http://www.168ora.hu/arte/erdos-virag-konyvhet-kolto-vers-irodalomblaszfemia-jozsef-attila-dij-76241.html
Erdős Virág: Muszáj letenni a voksot Költő és hazája. Sztankay Ádám interjúja József Attila-díjas író, költő, színpadi szerző. Legújabb verseskötete – A Trabantfejű Nő – az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Nem csupán a női lét bonyodalmasságairól kapunk belőle képet: köznapi ügyeink, a politika világának furcsaságai is versbe lettek szedve. Szellemesen, cinikusan, olykor provokatívan. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
Kötetének mottója: „dobd vissza”. Alatta zárójelben: Jézus. Kőről, kenyérről nem esik szó. Beszédes hiány. Játékossága és cinizmusa összegződik két szóban.
Ennek a mottónak a jelentését nyilván pont az adja, ami hiányzik belőle. Egyébként első körben szerintem nem is az a fontos, hogy kővel vagy kenyérrel, haraggal vagy megbocsátással reagálunk a világ dolgaira, a legfontosabb hogy egyáltalán reagáljunk. Hogy képesek legyünk valamiféle közvetlen, privát viszonyt kialakítani azzal is, amit készen kaptunk, és azzal is, ami itt és most körülöttünk zajlik. Hogy a „kulturális hagyomány” és az „aktuális történések” kapcsán egyaránt érezzük a magunk tényleges, személyes érintettségét, és ezáltal képesek legyünk halaszthatatlan kihívásként és direkt nekünk szegezett kérdésként értékelni az égvilágon mindent, ami körülöttünk volt és van. És
persze próbáljuk megfogalmazni a saját, legszemélyesebb válaszainkat. Minél „ütősebb” formában, annál jobb.
Mások mellett Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, József Attila, Parti Nagy Lajos, Örkény István soraira reagál – direktben vagy parafrázisként. Érezni a szeretetét irántuk, bár megidézett lírai szövegeikre gyakorta
profán,
keményen
köznapi
rím
felel.
Nekik
mit
akar
„visszadobni”?
Ez az egész „dobálózás” azt hiszem még annak a „leszámolás-sorozatnak” a része, amiből az én nemzedékem évtizedek óta próbál több-kevesebb sikerrel kikeveredni. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyet még „szövegszerűen” is fogva tart (és igazság szerint nagyjából halálra nyomaszt) az az őrületesen grandiózus költészeti tradíció (mondjuk a Nyugatosoktól Petriig), amelynek árnyékában annak idején szocializálódott. Nekünk még minden mondatunk mögött ott van egy „már megírt” verssor, minden rím-ötletünk mögött egy már ezerszer elsütött rímpár. Mi vagyunk azok, akiknek mindig mindenről beugrik egy József Attila-sor. Ez persze egyrészt rendkívül idegesítő, másrészt rendkívül szórakoztató, mint a notórius bálványdöntögetések általában. Kiégett romok közt botladozunk, és egy jórészt idejétmúlt és referenciáit vesztett „költészeti korpusz” törmelékeiből próbálunk világokat építeni, ám dicséretünkre legyen mondva, hogy közben egy másodpercig se vesszük magunkat komolyan. Számunkra verset írni szélsőségesen természetellenes magatartás, költőnek lenni, akárhogy is, de: kész röhej. A legfurább viszont, hogy mialatt mi (magunkat is
némiképp
hülyére
véve)
szellemi
atyáink
halomra
gyilkolászásával
foglalatoskodtunk, azalatt felnőtt egy nemzedék, amelyik immár nagyon is képes a saját szavaival és ráadásul maximális komolysággal beszélni önmagáról. Úgy is szokták őket emlegetni, hogy az „új komolyság” költői. Komolyabbak, és ezzel együtt, fura mód, sokkal szabadabbak is, mint mi voltunk, vagyunk.
Pedig én szinte gátlástalanul szabadnak érzem mostani kötetének verseit. Közállapotainkról is szólnak, olykor provokatívan, s mindenképpen elgondolkodtatóan.
Sőt, a kötet egy része inkább csak valamiféle darálószerű „előszámlálása” a bajainknak, mégpedig a lehető legprimitívebb költői eszközökkel. Ezt nyilván majd a kritikusaim is a szememre vetik. Pedig ennek a botcsinálta antipoétikának, ennek a tolakodó, kényszeres és degenerált rímparádénak nyilván megvannak a többé-kevésbé beazonosítható referenciái a versek által ábrázolni kívánt mai magyar valóságban….
De vajon egy verseskötet mennyire lehet része a hétköznapjainknak? Sokszor mintha csak irodalmi térben létezne a műfaj. Túl a recenziókon nem gerjeszt hullámokat a külvilágban.
Persze, nekem is vannak ez ügyben keserű tapasztalataim. Egy egészen szűk körön túl az embereket nem igazán hozza lázba se a kortárs költészet, se a kortárs irodalom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nyilván bennünk, a mi kényelmes
és megátalkodott alkotói arisztokratizmusunkban van a hiba. Hogy mi csinálunk valamit rosszul. Magunknak tartogatunk valamit, amiről pontosan tudjuk, hogy jó dolog, és aminek segítségével egyébként – hadd legyek egy kicsit idealista – csodákat lehetne művelni. Csak egy kicsit ügyeskedni kéne. Leszállni a magas lóról, például. Épp most olvastam Bán Zsófiának egy Frida Kahlo-ról írt tanulmányában: „Ahhoz, hogy a mágia hasson, a varázsszavakat érthetően kell mondani.”
Új kötetében az általános elbutulás okainak is diagnózisát adja. Egyik versében, amely többtételes Örkény-parafrázis, az ország úgy süllyed el a trutyiban – költeményében erősebb a szóhasználat –, mint Örkénynél a parafadugó a vízben. Értsem úgy: a Fidesz-kormány húzta le a hont a fenékre?
Ez a szöveg történetesen két évvel ezelőtt született, úgyhogy semmiképp. Amúgy sem gondolom, hogy a bajokért kizárólag ez vagy az a kurzus lenne okolható. Ami most van, az egy több évtizedes folyamat betetőződése, amit mi már ráadásul (többé-kevésbé)
felnőtt fejjel asszisztáltunk végig. Én ’89-ben
huszonegy éves voltam, (majdnem) minden tekintetben nagykorú. Ráadásul „írástudó”, annak minden kiváltságával, felelőtlenségével és hajlamával az árulásra…. Az ember persze próbál a múltjában olyan szövegek után kutatni, amelyek valamilyen módon mégiscsak időben jelezték volna, hogy a dolgok nem éppen a társadalmi igazságosság jegyében alakulnak, de hiába. Egy-két, mai szemmel nézve szégyenletesen bátortalannak tűnő szöveg, nem több. Egy-kettő.
Úgyhogy én mostanában – bármilyen nagyképűen hangzik is – leginkább a saját, személyes felelősségemről szoktam gondolkodni. És persze tanult kollégáim felelősségéről. Ha például azt próbálom meg számba venni, hogy kik voltak, akik közülünk végig kíméletlen következetességgel képviselték a „megalázottak és megszomorítottak” ügyét, akkor Tar Sándoron, Bódis Krisztán és mondjuk a korai Parti Nagyon kívül hamarjában nem is igen jut eszembe senki más.
Kérdés: mit vált ki majd bizonyos körökben, mondjuk, az Édes Hazám című verse? Ebben kiskorú prostituált hízeleg kedvenc kuncsaftjának, Édes Hazájának. A „nemzetgyalázó” lesz a legkevesebb, amit ezért kaphat.
Cifrábbakat is kaptam már. A vers annak idején felkerült az Irodalmi Centrifuga internetes portáljára, ahol elég döbbenetes fogadtatásban részesült. A kommentelők egy része közönséges blaszfémiának minősítette, amit én egyébként a magam részéről abszolút meg is értek. Ha valaki abban a sajnálatos tévhitben él, hogy ez egy felelősen gondoskodó és fiai-lányai iránt óvó szeretettel viseltető ország, akkor az ezzel az idealisztikus imázzsal elég nehezen fogja tudni összeegyeztetni példának okáért a gyermekprostitúció nagyon is létező jelenségét. Ezeket a jóhiszemű olvasókat egyébként nyilván Pintér Sándor belügyminiszter úr szavai tévesztették meg, aki épp a vers megjelenését megelőző hetekben jelentette ki, hogy márpedig „a kiskorú prostituáltak nem fenyegetés és kényszer alatt, hanem önként válnak prostituálttá”.
A Márciusi kesergőben írja: „Egy a tábor, egy az ellen, induljunk hát magunk ellen, ne rugózzunk rajta, mért is, ha mindjárt az ingemért is.” Konzervatív világlátással nehéz lenne ilyen képletesen fogalmazni a megosztottságról. Pedig fontos volna.
Szégyenlem, de nem ismerem igazán ezt a bizonyos „konzervatív” irodalmat. Persze mindig akadnak, akik próbálnak libikókázni a két „tábor” között, de ez szerintem mára már „irodalmi berkekben” is egyre kevésbé lehetséges. Nemrég hallottam egy rádióműsorban Tamás Gáspár Miklóst egy Alain nevű híres francia filozófust idézni, aki szerint az, aki azt állítja, hogy nincs különbség jobb és baloldal között, az jobboldali.
Ez számomra annyit jelent, hogy bizonyos
történelmi pillanatokban mindenképp muszáj letenni a voksot. Még akkor is, ha az ember pontosan tudja, hogy az esetek többségében lényegében ugyanaz az emberi nyomorúság címkézi magát hol „jobboldalinak”, hol „baloldalinak”, mégpedig a legelemibb vonzások és választások, és persze a lehető legkevésbé tudatos társadalom-pszichológiai törvényszerűségek szerint. Ilyen értelemben nyilvánvaló hülyeség azt állítani, hogy ma az ország fele, ad abszurdum kétharmada meggyőződéses jobboldali elkötelezettségű lenne. Ha így állna a dolog nyilván világgá kéne futni.
