájdalom hasított szívembe. Már pont kezdtem úgy érezni, hogy van helyem Megváltásban, amikor Caroline Bigwater közölte, hogy pokolbéli fertő vagyok csupán, bármit is jelentsen ez, és hogy a várost csak az mentheti meg, ha engem feláldoznak. Természetesen nem értettem egyet vele, úgyhogy hallgattam a férje kérésére, és elmentem segítséget kérni. Megváltás immár csak elszenesedett romok és hamu volt a hátam mögött. Vissza tudtam vezetni ezt az egészet addig az éjszakáig, amikor ellopták a tüzünket a helyőrségből. Már akkor is tudtam, hogy ebből a lopásból még baj lesz. – Alig várom – veregette meg Tully a hatalmas kést, amit a combjára erősítve hordott. A tokjából ítélve komiszan görbülő pengéje volt, tökéletes korcsok kibelezésére. – A mutánsok jobban teszik, ha egy egész hadsereget küldenek ránk, mert piszkosul felhúztam magam azon, amit az itteniekkel tettek. – Jó szomszédok voltak – értett egyet Spence. Kis habozás után úgy döntöttem, igenis meg akarok ismerkedni az első női harcossal, akivel idefent találkoztam.
– Soha nem láttam még ilyen fajta fegyvert. Nem tűnt a legudvariasabb bemutatkozásnak, a nő mégis fellelkesült arccal válaszolt. – Ez egy nyílpuska. Régóta lövök ilyennel, amikor kezdtem, fiatalabb voltam, mint te vagy most. Én magam készítem a lövedékeket. – És lenyűgözően jó benne – kotyogott közbe Spence. Magam is kezdtem így gondolni, de mielőtt a nyilakról kérdezhettem volna, amik a hátán lógó tokból meredeztek, Thornton hangja csattant fel: – Elég! Indulnunk kell. Ahogy Fakó mellé soroltam, próbáltam nem gondolni a vadászcsapatukra. Kósza száz korcsról beszélt, és bár a matematika nem az erősségem, még én is rájöttem, hogy ennyi ellen nincs esélyünk. A horda maga még nagyobb volt: a számuk olyan magas, ameddig én el sem tudtam számolni. Ha összeadjuk a Megváltásban élőket és Soldier-tó lakóit, szerintem összesen nincs annyi emberünk, mint ahány korcs a hordában élt – főleg nem annyi harcosunk. Az első korcs csapat Megváltás romjaitól távolabb talált meg minket. Abban a szemvillanásnyi időben, ami a rendelkezésemre állt a vérontásig, húsznál is többet láttam. Ahogy hátulról ránk rontottak, Tully megperdült és előkapta furcsa fegyverét. Villámsebesen négy lövedéket indított útjára, egyiket a másik után. Három korcs felbukott. A nő jól lőtt, főleg, hogy a fényviszonyok rémesek voltak, a célpontok pedig fürgén mozogtak. Aztán a morgó szörnyek tömege már a nyakunkon is volt. Komor elszántsággal vagdalkoztam, késeim villódzó fényfoltoknak hatottak csupán. Mint a régi szép időkben, Fakó a
hátam mögött harcolt. Akárcsak a megtestesült halál, hibátlanul vágta le a korcsokat. A többiek körülöttünk küzdöttek. Thornton valóban birkózónak bizonyult, súlyos ökölcsapásokat osztogatva csapott le a korcsokra. Hármat is a földre küldött, mire rájöttem, hogy nyers erejével egyszerűen bezúzza a koponyájukat. Még jobban tiszteltem, mint eddig. Spence Tully felé nyomult. A vörös hajú férfi még közelharcra is a lőfegyverét használta. Ilyen harcstílust még soha nem láttam. Gyakorlott mozdulatokkal hátralökte a korcsokat a puskatus ütéseivel, aztán közelről mellkason lőtte őket, de a könyökével és lábával is harcolt. Morrow egy minden általam látott tőrnél hosszabb, kecses pengét használt. Elegánsan, ruganyosán, figyelmes arccal mozgott. Dennis rövidebb késekkel csatázott, Morrow hátát védve. Látszott, hogy egy ideje együtt harcolnak, ami sokat elárult arról, Dennis mennyire ügyes fiatal kora ellenére. Két korcs rohamozott meg engem. Fakó leszedte az egyiket egy brutális döféssel, olyan erővel szúrva, hogy kis híján lecsapta a fejét. Lebuktam a következő csapása elől és a háta mögé vetődtem, végigvágva a térdhajlatát. Elzuhant, mire szíven szúrtam és kivégeztem. A tisztás vértől bűzlött. A harmatos füvet mindenféle iszamós, csúszós ocsmányság borította. A következő szörny felé ugrottam, mert láttam, hogy Thorntont körbevették. Nem tetszett a helyzete, akármilyen erős is, segítenem kellett neki. Tully és Spence viszont jól álltak, Morrow és Dennis sem panaszkodhatott. Gerincen szúrtam egy korcsot, mire az fájdalmában földöntúli sikollyal válaszolt. A szörny megperdült, véres karmaival csapdosva, de amikor elhátráltam, már nem
tudott nekem támadni. Megbénítottam a döfésemmel. Thornton végezte ki elsöprő erejű rúgásával. Két korcs megpróbált elmenekülni, ami igencsak megijesztett. Mit akartak? Elfutni, túlélni, vagy valami többet ennél? Netán hírt vinni a többieknek? Tully hátbalőtte az egyiket, lövedéke mélyen a húsába fúródott. Spence ölte meg a másikat, de a dördülés, amivel ez járt, könnyen idecsalhatta a többi szörnyeteget. Rengeteg halál. Mindenütt hullák hevertek. A tetemek párosával és hármasával feküdtek, kiálló csontokkal, a halálos sebek körül gyűlő vértócsákkal. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy láttam ezeket a lényeket élni – enni, egymással beszélgetni. Nem volt semmi durvaság a korcs faluban, nem támadtak egymásra. Ettől ellenségességük még fenyegetőbb lett: már nem a végtelen éhség miatt öltek válogatás nélkül, azaz ez már többről szólt, mint a territórium védelméről. Ez szabályos háború. – Mindenki egyben van? – kérdezte Thornton. Gyorsan ellenőriztem a dolgot. Mind megsérültünk, könnyebben, itt egy karmolás, ott egy harapás, de semmi komoly. Dennis nyugodtan, ügyesen bekötözött egy vágást a karján. Mindenki más továbbmehetett orvosi kezelés nélkül akár Soldier-tóig is. – Nagyjából egyben – felelt neki Morrow. Thornton sürgető mozdulatot tett a kezével. – Akkor tűnjünk innen. Nehogy itt legyünk, amikor egy újabb vadászó csapat rátalál a hullákra. Személyes sértésnek veszik majd. Azaz Thornton tudott a korcsok viselkedésében bekövetkezett változásról. Talán egyenesen az ezredes osztott
meg vele néhány részletet a megfigyeléseiből és az elméleteiből. Azonban vezetőnkről lerítt, hogy nincs beszédes kedvében, amitől még jobban hiányzott Hosszúpuska. Mondjuk nem is volt idő elmélkedésre, túl sok múlt az általunk nyújtott figyelemelterelésen – túl sok ártatlan élet. Most hangosak voltunk, nem úgy, mint amikor Megváltás felé siettünk. Mivel pont az volt a cél, hogy magunkra vonjuk az ellenség figyelmét, nehogy belefussanak a civilekbe, úgy toppantottam mindén lépéssel, akár egy hisztis gyerek. Morrow csibészes vigyorral vette kézbe a dudáját. Thornton nagyot sóhajtott, de rábólintott, mire vidám dallam zengte be a vidéket. Ha a vérpezsdítő zene nem hoz több korcsot a nyakunkra, akkor valószínűleg mind túl messze vannak ahhoz, hogy hallják. Nagyon furcsa menet voltunk az erdőben. A kísérő muzsikából azt lehetett hinni, hogy valami ünnepre tartunk, pedig valójában a végső kétségbeesés árnya borított be minket. Szinte el sem engedtem a fegyvereimet, minden gally reccsenésére és a fű susogására felkaptam a fejem, annak ellenére, hogy tudtam, ha a szörnyek a nyomunkban volnának, nem rejtőzködnének. A számbeli fölényük elsöprő, semmi szükségük lopakodásra. Kivéve, ha egészen Soldier-tóig akarnak követni. Fakóval úgy gondoltuk, ezért nem támadtak a helyőrségre egyből: azt akarták, hogy még több emberhez vezessük őket. A csend idegesített, ahogy a folyóparton vonultunk. Fák dülöngéltek lustán a távolban, ágaik megannyi csontvázujj. Minden lépéssel arra számítottam, hogy a horda lecsap ránk, de nem is annyira félelmet éreztem, mint inkább várakozást. Elememben voltam, azokat védelmeztem, akiknek szüksége volt rám. Régen, odalent nem is számítottam arra, hogy sokáig fogok
élni. Ha harc közben ér a halál, elégedett lettem volna. A reggel is masírozás közben talált ránk. Morrow tovább játszott az erősödő napsütésben, dudája hamarosan a szörnyek újabb hullámát hozta ránk. Meghallották a sekély folyó túlsó partján, felénk ügettek a vízben, vicsorogva, karmaikat kieresztve. Tully előkapta számszeríját és lövedékét, az első mellkasába eresztette. A becsapódást nem hallottam a víz csobbanásától, de a lény felbukott, testét elragadta az ár habos, rózsaszínné váló vize, sziklától szikláig dobálva a tetemet. Amikor kicsit közelebb érték, Spence is kiürítette a tárat, előbb egyik fegyverével lőtt, aztán a másikkal. Kettőt is leszedett, míg Tully megölt két újabbat. Számításaim alapján így már csak tíz maradt, egy jóval kisebb banda, mint amivel korábban összecsaptunk. De van egy száznál is több lényből álló csapat, ami ránk vadászik... Vagy talán mégsem. Hiszen kisebb csoportokra is oszolhattak, hogy nagyobb területet fésülhessenek át. Remélem, a többiek már elég messze jutottak Megváltástól! Nem sok időm maradt ilyen gondolatokra. A szörnyek végigvágtáztak a folyóparton és megkezdődött a csata. Keresztvágással csaptam le késeimmel és felnyitottam a korcs mellkasát. Spence következő lövése vért fröcskölve találta telibe célpontját, Morrow Dennis mellett küzdött, hosszabbra érő vágásaival bevédve a fiú oldalát. Mind ádáz, megbízható harcosok voltak. Fakó is pusztító erővel, elszántan küzdött, mozdulatai olyan kecsesek, mint egy táncosé. Követtem mozgását, ahogy körbeforgott, olyan természetességgel védtük egymást hárításokkal és vágásokkal, ami a lelkem mélyéig megrendített. Nincs minden veszve. Ez megmaradt nekünk.
Bárki mással így küzdve féltem volna, hogy kárt okoz bennem, de Fakó mindig pontosan tudta, hol vagyok. Még akkor se rezzentem meg, amikor tőre a karomtól egy hajszálnyira húzott el és beleállt a felém ugró korcsba. Megcsavarta a kést, hogy a seb még súlyosabb legyen. Furcsa, nehéz bűz nyomta el a folyó friss illatát és a letaposott fű szagát. A madarak hallgattak a nádasban és még a rovarok ciripelését se hallottam, csak a szívem dörömbölt, ahogy minden erőmmel védekeztem. A második hullám aközben ért el hozzánk, míg az elsővel hadakoztunk. Tíz? Könnyű. Húsz viszont kész zűrzavar. Spence vadul tüzelt, hogy Tullytól távol tartsa őket, Morrow kardja keresztülszaladt egy szörnyön, ami épp Dennist vette célba. Két másik átjutott a védelmén, mire dobásra emeltem a késemet. Túl lassú! Dennist együttes erővel a földre lökték. Mire Morrow és én végeztünk velük, a fiú már szétmarcangolt hasára szorította a kezét, és vér szivárgott szájából. Körbevettük a sérültünket. Kósza és Morrow közé kerültem a belső körben, vadul hadakozva a túl közel kerülő szörnyekkel. A kimerültségtől vég nélküli áradatnak éreztem őket, mozdulataim esetlenné váltak, és egy korcs hátrább is kényszerített egy lépéssel. Szerencsére a többieket annyira feltüzelte társuk sérülése, hogy száz harcossal is felértek. Thornton kitörte az utolsó nyakát, és a biztonság kedvéért több lépésnyivel távolabb is rúgta. Lihegve a vízhez léptem, hogy lemossam a pengéimet és a kezem. Arra gondoltam, bárcsak itt lenne Tegan, talán ő tudna segíteni Dennisnek. – Mennyire rossz? – kérdeztem Morrow mellé térdelve. – Nem éli túl – hangjában szörnyű véglegesség csengett. – Hogy legyen, fiam? – térdelt oda Thornton is. Egy pillanatig azt hittem, Morrow-hoz szól, de az idős férfi Dennis
szemébe nézett. – Csak gyorsan, apu. – Jó – bólintott Thornton, ijesztően gyengéd mozdulattal felnyalábolta Dennist, és belesétált vele a folyóba. Ott addig tartotta a víz alatt a fiú fejét, míg az már nem küzdött tovább. Amikor kiemelte a testet, szinte csak ernyedt tagokat és véres ruhákat láttam. A fiút dajkáló idős férfi arckifejezését kín volt látni is, úgyhogy elfordultam. – Az utolsó fia volt – suttogta Tully. Dennis valóban a fia volt. Mint Rex Edmundnak. Most ébredtem csak rá, milyen hatalmas áldozatot kértem Soldier-tótól. – Mi legyen a temetésével? – kérdezte Morrow, amikor Thornton visszatért. – Szedjetek össze annyi követ, amennyit csak tudtok. Nincs időnk rendesen eltemetni. Komor csendben dolgoztunk: kőhalmot emeltünk Dennis teste fölé. Bármikor újabb korcsok ronthattak ránk, de nem szólaltam meg. Thornton lehajtotta a fejét és suttogott valamit. A szívem összefacsarodott. Az utolsó dolog, amit az öreg harcos tett, az volt, hogy előhúzott egy kis kézifejszét a menetfelszereléséből, és egy dühös mozdulattal lecsapta a fiát megölő korcs fejét. A szörny már halott volt, szóval nem értettem, miért tette, de reméltem, ettől jobban érzi magát. Eddigre már meguntam a parancsolgatását, de félretettem a sértettségemet, mert nagyon sajnáltam, ráadásul okos utasításokat adott. Túléltük az első napot, lassan haladtunk is, és egy csomó korcsot megöltünk. Alkonyatra halálosan kimerült és éhes lettem, de nem feledtem, hogy minél tovább maradunk életben és vonjuk magunkra a szörnyek
figyelmét harccal, annál jobb esélye van a menekülteknek elérni Soldier-tót. Csupán ezek az emberek maradtak Megváltásból, köztük a családom, így eltökéltem, hogy addig küzdök, amíg halott kezemből ki nem hullanak a kések, amivel megvédem őket. De így sem tudtunk megállás nélkül menni örökké. Szürkületkor megálltunk a folyó partján. A fény olyan lilás árnyalatban ragyogott, mint a szilva, Fakó úgy nézett ki benne, mint akit megvertek. Mind fáradtak voltunk, úgy éreztem, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára ágyban feküdtem. Soldier-tó ellátott minket kenyérrel, hússal és sajttal, Thornton mogorván szétosztotta, és csendben megettük, még Morrow sem zenélt. – Mit gondolsz, jól vannak? – kérdeztem Fakót. Kósza miatt nem aggódtam, ő valahogy megbirkózott minden nehézséggel, amit a sors eléje állított. De Tegan, Oaks mama, Edmund és Rex? Hát igen, halálra aggódtam magam értük. – Mi adjuk nekik a legjobb esélyt – felelte. Tiszteltem azért, mert az igazat mondta, de semmi vigaszt nem nyújtott vele. Képtelen voltam bármi értelmeset mondani, így csendben fejeztük be az evést. Régen átkarolta volna a vállamat, hogy valami kis meleget adjon nekem a testével. Eddig nem is tudtam, mennyire várok ezekre a rövidke pillanatokra, amik mára úgy elenyésztek, akár a nap utolsó fénysugarai. Az árnyékok megnyúltak, az idő csípőssé vált. A kenyeremet majszolva azt kívántam, bár megérinthetném a vállát, az arcát, a haját. De ezek a dolgok már nem adtak semmi örömet Fakónak, és az olyan csodás percek, mint amikor az ölembe hajtotta a fejét, nem jönnek vissza, amíg hozzáállása nem változik.
Spence és Tully csatlakoztak hozzánk vacsorázás közben. A férfi vörös haját annyira rövidre nyírta, hogy átlátszott a fejbőre. Nem volt magas, de elég sebesen használta fegyvereit ahhoz, hogy Tullyval egy lapon említhessem, ez pedig komoly bók. A nő úgy négy hüvelykkel magasabb és tíz évvel idősebb lehetett, de a testbeszédük arról árulkodott, hogy ha az egyiket megveszed, a másikat is kapod mellé. – Mindketten jól harcoltok – közölte Tully. – Odalent képeztek ki minket – bólintottam. Már kimondtam, amikor rájöttem, hogy valószínűleg sejtelmük sincs, miről beszélek. Borzasztó messze jártunk Gothamtől, és nem biztos, hogy vannak történeteik a romok közt tengődő túlélőkről. – Hol odalent? – Spence kérdésével igazolta a sejtésemet. Összenéztünk Fakóval. Biccentett, úgyhogy olyan röviden, amennyire csak lehetett, elmagyaráztam mindent. Amint a végére értem, Spence és Tully furcsálkodva méregetett minket. – Ti komolyan a föld alatt éltetek? – kérdezte kételkedve a nő. – Ez nem hangzik túl egészségesen. – Nem is volt az. Odalent nem élnek sokáig az emberek, nem úgy, mint idefent – feleltem lágyan. Értelmetlen lett volna elmagyarázni a kultúránkat: a haltenyésztést, a nemző nők által készített sajtot és tejet, az alagutakban történő vadászatot, a korcsok elleni folyamatos hadakozást. Az enklávéban való élet már olyannak tűnt nekem, mintha valaki más élte volna. – Tully. – Spence észrevette, hogy kényelmetlenül érzem magam a témától. – Kevesebb duma, több evés. Thornton nem fog sokáig üldögélni hagyni bennünket. Ebben igaza volt, alig nyeltük le az utolsó falatokat, vezetőnk felcsattant.
– Talpra, katonák! Várnak minket a csaták. A többiekkel együtt talpra kecmeregtem. A hasam tele volt, de mindenem fájt. És én még azt hittem, Selyem túl kemény.
Menedék
C
satával és vérontással teli, végtelen éj következett. A végére késeim pengéje már barnállott a rászáradt vértől, markolatot tartó ujjaim sajogtak. Sebhelyeim mellé három új sérülést is begyűjtöttem, amiből kettőt mindenképp látnia kellett Tegannek. Soldier-tó fényei a távolban ragyogtak, a menedék ígéretével kecsegtetve minket a szenvedés napjai után. A szemem is égett, ahogy Thornton utasítása nélkül felvettem a többiek tempóját. Életemben először nem maradt bennem több erő harcra. Tudnom kellett, hogy megérkeztek-e a menekülők. A többiek is gyorsítottak, hamarosan már rohantunk, a nedves földön tompán dobogtak lépteink. A hátunk mögül a szél korcsok vonyítását hozta utánunk, de nagyon messziről, semmiképp sem értek volna utol bennünket, mielőtt a városba érünk. Amikor közel kerültünk, Thornton a jelszót kiáltotta, mire az őrök hatástalanították a csapdákat. A holdfényben tüskéket és súlyokat pillantottam meg, a halál tucatnyi arcát, amely az idáig jutó korcsokra várt. A kerítés nem volt olyan masszív, mint Megváltás falai, ez fémből készült, és rozsdásodott is, de működött és át lehetett látni a kapun, rá a rámpára, mely a városba vitt. Egykor ez a település is más lehetett, tiszta és otthonos, mint Megváltás, de az erődítések elvették a báját, és világosan mutatták: az emberek, akik itt élnek, készek harcolni az életükért. Soldier-tó népe megértette a kockázatot, és jól
tudta, mi a bukás büntetése. – Megcsináltuk – lihegte Fakó. Ugyanolyan fáradtnak tűnt, amilyennek magam is éreztem. Az utolsó rohanás után levegőt kapkodva követtem a többieket a városba. Mögöttünk az őrök élesítették a csapdákat. Mindegyikük rendelkezett puskával és más fegyverekkel is, melyek közül nem mindegyiket ismertem. A többiekről akartam kérdezni, de vezetőnk megelőzött. – A többi csoportról mi hír van? – A felderítők órákkal ezelőtt megérkeztek – felelte az ügyeletes tiszt. – És a menekültek? – Egy jó órája futottak be. Néhányuk elég rossz állapotban. Az ezredes a régi magtárban, a város szélén létesített kórházat a számukra. – Az merre van? – szakítottam félbe. Nem érdekelt, hogy udvariatlan vagyok, látnom kellett a családomat és Tegant. Thornton metszőn végigmért, de elmondta, merre kell mennem. Elkocogtam, és már jó messzire jártam, mire észrevettem, hogy Fakó jön mögöttem, de nem álltam meg, hogy megkérdezzem, miért. Elég volt tudnom, nem akarta, hogy magamban futkározzak. Veled vagyok. Nem csak akkor, amikor könnyű. Mindig. Ezek a szavak még mindig érvényesek. Minden mást türelemmel és idővel újjá lehet építeni. Errefelé a házakat egységesre vágott gerendákból emelték. Kopott, hámló mészréteg borította őket. A magtár kirítt a városközpont egyforma épületei közül, hosszúkás, régi kövek alkották. Kívülről nem láttam rajta, hogy bármire használnák, csak amikor már közel értem. Fény szüremlett ki az ablakokon. Kétszer kopogtam, nem akartam a bentieket megrémiszteni.
Oaks mama azon nyomban felrántotta az ajtót. Engem várt, ezt egyből leolvastam az arcáról. – Sikerrel jártál! – sóhajtotta, és úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. – Edmund és Rex? – Itt vagyunk – lépett oda az apám. Annyira jó volt látni ráncos, piszkos arcát, hogy őt is átöleltem. A sírás határán álltam, képtelen lettem volna magamban tartani bocsánatkérésemet. – Annyira sajnálom, hogy nem tudtam mindenkit megmenteni! Megpróbáltam, de nem kaptam elég katonát, és az út is hosszú volt, és... – Psszt – susogta anyám a hátamat simogatva a hajamba. Oaks mama addig a karjaiban tartott, amíg annyira át nem melegedtem, hogy még az arcomon ömlő, forró könnyeket is hűsnek éreztem. Rex hátrébb ácsorgott, bánattól sújtva. A halott, értetlen arckifejezést leváltotta a fájdalom maszkja. – Tudsz bármit arról, mi lesz velünk? – érdeklődött Oaks mama. – Nem tudom, hogy működik Soldier-tó, vagy hogy ki a főnök – ráztam meg a fejem. – Tudom, hogy Morgan az ezredesnek engedelmeskedik, ha a város védelméről van szó, de ezen kívül... – Nem maradtunk itt olyan hosszan, hogy kiderítsük – tette hozzá Fakó. – Halálosan fáradtak lehettek – Oaks mama felvette a „főzni akarok rád és körbesertepertélni” arckifejezését, de itt és most ő is másoktól függött. A grimaszából láttam, mennyire utálja ezt a helyzetet. Persze megkönnyebbült, hogy túlélte, de nem lehetett könnyű a teli éléskamrája és a saját, tiszta házikója után itt
kilyukadni. Odalent szerzett tapasztalataim alapján a menekülteknek nem nagyon voltak jogai. Egyes enklávék, mint amilyen az enyém is, be se fogadták őket a szűkös erőforrások miatt. Itt, Soldier-tóban azért másképp álltak a dolgok, de tudtam, hogy egyetlen megváltásbeli sem alszik nyugodtan, amíg meg nem mondják nekik, hogyan alakul a sorsuk. – Nagyon kemény út volt – bólintottam. Tudtam, hogy nem igényelné a vigasztalásomat. – De létfontosságú – dörmögte Rex. – Nélkületek nem lennénk itt. Ha a dicsérettől kényelmetlenül éreztem magam, akkor a hála kétszer annyira kikészített. Merev bólintással köszöntem meg szavait. – Elmegyek, segítek Tegannek. – Le kellene pihenned – tiltakozott Edmund, de nem hallgattam rá. – Én is beszállhatok – ajánlkozott Fakó. A csarnok megtelt szűkösen egymás mellé fektetett emberekkel. Ez a nyomorgás az enklávéra emlékeztetett, de az ottani, lakrészek között felhúzott falak nélkül itt semmi lehetőség nem adódott félrehúzódásra. Látni lehetett a sebesültek fájdalmát, kétségbeesését. Helytelennek éreztem ennyi veszteség és szenvedés után így megfosztani őket a méltóságuktól. Egy nő arcán könnyek patakzottak, és még arra se maradt ereje, hogy letörölje őket. Egy idegen tette meg helyette, mielőtt bekötözte volna a lábán levő égett sebet. Ebből a kedves cselekedetből merítettem erőt. Amíg mindkét kezem ép, tudok a barátomnak segíteni. Tegan biztosan ugyanolyan rosszul érezte magát, mint én, mégis egy ápolt mellett térdepelt és mindent megtett, hogy csillapítsa a férfi
szenvedését. Ahogy közelebb értem, felismertem Harry Cartert, aki mellett a falon harcoltam. Szörnyű vágás tátongott a vállán és a hátán. Számtalan harapásnyom borította. Csoda lett volna, ha túléli ezeket, már az is megdöbbentő volt, hogy eddig eljutott Megváltásból. Tegan követte a pillantásomat. – Egy hordágyon cipelték idáig. Hősként viselkedett a tűz előtt. Négy családot is megmentett. – Csak a sajátomat nem. – Harry vérben forgó szeme felpattant, elkínzottan nézett rám. – Annyira sajnálom – suttogtam. Amint Tegan tisztogatni kezdte a sebeit, ismét lehunyta a szemét. Az arca meg se rezdült, amikor a vérzéscsillapító érintkezett megtépázott húsával. Biztosan fájt, de belül még rosszabb lehetett neki. Szó nélkül felvettem a régi ritmust, adogattam a dolgokat Tegannek, és törölgettem a vért anélkül, hogy kérnie kellett volna. Ha voltak is szavak, amik enyhíthettek volna a fájdalmon, én nem ismertem őket. Talán egy Nemzőben lett volna annyi gyengédség, hogy a Tegan tekintetében bujkáló borzasztó fájdalommal kezdhessen valamit. Én csak dolgoztam tovább. Az éjszaka közepére kiürült Tegan táskája. Kifogytunk a balzsamból és fertőtlenítőből is, így Tegan kért azoktól a helyi asszonyoktól, akik segítettek nekünk. A megváltásbeliektől eltérően ezek elnyűtt zöld nadrágot viseltek, és ugyanolyan keménynek tűntek, mint az ezredes vagy Tully. Azt hiszem, ha el tudtam volna tekinteni érkezésem körülményeitől, határozottan jól éreztem volna magam Soldier-tóban. A nők megvitatták a dolgot, aztán elszalajtottak valakit az ezredeshez a kérdéssel, hogy a saját készletükhöz hozzányúlhatnak-e.
Tully dugta be a fejét az ajtón, haja akár a szénaboglya, arcáról sütött a kimerültség. – Minden rendben van? – Nem igazán – tippem se volt, miért engem kérdez –, de egyelőre mindent megtettünk, amit tudtunk. – Mi a gond? – Nincs elég készletünk a sérültek ellátására. Elküldték valakit, hogy megkérdezze az ezredest. – Aha. – Láttam rajta, hogy megértette. – Ő itt a főnök? – Hát, kívülről nézve gondolom, úgy tűnik. Egy jó szándékú diktátor, de pokoli okos és hallgat a tanácsadóira. Bárcsak azok is ugyanannyira hallgatnának az ő figyelmeztetéseire! Ha így lenne, a felkészültség jóval magasabb szintjén működnénk. – Felkészültség? Mire? – Szavainak csak egy részét értettem. – Egy ideje folyton arról beszél, hogy a mutánsok komoly offenzívára készülnek, hogy már nem azok az agyatlan rémek, amiket éveken át öldöstünk. A legutóbb, amikor kimentem vele, én is így láttam. Védelmi vonalakat létesítenek, őrjáratokat indítanak, felderítőket küldenek ki. Egy pillanatra elhallgatott, arcán aggodalom suhant át, ami kissé felzaklatott. – És most Megváltásban láttuk, hogy az uralmuk alá hajtották a tüzet. Mi jöhet még? Szerszámok? Fegyverek? – Azt nem élnénk túl – jegyeztem meg komoran. – Ezt én is tudom, hidd el. De hogy mit tehetnénk ellene, arról sejtésem sincs. Egyenként az összes település előbb-utóbb Megváltás sorsára jut. Nekem ez most személyes ügy, múlt télen, amikor járvány ütötte fel a fejét nálunk, Hosszúpuska eljött hozzánk hóban, fagyban, hogy gyógyszert hozzon. A
városotokban élt egy asszony, aki növényekből készített kivonatokat. Nélküle mindannyian halottak lennénk. – Nem tudom, túlélte-e a tüzet. – Ha nem, akkor legközelebb, mikor az a rohadt láz újra megjelenik, végünk. Nem volt egy tanítványa, valaki, aki ismeri a receptjeit? – Nem éltem olyan sokáig Megváltásban – feleltem bocsánatkérően. – Igaz is, egy föld alatti törzsből származol. – Hangjában még mindig kétkedés csengett, mintha valami misztikus országból pattantam volna elő. És talán így is volt. Hiszen elképzelni se tudta, hogy hogyan nőttem föl, úgy, mint az éjszakalány, a nap fényétől távol. Még most is érzékenyebb voltam rá a többieknél, a szemem annyira égett, hogy én már rég fölvettem a szemüvegem, mikor mások még úgy bámulták azt a ragyogó, narancs fényű golyót, mintha az lett volna a legjobb dolog, amit valaha láttak. A lelkem mélyén úgy féltem tőle, mint a tűztől. Lehet, hogy felmelegít, táplálja a növényeket, de halálos is lehet! Megpillantottam a támolygó Fakót. Ahogy láttam, eddig vizet hordattak vele, de ő öntötte ki a mocsokkal és vérrel teli hordókat is, mosta a rongyokat, és úgy általában mindenféle legalja munkákat elvégzett. Egy olyan erőltetett menet után, amin átmentünk, úgy érezhette magát, mint akit félholtra vertek. Bárcsak hagyná, hogy magamhoz öleljem, simogassam a homlokát, megdögönyözzem a vállát... Természetesen nem üldözhettem el minden rosszat egy csókkal, de szó szerint fájt, hogy nem mutathattam ki, mennyire szeretem. Csak nemrég fedeztem fel a gyengéd érintés hatalmát, és mára már köddé is vált.
Tully követte a pillantásomat, kíváncsian felhúzott szemöldökkel mérte végig Fakót. – A tied? Egykor nemet mondtam volna, vagy habozok, mielőtt helybenhagyom ezt, de többé már nem. Bólintottam. – Egy csöppet fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy házas legyél. De mi nem is olyasmi voltunk egymásnak Fakóval. Oaks mama és Edmund az egész város előtt ígéreteket tettek. Fakó megesküdött, hogy a szándékai becsületesek, amit én úgy értelmeztem, hogy egy nap ő is ki akarja mondani azokat az ígéreteket, csak még nem jutottunk el odáig. Mégis, jól esett elképzelni, milyen lenne, ha jól végződnének a dolgok, jobban, mint ahogy eddig bármikor. Általában igen véres lezárást képzeltem el az életemnek, seregnyi korccsal. Eddig a közösség javáért való kötelezettségemként fogtam fel a halált. De a szabályok megváltoztak. Már szabadott akarnom dolgokat. Sőt, küzdenem értük. Kicsit késve fogtam fel, hogy a nő még mindig választ vár. – Elígérkeztünk. – Aha! Hát, foglalkoznod kéne vele, mielőtt valaki más teszi. Látom, hogy Maureen úgy méregeti, mint valami édességet, amit mindenképpen meg akar kóstolni. – Abból nem eszik! – Összeszorított állkapoccsal óvatosan átvágtam a padlón heverő emberek között. – Jól vagyok - védekezett idegesen Fakó –, nincs szükségem orvosi segítségre. – De a karod... – A lány a kezéért nyúlt. Mielőtt még hozzáért volna, a fiú félrerántotta a karját. Ettől megnyugodtam egy kicsit. Nyilván helytelen volt így éreznem, de ezzel bizonyította, hogy nem sértődöttségből olyan,
amilyen. A problémája nem valami olyasmi, amiről egyszerűen eldöntheti, hogy túllép rajta: az, amit a korcsok tettek vele, csak idővel gyógyulhat meg. Nem annak örültem, hogy sérült, hanem annak, hogy nem hazudott nekem. Persze nem is szabadott volna kételkednem benne. Soha nem hazudott, még akkor sem, ha úgy könnyebb lett volna. – Majd én foglalkozom vele – mondtam a lánynak. Nagyjából korombeli lehetett, a fiúk valószínűleg szépnek tartották, bár hiú arckifejezése rontott az összképen. Vörös haját hosszú lófarokba fogta, a szeme pedig sötétbarna volt. Nagyon érdekes párosítás. Kettőnkre pillantott, és miután szemlátomást nem tetszett neki, amit látott, megereszkedett vállakkal magunkra hagyott. – Kösz – sóhajtott Fakó. – Nekem hagynod kell. – Már készültem ösztönös elhúzódására. – Tudom. Épp javasoltam volna, hogy keressünk egy nyugodt helyet, amikor visszatért a súlyos dobozokat cipelő küldönc. Tehát az ezredes nagyvonalú a bajban. Úgy éreztem, ez jó jel a menekülteknek. Fakó követett a készletekhez. Összeszedtem, amire szükségünk lehetett. A terem hátuljába vezettem a fiút. Tegan közben újra munkához látott a sérültekkel. Letérdeltem, kipakoltam a balzsamot és a kötszereket, majd odaintettem Fakót. Komor arccal letelepedett mellém. – Mit tegyek, hogy megkönnyítsem ezt az egészet? – Csak csináld gyorsan, Pikk.
Remény
, annál sokkal jobbat is tudok – mondtam. Támadt egy ötletem. Amennyire értettem, a probléma gyökere abban rejlett, hogy az érintés eszébe juttatta mindazt, amit a korcsok tettek vele, így újra átélte a fájdalmat, a megaláztatást. – Hogy mit? – Gondolj arra a percre, amikor a legboldogabb voltál. Idézd fel a legjobb dolgot, ami történt veled, és összpontosíts arra! – Nem ilyen egyszerű – jegyezte meg homlokát ráncolva. – Azért próbáld meg, amíg bekötözöm a sebed. Ártani nem fog. – Az mondjuk igaz. Kezdd! – Mélyet lélegzett. Most először meg se rezdült, amikor hozzáértem, mégis gyorsan csináltam, kitisztítottam, bekentem a kenőccsel, aztán bekötöttem a sérülést. Sóhajtott, ahogy végül elengedtem. Pillantásunk találkozott, sötét szemében valami olyat láttam, amit eddig nem: reményt. – Jobb volt? – Hihetetlen, de igen. Azért jónak nem mondanám, de kibírtam. Az emlékek végig ott motoszkáltak a fejemben, de visszatoltam őket a sötétségbe azzal az egy ragyogó emlékkel, ahogy javasoltad. – És mire... – elharaptam a kérdést. Féltem a választól. De Fakó tudta, mi lett volna a mondat vége. – Az éjszakára a cseresznyevirágzás ünnepe után. A
-Ó
karjaidban tartottál, és megcsókoltál. Azt mondtad, szeretsz. Akkor voltam a legboldogabb életemben. A szívem majd’ megszakadt. – Most is azt mondom, hogy szeretlek. Semmi sem változott. – Én igen. – Nem érdekes. Sajnálom, hogy szenvedsz, de még az se változtat az érzéseimen, ha soha többé nem érinthetlek meg. – Az nem történhet meg – morogta elszánt arccal. – Nem hagyom, hogy a korcsok legyőzzenek! Örültem, hogy ezt mondja. Az a Fakó, akit ismertem, nem fogadta el a vereséget: még a lehetetlennel is megküzdött. És győzött. De nem éreztem úgy, hogy jogom lenne sürgetni vagy leteremteni azért, mert helytelenül cselekszik, hiszen én nem éltem át ugyanazt a fájdalmat, mint ő. Annyit tehettem, hogy mellette állok, elérhetően – akár értem nyúl, akár nem. – Ennek örülök! – Időbe fog telni – figyelmeztetett –, nem tudom csak úgy eltűntetni ezt. Hidd el, ha tudnám, megtenném. – Tudom. Amúgy is kibírtuk már egyszer egy ideig úgy, hogy csak gondoltunk az érintésre! – Legalábbis én. Az enklávéban nem volt bennem elég bátorság, hogy megsimogassam a haját, bár rengeteg időt töltöttem azzal, hogy őt figyeltem és arra gondoltam, milyen lenne, ha megtenném. – Ha sokat gondolok rá, megőrülök – motyogta. Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, hogy mire gondol, aztán fülig vörösödtem. Tehát neki is hiányzott! – Hát... Talán nem is olyan rossz az. – Rólad álmodtam, amikor elraboltak – Végre elkezdett beszélni róla, mivel azt állította, hogy csak egyszer mondja majd el, nagyon figyeltem. – Meleg volt, kellemes, félig fölkeltem, mert
azt hittem, te jöttél át hozzám az éj leple alatt. Aggódtam Frank miatt, hogy felébred, és mindketten bajba kerülünk. Hát, tévedtem, és mindenből fájdalom lett. – Hallanom kellett volna valamit. – A kezem ökölbe szorult. – Ne vádold magad, nem te voltál őrségben. – De tudtam, hogy gond van az őrszemekkel. Megakadályozhattam volna... De azt hiszem, igazad van. Egyikünk sem változtathatja meg a múltat. Csak továbblépni tudunk. – Tudod, mi zavar a legjobban? Nem éreztem annak a szagát, amelyik elragadott. Végigjárattam a fejemben az eseményeket. Ki kellett volna szagolnom azt a korcsot. De nem sikerült. Miért nem? – Mindnyájunknak éreznie kellett volna – mondtam a homlokomat ráncolva. – De akkor sem volt semmi bűz, amikor a tűzlopó osont végig a táboron. – Mit jelent ez? – Semmi jót. – Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy elméleteket gyártsak. Meg se kérdeztem senkit, hol lehet aludni. A válaszra többet kellett volna várni, mint ameddig ébren tudtam maradni. A testem követelte, hogy kerüljek vízszintesbe, mert különben összeesek. Bár már nem voltam vadásznő, gyengének sem akartam mutatkozni. Kerestem hát egy csendes sarkot a sebesültektől távol, a fal mellett. Úgy éreztem, jól elleszünk Fakóval a földön, tetővel a fejünk fölött. Aludtam már rosszabb helyen is. – Aludj jól – súgtam, Fakó pedig egy mosollyal válaszolt, az elmúlt napok első igazi mosolyával. Kicsit távolabb dőlt le, egy karnyújtásnyira tőlem.
Bebugyoláltam magam a pokrócaimba, és feléje fordultam. Megnyugtatott, hogy láthattam az arcát. A helyőrségben elsajátítottam a katonák képességét arra, hogy akkor aludjak, amikor éppen lehetőség adódik, ám most alig szundítottam el, máris egy érintésre ébredtem, úgyhogy félig felültem. Azt hittem, valakinek szüksége van a segítségemre. Ehelyett Fakó bújt hozzám, még mindig takaróiba csavarva. Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem, nehogy elsírjam magam az örömtől, amit derekamat ölelő karja okozott. A világot jelentette nekem, hogy így magához húz. Amikor ébren volt, elméjét a fájdalom uralta, de amikor álmodott, rólam álmodott. Pontosan úgy, ahogy mondta. Nem tudtam ellenállni, finoman beletúrtam a hajába, ujjaimmal végigszántottam kusza fürtjein. Elégedett sóhajt hallatott, de nem ébredt fel. Boldogabban szenderegtem, mint az elrablása óta bármikor. Kótyagos fejemmel is úgy találtam, hogy a tavaszköszöntő éjszakája óta nem éreztem ilyen jól magam: az volt az én legkedvesebb emlékem is. Reggel arra ébredtem, hogy fény süt az arcomba. Fakó még mindig engem ölelt és aludt, úgyhogy meg se rezdültem, pedig különböző okokból kifolyólag fel kellett volna kelnem. Féltem a pillanattól, amikor kinyitja a szemét és meglátom tekintetében a vegyes érzelmeket. Lélekben felkészültem erre, de amikor mocorogni kezdett és hozzám préselődött, meglepetten gondolkodtam el rajta, hogy vajon mit álmodhat. Vagy talán nincs is szükség ehhez álomra? Amennyit én tudtam a dologról, a férfiak ébredéskor akár nemzésre készen is ébredhetnek. Csekély tudással rendelkeztem erről. Ahogy megmozdult, még a lélegzetemet is visszatartottam.
Ötletem se volt, mit tegyek, bátorítsam-e vagy ébresszem fel, mielőtt igazán akarni kezdi azt, amit itt és most semmiképpen se tehettünk. – Pikk – suttogta álmatagon. – Itt vagyok. – Ettől a zavarom valahogy oldódott kicsit. A keze a csípőmre vándorolt, hogy közelebb húzzon, én pedig nem tiltakoztam. A fényből ítélve még nem nagyon lehetett ébren senki. Persze ettől még nem kellett volna belemennem a dologba, de annyira jólesett közel lenni hozzá! A szerelem mindent elsöprő hulláma elborított, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne szorítsam magamhoz és könyörögjek neki, hogy ne hagyjon el többet. Maradj. Maradj velem. Így, mint most. De a kívánságok csak sötét lyukba dobált üres gondolatok. Nem válnak valóra, hacsak nem teszel értük. Ezt az egyet megtanultam a világról. Fakó az orra hegyével végigsimogatta a nyakam, ajkával pedig forró bőrömet. A szívem őrülten vert, ahogy küzdöttem magammal, hogy mozdulatlan maradjak, és szivacsként szívtam be a szeretetet, amit álmából árasztott felém. Egy ujjammal tétován megérintettem remegő ajkam, igazi csókra vágyva. Talán ha lassan és finoman csinálom... Hadakoztam magammal, megpróbáltam a legjobban kezelni a pillanatot, nem tudtam, felébresszem-e. Az önzőségem diadalmaskodott. Hajába szántottam ujjaimmal, és az arcába hajoltam, míg ajkunk szinte összetért, számon éreztem leheletét. Szemhéja megremegett, aztán megcsókolt. Finom, törékeny csók volt, mintha soha nem érintett volna meg korábban. Álma megváltozhatott, és vele változott a csókja is: forró lett, éhes, vad. Megperdült velem a
világ. Ugyanúgy viszonoztam, úgy hittem, titokban erre vágyik, csak nem merte nekem soha megmutatni. Magával sodort vágya, ami egyszerre az én kívánságom is lett. Aztán fölébredt, és emlékezett. Egész testében megremegett. Próbáltam elhúzódni tőle, de elkapta a karom. – Ne mozogj. – Ne haragudj, nem... – Tudom. Én kúsztam el hozzád, nem te hozzám. – Nagyon rossz? – kérdeztem idegesen suttogva. – Nem. Annyira akarlak, hogy már semmi mást nem érzek. Ezt úgy értettem, hogy rendkívül szeretne nemzeni, ezt a tényt pedig két takarón át is gond nélkül éreztem. – Ööö... mi legyen? – Csak egy perc. Aztán megyek, keresek egy lavór jéghideg vizet, és megmártózom benne. Sokszor. A hangjában bujkáló kelletlenség és vidámság engem is mosolyra késztetett. Ahogy ezt kimondta, arrébb is gurult, minden korábbi idegenkedés nélkül. Azt hiszem, a szégyenével küszködött. A hajnal erősödő fényében az arca rőtvörös volt, és lehajtott fejjel sunnyogott ki a magtárból, gondolom, hogy jeges fürdőt kerítsen magának. Egy darabig még feküdtem a pokrócaim közt, zavar és csendes büszkeség viaskodott lelkemben. Egy vadásznő nem örült ilyesminek, de a bennem rejlő lány elképesztően boldog volt, hogy annyira vágyik rám, hogy még álmában is megközelít. Ráadásul úgy sejtettem, ez több, mint testi szükséglet. A mosolyomat elnyomva kimásztam fekhelyemről, szorosan feltekertem pokrócaimat, majd eltettem a táskámba. Ellenőriztem, hogy biztosan megvan-e még Hosszúpuska
csodálatos öröksége, a vidék jegyzetekkel telerótt térképei a bőrtartóban. Ezután lábujjhegyen odaosontam Teganhöz, aki a terem másik végében ébredezett. Ahogy melléje térdeltem, felült és kisöpörte arcából fekete haját. – Szerezzünk reggelit – javasolta. Bólintottam. Fürge ujjakkal befontam a hajamat az Oaks mamától tanult módon, nőiesen – ami, furcsa mód, harchoz is praktikus volt. Egy bőrdarabbal kötöttem meg a fonat végét, aztán Tegan nyomában elhagytam a magtárat. A lány a szimatát követte egy olyasmi épülethez, mint a megváltásbeli barakk, csak ez jóval nagyobbnak látszott. Odabent hemzsegtek a foltos zöldbe öltözött katonák, és még olyan is akadt köztük, aki ébernek látszott. A reggelizés különböző fokozataiban jártak. Sor állt az ételosztás előtt, így beálltam a végére, miközben döbbenten Teganre pillantottam. Találtunk kihelyezve tálcákat és evőeszközöket, majd a nagy merőkanalakkal a kezükben várakozó férfiaknak elmondtuk, miből kérünk. Olyan hatalmas mennyiségekben főztek, hogy az ételek jó része émelyítően nézett ki. Olyan is akadt köztük, amit még soha nem láttam. Különösen egy csomós, fehéres-barnás étel tűnt rémesnek. Viszont elég laktatónak is, úgyhogy abból kértem egy vastag szelet kenyérrel. Találtam almát, amiből szintén vettem. Egyből látszott, hogy nincs szabad asztal. Tegannel az oldalamon választottam egyet, ahol láttam pár üres széket. Az emberek föl se néztek a tányérjukból, amikor leültünk, csak ettek tovább, furcsa, természetellenesen egysíkú figyelemmel. Már megszoktam az udvariasságot Megváltásban, hiszen odalent mi is azonnal bezabáltuk az ételünket, amint megkaptuk, nehogy valakinek az eszébe jusson, hogy talán nem is
érdemeltünk ki annyit, amennyit kaptunk. Tegan felvonta a szemöldökét. – Biztos nagyon finom. – Borzalmas – közölte egy férfi de ehető, és több eszünk van annál, mint hogy elvacakoljunk a kantinban. – A kan... miben? – kérdeztem hökkentem. – Kantin. Étkezde – magyarázta egy másik. Én még mindig nem értettem annyira, de Tegan szemlátomást tartotta a lépést. – Ez akkor egy katonai létesítmény? – Kiérdemelt egy csodálkozó pillantást, de a katona válaszolt. – Réges-régen csak egy kisváros volt. Az első kitörés után a hadsereg embereket küldött ide, és bázist hozott létre, hogy támogassák a túlélőket. – Miféle kitörés? – kérdeztem. Ám mielőtt még az alak válaszolhatott volna, megszólalt egy harang. Minden izmom megfeszült, és ha a késeim ott vannak, fel is ugrok az asztaltól. Tegan csak aggodalmasnak látszott, kanala félúton megállt a szája előtt. Másik asztaltársunk kinevetett. – De nyugtalan vagy, te lány! Ez csak azt jelezte, hogy a reggelinek vége, és akik szolgálatban vannak, menjenek őrségbe, munkába vagy őrjáratra, attól függően, mik a parancsaink. – Jó tudni – motyogta Tegan, és végre célba juttatta a kanalát. – Úgy látom – kezdtem, amint kiürült a terem –, az itteniek jóval többet tudnak a múltban történtekről, mint Megváltás lakói. Ismernek valamit, ami nem csak vallásos történet. – Elfogulatlan történelmi tudás? Olyan nincs. Elgondolkodtam ezen, miközben megkóstoltam azt a
ragacsos barna és fehér ételt. Egyáltalán nem volt szörnyű, bár úgy éreztem, valami még kéne bele, úgyhogy lapátoltam egy kicsit a kenyerem szélére, és leharaptam. Máris jobb. – Hogy érted ezt? – Annak idején anyukám tanított engem, mielőtt az emberek megbetegedtek. Az egyetemen mindenütt könyvek hevertek, ő pedig felolvasott nekem, a tőle telhető legjobban elmagyarázta a dolgokat. – És azt mondta, a történelem elfogult? – Nem értettem teljesen, mit jelentett az elfogultság. Az iskola óta tudtam, hogy a történelem annak a tudománya, ami a múltban történt, de nem jöttem rá, mire utal Tegan. Valami vagy igaz, vagy nem igaz, nem? – Nem direkt van így, Pikk, csak mindenki máshogy látja a dolgokat. Én például, ha észrevennék egy kis kék virágot az almafa alatt, annyi mindent írnék róla, míg te csak az almákat vennéd észre. Ha te írnál, a gyümölcsről közölnél mindent, de a virággal nem foglalkoznál. – Mert számomra többet jelentene az étel – értettem meg hirtelen. – Tehát a megváltásbeliek nem akarnak hazudni, csak azokat a részeket mesélik el a megtörtént dolgokból, amik számukra fontosak! – Pontosan. Ők vallásos emberek, ezért a világban történt szörnyű dolgokat úgy magyarázták, hogy az Isten büntetése az ő vétkeikért. Nem hiszem, hogy itt ugyanazt a fajta elfogultságot találnánk. Már értettem. Csendben ettem tovább, azon gondolkodva, miket deríthetünk ki Soldier-tóban. De először is a sebesültjeinkkel kellett foglalkozni.
Ítélet
A
nap hátralevő részében Tegannek segédkeztem. Nem csak a kötéseket kellett kicserélni, hanem ki kellett tisztítani a vágásokat, ápolni az égési sebeket. Törött csontok is akadtak szép számban, és miután lekezeltük őket, a betegeknek is szükségük volt ételre és italra. Soha nem tudtam úgy tekinteni magamra, mint ápolóra, de mivel Teganről volt szó, szívesen segítettem. Fele annyira se értettem hozzá, mint ő, de követtem az utasításait. – Ezt tartsd a bal kezeddel – kérte komolyan. – Ne mozgasd! Annyira jól bánt a sérültekkel! Végtelen kedvességgel és türelemmel nyúlt hozzájuk. Én nem rendelkeztem az ő tehetségével, de mivel csak asszisztensként szolgáltam, nem orvosként, ez nem számított annyira. Alkonyatra úgy kifáradtam, mint a csatában Megváltás kapuinál. – Hányan fogják szerinted túlélni? – kérdeztem Tegant. A csarnokot máris gennyes sebek bűze ülte meg, amit alig leplezett a fertőtlenítők és gyógykenőcsök illata. Pár embernél Tegan ügyessége és akarata önmagában bizony kevés lesz. Sajnáltam ezeket a szerencsétleneket, mert a lassú halál a legrosszabb fajta. – Remélem, a fele – sóhajtotta kimerülten. Kevesebbet mondott, mint reméltem. – Nehéz lehet.
– Bárcsak itt lenne a doki – suttogta. – ő biztosan többeket meg tudna menteni. – A legjobb formádat nyújtod. – Az nem elég! – csattant fel, és eloldalgott. Nem sértődtem meg. Tegan mindenkit meg akart menteni, de az élet nem így működik, hiába minden óhaj. Ahogy kiléptem a magtárból, belefutottam Kószába. Összebarátkozott a felderítőkkel, és rendszeresen kijárt velük. Nem tűnt túlságosan kipihentnek: csontossá vált és sötét táskák ültek a szeme alatt. Biccentett, majd megpróbált ellépni mellettem. Egy mozdulattal megállítottam, anélkül, hogy hozzáértem volna. Komor arckifejezéséből sejtettem, hogy vége a nyugodt pillanatainknak. Talán jobb is, hiszen ha bátorítanám, az hamisság lenne így, hogy a szívem már egyedül Fakóért dobog. – Mi van? – mordult rám. – Csak érdekel, mit láttál odakinn, meg hogy milyen volt az utatok Megváltásból ide. – Borzalmas volt. Azt se tudtam, élsz-e még, hogy látlak-e valaha. És még csak egy búcsúcsókot se adtál. – Nem így értettem – kezdtem. Tudnia kellett, hogy pontos adatokra voltam kíváncsi a korcsok számáról és a terepről. – Hagyjál, az ezredes a jelentésemre vár. Éppenséggel nem okozott nehézséget megítélni, milyen hangulatban van. – Nem ez a fő oka, hogy így sietsz. Végigmért, szája keskeny vonallá szűkült. – Megértettem. Inkább kell neked ő összetörve, mint én egészben. Ez a napnál is világosabban mutatja, mennyi esélyem van nálad. De te sem kapod meg, amire vágysz, Pikk. Képtelen
lennék a barátod lenni, amíg így érzek. Adj egy kis időt, aztán – vállat vont –, majd meglátjuk. Nem ígérek semmit. Csak hagyj békén. – Vigyázz magadra – kértem halkan. Vállát hátracsapva, vissza se nézve maga mögött hagyott. Legalább a lába meggyógyult. Egyik énem örült, hogy vége. Hogy végre föladta. Másik énem viszont szenvedett attól, hogy megbántottam, tudatlanságból rossz jeleket közvetítettem felé. Sóhajtozva gyalogoltam át a kantinba, ahol a kiszolgálók éppen befejezték a vacsoráztatást, az utolsók közt voltam, aki evett. Aztán kiszúrtam Oaks mamát és a családom többi tagját egy asztalnál. Odalavíroztam hozzájuk. Kicsit jobban néztek ki, mint egy éjszakával azelőtt. – Van bármi hír? – kérdeztem a további sorsukra utalva. – Ma este lesz egy tanácskozás, ahol döntenek a sorsunk felől – csóválta a fejét Edmund. – Nem zavarhatnak el minket csak úgy – vélte Rex, de a hangjából úgy éreztem, ezt inkább csak kívánja, mint hiszi. Nem válaszoltam, hiszen odalent az enkláve pontosan azt a gyakorlatot követte. Amíg csak ott éltem, egyetlen kivételt tettek, Fakóval, és vele is csak azért, mert izgatta őket, hogy hogyan tudott támogatás és védelem nélkül, magában túlélni az alagútban. Ez még bennem is egyre nagyobb tiszteletet ébresztett irányában, és megígértem, hogy harcolni fogok érte. Ideje volt, hogy végre kiálljon mellette valaki. – Nagyon furcsa itt – suttogta Oaks mama. – Észrevettétek, hogy nem imádkoznak étkezés előtt? A nők meg úgy öltözködnek, akár a férfiak! – Rám pillantott, mintha hirtelen ráébredt volna valamire. – Te is így éreztél, amikor először betetted a lábad Megváltásba?
– Igen – elmosolyodtam de beilleszkedtem, és erre ti is képesek vagytok. Nem hiszem, hogy az ittenieket zavarná, hogy megvannak a saját szokásaitok. – Erről viszont eszembe jutott még valami. – Hogy létezik az, hogy alig tudtok valamit a környező településekről? Biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem járt még itt. – Persze hogy nem! – Anyám frászt kapott még a gondolattól is. – Hosszúpuska intézett minden üzletet a kívülállókkal. Évszázadokon át igyekeztünk visszaszorítani a világi behatást életünkből. – Aminek biztonságban kellett volna tartania bennünket – suttogta Rex. – Hát, igen. – Edmund válla megereszkedett. – Azt hittük, hogy ha betartjuk azt a szerződést, amit az első telepesek kötöttek Istennel, és egyszerű életet élünk, akkor Ő megkímél minket azoktól a megpróbáltatásoktól, amik mindenki mást sújtanak. – Tehát Hosszúpuska gondoskodott arról, nehogy Megváltás ööö... beszennyeződjön? – Nem voltam biztos abban, hogy ez a megfelelő szó, de a szüleim bólintottak, úgyhogy ráhibáztam. – Közvetítőként dolgozott, ő intézte a kereskedelmet, és ha kereskedők vagy prémvadászok érkeztek, ő üzletelt velük a falakon kívül – tette hozzá Rex. Emlékeztem, hogy így volt, csak az okát nem értettem. – De hogyha ennyire féltetek attól, hogy a rossz beteszi a lábát a városba, bennünket miért fogadtatok be? – Ezelőtt azt hittem, a megváltásbeliek egyszerű és kedves emberek, nem hittem, hogy ennyire elszigetelten éltek. A kíváncsiság fúrta az oldalamat. Oaks mama egy idézettel válaszolt abból a könyvből, amivel
Caroline Bigwater hadonászott folyton: – „Tanítsd meg a gyermeket az útra, amit járnia kell, és akkor öreg korában sem tévelyeg.” – Azért fogadtatok be, mert fiatalok voltunk, és azt hittétek, elfogadjuk ezt az utat. – Mi nem ezért fogadtunk be, Pikk – mosolygott rám Edmund. – Ez csak a város hivatalos álláspontja, nem a miénk. – Arca elkomorult. – Most már csak volt. – Ne beszélj így – suttogta anyám. Edmund sóhajtott, és vállon ragadta Oaks mamát. – Itt új életet kezdhetünk, ha szívesen látnak minket. Szerintem a katonáknak is szüksége van minőségi lábbelikre! Végigmértem a leharcolt, silány készítésű bakancsokat a katonák lábán. – Én úgy fogalmaznék, sírva könyörögnek értük. – Én pedig szeretném kitanulni a családi hivatást – mondta habozva Rex –, de persze megértem, ha nem akarsz visszavenni. Kapásból túl öreg is vagyok, hogy elkezdjem, meg hát biztos sikerült már elfelejtenem, amit nagy nehezen a fejembe vertél, mielőtt... – Tudod, hogy örömmel látlak – mosolygott Edmund. – Persze, ha találok itt egy műhelyt magamnak. Oaks mama eddigre már a helyiek által viselt zöld nadrágokat és inget méricskélte. – A ruháik is elég rongyosak. Tudnak vajon szőni és varrni errefelé? Én is be tudnék itt rendezkedni. Örültem, hogy hosszú távú terveket készítenek, és azon jár az eszük, hogy építhetik újra az életüket. Reményük táplálta az enyémet, megerősített elhatározásomban, hogy megtalálom a helyemet. Eddig Soldier-tó jobban tetszett Megváltásnál. Bár
elpusztítani nyilván azt sem akartam volna. Befogadtak, és minden erejükkel biztonságban akartak minket tudni, amiért örökké hálás leszek. Nem sokkal azután, hogy befejeztem a vacsorát, a katonák kivonultak a teremből. Rex és a szüleim felkeltek, hogy kövessék őket. Én zártam a sort. Néztem, ahogy a férfiak elkocognak egy nagy épület felé a város másik végén. Gondoltam, hogy ott lesz a gyűlés, ami kicsit jobban szervezettnek ígérkezett, mint Bigwater elöljáró hirtelenjében megtartott szavazásai. Kíváncsian beosontam az utolsó katonákkal a csarnokba. Odabent padsorokat rendeztek be, hasonlóan a kantinhoz, csak ezek tiszták voltak és sehol se láttam asztalt. A fényes fa szolgált bizonyítékául annak, hogy itt komoly dolgokról esik majd szó. Leültem egy padra, olyan katonák mellé, akiket nem is ismertem. A tömegben elszórva láttam ismerős arcokat: megpillantottam Spence-t, Tullyt, Morrow-t. Thorntont nem láttam, gondolom, elesett fiát siratta. Az ezredes állt a terem túlsó végében, elöl. Ugyanazzal a csoporttal beszélgetett, akik rábólintottak, hogy Megváltásba küldje az embereit. Mindenki kíváncsian várta, most milyen ítéletet hoznak. Ilyen távolságból egy szavukat se hallottam, bár láttam, hogy még mindig tárgyalnak. Reménykedtem egy újabb jó döntésben. Amikor a terem megtelt, két férfi becsapta és lelakatolta az ajtószárnyakat. A pontosságot igen komolyan vették Soldier-tóban. Aztán az ezredes megnyitotta az ülést azzal, hogy néhányszor az asztalára vágott fa kalapácsával. Azonnal csend lett, és mindenki várakozón nézett előre, ahogy a tanács elfoglalta a helyét. Amikor mindenki leült, az ezredes az asztalra támaszkodva előre hajolt.
– Kezdeményezés történt arra, hogy megengedjük ezeknek a menekülteknek, hogy örökös polgárokként letelepedjenek itt. – Megváltásban az emberek már tiltakozva füttyögtek, vagy támogatólag kiabáltak volna, de itt fegyelmezett csendben ültek tovább. Park ezredes folytatta. – Most hivatalosan is megnyitom ezt az ülést, hogy döntést hozzunk ez ügyben. Walls uram, lenne szíves? A vésztanácskozásról ismerős ősz hajú férfi felegyenesedett. – Igenis, ezredes. – Az egybegyűltekhez fordult. – Hosszas vita után úgy döntöttünk, hogy polgárjogot kínálunk azoknak a családok nak, akik hajlandóak elfogadni a következő kitételeket: a család egy férfi- vagy nőtagjának be kell vonulnia és részt kell vennie az alapkiképzésben, majd aktív szolgálatra jelentkeznie. A többiek utána szabadon dönthetnek, milyen támogató munkát akarnak végezni Soldier-tóban. Ez kicsit úgy hangzott, mint Megváltásban az őrséghez csatlakozni. Az alapján, amit eddig láttam az itteni kiképzésből, szigorúbbnak tűnt, komolyan vették a védelem és a fegyelem ügyét. A támogató munka olyasmi lehet, ami segít a katonáknak ellátni a feladatukat, például cipők, bakancsok gyártásával, egyenruhák varrásával. Azaz, ha Rex vagy én jelentkeznénk, akkor az Oaks család maradhatna, és biztonságban lenne. Viszonylag legalábbis. Az okosak, mint az ezredes, biztosan megértették a fenyegetés igazi mértékét. A felderítői is biztosan jók, különben Kósza nem lógna velük. Kevés türelmet tanúsított a gyengeséggel szemben. – Van kérdés? – emelte fel hangját az ezredes. Csönd. – Ellenvetés? Arra számítottam, hogy záporozni fognak a panaszok, a tiltakozás, de a teremben ülő férfiak és nők csupán egyetértőn
bólogattak. Persze jó ötlet friss vért beengedni, de az enklávéban szó se lehetett volna róla. Idefent viszont a nyersanyagoknak bővében voltunk (nem úgy, mint odalent), így Soldier-tó megengedhette magának, hogy nagyvonalúbban viselkedjen, és még nyerjen is az újak révén. Hiszen ez a döntés csak növelte a haderejüket. Tully és Spence sugdolóztak. Kíváncsi voltam, mit éreztek a dologgal kapcsolatban. Morrow engem figyelt, és amikor találkozott a tekintetünk, két ujját a homlokához érintve köszöntött. A mozdulat fájón eszembe juttatta Hosszúpuskát. Amint hivatalosan is véget ért a gyűlés, a terem elejébe masíroztam. Döntöttem. – Én bevonulok az Oaks család nevében. – Hány éves vagy? – Az ezredes homlokát ráncolta. – Tizenhat. – Tisztelem a lelkesedésedet – sóhajtotta –, de nem vagy elég idős, Pikk. A szabály az, hogy tizennyolc év alatt senkit sem sorozhatunk be. – Asszonyom – a rémület hullámokban tört rám –, azóta harcra készültem, hogy fel tudtam emelni egy tőrt. Ott, ahonnan én jövök, tizenöt évesen már felnőttnek számít az ember. Nem lehetne, hogy csak most az egyszer kivételt tegyen? – Sajnálom. Tetszik nekem a bátorságod, de a családodból egy felnőttnek kell teljesítenie a kötelezettséget. Gyere vissza két év múlva. Az túl késő! Oaks mama lehet akármilyen erős és kitartó, de ha Rex elesik a szolgálatban, egyetlen gyermeke sem marad. Nem bírná ki, és akkor sem kéne ilyesminek kitenni, ha átvészelné valahogy. Edmund valószínűleg már nem bírná az alapkiképzést. Észrevettem, hogy reggel milyen lassan mozog,
mint akinek sajognak a tagjai, és nyilván a háta sem a legjobb annyi év görnyedezéstől a műhelyben. – Mi van a sérültekkel? – kérdeztem. – Többüknek nincs már családja. – Ha nem épülnek fel eléggé, hogy szolgálhassanak, akkor menniük kell – felelte az ezredes. – Nem tudjuk eltartani azokat, akik semmit sem adnak vissza cserébe. Szóval mégsem különböztek olyan nagyon az enklávétól. Csak rendelkeztek annyi nyersanyaggal, hogy fenntarthassák a kedvesség látszatát, ami a végeredményen semmit sem változtat. – Mennyi időt adnak nekik, mielőtt menniük kell? – Megbeszéltük ezt – meglepettnek tűnt a kérdésemtől és úgy hisszük, egy hónap elegendő lesz mindenkinek. Tehát harminc napon belül fogjuk felülvizsgálni az érintetteket. Be kellett vallanom magamnak, hogy ez egy elég méltányos időtartam. Ha egy sérült ennyi idő után nem tud talpra állni és küzdeni, akkor valószínűleg soha nem is fog. Kiküldeni a gyengélkedőket a vadonba egyenlő volt a halálos ítélettel, ám ez nem az ezredes baja. Neki elsősorban a saját népe boldogulását kellett szolgálnia. Nagyon is meg tudtam érteni. – És mi a helyzet az egészségesekkel? Azokkal, akiknek nincs senkije, aki harcolhatna? Nekik mikor kell elmenniük innen? – Soha nem állítottunk fel ilyen időkorlátot kereskedőkre vagy látogatókra – vont vállat az ezredes. – Viszont állampolgári jogaik nem lesznek. – Az mit jelent? – Azt, hogy valahogyan meg kell dolgozniuk az ételért és a szállásért. Emellett azok üzletét részesítjük előnyben, akiknek egy rokona szolgálatban van. Tehát az Oaks-család maradhat, csak épp senki nem ígéri
meg, hogy lesz olyan, aki vásárol Edmund boltjában. Bánatos sóhajjal sarkon fordultam, és a kijárat felé vettem az irányt. A többiek már jó részt elhagyták a csarnokot, fojtott hangon vitatkoztak a döntésről. A legtöbben egyetértettek vele. Megtorpantam, amikor a kapu előtt a családomba botlottam. – Máris jelentkeztél miattunk – jegyezte meg Oaks mama dühösen. – Csak próbáltam. – Fájt a kudarc. – Nem vesznek be. Azt mondják, nem vagyok elég idős hozzá. Eszembe se jutott, hogy létezhet valami kötelező korhatár ahhoz, hogy jogosult legyek a harchoz, hiszen már évek óta ezt csináltam. A megváltásbeli iskolarendszerből következtethettem volna rá, de ott a mágikus szám a tizenhat volt, amit már elértem. Azt kívántam, bár előbb tudtam volna erről a szabályról. A családomért hazudtam volna. A csalódottság égetett belülről. Már mindegy. – Mert nem is vagy elég idős hozzá – értett egyet Edmund. – Én jelentkezem – szúrta közbe Rex, mielőtt még megmukkanhattam volna. Nem tudtom, a szülei látták-e a szemében ülő kétségbeesést. Nem azért lépett elő, hogy maradhassanak, őt Ruth halála nyomasztotta, és már nem érdekelték a következmények. Ezt nem hagyhattam. – Szó sem lehet róla! – rázta a fejét Oaks mama. – Már elvesztettem egy fiamat. – Akkor pihenünk egy kicsit és felhalmozunk némi készletet. – Edmund kierőszakolt magából egy eltökélt, vidám arckifejezést. – Aztán indulunk. Biztosan van olyan település, amely nem követel katonai szolgálatot. Csak meg kell találnunk,
és kész. Ismerve a települések közti távolságokat és a vidék veszélyességét, nem hittem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. De Edmund szavai elérték a kívánt hatást, Oaks mama felvidult. Nem akartam pont én lenni az, aki kioltja reményük fellángoló tüzét. Helyette tettem egy ajánlatot. – Megnézhetem a térképeket. Hosszúpuska minden városról és faluról írt jegyzeteket a kereskedelmi útvonalak mentén. – Azt kívánom – sóhajtotta Edmund –, bárcsak jobban figyeltem volna a történeteire, de nekünk nem szabadott utazni, még ha akartunk volna, akkor se. Így jobb ötletnek tűnt nem kíváncsiskodni. Én már rég felfedeztem benne ezt a titkos vágyódást arra, hogy többet megtudhasson a világról, hiszen több kérdést is feltett nekem, miután visszatértem a helyőrségből. Kíváncsi vagyok, vajon mennyire fojtogatta Megváltás légköre. Reméltem, nem annyira, hogy ilyen véget kívánjon neki. – Ne aggódjatok – mondta Rex is –, találni fogunk egy helyet magunknak. Ez se rossz, de lehet, hogy egyszerűen nem vagyunk ide valók. Nagyon is egyetértettem. – Ha nem látják, hogy már képes vagyok harcolni, nem érdemlik meg a pengéimet. – Nem ismernek téged – csitított Oaks mama. – Csak, mint ahogy mi is, azt értik, amit az élet az orruk elé tálal. És bizony, le merném fogadni, hogy egy hozzád hasonló sincs itt. Abból a mosolyból kiindulva, amivel ezt mondta, bóknak vettem a mondatát.
Szállás
S
pence otthagyta Tullyt, amikor látta, hogy megbeszéltük a továbbiakat. – Gyertek velem, elviszlek az ideiglenes szállásotokra. – Vannak üresen álló házaitok? – érdeklődött Edmund. Ez tényleg érdekes kérdés volt, hiszen Megváltás már odáig jutott, hogy a falakon belül aranyárban mérhették volna a birtokokat. Már az is szóba került, hogy a családok kettesével fognak lakni – de persze erre már soha nem kerül sor. A bánat összeszorította a torkomat. Rengetegen meghaltak. Nagyon kevés ismerős arcot láttam Soldier-tóban. – Járvány sújtott minket tavaly télen. Több embert elvitt, mint a mutánsok. – Az hogy lehet? – Oaks mama meghökkent. Ha ő nem kérdezi meg, én teszem. – Vannak raktáraink tele fegyverekkel és lőszerrel. Miután a hadsereg kisajátította ezt a helyet, Soldier-tó katonai bázissá változott. Nem szándékoztak sokáig maradni, úgyhogy bizonyos fajta készletekből nem igazán hoztak sokat. – Például gyógyszerekből – tippeltem. – Elég kemény így az élet – bólintott Spence. – Mindig találsz olyat, aki megtanít téged harcolni. De ha másról van szó... – Akkor örülnötök kellene neki, hogy mesteremberek bukkannak fel köztetek, még akkor is, ha nem harcolnak, nem? – kérdezte Edmund olyan éles hangon, amit még soha nem hallottam tőle.
– Kovács vagy? – érdeklődött Spence. – Cipész – csóválta a fejét apám. – És én készítettem Megváltásban a legjobb minőségű cipőket és bakancsokat. A férfi végigmérte saját lábbelijét, egy meglehetősen hitvány darabot. – Beszélni fogok Thorntonnal. Ő a készletek felelőse, talán tudok szerezni egy külön engedélyt tőle. Minden szabályzatnak van kiskapuja. Ez megdöbbentett. Hivatalosan az ezredessel kellene beszélnie, ha minden úgy menne, ahogy elvileg kéne. A gondolat, hogy Thornton titokban, főnöke kívánságaira fittyet hányva azt csinál, amit csak akar, egyszerre izgatott és meg is rémített. De persze nem tettem szóvá. – Nagyon köszönjük, uram! – Oaks mama felvidult. – Én varrónő vagyok. Az is jó? – Jó, de nem annyira, asszonyom. Erre tessék! – Menjetek csak – mondtam –, ahogy Tegant ismerem, egész éjjel a betegekkel lesz. Segítek neki, aztán ha végeztünk, majd ledőlök a magtárban, mint eddig is. – Azért pihenjetek is! – figyelmeztetett Edmund, Oaks mama pedig cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Néztem, merre távoznak, hogy megtaláljam majd őket. Megvártam, amíg bemennek egy sötét házba, majd a magtár felé vettem az irányt. Az épületek közötti sötét utak kavicsosak, keréknyomosak voltak, helyenként emlékeztettek a romok közti utcákra. Olyan tudás emlékei, amely már nincs a birtokunkban. Másutt csak egyszerű ösvények húzódtak, melyeket keményre és laposra tapostak a helyiek. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Tegan, ahogy beléptem. – Segítek.
– Miért? – Mert a barátom vagy. És engem is érdekel, mi lesz ezekkel az emberekkel. Bólintott, sötét szemében szomorúság ült. Mivel az első éjszakai önkéntesek java része ma már nem jött, szinte egész éjjel a sebesültekkel kellett foglalkoznunk. Morrow, az ifjú harcos valamikor éjfél után eljött besegíteni. Tegan azonnal ellátta utasításokkal, olyan sérülteket igazgatott, akik nekünk túl nehezek voltak. Reggelre négy ápoltunk is meghalt. Tegan keservesen zokogott az első után, de amikor a harmadik sem lélegzett tovább, már sápadt arccal és száraz szemmel nézte. Nagyon aggódtam érte. – Nem tudom, hol a családjuk – közölte tompán –, vagy hogy milyen fajta temetési szertartások szerint búcsúztak a halottaktól Megváltásban. – Vallásosak voltak – jegyezte meg Morrow. – Nem engedtek be látogatókat, különben sokkal többet tudnék róluk. Nem tudom, hogy a lelkészük túlélte-e, bár utánakérdezhetek. Ha nem, akkor megkérem a káplánunkat, hogy mondjon értük pár szót. – Habozott pár pillanatig, aztán folytatta. – De addig sem maradhatnak az élők között. Megnöveli a fertőzés kockázatát. – Tudom! – csattant fel Tegan. – Intézkedj. Most először megértettem, miért mondják rám, azt, hogy túl fiatal vagyok a harchoz, mert szegény lányt látva ugyanezt éreztem. Egy idősebbnek le kéne vennie ezt a terhet róla. Nem szabadna így szenvednie. De Tuttle doki híján ő volt az, akit ezek az emberek a leginkább az orvosuknak nevezhettek, és Tegan soha nem is hagyta volna magára őket. Én pedig őt nem hagynám, hogy egyedül kelljen ezzel az egésszel szembenéznie.
Morrow igen tiszteletteljesen távolította el az elhunytak testét, sokkal rendesebben bánt velük, mint idegenek hulláival szokás. Tegan paprikás hangulata ettől rögtön megenyhült. – Köszönöm – motyogta, amikor a férfi visszajött. Az biccentett válaszul. – Aludnunk kellene – javasoltam. – A kötéseket mind kicseréltük, veled meg nem mennek sokra, ha elalszol kezelés közben. Húzódozva bár, de bólintott. Nagyjából így telt a következő hetünk. Ritkán éreztem ilyen elemi fáradtságot életemben. Csak enni és mosakodni mentem ki a magtárból, aztán azonnal siettem is vissza. Nincs annál nagyobb öröm, mint amit akkor éreztem, mikor egy-egy ápoltunk állapota annyira feljavult, hogy ismét tudott járni, ellátni magát és átsétálni a kantinba ahelyett, hogy kismadárként nyitogatná a száját az ételt várva. Kószát és Fakót alig láttam. Tíz nap elteltével az ápoltak fele felgyógyult, és tizennégyen meghaltak. Nyolc fő maradt, köztük Harry Carter, pedig kételkedtem abban, hogy túléli. A sebei súlyosak voltak, ráadásul a családja nélkül nem igazán tűnt úgy, hogy egyáltalán meg akar gyógyulni. Kimerülten, sajgó tagokkal támolyogtam ki a magtárból, hogy valamit egyek. Hetek óta csak a földön aludtam és még ott sem tudtam kipihenni magam igazán. Tegan biztos ugyanilyen rosszul érezte magát, de ő valahogy jobban bírta ezt a fajta szenvedést. A saját fájdalmammal el tudok bánni, megtanultam elviselni, lerázni, tovább küzdeni. Azt viszont soha nem tanultam meg, mit kezdjek azzal a kínnal, amit olyan emberek éreznek, akiken segíteni akarok. Talán fejlődök, a maradék nyolc sérülttel már nem tart sokáig. Utána a lángoló Megváltás már
csak egy szörnyű emlék lesz a túlélők szívében. A kantin felé menet Fakóba ütköztem. Ösztönösen a vállamhoz kapta a kezét, nehogy elessek. Már vártam, hogy összeránduljon az érintésemtől, bár túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Meglepetésemre a keze még azután is rajtam pihent, hogy kiegyenesedtem. – Kimerültnek látszol – állapította meg. – Kemény időszak volt – vallottam be. Fakó velem tartott. Reméltem, hogy kapunk még ételt, hiszen menekültek számára nem adódott más lehetőség. Az épületben rövid sor fogadott, türelmetlen kiszolgáló adta ki a levest, kicsit arrébb pedig találtam magamnak száraz kenyeret. Az étel nem volt finom, de útközben vagy odalent ettem rosszabbat is. Fakó is vett ennivalót, és követett egy asztalhoz. – Mivel foglaltad el magad? – Edmundnak segédkeztem. Ezt nyilván tudhattam volna, ha ellátogatok oda. A hírek lassan szivárogtak el hozzám: mikor az ápoltjaink kimentek sétálni aztán visszabicegtek a magtárba, elmesélték, miket hallottak. Innen tudtam, hogy Spence betartotta a szavát, és valóban szerzett egy különengedélyt a családomnak, Edmund pedig máris keményen dolgozott, bőrt cserzett és bakancsokat készített. Alapanyag akadt a raktárakban, de Edmund még többet tudott készíteni az irhákból, amiket az őrjáratok hoztak. Az eddigiekhez képest apa munkái puhák és kiváló minőségűek voltak. Soldier-tóban is ismerték a cipészmesterség alapjait, de amit készítettek, nem volt több gyenge selejtnél. Viszont ha már minden katonának lesz majd saját kényelmes lábbelije, féltem, hogy a családomnak tovább kell költöznie. – Mit gondolsz, meddig maradunk?
– Nem igazán érzem itt otthon magam – vont vállat Fakó. – Mondjuk, Megváltásban sem éreztem. Hozzászoktam már, hogy a legtöbbet hozzak ki minden helyzetből. – Mitől lesz egy hely olyan, hogy ott otthon érezd magad? – Tőled – felelte csendesen. – Akkor az enklávéban sem érezted otthon magad, amíg meg nem ismerkedtünk? – Ott még akkor sem. De te sokat javítottál a helyzeten. – Témát váltott. – Megnézted már Soldier-tót? – A tábori kórházon kívül semmit nem láttam belőle. – Így nevezték a helyiek a magtárat. – Na jó, még a kantint. Úgy ismerem a kettő közötti utat is, mint a tenyeremet. – Ha Tegan bírja kicsit egyedül, körbevezethetlek. – Jó lenne. Szerintem menni is fog neki. Már csak nyolc ápoltunk van. – Az jó, vagy rossz? – Hát, leginkább jó. De el is vesztettünk néhány embert. Tegan nehezen viseli. – Biztosan úgy érzi, hogy Tuttle doki jobb munkát végezne nála, ha itt lenne – bólintott Fakó. – Hiszen nem fejezte be nála a tanulmányait. – Lehet, hogy többet tudna a kezelésekről, de Tegannél állhatatosabb senki nem lehetne. – Befejeztem az evést, és felkeltem. – Hadd mondjam el neki, hogy ne aggódjon. – Ő már evett? – Mindig elküldöm magam előtt. Át se jönne, ha nem kényszeríteném. – Akkor induljunk. Fakóval együtt minden fáradtságom ellenére futva tettem meg a magtárig vezető távolságot. Mára a hely nem elfertőződött
sebektől, hanem fertőtlenítőtől bűzlött. A vérszag napokkal korábban eloszlott. Két fekhely is üres volt, reméltem, a gazdáik éppen járkálnak és nem meghaltak. Látva, hogy Tegan nem sír, rá se kérdeztem, csak reménykedtem a legjobbakban. Menetrendszerűen elmosolyodott, ahogy meglátta velem Fakót. – Hadd találjam ki, kimenőt szeretnél kérni. – Csak egy kicsit. Nem lesz gond? – Dehogy lesz. Már így is jóval többet tettél, mint amit elvárhattam volna. Tűnés! – Mindkét kezével hessegető mozdulatot tett. Most nem tiltakoztam. Ahogy kiléptünk az épületből, Fakó egy mozdulattal megállított. Amikor biztos volt benne, hogy figyelek rá, megfogta a kezem, és ujjait az enyémek közé fűzte. Forróság kúszott végig a tenyeremből a könyökömig, és meg se mertem moccanni, rettegtem, hogy csak álmodom az egészet. Éreztem ujjhegyein az Edmunddal közös munka okozta bőrkeményedéseket. Hüvelykujjával végigsimogatta a kézfejem. Szó szerint beleremegtem a gyönyörűségbe. – Jobban vagy? – sóhajtottam. – Nem teljesen. De rendszeresen csinálom, amit javasoltál, a boldog pillanatokat képzelem magam elé, amikor igazán fáj. Nem szeretem, ha hirtelen megérintenek. – Arckifejezéséből kiindulva ez enyhe megfogalmazás volt. – De hogyha én érek valakihez, az nem olyan rossz, veled pedig teljesen más. – Azok az emlékek elhalványulnak majd. – Biztosabbnak hangzott, mint amilyennek éreztem, de nem tűnt butaságnak. Végülis én sem nagyon emlékeztem arra, hogy éheztem vakarcsként, pedig a szűkösebb időkben mindnyájan kevesebbet kaptunk enni, mint szerettük volna. Az idő valahogy hajlamos
utólag kisimítani a döccenőket. – Igazad lehet. – Meglepett, hogy ezt mondta. A városkapuhoz vezetett, úgy tűnt, az elejétől kezdjük a felfedezést. Nappali fényben minden sokkal vészjóslóbbnak látszott. Akkor is megmondtam volna, hogy egy katonai egység felel a városképért, ha nem tudok róla. Az erődítéseknek és rejtett csapdáknak köszönhetően Soldier-tó felkészültebbnek tűnt a harcra, mint Megváltás, fából emelt fal nélkül is. Most, hogy a korcsok rendelkeztek tűzzel, ezt előnynek éreztem. A kapun túl, a fűben is láttam védelmi eszközöket: természetellenes dombocskák, rejtett árkok, és különböző, számomra ismeretlen berendezéseket összekötő drótok lapultak ott. Távolabbról kántálás hangja ütötte meg a fülemet, de addig nem jöttem rá, honnan jön, amíg egy csapat egységesen zöldbe öltözött katona el nem kocogott mellettünk. Lenyűgözött, mennyire egyszerre léptek, milyen tökéletes egységben szólt énekük. Megértettem ennek a kiképzésnek az igazi értékét: nem csak a testüket edzették meg, de az ének egymás ritmusához szoktatta őket, ami harctéren jobb időzítést jelentett. Fakó követte a pillantásomat. – Szeretnél futni velük? – Megengednék? – Hivatalosan nem. De meg fogják törni a ritmust, hogy elkergessenek minket? Kizárt dolog. – Akkor gyerünk! Ahogy a katonák közel értek, besoroltunk mögéjük, a városnézést így futás közben ejtettem meg. Mindenre odafigyeltem: a házak legjobb esetben is csak szállásul szolgáltak, többségük olyan furán nézett ki, mintha nem is emberek építették volna őket. Az illesztések túl jól sikerültek, és
gőzöm sincs, hogy készíthet valaki ilyet fémlemezekből. Itt-ott ősöreg gépezetek rozsdás csontvázai pihentek, melyek közt láttam önműködő szekereket is, amik persze már nem mozogtak. Az egész várost drótkerítés hálózta be, amin át lehetett látni, a tetején pedig szögesdrót húzódott. Úgy tűnt, nehéz lenne megmászni és átlendülni fölötte, és persze felgyújtani is lehetetlen. Nyolc őrtorony védte a település nyugalmát, a katonák a láthatárt fürkészve, riadóra készen lesték, hogy Megváltásból követtek-e bennünket. A harmadik körig nem jegyeztem meg a kántálás szövegét, akkorra viszont már a többiekkel együtt énekeltem én is. Boldoggá tett, hogy lépést tudok tartani felnőtt harcosokkal, még a tábori kórházban töltött hosszú időszak után is. Alaposan leizzadtam, mire megálltunk, de ragyogtam a büszkeségtől. Ilyennek láttam Fakót is, amíg a parancsnok által levezető gyakorlatoknak nevezett mozdulatokat végeztük: nyújtottunk, hajlítottunk, hajolgattunk és sétáltunk. Igazat beszélt, jobban éreztem magam így, hogy fokozatosan álltam le. – Nem érzed úgy, hogy be kéne lépned? – lépett a parancsnok Fakóhoz. – Született harcos vagy. – Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Fakó. – Pikk még nem elég idős hozzá. A férfi keményen végigmérte. – Gondold át ezt a választ, fiam. A harminc napod hamarosan lejár. Mit teszel akkor? Kicsit késve fogtam fel, mit jelent ez. Fakó tizennyolc körüljárhat. Szerintem nem tudta pontosan, mikor volt a névadó napja, az idősek is csak tippeltek odalent. De megjelenése és ereje alapján ezek a harcosok azonnal maguk közé fogadták volna. Nagyot nyeltem.
– Ha szeretnél belépni és elvégezni a kiképzést, én megértem. – Dilis vagy, ha azt hiszed, bármikor elhagynálak. Régebben nem ezt mondtad. A pillantásommal ezt üzenhettem, mert bár hangosan soha nem mondtam volna ki, bűnbánó arcot vágott, átérezte fájdalmamat. – Nem voltam önmagam – mondta halkan. – Elképzelni sem tudod, mennyire bánom, hogy fájdalmat okoztam neked, hogy mennyire szeretném, ha visszaszívhatnám, amit korábban mondtam. Boldog vagyok, hogy nem hallgattál rám. Ijesztő, mennyire boldoggá tett már pusztán néhány szóval, de szívem, ez a buta kis madár, már dalra is fakadt.
Kétségek
G
yorsan megmosdottam, mielőtt visszatértem volna a tábori kórházba. Erre a célra külön férfi és női létesítményeket használtak. Megkérdeztem, mi hogyan működik, mire bonyolult válaszokat kaptam olyan dolgokról, mint esővíz, ciszterna meg gravitáció. Annyit értettem belőle, hogy egy keskeny szobában állva meg kell húzni egy kart, mire víz csordogál a fejemre. Ez emlékeztetett odalentre, csak a víz Soldier-tóban melegebb volt. Valahogy a napot használták a melegítéshez. A zuhany nagyon jólesett, de nem húztam az időt, felöltöztem és visszasiettem. Tegant hat beteggel találtam, két fekhelyet már el is takarítottak. Barátnőm mosolygott, úgyhogy jó hírre számítottam. – Felépültek? – Ahhoz eléggé, hogy távozzanak – felelte. Végigmérte nedves hajamat és vizes bőrömre tapadó ruháimat. Nem vacakoltam azzal, hogy rendesen megszáradjak. – Pikk, elmehetnék én is a fürdőházba? Már valóban nagyon itt volt az ideje, hogy tisztálkodjon, de nem akartam neki olyasmit mondani, hogy: Menj már mosakodni, Tegan, büdös vagy. – Menj, megoldom – válaszoltam. Nem sokkal ezelőtt háromszor ennyi sebesülttel is boldogultam, ráadásul most nem terveztünk semmi különleges kezelést, így nem aggódtam. Elégedett voltam: tele a pocak, az
izmaim kellemesen ellazultak a futástól Fakóval, ráadásul még mindig ujjongott a lelkem a vele töltött időtől. Hiába szakadhatott a nyakunkba a baj bármelyik pillanatban, most éppen minden a helyére került. Már amennyire lehetett azok után, ami Megváltással történt. Miután Tegan távozott, leültem a terem közepén, hogy halljam, ha valaki hív. Néha meg kellett itatni az ápoltakat, vagy megvakami őket olyan helyeken, amit nem értek el. A kezdeti csend után folytonos suttogásjutott a fülembe. Egy gyenge hang. Száraz ajkak a nevemet suttogták. A vizes edénnyel mentem oda, arra számítottam, hogy Harry Carter inni kér majd. De ahogy mellé térdeltem, rám nézett. Az arca szörnyen beesett volt, ami Tegan szerint rosszat jelentett. – Miért vagyok még mindig életben? – kérdezte. Borzasztó kérdés. De valamit válaszolnom kellett. – Mert még van dolgod a világon. – Te komolyan azt hiszed, felépülök annyira, hogy hasznos legyek valakinek? Nem figyeltem a mérges, keserű szavakra. Rendszeresen tisztogattuk a sebeit, most is megnéztem őket. Lassabban gyógyult, mint kellett volna. Észrevettem, hogy a harapások már megint begennyesedtek, ami azt jelentette, hogy ismét fel kellett nyitni és kitisztítani őket. Ezt a részt nagyon utáltam. Nagy levegőt vettem, ahogy Tegan egyik pengéjét fertőtlenítőbe mártottam. Amikor visszatértem hozzá, a férfi borzadó arccal húzódott félre előlem. – Ne tedd ezt. Nem bírom ki még egyszer. Soha nem leszek már egész ember. Csak hagyj elmenni. Sőt, ölj meg! Megváltás lenne. Kérlek, Pikk! Rettenetes volt egy hozzá hasonló, erős férfit hallani így
könyörögni. Egy pillanatra elcsábultam. Vadásznő énem meg akarta adni neki a végzetet, amire vágyott, ha már a harcosoknak járó halál elkerülte. De a bennem élő lány vadul rázta a fejét. Ha bántod, Tegan soha többé nem bízik meg benned. Remegett kezemben a kés, ahogy a két oldal csatázott bennem. – Nem teszem azt, Harry Garter – súgtam lágyan. – Lehet, hogy elvesztetted a családodat, de megmentetted a város jó részét. Hallottam, úgy küzdöttél, mint egy ördög, távol tartottad a korcsokat Bigwaterék házától, hogy a többiek menekülhessenek. – Annak már vége. Többé nem tudom felemelni a puskát. – Ez hazugság – bizonygattam. – Nem is ott sérültél meg igazán. Csak úgy kellene döntened, hogy meg akarsz gyógyulni, kimehetnél innen, és bosszút állhatnál azokon a férgeken. Válaszából keserűség áradt. – „Ne álljatok bosszút magatokért, kedveseim, de adjatok helyet a dühnek, mert írva vagyon: enyém a bosszú, és megfizetek mindenért, mondá az Úr.” Megismertem, ez a szöveg abból a könyvből származott, amit Caroline Bigwater rázogatott folyton. – Nem akarlak bűnre indítani, Carter bátyám, de ha a helyedben lennék, én a mutánsok vérével fizettetném meg a szenvedésemet, nem egy felhők között lakó ember szavaival. – Akkor hát nem kegyelmezel? – kérdezte halkan. A vadásznő tiltakozott. Én nem akarnám, hogy így érjek véget! De nem figyeltem rá. – Nem – feleltem –, és amit most tenni fogok, kegyetlennek tűnhet. A kezeim tiszták, mint a késem. Óvatosan kitapogattam ujjaimmal az első harapás felpuffadt széleit. Igen, megdagadt, és
forrónak éreztem, máris gennyel telt meg: Sikoltott, amikor az első sebet felnyitottam, majd üvöltött, amikor kiürítettem és fertőtlenítettem. A többi ápolt bátorító szavakat kiáltott neki, remélve, hogy enyhíthetnek szenvedésén. Harry Carter minden ereje ellenére elájult, mire a negyedik sebhez értem. Áldás volt. Gyorsan befejeztem, majd bekötöztem az érintett részeket. Mire Tegan visszatért, egész testemben reszkettem. Gyógyítónak lenni nehezebb, mint vadásznőnek. – Mi történt? – csapott rám a barátnőm. – Újra fel kellett nyitnom – mutattam friss kötszereire. Azt nem mondtam el neki, mire akart rávenni Harry. Sötét pillantása megenyhült. – Szerencsétlen. – Remélem, többet nem lesz rá szükség. Kezdem kegyetlennek érezni magam, amiért ennek teszem ki. – Soha nem kezeltem még ennyi korcsmarást – bólintott Tegan –, legalábbis egyetlen emberen nem. Olyan, mintha mérgező lenne a szájuk. – És mérgező? – elkerekedett szemmel bámultam rá. – Nem tudom, nincsen hozzá elég adatom. Fertőzésként kezelem ezt a fajta sérülést, de nagyon kevesen élik túl, főleg nem az ilyen súlyos esetek, mint Harry Carter. Bárcsak itt lenne a doki. – Ő se tudná, mi a teendő – véltem, ám arckifejezéséből láttam, hogy ez nem vigasz számára, úgyhogy inkább befogtam. – Maradj itt vele – utasított. Törökülésben a földre ültem, és Harry Cartert figyeltem. A felépülése számomra már személyes ügynek számított. Meg kellett gyógyulnia! Jel lett volna a jövőre nézve. Láttam, hogy Tegan a táskájához lép, és többféle üvegcsét vesz elő belőle. Mind
szárított, őrölt növényeket tartalmazott. A lány magában motyogva vizet tett fel forrni, majd beleszórt egy csipet ezt, egy csipet amazt. A végeredmény ördögi szagot árasztott. – Ezt kellene meginnia? – A sebeire öntöm – csóválta a fejét Tegan. – És mi az? – Nem tudom! Olyan hozzávalókat vegyítettem, amik a doki szerint különböző dolgokra jók: láz, darázscsípés, kígyómarás, fejfájás, gyulladás. Lehet, hogy csak ront majd a helyzetén, de akkor is meg kell próbálnom. Ahogy a férfira néztem, nehezen tudtam elképzelni, mitől lehetne neki még rosszabb. Már most is könyörgött a halálért. – Az előtt kéne megcsinálni, mielőtt összezáródnak a sebei és újra bántanunk kéne – javasoltam. – Egyetértek, csak várni kell, amíg kicsit kihűl, különben megégetjük szegényt. Ez beletelt egy időbe, de szerencsére Carter nem tért magához, miközben bekentük a sebeit és újra bekötöztük. Korai lett volna megtippelni, hogy segített-e valamit, de örültem, hogy valami újjal próbálkozunk, és nem csak ismételgetjük magunkat és reménykedünk a legjobbakban. Egy kis vizet kanalaztam a szájába, úgy véltem, többet nem tehetek érte. Tegan fáradt sóhajjal roskadt a földre. – És most várunk. Reggelre hatalmas javulást tapasztaltunk: még a bőrszíne is megváltozott, a halál kapujában állók szürkesége helyett élénk, meleg árnyalatban játszott. Tegan a nyakamba ugrott, én meg visszaöleltem, bár semmit nem tettem, csak itt ücsörögtem vele. Végigmentünk a reggeli körünkön, megmosdattunk és ellátunk mindenkit. Szerencsére etetni már senkit sem kellett,
mindnyájan tudták fogni a tálat és a kanalat. Carter figyelmes pillantással mért végig, ahogy átadtam neki egy bögrében a levest. A segítségemmel felült, először, amióta Soldier-tóba érkeztünk. Ezt saját győzelmemként fogtam fel. A keze remegett, de az egészet megette. – Van még? – kérdezte, mire töltöttem még neki. – Mégiscsak úgy döntöttél, hogy élni akarsz, ugye? – Mivel nyilvánvalóan nem hagysz felfordulni, jobb lesz, ha abbahagyom itt a fetrengést, és visszatérek a csatamezőre. – Hálásan pillantott rám. – Tegannek köszönd, ő az orvos, nem én. Annyira büszke voltam rá! Minden segítség nélkül kidolgozott egy gyógymódot korcsharapásra. Reméltem, hogy nem felejtette el az arányokat, úgy éreztem, hamarosan ismét szükségünk lehet arra a főzetre. A korcsok nem szálltak ki a játszmából, egyszerűen még nem érték el Soldier-tót. Ez itt a legjobb esetben is csak a vihar előtti csönd. Izgatottnak és nyugtalannak éreztem magam. Hiszen haditerveken kéne dolgoznunk, de semmi ilyesmibe nem vontak be engem. Itt még csak a seregbe se léphettem be, mert túl fiatalnak tartottak. Már megint gyermekké alacsonyítottak, mindannak ellenére, amire képes vagyok. Nem bántam meg, hogy gyógyításra szántam az időmet, de a képességeim sokkal inkább harcra valók. Carter megsejthette, mire gondolok, mert elkomorult. – Ne aggódj, amint eljön az idő, a csatatéren állok majd. – Ez nagyon sokat jelent nekem. – Nem vicceltem. Ha már elvesztettem Hosszúpuskát, Harry Cartert nem hagyhattam. Megváltás hőse volt, és egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy amint visszanyeri az erejét, ismét a korcsok ellen fog
harcolni. Most eltökéltnek láttam, úgy összpontosított a felépülésre, mint azelőtt a kétségbeesésre. Ha nem lettek volna rémisztő szörnyek, megsajnáltam volna a korcsokat. – Nem akarok érzéketlennek tűnni – lépett oda Tegan –, de nem kéne már a családoddal lenned? Nagyon örülök, hogy segítettél, de ennyi beteggel egyedül is elboldogulok. – Te most elküldesz engem? – De még mennyire! – Holnap beugrom, megnézem, hogy vagy – mondtam még Carternek. – Várom – biccentett –, de még az is lehet, hogy annyira megerősödöm, hogy holnap átmegyek ebédelni ebbe a kan... kantinba, amiről már annyit hallottam. Bár én azt mondom, hogy az étel, amit egy ilyen nevű helyen főznek, nem lehet finom. – És nem is tévedsz – mosolyogtam. Bár Fakó nem mutatta meg, pontosan merre kell menni Edmund műhelyébe, még mindig követhettem az orromat. A bőrcserzés semmihez nem hasonlítható szaggal járt, így könnyen meg lehetett találni az épületet. A műhely a számukra kiutalt ház környékén állt, közelebb is, mint Megváltásban. Beléptem a boltba, és magamba szívtam az ismerős illatokat. Az irhából előállított bőr készítése elég büdös dolog, de a kész termékek illata már finom. Edmund egy rögtönzött asztal mögött éppen méretet igazított, mielőtt kivágott volna egy talprészt. A zajokból kiindulva Fakó és Rex is a műhelyben dolgoztak, valahol beljebb. – Jól berendezkedtetek? – kérdeztem. Apám arcán őszinte mosoly terült szét, ahogy megkerülte a pultot, hogy átöleljen. Soha nem érintettek meg ilyen sokszor vagy ennyire könnyedén,
és még mindig szoktattam magam a gondolathoz, hogy ez nem a gyengeség jele. Ennek ellenére visszaöleltem és elképesztően élveztem, hogy nem csak vadásznő, de lány is lehetek. Eddig lemaradtam rengeteg dologról; ez pedig nem állapot! – Végeztetek a kórházban? – érdeklődött Edmund. – Tegan elzavart – bólintottam. – Úgy gondolta, esetleg hiányzom nektek. – Elképzelni se tudod, mennyire! Anyád már betegre aggódta magát, szóval hálás lennék, ha megnyugtatnád. – De hát mitől félt, mi történhetett volna velem a sérültek közt? – kérdeztem döbbenten. – Elkaphatsz valami betegséget, összeszedhetsz egy fertőzést, vagy valaki önkívületben bántalmazhat... – Tehát okokat talál ki az aggódásra, hogy elterelje a figyelmét a valós problémáiról. – Csak menj, és beszélj vele – bólintott Edmund komoran. – Nem baj, ha előtte beszélek Rexszel és Fakóval? – intettem befelé. – Dehogy. Csak ne időzz sokáig! – Láttam a szemén, hogy ölelkezésre és csókolózásra gondol ez alatt. Sóhajtva beljebb léptem. Ha egyszer ott van Rex is, akkor elég valószínűden, hogy rámászom Fakóra, főleg, hogy nem is biztos, hogy kibírná most. Hiába vágytam rá, még mindig nem tartottunk ott, mint azelőtt. Azért egy biccentéssel jeleztem, hogy megértettem, majd megkerültem a pultot és beléptem a homályos szobába, ahol mindenféle nyersanyagokat halmoztak fel. Fakó valami irtózatos szagú izét pacsmagolt szét éppen egy kifeszített bőrön. Rex is a cserzés egy fontos állomásával volt elfoglalva. Mindketten fölkapták a fejüket, ahogy hozzájuk léptem,
Fakó pedig egyenesen rám mosolygott. – Jöttél csodálni a munkámat? – vigyorodott el. Úgy tettem, mintha tanulmányoznám a bőrt, aztán nekiálltam kritizálni a munkáját. Egyértelműen blöfföltem, mivel gőzöm se volt, mit csinálnak, és hogy jól csinálják-e vagy sem. Rex nevetett, szóval elértem a célomat. Jólesett látni, hogy a fogadott bátyám milyen jól kijön Fakóval. Csevegtünk egy kicsit, de siettem, mivel akadt még dolgom és anyámat is meg kellett nyugtatnom, hogy félelmei ellenére még az élők számát gyarapítom. Integettem Edmundnak és otthagytam a boltot. Bár sötétben láttam csak őket bemenni a kis házba, gond nélkül megtaláltam, melyik az. A megváltásbeli lakásuknál jóval kisebb volt, csak egy szoba, ágyakkal tele, amik ráadásul egymás hegyén-hátán álltak. Személyes tér? Minek az? Oaks mama a padlót söprögette, amin semmit sem kellett felsöpörni. Nem tudott hol főzni, szeretett kutyája ott maradt Megváltásban, a katonák nem sokra értékelték a szakmáját... Ha jobban belegondoltam, kettőnk helyzete sokban hasonlított. Szélesen elmosolyodott, amikor meglátott. – De jó, hogy itt vagy! Kevesen mondták ezt nekem úgy, hogy így is gondolták. Fakón kívül nem akadt senki, aki úgy bánt volna velem, mint valami csodával. De Oaks mama őszintén szeretett engem, még akkor is, amikor nem igazán értett. – Furcsa ez a hely – állapítottam meg. Leginkább menedéknek neveztem volna. Biztosan voltak Soldier-tóban rendes otthonok is, ahol a családok le tudtak ülni a nappaliban beszélgetni, és főztek magukra. Láttam ilyen házakat itt meg ott, de a családom ezt kapta. Végül is, a
menekülteknek nincsenek jogai, szóval ez is több, mint amire számíthattunk. Anyámon mégse látszódott csalódottság. – Úgy tudom, olyan katonák éltek itt, akiknek nem volt családja. Ráadásul sokakat elvitt tavaly a láz, na meg a mutánsok sem tétlenkedtek. Úgyhogy üresen állt, csak ránk várt. Szerencse, nem? – Még mosolyognia is sikerült. Annyira szerettem ezt a nőt, hogy a szívem belesajdult. Bármi áron biztonságban, jó hangulatban akartam látni a családomat, és a lelkem belesajdult, ha arra gondoltam: túl kevés vagyok mindehhez.
Idézés
H
arry Carter beváltotta a szavát, másnap Fakóval és velem vacsorázott a kantinban. Rövid sétákat tett a városban, igyekezett visszanyerni az erejét. Tiszteltem a határozottságáért. Egy napra rá futár érkezett a műhelybe, ahol kisegítettem. Nem hagytak a férfiakkal edzeni, viszont meg akartam őrizni az erőmet valahogy, és a munka segített ebben. Ez a katona fiatal volt, alig lehetett idősebb nálam, de nyilván elérte a jelentkezéshez szükséges életkort. Úgy bámulta a műhelyt, mintha még sose látott volna iparost dolgozni. – Szükséged van valamire? – fordult hozzá Edmund. – Azért küldtek, hogy vigyem a lányt és a barátját az ezredeshez. Elképzelni se tudtam, miért hívhat, de megtöröltem a kezem a combomon, és bekiabáltam Fakónak: – Tudsz tartani egy szünetet? – Hogy micsoda? – odaszólt valamit Rexnek, aztán hozzánk lépett. – Az ezredes hivat – közölte a hírnök. – Menjünk, lássuk, mit akar – vont vállat a fiú. A katonák a szokott rendben kocogtak. Mások közelharcra alkalmas fegyverekkel gyakorlatoztak. A védvonalból az őrszemek „nincs mozgás” kiáltásait sodorta felénk a szellő. Nem jöttünk túl messzire, legalábbis nem nagy távolságra, így különösen zavart, hogy milyen csöndben van az ellenség. Ha Kósza nem utált volna annyira, kifaggatom, merre jár a horda. Nem is a dühe tartott vissza, hanem inkább a bizonyosság, hogy
úgyse válaszolna, csak morogna. Úgy gondoltam, a városvezető meg akar bízni valamivel. Ilyen behívásra nincs más ok. Fakó a főhadiszállásig csendben jött mellettem, de ott megkérdezte: – Mit gondolsz, mennyire lesz kellemetlen a dolog? – Ha lenne bárki, aki meg tudná csinálni, nem kellenénk neki pont mi – válaszoltam. Bólintott, ahogy beléptünk a dolgozószobába. Még a múltkorinál is nagyobb zűrzavar fogadott, mindenütt dokumentumok, iratok hevertek. Egy viharvert asztalon nagy térképet terítettek ki, amin jelzők álltak, feketék és pirosak, valamiféle általam ismeretlen rendszer szerint. Morgan köhintve hívta fel magára az ezredes figyelmét, a nő pedig fáradtan elmosolyodott. Már ez sokat elárult arról, mennyire nagy a baj. A hatalommal rendelkezők csak akkor mosolyognak, ha akarnak valamit tőled. – Remek, megkaptátok az üzenetemet. Mennyit tudtok az előkészületeinkről? – Semmit – morogtam. – Nem engedték, hogy a seregbe lépjek. – Próbáljuk elkerülni, hogy gyerekeket vonjunk be. De lehet, hogy hamarosan nem lesz más esélyünk. Ha levinnénk a sorozási korhatárt, neked szólnánk először. – Elhallgatott, és úgy mért végig minket, hogy Fakó beleremegett. – De addig is tehetnék egy kivételt, titkos és különleges műveletek kedvéért. Ez egy kissé nagyzoló megfogalmazása annak, hogy megszegjük a szabályokat. Ahogyan Edmund esetében is tették, mert szükségük volt új bakancsokra. Soldier-tó kormányzata azt csinált, amit csak akart, aztán mindenféle magyarázattal álltak elő, hogy igazolják a tetteiket. Karba fontam a kezem és vártam,
nem mondtam semmit. A nő hallgatásomra válaszul fel s alá kezdett járkálni, elárulva aggodalmát. Nem akartam elmenni segítségért, ha erre akart volna kérni. Nem mentettük meg vele Megváltást, és itt se működne ez a taktika. A korcsok nemes egyszerűséggel túl sokan voltak: új stratégiával kellett előállnunk, ha le akartuk győzni őket. De hogy az mi legyen, a fene se tudja. – Az mit jelent? – kérdezte Fakó, amikor látta, hogy nem fogok megszólalni. – A különleges műveletek olyan kezdeményezések, amiket a város javára hajtunk végre, de a többi katona nem tudhat róluk. – Tehát piszkos titkok – jegyeztem meg. – Nem igazán, de sejtem, miért gondolod így. Először is, mennyire értitek, ami itt van előttetek? – A nagy térképre mutatott. – Látom, mi az – vontam vállat –, de nem tudom, mik azok a fadarabok rajta. – A feketék a településeket jelölik – magyarázta a nő –, míg a pirosak a felderítőink által jelentett korcsok mozgását mutatják a térségben. – Kisebb csoportokra oszlott szét a horda? – kérdeztem. – Nem. A horda itt van. – Az ezredes a legnagyobb vörös pontra mutatott. Elég tekintélyes részt foglalt el a vidék kellős közepén, és akkor még ott voltak a kisebb csoportok is. Álmomban nem hittem volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Kósza viszont biztos tudta. És nem mondta el. Én pedig semmit nem tehettem ez ellen. Ökölbe szorult a kezem. Ekkora fenyegetés ellen a késeim mit sem érnek. – Mit vár tőlünk? – kérdezte Fakó, – Az jó, hogy
megmutatta, milyen pocsék a helyzet, de biztosan nem ezért hívott. – Valóban nem. Miután beszéltem az embereimmel és hallottam a történeteiket, amik közül nem mindent hiszek el, arra jutottam, hogy ti ketten volnátok a legalkalmasabbak egy bizonyos küldetés végrehajtására. – Hadd találgassak – kezdtem. Felemelt kézzel fojtotta belém a szót. – Ne pocsékold az időmet a szarkazmusoddal. Hallgass végig. Egyszerű igen vagy nem. Információra van szükségünk egy településből, ami innen északnyugatra fekszik. Információra, ami segít küzdeni a mutánsok ellen. Átjutni az ellenséges vonalakon túlra nem egyszerű dolog, valaki olyanra van szükségünk, aki csendben és gyorsan halad. A küldetésetek egyszerű: lehetőleg észrevétlenül végigmenni az úton, megtalálni dr. Wilsont, megszerezni a tudományos adatokat, majd minél gyorsabban visszatérni ide. – Egy orvosdoktor? – Fakó felvonta a szemöldökét. Jó kérdés. Ha igen, Tegan biztosan találkozni akarna vele. Most, hogy a betegei lassan meggyógyultak, a helyi orvossal dolgozott, ám nem volt jó véleménnyel az illető képességeiről. Talán meggyőzhetnénk Wilsont, hogy jöjjön Soldier-tóba. Ha nincs utazáshoz szokva, nehéz visszatérésünk lesz, de megérné, hogy újra mosolyogni lássam szegény Tegant. Az ezredes azonban a fejét rázta. – Nem egészen. Ő egy tudós. Immár húsz éve tanulmányozza a mutánsokat. Amikor legutóbb jelentkezett, már közel járt ahhoz, hogy rábukkanjon egy gyenge pontjukra, amit kihasználhatnánk még ekkora tömeg ellen is. – Nem elég – szóltam –, itt egy hadseregre van szükség, nem
trükközésre. A nő elkomorodott. – Van egy hadseregünk, de eszem ágában sincs felkészületlenül kiküldeni őket, ha helyette Wilson módszerével életeket menthetek meg. – A serege túl kicsi. – Gondolkodtam már egy ideje ezen, és most az igazság úgy kristályosodott ki előttem, akár a karamella, amit Oaks mama készített annak idején. – Csak úgy győzhetünk, ha a települések szövetséget kötnek, összeadják az embereket és a nyersanyagokat. Az arcomba nevetett, aztán keserűen megcsóválta a fejét. – Hát ez gyönyörű ötlet, Pikk, de megszokták már a népek a függetlenséget errefelé. Alig tudunk itt, nálunk konszenzust elérni, nem hogy még egy másik várossal kelljen egyezkedni a következő lépéseinkről. A térség független városállamokra hullott szét. Vagy száz éve nem működtünk együtt. Nem tudtam, mi a csoda az a városállam, de nem hangzott túl hatékonynak. Nem tudjuk megnyerni ezt a háborút, ha a városok mind önállóan cselekszenek. Az ezredest azonban nem érdekelte a véleményem, csak az, hogy hogyan tud felhasználni. – Akkor már vesztettünk is – mondta Fakó –, és ez az út értelmetlen. Elszórakozhatunk itt, amíg a horda le nem sújt ránk. Soldier-tó talán tovább kitart, mert fém erődítményei vannak és tele a lőszerraktár, de előbb vagy utóbb magukat is lerohanják. A véleménye teljesen egybevágott az enyémmel, még biccentettem is. Az ezredes csípőre tette a kezét, próbált minket a pillantásával megalázni, sikertelenül. Selyem sokkal csúfabbtól tudott nézni, és a büntetései is kegyetlenebbek voltak. Nem hittem volna, hogy az ezredes is lehet olyan kegyetlen – amíg
bizonyságát nem adta. – Tudod, mi az a toborzás? – kérdezte tőlem. – Nem. – Azonnal megfeszültek az izmaim, nem is a szótól, hanem a hanghordozásától. – És a besorozás? – A mosolya szó szerint a frászt hozta rám. – Az, amikor sorban rakják a téglát a ház falába? – Biztos voltam benne, hogy nincs igazam. – A történelemben – csóválta a fejét, bizonyítva, hogy jól gondoltam – a hadseregeknek jogában állt egy-egy személyt felszólítani, hogy jelentkezzen szolgálatra és ezt a parancsot bármilyen eszközzel végrehajtatni az illetőn a háború idején. Szerintem most éppen ilyen időket élünk, te hogy látod? Már rég nem gondoltam, hogy a korcsok pusztán a táplálékszerzés miatt öldökölnek minket – hiszen ellenséget láttak bennünk! Nem is tudtam vitába szállni az állításával. Így szúrósan néztem rá, reméltem, érzi, hogy mennyire rühellem. Sima hangja csapdát sejtetett, de még nem jöttem rá, miben rejlik a kelepce. – Felelned se kell, a pillantásod mindent elárul. Abban az esetben pedig, ha ezt a küldetést nem vállalod, lehet, hogy valakit be kell hívnom aktív szolgálatra. – Egy pillanat szünetet tartott, tett pár lépést, mintha azon gondolkodna, ki legyen az. – Nos, talán a testvéred, Rex lesz az. Erősnek tűnik. Bátornak. – Képes lenne Rexet kiküldeni a vadonba? Ez olyan, mintha kivégezné. Nem tudna túlélni odakint. – A szavak kirobbantak belőlem, mielőtt visszanyelhettem volna őket. Az ezredes tudta, megfogott, ahogy tervezte. Nem számított, mit gondolok erről a feladatról, vagy hogy mennyit ér az az információ, amit el kellett hoznom. Oaks mama szíve meghasad, ha történik valami az egyetlen élő fiával,
különösen Megváltás pusztulása után. Két kézzel kapaszkodott viharvert, a kemény élet csapásai alatt foszladozó hitébe, én pedig bármit megtettem volna, hogy vidám hangulatban tartsam, amíg lehet. Ajkamba harapva nyeltem le a feltörő szitokszavakat, amik nagy részét Gary Milestól és cimboráitól tanultam. Ennek ellenére úgy gondoltam, sehogy se tudnám kiakasztani az ezredest, aki most halovány mosollyal méregetett. – Rajtad áll, megteszem-e – közölte. – Nem fogom a saját embereim életét kockára tenni, de szükségem van azokra az adatokra. Fakó morogva tett feléje egy lépést. Elé tartottam a kezem, úgy, hogy ne érjek hozzá, de meggátoljam, hogy rávesse magát a nőre. Egyáltalán nem tudott ésszerűen cselekedni, mikor valaki engem fenyegetett. És most pont ez történt. De ez most érzelmi zsarolás volt, nem pedig kézzelfogható veszély, amit ő is nagyon jól tudott, ezért is hagyta magát visszatartani. Az viszont látszott rajta, hogy halálosan dühös, akárcsak én. – Ne számíts rá, hogy valaha is belépek a hadseregedbe – csikorogtam felé. – Ezt az egy feladatot megkapod, és aztán soha semmi többet. És vannak feltételeim. – Na, arra kíváncsi vagyok – ajka mosolyra görbült. – Üríttesd ki a termet. – A tanácsadóimnak joga van mindent... Előrántottam egyik késemet, és megpörgettem a tenyeremen. Megváltásban az emberek szörnyen idegesek lettek tőle. – Azt mondtam, üríttesd ki a termet. Nem kérem még egyszer. – Kifelé mindenki – adta ki az ukázt pillanatnyi gondolkodás után. – Öt percet kérünk.
– Na, de ezredes..! – Valaki tiltakozni próbált, de a nő egy intéssel elintézte a közbeszólót. – Ha egyetlen lány is ki tud belezni, akkor amúgy sem vagyok méltó arra, hogy a fegyveres erőket vezessem. Álljon egy őr az ajtó elé. Senki se zavarjon minket. – Önszántamból elvégzem helyetted a piszkos munkát – morogtam, amint egyedül maradtunk vele. – Egyetlen feltételem van. – Ki vele! – mosolya hűvösen csillant. – Engedélyezd, hogy sorozzak az embereid közül. Egy olyan sereget akarok felállítani, ami nem kötődik egyetlen városhoz sem. Az emberiség legerősebbjei és legjobbjai alkotják majd, és előbb vagy utóbb visszaütünk a hordának. A te szereped egyszerű – utánoztam pattogós beszédét és hangját. – Hagyod, hogy beszéljek, és nem tartóztatsz fel senkit, aki velem akar hadba indulni. Szabadon jöhetnek velem, amikor kivonulok Soldier-tóból. A családomat pedig kihagyod a játszmából. Többé nem fenyegeted őket, vagy esküszöm, megoldom, hogy egy éjjel átvágjam a torkodat! Park ezredest láthatóan megrázta a vadságom. Összeszedte magát, és meglepetésemre bólintott. – Azt hiszem, ez így jogos, főleg, hogy az embereim seggre ülnek majd a röhögéstől, hogy egy olyan sereghez kéne csatlakozniuk, amit egy magányos kislány vezet. Úgyhogy az összes őrültet megkapod, akik csatlakozni akarnak hozzád, miután teljesítetted a küldetést. A gúnyolódása fájt, de volt már rosszabb is! És talán sikerül meglepnem. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki alábecsül. – Így legyen – nyújtottam felé a kezem. Megrázta, aztán hirtelen megpróbált egy cseles mozdulattal
a padlóra vinni, talán hogy megalázzon. Csakhogy Kósza révén ismertem már ezt a támadást. Kivédtem, és úgy megcsavartam a karját, hogy ha nem esik térdre, eltörik. Szürke szemem olyan fagyos lehetett, akár ajég, ahogy lenéztem rá. – Én jóhiszeműen nyújtottam kezet. Most azonnal esküdj meg valamire, ami neked szent, hogy betartod a szavad! – Esküszöm – nyögte. Pont azelőtt engedtem el, hogy maradandó kárt okoztam volna, ő meg talpra ugrott majd hátratántorodott. Újfajta érzést láttam a tekintetében: tudtam, hogy innentől komolyan fog venni. Ez nem feltétlenül jó dolog, de már nem egy felhasználásra váró eszköz voltam csupán. Könnyedén a tokjába löktem késemet. Fakó mellettem állt, felkészült arra, hogy esetleg az ezredes további ellenséges lépést tesz. Végül a nő izmai elernyedtek. Kellettünk neki, így nem tudott kivégeztetni, még csak megbüntetni sem. Majd hamarosan kiderül, mennyit ér az adott szava. – Mutasd meg, hová kell mennünk! – mosolyogtam rá. – Ideje megterveznünk az utat.
Kitérő
A
következő hajnalban kiszöktünk a városból Fakóval. Az ezredes épp egy általánosan kötelező gyakorlatot vezetett, hogy elegendő zűrzavart teremtsen nekünk az észrevétlen távozáshoz. Fakó amiatt érezte rosszul magát, hogy otthagyta a boltot és Edmundot, én meg amiatt, hogy nem említettem a családomnak a küldetést, de úgy alapból jobban aggódtak volna, meg nekem is túl kellett volna élnem egy érzelmes búcsút. Néha egyszerűbb sietni a munkával és később bocsánatot kérni. Amióta a felszínre jöttünk, nem utaztunk kettesben Fakóval. Nem árultam el neki, de jó érzés volt, hogy egyedül az enyém. Senki nem figyelte, hányszor méregetem csodálva biztos lépteit vagy erős, széles vállát. Azonnal megszidtam magam az ilyen gondolatokért. A biztonságos városon kívül nem szabadott velük foglalkoznom, hiszen kint a vadonban egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség is katasztrofális következményekkel járhatott. – A térképek szerint három napos út – mondtam. – Úgy gondolod, gyorsabban is megjárjuk? – Hát, nagyon remélem! Ha egy egész hétre eltűnünk, Oaks mama hisztérikus rohamot kap. – Ez számomra teljesen új szó volt, és nagyon tetszett. Amikor megkérdeztem, mit jelent, Edmund bő lére eresztve írta le, de ha igazat mondott, akkor őszintén szólva soha nem akarok ilyet látni. – Ilyenkor hiányoznak a legjobban a szüleim – sóhajtotta
Fakó. – Te is szeretnél fasírtba kerülni valakivel? – Nem. Csak szeretném, ha lenne valakim, aki aggódik értem. – Van – közöltem vele. – Én mindig aggódom érted. Csak soha nem mondom, mert úgy érzem, nem ezt szeretnéd hallani tőlem. – Nyugodtan csapj egy kis hűhót néha – felém villantott egy mosolyt, ahogy magunk mögött hagytuk Soldier-tót. – Nem bánnám. Valóban, az élete minden apró kedvességet nélkülözött, például mint amikor az ölembe hajtotta a fejét, én pedig simogattam a haját. Nekem az nem tűnt nagy dolognak, azt se tudtam, hogy vágynom kellene ilyesmire, amíg meg nem ismertem Fakót. De azután, hogy sötét emlékei birokra keltek vágyával, hogy megérintsem, már nem voltam biztos abban, mit érezne, bántani pedig semmiképpen se akartam volna, még jó szándékkal telve se. Talán ez az út segít majd, hogy újra erősnek és ügyesnek érezze magát, hogy megértse: a korcsok nem tudtak változtatni rajta. A nap még alig kúszott az égre, amikor már futottam. Jól éreztem magam a településen kívül, hiába volt kockázatos. Ehhez már hozzászoktam, jobban, mint a kimerültséghez és ahhoz a fajta fájdalomhoz, amit a kórházi munka hagyott maga után. Fakó mellettem kocogott, nekem pedig eszembe jutott az a rémálomba illő út odalent, Nassauba. Idefent erős fényben, tiszta levegőn haladtunk. Éreztem a száraz levelek és a fű illatát, az állatürülék alig észrevehető szagát és több virág aromáját. Csak pár hónap és leesik a hó, a családomnak addigra teljesen be kell rendezkednie.
Az első nap végére már úgy kerülgettük a korcs őrjáratokat, mintha ez volna életünk értelme. Pár órányira megközelítették Soldier-tót, de gondolom, a település katonai jellege elrettentette őket a nyílt támadástól. Szívem szerint harcoltam volna, hogy megtisztítsam ezt a területet, de utasításba kaptuk, hogy észrevétlenül haladjunk. Meg hát be kellett vallanom magamnak, ha szörnyek üldöztek volna, az szükségtelenül megnehezíti a küldetésünket. Így, hogy csak ketten voltunk,, a szagunk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy nagyobb vadászcsapatot küldjenek a nyakunkra. Libabőrös lettem, amikor egyszer-egyszer megéreztem a korcsok szagát – nem azt a régi, jól ismert savanyú rothadásbűzt, hanem az új, állatias hússzagot. Ez emlékeztetett arra, hogy a lények végérvényesen megváltoztak, és ha nem jövünk rá, hogyan és miért, lehet, hogy nem éljük túl a küszöbön álló összecsapást velük. Ha nincs velem Fakó, megbénít a félelem. Eltökélt arckifejezéssel vezetett végig a veszélyzónákon. Igyekeztem puhán, hangtalanul lépni. Hallottam, hogy a távolban susog az aljnövényzet és ropognak az ágak, jelezve, hogy társaságunk van. A korcsok beszélgettek ugató, morgó nyelvükön. Így hangzana, ha a kutyák beszélni tudnának. Alig bírtam magamban tartani a kérdést addig, míg kellő távolságba értünk. – Mit gondolsz, van saját nyelvük? – suttogtam. – Azt hiszem, igen – felelte halkan, komoran. – Biztos vagyok benne, hogy beszéltek egymással, mikor a foglyuk voltam. De nem akarok itt maradni, hogy megkérdezzem tőlük, így van-e. – Én sem! – Megborzongtam. Felderítők híján megtippelni sem tudtuk, hányan lehetnek a
környéken. Azt kívántam, bár Kósza is velünk tartott volna. Ő jól leírhatta volna nekünk a vidéket, és figyelmeztethetett volna a veszélyekre, de most Fakónak és nekem kellett helytállnunk. Már korábban is sikerült, bár a tét még sosem volt ennyire nagy. – Erre! Tisztának tűnik a levegő. Ez már nem volt teljesen biztos módszer, de jobb lehetőség híján, alkalmaznunk kellett. Őrülten dobogó szívvel követtem Fakót. Igyekezett a fák árnyékában haladni, ami nem bizonyult nehéznek. Itt, Soldier-tótól északnyugatra az erdő sűrű lett, elvadult. A távolban a folyó ezüst kígyóként csillogott. Meleg lett, ahogy telt az idő: ez is olyan tökéletes őszi napnak ígérkezett, amikor az ég annyira kék, mint egy festményen, de a nap nem süt olyan erősen, hogy bántsa a szemem. Emiatt kedveltem ezt az évszakot jobban a többinél. Még a tavasznál is. Amikor a nap delelőre hágott, Fakó keresett egy árnyékos helyet a vöröslő lombok alatt. Előkaptam a kenyeret, a szárított húst és vizet. Sietve ettünk. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de még legalább négy órányi futás állt előttünk. A városi jólétben eltunyultam: úgy éreztem az izmaimat, ahogy korábban soha. Fel is szedtem egy kis súlyt, testem egyes helyeken meglepően, kényelmetlenül megpuhult, bár egy pillanatig sem bántam, látva, hogy Fakó milyen pillantással méregeti újdonsült görbületeimet. Alkonyatig négy korcs őrjáratot is elkerültünk, és magunk mögött hagytuk az erdőt, így nyílt terepen kellett tábort vernünk. Kibírtuk ugyan tűz nélkül, de az este hidegnek ígérkezett. Csak keveset ettem az ételből, még szükségünk lehet rá később – a dolgok nagyon ritkán mentek terv szerint. A vízzel már nem finomkodtam, hiszen hallottam a folyó csobogását a
közelből. Nem a parton táboroztunk le, mivel a korcsoknak is inniuk kellett, tehát ott bajba kerülhettünk volna, de a folyó megnyugtatóan közel volt. A tiszta víz miatt mindig aggódni kell a vadonban. – Megnézhetem a térképet? – Hogy haladtunk? – Átadtam neki. – Lefaragtunk egy kis időt az előzetes becslésből.. De ha tartjuk ezt a tempót, szétesünk, mire Winterville-be érünk. – Ha meg nem tartjuk, elnyúlik az egész. Minél előbb odaérünk és megtaláljuk ezt a dr. Wilsont, annál hamarabb magunk mögött hagyhatjuk Soldier-tót. – Komolyan gondoltad, amit mondtál, Pikk? – Mit? – Hogy hadsereget akarsz toborozni. – Egy város nem elég, hogy legyűrjük a hordát – feleltem oldalra billentett fejjel. – A korcsok szervezettekké válnak, együttműködnek, nekünk pedig ugyanezt kell tennünk. Nem számít, ki honnan jött, vagy miért akar harcolni. Csak az fontos, hogy elkötelezett legyen. – Az ezredes kinevetett. Gondolod, tényleg meg tudjuk ezt csinálni? Melengette a szívem, hogy többes számban fogalmazott, de a kérdése arra is rávilágított, hogy mennyire elvették az önbizalmát a korcsok. Az ezredesnél teljes vállszélességgel mellettem állt, de most felszínre kerültek a kételyei. – Azt hiszem, hogy elvesztünk, ha nem próbáljuk meg – mondtam. – Én veled vagyok. – Olyan halkan szólalt meg, hogy alig lehetett hallani, és abban a mézédes, örökkévaló pillanatban olyan érzésem támadt, mintha titkos szerződést kötöttünk
volna. Fakó és én a világ ellen. Nagyon hamar leszállt az éj és sötét takaróba burkolt minket. Elég messzire jutottunk Soldier-tótól, hogy ne lássunk semmi fényt, csak a csillagokat és a Holdat. Furcsa, milyen hamar elfelejtettem, hogy létezik ez a fajta sötétség, amit nem űz el gyertyafény vagy a régi világ lámpáinak mesterséges ragyogása. Az arcom elé emeltem a tenyerem, és rácsodálkoztam, hogy elkenődnek benne a vonalak a sötétben. Túl fel voltam pörögve az alváshoz. – Kezdem az őrködést. – Nem – rázta a fejét Fakó –, mindkettőnknek szüksége van a pihenésre. Körben leszórok száraz ágakat, ha bármi felénk tart, felébredünk. – Ez jó ötlet! – Segítettem neki elegendő mennyiséget összegyűjteni, aztán úgy körbevettük magunkat, hogy legyen elég időnk kiugrani a pokrócokból és fegyvert rántani. A helyőrség óta még éberebben aludtam. Nem említettem a rémálmaimat senkinek, de még akkor se aludtam valami jól, amikor se az enklávéval kapcsolatos emlékeim, se Fakó elrablása nem kísértett. Felületes alvásom és Fakó előkészületei mellett nem hittem, hogy a korcsok észrevétlenül elérnének minket. Persze, mielőtt megtörtént volna, azt se tudtam elképzelni, hogy egy katonai táborból tüzet lopnak. Az ilyen gondolatoktól nagyon ideges lettem. – Hideg lesz ma éjjel – mondta. Bólintottam, aztán összegömbölyödtem a pokrócomba csavarva. Elsőre nem is értettem, miért mondja ezt, de aztán kiderült, amikor hozzátette: – Alhatnál mellettem. – Biztosan jó lenne?
– Korábban jó volt. Én kúsztam közel hozzád akkor, most ezt a lépést kihagyhatnánk. – Én nagyon szeretném, ha téged nem zavar. – Majd szólok, ha zavar. – Lassan, jól látható izgatottsággal fújta ki a levegőt. Mintha valami vadállatot szelídítettem volna, lassan, óvatosan közelítettem felé a hátammal, és meg is álltam, amikor megéreztem a mellkasát. Ő is közelebb kúszott hozzám, így máris éreztem teste melegét. Amikor a derekamat is átölelte, alig bírtam magamban tartani örömömet. Arra készültem, hogy elutasít, ehelyett úgy tűnt, kezdi legyűrni a fájdalmat. Éreztem tarkómon légzése melegét. – Elképzelni sem tudod, mennyire boldoggá teszel ezzel – suttogtam. – Úgy érzem magam tőle, mintha nem is lennék annyira összetörve – a hangja szomorkásan csengett. – Segít, ha előtte meg tudom tervezni és van időm arra gondolni, hogy ez jó. A zajoktól, a hirtelen érintésektől és a sok embertől még mindig frászt kapok. – Az a normális – mondtam, bár nem tudtam, tényleg az-e. Aztán eszembe jutott, azzal tudnék segíteni neki, ha megmutatnám, hogy nincs egyedül. – Még soha nem mondtam el neked, de rémálmaim vannak. Általában a vak fiút látom odalentről. Amióta a felszínre jöttünk, többféle is van. Hogy elragadnak a Farkasok. Meg az, amikor azt hittem, örökre elveszítettelek. Az a legrosszabb. Megint az erdőben állok, sötét van, nincs velem senki és körülvesz a horda, de most a saját vérem borítja a testemet, nem az övék, úgyhogy mind engem néz. Tudom, hogy meg fogok halni. Hogy nem tudtalak megmenteni, hogy az én hibám, hogy... – A könnyek megleptek,
elfojtották a szavaimat. Hogy meghalsz. Hogy nem mentlek meg. Eddig nem hittem, hogy a gyengeségem érdekelné. Fakó felkönyökölt, és a vállamra tette a kezét. Éreztem, hogy szeretné, ha felé fordulnék. Finoman húzott, én pedig engedtem neki. Szeme nagynak, meglepettnek tűnt a holdfényben, tekintete ellágyult. Mintha nem tudta volna, hogy ugyanúgy tudok szenvedni, mint ő. Na jó, nem ugyanúgy, de ha ő sérült, akkor én is az vagyok. Pár gyors levegővétellel elfojtottam a sírást. – Nem vagy olyan erős, mint hittem. – Nem hát – nyöszörögtem szánalmasan. – Selyem is mindig ezt mondta. Újra és újra azt mondta nekem, hogy olyan a szívem, mint egy Nemzőé, és soha nem leszek igazi Vadásznő. – Sokkal erősebb vagy. Akármennyire is szeretlek, mindig azt hittem, te nem érzel olyasmiket, mint én. De az igazság az, hogy egyszerűen csak jobban titkolod. Úgy cipeled magadban, hogy soha, senkit nem kérsz arra, hogy segítsen hordozni a terhet. Annyira sajnálom! Elhagytalak. Hagytam, hogy szenvedj, annyira aggódtam, hogy nem vagyok méltó hozzád, az eszembe se jutott, hogy esetleg én is kellek neked. – Kellesz – csak egy halk hang voltam a sötétben. És életemben először a vadásznő egyetértett a bennem élő lánnyal. Fakó remegő kézzel megsimogatta a hajamat. – Ígérem, hogy nem vonulok el többé, semmilyen értelemben. Te pedig beszélj nekem a rossz álmokról. Kérlek, ne rejtegesd. Előlem ne. – Akkor a teljes őszinteség jegyében mondom: nagyon, nagyon szeretném, ha megcsókolnál. A visszatérése óta nem érintett meg úgy, csak egyszer,
álmában. Mivel nem túl régóta ölelkeztünk, ezért nagyon hiányzott. A lehelete a homlokomat csiklandozta mielőtt oda nyomott volna egy puszit, egy olyan finom csókot, akár a lepkeszárny. Nem erre gondoltam, de féltem, hogy megijesztem, ha szólok. Apránként végigpuszilta a homlokomat, majd elindult le, az arcom felé. Mikor odaért, nem bírtam magammal, elfordítottam a fejem, ajkammal az övét kerestem. Jólesőn felsóhajtott, amivel nagyon is egyetértettem. Nem szorítottam magamhoz, pedig jó lett volna. Már mondta, hogy az érintések akkor mennek egyszerűen neki, ha ő a főnök, felkészülhet rá, úgyhogy a kezem nem mozdult. Furcsa, de így valahogy még jobban éreztem ajka forróságát és azt, hogy a teste lángra lobbantja az enyémet, olyanná változom, mint egy nyári éjszaka, forrósággal és csillagfénnyel telik meg a lelkem. Nyelve végigsimogatta az enyémet, majdnem megőrültem, annyira rá akartam vetni magam. Önuralmamra büszkén hevertem a karjaiban, miután megtörte a csókot és arról a napról álmodoztam, amikor ismét szabadon megérinthetem. Homlokát sóhajtva döntötte az enyémnek. – Aludnunk kéne. Holnap is hosszú napunk lesz. Nem is tudta, hogy mennyire igazat mond.
Winterville
A
következő napon végig a nyomunkban voltak. Hajnalhasadás után fogtak szagot. Úgy futottunk Fakóval, mintha ördögök kergettek volna. Egyszer még a folyón is átkeltünk, remélve, hogy lerázzuk őket. De az túl nagy szerencse lett volna. Mivel elég sekély volt ahhoz, hogy átkeljünk rajta, utánunk tudtak jönni. Érdekesnek tartottam, hogy két ember a vadonban ekkora figyelmet tud magára vonni. Talán sejtették, hogy fontos küldetésben járunk? Ha igen, akkor még nagyobb bajba kerültünk, mint addig hittem. Nem tudtunk megállni így, hogy szorosan a sarkunkban lihegtek, csak nagyon rövid szünetekre enni, inni, meg ha hívott a természet. Az alvást kizártuk, addig rohantunk az éjszakában is, amíg a koromfeketeségben nem kellett attól tartanunk, hogy elesünk vagy eltörjük a bokánkat. Lassítottam és fedezék után kutatva végigmértem a láthatárt. A zajok egyre hangosabbá váltak mögöttünk. Ha nem találok menedéket, a korcsok utolérnek, és a sötétben kell harcolnunk. Az én látásommal még csak hagyján, de Fakónak már nem ment volna olyan jól. Tudtam, hogy búvóhelyet kell találnunk. Körbeforogtam, aztán kiválasztottam egy irányt. – Erre! Becsületére legyen mondva, Fakó nem tett fel kérdéseket, futva követett. A pötty egyre csak nőtt, ahogy közeledtünk. Innen már ki tudtam venni az elhagyott házat, ami jóval nagyobbnak tűnt,
mint amibe beköltöztünk a romokat elhagyva, télen. Más, kisebb épületek is álltak a birtokon: a történelemleckéimből tudtam, hogy egy farmra bukkantunk. Ősi gépek csontvázai meredtek az égre, kísérteties alakok a homályban. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket, ahogy átfutottam köztük. Az ajtó még a helyén, részegesen ferdén állt a keretében. Reméltem, hogy ha elbújásra alkalmas helyet nem is, de valami védhetőt csak találunk. Ezzel kellett beérnünk. A házban kártevők, dögevők, ürülék és régi fészkek vártak. Dülöngélő lépcső vezetett fölfelé, ahol egy nagy keresztléccel zárható ajtó állt. Csendesen behúztam és óvatosan lezártam. Ha követtek ide, még mindig jobban be tudunk védeni egy szobát, mint egy nyílt teret, ráadásul meg kell mászniuk a lépcsőt, és be kell törniük az ajtót is. – Ennél jobbat nem találunk - állapítottam meg, miután végigmértem a poros szobát. Minden izmom remegett a kimerültségtől. Visszagondolva lövésem sincs, hogy tudtunk olyan kevés étellel megélni Fakóval odalent. Nem csoda, hogy olyan korán haltak a föld alatt az emberek. – Legalább van egy tető a fejünk fölött, meg van négy falunk. Ez már több, mint amink tegnap volt. Na, de tegnap volt jó pár csókunk. Ez viszont nem tűnt értelmes tiltakozásnak. Lezuttyantam a koszos padlóra, kezem a késem markolatán. Ha a korcsok olyan hajthatatlanok lesznek, mint amilyenek egész nap voltak, hamarosan meg fognak érkezni, így nem is javasoltam, hogy aludjunk. Fakó leült mellém, hallgatóztunk. Ő hallotta meg előbb. Az ablakhoz kúsztunk, és a mocskos üvegen át is láttam a korcs-falkát, ahogy a nyomunkat követve
igyekeznek a ház felé. Legalább tíz jött, ami kettőnknek túl nagy falatnak ígérkezett. Ha rászoktak, hogy nagyobb harci csoportokban mozogjanak, még szerencsénk is volt, hogy csak ennyien követtek. – Nem tudom, elbírok-e öttel – vallottam be suttogva. – Te, ilyen az öregedés? Először hihetetlenül fáradt leszel, aztán legyengülsz, lelassulnak a reflexeid... – Nevetséges vagy – kuncogott Fakó. – Nem öregszel, Pikk, csak kemény volt a menet idáig, és nem nagyon pihentél semmit, mialatt Tegannek segédkeztél. Több sérülésed még csak gyógyulófélben van, és akkor még nem beszéltem az erőltetett menetről Soldier-tóba. Most, hogy mondta, tényleg mocsok egy hónap volt ez. – Ha a szemtől szembeni küzdelem esélytelen, akkor mihez kezdünk? – Van egy ötletem – felelte. A korcsok már lent az ajtónál jártak. Hallottam őket morogni a kertben, aztán a bejárati ajtó felcsapódott. A karmaik csikorogva karistolták a padlót valahol alattunk. Hiába bíztam Fakóban, kivert a hideg veríték. – Csapj valami zajt – kérte, ahogy nekiállt mindenfélét felhalmozni a szoba közepére: rongyokat, ősöreg függönyök maradványait, széttört bútordarabokat. Ez nagyon rossz ötletnek tűnt, de megbíztam benne annyira, hogy ne vitatkozzak. Dübörögni kezdtem, körbe-körbe járva, és már hallottam is a szörnyeket felfelé sietni a lépcsőn. Az első nekivetette magát az ajtónak, a keresztfa meghajlott az erejétől – nyilvánvaló volt, hogy nem tartja őket kint örökké. Sziszegő-morgó beszélgetés hallatszott, ahogy megtárgyalták a következő lépésüket.
Akkor értettem meg, amikor Fakó az apja öngyújtóját a száraz rongyokhoz és bútorszilánkokhoz tartotta. A lángok azonnal belekaptak, pillanatok alatt szétfutottak a korhadt, száraz padlón is. A fiú az ablakhoz rohant és kilökte a táblát, türelmetlenül intett nekem. – Ki kell másznunk innen és meggyújtani néhány másik gócot odalent! Ha van egy kis szerencsénk, ezek a korcsok nem részei a hordának, ami felégette Megváltást, és nem fogják megérteni, mi történik, csak amikor már késő. Elevenen meg akarja égetni őket. Nem halogattam tovább, átmásztam az ablakpárkányon. Nem láttam faágat, amire át lehetett volna lendülni, mint Oakséknál Megváltásban, úgyhogy a legjobbakban reménykedve leugrottam. Az érkezés fájdalmas volt, ám semmim se tört el. Fakó jóval kecsesebben ért földet nálam, és felsegített. Sietnünk kellett. Kapkodva még több szemetet gyűjtöttünk, és mindkét ajtónál, elöl és hátul felgyújtottuk a házat. A tűz fürgén terjedt, az épületen átfújó huzat óriásira dagasztotta. Nem sokkal később az egész farm egyetlen hatalmas narancs lángban fürdött, a lángok vadul lobogtak az éjszakában. Ez a későbbiekben okozhatott még nehézségeket, ha a tűz idevonzza az ellenséget, de akkor már úgysem leszünk itt. Csak addig vártam, amíg meghallottam a szörnyek fájdalmas vonyítását, aztán Fakó után rohantam, aki már tovább is indult. – Ezekkel már nem sok bajunk lesz – jegyezte meg magabiztosan. Ennek ellenére a biztonság kedvéért egész éjjel gyalogoltunk, és meg sem álltunk, amíg nyolc órányi utat meg nem tettünk a farmtól. A végén szó szerint összeestem, kizsigerelve, egy lépést se tudtam megtenni. Fakó mellettem ült, arcát kicsípte a szél.
Nekem dőlt, látszólag észre se vette, milyen természetesen, könnyen jött neki a mozdulat, én pedig nem emlékeztettem a bajaira. – Nem jutunk el Winterville-be pihenés nélkül – lihegtem. – Aludj, majd én őrködöm. Korábban azt mondta, megengedhetjük magunknak, hogy egyszerre pihenjünk. Az elővigyázatossága azt jelentette, szerinte további korcsok vannak a közelben. Én nem hallottam őket, és a szagukat sem éreztem, de Fakónak ösztönös érzéke volt erre, amit kétségkívül az odalent töltött magányos évek alatt fejlesztett ki, mikor a túlélés azon múlt, hogy még azelőtt megtudja, hol vannak a szörnyek, mielőtt azok megtalálják. – Csak egy-két órát, Fakó, aztán te jössz. Utána rohanunk tovább. Nem egyezett bele, de nem is vitatkozott, én viszont ledőltem. Fakó a hajamba túrt, úgy pihentette a kezét. Azt hittem, el se fogok tudni aludni a közelsége miatt, de alábecsültem a fáradtságomat. Amikor pár órával később megrázta a vállam, alig hittem el, hogy szó szerint elájultam. – Volt valami? – Néhány mókus megdobált mogyoróval. – Nem erre gondoltam. – Tudom – mosolyogta –, de minden csendes volt. Őrködsz? – Megpróbálok. A szerencsénk kitartott, nem történt semmi, így Fakó is tudott aludni. Mire felébredt, már előkészítettem az ennivalót. Csendben ettünk és ittunk. Gyorsan el akartunk érni Winterville-be, úgyhogy tanulmányoztam Hosszúpuska térképeit és jegyzeteit, és meghatároztam, merre vagyunk. Ez időnként nehéznek bizonyult, hiszen ő leginkább a kocsik által
használt utakon járt, míg Fakó és én a vadonon keresztül, nyílegyenesen. De amennyire meg tudtam ítélni, a korcsok alig térítettek le az útról. Keveset beszéltünk Hosszúpuskával a többi településről, úgyhogy örültem, hogy a lapok szélén sok feljegyzést hagyott róluk. Olyan dolog volt ez, mint tanácsot kapni akkor, amikor a leginkább szükséged van rá. További egy napig tartó nyaktörő rohanás és szörnykerülgetés után az este már a városban talált minket. Városnak nevezem, mert a romokra emlékeztetett, de annyira nem volt sérült. Méretét tekintve sem érte el Gotham szintjét. A széleken Winterville házai kőből és téglából épültek, az általam úgy szeretett otthonos, megváltásbeli épületekhez képest igazi óriások. Ápolt gyepszegély díszítette a kővel kirakott, tiszta sugárutakat. Még kapu sem volt, nemhogy cölöpfal vagy szögesdrót kerítés. Ám én már nem hittem a szememnek. Nyilván nincs olyan város, amit ne védenének valahogy. Összenéztünk Fakóval menet közben. Vártam, mikor találkozunk valami biztonsági intézkedéssel, egy fegyveres férfival mondjuk, de minden figyelmeztető jel nélkül besétáltunk Winterville-be. – Elég kényelmetlen érzés – jegyeztem meg. Legalább semmilyen bűzt nem éreztem, vagy ha igen, akkor is túl gyenge volt ahhoz, hogy tudatosodjon bennem. Ha a korcsok elpusztították volna a települést, még itt lennének, és az épületek se volnának ilyen épek. A szörnyek ugyanis szerették betörni az ablakokat és az ajtókat, ha azok mögött emberek rejtőztek. Itt úgy tűnt, soha nem fordult elő ilyesmi, mintha Winterville egy különleges, szent hely lenne. Oaks mama azt mondaná, az isten rámosolygott a városra. Amikor már azt hittem, senki sem él itt, egy nő kisétált a
házából. Döbbenten nézett ránk, de vidám köszöntésre emelte kezét. – Mi szél hozott, idegenek? Ennél furcsább már semmi nem lehet. – Az ezredes küldött minket Soldier-tóból – felelte Fakó. – Azt mondta, dr. Wilson dolgozik valamin, és rendelkezik információkkal. – Ó! – A zavarodottság eltűnt az arcáról. – Akkor ezt a főutat kell követnetek a városban. Amikor eléritek a kutatóközpontot, forduljatok balra. Utána menjetek két tömböt egyenesen, majd forduljatok jobbra és kopogjatok be a labor hátsó bejáratán. – Mi az a tömb? – kérdeztem. Úgy nézett rám, mint egy szellemileg visszamaradottra. – Akkor két utcányit. A labor az a hely, ahol dr. Wilson dolgozik. Fehér épület, és nincs egyetlen ablaka sem. Ez így elég egyszerűnek hangzik, de Winterville nagyobb, mint amilyenre az addigi tapasztalataim alapján számítottam. – Itt mindegyik házban laknak? – Nem – felelte szomorkásan –, már csak kevesebb, mint a felében. – A mutánsok kapták el őket? – Fakónak eszébe jutott az idefenti szó. – Nem. Amióta dr. Wilson bevetette a feromonokat, nem igazán volt dolgunk mutánstámadásokkal, de felmerültek más problémák. Nem említette, hogy azok ugyan mik lehettek, én pedig nem kérdeztem rá. Nem tartozott a feladataink közé, hogy helyrehozzuk Winterville nyűgjeit, csak meg kellett szereznünk az információkat és túlélni a hazautat. De egy valamire nagyon kíváncsi voltam.
– Van állandó hadseregük? – Lehetséges a békés együttélés a mutánsokkal – rázta meg a fejét –, ha tudod, hogyan ne bőszítsd fel őket. Udvariasan mosolyogtam, de közben úgy véltem, teljesen meghibbant. Követtük az útmutatását, hátha az kevésbé őrült. A személyes agyatlansága ellenére annyira jól mondta el az utat dr. Wilsonhoz, hogy amikor ott álltunk a labor előtt, voltaképpen hálásnak éreztem magam. – Olyan, mint egy óriási doboz – jegyeztem meg. Az ablakok hiánya jól felismerhetővé, de ketrecszerűvé tette az épületet. Olyan helynek látszott, ahova olyan dolgokat rejt el az ember, amikről nem akarja, hogy napvilágra kerüljenek. Összeszedtem magam, megkerültem a labort, és határozottan bekopogtam a hátsó ajtón, ahogy a nő mondta. Jócskán vártam már, amikor újra kopogtattam. Fakó a lábával dobolt, ő sem élvezte jobban a késlekedést nálam. Végül csoszogás hallatszott bentről, majd egy galambősz férfi nyitott ajtót, szemmel láthatóan bosszúsan pislogott rám. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem fürdött, és a háta mögötti sötétségből gyomorforgató bűz áradt. – Mit akartok? – dörrent ránk. – Nagyon elfoglalt vagyok! – Ebben biztosak vagyunk – mondta Fakó udvariasan. – Bejöhetünk? Híreket hoztunk Soldier-tóból, az ezredestől. – Á, Emília, igen... Már annyi idő eltelt? Azt hiszem, eltelt, különben nem lennétek itt. Hadd szedjem össze a jegyzeteimet, gyertek! – Úgy hadart, hogy szinte levegőt venni sem állt meg, visszacsoszogott arra, amerről jött, abban a nyilvánvaló hitben, hogy úgyis követjük, minden kérdezősködés nélkül. Igaza is volt. Fakó becsukta az ajtót a hátunk mögött. A döndülésre
összerezzentem, de meg is nyugodtam, mert azt mutatta, erős az ajtó. Jól megizzadnának vele a korcsok, már ha egyáltalán bejutnának rajta. De az őrült nő azt állította, nem voltak problémáik támadásokkal, városuk állapota pedig alátámasztotta ezt, akármilyen viccesen is hangzott. Dr. Wilson előttünk haladt, hol jobbra, hol balra fordult be, látszólag véletlenszerűen. Az egész helyet félhomály ülte meg, így csak pislogni bírtam, amikor egy óriási, fényes terembe léptünk. A világítótestek olyan mágikusnak tűntek, mint a Soldier-tóban állók, amelyek állítólag a napfényből szedik a fényüket. Ha egyáltalán lehetséges, ezek még erősebben fénylettek. Még soha nem láttam ilyesmit, és ahogy Wilson a papírjai között kotorászott, én még közelebb osontam a lámpához. Bántotta a szememet. – Hozzá ne nyúlj! – Mordult rám a tudós. – Nem nyúlok! – Visszahúztam a kezem. – Megégetne. Gondolom, afféle vadember vagy, aki nem találkozott még az elektromossággal, ugye? – A kérdés sóhajként tört fel belőle. Megráztam a fejem, mert nem igazán tudtam, mit kérdez. Erre a tudós bonyolult beszédbe kezdett szélmalmokról, áramkörökről, erőforrásokról, elektromosságról – én meg egy kukkot se értettem. Velem ellentétben Fakó lenyűgözve hallgatta. – Az apám beszélt nekem ilyen csodákról! És maga működésre bírta ezeket a dolgokat? – Nem nagy dolog. A felfedezéseim közt igazi semmiség csupán – jelentette ki szerényen a tudós. Már ekkor tisztán láttam, hogy Fakót egyszerűen levette a lábáról. Tegan imádna találkozni dr. Wílsonnal, gondoltam, és
rengeteg kérdést feltenne a gyógyítással kapcsolatban. De az ezredes elmondta, hogy a tudós nem orvos doktor, tehát lehet, hogy a szélerőművekkel kapcsolatos tudása nem sokat segítene az emberi test gyengeségeinek megértésében. – Korlátozott sikerekről számolhatok be a kutatás terén – közölte a férfi –, nem tudtam fegyverré alakítani a feromonokat, ahogy Emilia remélte, és hát felmerültek bizonyos komplikációk. Ez valamiféle maszlagnak hangzott, de mielőtt megszólalhattam volna, morgó hang visszhangzott végig a termen. Lefagytam. Ezt a hangot ismertem, a vérembe ivódott. Korcsok jártak az épületben.
Rettenet
A
rra számítottam, hogy az öreg pánikba esik, de még csak aggodalmasnak se látszott, legyintett és tovább lapozgatott a papírjai között. – Ó, ez csak Timothy. Semmi ok a riadalomra. – Ahonnan mi jövünk – jegyezte meg Fakó komoran –, ott a mutánsok a falakon belül igenis okot adnak a rémületre. – Soha nem nyugodtok meg, ha nem mutatom meg, hogy tényleg nem kell félni, ugye? – sóhajtotta a tudós. – Rendben, gyertek. Essünk túl rajta. Kivezetett minket a nagyteremből, amiben plafonig stócoltak fel olyan felszereléseket, amiknek a nevét se tudtam, de felismertem, hogy a régi világhoz tartoztak Úgy hittem, örökre elvesztek, és lenyűgözött a tény, hogy dr. Wilson mindennapos szinten használta őket. Soldier-tóban több ilyen tárgyat lehetett találni Megváltásnál, ahol szándékosan megvetették a régi világ ajándékait, de ez itt még a katonás városhoz képest is a működő kütyük kincsestára volt. A Szavak Őre, aki odalent a relikviákat őrizte, a lelkét eladta volna, hogy itt lehessen. A folyosókat is ugyanazok az erős fényű, hosszúkás világítótestek burkolták tejszerű ragyogásba. Fakó a közelemben maradt, és feltűnt, hogy kését mindig a keze ügyében tartotta. Wilson kinyitott egy jobbra eső ajtót. A bűzt semmivel sem lehetett összetéveszteni, az alagutakat juttatta az eszembe, ahol a korcsok éveken át zavartalanul élhettek és szaporodtak, amikor a vadászaink békén hagyták őket.
Azt hittem, a szörnyek valahogy kijátszották a biztonsági intézkedéseit. Ehelyett csak embermagas ketrecek sorát láttam, mind üresek – egy kivételével. Legmélyebb döbbenetemre egy korcs ütötte-verte a rácsokat benne, mindössze egy újabb sóhajt váltva ki Wilsonból. – Igen, igen, tudom, etetési idő van, csak egy kicsit lennél türelmesebb! – Kinyitott egy nagy, szögletes, fehér tárolót és egy vödörnyi véres húst emelt ki belőle. Úgy lökte be a korcsnak, mintha az a házi kedvence lenne. A szörny leguggolt, karmos kezével vadul szedegette a húst a padlóról és állatias morgással befalta. Rendesen fel se tudott egyenesedni, a ketrece túlságosan alacsony volt. Elborzadva néztem. Mi értelme van ennek? Tegan egyszer azt mondta, szeremé tanulmányozni a korcsokat, hogy megértse, hogyan működik a testük, és kiderítse, mi hajtja őket. Talán Wilson is ezen dolgozik itt? – Ez kegyetlennek tűnik – mondtam. – Ó, ne izgulj. Timothy már öreg, legfeljebb egy éve van hátra. A vadonban már rég elhullott volna a gyengesége miatt. Így viszont segít nekem megérteni a kultúrájukat. – A barátom, Tegan is nagyon kíváncsi rájuk. Mit tud mondani a látásukról? – Emlékeztem, min gondolkodott Tegan, amikor elmeséltem, hogyan osontam el a horda mellett Fakót megmenteni. – A miénkkel egyenértékű, azaz nem túl jó. Inkább a szaglásukra hagyatkoznak. – Mit ért az alatt, hogy nem jó? – érdeklődött Fakó. – Egyes állatokhoz képest az ember látása szörnyen rossz. Vegyük példának okáért a sast. A mutánsok szaglása viszont nagyon is erős, mint mondjuk a kutyáké vagy a farkasoké.
Erre a korcs felkapta a fejét, sárga agyarai közé undorító lakomájának véres maradványai szorultak. Most, hogy Wilson felhívta rá a figyelmet, láttam, hogy hiányzik négy fontos, a rágáshoz és a tépéshez használatos foga. Abból, amit mondott, arra következtettem, hogy akármilyen bizarrnak is találtam volna ezt régen, nekik is van társadalmuk, a mieinkhez hasonló szertartásokkal és szokásokkal. De azóta láttam a korcs falut az erdőben. Talán dr. Wilson el tudná magyarázni nekünk, mi történt a világgal. És hogy hogyan hozhatnánk helyre. – Azért jöttünk, hogy az ezredesnek információt vigyünk – mondtam elszörnyedésemet félretéve –, de talán előbb az én kérdéseimre is tudna válaszolni. – Persze, ha nem Timothyról van szó. – A korcs a tudósra nézett, mintha értette volna, hogy Wilson róla beszél. Kirázott a hideg. – Inkább arról volna szó, hogy mi történt azelőtt. – Történelemleckére vágysz? Végül is, akad rád időm. Igyunk akkor valamit, aztán válaszolok a kérdéseidre. Fakó még mindig a korcsot bámulta, de utánunk jött, ahogy elhagytuk a szobát. A lény nyüszített, ahogy Wilson behúzta az ajtót, mintha magányos volna. Ez is felzaklatott. Nem akartam együttérezni ezekkel a szörnyekkel, kicsit sem. Annyival nehezebben ölném meg őket. Wilson most a konyhába vitt minket, bár az egyetlen általam látott ilyen jellegű helyiségre sem emlékeztetett. Nem volt hely a tűznek a főzéshez, csak olyan nagy, fehér dobozszerűségek, mint amilyenből a húst kivette az imént. De tisztaság uralkodott, az tény. A férfi egy intéssel az asztalhoz ültetett minket. Ahogy
leültem, úgy éreztem, a világ megint nem azok szerint a szabályok szerint működik, amiket ismerek és megszoktam. Fakó lezuttyant mellém, mindenjel szerint ugyanannyira döbbenten, mint én. Wilson meghúzott egy kis kart, mire víz folyt abba az edénybe, amit tartott. A tudós elforgatott egy tekerő kapcsolót, mire a dobozszerűség tetején egymásban levő körök szép lassan narancssárga izzással felforrósodtak. Döbbenetes volt. Végül rátette az edényt, hogy a víz felforrjon. Ez legalább ismerős! Várakozó arccal leült velünk szemben az asztalhoz. – Na, kérdezz. Annyi időd van, amíg felforr a víz, és megisszuk az italunkat. – Az az igazság – kezdtem neki –, hogy most még csak azt se tudom, mit kéne kérdeznem. Bármi, amit el tud mondani nekem arról, ami romba döntötte Gothamet, és mindenhova mutánsokat szórt szét, nagyon érdekelne. – Tényleg semmit nem tudsz? – Láthatóan meglepődött. – Csak annyit, amit régi papírokról ki tudtunk silabizálni, de semmi egyértelműt – tette hozzá gyorsan Fakó. – Akkor hadd vegyem tömörre a figurát. Elég régen, ehhez hasonló laboratóriumokban a tudósok mindenféle szörnyű dolgot fejlesztettek ki. Gondolom, nem tudjátok, mik a biológiai vagy vegyi fegyverek, ugye? – Látszott, hogy nem lenéz, hanem sajnál tudatlanságunk miatt. Megvontam a vállam. Pont ezen akarunk most enyhíteni, nem? – Én nem tudom. Fakó is megrázta a fejét. Az apja történeteiben se lehetett benne minden, az anyja pedig fiatal korában meghalt. Nem tanulhatsz meg mindent a nevelőidtől, főleg, ha ők sem ismerik a
teljes igazságot. – Ezek nagyon sokfélék lehetnek. Gázok, porok, folyadékok, de a céljuk mindig egy: pusztítás és halál. Valahányszor ilyen dolgokat hoznak létre, rossz emberek ki is akarják próbálni, mit tudnak. Ez a világ népei között hatalmas háborúhoz vezetett. Tudtok követni? Éreztem, hogy egyszerűsít a kedvünkért, de amíg mások megsértődtek volna, én nagyon örültem neki. Mire jó egy válasz, ha nem érted? Bólintottam. – Ezt a részét hallottam, csak vallásos körítéssel. A nevelőapám úgy mesélte, az emberek elteltek gőggel, és olyasmikkel foglalkoztak, amivel csak Istennek lenne szabad. – És lehet, hogy igaza is volt – jegyezte meg Wilson. – De azt is mondta, hogy ló nélküli szekerek voltak és röpködő kocsik – tette hozzá Fakó kétkedő hangon. – Ebben meg biztosan igaza van, autóknak és repülőgépeknek hívták őket. A roncsaikba a mai napig bele lehet botlani. – Maga még tudja használni őket? – érdeklődtem. – Ma már nem állítanak elő fosszilis eredetű üzemanyagot – csóválta a fejét. – Az egyetlen ok, amiért áramunk van az, hogy jó helyen vagyunk a szélerőműveknek, amik így elég elektromossággal látják el a várost. – Mi az a szélerőmű? – kérdezte Fakó. – Ha Soldier-tó felől jöttetek, nem láttátok őket. – Wilson papírt vett elő, és vázlatosan rajzolni kezdett, bonyolult magyarázatot adva az izé forgásáról a szélerőműben, ami aztán valahogy áramot termelt. Ez engem nagyon nem érdekelt, és ahogy a víz forrni kezdett, megértettem, hogy a tudós türelme lassan a vége felé jár. Ő egy
elfoglalt ember. Biztosan fontos dolga van. – Mi van a mutánsokkal? Hogy vált ilyenné a világ? – Beszéltem a háborúról – felelte, szárított növényeket kanalazva három bögrébe. – Nagyon hosszú ideig tartott. De nem fegyverekkel és bombákkal vívták. Mi, emberek egymáson teszteltünk elmondhatatlan szörnyűségeket, újra és újra, általában a városokban, ahol a legtöbb ember élt. Az utolsó ezek közül az összehangolt támadások közül virulensebb volt, mint hitték. – Virulens? – Fakó sem értette. – Erőteljes. Hamar működésbe lépett, és a hatása elborzasztó volt. A népesség nagy része elpusztult, de a biofegyverből más, kisebb járványok is fakadtak, amelyek még hosszú éveken át nyomorgattak minket, A kormányok karantén-központokat hoztak létre, hogy valahogy megállíthassák a fertőzéseket, de minden próbálkozásuk csődöt mondott. Tulajdonképpen volt egy oltás, ami csak tovább rontott a helyzeten. – Elrévedt egy pillanatra. – Részben az én felmenőim is felelősek voltak érte, én pedig folytatom azt a szörnyűséget, amit ők is csináltak. – Biztosan jó oka van rá – mondtam. Megvonta a vállát, majd folytatta. – Persze nem halt meg mindenki. A kórokozó mindenkire más hatást gyakorolt. Egyes DNS-láncok mutálódtak. Elfajzás. Ezek állatiasak, vadak lettek, csak a táplálkozás hajtotta őket. – A korcsok – suttogtam, elfelejtve az idefent használatos megnevezést. Bár nem értettem mindent, a lényeg megvolt. – Így nevezitek őket? – A tudóst valahogy felcsigázta a tény. – Illik rájuk, azt hiszem. Igen, ők azok. – Egy pillanat szünetet tartott, mintha valami bonyolultat egyszerűsítene le éppen
nekünk. – Mások viszont csak simán megváltoztak. A DNS a testünket alkotó alapvető építőelem, ami kódoltan tartalmazza mindazt, amik vagyunk. A DNS-ed miatt van neked, kisasszony, barna hajad és szürkéskék szemed. Hihetetlen mennyiségű adatot tárol az őseidről is. Ámulva szemléltem a kézfejemet. – El tudja olvasni ezt a kódot? – kérdeztem. Fakó tágra nyílt szemmel figyelt, mert ez az egész Edmund történeteire emlékeztette. – Ez a kód el tud romlani? – érdeklődött. – Nem úgy tartalmaz információkat, ahogy gondoljátok, de igen. Ha lenne megfelelő felszerelésem, meg tudnám mutatni, mit értek ez alatt. – Ceruzát fogott, és lerajzolt valamit, ami leginkább egy hosszúkás, fektetett nyolcasra emlékeztetett. – Na, erről beszélek. – És ez benne van a testünkben? – Kérdeztem. – Azt hiszem, ennek nem sok köze van ahhoz, amit igazán tudni szeretnél. A megváltozottakra vagy kíváncsi, ugye? Bólintottam. Emlékeztem Dzsengura és az apró odúlakókra: ők is megváltoztak, de nem lettek szörnyekké, mint a korcsok, úgyhogy értettem, miről beszél Wilson. – Persze csak feltételezés marad, hiszen nem bizonyította be senki, de úgy vélem, hogy egy új evolúciós vonal nyílt meg a DNS-ükben. A géntörténelmükből újra előbukkant egy állat, ami átvette az uralmat felettük, innen ered eltérő fiziológiájuk. Mivel pedig a kórokozó ilyen érős, a természetben előfordulónál sokkal gyorsabban lezajlott a változás, gyakran szörnyű végeredménnyel. Egy ilyen evolúciós ugráshoz amúgy évmilliók kellenének. – Tehát a világot megmérgezték – vélekedett Fakó –, amitől
egyes emberek szörnyekké váltak, mások megváltoztak, míg a legtöbben meghaltak? – Dióhéjban ez történt, igen. – De miért romlott el minden ennyire? – kérdeztem kétségbeesetten. Wilson kiszűrte a levélkéket az italunkból, és odahozta őket az asztalhoz. Úgy döntöttem, csak lassan kortyolgatom majd, hogy minél több választ kicsikarhassak belőle. Nem éreztem úgy, hogy mindent elhiszek neki, de a beszámolója nagy vonalakban követte Edmundét, csak a vallásos felhang hiányzott belőle. Fakó is rátapasztotta tenyerét a bögréjére. Nem tudom, ő is annyira megrendült-e, mint én. – Miután a karanténközpontok kudarcot vallottak, a kormányzatok megpróbálták megvédeni a tisztviselőiket. A gazdag, befolyásos és hatalmas embereket a világ összes városából evakuálni kezdték. – Ami üresen hagyta Gothamet is, eltekintve a feláldozható emberektől – fejezte be a gondolatmenetet Fakó komoran. – Igen. Őket hátrahagyták, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak, mindennemű támogatás és infrastruktúra nélkül. – Ezek a kormányzatok léteznek még valahol? – Amennyire én tudom, nem. Mindaz, amit erről az egészről tudok, történelmi leírásokból származik. Az új enklávék is lehanyatlottak, amik a kormányok bukása után születtek, új falvak, városok alakultak, maroknyi túlélők kis szövetségei. – Mint Megváltás vagy Soldier-tó? – Igen – bólintott a tudós –, persze mivel nincs semmilyen eszközöm, amivel nagy távolságokra levőkkel tudnék kommunikálni, nem beszélhetek arról, mi van a világon máshol. De ha a dolgok máshogy állnának tőlünk távol, és ha
megtehetnék, akkor már biztosan felvették volna velünk a kapcsolatot. Ez magától értetődő volt számomra is. – Honnan tudja mindezt? – Naplókból. Az őseim mindig is tudósok voltak, mindenről, ami csak történt, részletes jegyzeteket készítettek, ha tudtak. Megnéznéd őket? – Amikor megráztam a fejem, szomorúnak tűnt. – Bárcsak lenne egy gyerekem, akire ráhagyhatnám ezt az örökséget. A feleségem nincs többé, és nem találtam senkit, aki... Na de, hagyjuk is. Nem ezért jöttetek. Akkor megláttam, milyen is ő valójában: egy öreg ember, akit körülvesznek egy elveszett kor relikviái és kimondhatatlanul magányos, csak egy ketrecbe zárt korcs a társasága. Lehet, hogy ő a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam, de ő a legszomorúbb is. Visszafogtam magam, és nem veregettem meg a kezét. Szerintem nem örült volna neki. Szerencsére Fakó elvonta a figyelmét a halott feleségéről. – Nekem is volna egy pár kérdésem, ha szabad. Nem az eddigiekről. – Mondd. – A szüleimet egy betegség vitte el a romok között. Végigsöpört rajtunk, és sok ember végzete lett. Ez egy olyan kisebb járvány, amilyenről beszélt? – Az első bevetés már annyira régen történt – felelte Wilson gyengéden –, hogy kétlem. De van egy pár olyan betegség, ami visszavezethető addig. Mik voltak a tünetek? – Fakó válaszolt neki, miután a tudós pár kérdést tett föl arról, hogy milyen körülmények között éltek és milyen vizet ittak. – Abból, amit mondasz, vérhasnak tűnik, de persze biztosat nem tudok mondani.
Nem úgy tűnt, mintha könnyebb lenne így a fiúnak, hogy nevet társíthat ahhoz, ami elvette tőle a szüleit. De tudni végre, hogy az odalenti történeteink fabatkát sem értek, hogy a világot megölő méreg már elpárolgott, és a föld gyógyul, ahogy tud, kincset ért. – Miért nem haltam meg én is? – kérdezte Fakó. – Ugyanazt a vizet ittam és ugyanúgy éltem, mint ők! – Talán a te immunrendszered erősebb – vont vállat Wilson –, vagy egyszerűen csak mázlista vagy. Voltál egyáltalán beteg, nem emlékszel? – Talán egy kicsit – rázta meg a fejét feszülten válaszul de soha sem annyira, mint anyám, aztán három évvel később apám. – Azt mondtad, több kérdést is fel akarsz tenni. Mi lenne még? – Bár még mind a kezünkben tartottuk a teánkat, a tudós már nagyon szeretett volna visszatérni a munkájához. – A mutánsok egyre okosabbak. Miért? – Amint kimondta, azt kívántam, bár nekem jutott volna eszembe. Wilson felvidult a kérdés hallatán. – Ismét egy be nem bizonyított elmélettel fogok jönni, de úgy hiszem, hogy a mutánsok rendelkeznek valamivel, amit én csak genetikai emlékezetnek hívok. Összenéztünk Fakóval, aztán végül én lettem a szószóló. – Nem értem. – A genetikai emlékezet az, amikor egy adott faj tagja mindenre emlékezik, amit felmenői tudtak és tapasztaltak, azaz minden újabb egymást követő generációban a szüleiknél okosabb leszármazottak jönnek világra. – Akkor ez olyan, mintha emlékeznék mindarra, amit apám meg anyám tudott, meg arra, amit az ő apjuk és anyjuk... – Elnémultam az elképzelés nagyságától.
– De akkor sem kellene ilyen gyorsan változniuk – tiltakozott Fakó. – Alapjában véve nem kéne, igaz. De a mutánsok életciklusa sokkal rövidebb, mint a normális embereké. Azt hiszem, ez az ár, amit a hatalmas erejükért, a fürgeségükért és a remek szaglásukért üzemek. – Mennyire rövid az életük? – kérdeztem. – Két év a gyerekkor. Négy évesen már felnőttnek számítanak, és a tízet nagyon kevesen élik meg. – De azok, amikkel odalent harcoltunk, azok nem változtak ilyen gyorsan! – szóltam. – Valószínűleg kevesebb nyersanyag állt rendelkezésre, úgy hiszem, éheztek. Több boncolási eredmény alapján úgy vélem, kiváló vadászokká fejlődtek, ám az ínséges időszakokat a testük nem bírja. A szervezetük saját magát bontja le, hogy túléljenek, így amint elkezdik felemészteni az agyi fehérjéket, a kognitív képességeik természetesen leromlanak. – Most már máshogy néznek ki, más a szaguk, máshogy is viselkednek - jegyezte meg Fakó halkan. – Azok, amikkel harcoltunk, már nincsenek tele sebekkel és nagyon jól szervezettek. – Csak találgatni tudok, fiatalúr, de úgy hiszem, az evolúciós ugrás stabilizálódott. Olyan lényekké válnak, amelyek minden szinten versenyre kelhetnek az emberrel.
Elbocsátás
A
kérdéseinkkel teljesen kimerítettük dr. Wilson türelmét. Egy hajtásra lehúzta italát, aztán visszavitt minket a nagyterembe, ahol gyorsan összeszedte az ezredesnek szánt papírokat. Egy teli bőrtokkal ajándékozott meg bennünket, olyasmivel, mint amiben én tartottam a felbecsülhetetlen értékű térképeket. Arca megkeményedett, amikor átnyújtotta a papírokat. – Mindenképpen mondjátok meg Emíliának, hogy a feromonok nem nyújtanak megoldást. A korábban említett komplikációk az alapnépességre nézve jelentős hatást gyakorolnak. – Ez mit takar? – kérdeztem. – Egyesekben – sóhajtotta – a mutáns feromonokkal való találkozás bizonyos ellenállhatatlan ingereket kelt. Durvákká, agresszívekké válnak, egyes esetekben pedig teljesen elvadulnak. – Tehát megtámadnak és megesznek? – Halálra rémültem. – Ez mitől lenne jobb, mintha a már létező korcsokkal kellene megverekedni? Én sokkal inkább harcoltam azok ellen, mert értettem, miért utálnak, miért akarnak elpusztítani minket. Ha valóban emlékeznek mindenre, amit az őseik valaha átéltek, akkor igazam volt, és tényleg az emberiséget okolták a sok nyomorúságért. Persze, ez nem jelenti azt, hogy hagyom magunkat kipusztítani. – Nem is jobb – felelte Wilson. – Azt gondoltam, hogy ha
kivonok egy anyagot a mutánsok hormonális rendszeréből, akkor úgy fogják hinni, hogy a testvéreik már elfoglalták ezt a területet, azaz nincs itt mit keresniük, és békében elvonulnak a környékről. Ez a része teljesen jól működik a keverékemnek. Azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy az emberi test így reagálhat. Ebből az egészből annyit fogtam fel, hogy korcs-bűzzel spriccelte körbe a várost, és ettől az itt lakók egy része begolyózott. – Ez lenne az ezredes terve? A katonái legyilkolnák egymást. – Igen, ha van köztük, aki érzékeny a feromonra. Úgyhogy értessétek meg vele, hogy ez nem az a csodálatos ellenszer, amire vár. – Nem éppen a rajongónk mostanában – nevetett fel Fakó. – Nem vagyok biztos benne, hogy hallgatni fog ránk. – Nem baj. Mivel az anyagból nem küldök veletek még egy kis mintát sem, újabb küldöttséget kellene hozzám szalajtania, ha továbbra is fontolgatná a dolgot. – Aggodalmasnak tűnt. – Nincs erőforrásom, hogy megvédjem tőle a labort, ha erővel akarná elvenni a feromont. – Akkor pusztítsa el – javasoltam érzéketlenül. Láttam, hogy fő a feje, mert hiába működött a feromon, nem csak a kívánt hatást váltotta ki, és maga is arra a következtetésre jutott: nem szabad megengedni, hogy az ezredes elszabadítsa ezt a kórságot Soldier-tóban. Ezt az egész nyomorúságot ugyanerre lehet visszavezetni: az emberek egymáson próbálgattak ki kérdéses vegyi anyagokat annak idején. Nem kéne újabb zűrzavart okozni, mielőtt a jelenlegit megszűntetnénk. – Most viszont mennetek kell. Dolgom van, ellenőriznem kell
a kísérleteimet. – Köszönöm, hogy fogadott, dr. Wilson – mondtam, és a hátizsákomba csúsztattam a mappát. – Nagyon hálásak vagyunk érte, hálásabbak, mint gondolná. Megdöbbenésemre az öregúr szó szerint elvörösödött. – Örömömre szolgált, hogy a világ bizonyos dolgait elmagyarázhattam nektek. Nem gyakran láthatok el tanári szolgálatot. Viszont biztonságosabb nappal utaznotok, bár gondolom, ezt már tudjátok. A mutánsok hozzánk hasonlóan nem éjszakai lények, ám sajnos vannak köztük kivételek. Van egy asszony a városban, aki kiad nektek egy szobát az éjszakára, ha van valami értéketek cserébe. – Elmagyarázta, merre keressük, majd hozzátette: – Maradjatok távol a déli városrésztől. – Miért nem ölik meg őket? – kérdeztem. Mondania sem kellett, anélkül is sejtettük, hogy az a városrész tele van elvadult emberekkel, akik le akarnák zabálni az arcunkat. – Mert keresem a gyógymódot. Sokkal emberségesebb volt addig összeterelni őket, amíg nem jövök rá a gyógymódra. – Szavai egyáltalán nem tűntek reményteljesnek, tehát lehet, hogy csak nem merte bevallani a kudarcot és elrendelni azoknak a szerencsétleneknek a kivégzését. Láttam szemében megcsillanni a megbánást, ahogy búcsút intett. Fakó vezetett, tökéletesen emlékezett az útvonalra. Idefent sokkal jobban tájékozódott, mint én. Hamarosan ott álltunk a ház előtt, ahol szobát bérelhettünk – már csak az volt a gond, hogy nem tudtam, mivel fogunk fizetni érte. Mielőtt bekopogtunk, átbolygattam a táskámat valami érték után. – Mit gondolsz, mit kér majd? – pillantottam Fakóra. Ő vállat vont.
– Kérdezzük meg. Tényleg szükségünk lenne egy rendes alvásra a visszaút előtt. Észrevettem, hogy visszautat mondott, és nem hazautat. Ugyanígy éreztem: mintha mindössze szusszanni álltunk volna meg Soldier-tóban. Azon elmélkedtem, hogyan tartják ellenőrzés alatt az elvadultakat a déli városrészben, de eszem ágában sem volt elmenni megnézni. Winterville nagy csendességére viszont magyarázatot adott a dolog: gondolom, jó pár ember áldozatul esett már. Fakó bezörgetett az ajtón, és nem sokkal később egy nálam legfeljebb négy-öt évvel idősebb nő fel is tárta előttünk. Nem rá számítottam, inkább valaki olyat vártam, mint Oaks mama. Megköszörültem a torkomat. – Ööö, dr. Wilson azt mondta, hogy itt kaphatunk szállást az éjszakára. – Azt mondta? Hát, akkor csak nem hazudtolhatom meg a vénembert! Gyertek be! Engem Laurelnek hívnak, örvendek. Az otthona vidám hangulatot árasztott, színes anyagból készült párnákkal díszítette. A bútorzat viharvert, elöregedett állapota viszont arról tanúskodott, hogy nem igazán akadt Winterville-ben képzett asztalos. Laurel megvárta, míg leülünk, majd megkérdezte: – Mit kínáltok cserébe a szállásért? – Híreket – feleltem, és láttam az arcán, hogy sikerült meglepnem. – Ha úgy találod, hogy semmi hasznosat vagy érdekeset nem tudok, akkor letáborozunk odakint, és nincs harag. – Nekem megfelel – bólintott a lány. Csendesen elmeséltem neki Megváltás pusztulását, az
összeverődő horda születését, a nyugtalanságot Soldier-tóban. – Tudom, hogy van egy tudományos módszeretek a mutánsok távoltartására, ami eddig működött is, de tegyük hozzá, nem éppen egy végleges megoldás. – Nem – értett egyet remegő hangon valóban nem végleges. Vannak a városban, akik ezeket az információkat nagyra értékelnék, így fel tudom használni tárgyaláshoz. Eszem ágában sem volt rákérdezni, mit ért ez alatt. – Elegendő ennyi a szállásért egy éjszakára? – Megmutatom a szobátokat – mondta válasz helyett. – És összedobok egy levest nektek vacsorára. Olyan fáradtak voltunk már Fakóval, hogy egyből elaludtunk, amint magunkra hagyott minket. Csak akkor keltünk föl, amikor jóval később bezörgetett, hogy készen van az ennivaló. Sietve befaltuk, aztán ismét elvonultunk a szobánkba. Uzsorásnak éreztem magam, aki a kezét dörzsölgetve halmozza fel az alvást – tudtam, hogy a visszaúton igen kevés lehetőségünk lesz pihenésre. Reggel Laureltől még kenyeret is kaptunk a meneteléshez. Nem egyeztettem előtte Fakóval, ezért haboztam kicsit, de végül megkérdeztem: – Megtennéd, hogy tudatod a város lakóival, hogy Soldier-tóban hadsereget toborzunk? Bárki, aki be akar vonulni, jöjjön oda és küzdjön az oldalunkon. Már nem kerülgethetjük ezt tovább: harcolnunk kell. – Ha pedig a helyiek azt hinnék, az ezredes toboroz, az ugye nem az én hibám? Fakó pillantásából láttam, hogy neki feltűnt a kis csúsztatás, de nem szólt bele. – Páran szerintem jelentkezni fognak – bólintott Laurel –, bár nem igazán vagyunk harcos népség. – Ennél többet nem is kérhetnénk.
A bő étkezésnek és elégséges alvásnak köszönhetően a visszaütünk simábban ment. A korcsok végig a nyomunkban ügettek, de vagy lefutottuk őket, vagy túljártunk az eszükön. Ez két és fél napnyi folyamatos mozgásunkba került – rövidke szüneteken kívül meg sem álltunk. Három óránál hosszabban nem aludtam egyhuzamban, míg végül megláttam a harmattól csillogó szögesdrót-kerítést a hajnak napfényben. – Megcsináltuk – pillantottam Fakóra egy kimerült nyögés kíséretében. Gyaloglásra lassítottam, ahogy az őrszemek közt körbement a kiáltás, nehogy ránk lőjön valaki. Megnyugtató! Korcs tetemek hevertek szabálytalan rendben a település közelében. Tehát egy vadászcsapat próbára tette Soldier-tó védelmi rendszerét, amíg mi távol jártunk. El is hullottak annak rendje és módja szerint, de nem tarthatott soká, míg egy új csoport nem indul az előzőek keresésére. Lelki szemeimmel láttam itt is megismétlődni a Megváltásban történteket, hiába tudnak az itteni harcosok jóval tovább kitartani. A szokásos módon hatástalanították a védelmi rendszereket, hogy be tudjunk lépni a városba. Fakó meggyorsította lépteit, nyilván, hogy mielőbb túl lehessünk a feladaton. Egyetértettem vele, de így sem jutottunk el az ezredesig, Tegan előbb ránk talált. És az életben nem láttam még ennyire dühösnek. – Itt hagytál! – kiáltotta, aztán odalépett hozzám, és megütött. Annyira ledöbbentem, hogy meg se próbáltam kivédeni a csapást. Mesteri orrbavágást kaptam. Az orrom émelyítőt reccsent és fájt, mint a rosseb, vér ömlött a felső ajkamra és az államra. Tátott szájjal bámultam Teganre, és a táskámban
turkáltam valami rongyot keresve, hogy felitathassam. – De edzedtél – állapítottam meg. – Nem nagyon. – Elszörnyedt arckifejezéséből ítélve nem hitte, hogy be fog találni, saját erőszakossága pedig megrémítette. De Tegan nem olyan lány volt, akit csak úgy el lehet téríteni. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, csak úgy elmész, és nem is szólsz nekem. Elképzelni nem tudod, mennyire aggódtunk! – Dehád bissza akardab jöddi – nyögtem, bűntudattól telve. – És ezt mi honnan tudhattuk volna?! Anyád két napon keresztül folyamatosan bőgött! Két napig! Mi a fene bajod van? Nem fogod fel, mennyire szeretnek Oaksék? Ha Tuttle-ék túlélték volna, én képtelen lennék, én soha... – Ezzel Tegan összeroskadt, könnyek áztatták az arcát. Szortyogva átöleltem, mert gőzöm se volt, mi mást tehetnék. – Sajdálob. Kobolyan. – Ne, ne nekem mondd. Mondd Oaks mamának, meg Edmundnak és Rexnek. – Tegan pillantásával majd felnyársalta Fakót. – És te, te azt hittem, ennél okosabb vagy. Pikknek ez új, még csak annyira érti, hogy működik egy család, mint egy túzok, de neked voltak szüleid. Miért hagytad, hogy ezt csinálja? Némán tátogott, én pedig bűnös örömmel élveztem, hogy így lerohanva láthatom. Nagy nehezen kinyögte: – Próbáld meg te megakadályozni abban, amit eltervez, ha mered! Vádolhatta volna az ezredest is, hiszen ő találta ki ezt az egészet. Tiszteletreméltóan cselekedett, mentegetőzés nélkül viselte Tegan haragját. Megbántottuk az embereket, akik szeretnek minket, az, hogy miért tettük ezt, lényegtelen. Ideje bocsánatot kérni – az ezredes várhat.
Két órányi magyarázkodásba, bocsánatkérésbe és evésbe került, mire végre megkaptuk a feloldozást. A végére, úgy hiszem, a családom túlságosan örült a megkerülésünknek ahhoz, hogy képesek legyenek tovább haragudni. Ráadásul amikor Oaks mama meglátta bedagadt orromat és táskás szememet, az anyai érzések minden mást elnyomtak benne. Leszidta Tegant, amiért bántott, és ezt én persze őrülten viccesnek találtam. Persze akkor sem volt boldog, amikor kijelentettem: – El kell mennem az ezredeshez, mielőtt valakit ideküld, hogy berángasson. Ha húzom az időt, még a végén nem tartja be az alku rá eső részét. – Miféle alku? – hördült föl Edmund aggodalmas arccal, ahogy kimenekültem a házból, Fakóval szorosan a nyomomban. Park ezredest a szokásos helyén leltük meg, a térképek fölé hajolva, amin a korcsok mozgását tanulmányozta. – Azt hiszem, volt némi kalamajka a távollétünkben – jegyeztem meg. – Semmi olyan, amivel ne bírtunk volna el, egyelőre – legyintett. – Megvannak azok az adatok? Átadtam neki a csomagot, és elismételtem dr. Wilson figyelmeztetését. Összeszűkült szemmel hallgatott, azt hihette, én találtam ki az egészet, majd feltörte a pecsétet és olvasni kezdett. A homlokráncoló düh átadta a helyét arcán az egyszerű rosszallásnak, de láttam a pillantásán, hogy aggódik. Amikor egy harcos olyan ellenféllel kerül szembe, amit a jelen körülmények közt nem képes legyűrni, halálra rémül: ha az emberei akár csak megsejtik, hogy nincs elég erejük a horda megfékezésére, a fegyelemnek lőttek. Együttéreztem a nővel. Nem vonulhatott csak úgy ki harcolni, védelem nélkül hagyva a várost. Nem
cseréltem volna vele. – Milyen volt Winterville? – kérdezte hirtelen, nagy meglepetésemre. De én sejtettem az érdeklődés okát. – Természetellenesen csendes. Szerintem a készítmény bevetése előtt legalább kétszer annyian élhettek ott, mint most. Csak három embert láttunk Fakóval ottjártunkban, a többiek gondolom bujkálnak a déli városrészben levő probléma elől. Fáradt sóhajjal félretolta a papírokat és lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy elveti az ötletet, nem fogja a saját népét feláldozni. Egy leheletnyivel jobban kedveltem emiatt, mint addig. – Akkor hát ez csak időpocsékolás volt. Gondolom, szeretnél beszélni az emberekkel. – Én betartottam a rám eső részt – biccentettem felé. – Összehívom őket neked. De ne engem szidj, amikor úgy kiröhögnek, hogy lezuhansz a pódiumról. Görcsbe rándult a gyomrom. Ez volt az ellenállásunk igazi születése. A zsigereimben éreztem, hogy így van – akkor is, ha befejeződik, mielőtt még elkezdődik igazán, hiszen a beszéd nem tartozott az erősségeim közé. A fegyverekkel bántam jól, nem a szavakkal. – Menni fog – súgta Fakó. A belém vetett hitéből erőt merítve kihúztam magam, és követtem az ezredest. A gyakorlótérre vezetett minket, ahol kiadta parancsba egy katonának, hogy az őrszemeken kívül hívja oda az összes harcost. Beletelt egy időbe, mire mindenkit sikerült összeszedni a városból. Látszott a tekintetükön, hogy idegesek, nem akarják otthagyni az éppen végzett feladatukat. És nemsokára azok a tekintetek mind engem fognak
pásztázni. Hurrá. Az ezredes fellépett az emelvényre, amiről beszélni szokott a katonákhoz. – Megváltás hírnöke szólni kíván. Adjátok meg neki ugyanazt a tiszteletet és figyelmet, mint nekem! A szívem őrülten kalapált, ahogy az emelvényre léptem. Egyedül álltam ott, ezek meg úgy néznek rám, mint egy ostoba kölyökre, egy lehetetlen, szemtelen kis senkire. A torkom kiszáradt, de aztán megláttam hátul álldogálni a családomat, akik mind engem figyeltek. Furcsa módon Oaks mama büszkének tűnt, Edmund pedig bólogatott. Nem tudták, mi a tervem, de mégis úgy vélték, meg tudom valósítani. Sóhajtottam, és emelt hangon elkezdtem. – Közületek többen nem ismernek engem. Röviden elmondom, ki vagyok. Egy föld alatti törzsből jöttem, egy olyan sötét helyről, amit elképzelni sem tudtok. Tizenöt éves koromig nem láttam a napot. De feljöttem a felszínre, és hiába mondta mindenki, hogy ez lehetetlen, én túléltem. A tömeg morajlott, kételkedtek a szavaimban. Nem érdekelt, folytattam. – Gotham romjai között találkoztam emberekkel, akik meg akartak ölni. Lányok nem harcoltak azokban a bandákban, de én, én harcoltam. Az egyik vademberrel össze is barátkoztam közülük, és magammal hoztam őt is. Kósza tekintete találkozott az enyémmel, és biccentett, sebhelyes arca kiemelte a körülötte ácsorgók közül. Bátorságot találtam dühében, most úgy éreztem, hogy az valami másnak szól, nem nekem. – Semmink se volt, csak történeteink arról, hogy északon biztonságban lehetünk. Lehetetlennek tűnt, hogy abban a
roppant vadonban segítségre találjunk, mindenhol mutánsok jártak és egyetlen térképünk se volt. És mégis túléltük, Hosszúpuska elvitt minket Megváltásba, ahol befogadtak. Az utolsó leheletemig küzdöttem értük, de még az sem bizonyult elegendőnek. Segítségért küldtek, én pedig elkéstem; Szép szavaim nem voltak, amikkel meggyőzhettem volna őket, csak az életem igaz története. Úgyhogy benyúltam a zsebembe, és a magasba emeltem vérfoltos kártyalapomat. – Pikknek hívnak. A pikk kettesről kaptam ezt a nevet. És én, Pikk azt mondom nektek; mindaz alapján, amit láttam, amit túléltem, nincs lehetetlen! Mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, hogy mindez megtörtént, nem kéne itt állnom. És mégis itt vagyok. Halálos csönd ülte meg a gyakorlóteret, a katonák már nem tűntek bosszúsnak. Egyes arcokon hitetlenkedést láttam, másokon azt, hogy jól szórakoznak, de volt, aki egyszerűen csak hallgatott. Egy ember topogott. Összeszedtem magam, és befejeztem a beszédet. – Csak akkor biztos a vereség, ha már nem küzdesz tovább. Szükségünk van egy seregre, ami nem csak egy városért száll hadba, hanem az egész világért. Feltett szándékom felállítani ezt a sereget. Az ezredesetek engedélyét adta, hogy közületek toborozzak. Ha csatlakoztok, akkor innentől hűségetek csakis ezt az ügyet illeti. Bátrak, lépjetek előre! Itt az ideje, hogy ismét véghezvigyük a lehetetlent!
kettő – teher
Abszurd
A
beszédem véget ért. Abban bíztam, hogy elsöprő zajongással nyilvánítják majd ki tetszésüket, mindent beleadtam, amit igaznak éreztem, viszonzásul pedig a legtöbben még arra sem vették a fáradságot, hogy az arcomba nevessenek. Visszatértek feladataikhoz, a jól bejáratott mindennapi rutinhoz. Idiótának éreztem magam. Lehuppantam az emelvényről, örvénylett bennem a megalázottság és a szégyenérzet. Hallottam, ahogy az egyik katona azt mondja: – Ez abszurd. El se hiszem, hogy az ezredes iderángatott minket emiatt. Ez a lány még egy orrbavágást se tud kivédeni. Leforrázott a lenézésük. A történetem semmit nem jelentett nekik. Valószínűleg nem hittek nekem, ez pedig újfajta fájdalmat okozott: soha, senki nem vádolt korábban azzal, hogy hazudtam. Amint a gyakorlótér kiürült, észrevettem, hogy pár ember ott maradt. Ugrásra készen mértem őket végig, hátha belém akarnak kötni. De közelebb lépve felismertem őket: Morrow, Spence, Tully és Thornton. Minden hadsereg megszületett valahol, még ha szerény körülmények között is. Odaléptem hozzájuk. – Mit tehetek értetek? – kérdeztem. – Benne vagyunk – közölte Tully, úgy hiszem, mindnyájuk nevében. – De miért? – Válaszul Thornton sötéten pillantott rám. – Én idős ember vagyok, és nincs családom. Ha választhatok, inkább a mutánsok elleni harcban essek el,
mintsem hogy valami nyavalya törjön meg, amire senki nem tud gyógymódot. – Szeretjük, ha van izgalom az életünkben – Spence és Tully tekintete találkozott. Nem tudtam az okokat, de végső soron csak az számított, hogy tudjanak küzdeni, nem pedig az, hogy miért akarnak csatlakozni, ráadásul őket már láttam harc közben, és tudtam, mire képesek. – És te? – kérdeztem Morrow-t. – A szívem mélyén mesélő vagyok – felelte –, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a te történeted vége. Ő terepen is szórakoztató lehet, azt meg már tudtam, hogy a csatatéren is megállja a helyét. Bólintottam. – Winterville-ből várunk üzenetet. Adunk nekik időt, hogy ideérhessenek, aztán útnak indulunk. Pihenjétek ki magatokat addig. – Igenis, parancsnok! – mondta Tully, és teljesen komolyan gondolta! – A kimasírozás előtti este értesítelek majd... Ennyi. Furcsa érzés olyanoknak parancsolni, akik idősebbek nálad, de jobb lesz hozzászokni. Fakóval az oldalamon átvágtam a téren Oaks mamához és Edmundhoz. Láttam anyámon, hogy aggódik értem, bár mosolygott. Szerintem ez a szeretet: a bátorság maszkjával elrejteni az összetört szívedet, pusztán csak azért, mert a másiknak erre van szüksége. – Vannak még más városok is – mondta vigasztalón Edmund. – Ezeknek az embereknek – hepciáskodott Oaks mama – semmi képzelőerejük nincs, nem látják, hogy mit akarsz elérni. Túl régóta követik mások parancsait. Más településeken nem így lesz majd.
A szívem mélyén tudtam, hogy ez nem feltétlenül igaz, de nagyon örültem a támogatásának. – Lehet, hogy jön pár ember Winterville-ből. – Tényleg! Milyen az a hely? – Edmund felvillanyozódott. Úgy tűnt, ugyanannyira érdeklik az én történeteim őt, mint annak idején az ő meséi engem. Ahogy hazafelé sétáltunk, Fakóval egymás szavába vágva elmeséltük mindazt, amit láttunk és megtudtunk. Edmund és Oaks mama csodálattal hallgatta az elektromos világításról, a szélerőművekről és a ketrecben tartott korcsról szóló részeket. Tegan és Kósza is velünk tartottak, hogy végighallgassák a beszámolót. Kósza kint megállt az Oaks-ház előtt. Ez a kockaforma épület, melyben még a főzéshez sem volt tűzhely, elszomorított. Oaks mama soha nem lesz boldog Soldier-tóban, egy élet munkáját vesztette el, de legalább biztonságban lehetett: Nagyjából ugyanabban a cipőben járt, mint én Megváltásban. Abban reménykedtem, hogy a fiú a barátságunkat szeretné helyrehozni, de az arckifejezése láttán ezt elvetettem. – Menjetek csak be – intettem Fakónak és a családomnak. Fakó jelentőségteljesen rám pillantott, majd bement a többiekkel a házba. – Látom, a toborzás nem ment olyan jól, mint remélted. A véleményem szerint túl finom voltál. A bennük rejlő jóra akartál hatást gyakorolni. Gerinctelen anyámasszony katonáinak kellett volna nevezned őket, akiknek nincs annyi vér a pucájában, hogy kiálljanak a korcsok ellen. Ez motiválta volna őket. – Ha azért jöttél, hogy kigúnyolj – karba fontam a kezem –, akkor jelzem, hogy nem érdekel. – Nem ezért vagyok itt – csóválta a fejét. – Ez csak egy jó tanács a következő alkalomra.
– Hanem, mit akarsz? – Nem lesz több gyengéd szó közöttünk. Nem fogok többet könyörögni szereteted morzsáiért. – Soha nem is kértelek rá! – tiltakoztam. – Jó, ez igaz. A következőt javaslom, és tudd, hogy van egy másik ajánlatom is. Nekem adod a felderítőket és elfogadod, hogy nem tartozom alád. A saját embereimet vezetem. Harcolok az oldaladon, de szabadon jövünk-megyünk, és választjuk a csatáinkat. – És ha ezt nem fogadom el? – Akkor itt maradok Soldier-tóban. Nem hiszem, hogy különösebben felzaklatna téged. De itt megbecsülik a képességeimet. Nem lesz saját csapatom, de elkezdhetek egy karriert. És távol kerülök tőled. – Ezt úgy mondta, mintha a távolság lenne a szükséges gyógyszer egy olyan betegségre, ami ellen már minden más csődöt mondott. – Talán jobb lenne, ha itt maradnál. Nem akarok fájdalmat okozni neked, Kósza. Soha nem akartam. Kivéve, amikor foglyul ejtettél minket. Akkor meg akartalak ölni. – Én pedig – kelletlenül felnevetett – azt akartam, hogy velem együtt vezesd a Farkasokat. Azt reméltem, hamar meglátod a dolog előnyeit. – Nem – feleltem lágy hangon. – Harcoltam volna ellened, amíg bele nem halok. Az, hogy meghajoljak feléd, nincs meg bennem. Egyedül Fakó felé van. És mindig is felé lesz. – Ezt megértem – bólintott, szeme fagyosan csillogott. – Sőt, elfogadom. Megállapodtunk? Egy részem úgy hitte, rossz ötlet őt magunkkal vinni, ám kiváló felderítő volt. Csakis amiatt tette ezt az ajánlatot, mert a saját embereit akarta vezetni. A Farkasok közt hatalommal bírt,
soha nem szeretett parancsot követni, márpedig ha itt marad Soldier-tóban, és belép a katonaságba, mindenképpen így kell élnie. Hiába mozogtak a felderítők valamivel szabadabban a többi katonánál, attól még parancsnokok ültek a nyakukon, Kósza pedig egyértelműen a piramis csúcsára kívánkozott. – Most éppen nincs senki, akit vezethetnél, de elfogadom az ajánlatodat. – Ez elegendő – bólintott. – Láttam, hogy mire vagy képes. Ez piszkosul úgy hangzott, mint egy elismerés – mintha bevallotta volna, hogy bízik bennem. Mielőtt megköszönhettem volna, elfordult és elsétált. Reméltem, hogy idővel képes túltenni magát a visszautasítás által okozott sérelmen. Hiányzott a vele való gyakorlatozás. Fakó kilépett a házból, ahogy az ajtó felé tartottam. – Mi történt? – kérdezte. A hangja se éles nem volt, se félelemmel teli, amitől szintén megkönnyebbültem. Ha még mindezek tetejébe féltékenykedéssel is foglalkoznom kell, sikítok. Röviden elmeséltem neki Kósza ajánlatát. – Ez így elég jól hangzik, ha találunk neki pár beosztottat. – Az még messze van – szusszantam. – Legalább csinálsz valamit. Minden nagy dolog kis lépésekkel kezdődik. Lehet, hogy túl fáradt voltam, de ez nagyon általánosan hangzott. Fakó sóhajtott és kezeibe fogta arcomat – teljesen a saját akaratából. Felpislogtam rá, élveztem tenyere melegét arcomon. Aztán csókot nyomott a két szemöldököm közé, szemében vidámság csillogott. – Tegan jól elkapott. – El ám! De megérdemeltem. A homlokomat is megcsókolta, én pedig lehunytam a
szemem, hogy kiélvezhessem. – Köszönöm, Pikk. – Mit? – Hogy türelmes vagy. Nem értem, miért, de jobb, könnyebb, ha én irányítok. Amikor egyszerűen hagyod nekem, hogy... nem is tudom. – Fakó keze ökölbe szorult, annyira idegesítette, hogy nem tudja jól kifejezni az érzést. – Egyszerűen jobb. – Csak ez számít. Ha ez azt jelenti, hogy várnom kell arra, hogy megfogd a kezem, vagy megcsókolj, rendben van. Komolyan hiszem, hogy eljön az idő, amikor nem is kell már haboznod. – Beletelhet egy kis időbe – figyelmeztetett. – Akkor – elmosolyodtam – kénytelen leszek arra az ingerre hagyatkozni, ami arra késztet téged, hogy megérints. – Na, abban az ingerben bízhatsz is. – Sötét szemében sóvárgó fény gyulladt, mintha fel akart volna falni. Mindenféleképpen hagyni akartam neki, hogy megtegye. Aznap este ugyanabban a szobában aludtunk mind a kis barakkban, amit a szüleimnek kiutaltak. Edmund és Rex horkoltak kicsit. Egyszer csak Fakó lemászott az emeletes ágyáról, és mellém bújt. Mivel finom meleg volt, nem tiltakoztam. Azt meg, hogy ő akart mellettem aludni, személyes győzelemnek éreztem. Olyan természetességgel karolt át, hogy egyből visszaaludtam. Amikor felébredtem, nem találtam, biztosan lement a műhelybe dolgozni a férfiakkal. Oaks mama kedvetlenül söprögette a padlót, amire semmi szükség nem volt. Kimásztam az ágyból, és tiszta ruhákat készítettem össze magamnak, hogy elmehessek a fürdőházba. Hirtelen ötlettől vezérelve hozzá léptem, és megöleltem.
Magához szorított, és megveregette a vállam, mintha engem kellene vigasztalni. És talán kellett is. A tegnapi nap nem egészen úgy sikerült, ahogy elterveztem. – Találni fogok egy jobb helyet – ígértem neki. – Csak bírd ki még, és amint a háborúnak vége, keresni fogok egy olyan várost, ami mindannyiunknak sokkal jobban megfelel majd. – Jobb lányt nem is akarhatnék magamnak – mosolygott rám. – És anya se szerette még úgy a gyerekét, mint én téged, elhiszed? Hátraléptem, és megfogtam a kezeit. Annyi mindent éreztem, amit szerettem volna elmondani, de nem voltak meg a szavaim hozzá. – Sajnálom, ami Megváltással történt. Azt kívánom, bár többet tehettem volna, bár megállíthattam volna azt a korcsot, amelyik ellopta a tüzet... – Kicsim, ne csináld ezt. Tedd le ezt a terhet! Ez nem a te kereszted. Az Úr úgy próbál meg minket, ahogyan Neki tetszik. A szívem mélyén úgy hittem, megpróbálhatnál jobban beilleszkedni Megváltásba. Olyannak szerettelek, amilyen vagy, de nem értettem mindent. Talán ez az Úr keze, így segít meglátnom az igazságot. – Azt gondolod, azért vette el az otthonod, hogy megérts valamit? – Ez kicsinyes, gálád cselekedetnek tűnt olyasvalaki részéről, aki állítólag mindenható. – Talán. De ezen töprengeni haszontalan dolog. Az Ő útjai kifürkészhetetlenek számunkra. Bólintottam, és visszatértem összeszedett cókmókomhoz. Sietnem kellett a mosakodással, ha el akartam érni a reggelit a kantinban. Elfutottam a fürdőházba, keresztül a városközponton, ahol több házat lebontottak, hogy a helyükre
terményeket vessenek. Emellett kerteket is létrehoztak a fémkerítésen belül, Soldier-tó remekül kihasználta a területet, amit védett. A hatékonyság volt a mottója. Haszonállatok számára is építettek egy karámot, de eddig nagyon úgy láttam, ritkán került hús az asztalra. Sietve lezuhanyoztam, és az utolsók közt álltam be a sorba a reggelimért. Nem szerettem új életünknek ezt a részét: jobban szerettem a Megváltásban, a saját házban elköltött étkezéseket. Ilyen mennyiségekben elkészítve minden étel ugyanolyan ízetlen volt. De már nem kell sokáig ezt enni. A tömegben utat törve egy ismerőst se láttam, amíg Morrow oda nem intett magához. Egyedül ült egy csomó papír fölött, ujjai tintafoltosak. A kedvemért félresöpörte az írásokat, hogy elférjek a tálcámmal. Leültem vele szemben. – Ezek szerint nem vicceltél – állapítottam meg meglepetten. – Mikor az emberek többé nem írják le a történeteiket, meghal a világ lelke. – Akkor mesélj, milyen volt itt felnőni? Választhattál, hogy katona leszel, vagy valami más? – Kicsit ködösnek találtam ezt a dolgot. – Nem itt születtem, és katona se vagyok igazán. Jövök-megyek, mint a szél. – A hangja könnyedén csengett, de komolyan beszélt. – De az ezredes téged is úgy küldött Megváltásba, a saját embereivel együtt. – Láttad, hogy bánok a karddal! Nem gondolod, hogy tehetséges vivő vagyok? – Ezt nem is vitathattam volna. – És nem, nem küldött engem, én döntöttem úgy, hogy megyek. Nagy különbség.
– Hadd találjam ki. Érdekes történetnek ígérkezett? – vontam fel a szemöldököm. – Mit gondolsz, mit írok éppen? – mutatott a betűkkel teli lapokra. Nem tudom, mit éreztem ezzel kapcsolatban. Kicsit tiszteletlennek tűnt Megváltás lakóinak szenvedését szórakoztatássá alakítani, de úgy éreztem, mégis jó az, hogy megörökítik őket. Emlékezni fognak rájuk így. A két érzés közt vívódva különösebb élvezet nélkül nyeltem le az ételem maradékát. – Köszönöm a társaságot – felálltam az asztaltól. – Pár nap múlva jelentkezem, amint kiderül, hány ember jön Winterville-ből. – Ne számíts sokra. Dr. Wilson nem véletlenül kezdett katonai erőn kívül eső megoldást keresni a mutáns-problémára. Kíváncsi lettem volna, mennyit tud a feromonokról. Morrow talán csak kóstolgat, hogy minél többet kiszedjen belőlem a nyomorult történeteihez. Bár a pengéjére nagy szükségem volt, nem bíztam meg benne teljesen az indítékai miatt. Biztos, hogy valami sajátos okkal csatlakozott, de még mindig jobbnak éreztem olyan emberekkel a hátam mögött hadba vonulni, akik tudnak gondolkodni, és nem vakon követnek minden parancsot. Három nap múlva négy kimerült ember futott be Winterville-ből, ketten közülük ráadásul megsérültek a korcsokkal vívott összecsapásokban. Tegan ellátta nem túl komoly sebeiket. Feldühítette őket, hogy az üzenet nem az ezredestől jött, de mind elvesztették a családjukat, amikor Wilson körbespriccelte feromonnal a várost és megőrültek az emberek. Otthonuk nem maradt, ahova visszatérjenek – semmijük sem maradt, csak a harc. Másnap összeszámoltam őket a gyakorlótéren. Négy ember
Winterville-ből és négy Soldier-tóból. Tegan egy szó nélkül megjelent, dühös pillantással fojtotta belém a tiltakozást. Így mi, a gothami négyes is jelen voltunk. Tizenkét fő – annyira kicsi szám egy elképesztő nagy célhoz! A családom kijött elbúcsúztatni minket. Nem hallatszott trombitaszó, a katonák félbe se hagyták a munkájukat és a gyakorlatokat. Szerintem azt hitték, hogy mind meg fogunk halni. Hadd okozzunk csalódást nekik!
Otterburn
S
oha, semminek a főnöke még nem voltam. Úgyhogy amikor Kósza kifaggatta a Winterville-ből érkezetteket és kettejüket elkérte a felderítés számára, megengedtem neki. Részben azért, mert kellettek az ügyes felderítők, részben pedig mert bűntudat gyötört amiatt, hogy nem tudok iránta úgy érezni, ahogy szeretné. Meg kellett szabadulnom ettől a zavaró gondolattól, a csapatnak pedig, bármilyen kicsi is legyen, jót fog tenni, ha megbízható előrejelzéseket kapunk az ellenségről. A felderítők is harcba szállnak majd, ha arról van szó. Indulás előtt áttanulmányoztam a térképeket és megjegyeztem az utat Otterburn felé. Nem messze feküdt Soldier-tótól, csak egy nap kemény tempójú menetelés a folyó mentén. Szekérrel sokkal több lenne. Nem számítottam bajra, de mindenre fel kellett készülni. – Kósza, volnál szíves... – Előremegyünk felderíteni – közölte. A csapata előrekocogott az ösvényen. Megértettem, miért nem hagyta, hogy befejezzem: így tudatta velem, hogy ez az egész az ő döntése, nem pedig az én kérésem eredménye. A többiekhez fordultam. – Menjünk. Sötétedésre Otterburnben leszünk, ha belehúzunk. Tegan besorolt mellém. Megilletődöttnek látszott.
– Ne haragudj, hogy megütöttelek! – Mérges voltál, és megértem, miért. – Azt hittem, megállítasz majd. – Megijesztettelek és megsértettelek. Kiérdemeltem egy taslit. – Rámosolyogtam, arcom megrándult kissé, ahogy sérült orrom meghúzódott. – Örülök, hogy velünk jöttél. Piszkosul szükségünk lesz orvosra, mielőtt ezen az egészen túljutunk. – Nem csak azért vagyok itt, hogy a sebeiteket ellássam – jegyezte meg. – Szeretném, ha meg tudnám védeni magam. Nem akarok mindig én lenni a leggyengébb. – Kitaláljuk, melyik fegyverrel vagy a legjobb, és aztán hajrá – bólintottam. Ugyan nem ölelt meg, most, hogy már komoly katonának számítottunk, de láttam rajta, hogy szeremé. – Köszi, Pikk. A felderítők találtak nekünk egy jó ösvényt Otterburnig, de a folyó mentén végig korcsok szaglásztak. Zavart, hogy már nem lehetett őket olyan jól kiszagolni, szennyük bűze mindössze suttogás volt a szélben. Túl gyorsan változtak, és én lemaradtam. Benn valahol kételkedtem abban, hogy végig tudom vinni, amit elkezdtem. Egy másik hangocska csak azt ismételgette: Inkább rejtőzz el! Nem tudod megmenteni ezeket a városokat. Ostobaság egyáltalán megpróbálni is. Aztán a vadásznő felébredt, és kifacsarta belőlem a kételyt, majd figyelmeztetett, hogy ha eljön az idő, még mindig jobb harc közben elmenni, ahogy Thornton is mondta. Ha így lesz, akkor azt akarom, a halálom számítson. Mint Hosszúpuskáé. Odalent már amúgy sem élnék sokáig, úgyhogy értelmet akarok adni annak, ami még hátravan idefent. A vadásznő, aki ugyanannyira
a részem volt, mint a sebhelyeim, soha nem engedte volna, hogy ennél kevesebbel beérjem. A nap lassan a láthatár alá süllyedt, amikor elértünk a falu határáig, hosszú narancssárga és rózsaszín csíkok világították be az eget. Otterburn az általam látott települések közül leginkább Megváltásra hasonlított. A házak hevenyészettnek tűntek, se falak, se meszelés nyomait nem láttam. A faanyag is viharvermek tűnt, de nem úgy, mint Winterville-ben. Emberek közlekedtek a földutakon, intézték mindennapi teendőiket. Íme, egy kis település, minden látható védelmi intézkedés nélkül. Soldier-tó közelsége azt jelentette, hogy ha megszorulnak, tudnak segítséget kérni, de én azért nem építenék ennyire a szomszédaim jó szándékára. Összesen harminc épületet számoltam meg, melyek közül huszonötben ha laktak emberek. A többi valószínűleg kereskedelmi tevékenység lebonyolítására szolgálhatott. Az óvintézkedések szemmel látható hiánya miatt folyton azon járt az eszem, hogy ezt a helyet miért nem harapták le a térképről a korcsok? Odafordultam az embereimhez, és elsősorban a Soldier-tóból valókat kérdeztem: – Mit lehet tudni erről a városkáról? – A mi őrjárataink ilyen messzire nem jutottak el – rázta a fejét Tully és Spence. – Én egy időben utaztam kereskedőként – mesélte Thornton –, úgyhogy jártam itt, de nem tegnap történt. Nem léptem többet az útra, miután megszülettek a fiaim. – Bánat ködösítette el a tekintetét. Őt se várta vissza senki Soldier-tóba, ezért jött velünk. – Én jártam itt, de semmit nem találtam, ami maradásra bírt
volna – tette hozzá a mesélő. Ő lehetett a legtöbbet utazott személy a csapatunkban, amiért külön örültem, hogy csatlakozott. – Emlékeztek a város szerkezetére? – Nem – mondta Thornton. – Igyekeztem nem sok mindent megjegyezni itt. Ez a hely bántja a szemet – vallotta be Morrow. – Jó, nem baj, majd együtt felfedezzük – mormogtam. Tegan mellettem állt, bár egy napnyi sietős menet után kissé bicegett. De a járása javult: a lába már messze nem volt olyan gyenge, mint régen. Még több megerőltetéstől már az állóképessége is erősödne, szóval azzal kapcsolatban, hogy tud-e majd lépést tartani velünk, nem aggódtam. Minden mással kapcsolatban? Nagyon is. Megálljt hirdettem a város központjában, aztán Kószához fordultam. – Mérd fel ezt a helyet. Keress helyi gyülekezőpontot, valami boltot vagy talán piacot. Fakó beszélt nekem ilyen dolgokról régen, helyekről, ahol az emberek összegyűltek, hogy dolgokat csereberéljenek egymással. Pontosan valami ilyen kellett nekünk. Itt őröket sem láttam, mint mindenhol máshol. Se őrszemeket. A zsákokat, kosarakat cipelő emberek megbámultak ugyan minket, de nem tettek fel kérdéseket. Az alapján, amit eddig tudtam a világról, fel nem foghattam, hogy működhet ez a hely hosszú távon anélkül, hogy vérmocskos dagonyává válna. Ahogy az embereimet elnéztem, ők se értették. Az emberek jól tápláltnak tűntek, egyszerű ruházatot viseltek, mint Megváltásban, de itt a nők is hordtak nadrágot. Sülő kenyér illata keveredett valamiféle leves gazdag
aromájával. A gyomrom hatalmasat kordult, különösen az után a kotyvalék után, amit Soldier-tóban ettünk. – Egyetértek – vigyorgott rám Thornton. Mielőtt válaszolhattam volna, visszatért Kósza. – Találtam valamit, amit közösségi háznak neveznek A férfiak jó fele biztosan odabent van. – Akkor mi is nemsokára odabent leszünk. Az épület, amiről Kósza beszélt, hatalmas terasszal rendelkezett és elképesztően hangos volt a többihez képest. Beléptem, az erős szagtól az orromat ráncolva. Rothadt gyümölcs szagát éreztem, ami erős testszaggal vegyült. A beszélgetés elhalt az érkeztünkre, de miután úgy döntöttek, hogy nem vagyunk érdekesek, folytatódott. – De hiszen ez egy ivó! – vidult fel Morrow. – Az mi? – kérdeztem halkan. – Alkoholt szolgálnak fel – mondta, majd elébe menve a kérdésemnek, kifejtette. – Attól hülye leszel, hangos, és elveszíted a mozgáskoordinációdat. – Elég ostoba módja ez az időtöltésnek, ha hosszú életre vágysz – vélte Tegan. Még egy dolog, ami mássá tette Otterburnt a többi városhoz képest. Ötletem se volt, mi lehet ez az egész. Egy nagy pult mögött nagydarab, kopasz, sebhelyes fickó állt – háta mögött a falnak támasztva egy méretes furkósbot. Mindebből azt szűrtem le, ő lehet itt a főnök, úgyhogy odaléptem hozzá. – Bocsánat, de megszólíthatnám az embereket? – Az attól függ. Nem kell a balhé, és idebent a verekedést se szeretjük. Nem hittem, hogy a szavaimnak ilyen hatása lenne bárkire,
de jó ötletnek tűnt nem magamra haragítani. – Igazából katonákat keresek a mutánsok elleni harcra. Hatalmas, öblös kacaj tört fel belőle. – Mi a rossebért csinálnánk mi olyasmit?! Fakó mellém lépett, testbeszéde egyértelmű üzenetet küldött: örömmel pépesre veri ezt az idiótát. Gyűlölte, amikor az emberek kinevettek vagy szekáltak engem valamiért. Feltartott kézzel nyugtattam meg, nem akartam bajt, amíg meg nem értem, mi van itt. – Errefelé nincs velük probléma? – kérdezte Thornton kételkedőn. – Én nem szólok bele a te dolgodba – mordult fel az ember –, ezt javaslom neked is. Tegan békülékenyebb hangot ütött meg. – Ha elmondaná, hogy tud a város békében maradni, az sok más településnek segíthetne. Eddig is tudtam, hogy nem valami technikai megoldás áll a háttérben, mint Winterville esetében. Otterburnben semmi nem utalt a régi világ maradványaira. Megváltáshoz hasonlóan lámpákkal és gyertyákkal világítottak, ami csak tovább növelte a levegőtlenséget a házban. A pultos elgondolkodva dörzsölte az állát. – Valamit valamiért – lépett közbe Morrow. – Egy történet egy történetért? – Legyen a tied egy fokkal szórakoztatóbb az enyémnél, és meghívlak titeket még egy levesre és egy sörre is! – A férfi a tömeg felé intett. – A jókedvű közönség tovább marad, és tovább iszik. – Mondd el előbb, hogy mi a trükkötök, aztán hajnalig nevettetem őket! – bólintott mesélőnk.
– Szóval, korábban meggyűlt a bajunk a mutánsokkal, mint mindenkinek. Javarészt ostoba állatként viselkedtek, úgyhogy el tudtunk bújni a pincékben. Ahhoz is hülyék voltak, hogy megtaláljanak, törtek-zúztak, aztán megunták és elhúzták a belüket. Időről időre megettek valakit, aki nem ért le időben a pincébe. De úgy egy éve minden megváltozott. – Hogyan? – kérdezte Kósza. Megőrültünk a válaszért. Még a megkeseredett, szótlan Winterville-i férfiak is egyértelműen azt kívánták, bár birtokukban lehetett volna ez a titok, mielőtt dr. Wilson kiszórta a feromonjait és úgy megőrjítette a családjukat, hogy karámba kellett őket zárni. De könyörgöm, mit vártak egy olyan fickótól, aki ketrecbe zárt korcsot tart? Tömérdek esze ellenére is, dr. Wilson nem cselekedett helyesen. – Jó fél éve a mutánsok egy találkozót kezdeményeztek. Támadás helyett eljött az egyik, hogy beszéljen velünk. Hitetlen motyogás visszhangzott végig kis csoportunkon, amit igen találékony káromkodások követtek. Párat meg is jegyeztem. Még Morrow is kételkedőnek látszott, pedig az ő szakterületét képezték a mesék. Én viszont nem siettem ennyire elvetni az állítás igazságtartalmát. Jól emlékeztem arra a korcsra, amelyik recsegős hangon szólt hozzám. Amikor a harc Megváltás kapuinál a leginkább tombolt, átdöftem egy korcs karját, mire az a fájdalomtól üvöltve hátrábbugrott. Ködös, majdnem emberi tekintete döbbent rémülettel szegeződött rám. Nem eszel meg, ziháltam. ...eszel meg, hörögte vissza. Akkor azt mondtam magamnak, ez csak egy állat trükkje, csak utánoz, de most, az otterburni férfi állítását hallva el tudtam képzelni, hogy tévedtem. Talán ez a szörnyek evolúciós
ugrásának stabillá válása, ahogy Wilson fogalmazott. Hogy ez pontosan mit takar, nem tudtam, de hogy semmi jót, arra fogadni mertem volna. – A mutáns beszélt veletek – ismételte meg Thornton olyan hangon, amit az ember általában menthetetlen idiótáknak tartogat. – Így igaz. És alkut ajánlott. – Milyen alkut? – Kérdezte Fakó. – A városhatárokon belül maradunk. Nem vadászunk mutánsokra a vadonban. És rendszeres adót fizetünk az alku jeleként. Nagyon rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. – Adót? Miféle adót? Fakó megragadta a kezem, hogy figyelmeztessen, vagy megnyugtasson, nem tudom, de mindkettő sikerült neki. A csapos szeme összeszűkült, mintha érezte volna ítéletem súlyát. – Így volt jó. Minden sokkal egyszerűbb az egyezség óta. – Fejezd csak be a történetedet – kérte Morrow –, hogy én is elmondhassam az enyémet. – Az adó egyszerű. Ennivalót adunk a mutánsoknak, havonta egyszer egy bizonyos helyen ott hagyjuk nekik. Talán nem is olyan rossz, mint hittem. Odalent az enklávéban a halottainkat adtuk nekik, hogy lenyugodjanak, és kevésbé akarják áttörni a barikádjainkat. Egy ilyen gyakorlat Otterburn esetében okos, gyakorlatias dolog lenne, bár idefent sokan visszataszítónak tartanák, az biztos. Körülöttem a katonáim elborzadva nézték a csapost, így inkább nem tártam fel előttük múltam ezen szilánkját. – Pontosan miről is beszélünk? – Tully most először szólalt meg.
– Bárki – a csapos megköszörülte a torkát –, aki természetes halállal hal meg, szóval, megkapják a testét. – Na, és ha nincs haláleset? – kérdeztem. Itt, a felszínen minden jobb volt, mint odalent, már tudtam, hogy itt nem olyan gyakori dolog a halál. A korcsok pedig nem tűrnék a megbeszélt részek áthágását. Már az is halálra rémített, hogy egyáltalán előálltak egy ajánlattal a szokásos agyatlan rohamozás helyett. A fejlődésük több, mint felzaklató... A pacák válla megroggyant. – Nem az én ötletem volt – motyogta. – De az adófizetéshez sorsot húzunk. A vesztes pedig fogja magát, és kimegy az átadási helyre. – Ez számomra emberáldozatnak tűnik – csattant fel Spence. – Mi senkit nem ölünk meg! – A csapos egyszerre dühösen és védekezőn rátenyerelt a pultra. – Persze, azt a mutánsok megteszik helyettetek – morogta Thornton. – Szerény véleményed szerint meddig tart, mire kiürül a városotok emellett az adó mellett? – Nem állandó megoldásról beszélünk, ráadásul elképzelni sem tudjátok, mennyire rettegett mindenki, amikor gyakoribbá váltak a támadások, mennyire belefáradtunk a bujkálásba! Soha nem lehettél biztos benne, mikor csapnak le a mutánsok, vagy hogy ki nem jut időben fedezékbe. Így legalább tudni lehet előre a halálesetekről. Van lehetőséged elbúcsúzni. Szörnyűséges, de igaz szavak. Mégse tudtam elképzelni, hogy elfogadjak egy ilyen alkut. – És ezért nem fogom megengedni, hogy itt buzdíts ellenük – folytatta a pultos. – Senki nem akarja felmérgesíteni a mutánsokat azzal, hogy olyanokat támogat, akik meg akarják ölni őket.
– Akkor én most neki is állnék valóra váltani az ígéretemet, ha közben te is valóra váltod a tiédet – mondta Morrow. – Természetesen – felelte a férfi. Szemlátomást megkönnyebbült, amikor összetoltunk pár asztalt, és Morrow felállt rájuk. Először az Otterburniek kiabálni kezdtek, hogy szálljon le, ne csináljon már hülyét magából, de miután lejátszott a dudáján pár hangot, máris érdeklődve hajoltak előre. A mese, ami ezután következett, vad, lehetetlen történet volt: egy kisfiúról szólt, aki mágus lett, és egy óriás eljött érte, hogy egy varázslóiskolába vigye, ahol mindenféle kalandokba keveredett. Mind csüngtünk Morrow szavain, amikor végül ezzel befejezte: – És itt a vége, egyelőre. Legnagyobb döbbenetemre azt vettem észre, hogy hideg leves és langyosra melegedett ital áll előttem az asztalon, valószínűleg már jó ideje. Ha bármi érték lett volna nálam, azonnal odaadom Morrownak, csak hogy folytassa. De egyrészt nem rendelkeztem semmi ilyesmivel, másrészt nyilván eddigre a mesélő jól kiszáradt. Gyorsan befaltam az ennivalót, sajnálattal telve az otterburniek, és magunk iránt. Innen nem lesz egy szem harcosom sem, azaz elbuktam már az első állomást is. Emberek nélkül nem győzhettem le a hordát. Végül félredobtam az önsajnálatot, hiszen volt már egy kis csapatom, akikről gondoskodnom kellett. – Uram, ha megígérem, hogy reggelre eltűnünk, megengedné, hogy összekucorodjunk itt az éjszakára a padlón, a tűz körül? – kérdeztem a csapost. – Jó lenne melegen, négy fal között éjszakázni, mielőtt kimegyünk a vadonba. A férfi habozott, mire Morrow közbeszúrta: – Figyeltem ám, hány korsó sört adtál el, amíg meséltem.
A pultos ravaszul végigmérte. – Az még a régi megállapodásunkhoz tartozott, de ajánlhatok újabb alkut, ha érdekel. – Csak ne valami olyat, mint a mutánsoknak – motyogta Thornton. Úgy néztem rá, hogy nyomban elhallgatott. – Én nyitott vagyok az alkudozásra – mondtam. – Nos akkor, ha zárás után összetakarítjátok ezt a termet, utána elpakolhatjátok az asztalokat és ledőlhettek a helyükre. Na, jól hangzik? Én odafent alszom, és mielőtt felmegyek, megszámolom ám a korsókat meg kancsókat és megnézem, mi maradt. Ha csak egy csepp is hiányzik reggel, akkor nem állok jót magamért. – Rendben – amúgy sem akartam többet inni a szobameleg söréből, amit ilyen melegen pisiszagúnak éreztem. Pár órával később harci egységhez méltóan felmostunk. Nem az a fajta cselekvés volt, amire indulás előtt gondoltam, de talán a következő városban több szerencsével járunk. Az legalább biztosnak látszott, hogy rosszabb nem lesz.
Kudarc
M
indig hiba ilyen gondolatokkal kísérteni a sorsot. Tegan magyarázta el nekem, mi az a sors. Ő a szüleitől tanulta. Rengeteg ilyen furcsa dologról hallott tőlük. Nekem pedig nem szabadott volna arra gondolnom, amire gondoltam, mert igenis mindig lehet rosszabb. A következő hónapban jártunk Appletonban és Lorrainben. Az előbbi egy Megváltáshoz hasonló falucska volt kicsit több előrehaladott, kényelmi technológiával. Értettem már, miért szerette Hosszúpuska annyira a kereskedelmi utazásokat. A neve mindkét városban ajtókat nyitott meg előttünk, és mindenütt szomorúan hallgatták, hogy elhunyt – és még bánatosabbak lettek Megváltás sorsáról értesülve. Ez a két esemény elégnek bizonyult ahhoz, hogy hagyják elmondani a mondókámat. Csakhogy megtanultam felismerni azt a bizonyos csillogást az emberek szemében, ami a gúnyos kacagást előzi meg. Negyven fő fölött a hahotázás hangja igazán elkedvetlenítő. Egyetlen pillantást vetettek hevenyészett csapatomra, meghallgatták az ötletemet, aztán harsogva kinevettek. És ezek a kedves emberek voltak. A rosszabbak megdobáltak szeméttel. Aznap Gaspard határában jártunk. Teljes kört írtunk le, most már a tengerpartra értünk. Olyan régen láttam már a hatalmas óceánt, hogy a távolban álló város sem vonzott nála jobban, megálltam és csodálva bámultam. Az embereim mellém
léptek. Elfáradtak, megviselte őket az út. Keményen hajtottam őket a semmiért, de eddig soha senki nem panaszkodott. Kényszerképzetek nélkül is tudtam, ha céltalanul vezetem őket és semmi nem történik, előbb-utóbb lekopnak. – Soha nem láttam még az óceánt – sóhajtotta Thornton. – Mindenkinek látnia kéne legalább egyszer! – Nem tudtam elszakítani pillantásomat a szürkéskék víztömegtől, amely folyamatosan ostromolta a partot. Megkérdeztem Morrow-t: – Ez is bekerül a történetedbe? – Könnyen lehet – felelte. Gaspard egy kiugró földszegletre épült, amit könnyelműségnek tartottam. Mi van, ha egy nagyobb hullám ellepi őket, és megfulladnak? Persze ha választani kell, mi fenyegetőbb, a korcsok mellett a tenger elbújhat. Egyik oldalról az óceán minden erődnél biztosabban védte őket, a másik oldalon fogták a sziklát, és fallá alakították. Hatalmas méreteivel ellenállt tűznek és karmoknak, mindennek, amit a korcsok csak kitalálhattak ellene. Keskeny úton lehetett csak bejutni, amit vastag fémkapu zárt. Baljóslatú hely, és nagyszabású erődítmény is volt egyben. A világ sokkal nagyobb, mint azt odalent el tudtam képzelni. Ha bárki azt mondja nekem, hogy ennyi ember él odafönt, kinevetem. Odalent mindenki úgy tudta, hogy a fenti világ halott, romokban hever, élhetetlen. Nehéz folyton azzal szembesülni, mennyire nem volt igazunk. Ezek a városok ugyan nem olyan roppant méretűek, mint Gotham, de mindegyikben emberek százai élnek, és mindenütt a saját szabályaik szerint. Már átláttam, mennyire ostobának tűnhetett Park ezredes számára az ötletem. Egyszerűen csak megyek és mindenki egyesül a zászlóm alatt, mert muszáj? Nem csoda, hogy
kinevetett, ahogy a mai napig mindenhol ugyanazt teszik. – Van egy dolog, amit nem értek – mélázott Kósza. – Éspedig? – fordultam felé. – Hogy mi értelme van az adónak. Egyetlen ember aligha elég élelem a korcsoknak, szóval nem az ennivaló a lényeg. Á, még mindig Otterburn jár az eszében! Be kell vallanom, én se tudtam kiverni a fejemből. – Szimbolikus jelentősége van – vélte Morrow. – Ezt magyarázd meg – Fakó is kíváncsinak látszott. – Azt jelenti – magyarázta a mesemondó elkomorult arccal –, hogy a mutánsok azért engedik élni azokat az embereket, mert eltűrik őket. Ők a győztesek, a hatalmasok, és még csak meg sem kellett vívniuk a csatát. – Mit gondolsz, ez talán egy kísérlet? – érdeklődött Tully. – Mármint kicsiben. Arra kíváncsiak, hogyan reagálnak az emberek egy ilyen alkura, és mennyire lehet megbízni abban, hogy betartják az adott szavukat? – Ha egy kicsit is igazad van – Thornton a homokba köpött –, akkor elég sötétek a kilátásaink. Nagy baj, ha az ellenség megismer minket, kikísérletezi, hogyan érheti el, hogy az egyes városok térdet hajtsanak előtte. És lehet, hogy ez ellen semmit sem tehetünk. De nem akartam arról beszélni, hogy mennyire elvesztettem a lelkesedésemet. A térképen ennél a településnél egy ferde vonást láttam. Hosszúpuska szimbólumait nagyrészt már megfejtettem, de ezt eddig nem sikerült. Ha Gaspard veszélyes lenne, akkor biztosan egyértelműen jelezné, tehát be kellett mennünk. Elfordultam az óceántól, és végigvezettem a csapatot az ingoványos talajon, egészen az óriási vaskapuig, mely a várost őrizte. Előkerült egy sisakos férfi keményített bőr páncélban, ami igazán katonás
megjelenést kölcsönzött neki. Feléledt a szívemben a remény. Talán élnek itt harcosok, akár még olyanok is, akik szeretnének visszaütni végre a korcsoknak. Kemény pillantással mért végig bennünket. – Nem nyitjuk ki a kapuinkat tolvajok és koldusok előtt – csattant fel megvetően. – Menjetek és könyörögjetek alamizsnáért valahol máshol! – Állatbőrökkel jöttünk kereskedni – közöltem sértetten. Megtanultam, hogy jobb, ha nem árulom el jövetelünk igazi célját a kapuőröknek. Ezek az emberek általában fontosnak igyekeztek beállítani magukat, ám ha tényleg akkora szavuk lenne a közösségen belül, akkor nem itt kellene őrködniük. A hátam mögött Fakó felemelt egy nagy halom kötélre fűzött állatbőrt bizonyítékul. Utazás közben sokat vadásztunk, Kósza pedig elkészítette a bőröket, hogy tartósabbak legyenek, és segítsenek bejutni Gaspardba. – Jó nagy csapat vagytok ahhoz képest, hogy bőrökkel kereskedtek – jegyezte meg a férfi kétkedve. – Eddig egy-két főnél többet nem láttam együtt járni, hogy jobban elkerülhessék a mutánsokat. Morrow cinikusan megbillentette a fejét. – Ilyen hozzáállással nem nagyon lesz új páncélod, barátom. A kapuőr elkáromkodta magát. – Jól van! Bejöhettek és kereskedhettek, de ha bajt kevertek, az éjszakát a kalodában töltitek! Ismertem ezt a büntetési formát Megváltásból, és mindenképpen el akartam kerülni. Az utazgatás egyetlen pozitív következményeként mesteri szintre fejlesztettük a korcsok elkerülését. Egyre nagyobb csordákban járták a vidéket, mintha a védelmünket kóstolgatták volna. Talán egyes településeknek
hasonló alkukat is felajánlottak, mint az otterburnieknek. Talán nem is olyan rossz az, gondoltam. Legalább élni hagynak. De a gyomrom összerándult még a gondolatától is, hogy a halottainkat nekik adjuk, most, hogy már belém ivódott, ez nem helyes. Azt pedig végképp nem tudtam volna ölbe tett kézzel végignézni, ahogy valaki, akit szeretek, a közösség javáért feláldozza az életét. Még a régi Pikk is, aki kétségbeesetten küzdött, hogy vadásznő lehessen, még ő is berzenkedett volna egy ilyen áldozatot követelő adó ellen. Nem szabad megengedni, hogy a korcsok így nyerjék meg a háborút. A kapu csikorogva tárult fel előttünk. Berontottam, mielőtt még az őr meggondolhatta volna magát, bent pedig láttam, hogy hat ember kellett ahhoz, hogy kinyissák, azaz pokoli súlyos lehetett. Ez elég nagy biztonságot adott, de ahogy csattanva becsukódott mögöttünk, úgy éreztem, mint akit csapdába ejtettek. Az őrök barátságtalanul figyeltek minket, mosdatlanok és borotválatlanok voltak. Tegan közelebb húzódott hozzám, Tully pedig önkéntelenül is a fegyveréért nyúlt, vakaródzásnak álcázta a mozdulatot, amikor rájött, mennyire rossz ötlet lenne ellenségesnek tűnni. Itt, szemben a többi várossal, ahol jártunk, minden ház kőből épült. Ez tovább növelte a hideg, vészjósló hangulatot, hiányoztak a megszokott, otthonos fa épületek Persze néha a régi világ romjait is felhasználták az építkezéseknél, mint Winterville-ben, de még az olyan helyek is barátságosabbnak hatottak a szögletes kőépületek végeláthatatlan sorainál. Az ablakok legtöbbjét zsalu fedte, amit szokatlannak találtam ilyenkor. Ha egy ilyen házban laknék, az összes meleget be akarnám szívni az otthonomba, amit csak tudok.
– Merre találjuk a piacot? – kérdezte Morrow. Az őr szótlanul egy irányba intett. Szemlátomást nem pazarolt több időt egy csapat különc vadászra. Találkoztunk már ilyen bőrkereskedőkkel, és a modortalan őrszemnek igaza volt, ezek soha nem mozogtak kettőnél többen együtt. Gyakran lehetett magányos, mellig érő szakállú férfiakat látni, akiket tetőtől talpig kikészített bőrök borítottak. Ez az öltözködés, azaz a más állatok bőrébe takarózás valószínűleg keresztbe tett az utánuk kutató korcsoknak is. Még akkor se küldtem előre körülnézni Kószát, amikor jócskán bent jártunk a városban. Nem tudtam volna elmagyarázni ezt a megérzést, egyszerűen csak jobb volt együtt maradni. Fakó se távolodott el mellőlem, Tegan arcán pedig láttam, hogy úgy érzi, mintha több tucatnyian bámulnák, mintha az egész város a zsalukon keresztül minket figyelne. Olyan fagy kúszott végig a gerincem mentén, aminek semmi köze nem volt a hideghez. Attól féltem, az őr rossz irányba küldött minket, hogy kitoljon velünk, de végül a házak közötti keskeny utca egy köztérbe torkollott. Árusok kosarakból és kiskocsikról kínálták a portékáikat: különböző ételeket, ruhákat, konyhai eszközöket és használt tárgyakat. Intettem Fakónak, és odaléptem egy férfihoz, aki a késével nedves, lenyúzott bőröket készített elő éppen cserzésre. – Kereskedni szeretnék – mondtam. A cserzővarga végigböngészte az általunk hozott bőröket, kritikus arccal szemlélve őket. Végül bólintott. – Fel tudom használni ezeket – állapította meg, leszámolt ötven fémdarabot, aztán nekem adta őket. – Ez mi? – érdeklődtem. Csilingeltek a kezemben.
– Nem jártál még igazi városban? – Megvetően végigmért. – Az pénz, te idióta. Azzal szerzel be dolgokat. Kaját meg szállást. Szolgáltatásokat. Máris utáltam Gaspardot. – Más városok mást használnak pénzként, például kis faragott fa korongokat. A férfi egy kicsit kevésbé lenézővé vált. – Igazán? Ezt nem is tudtam. Érdekes. Biztosan többet láttam az életben, mint ő, különösen az elmúlt hónap után, de nem kötöttem az orrára. Ez a hely alkalmasnak tűnt arra, hogy előadjam a mondanivalómat, ám valami rossz előérzet meggátolt benne. Csak éhes vagyok, mondtam magamnak, és különben sem lett volna butaság némi ellátmányt vásárolni, ha már kaptunk helyi pénzt. Amint a vásározással végeztünk, elmondom a mondókámat. Annyira utálom ezt! Mindenkinek adtam négy-négy darabot, maradt még kettő. Párosával nekivágtunk a vásárlásnak, velem Fakó jött. Teljesen mindennapi módon, gondolkozás nélkül kézen fogott, amitől a szívem azonnal dalra fakadt. Egy kosár tarkára festett fakocka előtt álltunk meg először. – Ezek micsodák? – kérdeztem. Az árus elégedetten darabokra törte az egyiket. – Ezek kirakós kockák. Így lehet összerakni őket. Végignéztem, hogy csinálja. Elég könnyűnek tűnt, úgyhogy én is megpróbáltam, és lehetetlennek tűnt rendes kockába kirakni azokat a kis darabokat. Egy formátlan valami lett a végeredmény, amiből mindenhonnan alkatrészek meredeznek. Fakó vigyorgott, kivette a kezemből, és kirakta. – Eddig rendben, de mit lehet ezzel csinálni?
Az árus úgy ledöbbent, hogy hirtelen nem tudott felelni. – Hát ez egy játék. Gyerekek játszanak vele. Odalent nekünk ismeretlen volt a szórakozás. Még a vakarcsok is a túléléshez szükséges alaptudás elsajátításával foglalkoztak, és amikor nem gyakorlatoztak, egyszerűbb szerelési munkákat végeztek, vagy takarítottak, azaz olyasmiket csináltak, amikre az idősebb enklávébelieknek nem maradt ideje. Emlékszem, hogy folyamatosan rohangáltam, magamra nem is jutott időm. Vadásznőként sokkal lazább munkarendben dolgoztam a feladatkörrel járó életveszély miatt. – Nagyon köszönjük – mondta Fakó, visszahelyezve a dobozkát a kosárba a többi közé. Túl jól ismerte a gondolataimat: mivel mindössze nyolc fémdarabkával rendelkeztünk, a csoport számára kellett felszerelést vásárolni, nem maradt elég egy mókás kis kockára. Végül szárított húst, fűszereket és gyógynövényeket vettünk egy könnyű bogrács kíséretében, hogy tudjunk pörköltet készíteni útközben. Amikor végeztünk, bevártuk a többieket a piactér közepén. Táskájuk kidudorott azoktól a mindenféléktől, amit a pénzükből vettek. Én pedig nem várhattam tovább. Nagy levegőt vettem, és felléptem egy ládára. Az itteniek megleptek: sehol semmi nevetés vagy megvető beszólás. De a csend valahogy még rosszabb volt. Mégis folytattam, amíg a végére nem értem. Ugyanazt a beszédet mondtam el, mint Soldier-tóban, bár a beszéd, ahogy már mondtam, nem az erősségem. Talán ezért halmoztam kudarcot kudarcra. Akkor egy árus felüvöltött. – Hívjátok az őrséget! Ezek megzavarták a békét! – Hallottátok, mit mondott? Még hogy a föld alól jön, ahol
azelőtt élt... Vagy teljesen meghibbant, vagy boszorkány! Nem tudtam, mi lehet a boszorkány, de felismertem a félelmet és haragot a hangjukban, ahogy mondták Ez nagyon rosszul alakulhat mindnyájunk számára. Lenyeltem egy káromkodást. Ha kalodába zárnak minket, akkor a társaim azonnal elhagynak, amint visszanyerjük a szabadságunkat. A kapu felé rohantam, hátha előbb eljutunk oda, mint a piacon kialakuló zűrzavar. De nem volt szerencsénk. Fegyveresek vettek körbe minket, Morrow kardjához hasonló, csak kevésbé kecses pengékkel felfegyverkezve. Ezeket a durva eszközöket erőszakra tervezték: könnyen le lehetett csapni velük egy végtagot vagy egy fejet. – Mit is mondtam nektek a bajkeverésről? – emelte meg fegyverét a kapuőr. – Ha jól emlékszem, nem rajong érte – felelte Tegan. Borzasztó helyzet volt, mégis nevetni lett volna kedvem. A lány olyan picinek és ártatlannak tűnt, ő volt a csoportból az, akiből a legkevésbé nézné ki az ember a feleselést. De a látszat csal. Egy pillanattal később megváltozott a helyzet. Az embereim harciasan fegyvert rántottak és mellém léptek, a testükkel védve engem az őröktől. Nem tiltakoztam, meg se mozdultam. Mert ötletem se volt, hogy tudnám ezt a patt-helyzetet megoldani.
Változás
-H
allotta, miket beszélt ez a némber a piacon, őrmester? – kérdezte az egyik őr. – Nem – csattant fel a parancsnok –, ugyanis szolgálatban voltam éppen, ahogy neked is kellett volna! A férfi arcát elöntötte a szégyenpír. – Há’ csak egy italra ugrottam le a piacra, és akkor látom ám, ott figyel egy láda tetején és dumál, mint valami őrült. El akarja lopni a katonáinkat! A lopás szó nálam is betette a kaput. Késeimet előhúzva próbáltam felmérni az esélyeinket. Megölhetjük ezeket az embereket, de az ügyünknek nem sok jót tesz majd, ha vadászik ránk a gaspardi nép. A háborúra készülő korcsok mellett nem hiányzott újabb bonyodalom, így békés megoldásban reménykedtem. – Nem voltunk tudatában, hogy rendelkezések vannak életben a nyilvános szónoklatok terén – mondta nyugtatólag Morrow. – Miért nem egyezünk meg abban, hogy ez csak egy félreértés volt? És már itt se vagyunk. Kicsit megalázó volt, hogy ő beszélt helyettem, de könyörgöm, ha egyszer jobban ment neki! Lehet, hogy neki kéne a toborzó beszédeket tartani. Az őr megrázta a fejét, az emberei pedig közelebb nyomultak! És még engem neveznek őrültnek. – Mi itten komolyan vesszük a törvényt. Ti meg megszegtétek. Szóval kifizetitek a büntetést.
– Mert beszéltem a piacon? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mert a polgárok között nyugtalanságot szítottál – javított ki a férfi. Ez abszurd. Én nem láttam akkora problémának, hogy néhány ember felzaklatta magát és kiabált picit. Ennyiért már mennem kéne a kalodába? De az őr még nem végzett. – Most pedig ellenálltok a letartóztatásnak. Mondd meg az embereidnek, hogy azonnal tegyék le a fegyvert. Ha nem teszik, nos, azért már akasztás jár. Fakó morgott. Tudtam, mit jelent ez: a benne szenderegő félvad fiú ébredezett. Azt kívántam, bár megnyugtathatnám, de látva érzelmi állapotát, lehet, hogy csak rontottam volna a helyzeten. Az érintéstől bekattanhatott, én pedig nem akartam, hogy Fakó egy szikrától tomboló lánggá változzon. – Most az egyszer felejtsd el a törvényt – közölte Kósza fenyegető hangon. – Engedj menni minket. Vagy tudod mit, ne engedj. Végülis, csak az életed múlik rajta. Nem tudom, mi döntötte el a kérdést, az, ahogy a többiek kezében megemelkedett a fegyver, vagy a Kósza szemében bujkáló fagyos fény. Összeszorított állkapcsával, arcán a sebhelyekkel most minden ízében vadembernek tűnt, olyannak, aki egymaga levágja a teljes őrséget. A gaspardi őrség tagjai egyként hátráltak fél lépésnyit. Az egyikük halkan megszólalt. – Talán, most az egyszer... – Takarodjatok – parancsolta az őrmester. – Ha visszajöttök, kinyírlak, ha beledöglök, akkor is. Utasította az embereit, hogy nyissanak nekünk kaput. Mögöttünk gyülekeztek az emberek a piactérről, kérdéseket
kiabáltak, tiltakoztak. Olyan gyorsan slisszoltunk ki, ahogy csak tudtunk, mögöttünk hatalmas csattanással záródott be a kapu. Ahelyett, hogy katonákat kaptunk volna, akasztással fenyegettek meg és kirúgtak a városból. Pompás. Még soha nem voltam ennyire rossz hangulatban, mint a megfelelő táborhely keresése közben. A sziklás partnak és az alacsony domboldalnak hála, könnyen találtam szélcsendes helyet. Amíg Tully és Spence tüzet gyújtottak, a többiek előkészítették a fekhelyeiket. Felraktam a tűz fölé a bográcsot és elkezdtem főzni egy friss levest. Megvolt mindnyájunknak a maga fatányérkája és kanala, de eddig jórészt gyümölcsöket és mogyorót ettünk, némi nyársra húzott hússal. Ez a hontalanság emlékeztetett az utunkra a romok közül a vadonba, és egyre jobban hiányzott Megváltás. Nem szerettem azt a rengeteg szabályt, de a biztonságérzet, a jó ételek és a meleg ágy nagyon hiányzott. – Nem ezért csatlakoztam – jegyezte meg csendesen Dines. Többnyire keveset beszélt, a bánat és keserűség felemésztette. Hammonddal, Sandsszel és Voorheesszel jött Winterville-ből, hogy az ezredes hívásának engedelmeskedjenek, legalábbis ők így hitték. Csatát kerestek, én pedig csak az idejüket pazaroltam. Gyengének, erőtlennek és kicsinek éreztem magam egy hatalmas világban. Bénáztam. Mrs. James úgy fogalmazná meg, hogy a hübriszem elhitette velem: képes vagyok változást hozni. A szürke ég a fejem fölött szégyenem tükre volt, az óceán mellett eltörpültem. Csak egy porszem voltam a homokban, egy nagy marék semmi. Sóhajtva lerogytam a tűz mellett, hátamat a sziklának vetve. Ráadásul mindenki engem nézett, biztató szavakra éhesen.
Már tettem nekik ígéreteket, Appleton és Lorrain után, miután letöröltem a rohadt gyümölcsöt az arcomról. Ez a friss kudarc nagyon mélyre vágott, nem maradt több ígéretem a számukra. De ha nem teszek valamit, nem mondom ki a helyes szavakat, elveszítem őket. – Én sem – mondta Hammond, engem bámulva. Winterville katonái nem ismertek engem, nem tudták, igaz-e a történetem. – Van egy tervem – motyogtam, bár az most nem volt más, mint levest enni nyársazás helyett. De ezt nem kellett tudniuk. Ki fogok találni valamit. Kósza a karomra tette a kezét. Először érintett meg, amióta elhagytuk Megváltást – ráadásul igen dühösnek látszott. – Beszélnem kell veled, négyszemközt. – Járjunk egyet – mondtam. – Thornton, tied a parancsnokság. Tudva, hogy milyen kevésre tartanak éppen, ezt mondani nagy butaságnak tűnhet: nem voltam a parancsnoka semminek sem. De hiszen mindent elkövettem érte! A bennem lakó lánynak kedve lett volna összekucorodni valahol és sírni, de a vadásznő nem engedte. Hálás voltam érte. Csendben elsétáltunk a vízig, ahol a többiek már nem hallhattak minket. Hideg, sós szél fújt, összerezzentem tőle, de nem szakítottam el tekintetem a haragos Kószáról. – Mi a fene van veled? – csattant fel. Hát, arra azért nem számítottam, hogy kiabálni fog velem. – Én... – Te lány, nem vagy egy jó beszélő, ezért vallasz kudarcot. Ez nem megy úgy, hogy körbemész és segítséget kérsz a
háborúdhoz. Tegan és én a világ végéig is követünk téged, de ez azért van, mert láttunk harcolni. Így nyerhetsz meg embereket ennek az ügynek! Már kezdtem volna tiltakozni: de hogy kéne tőlem távol élőket lenyűgöznöm harci képességeimmel? Ám ő felemelt kezével belém fojtotta a szót. – Hadd fejezzem be! Az a balhé a gaspardi kapunál több jót tesz nekünk, mint minden, amit eddig tettünk, együttvéve. Elértük, hogy azok az őrök meghátráljanak előlünk. Gondolod, az emberek nem fognak erről beszélni? Volt egy bőrkereskedő is a tömegben, ő széthordja majd a hírét. – Nem látom be, hogy ettől miért jönnének hozzánk emberek – motyogtam. – Persze hogy nem. Még soha nem építettél semmit. – De te igen – nem gúnyolódtam, hiszen a falka csúcsára küzdötte fel magát a Farkasok között, és rettegett bandává alakította őket, elsöpörve az ellenállást. Tényleg kíváncsi voltam a tanácsára. – Elég a futkározásból. Létrehozunk egy főhadiszállást, lehetőleg Soldier-tó környékén, hogy egyszerűen pótolhassuk a készleteinket. Elfoglaljuk és megvédjük. Nem hangzik valami soknak, de így tudsz elkezdeni egy ilyen mozgalmat. Egyáltalán nem különbözik attól, amit bandaként kell csinálni. Épületeket és utcákat védtem. Itt mezők, partok és erdők vannak. Válassz egyet. – Erdő – belegondoltam abba, amit mondott, és éreztem, hogy igaza van. – Ott elég fa van az építkezéshez, és jó fedezéket is nyújt. Egyszerűbb bevédeni, mint egy nyílt területet. – Máris jobban hangzik – bólintott Kósza, világos szeme szinte ragyogott az izgalomtól. – Amint letelepszünk, a korcsok
megtalálnak. Leegyszerűsödik a dolog arra, hogy legyőzzük-e őket vagy sem. Ez pedig egy olyan harc, ami mögé az emberek szívesen odaállnak. A legtöbbjük amúgy is vagy a csata izgalmára vágyik, vagy azért jött, hogy meghalhasson. Pont ezeket nem kínáltad nekik. Ez igaz volt: úgy gondoltam, jobb nem összecsapni a korcsokkal, amíg fel nem duzzasztjuk a létszámot. Ami nem sikerült. Ideje stratégiát váltani. – Köszönöm! Nélküled ez az egész csúfos bukás lenne. – Tudom – mondta, és régi nagyzolása egy pillanatra visszatért. De a pillantásában már nyoma sem volt forró vágyakozásnak. Kósza végre lezárta magában ezt a fejezetet. Visszatértünk a táborba, ahol Spence javában kavargatta a levest. A többiek csendesen beszélgettek, és a fegyvereiket ápolták. Megköszörültem a torkomat, hogy megragadjam a figyelmüket. – Nagyon sajnálom, hogy a munkánk nem volt olyan eredményes, mint ahogy reméltem. De ennek vége. Innentől keményen lecsapunk az ellenségre. Lehet, hogy nem tudjuk legyűrni a hordát, de a világ egy szeletét legalább megvédhetjük tőlük. Leírtam nekik a stratégiát, amit Kósza vázolt föl nekem. A harcosok belelkesedtek, szívesen védelmezték volna az erdőt Soldier-tó mellett. Szégyenem egy részét elégedettség mosta el: nem hadsereggel vonulunk ugyan a horda ellen, de ezt véghez tudjuk vinni. Emlékeztem, hogyan hoztak létre egy rejtett falut a korcsok az erdőben Megváltástól nem messze. Ugyanezt megtehetjük most mi. Minden gyökér, ág, fa helyét megtanuljuk, minden árnyék a barátunk lesz, amíg senki nem fog ránk találni.
Ha nem tudunk szembeszállni a tömeggel, egyesével fogjuk leszedni őket. Mi leszünk az erdő szellemei. Már azon az éjszakán mindenki vidámabban feküdt le. A visszaútra több, mint egy hetet számoltam, hiszen folyamatos haladásban voltunk az óceánig Soldier-tótól, méghozzá kemény menetben. Nyugat felé is voltak települések, de oda nem jutottunk el, mielőtt a kudarc eltaposott volna, akár egy bogarat. Jobban is éreztem magam így, elérhető céllal a szemem előtt. Kilenc napnyi kemény talpalás után pillantottam meg a távolban a zöldellő lombokat. Soldier-tó az erdő másik oldalán terült el a folyóval együtt, de odáig nem állt szándékunkban elmenni. A vadászgatás mellett még jócskán kitartottak a Gaspardban beszerzett készletek, nekünk pedig meg kellett tanulnunk megélni a vadonban. A korcsok tanulmányozták a szokásainkat, ha rendszeres bevásárlókörutakat teszünk Soldier-tóba, akkor lecsapnának ránk, mikor menet közben a legsebezhetőbbek vagyunk. Nem akartam megkönnyíteni a dolgukat. – Lehet, hogy nem vagyunk sokan, de megmutatjuk a korcsoknak, mi az a félelem! Túl sokáig bujkáltunk romok között és falak mögött. Itt az idő, hogy visszavegyük a földünket! Persze, csak egy darabka erdő volt, de mégis azt éreztük, hogy most meghúzunk egy vonalat. Talán csak a derűlátás munkált bennünk, de azt mindig szívesebben látom, mint a kétségbeesést. A katonák tudták, hogy hiba lenne kitörő örömmel fogadni a bejelentésemet, de ökölbe szorított kezüket a magasba emelték, csendesen jelezve, hogy készen állnak a háborúra. Volt, aki a fegyverét is megforgatta a feje fölött. Mosolyognom kellett. Rendben, nincs még egy hadseregem, de
ha választanom kéne egy horda és ezek között a bátor harcosok között, bármikor őket választanám. – Felderíted a terepet? – kérdeztem Kószát. – Hammonddal és Sandsszal megyek – bólintott. – Keressetek egy alkalmas helyet, valami könnyen védhetőt – javasoltam. Egy intéssel jelezte, hogy hallotta, aztán a hármas elsietett. A többiekkel a fák sötétzöld árnyékában vártuk őket. A száraz tűlevél, egy száraz időszak emléke halmokban borította a földet. Tegan odajött hozzám, az úton vékonnyá vált és kellemesen lebarnult, a bicegését szinte észre se lehetett venni. Nem is kérdeztem, hogy van a lába. Ebben a lányban sokkal több volt egy régi sérülésnél. – Nem így képzeltem, amikor elindultunk – mondta. – Hát, én sem. Egy dicső sereg vezetőjeként képzeltem el magam, egy olyan légió élén, amilyet a régi világ összeomlása óta senki sem látott. Ehelyett hat héttel később még mindig tizenkét önkéntesem volt, és éppen egy erdőt készültünk bevédeni amellett a város mellett, ahonnan indultunk. Oaks mama azt mondaná, ez egy alázatra nevelő lecke volt, amiből megtanulhattam, hogy nem a farok csóválja a kutyát, és igaza is lenne. – Jobb itt kint, harcra készülődve – közölte Spence. – Úgy érzem magam, mint aki tényleg tesz is valamit. Tully szeretetteljesen a férfira mosolygott. – Mindig is utálta a végtelen gyakorlatozást. Aszonta, úgy érzi, mintha folyamatosan arra a napra készítenék fel, ami sohasem jön el. – Azt akarták, legyünk készen a harcra, miközben ők nem is akarnak megküzdeni a mutánsokkal! – horkant fel Spence. – Alig
járőrözünk, a város határain kívül nincs egy talpalatnyi földünk. Ha folyamatosan az ólokban akartam volna dolgozni, akkor nem álltam volna be a seregbe! Ez már feltűnt Soldier-tóban is. Ahhoz képest, hogy egy komplett városnyi harcosról van szó, alig látnak csatát. Éppen csak olyan messzire küldtek ki őrjáratokat, hogy a közvetlen környéket tisztán tartsák, ami számomra legalább annyira furcsa volt, mint dr. Wilson ketrecbe zárt korcsa. Ezt nem életnek, hanem puszta létezésnek nevezném, hiszen egy szögesdróttól függtek. Megváltással kapcsolatban ugyanígy éreztem. Egy olyan világra vágytam a szívem mélyén, ahol az emberek zavartalanul utazhatnak. A felderítők visszatértek, találtak egy megfelelő helyet. Amikor megláttam, azonnal jóváhagytam: egy tisztás volt az, a lombokon át felsejlett az ég kékje, a faágak odafent pedig kellően erősek és keszekuszák ahhoz, hogy megtartsanak egész épületeket. Fakó követte a tekintetemet. Sápadtnak tűnt, féltem, hogy ez a hely túlságosan emlékezteti a fogságára. – Kezdhetnénk azzal, hogy odafent az ágak között építünk járófelületeket – mondta, saját gondolataimat visszhangozva. – Vágnánk ki pár fát, és tetőt is húzhatnánk föléje. Tully felmutatott egy különösen vastag ágra. – Ott üldögélhetnék és lőhetnék a mutánsokra. A halál angyala volt ő a nyílpuskájával, a korcsok semmit sem tehettek ellene. A többiek is bejárták a terepet, azon gondolkodva, hogyan használhatnánk ki a korcsok ellen. Mosolyogva fordultam Kószához és az embereihez. – Tökéletes! Remek munka. – Thorntonra néztem. – Nálad van az a kisbalta? – Még szép, hogy nálam. Sehova nem megyek nélküle.
– Akkor gyerünk, munkára! – Felemeltem a hangom, hogy mindenki hallja. – Nem tudjuk, mikor találnak ránk a korcsok, de feltett szándékom készen várni őket!
Hadrendben
E
gy hétig zavartalanul dolgozhattunk az erdőben, aminek örültünk, mert így volt időnk a terveinket kivitelezni. A tetőhöz több időre lett volna szükségünk, persze, de elég fát vágtunk ki, ahhoz, hogy megépítsük a magasban a pallókat, amikről Fakó beszélt. A készletekkel való takarékoskodás jegyében zsinórokat, kúszónövényeket és gyantát használtunk a hozzávaló fatörzsek és lécek rögzítésére. Tully is megkapta a lövészkedéshez járó felületet. Mire kész lettünk a pallókkal, megvolt az álcázás is. Észre se vetted volna az ágak között kis falucskánkat, hacsak nem tudod, hogy mit keresel, A főzést azért a talajszinten végeztük, de messziről sokkal inkább látszott elszigetelt tűznek, mint településnek. Pont, ahogy akartuk. Idővel a füst odacsábította az ellenséget. A terv szerint ment minden. Egy korcs vadászcsapat pont hajnalban osont be a tisztásra, nyilván arra készülve, hogy egy óvatlan prémvadászt kaphatnak el. Mind a huszan megtorpantak, úgy bámultak a magányos tűzre. Ez kockázatnak számított ugyan, de már rendelkeztek tűzzel a helyőrségünknek hála, ráadásul be is bizonyosodott, hogy hosszú időn át életben tudják tartani a lángot, ami azt jelentette, felfogták, milyen következményekkel járna, ha hagynák kialudni. Amilyen ütemben fejlődnek – figyelembe véve azt, amit dr. Wilson mondott a csoportos emlékezetükről –, én nem csodálkoztam volna, ha már arra is rájöttek volna, hogyan gyújthatnak tüzet.
Egyikük rámorrant a többire, és intett. Parancsokat adott. Erre a korcsok szétszéledtek, körbeszaglászták a tisztást. De mielőtt még rájöhettek volna, hol vagyunk, jeleztem Tullynak, és megkezdődött a támadás. Eleresztett egy lövedéket a kuckójából, felnyársalva a vezér torkát. Tiszta találat volt, amíg a szörny ki nem tépte nyakából a fémet, akkor viszont vér spriccelt mindenfelé. A szörnyek nem pánikoltak annyira, mint hittem, de a vezetése nélkül sokkal tapasztaltabbnak kellett volna lenniük ahhoz, hogy legyőzhessenek egy olyan ellenséget, aki rendelkezett tervvel és kedvezőbb állásokkal is. Tully mellől Spence gyors lövésekkel leterített még kettőt. Puskával lőni kockázatos volt, hiszen ha kószálnak még páran a közelben, meghallják és a testvéreik segítségére sietnek. Viszont ha nem csináljuk, akkor még azelőtt kell a talajszinten összecsapnunk velük, hogy kicsit megdolgoztuk volna őket. Kósza szerint a horda amúgy is Megváltástól keletre van, nem nyugatra. Ha megtalálják Gaspardot, ott valószínűleg elszórakoznak egy darabig. Hacsak nem tudják megközelíteni a víz felől, vagy valahogy átjutni azon a hatalmas falon, semmi esélyük nincs, legfeljebb kiéheztetni tudnák a város lakóit. Már csupán tizenhét leölni való korcsunk maradt. Biccentettem Tegannek, aki még mindig magánál tartotta a puskámat, mire a lány a palló szélére kúszott, célzott és lőtt. Nem tartozott a legjobb lövészek közé, de a magaslat sokat segített. Bár nem hiszem, hogy pont hátba akart volna lőni egyet, de sikerült. Nem ejtett halálos sebet, a szörny dühösen felvonyított, majd megperdült, támadóját keresve, mire a lány ismét elsütötte a fegyvert, most már mellkason találva a korcsot, mire az lehanyatlott. Megdicsőült mosolyából ítélve jót tett Tegan énképének, hogy láthatta, mire képes. Nem akarom
lebecsülni a gyógyító képességét, de ha valaki erővel meg tud védeni valamit, attól erősnek érzi magát, és neki pont ez kellett. Tully újratöltött és leszedett még egyet, Spence is két újabb áldozatot könyvelhetett el. Pontosan erre vártam: kicsit jobb esélyekre. Egyértelmű győzelemre volt szükségünk, hogy az embereim vándorlásban és segítségért könyörgésben felmorzsolódott jókedve visszatérjen. Megadtam a jelet a leugrásra és támadásra, így elkezdődött a csata második fázisa. Egyszerre támadtunk fentről, öldöklő ököl- és pengeviharként. Már előrántottam a késeimet, mire az első korcs megindult felém. Ugrott, amire a válaszom egy villámgyors, csuklóból indított vágás volt. Nagyon jólesett átvágni a torkát! Azonnal rám talált egy másik. A tisztást ellepték a csapdosó karmok, összecsattanó állkapcsok, fülsiketítő volt a morgás. Fakó átküzdötte magát közöttük, és elfoglalta helyét a hátamnál: úgy harcoltunk, ahogy mindig is, egy emberként, összehangolt mozdulataink szépsége felért az ölelkezéssel. Kósza a kecses durvaság forgószeleként tombolt, ahol megjelent, elhullott szörnyek szegélyezték útját. Tegan puskája elhallgatott, úgy gondolom, nem mert úgy tüzelni, hogy minket is eltalálhatott. Tiszteltem azért, hogy tudatában van saját korlátainak, még akkor is, amikor a jóval merészebb Tully lövedéke kivégezte a korcsot, amivel küzdöttem. Amint ledöftem a következőt, sikerült vetnem egy pillantást Thorntonra, aki öklének egyetlen ütésével tántorgásra késztetett egyet, amit aztán Morrow felnyársalt a kardjára. Nagyon ügyesek voltak együtt: a nyers, durva erő és a finom, elegáns vívás találkozása. Összenéztünk Morrow-val, rám kacsintott, és már vissza is lendült a harcba. A hátam mögött Fakó egész testét
fegyverként használta, öklét, könyökét, vállát, térdét. A karmok és fogak hozzá se értek, meg se karcolták. Kivédtem egy döfést, aztán kipróbáltam valami újat: a korcs felé rúgtam, és amikor az hátraugrott, hogy elkerülje, alacsonyan előrehajoltam és kibeleztem a késeimmel. Tervünk zűrzavaros közelharccá változott, a korcsok vadul tomboltak. Volt, amelyik csak állt, és odacsapott annak, aki túl közel merészkedett hozzá, mások menekülőre fogták. Tully és Spence szedte le az utolsó kettőt, miközben azok a tisztás széle felé oldalaztak. Hiába lihegtem, eltöltött a diadalérzet, mert ez igenis győzelem volt! Körülöttem az embereim fegyverüket rázva ünnepeltek. – Ez még csak egy harc – közöltem –, de minden itt kezdődik el! Válaszul toppantottak és harciasan felkiáltottak. Tegan körbejárt köztünk és megvizsgált mindenkit. Tullyt és Spence-t leszámítva mindegyikünk szerzett kisebb karcolásokat, zúzódásokat és karomnyomokat, de komoly orvosi beavatkozásra nem volt szükség. Így tudtuk magunk előtt is bebizonyítani, hogy alkalmasak vagyunk erre. Ez a győzelem fokozza majd elszántságunkat a kemény időkre – és nem kételkedtem abban, hogy most elég nehéz időszaknak nézünk elébe. – Tüntessük el innen ezeket a tetemeket – kértem. – Ha tovább maradnak, soha nem múlik el a bűz. – Mit csinálunk velük? – érdeklődött Spence. Eszembe jutott az a rengeteg kínzás, amivel sújtottak minket, magam előtt láttam a lángoló Megváltást, és máris tudtam a választ. Jéghideg szívvel mondtam ki. – Kivisszük őket az erdő szélére. Lecsapjuk a fejeket, a
többit pedig elégetjük. – És a fejekkel mi lesz? – kérdezte Thornton. Kósza válaszolt helyettem, elismerőn pillantva felém. – Karókra húzzuk őket a területünk körül, ha nem tévedek. – Nem tévedsz. – Ez barbárságnak hangzik – fintorgott Morrow. – Az is. Mindamellett olyan figyelmeztetés, amit érteni fognak. Ők is így üzentek nekünk. Az arckifejezésükből ítélve ez többeknek nem tetszett, főleg Tegannek és Morrow-nak, de elegem volt már a játszadozásból. A korcsok tökéletesen értették, mit jelent egy ilyen üzenet, és pont ez volt a lényeg: ha elkezdik tisztelni a határainkat, akkor halálra unjuk magunkat, és stratégiát kell váltanunk. De ha ettől begurulnak, ahogy számítottam rá, akkor igen érdekes napjaink lesznek. Segítettem a többieknek a cipekedésben. Kósza folyamatosan figyelte körülöttünk a vidéket, hiszen ez már veszélyes helynek minősült, ráadásul nem álltunk harcra készen, míg az előző csata maradványait takarítottuk el. Különösen, hogy nyílt terepen kellett halomba hordanunk a lefejezett korcstetemeket az égetéshez. Tegan száraz füvet és gallyakat gyűjtött gyújtósnak, Thornton pedig egy-két löttyintésnyi tömény szeszt áldozott be, melyet sok megállónk közül az egyikben szerzett be magának. Ahogy meggyulladtak, a szörnyhullák iszonyatos szagot árasztottak, és olyan vastag, fekete füstoszlop emelkedett az égre, mint valami jelzőtűz. És akkor megérkezett a második hullám. Délről rohantak meg minket, Fakó figyelmeztető kiáltása épp elég időt adott nekünk, hogy Spence eleresszen egy-két
lövést és Tully is közéjük küldjön két számszeríj-lövedéket. Aztán a nyakunkon voltak. Előrántottam késeimet és hátratáncoltam, hogy legyen helyem mozogni. A legrosszabb az lenne, ha minden eddigi cselekedetem megcsúfolásaként úgy halnék meg, hogy átesek egy korcs tetemen és bénaságom büntetéseként kibeleznek. Túl gyorsan jöttek ahhoz, hogy akár csak megtippeljem, hányan lehetnek. Az életemért küzdöttem, négy szörny ellen. Hol van Fakó? A jobb alkarommal hárítottam, a bal kezemmel pedig majdnem lenyiszáltam a szörny kézfejét. Karmai izmok és bőr pókhálóján lifegtek. Második csapásom teljesen lemetszette a végtagot, a csonka karból véres csont meredt elő. A másik három dühében egyként lépett, esélyem sem volt mindent kivédeni, így hátraugrottam, kétoldalt kitartott kézzel, hogy jobban egyensúlyozhassak. Még így is megcsúsztam a véres füvön, így ellenségeim fölénybe kerültek. Szerencsére elég hamar visszanyertem az egyensúlyomat ahhoz, hogy két vágáson kívül minden támadást elkerüljek. Vér bugyborékolt a húsomba karmolt sebekből, de nem érdekelt, késeimet belevájtam az egyik korcs mellkasába, és egy-egy vágással teljesen felnyitottam. A korcsok egy időben elég kiismerhetően harcoltak, az évek folyamán rájöttem, mire számítsak: suhintás, suhintás, harapás. De ha összezárt rajtad az állkapcsuk, akkor nem eresztettek. Elbukfenceztem a csattogó fogak elől, kihasználva a nedves talaj csúszósságát. Mielőtt még elértek volna, talpra álltam, nem törődve a karjaimba hasító fájdalommal. Kit izgat még néhány sebhely? Egy oldalpillantással meggyőződtem róla, hogy Fakó él, küzd, hogy elérjen engem, Kósza pedig úgy tombol és gyilkol, mintha ennél semmit sem szeretne jobban a világon. Thornton kiáltásait
hallottam, de Morrow-t egyáltalán nem. Spence spórolt a lőszerrel, hosszú kését és bakancsát használta fegyverként, Tully pedig a háta mögül lődözött. Az öldöklés káosza valamiért gyönyörűnek tetszett, amihez én is hozzájárultam: végigvágtam egy korcs ereit, ahogy rám rontott. Vér spriccelt a sebeiből, nem undorító, beteges, csak sós, csípős, hússzagú. Mikor az utolsó szörny is elesett, harminc feküdt belőlük a fűben, míg mi mind állva maradtunk. Újabb ünneplő kurjongatás hallatszott – most vágtunk le ötven korcsot! Nem éppen rossz termés egy napra. Kimerültem, és csurom vér voltam (nagy része nem tőlem származott), de ahogy megtöröltem a szemem, éreztem az elégedettség lángját. Úgy láttam, mindenki hasonlóan érez, Morrow-t leszámítva. Nem tudtam megfejteni őt: tehetségesen bánt a karddal, ám hiányzott belőle a harcos büszkesége. – Ezeket is lefejezzük – mondtam –, aztán a halomba a testükkel! Az egész nap és az éjszaka egy része is elment azzal, hogy elégessük a maradványokat, és kitűzzük riasztó figyelmeztetésünket a terület körül. Undorító munka, Tegan és Morrow kérték is, hadd térjenek vissza a táborba. Mire mi is hazaértünk, farkaséhes voltam, mocskos, kimerült, de nagyon reményteljes. Ezért követtek engem ezek az emberek, ezért hagyták el otthonukat. Nem érdekelte őket, kicsiben vagy nagyban csináljuk, ők csak korcsokat akartak ölni. Egyesek bosszúra vágytak, mások arra az érzésre, hogy biztonságosabbá tették a világot. Hogy Morrow mi a bánatot keresett itt, azt nem tudtam, de most is a tűz fényénél jegyzetelt a könyvecskébe, amit mindig a zsebében hordott. Fakóval elsétáltunk a közeli patakhoz néhány tömlővel,
hogy a mosdáshoz és iváshoz folyadékot szerezzünk. Nem gondoltam, hogy további harcra számíthatunk, úgy hittem, hogy a közvetlen környéken tartózkodó korcsokat leöltük, de azért a figyelmem nem lankadt, ahogy telemerítettük és a táborba cipeltük a vizestömlőket. A holdfényben ugyanolyan fáradtnak láttam Fakót, mint amilyennek magamat éreztem. – Meddig maradunk? – kérdezte. – Amíg meg nem halunk, vagy messze el nem kerülik ezt a helyet. – Szerinted meg tudnak tanulni félni tőlünk? – Remélem! Nem tudom, mi mást tehetnénk. Amikor a horda idejön, senki nem állhat majd meg velük szemben, kivéve az olyan helyeket, mint Gaspard. – De egy település sincs olyan jó helyen, mint ők – jegyezte meg Fakó halkan. Ez nyomasztott is engem. Otterburnben láttam a védtelen városok jövőjét, és amúgy sem hittem, hogy a korcsok örökké tiszteletben fogják tartani a megállapodást. Az csak egy trükk, hogy az emberek a szörnyek alárendeltjeiként biztonságban érezzék magukat. Nekem úgy tűnt, ez csak egy módszer arra, hogy a népesség megszokja, hogy térdet kell hajtani, hogy uralkodnak felettük. Emlékeztem arra a karámra, amiben a korcsok tartották az embereket, emlékeztem, hogy bántak Fakóval, ez pedig mindent elárult a valódi szándékaikról. Az erdőben csak a holdfény ezüst vonalkái ütötték át a lombokat, olyan sűrű sötétség uralkodott, de nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy kivegyem a fák körvonalait, a levelek legyezőjét és a tűlevelekkel teli, hosszúkás ágakat. Hallottam a patak halk csobogását és a bogarak ciripelését, éreztem a levegőben a gyanta és a növények édeskés illatát és az
állatpotyadék kesernyés szagát. A távoli, csontokkal teli máglyák felől savanyítás bűz érkezett a hamu nehézkességével. Azt kívántam, bár örökre elűzné a szörnyeket a tűz, de ez nem így működött. Edmund szerint a kívánságok arra valók, hogy amikor a csillagokat nézed, rájuk gondolhass. Innen nem láttam a fénypöttyöket, és valamiért visszavágytam abba az ártatlan hiszékenységbe, amikor azt hittem, hogy azok ott a fejünk fölött egy-egy másik város fényei. Akkor sokkal egyszerűbbnek tűnt minden, az előttem álló feladat meg kisebbnek. Biztonságra leltünk Megváltásban, de annak hamar vége szakadt. Csak akkor lesz itt béke, ha egyenként lenyomjuk a korcsok torkán. A fejemet lehajtva megtorpantam. – Olyan szörnyű nehéz! Fakó letette a saját tömlőjét. Erősebb volt nálam, így ő nem vonszolta, hanem kézben vitte. Bár már jobban érezte magát, mégis meglepődtem, amikor átölelt. Kezdtem hozzászokni, hogy egyedül vagyok nincs erős kar, ami tartana, nincs meleg test, amihez hozzábújhatok, így egy pillanatra lefagytam, mintha nekem lennének problémáim az érintésekkel kapcsolatban. Aztán behunyt szemmel hozzásimultam. – Persze hogy az – suttogta megnyugtatóan. – Én annyira picinek érzem magam... – Én hiszek benne, hogy meg tudod csinálni – csókot lehelt a fejem búbjára. – Átéltem az őrült történeteidet, és nagyon jól tudom, hogy az utolsó szóig igazak. Pikk, ha bárki meg tudja változtatni a világot, az te vagy!
Kérdések
A
következő napokban ezek a szavak tartottak életben. A vad, hirtelen jövő csaták egymást követték, az erdőszélen a máglyák szünet nélkül égtek és izzottak. Még kövekkel is körberaktuk őket, nehogy meggyulladjon a fű és továbbterjedjen a tűz a fákra. Bár fel akartuk hívni magunkra az ellenség figyelmét, leégetni az erdőt túlzás lett volna. A harcok között tovább építkeztünk. A tervek szerint megvalósult a tető az ágak között, és annyira kiszélesítettük a pallókat, hogy odafent tudtunk aludni. Eleinte elszörnyedtem tőle, alig tudtam lehunyni a szemem, de akkor is minden bajom volt, amikor egykor a felszínre jöttem. Idővel megszoktam. Mindenki megszokta. Tully és Spence Thorntonnal gödröket ástak, és az aljába hegyes karókat állítottak, majd lefedték levelekkel. Érthető módon nagyon figyeltünk, hogy mind megjegyezzük, hol vannak ezek a veszélyes részek. Még kijjebb Kósza és a felderítők hurokcsapdákat és drótbuktatókat húztak ki. Elég gyakran köszönhettük a vacsoránkat a hurkoknak, de időnként egy-egy magányos korcs is fennakadt, a morgás elárulta a helyét, így ilyenkor egyikünk kirohant megölni a dögöt, mielőtt átrághatta volna a kötelet. Már egy hónapja az erdőben lehettünk, amikor Tegan megkeresett. A léptei könnyűek voltak, és csak kicsit felemásak a pallókon. Nagyon jól belejött a mászásba, amitől végre önbizalmat meríthetett. Már nem slisszolt el a férfiak elől, bátran
a szemükbe nézett. Néha még a Morrow és Spence közti adok-kapokba is beszállt. Azt is észrevettem, hogy Kósza gyakran bámulja, de nem úgy, ahogy engem nézett egykor, hanem inkább úgy, mintha azokon a szörnyű dolgokon gondolkodna, amiket vele tett, és azt kívánná, bár visszacsinálhatná az egészet. A lány leült mellém, és a lábát lógázta. Mások őrködtek most, Morrow és Kósza épp összecsaptak a tisztáson, a winterville-i felderítők pedig nem sokkal azelőtt mentek ki ellenőrizni a csapdákat és azt, hogy a levágott fejek közül nem hiányzik-e. Néha a korcsok odaosontak és ellopkodták őket, bár a tábor megtámadásával már óvatosabbnak bizonyultak. Az óvatosságot már megtanítottuk nekik. Reméljük, lesz még abból más is. Mindennapi félelmeim egyike volt, hogy egy nap egy korcs elviszi hírünket a hordának, ami most már minden valószínűség szerint keleten járhatott az óceán partján. Persze erről nem győződhettem meg anélkül, hogy az egyik felderítőt el ne küldjem, amit nagyon nem akartam. Túl nagy kockázatnak éreztem, túl kevés nyereséggel. Úgyhogy tovább harcoltunk pengeélen táncolva. Egy nap a fák között több korcs hemzseg majd, mint ahánnyal amúgy jól képzett csapatunk meg tudna birkózni. Addig viszont harcolni fogunk. Eddigre elmúlt a monoklim és a törött orrom is meggyógyult, bár oldalról nézve maradt egy kis törés a vonalában. Fakó azt mondta, ettől karakteresebb lett az arcom. Hát, ebben nem voltam biztos, de más sérülések rendszeresen elvonták a figyelmemet az ilyen jellegű aggodalmaimról. – Emlékszel, miről beszéltünk, miután elhagytuk
Soldier-tót? – Kérdezte Tegan. – Az önvédelmi edzésedre gondolsz? – Igen. Mikor tanítasz már? – Közvetlenül és merészen betámadott vele, kihívó pillantással. Ettől végképp mosolyognom kellett. – Arra vártam, hogy megkérj. – Szórakozol velem? Már rég megkértelek! Csak hogy kicsit húzzam az agyát, Selyem kioktató hangnemét utánozva kijelentettem: – Ha eléggé akarsz valamit, akkor folyamatosan azt űzöd, nem pedig vársz arra, hogy valaki odahozza neked. Bejött a számításom, Tegan sötét szemöldöke összeszaladt, de lenyelte a feltörő szavakat, talán mert azt gondolta, sose tanítanám, ha visszaszólna. Először is rá kellett jönnöm, milyen harcnem felelne meg a legjobban neki. Mivel gyenge lába hátrányt jelentett, a lőfegyver lehet talán a legjobb, de az csak felverné a lőszer kérdéskörét, amivel már Spence sem állt túl jól. Úgyhogy elhatároztam, felteszek pár kérdést. – Kinek a harcbeli stílusa tetszik a legjobban? Felejtsd el, mit tudsz, vagy nem tudsz megcsinálni, csak a harcra gondolj. – Morrow-é – felelte egy kis gondolkodás után. Volt is mit kedvelni a férfi kecsességén és elegáns mozgásán! De olyan szintű mozgékonysággal hajtotta végre a fordulatokat, a színlelt támadásokat, ugrásokat és vágásokat, amihez Tegan túl alacsony lett volna, ráadásul biztos, hogy az egyensúlyérzéke sem ilyen tökéletes. Bár ettől még magát a stílust igazíthatnánk Teganhöz. Felkeltem, és elindultam lefelé, intve Tegannek, hogy kövessen. Kósza pont Morrow torka felé csapott a késeivel, mire a másik férfi egy villámgyors mozdulattal húzta föl a kezét.
Annyira gyors volt, hogy Kósza kezéből ki is repült az egyik kés – hozzá se tudott volna érni ellenfeléhez. Soha nem láttam még ilyet. A fiú nem dühösen vagy idegesen fogadta ezt, szemei érdeklődve szűkültek össze. – Mutasd meg nekem még egyszer! – követelte. Morrow kicsit lassabban megismételte a mozdulatot, hogy Kósza végrehajthasson egy ellenlépést. Mindketten ziháltak, amikor észrevettek minket. Morrow megrázott egy képzeletbeli kalapot, és meghajolt. Szerette ezt a kis színjátékot. Nem tudom, hol tanulhatta, de bevált, Tegan nyakán pirosság kúszott végig, és felmászott az arcára. Kósza megállt, hogy meghallgassa, mit szeretnénk. A többiek folytatták, amit épp csináltak, de éreztem, hogy majd megpukkadnak a kíváncsiságtól. – Tegan már jól bánik a puskával, de nem pazarolhatunk több lőszert célbalövészetre. Szeretne viszont megtanulni jobban küzdeni. – Ez egy jó ötlet – bólintott Kósza. – Milyen fegyverben gondolkodsz? – Morrow elgondolkodott. – Lőfegyvereket már használtam – vont vállat Tegan. – Egyszer husángot, de az nem ment valami jól. – Túl nehéz fegyver volt az. – Nekem azért hiányzott az a husáng, hiszen vakarcstársam, Kő készítette számomra. Sokadszorra gondoltam arra, mi lett vele és Gyűszűvel, és hogy miért fogadták el olyan gyorsan a vádakat, amivel az idősek illettek engem. Odalent a harácsolás bűnnek számított, engem pedig azzal vádoltak, hogy relikviákat rejtegettem a régi világból, hogy nyerészkedhessek. Mivel én a csillogó dolgokat szeretem, semmi
értelme nem lett volna olvasnivalókat dugdosnom a többiek elől. Jó, a képek tetszettek, de még a megváltásbeli iskola után is kemény munkával tudtam csak olvasni, úgyhogy egy könyv lett volna az utolsó dolog, amit ellopok. Megráztam a fejem, elhessegettem az ostoba vádaskodás emlékét, és Teganra figyeltem. – Mutasd, hogy sétálsz – kérte kedvesen Morrow. Tegan pillantásában az egész világ fájdalma csillogott, de engedelmesen elindult, bemutatva lépteit. Az arca vöröslött, ahogy visszajött hozzánk, de nem sunyta le a tekintetét. Igen, kicsit bicegek, üzente büszkén felvétett állával, de attól még tudok harcolni. Morrow viszont mintha nem is figyelt volna arra, hogy biceg, legalábbis nem elítélően. – Mit gondolsz? – kérdeztem. – Egy olyan fegyverre van szükséged – Teganhöz beszélt, nem hozzám –, ami segít neked a gyengeségeid leküzdésében, és egyben tovább fokozza az erősségeidet. Elég alacsony vagy, hogy azt gondolják, könnyű dolguk lesz, de elég erős is ahhoz, hogy meglepd az ellenségeidet, amikor közel érnek. – Mit javasolsz? – Tegan arca felderült, bízott benne, hogy a férfi tud neki segíteni. Válasz helyett Morrow berohant az erdőbe. Kósza felvonta egyik szemöldökét. – Hát, ez elég furcsa... De én sejtettem, hova megy, és mit keres. Vissza is tért nemsokára egy viszonylag egyenes faággal. Egy kis farigcsálással remek harci bot lesz belőle. A két végére patkolni kell némi vasat, amit Soldier-tóban meg is tudunk majd csináltatni, mikor készletekért megyünk, és a fegyver tökéletes lesz. – Ez a tied – nyújtotta át Tegannek.
– Szóval azt akarod, hogy egy gallyal öljek korcsokat? – Helyet kérek – sóhajtott Morrow. Engedelmeskedtünk neki, mire megmutatott párat a mozdulatokból. A kezében az ág gyönyörű, veszélyes fegyverré változott, keményen lecsapott, és elképzelt csapásokat hárított. Mikor végzett a bemutatóval, még Kósza is elismerően bólogatott. – És én tényleg meg tudnék tanulni így harcolni? – kérdezte Tegan. – Nem pont így – válaszolta őszintén Morrow –, de a stílust hozzád igazíthatjuk, és a bot elég hosszú ahhoz, hogy ha megcsúsznál, megtámaszkodhass rajta, amíg visszanyered az egyensúlyodat. Számodra ez a tökéletes fegyver. – És mindig nálad lehet – tette hozzá Kósza. – Az ellenségeidnek eszébe se fog jutni, hogy be tudod törni vele a fejüket, csak amikor már késő. Pont olyasminek hangzott, amire Tegannek szüksége volt. Nem akartam, hogy a korcsok célpontnak tekintsék, amiért túl gyorsan lövöldözi le a rokonságukat puskával, és csoportosan rárontsanak. A bottal a személyiségéhez illően csendes erő lehetett, egy alig észrevehető fenyegetés. Már most elégedettnek tűnt, ahogy átvette a Morrow-tól a botot. A férfi hozzám fordult. – Hacsak nem szeretnél valamire utasítani minket, én a részemről már most elkezdeném. – Mehet – léptem hátra. Furcsának éreztem később a dolgot – hogy a férfi tőlem kért engedélyt. De végső soron én indítottam útjára ezt a vállalkozást, azaz én feleltem érte, én lettem a főnök, még akkor is, ha nem csináltam túl jól. Vajon Selyem is így érezte, amikor
először kellett utasításokat adnia a vadászoknak? Úgy érezte, hogy nem jól van az, hogy tőle várják a parancsokat? Ráébredtem, hogy már nagyon régóta nem hallom a hangját a fejemben. Biztosan nem tudtam, mit jelent ez, talán arra utal, hogy annyira megváltoztam, hogy az agyam már másképp működött. Azaz Selyem emléke már nem tudott több bölcsességgel szolgálni, nem ért már semmit rengeteg gyakran ismételt szentbeszéde. Más szavakkal: egyedül maradtam. Félrevonultam, hogy helyet adjak a gyakorlatozásnak. Kósza velem tartott, de nem tűnt vidámnak – én viszont elhatároztam, hogy a barátja leszek, még akkor is, ha nem akarja. – Mi a gond? – kérdeztem halkan. – Nem hiszem, hogy unatkoznál itt. Komoran elmosolyodott ezt hallva, sebhelyei összeszaladtak. Éppen csak befejeztük az újabb huszonkilenc korcs elégetését. Ahhoz képest, hogy nem voltunk többek egy tizenkét fős, rosszul felszerelt, fák között bujkáló hajléktalannál, a legyőzött ellenfelek száma lenyűgözőnek tűnt. Amíg lehetett vadászni és nem esett a hó, na, meg a horda is távol maradt a területünktől, addig zavartalanul dolgozhattunk így. – Nem, nem az a baj, csak azon gondolkoztam, hogy szerinted valaha is jóvátehetem azt, amit Tegan ellen elkövettem? Tudom, elnézést kértem, ő pedig azt mondta, megbocsát, mert akkor még nem tudhattam, hogy másképp is cselekedhetnék, de... Úgy érzem, ez kevés, ennél többet kell tennem. Nem szabadulhatok a gondolattól. – Ez lelkiismeret-furdalásnak hangzik. – Oaks mama elmagyarázta nekem, mit jelent ez, és azonnal megértettem, mit
érzek a vak vakarcs és egy sor olyan cselekedet miatt, amit a vadásznővé válásért tennem kellett odalent. – Talán az – Kósza bizonytalannak hangzott, úgyhogy elmagyaráztam neki azt, amit az anyámtól megtudtam. Bólogatott. – Nem is csak miatta, egyébként. Más lányokat is elraboltunk, de egyikükkel se bántunk ilyen komiszul, mert ők más bandákból származtak, és értették az életmódunkat. – Azaz ők nem tiltakoztak. Sajgó fájdalmat éreztem Tegan miatt, ha arra gondoltam, mit érezhet. Lehet, hogy nem akarta azt a két vakarcsot, akiket ráerőszakoltak, de elveszíteni még rosszabb lehetett őket. Amíg ezen gondolkoztam, Morrow magának is szerzett egy botot, és máris a lépéseket mutogatta Tegannek. Türelmes, tehetséges tanárként úgy tanítja majd, hogy közben a lány nem fogja magát szerencsétlennek érezni. Egy részem azt kívánta, bár lett volna ilyen oktatóm az üvöltöző vadászok helyett odalent, akik folyton azt mondták, soha nem leszünk elég gyorsak vagy elég erősek, hogy még az is szánalmas, amikor a legjobbat nyújtjuk. Ez tett téged erőssé, mondtam magamnak, de akkor se sajnáltam, hogy Selyem hangja végül elhallgatott. – Nem – mondta a fiú, még mindig várakozón. – Nem tiltakoztak. – Nem, semmit nem tehetsz – tértem vissza Kósza eredeti kérdéséhez. – Ezzel neki is együtt kell élnie, és neked is. Vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni, de az sokat jelent, hogy szeretnéd. – Lehet, hogy most jobb ember vagyok – sóhajtotta –, de az biztos, hogy boldogtalanabb! Ha az érzelmei nem álltak volna úgy közénk, mint egy
karókkal teli verem, megöleltem volna, de köztünk a dolgok nem lehettek ilyen egyszerűek. Most, annak tudatában, hogy mit akart tőlem, és hogy azt én sose adtam volna meg neki, nem ölelgethettem úgy, mint egy megszeppent vakarcsot. Bátorításnak venné, és kezdődne minden elölről. Talán egy nap, ahogy ő is mondta, lehetünk majd barátok, mindenféle bonyodalom nélkül. Gyűlöltem azt a vadembert, akit a romok között ismertem meg, de Kósza már nem ugyanaz a fiú volt, mint ahogy én sem maradtam teljesen vadásznő. A világ egy óriási hely, tele csodákkal, és mindketten rengeteget tanultunk. Miatta is azt kívántam, bárcsak kevesebb szomorú, durva leckét dobott volna elénk az élet. – Én általában boldog vagyok. – Gyakran a pánik és a vidámság között egyensúlyoztam jómagam is. – Azért van valami, amin elgondolkodtam. – Igen, Kósza? – Miért, miért pont te csinálod ezt? Nem értettem, miről beszél, és ezt jeleztem is neki. – Hát, hogy itt vagy kint, ahelyett, hogy élveznéd a biztonságot Soldier-tóban, vagy akár Gaspardban, ha éppen nem lázadást szítasz ott. Akármikor lerakhatnád a fegyvert, senki nem adta neked parancsba, hogy harcolj. Akkor meg minek? Annyira elkötelezted magad amellett, hogy jobbá teszed a világot, én pedig nem értem, miért. – Az emberek csak élik az életüket – a válasz számomra nyilvánvalónak tűnt –, megpróbálnak kicsinek látszani, remélik, hogy a korcsok valaki mást ölnek majd meg, egy másik várost rohannak majd le. Meddig tart, mire a dolgok tudomásul nem vétele meghozza gyümölcsét, és az egész világ vérbe fullad? Valakinek kell húznia egy vonalat, hogy eddig és ne tovább. És
ki lesz az, ha nem én? Belső kényszernek éreztem: az az elképzelés, hogy székben ülve nézzem, ahogy mindent felfalnak a lángok, mindennél jobban taszított engem. Belehalnék, ha semmit nem tennék, miközben képes lennék harcolni. Talán el kell fogadnom, hogy nem nekem való a békés élet. Örökre bánnám, ha nem próbáltam volna meg javítani a dolgokon, mielőtt túl késő lenne. Kósza behatárolhatatlan érzelmek keverékével nézett rám. – Uralhattuk volna a romokat, te meg én. Ezt nem vitattam, egy másik életben lehettem volna én a bandák királynője, ahogy ő elképzelte – de nem egy olyan életben, ahol ismertem Fakót. Ez is tagadhatatlan tény. – Mit gondolsz – jöttem én a kérdésekkel miért nem volt egy darab korcs sem Gothamban ott, ahol te éltél? – Ezen én is gondolkodtam már. Azt mondtad, emberemlékezet óta veletek éltek odalent. Talán onnan indultak. A mi területünkön odafent az emberek belehaltak a betegségekbe, de mutánsokat soha nem láttunk, pedig még az északra vezető út közben is hánnyal találkoztunk a romok közt. – Tehát úgy gondolod, a mutációk a föld alatt zajlottak le, csak eleinte túl gyengék és ostobák voltak ahhoz, hogy megtalálják a felfelé vezető utat? – Talán – bólintott. – Aztán, ahogy okosodtak, rátaláltak a kijáratokra. Hirtelen vérfagyasztó gondolat hasított belém. – Akkor ez azt jelenti, hogy a korcsok, amelyek most ellepték Gothamet, a különböző enklávékból származnak, ki tudja, milyen régről? – Azt mondtad – gondolkodott el Kósza –, hogy dr. Wilson szerint a szörnyek a régi világ fegyverei által születtek. Hogy
egyfajta betegség volt először, aztán az oltás csak sokkal súlyosabbá tette? Helyeseltem. – Nem tudjuk, hogy terjedt el ez a betegség. Lehet, hogy az emberek a föld alá menekültek, és még csak nem is tudták, hogy már betegek. – Ez könnyen lehet – értettem egyet. Undok, ijesztő gondolat volt. Még elképzelni is utáltam, hogy a betegség ott éljen a testemben, míg tökéletesen egészségesnek érzem magam, de megfertőzöm a családomat, a szeretteimet. Inkább olyan ellenfelekre vágytam, akiket meg tudok ölni. Legalább a régi világ a maga titkos, rejtett veszélyeivel már elenyészett. Manapság a szörnyek karmokkal és agyarakkal jöttek, nem pedig fehér köpennyel és injekciós tűvel.
Diadal
V
égül a korcsok egyre ravaszabbakká váltak a támadásaikkal. Akkor érkeztek, amikor mi aludtunk – ráadásul igen nagy számban, de a csapdáink az egyharmadukat megnyomorították, mi pedig megtizedeltük a többieket, először lövésekkel a magasból, aztán véres csatákban a földön. Az ütközetek között a tábort fejlesztgettük. Az utolsó nagyobb csata után napokig nem láttunk egy szörnyet sem, amit jó jelnek véltem. – Működik – állapította meg Fakó. – Elterjedt rólunk a pletyka, és félnek az erdő környékére jönni. Csak remélni tudtam, hogy igazat beszél. Ahogy telt az idő, a levegő csípőssé vált, az ég meg egyre sápadtabbá, amikor az ágak közt meg-megpillantottam. Morrow naponta edzett Tegannel, a lány kezdett kiváló botharcossá válni. Amikor gyakorolni láttam, arra gondoltam magamban, hogy a későbbiekben nem lesz semmi gondja. Az élet megtanította arra, hogy erősnek és bátornak kell lennie, és hogy mindaddig, amíg nem adja fel, a vereség ismeretlen fogalom marad a számára. Ettől ugyanannyira vált harcossá és gyógyítóvá, én pedig irigykedtem rá. Egyre többször jutott eszembe, mi és ki lennék a késeim nélkül. A békés napokon edzettünk, felderítőutakra mentünk, a tűzzel foglalkoztunk, a pallókat csinosítgattuk, újabb csapdákat állítottunk fel, vadásztunk és főztünk. Nem izgalmas munkák ezek, de segítettek felállítani egy napirendet, amit időnként
erőszakos pillanatok törtek csak meg a korcsok jóvoltából. Két nap is eltelt a legutóbbi támadásuk óta, én már kezdtem nyugtalankodni emiatt, amikor Kósza szó szerint berontott a tisztásra. Lihegett, ami általában azt jelenti, hogy szörnyek vannak a sarkában, de ez alkalommal az arckifejezéséből ítélve más történt. – Valaki közeledik a tábor felé. Figyeltem egy ideig, és az összes védelmi rendszerünket kikerülte. Mit tegyünk? – Egy ember az? – kérdezte Fakó. – Bizony ám. – Hadd jöjjön – nem kellett sokat gondolkodnom rajta. – Jó lesz végre egy kis friss társaság. A felderítők az idegen minden mozdulatát figyelemmel kísérték, amíg csak rá nem lelt a tisztásunkra. Az idősödő férfi lenyűgözött arccal nézett végig azon, amit építettünk: a pallókon és emelőcsigákon, a hálókon és a tetőn. Egy kis várost hoztunk létre az ágak között, amire nagyon büszke voltam. Tully nem mosolyodott el, ahogy meglátta a vendégünket, elfoglalta szokásos lövészhelyét. Tudtam, ha bármi gond van, habozás nélkül keresztüllövi az embert. Megismertem a fickót, de nem jutott eszembe, hol láttam legutóbb. Olyan bundákat és szőrméket viselt, mint azok, akik vándorló életet éltek a vadonban. Minden városban szívesen fogadták a jó ruha- és cipőalapanyagul szolgáló, minőségi bőröket. A kereskedők mellett a prémvadászok töltötték be a hírvivő szerepét is, akik a legfrissebb információkkal szolgálhattak. – Nem véletlenül találtál ránk – állapítottam meg. Fakó mellém lépett, Kósza és Morrow a másik oldalamra állt.
Egy részem örült, hogy így kimutatták a hűségüket, másik felemet viszont idegesítette, hogy ebbe idegenek beleláthatják azt, hogy segítségre van szükségem egy viharvert, idős ember leterítéséhez, aki állatokat öldös a megélhetésért. Én sokkal veszélyesebbel is csatáztam már. – Valóban nem – ismerte be a prémvadász. – Évek óta élek a vadonban, és ez csak úgy lehetséges, hogy a hátamon is van szemem. Amikor észrevettem, hogy a mutánsok messzire elkerülik ezt a helyet, kíváncsi lettem, és egy kicsit megijedtem. Aztán láttam azt a hatalmas füstoszlopot... – Arra voltál kíváncsi, mi az, ami elég ijesztő ahhoz, hogy még ők is féljenek tőle? – vigyorgott Morrow. – Így van, fiatalember. – Pillantásával felmérte a tábort. – És arra is kíváncsi lennék, mit szeretnétek elérni ezzel a darabka erdővel. – Szerintem az a mi dolgunk. – Kemény pillantást vetettem rá. Ez egy bonyolult kérdés volt, ennek az embernek nem volt köze a nagy álmaimhoz és még nagyobb kudarcaimhoz. – Ha jó szándékkal jöttél, szívesen látunk itt, de az ételünk és a védelem nincs ingyen. – Mit ajánlasz? – érdeklődött a prémvadász. – Nem hinném, hogy érdekelnének ezek a bőrök. Ilyen csapdákkal, mint amik mellett eljöttem, szerintem nagyon is eredményesen vadásztok. – Igen, de biztosan van pár trükk a tarsolyodban ennyi vadonban töltött év után. Tölts el egy kis időt a felderítőimmel, taníts meg nekik mindent, amit csak tudsz! Azt is, hogy hogyan vetted észre a csapdáinkat, de bármi más tipp is segít, hogy hogyan legyenek láthatatlanok. – Kószára pillantottam felhúzott szemöldökkel, hogy hozzátenne-e még valamit. Megrázta a fejét.
– Ez így jó – felelte elégedetten a prémvadász. – A nevem egyébként John Kelley. – Pikk. Örvendek a találkozásnak! – Kezet ráztunk, és itt, a vadonban ez felért egy ígérettel, hogy nem öljük meg egymást. – Éhes vagy? – Tudnék enni. Szereztem neki egy tál pörköltet. Most éppen minden csendes volt, a kinti felderítők is figyelmeztetnének, ha baj készülne, de Kelley is nyilván jelezte volna, ha a környéken korcsokba ütközött volna. Az elmúlt hetekben megtanultunk gyorsan és hatékonyan cselekedni, történjen bármi. – Honnan jöttél? – kérdezte Morrow. – Most pont Gaspardból, egy időre elegendő pénzem volt, hogy ott maradhassak, de aztán elfogytak a fémek, és ki kellett jönnöm némi bőrért, hogy négy fal között, kellemes melegben tölthessem a telet. Na, ott láttam őt korábban. Ott állt a tömegben, amikor összekaptunk az őrséggel. Jobban éreztem magam úgy, hogy erre rájöttem, elfújta a gyanúmat, hogy más miatt jött, nem csak a kíváncsiság hajtotta. – Veszélyes hivatásod van – jegyeztem meg. – Aha! Mondja a lány, aki egy mutánsoktól hemzsegő erdőben táborozik! – Igaza volt. – De nem mondok semmit, láttam, milyen jól kezeltétek a helyzetet a városban. Ezt a területet próbáljátok bevédeni? – Jobb lesz Soldier-tónak – bólintottam –, ha a mutánsok úgy érzik, több a bajuk ezzel a hellyel, mint amennyire megérné megszerezni. – Az a szülővárosotok? – Van, akinek igen. – Nem vacakoltam azzal, hogy
elmondjam a történetemet. De amint felálltam, hogy ügyes-bajos teendőimet végezzem, Morrow elmondta helyettem. Hallottam, hogy elmondja a történetet, úgy, ahogy én tettem a városokban, csak sokkal szebben. Éreztem, hogy fülig vörösödöm, és próbáltam nem odafigyelni, mintha nem rólam lenne szó. Kelley időnként hitetlenkedve felém pillantott, mintha azt gondolná: Komolyan? EZ a lány? Morrow ízig-vérig történetmesélő volt, ki tudja, milyen díszítő elemeket adott hozzá. Örültem, hogy olyan jól bánik a karddal, különben bizony kibeleztem volna. – Tűzvörös az arcod – vigyorogta Fakó. – Gondolj bele, John Kelley elmondhatja magáról, hogy ott volt, amikor kezdődött. – Mi kezdődött? – Húztam fel egyik szemöldökömet. – A mozgalmad a világ megmentésére. Soha nem fogalmaztam meg ennyire pontosan, de végül is valóban jobbítani akartam a világon. Egyes emberek, mint Tegan, nagyon okosak, és sok mindent meg tudnak tanulni, csomó ötletük lehet, hogyan szépítsék vagy könnyítsék meg mások életét, de nekem egyetlen tehetségem van csupán. Nagyon rossz lenne, ha nem használnám ki a lehető legjobban. Butának éreztem magam, felhúztam a vállam. – Nem tudom, hogy meg lehet-e egyáltalán menteni. Eléggé el van romolva minden. De talán megvethetem a lábam, és megvédhetek egy falatnyi földet. – Ez így is több, mint amivel bárki más próbálkozott – Fakó óvatosan átkarolt, én pedig hozzásimultam. Csendes támogatása mindennél többet jelentett nekem. A csapat nagy része csak korcsokat akart ölni, nem hittek abban, hogy ezzel egy nagyobb jót érhetnek el. Hogy őszinte legyek, én sem igazán hittem,
megtanultam már a leckét – attól, hogy akartam valamit, még nem kaptam meg, ez a cél pedig mindennél távolabbinak tűnt. Azt is felfogtam, amit már jó ideje tudatosítanom kellett volna: minden, amit érdemes csinálni, kemény munkát igényel. Nincs varázspálca, mint Morrow meséiben, amivel köddé lehet változtatni bármit, ami nem tetszik. Úgyhogy tovább éltettem magam azzal a halovány reménnyel, hogy a világ egy napon biztonságosabb lesz. Abból a félelemből soha többé nem kérek, hogy egy sötét alagút bejárata előtt azon kelljen morfondíroznom, vajon láthatom-e még Oaks mamát és Edmundot. – Itt nem telelhetünk át – jelentettem ki halkan. – Még ha nem is fejlődik ez a vállalkozás tovább, az első hó után vissza kell térnünk Soldier-tóba. Az elképzelés iszonyattal töltött el, de nem hagyhattam, hogy az embereim éhezzenek, vagy megfagyjanak, a büszkeségem miatt. Minden viccelődést és „én megmondtam"-pillantást lenyelek Park ezredestől, aki szerint nem vagyok több egy túl merész álmokat dédelgető, buta lánykánál. Talán el kéne fogadnom, hogy John Kelley érkezése bizonyíték arra nézve, hogy igenis számít az, amit itt véghezvittünk. A világunk hatalmas, kevés utazóval, ő mégis észrevett minket: megváltoztattuk a környékbeli korcsok viselkedését. Ez is valami. – Van még pár hetünk az őszből, még bármi megtörténhet – vélekedett Fakó. És igaza lett. John Kelley négy napja élt, étkezett és edzett velünk, amikor megtörtént a lehetetlen. Illetve, mivel megtörtént, ezért nem kéne lehetetlennek bélyegeznem,
legfeljebb nagyon valószínűtlennek. A mezőn álltam egy lobogó máglya mellett, az utolsó leölt szörnyek testét igazgattam rajta, amikor egy magányos korcs szökellt felém. Nem ijedtem meg, nálam voltak a fegyvereim, és több ember is kísért, köztük John Kelley, akit lenyűgözött a harci eredményességünk, és az is érdekelte, hogy szabadulunk meg a hulláktól. Öten álltunk ott: Morrow, Fakó, Kelley, Tegan és én. Tully és Spence a tábort őrizték, a felderítők pedig a védelmi vonalat. Elgondolkoztam, vajon lehet-e ez csapda, de aztán elvetettem: ha az, akkor nagyon furcsa. Ahogy közelebb ért, a korcs lassított. Ilyet még sosem láttam. A szörny sétálva jött oda hozzánk, lehajtott fejjel, mintha csak tiszteletet akart volna sugallni. Karmos kezeit maga mellett lógatta. – Ez meg mi a bánat lesz? – kérdezte döbbenten Kelley. Megráztam a fejem. Az otterburni csapos azt állította, hogy a korcsok egy küldöncöt menesztettek hozzájuk, hogy tárgyaljanak velük, és megalázó szerződést kössenek, de csak nem lehetnek annyira ostobák, hogy megadásra akarjanak bennünket felszólítani, amikor szemlátomást nyerésre álltunk az Erdő Háborújában! Persze, ez egy kis hadjárat csupán, de igen szép mennyiségű korcsot legyilkoltunk az elmúlt két hónapban. – Nem harc – kiáltotta a korcs, éles fogai közt szűrve a szót –, csak beszéd! Szokatlan hangon szólt, mintha megvagdosták volna a nyelvét, aztán fojtogatták volna, de egyértelműen beszélt, nem utánzott minket, minthogy még egyikünk se mondott neki semmit. Fakó már a kezében tartotta a késeit, és bevallom, az én tenyerem is viszketett. Nem tudom, hogy éreztem ezzel a találkozással kapcsolatban, de a szörnynek nagyon nehéz lehetett sajátjai elszenesedett maradványai mellett elénk állni.
Ehhez aztán kellett bátorság. Vagy butaság. Jeleztem a többieknek, hogy eresszék le a fegyvert. – Minden rendben lesz... – Soha – válaszolta Fakó. Bütykei elfehéredtek, úgy szorította a fegyverek markolatát. Minden önuralmát felemésztette az, hogy ne próbálja azonnal megölni a lényt. Nem szóltam többször, ő pedig mellettem maradt. A többiek leengedték fegyvereiket, döbbenet és ijedtség uralkodott el rajtuk. – Úgy tűnik – motyogta Morrow –, hogy az a pacák Otterburnben mégis igazat beszélt. – Soha nem hittem volna – szisszent fel Tegan leesett állal. A korcs nyolc-tíz lépésnyire megállt tőlünk. Innen jól láttam a szemeit – mások voltak, mint azoknak, amiket Megváltás kapujában megöltem. Durva intelligencia bújt meg tekintetében, ahogy engem méricskélt. Vajon a foglyaiktól tanulta meg a nyelvünket? A szívem őrülten vert. Több százat leöltem már ezekből a szörnyekből, de még nem beszéltem eggyel sem, sőt, nem ismertem senkit, aki beszélt volna velük. Mellettem Fakó mély hangon felmordult, fájdalmasan, dühösen. Megfogtam a karját, hogy lenyugtassam, és ez hatott. – Mit akarsz? – kérdeztem. – Erdő tietek. Nem menni be. Ha nem bemenni, nem megölni. Úgy tűnt, nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy gondolatait ebbe a pár szóba öntse. – Tehát – jobbnak láttam tisztázni – elismeritek, hogy a miénk az erdő? És azt akarjátok, hogy ne öljünk meg benneteket, ha nem jöttök ide? Gyanítottam, hogy azt szeretné, ne öljünk korcsokat, ha kint maradnak az erdőből. Mivel Soldier-tó felé mindenképp át kéne
kelniük rajta, ez haladásnak érződött, egy olyan sikernek, amire büszke lehetek, ha visszatérek a városba. A korcs sűrű szemöldöke megemelkedett, ahogy igyekezett a jelentést kihámozni szavaimból. Majd felelt. – Igen. De vajon mennyire bízhatok meg benne? – Csak egy okot mondj, miért nem kéne a hulládat erre a füstölgő halomra fektetnem. – Ha én nem visszatérés, többiek csatlakozás a nagy csoporthoz. A hordára gondol. A hideg kirázott. – Tehát nem velük vagytok? A korcs láthatóan felismerte rémületemet. – Nem. De lehetne szövetségcsinálás velük. Az lehetne nagyon rossz nektek. Ez megdöbbentett. Több csoportosulás létezik a korcsok között! Ez azt jelenti, hogy többféle céljuk is van? Minden újabb generációval változnak az elképzeléseik és a célkitűzéseik? Mivel az emberek sem egységesek a céljaikat tekintve, így el tudtam képzelni, hogy a korcsok sem értenek egyet abban, mi lenne a legjobb: a legtöbben biztosan megölnének minket, mint a horda, páran uralkodni akarnak, mint Otterburnben és egy kevesen félnek tőlünk. A helyzet pedig csak romlik majd, ahogy okosodnak. Hamarosan eltanulnak tőlünk mindent, és ha a horda meggyőzi a többit, és mind arra vágynak majd, hogy elsöpörjék az emberi fajt... Nos, nem telne nekik túl sok időbe. Tehát, ha a Soldier-tó környéki korcsokkal fegyverszünetet kötünk, akkor a település időt nyer arra, hogy védelmi rendszerét fejlessze – nem is beszélve a pillanatnyi nyugalomról. Mégsem
egyezhettem bele túl gyorsan, attól gyengének tűntünk volna, megmutattam volna vele, mennyire félünk a hordától. Jobb, ha ezt a korcsok hírnöke nem tudja. – Kikre érvényes ez a fegyverszünet? – kérdezte Tegan. – Kik fogják közületek tiszteletben tartani? – Enyémek – válaszolta a korcs. – Enyémek mind. Ez, annak a fényében, hogy több kisebb csoport, törzs létezhetett, nem adott túl sok támpontot. Ölni tudtam volna azért, hogy tudhassam, hányan vannak, mettől meddig tart a területük. Sokat gondolkoztunk ezen a korcs falu felfedezése után. Egyes szörnyek vadásztak, gyilkoltak, de láttunk kicsiket is, azaz ugyanúgy szaporodtak, mint bármilyen más élőlény. Egy részüknek otthon kellett maradnia, hogy gondozzák a kicsinyeket, de egyebet nem tudtam a szokásaikról – a kultúrájukról. Fakó félrevont, mielőtt bármit mondhattam volna. – Biztosan ezt akarod tenni? Én nem bízom benne. Morrow kezét kardja markolatán nyugtatva figyelte a lényt, nehogy az a fejébe vegyen valamit. Hálás voltam a figyelmességéért, hiába lazította meg puskája szíját a vállán John Kelley is. Nem maradt sok időm beszélni Fakóval, mielőtt a találkozó csatává változna, abban pedig nem kételkedtem, hogy a korcs igazat mondott: ha nem tér haza, törzse csatlakozik a hordához. Nagyon negatív fejlemény lett volna. – Úgy érzed, vissza kéne utasítanunk? – Szívesen megölném – a fiú keze ökölbe szorult. – De én igazából legszívesebben mindet holtan látnám. Nem tudom függetlenként átgondolni. – A törzsed tartott valaha embereket fogolyként? –
fordultam vissza a korcshoz. Ez az egy kérdés jutott az eszembe, amivel talán valami kis megnyugvást nyújthatok Fakónak a megállapodással kapcsolatban. Ha igennel felel, akkor visszautasítom, akármilyen súlyos következményei lesznek is. – Mi az, hogy fogoly? – kérdezett vissza a lény. – Elrabolt emberek – válaszolta Tegan –, ennivalónak tartva. – Öregek tartani. Mi nem, nekünk túl bajos. Emberek zajos. – Az öregek a nagy csoportban vannak, amit említettél? – érdeklődött Morrow. Igen. – A szörny felszisszent, ideges lett. – Nem több beszéd. Alku vagy nem alku? Együtt tudsz élni ezzel? – fordultam Fakóhoz. Nagy levegőt vett, és bólintott. Csak a szörny szava bizonyította, hogy nem az ő törzse rabolta el a fiút, és nekünk be kellett érnünk vele. – Áll az alku. De nem finomkodunk majd, ha a néped bármely tagja megszegi ezt a megállapodást. Alapból is tizedeltük őket, máglyákon égettük el a testüket és karókra tűztük a fejüket figyelmeztetésül. Többen a csapatban nyakláncként viselték az agyarakat, trófeákként. Nem hittem, hogy bírnék még ennél is durvább lenni velük, de a korcs ezt nem tudhatta. Úgy tűnt, komolyan veszi a fenyegetésemet, ahogy olyan mélyen meghajolt előttem, hogy arcát majdnem a talajhoz érintette. John Kelley-n láttam, hogy mindent mélyen az emlékezetébe vés, ahogy a döbbenettől tágra nyílt szemmel figyeli az eseményeket. – De miért nem vagytok a hordával? – kérdezte Tegan összevont szemöldökkel. – Jobb esélyetek lenne velük a túlélésre. – Horda, az a nagy csoport? – Tegan bólintására a szörny így felelt:
– Horda tévedni. Jobb meghalni, mint követni horda. Köszöntelek, Vadásznő. – Ez úgy hangzott, mint egy erkölcsi ítélet – nyögte Morrow. Ezek ismernek engem? A döbbenettől szólni se tudtam. Amikor a korcs elszaladt arra, amerről jött, Kelly megdörzsölte borostás állát. – Ez aztán... Nem volt semmi. Láttátok, hogy megalázkodott a végén? – Ahogy beszélni hallom őket – csóválta a fejét Fakó –, a hátamon is feláll tőle a szőr. Nem szeretek másként gondolni rájuk, mint agyatlan szörnyekként. Ezzel nem volt egyedül. Morrow a fák felé biccentett. – Ez itt a végszó. Mondjuk el a többieknek, és szedjük a sátorfánkat. Fölényes alkut kötöttünk a korcsokkal, és tudatnunk kell az ezredessel, hogy ez igenis lehetséges. Hogy jó ötlet volt-e hátrahagyni a terepet, amit éppen csak elnyertünk, azt nem tudtam, de így, hogy bármelyik pillanatban leeshetett az első hó, nem lett volna ínyemre még sokáig kint tartani a csapatot. A tél amúgy is lelassította a korcsokat: hiába gyorsabbak, erősebbek, hiába bírják jobban étlen-szomjan, mint egy ember, ha ugyanúgy megfagynak, mint mi. A hordát akár éhínség is tizedelheti, mire újra eljön a tavasz. Legalábbis ebben reménykedtem. – Még két napot húzzunk ki, nézzük meg, látunk-e valami mozgást a részükről. Lehet, hogy figyelik a tábort, kíváncsiak, hogy erre mit lépünk. – Ha vannak korcsok az erdőben, a felderítőink meg fogják találni őket – jegyezte meg Fakó.
Hazafelé
B
ár kivártuk a két teljes napot, a felderítők egyetlen korcsot se láttak. Ekkor kiadtam a parancsot az indulásra. Jól is tettem, amint összeszedtük a felszerelésünket, az első fehér pelyhecskék elkezdtek hullani a fák között. Sajnáltam, hogy mennünk kell, de beláttam, hogy nehéz lenne túlélni itt a telet. A vadászat körülményes lenne, a fagy pedig kivégezne minket. John Kelley velünk tartott Soldier-tóba. – Amúgy is oda tartottam. A füstoszlop felderítése csak egy kitérő volt nekem. – És ez bevált gyakorlat? – Eszembe jutott valami. – Egyszer valaki megmentette az életünket, mert meglátta a tüzünket. Jelentheti azt a füst, hogy valakinek segítségre van szüksége? – Az attól függ – válaszolta Kelley. – De a leggyakrabban azt jelenti. Az okos utazó nem gyújt tüzet, kivéve, ha életbevágó, de akkor sem épít akkorát, hogy mérföldekről látni lehessen. Bárki, aki mégis így tesz, tulajdonképpen odahívja a többi utazót. Lehet békés, lehet felhívás kereskedelemre, de valaki meg is betegedhetett vagy lesérülhetett, és akár csapdáról is beszélhetünk. Szóval jó felkészülve érkezni, ha valaha is odamész egy ilyenhez, mint én. Mint Hosszúpuska. – Értem.
– Meg kell kérdeznem valamit. Mondd, igaz volt mindaz, amit ez a gazember Morrow előadott nekem? – Rólam? – Vállat vontam. – Egy része igen. Az a rész, amikor farkasok nevelnek fel, medveanyák szoptatnak, utána pedig megtanulok repülni... Az viszont nem. Kelley nevetett, de mielőtt még válaszolhatott volna, elértük Soldier-tót. Egy őrszem máris meglepetten ránk kiáltott. – Azt hittem, ti mind halottak vagytok már! Jó ideje elmentetek. Morrow visszakiabált. – Mondd meg az ezredesnek, hogy jön nekem egy itallal! Ebből egy kukkot sem értettem, de megkérdezni sem tudtam, mert az őrök máris hatástalanították a védelmi rendszereket, hogy bejuthassunk a városba. Soldier-tó ugyanúgy nézett ki, mint korábban, az egyenruhás osztagok még ebben az időben is kint kocogtak. A kapuőrök kérdésekkel bombáztak minket, merre jártunk, milyenek a másik városok, milyen volt odakint. Ekkor megértettem, hogy ez a hely se különbözik nagyon Megváltástól. Az embereket Solider-tóban a biztonság érdekében fojtják el, Park ezredes megvédi őket, de a személyiségük rovására. Most már mindennél jobban szerettem volna megváltoztatni a világot, hadd menjenek az emberek a közeli Otterburnbe vagy Winterville-be anélkül, hogy az életük veszélybe kerülne. – Utánam – szólt Morrow, félretolva a kérdezősködőket. A válla fölött még hátraszólt nekik. – Ha osztozni akartatok a kalandjainkban, csatlakoznotok kellett volna, most be kell érnetek a képzeletetekkel! Ez nem vallott rá, de mi követtük. Az emberek mutogattak ránk, összesúgtak a hátunk mögött. Páran odaköszöntek John
Kelley-nek, aki szemlátomást nem számított idegennek, valószínűleg végiglátogatta az összes várost, amit mi, csak kevesebb nehézséggel és ellenállással találkozott. Egy nő megállította és arról kérdezte, mi a helyzet Appletonban. Egy intéssel jelezte, hogy majd beér minket. Mocskosán, mosdatlanul mentünk be a főhadiszállásra. Annyira nem volt vészes a helyzet a közeli patak miatt, de a fenyőággal való mosdás fájt, tökéletesnek se nevezném, ráadásul gyantaszagúvá tesz. Hetek óta nem mostam meg rendesen a hajamat. De semmi ilyesmi miatt nem aggódtam, mert Morrow félbeszakította az ezredes egy találkozóját, méghozzá olyan magabiztossággal, ami azoknak az embereknek a sajátja, akik éppen bizonyítani készülnek valamit. Kinyitottam a számat, de a férfi elhallgattatott. A többiek arcáról leolvastam, hogy sejtésük sincs, mit akar, de engedelmeskedtem neki. Ő pedig lenyűgöző történetet mesélt egy hosszú útról, lehetetlen célokról, tengernyi szörnyről és akadályról. Rájöttem, hogy igazából csak rendesen elmondja, hogy mit értünk el, mióta elmentünk. Amikor végzett, senki az épületben nem tudott megszólalni, még Park ezredes sem. A nő sötéten bámult rá. – Esküdj meg anyád életére, hogy amit most elmondtál, igaz! – Igaz a történet szíve – felelte Morrow. – Mindig kozmetikázok rajta, de tudod, hogy nem hazudok, Emília. – Ekkor, mindenki legnagyobb döbbenetére odalépett hozzá, és kétoldalt is arcon csókolta. Nem értettem, milyen viszonyban lehetnek. – Most minden megváltozott. – Nem hittem, hogy azok a szörnyek képesek tanulni – motyogta az ezredes maga elé. Ekkor szólaltam meg először én is. – Pedig biztos, hogy változnak.
A szerepünk nem volt egyértelmű Soldier-tóban, hiszen nem számítottunk a beosztottjainak, de cserébe az ételért és szállásért illőnek éreztem elmondani mindazt, amit megtudtunk. Így felvettem a fonalat, és onnan folytattam, ahol Morrow abbahagyta a történetet. Beszéltem a korcsok megváltozott viselkedéséről, a többi városról és az egyezségről, amit Otterburn kötött a korcsokkal. A mindig nyugodt, semleges kifejezés a puszta rettenetnek adta át a helyét arcán. Gyorsan visszanyerte önuralmát, de én már felfedeztem az igazi érzéseit. Nem nézett föl, a térképeire összpontosított. Egy ceruzával körberajzolta a területet, amit biztosítottunk. – Akkor erre a régióra ígérték, hogy békén hagyják? – Nem a horda ellen harcoltunk – bólintottam –, csak kisebb portyázó csapatok ellen, de ez is valami. Ha a teljes nagy csapat támadásba lendül, akkor a mi kis szerződésünk semmit sem fog jelenteni. – Ez is több, mint amire számítottam, mikor elindultatok – vallotta be az ezredes. – Csak képzelje el, mennyivel több lehetne, ha az emberei nem lennének ilyen gyáva férgek – közölte Kósza élesen. Innen már minden ment a maga útján. Kisvártatva elhagytam a központot, elképesztően vágyakoztam egy fürdőre és arra, hogy láthassam a családom, ebben a sorrendben. Összébb húztam magam körül a kabátot, amit Edmund készített nekem. Finom bőrből készült, a bélése pedig gyapjú, amit a karámokban tartott birkákról nyírtak le. A városnak ez a része zajos és büdös volt, de nem lehetett elkerülni ilyen szűk helyen. Soldier-tóban a helyhiány miatt sok ember élt együtt, szó szerint egymás alatt és fölött aludtak emeletes ágyakon és a magán tér fogalma
ismeretlen volt, nem úgy, mint Megváltásban. Ez a város sokkal inkább emlékeztetett odalentre: kötelességekről beszélt a közösség javára, kevés kellemes vagy élvezetes dolog akadt, az étel pedig ízetlen volt. De legalább nem törődtek azzal, ki visel nadrágot és ki vívja a szükséges harcot. Úgy láttam, itt mindenki vadászként élt, csak más dolgokkal is kellett foglalkozniuk. Ez megmagyarázta, miért olyan ramatyok a ruhák és olyan silány az étel. Akinek egy mákszemnyi agya is van, tudja, hogy szükség van az építőkre, az olyanokra, mint Edmund. – Találkozzunk a kantinban, vacsoraidőben – köszöntem el Fakótól, aki puszit nyomott a homlokomra. Integetve búcsúztam, aztán elsiettem a fürdőházba, ami ebben a napszakban üresen állt. A napsütés hiánya miatt a víz éppen csak melegebb volt a jégnél. Elviseltem, de a szappan alig habzott, és a szokásosnál kétszer tovább tartott, mire végeztem, a teljes vadont ki kellett irtanom a hajamból. Végül előkaptam az utazóruhát, amit különleges alkalmakra tartottam fenn. Ahogy belebújtam a sötétbarna nadrágba és megkötöttem a csípőmön, egy pillanat néma gyászt tartottam azokért a szép ruhákért Megváltásban, amiket eleinte nem is akartam viselni. De amint felhúztam a felsőmet, szép, sima cipőmet és bélelt kabátomat, már nem fájt annyira. Jobb nem fázni, mint szépnek lenni, nem? A hajamat csinos fonatokba rendeztem, és reméltem, hogy nem fagy keményre, ahogy kiléptem a maró hidegbe. A hóesés idáig követett minket az erdőtől, a szürke égből fehér csillagocskák hullottak. Futottam hazáig, ahol a szüleim már vártak rám, annyira későre járt már, hogy Edmund is megérkezett a munkából. Nagy örömömre mindhármukat ott találtam, éppen vacsorázni indultak.
– Pikk! – Oaks mama már magához is ölelt, pedig alig léptem át a küszöböt. – Nem hiszem, hogy valaha ilyet mondtam volna, de mindhármatokat nagyon szeretlek! Edmund és Rex is átkaroltak, úgyhogy minden oldalról körülvettek. Mondhatnám, hogy szinte ekkor éreztem magam életemben a legjobban. Megpróbáltam a családomat visszaölelni, de egyszerűen nem voltak elég hosszúak a karjaim. Anyám összevissza puszilta hideg arcomat, a szeme ragyogott, ahogy hátralépett és végigmért. – Nos, nem vérzel sehol, akkor úgy hiszem, sikerrel jártál, ugye? – Hát, bizonyos értelemben igen. Vacsora alatt mindent elmesélek. – Itthon leszel most egy darabig? – kérdezte reménykedve Edmund. Ők is kabátot húztak, és elindultunk. Apám idegesen bámult a szürke égre, és anélkül, hogy kimondta volna, tudtam, hogy tart tőle, hogy ilyen időben indulunk portyázni valahova. – Szerintem igen. Nem sok mindent tudunk tenni ilyen időben. Oaks mama elégedett bólintással nyugtázta. – Furcsa itt, de megtesszük, amit kell, és az itteniek borzasztóan szeretik Edmund munkáit. – El tudom képzelni, mennyire! – Láttam, mit viseltek korábban. Apám cipői ahhoz képest csodálatosnak tűntek. – Felkértek, hogy készítsünk a fegyvereknek bőr markolatot – tette hozzá Rex. – Szerintem miattatok állandó kivételt fognak tenni, ha maradni akartok – mondtam. – Hova is mehetnénk? – kérdezte Oaks mama.
Remek kérdés volt. Eddig az utazásaim során egyetlen olyan helyet se láttam, ahol jobb lenne nekik, mint itt. Az összes katona, a fém védelmi eszközök, a fegyvertár és a különalkum a korcsokkal, ami egy kis lélegzethez juttatja Soldier-tót – nem tudtam biztosabb helyet elképzelni. Hogy tényleg kényelmesen éltek-e, boldognak érezték-e magukat... Ezek olyan kérdésék, amiket nem mertem feltenni. Halálosan ledöbbentem, hogy amint beléptem a kantinba, kitörő örömmel fogadtak: tapsoltak, ünnepeltek. Engem! Többen talpra ugrottak és tisztelegtek, mint az ezredesnek vagy valami fontos személynek, aki parancsokat osztogatva futkos. Ösztönösen hátranéztem, hátha bejött valaki más is, mire Edmund meglökött. – Valahogy köszönd meg nekik, hogy visszatérhessenek a vacsorázáshoz! Ez annyira új volt nekem, hogy gondolkoznom kellett azon, mi is lenne a legjobb, úgyhogy két ujjamat a szemöldökömhöz érintettem, ahogy Hosszúpuska csinálta, amikor tisztelettel adózott egy jó ötlet előtt. A katonák imádták, még jobban dobogtak a lábukkal, mások pedig az asztallapokon doboltak az evőeszközükkel, míg a szakács rájuk nem bömbölt, hogy csihadjanak. – Jóságos ég! – hüledezett Oaks mama. – Mi a nyavalyát csináltál te ott kint? – Szerezzünk ennivalót, aztán elmondom. A történetem felénél jártam (fele annyira sem érdekesen előadva, mint Morrow), amikor befutott Fakó. Mivel még mi is alig értünk az ételünkhöz, volt ideje beérni minket. Rex és Edmund megszorították a kezét, Oaks mama pedig beérte egy szeretetteljes mosollyal, bár láttam rajta, hogy szívesen
megszorongatná. Figyelmes nő volt, biztosan észrevette, hogy Fakó kényelmetlenül érzi magát az ilyesmitől mostanában. – Lemaradtál a hősöknek kijáró köszöntésről – piszkáltam. – Az amúgy is neked szólt! – vont vállat a fiú. – Mind megdolgoztunk érte. – Annyira büszke vagyok rátok – sóhajtotta Oaks mama. Régebben ez a kedves kijelentés ledöbbentett volna, hiszen nem vett részt a kiképzésemben, akkor miért érezne bármit az eredményeimmel kapcsolatban? Most azonban már tudtam, hogy a szeretet miatt minden érdekelte, ami velem kapcsolatos – sőt, én is így éreztem. Nem említettem, mert csak felzaklatták volna magukat, de ha ők nincsenek, akkor csendesen kivárom, amíg elérem a megfelelő életkort, és egyszerűen belépek a seregbe. Ám én azt szerettem volna, hogy boldogok legyenek. Olyan kedves, biztonságos otthont akartam adni nekik, mint amilyet ők adtak nekem Megváltásban. Ezt pusztán türelemmel megszerezni nem lehetett. A családom egy sor olyan kérdést tett fel, ami másokat nem érdekelt, például hogy milyen cipőket és ruhákat viseltek más városokban. Vajon meg tudnák tanulni azokat a varrómintákat? A vacsora nagyon kellemesen telt, és amikor végeztünk, Fakó odasúgta: – Igazán jó lenne, ha egy kicsit kettesben tudnánk maradni. – Nem volt semmilyen magánlakrész a házunkban, és üres épületről se nagyon tudtam. Látszhatott rajtam a riadalom, mert kiegészítette. – Csak gyere ki hátra, miután mindenki elaludt. Aztán Edmund magával rángatta, hogy megmutassa neki, milyen fejlesztéseket végzett a műhelyen, Rex pedig velük ment. Így kettesben sétáltunk haza Oaks mamával. Egyik karjával
átölelte a vállam, ami határozottan nagy munkát igényelt, tekintve, hogy magasabb voltam nála. Kicsit meggörnyedtem, hogy könnyebben menjen neki, ő pedig csillogó szemmel nézett rám, meleg pillantása olyan boldog dolgokat üzent, mint: Szeretlek, büszke vagyok rád és annyira jó, hogy itt vagy. Mielőtt megismerkedtem az Oaks családdal, senkit nem érdekelt, hogy mi van velem, amíg követtem az utasításokat. – Gondolkodtam valamin – mondtam, ahogy beléptünk a házba, Most jobban megnéztem, és láttam, hogy Oaks mama sokkal otthonosabbá varázsolta: az ágyak nem katonás rendben álltak, és szerzett székeket, persze, az is lehet, hogy azokat Edmund vagy Rex készítette. Kis apróságokkal is feldobta a helyet, falvédőkkel, melyeket biztosan megmaradt anyagokból varrt, mert jó részük zöld volt. Ez a település úgy látszik, ezt az egy színt tudta előállítani. – Micsodán? – Velem ellentétben egy csomó embernek két neve van, mint nektek, vagy John Kelley-nek, a prémvadásznak, akivel találkoztunk. Miért? – Az előbb levő nevem a keresztnevem, amit a szüleimtől kaptam, a második nevem pedig a családomé. – Szigorúan végigmért. – És mi az, hogy neked csak egy neved van, kisasszony? Te vagy Pikk Oaks. Befogadtunk, a miénk lettél, ha pedig elmondom Edmundnak, hogy nem vagy hajlandó használni a vezetéknevünket... – Na de – teljesen ledöbbentem. – Senki nem mondta nekem, hogy ha csatlakozom egy családhoz, akkor megkapom a nevüket! – Igen, ezt lehet, hogy nem mondtuk – pillantása ellágyult. – És Fakóval mi a helyzet? Ő most egy Jensen? – Ökölbe szorult a kezem, már a gondolattól is verekedni támadt kedvem,
hogy annak az embernek a nevét kénytelen örökké viselni, aki bántotta. – Nem – csóválta a fejét anyám – ő is a miénk. – Akkor... mindketten Oaksok vagyunk? – Számomra igen. A fiamként szeretem ezt a gyereket. – Na, de ha én a lányod vagyok, ő pedig a fiad, akkor... – Pikk! – Felemelt kézzel fojtotta belém a szót. – Ne bonyolítsd. Nincs vérrokonság. Még csak nem is ezt akartam mondani, hisz tudtam, hogy nem állok vérrokonságban Fakóval, így nyugodtan nemzhetnék vele, ha arra vágynék. – Tudom. De egyszer azt mondtad, hogy amikor két ember összeáll és megesküsznek, akkor ugyanaz lesz a nevük. Ez azt jelenti, hogy Fakó és én már meg is tettük ezt? – Kissé összezavarodtam. – Nem – sóhajtott. – De amikor majd szeretnétek, akkor minden készen fog állni. Tetszett, ahogy egyáltalán meg se kérdőjelezi az összetartozásunkat Fakóval, hogy mint a nappalfiú és az éjszakalány, végül együtt leszünk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ezzel nagyon is elégedett lettem volna, ám közben bármennyire élveztem is a találkozást a családommal, alig bírtam kivárni, hogy elaludjanak.
Közjáték
A
hold ezüst kifliként ragyogta be a sötét, fátyolos eget. A hó még mindig lusta pelyhekben hullott, kis felhőket leheltem ki a hidegben. Felnéztem az égre, ahogy csendesen követtem Fakót. Talpam alatt ropogott az érintetlen hó, melyben csak az éjjeli őrség hagyott eddig nyomokat. Ugyan nem volt érvényben kijárási tilalom, de ha ilyen kései órán találkoznánk valakivel, jó pár kérdésre kellene felelnünk. Nem hiszem, hogy a „mi csak szerelmeskedni akartunk” mondatot elfogadnák válaszként. Fakó meleg kezébe fogta az enyémet. – Gyere csak! – Hova megyünk? – kérdeztem. Olyan nyilvánvaló örömmel pisszegett le, hogy nem volt szívem újra rákérdezni. Meg akart lepni, úgyhogy hagytam neki. A célunk egy közepesen nagy épület volt, kéményéből füst szállt fel. Azaz égett benn a tűz, amit a hideg és a hó miatt nagyon hívogatónak találtam. Miután belesett az ajtón, szélesre tárta előttem. Valamiféle találkozóhelyre érkeztünk, ami a főhadiszállásnál jóval kényelmesebb volt. Az asztalok helyett kényelmes székekkel és pamlagokkal rendezték be, sőt, könyvespolcokat is láttam, melyekre könyveket pakoltak, a legtöbb rosszabb állapotú volt, mint A nappalfiú és az éjszakalány. – Mi ez a hely? – kérdeztem. – Tiszti klub. Idejönnek a szolgálat után inni a családjuk
nélkül. Ez igazán furcsán hangzott. – Nem fognak minket elkapni itt? – Dehogy! Alszanak. – Fakó a fejét csóválta. – Jó párszor voltam már itt, és soha senki nem zavart. A besorozott katonák félnek a büntetéstől, ők nem mernének illetéktelenül belépni ide, amíg nem csinálunk nagy fényt vagy nem csapunk túl nagy zajt, senki nem jön ide. A tűz már majdnem leégett, úgyhogy Fakó megpiszkálta a parazsat, aztán egy fát is tett rá. Addig igazgatta, amíg lángra nem kapott, aztán odahívott engem a kandallóhoz legközelebb eső pamlaghoz. Régi és viseltes volt, mint minden Soldier-tóban, látszott, hol pótolták a felszakadt bőrt. A kinti időhöz képest idebent meg lehetett sülni. Csak elképzeltem, milyen lenne most az erdőben és a hideg kirázott. Fakó maga mellé húzott, és átkarolt, valószínűleg úgy hitte, fázom. Nem világosítottam fel az igazságról, és hozzá bújtam. A vidáman lobogó tűztől és Fakó közelségétől bennem is láng gyulladt. – Nagyon kellemes meglepetés – nem tudtam, hogy van itt olyan hely, ahová elbújhatunk. – Azért nem ugyanaz. – Tudtam, hogy az első együtt töltött éjjelünkre gondol, amikor gyertyák világítottak és csókolóztunk, mindenfélét suttogtunk egymásnak és elmondhatatlan jó érzés vett körül bennünket. – Azt csak egyféleképpen deríthetjük ki. A szemébe néztem, amíg egy gyors bólintással engedélyt nem adott. Akkor ujjhegyeimmel finoman megérintettem az arcát és végigsimogattam egészen a homlokáig. Ujjaimmal gyengéden beleszántottam a hajába. A lélegzete kihagyott, de nem azért,
mert bántottam, vagy megijesztettem. Mégis megálltam egy pillanatra, hogy lássam, minden rendben van-e. Félig leeresztett szemhéjai alól sötét, forrósággal telt szemekkel nézett rám. – Még – suttogta. Örömmel engedelmeskedtem. Ujjaimmal végigsimogattam a fejét, úgy babusgattam, mint azon az éjjelen, mikor fejét az ölembe hajtotta. Arckifejezéséből ítélve emlékezett, talán segíthettem neki azzal, hogy eszébe juttatom, milyen jó is lehet az, ha megérintik az embert. Lassan és leheletfinoman csináltam, semmi hirtelen mozdulat. Amikor a körmeimmel végigszántottam hátul a nyakát, szó szerint beleremegett. Közelhajolt, aztán átnyalábolt engem, arca álmatag és ellazult, mintha nem is gondolna éppen semmire. Mikor oldalt megcsókolta a nyakamat, beharaptam az ajkam. Meghökkentően jó érzés volt. Még több csók követte az állam alatt. Fakó bőre ráspolyos volt – félreérthetetlen üzenetként, hogy nem fiú, hanem férfi immár –, ahogy leborotválta a vadonban nőtt szakállát. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy ajka egyre forróbb lett, és az ajkamhoz még hozzá se ért. Gyorsan lélegzett, ahogy a vállamra tette a kezét, és finoman lefektetett a pamlagra. Engedtem neki, mert arra vágytam, hogy takarjon be engem, mint egy pokróc. Elégedetten felmordult, majd megcsókolt. Lehunytam a szemem. Az érzés úgy robbant belém, mint ahogy a parázs hirtelen fellobban. Ez az összes csók közül a nyári égboltra emlékeztetett, végtelenül kék, napfény és málnaízű. Az a hosszú, kéjes ízlelgetés kisebb csókokká esett szét, ajkunk újra és újra összeért, míg már mindketten remegtünk a szoba melege dacára. Fakó visszahúzódott, és tenyerei közé fogta arcomat. Mindent elsöprő érzelem tükröződött pillantásában.
– Féltem – suttogta de nem kellett volna. Ez még akkor is tökéletes, ha én nem lehetek az. – Én sem vagyok tökéletes – súgtam. Megmozdultam alatta. Arcán látszott, hogy kínlódik. Elhátrált, mielőtt átgondolhatta volna, mindkettőnket tovább tüzelve. Abban a pillanatban mindent megadtam volna neki. – Ez – kezdte, ahogy elhelyezkedtem alatta, megtalálva a helyes pózt. – Megtehetnénk - nagyon jól tudtam, mit javaslok. – Nem, nem itt, nem úgy, hogy bármikor bejöhet valaki. Különlegesnek kell lennie. Fakó arrébbcsusszant, a karjaiba vett. Úgy összekavarodtunk, mint fatörzs és kúszónövény, lábaink egymásba akadtak. Éreztem a tűz melegét a hátamon. Megcsókoltam a nyakát. – Szeretlek – mondta halk, recsegős hangon. – Én is szeretlek téged – a válaszom gyorsan, simán jött, mintha egész életemben csak arra készültem volna, hogy ezt mondjam neki. Nincs kétely. Nincs habozás. Az érzés annyira keresztül-kasul átitatott engem, hogy ha megpróbálták volna kitépni, belehalok, nem marad belőlem semmi. – Köszönöm, hogy nem adtad fel, Pikk. Hogy nem mondtál le rólam. – Tudsz te arról, hogy egyszer is meghátráltam volna egy csatából? – Kihívóan felvontam egyik szemöldökömet. – Soha! – Fakó halkan nevetett. – Vissza kellene osonni, mielőtt valaki rajtakap minket. Vagy Oaks mama rájön, hogy nem vagyunk ott. Csalódott sóhajjal engedett el. Ezt az egyetértés jelének vettem.
Ahogy kiosontunk a tiszti klubból, a csendes éjszakába léptünk ki, a hó fénye fehér ragyogással tükröződött a szűz havon. A nyomainkat már rég befedte a fehér takaró, így újakat tapostunk bele hazafelé. Az ajtóban Fakó gyászos arccal megrázta a fejét. – Én még nem fekhetek le. Elmegyek, futok egy kört. Elvörösödtem, mert tudtam, mi az oka. Beslisszoltam az ágyamig, és lefeküdtem, de előtte még láttam, hogy Oaks mama felvont szemöldökkel, álmosan, de célzottan rám néz. Pillantása azt üzente, hogy nem úsztál meg semmit, ifjú hölgy. Nevetni lett volna kedvem tőle, de azzal csak felébresztettem volna Rexet és Edmundot, így betakaróztam és ledőltem. Szinte észre se vettem, amikor Fakó felmászott a felettem levő emeletes ágyba. Reggelre pedig minden megváltozott. Elsőre nem esett le, mi olyan furcsa, de aztán rájöttem. Idegen katonák név szerint köszöntöttek. Páran megállítottak, hogy a korcsagyar-nyakláncokról kérdezzenek, amit a csapatom tagjai hordtak. Egy toronyból az őrszem pedig kiáltva köszöntött: – Tisztelegj a P-osztagnak! A kantinban az embereim együtt ültek, még Kósza és a felderítői is. Integetve odahívtak magukhoz. Odavittem az ételemet, meglepett a bajtársiasságuk, bár tény, hogy mind a sikerek, mind a kudarcok erős kötődést hoznak létre, nekünk pedig mindkettőből bőven jutott. – Tudja valaki, miért kapjuk hirtelen ezt a VIP-elbánást? – érdeklődött Tully. – Mi a fene az a VIP? – örültem, hogy Kósza megkérdezte, mert én sem tudtam. – Kiemelten fontos személy. – Vigyorgott Morrow. – Hát,
ehhez lehet némi közöm. A fegyverszünetről és a beszélő korcsról szóló elbeszélésem után elhiszik, hogy még a hegyeket is meg tudjuk mozgatni. – Főleg Pikk – jegyezte meg Spence. Elfojtottam egy káromkodást. – Miket mondtál nekik? – Szóval, mi a terv a tavaszi hadjáratra? – szakított félbe Thornton, ügyesen témát váltva. Biztosra vették, hogy ismét kimegyünk, hogy nem ülünk majd a babérjainkon, miután elmúlt a hideg. Őszintén? Nem volt nagy tervem, de nem akartam csalódást okozni, úgyhogy kicsit gondolkodtam a reggeli alatt, a viccelődésüket hallgatva. Fakó csendben ült mellettem, nem szomorúan vagy borongósan, csak figyelmesen – ilyen volt, mielőtt a korcsok elragadták. – Először felderítünk – mondtam. – Az olvadás után egyből. A tervezéshez tudnom kell, mennyire tépázza meg a tél a korcsokat. Szerencsére ők még nem olyan jók a stratégiában, mint mi. – Egyelőre – motyogta Tully. – Ki tudja, milyen gyorsan érnek be minket? – biccentettem felé. – Amint megtudjuk, hányan maradtak és merre haladnak, eldönthetjük, mi legyen a következő lépés. Egyikük sem nevetett vagy mondta azt, hogy tizenkét harcos nem elég ahhoz, hogy sikert érjenek el. Máris sikeresek voltunk. – Tudjátok, mi a legjobb ebben az egészben? – vigyorogta Spence. – Na, mi? – kérdeztem. – Hogy egyikünk sem szerepel a beosztási táblázatban. Azaz nincsenek éjjeli őrségek, őrjáratok a kerítésen túl, nincs főzés,
nem kell takarítanunk a fürdőházat vagy az állatokkal dolgoznunk. – Ez tiszta áldás – mosolyodott el szélesen Thornton. – Nem is emlékszem, mióta nem volt könnyű telem. – Ha bárki reklamálna – tette hozzá Morrow –, csak mondjatok neki annyit, hogy a P-osztaghoz tartoztok. Teganre sandítottam, aki a fejét rázta. – Hallottam már, de én se tudom, mit jelent. – Hát az egységünk neve – mondta Morrow. – Ki találta ki? – kérdezte Kósza. A mesélő ravaszkásan mosolygott. – A katonák, akik csatlakozni akarnak. Beszéltem a sikereinkről, ők pedig úgy vélték, az egységet a leginkább Pikkről lehetne elnevezni. Úgy éreztem, még volna mondanivalója, de nem szólt, engem meg túlságosan eltöltött az öröm, hogy új emberek kívánnak csatlakozni, így nem követeltem tőle. Aznap tíz ember jött közvetlenül hozzám és kérdezte meg, hogy felvenném-e őket az osztagomba, amikor újra kimasírozunk. Köztük Harry Carter. Ő már első körben is szeretett volna jönni, de még túl gyenge volt. Hogy a siker ízére vágytak, vagy csak le szerettek volna kerülni a beosztási táblázatról, nem tudom, de megmondtam nekik, hogy mindegyiküket szívesen látom. A következő este még öt ember jött. Egy hétre rá Zach Bigwater keresett fel. A családjából egyedül ő élte túl a tüzet, egy darabig az is bizonytalan volt, ő egyáltalán életben marad-e. Hetekig egy szót sem szólt, Tegan alig tudta beleimádkozni az ételt. Még aznap délután beszélni akart velem. – Csatlakozni akarok a P-osztaghoz – jelentette ki minden
előzmény nélkül. – Miért? – Mert elegem van abból, hogy tehetetlennek érzem magam. – Szerintem jól tennéd, ha elmondanád, mi történt Megváltásban. – Annyira – fájdalmasan összeszorította a szemét –, annyira sokan haltak meg miattam. – A várost megtámadták. Nem a te hibád volt. – De igen – sóhajtott. – Elfutottam. Elbújtam. Megbénultam a félelemtől, amikor áttörtek a falon. Hamarabb beszélnem kellett volna másoknak az alagútról, de még akkor sem bírtam mozdulni, amikor az emberek elkezdtek hullani körülöttem. Egy gyáva senki vagyok. A tettei nem nyújtottak számára túl jó ajánlólevelet, de legalább megértettem, miért akar küzdeni. – Most pedig szeretnél megnyugvást találni? Bebizonyítani, hogy más vagy? – Ha lehetséges – suttogta. – Köszöntelek a fedélzeten! – Azért a fél szememet rajta tartom majd, de senkit nem fogok elküldeni. Ahogy a hetek teltek és vastagodott a hótakaró, a jelentkezők száma megcsappant. A hideg időben is formában tartottam az embereimet: kértem (és kaptam) egy zárt gyakorlóteret. Az ezredestől a szokásos kétértelmű választ kaptam. Majd a tejcsarnokot mellé. Most, hogy a teheneket a kis karámokba zárták, maradt helyünk gyakorlatozni. Keményen bántam a többiekkel, de csak amennyire magammal is. Rengeteget edzettünk, a csoportban történő harcot gyakoroltuk, kézjelzéseket tanultunk, és harci stratégiákat dolgoztunk ki mindenféle eshetőségre. Az edzéseink
híre kiszivárgott, azok meg, akik már kérték a csatlakozásukat, de még hivatalosan nem voltak a P-osztag tagjai, a szabadidejükben gyakoroltak. Nagyon aggódtak, hogy lemaradnak. Mire a hó olvadni kezdett, mindenki erősebb lett. Tegan is csodákat művelt megvasalt botjával. Soldier-tóban elit egységként beszéltek rólunk, ami azt jelentette, hogy igazán jól harcoltunk. Legnagyobb döbbenetemre folyamatosan Selyem leckéit ismételgettem. Hú, de boldog lenne! – Ne pazarold az erődet! Ölj gyorsan! Sok ellenséggel kell megküzdenünk, úgyhogy mozogj takarékosan. Nem kell, hogy szép legyen, ahogy csinálod, csak szedd le az ellenségedet, aztán mozdulj a következő felé! Néztem őket birkózni egy darabig, aztán máris ráztam a fejem. – Thornton, túl erősen küzdesz! Persze, böhöm nagy pasas vagy, de folyton koponyákat törni fárasztó. Nekem az kell, hogy gyorsabban ölj! – Én már öreg ember vagyok – nem tiltakozás volt, csak kijelentés. Hihetetlen, hogy ez a sokat látott veterán ilyen könnyen fogadja tőlem a kritikát. – Mutasd meg, hogy csináljam! Az eltelt idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy rendelkezett kevés pusztakezes gyakorlattal, úgyhogy Kószával állítottam párba. Végül sikerült rávennem, hogy két harci bárdot használjon fémmel kivert kesztyűbe bújtatott öklei helyett. A fegyverek elég nehezek voltak, hogy jól érezze magát velük, de a vágások sokkal gyorsabban és könnyedebben mentek vele, így Thornton jóval hatásosabbá vált. Március elején Kósza és öt felderítő kimentek felkutatni a
hordát. Kockázatos küldetés volt, végigaggódtam azt az időszakot, amíg nem jöttek vissza. A többiekkel folytattuk a gyakorlatozást, magabiztos akartam lenni, amikor kivonulunk: tudnom kellett, hogy képesek leszünk egységként fellépni. Egy héttel később hazatértek a felderítők, átfagyva, éhesen, de érdekes tényekkel felvértezve. Kósza elküldte a többieket a kantin felé menet. Ugyan most nem volt étkezési idő, de italokat mindig lehetett szerezni. Töltöttem két bögre gyógynövényes teát, és leültem a szokásos asztalunkhoz. Kósza bőre kipirosodott, kifújta a szél, ajka felrepedezett. Az olvadozó hó és melegedő napfény ellenére még mindig elég kemény idő uralkodott. A téli álmukat alvó állatok miatt a vadászatra se lehetett még hagyatkozni. Egy kis szerencsével a horda figyelmét élelemszerzésre kellett, hogy fordítsa és nem emberi települések megtámadására. – Nagy a baj – közölte csendesen a fiú. – Appleton nincs többé. Ez mellbevágott. Kinevettek ott minket, bár akasztással nem fenyegettek, mint Gaspardban, de akkor is kellemetlen emlékeket hagyott bennem a település. Megváltásnál méretesebb város volt, de kevésbé jól védhető. Gondolom, ottjártunkkor a korcsok még csak elszórtan megjelenő kellemetlenségként jelentkeztek, nem sok bajt okoztak. Azok, akik még nem látták a hordát, elképzelni sem tudták a korcsok elsöprő tömegét, vagy a rettenetét, ami a szörnyekkel jár, szóval nem tudtam haragudni Appletonra a hitetlenségéért. Szörnyű, hogy ilyen borzasztó árat kellett fizetniük érte. – Túlélők? – Nincsenek. Lemészárolták a város lakóit, és úgy tűnik, beássák magukat Appletonban. Kevesebbnek láttam őket, mint
legutóbb, de még mindig sok ezren lehetnek. – Azt reméltem, a hideg megtizedeli őket. Kósza megrázta a fejét, és kortyolt a forró italból. – Szerintem ezért foglalták el Appletont. Egyrészt nyársra húzhatják a lakóit, másrészt fedél van a fejük felett. Jól ellesznek ott. Ez pontosan az a hír volt, amitől mindig is féltem. Appletont nyilvánvalóan kis mértékű védelme miatt választották célpontnak, ezt biztosra vettem. Soldier-tó sokkal több idő és erő befektetésével lehetett volna csak az övék. A hidegben, csökkenő haderővel jó döntés puha célpontot választani. De amint jön a tavasz, ismét az egész vidék veszélybe kerül. – Elmondod az ezredesnek? – kérdeztem. Bólintott, és rám mosolygott. – Örülök, hogy kérdezed, és nem parancsolod. – Te vagy a felderítők parancsnoka, nem én. Csak gondoltam, jó lenne, ha ő is tudná ezt. Ha egy két hét járásnyira levő város eleste nem riasztja meg, akkor az ezredes fele annyira sem okos, mint hittem. Ez a hordának szörnyű főhadiszállást nyújt a térségben. Amint az idő javulni kezd, nyilván végiggondolják, melyik településre csapjanak le. Ha Soldier-tóba jönnek, az egy hosszú, undok ostromhoz vezetne. Előbb vagy utóbb a korcsok rájönnének, hogyan kerülhetik meg, vagy tépjék darabokra a védelmi rendszereket, vagy elfogyna a lőszer. Nem engedhettem, hogy ez újra megtörténjen a családommal.
Segélykérés
E
béd után érkezett meg a hírnök Winterville-ből. Kósza jelentése óta igyekeztem magam lelkileg felkészíteni a rossz hírekre, úgyhogy szinte meg se lepődtem. A futár lesoványodott, rongyos figura volt, különböző sérüléseiből ítélve nem utazáshoz szokott ember. Amit a legjobban furcsálltam, hogy sebeiről látszott, nem korcsok okozták őket. Odacaplattam az őröknek dadogva magyarázó utazóhoz, akik megbecsültségem jeleként meg se kérdőjelezték, hogy mi jogon vagyok ott. Már megszokták, hogy ki-be járok a főhadiszállásra, és olyan dolgokat beszélek meg az ezredessel, amiket fel se vet a tanácsadóinak. – Segítség – lihegte az ember –, segítségre van szükségünk! – Mutánsok? – érdeklődött Morgan. Időközben megtudtam, hogy ő az ezredes férje. Na, nem mintha közügyet csináltak volna a dologból. Winterville közelebb feküdt, mint Megváltás, azaz sikeresen megvédhettük volna a települést – a támadás jellegétől függően. Az időjárás nem kedvezett éppenséggel a hadba vonulásnak, de ha felkészülten pakolunk, és gyorsan haladunk, hátbatámadhatjuk őket. Amennyire emlékeztem, a kutatóközpontot egyfajta rücskös fémből emelték, az az nem ég le, mire odaérünk. A többi házat mondjuk, cserébe semmi nem védi. A hírvivő mindenki döbbenetére megrázta a fejét. – Dr. Wilson arra kért, keressem meg Pikket. Üzente, mondjam azt, hogy baj van a déli részen, és hogy ő tudni fogja,
ez mit jelent. Elkáromkodtam magam. Akármit is csináltak az elvadult emberekkel, azok nyilván kitörtek. Winterville pedig, amilyen furcsa egy város volt, nem rendelkezett harcosokkal. De ettől még nem hagyhattam, hogy lemészárolják őket pusztán azért, mert egy okos őrült feltalált egy mérget, amit a sajátjain próbált ki. – Lássátok el ennek az embernek a sebeit! – utasítottam az őröket. – És adjatok neki meleg ételt. A többiről intézkedem. Fel se fogtam igazán, mennyire megváltozott minden, amíg nem hallottam a hátam mögött Morgan szavait: – Gyere, először elviszünk Tegan dokihoz... Ráadásul azok az emberek kérdés nélkül engedelmeskedtek nekem, miközben nem is tagjai a P-osztagnak. A hátam még egyenesebb lett, és sokkal magasabbnak éreztem magam, ahogy besétáltam a főhadiszállásra. Az ezredes kíváncsian hallgatott. Gyorsan összefoglaltam, amit tudtam, és elismételtem, mit mondott nekem Wilson. Feszült figyelemmel hallgatott: amióta megfenyegettem, hogy elvágom a torkát, tisztelettel vegyes óvatossággal közelített felém. Arra jutottam, hogy nem rossz ember, de Selyemhez hasonlóan ő is képes szörnyű döntéseket hozni a közösségért. Nem egy olyan tulajdonság, amit kedvelnék. – Van tipped, hány ilyen személyről lehet szó? Megcsóváltam a fejem. – Nem lesznek viszont olyan okosak, mint a mutánsok, amik ellen küzdöttünk. Wilson azt állította, hogy a magasabb szintű agyi funkcióik megsérültek. – Nem értettem teljesen, ez mit jelent, de úgy hittem, olyanok lehetnek, mint a korcsok odalent, melyek ellen harcolva felnőttem. – Tehát nem tudod, hány emberre van szükség.
– Legutóbbi számításaim szerint negyvennégyen vagyunk. – Kis csapat a hordával szemben, de Winterville-re elég lehet. – Akkor oldd meg a helyzetet! Amúgy elhatároztam, hogy a P-osztagot hivatalosan is ráállítom a mentő hadmozdulatokra. Amit tudunk a szándékaikról és a számbeli fölényükről, valószínűleg egyre több segélykérés érkezik majd hozzánk. A parancsnokság a tied, és te döntöd el, milyen lépéseket teszel a nyersanyagaink felhasználásával. – Azt hittem, túl fiatal vagyok a szolgálathoz – jegyeztem meg. – Az is vagy. Az elit egységekre viszont nem vonatkoznak a megkötések. – Vigyorából arra következtettem, büszke volt magára, hogy így megkerülte a szabályokat és fel tudja használni a csapatomat. – Minden tiszteletem a tied, de visszautasítom az ajánlatot. Mindenkit be akarok venni, aki csatlakozni akar, nem csak Soldier-tó lakóit. – Küszködve próbáltam megfogalmazni a gondolataimat. – A célunk nem egyszerűen városok védelme, mi a P-osztagban a mutánsokkal egyszer s mindenkorra le akarunk számolni. Tehát ha jön segítségkérés, amíg a városban vagyunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, de nem ígérem, hogy itt leszünk. A harc odakint zajlik, és én ott akarok lenni, ha az idő is engedi. Most nem vagyunk elegen, hogy szembeszálljunk a hordával, de egy napon... – bár félbehagytam a mondatot, tudta, mire gondolok. És immár nem mert kinevetni. – Megértem. – A pillantása szomorú volt, de a hangja erős, ahogy folytatta. – Meg kell tartanod az eligazítást az embereidnek, aztán induljatok. Nem tudhatjuk, milyen rossz a helyzet Winterville-ben.
– Igenis. – Nem tisztelegtem neki úgy, ahogy a többiek szoktak. Park ezredes nem volt a felettesem, azért adtam át neki az értesüléseimet, mert tiszteltem, nem pedig mert a beosztottjaként kötelező. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy többet nem használ ki. Én nem egy kis fekete pötty vagyok a térképen, amit kedve szerint tologathat a piros pöttyök felé. Az embereim már gyülekeztek a délutáni gyakorlatozásra. Gyorsan képbe hoztam őket, és azzal zártam: – Szedjétek össze a felszereléseteket. Egy órán belül indulunk. Nekem nem tartott sokáig, hogy kifosszam otthon a ládámat és összepakoljam a cókmókomat. Amikor a bakancsomat fűztem be, megjelent Oaks mama egy nagy halom anyaggal a kezében. Elsőre azt hittem, valamiféle ruhákat készített. Aztán kieresztette a szövetet, és akkor láttam, hogy ez se ingnek, se nadrágnak, se semminek nem jó az alakja alapján. Az anyag festetlen volt, érkezésem óta az első olyan, amit nem színeztek zöldre. Háromszög formára vágta, és a széleit bezöldítette. A kellős közepébe belehímezte legfőbb személyes tárgyamat, a pikk kettes kártyalapot. A sötét szimbólum szinte kiugrott a fehér háttérből, főleg, mivel Oaks mama egy piros hímzéssel ki is emelte a határait. Nagyon kevés fonala és cérnája maradt meg Megváltásból, alig hittem el, hogy arra használta el, hogy ezt elkészítse nekem. Ezt, amiről azt se tudtam, micsoda. – Ez egy lobogó – magyarázta. – Olvastam egy könyvben, hogy régen a harcosok a zászlóik alatt vonultak hadba, hogy az ellenségeik lássák, ki közeleg, és rettegjenek.
Na, ez a legigazabb szeretet. Mindig utálta, amikor harcolni mentem, de azért, mert szeretett, támogatott benne, hiába félt. Összefacsarodott a szívem. – Köszönöm – hálálkodtam –, ez csodaszép. Hogyan kell lengetni? – Egy rúdon, azt hiszem. Edmund már dolgozik rajta. – Azonnal indulunk – jegyeztem meg, félve, hogy csalódást okozok neki. – Tudom, ne félj, mindjárt kész lesz. – Egy pillanat szünetet tartott. – Bízol bennem, Pikk? – Persze! – Akkor add ide a kártyalapodat. Ösztönösen a rejtett zsebemhez ugrott a kezem. Az utazásaim során a kártya még véresebb lett, de soha nem vesztettem el. Szándékosan nem kérdeztem, mire kell neki, ehelyett megmutattam, hogy bízom benne, elővettem, és átadtam egy szó nélkül. Az anyám rám mosolygott, tűt vett elő, és a lobogó közepére varrta a lapot. – Most már kész van! Ez jelképezi harcos lelkedet. Hiszem, hogy amíg biztonságban tartod, nem buksz el. Könnyek szöktek a szemembe. Ötvözte az ő legfőbb képességét az én legfontosabb szokásommal – amiben ő maga valószínűleg nem is hitt. Átöleltem. – Köszönöm – suttogtam remegő hangon. Nagyot sóhajtott. – Rex veled akar menni. – És te mit gondolsz ezzel kapcsolatban? – Lefagytam. – Amikor ideértünk, Rutht gyászolta, attól féltem, valami ostobaságot tesz. De most már annyi idő eltelt... – Hallottam azt is, amit nem mondott ki. Azt akarta, még ha félelmetes is,
kövesse a szívét. – Nekem semmit sem mondott, és a gyakorlatainkra sem jött el. Mondd meg neki, hogy ha csatlakozni akar, akkor előtte muszáj lesz velünk edzenie. – Azt fogja kérdezni, miért fogadsz be idegeneket, őt pedig nem. – Mert az idegenek harcedzett katonák, ő pedig nem. Felelőtlenség volna úgy csatába vinni, hogy előtte nem tanítom meg neki, hogy kell harcolni. – Ez jogos – anyám láthatóan megkönnyebbült, hogy nem vonulunk ki egyszerre mindketten. Egy öleléssel vetettem véget a beszélgetésnek, de nem húztam tovább az időt, hiszen nem mutatna jól, ha az után, hogy egy órát adtam az embereimnek, én késnék el. Vezess a példádon keresztül, mondta mindig Selyem, és bár messze nem értettem egyet mindennel, amit az arcomba üvöltött, ez valahogy megragadt. Oaks mama a kapuig kísért, és ahogy megígérte, Edmund is hamarosan megjelent egy könnyű fémrúddal. Nem volt se túl hosszú, se túl nehéz, könnyen lehetett hordozni. Anyám gyakorlott mozdulatokkal rögzítette a lobogót a rúdhoz, amíg én egy gyors fejszámolást végeztem. Fakó ott állt, Thornton is, Tegan is, Zach Bigwater, Harry Carter, mindegyik felderítő, kicsit távolabb Morrow, Tully és Spence... Minden katona nevét megjegyeztem, mert nekem nem csak számok voltak. – Mindenki itt van – állapítottam meg. – P-osztag, indulás! Nyomorúságos egy menet volt, bár a zászló nagyon fellelkesítette az embereket. Egymást váltva hordozták, és egy idő után komolyan küzdöttek a jogért, hogy vihessék. Ehhez semmi közöm nem volt, egymást jutalmazták meg vele: egy jó dalért, egy vidám történetért, ütős harcmozdulatokért.
Félig-meddig arra számítottam, az újak nyafogni fognak a kellemetlenségek miatt, de senki nem szólt egy rossz szót sem. Jó kezdés. Figyelni kellett a lépteinkre, mert a talaj hol szilárdra fagyott, hol mocsarassá vált az olvadástól. Kósza és a felderítők képezték az előőrsöt, igyekeztek járható, biztos utat találni nekünk Winterville-be. Mivel elképzelni se tudtam, mi vár majd ott minket, nem akartam több energiát felhasználni, mint amennyit muszáj. Biztos, hogy a városban harcra kerül a sor, utáltam a gondolatot, hogy embereket kell legyilkolnom. Bár többször is meg kellett tennem, egyetlen egyszer élveztem: amikor Gary Milest megöltem. Az a megváltásbeli katona úgy vélte, a nők csak egyetlen dologra jók... Nem kár azért a féregért. Jó idő alatt tettük meg a távot, dacolva az időjárással. Winterville határában vártunk, amíg Kószáék felmérték a helyzetet. Feszültség lappangott bennünk, minden zajra felkaptuk a fejünket, hátha egy fertőzött oson ki a városból. Időnként embertelen sikolyokat, morgást, hörgést hallottunk. Szörnyű hangok voltak, de jól megkülönböztethetőek a korcsok hangjától. – Ez borzasztó – suttogta Tegan. Bólintottam. Siethettek volna azok a felderítők. Bár a Farkasok kemény iskola volt számára, Winterville még Kószát is megrázta. – Soha nem láttam még ilyet – mondta lihegve. – Minden házat elbarikádoztak belülről, az ajtókat és ablakokat is. Maga a város... – Mondjad – kértem. – Hát, mindenhol emberek nyüzsögnek, mindent megtámadnak, ami mozog, és egymást eszik.
Elborzadtam. Akár jó szándékkal cselekedett, akár nem, dr. Wilson úgy folytatta le a kísérleteit, hogy bele se gondolt az esetleges következményekbe, most pedig a munkája olyan szörnyűségekhez vezetett, mint az az ősi háború, amivel minden elkezdődött. Ha ezek az emberek korcsokká válnak... Elnyomtam magamban ezeket a gondolatokat, és a közvetlen célra összpontosítottam. – Hányan lehetnek? – kérdeztem Kószát. – Hetven és száz között, de ez csak becslés. – Együttműködnek? A fiú megcsóválta a fejét. – Nem. Sőt, inkább versenyeznek, hogy ki jut be előbb egy-egy házba. Elképesztően durva. Talán ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha láttam. Megérted majd, mikor bemegyünk. Belegondolva, hogy mi mindenen mentünk keresztül, ez több, mint komoly állítás volt, de nem kételkedtem a szavaiban. A felzaklató tudás birtokában visszatértem a többiekhez, és kiadtam a parancsokat. – Négy darab, egyenként tizenegy fős csapatot hozunk létre. Mindegyik csoport kap egy osztagvezetőt, akinek a parancsaira úgy hallgattok majd, mintha én adnám őket. Rendben? – Igenis! – kiáltották kórusban. – Őrült egy mocskot kell most eltakarítanunk, bár nem mi okoztuk. Azok az emberek, akik az épületekben bujkálnak, számítanak ránk. Nem tudom, hogy fertőz-e az, amit Wilson ezekkel a szerencsétlenekkel tett, úgyhogy kerüljétek el a harapásokat. Tegan nyújtózkodott köztük, mint aki mondani szeretne valamit. – A vér is hordozhat betegségeket, úgyhogy legyetek nagyon
óvatosak. Ha lehet, ne kerüljön a szemetekbe és a szátokba, ha pedig nyílt sebetek van, takarjátok el a csata előtt. – Bármi más, doki? – Elvörösödött az örömtől, hogy így szólítottam, de megrázta a fejét. Másra nem akart figyelmeztetni. – Rendben. Egyesek közületek habozhatnak, amikor leesik, hogy most emberek ellen harcolunk. Emlékezzetek arra, hogy nem lehet rajtuk segíteni! Ezért tartotta őket Wilson karámba zárva, egy gyógymódon dolgozott, de menthetetlenek. Irgalmas cselekedet, hogyha megöljük őket. Szavaim még számomra is keménynek, jegesnek hatottak, de az embereim komoran bólogattak. – Na, akkor, a csapatvezetők: Kósza, Fakó, Morrow és én. A mesélő ledöbbent a neve hallatán, de okos volt, és tudtam, hogy ugyanazzal a törődéssel és figyelemmel vezeti majd a csapatát, mint ahogy Tegant oktatta. Hogy ne vádolhasson senki kivételezéssel, és gyorsan végezzünk, leszámoltam az embereket, és így osztottam négy felé. Hozzám került Thornton és Spence (most Tully nélkül), Tegan, három felderítő, Zach Bigwater és három újonc. Jó, kevert képességű csapat volt, elég harcedzettséggel, hogy még akkor is jók legyünk, ha Zach netalán pánikba esne. – Mindenki tudja, kik tartoznak az egységébe? – kérdeztem. Bólintottak. – Jó. Kósza, tietek a keleti rész, én megyek nyugat felől. Fakó, tietek észak, Morrow, dél, ahonnan az egész kiindult. De abból ítélve, amit Kósza mondott, egész Winterville bajban van. – Értettem – biccentett Kósza. – Én is – hajtott fejet Morrow. De Fakó közelebb lépett hozzám, intett az embereinek, hogy várjanak. A fegyvereiket ellenőrizték, halkan beszélgettek a
közelgő csatáról. – Biztos vagy benne, hogy engem akarsz vezetőnek? – kérdezte összevont szemöldökkel. Tudtam, hogy úgy érzi, már nem az a vadász, aki valaha volt, és kételkedik a vezetői képességeiben. De ki kellett már lépnie az árnyékomból, minden értelemben olyan erős és vad volt, mint valaha. Piszkosul kevesen élnék túl azt, amin ő keresztülment, és még kevesebben térnének vissza utána a csatatérre. Ő volt a legerősebb, legbátrabb ember, akit ismertem. Lassan el kellett volna fogadnia ezt. Egyszerre csak egy lépést. Amikor a szemébe néztem, nem az a lány voltam, aki szereti, és nem is a vadásznő, aki odalent vele harcolt. A hangom erős, de nyugodt volt. – Megkérdőjelezed az ítélőképességemet? Rémületet láttam a szemében, pislogott, és hátralépett. – Nem, parancsnok. Tudom a dolgomat. – Amikor kipucoltátok a saját városrészeteket – kiabáltam, hogy mindenki hallja –, induljatok el a laboratórium felé a városközpontba! Nehéz eltéveszteni. Azért leírtam nekik az épületet a biztonság kedvéért. – Na, akkor kezdjük!
Mészárszék
K
ósza alábecsülte a káosz és a mészárlás méreteit. Winterville haláltól és fertőzéstől bűzlött, a szél mindenfelől ugyanazt a szagot hozta, így nem lehetett eldönteni, hol lehetnek a megőrült emberek. Átléptem egy vértócsát, és felmértem a terepet, mielőtt bevezettem a csapatomat. Az épületek sápadt fém részein véres tenyérnyomok sötétlettek. Nem tudtam, Zach Bigwater hogyan fog reagálni, de szerencsére voltak velünk veteránok, akik kiegyenlítették az ő tapasztalatlanságát, és a csapat több tagja is megfordult már harci körülmények között. Az idegeim szinte izzottak, ahogy hallgatóztam. Teganre pillantva láttam, hogy ő is hallotta. Negyven lépésre belefutottunk a zaj forrásába. Tíz elállatiasodott ember vett körül egy házat, az ablakokat kaparták. Pengeként hasított belém, hogy valami végzetesen elromlott bennük. Ahogy közeledtünk, felénk fordultak – inkább egy irányíthatatlan ösztön hatására, mint tudatos döntés eredményeképp, és fogaikat vicsorítva felénk rohantak. Szemük, akár egy veszett állaté, sarkában bevérzett foltokkal, kezük rendes, emberi kéz, de olyan szinten ápolatlan körmökkel, hogy az már sárga, görbe karommá vált. Hiába figyelmeztettem a harcosokat, hogy ne habozzanak, magam is gyűlöltem előhúzni a késeimet. Ezek az emberek nem érdemelték ezt, Wilson tette velük, jó szándéktól vezetve bár, de szenvedésük akkor is az ő lelkén száradt. Az első nekem rontott,
láttam, hogy Edmunddal egy idős lehet. Földműves lehetett azelőtt, egy rendes ember, aki szerette a családját és utálta a vakondokat. Bár lenne erőm megtenni, amit kell... Azonnal elöntött a bánat, ahogy levágtam, de ez a gyilkosság mindenki másnak megadta a hangulatot. Tegant kerestem, barátnőm a Morrow-tól tanult fürge mozdulatokat hajtotta végre vasalt botjával, tökéletesen. Mind cselekedtünk, kivéve Zachet, aki lefagyott, míg mi védekeztünk. Végül összegörnyedt és kiokádta a reggelijét. – Hogy vagytok képesek erre? – nyöszörögte halk hangon. – Ezek emberek voltak. – Tudom. – Tegan szemében könnyek csillogtak. – De nekik is jobb így. Soha többet nem lehettek volna azok, akik korábban voltak. Ha eszüknél lennének, erre nem kerülhetne sor. Megvizsgáltam, hogy mind meghaltak-e, óvatosan, nehogy érintkezzek a vérükkel, ahogy Tegan javasolta. Thornton figyelt, aztán valami olyat csinált, amit keresztvetésnek hívnak. Morgantől is láttam már ezt a mozdulatot, amikor rákérdeztem, azt mondta, lelki jelentősége van. A családom vallásos volt, de ők nem vetettek keresztet. – Mi a gond? – kérdeztem Thorntont. – Ahogy így fekszenek, olyan normálisnak tűnnek, mint mi. – felelte a férfi. – Igen. Nagyon hátborzongató volt. Ilyen lehetett abban a régi háborúban, amikor minden megváltozott, ezekben a szerencsétlen őrültekben a korcsok születését láthattuk újra lejátszódni. A hideg szaladgált tőle a hátamon. Óvatosan lecsuktam a szemüket, hogy ne bámuljanak örök éhséggel az
égre. Megnyugodva felegyenesedtem, bár egy pillanatig nem tudtam levetkőzni azt az őserejű félelmet, hogy a hullák egyszerre csak felkelnek, és ránk vetik magukat. A többiek is így érezhették, mert ők is elhátráltak, és csak akkor fordítottak hátat a halottaknak, amikor már vagy ötven lépésre jártunk. Zach mellé léptem, és lehalkítottam a hangomat, hogy csak ő hallja, amit mondani készülök. Bár nem lehetett nehéz kitalálni, mit közlök vele. – A következő összecsapás súlyosabb is lehet. Nem tudunk gondoskodni rólad, Zach. Ne okozz csalódást, kérlek. – Esküszöm, nem történik meg még egyszer – bólintott szégyenkezve. Együttéreztem ezzel a fiúval: elvesztette az egész családját, és most meg kellett tanulnia harcolni, pedig nem ez volt a feladata a kezdetektől, mint nekem. De ebben a világban vagy alkalmazkodsz, vagy meghalsz. Az élete végéig kísérteni fogja gyávasága emléke, ha nem találja meg magában a bátorságot, hogy fegyvert rántson és állja a sarat. Én nem tartottam értéktelennek azokat, akik nem tudtak harcolni – ezt Zach maga gondolta így. Vissza kellett szereznie saját önérzetét. A második csapat a sarkon túlról rontott ránk. Mindenféle árulkodó hang nélkül, egy szempillantás alatt húsz is a nyakunkon volt. Éreznem kellett volna a szagukat, de azt elnyomta az egész várost belengő bűzfelhő. Pedig az ő szaguk is rettenetes volt, az éhhalál határán lehettek. Akadt köztük, amelyik a saját húsát is megrágta, vagy talán egymásból haraptak. Sebeik begyulladtak, tejfölszerű húsukban vöröslő nyomokat hagytak a fogak. A kiképzésünk mentett meg. Az emberek körbe álltak, ahogy
gyakoroltuk, így az ellenség nem tudott bekeríteni minket. Arra számítottam, Zach ismét elgyengül, de előrántotta késeit és szilárdan megvetette a lábát. Számban felülmúltak ugyan, de ezek az őrület és az éhség teremtményei voltak, mint a régi korcsok odalent. Stratégiát nem ismertek, nem gondolkodtak, csak a táplálkozás olthatatlan vágya lángolt testükben. A harc bonyolult haláltánccá változott. Tegan botjával elgáncsolta őket, Thornton pedig harci baltájával kivégezte a földön fekvőket. Én Zach mellett küzdöttem, védtem az oldalát, ő pedig igyekezett magára találni. Lehet, hogy a született harcos hiányzott belőle, de nagyon határozottan dolgozott, egy védekező cselt vetett be, kivívva, hogy az ellenség feléje harapjon. Én így oldalról átvágtam a lény torkát, és egy rúgással eltaszítottam, hogy ne terítsen be minket a vérével. Így is jutott belőle a nadrágomra, de nem volt mit termi. Spence a szokásos módon küzdött, késsel, lőfegyverrel, bakanccsal. Nem is számoltam, hányat öltem meg, csak küzdöttem, amíg volt ki ellen. – Van sérülés? – kérdeztem. – Harapás? – Nekem – Danbury az újoncok egyike volt, most az alkarját dajkálta. Közelebb lépve láttam a lila véraláfutást, benne a skarlátvörös félkört, a fogak nyomát, ahol behatoltak a bőr alá. A seb be fog gyógyulni, de a férfi szemében mégis elemi rettegés bujkált. – Egy harapás miatt nem változol korccsá! – jelentettem ki, bár elég üres vigasztalás volt. – Gondolom, ez se terjed így. – Csak elővigyázatosságból mondtam, hogy kerüljétek a kapcsolatot a vérükkel – szúrta közbe Tegan. – Ezek az emberek dr. Wilson vegyszerétől őrültek meg, nem pedig úgy, hogy
megharapták egymást. – A biztonság kedvéért – mondta Danbury –, le kéne lőnötök. – Befejezzük, megtisztítjuk a várost – csóváltam a fejem és utána beszélünk dr. Wilsonnal. Megkérdezem, terjedhet-e így. – Ígérd meg – Danbury keze ökölbe szorult –, ha elkezdődne, nem hagyod, hogy olyanná váljak. – Figyelek rád – mértem végig a hullákat. – Ne aggódj! Gyengédnek hangzott, pedig valójában egy ígéret volt arra, hogy megölöm, ha arra kerül sor. – Kitisztítom és bekötöm – Tegan kezelésbe vette a katona karját, bőrkesztyűt húzott, és fertőtlenítőt öntött a harapásba, hogy kimossa. Utána egy kis gyógykenőcsöt kent a sebre, és bekötötte fáslival. A katonák elvarázsoltan figyelték, nem tudtam, hogy a kellemes mozdulatai, vagy a kötés alatt rejtőző fenyegetés lehetett az oka. Spence a tokjába lökte lőfegyverét. – Semmi kihívás! Meglep, hogy a helyiek nem bírtak el velük. – Sokat segít, hogy gyengék és ostobák – tette hozzá Thornton. – Az itteniek nincsenek kiképezve harcra – jegyezte meg Zach, és igaza volt. Ez hatalmas dolog. Ritka az az ember, aki minden előzetes képzés nélkül fel tud venni egy fegyvert és tudja is használni. Nálam okosabbak talán tudják, mitől menekül az emberek többsége, és csak százból egy állja a sarat csatában. Ezek után csak magányos kóborlókkal futottunk össze, az egyik annyira legyengült, hogy csak térdepelni tudott, felállni már nem. – Szegény pára – sóhajtotta Spence, ahogy pisztolyával fejbe
lőtte. Az őrült hanyatt dőlt, és esküszöm, láttám a szemén, megkönnyebbült, hogy már vége van. Vagy talán csak ezt akartam látni elkínzott arcán, különben nem bírtam volna elviselni a lelki terhet? – Én is szeretnék elbeszélgetni ezzel a dr. Wilsonnal – morogta Thornton, szorosan rámarkolva bárdja markolatára. Szinte már láttam is leröpülni a tudós fejét. Feltartott kézzel csendet parancsoltam. Pár pillanat múlva már biztosan tudtam: még vannak a környéken. Azt kívántam, bárcsak Kósza pontosabb becsléssel tudott volna szolgálni. Az embereim felsorakoztak mögöttem, agyarakból és karmokból álló nyakláncaik megcsörrentek a mozdulataiktól. Messzebb az utcán, megpillantottam a zaj forrását, egy házat, mely nem tudott ellenállni a rohamnak: a bejárati ajtó úgy tátongott rajta, mint valamiféle seb. Véres nyom vezetett befelé. Elfojtottam magamban elszörnyedésemet, és súgva kiadtam az utasításokat. – Nem lesz mindünknek hely. Négy embert kérek, aki velem tart, a többi hat kint őrködik! – Én veled jövök - jelentkezett Thornton. Spence meg se mukkant, de közelebb húzódott. Aztán Zach is előrelépett Danburyvel. Nem rájuk esett volna a választásom, de jót tett a csapatnak, ha nem kivételezek senkivel. A házra sötét borult a leeresztett redőnyök miatt, a holtak lelke nehéz árnyként ülte meg. Nagy levegőt vettem, ízlelgettem a levegőt: állott, beteges volt, megfertőzte a rothadás. Mozgást hallottam bentről, végigfutott a hátamon a hideg tőle. Az a lény, ami pár pillanattal később előbotorkált egy letépett emberi kart húzva maga után, szinte már egyáltalán nem látszott emberinek. Az egykori nő bőre túl feszes volt,
megdagadt a lakomától, amit éppen félbeszakítottunk. Valamikor talán okos szemei mélyen ültek duzzadt arcában, amit a vér annyira összemocskolt, hogy csak azok csillogtak ki a szennyből. Felénk indult, mi pedig félrehúzódtunk, hogy Spence célozhasson. Semmi értelme nem lett volna megengedni, hogy haraphasson. A férfi szépen átlőtte a mellkasát, de az csak jött és jött a seb ellenére. – Újra! – csattant fel Thornton. Spence újra elsütötte a fegyvert, most a lény két szeme közé talált. A szörny úgy zuhant el, akár egy zsák. Kifújtam a levegőt. Észre se vettem, hogy visszatartottam. – Kétlem, hogy bárkit életben hagyott, de biztosra kell mennünk. Thornton, utánam! A többiek tartsák szemmel a környéket. – Igenis! Közepes méretű ház volt. Amennyire én láttam, eredetileg egy nagy térből állt, mint valami gyári egység, és csak később alakították át otthonná. Valaki girbegurba falú szobákat alakított ki benne. Winterville alapvetően nagyon emlékeztetett engem odalentre, sok településsel szemben olyan hatást keltett, mintha nem lett volna idevaló: több, mint a fele a régi világ romjaiból állt, és olyanok használták, akik nem is értették, mit lehetne kezdeni vele. Ezek az idegen anyagok hamisnak tűntek az új világban. Az egész házat elborította a vér és az ürülék, mintha az eszét vesztett nő, aki betört ide, valami vadállat lett volna. Evett és ürített – abból ítélve, amit Thorntonnal láttunk, ezen kívül semmi mást nem tett. A legszörnyűbb dolog, amit valaha láttam, a hálószobában várt. Appleton vajon ennél is rosszabb?
Thornton elkapta a vállaimat, ahogy ösztönösen hátratántorodtam és nekimentem. Hús és csontdarabkák borítottak mindent, a korábbi lakókat úgy összerágcsálta, hogy azt se tudtam, melyik testrész melyik emberhez tartozhatott. Nem szoba volt, hanem mészárszék, amelynek az emléke örökké belém égett. Az épületek, ahol Solider-tóban az állatokat levágták sokkal kedvesebb helynek tűntek. És akkor egy nő, akit deréktól lefelé már felfaltak, felnyitotta a szemét. – Ölj meg – suttogta. – Majd én – lépett el mellettem Thornton. Be se tudtam volna lépni a szobába, a lábam gyökeret eresztett. A férfi átvágott a vérmaszatos szobán, és bárdjával véget vetett a szerencsétlen nyomorának. Addig hátráltam, amíg már nem láttam a mészárlás helyszínét, összezártam a szemem – de még mindig magam előtt láttam. A testem vadul remegett, szégyelltem gyengeségem, amíg Thornton nagy kezébe nem fogta a karomat. – Te lány, aggódnék is, ha ez nem tört volna össze téged. Én csak azért bírtam ki, mert otthon a vágóhídon dolgoztam. Nem tudom, milyen trükköt vethetett be, talán elhitette magával, hogy csak állatokról van szó, és az a dolga, hogy gyorsan bevégezze. Nem eresztett el, ahogy kiléptünk és gyorsan átnéztük a ház további részeit. A szívem a torkomban dobogott, rettegtem, hogy vakarcsokat találunk, de szerencsére nem így történt. Sietve léptem ki az ajtón, és gondolom, az arckifejezésemből látszott, mennyire borzalmas volt a helyzet, mert senki nem kérdezett semmit. – Haladjunk! – mondtam. – Sötétedés előtt még jó szakaszt be kell járnunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én le nem
táborozok, amíg meg nem öltük mindet. – Átkozottul egyetértek - jelentette ki Spence sötéten. Aznap még hat elvadult embert öltem meg: azok után, amit a házban láttam, szinte öntudatlanul. Az osztagom is becsülettel dolgozott, pedig nem volt egyszerű a helyzet: Danbury reszketett, mint a nyárfalevél, úgy félt a harapásától, míg a többiek úgy méregették, mintha puszta elővigyázatosságból el akarnák metszeni a torkát. Végül, miután minden épülettel végeztünk a részünkön, kihirdettem, hogy vége. Kimerítő munkán voltunk túl, ráadásul már a nap is ment le, az utolsó élénk színeket űzte a sötétség. – Ez az egész város el van átkozva – közölte Zach, bőre fakó vörösesre színeződött a naplemente fényében. – Mindenhol a régi világ relikviáit látom. Nem csoda, hogy ilyen bajba kerültek, Isten elhagyta őket. – Elég ebből a holdkóros beszédből – emelte fel a hangját Spence, de mielőtt még az éles szóváltásból összeütközés alakulhatott volna ki, félbeszakítottam. – Keressük meg a többieket! Reméljük, nem kerültek nagyobb bajba, mint amivel elbírtak. Azonnal a többi osztag harci képességeinek latolgatásába kezdtek, ami eltartott addig, amíg dr. Wilson laboratóriumához nem értünk. Kósza csapata már ott várakozott, véresen, de viszonylag jó karban. Tegan azonnal akcióba lendült a gyógyszeres táskájával. A katonák több, mint fele ránézésre izzó szénen is járkált volna a kedvéért. Hiába, van valami az olyan lányokban, akik meg tudnak gyógyítani, vagy be tudják törni a fejedet harci bottal. Amint meglátott, Kósza odasietett hozzám jelentést tenni. – Harmincnál valamivel több elvadultat öltünk meg,
találtunk pár leölt polgárt is. Nem tudom, hányan élhették túl a támadást. – Nehéz megtippelni – vontam vállat. – Biztos, hogy eszükben sincs előjönni, amíg nem biztonságos. – Hát, igen. Amint átszámoltam őket, észrevettem, hogy eggyel kevesebben vannak. – Mi történt? – Akadt némi ellenállás az egyik házban. Mire odaértem, már túl késő volt. Az arckifejezéséből ítélve a szívére vette a veszteséget, úgyhogy csak bólintottam. Hamarosan csatlakozott hozzánk Fakó osztaga. A fiú egy sor új sebbel gazdagodott, de amint tetőtől talpig átvizsgáltam, láttam, hogy nincs harapásnyoma. Ha arra kerülne a sor, képtelen lennék kegyes halálra ítélni. Ennyi erővel azt is kérhettem volna, hogy Spence lőjön le engem. Morrow érkezett utolsónak, ő is egy fő veszteséggel. Azaz negyvenketten maradtunk. Fakót mosolyogva köszöntöttem, bár egyenesen meg akartam csókolni. Sötét szeme ajkamra szegeződött, így nagyon nehezen tudtam csak visszatérni a soron következő teendőhöz. Mégse viselkedhettünk nemzőkhöz méltón a csatatéren! – Dr. Wilsonnak ideje felelnie ezért a zűrzavarért – morogtam.
Szélcsend
M
ivel az ajtót bezárták és bereteszelték belülről, addig ütöttem mindkét öklömmel, amíg meg nem hallottam Wilson hangját odabentről. – Ki van ott? – A P-osztag! – üvöltötték az embereim, mielőtt még felelhettem volna. Ez elégnek bizonyult a megnyugtatására, máris hallottam, hogy a zárakat nyitja, aztán az ajtó feltárult előttünk. Amint beértünk, biztonságosabban éreztem magam, de nem boldogabban, az biztos. Ha lehetséges, a tudós még öregebbnek nézett ki, mint legutóbb, mintha évek teltek volna el a hónapok helyett, és le is soványodott. Azt tudtam, hogy szélmalmokkal állítottak elő maguknak energiát, de nem tudtam, hogy a gazdaságukat mennyire viselte meg ez az egész. Ha az elvadultak korábban dolgoztak valamit, földet műveltek vagy termeltek, akkor a készleteik megcsappanhattak. A gyűjtögetés nem elég mindenre. – Kérem bezárni az ajtót – mondta Wilson. Az egyik katona engedelmeskedett, mi pedig követtük a tudóst abba a nagy terembe, ahol legutóbb vendégül látott minket. Az embereim nem lazultak el, feszélyezte őket ez a hely. Ugyanolyan furcsának látták, mint én elsőre – reméltem, Wilson nem tetézi ezt azzal, hogy előadja a szélmalmos meséjét. Az lenne az utolsó csepp. – Valaki kötözze már meg ezt a mocsadékot! – A felderítők közül jött a felszólítás, de nem láttam, kitől. Szembefordultam
velük, és keményen végigmértem őket. – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, nem pedig, hogy ítélkezzünk. Majd a saját népe eldönti, hogy bűnös-e, vagy sem. Wilson ökle nagyot csattant az asztalon, mindenféle üvegcsék dőltek föl. – Mit gondolnak, ki könyörgött nekem, hogy találjak valami megoldást? Megmondtam nekik, hogy évekbe telhet, addigra pedig a mutánsok meg fognak változni. Az összes tiltakozásomat azonnal elvetették, és Emília is nyomást gyakorolt rám Soldier-tóból. Ettől mindenki elhallgatott egy kicsit. Most vettem csak észre, hogy milyen csendes a labor, semmi morgás vagy sziszegés nem hallatszott a háttérből, és a korcsbűz is elmúlt. – Mi történt a háziállatával? – kérdeztem. Wilson a lehengerlő fáradtság mozdulatával vonta meg a vállát. – Öregkor. Amint elkezdenek öregedni, hamar elérik a lejtő alját. Mindent megtettem, hogy ne szenvedjen sokat. Eltöltött minket az undorral kevert döbbenet: egy szörnyet ápolgatott, míg a saját népe őrült ámokfutást rendezett és egymásnak esett? Wilson tényleg begolyózott. Teganön viszont leginkább az érdeklődés jelei mutatkoztak. – Megtudott bármit a lény fiziológiájáról, amíg itt tartotta? Még nem hallottam olyasmiről, hogy valaki tanulmányozott volna egy mutánst! – Sok mindent tanulmányozunk – bólintott Wilson. – Vagyis inkább tanulmányoztunk, múlt időben. A tavalyi év kissé keményen bánt a tudós társadalommal. – Mi a fenéről beszélnek? – csattant fel Tully. Wilson
sóhajtott. – Winterville mindig is kétfelé szakadt: egyszer itt voltak a tudósok, akik a Metanoia vírust tanulmányozták és végül kifejlesztették az oltást, amivel gyógyítani lehet, másszor pedig az őket támogató közemberek. – Magyarul azok, akik a tényleges munkát végezték – morogta Thornton. A beszólást követő egyetértő mormogásból arra következtettem, hogy a harcosaim is így látják. Éreztem, hogy a hangulat kezd elborulni, főleg azok után, amit ma láttunk. Hogy elkerüljem a lincselést, el kellett terelnem a figyelmüket valahogy. Tegan meg is tette helyettem, ő elképesztően kíváncsi volt, körbejárt és mindent figyelmesen megnézett magának. – Tehát ez inkább kutatóközpont volt, mint város? – érdeklődött. – Igen, és ez az oka, hogy ez a felszerelés még rendelkezésre áll – mutatott körbe a tudós a rengeteg kütyüvel telezsúfolt szobán. – A nagy része persze már nem működik, tekintve, hogy azok, akik tudták, hogy kell működtetni őket, már jó ideje halottak. Egy pár dolog kezelését apám megtanította, ennek köszönhetően tudtam előállítani a szérumot. – Az arcára mintha sötét árnyék hullott volna. – Ami, sajnos, úgy tűnik, nem volt túl jó ötlet. – Nekem még mindig úgy tűnik, hogy nem fizettél meg eléggé mondta Spence. – Létrehoztad ezt a zűrzavart, aztán kis híján megölettél egy szerencsétlen fickót azzal, hogy elküldted hozzánk segítséget kérni! – Épen, egészségesen megérkezett Marcus? – kérdezte megkésve a tudós.
Nekem az ő helyében ez lett volna az első kérdésem, elkésett aggódása az embereim szemében se vetett rá jó fényt. Tudtam, hogy működik az ember: felelőst akartak mindazért a gonoszért, aminek a tanúi lettek itt. Egyszer-kétszer ezt a tömeglelkületet követve engem is megvádoltak olyan dolgokkal, amiket nem követtem el. Bármennyire szívesen akasztottam volna fel én magam is, nem engedhettem, hogy Wilsont állítsák be bűnbaknak. – Igen – feleltem. – Jó egészségben pihent le, amikor mi eljöttünk. – Mi az a Metanoia vírus? – érdeklődött Tegan. – Az a dolog vezetett a világ végéhez. – Á. – A lány biztosan emlékezett még arra az összefoglalóra, amit Wilson előadásáról tartottam neki, amiben elmagyarázta, mi vezetett az összeomláshoz. A bevörösödött szemű, rettegő Danbury megköszörülte a torkát, így eszembe jutott, hogy van még zűr. Feltettem a kérdést. – Tudnom kell, mennyire veszélyes egy fertőzött harapása? – Nem veszélyesebb, mint egy normális emberé – válaszolta a tudós. – Az emberi száj nem tiszta, de a mentális elfajulás, amit láthattak, a mutáns feromonra adott ellenséges bioreakció eredménye, nem pedig vírusos vagy bakteriális fertőzés. – A tudós megrázta a fejét. – Akármilyen nyomás is nehezedjen rám, nem vagyok annyira gondatlan, hogy vírusokkal kísérletezzek. Az a legveszélyesebb és leggonoszabb fertőzésfajta. Nekem már az is felelőtlennek tűnt, amit ezzel a szérummal csinált, de nem tudtam, mi az a vírus, szóval lehet, hogy az még rosszabb. Innentől kezdve Tegan úgy nézett Wilsonra, mintha ezüstkoronát viselne, és olyan kérdésekkel tüntette ki, amik
engem is érdekeltek volna, ha az embereim nem éhesek és fáradtak annyira, Winterville pedig ne lett volna még mindig ekkora romhalmaz. – Reggel – közöltem – jelezzük a városlakóknak, hogy ki lehet jönni, és megkérjük őket, hogy segítsenek a romeltakarításban. Most keressetek helyet, ahol ledőlhettek aludni, és egyetek a megmaradt készletekből. Elintézem majd, hogy valami meleg étel jusson holnapra. Danbury a szemöldökét ráncolva kicsomagolta a kötszerből a karját, és a harapást vizsgálgatta. Nem tűnt mélynek, a fertőzött valószínűleg hamarabb meghalt, mintsem igazán összeszoríthatta volna az állkapcsát. – Mit jelentett az, amit ez az ember mondott? – Csak figyelj, hogy be ne gyulladjon. Nem fogsz megőrülni. Ettől megkönnyebbült. A katonáim a laborban és a folyosón mindenfelé leterítgették a hálózsákjaikat. Ötletem se volt, hány óra lehet, de a kemény menet és az aznap látott szörnyűségek után, túl fáradt voltam ahhoz, hogy éhes lehessek. Hirtelen ötlettől vezérelve addig jártam a folyosókat, amíg meg nem találtam a ketrecet, amiben Wilson Timothyt tartotta. Az összes ketrec üres volt és rendesen ki is tisztította őket, úgyhogy korcsbűz helyett ecetszagot éreztem. Anélkül, hogy hátranéztem volna, megismertem Fakó lépteit, ahogy odajött hozzám. – Furcsa úgy gondolni rájuk, mint akik öreg korukban meghalnak. – Igen. Akár az emberek. Ez zavart a legjobban; Minél többet változtak a korcsok, annál inkább hasonlítottak ránk. Hány generáció után fognak
majd beszélni és úgy gondolkozni, mint mi? Akkor a gyorsabb fejlődés már azt jelenti, hogy leköröznek bennünket szaporodásban is. A másik dolog pedig ezzel kapcsolatban az, hogy talán hosszú távon a szörnyek sorsa a túlélés, nem a miénk. Hogyan küzdhetnék ilyen szinten a természet ellen? Fáradtan az ajtókeretnek döntöttem a homlokom. Igen, vissza kéne mennem, és példát mutatni a többieknek, de kellett egy csendes perc. Csak egy. Fakó átnyalábolt a karjaival, és a vállamon pihentette az állát. Teste melege jólesett, az embereim pedig biztonságban voltak. Nagy teher ennyi főre gondolni folyamatosan. Soha nem akartam az idősek közé tartozni, ha ez ekkora nyomással jár. Talán emiatt vesztik el a józan eszüket sokan közülük, és hoznak nagyon rossz döntéseket. – Igazad volt – mondta a fiú. – Nekem? Miben? – Valóban szükségem volt arra, hogy vezessek ma, bár eleinte haragudtam rád, amiért rákényszerítettél. Ó! Bár, a pillanatnyi testhelyzetünkből kiindulva már túltette magát rajta. – A teljes csapatodat visszahoztad, úgyhogy tudtam, hogy jól ment. De már azelőtt sem kételkedtem benned. – Én viszont igen – vallotta be. – Attól rettegtem, hogy lefagyok vagy pánikba esek. – Harcoltál már az elrablásod óta. – Igen, de nehezebb, ha a döntéseid más emberekre is kihatnak – mutatott rá. Ejj, de igaz... – De megbirkóztál vele. Mindegy, mivel áll elő az élet, te csak jobban harcolsz. Ezt nagyon szeretem benned. – Menjünk, keressük meg, hol lehet itt megmosakodni. –
Ahogy a nyakamhoz érintette ajkát, éreztem, mosolyog. Mivel pedig nem igazán éreztem magamban kedvet, hogy véresen és mocskosan aludjak, követtem. A laboratórium nagyobb volt belül, mint amilyennek kívülről tűnt, mert folyosók szelték át keresztül-kasul. Lefelé is vezettek lépcsők, de egy életre elegem volt a sötétségből, úgyhogy azoktól távol tartottuk magunkat. Végül találtunk egy mosdót, ahol egy csapból sikerült vizet kiimádkoznunk. Fakóval egymást váltva mosdottunk meg. Éreztem, hogy a szívem a torkomban ver, ahogy magamra húztam a tiszta ruháimat. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki meztelenül, de ez egyszerűen nem megfelelő hely és idő volt erre. Átkoztam a lányos érzéseimet, ahogy Fakó előlépett a szobából, vizes haja a szemébe lógott. Télen hagyta megnőni, hogy így több meleget adjon, nyaranta pedig gyakran vágta, de nekem nem számított, mit csinál vele, így is, úgy is élvezettel néztem. Az arckifejezéséből ítélve ez az érzés kölcsönös volt. Sötét szemében melegség bujkált, ahogy végigmért. Felért egy csókkal. – Örökké tudnálak nézni, és soha nem unnám meg az arcodat. A szavai olyan erős örömmel töltöttek el, hogy az már szinte fájt. Ez még jobban esett, mintha azt mondaná, gyönyörű vagyok, pedig az is előfordult már. Ez a pillanat egy ilyen örökkévalóság-darabka volt, mert belenézett a szemembe, és engem látott, én pedig mindig az a személy leszek, akkor is, ha az évek megváltoztatnak. Ezzel a gyengéd kötelékkel mentünk vissza a többiekhez. Amikor az emberek látták, hogy valahol találtunk mosdót, követelték, hogy áruljuk el, hol van. Kettesével-hármasával elindultak lefürödni evés előtt, én pedig
úgy éreztem, hogy nem is vagyok rossz ebben a példamutatás-dologban. Nem rossz teljesítmény egy lánytól, ha sikerül katonákat rávennie a fürdésre. Fakóval megettük a szárított húst és szikkadt kenyeret, az utazók vacsoráját. Ahogy állott vízzel leöblítettem, magam elé képzeltem a libasültet, amit Oaks mama szokott készíteni Megváltásban, a többi finomsággal együtt: vajban és mézben úszó puha édesburgonya, barna kenyér, zöldbab, tejszínes eper... – Úgy nézel ki, mint akinek fájdalmai vannak – jegyezte meg Kósza. Arca megnyúlt, szemei sötétek a pislákoló fényben. Beosztottja halála nyomaszthatta. A nyári helyőrségben is csomó jó embert vesztettünk, de az mégis más, amikor a te vezetésedre vannak bízva. Olyankor nem úgy látod, hogy a csata rosszul alakult, hanem személyes hibának fogod fel. – Vannak is. – Elmondtam a két fiúnak, hogy mit képzeltem magam elé az előbb. Fakó felhördült. – Te örömödet leled a kínzásban! – Olyan édesség bujkált a beszólásában, amit rég nem éreztem tőle, olyan volt, mint a hőskorban, amikor csak ketten álltunk a világgal szemben. Kósza Fakóhoz fordult, méghozzá udvarias arckifejezéssel, ami nagyon furcsán mutatott sebhelyes arcán, mintha valaki olyan kalapot viselne, amit nem az ő fejére készítettek. – Szeretnék Pikkel négyszemközt beszélni, ha nem bánod. – Nem rajtam múlik – közölte Fakó. – Nem személyes – bólintott Kósza ha emiatt aggódnál. Nem akarok bajt keverni köztetek, csak beszélni szeretnék. Félig bosszantott, hogy Fakót kérdezte meg, mintha ő döntené el, hogy kivel beszélek és kivel nem. De a másik felem örült a gesztusnak, ami arról tanúskodott, hogy Kósza megértette, hogy állnak a dolgok köztem és Fakó között.
Elnyomtam az ellentétes érzelmeimet, és követtem az ajtóhoz. Túlzó óvintézkedésnek tűnt ez, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat, pedig mindenki a saját dolgát intézte éppen. Nagy levegőt vett, és elkezdte. – Szóval, van egy pár dolog, amit el kell mondanom, ha meghallgatsz. – Mondjad. Összefonta a karját. Nem védekezőn, hanem úgy, mintha egy ölelésre lenne szüksége, csak nincs senkije, akitől megkaphatná. Nem mozdultam, az érintés nagyon drága ajándék, nem adom csak úgy, ingyen. Jó okkal hoztam létre a kettőnk közti távolságot: Kósza nem értette, mi a különbség a barátság csendes melegsége és aközött, ahogy Fakóval bántam, aki kizárólagos csókolózási jogkörrel rendelkezett. – A bandában, ha eldöntöttem valamit, az megtörtént. Már a végén úgy hittem, nincs akadály, amit le ne gyűrhetnék, senki, akit ne tudnék az akaratomnak megfelelően irányítani. – Ha soha, senki nem mert ellentmondani neked, akkor megértem, miért alakult ez ki benned. – Nem igazán értettem, hogy kapcsolódik ez hozzám, de tudtam, hogy oda is eljutunk. – Tehát amikor találkoztam veled, és hát, akartalak, arra jutottam, hogy csak idő kérdése, mire megváltoztatom a véleményed a dologgal kapcsolatban. Nem is gondoltam a vágyaidra, gondolataidra, sokkal inkább egyfajta megszerezhető tárgyként gondoltam rád, mint emberként. – Sóhajtott. – Ezért a bocsánatodat kérem. Amikor pedig rájöttem, hogy nem fogod viszonozni soha az érzéseimet, igazán rosszul fogadtam. Pocsék vesztes vagyok. – Kevesen élvezik, ha veszítenek – mondtam szárazon. – De a lényeg, hogy szeretném elfogadni az ajánlatodat,
hogy legyünk barátok, ha még áll. Megbeszélem Fakóval, egyértelművé teszem, hogy nem akarok az útjába állni. Értem, miért nem kedvel engem. Jó oka van rá. – Igen, én szeretném ezt! – Az egészet. Soha nem is akartam, hogy versenyezzenek. – A másik dolog, hogy kérlek, zárd be az ajtót, miután távozok. Megfeszültek az izmaim, ez búcsúzásnak hangzott. – Hogy mi? Miért? – Ne félj, visszajövök. Csak járnom kell egyet... Ma nem tudok aludni. Bólintottam, sejtettem, hogy a parancsnoksága alatt álló ember halála nem könnyű teher számára. Biztosan azt gondolja, hogy ha ő gyorsabb, vagy okosabb, annak a katonának nem kellett volna meghalnia. De Hosszúpuska halálából megértettem, hogy van, amikor nem menthetsz meg valakit, mert mindenkinek joga van dönteni. Még akkor sem megy mindig, ha szereted az illetőt. Ezek a döntések lehetnek bátrak és hősiesek, máskor simán csak ostobák, és az ilyen veszteséget a legnehezebb elviselni. – Vigyázz magadra! – kértem. – Úgy lesz. – Kósza kinyitotta a zárakat, majd kisétált a sötétbe.
Gyógyítás
R
osszul aludtam azon az éjjelen. A Kószával való beszélgetés kísértett, végig arra vártam, mikor kopogtat az ajtón, úgyhogy félig ébren feküdtem, de csak nem jött. Rövidke adagokban aludtam csak, de a többiekkel együtt keltem, beálltam a sorba megmosakodni, aztán kimentem megnézni, hogy fest Winterville. Az emberek kérés nélkül is követtek, ami furcsa volt, bár valóban szerettem volna, hogy jöjjenek. Nappali fényben a károk egyértelműen látszottak, bár semmi javíthatatlant nem láttam. Dr. Wilson is velünk tartott, védve szemét a napfénytől, mint aki ritkán jár a nyílt ég alatt. Mivel a munkáját a laborban végezte, valószínűleg ez így is volt. – Van négy saroknyira egy harang – magyarázta. – A templomban. Az az épület az, a csúcsos tetővel a tornyán. Ha megszólaltatják, akkor az itt lakók tudni fogják, hogy előjöhetnek. Szerettem volna magunk mögött hagyni ezt a komor, tönkretett várost, de azt mondtam az embereknek, segítünk a takarításban, és a vágyaim ellenére be akartam tartani az ígéretet. Egyetlen javítással, gyógyítással töltött nap miatt nem fogjuk elveszteni a háborút. – Erre – megindultam az iránymutatás alapján. Mögöttünk Wilson visszasétált az épületbe, Tegan pedig mellém lépett. – Merre jár Kósza? – Hammond halálát nehezen fogadja el.
Lentről is láttam a harangot, de be kellett menni a templomba, hogy használni tudjuk. A csapatot kint hagytam, egyedül Fakót vittem be magammal. A pusztítás itt még gonoszabbnak érződött: a fát karmolások csúfították el, mindent elborított a vér és az elvadult emberek ürüléke. A halál és rothadás tompa bűze ülte meg az épületet. El kellett takarnom a számat, ahogy jobbra mentünk a lépcső felé. Keskeny, csontvázszerű lépcsőn másztunk fel, ami egy szűkös toronyba vezetett, amelyben a harang lógott. Fakó meghúzta a kötelet, mire a harang hatalmasat kondult, hangja végigvisszhangzott a településen. – Sokkal rosszabb úgy – mondta a fiú –, ha tudod, hogy emberek okozták ezt a szörnyű pusztítást. A tragédia oka és következménye engem se hagyott nyugodni. Régen az emberek féltek egymástól, így borzasztó dolgokat hoztak létre, amik szörnyeket teremtettek. A szörnyek pedig annyi embert megöltek, hogy a kihalás közelébe kerültünk. Úgyhogy megint alkottunk valami retteneteset, hogy elűzzük a szörnyeket. Olyannak látszott ez, mint egy megtörhetetlen lánc. Már a gondolattól is kimerültem, és bolondnak éreztem magam tőle: ki vagyok én, hogy azt hiszem, változást hozok? Szerettem azt hinni, hogy mivel túléltem a kivonulást az enklávéból, az életemnek van valami célja. De lehet, hogy a világ nem így működik. Talán nem is voltak okok, nem voltak válaszok a miértekre, csak a rossz és a rosszabb örökös láncolata, amit néha egy kis fény derít fel. – Igen, tényleg rosszabb. Összefűztük ujjainkat és elhagytuk a templomot. Gyakran véltem úgy, hogy Fakó megérzi, amikor a szívem mélypontra jut, és akkor a legkisebb érintésére ismét a magasban
szárnyalhat, akár egy madár. Persze az előttünk álló feladat sötétsége miatt ez a könnyű érzés nem tarthatott soká, de megmentett attól, hogy csak a rosszat lássam. Winterville lakói lassan, óvatosan léptek ki otthonaikból, mint a félős mókusok. Egy idős néni kérdezte meg: – Kinek köszönhetjük megmenekülésünket? – A P-osztagnak! – felelték kórusban a katonák. Megtépázott éljenzéssel köszöntöttek. Sápadt, fáradt arcukon őszinte imádattal, olyannal, amit csak odalent tapasztaltam olyan vakarcsoktól, akik kétségbeesetten vágytak tőlem egy jó szóra. Férfiak és nők egyaránt megszorongatták a kezemet, sőt, meg is csókolták, én pedig zavartan pislogtam Fakóra. A fiú vállat vont, és megpróbált kitérni a szeretetroham elől, de nem aggódtam, hogy pánikba esik vagy megtámadja őket. Csak hökkentnek tűnt. – Elég – állítottam le őket. – Nagyon sok dolgunk van még. Ki itt a vezető? Egy házaspár lépett elém a tömegből. Nagyjából Oaksék korosztályába tartoztak, idősödtek már, de még erősek voltak. – Én vagyok a polgármester, Ágnes Meriwether, ő pedig a férjem, Lem. – Szándékukban áll megbüntetni dr. Wilsont? – érdeklődtem. – Miért? – A nő olyan döbbenten nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy öljünk meg egy csecsemőt. – Csak azt tette, amire utasítottuk. Éveken át nem kellett védekeznünk, akkor még mások voltak a mutánsok, nem jártak bandákban, mint ma, az egyesével járó guberálókat pedig levadásztuk gond nélkül. Semmivel nem volt nehezebb, mint elkergetni egy farkast. De az utóbbi egy-két évben a dolgok rosszra fordultak.
Nem rendelkeztünk képzett katonákkal vagy fegyverekkel. Úgy hittük, a tudomány kínálhat nekünk megoldást. – Abból, amit én láttam – jegyezte meg Tegan –, úgy tűnik, nincs egyszerre gyors és biztonságos megoldás. – Most már tudjuk mi is. Hallgatnunk kellett volna dr. Wilsonra, amikor figyelmeztetett, hogy ennek rossz vége lesz. De eleinte működött. A mutánsok egyszerűen elkanyarodtak felőlünk, de akkor az emberek elkezdtek megőrülni. Tizennégy embert vesztettünk, mire összegyűjtöttük őket... – Van egy börtöntábor délen – súgta nekem halkan Morrow. – Barbárság. Még megölni is jobb lett volna őket. – Én is ezt mondtam – szúrta közbe Lem. Ágnesen látszott a gondolat okozta kín. – Nem bírtam volna elviselni, hogy annyian meghaljanak, ha egyszer megelőzhető lett volna. Megkértem dr. Wilsont, hogy találjon gyógymódot. – De nem tudott – bólintottam. – És az ideiglenes börtön sem tartott örökké. – Nem akarom ezt a felelősséget – mondta halkan a polgármester. – Annyi hibát követtem el. – Ha azt hiszi, Mrs. Meriwether – kiabálta egy nő a tömegből –, hogy feltakarítjuk a mocskát, nagyon téved! Magának kell ezt a várost helyre tennie! Egy parancsoló mozdulattal elvágtam a további vitát. Nem érdekelt, ki lesz itt a főnök, miután mi távozunk. A célom annyi volt, hogy valamilyen szinten rendbe tegyem Winterville-t. Újra csapatokra oszlottunk, mint előző nap, de most hullákat cipeltünk. Tiszteletlenségnek éreztem volna, ha úgy égetjük el őket, mint a korcsok tetemeit, ezért öt embernek kiadtam, hogy ássanak egy tömegsírt. Ez se sokkal jobb, de külön-külön
eltemetni őket túl sok idő lett volna. Odalent a korcsoknak vetettük a halottakat, de már rájöttem, hogy ez nem helyes, meg különben is, idefönt mindenféle dögevőket vonzottak volna ide. Együtt dolgoztam a többiekkel, hurcoltam a véres testeket, ki az épületekből a temetés helyszínére. Délre már sajgott az egész hátam és a karjaim. Soha ennél szörnyűbb munkát nem végeztem. Csak Tegan kapott más feladatot: ő a városlakókat vizsgálta meg és segített, akinek tudott. Láttam, mennyire ideges, amikor olyan sérüléssel vagy betegséggel találkozott, amire nem talált gyógymódot. A bűntudat úgy égett benne, mint egy jelzőtűz, arra gondolt, ha Tuttle doki lenne életben helyette, vele többre mennének. Amint abbahagytuk a testek cipelését, mindenki ásót ragadott, és besegítettünk a temetésbe. Mikor először hallottam erről a szokásról, sokáig rémálmaim voltak, mert annyira hasonlít ez a dolog a növényültetéshez. Álmomban egy sor rettenetes növényt láttam, ami egy holttestből nőhet. Csendes munka ez, fekete földet lapátolni a halottak fehér arcára. Csak a föld és a kavicsok csikorgását hallottam, ahogy az ásók és kapák dolgoztak, és a munkások lihegését. Végül egy mozdulatlan, fekete halom magasodott ki a zöldellő fűből. Kellene valami jelző, ami emlékeztet a tragédiára, de talán elég az emberek emlékezése is azokra, akiket szerettek és elvesztettek. Winterville férfi lakói fát, követ, szögeket és kalapácsot hoztak, és egy emlékművet emeltek, én közben az árnyékban pihentem, testileg-lelkileg kimerülve. Amint a zaj elült, Mrs. Meriwether elküldetett a lelkészért, aki egy szent könyvet hozott. Ez kicsit hasonlított arra, amiből Megváltásban Caroline Bigwater olvasott fel akkor, amikor valakit le akart teremteni. A többiekkel együtt álltam végig a beszédet. Az ő szavai
puhák, finomak voltak, selymesen hangzottak a szent ember szájából: – „Mert mindenre van külön évszak, és mindennek megvan a maga ideje az ég alatt: eljön ideje a születésnek, és eljön ideje a halálnak, az ültetésnek és az aratásnak. Ne sírjatok többet, gyermekeim. Ő letöröl arcotokról minden könnyet, és nem lesz többé halál, gyász, sírás és fájdalom, mert ezek a dolgok elmúlnak.”* [*Temetéseken használt parafrázis a bibliai Prédikátor könyvéből (3,1)] A szertartás után Winterville lakói lenyelték könnyeiket, azt állították, hogy szeretteik egy jobb helyre távoztak. Nem ismertem az igazságot, lehet, hogy igazuk volt. A P-osztag csendben, tiszteletteljesen állt a ceremónia alatt, majd körém gyűltek. Eléggé benne jártunk már a délutánban, és bár nagyon nem akartam még egy napot itt tölteni, ostobaság lett volna elhagyni a védett területet sötétedés előtt. A feromonok hiába őrjítették meg a város felét, még mindig működni látszottak, és korcsmentesen tartották a környéket. Úgy gondoltam, még kipihenjük magunkat, de amikor az embereimhez fordultam, hogy ezt közöljem velük, Mrs. Meriwether lépett oda hozzám. Eléje mentem, kíváncsian felhúztam a szemöldökömet. – Még valami, asszonyom? – Meg szeretnénk hálálni ezt nektek. Most éppen nincs sok mindenünk, de szokás az elhunytakat egy lakomával búcsúztatni. Elkészítjük a kedvenc ételeiket, a régi, szép időkről beszélünk, és felelevenítjük a jó emlékeket. – Megvonta megereszkedett vállát. – Lehet, hogy butaság, de megnyugtatja az embereket, és azt is beszélik, hogy így a lélek tovább tud lépni. Ennyi halál után nem tűnt zagyvaságnak megbékíteni a szellemeket. Nem mondtam volna biztosra, hogy ilyen dolgok
léteznek, de hogyha igen, akkor bölcs dolognak tűnt az elvadult lelkeket segíteni továbblépni, akárhova is. Még a végén a túlélőket is megőrjítenék. Úgyhogy bólintottam. – Megtisztel, hogy részt vehetünk ezen a lakomán. A házak túl kicsik voltak ennyi embernek, és kantinnal sem rendelkeztek, úgyhogy a főtéren oldották meg. Az emberek kihozták, ami még maradt a kamrájukban, férfiak és nők együtt főztek. Szerintem remek ötlet volt. Nemsokára több tűz fölött sült sisteregve hús, zöldségek rotyogtak a vízben, és kisebb edényekben édességeket kevertek ki. Más városlakók még a vérontás nyomait igyekeztek eltűntetni, komor arcú férfiak dolgoztak vödrökkel és rongyokkal. A munka legalább egy időre elfeledtette velük a túlélés árát. Mit csinálnak majd a rögtönzött börtönnel délen? És miért nem a házaikba zárták be azokat az embereket? Lehet, hogy megpróbálták, csak nem sikerült. Lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam az ínycsiklandozó illatokat. Most jöttem csak rá, mennyire éhes voltam. A szárított hús és kenyér az utazások megszokott eledele, ráadásul igen kemény tempót diktáltam magunknak. Féltem, hogy késve érkezünk, de most már hátradőlhettem kicsit. Túlestünk a nehezén. Valaki lezuttyant mellém, és megszólított. Tegan. – Gondolod, hogy valaha is visszatér itt az élet a rendes kerékvágásba? – Nem tudom – feleltem őszintén. – Hova megyünk reggel? – Ezen én is jó sokat agyaltam. – Szerencsét próbálunk a környéken. Hátha az őszi sikereink megváltoztatták az emberek véleményét.
– Jó ötlet! Mire a szakácsok elkészültek az étellel, pont befutott egy kereskedőcsapat Lorrainből. Jelnek vettem. Örökké napbarnított bőrű, ezüstszakállú, sokat látott férfiak voltak. Könnyed, közvetlen viselkedésük Hosszúpuskát juttatta az eszembe és feltépte a sebem. Vesztettem már el embereket korábban is, de nem így. Soha korábban nem törődött velem senki annyira, hogy az életét adja azért, hogy megmeneküljek. Nagyon nehéz ajándék ez, mert sehogyan sem lehet viszonozni. – Mi történt itt? – kérdezte a vezetőjük, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a város valamiféle csetepaté után áll. – Vitás ügyeket rendeztünk – felelte Mrs. Meriwether. – Semmi mutáns? – faggatta a kereskedő. – Appletonban elég nagy zűrzavart csináltak, az egész helyet letarolták. – Mi eddig megúsztuk – rázta a fejét a nő sápadtan. – Lehet, hogy így is marad, ne féljen. Hallottam, hogy egy hadsereg járja a környéket. Útközben mondta John Kelley. Azok a katonák vagy ezer mutánssal végeztek Soldier-tó felé. Ezen elmosolyodtam. Ahogy megbeszéltük, a derék prémvadász máris terjeszti (és felnagyítja) tetteink hírét. Hogy mennyire fognak ezek a történetek segíteni, azt nem tudtam, de nagyon szórakoztatónak találtam őket. – Valóban? – Ágnes Meriwether nagy szemeket meresztett rá. – Nos, ma este lakomát tartunk, úgyhogy pont jókor érkeztek egy kiadós falatozásra. – Nagyon köszönjük. Mind olyan éhesek vagyunk, hogy nyersen fel tudnánk falni egy medvét. Egy terv született meg bennem lassacskán a beszélgetésüket hallgatva: a kereskedők kocsijai roskadoztak azoktól az ingóságoktól, amikre Winterville népének nagy szüksége volt. A
körülmények ellenére, némi szerencsével az itt lakók még rendelkezhettek olyasmivel, amit cserébe kínálhattak – az emberek máris siettek a házukba, hogy elhozzák értéktárgyaikat és friss készletekre váltsák. Hosszúpuska mesélte, hogy a kereskedők tavasszal és ősszel járták az utakat, úgyhogy biztos látunk még karavánokat – amik kívánatos célpontot nyújtanak a korcsoknak. Megkerestem Fakót, hogy kikérjem a véleményét. Egy virágzó fa tövében feküdt a fűben, a fehér virágszirmok lustán potyogtak a hűvös szellőben. Még fáradtan és piszkosan is ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam. – Nagyon elgondolkodtál, Pikk. Bólintottam, és lehuppantam melléje. – Azon gondolkodtam, hogy a kereskedelmi útvonalakat kellene őriznünk. A legjobb módja annak, hogy megszerettessük magunkat az emberekkel, ha segítünk a gazdaságuknak jól működni. – Gondolod, úgy fogják érezni, hogy tartoznak nekünk, és küldenek harcosokat? – Remélem. Ez az egy ötletem van. – Vagy biztosíthatunk egy nagyobb területet Soldier-tó környékén, de ezen kívül végképp nem tudtam, hogyan tudna az osztag a horda ellen tenni. – Jó elképzelés – értett egyet a fiú. – Növelnünk kell a P-osztag létszámát, különben amikor a horda megindul, újabb várost söpörnek el. Az elhelyezkedése alapján Lorrainnak kellett a leginkább aggódnia, hiszen csak négy napnyi járásra terült el. Persze egy nagy csoport lassabban mozog, de ahhoz nem elég lassan, hogy ha megindulnak, a helyieknek legyen ideje menekülni. És amúgy
is, hova mennének? Égett a talpam, szorongatott a dolog sürgőssége, most mégse tudtam semmit se tenni. Ez nagyon nem tetszett. Fakó felkészült, és kinyújtotta a kezét felém. Úgy láttam, ez minden alkalommal egyre könnyebben megy számára. Eljön még az a nap, amikor már nem lesz szüksége arra a kis szünetre. Amikor engem megérinteni a legkönnyebb és a legszebb dolog lesz neki. – Próbálj meg nem aggódni. Egyelőre biztonságban vagyunk, együtt. Legyen ez elég. Több mint elég volt. A világot jelentette nekem.
Védelem
K
ósza csak később tért vissza azon az éjjelen, amikor már felszolgálták az ennivalót. Elkapta a pillantásomat, és egy bólintással jelezte, hogy leszámolt bánatával. Örültem, hogy ismét itt van. Hangtalan beszélgetésünk után szerzett egy tányért, és letelepedett a felderítők között. A főtér mostanára vidám hely lett: a dr. Wilson által hosszasan ismertetett működésű elektronikus lámpák világították be, több tűz vidáman pattogva segített ebben. Eddigre már mindenki evett. Valami erős illatú italból sok kancsónyi került elő, amitől a helyiek sokat nevettek és folyton elestek. Csendesen intettem az emberimnek, hogy tartsák távol magukat tőle. Egy lorraini kereskedő hegedűt vett elő, és bár kíváncsi voltam, vajon tiszteletlennek tarlják-e a helyiek a zenét egy olyan esten, amit az elhunytak emlékére tartanak, senki sem tiltakozott ellene. A dalok addig zengtek, amíg az emberek el nem kezdtek topogni a lábukkal. Hamarosan táncra került a sor, csak úgy kavarogtak a lábak. A hirtelen mulatság Kószába is oltott egy kis életkedvet, rávett egy helyi lányt, hogy táncoljon vele. Később lopott egy csókot az óvatlan Tullytól, amivel elérte, hogy Spence megpróbálja jól fenékbe billenteni. Kósza nevetve tért vissza Winterville-i célpontjához. Jó volt ismét jókedvűen látni a csapás után, amit elszenvedett. Ahogy fogyott az ital, történetek követték egymást. A legtöbb olyan varázslatos volt, mint amit Morrow mesélt a
fiúról, aki valamiféle szekrényben lakott. Nehezen tudtam mindet figyelmesen végighallgatni, de mesemondónk elemében volt, időről időre láttam vadul jegyzetelni, nehogy valamilyen részletet elfelejtsen. Tegan dr. Wilsonnal ült, és mindenféle kérdéssel bombázta, de a tudós ahelyett, hogy idegesen elhajtotta volna, úgy tűnt, örül az érdeklődésének. Végtelen türelemmel válaszolgatott, én a felét se értettem annak, amiről beszéltek. A lány túlragyogta a tüzeket, és úgy nézett Wilsonra, mintha a legcsodálatosabb ajándék lenne, amit életében kapott, csak szép csomagolás nélkül. Magamban nevettem, és éreztem, hogy Fakó szorosabban magához húz. Kár, hogy az ilyen pillanatok túlságosan ritkák. – Gondolkoztál azon, mi történt odalent, miután mi eljöttünk? – meglepett a kérdésével. – Folyton. Sokszor eszembe jut, hogy vajon megtudjuk-e valaha. – Pedig messzire jutottunk, és nem csak az út hosszát tekintve. Még az is lehet, hogy most már félnék alászállni a sötétségbe, attól rettegnék, hogy nem enged majd vissza a fényre. – Én is így vagyok vele. Neked még barátaid is maradtak ott. – Nem valami jó barátok a jelek szerint. Azonnal elhitték rólam a legrosszabbat is. – Ez egy régi seb, egy olyan, amit magam előtt sem ismertem el. – Biztosan jó okuk volt rá – vélte Fakó. Keserűen felnevettem. – Az, hogy megbíztak az idősekben, ahogy én is, mielőtt bemásztál a fejembe. – És sajnálod, hogy így történt? – Hogy kérdezhetsz ilyet? Az életem sokkal jobb, mert benne vagy, és nem csak azért, mert feljöttünk ide.
Huncut mosolyt villantott rám, pillantása elidőzött az ajkamon. – Ezt jó tudni. Összerezzentem, mert kritikának fogtam fel. Tudtam, hogy nem igazán vagyok jó abban, hogy az érzelmeimről beszéljek, Fakónak pedig lehet, hogy többször lenne igénye arra, hogy hallhassa, mennyire fontos nekem. – Próbálok jobb társad lenni. – A gyilkolás már elég jól megy – mondta vigyorogva. Ez egy csendes főhajtás volt az odalenti életünk előtt, ami alatt nem is sejtettem, hogy szívesen lenne több számomra, mint a harcostársam. Éreztem, hogy elpirulok. – Dolgozni fogok a beszéd részén. A tény, hogy érdeklik a személyes gondolataim, többet jelentett nekem, mint sejtette. Ahogy küszködve keresgéltem a szavakat, hogy ezt elmondjam neki, kialudtak az elektromos lámpák a fejünk fölött. A hegedűs is megállt, ahogy hirtelen lecsapott az éjszaka sötétje, csak a lobogó tüzek maradtak. Az emberek megtorpantak, jól tudták, milyen veszélyes a szörnyekkel teli homály. – Bizonyára csak hibás a kábel – vélte dr. Wilson –, vagy talán a szélmalom, ami ebben a városrészben szolgáltat áramot, elromlott. Még jó tucatnyian hozzátették a véleményüket, de észrevettem, hogy a feszültségtől bizsergés fut végig rajtam. Jeleztem az embereimnek, a P-osztag kevesebb, mint harminc másodpercen belül harcra készen állt. Addig forgolódtam, míg meg nem találtam Kószát, ő is engem keresett, felismerte, hogy ez az ő szakterülete. – Megnéznéd, mi folyik itt? – kérdeztem halkan. – De ne
bocsátkozz harcba. Csak tudnunk kell. Most egyetlen felderítőt se rendelt magához, csendesen elrohant a sötétben. A vadon gyermekeinek kecsességével mozgott, pillanatok alatt felszívódott az árnyak között. A báli hangulatnak lőttek, Winterville népe kapkodva pakolt és siettek haza, ahol már napok óta bujkáltak. A legtöbben még el se bontották a barikádokat, torlaszokat az ablakaiknál – reméltem, hogy nem lesz szükségük rá ma este. Mrs. Meriwether dr. Wilsonhoz lépett, azt gondolta, a nagy felbolydulásban senki sem veszi észre, de én füleltem, nehogy elszalasszak akár csak egy szót is. – Azt hittem, biztonságban vagyunk! Eleget készített abból a permetből, hogy az egész várost kezelje vele! A férfi fáradt válasza egyértelmű üzenetet sugárzott. – Ágnes, nem tart örökké. Timothy pedig nincs többé. Nélküle nem is tudnék többet készíteni, mivel a kivonatot a szaporodási mirigyeiből készítettem. – Tehát védtelenek vagyunk? – A nő elszörnyedt. – A semmiért öltem meg azokat az embereket. Visszanyeltem egy káromkodást. Jó eséllyel korcsok vannak a szélmalmoknál és szétverik őket. Nem értik, hogy mire jók, de minden emberi alkotást gyűlölnek. Ugyanazért verik szét a gépeket, mint amiért kihúzgálták Megváltás veteményeit: azt gondolják, ezzel gyengítenek minket valahogy. És általában igazuk van. Nem kellett sokáig várnom, Kósza futva ért vissza, teljesen kifulladva. – Korcsok – nyögte ki. – Legalább száz. Kelet felől jönnek. – Vett pár mély lélegzetet, aztán lihegve folytatta. – Szerintem a lorraini kereskedőket követték. Nem tudom, nem értem, hogy a
feromonok miért nem riasztják el őket. – A feromon elpárolog – mondtam. – Nem tart örökké, dr. Wilson pedig már nem tud többet készíteni. – Nem fognak harcolni – jegyezte meg Fakó a fejvesztve otthonába menekülő városiakat figyelve. Berácsozott ablakok és eltorlaszolt ajtók nem fognak megfékezni száz okos korcsot. Tüzet fognak bevetni, vagy valami más módszerhez folyamodnak, a horda nagyobbik részét hívniuk sem kell... Hacsak nem teszünk valamit. – Ez kemény harc lesz – mondtam halkan. – Éjszaka, nálunk jóval nagyobb csapat ellen? – Kósza a fejét csóválta. – Ezért drágán megfizetünk. – Tudom. De a másik lehetőség az, hogy sorsára hagyjuk Winterville-t. – Ilyen parancsot semmilyen körülmények között nem adnék ki, soha. Még ha a P-osztag többi tagja itt is hagyja a várost, én nem tudnám megtenni. Lehet, hogy az lenne a gyakorlatias döntés, Selyem és a vadásznők így döntenének, de nem azért mentettem meg ezeket az embereket az elvadultaktól, hogy utána a korcsok falják fel őket. – Emberek! – kiáltottam. Vigyázzállásban körbevettek, sorokba rendeződve, ahogy Soldier-tóban elvárták tőlük. Nem követeltem meg ugyan, de ehhez az alkalomhoz illettek a formaságok. Nem igazán voltak a tarsolyomban nagy szavak, de beleadtam apait-anyait. – Kemény éjszakánk lesz, az első nagy csatánk, mióta újra kivonultunk. Ki akar mutánsokat ölni? – A P-osztag! – üvöltötték vissza. Egyikük sem maradt csendben, mind az égre kiáltották szándékukat. Ha ma éjjel elesnek, vadászként távoznak, egytől
egyig. – Akkor szükségünk van egy tervre – húztam ki magam. Fakó körbeforgott, felmérte a házakat és a nagy, nyitott főteret. – Nyerhetünk – vélekedett de valahogy ide kell csalnunk őket. – Bízzátok ezt a felderítőkre! – biccentett Kósza. Megértettem Fakó tervét. – Spence, Tully! Azokon a tetőkön akarlak tudni benneteket. Addig lőjétek őket, amíg van mivel. – Ti vagytok azok! – Az egyik lorraini kereskedő eltátotta a száját. – A P-osztag! – Mi vagyunk – ismertem el de most nincs időnk hivatalosan is bemutatkozni. Azt hittem, most majd megjegyzéseket kapok az életkorommal és a nememmel kapcsolatban, de meglepetésemre a kereskedő leakasztotta válláról a puskáját. – Tegyél minket is a tetőkre, veletek harcolunk – közölte. Egy fiú lépett oda az árnyékból, alig több még vakarcsnál. Piszkos volt és vékony, hatalmas szemekkel. Annyira emlékeztetett az odalenti világtalan vakarcsra, hogy a gyomrom összerándult. Egy számára túl nagy fegyvert vonszolt a földön, árkot ásva a talajba. – Tudok lőni – jelentkezett. Tudtam, mit akar mondani a kereskedő. Meg se tudod emelni azt a puskát! Gyorsan megelőztem. – Hogyan? – Magamhoz szorítom. Az apukám megtanított, mielőtt meghalt. – Düh és bánat óceánja lapult azok mögött a szavak mögött.
– Anyukád hol van? – kérdezte Fakó. – Nincsenek már. – A vakarcs felszegte az állát. – Ma lapátoltatok rájuk földet. Bűntudat lángolt fel bennem, észre se vettem őt a többi gyászoló között. Fakó elkapta a tekintetem. Bólintottam. Meg kell ragadnunk ezt az esélyt, hogy jót tegyünk. – Menj a kereskedőkkel! Azt akarom, hogy onnan lőjetek. – A templomtoronyra mutattam, ahol meghúztuk a harangot reggel. – Spence és Tully oda, vele szembe. – Az az épület nem magaslott fel annyira, de igen jó kiszögellések voltak a tetején. – Torlaszoljátok el az ajtókat belülről, ha lehet, hogy ne mehessenek utánatok. A többiek velem maradnak. Emlékezzetek vissza a kiképzésetekre! Leszúrtam az Oaks mamától kapott zászlót a földbe, és rámutattam. – Védjétek meg ezt a lobogót az életetek árán is! Ne engedjétek át őket! – Hallottátok a parancsnok asszonyt! – emelte fel a hangját a kereskedők vezetője. – Gyerünk! Parancsnok asszony. Ez legalább olyan gyönyörűen hangzott, mint amikor megkaptam a nevem odalent. Talán ez volt az első alkalom idefönt, hogy valami idegen rám tekintett, és nem buta csitrinek nézett. Ez az ember nem látta a sebhelyeimet, nem ismerte a történetemet, csak a cselekedeteimből ítélhetett – és azok azt mondták neki, igenis felnőtt vagyok. Sajnos nem értem rá kiélvezni az érzést. Kósza felderítői rohanvást érkeztek egy akkora tömeggel a hátuk mögött, hogy gond nélkül tippeltem volna ezer korcsot is. Remegett a térdem, ahogy eszembe jutott menekülésem Fakóval a horda kellős közepéből. Neki biztos rosszabb érzés volt, mégis
sziklaszilárdan állt mellettem, és várta az ellenséget. A P-osztag harcosai fegyvert rántottak. Öt másodperccel azelőtt húztam ki késeim, hogy a korcsok pörölyként lecsaptak volna ránk. Vállvetve álltuk a sarat, ahogy ólom csapódott a szörnyek közé a háztetőkről. Többen összerándultak és a lábam elé zuhantak a porba. Döftem és vágtam, szokásos harcmodoromat viszont nem gyakorolhattam, mert védenem kellett a balomon küzdő Fakót és a jobbomon harcoló Sandset. Tegan Kósza és Morrow közé került, botjával hatékonyan ütötte le a korcsokat, amiket utána a többi katona végzett ki. A lány nem szeretett ölni, de halálos ellenféllé vált mindennel szemben, ami fenyegette. Nem léptem ki a formációból, ahogy visszafordultam a következő szörny felé. Az fenyegetően összecsattintotta megsárgult agyarait. – Mi földünk. Nem tietek. – Vegyétek el! – mordultam rá, mielőtt mellkasába döftem volna tőreimet. Fakó ellökött egyet, ami rám rontott, és elvágta a torkát, ő is a hatékonyság mintaképeként harcolt, védett engem, és a másik oldalán álló katonát. Egységként küzdöttünk, nem pedig különálló vadászokként: jólesett látni, hogy hullik körülöttünk az ellenség. Az éjszakai levegő fagyosnak érződött a bőrömön, de izzadságom forrón csörgött rajta. Úgy vagdalkoztam, mint a kasza, amit aratáskor használtunk Megváltásban. A korcsok dühösen támadtak, de nem értették, miért nem hátrálunk egy lépést sem, miért nem futunk. Bekeríteniük sem sikerült, hiába próbálkoztak. Falkabeli állatok módjára küzdöttek, hárman-négyen rontottak egy célpontra, ami a vérveszteségtől esett el, nem pedig a korcsok harci ereje döntötte le. Rosszabbul
szervezett csapat volt, mint amelyikkel békét kötöttünk az erdőben, azaz nem ugyanahhoz az ághoz tartoztak. Ezek akár a horda előőrsei is lehettek. Megkockáztattam egy rúgást, bár így ki kellett lépnem. Valaki a templomtoronyból leterítette a szörnyet, Fakó pedig karon ragadott, és visszahúzott. – Óvatosabban! – szidott le. – Tudom, bocsánat! Egy katonám fájdalomkiáltására kaptam fel a fejem. A sötétben nem tudhattam, ki az, de a férfi elesett, szorosabban húzódtunk össze. A korcsok minden oldalról kóstolgatták a védelmünket, de nem engedtünk nekik. Egyre több kapott közülük számszeríjlövedéket a hátába, golyót az oldalába, vagy tőlünk kést bárhova, ahova csak döfni tudtuk. Morrow karcsú árnyékként maga volt a táncoló halál. Időnként észrevettem, hogy Tegan őt nézi, ettől még akkor is mosolyognom kellett, mikor elhajoltam egy csapás elől. A főtér testek hörgő, sziszegő és nyögő összevisszaságává változott. – Védekezzetek! – kiáltottam. A csata karmok és csattogó fogak fájdalomkiáltásoktól terhes felhője volt. Addig küzdöttem, amíg már annyira sajgott a kezem, hogy úgy éreztem, ha még egyet suhintok a késemmel, tőből leesik a karom. A puskák addig dörögtek, amíg ki nem fogytak lőszerből, utána Spence, Tully és a kereskedők csatlakoztak hozzánk lent. Addigra a korcsok felfogták, hogy vesztésre állnak, úgyhogy futottak. Utánuk vetettük ugyan magunkat, egy pár azonban mégis elmenekült a sötét utcákon. Reméltem, hogy hírét viszik: ez a város erős védelemmel bír, de attól tartottam, hogy inkább még nagyobb csapatot szednek össze egy új támadáshoz. Lihegve
a térdemre támaszkodtam, majd számoltam. Nyolc halottunk van. A nevüket suttogva magam csuktam le a szemüket. – Megcsináltuk – zihálta Tegan. Valóban, belegondolva, hogy mit értünk el, Selyem ezt győzelemnek könyvelné el. Én nem éreztem annak. Persze, elkergettük a szörnyeket, de akkor sem tűnt ez diadalnak. Még a kereskedők se jöttek ki jól a harcból: egy halottjuk és egy komolyabb sérültjük is volt, a vezetőjük pedig hullafáradtnak tűnt. – Ez harc volt a javából. John Kelley túlzott a létszámotokról, amikor hadseregnek nevezett, de minden szava igaz, amit a képességeitekről mondott. – Mindnyájan odafordultunk a vakarcshoz, aki lejött a toronyból, és felénk tartott az apja puskáját húzva maga után a földön. – Te is jól csináltad, fiam. Láttam, legalább három szörnyet leszedtél a lövéseiddel. – Mi a neved? – kérdeztem a fiút. – Gavin. Az alapján, amit mondott, senkije sem maradt. Ha lenne még rokonsága, biztos nem hagyták volna harcolni ebben a városban, amely nem hajlandó megvédeni magát. – Gavin, mit gondolsz? Szívesen csatlakoznál a P-osztaghoz? Olyan ragyogó mosolyt villantott rám, mint a telihold az égen – a kölyök vigyora majdnem elfeledtette velem azokat, akiket elvesztettünk a csatában.
Veszteség
H
ajnalra megástuk a sírokat. Az ujjaim sajogtak, hólyagosak lettek az elmúlt napoktól: lecsapott ránk a halál, megtizedelt minket. Összesen tíz ember halt meg Winterville védelmében, amíg a helyiek az otthonaikban rejtőzködtek. Egyetlen igazi férfi akadt köztük, egy vakarcs, Gavin, aki egész éjjel mellettem dolgozott, olyan kemény elszántsággal, amilyet még sohasem láttam. Nehéz szívvel jeleztem az embereimnek, hogy hozzák a holttesteket. Még amikor utolsó útjukra kísértük őket, akkor is azon járt az eszem, honnan, mikor ugranak elő a visszatérő korcsok. Közös sírba temettük el a halottainkat. Hadra kelt bennem a bánat és a düh, nem is hívtam a lelkészt, hogy lágy szavakat mondjon, hanem megkértem a túlélőket, hogy ők beszéljenek az elesettekért. Szinte a délelőttbe nyúlóan emlékeztünk rájuk, felelevenítettük azokat a dolgokat, amik boldoggá tették ezeket az embereket. Rákérdeztem azoktól, akik a legjobban ismerték őket, hogy hagytak-e hátra családot maguk után. És hátukról kiderült, hogy igen. Ez még jobban belém vágott. – Nem a te hibád – súgta a fülembe Fakó. Nem fogadhattam el vigasztalását, amíg a lelkiismeretem nem volt tiszta. A friss sírok látványa lebegett a szemem előtt, ahogy átvágtam a csendes városon. Amikor a Meriwether házhoz értem, két kézzel dörömböltem be. Becsületére legyen mondva, amikor ajtót nyitott, a polgármester úgy festett, mint aki egy
szemhunyást sem aludt az éjjel. Egy ilyen találkozáshoz nincs megfelelő köszöntés, de amúgy sem állt szándékomban udvariaskodni. – Amennyire én látom, két választásuk van. Vagy felállítanak egy katonaságot, vagy elköltöznek egy olyan városba, ahol befogadják magukat. Nem ígérhetem, hogy legközelebb is időben ideérünk! Kétszer is kihúztuk a csávából, hát most már ideje, hogy Winterville igyekezzen megvédeni magát! – A képébe toltam az arcomat. – És nincs több keverék, nincs több dr. Wilson-féle csodagyógyszer! Őt nem kérik meg többet, hogy segítsen. Értve vagyok? – Még normálisan se? – A nő halálra rémült. – A védekezéssel kapcsolatban nem. – Nem akartam minden téren megszabni, hogyan vezesse a városát. Szomorú bólintása azonban nem hozta vissza az embereimet. – Mi most elindulunk, szóval bármi is legyen a terve, kezdjen neki. A házakban való bujkálás nem oldja meg a problémákat. – Tudom, és köszönöm mindazt, amit értünk tettek! Nem fogjuk elfelejteni. Nem tudom még, hogy el kell-e hagynunk a várost, a mai napon egy tanácskozáson megbeszéljük majd. – Ahogy tetszik. Megperdültem, és elcsörtettem az osztagom felé. Fakó azonban megragadta a vállamat, és maga felé fordított. – Így nem, Pikk. – Mi van? – mordultam rá. – Nem engedheted, hogy így lássanak. Később majd széteshetsz, én meg összeszedem a darabkáidat, de most erősnek kell lenned. Mély levegőt vettem. Igaza volt, úgyhogy addig meg se moccantam, amíg nem tudtam az arcomra egy fokkal
semlegesebb kifejezést erőltetni. A katonák teljesen jogosan gyengeségként értékelnék fájdalmamat, ráadásul milyen jogon vezetnék én hadba másokat, ha nem bírok el azzal, ami történik? Ez is kemény lecke volt, de mire odaértünk a többiekhez, megtanultam. – Induljunk – kiáltottam. A P-osztag hadrendbe állt, és követtek a Lorrainből érkezett kereskedők kocsiaihoz. – Sikerült azért valami üzletet nyélbe ütnétek? – A támadás előtt – bólintott a vezetőjük – sikerült, szerencsére. – Akkor a kocsik készen állnak az indulásra, bepakoltatok? – Persze. Valamire talán szükséged volna? – Nem, de ha jól sejtem, igen veszélyes út vár rátok Lorrain felé. Az embereimmel biztosítani akarjuk, hogy rendben odaértek. – Miért? – kérdezte az egyik kereskedő. – Ha a kereskedelem megbénul a mutánsok miatt, az összes város nagyon megsínyli. Jól láttam, mi történik, amikor egy település túlságosan bezárkózik. Pedig Megváltás jó hely volt, melegszívű lakókkal, akik sajnos nem bíztak eléggé a kívülállókban, és nem hívtak a városba kereskedőket. Abból, amit a családom mesélt, és amit magam láttam, arra következtettem, hogy Hosszúpuska intézte az üzletelést a város falain kívül. Ettől remélték, hogy kint tartja a rossz erkölcsöket, de ez az elzárkózás nem mentette meg őket a végén. – Nagyon hálásak vagyunk a kíséretért. A készleteinkből valamivel meg tudjuk majd hálálni, ha a városba értünk, és segítünk szállást találni, hogy pihenhessetek egy-két napot.
– Köszönjük – mondtam. – Nem tudom, a nevem eljutott-e hozzád tegnap a nagy mulatozásban. Vince Howe-nak hívnak. – Pikk Oaks. – Most először mondtam el mindkét nevemet. Fakó meglepettén pillantott rám, de mosolygott. Arra gondoltam, hogy el kell majd mondanom neki: Oaks mama megengedte, hogy ő is használja a családnevet. – Örvendek, hölgyem. Azt hiszem, tisztában vagy vele, de azért közlöm, hogy egy piszkosul jó csapatot vezetsz. Részvétem a veszteségetekért, de ennél lenyűgözőbb csatát még soha nem láttam. – Egy biccentéssel megköszöntem, míg folytatta. – Egy órán belül útra készek leszünk. Úgy döntöttem, kihasználom a lehetőséget, hogy tisztálkodjak, úgyhogy elkocogtam a laborhoz, és addig dörömböltem, amíg a tudós ajtót nem nyitott. Dr. Wilson örömmel beengedett, egy pillanatig azt hittem, egészen a mosdóig követ majd. Szerencsére megállt a folyosón, és utánam szólt: – Keress meg, mielőtt elindulsz, rendben? Elgondolkodva intettem neki, hogy megértettem, aztán lemosdottam. Valahogy nem éreztem volna helyesnek, hogy frissen ásott sírok piszkával a bőrömön és a körmöm alatt kezdjek egy utazást. Úgy éreztem magam utána, mint akit kicseréltek. Megfontoltam, hogy ellógjak-e, nem igazán akartam csevegni a tudóssal, de végül betartottam a szavam, és megkerestem a laborban. – Miről akart velem beszélni? – kezdtem. Két csésze gőzölgő tea állt az asztalon, némi vajas pirítóssal. Nem bántam meg, hogy felkerestem. Az úton nagyon hiányzott a kenyér, és bár ez itt nem volt éppen friss, az olvadt vaj
mindenért kárpótolt. Az ital halovány színét meghazudtolta erős gyógynövényes illata. Ízre még kellemesebbnek bizonyult lágy mentaaromájával. Megittam, mert ízlett és nagyon kellemesen átforrósította kiszáradt torkomat, aztán nekiestem az ételnek. A tudós csendesen figyelt, de miután jóllaktam, előállt a mondandójával. – A barátod, Tegan, rendkívüli lány. – Neki mondja, ne nekem! – Most úgy szólok hozzád, mint a parancsnokához. Egy olyan elmét, mint amilyen az övé, nem szabad egyszerű katonaként elkótyavetyélni. Hadd maradjon velem. Jól jönne egy asszisztens... Egész életemben valaki olyat kerestem, mint ő. Kinevettem. – Ha ismerné Tegant, akkor tudná, hogy semmi beleszólásom nincs abba, mikor hová megy. De idehívom, és előadhatja a meghívását személyesen neki is. A tea alját a bögrémben hagytam, és megkerestem Tegant. Egyedül üldögélt a napfényben, a katonák nagy ívben elkerülték, valószínűleg a koszos arcát egy-egy vonalon tisztára mosó könnypatakok miatt. Wilson jól beszélt, nem ez az élet illett hozzá, de annyiban szerencsés volt, hogy ha szomorúság tört rá, semmilyen indokból nem kellett visszafognia a könnyeket. – A nagyszerű tudós úr szeretne beszélni veled – mondtam feléje nyújtva kezemet. Úgy láttam, örül ennek a kis figyelemelterelésnek, ahogy együtt visszasétáltunk a laborba. Odabent a tudós elmondta, mit szerette, jóval választékosabban, mint ahogy nekem fogalmazott, aláhúzta, mennyi lehetőség adódna a fejlődésre, és hogy mennyi mindent tudna megtanítani Tegannek.
– Régtől nagy álmom, hogy átadjam valakinek a tudásomat, de eddig egyetlen megfelelő jelölttel sem találkoztam. De te, kedvesem, tökéletes vagy – zárta le beszédét. Tegan ajka elnyílt a döbbenettől, ahogy végiggondolta az ajánlatot. – Ez nagylelkű öntől, dr. Wilson, de előbb a végére akarok járni ennek a harcnak. A P-osztag bízik bennem, és a gyógyító képességeimben, nélkülem bajban lennének a katonák. – Azt látom, hogy igazad volt – fordult hozzám Wilson – abban, hogy nem vagy a kapitánya. – Pikk a barátom – vonta össze a szemöldökét Tegan. – Nem adta parancsba nekem, hogy kövessem, sőt, megpróbált lebeszélni róla. Viszont ha túlélem, szívesen eljövök ide tanulni magától. – Megkísérlem kivárni azt a napot – mondta szárazon Wilson. Tegan elvörösödött, én pedig elfojtottam egy vigyort. – Bocsánat, ez biztosan beképzelten hangzott, ugye? – Én kértelek arra, hogy maradj itt. Nem túl meredek dolog azt gondolni, hogy szeretném, ha egy napon visszajönnél... – Akkor köszönöm a lehetőséget, dr. Wilson. Őszintén remélem, hogy még találkozunk. Úgy éreztem, itt a lehetőség a távozásra, úgyhogy elbúcsúztunk és találkoztunk a többiekkel a főtéren. A kocsikra már felpakolták az árukat, és én is készen álltam hátrahagyni Winterville-t. Az előző esti nyámnyilaságuk ellenére kijöttek elbúcsúztatni bennünket a helyiek, páran még azt is megkérdezték tőlem, bevenném-e őket a csapatba. Kedvem lett volna visszautasítani őket a tapasztalatlanságukra hivatkozva, mint Rex esetében, de láttam bűntudatos arcukon, hogy szeretnék jóvá tenni hibájukat. Ráadásul valóban szükségünk
volt további emberekre, úgyhogy végigmértem a három férfit. – Tud valamelyikőtök lőni? – Erre csak a fejüket rázták, de egyikük megszólalt. – Én kovács vagyok, karban tudom tartani az osztag fegyvereit. Az csak jól jönne! – mondta a köpcös, széles vállú, sebhelyes kezű alak. Intettem nekik, hogy jöjjenek. Mivel most a kocsikra is figyelnünk kellett, ez az út jóval tovább tartott, mintha egy vadász sebességével futhattunk volna. A hosszabb utazás több alkalmat jelentett bajba kerülésre, és bár mind fáradtak voltunk, tudtuk, hogy ha biztonságosan Lorrainbe juttatjuk a kereskedőket, újabb önkéntesek csatlakoznak majd hozzánk. John Kelley már terjesztette a történetünket, és úgy éreztem, Vince Howe is hozzáteszi majd a magáét. Ehhez pedig idő kellett. Már egy hete voltunk úton. Kósza felderítői végezték a munka oroszlánrészét, néha megelőző csapást mértünk a korcsokra, hogy ne tudják meglepni a kocsikat. Lassan haladtunk, ahogy jósoltam, emellett kevés időm jutott Fakóra. Abból, ahogy rám nézett, éreztem, hogy hiányzik neki a kettesben töltött idő, de az első helyen a küldetés állt, mint mindig. Hasonlított ez a helyőrségre és a nyári őrjáratokra, de most rosszabbul bírtam, mint akkor. El tudtam képzelni egy nyugodt életet Fakóval valami olyasmi házacskában, mint ami Megváltásban volt Oaks mamáéknak. Torkig voltam a füstös tábortüzekkel és magányos éjszakákkal a göröngyös földön. Megtanulnék növényeket termeszteni, ő pedig találhatna magának valami munkát, amihez nem kell gyilkolnia. Csillagos éjszakákon ezek az álmok túlontúl is elérhetetlennek tűntek.
A nyolcadik éjjelen elemi zűrzavarra ébredtem. Az öszvérek vonyítottak, minden oldalról korcsok özönlöttek felénk. Az embereim a tőlük telhető leggyorsabban hadrendbe álltak, a kereskedők pedig már lőttek is a sötétbe. A fájdalomkiáltások és fegyverropogás fülsiketítő zajában elképzelésem se volt, ki merre lehet. A winterville-i vakarcs, Gavin felmászott egy ládahalom tetejére, a hasán feküdt, és halált megvető bátorsággal lőtte ki a korcsokat. Fakót kicsivel arrébb láttam harcolni, Kósza és Tegan sehol sem tűnt fel. De nem is maradt időm keresgélni, már nekem is estek a szörnyek. Késeim előugrottak tokjukból, ahogy beviharzottam a küzdelembe. Kiélesedő látásom segített megtalálni Tegant egy kocsi oldalánál. Morrow őrülten harcolva próbált eljutni hozzá, kardja ezüst félköröket írt le a holdfényben. Aggódó arckifejezéséből ítélve nem tetszett neki, mennyire körbevették a lányt. Én is aggódtam, de Kósza még közelebb volt. Egy újabb korcs a háta mögül támadott Teganre, aki már nem tudta hárítani. Hiába remekelt a harci bottal, nem volt legyőzhetetlen, pár szemvillanás, és elesett volna. Kósza ekkor abbahagyta a védekezést, és minden erejét latba vetve rohanni kezdett feléje, bár már az indulás közben kapott négy vágást a hátára. Láttam, amikor felismerte, hogy vagy megmenti Tegant, vagy megöli a korcsot, de a kettőre együtt már nincs ideje. Nem maradt ideje. Egy pillanattal később a lány és a korcs csapása közé vetette magát, ami úgy, ahogy van, kitépte volna Tegan gerincét. A korcs összes karmát a mellkasába kapta, mielőtt Morrow és én odaérhettünk volna. A Teganre hátulról támadó korcs arcán hosszú heg húzódott keresztbe, amit egy korábbi csatában gyűjtött be, ránézésre egy
késtől. Amikor meglátott minket, elmenekült, ami ismét csak azt bizonyította, hogy ezek napról napra okosabbak, ravaszabbak: ez a példány életben akart maradni, hogy egy másik csatában győzhessen. A többi szörny újra és újra nekünk támadt, de már ott volt Fakó és Morrow, akik vadul harcoltak, hogy távol tartsák őket tőlünk A korcsok úgy hullottak pengéik csapásai alatt, mint a legyek. Kósza mellé térdeltem, tenyeremet a sebeire szorítottam. Vér ömlött át az ujjaim között. A hajnal fényei napos időt jósoltak, ilyenkor nem szabad meghalni! Tegan zokogva kiabált, hogy valaki kerítse elő a gyógyszeres táskáját, de a fiú hamiskás vigyorából ítélve tudtam, hogy már késő. Kósza lefejtette ujjaim a sebről, és megszorította vértől iszamós kezem. A levegővételei egyre nedvesebbnek, betegebbnek hangzottak, szeme mint fagyos tél komor arcában. A karjaimba vettem, mintha életben tarthatnám azzal, hogy kellő erővel szorítom magamhoz. – Azt mondtad, soha nem tehetem jóvá, amit vele műveltem. De ez segít azért, nem igaz? A világ így jobban jár, engem elveszít, őt megtartja. A torkom elszorult a könnyektől, egy szót se tudtam kinyögni, csak néztem az arcát, igyekeztem vonásait az emlékezetembe vésni. Bár nem tudtam úgy érezni iránta, ahogy ő szerette volna, a barátom volt, mióta kibékültünk a romok között. Bátran és hűségesen küzdött az oldalamon. Az ötletei, a zsenialitása segített nekem felépíteni a P-osztagot, nélküle elképzelni sem tudtam, hogyan nyerhettem volna. Kósza megszorította kezem, hangja érdes, minden szóért megküzdött. – Ígérd meg, ígérd meg, hogy végigcsinálod ezt nekem!
– Esküszöm mindenkire, akit szeretek – erőszakoltam ki magamból a szavakat. – Megkérnélek, hogy... Hogy adj egy búcsúcsókot – suttogta –, de... Mielőtt befejezhette volna, odahajoltam és csókot leheltem az arcára. Elmosolyodott, és máris úgy éreztem, mintha már sehol se lenne, egyre könnyebbé vált a karjaimban. A szívem minden egyes recsegő lélegzetvételével újra és újra összetört. Szempillái úgy csapdostak, akár a pillangó szárnya. – Boldoggá tehettelek volna, galambom. – Azzá tettél – súgtam. Bár nem úgy, ahogy szerette volna, az igaz. De nagyon szerettem vele gyakorolni, tetszett gyakorlatiassága és hűsége, amikor bizalmat szavazott valakinek. A szikra, amitől ő volt Kósza, eltűnt, csak egy ernyedt test maradt a kezemben. Körülöttem a P-osztag az életét kockáztatva védett engem a korcsoktól, de a csata olyan távolinak tűnt. Én is eltűntem, csendbe burkolózva zokogtam. Egy vezér nem így viselkedik, de én csak egy lány voltam, aki egy elesett barátját siratja. A csata tombolt körülöttem, de belőlem elszállt minden harci szellem, tőreim mellettem hevertek a földön. – Hagyd elmenni – súgta a fülembe Tegan. Amikor megölelt, magamhoz szorítottam, arcom vértől és könnytől nedves. Együtt sírtunk, éreztem Tegant remegni. Annyira gyűlölte Kószát, aztán amikor végre meg tudott neki bocsátani, ez lett belőle. Bár elhittem, amikor azt mondta, sok mindent megbánt, soha nem vártam volna tőle ilyen hatalmas áldozatot. Addig a pillanatig, amikor úgy döntött, Tegan élete többet ér az övénél, úgy hittem, Kósza elsősorban egy túlélő.
Akárcsak én. De Kósza legvégül megmutatta, hogy ő jobb ennél... Nekem pedig be kellett váltanom az ígéreteimet.
Fogadalom
A
P-osztag győzedelmeskedett és nem vesztettünk több embert. Emlékeztettem magam Fakó szavaira az erős vezetőről, letöröltem a könnyeimet és összeszedtem magam, de az embereim viszonozták a pillantásomat, nem ítéltek gyengének azért, mert meggyászoltam egy barátomat. Nem tűnt valószínűnek, hogy bárki még tudna aludni – túl sok vér és halál borította el a tábort, és túl sok veszély leselkedett ránk kívülről. – Végül is csak órákra vagyunk Lorraintől – jegyezte meg Vince Howe. – Tegyük fel az elesett harcosotokat a kocsira, és eltemetjük őket, amikor biztonságban leszünk. Beleegyeztem. Nyomorúságos masírozásba kezdtünk, a nyakamban pedig ott lihegett a bánat. Tegan élettelen, szörnyű arckifejezésében felismertem azt a képet, amit Rex vágott a felesége elvesztése után. Nem szerelmesként gyászolta Kószát, hanem sokk kerítette hatalmába, mintha valami ennyire rossz egyszerűen nem lehetne igaz. Arra sem gondoltam, hova rakom a lábam, aztán hat óra masírozás után, hiába a kocsik sebességéhez igazodtunk, egyszer csak előttünk volt Lorrain. A reggeli fényben másnak tűnt, mint amikor először itt jártunk. Csinos kis település volt, Megváltás és Soldier-tó elegye: a házak fából épültek, de az őket körbevevő nagy fal kőből. Láttam képet egy ilyesmi építményről egy könyvben, Edmund kastélynak nevezte.
Rendelkeztek kisebb sereggel, de nem nagyon járőröztek. Gyakori dolognak számított ez errefelé: az emberek nem keresték maguknak a bajt, ha tehették. Hagyták, hogy a korcsok egyre hátrább szorítsák őket, míg már annyira félték a vadont, mint a halált. Jobb nekünk biztonságban, ezt mondták. Jobb, ha azok mennek csatába a szörnyek ellen, akiket erre képeznek ki. Ha nem lennének azok a férfiak, akik bátran útra kelnek a kereskedelmi útjaikra, ezek a települések már rég elpusztultak volna – bár megjelenésre Lorrain csillagos ötöst érdemelt. Sokkal ápoltabb volt, mint Otterburn és kevésbé széttagolt, mint Winterville. Öreg, de szépen karban tartott házai fából és kőből vegyesen épültek. Annak ellenére, hogy a városba vezető utat egyszerűen csak kitaposták, miután az őr intésére bevonultunk a kapun, szépen kisöpörték, ami sokat adott hozzá a rendezettség érzetéhez. A férfiak és a nők is gyakorlatiasan öltözködtek itt, és bár a ruhák tarkaságán lehetett volna még dolgozni, az Oaks mamával eltöltött idő után meg tudtam ítélni, hogy akad itt jól képzett szabó. Egy rendes temetés megszervezése elvitte a nap nagyobbik részét. Vince Howe ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő fizessen, és szerzett Kószának egy helyet a város temetőjében. A temetkezési vállalkozó átvette tőlünk a testét, és amikor legközelebb láttuk, már egy fa koporsóban feküdt. Kimondottan azért béreltek embereket, hogy eltemessék, és nagy tömeg gyűlt össze a városból Howe meghívására. De a legkeményebb rész nekem jutott: a búcsúzás szavait nekem kellett elmondanom. Összeszorult a torkom. – Kósza nem mindig viselkedett jó emberként, de ádáz harcos volt, és nemes halált halt. Jó utat, barátom!
Az osztag egy utolsó harsány csatakiáltással búcsúzott, aztán a sírásók elkezdték betemetni a koporsót. Howe a vállamra tette a kezét. – Tartozom neked! Kétlem, hogy nélkületek élve hazaértünk volna. Hadd kísérjelek el a szállásotokra! Amikor legutóbb Lorrainben jártunk, nem foglalkoztak velünk, de most hősöknek kijáró fogadtatásban részesítettek. A városházát ajánlották fel szállásul, és mindenféle korú lányok és asszonyok ígértek nekünk finom főtt ételeket még napnyugtáig. De még náluk is gyorsabbak voltak a helyi kocsmák, akik vízzel hígított bort küldtek nekünk. Nem akartam részegeket az osztagban, mert azok általában jó hangosak és összeszedetlenek, de ha létezik alkalom, ahol az ilyesmi megengedhető, akkor ez olyan volt. Pokoli hét állt mögöttünk. Amint letelepedtünk a nagyteremben, monoton hangon kiadtam az utasításaim: – Kényelmesen foglaljatok helyet. Próbáljatok nem gondolni azokra, akiket elvesztettünk. Úgy haltak meg, ahogy szerettek volna, nem mindenki mondhatja ezt el magáról. – Piszkosul igaz – morogta Thornton. – Remélem, legalább fele ilyen jól végezhetem! – Erre iszom – tette hozzá Spence. Erre mindenki magasba emelte poharát, én pedig megkerestem Tegant, aki még mindig nem tudta levetkőzni azt a fájdalmas kifejezést, ami az arcára fagyott. – Tudok tenni érted valamit? – Nem szabadott volna eljönnöm. – Tenyerébe temette arcát. – Az a meghívás dr. Wilsontól egy jel volt, én viszont nem foglalkoztam vele. Ha ott maradok Winterville-ben, Kósza még
mindig életben lenne. – Ezt nem tudhatod biztosan! – jelentettem ki. – Pikknek igaza van – mondta Fakó, és törökülésben leült hozzánk. Tegan ökölbe szorított kézzel lecsapott saját térdére. – Volt idő, amikor csak erre tudtam gondolni. Azt akartam, hogy szenvedjen. Azt akartam, hogy felfogja, mennyit szenvedtem a bandája rabságában. Néha még a halálát is elképzeltem... De álmomban sem gondoltam volna, hogy értem adja majd az életét. Szerettem volna mondani valamit neki, de mielőtt ronthattam volna a helyzeten, folytatta. – Örülnék, ha egy kicsit egyedül lehetnék. Gondolkodnom kell. Ne féljetek, nem lesz semmi bajom. Mivel egyértelműen elküldött, Fakó felállt és felhúzott engem. Odamentem Thorntonhoz, és odasúgtam neki: – Szusszannék egyet. Amíg visszajövök, tied a parancsnokság. – Nem hiszem, hogy a fiúk bárhová is mennének – bólintott a férfi. – Fáradtak és éhesek, várják az ennivalót, amit ígértek nekünk. – Biztos hamar itt lesz. Vince Howe elég komolyan gondolta, hogy vendégül lát minket. – Jó szolgálatot tettünk neki, és ezzel tisztában is van. Ha ismerik Lorrainben a becsületszót, akkor nem csapnak be minket. Számítottam rá, hogy így lesz. A fájdalom egyre növekedett a mellkasomban, amíg már úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem szabadulhatok meg egy kicsit az ígéretektől, elvárásoktól, a haláltól. Fakó kijött velem a városházáról, léptei csendesen
visszhangozták az enyémeket. Futottam az alkonyatban egészen a temetőig, ahol Kószát hagytuk, és jó néhányan furcsálkodva pillantottak felém. Az emberek már eltűntek, a sírhely fölött kis halom állt. Egy négyszögletes formájú követ is elhelyeztek rajta, amibe a nevét fogja belevésni egy faragó. Térdre estem a sír mellett, és erősebben tört föl belőlem a zokogás, mint amikor barátom testét a kezemben tartottam. A csendes éjszaka megtelt az én sírásom zajával. Fakó letérdelt, és körém fonta karját, így arcom a vállához préseltem, abban bízva, hogy ez kicsit elfojtja a hangot. Nem is próbált lenyugtatni, csak velem volt csendjével és melegével. Akkor vettem észre, hogy a hátamat simogatja, amikor végül lenyugodtam. – Jobb? – kérdezte nagy sokára. – Nem igazán. De most már ki fogom bírni. – Nem igazán kedveltem őt – mondta csendesen –, de nagyon sajnálom, hogy elvesztettél egy barátot. – Attól félek, nem ő az utolsó. Nem bírnám ki, ha téged... A szájával csendesített el. Ez nem követelőző, vággyal teli csók volt, hanem egy olyan, ami megnyugtatást és gyengédséget ad, enyhíti a fájdalmat. De ez a hely nem ilyesmire szolgált, így talpra küszködtem magam, és leporoltam a térdemet. A sajgó kín talán soha nem múlik el, de ahhoz elég erősnek éreztem magam, hogy lenyeljem és felidézzem, hogyan válaszol az ilyesmire egy vadásznő. Az utóbbi időben inkább lányként éltem, mint vadásznőként, ami megnehezítette a dolgomat, odalent sokkal érzelemmentesebben reagáltam volna, a halálra oda se figyelve latolgattam volna esélyeinket a sikerre. Együtt hátrahagytuk a temetőt, és elindultunk vissza a városházára. Az emberek sötétedés után otthon maradtak, így a
kitaposott utcákon egyedül jártunk az ablakok által vetett aranyszínű fényfoltok közt. A falakat őrszemek rótták – puskákkal vagy olyan számszeríjakkal, mint amilyennel Tully harcolt. Ha bármelyik emberi település túlélhette, akkor az Gaspard vagy Lorrain volt. Appleton már elveszett, és ha nem találnak ki valamit igen sürgősen, akkor Winterville-nek sincs sok ideje hátra. Amikor Fakóval visszaértünk, már mindenki evett. Semmi étvágyam nem volt, de a fiú rávett, hogy egy kis levest bekanalazzak. Morrow Tegan mellett ült, és a fülébe sugdosott. A lány nem mosolygott a badarságain, de csillogó szemét látva tudtam, hogy már nem olyan nehéz a szíve. Amint végeztünk az étellel és itallal, ledőltünk fekhelyeinkre aludni. Reggel ígéretéhez híven eljött értem Vince Howe, hogy a tanács elé vigyen. Legutóbb nem is sikerült találkozni velük, mert szó szerint kinevettek a városból, ez a kudarc még mindig égetett, ahogy követtem a kereskedőt az étterembe. Ilyesmi nem létezett Soldier-tóban vagy Megváltásban, de szemlátomást olyan hely volt, ahol vásárolhattál magadnak különböző ételeket. Bent sok asztal állt, szép térítőkkel, körülöttük pedig párnázott székek. Megbámultak itt is, mert hiába igyekeztem rendbe tenni magam még Winterville-ben, rongyos voltam. Hajfonataim majdnem szétestek, és egyszerű barna úti ruházatom is eléggé lehasználtnak látszott. Mégis emelt fővel gyalogoltam át a bámulók között, mint akinek joga van ott lenni. Öt, idefenti mércével mérve középkorú ember, három férfi és két nő várt ülve. A férfiak felegyenesedtek, amikor odaértem, és intettek, hogy üljek le. A vállam fölött Vince Howe-ra sandítottam, aki mellém ült. Elmondta a nevüket, de meg se próbáltam megjegyezni. Majd ha
valamelyikük végre jó szövetségesnek bizonyul, akkor meg fogom. – Ő pedig a P-osztag vezetője. Az illemnek megfelelően mindegyikükkel kezet fogtam, a lehető legkomolyabban. Aztán Howe folytatta. – Előző éjjel elmeséltem, mennyit segített az embereivel és milyen áldozatot hoztak csak azért, hogy mi ideérjünk az áruinkkal együtt. – Mit kérsz viszonzásul? – kérdezte egy világos hajú nő. Arra számított, hogy pénzt fogok kérni tőle, hogy kereskedhessek a városban, vagy nagy mennyiségű ellátmányt, vagy korlátlan ott tartózkodást. De megleptem. – Önkénteseket – közöltem egyszerűen. – Mire? – Két tanácstag összenézett. Megígérted Kószának, hogy végigcsinálod. – A hadsereghez. Jó embereket vesztettünk Winterville védelmében és az ide vezető úton. Csak úgy győzhetjük le a hordát, ha felállítunk egy olyan hadsereget, ami elég erős ahhoz, hogy összecsapjon velük. Lorrain erős város, jó falakkal és komoly védelemmel. Megengedheti magának, hogy pár embert a háborúba küldjön. – Értem, hogy ez sürgős – vélte az egyik tanácstag. – Megjött a jelentés Appletonról, és már napok óta arra számítunk, hogy masírozó mutánsok lepik el a vidéket. De mi van, hogy ha senki nem akar menni? – Akkor besorozzuk őket! – csattant fel Howe. Egy fiatal lány jött, és felvette az ételrendelést. Én hagytam, hogy Vince Howe válasszon helyettem. Nemsokára már hozta is a finomságokat, friss kenyérrel. A fényűzés és a kiszolgálás gyorsasága lenyűgözött.
Amíg ők egy ilyen döntés erkölcsi hátterét vizsgálgatták, én ettem. Olyasmi volt ez, mint az otterburni áldozathozatal, csak itt nem meghalni, hanem harcolni küldték volna a kisorsolt embereket. Én ezt azért jobbnak éreztem, mert igenis volt rá esély, hogy hazatérjenek. A beszélgetés az egész étkezés alatt folyt, én pedig nem sürgettem őket, inkább az ételt élveztem. Finom rántotta és forró vajas muffin, tea és gyümölcstál... Oaks mama egykori lakomáira emlékeztetett. Ha sikerrel járok odakint, talán egy napon ismét lesz saját konyhája. Az ígéret, hogy új lakhelyet teremtek családomnak, és a Kószának tett fogadalom mellett nem tudtam volna ezt a feladatot elhagyni. Le fogom győzni a korcsokat, még ha belehalok, akkor is. Mire végeztem az evéssel, a tanács már döntött is. – Összehívjuk az egészséges férfiakat, és... – Nem – szakítottam félbe őket. – Nem csak a férfiakat, hanem mindenkit, fiúkat és lányokat is tizenhárom éves kor fölött! Ha meg akarnak tanulni harcolni, mi megtanítjuk őket. Csak bátorság kell, hogy valaki velünk tartson, a többi a P-osztag dolga. Ez újabb vitakört indított, de Vince Howe egyetértőn felém biccentett, ő nem látta akadályát. Amíg vitatkoztak, én repetát kértem rántottából és muffinból, és azon elmélkedtem, vajon az embereimnek is ilyen jó ételt szolgáltak-e föl. Végül a tanácstagok arra jutottak, hogy igazam van, a sorozás még jobban sülhet el, ha az én szabályaim szerint bonyolítjuk le. Egy órával később már a városháza előtt álltunk, és hírnökök szaladtak szét szerte a városban, csengőjüket rázva azt kiabálták, hogy „A tanács minden polgárt hív, most azonnal!” Kicsit tovább tartott a dolog, mint gondoltam, amiből arra következtettem, hogy Lorrain lakói nincsenek hozzászokva az
ilyen eseményekhez. Hagytam, hogy Vince Howe mutassa be a P-osztagot, mert ő jól ismert személynek számított itt, ráadásul tetteink elbeszélését az emberek leesett állal hallgatták. Amikor felém pillantott, én következtem. – Hallottátok, mit értünk el eddig, és tudjátok, mit akarunk tenni a jövőben. Ha többet akartok adni a családotoknak a négy falnál, csatlakozzatok hozzánk! Először senki nem mozdult, de aztán Fakó előlépett a lobogóval, amit Oaks mama készített, a többiek pedig bámulatos összhangban hadi gyakorlatozásba kezdtek, bemutatva, mit tanultak a közös edzéssel. Döbbent mormogás hallatszott a városiak felől – majd megtörtént a lehetetlen. Férfiak és nők, lányok és fiúk, mindenki, aki elég idős és elég bátor volt hozzá, előrenyomakodott, és így helyet követelt magának közöttünk, többen jöttek, mint amennyiről valaha is álmodtam volna. Ez a pillanat a tiéd, Kósza. Ahogy minden csatánk innentől kezdve. Valahogy sikerült elrejtenem döbbenetemet és ujjongásomat. – Akkor álljatok sorba – kértem –, és mondjátok a neveteket! Háború van.
három – végjáték
Háború
A
znap Lorrainben létszámunk a kétszeresére nőtt. A P-osztag még két hétig a városban állomásozott, amíg valami alapkiképzést nem adtunk nekik. Persze ez a vadonban fellelhető tényleges veszélyek ellen nem sokat ért, de felderítőink jelezték: mozgolódást látni Appletonban, a horda egy része megindult. El kellett indulnunk, hiába volt seregünk túl kicsi még az összecsapáshoz. Alkonyatkor letáboroztunk egy folyó partján. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Kósza, és hallhatnám jó tanácsait, de ő már a földben nyugodott, én pedig tartoztam neki a győzelemmel. Amíg a katonák feladataikkal foglalatoskodtak, összehívtam egy ülést Fakóval, Thorntonnal, Tullyval, Spence-szel és Morrow-val. Ők számítottak a legtapasztaltabb harcosoknak, okkal érdekelt a véleményük. – Ti vagytok a legtöbbet látott katonák itt, mi lenne szerintetek a legjobb lépés? – Te vagy a főnök – mormogta Thornton –, én csak azért vagyok itt, hogy mutánsokat öljek. – De úgy tűnt, tudod, mit teszel, amikor a Megváltásból való menekülést fedeztük! – Ez igaz is volt. Nem vonhatja ki magát a stratégia megtervezése alól pusztán azzal, hogy azt állítja, keveset tud. Túl jól ismertem már a képességeit ahhoz. – Nem győzhetjük le őket úgy, hogy egyszerűen nekik megyünk – vélte Tully. – Sands azt mondta – bólintott Spence hogy Appletonból jó
háromszázan indultak el. Az én tippem, hogy Lorrain felé tartanak, az a legközelebbi város, amit megtámadhatnak. Én is így gondoltam. – Úgy hittük, hogy az összes mutáns harcos, de mi van, ha a horda azért olyan gigászi, mert rengeteg nem harcoló tag duzzasztja fel? A katonák biztos helyet keresnek számukra, amíg olyan települések után kutatnak, amit kifoszthatnak. – Mint az a falu Megváltás közelében, az erdőben. – Fakó hangja halkan csengett, de keserűség csöpögött belőle, mintha az emlékek nyomasztanák. – Mennyiben hat ez a mi stratégiánkra? – Mindegyiküknek a szemébe néztem, hogy előcsaljak belőlük valamiféle javaslatot. Kósza mindent tudott a támadások megtervezéséről, mégis én álltam itt. Thornton kimerülten nézett vissza rám. – Ha igazad van, akkor az igazán kegyetlen az lenne, ha megkerülnénk Appletont, és lecsapnánk a gyenge pontjukra. – Az asszonyokra és a vakarcsokra – suttogtam. Csendben gondoltuk át egy ilyen támadás értékét. A nagyobb számok nem volnának olyan jelentősek, hiszen gyengébb ellenfelekkel kerülnénk szembe. A szülés előtt vagy után álló korcs nőstények és a vakarcsok sem voltak éppenséggel védtelenek, de hozzánk hasonló, gyakorlott harcosok elintézhették őket. A lépés durvasága megtörhette ellenségünk harci szellemét, vagy pont, hogy feltüzelhette gyűlöletüket ellenünk, és rávehette őket, hogy minden áron töröljék el az emberiséget. Megráztam a fejem. – Nem, képtelen vagyok ilyen eszközökkel megvívni ezt a háborút. – Akkor is, ha ez az egyetlen út? – kérdezte Tully.
– Találnunk kell más módot. – A döntés fájt, de ragaszkodtam hozzá. – Amúgy sem tudunk sokat a mutánsok kultúrájáról – tette hozzá Fakó. – Még az is lehet, hogy mindegyikük harcos, és amikor Appletonra támadunk, a nőstények és a vakarcsok ugyanolyan jól küzdenek, mint amik lerohanják a városainkat. Spence bólogatott. – Ami azt illeti, láttam már anyamedvét a bocsait védelmezni, és higgyétek el, nagyon nem akartok egy olyannal találkozni. – Egyes dolgokban – gondolkodtam – a mutánsok olyanok, mint az állatok. Szóval megeshet, hogy nem emberi módon reagálnak egy támadásra, ami a területüket éri. – Egy gyors rajtaütésekből álló hadjárat lenne a legjobb, mint amilyenről egy könyvben olvastam. – Morrow révetegen nézett maga elé, mint aki minden részletet fel akar idézni. – Az egységeinknek kis létszámúnak, mozgékonynak kell lennie. Alapból is gyorsabbak vagyunk, mert nem vagyunk még sokan. Azaz: Kósza felderítői ellátnak minket információkkal, lecsapunk, megölünk párat és eltűnünk. Felhasználjuk a terepet, a sötétséget, mindent, ami előnyhöz juttat minket. Mert ez aztán egy hosszú harc lesz. – Kiváló – biccentettem. – Te vagy a stratégiafelelős. – Én csak egy mesemondó vagyok! – bámult rám Morrow. – Ez nem igaz. Egy szép napon meg fogom kérdezni, hol találtad azt a rengeteg könyvet, amit olvastál, de most tervezgetnünk kell. Ezzel mindenki egyetértett, Morrow pedig elmesélt mindent, amire emlékezett abból a történetből. Sajnos a háborús stratégiai könyvből nem rendelkeztünk példánnyal, mint A nappalfiú és az
éjszakalányból, úgyhogy nem tudtam, győzött-e a végén a kisebb sereg, de mégis ez tűnt a legjobbnak, amit tehettünk. Reggel tábort bontottunk, ami tovább tartott, mint szerettem volna. Ideges lettem, megfogadtam, hogy ezen dolgozni fogunk. Kevesebb, mint öt perc alatt képesnek kell lennünk összepakolni és indulni. Nem hagyhattam, hogy ott lézengjenek és egymásnak panaszkodjanak a hideg éjszakákról a szabadban, úgyhogy ráállítottam az ügyre Thorntont. Az ő mennydörgő üvöltözése sokkal lenyűgözőbb volt, mint amire én képes voltam, amúgy se kiabáltam soha senkivel. Indulás előtt megkerestem Morrow-t. – Átvennéd a felderítőket? Kell egy vezető nekik, és szerintem te lennél a legjobb. Persze, csak ha vállalod. – Túlságosan megbízol bennem, Pikk. – Azt mondod, nem kéne? – Már észrevettem, milyen halkan és kecsesen mozog. Lehet, hogy nem olyan tapasztaltan olvad bele a sötétségbe és csap ki belőle, mint Kósza, de méltó lesz elődjéhez. Száraz mosollyal csóválta a fejét. – Megtisztelsz. Mindent megteszek, hogy egyben tartsam őket. – Ne félj, tudom! Most pedig irány, hozz hírt, merre tartanak a mutánsok! Amíg azt nem tudjuk, nem haladhatunk rendesen. Idegőrlő várakozás következett a folyóparton. Az osztag azért lefoglalta magát, méghozzá gyakorlatozással. Fakót, Tullyt és Spence-t kértem meg, hogy felügyeljék a vívást gyakorlókat. Igen furcsa látványt nyújtottak a városi emberek harc közben, de mind nagyon lelkesen csinálták. Gavin különösen keményen dolgozott, csüngött Spence minden szaván. A vakarcs hihetetlen akaraterővel egészítette ki kis termetét, valahányszor a partnere a földre küldte, vagdalkozva ugrott
talpra, és nem egyszer lepte meg ellenfeleit vadságával. Látszott, hogy rendezetlen számlája van a korcsokkal, haragja egy kicsit nyugtalanított. Nem az volt a baj, hogy elszomorította a szülei halála, hanem hogy ez a düh könnyen a halálát okozhatta, ha rosszkor ragadta magával. Félrehúztam és leültettem. Zöld, fűszínű szemével, éktelen haraggal bámult rám. – Mi van már? Jól tartottam magam, és az a mamlasz sokkal nagyobb! Semmiképp sem lehetett több tizennégy évesnél, kis méretéből arra következtettem, hogy még annál is kevesebb lehet. – Mennyi idős vagy? – A sorozási életkor fölött vagyok! Azt mondtad, tizenháromtól lehet jönni. – Tudom. Csak mondd el, hány éves vagy. – Pár hónap múlva leszek tizenöt – motyogta. Olyan fiatalnak tűnt pedig, valószínűleg azért, mert az idefenti világ sokkal jobban igyekezett óvni a vakarcsokat, mint a lenti. Nem hittem volna, hogy csak egy év és pár hónap választ el minket egymástól. Az ő világa teljesen más lehetett a korcsok érkezése előtt, amikor Winterville még nem esett pánikba, és dr. Wilson nem terjesztette szét a mérgét. Kemény hangot ütöttem meg vele, mert tudtam, hogy nem tisztelne, ha finomkodnék. Nem is vágyott arra, és nem is tudta volna kezelni. Ez a fiú vérre szomjazott, nem kedvességre. – Ha megöleted magad, mert úgy harcolsz, mint egy kétballábas öszvér, akkor nem élsz addig, hogy lásd az utolsó mutánst is egy gödör alján. Ezt akarod? – Nem, hölgyem...
– Nem, parancsnok – javítottam ki. – Ebben a hadseregben nem számít, kinek mi van a nadrágjában. Na, gyerünk, menj vissza, és használd a fejed, ne csak az öklöd, katona! – Igen, parancsnok! Tegan lépett oda hozzám, amint a fiú visszament gyakorolni. – Emlékeztet engem valakire – mondtam. A lányban annak idején sokkal mélyebben bújt meg a harag, de láttam őt szabadjára engedni a dühét Gothamben. A husáng minden csapásával ádáz haragot engedett ki, ő sem okosan küzdött akkor. A mostani harci botja jobban illett hozzá. – Te soha ne rohangálj előre – figyelmeztettem. – Nem fogok, tudom. A védelem második vonalába tartozom, és inkább orvos vagyok, mint harcos. Eszem ágában sincs az előőrsben küzdeni. – Nézte a szélben táncoló leveleket és a mezőket a távolban. – Idegesítő itt lenni, nem igaz? Úgy, hogy azt se tudjuk, merre találjuk az ellenséget. Egyetértettem. A vadon a bogarak ciripelésétől, a madárdaltól és a folyó csobogásától eltekintve csendben maradt. A tavasz mindenütt zöldellő fűvel lepte be a világot, de akár már a következő domboldal mögött ott leselkedhetett a veszély. Még én is megborzongtam. Visszaérhetnének már a felderítők. Délre teljesült a kívánságom. Jól végezték a dolgukat, Morrow jelentést tett. – Innen északkeletre vannak. Abból, amit láttunk, úgy hiszem, Lorrain a célpontjuk. – Akkor követjük őket, megvárjuk, amíg letáboroznak, és lecsapunk, amíg alszanak. – Harcoljunk tűzzel a tűz ellen! – javasolta Fakó. – Hoztunk magunkkal valami pálinkát? – kérdezte Tully. Mivel az italozástól a katonák esetlenné és nemtörődömmé
válnak, a válasznak nemnek kellett volna lennie, mégis találtunk hat demizsont a katonáknál. Hagytam, hogy Thornton kedvére üvöltözzön a szabályszegőkkel, míg elhurcoltuk a lefoglalt italt. Tully kihúzta a dugót az egyikből, majd beleszagolt. – Erős – állapította meg –, nagyon jó lesz. – Mire? – kérdeztem. – Készíthetünk belőle tűzbombákat. Egy kevés ronggyal én még a lövedékeimet is tüzessé tudom tenni. Ettől szétszóródnak majd a mutánsok, pánikba esnek, főleg, ha éjjel csapunk le! A nap további részében a felderítők információi szerint haladtunk. Morrow utasításaira fel-alá rohangáltak, mindig friss helyzetjelentéssel szolgáltak erről a csapat korcsról. Ennél jóval több vonult Megváltás falai ellen, de nem is volt szükségük a teljes haderejükre, hogy egy várost legyőzzenek. Nem butaság a részükről, ha hátrahagytak harcosokat a már meghódított területek védelmére. Most még nem rendelkeztem elég katonával Appleton inváziójához, de Lorraint megmenthettem tőlük. Alkonyatkor három mérföldre jártunk kijelölt célpontunktól. – Ma létfontosságú, hogy pontosan kövessétek a parancsokat! Öljetek a védelmi vonalon, aztán vonuljatok vissza! Érjétek el, hogy üldözzenek! Ha bármit tudtok tenni, ami rontja a látási viszonyokat vagy zavart kelt a körükben, csak rajta! És ne szégyelljetek futni, ha kell. – Addig rugdostam a füvet, mígnem lett egy barna földfelületem, amit térképként használhattam; amibe belerajzoltam utasításaimat. – Itt fogunk újra hadrendbe állni a visszavonulás után, lehet, hogy követnek majd, hogy összecsapást erőszakoljanak ki. De nem kapják meg, amit akarnak. Itt kezdődik az erdő, és ha kell, odafelé visszavonulás közben harcolunk velük. Ha minden jól megy azonban, akkor egyszerűen lecsapunk, megölünk,
amennyit lehet, aztán eltűnünk. Ez a terv. – Kérdés? – nézett körbe Thornton. Akadt egy pár, a férfi egyesével megválaszolta őket, miután én távoztam. Reméltem, hogy felkészültnek és magabiztosnak hangzott, amit mondtam, bár a szívem úgy vert, akár a dob. Annyi minden múlott azon, hogy az ösztöneim ne tévedjenek! Azt tudtam, hogy meg kell tennünk mindezt, csak abban nem lehettem biztos, hogy nekem menni fog-e. Ki vagyok én, hogy vezessem ezeket az embereket? – Veled vagyok – súgta nekem Fakó. Annyira a karjaiba vetettem volna magam! Féltem viszont attól, hogy eltolna magától, és a katonák előtt sem szabad így viselkedni. Tully és Spence kétségtelenül szerelmesek voltak egymásba, hiába lehetett a nő vagy tíz évvel idősebb, mégsem ölelkeztek vagy csókolóztak mások előtt. Abból látszott, ahogy a férfi Tullyra nézett: tudtam, hogy összeesne és meghalna, ha a nő egyszer nem viszonozná a pillantását. – Természetes dolog félni – folytatta –, és még örülök is, hogy félsz, így nem érzem annyira nagy bajnak, hogy én magam rettegek. Ez lesz a legnagyobb csata, amit valaha megvívtunk. – Köszi. A karját nem emelte fel, de ezt suttogta: – Most megölellek. Nézd, most pedig kapsz tőlem egy szerencse csókot. Ettől el kellett mosolyodnom. Egy csatatér lehet, hogy nem az érzelmek helyszíne, de attól még nem dobhatom sutba őket. Ez a fiú annyira a részemet képezte, mint a saját árnyékom. – Én meg visszacsókollak... – Hé, Pikk! – kiáltotta Morrow. – Gyere, szükség van rád! Fakó szemébe néztem, és alig bírtam a tekintetem
elszakítani. Ez rengeteg mindent elmondott. Végül siettem az utolsó kérdéseket megválaszolni a küldetéssel kapcsolatban. A korcsok tábora fölött magasodott egy domb, ide akartam elhelyezni a lövészeket. Tully tervezte meg a tábor lángra lobbantását: hat katona rendelkezett eldobható tűzbombákkal. Holdkelte után a P-osztag elindult. A hold, ez a csenevész kis ezüst vonalka az égen aznap alig adott valami fényt, az emberek kis híján felbuktak egymásban. Nekem több volt, mint elég, én behunyt szemmel is megtaláltam az utat – így a felderítőkkel mentem, hogy biztosítsuk a rajtaütés sikerét. Összeszorult torokkal felkúsztam a dombtetőre. Azóta nem láttam ennyi korcsot egy helyen, hogy kimentettem Fakót a horda közepéből. A félelemtől sav tolult a nyelőcsövembe, de visszanyeltem. Túl sokat elvettetek már, mondtam a szörnyeknek magamban. Nem kaptok többet. Ez itt és most a vég kezdete. Megtaláltam a legjobb magaslati pontokat, és a helyükre állítottam a lövészeket. Amint odalent fellángolnak a tüzek, nem lesz gond a célzással. Az mindegy volt, hol találják el a korcsokat – olyan még nem történt, hogy jól esett volna egy golyótalálat. Amint Tully is beállt a lövészek közé, visszaosontam a többiekhez. – Thornton – suttogtam –, te vagy a gyalogság parancsnoka. Ne hagyd a tapasztalatlanokat túlságosan előre menni a tömegbe! – Igyekszem – mondta a Hosszúpuskától látott tisztelgéssel. Nem csak tőlük láttam ezt a mozdulatot, sok helyen használták a vidéken arra, hogy kimutassák a tiszteletüket. Mégis kimondhatatlanul megnyugtató volt az életre szóló csata előtt látni ezt a jelet, hogy Hosszúpuska itt van, és vigyáz rám. Persze
ez lehetett ostobaság, de elfogadtam ezt a reményt, mert azt is magában hordozta, hogy egy nap ismét együtt lehetek azokkal, akiket elvesztettem. Ha mást nem is, bátorságot adott nekem, hogy olyan erővel adhassam ki a parancsokat, amelyből mindenki úgy érezhette, győzni fogunk. – Emberek, az ellenség alszik! Szabadítsuk rájuk a poklot!
Kíséret
A
z első tüzes lövedéktől kezdve minden a terv szerint alakult. Sőt, amikor a mező lángra kapott, még ráadást is kaptunk, lángoló, vonyító pánik lepte el a táborukat. A korcsok fejvesztve menekültek a tűz elől, egyenesen a mi pengéinkbe. A ragyogó lángok és a mélysötét éjszaka határán nem is nagyon vettek észre bennünket, mielőtt meghaltak. A tűzbombák a tábor közepén repültek a levegőbe, szörnyek tucatjait lobbantva lángra. A dombtetőről a lövészek egyesével szedegették le őket, ahogy szétszóródtak. Végül azonban ráébredtek, milyen kevesen is vagyunk, és támadtak. Nem hagyhattam, hogy körbevegyenek, az embereim nem rendelkeztek kellő tapasztalattal, hogy ilyen rossz helyzetből is kivágják magukat, így felkiáltottam. – Vissza! Visszavonulás! Morrow eljátszotta a dudáján a dallamot, ami arra utasította a harcosokat, hogy húzódjanak vissza az erdőig. A katonák megfelelően válaszoltak, tudták, hogy a taktikánk most nem lehet szabályos összecsapás. Meg akartunk ölni, amennyit csak lehet, aztán olyan terepre csábítani őket, ahol miénk a helyzeti előny, ahol nálunk nagyobb tömeggel is elbánhatunk. Fakó velem tartott, együtt harcolva hátráltunk. Döftem és vágtam, vigyázva, nehogy hátat fordítsak egy szörnynek, ami aztán átszúrhatná a mellkasomat hátulról. Thornton kilőtt egyet a vállam fölött, mire megfordultam és rohantam Fakóval. Addig
futottunk, míg magunk mögött nem hagytuk a háborús zónát. Számoltam, ahogy egyesével beestek a katonáim. Tíz főt vesztettünk. De hát nem is számítottam arra, hogy egy rajtaütéssel győzhetnénk. – Mennyit szedtetek le? – kérdeztem, miután nagyjából mindenki elérte a találkozó pontját. Száz körül járt a szám, alig tudtam elfojtani a belőlük kitörő örömujjongást. Persze, azért szép munka volt, az ellenség egyharmada elesett. Ezután bevettük magunkat az erdőbe, ezek a korcsok pedig szemlátomást nem foglalkoztak az alkuval, amit a beszélő rokonukkal kötöttünk, mert azonnal utánunk vetették magukat. Tehát valóban a horda küldte őket. Vadásztak ránk a fák között, de itt nem tudtak tömegben támadni, és egyesével levágtuk őket. A P-osztag folyamatos mozgásban maradt, úgy harcolt, soha nem hagytuk őket pihenni. A hatodik éjszakán a korcsok visszavonultak, hogy tanyát verjenek egy mezőn. Ekkor már alig százan lehettek csak, de ennyinek sem akartam igazságos küzdelmet ajánlani. Két héttel a csapat elleni háborút követően más problémák is megnehezítették életünket. A korcsok és a saját nagy számunk miatt nehézzé vált a vadászat. A halászat enyhített a helyzetünkön kicsit, de minden perc, amit valami olyasmivel töltöttünk, amit Thornton takarmányozásnak nevezett, időt vett el a menetelés, helyezkedés és harc perceiből. Ezt meg kellett oldani, mielőtt még rosszabbra fordultak a dolgok. Mielőtt ezzel foglalkozhattam volna, Morrow rossz híreket hozott. – Egy kereskedő karaván tart Gaspardból Soldier-tóba. A felderítőim szerint a mutánsok, amikkel háborúzunk, ki akarják fosztani, mielőtt Lorrainhez visszakanyarodnának.
– Ezt nem hagyhatjuk! – mondtam. – Gyerünk! Így indult kemény menetelésünk kelet felé kevés élelemmel és még kevesebb alvással. A P-osztag kimerült és lesoványodott, mire az úton összetalálkoztunk a kereskedőkkel. Azt hittem, puskákkal köszöntenek majd, de a hírünk megelőzött, és még az Oaks mamától kapott lobogót is felismerték, melyet általában Gavin hordozott büszkén, a zászló csattogott a szélben. – Hé, P-osztag! – kiáltotta az első szekéren ülő hajtó. – Ti is fel akartok akasztani minket, mint az otthoniak? – viccelődtem. A férfi kacagva csóválta a fejét. – Az őrök még mindig beszélnek ám arról néhanapján! Ne számíts szívélyes fogadtatásra Gaspardban. Idekint, az úton viszont más szóbeszédjárja. Vince Howe és John Kelley a lehető legjobb dolgokat emlegetik. – Elkísérünk Soldier-tóba – ajánlottam –, de ahhoz ételre van szükségünk. Reméltem, hogy tudnak majd ránk szánni valamennyit Soldier-tóban, ha már egyszer a legtöbben közülünk onnan származnak. Ha meg nem, biztosan osztozhatunk a kereskedőkkel, amíg védelmezzük őket. A férfi habozás nélkül rábólintott. – Kását tudok eleget készíteni, ha fel tudjátok dobni egy kevés vadhússal. – Morgolódás támadt az emberei közt, mert ők kétszersültre vágytak, nem kására, de vezetőjük kemény pillantást vetett rájuk. – Mi van, meg akartok halni? Nyüzsögnek előttünk a mutánsok! Igazat beszélt, mi is csak a jó felderítők miatt értük el őket az ellenség előtt. Ahhoz, hogy Soldier-tóba érjünk, meg kellett kerülnünk az erdőt a kocsik miatt, szóval bőven lesz idejük rajtunk ütni. Összerándult a gyomrom: legutóbb, amikor így
védtünk kocsikat, Kósza meghalt. Nem bírtam volna elviselni, hogy elveszítsek még valakit. De félretettem a félelmeimet, majd ismertettem csapatommal az új célt, és azt, hogy ha végeztünk, lepihenünk kicsit Soldier-tóban. Ez fáradt üdvrivalgást váltott ki a harcosokból, akik egy ideje már növényeken és erdei gyümölcsökön éltek. Hogy ők hogy érezték magukat, nem tudtam, de én éheztem, és a hócipőm tele volt a medvehagymás gombalevestől. Napok teltek el azóta, hogy utoljára húst ettem, inkább meghagytam azt a katonáknak. – Nagyon lesoványodtál – jegyezte meg Fakó, amikor rajtakapott. – Elveszted az erődet, ha nem eszel. – De hát eszem én – motyogtam. Csak nem sok jutott. A folytonos harc és rajtaütés, majd visszavonulás mellett semmi időnk nem maradt rendes vadászatra vagy nagyobb állatok elejtésére, ha a korcsok egyáltalán hagytak olyanokat. Kellett volna találnunk őzeket és rénszarvasokat, de a felderítők már egy hete nem láttak nyomokat sem. Csak kis vadak akadtak, nyulak és mókusok, amiket nem is érte meg annyira elkapni, mert túl sokra lett volna szükség ahhoz, hogy mindenki ehessen. Néha megnyúztuk őket és betettük a kondérba a krumpli, hagyma és gomba mellé, hogy valami ízt adjanak, de tápanyagban semmit nem nyertünk, és így nem maradhattunk erősek sokáig. – Alig várom, hogy láthassam a családomat – sóhajtotta valaki. – Hát, én is! Hagytam, hadd gondoljanak a boldog találkozásra, csak álljanak be a formációba, amikor Thornton kiadta a parancsot. Meg is tették. A katonáim közt volt fiatal és öreg, nő és férfi, de mindegyikükbe hatalmas adag bátorság szorult. A P-osztag
lobogója a magasban csattogott, ahogy a kocsik mellett masíroztunk, alkonyatkor pedig ránk törtek a szörnyek. Ez volt számukra az első alkalom, hogy nyílt terepen lecsapjanak ránk. Vállaltam ezt a kockázatot, amikor eldöntöttem, hogy megvédjük a kereskedőket. Ha ez a szállítmány elvész, Gaspardban és Solider-tóban is nélkülözés következhet, ráadásul az ellenség erősödne tőle. Ezt nem hagyhattam. Emlékeztem arra, amit dr. Wilson mondott, hogy éhínség idején felemésztik a saját agyukat. Ha nem engedjük, hogy táplálkozzanak, butábbak lesznek és egyszerűbben megölhetjük őket. Szökellő rohanással tartottak felénk, már túlságosan is jól ismertem ezt a mozgást. Bűzt semmit nem éreztem, csak a mosdatlan katonák testszagát és az igavonó állatok szagát. – C alakzat! – kiáltottam. Szerencsére a kiképzés egy sor eshetőségre felkészítette a katonákat, azonnal felálltak a lövészek a közelharcos fegyveresek mögött. Tully egy kocsi tetejére mászott, és maga mellé húzta Gavint. Onnan fentről nyitottak tüzet, kettő szörnyet azonnal elejtve megnyitották a vérontást. Az állatok rémülten visítottak, de hajtóik féken tartották őket, nem hagyták pánikolni, elrohanni őket. Én legelöl vártam, felkészültem a korcsok rohamára. Az egyik oldalamon Tegan állt, a másikon Fakó. A lány leütött egyet nekem, ahogy régen Kószának, én pedig torkon szúrtam. Tegan arcon találta a következőt, amit Morrow döfött keresztül, a másik oldalamon Fakó küzdött visszafogott kecsességgel, hárításai és döfései egy pillanatra sem engedték, hogy egy korcs oldalba kaphasson engem. Én is megvetettem a
lábam, pengéim cikáztak a bíbor fényben. Már nem tudtam számolni, hányat öltem meg, csak Tully kiáltása jutott el hozzám, hogy kifogyott a lövedékekből. Pár puskás is ezt jelentette, ők előrenyomultak, hogy pengéikkel is felvegyék a harcot. Vér lepte el az utat, mint a kifolyt bor az otterburni kocsma padlóját. A szörnyek felfogták, hogy ezt a harcot meg kell nyerniük, úgyhogy nem futottak el, egészen addig, amíg Fakó szíven nem döfte az utolsót tőrével. A győzelem azonban húsz emberünk életébe került. Mielőtt továbbindultunk volna, a P-osztag ásott egy újabb tömegsírt, hogy távol tartsuk a dögevőket. Tully tartott beszédet helyettem, mert én túlságosan fáradt voltam, és nem találtam a szavakat. Ahogy a véres arcokra földet lapátoltam, észrevettem ugyanis, milyen fiatal volt egyik-másik elesett, alig érhették el a koromat. Te tetted ezt! Te vetted el ezeket a fiúkat és lányokat az édesanyjuktól! – Nem én öltem meg őket – suttogtam. A szavak nem oldoztak föl. Mikor végre továbbmentünk, komor, kedvetlen csapatnak tűntünk, és az üres kása, amit ettünk vacsorára kevésnek bizonyult a felvidításunkhoz. A felderítők találtak egy tiszta utat Soldier-tóba, és bár láttak kisebb korcs csapatokat a környéken, egyik sem mert a közelünkbe férkőzni. Elmondhatatlanul kimerültnek éreztem magam, amikor a láthatáron feltűnt Soldier-tó. Fáradt éljenzés tört ki a harcosokból, de nem néztek ki valami jól: sokan kaptak sebeket, rengeteg volt a vérhólyag, cipőik, bakancsaik szétrongyolódtak, többen véres lábbal gyalogoltak.
Az álmaim romokban hevertek. Bár sikerült némi jót tenni, nem tudtam biztonságban megőrizni az embereimet. Nem rendelkeztem ahhoz semmi tapasztalattal, és az igazat megvallva, senki más sem. Az emberiség olyan régóta gubbaszt falak mögött, hogy elfelejtették, hogyan lehet szörnyű mérgek és rejtélyes vegyi anyagok nélkül harcolni. Minden hadi tudásunk Morrow történeteiből származott, melyekről még mindig ki kellett kérdeznem. Lesz idő arra is Soldier-tóban. Az őrök elénk jöttek, beszéltek a kereskedőkkel, majd kíséretül szegődtek mellénk, ami nem is baj, úgy éreztem, az embereim már nem bírnának harcolni. A városiak panaszkodhatnak hirtelen felbukkanásunkra, hogy osztozkodniuk kell velünk, de nélkülünk ezek a gaspardi kereskedők soha nem értek volna ide a portékáikkal. Soldier-tó messze nem volt önellátó. – Köszönöm nektek – szólt a kereskedő, ahogy karavánja áthaladt a kapun. – Ha te és az embereid nem jöttök, mi már halottak lennénk. A férfit Marion Beannek hívták, és éreztem, hogy hamarosan ő is hozzáfűzi saját mondanivalóját Vince Howe és John Kelley egyre több helyen ismert történetéhez. Hosszútávon ezek az emberek megmenthetik a P-osztagot, most mégis csak biccenteni tudtam, és bevezettem a hazatérést hőn áhító katonáimat a városba. Az őrök mindenféle kérdést szerettek volna feltenni, de egy türelmetlen legyintéssel beléjük fojtottam a szót. Csak akkor hasított belém, mennyire hozzászoktam a parancsoláshoz, amikor láttam Tegan összevont szemöldökét. Összeráncolt homlokkal szóltam a harcosaimhoz: – Mind negyvennyolc órás eltávozást kaptok. A kantin erre
van... kövessétek a helyieket, ha eltévedtek. Miután ettetek, keressétek meg a fürdőházat. Utána találjatok magatoknak egy fekhelyet és pihenjetek. Van, akinek be kell kötni a sebeit vagy kötést kell cserélni? Úgy látom, egyikőtök sem tervezi, hogy elhunyjon az éjjel, úgyhogy reggel keressétek fel Tegan dokit, ő majd segít. Lelépni! Élvezzétek ki a szünetet. Az emberek sietve szétszóródtak, örömmel hagyták maguk mögött a vadont. Meg tudtam őket érteni. Fakó komoran végigmért. – Ez az utóbbi parancs rád is érvényes. Már szédelegtem a fáradtságtól, úgyhogy hagytam, hogy elrángasson a kantinba. Ha rossz időben érkezünk, az se érdekelt volna, én magam kényszerítettem volna a szakácsot, hogy nyissa ki az étkezdét. Szerencsére Park ezredes ura volt a helyzetnek: a kantinban találkoztunk vele, még két külön munkást is beállított, hogy gyorsabb legyen az élelemosztás. Az étel a szokásos módon ízetlen volt, de annyira éhesnek éreztem magam, hogy boldogan beértem volna egy vödörnyi gombakásával is, amit egykor odalent adtak nekünk. Ahogy falatoztunk, későn bár, de feltűnt, hogy tisztek gyűrűjében ülök. Persze így soha nem jelentette ki róluk ezt senki, de ha szükségem volt valamire, mindig Fakóhoz, Teganhoz, Thorntonhoz, Tullyhoz, Morrow-hoz vagy Spence-hez fordultam. Itt ültünk együtt, és senki sem csatlakozott hozzánk. Nem küldtem volna el senkit, de biztos úgy hitték, hogy ez a mi belső körünk, melynek fontos terveket kell kovácsolnia. Vagy csak unták a képünket? Fél füllel hallgattam a beszélgetést, pedig fontos téma merült fel, de valahogy nem éreztem magamban olthatatlan vágyat, hogy ilyen ügyekkel
foglalkozzam, amikor itt állt előttem negyvenhét óra szabadság. – Márpedig tizedet kell kérnünk a vidék városaitól – érvelt éppen Thornton. – De nem kényszeríthetjük őket arra, hogy ellátmányt adjanak nekünk - tiltakozott Morrow. Spence olyan hevesen gesztikulált a kanalával, hogy attól féltem, elrepíti a benne levő szárnyaspörköltet és tésztát. – Tény, de akkor ők sem kényszeríthetnek minket arra, hogy megvédjük őket. Kemény szavak, de volt bennük igazság. Ha nem akarták meghúzni a nadrágszíjat, és segíteni a katonaságot a horda elleni küzdelemben, akkor következményekkel kellett számolniuk. Több értelemben véve is túl nagy fába vágtam a fejszémet, néha csak a puszta makacsságom miatt nem szöktem el, amikor ostobának éreztem magam, amikor úgy tűnt, bárki jobban vezetné a P-osztagot. De Morrow a fejét csóválta. – Félelemkeltés és fenyegetőzés nem jelenthet hosszú távú megoldást. Zsarnokként tekintenének ránk, úgy hinnék, miattunk éhezik a családjuk. – És akkor még mindig ott van az a probléma is, hogy a kapott ellátmányt valahogy szállítanunk is kellene – jegyezte meg Fakó. – Ha vannak kocsijaink, és azok szállítják ahelyett, hogy mindenki annyit cipel, amennyit bír, lelassulunk. Ahhoz pedig kevesen vagyunk, hogy nekirontsunk a hordának. Helyesen beszélt. Mielőtt a gaspardi kereskedőkhöz csapódtunk volna, küldtünk Appletonba kémeket, akik még mindig olyan nagy létszámú korcsról számoltak be, hogy meg sem tudtuk becsülni, mennyien lehetnek. A városba lehetetlen lett volna bemenni, és abból, amit Sands elmondott, úgy tűnt,
hogy a korcsok a városban élnek, nem pedig elpusztítják. Nem okoztak károkat az épületekben, ki-be járkáltak bennük, akár az emberek. Ez sokkal jobban elborzasztott, mint bármi más, amit meséltek. – Biztos, hogy nem vacsora közben fogjuk megoldani ezt a dolgot – zárta le a beszélgetést Tully. – Miért nem tárgyalunk holnap az ezredessel, és kérdezzük meg, hogy ő mit gondol? A családja mindig is a sereghez tartozott, és rengeteg hadtörténeti könyve van. Szúrósan Morrw-ra pillantottam. A legutóbb, amikor itt jártunk, láttam, hogy arcon puszilta az ezredest, pedig nem ő a férje. Felvont szemöldökkel kértem, hogy beszéljen, de meg se szólalt. Megfogadtam, hogy mielőtt újra elhagyjuk a települést, a felszínre hozom titkait.
Tanács
A
fürdés után következett az örömteli találkozás a családommal. Mint mindig, amikor hazatértem, kicsit meglepettnek tűntek, mintha titokban már beletörődtek volna, hogy elveszítettek. Oaks mama magán kívül volt az örömtől, hogy az osztag ennyire ragaszkodik a lobogóhoz, amit készített, de el is sírta magát, amikor Kószáról hallott. Szorosan magamhoz öleltem, és én magam is a könnyeimmel küzdöttem. Edmund a vállamat paskolta, mint mindig, most se tudott mit kezdeni az erős érzelmekkel. – Hol van Rex? – kérdeztem. – Még a műhelyben – felelte Edmund. – Egy csöppet haragszik rád. – Oaks mama az ajkába harapott. Mit volt mit tenni, meg kellett oldani a feszültséget. Lesétáltam a műhelybe, ahol ott találtam Rexet, éppen szegélyt varrt egy bőrdarabra. Ahogy rám nézett, mintha viharfelhők borították volna be az arcát. Még csak nem is köszönt. – Láttam, mennyi új embert vettél fel a csapatba. Mondd, ők mind képzett harcosok? Összerezzentem, hiszen ezzel az indokkal hagytam őt hátra. – Nem. De ők nem is a testvéreim. – El tudod képzelni, milyen érzés, amikor a saját anyád utasít vissza? – Nem, mert nekem nem volt anyám, amíg a tied be nem fogadott.
– A miénk -javított ki, vesztve kicsit jogos sértettségéből. De hősiesen folytatta: – Személyesen kellett volna közölnöd velem, Pikk. Ehelyett megszöktél, anélkül, hogy az arcomba mondtad volna. Igaza volt. Azt mondtam magamnak, hogy sietnem kell, de egyszerűen csak nem akartam a szemébe nézni és azt mondani, hogy: Nem, nem tudsz harcolni. Maradj csak itthon, és gondoskodj róla, hogy anyád boldog legyen. Ami önmagában is nevetséges, hiszen megnősült, és évekig külön élt tőlük. – Nem akarom, hogy bajod essen – mondtam őszintén. – A szíve szakadna meg tőle. Odakint nem ígérhetem, hogy nem történik veled valami rossz. – Itt sem. Ez is betalált, különösen azután, ami Megváltással történt. – Még mindig harcolni akarsz? – Persze. A megrendelések száma visszaesett. És amúgy is észrevettem, hogy apa csak azért szerez munkát, hogy engem lefoglaljon. – De ugye nem akarsz valami ostobaságot csinálni, mondjuk meghalni, hogy együtt legyél Ruthtal? – Bosszút akarok állni a feleségemért – csóválta a fejét Rex. – Persze, ez bűn, és ellentétes a szokásainkkal, tudom. Mégis, minél többet ölök meg azokból a szörnyekből, annál elégedettebb leszek. Ezt az elhatározást meg tudtam érteni. Ráadásul felelőtlen hősködéssel nem is érhette el, amit akar, hiszen nem ölhet meg sok korcsot, ha megöleti magát. – Menj, jelentkezz be Thorntonnál fegyverért. És kérj anyától harci felszerelést. Edmundnak meg kell csinálnia a bakancsodat. Sőt, most, hogy szóba került, az másoknak is kell
majd. Eszembe jutottak a vérző lábú katonáim a beesett arcukkal. Ha azt akarom, hogy a P-osztag sikeres legyen és növekedjen, muszáj jobban ellátnom őket. Úgyhogy visszamentem a házunkhoz, de ritka bensőséges helyzetben találtam az Oaks házaspárt: Edmund magához ölelte a zokogó mamát. Óvatosan elosontam, nem akartam megzavarni őket. Zavartan üldögéltem kicsit a nedves földön, amíg úgy nem éreztem, hogy most már biztos túl vannak rajta, akármi is történt. Nem tudtam, hogy anyám Örömében sírt-e, hogy visszatértem, vagy szomorúságában, mert hiányzott neki Megváltás. Fél órával később tértem vissza, első pillantásra láttam, hogy Edmund nincs bent, biztosan a műhelybe ment. Követtem oda, és felkértem. Beleegyezett. – Boldogan elkészítek bármit, amire szükségetek van, ha megvan hozzá az alapanyagom. A helyieknek már elkészítettem az összes szükséges cipőt, és most pótlábbeliket gyártok a legáltalánosabb méretekben. Vihetitek is őket, de ha túl nagyvagy kislábú katonák is vannak köztetek, azokat külön kell megcsinálnom. – Köszönöm, Edmund. – Örülök, hogy tehetek valamit én is a győzelemért – felelte Edmund csendesen. Meghatottak a szavai. Apám hitte, hogy valami fontosat teszek, és komolyan vett engem. Meg kellett ölelnem, még akkor is, ha ez nem ösztönszerű nálam. Meglepődött, amikor megkerültem a pultot, de úgy zárt a karjába, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon. De neki és nekem az ilyesmi sohasem könnyű. Egy darabig még élveztem ölelésének melegét, aztán hátraléptem és elmeséltem, miben egyeztünk meg Rexszel.
A szeme kicsit ködössé vált, de bólintott. – Éreztem, hogy ez lesz. Elmondom anyádnak. Már nem javítottam ki még fejben sem. Nem voltak ők pótvagy nevelőszülők, hanem az igazi családommá váltak Fakóval és Tegannel, meg egy picit talán a P-osztaggal együtt. Reggeli előtt elmentem beszélni az ezredessel. A parancsnokságon találtam rá, épp jelentéseket hallgatott az erdő túlsó felén zajló korcs mozgásokról. Bár maguk nem keresték a bajt, Soldier-tó mindig ismerte a legfrissebb híreket, de az ezredes hibázott az óvatosság terén. Mélyen úgy hittem, felkészületlennek érezte magát a rangjához, mint én is, és nem akart embereket a halálba küldeni. De amíg az emberek fedezékbe húzódva szűköltek, a horda gyarapodott. – Park ezredes – magyarázta egy felderítő –, az erdőben nincs mozgás, de vadászó csapatok köröznek körülötte. Csak idő kérdése, hogy elérjenek minket. – Ha azt akarod, hogy megvédjük a várost, több emberre van szükségünk – morogtam. – Neked is jó reggelt – mondta az ezredes. – Nem kenyered a téma kerülgetése, mi? – Nem. Szükségünk van ellátmányra is, mindenre, amit tudtok nélkülözni. – Megkérdezném, hogy hányszor akarod, hogy visszautasítsalak, mielőtt feladod, de gondolom a szám tart a végtelenhez. Mert te soha nem adod fel. – Nem arról vagyok híres, hogy feladnék dolgokat. – Elnyomtam egy mosolyt. – Beszélek a raktárossal, meglátjuk, mit tudunk odaadni anélkül, hogy éhínséget kockáztatnánk. – Köszönöm.
– Gondolkodtál már a parancsnokságod szerkezetén? Megráztam a fejem, mire hosszas szentbeszédet kaptam a „szoros pórázon tartás” fontosságáról, akármit jelentsen is az. Elmondta, hogy kell egy rendes seregnek üzemelni, hogy tiszta, átlátható rangsornak kell lennie. Aztán óvatosan végigpásztázta a termet, mintha ellenséget sejtene mindenütt. – Bárcsak többet segíthetnék neked, de a tanácsadóim rémült, óvatos emberek. Azt hiszik, ha nem ellenségeskedünk a mutánsokkal, azok békén hagynak minket. – Újra és újra láttam, hogy ez mennyire téves elképzelés. Megváltás semmit nem tett a szörnyek ellen, csak élte a maga életét. Amennyire én tudom, Appleton is ilyen volt. – Én hiszek neked. Remélem, nem lesz szükség egy tragédiára itt is, hogy belássák: lépni kell. – Miért nem meneszted őket? – Mert amikor apám meghalt, akkor csak átmeneti hatalmat hagyott rám. – Mi köze van ennek bármihez? – Az ezredes régen egy kiérdemelt cím volt, de én az apámtól örököltem. Mivel túl fiatal voltam, amikor átvettem tőle a stafétát a vérzéses láz idején, bizonyos feltételeket támasztottak az uralmam ellen. – Látta, hogy nem értem, úgyhogy megmagyarázta. – A hatalmamat csak a tanácsadóim beleegyezésével gyakorolhatom. – Tehát ellent mondhatnak neked. Ez baj. Pár udvarias szó után hagytam visszatérni a felderítői jelentéshez. Megsajnáltam. Szörnyű lehet úgy vezetni másokat, hogy közben igazán nem is vezeted őket, ráadásul minden pillanatban megkérdőjelezik a lépéseidet. Minden információja és
nyersanyaga megvolt, de nem használhatta úgy, ahogy jónak látta, legalábbis előtte hosszasan kellett veszekednie és végtelen szavazgatás előzte meg. A katasztrófák megelőzése viszont gyors, azonnali döntéseket igényelt. Végül két napnál többet töltöttünk Soldier-tóban. Kicsit tovább tartott Edmundnak felszerelni a katonákat, Oaks mama is hatalmas mennyiségű használatlan anyagot elkunyerált a raktárból, így amíg Edmund bakancsokat gyártott, ő vég nélkül egyenruhákat varrt. Ezalatt az ezredes szerzett kukoricát és száraz babot, Morrow pedig előásott egy ősi receptet egy ételhez, amit a tengerészek kétszersültjének hívnak: ez lisztből és vízből áll, amit többször kisütnek egymás után, amíg olyanná nem válik, mintha kis téglákból állna. – És ezzel mihez kezdünk? – kérdeztem a mesélőt, amikor elém hozta azt a furcsa valamit, amit a szakácsok készítettek. Ekkorra már rajtunk és a kísérletet lefolytató szakácson kívül teljesen üres volt a kantin. Morrow helytelenítően összeráncolta a homlokát értetlenségem miatt. – Ha összetöröd őket, akármilyen kását vagy pörköltet sűrűbbé tesznek. Ha összetörve tejjel vagy tojással kevered el, palacsintát készíthetsz belőle. Vagy akár így is megehetjük őket, ha nincs más. Nem romlanak meg soha. Ha minden katona cipeli a saját adagját kukoricából, babból, szárított húsból és ebből a kétszersültből, az őszig tartó hadjáraton teljesen jól elleszünk, míg megjön a hideg. Nem sokára gumók és gyümölcsök is lesznek, még több erdei gyümölcs és vadon termő zöldség. Ami miatt aggódtam, azok a vadak, melyeket megritkított a területünkön vadászó horda, de az éhínségtől való félelem nem lehet ok a harc feladására. – Gondolod, hogy tehenekbe és csirkékbe botlunk majd
odakint? – piszkáltam. – Tényleg, ez valószínű. Minden reggel palacsintát sütünk a gyalogsági ásókban! – Pikk, most egy olyan emberrel kegyetlenkedsz, aki órákat töltött azzal a kedvedért, hogy poros ősöreg könyveket lapozgasson át. – Az én kedvemért? – vontam föl a szemöldökömet. – Vagy Tegan kedvéért? Nem csinált titkot belőle, milyen tekintettel bámulja a lányt, mikor az a sérülteken segített. Azt is észrevettem, hogy kereste Tegan társaságát nyugalmasabb időkben, és hogy mennyire élvezte a harcra tanítását azért, mert közel lehetett hozzá. Nem hiszem, hogy Tegan észrevette volna, de én egyre jobb lettem az ilyen részletek megfigyelésében a Kószával való félreértések után. Belesajdult a szívem, ahányszor csak rá gondoltam, de a másik lehetőség a teljes feledés lett volna, az pedig a végleges halál – a nap, amikor senki nem meséli már a történetedet. – Szeretném, ha Tegan többet enne – vallotta be Morrow. – Nagyon lesoványodott. És te is. – Ez a P-osztagban mindenkire igaz. – Hát – mosolyodon el huncutul a férfi –, engem egyesek étkezési szokásai jobban aggasztanak, mint másoké. – Engem is. Köszönöm a munkádat. – A szakácsokhoz fordultam. – Az ezredessel egyetértésben azt kérem, ebből még ötszázat süssetek. Morogtak, de jól mutatta az irántam érzett tiszteletet, hogy azonnal visszatértek a munkához. Morrow lenyűgözve bámult rám, ahogy kiléptünk a kantinból. Nem hagytam megszökni, még nem végeztem ezzel a beszélgetéssel. – Te mindenféle könyvet olvastál – mondtam. – Többet, mint amennyit összesen láttam a városokban és falvakban. Csak
Gothamben lehetett ilyen sok. Rengeteg sérült volt köztük, de sokat még el lehetett olvasni. Jártál talán ott? Tudtam, hogy Morrow vándoréletet élt, nem Soldier-tóból származott, de nagyon hallgatagnak bizonyult a múltjával kapcsolatban. Sóhajtva megrázta a fejét, és elindult. Nem tudtam, merre tart, de nem akartam hagyni, hogy elsétáljon, megszaporáztam a lépteimet. A tehénistállóba érkeztünk, ahol gyakorlatoztunk annak idején. Csak az állatok ácsorogtak idebent, úgyhogy magunk közt voltunk. – Nem jártam ott. Nyugatról származom. Egy Rosemere nevű helyről. Hosszúpuska térképein láttam ugyan, de nem tudtam elhelyezni. Bár listázta, egy kereskedelmi útvonal mellé se rajzolta be. – Pontosan hol is fekszik? – Az Örökzöld Szigeten. Ezért nem járt arra Hosszúpuska! Ő csak szárazföldi utakkal foglalkozott, Rosemere-hez pedig ezek szerint vízen is át kellett kelni. – Nem igazán beszéltél eddig erről. Rossz volt ott? – Nem – suttogta Morrow. – Maga a földre szállt mennyország. – Akkor miért hagytad ott? – A szokásos történet. Szerettem egy lányt, aki nem érzett így, úgyhogy megesküdtem, hogy bejárom a nagyvilágot és elérem, hogy megbánja, amiért nem engem akart. – És működött? – Nem tudom – vállat vont. – Soha nem mentem vissza. – Szeretnél beszélni róla? A mesemondó elemében volt, szavakkal festett nekem egy
képet a helyről. Egy ékkőszerű falut írt le, fehér kőházacskákkal, elragadó virágoskertekkel, piaccal, ahol mindenféle csodálatos dolog cserél gazdát, egy dolgos kikötőről, ahol férfiak hajóznak ki, hogy kivessék hálóikat, és fejkendős asszonyok teregetnek, miközben vidáman kurjongatnak egymásnak. Az Örökzöld Szigetről még ennél is bővebben beszélt. – Látnod kell, hogy elhidd. Mindenütt erdők vannak, zöld, amíg a szem ellát. Érintetlen, gyönyörű, sehol sincsenek romok, és soha nem is jártak ott mutánsok. – Miért nem? – ez furcsának tűnt nekem. – Nem tudnak úszni. Nem tudom, miért, de sokszor láttam őket próbálkozni: a szemben levő vízparton álló romoktól indultak. Úgy süllyedtek el, mint a kövek. Mindig. Fogadni mertem volna, hogy dr. Wilson előállt volna egy elmélettel, de nem rendelkeztünk elég idővel, hogy átugorjunk Winterville-be megkérdezni. Már a készletek felhalmozásával is elvesztettük lendületünket, és vissza kellett térnünk a harctérre. De ezt az úszással kapcsolatos információt elraktároztam magamban, hogy később felhasználhassam, ha rájövök, hogy mire. Mivel a korcsok minden újabb nemzedéke okosabb lett, bizonyosan óvatosan közelítenének a vízhez. – Ez még nem magyarázza meg a könyveket vagy a látványos pengetechnikádat – mutattam rá. – Erőszakos vagy, tudod? – Morrow morcosnak tűnt amiatt, hogy kizökkentettem kellemes elbeszéléséből. – El szoktam érni, amit szeretnék. – Az első kaland, amire elindultam, nem vitt messze hazulról – mesélte. – De veszélyes volt, a folyó másik partján ugyanis vannak romok, olyanok, mint amilyen a te Gothamed is lehet. Átúsztam, hogy felfedezhessem, majd találtam egy épületet tele
könyvekkel, el se tudod képzelni... – De, ezt pont el tudom. Találtunk mi is egy ilyen épületet Gothamben. Könyvtárnak hívják. – Tudom – mondta Morrow –, csak azt hittem, te nem tudod. – Annyira élvezem, mikor az emberek azt hiszik, teljesen hülye vagyok. – Nem vagy az – csillapított –, csak nagyon a gyilkolásra összpontosítasz. – Folytasd – kértem. – Alig jutottam ki. A romokban hemzsegtek a mutánsok. – Ezt a történetet nagyon is szerettem volna hallani, hasonlított Fakóéra és az enyémre. De szükségem volt arra, hogy nagy vonalakban összerakhassam a képet, így nem kértem, hogy részletezze. Folytatta: – Rossz állapotban voltam, amikor kimásztam a folyóból, apám majdnem megőrült. Amint összeszedtem magam, elvitt egy férfihoz, aki a fiait vívni tanította, családi hagyományként. Apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljam meg én is. Azt mondta, meg kell tanulnom megvédeni magam, ha ilyen könnyelműen belevágok a veszélybe. – Rákaptál az ízére – jegyeztem meg. – Hát, igen. Jó testfelépítésem van hozzá, meg szeretem a dolog eleganciáját, bár a vérontás részét már kevésbé. – Ezt észrevettem. És a történetek? Morrow bólintott, kicsit zavarta türelmetlenségem. – Nem tudtam kiverni a fejemből azt a sok könyvet. Úgyhogy apám elé álltam, és követeltem, hogy hadd használjak egyet a csónakjai közül. Hetekbe telt, de megmentettem annyit, amennyit csak tudtam, és Rosemere-be vittem őket. Most már nálunk van az egyetlen könyvtár a vidéken.
– Könyvek, amiket az emberek kölcsönvehetnek, amikor akarnak? – lenyűgözött az ötlet. – Igen. Én többet elolvastam, mint bárki más. – Nem dicsekedett, csak megállapította az igazságot, és ez már sok mindent meg is magyarázott: szerelmét a könyvek iránt és azt, hogy miért akarta annyira megírni a sajátját. – Köszönöm, hogy elmondtad. Azt hiszem, szívesen meglátogatnám egy napon Rosemere-t. – Őszintén remélem, hogy utazóként és nem vadásznőként teszel majd így, Pikk. Már ha nem sértődsz meg. – Dehogy sértődöm. – Elmosolyodtam ezen. – Nem kívánom a vidék egyetlen békés városának, hogy háborúba keveredjen. Csak szeretnék látni valami ilyet egyszer. Ennyi. – Azon gondolkoztam... – Amióta ismerem, Morrow most tűnt először szégyenlősnek. – Szekáltál érte, de minden kalandunkat feljegyzem. És egy nap szeretném hallani a te történetedet is részletesen, mindent, amire emlékszel odalentről, milyen volt az élet, és hogy hogyan kerültél Megváltásba, aztán Soldier-tóba. – Komolyan? – Persze. De kell az engedélyed hozzá, anélkül helytelen lenne. – Ne félj, megengedem. – feleltem.
Hadjárat
A
készletek, bakancsok és egyenruhák mellett negyven újabb embert is besoroztunk, köztük Rexet, mielőtt elhagytuk volna Soldier-tót. Hallottam Park ezredes tanácsadóit vészmadárkodni, ahogy elhagytuk a várost, de semmit sem tehettek. Esetleg egyesével mindenki hátizsákját kiforgathatták volna. Ezúttal jobban felszerelkeztünk, a jobb idő és a termőre fordult növényzet mellett a katonák tovább bírják majd egészségesen. Kemény csapás volt, hogy már nem Kósza a felderítők parancsnoka: ő valami titkos módszerrel válogatta ki magának a felderítőket, és nagyon hiányzott a szaktudása. Morrow a legjobbját nyújtotta, de nem rendelkezett egykori barátom ösztöneivel. Információik létszükségletet jelentettek, így tudtunk továbbnyomulni. Most, hogy jócskán többen voltunk tizenkét főnél, emlékezetembe idéztem, amit Park ezredes mondott a parancsnoki rendszerről. – Tegan, Fakó, Tully, Spence, Morrow, Thornton, ide hozzám! – Amint kiértünk a városból, odahívtam őket. – Folyamatosan rátok támaszkodtam, ideje, hogy ezt hivatalossá is tegyük. Beszéltem az ezredessel a rangokról, és azt mondta, hogy egy akkora hadtestnek, mint a miénk, szüksége van egy parancsnoki rendszerre, hogy a katonák mindig tudják, ki a főnök. – Má’ érdekelt egy ideje, mikor döntesz úgy, hogy ezt
megcsinálod – bólintott Thornton. – És nem gondoltad, hogy be kéne avatnod? – Nem hát. Felnevettem. Bár nagyobb és durvább volt Hosszúpuskánál, gyakran rá emlékeztetett. – Te őrmester vagy, és téged teszlek meg ellátmányfelelőssé is. Ha szükségünk van valamire, szólj nekem. Arról is értesíts, ha látod, hogy egy katona felszerelés nélkül maradt vagy nem ápolja kellőképpen. – Ez azt jelenti, hogy kiabálhatok, ha vétséget látok? – Azt hát – dörmögtem, utánozva válaszadói stílusát. Szó szerint elmosolyodott. – Hálásan köszönöm! – Tegan, téged hivatalosan is megteszlek az osztag orvosának. Figyelj oda a katonákra, nem biztos, hogy jelentkeznek, ha nincsenek jól. Tudom, hogy sokat kérek, hiszen már most rengetegen lettünk... – Én nem kapok valami jól hangzó címet? – szakított félbe. – A Tegan doki nem elég? – Dehogynem – mosolygott –, teljesen jó. Örülök, hogy elismerik a tehetségemet. – Azt is hallottam, hogy úgynevezett rajparancsnokokat kell kijelölnöm, olyan harminc emberenként. – Itt Fakóra, Tullyra és Spence-re pillantottam. – Felosztom hármótok között a katonákat. Mindegyikteknek több, mint hatvan katonája lesz, de valahogy így is menni fog. – Te nem parancsnokolsz egy raj fölött? – kérdezte Tully. – Az ezredes azt mondta – ráztam a fejem hogy a kapitány, vagy akármi is vagyok én itt, jobb, ha nem foglalkozik a rend fenntartásával úgy, ahogy ti fogtok. Na, felsorakoztassam őket?
Figyeltem a formációban álló katonákat. Végre rendes hadseregnek látszottunk, nem olyan rongyos, szedett-vedett bandának. Gavin a menetoszlop előtt büszkén tartotta a zászlót. A büszkeség hullámokban töltött el. Oaks mama tette ezt lehetővé, addig varrt, amíg az ujjai már véreztek, hogy elkészüljenek az egyenruhák – mindezt az én álmom miatt. Ezek az emberek nem kötődtek egyetlen városhoz, az kötötte össze őket, hogy le akarták győzni a korcsokat, bármi áron. Én hoztam létre ezt. Nem adom fel. És nem fogok elbukni! – Úgy lenne a legjobb – felelte Tully a kérdésemre. Megparancsoltam, hogy hármasával álljanak fel. Amint megvolt, felkiáltottam. – Egyesek, ha kell valami, keressétek Fakót. Ő a parancsnokotok. Ha bármi olyan probléma felmerül, amit ő nem tud elintézni, akkor az elém kerül, és higgyétek el, azt nem akarjátok! Egyetlen katona sem lázadozott, valószínűleg azért, mert Oaks mama legkomolyabb hangját utánoztam mindehhez. – Kettesek, Tullyval vagytok. Hármasok, Spence a főnökötök. Ha bármi miatt szétválnánk, őket kövessétek. Értve vagyok? – Igenis! – Aki elfelejti a számát, az latrinát ás majd akkor is, amikor éppen nincs rá szükség! Kérdés? – Nem, uram! – Akkor indulás! Így kezdődött a véres nyár. Korcsokkal harcoltunk az erdő szélétől Gaspardig és vissza. Az emberek bátran viselkedtek, még
a tapasztalatlanok is. A csaták egymásba folytak, nap nap után küzdenünk kellett, hogy tisztán tarthassuk a kereskedelmi utakat. A P-osztag megtanult gyorsan összeállni, és a következő csatába indulni, kevesebb, mint két perc alatt menetkészek voltunk. Időről időre észrevettem, hogy Rex engem néz, de nem tudtam rájönni, miért. Úgy bántam vele, mint bárki mással, de boldog voltam, hogy egy darabban maradt. Nekem egyre több sebhelyem és lassan gyógyuló sérülésem lett, még a lila foltjaimra is lila foltok nőttek attól, hogy a kemény földön aludtam. Ritka fáradtnak éreztem magam, de a korcsok egyszerűen nem akartak elfogyni. Minden éjjel vérontásról álmodtam, korcsokról, amint Soldier-tót fosztják ki, ahogy Megváltással és Appletonnal tették. A kocsik mozgásban maradtak, de ezen kívül keveset értünk el, mert a horda meg se moccant, csak kisebb vadászcsapatokat küldtek ki, hogy a képességeinket próbálgassák. A túlélők pedig rohantak jelentést tenni, sarkukban a felderítőinkkel. Ez a holtpont megőrjített. Forró napokat éltünk: legyek lepték el a korcshullákkal teli mezőket. Elégettük a szörnyeket, amikor csak tehettük, máskor otthagytuk őket. Azt kívántam, bár álmodhatnék Morrow történeteiről, Rosemere-ről, de az elmém sötét, szörnyű hellyé változott. Néha úgy éreztem, a gyilkolásnak soha nem lesz vége, talán mert gyorsabban szaporodtak, hamarabb elérték a harcos kort. Nem láttam, hogyan lehet ennek jó vége. A névadó napom jött és ment, észre se vettem. Ez évben nem voltak ajándékok, édességek, ünneplés. Ehelyett térdig gázoltam egy nyári vihar sarában. Az eget villámok szaggatták fel, és a mennydörgés ütemére csúszkáltam a lucsokban. Nehezen
harcoltam, sőt, nehezen láttam így: a víz ömlött fonatokba fogott hajamból, bele a szemembe. De az időjárás nem gátolta a korcsokat, úgyhogy állnunk kellett a sarat. Eddig ez volt a legnagyobb vadászcsapatuk, közel annyian lehettek, mint mi. Halálra rémített, hogy az ellenség ennyi harcost el tud küldeni úgy, hogy a horda még mindig Appletonban pihen. Szörnyű pazarlásnak tűnt számomra, de lehet, hogy a szörnyeknek olyan terve volt, amit az emberi agy fel se foghat. Ez a lehetőség a frászt hozta rám. Leszúrtam még egyet, aztán egy másikat, vérüket elmosta az eső. Kezem kihűlt, érzéketlen lett, a nedves tőr kicsúszott kezemből és belesüppedt a dágványba. Még rúgni se tudtam ilyen latyakba ragadva. Fakó egy sima vágással sietett a segítségemre. Megmentett, én pedig fáradt, csendes köszönettel emeltem fel fejem. Előásta a késemet és előrenyomultunk, hogy besegítsünk a többieknek. Mindenki tántorgott a mocsokban. Tizenhat katonát vesztettünk aznap. Az emberek morálja érdekében elrejtettem az elesettek halála és ellenségünk növekvő okossága miatti kétségbeesésemet. Mivel a csatáinkat azért megnyertük, a P-osztag kedve jó maradt még a nyár vége felé is. Végül a felderítők katasztrofális hírekkel érkeztek vissza, amint hűlni kezdett az idő. A levegőben az érett alma illata terjengett, az embereim javában szedték és tömték a csomagjaikat vele. Az utolsó csata óta már két nap is eltelt, készen álltunk a következőre. Sands hozta a szörnyű hírt. – Mozgolódás van Appletonban. Úgy hiszem, a horda megindul ellenünk. Míg mi őrülten harcoltunk, ők pihentek, híztak és próbálgatták az erőnket. Most már ismerték a stratégiánkat és
készen álltak, hogy eltapossanak minket. Én pedig kifogytam az ötletekből. Mindent megtettem, hogy elég embert sorozzak be a szörnyek ellen, de még így is alig kétszázan maradtunk a sorozatos veszteségek után. Ha nyert is a P-osztag, a győzelem sosem ment veszteség nélkül. – Akkor el kell döntenünk, hol állunk ki ellenük. Egy folyónál vertünk tábort. Igencsak eljöttünk nyugatra Solider-tótól, ellenőriznem kellett a térképeken, hogy merre vagyunk. Appleton délkeletre feküdt, ha a horda felé indulunk el, akkor lesz ott egy erdő, amit felhasználhatnánk fedezéknek, de kétszáz embert lehetetlen úgy elrejteni, mint tizenkettőt. Azaz, ezt a taktikát el kell vernünk. Az jelek szerint szinte már az Örökzöld Szigetnél jártunk. Ujjammal megütögettem a papírt. Kell lennie valami módszernek, hogy felhasználhassuk a folyót a horda ellen! Fakó leült mellém, olyan fáradtnak látszott, mint amilyennek magamat is éreztem. Hiába a bővebb ellátmány és a jobb bakancsok, a vadonbeli élet még jó időben is kemény dolog. Elege lehetett már a tisztálkodás és a magánélet teljes hiányából, bár a férfiaknak pár dologban jóval egyszerűbb az ilyesmi. Tully, Tegan és én gyakran panaszkodtunk, hogy nekünk mennyivel több munka elintézni a szükséges apróságokat, míg a férfi harcosok egyszerűen lepisilnek egy fát. – Tervezed a következő csapásunkat? – kérdezte félmosollyal. Annyira kevés lehetőségem adódott, hogy vele lehessek! Nagyon hiányzott. A lábujjamtól a fejem búbjáig fájt, hogy nem lehetek lány úgy, mint Megváltásban voltam: tele finomsággal és mosollyal. Életemben először komolyan elképzeltem, milyen lenne szögre akasztani a tőreimet egy olyasmi helyen, mint
Rosemere. Soha nem láttam még, de Morrow elbeszélése alapján vágyakoztam, hogy megtapasztalhassam azt a fajta békességet. – Bárcsak úgy lenne – mondtam fáradtan, aztán elismételtem neki, amit a felderítők mondtak. Fakó összefűzte ujjait az enyémekkel. Emlékeztem, milyen volt, amikor erre hosszasan készülnie kellett. – Olyan kevésből annyira sokat hoztál ki! – De nem elég. Ha nem tudjuk megtörni őket, nem számít, mit értünk el. – Hívd ide a tisztjeidet. Beszéljük meg evés közben! Visszanyeltem egy éles beszólást. Nem létezett jó megoldás! A hordában túl sokan éltek még ahhoz is, hogy megszámoljuk őket. Még a legjobb harcosaink se tehetnek semmit ekkora túlerővel szemben. Én ugyan meg tudok ölni négyet, ötöt is, de az újak biztosan nem. Amint a mieink hullani kezdenek, többen megtörnek és elfutnak majd. Eddig a csaták hasonló létszámú csapatok ellen zajlottak. Úgy véltem, azért intézték így a korcsok, hogy elmesélhessék az időseiknek, mit lépünk erre. Vagy a gyerekeiknek. Belegondolva a gyerekeik lehettek a vezetők, akik a stratégiákat kidolgozzák, míg az idősek szolgáltak golyófogóként. Ha ez a helyzet, egyre okosabb ellenlépésekre számíthatunk a jövőben. Ez még jobban elrontotta a kedvemet. De nem akartam elodázhatatlan vereségünkre gondolni, odahívtam a többieket hozzánk. Hozták a pörköltjüket, amit a tengerészek kétszersültjével dobtunk föl, kíváncsian néztek ránk. Pár szóval ismertettem a legutóbbi jelentés tartalmát. Egy részem azt remélte, okosabbak nálam – Tegan biztos, hogy az is. Sőt, Morrow is. Ők lehet, hogy azonnal javaslatokkal állnak elő. Ehelyett Morrow sóhajtott és letette a tányérját.
– A hőstörténetek soha nem végződnek így. A szörnyek nem nyerhetnek! – Semmi ötlet? – kérdezte Fakó. – Gondolkoztam azon, amit mondtál. – A fejemmel Morrow felé intettem. – Arról, hogy a mutánsok nem tudnak úszni. De nem tudom, hogy lehetne ezt felhasználni. – Nem harcolhatunk a folyóban – vélekedett Tully. – Az áramlatok lehúznának, és nem tudnánk mozogni se rendesen. – Bár lenne módszer arra, hogy a vízbe csábítsuk őket – sóhajtottam. – Az remek trükk volna – vigyorgott Spence. – De nem tudom, létezik-e akkora folyó, amibe ennyi szörny bele tud fulladni. – Az óceán kéne hozzá – tette hozzá Fakó. – Kétlem, hogy ebben a mutánsok közreműködnének – csóválta a fejét Tegan. Thornton eddig csendben maradt. Amikor végül felszólalt, reméltem, hogy valami komolyat tesz hozzá, hiszen nem szokott fölöslegesen beszélni. – Ez az ötlet nem is rossz. – Vízbe fojtani őket? – kérdeztem kételkedve. – Ha visszavonulunk a nagy folyóhoz nyugat felé, vízzel a hátunkban küzdhetünk. Azaz nem keríthetnek be, és ha a szükség úgy hozza, átúszhatunk a szigetre, mikor teljes erővel lecsapnak ránk. – Kutakodó pillantást vetett Morrow-ra. – Rosemere szívesen láma minket? Tudom, hogy érez apád a külvilág dolgaiba való beleavatkozással kapcsolatban, de arról sem híres, hogy elzavarná az utazókat. – Kétszáz ember azért nem éppen pár látogató – jegyezte meg halkan Morrow.
– Apád uralja Rosemere-t? – kérdeztem. – Ő a kormányzó – bólintott a mesemondó feszengve. – A városé? – Tegannek imponált a dolog. – Az egész szigeté, de Rosemere az egyetlen város rajta. Másodszor is a térképre bámultam, közben kihűlt az ételem. – Nincs jobb terep, ahol összecsaphatnánk velük. A víz a hátunk mögött a legjobb, amit tehetünk. – Akkor – Tegan bólintott – megyek és megkérdezem az embereket, tudnak-e úszni.
Gyötrelmek
A
horda még azelőtt ránk talált, hogy elértük volna a folyót. Kósza felderítői mentettek meg azzal, hogy időben figyelmeztettek. Bármennyire bátor férfiakból és nőkből állt a P-osztag, egyszerűen nem győzhettünk tízszeres túlerővel szemben. Olyan hangosan üvöltve parancsoltam meg a visszavonulást, ahogy a torkomon kifért, Morrow máris fújta a dudáján a dallamot. Aztán futottunk az életünkért. Nem volt se bátor, se dicsőséges dolog, de mögöttünk alig fél mérfölddel kétezer morgó, vonyító szörny közeledett, így tettem, amit kellett, hogy mentsem az embereimet. Múlt éjjel végiggondoltuk, nem kéne-e itt beásni magunkat, de amikor láttam a korcsok elképesztő tömegét felénk vágtázni, azonnal döntöttem. Nem csatázunk, ha nem győzhetünk, nem fogom csak úgy eldobni az embereim életét. Amikor szembenézünk a hordával, a mi feltételeink szerint fogjuk tenni. Rosemere nekünk a biztonságot jelentette, és amíg a horda itt lesz, megbénítja őket a folyó, addig sem más városokat támadnak meg. – Gyerünk! – ordítottam. – Gavin, ha kell, hagyd hátra azt a zászlót! Csak biztosan érj át a folyón! – Soha nem hagynám! – kiáltott vissza a fiú. Annyira makacs volt ő is, mint én, úgy vélte, hogy az egyezkedés már vereséget jelent. A winterville-i vakarcs
belegázolt a vízbe, fél kézzel a zászlórúdba kapaszkodva. A fejemet csóválva néztem, ahogy úszni kezd. Az áramlatok erősek, gyorsak ezen a részen, féltem, hogy a fél seregem a vízbe veszik. Mégis inkább ezt választották, mintsem hogy szörnyek tépjék szét őket elevenen, így a P-osztag nem állt meg. A tisztjeimmel tartottuk a frontot a parton, a legrosszabbra készülve. Elkaptam Fakó pillantását, aki rám mosolygott, mintha az arcom látványa elég lenne, hogy megacélozza mindenre, ami jöhet. Hozzá léptem, és odasúgtam: – A társam oldalán semmitől sem félek. Még a haláltól sem. Pillantása felért egy csókkal. Mögöttünk az embereim már a vízben voltak, a szörnyek pedig iszonyú közel hozzánk – csapkodó karmaik szelét éreztem a nyakamon, ahogy a vízbe vetettem magam. Én soha nem tanultam meg úszni. De ahogy előttem sokan, én is ura akartam lenni a sorsomnak. Utánoztam azoknak a mozdulatait, akik úgy néztek ki, mint akik tudják, mit csinálnak, a kezemmel és a lábammal eveztem, de egy áramlat a mélybe rántott. A folyó gyűlölt engem, szikláknak taszított a víz alatt, majd a felszínre lökött, hogy egy lélegzetnyi levegővel kínozzon, és utána egyből újra lehúzzon. Elsötétült előttem a világ, és kialudt a tudatom. Nem számítottam volna rá, hogy újra látom a világot, de a túlparton tértem magamhoz, attól, hogy Fakó ököllel dobol a mellkasomon. Bugyborékoló lélegzetet vettem, aztán kihánytam a fél folyót, majd visszazuhantam a vizes földre, és belemarkoltam a sárba. Nem hittem volna, hogy sikerül. Remegve felkönyököltem, és láttam Tegant rohangálni egyik embertől a másikig. Még nem mértem fel, hányan élték túl az úszást, de elég sokan, úgy tűnt.
Fakó a karjába vett, miközben ruhájából ömlött a víz, és reszketett, de nem a hidegtől, hiszen a nap ragyogón, forrón sütött le ránk. A távolság nem is volt olyan nagy: válla fölött a túlsó parton ki tudtam venni a korcsokat. Pár lépést megtettek a vízben, aztán acsarkodva menekültek ki a partra. Semmiképp nem élnének túl egy átkelési kísérletet. Bárcsak olyan ostobák volnának, hogy a vízbe rontanának utánunk, és szépen megfulladnának, az minden további veszteség nélkül megoldaná a gondjainkat. De a szörnyek ügyes, gondolkodó ellenséggé váltak, pusztulásuk nem lesz ilyen egyszerű. – Hány főt vesztettünk? – lihegtem. – Huszonkettőt – felelte Tegan lágyan. A tisztek körénk gyűltek. – Egyesek a partra sodródhattak még lejjebb – vélte Thornton. Morrow-ra néztem, aki megrázta a fejét. Ő itt született, ismeri az áramlatokat, ha szerinte nem valószínű, akkor ezt el kellett fogadnom. Fájt a légzés, valószínűleg a félrenyelt víztől, de a veszteség is összeszorította a torkomat. – Írd össze a nevüket – kértem a mesélőt. – Azt akarom, hogy elmondhassam a családjuknak, hol estek el. Előhúzta a vízhatlan anyagba csavart, így szárazon tartott könyvecskéjét. – Máris nekiállok. – Mielőtt mész, mennyire vagyunk szerinted Rosemere-től? – Pár mérföldnyire van innen, kelet felé, erdő veszi körül. A part mentén kell majd haladnunk, úgy biztos nem tévesztjük el az irányt. Halászat és hajózás, ez a kettő tartja fenn a várost. Ha jókedvében találsz egy hajóst, olyan településekre is elvisz, amik rajta sincsenek a térképeiden.
Tegan szeme felragyogott, mint mindig, amikor új tudást remélt megszerezni. – Egyszer majd elviszel magaddal? – El – felelte a férfi, és elindult összeírni az eltűnteket. – Mondjátok meg az embereknek, hogy szárítsák meg a ruhájukat és pihenjenek kicsit – szóltam Tullynak, Spence-nek és Thorntonnak. – Azt akarom, hogy jó formában legyenek, amikor a faluba érünk. – Igenis. Mielőtt otthagytak volna, Tully a vállamra tette a kezét. – Örülök, hogy nem vesztettünk el téged. – Én is – Fakó fájdalmasan felmordult, egyenesen a fülembe. – Szólnod kellett volna, hogy nem tudsz úszni! – Mikor tanultam volna meg? – kérdeztem halkan. – Közel kellett volna maradnom hozzád. – Hűs arcát az enyémhez dörgölte, miután végiggondolta, mit is tud a múltamról. – Amikor az az áramlat lerántott téged, én haltam meg. Szerintem egyszer nem vettem levegőt, amíg te nem vettél. – Élhetsz nélkülem – mondtam. – Lehet, de nem akarok. Féltem az ilyen szerelemtől, ami fél emberré tesz minket a másik nélkül. Gyönyörű, de aljas, mint a hó, ami az ablakon át nézve puha, tiszta és ragyog, de amikor kimész, hogy megérintsd a puhaságot, a hideg először elveszi a lélegzeted, aztán az akaratod, míg végül csak fekszel, míg a fagy el nem töröl teljesen. De én sem akartam a fiú nélkül létezni, nem szidhattam le azért, amit mondott. Végül is a teljes hordával szembeszálltam egyedül, hogy megmentsem, hiába hitte azt Fakó önmagáról, hogy menthetetlenül tönkretették. Mindenki előtt megcsókolt. Én pedig egyáltalán nem
bántam. Hagytam magam elveszni a karjában és ajkai közt, teste melegében és puszta jelenlétében. Ez a férfi testesítette meg minden szükségletemet, ő volt a legszebb és legjobb álmom. Ujjai végigszántottak a hajamban, mire körmeim a vállába fúródtak, gondolkodás nélkül. Megijedtem, hogy bántom. – Bocsánat, elfelejtettem, hogy neked... Fakó két ujját az ajkamra tette. – Csönd. Semmit sem akarok jobban, mint a kezeidet a testemen, bárhová is teszed őket. – Azt talán majd egy kicsit később – vetette föl Spence. Forróság öntötte el az arcomat, és Fakó mellkasához nyomtam, ahogy a férfiak nevettek. Egy órán belül készen álltunk az indulásra, és Morrow is befejezte a számvetést. Írt egy listát az elesettek névsorával, és megmutatta nekem. Ha ennek a háborúnak vége, és én is túlélem, a vidék összes városát bejárom ezzel a papírral, és magam mondom el a családoknak, hol estek el harcos fiaik. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Köszönöm – mondtam a mesélőnek. – El tudsz vezetni minket Rosemere-be? Bólintott. – Mit mond majd apád, amikor meglát? – kérdezte Tegan. – Valami olyat, hogy James, mit csináltál már megint? Elmosolyodtam a válaszán. Az út két órába telt Fakó órája szerint, ami még a folyót is túlélte, és továbbra is rendületlenül mutatta az időt. Morrow-nak igaza volt, gondoltam. Ez a hely gyönyörűséges, őszintén szólva, az Örökzöld Szigetnél nyugalmasabb vidéket még sohasem láttam, bár a gondolat, hogy tudtam, korcs még soha nem tette be ide a lábát, sokat segített. Vajon az összes sziget ilyen lehet? A
biztonság kis falatnyi földdarabjai, ahova a szörnyek nem juthatnak be? Világos színű madarak röpködtek és fogdosták össze a rovarokat a víz fölött a sziklás parton, amely hamar sűrű erdőségnek adta át a helyét. Egy kanyar után hirtelen pillantottuk meg Rosemere eldugott, titkos városát. Elvarázsolt a látvány. Olyan érzések fájdították a szívem, amit egyedül csak Fakó bírt kiváltani belőlem. Ahogy Morrow leírta, a hely elsöprően szép volt, helyes házacskák sorakoztak egymás mellett, az ablakok alatt kis cserepekből virágok nőttek, a tetőket pedig a világos falakkal szemben vidám színűre pingálták. Bár a házak nem törtek a magasba, valami megmagyarázhatatlan kedvességet sugároztak, mintha barátságosan hívogattak volna, hogy siessek be közéjük, és fedezzem fel magamnak a kis kövezett utcákat, a boltocskákat, a piacot,.. Minden, amit a mesélő mondott, igaznak bizonyult. Az utcán az emberek barátságos mosollyal üdvözöltek minket. Sokuknak olyan bronzos színárnyalatú bőre volt, mint Tegannek, bár ezt a sok napfény is okozhatta. A hajszínük a szőkétől a feketéig terjedt, a legtöbb nő pedig kendőt viselt és laza nadrágot, melyet többször körbetekertek a csípőjükön. A férfiak tisztelettel bántak a nőkkel, nem lehetett egyik oldalról sem leereszkedést hallani, ahogy köszöntek egymásnak. Nem láttam kerítést, kaput, rácsokat, a folyó megvédte ezeket az embereket. A városka túlsó végében láttam a kikötőt, amiről Morrow beszélt, kikötött csónakok és hajók ringatóztak a vízen. Kicsit távolabb megpillantottam egy szélmalmot, ami a gabonából lisztet őrölt, és egy hosszú, négyszögletes épületet, amiről a mesemondó elárulta, hogy hajóépítő műhely. – Hihetetlen – sóhajtotta Tegan. Mindünk nevében beszélt,
az emberek fáradt arcán ugyanaz a döbbent, csodálkozó kifejezés ült. Nem láttam még korábban helyet, amit így áthatott volna a vidámság és az öröm, amire a félelemnek még csak árnya sem vetült soha. Valahol mélyen az jutott az eszembe, hogy talán mind meghaltunk, és egy jobb világba kerültünk, ahogy Oaks mama hite mondja. – Gyerünk a piacra – mutatta Morrow az irányt. – Pontosan arrafelé van. Beszélnem kell apámmal, hogy szállást szerezhessek magunknak. Van egy fogadónk az utazók számára, de nem lenne elég ekkora tömegnek. – Hallottátok, menjünk! Vezettem őket. A helyiek érdeklődve figyelték a sok felfegyverzett harcost, de nem riadtak meg, talán mert felismerték Morrow-t. Ha nem, akkor ők lehettek az utolsók ezen a világon, akik tudták, mi a bizalom, én pedig boldogan haltam volna meg őket védelmezve. Útközben tátott szájjal bámészkodtunk, engem teljesen lenyűgözött Rosemere. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a világ vége a folyó túloldalán táborozzon. Az utca végében, a piacon nyüzsögtek az emberek, tarka standokon mindenfélét árultak. Az eladók arca felvidult, ahogy megláttak minket. Na, majd csalódnak, ha rájönnek, hogy nincs helyi pénzünk! Mégis mind élvezettel bámultuk a portékáikat, a lapos kenyérszeletek közé tett sült halat, a fa és csontfaragványokat, a halászathoz használt horgokat, az élénk színűre festett anyagokat, és a készre gyártott ruhákat és cipőket. Amit egyből észrevettem, hogy semmiféle fegyvert nem árultak, csak olyan kicsi késeket, amiket szerintem étkezéshez használtak. Milyen lehet olyan helyen felnőni, ahol nincs szükség napi
szinten fegyverekre? Máris jobban értettem Morrow furcsa harci stílusát, azt, hogy miért tűnt sokkal szertartásosabbnak és kecsesnek, mint az ölésközpontú küzdelem, amit mi, többiek tanultunk. Egy olyan helyről származott, ahol az emberek szórakozásból, testmozgásnak vívtak, nem pedig az életükért. Ez egy olyan különbség volt, amit csak ekkor értettem meg. – Láttál valaha ilyet? – Tully arcán a mogorvaság ámulatnak adta át a helyét, ahogy nézelődött. Nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna úgy, hogy nem szorította össze a száját egyetlen vékony vonallá a legrosszabbra számítva. Most pedig mosolygott. – Tulajdonképpen egyszerűen itt is maradhatnánk – suttogta Spence. Bárcsak ne kísértett volna meg engem is a gondolat. Mind boldogan elélhetnénk itt, a sziget bőven elég nagy volt ahhoz, hogy a városka tovább terjeszkedhessen. Fákat lehetett volna kivágni további helyekért, Morrow pedig elárulta, hogy egy kőbánya is van a sziget másik végében, ahol a házakhoz építőanyagot bányásztak. Termeszthetnénk mindenfélét a kertjeinkben és halászhatnánk a folyóban, megtanulhatnánk hajót építeni, fát faragni és agyagból tárgyakat készíteni... Tully erősebb volt nálam. Megrázta a fejét. – Nem tudnám élvezni, mert tudatában lennék, hogy hagytam mindenki mást meghalni. Végigcsinálom ezt a harcot. Ezekkel a szavakkal megpecsételte a sorsomat. Észrevettem, hogy Fakó engem néz. Látta a megerősödött elkötelezettséget a szememben, és pár pillanatig bánat suhant át az arcán. Sejtettem, hogy néha azt kívánja, bár elfordulnék ettől az ügytől, és más életet választanék, de Tullyhoz hasonlóan a
halálomig kísértene, ha föladnám. Oaks mama és Edmund ráadásul Soldier-tóban maradtak. Ők adtak nekem otthont Megváltásban, nem nyugszom, amíg nem viszonzom hasonlóképp. Hangosan azonban csak ennyit mondott nekem: – Szép itt. Bólogattam. Amikor Morrow visszatért az apjával, egy magas, idősebb férfival, akinek ezüsttel meghintett, sötét haja volt, így szóltam: – Soha nem fogom megérteni, miért mentél el innen.
Találkozás
P
ár órába beletelt, mire mindent elrendeztünk. Először Morrow bemutatott az apjának, Geoflrey-nak, az Örökzöld Sziget kormányzójának. Aztán következtek a kellemetlen kérdések, olyanok, mint: „Mi az ördögöt gondoltál, hogy egy hadsereget hozol haza?" Ekkor elmeséltem mindent a folyó másik partján táborozó hordáról, mire a kormányzó elsápadt. – És ti elvezettétek őket ide? – Nem szándékosan – felelte Morrow. – De előbb-utóbb maguktól is idetaláltak volna, apám. Nem hinném, hogy azt akarod, hogy Rosemere legyen az utolsó település a világon. – Persze hogy nem – mondta komoran a kormányzó. Aztán az idősebb férfi hamar cselekedni kezdett, elkezdte megszervezni váratlan látogatói vendéglátását. Futárokat szalasztott szét a városban, hogy önkénteseket keressen, akik szívesen befogadnának egy-két katonát, és hamarosan be is futottak a jelentkezések Olyan rengetegen ajánlották fel kérés nélkül a házukat, hogy egyből tudtam, igazam volt a hellyel kapcsolatban. Amikor a családok eljöttek leendő vendégeikért, a katonák rám néztek, hogy mehetnek-e. – Menjetek, üzenek, ha gyülekezünk. Az egyik férfi megkérdezte: – Úgy kezeljük ezt, mint kimenőt, kapitány? – Igen, de legyetek tisztelettudók!
Nem kellett kérnem, a P-osztag tiszteletre méltó katonákból állt össze, akik mindig jó modornak maradtak és kimutatták hálájukat. Mielőtt engem is elvitt volna valaki, Fakó közelebb húzódott hozzám, ezzel jelezve, hogy összetartozunk, nem megyünk külön. Tully és Spence is hasonlóan cselekedtek, és szerintem Morrow se bánta volna, ha Tegan ott van mellette, de a lány elment megcsodálni a csontfaragványokat egy közeli asztalhoz. Odaléptem, hogy megnézzem, mi tetszik neki annyira, Fakó csendes árnyékként követett. – Apám tanított – magyarázta neki épp a kereskedő. – Őt pedig az ő apja, aki szintén az apjától tanulta. Ez a mi foglalkozásunk már nagyon régóta. Tegan megérintett egy gyönyörűen kifaragott példányt. – Ez mi? – Az egy delfin, kisasszony. A nyílt tengeren találja őket, jó időben a hajósok arra mennek. – Bizalmaskodva közel hajolt Teganhöz. – Egyszer jártam egy bálnavadászaton. Soha nem féltem annyira egész életemben. – Úgy megnézném mindezt egyszer – sóhajtotta a lány álmodozva. Ebben különböztünk. A háború után minden gond nélkül el tudtam képzelni magamról, hogy itt élek boldogan, és soha többé semmi másra nem vágyom. De Tegan agya hatalmas volt és éhes, úgy szívta magába az életet, mint a szivacs a vizet. A legokosabb ember volt, akit ismertem, és a legerősebb. Ráadásul szép is, mint a tavasz: bronz bőre és hollófekete haja mellé hatalmas, barna szemek és kedves mosoly társult. A kereskedőt nyilván elbűvölte, mert a kezébe nyomta a faragott delfint. – Ajándék. Tartsd csak meg! – Nem tehetem – mondta, de az ujjai máris
összekulcsolódtak a szép kis műremek körül. – Nagyon jó orvos – mondtam az embernek. – Ha bármi segítségre van szüksége, amíg itt vagyunk, szerintem boldogan segít magánk vagy a szeretteinek. Tegan hálás pillantást vetett rám. Tudtam, hogy szívesen megtartaná a faragványt, de nem érezte volna helyesnek úgy, hogy semmit nem ad cserébe. Így a kereskedő is nagyvonalú lehetett, és az ő büszkeségén sem esett csorba. Elléptem onnan, hadd beszélgessenek, de még hallottam, hogy Tegan ezekről a bálnákról kérdezi. Pár percen nem múlik semmi, vigasztalgattam magam. Körbesétáltam az asztalok közt, és megcsodáltam a termékeket. Egy nő olyan ékszereket készített, mint amilyen az a nyaklánc is volt, amit Oaks mamától kaptam kölcsön, és mind csillogott a napfényben. Megérintettem egy ezüstláncot, amit helyenként csillogó ékkövek szakítottak meg. – Gyönyörű karkötő – mosolygott az árus –, nagyon jól mutatna a csuklódon! Fakó egyetértőn mormogott valamit arról, hogy bizony, tökéletes lenne a karomon. Így szokta a tudtomra hozni, hogy szerinte mit kéne tennem, nem tudom, sejtette-e, hogy a csillogó tárgyak a gyengém. Mosolyogtam, tudtam, hogy nincs semmim, amit érte tudnék adni, pedig szerettem volna. Elfordultam, hogy megkeressem a kormányzót és meghallgassam, hol fogunk aludni Fakóval. A ruháim ragacsosak, kényelmetlenek voltak, reméltem, hogy vendéglátóink gondoskodásából kifolyólag meg tudunk fürdeni. Meglepően szörnyű a folyó vize, amikor rád szárad a ruhád. A piac túloldaláról valaki a nevemet kiáltotta. Ismertem ezt a hangot, felismertem, de ez lehetetlen volt.
Egyszerűen nem lehetett igaz. Az őrült reménybe kapaszkodva, futva vágtam át a tömegen, mert megint hallottam a kiáltozást. – Pikk! Pikk! Majd megpillantottam őt. Kő szépen lebarnult, mint Rosemere lakóinak többsége, válla még szélesebb lett, mint amilyenre emlékeztem. Egy kisfiú ült a nyakában és boldog arccal rohant felém. A fenti napfényben kék szeme egyenesen ragyogott, élesen elütve barna hajától. Óvatosan letette a vakarcsot, majd magához szorított, a levegőt is kipréselte belőlem. Mindig olyan túlzón tudott örülni, mint egy kiskutya, és egyáltalán nem volt tisztában az erejével. – Robin, el ne tűnj – mondta a kisfiúnak, aztán felkapott engem a levegőbe, és addig forgott vélem, míg a piac csak elmosódott színek forgásává nem változott, és fel nem fordult a gyomrom, mégis csak a legelsöprőbb örömöt éreztem. Titkos kívánságom vált valóra. – Gyűszű veled van? – Megkérdeztem, de reménykedni se mertem benne. Az enklávéban a legközelebbi barátom volt a lány, egy építő, aki mindig nagyszerű dolgokat talált fel. És Kő bólintott. – Otthon van. Azért jöttem, hogy szállást kínáljak, miután hallottam, hogy katonák jöttek és szükség van rá. Álmomban sem hittem volna, hogy olyan szerencsém lesz, hogy te köztük vagy! Még csak ekkor engedett el, hogy felkapja a kisfiút, aki óriási kék szemekkel bámult rám. Közelről nézve felfedeztem a hasonlóságot vakarcstársammal, aki odalent nemző volt. – A tied? – Igen. – Kő szégyenlős arccal dajkálta karjában a gyereket. – Hogy a bánatban kerültetek ti ide? – kérdeztem.
– Hát, nem semmi történet, sőt, egyenesen kaland volt! – Szép arca elkomorodott. – Időnként nem bíztam benne, hogy túlélem, de Gyűszű mindig talált megoldást mindenre. Vacsora alatt mindent elmesélek. Fakó mellettem megköszörülte a torkát, hol Kőre, hol rám pillantott. Nem szólt, de értettem a kimondatlan kérdést: engem is meghívtak ebbe a buliba? Hát, ha nem, akkor én sem megyek. – Emlékszel Fakóra? – Hogyne emlékeznék! Bár nem tudom, beszéltünk-e valaha is odalent. – Idefenti szokás szerint kezet nyújtott, amit Fakó el is fogadott. – Pikk barátja vagyok. Vagy voltam... Nem tudom, most hogy érez velem kapcsolatban. Úgy hittem sokáig, ha túlélte a száműzetést, biztosan utál, és azt kívánja, hogy haljak meg. Az árulása fölött érzett düh és fájdalom régi volt, megfakult. Úgyhogy megengedtem magamnak egy viccet. – Ha tudom, hogy ilyen jól megy a túlélés, hagytam volna, hogy megkapd saját büntetésed. – Tudom – összerezzent. – Végig azt kívántam, bárcsak elmagyarázhatnám... És nagyon sajnálok mindent. Adsz egy esélyt nekem erre? – Örömmel – feleltem. Furcsán könnyű szívvel követtem régi barátomat Rosemere utcáin. Útközben köszöngetett az ismerősöknek, akik közül páran ajándékokat adtak a kisfiúnak, aki vagy vigyorgott, vagy Kő vállába fúrta az arcát. Sokkal inkább viselkedett idefenti szülőként, mint odalenti nemzőként, azaz sokkal jobban alkalmazkodott, mint hittem volna. Úgy tűnik, alábecsültem, amikor mártírt csináltam magamból, mert úgy éreztem, egyedül én élhetem túl a száműzetést.
Még több hübrisz, mondaná erre Mrs. James. Kő és Gyűszű háza tökéletes volt, otthonosan kicsi, abból a kőből épült, amit a szigeten bányásztak, és fával erősítették meg. A tetőt mohazöldre festették, míg a szomszédoké rézszínben csillogott, a bejárati ajtó pedig tárva-nyitva állt. Ott ácsorgott kedves barátom, Gyűszű. Amikor meglátott, egyszerűen eldobta a szerszámosdobozt, és felénk rohant. Vagy a lába gyógyult, vagy kitalált valamit, amivel javított a mozgásán, mert már alig bicegett. Szorosan, hosszan megöleltük egymást, még a nap is fényesebben sütött, éles fénnyel ragyogott az ablakba tett virágok fehér szirmain. – Hogyan? – kérdezte. Aztán úgy tűnik, átgondolta, ahogy elengedett. – Enni. Először eszünk, aztán magyarázkodunk! Gyűszű még érettebbnek látszott otthonos barna szoknyájával és fehér blúzával, amihez kötényt viselt. Behívott minket a kunyhó kellemes hűvösébe. Én mentem előre, aztán Fakó, végül Kő a vakarccsal. Bent faszékekre ültünk egy nagy asztal köré, melyeken tarka párnák pihentek, de ki kellett kerülnünk egy hatalmas dobozt tele játékokkal. Egy létra vezetett fel az emeleti részbe, mellette egy ajtón át lehetett a ház többi szobájába eljutni. Volt tűzhely a főzéshez, és mindkét oldalon nagy ablakok engedték be a fényt, melyeket leereszthető redőnyök védtek az elemektől. Egy darabig elfoglalt, hogy a házat csodáljam. Amíg Gyűszű terített, Kő gyorsan bemutatta Fakónak, hátha nem emlékeztek egymásra. – Van lehetőség fürdésre? – kérdeztem akkor. – A folyó messze nem olyan frissítő, mint amilyennek kinéz. – Jaj, hát mondanom kellett volna – Kő átnyújtotta a vakarcsot Gyűszűnek, aztán kivezetett minket hátra egy
fürdőházba, ahol lemosdhattunk. Ezután hagytuk magunkat megvendégelni. Az utóbbi hetek legfinomabb ételeit ettük. Gyűszű puha sajttal és barna kenyérrel kínált, sült hallal és szeletelt almával, friss zöldségekkel és mogyoróval. Próbáltuk Fakóval visszafogni magunkat, de a harctéri elemózsia hosszú hetei után csendesen elfogadtuk a repetát. Kétszer is. Evés közben elmeséltük a történetünket és azt, hogy hogyan jutottunk el Rosemere-ig. Minden érdekelte őket, amit Fakóval meséltünk, és aggodalmaskodtak a hordával kapcsolatban. De a folyó miatt közvetlen veszélyről nem kellett tartani. – Akkor mi jövünk – közölte Gyűszű, amikor befejeztük. Kő megfogta a kezem, aggódón, mintha attól félne, hogy elhúzom, ami eszemben sem volt. – Én kezdem. Te mindent feladtál értem, én pedig hagytam, hogy azt hidd, téged vádollak. Annyira sajnálom, Pikk! Elképzelni sem tudod, mennyire. – Segítene, ha tudnám, miért történt így. – Letettem a kanalamat. – Robin miatt – felelte Kő. A vakarcs, aki éppen a földön ült és épített valamit fa kockákból, felkapta a fejét. – Nem szabadott volna törődnöm vele, miután elvégeztem a dolgomat, de mindig is tudtam, hogy az enyém, és szerettem. Amikor azt mondták, harácsolás bűnébe estem, csak arra tudtam gondolni, hogy soha nem látom felnőni, nem leszek ott a névadó napján, és mindent megtettem volna, hogy vele maradhassak... Akár még azt is eltűrném, hogy egy barátom szenvedjen helyettem. Gyűszű vette át a mesélést, mintha érezte volna, hogy Kő ezt
szeretné. – Mindketten halálra rémültünk amiatt, ami az enklávéban történt. Reméltük, hogy megússzuk a büntetést, ha mi is beállunk a téged vádlók közé. Gyávaság volt. Bocsáss meg. – Legalább működött? – kérdezte hűvösen Fakó. Soha nem láttam olyan bánatot barátom szemében, mint most, ahogy megrázta a fejét. Beszélt nekünk az odalenti mészárlásról, arról, hogy hogyan vezetett Lobogó halála és az én száműzetésem nyílt lázadáshoz. Selyem leverte a lázongókat, de addigra már mindegy volt: a korcsok kihasználták a gyengeséget és zűrzavart, hogy ugyanúgy elfoglalják Egyetemet, mint ahogy Nassauval tették. Elmondta a történetük végét is: miután elhelyezte a csapdákat, és Kő eljátszotta a csali szerepét, megszöktek egy régi világbeli menedékhelyre, ahova az alagutakon keresztül jutottak el. Egy darabig ott maradtak, hagyták Gyűszű lábát gyógyulni, és várták, hogy Robin összeszedje magát. Jókedvű kis vakarcsnak tűnt, szóval a dolog működött. – Ekkor neveztük el – fejezte be Kő. – Nem akartam várni, amíg idősebb lesz. Az olyan, mintha arra kérnéd a világot, hogy vegye el a gyerekedet. Fájdalom hasított belém, amikor Huszonhatos Lányra és Sodronyra gondoltam. Én is hagytam hátra embereket, és eddig a pillanatig nem akartam emlékezni rájuk. De most, Kőt és Gyűszűt látva nem tudtam elfelejteni őket. – Mi lett Sodronnyal? Kő leszegte fejét. – Sodrony elesett az első összecsapásokban. A vadászok meggyilkolták. Ez rosszabbnak tűnt, mint a korcsok keze általi halál.
Visszaemlékeztem az alacsony, gyenge építőre, aki megmentette az életünket azzal, hogy tiltott készleteket adott nekünk. Ennivaló és víz nélkül kellett volna elhagynunk az enklávét, de Sodrony nem volt olyan kegyetlen, mint a többek. Nélküle Fakó és én nem lennénk itt. És jótevőnk már nem volt többé. – Hol van a többi túlélő? – érdeklődött Fakó. – Hallottam valakiket, amikor menekültünk, de nem menthettük meg őket – felelte Kő. – Féltünk, hogy egy nagyobb csoport nagyobb figyelmet von magára. Gyűszű arca elkomorult. – Ők sem segítettek, amikor téged korcsok kergettek, hanem elbújtak és sírtak. Ha nem vagy olyan gyors, és nincsenek a csapdáim, már csont se maradt volna belőlünk. – Tehát kijuthattak mások is – mondtam. – Talán – Kő úgy vont vállat, mintha nem is érdekelné. Nekem se kellett volna foglalkoznom vele, de Huszonhatos Lánynak semmi szerepe nem volt abban, hogyan vezették az idősek az enklávét. Tehát reméltem, hogy Fakóhoz hasonlóan elbújt és csendesen elosont. Hogy aztán mi lett, nem tudhattam, hiszen a romokat valószínűleg már ellepték a korcsok, de egy okos lány mindent túlélhet, erre Gyűszű az élő bizonyíték. – És hogy jutottatok abból a menedékből Rosemere-be? – kérdezte Fakó. Ez engem is érdekelt. Gyűszű okos, Kő pedig erős volt, de egyikük sem rendelkezett harci gyakorlattal, így nehezen hihettem, hogy gyalog tették meg ezt az utat. Mégis itt ültek, saját házacskájukban, a legszebb városban, amit valaha láttam. – Végül – folytatta Kő – a konzervek fogyni kezdtek, mi pedig elég erősnek éreztük magunkat, hogy továbbmenjünk. Úgyhogy feljöttünk. Idefent nem lehet rosszabb, mint lenn, a
sötétben és mocsokban, azt gondoltuk. – Annyira fényes volt! – emlékezett Gyűszű. – Fájt a szemem és rettegtem. Könnyed kedveskedéssel Kő az ölébe emelte. – Mindketten féltünk. Egy darabig vándoroltunk, bujkáltunk, madarakat öltem, és nyersen felfaltuk őket. Korcsok falkákban harcoltak emberek ellen, akik egyformán öltözködtek. – A bandák – vélte Fakó. Kő nem is állt meg a történetben. – Végül egy épületben Gyűszű hasznos papírra bukkant. Egy térképre! – mondta, mintha most jutna eszébe a szó. – Tudtam, hogy kell friss víz, úgyhogy arrafelé mentünk, amerre a kéket láttuk a térképen. És akkor meglátnak a hajósokat. – Gyűszű elmosolyodott az emlék hatására. El tudtam képzelni, mennyire megkönnyebbültek: az étel kevés, egy vakarcsot kell ellátniuk, a romokban pedig az erőszak az úr. Fakó megfogta a kezem. Mi is elmentünk a vízhez, de nem ringatóztak rajta csónakok. Ha korábban, vagy később érkezünk, nagyon más utat járhattunk volna be. De talán az utunk pontosan úgy alakult, ahogy kellett, hogy megismerjem a családomat, és megtanuljam igazán szeretni Fakót. – Kiabáltam – mondta Kő –, rákiáltottam a hajósokra és meghallottak. Azt mondta, nem meri megkockáztatni a sekély vizet, hanem oda kell úsznom. Úgyhogy a hátamra vettem Robint, és úsztam. A hideg futkosott a hátamon. – Kész csoda, hogy túlélted. – Csak Gyűszű miatt. Talált egy vízen úszó fadarabot, és visszahívott. Abba kapaszkodva jutottunk el a hajókig. Eljöttünk velük végig a folyón Rosemere-ig. Azt mondták, itt
biztonságos. – Azóta is itt vagyunk – fejezte be Gyűszű. – Ez aztán történet a javából – vélte Fakó. – A legjobb fajta – mosolygott Kő. – Mert boldog befejezése van. Én pedig szörnyeket hoztam ide.
Előzmény nélkül
V
acsora után kiléptem a házból, hogy kiszellőztessem a fejem. Fakó még mindig Gyűszű mézes tortájából falatozott, de én nem tudtam a folyó túlpartján várakozó gonoszt kiverni a fejemből. Kőék története lenyűgöző volt, irigyeltem a boldogságot, amit Rosemere-ben találtak. Belefáradtam már az öldöklésbe. Én is építeni akartam valamit végre. – Várj! – szólt utánam Kő a küszöbről. Már besötétedett, holdfény borította a várost. – Nem megyek messzire. Mindjárt jövök. – Nem! Mielőtt elmész, kérlek, mondd, hogy megbocsátasz, Pikk! Olyan kis apróság ez. – Persze hogy megbocsátok. Annyira szereted Robint! Így kell egy szülőnek éreznie a fia iránt. Mára megértettem, hogy az enkláve mennyi mindenben visszamaradott volt... Kő átölelt. – Köszönöm. – Mondd meg Fakónak és Gyűszűnek, hogy mindjárt jövök. – Rendben. Itt nem eshet bántódásod, sétálgass nyugodtan. Kótyagos fejjel vágtam át a városon, csodáltam a kövezett utcákat és a lámpákat, amelyek megvilágították őket. Morrow igazat beszélt, ez a legbékésebb hely a földön, látni lehetett a gyerekek arcán, mikor játszottak. Nem tudták, milyen éhezni
vagy félni. Azt akarom, hogy az egész világ ilyen legyen. Vagy legalább az általam bejárt vidék. Utam a kikötőbe vitt, ahol hajók ringatóztak a vízen. Nappal minden félelem nélkül kihajóznak, mindenütt kivetik hálóikat, és itt a kikötőben árulnak és alkudoznak. Éjjel azonban elhagyatott és csendes a hely, így nem készültem fel arra, hogy egyszerre valaki megérinti a vállamat. Ösztönösen megperdültem, és kést rántva hátráltam egy lépést. A holdfényben sötét, csuklyás alak állt. Az arcát nem tudtam kivenni, de amikor megszólalt, a rettenet hullámokban öntött el. – Te vagy a Vadásznő. Hallottam már korábban, milyen, amikor korcsok elsziszegnek szavakat, de sosem ilyen folyékonyan. A hangjuk kásásnak, recsegésnek hangzott, mintha fájt volna nekik a beszéd a mi nyelvünkön. De ez... hogy állhat egyáltalán itt? Gondolataim riadt halrajként cikáztak ide-oda. A rettenetnek kellett volna uralkodnia fölöttem, de valamiféle tompaság töltött el inkább, a kezem remegett, és izzadság gyöngyözött a homlokomon, de nem töröltem le, nem hagyhattam, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Úgyhogy nyugalmat színleltem. – Igen, én vagyok. Lökd hátra a csuklyádat, hogy lássalak. Lassan mozgott, de így is felcsúsztak a ruhaujjai, láttam szürke bőrét és pengeszerű karmait. A holdfény éles, durva vonásokat mutatott meg. Szemei nem emberiek voltak, ragyogó borostyánsárgák, talán a folyamatos evolúciójuk eredményeként. Fiatalnak láttam, teste magas, inas, erős. – Mit csinálsz itt? – faggattam. Kifelé haragot mutattam, de bent remegtem. Ha a szörnyek
rájöttek, hogy kelhetnek át a vízen, és éppen egy megszállást készítenek elő, én beleőrülök. A P-osztag az engedélyemmel szétszóródott, pár nap nyugalmat akartam nekik adni, mielőtt kitaláljuk, mihez kezdjünk azzal a kétezer korccsal. Most sehogyan sem tudtam volna őket összehívni, hogy megvédhessük Rosemere-t, ha arra lenne szükség. – Beszélni jöttem – közölte a korcs. A tenyerem csúszott a késem nyelén. A szörnyekkel közös múltunk ismeretében ez csak egy orgyilkos kísérlet lehet, bár ha az volna, már hátulról kitéphette volna a gerincemet. Az, hogy megérintett, hogy felhívja a figyelmet a jelenlétére, minden ellenséges szándékot cáfolt. Amióta feljöttem, az odalent tanult vadásznő képességeim jó szolgálatot tettek, és minden gyengeségem dacára éreztem, hogy ez a korcs más, mint a többi, főleg mivel beszélgetni akart támadás helyett. A nyelvünkben való jártassága is kiemelte a többi közül, és biztos sajnálnám később, ha nem tudnám meg, mit akart. Remegő kézzel a tokjukba löktem fegyvereim. Talán őrültség az egész, de meg akartam hallgatni. – Egy szemvillanás alatt előrántom a pengéket – figyelmeztettem. – A fürgeséged jól ismerjük, Pikk Vadásznő. – Hogy találtál meg? – Büszke voltam rá, milyen magabiztosnak érződött a hangom, mintha éppen nem tótágast állna kis világom minden pillanattal, amit itt töltünk a folyóparton a holdfényben. – Követtük a lobogódat. Amit szintén jól ismerünk. Oaks mama hogy örülne, ha ezt hallaná! Gavin egész nyáron és ősszel vigyázta, amíg a korcsok elkezdték felismerni és dühösen rá nem támadtak... Vagy elfutottak, céljaiktól és attól
függően, hogy milyen csoporthoz tartoztak. Annyi kérdésem lett volna, de nem álltak össze. Érzelmek kavarogtak bennem, de csak a tompaság maradt. – Azt hittem, a fajtád nem tud úszni – sikerült kinyögnöm, mielőtt a félelem lecsapott rám. Ha ezek át tudnak kelni, nem tarthat soká, és a horda követi őket. Rosemere-nek vége. Felfordult a gyomrom, valamit ki kell gondolnom, és még sincs itt senki, aki segíthetne, csak az én kevés eszem egy végtelen tömeg ellen. – Nem is tud, de építeni igen – felelte. Hát, ez aztán nem jó hír! – Mármint csónakokat? Oldalra döntötte a fejét. – Nem olyan jók, mint a tieitek, de működnek. Már láttam is őket a lelki szemeimmel, amint fatörzseket kötöznek egymáshoz, mint mi a rögtönzött kis erődünkhöz a helyőrségben, hogy tutajt építsenek Könyörgöm, ugye a horda nem látta őket? Nincs szükségük segítségre, hogy elpusztítsanak minket. Nagy levegőt vettem, elfojtva elszörnyedésem. – Halljam a mondanivalódat! Nem hiszem el, hogy nem támadok rá... – A nevem Sharok. A te nyelveden ez nagyjából annyit jelent: ő, aki Álmodik. A döbbenet másodpercekre lebénított. Elképzelni sem tudtam, hogy a korcsok nevet adnak a vakarcsaiknak, vagy hogy a nyelvük ilyen kecses könnyedséggel ad át bonyolult jelentésű dolgokat. Ezelőtt csak elpusztítandó szörnyekként gondoltam rájuk most meg a hideg futkározott a gerincem mentén, ahogy belegondoltam, Sharok mennyi testvérét megöltem már.
– Meglepően jól beszéled a nyelvünket – suttogtam. A dicséretet valami olyasmivel fogadta, amit egy ember arcán mosolynak neveznék. – Tanultam. Igyekeztem. Ez az ifjak útja. – Én nem így vettem észre. A legyilkolásunk a kedvenc időtöltésetek. – Nem! Az a mi felmenőink élete, mert ők túl sokra emlékeznek a teremtésünk fájdalmából, és az azt követő gyűlöletből. De mi, utóbb szülöttek messzebb látunk. Van emlékünk a kedvességről. – Kedvességről? – Megfogod a kezem, Vadásznő? El nem tudom mondani, ez milyen furcsának tűnt. Ha csapda is volt, túlságosan nagy képtelenségnek éreztem ahhoz, hogy megérthessem. Talán ez a lény úgy hitte, harcban nem győzhet, és valamiféle trükk járt az eszében, valami új képességet akart bevetni, amit még nem láttam, vagy csak simán mérgező a bőre. De hallottam Tegan hangját suttogni a fülembe, olyan tisztán, mintha mögöttem állt volna. Ő lett az új hang a fejemben, kilökdösve onnan Selymet. A bizalomnak el kell kezdődnie valahol! Ahhoz, hogy béke legyen, kell valaki, aki leereszti a fegyvereit. Előrenyújtottam remegő kezem. – Itt van. Sharok keze erős, meleg volt. Karmainál feszült a bőre, ahogy ujjai átfogták a csuklómat. Képek és gondolatok követték egymást az elmémben, semmihez nem tudnám hasonlítani, de láttam egy fiatal korcsot, sebesülten, halálközeli állapotban. Egy otterburni kislány ápolta, aki túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse: ez egy ellenség. Ő csak a fájdalmat látta, a csúfságot
nem, és meggyógyította a lényt. Sharok apját. Láttam a kapcsolatot a vérben, a csontban, és rájöttem, hogy az emlékek valóban úgy vándorolnak köztük, ahogy dr. Wilson előre megmondta. Amikor elengedett, kicsit hátratántorodtam, de nem a fájdalomtól, hanem a csodálkozástól. – Milyen érzés, hogy így és ilyen messzire vissza tudod követni a múltadat? – Gyönyörű. És ocsmány. A világ mindig e kettő, egyszerre. – Szavai visszhangot vertek szívemben. – Ez igaz. Mindig ilyen élesek és tiszták az emlékek a felmenőidtől? Bármikor előhívhatod őket? – Igen. Ez áldás és átok egyszerre, azt hiszem, ahogy azt megfigyelheted az öregeknél. Ők nem tudnak felejteni, és főleg nem tudnak megbocsátani. Nem látnak semmit az ősi fájdalomtól. Megpróbáltam elképzelni, micsoda vad, tomboló zűrzavar lehet a horda korcsainak fejében, amely egészen visszavezet emberi eredetükhöz. Nem csoda, hogy gyűlölnek minket, az emberek mindig az olyan hibák miatt a legdühösebbek, amiket önmagukban is felfedeznek. Az elvadult korcsok nem elég okosak, hogy megértsék ösztönös gyűlöletüket, de én megértettem. És végtelenül szomorú lettem tőle. – Azt mondtad, a neved azt jelenti, Ő, Aki Álmodik. Mondd el, miről álmodsz, Sharok? – Békéről álmodom. Egy világról, ahol senki sem ítéli meg a másikat az irhája alapján. Jó célnak hangzott, még ha kivitelezhetetlennek is. – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Szövetségre. – Leesett állal bámultam rá. Ez volt a
legmeghökkentőbb kijelentés egy olyan éjjelen, amikor már alapból is kijutott a döbbenetből. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Vadásznő, az elmúlt évet azzal töltöttük, hogy féken tartottuk a hordát, végtelen vitákban megpróbáltuk őket meggyőzni arról, hogy terveik nem bölcs elképzelések. – Előredőlt, képzetten olvasott reakcióimban. – Nem szerencse folytán sikerült őket elkerülnöd, az én klánom miatt maradtak annyi ideig Appletonban, apránként küldözgetve ellenetek csapatokat. De az öregek már nem hallgatnak ránk. A legtöbbjüknek nincs hátra már három év sem az életéből, és mielőtt meghalnak, el akarják söpörni fajtátokat a föld színéről. Nincs ideje a békének, hogy megszülessen. Nekünk kell megteremtenünk. Ez mindent megmagyaráz. De a P-osztag soha nem menne bele egy ilyen alkuba. – Nem hiszem, hogy... Sharok türelmetlen mozdulattal belém fojtotta a szót, olyan gesztussal, amit csak ideges emberektől láttam. Soha többé nem tudtam rá szörnyként gondolni, csak személyként. – Gondolod, hogy nekem egyszerű ez? Hiszen csatlakoznunk kell eddigi gyűlölt ellenségeinkhez azért, hogy megöljük apáinkat és anyáinkat! De ez az egyetlen út. Ők nem tudják abbahagyni a gyilkolást. Abba kell hagyatnunk velük. – Biztosan meg tudnál bízni bennem? – kérdeztem, elvégre elég sokat leöltem a népéből. – Eddig betartottad azt, amiben megegyeztünk. – Újabb meglepetést okozott, pont, amikor magamhoz tértem. – A küldönc tőletek jött? Amikor az erdőben harcoltunk Soldier-tó környékén?
– Én javasoltam, hogy nézzük meg, vajon kaphatóak vagytok-e a békére – vallotta be. – Sok törzs összegyűlt, hogy megbeszéljük, hogyan kezeljük a seregedet. A klánom mindig is ellenezte az emberiség kipusztítását, és a többséggel ellentétben nem akartunk vágóállatként sem tartani titeket. Az appletoni mészárlás után sok javaslattal álltam elő, de az öregek nem kértek belőle. Így az ifjak elhagyták a hordát. Ma este ötszáz jó harcost ajánlok fel neked, akik készek meghalni is azért, mert fajtád egyetlen tagja kedves volt. Te el tudod mondani ugyanezt magadról? Már majdnem rászóltam, hogy én még békés, kedves korccsal nem találkoztam, de aztán rájöttem, hogy de igen. Méghozzá ma este. Micsoda fájdalmat élhetett át! Elárulja a saját fajtáját, hogy a világot jobb hellyé tegye... Megértettem, hisz én is hasonlóra készültem. A P-osztag lealacsonyítónak érezné ezt a szövetséget. Meg is gyűlölhetnek érte. Haboztam, pedig láttam a félreérthetetlen előnyöket, csak nem voltam biztos benne, hogy ez működhet. – Kevesebb, mint kétszáz emberem van. Még ha kiegyezünk is, ez az ügy veszettnek tűnik. – Más szövetségesek is jönnek – közölte rejtélyesen. – Kik? – Nem mondhatok többet, amíg nem egyezel bele a feltételeimbe, Vadásznő. Az embereim a sziget túlsó végében táboroztak le. Gyere el, beszélj velük, és győződj meg róla magad, jobbá tehetjük-e ezt a világot együtt. Erre vágyik Uroch ifjúsága. – Uroch? – ismételtem meg. – Ők...? Sharok megértette, mire akarok rákérdezni. – Az Uroch azt jelenti, „nép”. A klánomat jelenti,
mindazokat, akik harcolni is hajlandóak őseink ellen, hogy örökre véget vessünk az ellenségeskedésnek. – Megállt egy pillanatra, mintha gondolkozna, mit áruljon el még. – Látod, ezért akarok veled együttműködni. Olyan sokat tanulhatnánk egymástól. Lehengerlő. Rácsodálkoztam arra az összetettségre, amit soha nem képzeltem volna: Sharok törzsének van neve is. Már azt hittem, álmodok. Hiszen az én álmaimat visszhangozza, pedig mennyit legyilkoltam a testvérei közül! Ahhoz, hogy béke legyen, kell valaki, aki leereszti a fegyvereit. De ilyen döntést egy Vadásznő soha nem hozna meg. Egész testem remegve tiltakozott ellene, túl nagy volt a kockázat, ez lehet életem legnagyobb, egyben utolsó baklövése. – Ez akár csapda is lehet – mondtam. Sharok kihívóan oldalra döntötte a fejét. – Te pedig a nyakamra uszíthattad volna ma az egész várost. És mégse tetted. Mikor az ellenség beszélni akar harc helyett, csak egy őrült utasítja el. Lelki szemeim előtt láttam, hogy két ujjamat a homlokomhoz érintem, és búcsút intek a kegyetlen harcosnak, aminek kiképeztek odalent. Nem voltam már vadásznő, messze nem. Új utat vágok magamnak innentől kezdve, vezérem pedig az a kedvesség lesz, amit Tegantől és Oaks mamától tanultam. – Rendben. Elmegyek veled. – Nem! – Legnagyobb döbbenetemre fivérem, Rex rohant felénk a mólón, tőreivel a kezében. – Már vártam, mikor belezed ki ezt a hazug férget! Nem bízhatsz benne! – Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle lágy hangon. Sharok megdermedt, de nem tett semmi ellenségeset. Úgy
vettem észre, rám hagyta a dolog megoldását. A beállt csöndben, amit csak a folyó zúgása tört meg, Rex válaszára vártam. – Felmerült bennem egy-két ötlet, hogyan bánhatnánk el a hordával, és úgy döntöttem, megkereslek. Amikor sötétedés után láttam, hogy útnak indulsz, követtelek. Gondoltam, a változatosság kedvéért én leszek a te védelmező bátyád. És milyen jó, hogy így döntöttem! Soha nem gondoltam, hogy ennyire hiszékeny vagy! Amikor elvisz és átad a hordának, a P-osztag megadja magát, hogy megmentsen téged. A háborúnak pedig vége. Rex megugrott, de közé és Sharok közé vetettem magam. Felemelt tőrrel bámult rám. – Félre az útból, Pikk. Megesküdtem, hogy az utolsó szálig megölöm ezeket a mocsadékokat azért, amit Ruthtal tettek. Kétségbeesetten ráztam a fejem. – Ne. Ruth sem akarná ezt. Nem vádolhatod őt itt azért, amit valaki más követett el. Nem tartanád az összes embert sem bűnösnek egy vétke miatt. – De ez itt nem ember! – sziszegte Rex. – Ez egy szörny! Sharok nyugodt hangon, csendesen szólalt meg. – Itt állsz, tőrrel a kezedben, hogy a húgodra sújts, apád és anyád szeretett gyermekére. Ki is itt a szörny egészen pontosan? Bátyám fájdalmas kiáltással megtántorodott, tőre csörömpölve hullott a földre. Szorosan átöleltem, éreztem, hogy remeg. Újra és újra maga elé suttogta: – Mivé váltam... Mi lett belőlem? Hosszú ideig tartottam így a karomban, Sharok pedig vagy elég bölcs, vagy elég kedves volt ahhoz, hogy ne szóljon közbe. Végül hátralépett, lehajolt fegyveréért és hüvelyébe lökte. – Sajnálom, én... Őrültség volt. De nem hagyom, hogy ezt
egyedül csináld. Sharokra pillantottam. – Ha a bátyád rendesen viseli magát, nincs ellenvetésem, hogy mind a ketten eljöjjetek a táborunkba – felelte ki nem mondott kérdésemre. Ahogy elindultunk, odasúgtam bátyámnak. – Piszkosul jól viseled, hogy ilyen jól beszél. Azt hittem, jobban ledöbbensz. – Elsőre úgy volt – felelte bűnbánóan. – De már hallgattalak titeket egy ideje, amikor közbeléptem. Az éjszaka nagy része azzal telt, hogy gyalogoltunk a sziget nyugati partja felé. Ahogy közeledtünk, több tábortűzre lettem figyelmes, amiket úgy raktak meg, hogy ne keltsenek feltűnést. Csak a víz szagát és tűlevelek fenyőillatát éreztem az Uroch táborban, kevés füstszaggal keverve. Sharok magabiztosan átvezetett minket a katonái között, és bár megbámultak, egyik sem lépett felénk. Félelem töltött el, soha nem jártam még ellenséghez ilyen közel úgy, hogy nem védhettem meg magam. A horda közepéből való menekülés emlékei törtek rám. – Tudod – mondta Sharok, amikor elértük az ő tüzét, melyet egy fiatal Uroch tartott rendben –, félnek tőled, mert rengeteget megöltél apáik és anyáik közül, mégsem támadnak ellened. Ugyanazt akarjuk, ti és mi. – Egy jobb világot – idézte fel Rex. Megrettentett a gondolat, hogy ezek a nagy, erős lények tőlem félnek. Vajon én voltam a szörnyű rémmese, amivel az Uroch anyák riogatták a rosszul viselkedő vakarcsaikat? Letérdeltem a tűz mellé, teljesen kikészülve: a világ kifordult önmagából az éjjel. Nem akarok az a szörny lenni, aki gyerekeknek okoz
rémálmokat! És egy halk hang hozzá tette: Nézz rájuk, ők se akarnak azok lenni... Sharok biccentett. – Szeretnétek beszélni velük? Páran beszélnek úgy a nyelveteken, mint én. Lefagytam egy szörnyű gondolattól. – Az emberemet egyszer elvették tőlem, úgy bántak vele, mint egy állattal, szörnyen szenvedett. A nyelvünket emberi foglyoktól tanultátok meg? – Nagyon sajnálom – felelte. – Az öregek nagy része az emberiségre hasznos élelemforrásként tekint. Vitattuk ezt, de köztük csak egy kisebbség értett egyet velünk, és amikor kevesen támogatnak, nem tudod megakadályozni, hogy szörnyűségek történjenek. Ezt én is tudtam. Bűntudatosan felidéztem a világtalan vakarcsot odalent, akit hagytuk, hogy a vadászok megöljenek. – De nem válaszoltál a kérdésemre. – Hanem szépen kikerülted. – Nem voltak foglyok, amikor tanítottak bennünket – mondta Sharok. – Elengedtetek embereket? – Rex meglepettnek látszott. – Egy éjszakán a táborban zavar ütött ki – mesélte az uroch. – Amikor az öregek üldözni kezdték a szökevényeket, igyekeztünk annyit megmenteni, amennyit bírtunk. De az emberek gyengék voltak. Szükségük volt ápolásra a hazatérés előtt. Mi gondoztuk őket, ők pedig cserében megtanították nekünk a nyelveteket. Leesett állal hallgattam. – Én... én egészen biztos vagyok benne, hogy arról az éjszakáról beszélsz, amikor megmentettem Fakót.
Végre ledöbbentettem én is őt. Tágra nyílt szemű reakciója megmutatta, nem tudta, hogy beosontam a horda szívébe, és kitártam a karám ajtaját. – Ez rendkívüli! Lenyűgöző, hogy útjaink hányszor keresztezték máris egymást. Egyetértettem. Reggelig beszéltem több uroch harcossal. Sharok korábban mindegyiküknek megmutatta az apját megmentő otterburni kislányt, és a szüleikkel ellentétben a fiatalok tudtak új utat választani, a gyűlölet nem égett bele mélyen a csontjaikba. Az egyikük például bizalmasan megsúgta nekem: – Meg akarok tanulni növényeket ültetni! Magokat tenni a fölbe, amiből hasznos zöld sarjad! – Én is így vagyok ezzel – vallottam be megrökönyödve. Ez az a képesség, amire a leginkább vágyakoztam. Múlt nyáron is irigyeltem a termelőket, akik tudták, mit kell tenniük a földdel, tudták, hogy bánjanak a növényekkel és hogyan tehetik őket még erősebbé. Ezt a titkot még soha nem vallottam be senkinek, mert nem illik egy vadásznőhöz, ennek a fiatal, macskaszemű urochnak viszont gond nélkül elmondtam. Rex is körbejárt a táborban, ellenségessége szertefoszlott. Szinte láttam rajta, mikor fogadta el a tényt, hogy ezek nem szörnyek, hanem egy másik nép. Ha a többiek támogatnak, ő és én kikövezhetjük az utat a béke előtt. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor olyan véget képzeltem ennek a háborúnak, amely nem végződik fajunk teljes megsemmisülésével. – Elfogadod hát a szövetségünket? – kérdezte Sharok, amikor felkelt a nap. Bár bíztam az ösztöneimben, akkor se vethettem el teljesen,
hogy ez egy trükk. És még az is előttem állt, hogy az embereimet meggyőzzem arról, hogy korábbi ellenségeikkel kell együttműködniük. A kimerültségem fejfájásba csapott át. Nem akarok ekkora horderejű döntést hozni. De senki más nem akadt, aki helyettem megtehette volna. – Szükség lesz egy kis győzködésre – mondtam –, de rábeszélem az embereimet. A harcosaidnak valami karszalagot kéne viselniük, hogy elkerüljük a kavarodást a harc alatt. És ha elárulsz, keservesen megbánod. Mégis készen álltam mindent egy lapra föltenni a tartós béke reményében. Ha tévednék Sharokkal kapcsolatban, akkor valakinek szerzek egy rossz napot, amíg ezt a sírkövembe vési: * Itt nyugszik Pikk Oaks. Piszkosul hiszékeny volt, de legalább megpróbálta. * – Kitalálunk valamit, hogy meg tudjatok különböztetni az öregektől. – Kezet nyújtott nekem, én pedig megráztam. Most az érintése nem járt együtt képekkel és emlékekkel. Tulajdonképpen az Uroch nép lenyűgöző, amikor épp nem akarnak lemészárolni. Egy biccentés kíséretében engedte el a kezem, amiről őket figyelve már tudtam, hogy a tiszteletadás jele. Mivel odalentről származom, ügyesen felismertem a más népek szokásaiban megfigyelhető különbségeket, főként azért, mivel bárhová mentem, mindenütt újnak számítottam. – Említettél további szövetségeseket – mondtam. Az ő ötszázával és az én kétszázammal nehezen képzeltem el, hogy jól végződjön egy csata kétezer vad korcs ellen, akik ott gubbasztottak a folyó túlsó partján, arra készülve, hogy valahogy elpusztítsák a béke utolsó bástyáját az egész vidéken,
Rosemere-t. Nem, ez nem történhet meg. Ennek itt és most véget vetünk. – Kapcsolatba léptem az aprónéppel – bólintott Sharok. – Ők barlangokban és alagutakban élnek, és szintén sokat szenvedtek a vég nélküli vérengzéstől. – Aprónép? – kérdezett rá Rex. Dzsengu és a népe jutott az eszembe. Leírtam őket az Uroch vezérnek, aki bólintott. – Akkor te ismered őket. Gulguroknak hívják magukat. – Mennyien vannak? – érdeklődtem. – Harcolni készen? Százan, hozzávetőleg. Kevesen vannak, de annál veszélyesebbek, a láthatatlanná válás mesterei. Beosonnak, míg az öregek alszanak, és megmérgezik az ételüket. – Kész tudtok lenni két napon belül? – Ez elég időt adna nekem minden leszervezéséhez, és az embereim meggyőzéséhez. – Beszélek a gulgurokkal – bólintott Sharok –, és biztosítom, hogy ellássák feladatukat. – Az embereim kelet felől támadnak majd. Ti csapjatok le nyugat felől. És reméljük, hogy ennyi elég. Ha a horda legyengül és megbetegszik a mérgező hús miatt, nyolcszázan már csak-csak legyőzzük őket, bár biztosan szörnyű veszteségek árán. Összenéztem Rexszel. – Ideje elmondanunk a többieknek – mondta bátyám. – Tudniuk kell, hogy kaptunk egy esélyt a győzelemre.
Ellenállás
A
város felbolydult méhkasra emlékeztetett a visszatérésünkkor. Az alvásmegvonástól szinte már remegett karom-lábam, szó szerint szédelegtem. Sharokot jó okkal az uroch táborban hagytuk, és ahogy besétáltunk a városba, azt láttam, hogy a P-osztag már fel is állt, és Tully, Spence és Fakó üvöltve kiadott parancsait hallgatják. Thornton éppen a kovácsunkkal ellenőrizte a fegyvereket, úgy tűnt, ezek hadba készülnek. – Mi folyik itt? – kérdeztem. A hangom hallatán Fakó megperdült, három lépéssel átszelte a köztünk levő tetemes távolságot, és úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. Nem is értettem a reakcióját. Aztán rájöttem, még mielőtt megszólalt volna, tudtam. – Azt hittem, valahogy elraboltak téged. Mint ahogy veled tették. A rengeteg esemény hatására szinte bele se gondoltam, mennyire aggódhat. Kimész egy sétára, aztán eltűnsz? Idióta. Rexet oda kellett volna küldeni, megüzenni, mi történik. Az éjszaka eseményei teljesen kiverték a fejemből az ilyen gondolatokat. Viszont nem kaptam annyi levegőt, hogy megszólalhassak, a bocsánatkéréshez meg aztán végképp. – Tudom, hogy örülsz, hogy itt van – jegyezte meg bátortalanul Rex –, de eltöröd a húgom bordáit. Mégse harcoltam, hogy elengedjen, sőt, szorosan magamhoz
öleltem. Az egységesen minket bámuló P-osztag várhat. Eltartott neki egy darabig, mire annyira lenyugodott, hogy elengedjen, és amikor hátralépett, sötét szemében a düh lángja égett. Jó kis veszekedésre számíthattam! Mivel nem sérültem meg, és nyilvánvalóan el sem raboltak, egyszerűen nem lehetett mentségem arra, hogy ilyen szenvedésnek tettem ki őt. És még csak Kósza sem állt a rendelkezésére, hogy megmutassa, merre tűntem el. Annyira egyedül lehetett ezzel. De a személyes ügyeknek várniuk kellett. – Arra, ami történt, álmomban sem számítottam volna – jelentettem be jó hangosan, hogy mindenki hallja. – Ha velem jöttök, mindent megmagyarázok. Mivel a piactér kellős közepén álltunk, jó ötletnek tartottam nem szóba hozni, hogy van egy igen méretes Uroch tábor a sziget másik oldalán, a helyiek pánikba esnének, és az a hordára mérendő csapás előtt két nappal végképp nem hiányzott. A P-osztag szerencsére jól képzett csapatként felsorakozott mögöttem és jöttek, el a dokk mellett, kelet felé, a partra. Addig gyalogoltam, amíg olyan helyre nem értünk, ahol már szabadon beszélhettem. A pár halász, akit még láttam, kint dolgozott a folyón. – Hát – kezdte a szokásos módon Thornton –, arra valóban kíváncsi volnék, miért mondtam le egy éjszakányi alvásról, amikor láthatóan kutya bajod! Nagy levegőt vettem. – Köszönöm a kérdést. Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit mondani készülök, de maradjatok csöndben, amíg befejezem! Utána beszélhetünk. De nem közben. – Végignéztem a katonák arcán. – És ez parancs. Rex támogatóan a vállamra tette a kezét. Aztán elmeséltem,
hol és kivel töltöttük az éjszakát. Döbbenet és düh váltotta egymást az arcokon, bár Tegan és Morrow inkább érdeklődőnek tűnt, mint idegesnek. Erre számítottam is. Amikor befejeztem a történetet, a P-osztag szinte felrobbant: elszabadult a düh, hitetlenkedés, tiltakozástól zengett a part. Meg se próbáltam csillapítani őket, hagytam, hogy magától érjen véget. Amint rájöttek, hogy nem állok le velük vitázni, elhallgattak, és egymásra pillantottak, mint akik a stratégiámat latolgatják. Mivel az egyetlen lehetőségünk ez volt, nem igazán érdekelt, mit gondolnak. – Nem várom el, hogy kedveljétek őket, még azt sem, hogy bízzatok meg bennük. De a célunk nem változott: még mindig a hordát kell legyőznünk. Egy dolgot kérek: hogy ne bántsátok az Urochokat. Hiszen ők mellettünk harcolnak majd. És ha azt hiszitek, nem tudnak gondolkodni, érezni, sőt, fájdalmat érezni... nagyon tévedtek. Ők egy nép. Nem olyanok, mint mi, persze, de nem szörnyek. A tény, hogy készek harcolni a sajátjaik ellen azért, hogy minket megmentsenek, bizonyíték erre. – Mi bele se szólhatunk? – kérdezte valaki. – El lehet menni – vontam vállat. – De akkor azzal a tudattal kell együtt élned, hogy gyáva voltál ahhoz, hogy befejezd a küldetésed. A döntés a tied. Senkit nem kényszerítek, hogy harcoljon, de piszkosul büszke leszek azokra, akik megteszik nekem. A bátyám előlépett. – Előző éjjel – kezdte – majdnem leszúrtam a húgomat, mintsem hallgatnom kelljen a józan észre. Remélem, ti nem követitek el ugyanezt a hibát! Ott jártam én is, és beszélgettem velük. Lehet, hogy nem úgy néznek ki, mint mi, de nem erőszakos, oktalan állatok!
– Az embereim melletted állnak – közölte Tully acélos hangon, kemény pillantást mérve a tömegre. Egyetértő szavak hangzottak csapatából. Fakó jelentőségteljes hallgatásba burkolózott, gondolom, haragudott rám azért, mert megijesztettem. Talán mélyen belül nagyon is ellenzi, hogy együttműködjünk az Urochokkal, így csak annyit reméltem, meg tudom értetni vele, hogy a fiatalok nem olyanok, mint felmenőik, csakúgy, ahogy ő és én is jelentősen különböztünk az enkláve időseitől. Őrületes, de én lettem a szörnyek ügyvédje... – Tully nem megy háborúba nélkülem – jelentette ki Spence. – Én meg bebizonyítom, hogy a fiúk készen állnak egy kis tombolásra! – A világért nem hagynám ezt ki – tette hozzá Morrow. Thornton vette át a szót. – Hát, ha a P-osztag nem kedveli a parancsaidat, akkor is követjük őket. Hogy alakul a támadás? Megkönnyebbülés töltött el. Legalább a tisztjeimet nem vesztettem el. – Két nap múlva, hajnalhasadás előtt három órával itt találkozunk. Addig lebeszélem a hajósokkal, hogy vigyenek át minket. Nem tudunk lecsapni, ha fáradtak és vizesek vagyunk az úszástól. – Ez jó ötlet – bólogatott Tegan. – Az Urochok viselni fognak valamit, még nem tudom, mit, hogy meg tudjuk őket különböztetni az öregektől. Lehet, hogy csatában nehéz lesz követni, de az jó szabály, ha másik mutáns ellen harcol, akkor velünk van, úgyhogy békén hagyjuk. Bizonytalan, ideges nevetés kelt a katonák sorai közt. Belegondoltam, milyen lehet ezt elfogadni. Szerencsére két
napjuk lesz emészteni ezt. Ha valaki elhagyja az egységet, vagy nem akar harcolni, úgy legyen. – Még egy dolog – folytattam –, a falusiaknak egy szót se. Nem akarjuk, hogy aggódjanak. A harcra épp csak a folyó túlpartján kerül sor, nem akarom, hogy pánikba essenek Értve vagyok? – Igen, parancsnok! – Oszolj. Holnapután ugyanitt találkozunk három órával hajnal előtt! Ahogy a tömeg szétoszlott, arról vitáztak, hogy inkább megölnék a mutánsokat, vagy csak simán döbbenten megtárgyalva az elképzelést, hogy az Urochok támogatnak minket. Morrow zaklatott arccal felém tartott. Sejtettem, mi nyomja a lelkét, de hagytam, hogy ő hozza fel. – Ez az otthonom. Nem tudom, végig tudom-e csinálni ezt úgy, hogy nem mondom el apámnak. Ő a kormányzó, felelős népe biztonságáért, muszáj tudnia arról a hadseregről, ami a sziget másik végén táborozik. – Tudja kezelni az információt? – kérdeztem. – Ha az Urochok bántani akarnák Rosemere-t, akkor már előző éjjel lerohanták volna. Sharok nem csendesen osont volna be a városba megkeresni engem, hogy megegyezhessünk. – Ez tényleg igaz, de a csönd árulásnak érződik. – Kövesd a lelkiismereted szavát – bólintottam. – De ha elfajul a helyzet, és apád értesíti a városi tanácsot, mire egy csapat vasvillával az Urochokra ront, akkor vérfürdő lesz, te is tudod. Tegan lépett oda, és megnyugtatóan megfogta a férfi karját. – Talán elmehetnénk találkozni velük? Bevallom, megöl a kíváncsiság, és James lelke is nyugodtabb lenne, ha látnánk,
hogy ezek a mu... akarom mondani, Urochok valóban békés szándékúak ránk nézve. Morrow úgy nézett Teganre, mintha ő lenne a válasz minden kérdésre a világon. – Így biztos lehetnék benne, hogy nem készülnek Rosemere ellen. Beleegyezne ebbe Sharok? – Szerintem biztosan. – Megkerestem pillantásommal a közelben ácsorgó Rexet. – Elkísérnéd Tegant és Morrowt a táborukba? – Szívesen – mosolyodon: el bátyám. – Jó, hogy végre hasznosnak érezhetem magam. Ha fegyver van nálam, nem vagyok épp jó társaság, kivéve, ha az a fegyver egy krumplihámozó. Tully és Spence eddig némán figyeltek, ám most a nő megszólalt. – Szeretnénk velük menni. Volna néhány kérdésem új szövetségeseink felé. Nem mintha nem bíznék benned, Pikk, de ha megparancsolom a katonáimnak, hogy együtt harcoljanak ezekkel, akkor előtte szeretném megnézni magamnak őket. – Rendben, csak tégy egy szívességet, és viselkedj udvariasan, jó? – kértem. Bólintottak, mintha ez adott lett volna. Egy ilyen kis csapat még nem is fogja megijeszteni az Urochokat. Így egyetlen feltétellel engedélyeztem a látogatást. – Annyi, hogy holnap éjfélkor mindenképpen legyetek már Rosemere-ben. Ne szaladgáljanak a tisztjeim a vadonban, amikor itt a helyük! – Így lesz – felelte Tully. Elvonultak, egyedül hagytak Fakóval, aki ott fortyogott mellettem az elmúlt negyed órában. A csendje sajgott, mint egy
égett seb. A katonák már félúton jártak a város felé, szóval talán hagyhatom, hogy kiabáljon velem, ha ugyan még szóba állunk valaha. Nagyot nyeltem. – Annyira sajnálom, Fakó... nem akartalak megrémiszteni! Válasza mély hangú morgással indult. – Van ötleted, milyen érzés volt nekem az előző éjszaka? Miket láttam magam előtt, mit tesznek veled? Azt hittük, a horda elrabolt. A P-osztag készen állt, hogy háborúba induljon, pedig tudtuk, hogy mind meg fogunk halni. Érted, mind készen álltunk meghalni érted, és ha csak fél órával később jössz, már a túlparton találsz minket! A szívem összefacsarodott. – Ha engem el is rabolnak – motyogtam hitetlenkedve –, nem szabad így reagálnotok. Én csak egyetlen ember vagyok, nem vagyok pótolhatatlan. Fakó megragadta a vállamat, mintha nem tudná visszafogni magát. Szorított, ahhoz nem eléggé, hogy fájjon, de éreztem a benne tomboló érzelmeket. – De az vagy! Miért nem tudod felfogni végre?! Válaszolni akartam, de szája lefogta az enyémet, csókja kemény, vággyal teli volt, mérges, vad. Addig csókolt, míg ajkam szinte elzsibbadt, de nem bírtam elengedni, lángra lobbantott vágya, amit eddig olyan jól leplezett. Igyekezett gyengéd lenni velem, holott dühös, kiéhezett, kétségbeesett vágy emésztette, amit jól éreztem, mígnem már mindketten remegtünk egymás karjában. Pihegő lehelete az enyémmel keveredett, ahogy picit elhúzta a fejét és az ajkamba suttogta: – Néha majdhogynem utálni tudnálak azért, mennyire nem érted, mit jelentesz nekem, mennyire üres és sötét is voltam
előtted. Szolnisko mojo. Nem hallottam még soha ezt a két szót, de rákérdeztem, mert kótyagos voltam a kimerültségtől és a haragjától. – Hogy mi? Az mit jelent? – Apám anyanyelvén van. Másra nem emlékszem, de ő mindig ezt mondta anyámnak. Szolnisko mojo. Azt jelenti: napsugaram. – Homlokát az enyémnek döntötte és lehunyta a szemét. – Minden alkalommal, amikor Kósza a galambjának nevezett, képes lettem volna leütni. Nem vagy te valami szürke madárka, hanem te vagy a fény, ami bevilágítja a földet. – Nekem ez te vagy – búgtam, és tenyeremet a mellkasára tettem. Összerezzent az érintéstől, de egyáltalán nem rossz értelemben véve. A fogai közt vette a levegőt, és a szemében olyan tűz égett, akár egy jelzőfény. – És meg is értelek, Fakó. Csak te tartottál életben, amikor úgy éreztem, hogy ez a harc reménytelen. Ezért tettem meg mindent, hogy megmentselek. Te vagy a szívem, nélküled nem tudok élni. – Most? Ezt most mondod? – Fakó különösen sértettnek tűnt, ahogy végigmutatott a sziklás part mentén. – Itt? Amikor mindketten egész éjjel fennvoltunk, Kő és Gyűszű vár minket otthon, és nincs elérhető közelségben egyetlen ágy sem? Ó! Fülig vörösödtem, amikor leesett, mit mond. – Van egy füves domboldal... Sóhajtott, és gyengéden magához vont. – Pihenjünk egy kicsit, aztán holnap beszélünk a hajósokkal. – Attól tartottam, hogy te... – Ha azt mondod, ezek mások, mint a többi, neked elhiszem. Nem csinálok úgy, mintha boldog lennék tőle, de ha a másik lehetőség az, hogy a városaink elpusztulnak, akkor főleg veled tartok!
Fakónak néha veszekednie kéne velem, megérdemlem. Eszem ágában sem volt megijeszteni, ráadásul a következmények végzetesek lehettek volna! Megborzongtam, ahogy elképzeltem a katonáimat partra szállni, mindössze azért, mert én trehányságból nem szóltam, hogy egyben vagyok. – Tényleg sajnálom – mondtam ismét, ahogy andalogva a város felé tartottunk, mert a fáradtságtól nem ment gyorsabban. – Még mindig haragszom ám! Ki fogok találni valamit, amivel jóváteheted. – Hagyom, hogy győzz legközelebb, amikor birkózunk – huncut vigyort eresztettem meg feléje. – Nem pont ilyesmire gondoltam... – mormogta Fakó. A városba visszaérve kitaláltam egy nevetséges történetet arról, hogy eltévedtem a parton. Kételkedő arckifejezésükből ítélve Kő és Gyűszű nem vették be, tudták, hogy hazudok, és nehezen döntöttem el, hogy örüljek, hogy többet néznek ki belőlem, vagy bosszankodjak, hogy csalódtak bennem a hantázás miatt. Mégis hazahívtak és megetettek minket. A beszélgetés akadozott, de korábbi vakarcstársaim komoly párbeszédeket folytattak pillantásokkal. – Hullafáradtak vagytok – jegyezte meg végül Gyűszű. – Ne törődjetek velünk, feküdjetek le aludni. Áldásával azonnal felmásztunk a tetőtérbe, míg lent Kő nekiállt a ház körüli teendőknek és Robinnal játszott, Gyűszű pedig átment a műhelyébe. Fakó közelhúzott magához, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. A szívverését hallgattam. – Mikor jöttél rá? – kérdeztem álmosan. – Mire? – Hát, hogy mit érzel irántam.
– Mindig csodáltam a harci képességeidet – mondta elgondolkodva. – Annyira elszánt voltál az edzés alatt, hogy azon kezdtem járatni az eszem, vajon ha szeretsz valakit, azt is ennyire csak rá összpontosítva teszed-e. – És így van? Megpuszilta a fejem búbját. – Jobban, mint hinnéd! Ezért kértem Selyemtől, hogy rakjon össze minket. – Komolyan? – Teljesen ledöbbentem. – Nem akart téged rám pazarolni. Hetekbe telt, mire meggyőztem, hogy megérdemlek egy újabb esélyt. Beleborzongtam abba, hogyan alakulhatott volna az életem, ha nem sikerül meggyőznie. – Örülök, hogy végül belement. De nem ezt kérdeztem. – Csak az izgalmakat növelő szünetet tartok. Mosolyogva végigsimogattam a mellkasát, amitől felszisszent. – Na, mondd el! – Nekem akkor kezdődött igazán, amikor hagytad, hogy átkaroljalak a hazaúton Nassauból. A lányok java része az enklávéban mocskos barbárként bánt velem, aki nyilvánvalóan arra készül, hogy éjjel mindenki torkát átvágja. – Néha biztos lett volna kedved hozzá. – Azután, hogy megismertelek, nem. Én... – elhallgatott, mint aki a szavakat keresi. – Úgy éreztem, mintha szükséged lenne rám kicsit, mintha meg akarnál nyílni előttem. De amikor úgy igazán beléd estem... Akkor történt, amikor kinyitottunk egy konzerv cseresznyét és lenyalogattad a levét az ujjaimról. Úgy néztél rám, mintha én lennék a legjobb dolog a világon. És azt mondtam magamban, hogy bármit megadnék azért, hogy
örökké így érezz. Majdnem megölt a gondolat, amikor azt hittem, Kószát választod. – Sajnálom. Értetlen voltam, te viszont emlékeztél a szüleidre, és hogy milyen, amikor két ember együtt van. Bárcsak ne bántottalak volna meg, amíg rájöttem a dolgokra. – Én is bántottalak téged. – Fakó a névadó napomon mondott kemény szavakra gondolt, amikor azt mondta nekem, köztünk mindennek vége. Hogy meggyőzzem, mindez a múlt része marad, ahol a helye van, felkönyököltem és puszit nyomtam borostás állára. Valamiért úgy hittem, még egy kis csókolózás belefér, de előbb elájultam, mintsem megsimogathattam volna az arcát. Olyan fáradtak voltunk, hogy egész nap meg se moccantunk. Sötétedés után magamhoz tértem, és Fakó lelökdösött a létrán, hogy vacsorázzunk Kőékkel. Ezután hagytam magam kómásan kikísérni a mosdóba, majd ismét felmásztunk. A fiú mellettem maradt, megnyugtató meleget adott álmomban. Összesen tizennyolc órát aludtam át. Tekintve, hogy hetekig éltem háborús körülmények között, majdnem megfulladtam, aztán kirándultam egyet a sziget nyugati felébe és vissza onnan alvás nélkül, nem csoda, hogy működésképtelen lettem. Amikor pedig végre felébredtem, már lehetett is készülni a harcra.
Egység
A
napot azzal töltöttem, hogy az utolsó pillanatra hagyott feladatokat intézzem és biztosítsam, hogy mindenki harcra kész. Kellett például bizonyos tárgyakat kunyerálnom a kereskedőktől, és meg kellett állapodnom a hajósokkal. Morrow megkérte az apját, hogy segítsen ebben-abban, ő pedig kérdés nélkül mellénk állt. Ezért nagyon tiszteltem: megbízott a fia értékítéletében. De annak örültem, hogy előző nap annyit aludtam – most már biztosan nem pihenhettem az összecsapásig. A helyiek nem tudták, mi készül, csak annyit, hogy a náluk lakó katonák mindent megköszönnek és búcsúzkodnak. Azon az éjjelen a munka végeztével a Korsó és Tálban találkoztam a P-osztag tisztjeivel, ami Rosemere egyetlen kocsmája volt. Szebbnek láttam, mint az otterburnit, a bútorzat igényes volt, és a helyiek sem rettegtek, hanem barátságosan viselkedtek. Persze ez nem természetes adottságból fakadt, hanem a folyó nyújtotta biztonságból. Miközben egy lány jött az asztalunkhoz, arra gondoltam, hogy vajon az összes sziget ilyen jól áll-e. Megnyugtatott a gondolat, hogy szerte a világon léteznek ilyen kis biztonságot nyújtó fészkek, amiket nem szennyeztek be vegyszerek, korcsok vagy erőszak. – Én semmit nem kérek – kezdtem, mert nem rendelkeztem helyi pénzzel. – Én fizetek a csoportnak – szakított félbe Morrow. Vállat vontam, ha a mesélő ki akarta fizetni az italainkat,
akkor lelke rajta. Válaszul a lány hozott egy kancsó erős sört, amiről magamban úgy vélekedtem, undorító. Már a szaga alapján is azt kellene éreznie mindenkinek, hogy ezt nem jó meginni, de a többiek szemlátomást várták, hogy Tegan nekik is öntsön. Még csak most tértek vissza az Uroch táborból, arcuk reményteli és döbbent egyszerre. Morrow és Tegan az italozás közben folyamatosan Sharokról beszélt, fojtott hangon, hogy csak mi halljuk őket. – Bízom benne – mormogta Tegan. – Komolyak a szándékai a szövetséggel kapcsolatban. Az is ledöbbentett, hogy mennyi fiziológiai különbséget fedeztem fel ezek és az öregek között. Ezt hosszasan magyarázta, de engem nem érdekelt se a vérük, se a testük más tulajdonsága. Amikor megállt levegőt venni, Morrow gyorsan átvette a szót. – Engem a kultúrájuk nyűgöz le. Tudtátok, hogy érintéssel osztanak meg egymással emlékeket? – Sharok megmutatta nekem. Egy otterburni kislány volt az, aki mindent megváltoztatott. – Hogy érted? – kérdezte Spence. Elmeséltem a történetet. Egyetlen kislánynak köszönhető mindez, aki megmentett egy sérült korcsot. Mikor befejeztem, Tegan szeme könnyektől csillogott. – Ha túléljük, azt neki köszönhetjük... És ő még csak nem is tudja meg soha! – Talán még életben van – véltem, remélve, hogy felvidíthatom. – Úgyis tervezem, hogy a győzelmünk után bejárom a vidéket, hogy hírt vigyek az elesettek hőstetteiről, őt is megkereshetem. – Ez sokat jelentene nekem, Pikk.
Tullyt már nem hatotta meg ennyire a történet. Ő szemlátomást már a csatára gondolt, nem pedig arra, ami utána jön, ami bölcs dolog. – Nem tudom, hosszú távon működik-e ez a szövetség, de most keservesen szükségünk van a csapataikra. Spence fenékig ürítette a korsóját. – Ez nem is kérdés. Még így se túl jók az esélyeink, de ez a legjobb lehetőség, amit kapunk, ha ezek a gulgurok is elvégzik a feladatukat. – Láttatok gulgurt a táborban? – kérdeztem. – Egy csoport pont érkezett, amikor mi indultunk. – Morrow elvigyorodott. – Beszéltem velük pár szót. Mókás népség, nem igaz? Bólintottam, és a közelgő csatára gondoltam. Annyira kérdésesnek tűnt a vége, a harc könnyen mészárlássá válhat, de segítség nélkül a P-osztag sorsa mindenképp meg van pecsételve. Egyedül eddig jutottunk, a puszta levegőből nem lehet katonákat teremteni, úgyhogy minden segítséget el kellett fogadnunk. Bár elbúcsúzhattam volna Oaks mamától és Edmundtól arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok a parton! Legalább Rex itt volt, mindent meg akartam tenni, hogy megvédhessem. Tegan elővett valamit, felém nyújtotta. Amikor kicsomagoltam, egy furcsa tárgy került a kezembe, hosszú, piros bot állt ki az aljából, amin egy henger ült, és egy madzag lógott belőle. – Ez meg mi? – Sharok adta. Azt mondta, ezzel lehet jeleket küldeni távolra is. Amikor készen állunk a támadásra, a botot le kell dugni a talajba és meggyújtani a madzagot... aztán hátralépni.
Röviden tanulmányoztam, aztán belöktem a hátizsákomba. – Ha azt mondja, működik, akkor kipróbáljuk. – Azt is mondta, hogy miután meggyújtottunk, számoljunk el kétszázig és csak utána támadjunk. Ugyanezt teszik majd ők is nyugaton. – Okosabbak, mint hittem – állapította meg Spence. – És ékesszólóbbak is – egészítette ki Morrow. Fakó csendben maradt, az elképzelés, hogy együtt küzdünk majd az Urochokkal, minden bizonnyal felzaklatta azok után, amit az öregek tettek vele. Megérintettem az asztallap alatt a lábát, és közelebb húztam a sajátomhoz, hogy összeérjen a combunk, míg a többiek beszélgetnek. Mellbevágó érzés volt, hogy talán ez az utolsó alkalom erre. Bármelyikünk eleshet holnap, nincs garancia a túlélésre. Szívem belesajdult a véglegesség érzetébe. Felemeltem a korsómat. – Csak azt akarom mondani, hogy megtiszteltetés volt ismerni benneteket. – Erre iszom – bólintott Tully. – Van valamelyikőtöknek kérdése? Akadt egy pár, ezeket megválaszoltam. Amint megittuk a sört, megállapítottuk, hogy eljött a pihenés ideje, hiszen nemsokára a hajósokkal kellett találkoznunk a mólónál. Mivel elég sok katonáról volt szó, több kört kellett tenniük. És amint átértünk, nem fordulhatunk vissza. De igazából ez már akkor eldőlt, amikor Tully megállapította, hogy nem tudna úgy élni, hogy otthagyta ezt a háborút és mindenkit hagyott meghalni csak azért, hogy ő békében élhessen Rosemere-ben. Morrow megállított, amint elhagytuk a Korsó és Tálat.
– Igazad volt. Mind az Urochokkal, mind a helyiekkel kapcsolatban is. – Mi történt? – kaptam fel a fejem riadtan. – Semmi. De amikor megláttam a táborukat, tudtam, hogyan reagálnának rá az emberek. Szörnyű lett volna... és teljesen elkerülhető. – Mondtál valamit apádnak? – Nem köszönné meg, hogy ezt titokban tartom előtte, de a tanács ragaszkodott volna valami tarthatatlan, elsietett védekezési stratégiához. Nem új szövetségeseink lennének, hanem két frontunk, ahol háborúzhatunk. Ez nem fér bele most. – Milyen igaz. Rám mosolygott, és az utca vége felé kémlelt. – Mennem kell. Tegan vár rám. – Elvitted bemutatni a szüleidnek, ugye? – Nem úgy... – A mesemondó behúzta a nyakát. – De igen, elvittem. – És ő még mindig nem fogta fel – tippeltem meg. – Csak adj időt neki. – Én magam vagyok az idő! – Gunyorosan meghajolt, majd elsietett az utcai lámpa alatt ácsorgó Tegan felé. Amikor a lány belekarolt, megpillanthattam a jövőt, ami olyan hívogatónak tetszett, mint egy vadvirágokkal teli rét. A hold fényesen ragyogott, bár fogyóban volt. Akkor szerettem a legjobban, amikor csak egy ezüst félkörívnek látszott, nem pedig amikor annyira megtelt, hogy elnyomta a csillagokat. Most azok úgy ragyogtak, mint kis jégdarabok, a sötétség szinte kékesnek látszott. A Rosemere fölötti ég talán a leggyönyörűbb a világon. Fakó visszajött hozzám és felnézett. Rájöttem, hogy nem is mondtam el neki azt az apróságot,
amitől a Sharokkal kötött egyezmény még emészthetőbb. Gyorsan elmeséltem neki, amit az Uroch mondott arról, hogy tanulták meg az emberi beszédet. – Fakó, amin keresztül mentél – fejeztem be – igenis számított! Ha én nem jövök utánad, az Urochok soha nem szöktek volna meg foglyokat mentve. Nem tudnának beszélni velünk, még ha akarnának se. – Megfogtam a kezét. – Te vagy az oka, hogy van esélyünk a győzelemre. Mozdulatlanul állt, mintha a csillagokat akarta volna meghallani. – Nem igaz. Te hoztál el minket idáig, napsugaram. De igazad van, jó érzés tudni, hogy a szenvedésem nem volt hiábavaló. – Örülök. Nehéz elhinni, hogy végre itt vagyunk, azon a ponton, ahol minden eldől. – A mindent meghatározó nap előtti estén? – Bólintásomra Fakó gyengéden végigsimogatta csuklómat, szeme ragyogott, mint a csillagok. – Akkor ez az éjszaka a kockázatvállalásé, gondolom. A szemébe néztem. – És azé, hogy ne bánjuk meg, ha valamit kihagytunk. Az utolsó csókja emléke végigsöpört rajtam. Akkor túl fáradt voltam, de a sok alvás után, a közelgő csata előtt biztosan nem fogom tudni lehunyni a szemem ma. Ebben a percben semmit se akartam, csak Fakót. – Lefogadom, hogy Kő és Gyűszű már alszanak – suttogta. – Biztosam. – Korán keltek, korán feküdtek Robin hatására. – Csendesnek kell lennünk. – Azok leszünk – Fakó cinkosan elvigyorodott. – Feltéve, hogy lehet csendesen...
Beleborzongtam, hogy nyilván nem a létrán felmászásra gondolt. Ujjaim egyre erősebben szorultak kezére, ahogy hazafutottunk. Szerencsére kevesen láttak, így senki nem kérdezte meg, mi olyan sürgős. Mikor a házhoz értünk, az ajtó nem volt bereteszelve. Beosontam, szorosan mögöttem Fakó. A tűz már szinte leégett, a vacsora terítékét leszedték. Két szoba volt a kunyhó hátuljában, az egyikben Kő és Gyűszű aludt, a másikban Robin. Alig értünk be, lehajoltam és levettem a bakancsomat, kézben vittem magammal. Fakó hamar követett. Odafent otthonos fekhely fogadott, tollakkal teli, puha matrac. A tető pont elég magas volt, hogy fel tudjak ülni alatta. Fakóval itt aludtunk, de nem sokra emlékszem belőle. Hát, a mai estét örökre az emlékezetembe vésem. Fakó a galéria szélén gubbasztott, a lenti parázs fénye épp csak annyira világította meg arcát, hogy láthassam rajta a bizonytalanságot. – Te is akarod? Én tudok várni, ha... – Nem! – Nagyot nyeltem, idegesen, vágyakozva, de boldog izgatottsággal telve egyszerre. – Nem akarom, hogy bármelyikünk megbánja, hogy nem tettük meg. Ennél egyértelműbben nem tudtam volna kimondani, mennyire rettegek attól, hogy holnap nem kerül ki a csatából élve. A saját halálom is csak annyiban ijesztett meg, hogy sajnáltam volna Fakó bánatát. Hiszen mindig is arra neveltek, hogy számítsak rá, mások védelme közben fogok meghalni, a természetem pedig nem változott meg teljesen, csak most már megtanultam az élet szépségét értékelni anélkül is, hogy a combomra alkarnyi késeket erősítenék fel. – Semmit sem bánunk meg – suttogta. Széttártam a karom, és Fakó térdelve odajött hozzám.
Térdelve, mert túl alacsony volt neki a tető. Köztönk nem lehetett helye könyörgésnek. Ajka és nyelve puha, finom csókokkal borított el, mintha hirtelen törékennyé váltam volna. Ujjaimmal a hajába szántottam és magamhoz öleltem, ami elég is volt, amíg fel nem bátorodott, majd kezeit a csípőmre tette. Mivel nem tartoztam a nemzők közé, senki nem mondta el nekem, hogy ez hogy megy, bár a lényeget az odalent hallott zajokból és Fakó közelségéből már leszűrtem. Azt kívántam, bár ne lennék ideges, de az nehéz lett volna, főleg ilyen kevés ismerettel. Lehúzta magáról az inget, talán arra gondolt, hogy így kevésbé ijedek meg. Gőzöm se volt, én készen állok-e arra, hogy meztelen legyek vele együtt, de eszembe se jutott várni. – Megérinthetlek? Amikor ujjhegyeim elérték a mellkasát, jólesőn megborzongott. – Bárhol... Segített, ahogy engedte, hogy ujjaimmal bebarangoljam, elveszítsem magam teste izmos formái közt, míg el nem kezdett remegni. Száját a vállamhoz nyomta, pihegett, főleg, amikor a tarkóját finoman végigkarmoltam. Hogy megfigyelhessem, hogy reagál, ismét végighúztam ott körmeimet. Ezúttal fel is nyögött. – Ezt szereted. – Én mindent szeretek, amit velem csinálsz. Bár ebben kételkedtem, felbátorított. Hanyatt dőltem és magamra húztam, csókolóztunk, míg kezeim fel-le vándoroltak a hátán. Hamarosan úgy fészkelődött rajtam, mintha nem tudná megállni, és ettől nekem olyan helyeken is jó érzésem támadt, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek.
– Fakó... – Annyira jó vagy. Akarom, hogy... Csak hagyd, hogy... – Hangja mélyen, recsegősen szólt. Bátran kibújtam a fölsőmből, ami újabb sóhajt fakasztott belőle, amikor ismét fölém hajolt, és felfedezett magának tenyerével és ajkaival. Hamar elvesztem a csókok, puszik és simogatások tengerében, észre se vettem, mikor tűnt el a többi ruhánk. Az éj megtelt forrósággal, parázsfénnyel és Fakóval. Forró leheletét a bőrömön éreztem. Megfogta kezemet és önmagára tette. Hamarosan szinte levegőért kapkodott. Vágyban született őrület fénylett a szemében, de nem féltem, tőle soha. Többször is visszatartotta már magát, és tudtam, most is megállna, ha arra kérném. Én az ellenkezőjére kértem. Fájt egy kicsit, de volt már rosszabb is. A karjában tartott, olyan mélyen csókolt, hogy semmi ízt nem éreztem, csak őt. Minden más lenyűgözően jó volt. Hamar rájöttem, mi az én dolgom, és mire végeztünk, mindketten leizzadva mosolyogtunk. Szorosan ölelt, én pedig eldöntöttem, készen állok, hogy bármikor meztelen legyek vele. Ha nem a jó személlyel történik, ez az egész borzasztó lehet, de Fakót teljes szívemből szerettem. – Tehát így születnek a vakarcsok – állapítottam meg. – Lehet, hogy most elő is állítottunk egyet – vonta fel a szemöldökét. – Lehetséges első alkalommal? – Tanulni. Még mindig sok mindent kell megtanulnom. – Szerintem igen, de a részletekben nem vagyok biztos. – Homlokon puszilt. – Jó volt? Hogy piszkáljam, úgy tettem, mintha fontolgatnám a választ.
– Én újrakezdeném. Biztos olyan, mint a harc, és egyre jobbak leszünk benne gyakorlással. – Nem tudom, hogy csalódottnak kéne lennem, hogy nem volt tökéletes, vagy izgatottnak kéne lennem a gyakorlás miatt. – Az utóbbi – javasoltam. Fakó ránk húzta a takarót, és magához vont. Feküdtünk már így korábban is, de sohasem úgy, hogy ne lett volna köztünk ruha vagy takaró. Számomra ez a része kis híján letaszította a trónjáról a csókolózást és a simogatást is. – Félsz? – suttogta. Lehunytam a szemem, hogy védjem magam az idő megállíthatatlan rohanásától. – Nagyon is. – Van még pár óránk – mutatott rá. Kiderült, hogy ennyi idő alatt még rengeteg dolgot fel lehet fedezni. A második próbálkozás valóban jobb volt az elsőnél, és most már éreztem, miért figyelmeztetett olyan sokszor Oaks mama. Valószínűleg jó ötlet volt a vadászokat nem felvilágosítani minderről, mert akkor sokkal több vakarcs született volna, akiket nem tudtak volna etetni az enklávéban. Csendes egyetértésben szedtük össze ruháinkat, felöltöztünk és kiosontunk a fürdőházba tisztálkodni, mielőtt találkozunk a P-osztag többi tagjával. Soha nem éreztem magam ennyire közel még senkihez, mintha a nemzés lebontotta volna a köztünk levő gátakat. Várt, amíg mosdottam, aztán én is bevártam őt. Amikor kilépett, nem bírtam ki, meg kellett csókolnom, annyira hihetetlennek éreztem, hogy egy ilyen nap halállal végződjön. Csak ne az övével, könyörögtem magamban. Csak ne Fakóéval Könyörgöm, csak őt ne.
Roham
A
hogy megbeszéltük, három órával hajnalhasadás előtt gyülekeztünk a parton. A hajósok pár körben átvittek minket a túlsó partra. Arra utasítottam az embereket, hogy csendben várakozzanak, mert nem lehettem biztos benne, mennyire jó az ellenség hallása, ez a támadás pedig nem indulhatott el a jeladás előtt. Megszámoltam őket és láttam, hogy egy maroknyi ember hiányzik. Nyilván nem tudták elfogadni a kapott parancsot. Amit teljességgel meg tudtam érteni. – Mindenki készen áll? – kérdeztem – Igen, parancsnok! Fakó félrevont, az osztag tagjai elfordultak tőlünk. Örültem ennek a figyelmességnek. Nem csak nekünk kellett azonban „a biztonság kedvéért” elbúcsúznunk egymástól, mások is párokba rendeződtek: Morrow Tegannel, Tully és Spence, de a katonák közt is akadtak páran. A szívem úgy vert, hogy szinte fájt, a biztonság és szeretet pillanatai ott a tetőtérben elképesztően távolinak érződtek. Meg se kérdeztem, akar-e egy ölelést, a nyakába ugrottam, mert tudtam, mit felelne. A hajamat simogatta, és egy darabig csak a szívverését hallgattam. – Azért nem olyan jók az esélyeink – suttogtam. Küszködtem a könnyeim ellen, hiszen most bátornak kellett lennem. Fakó megfogta arcomat, és felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. Örökre el tudtam volna veszni a tekintetében.
– Soha nem is voltak túl jók, emlékezz vissza, hol találtunk egymásra! Igaz, odalent borzasztó életet éltünk. – Fakó, soha nem bántam meg, hogy együtt feljöttünk. Soha, semmit nem bántam meg. Azt sem, amit ma tettünk. Ezt külön nem mondtam, de Fakó tudta, mindig tudta. Amikor Selyem párba állított minket, úgy éreztem, ő jobban ért engem, mint én saját magamat, érezte, mire vágyok, tudta, mi tenne boldoggá. Emlékszem, hogy vigasztalt a vállamat átkarolva. Ez volt az első lépés számomra egy új világba, ahol ő jelentett nekem mindent, érintése otthonosabbá teszi a világot, mint akármilyen szép ház. – Ha ez lenne az utolsó alkalom, hadd mondjam el, hogy soha ne felejtsd. Pikk, szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Mindegy, hova mennek a lelkek a halál után, az enyém mindig vigyázni fog rád, szolnisko mojo. – Nem! – Szavai összetörtek engem. – Helyette ígérd meg, hogy úgy harcolsz, ahogy még sosem, és amikor vége az öldöklésnek, itt járkálsz majd. És megkeresel engem. – Megesküszöm neked – mondta. Persze semmi sem volt biztos. Tudtam ezt akkor is, amikor kikényszerítettem belőle az ígéretet. Megcsókoltam, mert ha eljön ma értem a karmos halál, azt akartam, hogy az ő ízével az ajkamon halhassak meg. Kéne egy beszéd az olyan alkalmakhoz, mint ez is, de hűvös volt és mind epedve vártuk, hogy véget érjen a harc. Úgyhogy Fakó felé nyújtottam a kezem, aki odaadta apja gyújtóját. Leszúrtam Sharok jelzőjét a földbe, és meggyújtottam a zsinórt, ahogy Tegan mondta. Elhátráltunk. Szikrák szálldostak, aztán az egész tárgy narancs csíkot húzva egyenesen felszáguldott az
égre pattogó, fütyülő hangot hallatva, aztán nagy tarka színrengetegben szétrobbant. Másodpercekig gyönyörködve bámultuk, még soha nem láttunk ehhez foghatót. – Számolok – közölte Morrow. Pont, amikor kétszázhoz ért, nagy fényrobbanás válaszolt nekünk nyugat felől. Nagy levegőt vettem. Jobban féltem, mint valaha: már nem hittem, hogy egy dicsőséges (és erőszakos) halálra szánt vadásznő vagyok. Ha csatában halok meg, ugyanannyira fájdalmas lesz, mint bárki másnak, és annyi minden marad, amit soha nem próbálhattam ki... De a bátorság nem a félelem hiányát jelenti, hanem azt, hogy hiába szorul görcsbe a gyomrod, te akkor is harcolsz. – Ez volt a jel. P-osztag, mutassuk meg nekik! Az emberek kiáltása visszhangozta az enyémet, a halvány, hajnal előtti fényben jól ki tudtam venni félelmüket, bizonytalanságukat. Amire nem volt gyógymódom. Morrow a felderítők élére állt, Tully, Fakó és Spence magukhoz intették harcosaikat. Thornton alig lemaradva követte Tegant. Örömmel láttam, hogy meg akarja védeni. Meg akartam rázni Fakót és az arcába kiabálni, hogy ne merjen semmi felelőtlent tenni, ehelyett azonban azt tettem, amit kellet: vezettem az embereimet, ahogy mindig, két tőrrel a kezemben rohamoztam. A horda java része még aludt, bár több korcs tántorgott a tábor széle felé, hánytak. Még soha nem láttam ilyet, nagyon undorító látványt nyújtottak, ahogy agyaraik mellett epe ömlött ki a szájukból. Még riadóztatni se tudtak, máris lecsaptunk rájuk. A P-osztag egyenesen a horda szívébe hatolt, és igyekezett a
legnagyobb pusztítást véghezvinni, amit tudott. A korábban jól működő stratégia most is bevált: a kocsmából kapott tömény szeszből gyártott tűzbombák a szörnylégió kellős közepén robbantak fel. Felugattak a puskáink, Tully számszeríjának csattanása visszhangot vert a hajnali ködben. A sziszegő, hörgő szörnyek ellentámadásában azonnal szem elől tévesztettem a parancsnokaimat. A szörnyek körülvettek, annyian, hogy úgy éreztem, levegőt se kapok, de lomhák voltak, szédelegtek, ami jól mutatta, hogy a gulgurok betartották ígéretüket, és sikerült megmérgezniük a horda élelmét. A levegőben sűrű füst gomolygott, azt is nehezen lehetett kivenni, ki ellen harcolunk. Leszúrtam egy korcsot, majd egy másikat is, amelyik felém tántorgott. Egy harmadik robbant ki a zűrzavarból, de karjára csavarva egy fehér ruhadarabot viselt, úgyhogy tisztelgésre emeltem a pengémet, és együtt támadtunk rá a következő ellenségre. Együtt éreztem társammal: lehet, hogy apja vagy anyja az, akire újra és újra lesújt hosszú karmaival, mégis az én oldalamon küzd. A fülemben átkozódás és sikolyok visszhangoztak morgás és fájdalomkiáltások mellett. Mindenütt holttestek és haldoklók hevertek, ropogtak a puskák, a vér fémes bűze ülte meg a levegőt. Elképzelni sem tudtam, hogy állunk a csatával, csak azzal voltam tisztában, hogy ha egy pillanatra is megállok, halott vagyok. A horda óriási volt, számuk még a mérgezéssel együtt is lehengerlő. Egyszerre tízen is körülvettek, mögöttük újabb tíz korcs várakozott, akiket további tíz követett, egészen addig, amíg csak a lángoló növényzettől és a homálytól elláttam. Valakik belezuhantak a folyóba, hogy harc vagy menekülés közben, nem lehetett eldönteni. A mellettem küzdő uroch lecsapott egy korcsot, ami el akart
ugrani mellette és rám készült vetni magát, én pedig egy vágással bevégeztem az ellenséget. Az öregek tétován viselkedtek, nem értették, miért harcol ellenük a saját fajtájuk is. Addig ismételtem a védekezés-visszavágás mozdulatait, amíg a karom majd leszakadt a fájdalomtól, és a tetemek halomba nem gyűltek körülöttem. Még akkor is csak jöttek, amikor a hajnal első fényei megfestették az eget. A reggeli nap fénye a vízen gyönyörű látványt nyújthatott volna, ehelyett csak arra vetett fényt, hogy mekkora bajban is vagyunk. A P-osztag, az uroch nép és a gulgurok együtt is vesztésre álltak. Rengeteg öreget megöltünk ugyan, de szörnyen sok katonánk holtan vagy sérülten hevert a földön, és a horda még mindig elképesztő tömeget vonultatott fel ellenünk. Valamerre hallottam Tullyt üvölteni a katonáival, hogy azonnal álljanak hadrendbe, a puskatűz is egyre lassabban pergett már. Fogytán a lőszer, gondoltam, ahogy letöröltem a vért és az izzadságot a homlokomról, és a közvetlen veszélyre koncentrálva tovább harcoltam. Egy korcs keresztüldöfte a mellettem harcoló urochot, nem tudtam megmenteni. Vér bugyogott az i§ú szájából, majd elzuhant, egyetlen szó nélkül, én pedig magamra maradtam a horda kellős közepén. Fakó, hol vagy? A torkom kiszáradt a harc hosszú óráitól. Kiabálással csak pazaroltam volna az értékes levegőt. Korcsok vettek körül, amíg a szem ellátott, és a mérgezés okozta gyengeségük dacára diadalmasan tomboltak, tudták, hogy végződik ez a harc. Megújult erővel vetettem magam a küzdelembe, azoknak az embereknek a képe erősített meg, akiket sohasem látok többé, ha most feladom. A vállam forró fájdalom góca, karjaim tüzes
ikeroszlopok. Újabb hullámban törtek rám a szörnyek, elsöpörtek, nem láttam semmit, csak levegőt sziszegve szelő karmokat, csattogó fogakat. Puszta akaraterőből rántottam fel tőreimet. De az akarat itt már kevés volt. A testemnek vannak határai, én pedig elértem őket. Csapásaikból egyre több talált be, csak idő kérdése volt, mikor kapok egy halálos ütést. Szív, torok, combbelső. Ha valamelyiket elérik, végem. Egy korcs belemélyesztette fogait az alkaromba, egy másik végigszántotta a vállamat. Egy Kószától tanult mozdulattal elnyestem az első torkát, aztán összegörnyedve körbeforogtam, végigvágva a lábukat, így kisebb célpontot is nyújtottam. Elnyestem az ereket a lábukban, és kis híján elhánytam magam, ahogy forró vérük elöntötte az arcomat. Hány van még? Túl sok. Hirtelen mindhárom holtan terült el a lábam előtt, és én csak bámulni tudtam, fel se fogtam, mit látok. Tegan szétzúzta az egyik fejét, Thornton intézte el a másodikat, és a harmadik... Nos, a winterville-i Gavin állt előttem, az osztag zászlajával a kezében, és a zászlórúd hegyes végével átdöfte az ellenséget. Még meg se köszönhettem nekik, Thornton feje oldalra billent, nyakából ömlött a vér. A veterán elzuhant, mielőtt bármit tehettem volna, Tegan, a vakarcs és én pedig nyolc szörnnyel néztünk farkasszemet. A fiú kirántotta a lobogót a hullából és dárdaként használta, de biztos nem volt elég ereje, hogy ezt sokáig művelje, így Tegannel igyekeztünk fedezni, de hihetetlenül kimerült voltam, és barátnőm mozgásán is látszott, hogy fáj a lába. Egy orvosnak nem a harcolók közt van a helye a harctéren, de pillanatnyi ideje sem lett volna sérültekkel foglalkozni. Egy férfi a földön kegyelemért kiáltott,
Tegan arcán a legmélyebb bánat suhant át, mert nem hagyhatta abba a harcot és végezhette a munkáját. Azt akartam mondani, hogy sajnálom, de úgy kifulladtam, hogy nem ment. A sajgás az oldalamban egyszerre lelki és testi fájdalom eredménye volt: még nem harcoltam olyan csatában, amelynek nem láttam a végét, de ez pontosan olyannak tűnt. Nincs hova futni, és nincs lezárás, csak a halálban. Tegan megbotlott, de elkaptam, valahogy kitartottunk a korcsok áradata ellen. Gavin, mint valami ősi lovag, egyszerre harcolt és tartotta magasra a zászlót, mintha annak ereje elűzhetné a szörnyeket. Tegan leütött egyet, amit ledöftem, amíg Gavin ismét keresztülszúrt egy harmadikat. Tulajdonképpen nagyon jól küzdött azzal a nyomorult zászlóval. De túl sokan voltak. – Nem halok meg! – üvöltötte Gavin pokoli haraggal. – Megígértem anyámnak! Erőt merítettem belőle, hogy megöljek még egyet, majd az annak helyére lépőt. Tegan is összeszedte magát ettől, elfelejtettünk minden fájdalmat. Már akkora hullahegy vett körül minket, hogy rá tudtam volna állni. Fel is másztam rá, és lebotorkáltam a másik oldalon a füstben, ahol a folyó mentén kegyetlen csata dúlt. Foltokban láttam az őseik ellen küzdő Urochokat és a csata szélén parittyákkal támadó gulgurokat. Amint egy korcs megrohanta őket, az aprónép elslisszolt, míg a szörnyeket egyesével leszedte a másik parittyás csapat. Kimerülten megtorpantam társaimmal. – Nyerésre állunk? – kérdezte aggodalmasan Tegan. – Nem ’tom – lihegtem fejcsóválva. És hirtelen, hihetetlen módon remény támadt.
Délkeletről emberek érkeztek, rohanvást. Megismertem az élen haladó Morgant, így Soldier-tóból származóknak gondoltam őket. De olyan arcokat is megpillantottam köztük, melyeket utoljára Gaspardban, Otterburnben vagy Lorrainben láttam. Fáradtnak tűntek, de kemény határozottsággal palástolták. Legtöbbjük felszerelése hiányos volt, akadt, aki ásóval vagy kaszával szeretkezett fel, bármivel, amit gyorsan magukhoz tudtak ragadni. Marion Bean üdvözlésre emelte kezét, csakúgy, mint Vince Howe. John Kelley lovon közeledett az első sorok előtt, és amikor meglátott, rám kiáltott. – Nélkülünk kezdtétek el, Vadásznő! Megharagszol, ha néhány mutánst nem te ölsz meg, hanem mi? – Csak ne bántsátok a gulgurokat és az urochokat, ők velünk vannak! – kiáltottam vissza. Tegan gyorsan elmagyarázta, miről ismerik fel szövetségeseinket, és bár Kelley döbbentnek tűnt, bólintással elfogadta, továbbadva az utasítást embereinek. Senki sem vitázott. Túl sok mozgás volt ahhoz, ahogy megítéljem, hányan vannak ők, és mennyi korcsot kellene legyőznünk, mégis lángra gyűlt bennem a remény. Friss haraggal ereszkedtem alá és csaptam le a folyóparton a korcsokra. Harc közben figyeltem, merre lehet Fakó. Néha mintha hallottam volna a hangját, de nem tudtam a keresésére indulni. Spence-t láttam, aki miután kifogyott a lőszerből, puskájával ütötte-vágta a korcsokat, mielőtt szuronyával ledöfte volna őket. Rám mosolygott, fehér fogak egy mocskos arcban, és örömmel töltött el, hogy eddig eljutott. Az embereiből megmaradt húsz fő vele volt... ötvenből huszan maradtak, és bár fájt a haláluk, nem szabadott megállni.
Akkor, amikor ilyen közeljártunk a végéhez, nem. A közelharcban szem elől tévesztettem Gavint és Tegant. Aztán hirtelen megpillantottam a fiút, amint magasra emeli a lobogót, és beledöfi a korcsba, amit Tegan a földre küldött neki botjával. – Ezt Kószáért, te mocsok! Nem tudtam, miből lehetett ennyire biztos benne, de átvágtam magam a tömegen feléjük. A halott szörnyre pillantva megismertem a sebhelyet, ami a bal szemén keresztül húzódott. Lehet, hogy nem kéne ilyesmivel foglalkoznom, hiszen a barátomat semmi sem hozhatta vissza, de a fiú felé biccentettem. – Jól csináltad! Perceken beül megváltozott a csata hangja. Ugyan nem csupán katonák érkeztek, de mind bátrak voltak, és mi sem enyhültünk meg. Lehet, hogy csak egy órába telt, lehet, hogy ötbe, de a horda végül megtört. A korcsok futni próbáltak, de a soldier-tói lövészek, akik éveken át erre a napra gyakorlatoztak, mindet leszedték egyesével. A hordának egyetlen túlélője sem maradt.
Halál
V
arjak és hollók szálltak alá, hogy csemegézzenek a halottakból, miközben én a még élőket próbáltam megmenteni. Tegan kétségbeesett, a győzelem esetére nem rendelkeztünk semmiféle tervvel, nem tudtunk mit kezdeni a sérültekkel. Kiabálva hívta az embereket, hogy segítsenek elhordani a sebesülteket a harctérről. Talált egy ügyes nőt segédnek, akivel meg tudta beszélni, hogyan lehetne a lehető legtöbb életet megmenteni. Ami engem illet, én Fakót kerestem. A halottak között járkáltam, néztem az arcukat. Minden alkalommal, amikor megpillantottam egy nyúlánk fiatalembert vagy sötét hajat, belémszakadt a lélegzet, és kiszállt belőlem minden erő. Teljes akaraterőmre szükségem volt, hogy folytassam a keresést. Megtaláltam Zach Bigwater holttestét, és reméltem, hogy békére lelt. Reméltem, hogy feloldozást nyert, hogy a végén nem érezte magát gyávának. Keményen küzdött. – Köszönöm – suttogtam. Pár perccel később a hátára fordítottam Harry Cartert. A férfi mosolygott, mintha valami szépet látott volna, mielőtt meghalt. A félelem gyökeret vert lelkemben. Fakó megígérte. Nincs semmi baja. Csak meg kell találni. Véletlenül botlottam Spence-be. Félig elrejtette előlem egy kis domb, körülötte mindenütt holttestek. A gyöngyszemű, fekete madarak egyre közelebb ugráltak hozzá, üvöltésére
azonban szárnyra kaptak. Tullyt dajkálta a karjaiban. A nő lövedéktartója üresen tátongott, tőreit sehol se láttam. Vére megalvadt, bebarnult a napon, de a férfi nem engedte el. Amikor odaértem, kinyitotta a szemét. Vörös hajával és szeplőivel túl fiatalnak látszott ekkora fájdalomhoz. – Nem találtam meg idejében. – Hangja szinte dalolt a szenvedéstől. – El... elkéstem. – Annyira sajnálom. – Letérdeltem mellé, és vállára tettem a kezem. – Mindig azt mondogatta, hogy egyszer majd megunom őt. Soha, soha... Könnyek szöktek a szemembe. – Lehet, hogy nem mondta ki hangosan, de nagyon jól tudta, hogy szereted. Láttam, amikor csak rátok néztem. – Nem fog menni. – Figyelmeztetés nélkül a földre eresztette a halottat, és a pisztolyáért nyúlt. Rémülten kaptam utána, és megpróbáltam kicsavarni a kezéből, minden erőmet bevetve. Szó szerint megütött, annyira, hogy csillagokat láttam, de nem eresztettem. A földön gurultunk, míg végül én kerültem ki győztesen a dulakodásból, én maradtam felül. Nem hagyhattam meghalni. Szerencsére dührohama nem tartott sokáig, és amikor megadta magát, pisztolyát a vízbe hajítottam. – Majd szerzek másikat – mondta tompa hangon. – Szerinted ezt akarná? Kék szeme jéghideggé vált. – Nem. De meghalt, úgyhogy nem szólhat bele. – Szedd össze magad! Az élőknek szüksége van a segítségedre, és még én sem engedtem meg, hogy lelépj! Spence idegesen közölte, hogy mit csinálhatok az idióta
parancsaimmal, és ha nem aggódok annyira Fakó miatt, el is mosolyodok rajta, így viszont csak talpra álltam. – Vidd el őt oda, ahol szem előtt lesz az orvosi csapatnál! Miután gondoskodtunk a túlélőkről, foglalkozhatunk majd a halottainkkal. Erőtlenül vitatkozni kezdett, de végül felkapta halott szerelmét, és zokogva Teganékhez vitte. A lány azonnal látta, kit hoz, és mit jelent ez Spence-nek. Vadul integetett Morgannek, aki hozott magával néhány kocsit. Valószínűleg átmentek Rosemere-be segítséget kérni. – Kérlek, vigyázz rá – mondta Tegan. – És a holtakra. – Így lesz. – Morgan már bebizonyította, hogy erős kősziklaként lehet rá számítani. – Hogy az ördögbe értetek ide időben? – kérdeztem. – Köszönd a kereskedőknek. Hetekig húzták a vészharangot a településeken, hogy küldjenek segítséget. Az utolsó útjukon, amit már a védelmed nélkül jártak be, mindenütt megesküdtek, hogy nem lesz több szállítás, ha nem szedjük össze magunkat és nem segítünk, ahogy férfiakhoz illik. – Nekik köszönhetjük az életünket – lehalkítottam a hangom, Spence-re pillantva, aki szellemként ácsorgott Tegan mellett. – Nagyon nincs jól, figyelnél rá, amíg bejárom a csatateret? Keresek valakit. Fakót, Rexet, Morrow-t... Fel se tudtam sorolni a neveket. Morgan bólintott. – Park ezredes szeretne majd beszélni veled, amint lehetséges. Vicces volt, hogy ilyen hivataloskodva utalt a saját feleségére, de a nő rangja miatt kapcsolatuk csendessé, magánjellegűvé vált.
– Sok mindent el kell még intéznem, de elutazok Soldier-tóba, amint lehet. Visszatértem a kötelességemhez. Rexet nem sokkal később megtaláltam, gyomrom görcsbe rándult, ahogy láttam ott heverni. Oaks mama nem tudná megbocsátani, ha újabb fiút veszítene el. De amikor nyakára tettem a kezem, éreztem, hogy ver a szíve. Megvizsgáltam, és mindössze egy felszínes mellkasi sebet és egy zúzódást találtam az állán. Viszont elég véres volt ahhoz, hogy a mérgezett korcsok azt higgyék, meghalt. Finoman megráztam a vállát, majd vizet öntöttem szájába a kulacsomból. A víz végigfolyt az arcán, ám ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy magához térjen. Ijedten, zavart tekintettel félreütötte a kezemet és felült. Amint rám nézett és felfogta, ki vagyok, láttam, megdöbben azon, hogy még életben van. – Ez aztán a meglepetés. – De nem rossz – feleltem. – Talpra! Segíts nekem megtalálni Fakót és Morrow-t. – Nem annyira a segítségére volt szükségem, inkább látni akartam, hogy fel tud-e állni. Belém kapaszkodva talpra küzdötte magát, és körbenézett. Arca zöldre váltott. – Hú, ez... – Igen mondtam halkan. Bár kicsit bizonytalanul állt a lábán, velem maradt és segített nekem végignézni az elesetteket. Háromszor is találtam olyan katonát, aki ránézésre elesett, de a szíve még vert. Ilyenkor gyorsan Tegan segédjeiért kiáltottam, hogy lássák el őket. Rémisztő és kimerítő volt. Valamikor dél után Sharok megtalált. Éles arcvonásai furcsa módon ismerősnek tűntek, noha csak egy éjszakát töltöttünk
beszélgetéssel. Rex ösztönösen közelebb lépett, mire eszébe jutott, hogy az összes szörnyet levágtuk. – A katonáid remekül harcoltak – ismerte el az uroch. – Ahogy a te néped is. Az egyikük megmentette az életemet. – Azt kívánom, bár lenne valami módja, hogy a halottak emlékeit átvegyük – jegyezte meg szomorúan –, hogy ne vesszenek el. Egy másik uroch lépett oda, sziszegve-morogva váltottak pár szót, majd az elsietett. – Figyelmeztettek, hogy mondjam el, mit várunk ettől a szövetségtől. Szeretnénk megtartani Appletont. Bánjuk azt, ahogyan a birtokunkba került, de nem hiszem, hogy a népedből bárki szívesen odaköltözne. – Nem rendelkezem a hatalommal, hogy... – A fenéket nem – vágott közbe Rex dühösen. – Te vezetted ezt a sereget, te hoztad össze az összes harcra kész embert a vidéken, te alkottad meg ezt a szövetséget, te győzted le a hordát. Szóval ha odaadod Appletont a szövetségeseinknek, a világon senki nem fog veled veszekedni miatta! Igaz lehetett ez? Azt hiszem, igen. – Jól van. Appleton a tietek. Ez hem a megfelelő idő, hogy ilyesmiről gondoskodjunk, de szükség lesz... – Szerződésekre – segített ki Rex. – Kereskedelmi egyezményekre. És az uroch tagjai nyilván jól teszik, ha viselik ezeket a karszalagokat, amíg az öreg mutánsok utolsó hulláma is el nem tűnik. Sharok arany szemében fájdalmas fény gyulladt. Rex az ő népéről beszélt ilyen közönyösen. Biztosan nem öltük meg az összeset közülük, lesznek még a vidéket járó példányok, de ha óvatosak vagyunk, maguktól kihalnak, és a sírba viszik
magukkal az erőszakot. A múltat. De azért valamit tudnom kellett. – Sharok, a megmaradt öregek tudnak szaporodni? Újra indulhat az erőszak? Az uroch megrázta a fejét. – Már túl idősek a szaporodáshoz. A népem jövője immár a mi kezünkben van. – Ezt jó hallani – jegyezte meg Rex. Az uroch éles pillantást vetett rá. – Lassan visszatérünk Appletonba. Ezek a holttestek számunkra mit sem jelentenek, hiszen az emlékeiket nem tudjuk begyűjteni. Hadd lakjanak jól a hollók. Ebben alaposan különböztek tőlünk, de nem ítéltem el miatta. – Igen, lehet, hogy ez jó ötlet. Nem tudom, a harc végeztével hogy viselkednek majd az embereim. – A béke időbe telik nekünk – vallotta be Rex. – A gulgurok visszatértek a járataikba – folytatta Sharok. – Szóltak, hogy a nevükben kérjelek meg, hogy temessétek el a halottaikat a sajátjaitokkal együtt. Nem tudom, őket érdeklik-e majd kereskedelmi egyezmények, vagy bármi hasonló, de örülnének, ha bármikor feljöhetnének a felszínre, amikor szeretnének. – Gondoskodom róla. Köszönd meg nekik a nevemben. Üdvözlőn felemelte karmos kezét, aztán elfordult, és egy újabb robbanó tárggyal jelzett a népének. Elkocogtak a folyó mentén, én pedig folytattam a testek átnézését. Minden egyes megfordított halottal csökkent bennem a remény. Morrow-t hamarosan megtaláltam. – Tegan! – kiáltottam, tudván, hogy semmi nem tartaná
vissza attól, hogy vele lehessen. Annyi seb borította, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan lehet még életben. Két férfi jött Tegannel, és odavitték a sátorba, amit a gyógyítóknak állítottak fel. Gondolom, ez is Rosemere-ből érkezett, magamban megköszöntem nekik a segítséget. Tüzek égtek, több kondérban vizet forraltak és Rosemere-be való asszonyok jöttek-mentek vitorlavászonból készült kötésekkel. – Valaki hívja ide az apját – kértem. Ha nem élné túl. Bár engedtem volna, hogy elmondja a kormányzónak, mire készülünk! Akkor elbúcsúzhattak volna. De Tegan a tagadás olyan sötét pillantását vetette rám, hogy a sátor bejáratához tántorodtam. – Senki nem megy sehova! Valaki hozzon vizet, tiszta törlőt és a rohadt táskámat! Megtettem, amit kért, aztán Rexszel bemosakodtunk és segítettünk neki sebeket tisztogatni és elkészítem azt a gyógyító folyadékot, ami Harry Carter életét is megmentette. Ügyes kezekkel a harapásokba öntötte a keveréket és összevarrta Morrow sebeit. Az emberei hallottak róla, mi történt a parancsnokukkal, tucatnyian köröztek idegesen a sátor bejáratánál. Szörnyű sok veszteségünk lett, mire megérkezett az erősítés, el kellett nyomnom magamban a gondolatot, ahogy letöröltem a férfi oldalából szivárgó vért. Nem szabadott a félelemnek és bánatnak utat engednem, amíg egy barát élete veszélyben van. Örökké tartott, amíg Tegan befejezte a munkát a mesemondón. A férfi olyan sápadt volt, mintha egy csepp vér se maradt volna a testében. Tegan térdre esett mellette, és ajkát az
övéhez érintette. Ez volt a jel, kihátráltam a sátorból. Útközben megbotlottam, pedig semmi nem akadt a lábam útjába. Most Rex kapott el engem. – Enned kéne valamit. – Nincs időm, meg kell találnom Fakót! – Egyél – utasított gyengéden –, vagy beköplek anyának, hogy nem hallgatsz a bátyádra. Remegő tagokkal fogadtam meg tanácsát, de csak azért, mert tudtam, hogy soha nem találom meg Fakót, ha elájulok. Talán megsérült, nem tud kiáltani, vagy egy halom holttest alá szorult... Beleborzongtam a gondolatba is. Ez a csata nekem sosem ér véget, ha nem tartotta meg a szavát. Rex egy tűzhöz kísért, ahol az asszonyok levest készítettek. Elfogadtam egy fatálnyit, és pár dühös kortyban az egészet lenyeltem. Dühösen, mert a harag nélkül a szomorúság megfojt. Aztán ittam egy kis vizet, és Rexre bámultam. – Most már boldog vagy? Visszamehetek? – Már amikor kiköptem a szavakat, tudtam, hogy bátyám nem érdemli, hogy így beszéljek vele. Ő erősebb volt nálam, csak bólintott. – Persze, menjünk, keressük meg! Újabb és újabb testeket fordítottam az ég felé, újabb arcokat láttam, amelyek a rémálmaimban kísérthetnek. Mellettem Rex csendben, komoran dolgozott. Örültem, hogy velem van. Így, hogy Tegan folyamatosan sérültekkel foglalkozik, mindenki más is ismerőseit, barátait keresi, bátyám nélkül egyedül maradtam volna. Csendes, nyugodt határozottsága nélkül már javában a hajamat tépve sikoltoznék. Már jó ideje kutattunk, a nap is lement lassan, amikor Gavin rohant oda hozzánk. Úgy kifulladt,
hogy alig bírt megszólalni. – Pikk! Erre gyere... Gyorsan! Sietsége ragadós volt, talpra álltam, és igyekeztem követni a testek tömegén át. Mennyi halál! Láttam kisebb testeket is, gulgurokat és nagyobbakat, karszalagos urochokat és kaszás, vasvillás embereket a P-osztag halottai mellett. A szag förtelmes volt, ha nem teszünk valamit hamarosan a hullákkal, megmérgezzük a folyót, tönkretéve azt a törékeny, nyugodt szépséget, amit annyira szerettem. Rex mögöttem futott, nálam jobban állt a lábán. Teljes szívemből reméltem, hogy örömteli látványban lesz részem. Gavin a véres zászlóval vezette az utat előttünk. Kicsit féloldalasan mozgott, de jól, úgyhogy a vége felé szerepelt csak az ellátandók listáján Tegannél. Sokan nem biztos, hogy túlélik az éjszakát, köztük Morrow. Saját sérüléseim is égtek és sajogtak, ahogy igyekeztem tartani a lépést. A fiú megtorpant egy magas test mellett, amely a porban hevert. Rengeteg vér ömlött szét körülötte. Véres volt az arca, véres a föld mellette. Annyi vér, hogy féltem megnézni is. Üvölteni készültem, amikor Fakó szeme felpattant. Majdnem megfulladtam a megkönnyebbülés tengerében, mint a folyóban. – Azt ígérted, járkálni fogsz.
Emlékmű
T
öbb, mint harminc öltéssel sikerült Fakót helyrehozni. Amíg Tegan öltögetett, én ott mászkáltam, ácsorogtam. Rex egy lépésre állt tőlem és figyelt, nehogy valami butaságra ragadtassam magam. Szerencsére Fakó elájult, mire Tegan végzett. A lány komor pillantással nézett rám. – Ez a seb veszélyes lehet. – Adj ide mindent, amivel a doki téged meggyógyított. Én majd ápolom őt, legyőzöm a fertőzést. Neked még sokakat kell megmentened. Egy szóval sem tiltakozott, átadta a szárított növényeket és a gyógyszeres üvegcséket. Meghallgattam az utasításait, megjegyeztem mindet, aztán Rexhez fordultam. – Segíts nekem eljuttatni Rosemere-be! Jobb lenne elmenni innen. Válaszul a bátyám egyszerűen felemelte a szerelmemet és elhagytuk a sátrat. Gavin velünk tartott. Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a szörnyű halálbűztől. Egyre több légy zümmögött a levegőben. Rex kiáltva hívott egyet a hajósok közül, akik folyamatosan cikáztak a két part között, sebesülteket és ellátmányt szállítva a vízen keresztül. Kétségbeesetten el akartam jutni a Rosemere nyújtotta biztonságba. Bár lehet, hogy már semmi veszély nem maradt, el akartam tűnni a csatatérről, bármi áron. Egy halász jött segíteni. Nem tudott teljesen a parthoz jönni a megfeneklés veszélye miatt, úgyhogy belegázoltunk a vízbe, segítettem a bátyámnak csónakba tenni Fakót. Gavin a
zászlóval a kezében egyedül is megoldotta a dolgot. Lobogónk rongyszerűvé vált, vértől és sártól mocskosan, de szimbólumom szépen kivehető maradt a közepén. Fáradtan, sajgó tagokkal én is utánuk evickéltem, és a hajós csendesen átszállított minket az Örökzöld Szigetre. A mólókon a halászok a csatáról beszélgettek, és egyre többen döntöttek úgy, hogy segítenek a sérülteknek. Hajósunk kettő másikkal együtt azonnal visszafordult, hátha szükség van még rá. A helyiek kérdésekkel bombáztak, én pedig színtelen hangon válaszolgattam, csak arra tudtam gondolni, hogy Fakót biztonságban tudhassam. Már kezdtem elveszteni a türelmemet, amikor Kő vágott át a tömegen, vonzó arcán őszinte megkönnyebbüléssel, ahogy meglátott. – Majd én hozom – ajánlkozott, de bátyám megrázta a fejét. Lelkiismereti kérdés lehetett ez a számára, hiszen ő se volt kevésbé kimerült, mint én. Kő elvezetett bennünket a házig, ahol Gyűszű várt minket, a karjában Robinnal. Félreállt, hogy beléphessünk, arca aggodalmat sugárzott. – Mekkora a baj? – kérdezte. Erre még nem lehetett választ adni, úgyhogy csöndben maradtam, mire ő Gavinhoz és Rexhez fordult. – Mosdjatok le hátul, utána adok enni és lepihenhettek a tetőtérben. Kő bevitte Fakót Robin szobájába, ami kicsi volt ugyan, de elhelyeztek benne egy kényelmes, tollmatracos ágyat. Lefektette Fakót. – Robin nálunk is nagyon jól ellesz. Kell valami? – Szappan és víz. Valami, amivel beköthetem a sebeit. Ahogy kiment, lehámoztam Fakóról rongyos, véres ruháit. Kevésbé komoly sebek borították a vállát és mellkasát is, de egyik sem tűnt olyan súlyosnak, mint az a bizonyos sérülés ott az
oldalán. Gyomrom összeszorult, amint eszembe jutott Tegan, ahogy két ujjal összeszorítja az izmot és összeölti a tűvel, mielőtt a bőre egy fentebbi rétegét is összevarrta. Kő visszatért a kért dolgokkal. Lemosdattam Fakót. Szerencsére eszméletlen maradt. Eszembe se jutott, hogy meghalhat, akkor se, amikor később felugrott a láza. Izzadt és dobálta magát, míg én törölgettem a bőrét és azokkal a gyógyszerekkel kenegettem, amiket Tegan adott. Kaptam egy sor különleges főzetet, amikkel a fertőzést ki lehetett csalni a szervezetből. Míg én Fakót ápoltam, mások a halottakat temették vagy a korcs tetemeket égették, és megtisztították a harcteret. Nem aludtam sokat, a pokróc az ágy mellett nem sok kényelmet nyújtott, de ha messzebb megyek, nem tudtam volna fogni a kezét. Éreztem, hogy ha nem engedem el, akkor a láza lemegy, és a teste meggyógyul. Talán ez is csak egyike volt az étel- és alvásmegvonás okozta téveszméimnek, de nem lettem volna hajlandó otthagyni. Gyűszű megpróbált elvonszolni onnan, de rámordultam, így feladta. A harmadik napon aztán újból felkeresett. – Hogy van? – Jobban, azt hiszem. Hallottál bármit Morrow-ról? – Tegan ott van vele a kormányzó házában. Az éjjel majdnem meghalt, de a lány felnyitotta a sebeit és visszahozta. – Többszörös fertőzés? – Ez megmagyarázta, miért nem jött el megnézni Fakót: nem maradt ideje rá. Gyűszű bólintott. – Pikk, miért nem szóltál a csatáról? – Mert tudtam, hogy harcolni akarnátok. Te is és Kő is, mert mindketten azt hiszitek, hogy jóvá kell tennetek a múltban történteket. Pedig most már itt van nektek Robin, akire
vigyáznotok kell. Ő minden bűntudatnál fontosabb. – Jót tett neked az idefenti lét – mosolygott barátom. – Sokkal okosabb lettél. – Legalábbis jobban értem, hogyan gondolkodnak az emberek. Nem mindig vagyok ettől boldogabb. – Kószára gondoltam, amint kimondtam, és a bánat összefacsarta a szívemet. Fakó felnyögött, én pedig egy kis vizet kanalaztam a szájába. Gyűszű lábujjhegyen kiosont. Fakó ajka halovány és száraz volt, arca viszont gyulladt. Tudva, hogy ha ébren lenne, fájna neki, most cseréltem ki a kötést a sebén. Az szivárgott egy kicsit, ahogy Tegan előre jelezte, de a kenőcsök miatt nem dagadt és gyulladt be. Készítettem még abból a fekete lucsokból és bekentem a sebet. Sárszerűnek tűnt, és egészségtelennek, de Tuttle doki állította, hogy Tegan életét ez mentette meg. Miután megszáradt, éktelen büdös lett, mintha tényleg kivonná a fertőzést a sebből. Lemostam, és újra feltettem a kötéseket. Másnap beindult a havi vérzésem, amiről Oaks mama elárulta, hogy azt jelenti, nem várok vakarcsot. Örültem neki, és igyekeztem megjegyezni, hogy legközelebb, amikor találkozunk, meg kell kérdeznem tőle, mivel lehet megelőzni a vakarcsokat. Nem mintha elleneztem volna a dolgot, de szerettem volna felkészülten fogadni a saját vakarcsaimat. Amikor Fakó ennyire rosszul van, nem ez a megfelelő idő. Öt nap tel el nagyjából így, de azon az éjszakán Fakó láza megszűnt. Amikor ezután kinyitotta a szemét, pillantása tiszta volt, mint az ég éjjel. Megismert. Nem lepődtem meg, csak eltöltött a szerelem és az öröm, mintha az én makacsságom mentette volna meg. Szép szája mosolyra görbült. – Pocsékul nézek ki – suttogta.
– Összeillünk. – Olyan az oldalam, mintha megbillogozták volna forró vassal. – Nem csodálkozom, egy korcs úgy felnyitotta, mint a konzervet. Sóhajtott, aztán felém nyújtotta a kezét. A mozdulat fájdalmas nyögést váltott ki nála, úgyhogy inkább felültem mellé az ágyra. – Emlékszem a csatára... Meg a gulgurokra, ahogy hol innen, hol onnan lőnek ki köveket a korcsokra. Nem csak vadak voltak, hanem elképesztően idegesítőek is az ellenség számára. Sok korcsot öltem meg, amelyik csak rájuk figyelt, annyira felhúzták. Mosolyogva bólintottam. – Megérik a pénzüket. Kíváncsi vagyok, Dzsengu él-e még. – Biztosan. – Felszisszent, ahogy az ujjhegyeivel kitapogatta az öltéseket. Megfogtam a kezét, és elhúztam onnan. – Miután megjött az erősítés, lankadt a figyelmem. Próbáltalak megtalálni, de azt hiszem, kidőltem. – Gavin talált meg, pedig én is egész nap kerestelek. – Tartozom neki. – Fakó kicsit fészkelődött és közelebb húzott magához. Émelyítő szagom lehetett, de a sebére kent szutymákhoz képest rózsakert voltam, az biztos. – Én is. Napok óta először összekucorodtam és álomba zuhantam. Ezután rohamosan javult az állapota, órákig is ébren tudott maradni, magától evett és végtelen mennyiségben itta a gyógynövényteát, amiről Gyűszű váltig állította, hogy gyorsítja a gyógyulását. Fakó szerint fűíze volt.
Annyira ellazultam, hogy végre lefürödtem és kifésültem a hajamat. – Hogy van Morrow? – kérdeztem, amikor Tegan meglátogatott minket. – Gyógyul, de egy kicsit lassabban Fakónál. A szeme alatti sötét karikák tanúsága szerint hozzám hasonló elkötelezettséggel foglalkozott a férfival, bár ő még talán nem is értette, mit jelent ez. Vajon mennyi idő kell még neki, mire rájön, hogy szerelmes? Morrow családja sokat segített neki, míg én úgy viselkedtem, akár egy anyamedve, mindenkire morogtam, aki csak közeljött a „bocsomhoz”. – Hányan élték túl a P-osztagból? – Végignéztem Morrow naplóját, míg ápoltam, és arra jutottam, hogy hetvennél kevesebben. Pár pillanatig lehorgasztottam a fejem. – Minden elesett nevére szükségem van. – Megkérem Sandset, hogy rakja össze a névsort. – Tegan hamarosan visszasietett Morrow-hoz. Kósza egyetlen eredeti felderítője élte túl a csatát. Mivel a kezdetektől velünk volt, Sands biztosan ismeri az elesettek nevét, és hogy honnan származtak. Ideje betartanom az ígéretemet. Némi ennivaló és alvás csodákat tett, főleg mivel tudtam, hogy ha átkelek a folyón, már nincs mitől félni. Fakó tiltakozott, amikor másnap homlokon pusziltam és közöltem, hogy rövidesen viszontláthat. Követni akart, de nem volt még elég erős hozzá. Ekkor elég komoly szitkozódáshullám következett, ami hirtelen szakadt félbe, amikor Gyűszű bedugta a fejét az ajtónyíláson. – Ha a fiam csak egyetlen szót is eltanul tőled ezekből, Fakó, esküszöm, elszabadul az apokalipszis!
– Hadd menjek veled – Fakó könyörgő hangjára visszafordultam. – Neked még meg kell gyógyulnod, ezt viszont el kell intéznem, mielőtt leesne az első hó. Ne aggódj, az életben most utoljára kell elválnunk egymástól. Ezt veheted ígéretnek. Nem örült, de visszadőlt a párnájára. Odaléptem és rendesen megcsókoltam, csak hogy fellelkesítsem kissé, aztán sietve elhagytam a házat, tudván, hogy minél tovább halogatom, annál kevésbé akarok majd elindulni. Nem fűlött a fogam a feladathoz, de a lelkiismeretem örökre kínozna, ha nem vinném el a híreket az érintett családoknak. Megérdemelték, hogy tudják, mi történt, hogy miért nem tér már haza a fiuk vagy lányuk. Kis kutatás után Rexet a kocsmában találtam meg, Spence társaságában. Morgan komolyan vette a kérésem, és mielőtt visszaindult Soldier-tóba, felkérte bátyámat, hogy vigyázzon Spence-re, aki Tully halála óta nem talált magára, és néha még mindig próbált kárt tenni magában. Reméltem, hogy bánata csökken majd idővel. – Mikor Fakó jobban lesz – mondtam nekik –, kérlek, kísérjétek el Soldier-tóba. Kocsival is lehet, nem kell sietni. Amint ezzel az utolsó dologgal végzek, én is odamegyek. – Hírt viszel. – Spence kék szeme szomorúan, tompán ragyogott. – Elhozzátok majd? – Bólintva jeleztem neki, hogy igaza van. – Persze, figyelünk rá – ígérte Rex. Gyűszű a kunyhó ajtajában fogadott a csomagommal. Ugyanolyan talpraesettnek bizonyult, mint amilyenre lentről emlékeztem: rájött, hogy amint lehet, indulni fogok, hogy
mielőbb letudhassam a komor utazást. Megöleltem, de nem búcsúztam el. Tudtam, hogy itt laknak, és vissza akartam térni. Csak előtte még ezt meg kellett tennem. Meglepetésemre Gavinnal találkoztam a mólónál. Nála volt a P-osztag lobogója is, de leszedte a rúdról, és most a vállán átvetve, köpenyként viselte. Nem volt szívem megmondani neki, milyen mókásan fest, annyira hozzá nőtt ez a piszkos anyag. Talán Oaks mama készít majd neki egy rendes köpenyt az emblémánkkal, ha ez teszi boldoggá. – Veled megyek – közölte egyszerűen. – Tudod, ugye, hogy ez egy hosszú, szomorú út lesz? – Nem próbáltam meg lebeszélni róla. – Hova máshova mennék? – vont vállat. Az osztag feloszlott, amíg Fakót ápoltam, kettesével-hármasával hagyták el Rosemere-t, hogy hazamenjenek. Szerettem volna adni nekik valamit a bátorságukért cserébe, de legfeljebb szavakat tudtam volna, azokkal meg úgyse bántam soha túl jól. Talán jobb volt így, hogy távoztak, mielőtt még tönkretettem volna a velem kapcsolatos maradék illúzióikat. Egy hajós furcsa tisztelettel átvitt bennünket a folyón, és amikor felálltam, hogy kimásszak a csónakból, megcsókolta a kézfejemet. Elhúzódtam, nyilvánvaló értetlenséggel bámulva rá. – Ezt most miért? – kérdeztem. – Mert te vagy a Vadásznő – magyarázta. – És győztél a Folyó Háborújában. Miattad ismét biztonságos a vidék. Sok fájdalommal és vérrel sikerült ezt elérnem, nálam okosabb, bátrabb és jobb emberek rengeteg áldozata árán. Annyira ledöbbentem a szavai hallatán, hogy hagytam Gavinnak, hogy kicibáljon a csónakból, bele a vízbe, és ki a
partra. Visszanéztem, ám a férfi már visszafordította csónakját az Örökzöld Sziget felé. Amikor Gavinnal visszatértünk a csatatérre, már csak egy temetőt találtunk. Hosszú sorokban álltak a fából faragott jelzések az elesett bátor férfiak és nők emlékére. Megálltam ott, torkom összeszorult. A vakarcs megfogta a kezem, én pedig megszorítottam az övét. Annyira rossz volt, hogy Kósza nem lehetett itt, hogy Tully és Thornton pedig a friss, fekete földhalmok egyike alatt pihent. – Gondolkoztál valaha azon, hogy miért ők, és miért nem te? – kérdezte Gavin halkan. – Folyamatosan ezen jár az eszem. A kereskedelmi utak szokatlanul nyugodtak voltak, a horda pusztulása megrémiszthette, bujkálásra késztette a megmaradt időseket. Valószínűleg az erdők mélyére húzódtak, ahol kisebb vadakra vadászgatva fognak elhullani sorban. Ha megint felbátorodnának, az urochok szólnak majd. Időről időre láttuk szövetségeseinket az úton, ahogy erre vagy arra utaztak Viselték a fehér karszalagot, és üdvözlőn emelték fel kezüket. Vajon megszokom ezt valaha? Mocskosul furcsa volt. Minden nehézség nélkül közlekedtünk Gavinnal: ősszel könnyű gyümölcsöket és zöldségeket találni. Mogyorót, diót, erdei gyümölcsöket, almát, sőt, az egész nyári zabálástól lassú és kövér nyulakat is. Így utaztunk városról városra a történetünkkel. Gavin velem maradt akkor is, amikor a családokhoz mentem és elmondtam, mi történt, egyesével mindenkinek. Gaspardban nem voltak túl sokan, de Lorrainben sírtak helyettük is. Ott két napot is eltöltöttünk, elmeséltük történeteinket a zokogó rokonoknak arról, hogy halottjuk
hősként élt és hősként halt meg. És így is volt. Ehhez ugyanis nem kellenek hatalmas tettek, csak bátorság, hogy megvesd a lábad és álld a sarat, amikor már mindenki más elfutott. Lorrainben ellátogattam Kósza sírjához is. Ahogy megígérték, a sírkőbe belevésték a nevét. Kósza, a Farkas. Végigsimítottam az írást ujjhegyeimmel. Gavin csendesen figyelt, aztán megkérdezte: – Hiányzik neked? – Igen. Minden nap gondolok rá. Győztünk, barátom. Bár ott lehettél volna, hogy lásd! Lorrainből Otterburnbe mentünk. Meglepett, mert nem hittem volna, hogy ők is küldtek embert. A csapos annyira magabiztosnak tűnt az adóval és a háborúban való semlegességükkel kapcsolatban. Mégis láttam tizenöt nevet a listámon, olyan nők és férfiak nevét, akik inkább harcoltak, mintsem hogy meg kelljen hunyászkodniuk. – Micsoda ocsmány egy falu ez – vélte Gavin, ahogy odaértünk. Bár egyetértettem, nem lett volna szép úgy kijelenteni ezt, hogy a helyiek hallják. Lepisszegtem. Az emberek máris gyülekeztek, először nem tudtam miért, de aztán rám kiáltott John Kelley. – Kíváncsi voltam, mikor érsz már ide! A kereskedő most is bizonyára hírét vitte a harcnak. Az emberek már felkészültek és vártak. Azonnal felolvastam a neveket. Két asszony zokogva térdre esett, egyesek próbálták vigasztalni őket. Elegem lett a gyaloglásból és a rossz hírek elmondásából, de még előttem állt Winterville, mielőtt hazatérhettem volna a családomhoz Solider-tóba. Rex, Spence és
Fakó minden bizonnyal odaértek már. Legalábbis reméltem. – Köszönöm neked. – Odaléptem a tömegben álló kereskedőhöz. – Az egyetlen ok, amiért nyerhettünk a folyónál az, hogy ti megzsaroltátok a városokat, hogy segítséget küldjenek. – Nem csak én voltam – vigyorogta a kereskedő. – Vince Howe és Marion Bean is beszállt. Aztán mind lövöldöztünk egy jót aznap. Évek óta nem éreztem ennyire, hogy élek. – Emlékezetes nap volt, annyi szent – értettem egyet. De nem csak jó értelemben. De nem akartam elrontani a pillanatot sötét emlékeimmel. – Merre tartasz innen? – Holnap elindulunk Winterville felé, aztán jön Soldier-tó. – Állok nektek egy kört az ivóban, ha gondoljátok. Megráztam a fejem. – Előbb meg kell találnom itt valakit. – Kicsodát? Lehet, hogy ismerem, Otterburn nem túl nagy hely. Igyekeztem pontosan felidézni a Sharok emlékezetében látott kislányt, aztán jól leírni. – Nem tudom a nevét. És most már biztosan idősebb, akár több, mint tíz évvel is. – Nem sok fekete hajú és kék szemű lány él itt, hadd kérdezzek körbe! – Még mielőtt ragaszkodhattam volna hozzá, hogy én csináljam, John Kelley el is indult. Elég fáradtnak éreztem magam, hogy ne tiltakozzak ez ellen. Elővettem a csomagomból némi mogyorót és szedret, amit út közben szedtünk. Gavin is elfogyasztotta a saját részét. Észrevettem, hogy mindig a közelemben marad annyira, hogy
meg tudjon érinteni. Az elmúlt hetek alatt szinte családtagok lettünk. Kicsivel később Kelley visszatért. – Két lány van, akik esélyesek. Idehívjam őket? – Kérlek.
Összetartás
E
lső pillantásra felismertem a Sharok emlékeiben látott lányt, így elküldtem a másikat. Ettől az ideges lett. Egy évvel lehetett fiatalabb nálam, hosszú, fekete hajú lány olyan kék szemekkel, mint egy tavaszi virág. Mielőtt megállíthattam volna, fél térdre ereszkedett előttem, mintha valami hercegnő lennék Morrow egyik meséjéből. Tágra nyílt szemmel pillantottam Gavinra, aki vállat vont. Ő már elég időt töltött az úton az izzadságom szagolásával ahhoz, hogy különlegesnek tartson. Az otterburniek közül többen odagyűltek, hogy hallják, mit akarok mondani neki, de nem törődtem velük. Amikor felhúztam a földről, a lány remegett izgalmában. Nem mert a szemembe nézni. – Mi a neved? – kérdeztem kedvesen. – Millie, asszonyom. Magamban fontolgattam, hogy nem kéne-e inkább négyszemközt elmondanom neki, de úgy döntöttem, hogy egy ilyen elismerés valószínűleg megnöveli a jó hírét a városban, amit nagyon is megérdemelt. – Millie, emlékszel, hogy egy sérült lényt ápoltál az erdőben kiskorodban? – Igen, asszonyom. – Felkapta a fejét. – Mindig hazahoz sérült, szerencsétlen állatokat, és gyógyítgatja őket – szólt mosolyogva egy férfi.
– De ez nem egy nyuszi vagy egy mókus volt, ugye, Millie? A lány elsápadt. – Nem. De ugye... Ugye nincs baj? Soha nem hoztam a falu közelébe! – Nincs baj. Pont fordítva – biztosítottam. – Azért jöttem, hogy megköszönjem, amit tettél. Mert amit kislányként tettél, az mentette meg összes ember életét. Az arckifejezése alapján elképzelni sem tudta, miről beszélhetek, és talán azt is gondolta, hogy megőrültem. Elmagyaráztam hát neki, amit Sharoktól tudtam, az emlékátadás hogyanját hagytam csak ki. Amikor befejeztem, az otterburniek úgy néztek rá, mintha ő lenne a legnagyobb hős, akit a hátán hordott a föld. – Akkor... Emlékezett rám? – kérdezte csendesen. – Emlékezett. És elmondta a fiának, hogy mennyire kedves voltál. Emiatt határozott az uroch nép úgy, hogy nekünk segít, és nem saját öregeiknek. Te adtál nekik reményt, hogy békében élhetnek majd az emberekkel. – Amit én tettem? Rámosolyogtam. – Millie, soha se becsüld alá a fontosságodat. Hős vagy, ugyanolyan hős, mint azok, akik a folyónál harcoltak, vagy még nagyobb. Mert sokkal több bátorság kell ahhoz, hogy begyógyítsuk a világ sebeit, mint fájdalmat okozni. Aznap ünnepséget rendeztek Otterburnben Millie tiszteletére, és annak örömére, hogy soha többé nem kell „adót fizetniük”. Gavinnal elosontunk, amikor minden figyelem a lányra összpontosult, jó félnapnyi járásra álltunk csak meg, amikor már nagyon elfáradtunk. Letáboroztunk a holdfényben. Reggel továbbmentünk, majd pár nappal később elértük
Winterville-t, ahol a szokásos hatással előadtuk a híreket. Dr. Wilson megkeresett indulás előtt, bár nem vesztett el senkit. – Tegan jól van? Nevettem. – Jól, igen. Rosemere-ben ápolja a sérülteket. – Jó – bólintott a tudós. – Emlékeztesd rá, kérlek, hogy azt mondta, eljön hozzám tanulni, ha túléli az őrült háborúdat. – Rendben. – Végeztünk itt? – türelmetlenkedett Gavin. Soha nem siettetett, de már hűltek a nappalok, és mindketten belefáradtunk a vándorlásba. Felkéredzkedtünk egy ismeretlen kereskedő kocsijára Soldier-tó felé, és bár az öszvérek lassúak voltak, cseppet sem bántam. Azon az éjjelen Hosszúpuskával álmodtam. A legrövidebb álom volt, amit valaha láttam, mégis örök életemre boldogan emlékszem majd vissza rá. Aranyló búzamező közepén álltunk, a nap ragyogón sütött. Hosszúpuska egészségesnek, életerősnek tűnt, ahogy mellettem sétált. Egy darabig meg se szólalt, aztán rám nézett. – Büszke vagyok rád, te lány. Elfordult és beleolvadt a fénybe, úgy, hogy már csak az arcát láttam. Megajándékozott egy utolsó kétujjas tisztelgéssel, én pedig mosolyogva ébredtem. Gavin gyanakodva nézett rám, általában nem ilyen vidám hangulatban kelek föl. Az öszvérek alig vánszorogtak, szóval nem sok mindennek lehetett örülni egy szekér hátuljában nyomorogva. Mégis boldog voltam. – Már majdnem ott vagyunk – mondtam. Kérdezés nélkül is tudtam, nincs kedve Winterville-ben maradni, hiszen mindkét szülőjét elvesztette, és látszott rajta,
hogy már nagyon indulna. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, de majd kialakul. Pár óra és Soldier-tó felbukkant a láthatáron. Mégis szörnyen sokára értük el a kerítéseket. Nincs többé szükségük ezekre, gondoltam. A csapdák kibiztosítva, a kapu tárva-nyitva állt. Emberemlékezet óta nem volt ez így. Az őrök elénk siettek. Azt hittem, mások előtt szeretnék megnézni az árukat, de ehelyett kiemeltek a kocsiból, és a vállukra kaptak, örültek nekem más városokban is, de ennyire sehol. Ahogy a katonák bevittek a vállukon, a kapu mögött a tömeg skandálni kezdte: „Vadásznő! Vadásznő!” Semmi mást nem lehetett hallani, csak ezt. A köszöntés vadsága felzaklatott, mintha bármikor széttéphetnének örömükben. Egy darabig tűrtem a figyelmet, aztán amikor beljebb jutottunk a városba, megkértem őket, hogy tegyenek le. – Adjatok helyet a hősnőnek! – parancsolta az ezredes. Felém nyomakodott a tömegen keresztül, és integetett, hogy mindenki lépjen kicsit hátrább. – Nem szeretném magam ünnepeltetni. Van valami hír? – Küldönc érkezett Appletonból. Ez a te Sharokod örökre szóló békeszerződést akar kötni. Meg kereskedni szeretne. A szerződés mellett szeretnének mindenféle új technológiát megosztani velünk, rengeteg dolgot találtak a romok között, és azon dolgoznak, hogy használhatóvá tegyék. Emlékeztem a robbanó akármikre, amikkel a csata során jeleztünk egymásnak. – Nem szabad alábecsülni őket. És semmiképp sem szabad máshogy bánni velük, csak teljes udvariassággal és kedvességgel. Szörnyű és bátor cselekedet volt, hogy a mi oldalunkon ölték le őseiket. Ha az én vezéreim megőrülnének, nem tudom, képes
lennék-e az ellenséggel szövetkezni, hogy fellépjek a fenyegetéssel szemben, bármennyire is megérdemelnék az ilyen vezetők. A gyomrom is összeszorult a gondolatra. – Ez már egy új világ, Pikk. – Az ezredes szó szerint elmosolyodott! Én viszont keményen néztem rá. – Bízhatok benned ezzel kapcsolatban, ugye? – Természetesen igazságos feltételeim lesznek feléjük. – Nem sértődött meg ki nem mondott feltételezésemen. – Tiszteletben tartom a szokásaikat is. Senkinek nem lenne jó, ha az ellenségeskedés kiújulna. Ezzel megelégedtem. Úgy éreztem, a részleteket ideje másokra bíznom. A vidék polgármesterei és tanácsnokai majd megkötik ezeket a szerződéseket, és megbeszélik a részleteket az urochokkal. Úgy gondoltam, ez már nem az én dolgom, én már eleget tettem. – Ezredes, embereket küldtél, pedig azt hittem, a kezed kötve van. Hogy a hatalmad korlátozott. A nő cinkos mosollyal vállat vont. – Nem hallgattam rájuk. Egy darabig veszekedtek velem, de a katonák követelték, hogy hadd menjenek, főleg, miután Vince Howe bejelentette, hogy övé az utolsó kereskedőkocsi, amit látunk, ha ilyen gyáva férgek vagyunk, és hagyunk titeket meghalni. – Bárcsak hallottam volna a beszédét. Merre van a családom? – Lábujjhegyre álltam, és őket kerestem a tömegben. Hiába ismertek engem ezek az emberek korábban, most úgy néztek rám, mintha csodálatosan izgalmas dologra készülnék éhesen, fáradtan, az út mocskával borítva. Fájt a hátam a szekéren utazástól.
– Itt vagyunk! – kiáltotta Oaks mama. Esküszöm, vagy két embert ellökött a nagy sietségben, hogy odaérjen hozzám. Arcában elmélyültek a ráncok, de pillantása meleg és nyugodt volt. Belélegeztem az illatát, amikor átkarolt. Ahogy öleltem, arra gondoltam, hogy most már soha többé nem okozok neki aggodalmat. – Rexék épen, egészségesen ideértek? – kérdeztem hátralépve. – Persze, Fakó is, meg az a szegény Spence fiú is. – Gyengéd hangjából sejtettem, hogy őt is örökbe fogadta. Ez az anyáskodás soha nem ér véget, és ki tudja? Lehet, hogy képes megmenteni Spence-t. Gavin elnézett a vállam mellett. Anyám rám mosolygott, és én is elvigyorodtam. – Van egy meglepetésem számodra. Elvittem egy fiadat a háborúba, de kettőt hoztam vissza onnan neked. – Ezzel nem szabad viccelődnöd, Pikk! – Szemöldöke a magasba szaladt. – Nem viccelek. Gavin elvesztette a mamáját és a papáját, és kéne neki egy hely, ahol lakhat. Mit gondolsz, tudna Edmund még egy segédet foglalkoztatni a műhelyben? Figyelmes szemmel végigmérte a fiút, azt, hogy mennyire le kéne fürödnie, és hogy mennyi szakadás van a ruháján, aztán megához ölelte. – De bizony, hogy tudna. Ráadásul van ágyunk elég. Bár nagyon szerettem volna látni őket, örültem, hogy a többiek nem jöttek el a kapuhoz. Nem akartam Fakót ennyi ember előtt köszöntem, Edmundnak meg biztosan könnybe lábad a szeme, és úgy tett, mintha porszem ment volna bele. Oaks mama a vállával csinált utat a tömegben, és ha
megszólták érte, a legsötétebb pillantásával válaszolt. Ez hihetetlen jól működött, úgyhogy azonnal ösvényt nyílt előtte. Fakót pillantottam meg, ahogy ott vár. Már elég jól volt ahhoz, hogy a saját lábán álljon. Minden kimerültségem elfelejtetve odarohantam hozzá, ő pedig elkapott a derekamnál. A családom előtt kicsókolta belőlem a lelket is, mintha több hónapig nem látott volna. Amikor szétváltunk, észrevettem, hogy Edmund topog. – Nem akarsz nekem mondani valamit, fiam? Arcom lángba borult és tiltakozni kezdtem. Szerencsére Oaks mama megszakította a jelenetet Gavin bemutatásával, aztán rámutatott a tényre, hogy milyen szörnyű állapotban van a fiú cipője. Soha semmi nem volt apámra nagyobb hatással, mint egy szakadt cipős gyerek látványa, már ki is lőtt a műhelye felé. A homlokomat ráncoltam, mert még egy ölelést vagy vállveregetést se kaptam tőle. Oaks mama rám kacsintott. – Ehhez hozzá kell szoknod, Pikk, már nem vagy egyke. Nevettem, máris elfelejtetve enyhe idegességemet, annyira jó volt újra velük lenni. Rextől megkaptam a szoros ölelést, és meg is forgatott a levegőben, óriási cuppanós csókot nyomva a homlokomra. – Jó látni téged! Már kezdtem aggódni miattad. – Már egyáltalán nem veszélyes. Na jó, a rendes utazás közben felmerülő veszélyektől eltekintve. Nagy nehezen rávettem magam, hogy elszakadjak Fakótól és megfürödjek. Aztán Oaks mama kezelésbe vette a hajamat. Nem is emlékszem, mikor öltöttem női ruhát utoljára, de most megtettem, és nem azért, mert valaki kényszerített, hanem mert csinos akartam lenni, amennyire csak lehet. A harctéri élet
megviselt, úgyhogy se erősnek, se nőiesnek nem tűntem, de Fakó arca felragyogott, amikor meglátott. Remélem, mindig így fog rám nézni. Akár akartam, akár nem, nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletemre. Vad, vidám este volt, dudaszóval, dobokkal és sok tánccal, amit végigültem, mert Fakó még nem állt készen a testmozgásra. Ebben a városban a legrosszabb a magánélet teljes hiánya volt: elszöktünk ugyan az ünnepségről, de egyetlen csendes helyet se találtunk magunknak. Az üres házak is mind megteltek emberekkel, akik a környező településekből jöttek a P-osztag megsegítésére, és még nem mentek haza. Akárhogy is, talán így volt jobb, mert Oaks mamával meg kellett beszélnem pár magánjellegű dolgot. Úgyhogy visszatértünk az ünnepre, és megelégedtünk azzal, hogy közel lehetünk egymáshoz. A napok hamarosan egy bizonyos rutinhoz igazodtak: Fakó gyógyulgatott, Gavin és Rex Edmunddal dolgoztak a műhelyben, Oaks mama pedig igyekezett lefoglalni magát. De mivel nem érezte boldognak magát Soldier-tóban, eljött az idő, hogy felajánljak valamit mindazért cserébe, amit kaptam tőle. Úgyhogy két héttel az érkezésem után egy délelőttön leültem vele reggelizni. Hagyott sokáig aludni, így kettesben lehettünk. A mozgás odakint nagyon ismerősnek érződött: emberek futottak formációban és katonák gyakorolták a harcot. Egyeseknek ettől lett otthonos ez a hely, de számomra csak egy volt azok közül a települések közül, amelyekben egy ideig meghúzhattuk magunkat. De előbb... – Azon gondolkoztam, hogy meg tudnád-e nekem mondani, hogyan lehet a legjobban megelőzni a vakarcsok születését? Ledöbbentett részletes válaszával. Mire befejezte az
előadást, nemcsak rákvörös, de jelentősen felvilágosultabb is voltam, neki pedig huncutul csillogott a szeme arckifejezésem láttán. Ez a nő folyamatosan örömet okozott nekem, újra és újra meg kellett puszilnom és megköszönnöm neki. – Nem akarok itt maradni – tettem hozzá. Meglepetten pislantott rám, és azt hiszem, arra számított, hogy egy újabb lehetetlen, őrült küldetést fogok megnevezni, aminek a végén hullafáradtan, sérülten tántorgók majd haza, míg ő teljesen beleőszül az aggodalomba. – Hova mész? Soha nem panaszkodott, nem vitázott, nem próbált meggyőzni semmiről. Kicsit hecceltem még. – Egy Rosemere nevű városkába. – Mesélsz róla? Megtettem. Rám nem jellemző ékesszólással és részletességgel írtam le neki a települést. Ellágyult arccal, mosolyogva hallgatta. Oaks mama kérdések garmadáját zúdította rám arról, hogy milyenek az emberek, mik a szokásaik, hogy néz ki egy csónak, mit kell tudni a piacról. Már akkor beleszeretett a helybe, amikor még be se fejeztem a beszámolómat, de elképzelése se volt, mire akarok kilyukadni. – De nem egyedül megyek – böktem ki végül. – Edmundnak és neked is össze kellene pakolni. Soldier-tó bizonyára remek hely, de nem a mi családunknak. – Na de befogadnak minket? Van elég hely? Még mindig menekültként gondolkozott, Megváltás szigorú szabályrendszere szerint. Megszorítottam a kezét. – Mama, ott nincsenek falak, kerítések. Az Örökzöld Sziget hatalmas és rengeteg hely van új házaknak. Imádni fogod, bízz bennem.
– Bízok – felelte könnyes szemmel. – Biztosan olyan, ahogy leírtad. – Nem akarok itt áttelelni. Ha sietünk, az első hó előtt odaérhetünk. És a fagyok előtt már építkezhetünk is. Szavaimmal mintha tüzet raktam volna a talpa alá. – Meg fogsz lepődni, milyen gyorsan pakolok, amikor jó okom van rá. – Veled kapcsolatban semmi jó nem lep meg – suttogtam, de már az ajtóban állt, sietett egyetlen szavamra összeszedni eddigi életüket. Meg sem érdemlem, hogy ennyire szerencsés legyek. Fakóval futottam össze a ház előtt. – Hallom, Rosemere-be költözünk. – Nem baj? – Kicsit késő a véleményemet kérdezni, nem? – A reggeli fényben nem lehetett kivenni rendesen az arckifejezését. Néha attól féltem, már máshogy állnak köztünk a dolgok, de aztán megmagyaráztam azzal, hogy ez azért van, mert most a családommal egy légtérben alszunk, nem pedig azért, mert mérges rám, hogy hagytam egyedül lábadozni, és elmentem az elesettek családját értesíteni. – Olyan boldogok voltunk ott – suttogtam. Végre elmosolyodott, elnyomva idegességemet. – Nem jut eszembe semmi, aminek jobban örülnék. Ott minden olyan csodás volt. – Tegan még ott van Morrow-val. Talán ő is szívesen maradna majd. – Ez hihetetlenül jó lenne, minden barátom és szerettem egy helyen. – Remélem – értett egyet Fakó. Eszembe jutott, hogy lehet, ő is kíváncsi, csaknem mer
rákérdezni. – Egyébként nem lesz vakarcsunk – suttogtam. Fakó elkomorult. – Edmund biztosan tudja. Folyton úgy néz rám. – Csak akkor érzed ezt, ha nem tiszta a lelkiismereted, fiam. – Apám mondatára mindketten megugrottunk. Ott állt pár lépésre tőlünk, karba tett kézzel, egy lábával toppantgatva. – Azt mondtad, a szándékaid tisztességesek. Ebbe fogok belehalni, nem egy csatába. – Azok is – bizonygatta halkan Fakó. – Akkor itt az idő, hogy igazodj hozzájuk, ha tényleg együtt akartok élni. – Miről beszélsz? – kérdeztem. De Edmund máris hívta Oaks mamát. – Szükségetek lesz két tanúra. Fakóra bámultam, nem tudtam, most mi következik. Anyám egy guriga anyaggal a kezében került elő, bosszankodva, hogy félbeszakították a csomagolásban. – Mi történt? Edmund szeretetteljes pillantással nézett rám. Bármire is készült, a legjobb szándék mozgatta. – Fakó, megesküdsz rá, hogy az övé leszel, mindörökké? – Esküszöm – felelte a fiú. – És te, Pikk, esküszöl, hogy az övé leszel, mindörökké? – Igen – feleltem idegesen. – De már az övé vagyok, és ő meg az enyém. – Gondoltam – motyogta Edmund. – Ezért akartam hivatalossá tenni. – Nem vagy magadnál – szidta meg Oaks mama. Fakóval hökkenten összenéztünk.
– Mert? Mi történt? – Miért nem mondtad meg nekik, hogy összeházasítod őket? – mérgelődött anyám. – Tudták azt. – Edmund nem tanúsított megbánást. – Egy esküvőnek sokkal ünnepélyesebbnek kell lennie! Szép ruhát kellett volna a lányodnak viselnie, rengeteg étel kellett volna, torták, zene, vendégsereglet... – Akartatok volna ilyet? – kérdezte apám. A fejemet csóváltam. Én csak Fakó felesége akartam lenni, és amennyire éreztem, nem sok minden változott attól, hogy megtörtént, hiszen már megígértem neki, hogy az övé leszek örökre, csak nem tanúk előtt, ami úgy tűnik, az esküvő lényege. Ha Edmundot megnyugtatja, én mindenkinek egyesével is elmondom Soldier-tóban, hogy így van. Fakó az enyém, és soha nem eresztem többé. Ahogy megígértem neki egyszer, és újra és újra bebizonyítottam, kész vagyok harcolni érte. Amíg csak élek.
Búcsú
S
oldier-tó két nappal később sem akart minket elengedni. Végül beszéltem Park ezredessel és megígértem neki, hogy a kereskedőkkel rendszeresen küldök majd leveleket Soldier-tóba. Megszorította mindkét kezem. – Adsz nekem tanácsokat majd, ha szükség lesz rá? Te többet tárgyaltál az uroch néppel, mint bárki más. Tartok tőle, hogy akaratlanul is megsértem őket. – Bánj velük emberiesen – mondtam. – Azzal nem követhetsz el hibát. De persze, ha szükséged van rám, szólj. Reméltem, hogy nem lesznek szükséghelyzetek. A világnak most már túl kell lépnie az ilyesmin. Tisztelegtem neki, és utoljára kiléptem a főhadiszállás ajtaján, hogy csatlakozzak a családomhoz a kapunál. Az őrök megtöltöttek számunkra egy egész kocsit, tele mindenféle anyaggal, amiket Oaks mama kért, Edmund cuccaival és azzal a néhány személyes tárggyal, amit mi, többiek összeszedtünk Rex az öszvérek közé csapott, és elindultunk Spence velünk tartott, bár nem szabad akaratából: tudtuk hogy nem lenne jó neki egyedül. Fakó hátul ült Oaks mamával, míg Edmund a fia mellett gubbasztott. Gavinnal mellettük sétáltunk mivel jól kipihentük magunkat, és egy életre eleget utaztunk már kocsin. Ahogy áthaladtunk a kapun, az őrszemek „Vadásznő” kiáltással tisztelegtek előttem, mintha elfelejtettem volna, ki vagyok. Rex rám nézett a válla fölött.
– Nem unod még? – Elképzelni se tudod, mennyire – feleltem. Könnyen vettük az utazást, jó volt a családommal úton lenni. Időnként más utazókkal is találkoztunk, nem csak kereskedőkkel, hanem mindenféle vándorlókkal. Ilyen a horda legyőzése előtt nem volt. Akadtak köztük urochok, emberek, sőt, időnként láttunk szégyenlős, szófukar gulgurokat is. Már kezdett hidegre fordulni az idő, de fagy nem volt. Éjjelente viszont igen hideg lett, összebújtunk a kocsi alatt pokrócokba csavarva. Gavin eleinte kicsit idegesnek tűnt, mintha azt hinné, hogy ez az egész csak egy trükk, hogy arra várunk, megszokja, hogy megint van családja, és a végén gonoszul elvesszük tőle. De amint a folyóhoz értünk, már minden este Oaks mamához bújt. Tudtam, hogy érez, én is ilyen voltam, bizalmatlan és aggodalmas, nem hittem, hogy bárki törődhet velem anélkül, hogy valamit várna cserébe érte. A fák ezer színben pompáztak már az Örökzöld Szigeten, amelynek becsapós neve volt, hiszen csak a növényzet egy része tartotta meg a zöld színt, míg a többiek vörösre és aranyra váltottak. A falut alig lehetett észrevenni gyűrűjükben. Rex megállt egy dombtetőn. Edmund a vállára tette a kezét, Oaks mama felállt a kocsin, hogy jobban lásson. Figyelte a sok sornyi síremléket a közeli mezőn. Már kinőtt a fű, mégis kiugrottak belőle a sötét sírhalmok. – Mennyi halott – suttogta. – Bármelyikőtök köztük lehetne. Sőt, mind ott lehetnétek. Edmund hátrafordult és rámmosolygott. Ezt nagyon szerettem benne: az ő ereje mindig győzött Oaks mama szomorúságán.
– De nem így történt. Gavin oldalba bökött, és felém nyújtotta a lobogót. – Ez a tied. Tudtam, mennyire szereti. Előhúztam a késemet, és kivágtam a közepéből a kártyalapot, majd visszaadtam neki. – Nem, csak ez az enyém, a zászló hozzád tartozik. Senki nem védelmezhette volna jobban. Láttam rajta, mennyire boldoggá tettem ezzel. – Menjünk hát – mondta Edmund. – Szeretném látni azt a helyet, amit otthonomnak nevezhetek majd. A kocsi a vízhez ért. Rex füttyögött, én pedig kiabáltam, amíg az egyik halász meg nem látott és ki nem jött a partra. A fenébe kívántam az egészet, mert megismert és hangneme barátságosból szörnyen tiszteletteljesbe váltott át. – Sajnos nem tudok mindenkit átvinni egyszerre – szabadkozott. – De küldök még másokat a többiekért és az ingóságokért. – Menjetek vele Edmunddal – megöleltem Oaks mamát, aki szörnyen izgatott lett, ahogy férje besegítette a csónakba. Keményen kapaszkodott, ahogy a hajós igazított a vitorlán és elindultak a sziget felé. Hamarosan újabb hajósok érkeztek. Szerencsére nem volt sok cuccunk, és az is csupa könnyű tárgy. Mivel Oaks mama és Edmund értettek a mesterségükhöz, tudtam, hogy nem kell nélkülöznünk. Rosemere nem változott, gondoltam, ahogy bátyám a mólóra segített. A szüleim nem messze álltak és csodálták a gyönyörű települést. Amint meghallotta, hogy itt vagyunk, a kormányzó elénk sietett, megrázta a kezem és kifejezte őszinte örömét, hogy magammal hoztam a szüleimet is. Lenyűgözte őket a kitüntetett figyelem, és bár én nem élveztem, az ő örömük
miatt nem rohantam el Fakóval megkeresni Kőt és Gyűszűt. – Hogy van Morrow? – érdeklődtem, amint egy pillanat szünetet tartott a beszélgetésben. – Jól, de nem sokon múlt. Tegan doktornő mentette meg az életét. – Az a lány lenyűgöző – bólogattam. – Sajnálom, hogy James megsérült. Gondolom, engem vádol, hogy bajba sodortam, ezt is sajnálom. Nagy meglepetésemre az idősebb Morrow csak nevetett. – Dehogyis. Senki nem tudta Jamest meggátolni abban, hogy mindig, mindenben a saját feje után menjen, még én sem. Én csak annyit tehettem mindig is, hogy itt legyek neki, amikor hazatér. Oaks mama célzatosan rám meredt. – Úgy látom, van bennünk valami közös, uram. A kormányzó mosolygott. – Igen, úgy látom. Szép mennyiségű mindenfélét hoztak egy egyszerű látogatáshoz. Vagy talán itt maradnának? – Ha szívesen látnak – felelte Edmund. Mielőtt még bármit mondhattam volna, már ismertette is Morrow-val saját cipészi képességeit és Oaks mamát magasztalta, aki szerinte a legjobb varrónő volt a vidéken. Meg tudtam volna ölelni a kormányzót, ahogy Edmund vállára tette a kezét, és azt mondta: – Mindig örülünk ilyen mesterembereknek a közösségünkben. Ahhoz, hogy a szüleim otthon érezhessék magukat, kellett az, hogy azt érezzék, szükség van rájuk. Hallgattam a beszélgetésüket és hagytam, hogy Fakó átöleljen. Végül a kormányzó arra jutott, hogy mégis csak úgy lesz az jó, ha az ő
vendégei leszünk. Én köszönettel visszautasítottam, Kőhöz és Gyűszűhöz szerettem volna menni, de Oaks mamáék Rexszel és Gavinnal Mr. Morrow-val tartottak. A kormányzó a sziget leghatalmasabb házában élt, így bőven jutott nekik hely. Fakóval elsétáltunk barátaink kunyhójához. Bekopogtam, remélve, hogy örülni fognak. Gyűszű arcán boldog mosoly terült el, ahogy magához ölelt. Nem csak én tettem félre az odalent megtanultakat, hogy jobb emberré válhassak. – Könyörgöm, mondjátok, hogy ideköltöztök! – Nem hozzátok, de igen – mondtam. – Legalábbis nem örökre hozzátok. De szeretném, ha maradhatnánk, amíg valami állandót nem találunk. Gyűszű széles mosollyal engedett be minket. – Még szép! Szívesen látunk titeket. Kő visszhangozta Gyűszű érzelmeit, boldog volt, hogy náluk lakunk egy darabig. Sokat változtunk mindnyájan, de idegenek soha nem leszünk egymásnak. Azon az éjjelen addig beszélgettünk, míg be nem rekedtünk, kitöltöttük a szürke foltokat, és megbeszéltük a komolyabb dolgokat is. Robin tündéri volt, és amíg Gyűszű leszedte az asztalt, én vettem az ölembe. Fakó rajtakapott, hogy a vakarcs haját szagolgatom. Lehajtottam a fejem, el tudtam képzelni, milyen furcsán festhetett mindez, de férjem szemében forró tűz égett. Később, a tetőtérben a fülembe súgta: – Ölni tudtam volna már egy kis együttlétért veled. Mondta már ezt nekem korábban is, de felfogtam, most mit értett ezalatt. Átöleltem és megcsókoltam, aztán csöndesen gyakoroltuk még egy kicsit a dolgot, és bizony tökéletesre sikeredett. Utána ujjammal kitapintottam a sebhelyet az oldalán.
– Annyira közeljártunk ahhoz, hogy elveszítselek – suttogtam. – Soha nem fogsz. Újra megcsókoltam, visszagondolva, hányszor csókolt meg ő engem, és nem tudtam már megszámolni. Ettől ismét felforrt a vérünk, úgyhogy beletelt jó időbe, mire alváshoz kezdtünk készülődni. Valami mégsem hagyott nyugodni. – Mi a gond? – Fakó úgy olvasott belőlem, akár egy könyvből. – Jó? Mármint amikor megérintelek. – A legjobb dolog a világon. – De nem ezt kérdeztem, és ezt ő is tudta, úgyhogy hozzátette: – Nem tudom, hogy valaha teljesen egészséges leszek-e ilyen szempontból. Néha vannak rémálmaim. De amikor veled vagyok, minden más. – Akkor közel maradok hozzád – ígértem. Kotorászni kezdett a csomagjában. – Van számodra valamim. Érdeklődve felültem. – Tényleg? Mi az? Válaszként előhúzott egy ezüst karkötőt, csillogó ékkövekkel. Levegőt se kaptam. – Na de... Mikor? Valahogy sikerült elértenie akadozó hangom. – Azután vettem, hogy elmentél. Emlékeztem, mennyire tetszett. Lehet, hogy oda kellett volna adnom, amikor Edmund összeadott minket Soldier-tóban, de a megfelelő pillanatra vártam. Ahogy felcsatolta a csuklómra, felsóhajtottam. – Tökéletes.
Soha nem akartam levenni. Reggel elkezdtük közös életünket. Reggeli után kéz a kézben bejártuk a falut. Nekem semmi különösebb célom nem volt, de ahogy Fakó elvezetett a móló mellett rájöttem, hogy neki igen. Nem ment messze, csak túlhaladtunk az utolsó kunyhókon, fel egy enyhe emelkedőn, ahol gyönyörű látvány fogadott. Láttam a piacot, a hajókat, a kanyargó folyót és a kormányzó házát Rosemere másik végében. – Itt szeretnék építkezni – mondta –, ha neked is tetszik. Mivel nélküle döntöttem el, hol fogunk élni, helyesnek gondoltam, hogy ő határozzon a pontos helyről, ahol házat emelhetünk magunknak, és ha az élet kegyes lesz, együtt megöregedhetünk. Nem úgy, mint odalent az emberek, hanem mint Edmund és Oaks mama. A szívem repesett már a gondolattól is, éveket tölthetünk együtt ezen a csodálatos helyen. Annyira felette állt ez mindennek, amit eddig elképzeltem! – Gyönyörű... Kell kérnünk engedélyt? – Én már kértem. – Mikor? – Most alaposan meglepett. – Ma reggel, mielőtt felkeltél. Valamiért különösen fáradt voltál. – Rám villantott komisz vigyora olyan szinten megkísértett, hogy kis híján hanyatt döntöttem az aljnövényzetbe, hogy megmutassam neki, ki is a fáradt. De most más dolgunk akadt. Az, hogy én voltam a Vadásznő, egy nagy előnnyel járt: idegesített ugyan, ahogy az emberek vizslattak, amikor átvágtam a városon, viszont rengeteg önkéntes jött segédkezni nekünk az építkezésre, miután összeszedtük az építőanyagot. Fél Rosemere folyamatosan velünk dolgozott, úgyhogy elég gyorsan
kúsztak fel a falak, aztán az építők feltöltötték a fa szerkezetet kővel és lerakták a padlót. Kő és Gyűszű is rengeteget segített, hiszen ők maguknak építették a házukat, Gyűszű pedig egy sor olyan trükköt mutatott, amivel egy lakóhelyet még otthonosabbá lehet varázsolni. Az egyetlen vészjósló felhőcske Tegan volt a tiszta égen. Egy nap, amikor Fakó mellett dolgoztam, kijött hozzánk és elgondolkodva bámult minket. Letettem a szerszámokat és odamentem hozzá. Sietségünkben, hogy mielőbb meglegyen a házunk, sokkal kevesebbszer találkoztam vele, mint szerettem volna, de arra gondoltam, télen rengeteg időnk lesz meglátogatni. Ám a pillantásában bujkáló szomorúság másról tanúskodott. – Nem mehetsz el! – mondtam neki csendesen. – Tegan, képtelen vagyok elbúcsúzni tőled, ne kérd ezt tőlem. A szívem majd megszakadt: Kószára emlékeztetett, aki majdnem ugyanezeket a szavakat mondta nekem, mielőtt elsiettem a horda kellős közepébe. Gyakran gondoltam rá, halála soha nem múló bánatot jelentett. Tegan arcán is láttam időnként ezt a fajta szomorúságot. – Pikk – suttogta –, be kell tartanom a szavamat. Tudtam, hogy a dr. Wilsonnak tett ígéretére gondol, amiről önző módon abban reménykedtem, elfeledkezik. Nem illett hozzá Winterville... Vagy talán igen, csak én szerettem volna, ha nem így van, és velünk marad. – Olyan sokat tud. Mindent meg kell tanulnom tőle. Úgy érzem, muszáj. Megértettem ezt az indíttatást is, de szerettem volna meggyőzni, hogy nem kell semmivé sem válnia ahhoz, hogy értékes legyen. Fojtogatott a sírás, átöleltem és hosszú percekig
álltunk így. Valahogy sikerült nem belezokognom a vállába. Azt suttogtuk egymásnak, hogy ez nem tart örökké, meg hogy küldünk majd leveleket a kereskedőkkel, de mindketten tudtuk, hogy ez komoly búcsúzás. Innentől nincs több közös kaland, közös utazás. Elmegy Winterville-be és tanult emberré válik, míg én itt maradok a szigeten. – Hagyj elmenni – kérte, és én engedelmeskedtem. Elfordultam, hogy ne kelljen látnom, ahogy távozik, aztán leültem a földre, és sírtam. Időnként úgy érzem, minden boldogságnak ára van. Soha, de soha nem érheted el a tökéletességet. Az élet csak azért kínálja az örömöket, a szépséget, hogy el tudd viselni a fájdalmat. Végül felszárítottam könnyeimet, mert Fakó felvette vad, komor arcát és ilyenkor soha nem tudhattam, mi következik. Tegan nem lenne boldog, ha a férjem utána nyargalna és visszahozná a hátán, pusztán azért, mert engem elszomorít a távozása. Erre kicsit pihentettem a munkát, hogy ellátogassak a kormányzó házába. Akadt egy személy a szigeten, aki osztozott a fájdalmamban. Morrow úgy nyitott ajtót a kopogtatásomra, mint aki nem számít arra, hogy jövök. Beesett és sápadt arcán új, piros sebhely húzódott, de ettől eltekintve egészségesnek tűnt, noha nem nyerte még vissza korábbi erejét. Belekaroltam, ahogy egy nagy szobába kísért és leültetett a tűzhelyben pattogó tűz elé. Észre se vettem a harapós hideget munka közben. – Elment – mondtam. – Tudom. – Leszegte fejét, haja okos arcába hullott. – Mikor mész utána? – A tél végeztével. Addigra talán már hiányozni fogok neki. – És ha ez nem válik be? – Nem feltételeztem, hogy
bevallotta neki az érzelmeit. Elmagyarázhattam volna, miért nem bízott a férfiakban. De ahogy ígértem, magamban tartottam Tegan titkát, senki nem tudta meg, mit szenvedett el Gotham romjai között. Kósza már meghalt, Tegan szörnyű titka pedig velem száll majd sírba. – Akkor addig jövök-megyek, amíg meg nem kér, hogy maradjak vele. – Morrow mosolya komoly, édes mosoly volt. – Most amúgy is a te történetetlen dolgozom. Legalább elfoglalom magam a lábadozásom alatt. Szeretném, ha a vázlata kész lenne tavaszra, és elolvashatnád: – Fakó majd felolvassa nekem – mosolyogtam. – Nem ez az erős oldalam. Elképzeltem, milyen lesz összebújni a férjemmel egy tűz előtt és hallgatni Morrow szavait. Beszélgettünk még egy darabig, hogy meggyőződhessek róla, nem lesz vele gond Tegan távollétében sem, de a mesemondó erősebb volt, mint amilyennek látszott, és rendelkezett egy olyan tulajdonsággal, ami legyőzhetetlenné tette: a végtelen reménnyel. Vagy egyszerűen csak hibbant volt, ami azt is megmagyarázta, miért követett engem. – Úgy tervezem, Razorland, azaz Pengeföld legendának fogom hívni – mondta. – Miért? – Mondtál nekem valamit az utadról, ami északra hozott, valami olyat, hogy a világ pengékből áll, amelyek így is, úgy is összevagdosnak, bármit is teszel. – De ez már nincs így – feleltem csendesen. – Hála nekünk. – Morrow megajándékozott csábos mosolyai egyikével, de én láttam benne a keserűséget is. Hiányozni fog neki Tegan.
– Egy dolog van, amin régtől sokat gondolkozom... Miért köszöntötted úgy az ezredest, hogy kétoldalt arcon csókoltad? Azt hittem, ez felidegesíti Morgant. – Én vagyok Rosemere nagykövete – felelte. – Apám tudta, hogy valami olyan munkát kell nekem adnia, ami kielégíti örökös vágyamat a vándorlásra. Ez a hagyományos béke-csók. – Ó! – Tudhattam volna, hogy sokkal fontosabb ember, mint amennyit bevall. Persze, hogyne, csak egy mesemondó... – Akkor miért nem mutatkoztál be így a városokban, amikor együtt utaztunk? – Mert nem volt felhatalmazásom a küldetésre. – Arckifejezése meghunyászkodóvá vált. – Apám nem akart volna belekeveredni, így hittem. Ezért nem állíthattam, hogy Rosemere nevében járok el, mikor a P-osztagot szerveztük. Azt James Morrow-ként tettem. Felálltam, és arcon csókoltam. – Örökké hálás leszek érte. Visszamentem dolgozni. Még mindig ott volt a fél város. Az építkezés célt adott Spence-nek is, végre dolgozhatott valamin. Rexnek segédkezett, őt kedvelte a legjobban, hiszen összekötötte őket a veszteség, amelyet mindketten elszenvedtek. Nem beszéltek sokat, de erős kötelék alakult ki köztük, ráadásul egy másik házon is dolgoztak – Oaks mamáén és Edmundén, amit külön örömtelinek találtam. Végre úgy éreztem, teljesül ígéretem és új otthont kapnak. Gavin viszont többet parádézott, mint dolgozott, büszkén feszített új köpenyében, ami az osztag jelvényét viselte. A folyamatos munkával is jó hónapig tartott a házépítés, pont az első hó előtt végeztünk vele. Boldogan álltam benn Fakóval, alig akartam elhinni, hogy van egy saját otthonunk.
Nemsokára elkezdtek jönni az emberek házavató ajándékokkal, ahogy a szigeten szokásban volt. Kő bútorokat hozott, amiket Gyűszű állított elő, míg Oaks mama párnákat, függönyöket készített nekünk. Fontoskodott kicsit, segített feltenni őket, míg Rosemere asszonyai edényeket, lábasokat hoztak, ágyneműt, takarókat, és mindenféle dobozt, amiket ki se nyitottam hirtelenjében. Már későre járt, mire mind elmentek. A kis apróságok mellett volt már asztalunk, székeink és ágyunk egy vadonatúj, tollal tömött matraccal. A ház sokban hasonlított Gyűszűék kunyhójára. Szabadjára engedtem a képzelőerőmet, elképzeltem, hogy telnek majd az évek itt. Fakó közben tüzet rakott a kandallóba, az első tüzet saját otthonunkban. Maga alá temetett a boldogság és könnyeket csalt a szemembe. Kinyitottam az első ajándékot. Egy képkeret volt, és azonnal tudtam, mit rakok bele. – Fakó, megvan még a névadó ajándékod odalentről? – Persze. Tudom, hogy butaság, de nem bírok megválni tőle. – Örülök. – Beletettem az ő papírdarabját és az én kártyalapomat a keretbe, aztán kerestem szöget és kalapácsot. Talizmánjaink díszítették otthonunkat, amit találónak éreztem: a régi élet emlékei beépülnek az új életünkbe. Aztán áttúrtam az úti csomagomat, és kikerestem két legnagyobb kincsünket: Hosszúpuska térképeit és a könyvet, amit Fakóval a romok között találtunk. Odajött és megnézte őket, aztán tiszteletteljesen megérintette a bőrborítást, mintha számára is ugyanannyit jelentene, mint nekem. – Alig hiszem el, hogy még megvan, ráadásul ilyen jó állapotban.
– Nagyon vigyáztam rá, viaszosvászonba tekertem. Felolvasnád nekem a végéig? Fakó halkan olvasni kezdte, és a történet jobban megérintett, mint valaha. * Még aznap összeházasodtak. Másnap pedig a király színe elé járultak és elmesélték neki a teljes történetüket. És kit találtak az udvarban? Nem mást, mint Photogent, akit a király és a királyné is nagy becsben tartott. Aurorát eltöltötte a boldogság, és mindnyájuknak elmesélte, mit hazudott neki Watho, hogyan hitette el vele, hogy gyermeke halott. Senki nem tudott semmit Nycteris apjáról és anyjáról, de amikor Aurora saját azúrkék szemét látta a szépséges lány arcában átragyogni éjszakán és minden felhőn, furcsa dolgokra gondolt: talán még a gonoszok is arra valók, hogy a jókat összekapcsolják. Wathon keresztül az anyák, akik még sohasem látták egymást, szemet cseréltek gyermekeikben. A király nekik adta Watho kastélyát és földjeit, és ott éltek és tanították egymást sok éven át. De alig telt el egyetlen esztendő, mikor Nycteris beleszeretett a nappalba, mert az volt Photogen ruhája és koronája, és a lány látta, hogy nagyobb a nappal az éjszakánál, a nap nagyobb úr a holdnál, Photogen pedig beleszeretett az éjszakába, mert az volt Nycteris anyja és otthona. – Ki tudhatja – mondogatta Nycteris Photogennek –, hogy amikor mi elmúlunk, nem lépünk-e át egy olyan nappalba, ami annyival nagyobb a te nappalodnál, mint amennyire az nagyobb az én éjszakámnál?
* Amikor befejezte, megcsókoltam, és a fülébe súgtam: – Szeretlek, Fakó. – Ezt nem mondtam ki akkor, amikor lázasan feküdtem a kocsin. Úgy elmosolyodott, mint akinek mindjárt szétreped az arca, felkapott és egy székhez kísért engem, egy nagy fotelhez, aminek széles karjai voltak és puha párnák borították, és akár ketten is kényelmesen elfértünk benne. Azon gondolkoztam, vajon Gyűszű kimondottan ölelkezésre tervezte-e. Az izmaim annyival kellemesebben sajogtak a munkától, mint a harctól! Selyem tévedett, gondoltam. Nem Nemző, hanem Építő szívem van. – Örülök, hogy így végződött a történet. Így még a király sem választhatta el őket. Mint ahogy minket sem. – Mik nekünk a királyok? – kérdezte Fakó kihívó vigyorral. – Mi megváltoztattuk a világot. Hihetetlen, de tényleg így történt. Felkeltem és elhelyeztem a könyvet a kandalló fölötti polcon, aztán melléje tettem Hosszúpuska bőrtokját. – Így, ni. Most már tökéletes. – Mit akarsz kezdeni azokkal a térképekkel? – kérdezte Fakó. – Odaadom a vakarcsainknak – válaszoltam. Ennél jobb örökséget el sem tudtam képzelni. Mintha a világot adtuk volna nekik. – Nem akarok várni az elnevezésükkel. Fakó arckifejezéséből ítélve ezt nagyon komolyan gondolta. – Én se. Az idefenti hagyományt követjük majd, mint Kő meg Gyűszű. – Láttad, mennyi ennivalót hordtak a kamránkba? – kérdezte lustán, témát váltva. Örültem neki, még nem szerettem
volna a családunk bővülésére gondolni. Vörös arccal csóváltam a fejem, én Oaks mamával igyekeztem otthonossá termi a házat. – Sokat? Fakó csendes csodálattal nézett rám. Egy-két pillanat és ez vággyá nő majd. Nekünk pedig minden jogunk megvan rá, hogy bevegyük magunkat a belső szobába. Senki nem fog félbeszakítani vagy bármi űrüggyel ugráltatni minket. Ez megdöbbentő volt. – Elég egész télre is. – Talán kiérdemeltünk néhány hónapnyi lazítást – vetettem fel. – Mit csinálsz majd, ha eljön a tavasz? – Értem nyúlt. Az ölébe ültem. Fakó a nyakamat puszilgatta, én pedig megsimogattam az arcát. – Veled leszek. És megtartottam a szavam. Örökké.
Epilógus
A
z Örökzöld Szigeten található Rosemere városa, és benne egy fehér kőház, amelyben idős házaspár él. Egy fehérre festett rácsra gyönyörű rózsák futnak fel a ház előtt és borostyán lepi a falat hátul. Békés hely, lombokon átszűrődő napfény és kellemes árnyékok hona. Van egy cseresznyefa a kertben, és ha valaki megkérdezi az embert, aki sok éve ültette, hogy miért pont cseresznye, mosolyogva azt feleli, azért, mert ő a cseresznyét szereti. A házacskában a falon képkeret lóg, mely egy ősöreg papírfecnit és egy pikk kártyalapot tartalmaz. A tűzhely feletti polcon két könyv pihen egy-egy fából faragott szobor által közrefogva. Az egyik nagyon öreg, még a régi világban készült, gerincén A nappalfiú és az éjszakalány cím olvasható. A másikat szépséges kézírással pergamenre írták, színes tintájú tollal készítettek bele rajzokat és bőrbe kötötték. Az első oldalon ez áll: A Pengeföld Legenda, James Morrow tollából. Bár van könyvtár, ahonnan tömegével kölcsönözhetők ki könyvek, a helyi gyerekek nagyon sokszor ezt a történetet kérik, mert elvarázsolta őket a Botos Tegan, Kósza, a Farkas, Pikk, a Vadásznő és Az, Akinek Színe Soha Nem Fakó. Megnyugtatja őket ez az ismerős legenda arról, hogy hogyan alakult a világ története. Amikor a férfi nem a házimunka elől elszökdösött gyerekeknek olvas fel, napjait azzal tölti, hogy páncélzatot készít olyan fiataloknak, akik elhatározták, hogy szerencsét próbálnak
és bejárják a világot. Nemrég még a felesége tanította küzdeni ezeket a fiatalokat, hogy felkészülten vághassanak neki nagy útjuknak. De most, hogy a férfi haja fehér és a nőé ezüst, sokkal jobban szeret a kertjével foglalatoskodni. Vannak gyerekeik is, bizony! Már egy ideje felnőttek, és a világot járják, örökségük, egy köteg térkép segítségével. Időről időre hazatérnek, történeteket hoznak magukkal. A parton megkérik a hajósokat, hogy evezzenek át velük, a szüleik pedig mindig boldogok ilyenkor, kitörő örömmel fogadják őket. Olyan örömmel, amit azoktól tanultak, akik jobban szerették őket annál, mintsem hogy visszatartsák, amikor az egész világ hívása zengett feléjük. Rengeteg történet kering arról, hogy ez a páros milyen szerepet játszott a Folyó Háborújában, mielőtt a gulgurok a felszínre költöztek volna, mielőtt az urochok aláírták volna a békeszerződéseket. De ahogy telik az idő, a szomszédok nem igen hiszik már, hogy ez a kedves pár olyan veszedelmes lenne, mint ahogy a legendák beszélik. Emiatt gondolják, hogy barátjuk, a Mesélő Morrow eltúlozhatta a beszámolóját. Időnként egy csuklyás alakot látni, ahogy ki- vagy besurran a házba, de senki sem tudja, ki lehet az. Ez az idős házaspár még most is élvezi a játékokat. A helyiek nagyobb része teljesen elveti ezt a mítoszt, attól eltekintve, hogy évente egyszer, a Béke Napján eljönnek a zarándokok. Olyan messzi helyekről is jönnek az emberek, mint Gaspard, Winterville, Otterburn, Lorrain vagy Soldier-tó, sőt, még sok más vidékről, és ajándékokat hoznak. Három napon és éjszakán át a házacska körül táboroznak Rosemere-ben, és remélik, hogy találkozhatnak a Vadásznővel, és Azzal, Akinek Színe Soha Nem Fakó. Évente egyszer ezek ketten elmondják a történetüket a saját szavaikkal.
Mert ők ketten hitték, hogy a tetteik számítanak, mert a Vadásznő a békét választotta, megbocsátott ellenségeinek és letette késeit, a vidék örökre megváltozott. Ez a legnagyobb bátorság leckéje, amit Botos Tegan tanít, aki életét a tanulásnak szentelte egy önfeláldozó ember tiszteletére. Ez a történet, amit csontokba véstek. A hódolatot előtte addig folytatják majd, amíg forog a világ, amíg el nem veszti rongyos széleit és új hősök nem születnek. De azok már más történetek lesznek.
A szerző jegyzete
Ehhez a könyvhöz rengeteg kutatást végeztem azzal kapcsolatban, hogyan is nézne ki egy szárazföldi háború, amit nagyjából az Amerikai Polgárháború idején uralkodó viszonyok közt vívnak meg. Végtelen hosszúságban olvastam cikkeket élelmiszerutánpótlásról, fegyverekről, harctéri orvoslásról, túlélési arányokról és a harcon kívüli nehézségekről. Tegan szerepéhez növényekről, egyszerű gyógyszerekről és rengeteg betegségről olvastam. Most már tudom, mi az a fagydaganat és tudom, hogy lehetséges szó szerint addig gyalogolni egy bakancsban, míg az darabokban foszlik le az ember lábáról. Sok minden nem került bele a történetbe, mert Pikk elbeszélésébe nem illett, de nagyon érdekes dolgokat találtam. Részletes információkért ajánlom ezeket az oldalakat: www. civilwarhome.com/strategyandtactics és www.historynet.com/civilwar-soldier. Ezek a könyvek is kiválóak: James McPherson: Battle Cry of Freedom: The Civil War Era, Bruce Catton: American Heritage Picture History of the Civil War és háborúmániásoknak ajánlom John J. Pullentől a The Twentieth Maine: A Classic Story of Joshua Chamberlain and His Volunteer Regimentet. A háború azonban egyáltalán nem dicső dolog, szerettem volna ezt is bemutatni a Hordában. Nem véletlen, hogy Pikk a béke pártján áll! A városnevek a vidéken valóban létező helyekről vannak mintázva a mai Maine és Kanada területén, de a konkrét helyüket elcsúsztattam, hogy a regény eseményei lehetségessé váljanak. Azért választottam ezeket a neveket, hogy a helyszín
ismerősnek tűnjön, és így a valósághoz kössem az olvasókat, közben mégis egy új világot fedezhessenek fel. A kíváncsiaknak elárulom, hogy a cselekmény valahol a mai Maine, New Brusnwick és Quebec között zajlik, bár az évszázadok alaposan megváltoztatták a vidéket. Ha Google Mapset használsz, írd be, hogy „Cabano, Témiscouata.sur-le-Lac, QC, Canada”, és megkapod, hogy körülbelül honnan indultak Pikkék Megváltásból. Minden más várost innen kiindulva el tudsz helyezni képzeletbeli térképeden. Ha innen nyugatra indulsz, mint ők, akkor Soldier-tóba jutsz, ha pedig keletre, akkor Gaspardba. Megígértem, hogy minden kiderül a korcsokról a trilógia végére, és azt hiszem, sikerült választ adnom az összes kérdésre, de ha valami nem tiszta, nyugodtan írj nekem e-mailt! Így végződik ez a világ... És így kezdődik az új. Köszönöm, hogy velem tartottál, remélem, élvezted az utazást.
Köszönetnyilvánítás
Ez az a pont, ahol meg kell említenem azokat, akik segítettek az utamon, kezdve Laura Bradforddal, aki hitt benne, hogy végig tudom csinálni ezt. Soha nem mondta nekem, hogy őrült vagyok (pedig így van), amiért nagyon hálás vagyok. Köszi mindenért! Aztán itt vannak ezek a remek emberek a Feiwel&Friendstől: Liz Szabla, Jean Feiwel, Anna Roberto, Ksenia Winnicki, Rich Deas, Kate Lied, a sales, a marketing, a PR, és a többi fantasztikus csapat. Ezt a trilógiát megírni merő élvezet volt. Ritka, hogy azt mondom: vártam a szerkesztést, de Annde Heauslerrel dolgozni annyira élvezetes, odaadása páratlan. Mindent egybevéve, ez a csapat a legszuperebb könyveket adja ki, büszke vagyok rá, hogy munkatársak vagyunk. Nagy köszönettel tartozom első olvasóimnak: Karen Alderman, Sarah Fine, Majda Colak, Robin LaFevers, Rae Carson és Veronica Rossi. Ez egy igencsak all-star bétaolvasó csoport, és ha bármi gáz van a Hordával, az csak rajtam múlt, nem rajtuk. Szuper tanácsokkal láttak el. Köszönet a Meg Nem Nevezhető Körnek, bár nem nézhetek rátok közvetlenül, mert elvakít a dicsőségetek. Ti vagytok a legjobb barátaim, jobban szeretlek benneteket, mint a palacsintát vagy a versenybékás játékot. Köszönöm a támogatásotokat, miközben én csendesen megőrültem, és próbáltam nem túl idióta dolgokat összehordani az interneten. Örök hála fenomenális korrektoromnak, Fedora Chennek. Ő
mindig tud a munkámon tovább csiszolni. Megköszönöm nagyszerű családomnak is, akik elviselnek mindenféle szutyokságot tőlem. Nehéz lehet egy munkamániással együtt élni, aki elfelejti, milyen nap van ma, de ti mégis megtöltitek mindennapjaimat csillámló egyszarvúkkal, szivárványokkal és kiskutyákkal. De leginkább kiskutyákkal. Végül, köszönöm az olvasóimnak: ti a szívetekbe zártátok a könyveket és ezért én a szívembe zárlak benneteket. Ne felejtsetek írni nekem!
