ELSŐ FEJEZET
Aki már beleolvasott a Jelenések könyvébe, tudja, hogy ez egy levél, melyet János írt gyülekezeti közösségeknek. Javaslom tehát, kezeljük most mi is úgy ezt az irományt, mintha ma reggel találtuk volna a postaládánkban! Minden kérdéses helyen meg fogunk állni, és legjobb tudásunk szerint igyekszünk megfelelni a „kihívásoknak”. Bízzunk benne, hogy az előttünk lévő írás saját magán, és közvetlen környezetén – az Új- és Ószövetségen – belül értelmezi önmagát! Kezdjük hát az első lépésnél! Miután kivettük a nagy borítékot a postaládából, sajnos hiába keressük a feladót, nincs ráírva. „Semmi gond, a szövegből majd ki fog derülni ki küldte és miért” – gondoljuk, és bevisszük a gázszámlával együtt, ám nem bontjuk fel, mert az is eszünkbe villan, hogy majd ha lesz rá elég időnk, elővesszük. Azután este lehuppanunk egy kényelmes fotelba, feltesszük a lábunkat egy zsámolyra, és elkezdjük olvasni a levelet. Jelenések 1,1 „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak.” (Prot)6 Hosszú a kezdőmondat, úgyhogy részenként próbáljuk értelmezni. „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása,...” Rögtön az elején két fontos kérdésre szeretnénk választ kapni: kinek a mijé-ről van szó a levélben? Lehet, hogy furcsa a kérdésfeltevés, de nem kerülhetjük ki! A szerző ugyanis nem írt a tartalomra utaló címet vagy fejlécet üzenetének elejére, 6
A különböző bibliafordításokat a jegyzetben rövidítve jelölöm az alábbiak szerint: (Prot) = Ó- és Újszövetség (Kálvin János Kiadó, 1992) (Kat) = Békés-Dalos 1972-es Újszövetség fordítása (Róma) (BG) = Dr. Budai Gergely: Új Testámentom (Budapest, 1967) (Csia) = Csia Lajos Újszövetség fordításának első, 1978-as kiadása (Univerzális Bibliaiskola) (Vida) = Vida Sándor Újszövetség fordítása (VikArt Bt., 1993) (KJV) = King James Version (Kregel Publications, 1990) (DNT) = Das Neues Testament (Hänssler, 1994) (NA/26) = Nestle-Aland 26. kiadás (Hänssler, 1994)
15
APOKALIPSZIS
legalábbis a mi postaládánkba nem ilyen verziót dobtak be. Ennek fényében felértékelődik minden információ, amiből következtetni lehet a levél tartalmára. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akikben megfogalmazódnak e kérdések. Évszázadok, sőt évezredek óta foglalkoztatja az olvasókat ez a gondolatkör. „A Jelenések könyvének eredeti címe: Apokalüpszisz Joannou, azaz János jelenései. Valószínűleg akkor adták neki ezt a címet, amikor besorolták a kánoni könyvek közé.” – írja Gál Ferenc a Jelenések könyvéről készült magyarázatában.7 Ezt a nézetet rajta kívül még igen sok igemagyarázó osztja. Bár maga az állítás széles körben elfogadott, a benne szereplő „valószínű” szó jelzi: olyan problémával állunk szemben, melyre eddig nem sikerült kizárólagos érvényű választ adni. Ebből fakadóan szabadok vagyunk arra, hogy a borítékot letéve kicsit eltűnődjünk, mire is emlékszünk a Szentírás hagyományozásával kapcsolatban? Az események csaknem kétezer éves távlatából talán fel sem tűnik, mit is jelent a Gál Ferenctől idézett, és általánosan elfogadott megállapítás. Ha ugyanis kiindulási pontnak vesszük e tézist, az azt jelenti, hogy a könyv megírása8 és a fenti címmel való ellátása között akár 250-280 év is eltelhetett9. Így viszont ha nem is kell elutasítanunk az „eredeti” jelzőt, nem tűnik túlzott vakmerőségnek elgondolkodni egy lehetséges másik verzión! Egyrészt ugye a fenti címet nem a szerző adta írásának, másrészt több száz évvel a levél megírása után „ragadt rá” ez a cím. Még akkor is soknak számít ez az idő, ha feltételezhetnénk, hogy a megírás időpontjától a kanonizálás idejéig nem történt semmi torzulás a szöveg értelmezésében. Ebben az esetben is csak azt mondhatnánk, hogy kanonizálást végző testvéreink – mivel a szerző részéről nem találtak utalást a címre – legjobb belátásuk szerint megcímezték a könyvet. Ismerve azonban a korai századokban lezajlott folyamatokat, sajnos azzal a gyanúval kell élnünk, hogy – mint csaknem minden újszövetségi résznek – ennek a könyvnek az értelmezése körül is történtek változások. Anélkül, hogy e probléma részleteiben elmerülnénk, néhány figyelemre méltó momentumot érdemes megvizsgálni. Amíg éltek az apostolok, illetve közvetlen tanítványaik, nem volt szükség kánonra, hiszen ők adták tovább szóban, vagy írásban a tanokat. 7 8 9
16
Gál Ferenc: A Jelenések könyve, Agapé, 1994; 6. o. Az általánosan elfogadott nézet szerint legkésőbb a Kr.u. I. sz. vége Szintén általánosan elfogadott nézet, hogy ez az egyik legkésőbb kanonizált szentírási könyv
ELSŐ FEJEZET
A II. század közepén azonban már jelentkeztek az első értelmezési problémák, melyeket nem sikerült a közösségeken belül rendezni – megtörténtek az első gyülekezeti szakadások10. Ez, és a többi hasonló jelenség váltotta ki azt a jogos igényt, hogy a közkézen forgó írások, illetve a szájhagyomány útján terjedő történetek közül ki kellett választani a hitelt érdemlőket. A II. század végén, III. század elején általában hitelesnek elfogadott írás volt a négy Evangélium, Pál levelei és a Cselekedetek könyve. A Jelenések könyvét ekkor még nem sorolták a kánoni könyvek közé, sőt ez az egyik legkésőbb kanonizált könyv11. Athanáziusz levele szerint a keleti egyházak Kr.u. 367-ben zárták le a Kánont, nyugaton (Karthágóban) pedig 397-ben fogadták el a végleges Szentírás-változatot. Vizsgáljuk meg azt az időszakot, mely az utolsó apostolok, illetve közvetlen tanítványaik halála és a Kánon lezárása között eltelt. Az apostolok halálát követő legkorábbi időszakból, a II. század elejéről sajnos nincs írásos dokumentumunk. A század közepéről azonban ránk maradt az egyik legnagyobb formátumú és legfontosabb írás – a „Didakhé, azaz: a tizenkét apostol tanítása”12. Az írás alcíme: „Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek.” Ez a címzés igen komoly fajsúlyú, összefoglaló jellegű művet sejtet, mely alig több, mint száz évvel Krisztus halála után keletkezett. A figyelmes olvasó sok hasznos tanáccsal találkozhat benne, ugyanakkor több helyen egy mai keresztény számára meglepő kijelentések vannak: „Ha valamit kezed munkájával szereztél, azt add oda bűneid váltságául.” (IV.6.)13 Majd kicsit később: „Ha tényleg vállalni tudod az Úr egész igáját, tökéletes leszel…” (VI.2.)14 S még néhány idézet: „Ne imádkozzatok úgy, mint a képmutatók, hanem úgy, ahogyan az Úr parancsolta evangéliumában, így imádkozzatok: Mi Atyánk, ….” Majd az imádság szövege után ezt parancsolja: „Naponta háromszor imádkozzatok így.”(VIII.2–3.)15 „A csűr, a présház, juhaid, marháid, terményeid zsengéjét vedd, és add a zsengét a prófétáknak, mivel ők a ti főpapjaitok.” (XIII.3.)16 10 Pl.: Marcion Kr.u. 150 körül látásbeli különbségek miatt vált ki a római gyülekezetből. 11 Hozzátehetjük, hogy sokan a mai napig is kétségbe vonják a könyv isteni ihletettségét – bár személy szerint én ezzel nem tudok egyetérteni. Például Luthernek sokáig az volt a véleménye, hogy ez a könyv sem nem prófétai, sem nem fentről ihletett. 12 A címet és az alcímet a Vanyó László által szerkesztett Apostoli Atyák című könyvből idézem (Ókeresztény írók/3, II. kiadás; Szent István Társulat, 1988, Budapest, 93. oldal) 13 Idézett mű 95. old. 14 96. old. 15 97. old. 16 98. old.
17
APOKALIPSZIS
Szinte hihetetlen, de igaz: Krisztus halála után alig több, mint száz évvel a korabeli kereszténység vezetői az apostolok tanítását összefoglaló munkájukban – a bűnbocsánatot kétkezi munkánk által megszerezhető dolognak tartják – a tökéletességet az „Úr egész igájának” vállalásával elérhetőnek hiszik – megszabják, hogy naponta hányszor kell elmondani a főpapi imát – az akkori gyülekezetek prófétáit nevezik a kereszténység főpapjának Gondoljunk bele, mi történne, ha ma bármelyikünk ilyen tanítással állna elő az Úr asztalánál?! És vajon mi történt a Krisztus halálát követő néhány évtizedben? Ezek a keresztények olvasták egyáltalán a páli leveleket és az evangéliumokat? Hogyne olvasták volna, sőt, néhányuk szülei talán még személyesen is találkoztak Krisztussal. Úgy látszik, a második század közepének vezető keresztényei feladták a kegyelem tanát, és visszatértek a törvényeskedés korszakába. A frissen megtérőknek a krisztusi és páli szavakkal ellentétes tanítást adtak a kezébe – s mindezt úgy, mint a „Tizenkét apostol tanítását”! Hiába idézik Krisztust, nem értették meg, hogy az Ő áldozata az egyetlen dolog, ami tökéletességre juttatja Isten gyermekeit. Nem tudják elfogadni, hogy keg yelemből tartatunk meg, hit által, nem pedig kétkezi munkánk eredményeként. Szomorú és elképesztő elhajlás az evangéliumok szellemiségétől – és mindez alig több, mint száz évvel Krisztus halála után.Micsoda bölcsességről tettek tanúbizonyságot kanonizálást végző keresztény elődeink, hogy egy ilyen hangzatos című művet kihagytak a Szentírásból! Sokan erre való hivatkozással tartják úgy, hogy a kanonizálás ugyanúgy Isten Szelleme által ihletett folyamat volt, mint maguknak az írásoknak a létrejötte. De nem csak a Didakhé szerzői jártak tévúton! Ignác az antiochiai gyülekezet vezetője volt a 2. század elején. Hitéért halálra ítélték, és Rómába vitték, ahol a Colosseumban széttépték őt a vadállatok. Kortársai igazi hithősnek tartották, aki nem volt hajlandó keresztény barátai segítségét elfogadni kiszabadulása érdekében. A rómaiakhoz írt levelében így utasítja vissza a őket: „Kérlellek titeket, jószándékotokkal ne legyetek alkalmatlanok nekem! Hagyjátok, hogy a vadállatok eledele legyek, melyek által lehetséges számomra Isten elérése!” (IV.1.)17 Majd később: „Ha azonban szenvedek, Jézus Krisztus szabadosává válok és szabadként fogok feltámadni őbenne.”(IV.2.)18 17 181.old. 18 181.old.
18
ELSŐ FEJEZET
A szmirnai gyülekezethez írt levelében ezt olvashatjuk: „Aki a püspököt tiszteli, azt Isten is megbecsüli; aki a püspök tudta nélkül tesz bármit, az a Sátánnak szolgál.” (Szmirn.IX.1.)19 Megdöbbentő szavak ezek! Ignác, akinek kiváló jelleme és hitének ereje mindannyiunk számára példa lehet, elkerülhetetlennek tartja szenvedését ahhoz, hogy Isten elé juthasson. (Jézus szavai: „Én vagyok az út”!) Leveleiben a püspöki méltóságot egy szintre helyezi Isten méltóságával, és úgy véli, ha valamit a püspök tudta nélkül teszünk, akkor a Sátán szolgáivá válunk. Nagyon sok, a fentiekhez hasonló értelmű és szellemi beállítottságú verset olvashatunk még Kelemen, Polikárp és Barnabás leveleiben is. Ez sajnos azt jelenti, hogy nem igaz az a jól hangzó állítás, miszerint a Krisztushoz közeli időkben nem voltak elhajlások, ezekre csak később került sor, és minél inkább távolodunk időben, annál nagyobb az elhajlás. Sokkal inkább valószínű, hogy a Galáciabeliekhez írt levélben említett jeruzsálemi ügyvédek kiváló munkát végeztek az egész térségben, és Krisztus halála után rövid idő alatt a kegyelem tanától visszatérítették a törvény tanához a fiatal kereszténységet. Nem csoda, ha Pál élete végén keserűen tudatja Timótheussal, hogy az általa alapított kisázsiai gyülekezetek mind elfordultak tőle20 – visszatérve a törvénykezés igájába. Kérdés, vajon néhány évtized katasztrofális mértékű elhajlásának megismerése után biztosak lehetünk-e abban, hogy a „János jelenései” értelmezésében nem történt változás a megírás és a megcímzés közötti több száz évben? Úgy érzem, az írás címének ügyében jogos lehet óvatosságunk, és a megszokott gyors válasz helyett későbbre halaszthatjuk döntésünket, megadva ezzel magunknak a „szent kételkedés” jogát. Mivel „a János apostol mennyei jelenéseiről értelmezése régtől fogva a legnehezebb írásmag yarázati feladatok közé tartozik”21, az eligazodásban nagy segítségünkre lehet, ha a levelet a szerző gondolataihoz legközelebb álló címmel látjuk el, hiszen a cím valamennyire kifejezi a tartalmat, és elindíthat bennünket egy értelmezési metódus útján. Hangsúlyozom, nem tudjuk a szerző szerinti címet, de a visszakövetkeztetés módszerével az írás tartalma alapján javaslatot tehetünk egy lehetséges verzióra. Ezt tették negyedik században élő, a kanonizálás feladatát magukra vállaló testvéreink is. Próbálkozzunk hát tovább! 19 191. old. 20 2Tim 1,15 21 Karner Károly: Apokalipszis Budapest, 1990; 17. old.
19
APOKALIPSZIS
„Ἀποκάλυψις Ἰωάννoῦ” (Apokalüpszisz Joannou) – olvashatjuk a levél görög szövege fölé írt, IV. századból származó címet. „János jelenései” – hangzik a magyar fordítás, és ennek kapcsán feltehetjük a kérdést: mi indokolja e szópárosítást? Más szavakkal: mi alapján került egymás mellé a „János” és a „Jelenései” szó? Nézzük a szerző által írt levél első mondatát. A görög szöveg így kezdődik: „Ἀποκάλυψις Ἰησοῦ Χριστοῦ” – „Jézus Krisztus jelenése”. Nem tudom utánanéztek-e már valaha is annak a testvérek, hogy a „jelenés” („apokalipszis”) szó hányszor fordul elő a Jelenések könyvében? Én megkerestem. Egyetlenegyszer fordul elő ez a szó a levélben, méghozzá itt, rögtön az elején! Így viszont el kell gondolkodnunk, hogy ha a szerző az „αποκαλυψις” (jelenés) szót egyetlen előfordulási helyén egyértelmű birtokos esettel Krisztushoz kapcsolja: „Jézus Krisztus apokalipszise”, a címben miért tulajdonítjuk Jánosnak: „János jelenései”? Nem tartom túlzott akadékoskodásnak annak megvizsgálását, hogy ha a „jelenés” szót a szerző az egyetlen előfordulási helyen Jézus Krisztusra vonatkoztatja, kanonizálást végző testvéreink miért kötik ezt egy másik személyhez azzal, hogy a „János jelenései” címet adják a könyvnek! Bár biztosat nem mondhatunk, a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a levél tartalmából kiindulva ezt látták a leghelyesebbnek. Ebben az esetben azonban felmerül a gyanú, vajon nem történhetett-e két-háromszáz év alatt olyan zavaró változás a levél értelmezésében, mely kiindulási pontja lehetett a szerző szándékával nem teljes mértékben megegyező címnek? János egyetlen egyszer sem írta azt, hogy „jelenésben”, vagyis „apokalipszis”-ben lett volna része. Ő „látott”, „hallott”, „érzett” dolgokat, szellemben kijelentéseket kapott, de ezekre sehol nem írja, hogy „jelenések” (apokalipszisek) lennének. Amennyiben ragaszkodni szeretnénk az eredeti – hitünk szerint Isten által ihletett – szöveghez, akkor nem rendelhetjük más személyhez azt, amit ő maga Jézus Krisztusnak tulajdonít: az „apokalipszist”. Ha a levél elolvasása után kialakult látásunk ilyen „szerepcserére” sarkallna bennünket, két dolgot tehetünk: vagy vesszük a bátorságot újra és újra megvizsgálni az írás tartalmát, egészen, amíg olyan értelmezést nem kapunk, mely nem kényszeríti ki az önkényesnek tűnő megoldást, vagy vesszük a még nagyobb bátorságot, és számunkra megoldhatatlan problémaként nem foglalunk állást a kérdésben. A legnagyobb bátorság viszont ahhoz kell, hogy a pontosan értett görög szöveggel nem egyező álláspontra helyezkedjünk. A másik, a magyar fordításokban gyakran fellelhető hiba – mely legtöbb esetben talán a szokásjogon alapul, így szerencsésebb lenne „rossz szokás”– 20
ELSŐ FEJEZET
nak definiálni – az, hogy az „apokalipszis” (jelenés) szót, mely a görögben egyes számban áll, többes számban fordítják le. Tehát „János jelenése” helyett „János jelenései”. Ezáltal a már amúgy is problémás cím egy újabb félreértési lehetőséggel „gazdagodik”: azt a látszatot kelti, mintha a könyvben több „apokalipszis”, azaz „jelenés” lenne leírva. Mivel ennek semmi nyomát nem találjuk az eredeti szövegben, úgy látom, ez nem csak az ihletett szerző, hanem még a könyvet – véleményem szerint – nem teljesen pontosan megcímző ókori keresztények értelmezésével is szemben álló gondolat. A fentiek alapján szabadok vagyunk megtartani a szerző által használt egyes számot, s így – mindent figyelembe véve – tehetünk egy javaslatot a kezünkben tartott levél megcímzésére: „Jézus Krisztus jelenése” vagy „apokalipszise”. Lehet, hogy ez másképp hangzik, mint amit eddig megszoktunk, de legalább olyan létjogosultsága van, mint egy esetleg évszázados hagyományokon nyugvó, nem teljesen pontos verziónak. Miért? Mert a „jelenés – apokalipszis” szó egyetlenegyszer fordul elő a szövegben, akkor pedig egyértelműen Jézus Krisztushoz van rendelve, és egyértelműen egyes számban áll. A „jelenés” szóról Mit értsünk az „apokalipszis” (jelenés) kifejezés alatt? Ez a szó igen érdekes, mert a Biblia utolsó könyvének címét leszámítva alig használjuk. Azt a jelenséget, amit e szóval fejezünk ki, sokkal inkább a kinyilatkoztatás, leleplezés szavakkal adjuk vissza. Igen furcsa számomra, hogy a fordítók többsége a könyv címe esetében az „apokalipszis” szót a „jelenés” szóval fordítja („János jelenései”, „Jelenések könyve”), ugyanakkor az első mondatban (a szerző által írt egyetlen előfordulási helyen) senki nem úgy adja vissza, hogy „Jézus Krisztus jelenése”, hanem vagy a „kinyilatkoztatás” vagy a „leleplezés” szót használják. Ez az alapvető konzekvenciát mellőző gyakorlat azt sejteti, hogy a levél címének megválasztásakor a legtöbben talán a hagyományra való tekintettel tartják meg a „Jelenések könyve” címet, felvállalva ezzel, hogy már a levél olvasása előtt bizonyos impulzusokat adnak a szöveg ilyen vagy olyan fajta (félre)értelmezéséhez. Ha igyekszünk konzekvensek lenni, akkor megtehetjük, hogy a „jelenés” szó helyett inkább a „kinyilatkoztatás” vagy „leleplezés” szavakat használjuk az általunk megválasztandó címben is, így a fenti cím a következőképpen módosul: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása”, vagy „leleplezése”. Ez a cím még mindig magában hordoz egy értelmezési vitát: a „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása” azt jelenti, hogy Jézus Krisztusról szóló kinyilatkoztatás, vagy pedig bizonyos dolgok kinyilatkoztatása Jézus Krisztuson keresztül?
21
APOKALIPSZIS
Önmagában a birtokos eset megengedi bármelyik értelmezést, bár vannak, akik szerint az „apokalipszis” szó csak történelmi eseményekre vonatkozhat, s ezzel kizárják annak lehetőségét, hogy Krisztus személyére érthesssük. Ezt a véleményt korabeli szerzők (pl. Plutarkhosz) szóhasználatával támasztják alá. Én igetanulmányozásom során a szavak és kifejezések jelentésének keresésekor általában a „koiné”-n, az Újszövetség nyelvén belül maradok, mert ez is elegendő a jelentés meghatározásához. Nem egyértelmű esetekben segítség lehet a korabeli világi görög nyelv összevetése az Igével, de ez esetben is a – magam számára – legfontosabb szabályt követem: az Írás Isten szava, ami hibátlan és tökéletes, ezért elsőbbséget élvez! Ha az „apokalipszis” szó összes újszövetségi előfordulását kikeressük 22 , látjuk, hogy bizonyos eseményekhez, Isten fiaihoz, „ama titok”-hoz, Krisztushoz, Isten dicsőségéhez, üdvösségéhez és ítéletéhez, valamint az örömhírhez is kapcsolódik. Ebben az esetben tehát – a Szentírás szövegére hivatkozva – túlzásnak tartom a szó jelentéstartalmának fenti korlátozását. Bullinger a szóhoz írott jegyzetében utal rá, hogy azokban az esetekben, amikor személyhez kapcsolódva fordul elő, a személy láthatóvá válásáról van szó23. Amennyiben ezt elfogadjuk, úgy azt is el kell fogadnunk, hogy ebben az esetben az apokalipszis Jézus Krisztusról szól. A levél olvasása során kibomló események később számomra megerősítik ezt az állásfoglalást, de van még egy kérdés, melynek tisztázása szintén segítségünkre lehet. Apokalipszis: „kinyilatkoztatás” vagy „leleplezés”? A legtöbb szótár e két szót egymás szinonimájaként szerepelteti. Ebből igen valószínűnek látszik, hogy jelentéstartalmuk szinte egyezik, ugyanakkor a meglévő árnyalatnyi különbség meghatározása számunkra nagyon fontos. Az „ἀπὸκάλυψις” (apokalüpszisz) szó két tagból áll: ἀπὸ (apó): -tól, -től; κάλυψις (kalüpszisz ): takaró, lepel, fátyol. A két tag összetétele egy lepel „elvevését” fejez ki. Erről valószínű mindannyiunknak ugyanazok az események jutnak eszünkbe: szoboravatás, műalkotások leleplezése stb. Jómagam már felnőtt voltam, mikor édesapám egy köztéri szobrának leleplezésén ott lehettem. Mint beavatott, már tudtam, mi van a lepel alatt, sőt, a jellegzetes formák miatt az ott lévők többsége is sejtette. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) izgatottan vártuk, az alkotó hogyan fogalmazta meg a témát egy hatalmas farönk megmunkálásával. Sokat sejtető látvány a lepel 22 Lk 2,32; Róm 2,5; 8,19; 16,25; 1Kor 1,7; 14,6; 14,26; 2Kor 12,1; 12,7; Gal 1,12; 2,2; Ef 1,17; 3,3; 2Thessz 1,7; 1Pét 1,7; 1,13; 4,13; Jel 1,1. 23 The Companion Bible; Kregel Publications, Michigan 1990; 106. appendix II. i.
22
ELSŐ FEJEZET
alatt kidomborodó forma, de meg kell várnunk a leleplezést ahhoz, hogy az alkotást teljes valójában láthassuk. Egy adott pillanatban aztán az avató személy lehúzza a leplet, és végre gyönyörködhetünk a műben. Számomra tehát a leleplezés szó tartalma így foglalható össze: egy létező dologról lehull a lepel, mely így – eddigi részinformációinkhoz és sejtéseinkhez képest – teljes valójában láthatóvá válik. A mi levelünkre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy Isten egy embert (Jánost) használ fel a lepel elvételére, hogy kijelentésein keresztül az általunk eddig már részben megismert Krisztust teljes dicsőségében és erejében szemlélhessük. Ezzel szemben a kijelentés, kinyilatkoztatás szavak számomra egy eddig ismeretlen dolog első közlését jelentenék. A két szó közötti árnyalatnyi különbség itt szakadékká válik: Jézus Krisztus személye ugyanis nem úgy kerül a levél olvasóinak szeme elé, mint akiről eddig semmit sem tudtak, és akiről végre megtörténik a kinyilatkoztatás. Amikor János leírta látomásait, Krisztusnak már számtalan követője volt – legtöbbjük talán még a maga szemével is látta Őt. Erre a leleplezésre azonban mégis szükség volt. Hogy miért? Izrael népe közül sokan ismerték Istent, tudták, hogy van Messiásuk és várták, hogy eljöjjön az Ő királysága. Ez az ő nagy ígéretük, melyet a világ alapjainak levetése óta tartogat számukra Isten. A Királyság ideje azonban még a mai napig nem jött el. Meg kell várniuk a megfelelő időt – melyet csak az Atya ismer pontosan. Ezt a várakozást könnyíti meg az „apokalipszis könyve”, mert Jézus Krisztusról, a megfeszített Isten Fiáról lerántja a leplet. Mindenki számára világossá teszi, hogy a megígért királyság uralkodója az a Jézus Krisztus lesz, akit saját népe megfeszített. Mint ahogy János ezt az első részben nyomatékosan jelzi is: – „Aki a halottak elsőszülötte” (1,5) – „ Aki … megváltott a mi vétkeinkből, az Ő vérében” (1,5) – „… és meglátja Őt minden szem, és azok is, akik átdöfték…” (1,7) Később, a 18. versben pedig Krisztus saját magát azonosítja: „…halott voltam és lám élő vagyok…”24 Óriási horderejű dologról van itt szó, tudnillik a királyságot áhítozók számára Isten leleplezi a várva várt Uralkodót. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a könyv az egyik ismert legnagyobb keresztényüldözés idején íródott az I. század végén, át tudjuk érezni fontosságát. A Messiás-várakozástól túlcsorduló szívű keresztények Domitianus császár könyörtelen sanyargatásai közepette éltek. Talán voltak olyanok is közöttük, akik azon gondolkoztak, 24 (Vida)
23
APOKALIPSZIS
érdemes-e még hinni a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban – hiszen olyan kilátástalannak tűnt helyzetük javulása. Ebben a reménytelen állapotban egyszer csak egy Pátmosz szigetére száműzött szolgán keresztül Isten üzen az Ő népének: leleplezi Jézus Krisztust, a megöletett Bárányt, mint az eljövendő Királyt, akinek minden hatalom megadatott, és aki ezzel élni is fog! Ennek bemutatására Isten nem vonakodott részletesen leírni néhány elkövetkező eseményt a kiválasztott szolgának. János pedig hű tolmácsnak bizonyult: Jézus Krisztus leleplezésének hírét leírta, így azok eljuthattak Ázsia gyülekezeteibe, ezzel hitet és erőt adva a szenvedő és talán kétkedő testvéreknek. Nem egy ismeretlen dolog kinyilatkoztatása tehát a „Jelenések könyve”, hanem a megfeszített Jézus Krisztusról hull le a lepel! A leleplezés során a Király teljes hatalmában megjelenik, erejének totális megnyilvánulásában legyőzi ellenségeit, és keblére öleli népét. Ezért kezdődik úgy a könyv, hogy: „Ez Jézus Krisztus leleplezése…”. Valóban: ez a könyv az „apokalipszis”, a leleplezés könyve. Méghozzá Jézus Krisztus – mint az eljövendő Király – leleplezésének könyve, mely elsősorban Róla, a Királyról szól, és minden elkövetkező esemény leírásának egy célja van: bemutatni az Ő hatalmát és igazságos ítéletét, melynek során ellenségei lábának zsámolyává válnak 25. A fentiek alapján a könyv címének a „Jézus Krisztus leleplezése” fordítást ajánlom. Úgy tűnik, ez van a legközelebb az eredeti szöveg jelentéséhez, és talán ez a verzió hordozza magában a szerző szándékától való – nem kívánt – eltérés legkisebb veszélyét.
25 Zsid 1,13
24
