ELŐSZÓ
Ez a könyv Kosztolányi Dezsőnek külföldi utazásairól írt beszámolóit és jegyzeteit tartalmazza. Egy letűnt világ aprólékos, s ugyanakkor főt-emeltetően nagyvonalú képét tárja az olvasó elé. Tárgyilagos tudósításokat kapunk, s azonközben a valóság olyan varázslatát, amilyen előidézésére csak író képes. A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre; az időnek ehhez legelőször is meg kell halnia. Ezek a múlt-teremtők, ezek a jelen-gyilkosok itt élnek közöttünk. Nincsenek sokan, de némelyik nagyobb munkát végez, mint Dzsingisz kán. A város, ahol Jókai csak fél órára is megfordult, azon nyomban legendává változott. Krúdy lába nyomán fű se nő többet, hacsak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragd-ragyogásával. Móricz megnézett egy alföldi piacot: még ma is úgy áll, öröklétbe merevedve; ember legyen, aki megmozdítja. Kosztolányi óvatosabb volt. Mosolyogva járt köztünk, szerénykedve titkolta rettenetes képességét, épp csak jegyzőkönyvében tett néhány vonást. Ámulva nézem, minden vonás egy halott idő, egy darab eleven múlt. Mi jártunk, keltünk s közben ő a hátunk mögött szorgalmasan süllyesztgette Európát az öröklétbe, „lezárt egy korszakot”. Igen, egy korszak véget ért. Úgy tekinthetünk rá – úgy olvashatjuk –, mintha Xerxész korát vizsgálnánk. Mert az is „történelmi” idő volt? Mert ez is már a történelemé, az öröklété, egy lángelme teremtő képessége révén. Kísérteties élmény: élünk, s mégis mintha Plutarkhoszban olvasnánk magunkat. ΐΐ
5
Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt feltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy, ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség. Az irodalmatlan népek örök jelenben élnek, akár a majomfalkák. (Még a szobrok és képek s katedrálisok is milyen néma és árva tanúk betű nélkül.) A jóirodalmú népek viszont magától értetődően gyorsabban, tömörebben és többet élnek. Petőfi, Arany, Berzsenyi, Balassa – múltunkban, de életünkben is egy-egy üres folt volna, ha ők nincsenek. Az olvasó nemzet több pillanatot, több eseményt, több emléket kap, olyanformán, mint mikor úton van az ember. (Minden szobor és torony egy-egy kilométerkő. Minél több van, annál több az út.) Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Kísérteties pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben. Kosztolányi nem volt tudatában, milyen fontos munkát végez, de nyilván érezte: oly kedvvel, s tökéllyel csinálta, szinte már kamaszként. Attól fogva utazott. ΐΐ
6
Az idő úgy lepi a földet, mint a növényzet: mindenütt egyazon törvény szerint tenyészik, de mindenütt más és más formában. Aki utazik, az elé mintegy vízszintesen terül az idő és többet ad át magából. Kosztolányi szenvedélyesen szerette az életet, az áttekinthető, bejárható és megfogható időt, ezért utazott. „Az utazás szememben előbb-utóbb az élet jelképévé magasodik” – írta csaknem három évtized utazásai után. „Elindulunk valahová és megérkezünk. Mi a végcél? Ennek is többnyire oly kevés értelme van, mint az élet végcéljának.”
Csaknem ugyanazon a napon, amikor ezeket a sorokat papírra vetette, próbál feleletet találni erre a látszólag oly értelmetlen végcélra. Vallomása jellegzetesen alkotói vallomás, művészi: „Az igazi költő nem érti az életet s azért ír, hogy az írással, mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester megértesse.)” Ha nem volna Istenkísértés, azt mondhatnánk, Isten is azért alkotta a világot, hogy megértse. Kosztolányi azért utazott, hogy minél több érthetetlen dolgot találjon. A csodát hajszolta. Ezért ereszkedett térdre egy fűszál előtt, ezért merészkedett kora félistenként tisztelt nagyságainak színe elé. Ezért ment el Cetinjébe és Vilmos császárhoz. Tekintete mindig egyformán járt. Csodára szomjasan villogott ez a szem és fölényes gúnnyal, sőt, ami a gúnynál is több: elnézéssel, derűvel. Így villog és tündöklik örökre az a jelen is, amit ő múlttá alakított, amit leírt és írás közben megértett. ΐΐ Mi volt ez a múlt? Mi, a szemtanúk, természetesen ezt is „átmenet”-nek éreztük. De adjuk majd gyermekeink kezébe az írásos tanúvallomásokat róla, s tőlük megtudjuk, hogy ez az átmenet – egyik háborúból a másikba – ez is önmagában teljes, döntően külön korszak volt. Lázálomszerűen izgalmas volt, épp azért, mert külön nagy esemény alig történt benne valami is. A várakozás, a magát megmosolygó remény kora volt. Van valószínűtlenebb pillanat, mint mikor hosszan dübörgő orkán közepette egy kis időre kisüt és mindent – sarat, tört gallyat, elöntött rétet – aranyszínbe von a nap? Ez a táj, ez az idő Kosztolányi tollára való volt. Szerette az álomszerűt, a kísértetiest, a feje tetejére állítottat, s ezek könyörtelenül pontos és tárgyilagos ábrázolását. A legnagyobb akkor volt, ha álomvilág realistája lehetett. Ez az átmeneti kor ezt nyújtotta.
7
Az első jegyzet az 1909-es Belgrádot ábrázolja lélegzetakasztó légkörrel, s utolsó mondata: háború lesz. A meghökkentő jóslat után felenged az író tekintete, kapunk egy darab igaz-igazi békevilágot, 1914 előttit, mintegy szemmértékül, hogy legyen majd mivel összevetnünk az aztán következőket. Az első világháború következett, négyesztendei szobafogság a világcsavargóknak. Utána már nemcsak kíváncsiskodó utazások következnek, hanem olyanok is, melyeket az író mintegy a nemzet vagy az emberiség megbízásából tesz: Rothermere-nél hazáját, a PEN-értekezleteken hivatását képviseli. Aztán következnek azok az utak, amelyek már a halál felé vezetnek. Ezek végükön nem csendülnek már jóslattal: a jóslat és az ítélet, a figyelmeztetés és az eleve belenyugvás bennük rejlik, nekünk kell kihámoznunk. Egy tiszta szellem bölcsessége van bennük. Írójuk azok közé az utazók közé tartozott, akik csak városokat keresnek fel, s a falvakat – a népeket – jóformán meg sem látják. Azok közé tartozott, akiktől az ember méltán kérdezhetné, hogy tulajdonképpen miért utaznak, ha mindig azt keresik, amiben otthon is részük van. Azok közé, akik mindig az otthont keresik, nyilván azért, mert még nincs nekik. Kosztolányi hazája a törékeny Európa volt, otthona az örök s mégis oly illanékony európai szellem. A kötet – a sors szeszélyéből – „testvéri kiáltással” végződik, a világ városaihoz. „Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy haza érkezem” – vallja nem közönséges bátorsággal a nemzeti túlzások korában s épp azért annál nagyobb hitellel. Én körülbelül a falvakkal vagyok így; örülök, hogy épp én adhatok tágabb utat e hitvallásnak, lehajtott fővel tisztelegvén minden tiszta vélemény előtt, népünk szelleme szerint. Illyés Gyula
8
1909
Belgrád
BELGRÁDI KÉPEK Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a szerb főváros a monarchia első ultimátumának átnyújtása előtt lázban égett A gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa, s mégis úgy tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek. Feketék, sápadtak, szomorúak. A magyarországi szerbek mellettük piros, markos, szálfa-emberek. Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó ruhák és kendők színei. Ezek ízelítőt adnak egy nép ízléséről és kultúrájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek ujjonganak – piros, sárga és teljeslila – színes kendők, tarka aljak és blúzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsúfoltabb, kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld merész keverésben. Belgrád maga is hasonlít a hegyekre mászó olasz városokhoz, s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp úgy élnek, esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a szicíliai kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz hasonlatosság. Bemegyek a vasúti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínű nadrágban ott szomorkodik a vasúti étterem konyhagőzében és zajában egy pergamen-arcú, sovány férfiú, Szerbia királya. Úgy látszik, az aranyrámában rosszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép belőle és leül az asztal-
11
hoz, szerényen csönget, és egy szóda-fröccsöt rendel. Kényszerű királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a svájci szocialisták ülésein is szorgalmasan részt vett, s francia kultúrán nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a fiatalság, a párizsi évek mámora, s csak gond van benne, félelem és ideges mélabú. Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és lucsokban egyformán így bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá, s aztán élni mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt falióra ketyeg mellette, és nincs mód, hogy leszálljon a falról és trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlowe és Shakespeare nem királydrámát, riportot ír, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy újságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot. ΐΐ
12
Hepehupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomorúság van ezeken az utcákon, az orosz puszták és orosz regények szomorúsága. A kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka. Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga sállal a nyakán, fűrészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy hosszú asztalnál – húszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket, s minthogy magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol
a Pallas Lexikon áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Így egyáltalán minden „nemzeti”. Az olvasókör „nemzeti”, az uszoda „nemzeti”, még a céllövölde is „nemzeti”. Kis szerb kávéház. Azt mondják: ezeknek a rosszul világított belgrádi kávécsárdáknak boszorkányüstjében fő a leendő háború. Egyik asztalnál mezítlábas kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanús sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy öreg „chansonette” is megjelenik köztük, a párizsi nő, aki jobb idejében – régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i szállóban. Vanílialikőrt isznak, de zsebükben ciánkálit rejtegetnek. Dosztojevszkijről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkű krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen fordították le a maguk balkáni idiómájára. Minden szomorú és csempe itten, kezdve a cipők letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az víziószerűen másik képet lát, Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalonban mutat, ragyogó hölgyek, attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok cselekszenek. Csak hadd nőjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez a kétes hírű lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és betűszedők az európai haladás számára a patkánymérget. Kószálok szerte a városban. A dorcsolban, a régi török városrészben, ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kísértenek, a zöldfüggönyös kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszúszakállú kávésok karcsú cigarettákat és finom szivarokat kínálnak. Egyszerre valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hűvös félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás, a csapat oldalán, dagadó
13
nyakkal fújja az ismeretlen, katonai marsot. Az önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben civil ruhát viselnek, rossz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet, nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette rá a puskát és a réz óralánc búsan veri ki a lépés ütemét. A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassú lépésekkel gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos úr tűnik fel vagy egy fehérszakállú pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhítatosan süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától nem messze pedig zsömlyeszínű macska miákol keservesen. Egy kisfiú kíváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak így az idegenekre. ΐΐ
14
Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párizsi ízlés tavasza, de a cipők gyakran rosszak, kopottak, a sarok félre van taposva és gumisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt szegénység van. A kolosszus, mely párizsi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll. A korzó legnépszerűbb alakjai a tisztek. Fontosságuk tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínű nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriarkális szerb szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska. Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kisfiúk katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.
