No title

ANGLIA

M űvelődésének T örténete . IRT A

BUCKLE H. TAMÁS. Magyarul kiadják

B E K SIC S G U SZTÁ V, E N D R Ö D Y SÁNDOR, F E N D L E R JÓZSEF, G YÖ R G Y A LA D Á R , G Y Ö R G Y ENDRE, L Á N G LAJOS, M ÁRKU S M IKLÓS, TÖRÖK KÁLM ÁN , T ÖR S KÁ LM Á N és Z Á V O D SZ K Y KÁRO LY.

ÖTÖDIK

K Ö T ET .

PEST.

AIGNER

LAJOS. 1875.

T I Z E D I K FEJ E Z E T . A gyámkodó szellem hatalma Franciaországban megmagya­ rázza ávfrpn(Je bukását. A fronde és az egyidejű angol for­ radalom egybehasonlitása.

Az előbbi fejezetben a gyámkodó szellem ere­ detét vizsgáltuk. Láttuk, hogy e szellem először határozottan világi alakban jelentkezett — sötét századok vége felé; és hogy mindjárt kezdetben ak­ kor keletkezett körülmények folytán Angolhonban nem lépett fel oly erélylyel, minővel Fran­ ciaországban. Láttuk egyszersmind, hogy e szellem hazánkban mindinkább tíinedezett, Franciaország­ ban pedig a tizenegyedik század elején új alakot öltött és szülője Ion ama központosító mozgalomnak, mely nemcsak a polgári és politikai intézmények­ ben, hanem egyszersmind a”francia nemzet társa­ dalmi és irodalmi viszonyaiban mutatkozott. Enynyire úgy látszik egyengettük az utat e két ország történetének megértésére ; azt most egy darabig folytatni fogom, hogy kimutassam, mint magyarázza meg e különválás ama különbséget, mely fennáll az angol polgárháborúk és ama harcok közt, me­ lyek egyidejűleg Franciaországban kitörtek. A nagy angol forradalom szembeszökő jelen­ ségeihez tartozik ama körülmény is, hogy az szint­ 1*

4 úgy egyes osztályok, mint egyes pártok harca vala. A háború elején a szabadbérlők (yeomanry) és ipa­ rosok a parliamenthez1) állottak ; a nemesség és papság a trónhoz2) szított. És már e két párt elne­ vezése — kerekfejüek3) és gavallérok4) (Roundheads and Cavaliers) — bizonyítja, hogy amaz ellentét valódi természetét általánosan ismerték; bizonyítja ez egyszersmind azt is, hogy az emberek tudták, hogy oly kérdés megoldásáról van szó, mely felett egész Anglia megoszlott; és pedig nem egyes egyé­ nek magánérdekei, hanem amaz osztályok közérde­ kei folytán, melyekhez ezen egyének tartoztak. A francia forradalom történetében ily jelenté­ keny meghasonlásnak nyoma sincs. A háború célja mindkét országban ugyanaz vala; de különböztek az eszközök, melyek a cél elérésére foganatosíttat­ tak. A fronde annyiban hasonlít a mi forradalmunk­ hoz, a mennyiben szintén a parlament és a korona közti harc vala, mely a szabadság biztosítását célzá és gátot akara emelni a kormány önkénye ellen.5) Mindaddig, mig csak politikai oldalát tekint­ jük e mozgalomnak, a párhuzam teljes. De mint­ hogy a francia nép történeti előzményei mind poli­ tikai, mind pedig értelmi tekintetben egészen el­ ütöttek az angol nép előzményeitől, úgy e mozga­ lomnak is, bár ugyanazon okokból keletkezett, egé­ szen más alakot kelle öltenie. Ha e különválást közelebbről vizsgáljuk, úgy találni fogjuk, hogy az egy fentebb említettem körülménynyel áll szorosabbkapcsolatban, — azon körülménynyel t. i., hogy Angolhonban a szabadságharc egyszersmind osz­ tályharc vala, mig Franciaországban egyáltalában nem létezett osztályharc. Ennek következtében a francia forradalom — tisztán politikai lévén csak, és nem, miként a miénk, egyszersmind társadalmi

O — a köztudatban kevés támaszszal birt :nem lengé azt át amaz alárendelést nem ismerő szellem, mely­ nek hiányával szabadságról szó sem lehet; és mi­ vel e forradalom nem gyökerezett a nemzeti jelleg­ ben, nem is óvhatá az országot a szolgaság amaz állapotától, melybe néhány évvel azután, XIV. La­ jos kormánya alatt, csakhamar sülyedt. Hogy nagy forradalmunk, tekintve külső je­ lentkezését, osztályharc vala, ez egyike a történet szembeszökő tényeinek. Eleinte a parliament6) ugyan iparkodott a nemesség közöl is egyik-másikat a maga részére megnyerni, sikerült is ez neki. De a háború fejledtével kitűnt eme politika semmis volta. Ama nagy mozgalom természetes menetében a ne­ messég mind loyalisabbá,7) a parliament pedig mind demokratábbá vált.8) Midőn kitűnt, hogy mindkét fél élethalálharcra szánta magát, sokkal hotározottabban jelentkezett az osztályok emez ellentéte, semhogy azt félreérteni lehetett volna ; mindkét félnél az önérdek felfogását élesbité a pályabér nagysága, melyért küzdött. Hogy e „ B e v e z e t é s t “ ne terheljük oly dolgokkal, melyek közönséges történeti müveinkben is olvashatók, elég lesz olvasóinkat itt ama kor kiválóbb eseményeire figyelmeztetnünk. Közvetlenül a harc kezdete előtt az essexi earl a parliamenti hadsereg tábornokának, Bedford earl pedig ez utóbbi helyetteséoek neveztetett ki. Egyúttal Man* cherter earl9) — ez egyetlen magasbrangú, kivel Ká­ roly nyílt ellenkezésben állott10) — új csapatok fel­ állításával bízatott meg. Dacára a bizalom ezen jeleinek a nemesség, melyhez a parliament eleinte bizalommal közeledett, nem átallá osztálya régi kovászát ismét működtetni.11) Az essexi earl viselete a néppártban nagy mérvben az árulás12) gyanúját

6 kelté ; és midőn Waller bizaték meg London védelmezésével, oly nyakasan vonakodott e tiszt nevét a megbízási okmányba iktatni, hogy az alsóház kénytelen volt önhatalmúlag és saját tábornoka dacára13) eszközölni ezen beiktatást. A bedfordi earl, noha katonai parancsnoksággal bízatott meg, még­ sem vonakodék elhagyni megbizóit. Ez elpártolt nemes Westminsterből Oxfordba menekült ; de ta­ pasztalván, hogy a király, ki elleneinek soha megnem bocsátott, nem fogadja a várt kegyelemmel, ismét Londonba tért; itt ugyan biztosan tartózkod­ hatott, de föl nem tételezheté, hogy újra fogná ta­ pasztalni a parliament bizalmát. l4) Az ilyenek aligha gyöngiték a két párt egymás­ ellen táplált gyanakodását. Csak hamar kitűnt, hogy az osztályok közötti harc kikerülhetetlen és hogy szükséges, hogy a parliament fölkelése a király ellen támogattassék a népnek a nemesség elleni15) fölkelése által. A néppárt — bármi lett légyen is kezdetleges szándéka — ebbe most belenyugodott. 1645-ben kieszközöltek törvényt, mely szerint nemcsak az essexi és manchesteri earlek a parancsnokságtól megfosztattak, hanem a két ház mindegyik tagja katonai szolgálatra képte­ lennek nyilváníttatott.16) És mindjárt egy héttel a ki­ rály kivégzése után a peerektől a törvényhozó ha­ talom egészen elvétetett ; egyidejűleg az alsóházban jegyzőkönyvileg kimondatott ama nevezetes véle­ mény, mely szerint a felsőház „fölösleges, veszélyes és eltörlendő“ volna.17) De az angol forradalom jellegét illető még több bizonyságot találhatunk, ha meggondoljuk, kik valának eszközlői. Kitűnik ezekből demokratikus természete ama mozgalomnak, melyet jogászok és régészek hiában iparkodnak alkotmányos eljárás

7 köntösébe burkölni. Nagy íoiTadalmunk nem ama ‘érfiak müve, kik visszafelé, hanem azoké, kik előre ekintének. E páratlan mozgalom kífakadását szenélyi és ideiglenes okoknak, a hajópénz vagy i parliamenti kiváltságok miatti civódásoknak csak dy történész tulajdonithatja, kinek belátása egy örvényhatározat bevezetése vagy egy birói Ítélet­ iéi tovább nem terjed. Az ily irók megfeledkeznek irról, hogy Hampden pőre és az öt tag vádja az írszágban hatást nem gyakorol, ha a nép előké­ szítve nincs, és ha a kutatás és engedetlenség szelleme a nép elégedetlenségét nem növeli any-* ’iögy a legkisebb szikra is elégséges vala ígyült gyúanyagot lángba borítani, zonyos azonban, hogy e forradalom a dekus szellem kífakadását képezi. Politikai íz ama mozgalomnak, melynek vallási alakformáció képezi. Miként a reformáció nem mgú egyházi hivatalnokok, nem biborno%y püspökök által támogattatott, hanem a b és alárendeltebb egyházi tisztségeket beyének által, ép úgy az angol forradalom lezdődött, és a társadalom alapjának, vagy melyek akarják — söpredékének felkelé­ s i. Ama csekély számú, a nép ügyéhez ál^asbrangú egyén csakhamar elmozdittatott sásuk gyorsasága nyíltan mutatja a dolgok en beállott fordulatot. Amint a hadsereg származású vezérei elmozdittattak és healsóbb rétegből eredő tisztek tétettek, a hadi e azonnal megfordult, a royalisták mindegverettek, maga a király pedig saját alatttal fogságba helyeztetett. Elfogatása és ki­ ese közt a két legfontosabb politikai ese­

Í

8 mény : Joyce általi'kiszabaditása, és erőszakos kiűze­ tése amaz alsóház-tagoknak, kiktől várni lehete t, hogy majd a király mellett szólalnak fel. E kit döntő lépés mindegyikét nagy személyes befolyáisal biró, merész és elszánt szellemű egyén teví, és csakis olyan teheté. Joyce, a király kiszab; ditója, nagy tiszteletnek örvendett a hadseregbe] , noha kevéssel ezelőtt még szabó vala;18)m ig Price ezredes, kinek nevét megőrzé a történet miit olyanét, ki az alsóházat rósz szándékú tagjait ! megszabadná, körülbelől oly állást foglalt el, mi t Joyce, eredetileg ugyanis targoncás vala.19) A szabó és a targoncás ama korban elég erővel birtai, hogy a közügyeket irányozzák,, önmaguknak peag az államban kiváló helyet biztosítsanak. Károly íivégeztetése után ugyanezen szellem mutatkozott. A régi monarchia megbuktával ama kicsiny, de tevé­ keny párt, mely az ötödmonarchia neve alatt is­ meretes, mind nagyobb fontosságot nyert és |gy időn át tetemes befolyást gyakorlott. Három fő- és legkiválóbb tagja Venner, Tuffnel és Okey villa. Venner, a vezér, bodnár volt ;20) Tuffnel, a má/odvezér, ács;21) és Okey, bár ezredes Ion, az islinaloní serfőzdében a fűtő alacsony teendőit végezte.2| Ezek pedig nem csak kivételes esetek, izon időben a rang elnyerése egyedül az érdemtől/függött; és a tehetséges ember biztosan verődött magasabb állásra, bárminő születésű volt i/, és bármi lett légyen előbbi foglalkozása. Cronwell maga serfőző volt ;23) sógora Jones ezredes, egr ma­ gánember szolgálatában állott.24) Dean egy íalmár szolgája volt; de ő tengernagy és a hajóbipttság egyik tagja lön.25) Golfé ezredes festék-kireskedésben inaskodott ;26) Whalley vezérőrnagy, Jposztókereskedőnél volt inas.87) Skippon, egy közönséges,

9

-

nevelést nem nyert katona,28) a londoni városőrség parancsnoka Ion; a hadseregben egészen sergeantvezérőrnagyságig vitte ; Irhon főparancsnokának neveztetett ki, végre Cromwell tizennégyes tanácsá­ nak egyik tagja lön. Berkstead és Tiehborn a To­ wer helytartói valának.29) Berkstead házaló vala, de mindenesetre ponyva kereskedő ;30) és Tichborn, ki rőfös-kereskedő volt, nemcsak a Tower helytartója, de ezredes is Ion, 1655-ben pedig az állambizott­ mány és 1659-ben31) az államtanács tagja. Más ipar­ ágak hasonló szerencsét mutatnak; mindegyik el­ juthatott a legmagasb tisztségekig, ha csak megfe­ lelő képességgel bírt. Harvey ezredes selyem-keres­ kedő32) volt ; hasonlókép Rowe33) ezredes ; szintúgy Venn ezredes.34) Salway fűszer-kereskedőnél inaskodott, tehetséges ember lévén azonban, a hadsereg­ ben egészen az őrnagyságig vitte ; a kincstárban a „kings remembrancer“ tisztségét nyeré el ; és 1659ben a parlíament által az államtanács egyik tag­ jává neveztetett ki.35) Ama tanácsban ültek még a posztó-kereskedő Bond36) és a serfőző Cawley;37) ott találjuk még John Bemert kiről mondatik, hogy magánházban szolga38) volt, és Cornelius Hollandot, kiről ismeretes, hogy szolga volt, azelőtt pedig fáklyásfiu (link-boy).39) Azokhoz, kik most kegyeltet­ tek és tisztségekre jutottak, tartozik még Packe, a posztó-kereskedő,40) Pury, a takács41) és a szabó Pemble.42) Az 1653-ban egybehívott parliament még ma is Barebone-parliamentnek mondatik ; mel y elne­ vezését Barebonenevü legtevékenyebb tagjától nyeré, a ki Fleet-streetben43) bőrkereskedő volt. Hasonlókép Downing, ki azelőtt koldusfiu44) volt, a kincstár fize­ tő tisztje lett és Anglia képviselője a Haagban.45) Ezeken kivül említhetjük még Horton ezredest, ki azelőtt szolga,46) Berry fakereskedő47) volt; Cooper

10 ezredest, ki az előtt cérnával és tűvel kereskedett ;48) Rolfe kapitányt,49) a ki varga, Fax ezredest, a ki cipőfoltozó volt50) és Hewsont az üstfoltozót.51) Ezek voltak az angol forradalom vezérei, vagyis inkább ezek valának a forradalom létrejöt­ tének eszközei.52) Franciaország felé fordulván, most már világosan fogjuk látni ama különbséget, mely e két nemzet érzületei és kedélyhangulata közt uralkodék. Amaz országban a régi gyámkodás szelleme még mindig működött ; a kiskorúság ezen állapotában meg nem szokhatta amaz önkormány­ zatot és önbizalmat, melyek hiányában nagy dol­ gokat nem vihetni véghez. Olyannyira hozzá szok­ tak félénk tisztelettel tekinteni a magasabb osztá­ lyokra, hogy még akkor is, midőn már fegyvert fogtak, nem vetkőzhettek ki egészen az alárendelés amaz eszméjéből; melyen elődeink oly gyorsan túl­ adtak. Angolhonban a felsőbb osztályok befolyása folyton csökkent, mig Franciaországban erejéből aljg vesztett. Innét van, hogy az angol és francia fö kelés, noha egy időbe esnek és ugyanazon céljolk vala, bizonyos tekintetben nagyon különböznek, E különbség abban fekszik, hogy az angol fölkelők élén népies vezérek állottak, mig a franczia fölke­ lés vezérei nemes emberek voltak. Az Angliában annyi ideig ápolt merész és velős szokások a kö­ zép és alsóbb osztályokat képesiték, saját körük­ ből választani vezéreiket. Franciaországban ilyen vezéreket azon egyszerű okból nem lehetett találni, mivel ott az uralkodó gyámkodás folytán az emlí­ tett szokások nem ápoltattak. Mig tehát szigetün­ kön a polgári és katonai hatóság teendői mészáro­ sok, pékek, seríozők, cipő- és üstfoltozók által ki­ tűnő képességgel és teljes sikerrel végeztettek, ad­ dig az egyidőben folyó francia háború ettől égé­

11 szén elütő jelenséget nyújt. Ez utóbbi országban a fölkelés vezérei Sokkal magasb ranguak valának, egyének, kik a leghosszabb és legkitűnőbb család­ fával dicsekedhettek. Rendkívüli fény mutatkozott ott, magasrangúak egész serege, és az mintegy előkelő fölkelők és címekkel biró demagógok gyü­ lekezetét képezé. Ott vala Condé, Conti és Marsillac prince, Bouillon, Beaufort, Langueville, Cheuvreuse, Nemours, de Luynes, de Brissac, d’Elboeuf, de Candal és de la Tremouille, továbbá de la Boulaye, de Laignes, de Noirmoutier, de Yitry, de Fosseuse, de Sillery, d’Estissac és d’Hocquincourt marquis, végre de Kantzau és de Montresor gróf. Ezek valának a fronde53) vezérei; és már ne­ veik felemlitése is mutatja az angol és francia for­ radalom közti különbséget. E különbség következ­ ményei figyelmébe ajánlandók mindazon Írónak, ki — az emberi dolgok haladását meg nem értvén — fentartani iparkodik amaz aristokratikus hatalmat, mely az emberiség szerencséjére már régóta ha­ nyatló félben van, és a mely az utolsó hetven év folyamatában ismételve oly hatalmas támadásoknak volt kitéve, hogy végsorsa fölött ma már semmi kétség sem lehet. Az angol forradalom vezérei oly egyének va­ lának, kiknek Ízlése, szokásai és emlékezetei tel­ jesen népiesek lévén, kapcsot képeztek közöttük és a nép között és igy bíztosíták az egész párt egy­ ségét. Franciaországban a rokonszenv köteléke igen gyönge, és igy a párt egysége igen kétes vala. De mily rokonszenv lehetett is voloa a mindennapi kenyerét kereső mesterember és földmives- és a gazdag, kicsapongó nemes közt, kinek éltét amaz üres és haszontalan foglalkozások tölték be, melyek

12 szellemét lealázták és egész osztályát a népek közt gúnynév és szidalommá tevék? E két osztály közt fennálló rokkonszenvről szólni merő esztelenség volna és bizonyára meg is sértené ama magasszületésü urakat, kik szemtelen megvetéssel szoktak bánni alattvalóikkal. Igaz ugyan, hogy a nép a már emlitett okoknál fogva saját szerencsétlenségére legnagyobb tisztelettel tekinte a felette állókra;54) de a francia történelem minden lapja bizonyítja, mily méltatlan viszonzásban részesült ez érzület és meny­ nyire sinlődtek teljes rabszolgaságban az alsóbb osztályok. Mig tehát a franciák, az alárendeltség sokáig tartó állapota következtében fölkelésök ve­ zetésére képesek nem lévén, a nemesség parancs­ nokságára szorultak, e kénytelenség épen megerősité ama szolgaiasságot, melynek kifolyását képezé; a szabadságot elfojtá, és megakadályozá a nemzetet ama nagy dolgok véghezvitelében, melyeket mi az angol polgárháborúban teljesítettünk. Olvasván a tizenhetedik század francia irodal­ mát, beláthatjuk e két osztály összeférhetlenségét, a nép és az aristokratia szellemének egy pártba olvadásának reménytelenségét. Mig a nép célját az iga alóli felszabadulás képezé, addig a nemesség csak új ingert55) keresett és kielégíteni iparkodott amaz egyéni hiúságot, mely által mint testület mindig ki­ tűnt. Minthogy á történelem eme része eddig kevésbbé tanulmányoztatok, érdekes lesz egynéhány példa fölemlitése; ezekből majd megismerhetjük a francia nemesség kedélyhangúlatát és ama tisztele­ tek és kitüntetések természetét, melyeket e hatal­ mas osztály olyannyira hajhászott. A ki tanulmányozta ama hatást, melyet örö­ kölhető kitüntetések a legtöbb kedély egyéni jelle­ mére gyakorolnak, gyanítani fogja, hogy a leginkább

13 hajhászott tárgyak igen esekélyszerűek valának. Minden európai aristokratia története mutatja, mily vészteljesek eme kitüntetések ; kiviláglik ez még amaz ismert tényből is, hogy egyikében sem tartá fenn magát a tehetségnek még csak közép­ foka is, kivéve oly országokban, hol osztályuk plebeji vér által gyakran erősbittetik, és uj erőt nyer ama férfias erély hozzájárulása által, mely azok­ nál, kik önmaguk teremtik állásukat, oly természe­ tes, melyet azonban hiában keresni oly egyéneknél, kik kész állást nyernek. Mert mihelyt valakiben gyökeret ver ama meggyőződés, hogy a becsület forrása külső inkább, semmint belső, úgy a külső kitüntetést okvetlenül többre fogja becsülni, mint a belső erő érzetét. Úgy látszik, ilyenkor az emberi szellem és az emberi tudás amaz álfokozatoknak rendeltetik alá, melyek szerint gyönge emberek saját kicsinységök fokát mérik. Ezek folytán a dol­ gok .természetes sora megfordíttatik ; a csekély többre becsültetik, mint a nagy ; a szellem pedig saját előítéletei által alkotott téves érdemfokozathoz szokván, elerőtlenedik. így tekintve a dolgot nem szenved kétséget, hogy azok, kik a nemességnek szemére lobbantják annak büszkeségét, mintha ez képezné osztályuk főjellemvonását, tévednek. Sőt bizonyos, hogy a büszkeség terjedésével osztályuk gyorsan kiveszne. Az öröklött rang büszkesége már magamagában ellenmondás. A büszkeség alapját az öndicséret képezi, a hiúság pedig mások dicsé­ retén alapszik. A büszkeség tartozékony és nemes egy indulat, mely megveti a hiúság által oly mohón hajhászott külső kitüntetéseket. A büszke férfi önnön kebelében találja méltóságának forrását, egyezersmind jól tudja, hogy azt csak saját tettei növelhetik vagy apaszthatják. A hiú ellenben fáradhatatlan,

14 telhetetlen, folyton csak kortársai csodálatát keresi, minek folytán természetesen nagy súlyt kell fektet­ nie ama külső látható jelekre, melyek, legyenek azok bár érdemjelek vagy cimek, közvetlenül hat­ nak az érzékekre és igy megnyerik a köznépet, mely közvetlenül megértheti azokat. Minthogy te­ hát a büszkeség befelé, a hiúság pedig kifelé te­ kint, világos, hogy oly ember, ki a történetesen öröklött rang szerint becsüli magát, nem nevezhető büszkének, hanem hiúnak, hiúsága pedig e szenve­ dély legmegvetendőbb neméhez tartozik. Világos továbbá, hogy az ilyen ember valódi méltóság iránt nem bir fogékonysággal, hogy a tulajdonképi nagy­ ságról fogalma sincs. Nem csoda tehát, ha az ily szellemek előtt még a legcsekélyebb dolgok is nagy fontosságúakká válnak ! Nem csoda, ha ez üreseszüek szalagok, csillagok és keresztek után fára­ doznak ; ha az egyik nemes ember szalagrendet kiván, a másik meg aranygyapjas rend után so­ pánkodik ; ha egyik az udvari hirnök-pálcát óhajtja, a másik tisztséget kiván a királyi háztartásban ; mig a harmadik leányát udvari hölgygyé, nejét pe­ dig kumornává akarná tenni. Mindezeket látva nem kell csodálkoznunk ama könnyelműségen, melyet a 17-ik századbeli nemesek fondorkodásaik és civakodásaikban kifej­ tettek és a mely, bár egyes kivételek által jóvá tétetett, mindegyik születési nemesség főjellemvoná­ saihoz tartozik. Néhány példa már elég lesz arra, hogy az olvasó fogalmat szerezzen magának ama hatalmas osztály Ízlése és kedélyhangúlatáról, mely annyi századon át akadályozá a francia mivelődés haladását. Mindama kérdések közöl, melyek a francia nemességnél vita tárgyát képezék, legfontosabb az

15 vala, mely a királyné jelenlétében való leülés jo­ gaiba vonatkozott. Oly nagyfontosságu tárgynak te­ kintették ezt, hogy vele szemben egy egyszerű szabadságharc jelentéktelenné vált. E nagy sociális kérdéssel járó nehézségek még izgatóbbá tevék azt a nemesi kedélyre nézve. A francia udvar régi szokása szerint az esetben, ha a férj herceg vala, neje ülhetett a királyné jelenlétében; de ha alan­ tabb rangú vala — bár marquis-né is — e sza­ badsággal már nem élhetett.56) Eddig a szabály igen egyszerű, és a hercegnékre nézve fölötte kel­ lemes. De a marquís-k, grófok és a többi kitűnő nemes irigy szemmel nézék e kitüntetést és min­ den erővel iparkodtak azt saját nejeik számára is kivivni. E törekvést a hercegek minden áron aka­ dályozták ugyan, de oly körülmények folytán, me­ lyet mi szerencsétlenül teljes mérvben nem méltá­ nyolhatunk, XIII. Lajos uralma alatt e tekintetben változás történt ; ugyanis ama jog, melynél fogva valaki a királynéval egy teremben ülhetett, a Bou­ illon család női tagjainak is megadatott.57) E rósz példa következtében a kérdés mind bonyolódottabbá Ion, a nemesség több tagja ugyanis azt vélé, hogy a származás tisztasága oly igényekre jo­ gosítja őket, melyek semmi esetre sem állhatnak alantabb fokon, mint a Bouillon-ház követelései, a melynek ősisége azonfelül véleményük szerint szembetünőleg túlbecsültetett. Az igy keletkezett vita két ellenséges táborra szakitá a nemességet; az egyik fél megőrizni iparkodott kizárólagos ki­ váltságait, a másik pedig azokban részesülni óhaj­ tott. Az ellenkező követelések kiegyenlítésére több­ féle javaslat tétetett ugyan, de mind hasztalan és az udvar Mazarin kormányzata alatt, indíttatva a fölkelés félelmétől, hajlandónak mutatkozott az al­

16 sóbb nemesség hő vágyainak kielégítésére. 1648-ban és 1649-ben a királynő tanácsosai indítványára az alsóbb nemesség három legkiválóbb tagjának csak­ ugyan megadá a királynő jelenlétében való leülhetés jogát, nevezetesen Fleix hercegnőnek, de Pons asszonynak és de Marsillac hercegnőnek.58) Ez intéz­ kedés közzététele a született hercegek és a paireknél legnagyobb izgultságot szült.59) A szemtelen sérelem visszauutasitására azonnal egybehivák osz­ tályuk érdekelt tagjait a fővárosba, itt gyűléssé alakultak és régi jogaik védelme iránt rögfön in­ tézkedtek.60) Másrészről az alsóbb nemesség, a pilla­ natnyi siker által felfuvalkodva, azon volt, hogy az imént tett engedmény szabálylyá emeltessék, és hogy a királynő jelenlétében való ülhetés kitünte­ tése, mely de Fleix hercegnő személyében a de Foix-háznak adatott meg, ezentúl adassék meg mind­ egyik háznak, mely hasonlóan kitűnő elődöket mutathat fel.61) Legnagyobb zavar támadt most; mindegyik fél saját kívánalmait sürgeté, és hóna­ pokon át forgott Franciaország ama veszélyben, hogy e kérdés kard által fog eldöntetni.62) De a fel­ sőbb nemesség — számra nézve ugyan gyöngébb mint ellenfele — hatalmasabb vala, és igy végre a vita az ő részére dőlt el. A királynő Franciaor­ szág négy marsalja által gyülésöknek üzenetet kül­ dött, melyben megigéré, hogy beszüntetni fogja amaz előjogokat, melyek megadása olyannyira meg­ sértette a francia főnemesség legkiválóbb tagjait. A marsallok nemcsak magukra vállalták çz Ígére­ tért a felelősséget, hanem egyszersmind kötelezék magukat, annak végrehajtása fölött őrködni.63) A ne­ mesek azonban — leggyöngédebb érzelmeikben támadtatván meg — ez elégtétellel még nem eléged­ tek meg, megnyugtatásukra szükséges vala, hogy

17 rint, hogy az elégtétel ép oly nyilvános legyen, mint volt a megsértés. Hogy békével szétoszoljanak, megkívánták, hogy a kormány a királynő és a négy államtitkár64) által aláirt okmányt adjon ki, melyben az alsó nemességnek adott kiváltságok visszavonat­ nak és de Marsaillac hercegnő, de Pons asszony és de Fleix grófnő megfosztatnak a királynő jelen­ létében való — ülhetés felette hajhászott kitünte­ tésétől.65) Ezek ama tárgyak, melyek foglalkoztatták a francia nemesség kedélyét és fogyasztották annak erőit azalatt, mig hazájukban a polgárháború dúlt és a legnagyobb fontosságú ügyek forogtak kér­ désben, — olyügyek, melyek a nemzet szabadságát és a kormány átalakítását illették.66) Alig szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az ily férfiak mennyire lehet­ tek alkalmatlanok arra, hogy a népet súlyos har­ caiban vezessék, és hogy mily nagy a különbség köztök és a nagy angol forradalom vezérei közt. A fronde bukásának okai valóban kézzelfoghatók, ha meggondoljuk, hogy vezérei ugyanazon osztály­ ból kerültek, melynek ízlését és érzelmeit ille­ tőleg az imént láttunk néhány példát.67) A kik olvasták a 17-ik századbeli francia memoirokat, jól tudják, hogy e példákat végtelenig lehetne szapo­ rítani; e memoirok — nemesek, vagy azok hivei által íratván — legjobb anyagot szolgáltatnak arra, hogy ez iránt nézetet képezhessünk. Lapozgatván eme tekintélyeket, kik e dolgokat fontosságukhoz illő érzelemmel tárgyalják, látjuk, hogy legnagyobb nehézségeket és vitatkozásokat szülnek az ily kér­ dések : váljon kinek legyen az udvarnál karszéke;68) ki hivassék meg a királyi asztalhoz és ki mellőztessék ;69) kit csókoljon meg a királynő és kit nem;70) ki birja a templomban az első ülést;71) melyik aheB u c k le, Anglia mirelödésének története. V.

2

18 lyes arány egyes személyek rangja és ama posztó hossznsága közt, melyen állhatnak;72) mily méltósá­ got kellett légyen elnyernie egy nemesnek, hogy joga lehessen hintón menni a Louvre-ba ;73) kit illet a ko­ ronázási menetben az elsőség;74) váljon a hercegek egyenlők-e, vagy pedig de Bouillon herceg, ki va­ lamikor Sedan felett gyakorlott fenséget, de la Ro­ chefoucauld herceg fölött áll, ki egyáltalában nem gyakorlott fenséget;75) váljon de Beaufort herceg előbb lépjen-e be a tanács terembe, mint de Ne­ mours herceg, rés váljon ott ez utóbbi előtt üljön-e vagy nem ?76) És mintha kimeríteni akarták volna az Ízetlenség minden nemét, még a felett is támadtak komoly kételyek, váljon ki nyújtsa étkezés alkal­ mával a királynak az asztalkendőt,77) váljon ki él­ vezze ama megbecsülhetetlen előjogot, hogy segít­ hesse a királynét ingváltásban.78) Azt hiszi talán az olvasó, hogy bocsánatot kellene kérnem azért, hogy reá erőszakoltam e ha­ szontalan civódásokat, melyeknek tárgyai ma ugyan megvetésben részesülnek, de valamikor még oly emberek által is nagyra becsültettek, kik még nem vesztették el egészen eszöket; de gondolják meg, hogy azok előfordulása és a rájuk fektetett súly részét képezik a francia szellem történetének, hogy azokat nem saját belbecsök, hanem ama tanulság szerint kell megítélnünk, melyet nekünk elmúlt dol­ gok állapota felől nyújtanak. Az ilynemű esemé­ nyek, noha a közönséges történészek által elhanya­ goltainak, a történetírásra nézve igen fontosak. Nem csak, hogy szellemünk elé állítják ama kort, a melyből valók, de még bölcsészeti szempontból is nagy fontosságúak. Részét képezik egyszersmind az anyagnak, melyből levonhatjuk törvényeit a nagy gyámkodás ama szellemének, mely különböző

19 korban különböző alakot ölt ugyan, de hatal­ mát mindenkor a hódoló tisztelet érzetének kö­ szöni, mint a mely ellentétét képezi a füg­ getlenség érzetének. Mily természetes e hata­ lom a társadalom bizonyos állapotaiban, láthat­ ni, ha alapját vizsgáljuk e hódoló tiszteletnek. ^A hódoló tisztelet eredetét pedig vagy a csodában vagya félelemben kell keresnünk E két szenvedély képezi rendesen — akár külön véve, akár együttesen — a hó­ doló tisztelet forrását ; keletkezésök módja pedig kéz­ zelfogható. Csodálunk, mert tudatlanok vagyunkj) fé­ lünk pedig, mert gyöngék vagyunk.) Igen természetes tehát, hogy előbbi időkben az emberek, midőn még tu­ datlanabbak és gyöngébbek valának, mint ma, inkább hajoltak ama tisztelethez, inkább szoktak ama hó­ dolathoz, mely a vallás terén babonaságot, a poli­ tikában pedig önkényt szül. A társadalom rendes menetében e bajokat az ismeretek ama haladása orvosolja, mely egyúttal tudatlanságunkat csökkenti és segédforrásainkat növeli, vagy más szóval: mely csökkenti a csoda és félelem iránti hajlamun­ kat és igy gyöngítvén bennünk a hódoló tisztele­ tet, ugyanazon mérvben erősbiti a függetlenség ér­ zetét. Franciaországban azonban a teimészetes irányt, mint láttuk, egy másik, ellenkező irány akadá­ lyozta ; úgy hogy a gyámkodás szelleme egyrészt az ismeretek haladása által gyöngittetett, másrészt az említettem társadalmi és politikai körülmények folytán mindinkább esősbült; és minthogy e körül­ mények folytán mindegyik osztály nagy hatalmat gyakorolhatott az alatta lévő osztályra, úgy egész­ ben véve az alárendelés és alázat jó karban ma­ radt. A szellem ekként hozzászokott fölfelé tekin­ teni, és nem önmagában, hanem mások segélyében bizni. Innen van azon illeszkedő, alázatos természet, 2*

20 mely által, egészen a tizennyolcadik századig, a francia mindenkor kitűnt. Innen van ama rendkívüli tisztelet, melylyel mások véleménye iránt viseltet­ tek és a melyből származik ama hiúság is, mely nemzeti jellegük egyik fővonását képezi.79) A hiúság és a hódoló tisztelet ugyanis abban egyez­ nek, hogy ez érzetek mindegyike arra készteti az embereket, hogy cselekedeteiket külső mérfok után ítéljék meg, míg a büszkeség és függetlenség ellenkező érzetei az embereket belső, egyedül önnönmagukban található mérfokra utalják. Mind­ ennek az volt a következménye, hogy midőn a 17-ik század közepén a szellemi mozgalom a fran­ ciákat forradalomra készteté, ennek hatása elleusúlyoztatott a társadalmi irány által, mely még a harc közepette is ébren tartá a régi alázatosság szokását. így történt azután, hogy már a háború megkezdése után a nép még mindig föltekintgetett a nemességre, a nemesség pedig a koronára. Mind­ két osztály a közveti énül fölötte állóra támaszkodott ; a nép azt hivé, hogy a nemesség nélkül nem bol­ dogulhat, a nemesség pedig azt, hogy a korona nélkül nincs tisztelet. A nemességnél e nézetet aligha roszalhatjuk ; minden kitüntetése ugyanis a koronától származván, közvetlen érdekében áll ama nézet fentartása, hogy a korona képezi min­ den tiszteletnek kutforrását. Közvetlen érdekében áll e fonák tan, mely a tisztelet tulajdonképi for­ rását mellőzve, figyelmünket egy képzelt forrásra irányozza, melyből — ugyhivék — egy pillanatban és pusztán a fejedelem akaratára még a legalan­ tabbra is a legmagasabb tisztelet ruházható. Ez tulajdönkép csak egyik részét képezi ama régi rend­ szernek, mely szerint a természet által nem indo­ kolt kitüntetések teremtettek és a valódi felsőbb-

21

ség helyett egy mesterkélt fogadtatott el, hogy igy kicsiny szellemeket a nagyok fölé lehessen emelni. Bizonyos, hogy e kísérletek meghiúsulnak és a társadalom haladtával teljesen megszűnnek; de bi­ zonyos az is, hogy mindaddig, mig az ily kísérle­ tek tétetnek, mindazok, kikre ez által haszon háramolhatik, hajlandók lesznek tiszteletben tartani a kisérlettevőket. Ha más körülmények nem működ­ nek ellene, úgy e két fél közt ama rokonszenvnek kell uralkodnia, melyet az élvezett kegyelmek em­ léke és a még várhatók reménye szokott szülni. Fran­ ciaországban ez érzelmeket még erősbité a gyám­ kodás szelleme, mely reáveszi az embereket, hogy csatlakozzanak a fölöttük állókhoz ; és nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nemesség még a za­ varok közt is a korona legcsekélyebb kegyeit is ama mohósággal hajhászá, melynek az imént láttuk néhány példáját. ’Oly annyira hozzászoktak volt a fejedelmet saját méltóságuk kútforrásának tekin­ teni, hogy annak még legközönségesebb teendői­ ben is titkos méltóságot véltek fölfedezhetni ; úgy pld. reájok nézve nagyfontosságu kérdés vala az, váljon ki nyújtsa a királynak az asztalkendőt, ki tartsa a mosdótálat és ki adja reája az inget.80) E civódások példáit azonban nem emlitém azért, hogy nevetség tárgyává tegyem e hiú és könnyelmű embereket; hisz inkább sajnálnunk kell őket, sem­ mint valamit szemökre hányni ; ők inkább ösztönszerűen cselekedtek és a természet által adott cse­ kély teketségeiket is felhasználni iparkodtak. De mindenesetre szánhatjuk ama nagy országot, mely­ nek érdekei az ő gondjokra volt bizva. És csak tekintettel a francia nép sorsára szükséges, hogy foglalkozzék a történész a francia nemesség törté­ netével. Egyúttal az ily vizsgálat — megismertet­

22 vén velünk a régi nemesség történetét — legérdekesb alakjai egyikében tárja elénk a gyana­ kodó és arisztokratikus szellemet, melyet alig is­ mernek! azok, kik azt csak mai gyönge és haldokló állapotában ismerik. Az ily tények egy kegyetlen láz jeleinek tekintendők, melyben ugyan Európa még mindig sinlodik, melyet azonban most már szelidebb alakban pillantunk meg és a melynek eredeti hevességéről senki fogalmat nem szerezhet, hacsak nem tanulmányozza előbbi állapotait, me­ lyekben zabolátlanul dühöngve oly hatalmassá vált, hogy a szabadság fejlődését elfojtá, a nemzetek haladását gátolá és az emberi szellem erélyét eltörpité. Alig szükséges Franciaország és Angolhon különválását tovább vizsgálnunk vagy kimutatnunk ; azt — reményiem — ezentúl a két ország különböző jellegében fogják keresni. A mi forradalmunk alacsony sorsú és plebeji vezérei természetesen semmi rokonszenvvel nem viseltettek ama dolgok iránt, melyek megzavarták a francia nagyok értelmét. Oly férfiak, minők Cromwell és segédei, nem igen vol­ tak jártasak a genealógia titkaiban és a cimertan szőrszálhasogatásaiban. Kevés figyelemre méltatták az udvarok illemtanát, sőt nem is tanulmányozták az előlépés szabályait. Mindez nem volt céljok. Másrészt mindazt, a mit tevének, alaposan tették. Tudták, hogy nagy feladat vár reájok, és ők azt jól teljesiték.81) Bomlott és önkényes kormány ellen emeltek fegy­ vert, és ezt mindaddig letenni nem akarták, mig meg nem buktatták azokat, kik magas állást foglaltak el, és a míg nemcsak eltávolították a bajt, hanem egyszersmind megbüntették ezen baj okozóit. Bár e dicső vállalatukban kétség kivül ama gyöngeségek is mutatkoztak, melyeket még a legnagyobb

23 szellemek sem kerülhetnek ki, úgy rólok mégis csak azon őszinte tisztelettel kellene megemlékez­ nünk, mely illeti azokat, kik az első nagy leckét adták az európai királyoknak és a kik félre nem érthető nyelven hirdették azt, hogy azok eddigi sérhetetlensége véget ért, és hogy ezentúl a nép túlkapásaik ellen oly orvosság felett rendel­ kezik, mely élesebb és határozottabb, mint az ed­ dig használtatni merészeltek bármelyike.

T IZÉN E GY EDI k

FEJEZET.

XIV. Lajos a gyámkodás szellemét átülteti az irodalomba. Az értelmi és uralkodó osztályok közti eme szövetkezés eredményeinek vizsgálata.

Az olvasó immár megértheti, hogyan vergőd­ hettek Franciaországban a gyámkodás rend­ szere és az azzal egybefüggő alárendeltség fogal­ mai oly erőre, minőt Angolhonban soha nem értek el, és hogyan okozhatták azok e két ország között be­ állott ama lényeges különválást. Az összehasonlítás kiegészítésére szükségesnek látszik Franciaország szellemi úgy, mint társadalmi és politikai történe­ tének megvizsgálása. Mert a függés eszméje, mely a gyámkodás rendszerének alapját képezi, azon hiszemet kelté, hogy a politikai és társadalmi téren uralkodó alárendeltséget át kell ültetni az iroda­ lomba is 5 és hogy amaz atyáskodó, fürkésző és központosító rendszer, mely szabályzá az ország anyagi érdekeit, kell hogy szabályozza annak tu­ dományos érdekeit is. A fronde végbukásával te­ hát minden elő készítve vala ama sajátszerü szellemi politikára, mely ötven évig tartván, jellemzi XIV. Lajos uralmát és a francia irodalomra nézve ugyanaz, ami volt a francia politikára nézve a feudalismus. Mindkét esetben az egyik fél hódolt, a másik pe-

25

—

dig pártfogást és kegyet gyakorlott. Mindegyik tu­ dós a francia korona hübérnöke Ion. Mindegyik könyv Írásánál a főszempontot a királyi kegy képezé, és a királyi védnökség elnyerése a szellemi kiválóság legbiztosabb jelének tekintetett. Ezen rendszer előidézte hatások vizsgálata képezi tárgyát jelen jelen fejezetnek. A rendszer okát látszólag XIV. Lajos egyéni jelleme képezi; de annak tu­ lajdonképi és főokait a már említettem körülmé­ nyekben kell keresnünk, melyek a francia szellem­ ben amaz eszméket ébreszték, melyek azt egé­ szen a tizennyolcadik századig háborittatlanul tölték be. Ezen eszméket megerősíteni és átültetni azokat az élet minden viszonyaiba, ez képezé XIV. Lajos nagy célját; e célt pedig teljesen elérte. Ebből a szempontból uralkodásának története igen tanulsá­ gos, minthogy az eddig létezett önkényuralmak legnevezetesebb példáját tünteti fel, az önkényura­ lom legtágabb és egybefoglalóbb nemét; oly ön­ kényuralmat, melyet ötven éven át gyakoroltak Európa egyik legműveltebb nemzete fölött, mely nemcsak minden zúgolódás nélkül türé az igát, hanem derülten hajtá magát az alá, sőt még há­ lával is viseltetett az iránt, a ki ez igát reá tévé.1) Mindezt még elidegenitőbbé teszi azon körül­ mény, hogy XIV. Lajos uralmát az erkölcsök, a becsület és az érdekek még legalantabb szempont­ jából is teljesen elitélnünk kell. Durva és féktelen kicsapongás, karöltve a legaljasabb és csúszó-mászóbb babonahittel, jellemzik magánéletét ; mig nyil­ vános pályájában oly önhittség és rendszeres hűt­ lenség mutatkozott, mely végre fölkelté egész Eu­ rópa boszuját, maga után vonván Franciaország szi­ gorú és érezhető megbüntetését. A belpolitikát ille­ tőleg szorosan szövetkezett az egyházzal, és noha

26 ellenezte a pápa tekintélyét, mégis nyugodtan engedé népét a papság által elnyomatni.2) Ennek en­ gedett át mindent, kivéve saját előjogai gyakorla­ tát.3) Általa vezettetve kormányzása kezdetétől fogva megtámadá ama vallási szabadságokat, me­ lyeknek IV. Henrik veté meg alapját és a melyek ez időig érintetlenül maradtak.4) A papság nógatá­ sára vonta vissza a nantesi ediktumot, mely által közel egy századon át a vallási türelem bekeblezve volt az ország törvényeibe.6) Ennek nógatásainak tulajdonítandó az, hogy — közvetlenül az alattva­ lói legszentebb jogai ellen irányzott erőszak elkö­ vetése előtt — a protestánsok megfélemlítés általi megtérítése végett rögtön nyakukra ereszté zabolátlan zsoldosok egész seregét, mely tetszés szerint követ­ hette el a legíszonyitóbb kegyetlenségeket, a me­ lyekről hiteles irók tesznek említést;6) azon hatás­ ról pedig, melyet e garázdálkodás a nemzet anyagi érdekeire gyakorolt, némi fogalmat szerezhetünk, ha meggondoljuk, hogy ez üldözés megfosztá Fran­ ciaországot félmillió igen iparos lakostól, kik kü­ lönböző országokba menekülve, magokkal vivék ama munkaszokottságot és az illető iparág isme­ reteit, tapasztalatait, melyeket eddig saját országuk gazdagítására érvényesítettek.7) E dolgok köztudo­ másúak, elvitázhatatlanok és a történelem felszinén feküsznek. Mindezek dacára vannak emberek, kik XIV. Lajos kora iránt csodálattal viseltetnek ; noha köztudomású dolog, hogy uralkodása alatta szabad­ ságnak még nyoma is eltöröltetett, hogy a nép vál­ lát elviselhetetlen adóteher nyomá ; hogy ennek gyer­ mekei tizezrenkint raboltattak el a királyi hadse­ reg betöltésére ; hogy az ország jövedelmei eddig nem ismert mérvben pazaroltalak; hogy az ön­ kényuralom legroszabb neme állapíttatott meg; —

27 noha mindez általánosan megengedtetik, mégis vannak irók, — még napjainkban is, — kiket az irodalom fénye oly annyira elvakitott, hogy avval a legborzasztóbb bűntényeket vélik ellensúlyozhatni, és akik hajlandók, minden elkövetett jogtalanságot megbocsátani oly fejedelemnek, ki alatt Pascal le­ velei, Bossuet beszédei, Molière vig- és Racine szomorujátékai Írattak. A fejdelmek érdemei megítélésének ezen mód­ szere azonban most már gyorsan hanyatlik, annak megcáfolására tehát szót sem vesztegetek. Evvel azonban összefügg egy terjedtebb tévnézet, mely ama befolyásra vonatkozik, melyet a fejedelmi párt­ fogás az irodalomra gyakorol. E tévnézetet ma­ guk az irók terjesztették először. Azon nyilatkoza­ tok után, melyeket nagyon is soktól hallanunk kell, azt hihetnők, hogy valami varázserő fekszik a ki­ rályi mosolyban, mely serkenti ama szerencsések értelmét, kiknek szivét megörvendezteté. Nem is kell ezt mint a király személyét környező számta­ lan, ártatlan előítéletek egyikét megvetnünk. Nem­ csak, hogy a dolgok természetének téves felfogásán alapul ez, hanem még gyakorlati következményei­ ben is igen káros. Károsan hat a függetlenség azon szellemére, melynek mindig átlengenie kellene az irodalmat, de káros egyúttal magukra a feje­ delmekre nézve is, növelvén azoknak többnyire úgyis már szerfelette nagy hiúságát. És tekintetbe vévén azon állást, melyet jelenleg a legtöbb müveit országban elfoglalnak, azonnal belátjuk, mily kép­ telen e vélemény, mely a tudományok mai állásán művelt emberhez már nem illik. Azon pillanattól fogva a midőn a királyok isteni jogát állitó theologiai fikció végkép elejtetett, szükségkép megfelelő mérvben csökkennie kellett a

28 királyok iránt eddig érzett tiszteletnek is. 8) Ama babonás tisztelet, melylyel az emberek hajdan reájok tekintettek, megszűnt és mainap már nem il­ lettetünk amaz isteniesség által, mely hajdanában állitólag személyüket környezé.9) Kézzelfogható te­ hát a szempont, melyből őket megítélnünk kell. El­ járásukat mindaddig dicsérnünk kell, mig az növeli azon nép boldogságát, mely fölött uralkodnak; de emlékezzünk arra, hogy nevelésük módja és azon gyermekes hódolat folytán, mely irányokban min­ dig tanúsíttatott, oktatásuk szükségkép igen hiányos, előítéleteik pedig igen számosak.10) így véve a dolgot korántsem kívánjuk, hogy az irodalom értel­ mes pártolói vagy koruk bármi tekintetben való vezérei legyenek, hanem megelégszünk már, hahogy koruk szellemét nyakasan nem ellenzik és ha nem kísérlik meg, a társadalom menetét feltar­ tóztatni. Mert ha a fejedelem állása értelmi hátrá­ nyai dacára is nem nagy szellemű egyén, úgy rend­ szerint nem a legképesebbeket, hanem a legsimúlékonyabbakat fogja megjutalmazni ; és támogatá­ sát mély és független gondolkodóktól megtagadva olyanokat fog abban részesíteni, kik táplálják a régi előítéleteket, védik a régi visszaéléseket. Az irodalom embereinek ez utón történő akár tiszte­ let-, akár pénzbeli megjutalmazása kétségkívül Ínyére van azoknak, kik azt élvezik, de nyilvánvaló, hogy azok gondolkodásuk merészsége és erélyének gyöngitését és igy müveik értékének csökkentését czélozzák. Bizonyithatnók ezt azon irodalmi jutalmak lajstromának közlése által, melyeket európai feje­ delmek osztogattak. Ha ezt tennők, nyíltan láthatnók a kárt, melyet emez és hasonló jutalmazások szültek. Az irodalomtörténet gondos tanúlmányozása után bátran állíthatom, hogy egy oly esetre, mely­

29 ben a király egy korát meghaladott egyént jutal­ mazott meg, legalább is húsz olyan jut, melyben korától hátramaradt egyént jutalmaz meg. Ennek az a következménye, hogy mindegyik országban» melyben a király hosszabb időn át és általánosan támogatá az irodalmat, ez utóbbi nem haladott, hanem hátramaradt. Szövetkezés történt az adako­ zók és az elfogadók közt. A kegyosztások e rend­ szere kapzsi és szűkölködő osztályt szült, mely nyugdijakat, hivatalokat és czimeket hajhászva nyerészkedésének alárendelé az igazság kutatását és irataiba átülteté amaz udvar előítéleteit, a mely­ hez szított. Innen van, hogy a kegyelem jelei egy­ szersmind jelei a szolgaságnak. Innen van, hogy az ismeretszerzés — kétségkívül a foglalkozások legnemesbje, mely minden többinél inkább növeli az emberi méltóságot — közönséges mesterséggé sülyedt, melyben az eredményt a nyert jutalmak szerint Ítélik és a melyben a legnagyobb megtisz­ teltetések attól erednek, a ki történetesen a nap minisztere vagy fejedelme. Ez irány már magában véve ellenkezik azon nézettel, mely a végrehajtó hatalomra óhajtja bizni az irodalmi férfiak megjutalmazását. De van még egy más, sok tekintetben komolyabb ellenvetés. Minden szabadon fejlődő nemzet könnyűséggel ki lógja elégíteni szellemi szükségleteit és oly irodal­ mat teremt, mely leginkább felel meg tényleges állapotának. És kétségkívül minden osztály érde­ kében áll, hogy a termelés ne legyen nagyobb, mint a szükséglet, hogy a kínálat ne haladja meg a keresletet. Sőt a társadalom jóléte kívánja, hogy bizonyos arány legyen az értelmi és a gyakorlati osztályok közt. Szükséges bizonyos mérték a főkép gondolkodók és azok közt, kik főleg cselekednek

30 Ha mindannyian irók volnánk, úgy anyagi érde­ keink szenvednének, ha pedig mindnyájan üzérked­ nénk, úgy csorbulnának szellemi élvezeteink. Első esetben éhenkórász bölcsészekké, a másodikban pedig gazdag bolondokká válnánk. Mármost kézzel fogható dolog az, hogy megegyezőleg az emberi tevékenység legközönségesebb elveivel, maga a tár­ sadalom természetes, vagy — mint azt nevezni akarjuk — önkényes mozgalma szabályozza, min­ den erőikedés nélkül, e két osztály viszonylagos létszámát. De ha valamely kormány magára vál­ lalja az irodalmi férfiak díjazását, úgy zavarja e mozgalmat, háborgatja a dolgok összhangzatát. El­ kerülhetetlen következménye ez a beavatkozás, vagy, mint nevezik, a gyámkodás ama szellemének, mely igen káros hatással volt mindegyik országra. Ha például a mészárosok és szabók díjazására va­ lami tőkealap teremtetnék, úgy e hasznos foglal­ kozású férfiak száma bizonyára felesleges mérvben szaporodnék. És ha léteznék egy másik alaptőke az irodalmi osztály díjazására, úgy bizonyára gyor­ sabban szaporodnék az irók száma, mintsem azt az ország szükségletei igényelnék. Mindkét esetben mesterkélt ösztönzés egészségtelen tevékenységet idézne elő. Tápszer és ruházat bizonyára oly szük­ ségesek a testnek, mint az irodalom a szellemnek. Miért követelnők tehát kormányunktól, hogy inkább támogassa azokat, kik könyveinket Írják, mintsem azokat, kik leölik juhainkat és megfoltozzák ruhá­ inkat? Valóságban a társadalom szellemi me­ nete teljesen hasonlít annak fizikai menetéhez. Némely esetben erőltetett kinálat csakugyan szül­ het természetellenes szükségletet. De ez mester­ kélt állapot, mely csak beteges mozgalomra mutat.

31 Egészséges állapotokban nem a kinálat szüli a ke­ resletet, hanem a kereslet idézi elő a kínálatot. Föl­ tennünk tehát, hogy az irók szaporodását szükség­ kép követi az ismeretek elterjedése, ép annyi, mint­ ha íöltennők, hogy a mészárosok szaporodását sztikségkép kell, hogy kövesse a tápszerek gyarapodása. Azonban nem ez a dolgok rendje. Étvágygyal kell bírnunk, mielőtt ennénk ; kell, hogyjpénzünk legyen, mielőtt venni akarnánk ; tudvágyóknak keli lennünk, mielőtt olvasni akarnánk. A két nagy elv, mely a világot mozgásban tartja, a kincsvágy és tudo­ mányszomj. Ez elvek kormányozzák és képvi­ selik a két legfontosabb osztályt, melyre minden polgárisodott ország oszlik. Bármit adjon is vala­ mely kormány ezen két osztály egyikének, azt a másiktól kell elvennie ; a mit nyújt az irodalomnak, azt meg kell vonnia a vagyontól. Sohasem történhe­ tik ez nagyobb mérvben a nélkül, hogy nem járna a legveszélyesebb következményekkel. Mert a tár­ sadalmi súlyarány megzavarásával maga a társada­ lom is zavarba ejtetik. A mig a tudomány emberei pártfogoltatnak, addig az iparosok elnyomatnak. Az alsóbb osztályok kevés becsesei bírhatnak azok szemében, kiknél a tudomány képezi a főszempon­ tot. A népszabadság eszméje elfőj tátik, a szemé­ lyek elnyomatnak, munkájok megadóztatik. Az élet fentartására szükségelt foglalkozások kicsinylésben részesülendnek, holott azok, kik csak az élet szé­ pítését czélozzák, pártoltatnak. A többség tönkre­ tétetik, hogy egy csekély töredék kielégittessék. Mig felül minden fénylő leend, addig alul csak rothadásra akadunk. Finom festmények, nemes pa­ loták megható drámák, mindezek egy ideig talán bőségben alkottatnak, de ez csak a nemzet kedé­ lye és erejének rovására fog történni. Sőt maga

32 amaz osztály is, melynek javára az áldozat hoza­ tott, csakhamar hanyatlani fog. A fejedelmek által aranynyal megvásárlóit költők továbbra is zenghe­ tik azok dicsőségét ; bizonyos azonban, hogy függetlenségöket vesztett férfiak elébb-utóbb elvesztik erélyöket is. Ugyancsak erőteljes szellemmel kel­ lene birniok, hogy az udvar káros légkörében el ne fásuljanak. Figyelmük folytonosan urokra lévén fordítva, csakhamar elsajátítják ama szolgaias mo­ dort, mely leginkább illik helyzetükhöz; és a mint rokonszenvök mind szükebb körre szorítkozik, úgy költői szellemük is mindinkább gyengül. Az aláren­ delés nekik szokás, a szolgaság élvezet. Kezökben az irodalom elveszti merészségét, a hagyomány vé­ tetik az igazság alapjának, a kutatás szelleme pe­ dig csakhamar kihal. Ilyenkor azután beáll azon szomorú pillanatok egyike, midőn az emberek szel­ leme — minden véleménynyilvánítás elnyomatván — szabadon nem nyilatkozhatik ; midőn elégedet­ lenségük, szóhoz nem juthatván, lassanként halálos gyűlöletté változik és a midőn, elvesztvén minden béketürést, szenvedélyeik által azon borzasztó for­ radalmak egyikére ragadtatnak, melyek által lealázzák fejedelmeik kevélységét és egészen a paloták belsejéig folytatják a visszatorlás művét. Hogy az imént adott rajz megfelel a valóság­ nak, tudják mindazok, kik tanulmányozták XIV. Lajos történetét és ennek összefüggését a francia forradalommal. E fejedelem hosszú uralma alatt azon átokteljes szokást követte, hogy az iroda/om* férfiait nagy pénzösszegekkel jutalmazá és őket személyes kegyének számtalan jeleivel halmozá. Mindez pedig több mint félszázadon át történvén és ama gazdagság, melyet ily lelkiisméretlenül hasz­ nált természetesen többi alatvalóitól elvonatván,

*

—

33

—

nem is találhatunk jobb példát azon következmé­ nyek kiderítésére, melyeket az efféle pártfogás szül­ het. Csakugyan, az ő érdeme az irodalom pártfogolásának ama rendszeresítése, melyet némelyek ismét megújitani szeretnének. Mindjárt látni fogjuk, mi­ lyen hatással volt ez a tudomány általános érde­ kére. De azon tudósoknak, kik tekintet nélkül saját méltóságukra az angol kormányt folyton arról vádolják, hogy azt a testületet, melynek ők maguk is tagjai, elhanyagolja, különösen kellene figyelniük ama hatásra, melyet e rendszer magukra az Írókra gyakorol. Nincsen korszak, melyben az Írók oly dúsgazdagon jutalmaztattak volna, mint épen XIV. Lajos uralma alatt, de nincs is korszak, mely­ ben az irók oly aljas szelleműek, szolgalelküek lettek volna és olyannyira képtelenek betölteni magasztos hivatásukat, mint az igazság apostolai és az ismeretek terjesztői. Ama kor legkitűnőbb írói­ nak élettörténete bizonyítja, hogy minden képzett­ ségük és észtehetségök dacára képtelenek voltak ellentállani az őket környező romlásnak. Hogy meg­ nyerjék a király kegyét, föláldozták azt a füg­ getlen szellemet, melyet éltöknél is többre kellett volna becsülniük. Túladtak a géniusz örökségén, eladták elsőszülöttségi jogukat egy tál ételért. A mi akkor történt, hasonló körülmények között ma is történnék. Némely kiválóbb szellem rövid ideig talán ellenállhat a kor nyomásának. De tekintve az em­ beriséget általában, mondhatni, hogy a társadalom csak akkor számíthat valamely osztályra, ha ennek érdekei is úgy hozzák magával. Ügyelnie kellene ennélfogva minden népnek, hogy a saját részén legyenek az irók érdekei, nem pedig az uralkodók részén. Mert az irodalom képviseli az értelmet, mely haladó természetű; a kormány pedig képviB a c k le , Anglia mivelödésének története. V. 3

%

—

.•

\

34

^

;

. ■5v v'. . ■

—

seli a rendet, melynek jellege a megállapodás. E két nagy hatalom mindaddig, mig el van különítve, egymást javítani fogja és egymásra hat, a nép pe­ dig tartaná a kettő közt az egyensúlyt. De mihelyt e két hatalom egyesül, mihelyt a kormány meg­ vesztegetheti az értelmet, az értelem pedig enged a kormánynak, úgy elmaradhatatlan eredményként a politikában zsarnokság, az irodalomban pedig szolgaiasság áll he. Ez vala története Franciaor­ szágnak XIV. Lajos alatt; és ez leend — bizo­ nyosak lehetünk felőle — története mindazon or­ szágnak, mely eme, bár vonzó, de egyúttal végze­ tes példát követné. XIV. Lajos hírneve az írók háladatosságából eredt; de támogatja azt most a már közvéleménynyé vált abbeli hiszem, hogy korának fényes iro­ dalma főleg az ő gondos ápolásának köszönhető. De közelebbről vizsgálván e véleményt, találni fog­ juk, hogy ez is — mint sok más hagyomány, me­ lyektől a történelem csak úgy hemzseg — minden alapot nélkülöz. Nevezetesen két kiválóbb körül­ ményre fogunk akadni, mely bizonyítja, hogy az uralmát környező irodalmi fény nem saját erőlkö­ désének tulajdonítandó, hanem hogy az az előtte élt nagy nemzedéknek műve; és hogy bőkezűsége által korántsem vált a francia szellem előnyére, hanem pártfogása által inkább annak hátrányára. I. E körülmények elseje az, hogy ama rop­ pant lendület, mely Kichelieu és Mazarin igazga­ tása alatt a tudomány legfőbb ágainak adatott, most rögtön beszüntetett. XIV. Lajos 1661-ben vette át a kormányt11); és e pillanattól kezdve egé­ szen az 1715-ben történt haláláig Franciaország története — tekintve a nagy fölfedezéseket — az eu­ rópai évkönyvekben csak üres lapok által van kép-

35 viselve. Ha minden előítélet nélkül vizsgáljuk eme kor állítólagos dicsőségét, látni fogjuk majd, hogy eredeti gondolkodó a tudomány egyik ágában sem találkozott. Találunk e korban sok ragyogó és vonzó dolgot. Hízelegtek az emberek érzékiségének a művészetek termékei, .— festmények, paloták, költemények; de az emberi ismeretek bővítésére alig törént valami. Tekintve a mennyiségtant és azon különféle tudományokat, melyekre ez alkal­ mazható, bizonyára általánosan meg fog engedtetni, hogy annak legszerencsésb mivelői Franciaország­ ban a 17. század alatt Descartes, Pascal, Fermât, Gassendi és Mersenne valának. De XIV. Lajosnak legcsekélyebb része sincs e kitűnő férfiak hírnevében, kik kutatásaikat már megkezdték volt, midőn a király még bölcsőben feküdt és befejezték azokat, még mielőtt a király trónra lépett, tehát még mielőtt behozta volt pártfogó rendszerét. Descartes meg­ halt 1650-ben,12) mikor tehát a király még csak tizenkét éves volt. Pascal, kinek neve szintúgy, mint Descartes-é, közönségesen kapcsolatba hozatik XIV. Lajos korával, már európai hírnévre tett vala szert, midőn XIV. Lajos, a gyermekszobában játék­ szereivel lévén elfoglalva, nem is álmodott arról, hogy ily nevű férfiú létezhetnék. Értekezését a kúpszeletekről 1639-ben irta;13) döntő kísérletei a lég súlyát illetőleg 1648-ban tétettek,14) a mikor Lajos, Mazarin gyámsága alatt állván, még semmi tekintélylyel sem birt. Fermât15) a 17-ik század egyik legmélyebb gondolkodója volt, nevezetesen a mér­ tani illetőleg, a melyben csak Descartes állott fe­ lette. 16) Legfontosabb lépéseit a végtelenek mértanában tette és annak alkalmazásában a görbék rendezői és érintőire; ebbeli munkálatait azonban még 1636 előtt fejezte be.17) Gassendit és Mersennet

36 illetőleg pedig elég megjegyeznünk, hogy Gas­ sendi 1655-ben halt meg 18) tehát hat évvel Lajos trónra jutása előtt; mig Mei\senne 1648-ban halt m eg19) mely időtájt a nagy király épen 10 éves vala. Ezen férfiak képezék Franciaország diszét közvetlenül XIV. Lajos rendszerének életbeléptetése előtt. Mindjárt haláluk után megkezdődött a királyi pártfogóság behatása a nemzeti szellemre; és a legközelebbi ötven éven át semmi fontosabb vív­ mányt nem mutathat fel a mennyiségtan, vagy, a hangtant20) kivéve, azon tudományok egyike, me­ lyekre a mennyiségtan alkalmaztatik. És mennél tovább haladunk a 17-ik században, annál inkább kitűnik a hanyatlás, annál világosabban látjuk az összefüggést Franciaország fogyatkozása és azon gyámkodó szellem közt, mely gyöngité erélyét, fo­ kozni akarván azt. Lajos hallá, hogy a csillagászat nemes egy tanulmány; iparkodott tehát annak mivelését Franciaországban elősegíteni, hogy igy öreg­ bítse saját nevének dicsőségét.22) E célból a csil­ lagászat tanárait példátlan bőkezűséggel dijazá; a párisi fényes csillagdát épitteté ; udvarához édesgeté a legkitűnőbb idegen csillagászokat, Cassini-t Olaszhonból, Römer-t Dániából, Huygens-t Hollan­ diából. De Franciaország nem mutathat föl benszülöttet, ki egyetlen egy fölfedezést tett volna azon sok közül, melyek a csillagászatban korszakot al­ kottak. Más országokban óriási volt a haladás; és különösen Newton nagyszerű általánosításai által a természettudomány csaknem minden ágát ujjáalakitá, a csillagászatot pedig, a nehézkedés tör­ vényeit az összes naprendszerre alkalmazván, átala­ kította. Más részről Franciaország oly mély der­ medtségbe esett, hogy ezen csodálatos fölfedezése­

37

—

két, melyek teljesen megváltoztaták a tudomány szinét, egészen mellőzte; ugyanis egyetlen egy francia csillagász sem fogadta el azokat 1732 előtt, tehát csak 45 évvel reá, hogy azok hallhatatlan szerző­ jük által közzé tétettek.23) Sőt még a részleteket illetőleg is a XIV. Lajos korabeli francia csillagá­ szok által tett javítások nem valának eredetiek. Igényt tartanak a mikrométer föltalálására, mely csodálatra méltó segédeszközt szerintök Picard és Azout találták föl először.24) De valójában ebben is egy szabadabb és kevésbbé gyámkodott nép te­ vékenysége előzé meg ismét őket ; mert a mikro­ métert Gascoigne találá fel 1639-ben vagy közvet­ lenül ez előtt, a midőn az angol fejedelem olyanyanyira nem gondolt a tudomány pártolására, hogy épen abba a háborúba bocsátkozott, mely tiz évvel ezután koronája és életébe került.25) Valóban meglepő azon hiány, mely Franciaországban ez időszakban nem csak a nagy fölfede­ zéseket, de még a gyakorlati tehetségeket illetőleg mutatkozik. A szigorúbb pontossággal járó kutatá­ sokra igényelt eszközöket, ha szerkezetök csak né­ mileg bonyolódottabb vala, idegenek késziték, a benszülött munkások azok elkészítésére nem bírván elég képzettséggel, és Dr. Lister, e tekintetben igen illetékes egy Ítélő,26) a 17-ik század vége felé Párisban tartózkodván, bizonyítja, hogy a legjobb mathematikai eszközök, melyek e városban árúba bocsáttatnak, nem franciák, hanem egy ott letele­ pedett Butterfield nevű angol által készíttetnek.27) De közvetlenül és szembetünőleg hasznos dolgok­ ban sem boldogultak. A kézműiparban tett csekély javításaik jelentéktelenek, és ezekben is nem anynyira a nép kényelmét, mint inkább a henye osz­ tályok fényűzését28) tárták szem előtt. Valóban

38 értékes dolgokat elhanyagoltak; nagy fölfedezése­ ket nem tettek ; és XIV. Lajos uralmának végén alig találkozunk haladással a gépészeti és egyéb oly találmányok terén, melyek által a nemzet munkaereje kiméltetvén, annak gazdagsága növeltetett volna. Ez lévén állapota a mennyiségtan és csillagá­ szatnak szintúgy, mint a gépészetnek, egyúttal ha­ sonló hanyatlás mutatkozik más tudományágakban is. Hiában keresünk az élet-, bonc- és orvostan terén férfiakat, kiket összehasonlitani lehetne azok­ kal, kik egykoron Franciaország díszét képezék. A legnagyobb felfedezést, melyet e téren valaha francia tett, a tápnedvedények képezik, mi egy nagy tekintély véleménye szerint nem kevésbbé fontos, mint a Harvey föltedezte' vérkeringés30) E fontos lépés tudományunkban mindig XIV. Lajos korának tulajdonittatik, mintha bizon az ő kegyes támogatása eredményezte volna azt ; ugyancsak bajos volna megmondani, hogy Lajosnak mi köze ahhoz, mert 1647-ben, midőn Pecquet e fölfedezését megtevé,31) a nagy király épen kilenc éves volt. Pecquet után Riolan volt a 17-ik század legkitűnőbb francia bonctudósa; az ő nevét is ott találjuk ama híres férfiak névsorában, kik XIV. Lajos uralmá­ nak díszét képezék. De Riolan főbb müveit már akkor irta vala meg, midőn XIV. Lajos még meg sem született ; utolsó müve 1652-ben jelent meg, ő maga pedig 1657-ben múlt ki. 32) Ezután szünet állt be és a legközelebbi három nemzedéken át Franciaországban e fontos téren misem történt ; nem írtak e tekintetben oly müvet, mely ma még olvastatnék, nem tettek fölfedezéseket és úgy látszék, mintha minden bátorságot elvesztettek volna,

39 egészen a tudományok ama újjászületéséig, mely — mint azonnal látni fogjuk — a tizennyolcadik század közepén állott be Franciaországban. Ugyan­ ez állapot mutatkozik az elméleti és gyakorlati or­ vostanban, a sebészetben és az avval kapcsolatban levő tudományokban. Franciaország azelőtt, vala­ mint más tekintetben, úgy e téren is kitűnő férfia­ kat szült, kik európai hírnévre tettek szert és a kiknek művei még mainap is olvastatnak. így, hogy csak két-három esetet említsünk, kitűnő or­ vosok hosszú sorával dicsekedhettek, kik közöl Férnél és Joubert a legkorábbiak ;33) a sebészetben Ambroise Paré-t mutathatják fel, kinek nemcsak fontos gyakorlati javításokat köszönhetni, hanem a ki ama sokkal ritkább érdemmel bir, hogy az összehasonlító csonttan egyik megalapitója ;35) fel­ mutathatják továbbá Baillout, ki a 16-ik század végén és a 17-ik elején nagyban előmozditá a kor­ tant, egybekapcsolván azt a kórtani bonctannal.36) XIV. Lajos alatt mindez megváltozott. Alatta a se­ bészet hanyatlásnak indult, noha más országokban igen gyors haladásnak örvendett.37) Az angolok a 17-ik százan közepe táján nagy haladást tettek az orvostudományokban, melyek gyógytani része fő­ leg Sydenham, az élettani pedig Glisson áltai újjáalakittatott. 38) XIV. Lajos és kora nem mutathat fel egyetlen egy orvostudományi irót, kit ezekhez hasonlitani lehetne ; de még olyat sem, kinek nevé­ hez tudományunknak bárminemű gazdagodása vol­ na kapcsolva. Köztudomású dolog, hogy az orvosi gyakorlat Párisban alantabb fokon állott, mint a német, olasz és angol fővárosokban, mig Franciaországban még a legjobb vidéki orvosok tudatlan­ sága épenséggel botrányos vala. 39) Valóban nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ez egész, hosszú

40 korszakon át Franciaország e tekintetben aránylag mitsem tett ; a kórodai irodalmat épen nem gazda­ gította, 40) a gyógytani, kórtani élet- és bonctani irodalmat pedig alig valamivel 41) A természettudományokat illetőleg Franciaor­ szágban hasonlóképen csak megállapodást találunk. Az állattanban azelőtt kitűnő emberei voltak, kik közül Belon és Bondelet a leghíresebbek ;42) de XIV. Lajos alatt Franciaország egyetlen egy ere­ deti észlelőt sem szült a kutatás eme tág meze­ jén. 43) Hasonlóképen Key XIII. Lajos uralma alatt oly nagyjelentőségű szempontokat állított fel, hogy mintegy megelőzött némelyet azon általánosítások közöl, melyek később a 18-ik századbeli francia szellem dicsőségét képezék.44) De XIV. Lajos rom­ lott és ledér korában minderről megfeledkeztek ; Bey dolgozatai elhanyagoltattak, és annyira ment a közöny, hogy még Boyle híres kísérleteit is közöltetésök után több mint negyven éven át Franciaországban még nem ismerték.45) Az állattannal kapcsolatos — és bölcsészetilég képzett szellem előtt attól elválaszthatatlan — a növénytan, mely — minthogy a növényvilág kö­ zép helyet foglal az állat- és ásványország közt — e két ország egymásközti vonatkozásait tünteti fel és azokkal különböző pontokban érintkezik. Nagy világosságot dérit a táplálkozás menetére 46) és a fejlődés törvényeire ; mig az állat és növény közt mutatkozó határozott analógia folytán bizton re­ mélhetjük, hogy a növénytan — tovább fejlődvén és segítségül vévén a villamosságot — utat készitend az élet általános elméletére, mely ugyan mai ismereteinkkel fel nem állítható, de a melynek megállapítása képezi az ujabbkori tudomány hatá­ rozott törekvését. Főleg ez okból — nem pedig

41 gyakorlati haszna miatt — a növénytan mindenkor magára fogja vonni gondolkodó férfiak figyelmét, kik, eltekintvén a közvetlen hasznosságtól, az álta­ lános és végeredményeket veszik szemügyre és csak annyiban méltatják az egyes adatokat, a mennyiben azok elősegítik ^,az átalános igazságok fölfedezését. Az első lépésje nemes tudományban a 16-jk század közepe felé tetetett, a midőn az irók a helyett hogy csak lemásolják elődeik állításait, magát a természetet kezdték megfigyelni.47) A leg­ közelebbi lépés abban állott, hogy az észleléshez még a kísérlet is járult ; de további száz év volt szükséges arra, hogy kellő pontossággal tétethessenek a kí­ sérletek : mert a górcső, mely okvetlenül szükséges az ilynemű kutatásokhoz, csak 1620 körül találtatatott fel és még egy teljes nemzedék fáradozásába került, hogy az finomabb észleletekre alkalmassá váljék.48) Mihelyt azonban ez eszköz annyira tökélyesbittetett, hogy azt a növényékre alkalmazni lehetett, a növénytan azonnal gyors haladásnak örvendett, legalább a mi a részleteket illeti; mert csak a 18-ik században jutottak oda, hogy az egyes adatokból levonják az általános szabályt. De az adatok gyűjtésében nagy erély mutatkozott ez időtájt ; és oly okok folytán, miket már e beve­ zetés egyik előbbi helyén fejtegettünk, e tudomány is — miként a külvilágra vonatkozó többi szakma — különös gyorsasággal haladt II. Károly uralma alatt. A növények légcsöveit Henshaw fedezé föl 1661-ben;49) azok sejtszöveteit pedig Hooke 1667-ben. ö0) Nagy lépést képezének e föl­ fedezések az állat és növény közti analógia megál­ lapítására; ugyané módon néhány év alatt Grew még több eredményt mutathat fel. Oly részletes és messzire menő boncolásokat vitt véghez, hogy a

42 növények bonetana külön tudományággá fejlődött; bebizonyitá, hogy fa növények bonctana nem kevésbbé bonyolódott, mint az állatoké. 51) Első mű­ vét 1670-ben irta; 52) és 1676-ban egy másik angol, Millington — kimutatá, hogy a növényeknél is előfor­ dul a nemi különbség,53) miáltal uj bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy összhangzat létezik növény és állatország közt, és hogy mindkettőt egy és ugyanazon eszme szabályozza. Ezek történtek Angolhonban II. Károly uralma alatt ; kérdezzük mármost, váljon mi történt ez idő alatt Franciaországban XIV. Lajos bőkezű pártfogósága mellett? A felelet: semmi — semmi fölfe­ dezés, semmi eszme, mely korszakot alkotott volna a természettudomány eme fontos ágában. A hírne­ ves Sir Browne Tamás fia meglátogatá Párist azon reményben, hogy itt majd kibővítheti növénytani ismereteit, e célját bizton vélvén elérhetni oly vá­ rosban, hol a tudományok olyannyira tiszteletben tartatnak, a melynek tanárai iránt az udvar annyi előzékenységet tanusit és a melyben a tudományos kutatások oly bőkezűen támogattatnak. De legna­ gyobb csodálkozására 1665-ben e nagy városban nem talált senkit, ki taníthatta volna kedvenc tudo­ mányát, sőt a nyilvános előadások is szerfelette meddők és ki nem elégitők valának.54) Akkor — és későbbi időben is — nem mutathattak fel a franciák valami népszerű növénytant, annál kevésbbé haladást e tekintetben. Valóban annyira nem értették vala meg ezen tudmány szellemét, hogy Tournefort — XIV. Lajos alatt az egyedüli valamire való növénytudós — tényleg elveté a növé­ nyek nemi különbségének fölfedezését, mely meg­ volt már, még mielőtt ő kezdett volna Írni, és a mely Linné rendszerének alapköve lö n .5Ö) E körül­

43 mény bizonyítja, hogy nem volt képes a szerves világ egységét illetőleg ama magas nézpontra emel­ kedni, mely egyedül képes tudományos becset adni a növénytannak ; megegyezőleg evvel tapasztaljuk, hogy mitsem tett a növényi élettan tekintetében, és hogy egyedüli érdemét a növények gyűjtése és osztályozása képezi.56) Sőt ez osztályozásban is nem az egyes alkatrészek összfoglaló egybehasonlitása, hanam pusztán a virág külalakja képezé vezérfonalát ; 57) és igy megfosztá a növénytant természetes fenségétől, pusztán szép tárgyak csoportulatává alacsonyitván azt, egyszersmind újabb pél­ dáját adván annak, miként csonkitá az akkori fran­ cia nemzedék ^mindazt, mit növeszteni akart, és miként törpitett el minden tárgyat addig, mig az kinyerte tetszését a tudatlan és fényűző udvar­ nak, ennek kegye képezvén jutalmokat és tapsának kinyerése éltök feladatát. Annyi bizonyos, hogy mindezekben, valamint minden valóban fontos dologban, minden önálló gondolkodást igénylő vagy gyakorlatilag hasznos kérdésben XIV. Lajos kora a hanyatlás kora vala : a nyomor, türelmetlenség és elnyomás korszaka; a szolgaság, gyalázat és nemtelenség ideje. Mindezt már régóta általánosan megengedték volna, ha azok, kik megírták ez időszak történelmét, nem restelték volna azon dolgok tanulmányozását, melyek hiányában a történetet meg nem érthetni, sőt mondanom kellene, melyek nélkül történelem nem létezhetik. Ha ez történik vala, XIV. Lajos hírneve azonnal alászáll természetes mérfokára. Sőt kockáztatva azon látszatot, mintha túlbecsül­ ném saját dolgozataimat, lehetetlen nem állítanom, hogy az imént említettem tények soha azelőtt egybe nem gyüjtettek, hanem csak elszórva léteztek azon

44 tudományok könyveiben, a melyekhez tartoztak. Ezek hiányában pedig lehetetlen XIV. Lajos korá­ nak tanulmányozása. Csak úgy tanulmányozhatni valamely korszak jellegét, ha leírjuk annak fejlő­ dését, más szóval, ha megítéljük ismereteinek ter­ jedelmét. Megírni tehát valamely ország történel­ mét tekintet nélkül annak szellemi haladására, ép annyi, mintha valamály csillagász bolygórendszert akarna egybe állítani anélkül, hogy tekintetbe venné a napot, holott gyedül ennek világítása foly­ tán válnak a bolygók láthatókká, egyedül ennek vonzódása tartja azokat mozgásban és kényszeríti őket a kiszabott pálya befutására. Mert az ég bol­ tozatán tündöklő eme nagy világitó test nem képez nemesebb vagy nagyobbszerü tárgyat, mint képez e földön az emberi szellem. Az emberi szellemnek — ' s csakis ennek — köszönheti mindegyik or­ szág ismereteit. És mi másnak, mint épen ismere­ teink haladásának és terjedésének köszönjük mű­ vészeteinket, tudmányunkat, müiparunkat, törvé­ nyeinket, nézeteinket, szokásainkat, kényelmünket, fényűzésünket, művelődésünket — szóval mindent, mi bennünket azon vadok, fölé emel, kiket tudat­ lanságuk egy fokra szőrit ama vadállatokkal, me­ lyek társaságában legelésznek. Bizonyára tehát ideje már, hogy azok, kik valamely nagy nemzet történetét akarják megírni, foglalkozzanak azon dol­ gokkal, melyek egyedül szabályozzák az emberek sorsát és mellőzék a királyok életére, a miniszte­ rek fondorlataira, az udvarok bűneire és pletykáira vonatkozó ama kicsiny szerű és jelentéktelen rész­ leteket, melyekkel úgyis már sok ideig fárasztottak bennünket. E felsőbb nézpontok szolgáltatják a kul­ csot XIV. Lajos uralkodásának történetéhez. Amaz

45 időszakban is, mint mindig, a nép nyomora és az ország hanyatlása követte a nemzeti szellem buká­ sát, ez utóbbit pedig a gyámkodás szelleme idézte elő, amaz átkozott szellem, mely mindent, a mivel érintkezésbe jő, gyöngít. Ha a történelem folyama­ tában valami világos, úgy világos az, hogy mind­ annyiszor, a mikor valamely kormány támogatni akarja a szellemi törekvést, rósz helyen fogja azt támogotni és olyanokat fog jutalmazni, kik azt nem érdemlik; hogy pedig ez igy van, azon nem is kell csodálkoznunk. Mert mit tudhatnak királyok és miniszterek ama roppant tudományágakról, melyek sikeres mivelésére sok esetben egész emberélet kívántatik? Honnan kerítsenek ők, kiknek annyi előkelő foglalkozásaik vannak, időt ily alárendelt dolgok számára. Követelhetjük-e ez ismeretek elsa­ játítását az államférfiaktól, kiknek idejét folyvást igen1fontos teendők veszik igénybe; majd sürgö­ nyök Írása, beszédek tartása, majd egy országgyű­ lési párt szervezése vagy pedig valamely kabinet­ fondorlat meghiúsítása? Vagy ha maga a király saját belátása szerint gyakorolná e kegyes párt­ fogást, várhatjuk-e, hogy magas és hatalmas feje­ delmek puszta bölcsészetben és tudományban járta­ sak legyenek ? holott nekik is vannak különös és nehéz tanulmányaik, minők a cimertan, a rang természete és méltósága, a különböző rendjelek, kitüntetések és cimek viszonylagos értéke, a me­ netrend törvényei, a nemes születés előjogai, a kü­ lönböző szalagok, csillagok és nadrágszalagok nevei és hatálya, a kitüntetések osztogatásának és a hivatalokba való beiktatásnak különböző módjai, a különböző szertartások elrendezése, az illemtan szabályai és mindamaz udvari tökélyek, melyek

46 megkívántainak valamely magasabb állás betöl­ tésére ! E kérdések puszta fölvetése mutatja már a bennök foglalt elv esztelen voltát. Mert hacsak föl nem teszszük, hogy a királyok mindentudók és hibanélküliek, úgy azoknak a jutalmak kiosztásá­ ban mindenesetre vagy egyéni szeszélyeiket, vagy pedig illetékes birák bizonyságát kell követniük; Mivel pedig a szellemi kiválóságot illetőleg senkisem lehet illetékes biró, hacsak maga nem tudós, úgy ama képtelen alternativa áll be, hogy a szel­ lemi tevékenység jutalmazásának vagy minden Íté­ let nélkül, vagy pedig maga a jutalmazandó osz­ tály bizonysága szerint kell történnie. Első esetben a jutalmazás nevetségessé, másodikban pedig bot­ rányossá válik. Az előbbi esetben az iparkodóktól elvont jutalom gyönge embereknek adatik, kik azt haszontalanul elpazarolják ; utóbbi esetben pedig a valóban lángeszű férfiakat, ama nagy és dicső gon­ dolkodókat, kik az emberi nem vezetői és oktatói, üres címekkel cicomázzák fel; kik azután, nyomo­ rult vetélkedésben hajhászván az udvar piszkos kegyét, az állam koldulóivá válnak, kik nemcsak osztályrészük után kiáltanak, hanem önmaguk állapítják meg azon arányt is, melyben az ki­ osztandó. Az ily rendszernek természetes következmé­ nye először a lángész gyöngülése és szolgaiasodása, azután az ismeretek s végre az ország ha­ nyatlása. Három Ízben fordul elő a világtörténet folyamatában e kísérlet. Augustus, X. Leo és XIV. Lajos korában egy és ugyanazon módszer alkal­ mazása azonos eredményekre vezetett. E korsza­ kok mindegyikében a sok látszólagos fényt köz­ vetlenül követé a hirtelen bukás. Mindmegannyi-

47 szór a csillám túlélte a függetlenséget; mindmegannyiszor a nemzeti szellem hanyatlásnak indult a kormány és irodalom ama vészteljes szövetke­ zése folytán, mely által a politikai osztályok igen hatalmasak, az értelmiek pedig igen gyöngék let­ tek, és pedig azon egyszeríí okból, hogy a kegy­ osztók idővel hódolatot is kivánnak ; és ha egyrészt a kormány mindenkor készséggel jutalmazza is az irodalmat, úgy másrészt az irodalom is mindenkor készséggel meghajoland a kormány előtt. E három korszak hasonlithatlanúl legroszabbika XIV. Lajos kora vala ; és csakis csodálatos erélyének köszönheti a francia nép, hogy később emez, olyannyira gyöngítő rendszer utóhatásaiból kiépült. Kiépültek ugyan, de az eőlködésnek ugyan­ csak megadták az árát. A küzdelem, miként azon­ nal látjuk, két nemzedéken át folyt és végét csak ama rémteljes forradalommal éré, mely annak ter­ mészetes tetőpontját képezi. E forradalom valódi történetét majd e kötet befejezésében iparkodom kimutatni. Hogy azonban az események természe­ tes menetét meg ne előzzük, átmegyünk immár XIV. Lajos uralmának már emlitettem második fő­ jellemvonására. IL XIV. Lajos uralmának második szellemi jellemvonása aligha kevésbbé fontos az elsőnél. Láttuk már, hogy
48 kifejezés szépsége képezé a főcélt. XIV. Lajos pártfogóságának első következménye tehát a geniuszr hatáskörének megszorítása volt, és a tudomány feláldozása a művészetnek. Második következmé­ nye pedig az, hogy magában a művészetben csak­ hamar határozott hanyatlás mutatkozott. Rövid időre ez ösztönzés megszülte a hatását, de követte azt amaz összeomlás, mely természetes következ­ ményét képezi. Oly romlott vala lényegében a párfogolás és jutalmazás emez egész rendszere, hogy azon irók és művészek halála után, kiknek müvei Lajos uralmának egyedüli mentségét képezik, nem találkozott senki, ki képes volt volna, azoknak kitűnőségeit még csak utánozni. A költők, színé­ szek, festők, zenészek, szobrászok, építészek, alig egy kivétellel, mindmegannyian a megelőző korszak szabadabb politikája alatt születtek és neveltettek is. A midőn müveiket megkezdték, a bőkezű támo­ gatás lángelméjük tevékenységét csak fokozá. De nehány év leteltével e nemzedék kihalván, nyíltan mutatkozott az egész rendszer üressége. Már több mint egy negyed évszázaddal XIV. Lajos halála előtt e kitűnő férfiak legtöbbje megszűnt élni; s ekkor kitűnt, mily nyomorult egy állapotra jutott az ország a nagy király magasztalt pártfogása folytán. És XIV. Lajos halálakor Franciaországban alig volt iró vagy művész, ki európai hírnévnek örvendett volna. E körülmény nagyon is figyelemre méltó. Ha tekintjük az irodalom különböző ágait találni fogjuk, hogy az egyházi szónoklat, mint a mely legkevésbbé állott vala a király befolyása alatt, még legtovább tartá fönn magát e rendszer ellenében. Massillon részben már a következő kor­ mányhoz tartozik, azonban a két másik nagy egy­ házférfi is, Bossuet és Bourdaloue, 1704-ig é lt,58}

Mascaron 1703-ig,59) és Flechier 1710-ig.60) Mivel pedig a király, kivált utolsó éveiben, az egyházzal épen nem szeretett foglalkozni, politikája befolyását jobban követhetjük a világi dolgokban, ezekben lévén beavatkozása egyszersmind legtevékenyebb. Szem előtt tartván ezeket, legegyszerűbb leend, elő­ ször is a szépmüvészetek történetét venni szem­ ügyre ; miután pedig e tekintetben megállapítottuk majd, kik valának a legnagyobb művészek, meg kell figyelnünk azok halálozási idejét, megemlékez­ vén egyúttal arról, hogy XIV. Lajos kormánya 1661-ben kezdődik és 1725-ben végződik. Megvizsgálván már most ez ötvennégy éves időszakot, szemünkbe ötlik az a nevezetes tény, hogy minden, mi hírnévre vergődött, annak első felében történt ; ugyanis több mint húsz évvel annak lejárása előtt a legkitűnőbb mesterek mind­ annyian kihaltak volt, a nélkül, hogy utódaik let­ tek volna. A hat legnagyobb festő XIV. Lajos uralma alatt Poussin, Lesueur, Claude Lorraine, Le Brun és a két Mignard volt. Ezek közül Le Brun 1690-ben halt meg, 61) az idősb Mignard 1668ban, 62) az iíjabbik 1695-ben,63) Claude Lorraine 1682-ben, 64) Lesueur 1655 ben,6ö) és Poussin, a francia iskolának talán legkitűnőbb mestere, 1665ben.66) A két legnagyobb építész Claude Per­ rault és Francis Mansart vala; Perrault 1688-ban halt m eg,67) Mansart pedig 1666-ban, 68) és Blon­ del, ki hírnévre mindjárt e kettő után következik, 1686-ban. 69) A szobrászok legnagyobbja, Puget, 1694-ben múlt k i.70) Lulli, a francia zene megala­ pítója, 1687-ben halt m eg;71) Quinault pedig, a leg­ nagyobb francia zeneköltő, 1688-ban.72) E kittinő férfiak alatt a szépmüvészetek, XIV. Lajos korában, tetőpontjukat érték; és élte utolsó harminc évében B u c k l e Anglia mivelödősének története. V.

4

50 azok rettentő gyors hanyatlásnak indultak. De nem­ csak az építészet és zenével volt ez igy; ugyanez történt a festészettel is, noha ez, inkább szolgálván az egyéni hiúságnak, nagyobb valószínűséggel virágozhatik gazdag önkényuralom alatt. Oly mélyen stilyedt azonban a festők geniusa, hogy Franciaország jóval XIV. Lajos halája előtt már nem mu­ tathatott fel kiválóbb festőt. És midőn Lajos utóda trónra került, e szép művészet ama nagy ország­ ban egészen kihalt volt. 73) Megijesztő tények ezek ; nem nézetek, melyek­ ről vitatkozhatni, hanem hajlithatatlan tények, me­ lyeket megcáfolhatatlan bizonyítékok támogatnak. Es ha ez irányban megvizsgáljuk XIV. Lajos ko­ rának irodalmát is, hasonló eredményekre fogunk jutni. Megállapítván ama remekművek keletkezési idejét, melyek uralkodásának díszét képezik, ta­ lálni fogjuk, hogy életének utolsó huszonöt éve, a midőn pártfogása már legtovább működött, minden gyümölcstől meg volt fosztva ; más szóval, hogy a franciák akkor, midőn már leginkább megszokták volt pártfogását, legkevésbbé voltak képesek nagy dolgokra. XIV. Lajos 1715-ben halt meg. Racine 1677-ben irta Phadráját, 1667-ben Andromachet, Athalieját pedig 1691-ben. 74) Molière Misantropeja 1666-ban jelent meg.; Tartufifeje 1667-ben; Avareja 1668-ban.75) Boileau Lutrinje 1674-ben íratott ; legjobb szatírái pedig 1666-ból valók.76) La Fon­ taine utolsó meséi 1678 ban jelentek meg; utolsó elbeszélései pedig 1671-ben.77) Malebranchenak az igazságra vonatkozó kutatásai 1674-ben tétettek közzé;78) La Bruyère „Caractères “-jei 1687-ben; 79) Rochefoucauld „Maximes“-jei 1665-ben ; 80) Pascal „Lettres provencales“-jait 1656-ban irta ; meghalt pedig 1662-ben.81) A mi pedig Corneille nagy

szomorújátékait illeti, ezek közül némelyek XIV Lajos gyermekkorában Írattak, mások pedig még’ akkor, midőn a király meg sem született.82) Ezek vol­ nának a XIV. Lajos korában teremtett remekművek keletkezési évei. E halhatatlan müvek szerzői mind­ annyian még a tizenhetedik század vége előtt meg­ szűntek irni ,és tegtöbbje ugyané században meg is halt. Kérdjük mármost XIV. Lajos csodáiéitól, hot vannak e férfiak utódai? Hol jegyeztettek föl neveik? Hol találhatni azok műveit? Ki olvassa még ma amaz ismeretlen bérencek müveit, kik annyi éven át a nagy király udvarához tolongtak? Ki hallott valaha valamit Campistron, La Chapel le, Genest, Ducerceau, Dancourt, Danchet, Vergier Catrou, Chaulieu, Legendre Valincourt, Lamotte és ama többi aljas íércelőről, kik annyi időn át Franciaország legragyogóbb díszét képezék ? Ez volna hát a királyi bőkezűség eredménye ? Ez a királyi párt­ fogás gyümölcse? Ha a jutalmazás és gyámkodás rendszere az irodalom és művészetre nézve valóban előnyös, hogyan jöhet az, hogy e rendszer akkor, midőn legtovább fennállott, a legcsekélyebb ered­ ményt mutathatja föl. Ha a királyok kegye való­ ban oly nagy befolyással bir, mint azt hízelgőik állítják, hogyan lehet az, hogy az eredmény annál megvetendőbb, mennél inkább kifejlődött ama kegy ? De nemis pótolta eme, csaknem megfog­ hatatlan szegénységet netán egyéb téren mutat­ kozó kitűnőség. Az egyszerű tényálladék az, hogy XIV. Lajos túlélte a francia nemzet értelmiségét, kivéve ama csekély részt, mely elvei dacára fejlő­ dött ki és a mely később megingatá utóda trón­ ját. 83) Kevés évvel halála előtt, midőn tehát gyám­ kodó rendszere már közel félszázadon át teljes erővel működött vala, egész Franciaországban nem 4*

52 találkozott államférfi, ki képes volt volna ki­ fejleszteni az ország segédforrásait ; nem volt tábor­ nok, ki képes volt volna megvédeni azt ellenségei ellen. Mind a polgári, mind pedig a katonai szol­ gálatban legnagyob rendetlenség uralkodott. Bellii csupa zavar, kívül meg csak veszteségek. A francia szellem legyőzetett és földre téríttetett. Az udvar által nyugdíjazott és kitüntetésekkel elhalmozott irók csuszó-mászó, álszenteskedő osztálylyá fajultak, mely, csakhogy teljesítse pártfogói kívánalmát, ellene szegült minden haladásnak és támogatott minden régi visszaélést. Mindezt romlottság, szolgaiasság és oly mérvben való elgyöngülés követé, mi­ nőt eddig az európai nagyobb tartotnányok egyiké­ ben sem lehetett tapasztalni. Népszabadság, nagy férfiak, tudomány, irodalom, művészet — mindez nem létezett. Belül elégedetlen nép, kapzsi kor­ mány és üres kincstár ; kívül meg mindenünnen idegen hadseregek tódultak a francia határok felé, és csakis kölcsönös féltékenység és az angol kor­ mányban beállott változások tartották vissza őket a francia birodalom földarabolásától. 8á) Ilyen vala ama nemes tartomány kétségbeesett helyzete XIV. Lajos uralmának vége felé.86) E balszerencse, mely elkeserjté a király végéveit, va­ lóban oly komoly természetű, hogy minden esetre fölkeltené szánakozásunkat, ha nem tudnék, hogy az csak következménye a király saját, szenvedé­ lyes nagyravágyásának, tűrhetetlen önbecslésének és mindenekelőtt ama mohó és telhetetlen hiúságá­ nak, mely őt készteté, Franciaország minden dicső­ ségét saját személyében öszpontositani, és a mely igy szülője lett ama csalékony politikának, mely adakozással, kitüntetésekkel és édes szavakkal először

megnyeré az értelmi osztályok csodálatát, azután pedig udvaroncok és szolgalelkiiekké tévé őket, szétdulván minden merészségüket, elfojtván bennük minden eredeti gondolkodó erőt, határozatlan időre megakadályozván igy a nemzeti művelődés ha­ ladását.

T I Z É N K É T T E D IK F E J E Z E L X IY . Lajos halála. Visszahatás a gyámkodás

szelleme ellen

és előkészülés a francia forradalomra.

Végre XIV. Lajos meghalt. Midőn biztosan megtudták, hogy az öreg király élni megszűnt, a nép örömében csaknem őrültté lett. *) A zsar­ nokság, mely őt elnyomta, megszűnt ; és csakhamar bekövetkezett a visszahatás, mely hirtelen erősza­ kosságára nézve páratlan az újabbkori történetben.2) A nagy sokaság erőltetett álcáskodásáért most abban keresett kárpótlást, hogy magát a legnagyobb sza­ badosságnak engedé át. De az akkor képződő nem zedék között volt egynéhány magasb szellemű iíju, ki sokkal magasabb szemponttal birt, és a kinek fogalma a szabadságról nem szorítkozott a játék- és bordélyház kicsapongásaira. Erejöket ama nagy célnak szentelvén, hogy Franciaországnak visszaszerzik az elvesztett szólásszabadságot, figyelmöket természetesen azon ország felé forditák, mely egyedül örvendett tényleges szabadságnak. Abbeli elhatározásuk, hogy ott keresik a szabadsá­ got, hol az egyedül található, a francia és angol szellem egyesülését eszközlé, mely, tekintve az általa előidézett nagyhorderejű következmények hosszú

55 láncolatát, kétségkívül legfontosabb tény a 18-ik század történetében. XIV. Lajos uralkodásának tartama alatt a \ franciák, nemzeti hiúság által felfuvalkodva, megveiép barbárságát, mely annyira müvelet^y minduntalan királyai ellen fordult yven év alatt egyik királyt kivégeztesikat pedig trónjától megfosztott.3) Nem e nyugtalan tömeg bírjon olyasmivel, ílené müveit ember figyelmét. Törvéilmunk és szokásaink előttök teljesen valának ; és kételkedem, váljon a végén volt-e a francia irodalomban bán öt ember, ki értette az angol nyelhosszú tapasztalat, melyet XIV. Lajos szereztek, megtanitá a franciákat arra, leményt újra átgondoljanak. Továbbá kelté fel bennök, hogy az önkényián mégis lehetnének káros oldalai, és rályi hercegek és püspökökből álló í épen a legjobb. Eleinte tetszéssel, tisztelettel tekintettek amaz idegen, küL mely, noha azt csak keskeny tengertja el tőlök, mégis egészen más szelszott, és a mely, miután elnyomóit szabadságát és jólétét oly magasságra addig a világ nem tapasztalt. Ez ér­ ek a forradalom kitörése előtt egész j müveit osztályait áthatották, eleinte rfiak keblében honoltak, kiket szelle­ tére állított. XIV. Lajos halála és a lalom közötti két nemzedékben alig iválóbb francia férfi, ki nem látogatta t, vagy legalább meg nem tanulta az t ; mig számos közülök mindkettőt

Í

56 tévé. Buffon, Brissot, Broussonnet, Condamine, Delisle, Elie de Beaumont, Gournay, Helvétius, Jus­ sieu, Lalande, Lafayette, Larcher, L’Héritier, Mon- j tesquieu, Maupertuis, Morellet, Mirabeau, Nollet. Raynal, a hires Roland és még hiresebb felesége, Rousseau, Ségur, Suard, Voltaire, — e hires egyéy nek valamennyien Londonba tódultak; ugyaneztették más, alsóbbrendű tehetséggel ugyan, demeg^ lehetős befolyással biró egyéniségek, igy : Brequinf, Bordes, Calonne, Coyer, Cormatiu, Dufay, Duma­ rest, Dezallier, Favier, Girod, Grosley, Godin, D ’Hancarville, Hunault, Jars, Le Blanc, Ledru, Lescallier, Linguet, Lesnire, Lemonnier, Leve^pie de Pouilly, Montgolfier, Marand, Patu, Poisso^ier, Re veillon, Septchènes, Silhouette, Siret. Soujávie, Soulés és Valmont de Brienne. / Ezek csaknem mindnyájan tanulmányózták nyelvünket és felfogták irodalmunk szellemét/ Kü­ lönösen Voltaire szokott buzgalmával széntejé ma­ gát az uj feladatnak, megszerezvén Angliában mindama nézetek ismeretét, miknek terjesz/ése ál­ tal később oly nagy hírnévre tett szert.6) IŐ vala az első, ki Newton tanát honositá meg FranciÁországhan, hol az csakhamar háttérbe szoritá / Descart nézeteit.6) Ő ajánlá földiéinek Locke iratait,7) me­ lyek csakhamar igen népszerűek lettek éd Condíllacnak az anyagot szolgáltatták metafizika/ rendsze­ réhez,8) Rousseaunak pedig a nevelés elméletéhez.9) Azonfelül Voltaire vala az első francia, ti Shakespearet tanulmányozta, kinek müveinek jsokat kö­ szönhet, bár a tiszteletet, melynek Shakespeare később Franciaországban örvendett, / túlzottnak mondá, és azt gyengíteni iparkodott, t) Valóban oly alapos volt jártassága az angol hyelvben,11) hogy kimutathatni, mit köszön Butleraek,12) leg-

57 nehezebb költőink egyikének, és Tillotsonnak,13) egyik leghomályosabb (dűli) theologusunknak. Is­ merte Berkeley spekulációit,14) ki a legélesebb me­ tafizikus, ki valaha angol nyelven irt ; olvasta to­ vábbá nem csak Shaftesbury,15) de még Chubb,16) Garth,17) Mandeville18) és Woolston műveit.19) Mon­ tesquieu hazánkban számos nézetet szivott magába ; tanulmányozta nyelvünket, és Anglia iránti tiszte­ letét nemcsak irataiban, hanem magántársalgásá­ ban is mindenütt nyilvánitá.20) Buffon szintén meg­ tanult angolul és első irodalmi fellépése Newton és Hales fordítása.21) Diderot, ki ugyanez irányt követte, lelkes tisztelője vala Richardson novellái­ nak;22) Némely darabjainak eszméjét angol szín­ műíróktól vévé, nevezetesen LiJlo-tól; sok okosko­ dásait Shaftesbury és Collins-től kölcsönzé, és első müve Stanyan „History of Greece“ eimű művének fordítása.23) Helvétius meglátogatván Londont, nem győzte eléggé dicsérni a népet, és számos szem­ pontot a „szellemről“ irt nagy művében Mandevilletől vett át; folyton hivatkozik Locke müveire, ki­ nek elveit aligha merte volna francia azelőtt aján­ lani.24) Bacon művei, azelőtt alig ismerve, most franciára fordittattak ; és az emberi tehetségekre vonatkozó felosztása alapjául fogadtatott ama híres encyclopádiának, melyet teljes joggal tekintenek a 18-iL század egyik legnagyobb müvének.25) Smith Ádám „Theory of Moral Sentiments“ című műve harmincnégy év lefolyása alatt három Ízben három különböző francia iró által fordittatott le.26) És oly lelkes vala az átalános törekvés, hogy amint ugyan e nagy szerző „Wealth of Nations“ cimü nagy müve megjelent, azt azonnal franciára fordí­ totta Moreilet, akkor nagy tiszteletben álló iró; és

58 e fordítás közzétételében csak az által gátoltatott, hogy egyik francia folyóiratban más fordítás jelent meg.27) Coyer, kit mint Sobieski életíróját még mai­ nap is ismernek, Angliából hazájába visszatérvén, tanulmányai irányát Blackstone „kommentárjaidnak franciára való fordítása által mutatá.28) Le Blanc Angliában utazott és az angolokról külön müvet irt; azonfelül franciára forditá Hume „Political Discourses“ cimü müvét.29) Holbach bizonyára a párisi szabadelvű pártnak egyik legtevékenyebb vezére vala ; de valóban számos müvének jó része angol irók fordításából áll.30) Bátran állíthatni, hogy mig a 17-ik század végén még a legmiveltebb franciák között alig lehetett találni egyet, ki bírta volna az angol nyelvet, addig a 18-ik század­ ban ugyanez osztályban nehezen lehetett olyan­ ra akadni, ki azt nem bírta. A különböző íz­ lésű embereket, kik egészen ellenkező célokat kö­ vettek, e tekintetben közös kapocs egyesítette. Költők, geométrák, történészek és természettudósok, mindnyájan, egyeztek abban, hogy szükséges tanul­ mányozni ez irodalmat, holott azelőtt arra még csak egy gondolatot sem pazarolt volna valaki. Olvasmá­ nyaim folyamatában bizonyítékokat találtam arra, hogy az angol nyelvet nemcsak az emlitettem ki­ tűnő franciák ismerték, hanem továbbá a mennyi­ ségtudósok közül: D ’Alambert,31) Darquier,32) Du Val le Boy,33) Jurain,34) Lachapelle,35) Lalande,36) Le Cozic,37) Montucla,38) Pezenas,89) Prony,40) Rom­ me,41) és Roger Martin;4"') a bonctani, élettani és orvostudományi irók közül: Barthéz,43) Bichat 44) Bordeu,45) Barbeu Dubourg,46) Bosquillon,47) Bour­ ru,48) Begue de Presle,49) Cabanis,50) Demours,51) Duplanil,52) Fouquel,63) Goulin,54) Lavirate,55) Lassus,66) Petit Radel,5’) Pinel,58) Roux,59) Sauvages60)

és Sue;61) a természettudósok közül: Alyon,62) Brémond,63) Brisson,64) Broussonnet,65) Dalibard,66) Haüy,67) Latapie,68) Richard,69) Rigaud70) és Romé de Lisle;71) a történészek, nyelvészek és régészek közül : Barthélemy,71) Butel Dumont,73) De Bros­ ses,74) Foucher,75) Freret,76) Larcher,77) Le Coq de Villeray,78) Miliőt,79) Targe,80) Velly,81) Volney,82) és Wailly; 83) költők és szinműirók közöl: Chéron 84) Colardeau,85) Delille,86) Desforges,87) Ducis,88) Florian,89) Laborde,90) Lefévre de Beauvray,91) Mercier,92) Patu,93) Pomaignau,94) Quêtant,95) Roucher,96) és Saint-Auge ;9?) más különböző rendű iró közül: Bassinet,98) Baudeau,99) Beaulaton,100; Beno­ ist,101) Bergier,102) Bevet,103) Bouchaud104) Bougain­ ville,105) Bruté, 3°6) Castera,107) Chautreau.108) Char­ pentier,109) Chastellux,110) Contant d’Orville,111) De Bissy,112) Demeunier,113) Desfontaines,114) Devien­ ne,116) Dubocage,116) Dupré,117) Duresnel,118) Eidous,119) Estienne,120) Favier,121) Flavigny,122) Fontanel­ le ,1-3) Fontenay,124) Framery125) Fresnais,1; 6) Frévil­ le,127) Frossard,128) Galtier,129) Garsault,130) Goddard, 131) Goudar132) Guénée,133) Guillemard134) Guyard,135) Jault,136) Imbert,137) Joncourt,138) Kéralio,139) Laboreau,140) Lacombe,141) Lafargue,142) La Montag­ ne,143) Lanjuinais,144) Lasalle,145) Lasteyrie,146) Le Breton,147) Lécuy,148) Léonard des Malpeines,149) Letourneur,150) Linguet, 161j Lattin,152) Luneau,lö3) Maillet Duclairon,151) Mandrillon,156) Marsy,156) Moet,157) Monod,158) Mosneron,159) Nagot,160) Peyron,161) Prévost,162) Puissieux,163) Rivoire,164) Ro­ binet,165) Roger,166) Roubaud 167) Salaville,168) Sauseuil,169) Secondât,l70) Septchénes,171) Simon,172) Soûlés,173) Suani,174) Tannevot,175) Thurot,176) Tous­ saint,177) Tressan,178) Trochereau,179) Turpin,180) ßssieux,181) Vaugeois,182) Verlac,183) és Virloys.184)

60 Le Blanc, ki közvetlenül a 18-ik század közepe előtt irt, mondja: „Mi az angol nyelvet a tudomá­ nyos nyelvek közé soroltuk; nőink tanulják azt, és elhagyva az olasz nyelvet e gonolkodó (philoso­ phie) nép nyelvét tanulmányozzák ; és nem találkozik közülünk senki, aki nem szeretné azt elsajátítani.“186) Ilyen buzgalommal szivták magukba a fran­ ciák egy oly nép irodalmát, melyet néhány évvel ezelőtt teljes szivükből megvetettek. Bizonyos, hogy akkori állapotukban nem volt más választásuk. Mert ha Angliában nem, úgy hát hol találhattak volna oly irodalmat, mely képes leendett ama me­ rész és kutató szellemeket kielégíteni, melyek Franciaországban XIY. Lajos halála után támad­ tak ? Saját hazájokban kétségkívül nagyban volt kifejlesztve az ékesszólás, a szép dráma és a köl­ tészet, mely, bár nem érte el a művészet tetőpont­ ját, gyönyörű és csodálatos szépségű. De elvitathatlan tény, és csak szomorkodással gondolhatunk reá, hogy azon hatvan éven át, mely Descartes halálát követte, Franciaország egyetlenegy férfiút sem bírt, ki merészelt volna önállóan gondolkodni. Metafizikusok, moralisták és történészek, egytől egyig amaz alávaló kor szolgaias szellemét öltöt­ ték magukra. Két nemzedéken át a franciák nem tárgyalhattak szabadon vallási vagy politikai kér­ déseket. Ennek az volt a következménye, hogy a legtehetségesebb elmék, működésűk tulajdonképi terétől elzáratván, erélyöket veszték ; a nemzeti szellem elhalt ; maga a gondolkodás anyaga és és tápláléka hiányzani látszott. Nem csoda tehát hogy a 18-ik század nagy franciái ama tápanyagot, melyet hon nem találtak, kivtil keresték. Nem csoda tehát, hogy saját országuktól elfordulva, ama nép felé tekintettek, mely kutatásait a legmagasbb

—

Gl

—

okig vive, ugyanazt a félelmetlenséget mutatta úgy a politikai, mint a vallási kérdésekben ; oly nép félé, mely királyait megbüntetvén és papságát fé­ ken tartván, tapasztalata kincsét ama fenséges iro­ dalomba fekteté, mely soha el nem veszhet, és a melyről teljes igazsággal állíthatni, hogy a legkü­ lönbözőbb népek értelmét feltüzelé, és átiiltettetvén Amerikába és Indiába, már a világ ,két szélső ré­ szét termékenyité. Valóban, a történelemben kevés dolog oly ta­ nulságos, mint az, váljon ez uj irány mennyi befo­ lyást gyakorolt a franciákra. Azok is, kik a forra­ dalom létrehozásában tényleg részt vettek, az ural­ kodó szellem befolyása alatt állottak. Carra,18e) Dumouriez,187) Lafayette,188) és Lanthénas,189) jár­ tasak voltak az angol nyelvben. Camille Desmou­ lins ugyanezen forrásból nyerte szellemi képződé­ sét.190) Marat Skóciában szintúgy, mint Angolhon­ ban utazgatott, és nyelvünkben olyannyira jártas volt, hogy két müvét azon irta; az egyik, „The Chains of Slavery“ cimü, később franciára fordittatott.191) Mirabeau, egy nagy tekintély nyilatko­ zata szerint, erejének jó részét az angol alkotmány tanulmányozásának köszöni ;192) ő nemcsak Watson „History of Philip 11.“ cimü müvét, de Milton némely részeit is átforditá; l93) és mondják, hogy a nemzeti gyűlésen Burke beszédeinek némely helyeit mint sajátjait adá elő.194) Mounier nyelvünket és politi­ kai rendszerünket nagyon jól ismerte, úgy elmé­ letben, mint pedig gyakorlatban;195) és egyik mü­ vében, mely meglehetős befolyást gyakorolt, saját hazájának a kétkamara rendszert ajánlá, hogy igy eléressék az erők amaz egyensúlya, melyet Angliá­ ban tapasztalhatni.169) Ugyanez eszmét, ugyanazon forrásból merítvén azt, Le Brun is pendité meg, ki

62 Mounier barátja volt, és a ki, miként amaz, figyel­ mét szintén az angol nép irodalma és kormány­ zata felé forditá.197) Brissot tudott angolul; London­ ban az angol intézményeket müködésökben tanulmányozá, és maga emliti, hogy a btinfenyitő tör­ vényről szóló értekezésében főleg az angol törvényhozás által vezettetett.198) Condorcet is mintául ajánlá fenyitő jogeljárásunkat,199) mely hiányos­ volta dacára mégis felülmúlta azt, melyet a fran­ ciák birtak. Boland asszonyság, kit állása szintúgy mint képessége, a néppárt egyik vezérévé emelt, buzgó tanulmányozója volt az angol nép nyelvének és irodalmának.200) Az általános kíváncsiság által in­ díttatva, ő is meglátogatá országunkat; és mintegy annak bizonyítékául, hogy ugyanazon szellem ha­ totta át a legkülönfélébb színezetű és rangú embe­ reket, az orleansi herceg hasonlókép bejárta orszá­ gunkat ; e látogatás nem is téveszté el természetes hatását. „A londoni társaságban nyeré,“ úgymond egy hires iró, „a szabadság iránti hajlamát ; an­ nak befolyásának köszönhető, hogy Franciaországba visszatérve, a nép ügye iránti szeretetet, megvetést saját rangja és leereszkedést az alatta állók iránt hozott magával.“201) Az ily beszéd, bár erős, még sem fog túl­ zottnak látszani olyan előtt, ki szorgalmasan tanul­ mányozta a 18-ik század történetét. Nem szenved kétséget, hogy a francia forradalom lényegében visszahatást képez a gyámkodás és beavatkozás ama szelleme ellen, mely tetőpontját XIV. Lajos alatt érte, a mely azonban már azelőtt századokon át gyakorlá kártékony befolyását a nemzeti jólétre. Noha mindezt megengednünk kell, mégis bizonyos, hogy az indító ok, melynek ama visszahatás erejét

63 köszöni, Angliából eredt; és hogy az angol iroda­ lom az, mely a franciákat politikai szabadságra oktatá, és Franciaország révén Európa többi ré­ szét.202) E szempont miatt, nem pedig irodalmi különcködésből tárgyalám oly részletesen a francia és angol szellem közötti összefiiggéts, melyet ugyan többször említettek már, de soha fontosságá­ hoz mért szorgalommal nem vizsgálták. Azon kö­ rülmények, mik e nagy mozgalmat elősegiték, e kötet vége felé fognak felemlittetni ; jelenleg csak annak első nagy következményére szorítkozom, ama teljes szakadásra t. i., mely Franciaországban az irodalom emberei és azon osztályok között beállott, melyek kizárólag uralkodtak az ország felett. Ama kitűnő franciák, kik most figyelmüket Angliára forditák, annak irodalmában, államszerve­ zetében és kormányzatában sok oly sajátságost ta­ láltak, mire tulajdon hazájok nem mutatott példát. A legnagyobb politikai és vallási kérdéseket ott oly merészséggel hallák megvitatni, mely Európa bármely más részében ismeretlen vala. Haliák, miként tárgyal­ ják dissenterek és egyháziak, whigek és thoriek a leg­ veszélyesebb kérdéseket korlátlan szabadsággal. Hal­ lottak nyilvános vitákat oly dolgok felett, miket Franczíaországban senki sem merészelt volna megvitatni ; látták az állam és vallás titkait szabadon és kímé­ let nélkül a közönség tekintetének kitéve. Es, mi pedig az akkori franciáknak szintén különösnek tetszhetett, nemcsak némi szabadsággal felruházott nyilvános sajtót láttak ott, hanem látták, hogy a parliamentben a korona eljárását teljes büntetlen­ séggel támadják meg, választott közegeik jellemét folyton gyalázzák, és hogy, mi legtöbb, még jöve­ delmeink kezelését is szigorúan szemmel tart­ ják.-°03)

64 Azok, kik XIV. Lajos korára következtek, látván e dolgokat, de kivált tapasztalván, hogy az ország művelődése oly mérvben nő, minőben fogy a felsőbb osztályok és a korona tekintélye, vissza nem tarthatták csodálkozásukat ez uj és felizgató jelenet felett. „Az angol nemzet,“ mondja Voltaire, „a föld kerekségén az egyedüli, mely királyainak ellenálván, azok hatalmát gyengité.“201) „Oh meny­ nyire szeretem az angolok merészségét, mennyire azon embereket, kik úgy beszélnek, amint gondol­ koznak!“205) „Az angolok, mondja Le Blanc, akar­ nak királyt, feltéve hogy ne kelljen neki engedelmeskedniök.“ 206) Kormányzatuk közvetlen célja, mondja Montesquieu, a politikai szabadság;-07) több szabadsággal bírnak, mint bármely köztársa­ ság ;208) és rendszerük valóban köztársaság az egyeduralom látszata alatt.209) Grosley csodálkozva felkiált: „A tulajdon Angliában szent, és a törvé­ nyek azt minden erőszakos beavatkozástól meg­ óvják, nemcsak mérnökök, felügyelők és más efféle nép, hanem még maga a király ellenében is.210) Mably leghíresebb müvében mondja : A Hannover-ház Angliában csak azért uralkodhatik, mert a nép szabad és hiszi, hogy jogában áll, a korona felett rendelkezni. De ha a királyok magok szá­ mára ugyanazt a hatalmat követetelnék, melylyel birtak a Stuartok ; ha el akarnák magokkal hi­ tetni, hogy a koronát isten kegyelméből bírják : csak önmagukat Ítélnék el, bevallván ez által, hogy oly helyet foglaltak el, mely őket meg nem illeti.“211) Angliában, mond Helvétius, a nép tisztelteik, min­ den polgár részt vehet a közügyek kezelésében és az íróknak meg van engedve, a közönséget sa­ ját érdekei felől felvilágosítani.212) És Brissot, ki szaktanulmányává tévé e dolgokat, igy kiált fe 1 :

65 „Csodálatra méltó alkotmány, melyet csak azok ócsárolhatnak, kik vagy nem ismerik, vagy a kik­ nek nyelvét lebilincselte a rabszolgaság.“213) így vélekedék az akkori franciák leghiresbjeinek egynémelyike ; könnyű volna hasonló kivo­ natokkal egész kötetet betölteni. Itt azonban ki­ emelni kívánom az első nagy következményt, me­ lyet előidézett egy oly országnak uj és hirtelen megcsodálása, mely még a megelőző korban mély megvetés tárgya vala. Valóban, nem lehet túlbe­ csülni annak következményeit, mert ezek idézték elő az értelmi és uralkodó osztályok között ama szakadást, melynek a forradalom csak egyik ideig­ lenes epizódját képezi. A 18-ik század nagy franciái Angolhon pél­ dája által a haladás iránti szeretetre indíttatván, természetesen ellenkezésbe jöttek az uralkodó osz­ tályokkal, melyek között még mindig a tespedés régi szelleme vala túlsúlyban. Ez ellenzék egész­ séges visszahatást képezett ama gyalázatos szolgaiasság ellen, mely XIV. Lajos korában az Írókat jellemzé ; és ha a most bekövetkező harc csak némi mérsékeltséggel vezettetik, a végeredmény igen jótékony hatással leendett vala; mert az biztosí­ totta volna az elméleti és gyakorlati osztály közötti különválást, mely, mint már láttuk, oly szükséges a művelődés egyensúlyára, és meggátolta volna egyszersmint azt, hogy egyik vagy másik osztály túlsúlyra vergődjék. De elég szerencsétlenül a ne­ messég és papság oly annyira hozzászokott a ha­ talomhoz, hogy a legcsekélyebb ellenmondást sem tűrhette ama nagy Írók részéről, kiket, tudatlansá­ gukban, mint mélyen alattuk állókat megvetettek. Innen van, hogy, midőn a 18-ik század kitűnő fran­ ciái megkísértették a honi irodalomba is beleoltani B n c k l e Anglia miyeldöésének története. V.

5

66 a kutatás ama szellemét, mely Angliában dívott, ez által az uralkodó osztályok minden határt megha­ ladó gyűlöletét és féltékenységét kelték fel, mely azután indító oka volt ama keresztes háborúnak, mely a tudomány ellen szerveztetett, és a mely a francia forradalom második nagy előbirnöke. Hogy mennyire terjedt ama kegyetlen üldözés, melynek most az irodalom ki volt téve, csak azok méltányolhatják kellőleg, kik egész részletesen tanul­ mányozták a 18-ik század francia történetét. Mert nem egyes, elszórt elnyomásból állott az, mely imitt amott előkerült, hanem huzamosb ideig tartó rendszeres kísérlet volt, mely minden kutatás elfojtását és minden kutató megbüntetését célzá. Ha elkészíttet­ nék mindazon irodalmi férfiak lajstroma, kik XIV. Lajos halála után Írtak, bizonyára kitűnnék, hogy tiz között legalább kilencnek súlyos sérelmeket kell vala tűrnie a kormány részéről, és hogy azok na­ gyobb része még börtönbe is záratott. Sőt ha csak ennyit mondok, még nem felelek meg a teljes igaz­ ságnak ; mert a kérdés az, váljon ötven irodalmi egyéniség közül egy is menekült-e büntelenűl? Va­ lóban e korra vonatkozó saját ismeretem, bár szor­ galommal gyűjtögettem, nem oly teljes, mint kíván­ nám ; de azon szerzők között, kik megbüntettek, csaknem minden iró nevét találtam, kinek iratai túlélték keletkezésök korát. Azok között, kik vagy elkobzás vagy börtönnel fenyitettek, kik száműzet­ tek, vagy pénzbírságra Ítéltettek, kiknek müvei elnyomattak, vagy a kik kénytelenek voltak vissza vonni azt, a mit Írtak, alsóbbrendű irók egész se­ regén kívül, oly neveket is találok, minő : Beau­ marchais, Berruyer, Bougeant, Buffon, D ’Alembert, Diderot, Duolos, Freret, Helvétius, La Harpe, Lin­ guet, Mably, Marmontel, Montesquieu, Mercier,

67 Morellet, Raynal, Rousseau, Suard, Thomas és Voltaire. E névsor egyszerű felemlitése is igen tanul­ ságos. Azt föltenni, hogy e kitűnő férfi mind meg­ annyi megérdemlette azt a bánásmódot, melyben részesült, még ha nemis birnók ellenkezőjét bizo­ nyítani, merő esztelenség volna ; mert ez esetben fel­ vennünk kellene, hogy két osztály között szakadás állván be, a gyöngébb osztály egyátalában rósz, az erősebb pedig egyátalában jó vala. Szeren­ csénkre azonban nem kell pusztán elméleti bizo­ nyítékokhoz folyamodnunk a két rész valószínű érdemeit illetőleg. A vádak, melyek e nagy férfiak ellen felhozattak, a világ előtt fekszenek; a rájuk rovott büntetések szintén ismeretesek; ezen ténye­ ket egymás mellé helyezve némi fogalmat szerez­ hetünk azon társadalom állapotáról, melyben az ilyen dolgok nyilván megtörténhettek. Voltaire közvetlenül XIV. Lajos halála után hamisan arról vádoltatván, hogy gunyiratot irt volna e fejedelem ellen, ez állítólagos bűntény miatt min­ den pörnek vagy kihallgatásnak még csak árnyéka nélkül is a Bastille börtönében vettetett és abban ti­ zenkét hónapnál tovább fogva tartatott.214) Azonnal kibocsátása után még nagyobb sérelemmel illette­ tek: ez ezet, de még inkább az, hogy büntetlenül megtörténhetett, igen világosan jellemzi azon tár­ sadalom állapotát, melyben az ilyen megeshetett. Voltaire Sully herceg asztalánál Chevalier de Ro­ han Chabot által, ki azon számos kicsapongó ne­ mesek egyike vala, kiktől Páris akkor hemzsegett, szánt-szándékkal meggyaláztatott. A herceg, bár a sérelem saját házában és jelenlétében és saját ven­ dégén történt, nem akart közbenjárni, hanem azon véleményben látszott lenni, hogy egy szegény költő 5*

68 már az által is megtiszteltetik, ha magas rangú egyéniség által bármi módon észrevétetik. De mi­ vel Voltaire, a pillanat hevében, ama csípős ellen­ vetéseknek egyikét tévé, melyektől ellenségei ret­ tegtek^ a chavelíer elhatárzá, őt még tovább is büntetni. Az út, melyet választott, jellemzi a fér­ fiút és az osztályt is, melyhez tartozik. Voltairet Páris utcáin elfogatta és maga jelenlétében gyalá­ zatosán eldöngeté, maga számlálván az ütéseket. Voltaire a gyalázat alatt meggörnyedve, a szoká­ sos elégtételt követelte, mi azonban nem illett nemes megtámadója tervébe, ki, nemcsak hogy vonakodott vele sikra szállani, de tényleg kieszközölt oly paran­ csot, melynek. következtében Voltaire a Bastille-be záratott és hat hónap lei oly ta után száműzetett.215) így tehát Voltaire először oly gunyirat miatt záratott be, melyet soha meg nem irt, azután pe­ dig nyilván megveretett, mivel visszatorolt oly sé­ relmet, melylyel könnyelműen illették, minek fejé­ ben újra bezáratott, és pedig ugyanazon férfi ké­ relmére, ki őt megtámadá. A fogságot követő szám­ űzetés ugylátszik csakhamar visszavonatott, mert rövid idő múlva Voltairet ismét Párisban látjuk, hol első történeti müvének, XII.fKároly életének közzé­ tételét előkészité. Ebben nincsenek támadások a ke­ reszténység ellen, melyek későbbi irataiban sérelmet képeznek; sem pedig a legkisebb megjegyzés amaz önkényes kormányra, mely alatt szenvedett. A francia hatóságok eleinte megadták az engedélyt, mely nélkül nem lehetett müvet kinyomatni, de a mint tényleg kinyomatva volt, az engedély visszavonatott és e történeti mü kiadása betilta­ tott.216) Voltaire legközelebbi vállalata sokkal na­ gyobb értékű lévén, annál élesebben utasittatott vissza. Angolhoni tartózkodása alatt kutató szelleme

69 mélyen érdeklődött a dolgok oly állása iránt, mely az általa eddig ismertektől annyira eltért; és most értekezést irt ama nevezetes nép felett, melynek irodalmából annyi fontos igazságot tanult. Műve, melyet „Bölcsészeti levelekének címzett, átalános helyesléssel fogadtatott; de saját szerencsétlensé­ gére abba befogadta Locke bizonyítékait a benn­ szülött eszmék ellen. Franciaország kormányzói, noha valószínűleg igen kevesett tudtak a veltinkszületett eszmék felől, gyanították, hogy Locke tanai némely tekintetben veszélyesek; és miután hallották, hogy ez valami uj volna, kötelességöknek tartották annak terjesztését meggátolni. Eszkö­ zük valóban egyszerű vala. Rendeletet bocsátot­ tak ki, hogy Voltaire ismét elfogattassék, műve pedig a hóhér által elégettessék.217) Ez ismételt méltatlanságok képesek voltak volna Voltairenél türelmesebb szellemet is nyugal­ mából kizavarni.-18) Azok. kik e kitűnő férfiút ar­ ról vádolják, hogy a fennálló intézmények elleni tá­ madásra bujtogatott, bizonyára roszul ismerhetik azt a kort, melyben élnie szerencsétlensége vala. Ez önkényes és üldöző] szellem még arra is terjesz­ kedett, mit mindig semleges területnek tekintettek, a természettudományra. Franciaország javát ipar­ kodván elémozditani, Voltaire egyebek közt hon­ fiaival meg akará ismertetni Newton csodálatra méltó felfedezéseit, melyekről eddig épen semmi tudomásuk sem volt. E célból ismertetést írt e rendkívüli ész munkálatairól ; de itt ismét közbeveté magát a hatóság, és a munka kínyomatását betiltotta.219) Valóban, Franciaország kormányzói, mintha érezték volna, hogy egyedüli biztonságuk a nép tudatlansága, makacsul ellene szegültek

70

minden tudományos értesítésnek. Némely kitűnő szerző arra vállalkozott, hogy nagyszerű mérvben létesítsen egy Eucyclopüdiát, mely a tudomány és művészet minden ágának vázlatát tartalmazta volna. E vállalat, kétségkívül a legfényesebb, melyet tu­ dományos férfiak testületé valaha tervezett, a kor­ mány által eleinte csak megnehezittetett, később egészen mégakadályoztatott.220) Más alkalommal ugyanez irány oly csekélyszerü dolgokra nézt mu­ tatkozott, hogy azt nevetséges voltától csak a kö­ vetkezmények komolysága mentheti meg, 1770-ben Imbert átforditá Clarke „Letters on Spain“ eimű müvét, egyikét a legjobbaknak, melyek akkor ez ország felől léteztek. E mű azonban megjelenése után azonnal elnyomatott, ez erőszakoskodás egye­ düli indoka az lévén, hogy e mű ü l. Károly va­ dászati szenvedélyére vonatkozó oly megjegyzést tartalmazott, mely a francia korona iránti tisztelet­ lenségnek vétetett, minthogy XIV. Lajos maga is nagy vadász volt.221) Néhány évvel azelőtt La Bletterie, kit Franciaországban műveiről igen kedvezőleg ismernek, a francia akadémia tagjának válasz­ tatott. De úgy látszik janzenista vala s azonfelül azt az állítást kockáztatta, hogy Julian császár, hitehagyása dacára, nem nélkülözött minden jó tulajdonságot. Ily sérelmeket ama tiszta korban nem lehetett eltűrni, és aTdrály kötelezé az akadé­ miát, hogy La Bletteriet kebeléből kizárja.222) Az, hogy e büntetést tovább nem folytatták, nevezetes elnézés példáját képezi; mert Fréret, kitűnő Ítész és tudós223) a Bastille börtönébe jutott, memoirejai egyikében azt állitván, hogy a legrégibb frank főnökök elnevezésöket a rómaiaktól nyerték.224) Ugyanily büntetéssel fenyittetett négy különböző Ízben Lenglet du Fresnoy.225) E szeretetreméltó

71 és tudós férfiú esetében ugylátszik még csak űrügy sem volt azon kegyetlen bánásmódra, melyben ré­ szesült; az egyik esetben az az ok hozatott fel, hogy Thou történetéhez kiegészítést közlött.226) Valóban, csak az akkori életleirásokat és le­ velezéseket kell átlapoznunk, és mindenünnen fe­ lénk meredeznek az üldözés nyomai. Rousseaut börtönnel fenyegették, Franciaországból száműzték, müvei pedig nyilvánosan elégettelek.227) Helvétius hires műve a „szellemről“ a királyi tanács egyik parancsára elnyomatott, a hóhér által nyilvánosan elégettetett, szerzője pedig két oly levél megirására kényszerittetett, melyekben nézeteit vissza­ vonja.328) Buffon némely földtani nézetei sértvén a papságot, e kitűnő természetbúvár kénytelen volt nyilvánosan visszavonni oly tanokat, melyek ma egészen helyeseknek ismertetnek.229) Mably tudós „Megjegyzései“ a francia történetre azonnal meg­ jelenésük után elnyomattak;230) mi okból, azt ne­ héz volna megmondani, mert Guizot, ki bizonyára nem barátja az anarchiának, sem pedig a vallástalanságnak, érdemesnek tartá, azokat újra kiadni, ezáltal mintegy rájok nyomván saját nagy nevének tekintélyes bélyegét. „India története“ Raynaltól tüzlángra, szerzője pedig börtönre Ítéltetett.231) Lanjuinas II. Józsefről irt, igen ismert művében nem­ csak a vallási türelmet, de még a rabszolgaság el­ törlését is védr; könyve ennélfogva „lázitónak“ és „minden alárendeltséget felbontó“-nak mondatott és elégetésre Ítéltetett.232) „Bayle elemzése,“ melyet Marsy irt, elnyomatott, szerzője pedig bebörtönöztetett.233) „A jezsuiták története“ Linguettől tűzlángra Ítéltetett, nyolez évvel később pedig ugyané szerző folyóirata nyomatott el ; és három évvel reá minthogy még mindig irt, politikai évkönyvei fog­

72 laltattak le, ő maga pedig a Bastille börtönébe vettetett.234) Delisle de Sales, „a természetbölcsészetről“ irt műve miatt örökös száműzetésre Ítélte­ tett, vagyona pedig elkoboztatok.235) Mey könyve, melyet „a francia jogról“ irt, elnyomatott;236) Boncerf-é pedig, „a hfibérjogról,“ elégetett.237) Beau­ marchais memoirejai hasonlókép elégethettek;238) La Harpe Fénelon feletti emlékbeszéde csak egy­ szerűen betiltatott.239) Duvernet megírta a Sorbonne történetét, de még nem adta volt ki, s •máris a Bastilleba záratott akkor, midőn a kézirat még sa­ ját birtokában volt.240) De Lolme az angol alkot­ mányról irt híres műve azonnal megjelenése után betiltatott rendelet által.241) Az elnyomatás vagy betiltás sorsa hasonlókép Gervais „Levelei“-t érte 1724-ben;242) Courayer értekezéseit 1727-ben;243) Montgone „Levelei“-t 1732-ben ;244) Margat, „Tamerlan története“ cimü művét szintén 1732-ben;245) Cartaud „az ízlésről“ irt értekezését 1736-ban ;246) Prévost de la Jannés „Dómat életéről“ irt művét 1742-ben;247) XI. Lajos történetét Duclostól 1745ben;248) Bargeton Leveleit 1750-ben;249) Grosleynek Troyes-ről irt memoirejait ugyanez évben;250) XI. Kelemen történetét Reboulettől 1752 ;251) Gérard „az ember iskolája“ cimü művét szintén 1752-ben;252) Garlou „Gyógytan“-át 1756-ban;253) Louis hires tételét a nemzésről 1754-ben;254) Jousse tárgyalását „sur la Présidial Jurisdiction“ 1755-ben ;255) Fonta­ nelle „Ericie“-jét 1768-ban;256) a „Gondolatok“-at Jamintől 1769-ben ;557) Siam történetét Tropintől ós Thomas nak Márk Aurel feletti dicsbeszédét 1770-ben; 258) Darigrand és Le Trosne a pénzügy­ ről irt műveit 1764-ben és 1779-ben ;259) Guibert ér­ tekezését a hadi taktikáról 1772-ben; Boucquet Leveleit“ ugyanez évben,260) és Coquereau Terrai-

73 ről irt memoirejait 1776-ban.260) De a tulajdonnak ily garázda szétdúlása még jutalom ahhoz képest, mit Franciaországban más irodalmi férfiak voltak kénytelenek eltűrni. Desforges például, ki az an­ gol trónkövetelő bebörtönzése ellen irt, egyedül ez okból nyolc lábnyi széles és ugyanoly hosszú bör­ tönbe temettetett, utóbb pedig három évre szám­ űzetett.262) Ez 1749-ben történt, és 1770-ben Audra, a toulousei collége tanára és különben is jó hír­ nevű férfiú „az általános történet vázlatának“ első kötetét nyilvánitá. Továbbra nem is haladt az soha, mert azonnal a megye érseke által kárhoztattatott, szerzője pedig állását veszté. Audra, a nyilvános gáncsnak kitéve, és látván, hogy minden munkája sikertelen, a csapást nem élte túl. A guta ütötte meg és huszonnégy óra múlva holt tetem vala saját há­ zában.263) ügy hiszem, meg fog engedtetni, hogy az irodalom minden ágára kiterjesztett üldözést illető állításom mellett elég bizonyítékot hoztam fel; de a hanyagság, melylyel a francia forradalom előz­ ményei tanulmányoztattak, oly téves nézeteket szült e tárgyról, hogy szeretnék még ide csatolni némely esetet, mely minden kétségen felül helyezi ama kihívás természetét, melylyel a 18-ik század legtöbb kittinő franciája illettetett. A kevésbbé híres szerzők közűi, kik ugyan nem oly kitűnőek mint Voltaire, Montesqieu, Buffon és Rousseau, de mégis mindjárt közvetlenül azok után következnek, a három leghíresebb vala : Dide­ rot, Marmontel és Morellet. A két elsőt minden olvasó ismeri, mig Marmontel, kit jelenleg ugyan meglehetősen elfeledtek, annak idejében nem cse­ kély befolyást gyakorolt; érdeme az is, hogy ő volt az első, ki hazájában ama nagy igazságokat

74 terjeszté, melyeket akkoriban Smith Ádám a poli­ tikai gazdászatban, Beccaria pedig a jogtudományi téren fedeztek fel. Egy bizonyos Cury nevezetű író d’ Aumont her­ cegre szatírát irt, melyet Marmontel barátjával közlőtt, ki meglepetve annak hatályosságától, ismerő­ seiből álló szűkebb körnek bemutatta azt. A herceg ennek hallatára igen felháborodott és a szerző meg­ nevezését követeié, mi természetesen a bizalom durva megsértése nélkül lehetetlen volt ; Marmontel mindent megtett, a mi hatalmában állott ; megírta a hercegnek, hogy a kérdéses sorok nincsenek ki­ nyomatva, amint valóban úgy is volt, hogy továbbá nem voltak nyilvánosságnak szánva és csak néhány benső barátjával közöltettek. Azt vélni, hogy ez még francia nemest is kielégíthetett volna ; de Mar­ montel, ki a tett lépések sikerén mégis kételkedett, a ministernél keresett kihallgatást, abban a remény­ ben, hogy majd kieszközli a korona pártfogását. De mind hiában. Alig hihetnők, hogy Marmontel, ak­ kor igen tekintélyes egyéniség, Páris közepében elfogatott és a Bastilleba vettetett. Oly kiengesztelhetetlenek voltak üldözői, hogy kiszabadulása után azon reményben, hogy majd koldussá teszik, elvon­ ták tőle „Mercure“ kiadhatásának jogát, mely úgy­ szólván egész jövedelmét képezte.264) Moreilet abbé körülbelől ugyanígy járt. Egy nyomorult, *Palissot nevezetű irkász vígjátékot írt, melyben némely akkor élő, kiváló franciát nevetsé­ gessé tesz. Erre Moreilet csinos kis szatírában felelt, melyben egészen ártatlan célzást kockáztatott ßobeck hercegnőre, ki egyike vala Palissot pártfogóinak. Meghökkenvén e merészségen, a hercegnő azonnal panaszkodott a ministernek, ki is rögtön intézkedett, hogy az abbé a Bastilleba zárassék, hol több hó-

P

_

75

napon át maradt, noha nem csak semmi botrányra nem adott alkalmat, de még a hercegnő nevét sem nevezte volt meg.265) Diderot még sokkal szigorúbb bánásmódban részesült. E kitűnő férfi befolyását főleg kiterjedt levelezésének és ama szellemdús társalgásnak köszöné, melyben még Párisban sem akadt párja, és a melyet főkép ama hires társaságban fejtett ki, mely egy negyed évszázadon át Holbach asztalánál gyűlt egybe, és a mely Franciaország legkitűnőbb tudósait foglalá magában.266) Azonfelül szerzője né­ mely érdekes műnek, melyek legtöbbjét igen jól ismerik a francia irodalom tanulmányozói.267) Füg­ getlen szelleme és a hírnév, melyre szert tett, neki is juttattak osztályrészt az általános üldözésben. Első müvét, melyet irt, a hóhér által égettették el.268) Ez volt az időtájt csaknem minden jobb irodalmi terméknek sorsa; és Diderot szerencsésnek mond­ hatta magát, hogy csak tulajdonát veszté, legalább megmenekült a bebörtönzéstől. De nehány évvel később újabb müvet irt, melyben kifejti, hogy azok, kik vakon születnek, némileg más eszmékkel bírnak, mint a kik látnak. Ez állitás sehogysem valószínűt­ len és semmi ijesztőt nem tartalmaz. De a kik ak­ kor Franciaországot kormányzák, abban valami rej­ tett veszélyt láttak. Váljon az a gyanú kelt-e fel bennök, hogy a vaksággal rájok céloznak, vagy pedig csak visszás kedélyhangulatuk indította őket, bizonyosan nem tudni; elég az hozzá, hogy a szeren­ csétlen Diderot ez állítása miatt elfogatott és minden tárgyalás nélkül a vincennesi börtönbe záratott.270) Ennek természetes következménye ki nem maradt. Diderot műveinek népszerűsége növekedett;271) ő maga pedig üldözői ellen táplált égő bosszújában megkettőztetett erőlködéssel iparkodott megbuktatni

76 oly intézményeket, melyek védelme alatt bizton le­ hetett gyakorolni ily borzasztó zsarnokságot. Alig szükséges többet mondanunk e hallatlan ostobaságról, melylyel Franciaország kormányzói minden, valamire való szellemű embert személyes ellenségükké tevén,272) utoljára az egész ország ér­ telmiségét a kormány ellen felháborították és igy a forradalmat nem választás, hanem kényszer dol­ gává tevék. De, mintegy kellő függelékül az adott esetekhez, még arra is akarok egy példát felemlí­ teni, hogyan hurcolták a magasabb osztályok sze­ szélyeinek kielégítésére minden kímélet nélkül még a magánélet legbizalmasb ügyeit is a nyilvánosság elé. A 18-ik század közepe táján a francia színpa­ don egy Chantilly nevű színésznő szerepelt, ki, bár szász Móric irányában hajlammal viseltetett, tisztes­ séges összeköttetést többre becsült és nőül ment Favart-hoz, akkoriban jól ismert dalok és bohós dalmüvek szerzőjéhez. Móric, merészségétől megle­ petve, a francia koronához fordult segélyért. Már az is elég sajátságos, hogy ezt tévé ; de a végered­ mény ritkítja párját, hacsak nem fordul elő valami keleti despotiában. A francia kormány értesülvén a körülményről, hallatlan aljassággal meghagyá Favart-nak, hogy bocsássa el nejét és engedje azt át Móric-nak ; a nő kényszerittetett Móric ölelései­ nek engedni át magát.273) Amaz eltürhetetlen kihívások egyike ez, me­ lyek felzúditják az ember vérét. Ki csodálkozhatnék azon, hogy a legnemesebb francia szellemek meg­ vető gyűlölettel viseltettek oly kormány iránt, mely ily dolgokat mi veit. Ha pedig mi. dacára az idő és tér távolságának, e dolgok egyszerű említésénél is méltó haragra gyűlünk, mit érezhették azok, kik­ nek szemeláttára történtek mindezek ? És ha az

77 úgy keletkezett megvetéshez még az a félelem is Tárult, hogy bárki lehet a legközelebbi áldozat; ha ovábbá emlékezetünkbe hivjuk, hogy ez üldözés rendezői nem bírták egyikét sem azon képességeknek, melyek néha még a gonoszságot is nemesbithetik ; — ha igy ellentétbe helyezzük szellemi szegénységöket gonosztetteik nagyságával: nem azon csodálkozunk majd, hogy volt oly forradalom, mely magávál ra­ gadta az akkori államintézmény összes gépezetét, de igenis csodálni fogjuk ama példátlan türelmet, mely által a forradalom annyi ideig elhalasztatott. Előttem e forradalom valóban a történelem legdöntőbb bizonyítéka arra nézve, hogy minő erő­ vel bírnak tényleg fennálló szokások és mily szí­ vóssággal ragaszkodik az emberi szellem a régi né­ zetekhez. Mert ha valaha létezett bensőleg és gyö­ kereiben romlott kormány, úgy a 18-ik század fran­ cia kormánya bizonyára az volt. Ha valaha létezett a társadalom oly állapota, mely égbekiáltó és óriásilag meggyűlt bajai által az embereket kétségbe ejté, úgy a franciák állapota az vala. A nép, megvetve és szolgaságra jutva, a legvégső ínségbe sülyedt, és kegyetlen, kíméletlen barbársággal végrehajtott tör­ vények súlya alatt görnyedezett. A korona, a pap­ ság és a nemesség az egész ország felett felelősség nélküli fensőbbséget gyakorolt. Franciaország szelle­ mét kegyetlen átok sujtá, irodalma betiltatott és elégettetek, szerzői kifosztattak és börtönbe zárattak. És még csak a legcsekélyebb kilátás sem kínálkozott e bajok orvoslására. A felsőbb osztályok, melyeknek önhittsége hatalmok hosszú tartama által mindinkább fokozódott, csak pillanatnyi élvezeteikre gondoltak ; a jövővel mitsem törődtek, nem sejtették a szám­ adás ama napját, melynek keserűségét csakhamar megizlelniök kelle. A nép mindaddig rabszolgaság-

78 bau tartatott, mig csak a forradalom tényleg be nem állott 5 az irodalom elleni támadás pedig csak­ nem minden évben megujittatott a végből, hogy azt megfosszák még ama csekély szabadságától is, melyet mindaddig birt. Miután egy 1764-ben kelt rendelet megfciltá az oly mű közrebocsátását, mely a kormányról szól*,274) miután 1767-ben halálbüntetést szabtak oly mü Írójára, mely a közszellemet iz­ gatná ;275) és miután azonfelül ugyancsak halálbün­ tetéssel fenyegették mindazokat, kik vagy a vallást támadják meg,276) vagy pedig a pénzügyekről mer­ nek szólani ;277) — miután mindez megtörtént, még közvetlen bukásuk előtt Franciaország kormáyzói új, behatóbb rendszabályokat tervezgettek. Valóban sajátságos tény az, hogy még csak kilenc évvel a forradalom előtt, midőn már a világ semmi ha­ talma képes volt volna az ország intézményeit meg­ menteni, a kormány oly keveset tudott a dolgok ál­ lásáról és oly biztos volt az iránt, hogy képes lesz lecsillapítani ama szellemet, melyet saját önkénye szült, hogy a korona egyik hivatalnoka azt a javas­ latot tévé, hogy minden könyvkereskedés besziintettessék és csak oly könyvek becsáttassanaldnyomatás alá, melyek a kormány által felállítandó és fizetendő és a hatóság felügyelete alatt álló nyom­ dában nyomatnak.278) E szörnyű javaslat, ha életbe lép, a királyra ruházza mindama befolyást, melylyel az irodalom rendelkezik és oly veszélyessé válik ez a nemzeti értelemre nézve, minővé válottak a többi intézmények a nemzeti szabadságra nézve. Franciaország romlását teljessé teszi vala, legkitű­ nőbb férfiait vagy hallgatásra kárhoztatván, vagy pedig azon eszmék szószólóivá tevén, melyeket a kormány épen terjeszteni kiván.

79 Nem csekélyszerű dolgok ezek, melyek talán csak az irodalom emberét érdekelnék. Franciaor­ szágban a 18-ik században az irodalom képezé a szabadság végső menbelyét. Nálunk Angliában, ha nagy Íróink, képességöket beszenyezve, szolgaias eszméket ajánlanának, a veszély kétségkívül nagy volna, mert a társadalom többi részei nehezen me­ nekülhetnének a ragálytól. De mielőtt ez még elter­ jedne. időnk maradna azt meggátolni, mig oly sza­ badelvű politikai intézményeink vannak, melyek puszta felemlitése is képes merész nép nemes képzelmét feltüzelni. És mivel az ily intézmények következ­ ményei, nem pedig okai’a szabadságnak, úgy kérdést sem szenved, hogy arra vissza is hatnak, sőt hogy azt a szokás hatalmánál fogva egyideig túl is él­ hetik, noha annak köszönik eredetöket. Mindaddig, mig egy ország megóvja politikai szabadságát, min­ dig maradnak oly eszmék, melyek az emberek szel­ lemét még a legmélyebb értelmi sülyedésből és a legnagyobb babonahit örvényéből jobb útra térít­ hetik. De Franciaországban ilyen eszmék nem lé­ teztek ; itt minden dolog a kormányzókat, nem pedig a kormányzottakat illeté. Nem vala ott sza­ bad sajtó, sem pedig szabad parlament és szabad szólás. Nem tartattak nyilvános gyűlések] és a nép nem birt szavazásjoggal; nem volt ott választó ér­ tekezlet, nem habeas-corpus akta, sem pedig esküdt­ szék. A szabadság szava az ország minden kerüleében ekkép elnémittatván, egyedül ama nagy fér­ fiak felszólamlásában hallatszott, kik irataik által a népet ellenállásra lelkesiték. Ézen szempont az, melyből meg kell Ítélnünk ama férfiak jellemét, ki­ ket gyakran arról vádolnak, hogy könnyelműen feldúlták a régi intézményeket.279) Ők szintúgy, mint a nép egyáltalában, kegyetlenül elnyomattak

80 a korona, a nemesség és az egyház által; és ők képességüket csak az elkövetett méltatlanság visszatorlására használták. Nem lehet kétség az iránt, hogy ez volt az egyedüli út, mely előttük nyitva állott. Nem lehet kétség az iránt, hogy a forradalom az egyedüli eszköz a zsarnokság ellen, és hogy önkény­ rendszer ellen csak forradalmi irodalom léphet fel. A gáncs csak a felsőbb osztályokat illetheti, mert ők intézték az első csapást; de semmi esetre sem szabad rosszalnunk ama nagy férfiak eljárását, kik magokat csak a támadás ellen védve buktatták meg végre azon kormányt, melytől a támadás eredt. A nélkül azonban, hogy eljárásukat igazolni törekednénk, fontosabb dolgot kell most tekintetbe vennünk, t. i. a kereszténység ellen intézett ama keresztes háborút, melybe Franciaország szerencsét­ lenségére kénytelen vala bocsátkozni, és a mely a francia forradalom harmadik nagy előhirnökét képezi. A kereszténység ellen intézett eme támadás okainak felismerése igen lényeges a 18-ik század­ beli bölcsészet megértésére, és az egyházi hatalom általános elméletére is némi fényt derít. Nevezetes és figyelmünket érdemlő körülmény az, hogy a forradalmi irodalom, mely utóbb Fran­ ciaország minden intézményét halomra dönté, táma­ dásait eleinte inkább a vallás, mintsem a politika képviselői ellen intézte. Ama nagy írók, kik mind­ járt XIV. Lajos halála után vergődtek hírnévre, tá­ madásaikat a szellemi önkény ellen intézték, míg a világi önkény megbuktatását közvetlen utódaikra hagyák.280) Ez nem az út, mely a társadalom egész­ séges állapotának megfelelne ; és kétségkívül a francia forradalom vétkei és törvénytelen sérelmei nagy részben eme sajátszerűségnek tulajdonitandók. Világos, hogy valamely nép rendes haladásában a

—

81

vállási és politikai újítások együtt járnak és a nép szabadsága oly mérvben nő; minőben fogy a babona­ hit. Franciaországban ellenben az egyházat már negy­ ven éven át megtámadták, mig a kormányt "még min­ dig kímélték. Ennek következtében az ország rendé­ ben és egyensúlyában zavar támadt; az emberek szelleme hozzá szokott a legmerészebb bölcseletek­ hez, mig tetteik nyomasztó önkény által szabályoz-* tattak ; azonfelül oly képességek birtokában érzék ma gokat, melyek alkalmazását a kormány meg nem engedte. Midőn tehát a francia forradalom kitört, az nem vala pusztán tudatlan rabszolgák felkelése müveit uraik ellen, hanem oly férfiaké, kikben a rabszolgaság okozta kétségbeesést növelte az elő­ haladt tudomány és a kik ama borzasztó állapotban sinlettek, melyben a tudomány: haladása felülmúlja a szabadság növekedését, a midőn nem egyedül a zsarnokság eltávolításának, de egyszersmind a mél­ tatlanság megbosszulásának érezik szükségét. Kétségkívül e körülménynek kell tulajdoníta­ nunk leginkább a francia forradalom rút oldalait. Igen fontos tehát annak kutatása, váljon honnan van az, hogy mig Angliában a politikai szabadság és a vallási kétely együtt haladtak és egymást segiték, Franciaországban majdnem negyven éven át a legitünőbb férfiak, elhanyagolva a szabadságot, csak a kétkedést segiték elő, gyengítvén az egyház hatalmát, a nélkül, hogy előmozdították volna a nép szabadságát. Az első ok úgy látszik amaz eszmék termé­ szetében rejlik, melyek szerint a franciák hosszú időn át dicsőségük hagyományát egybeálliták. Oly kö­ rülmények bizonyos sora, melyeket már a gyámko­ dás szelleméről szólva iparkodtam kijelölni, a frania királynak oly fenhatalmat biztos itott, mely hizelB u c k l e Anglia mi velő désének története V .

0

gett a nép hiúságának; és egyúttal minden osztályt a korona hatalma alá rendelt.281) E miatt Franciaországban a loyalitás érzete mélyebben vésődött a nép szellemébe; mint Europa bármely más orszá­ gában, kivéve Spanyolhont.282) A különbséget eme szellem és a között, mely Angliában jelentkezett, már tárgyaltam, de még inkább kitűnik az ama modorból, melylyel e két nemzet királyai utóhire iránt viseltetett. Alfréd kivételével, ki néha „nagyi­ nak neveztetik,283) Angliában egy királyt sem sze­ rettünk annyira, hogy oly czimmel ruháztuk volna fel, mely irányában személyes csodálkozásunkat fejezné ki, holott a franciák különféle dicsérő mel­ léknevekkel disziték királyaikat. így, hogy csak egy nevet vegyünk, az egyik j á m b o r Lajos, a másik s z e n t L a j o s , egy harmadik Lajos az i g a z s á g o s , egy negyedik n a g y Lajos, és a leggonoszabb közülök — s z e r e t e t t Lajosnak neveztetett. E tények, bármily csekélyeknek látszanak is, fontos anyagot képeznek a tulajdonképi történetre nézve, mert félreismerhetetlen jellegét képezik azon ország állapotának, melyben előfordulnak.284) Vo­ natkozásuk a mi tárgyunkhoz félreismerhetlen. Mert általok és ama körülmények folytán, melyekből eredtek, a franciák gondolkodásában szoros és át­ örökölhető kapcsolat támadt a nemzet dicsősége és a király személyi hirneve között. Ennek az volt a követkeeménye, hogy a francia király politikai magatartása minden kifogás ellen oly gát által biztosíttatott, melyet nehezebben lehetett átlépni, mint bármely mást, a legszigorúbb törvény által állítottat. Védte őt az előítélet, melyet minden nemze­ dék a következőre hagyott ; védte amaz égi dics­ fény, melylyel az idő Europa legrégibb egyedural-

83 mát környezé ;285) és mindenek fölött védte őt ama nyomorult nemzeti hiúság, mely az embereket az adóteher és szolgaság eltűrésére inditá annak fe jében, hogy idegen fejedelmek királyuk fényétől elvakittassanak és hogy idegen nemzetek győzel­ meik nagyságától rettegjenek. Mindezek eredménye pedig az volt, hogy mi­ dőn a 18-ik század elején a francia szellem tevé­ kenységre ébredt, még a legmerészebb gondolko­ dókban sem fogamzott meg annnk eszméje, hogy meg kell támadni az egyeduralom visszaéléseit. De a korona védnöksége alatt egy másik intézmény jött létre, mely iránt már kevesebb gyöngédséggel Viseltettek. A papság ugyanis, mely annyi ideig szabadon nyomhatta el az emberek lelkiismeretét, nem állott ama nemzeti előítéletek védelme alatt, melyek környezék a király személyét, azonfelül az egyetlen Bossuet kivételével egyikök sem járult hozzá a nemzeti hir öregbítéséhez. A francia egy ház, bár XIV. Lajos alatt roppant hatalommal birt, azt mindig csak a korona fenhatósága alatt gyakorlá, melynek parancsára még a pápának is ellene szegülni merészkedett.286) Ily körülmények mellett már természetes az, hogy Franciaországban előbb támadták meg az egyházi, mint a világi hatalmat ; amaz ugyanis egyenmérvíi önkény mellett kevésbbé hatalmas volt, de nem is támogattatott ama nem­ zeti hagyomány által, mely a régi intézményeknek főtámaszát képezi. Ezek megfontolása már elegendő annak ma­ gyarázására, váljon honnan van az, hogy e tekin­ tetben a francia és angol szellem oly különváló irányban halad. Angliában a kedélyek kevésbbc lévén elfogulva a feltétlen loyalitás előítéletei iránt, képesek voltak a haladás minden nagy lépésénél 6*

84 kételyeiket és kutatásaikat a politikára szintúgy, mint a vallásra irányozni, és igy oly mérvben álla­ pítani meg szabadságukat, minőben csökkent babonahitök, mi által egyensúlyban tartották a nemzeti szellemet, nem engedvén annak egyik oldalát sem túlsúlyra jutni. Holott Francziaországban oly anynyira nőtt a királyság tisztelete, hogy ez egyensúly megzavartatott; az emberek, nem mervén kutatátásaikat a politikára irányozni, kizárólag a vallást fejtegették, ez által olynemü hatalmas és gazdag irodalom ritka tüneményét nyújtván, melyben egy­ hangúlag nyilatkozott az egyház ellen táplált ellen­ séges indulat, mig egyetlen egy hang sem szólal fel az állam által elkövetett szörnyű visszaélések ellen. Egy más körülmény még inkább fejleszté ez irányt. XIV. Lajos kormánya alatt a papság sze­ mélyes jellege sokban hozzájárult saját uralma biz­ tosításához. Az egyház emberei mindmegannyian erényes férfiak valának, de tehetsége által csak igen kevés tűnt ki. Magaviseletök, bár zsarnoki, de úgy látszik lelkiismeretes vala, és annak rósz következ­ ményei egyedül ama nagy eszélyt elenségnek tulaj donitandók, mely az egyháziakat világi hatalommal ruházá fel. De XIV. Lajos halála után nagy vál­ tozás állott be. A papság oly okok folytán, melyek kutatása unalmas volna, a végletekig kicsapongóvá és a legtöbb esetben igen tudatlanná vált. E körül­ mény már nyomasztóbbá Jtevé, zsarnokságát, mivel az alárendelés nagyobb gyalázattal járt. A kittinő képesség és fedhetetlen erkölcs, minővel bírtak Bossuet, Fenélon, Bourdaloue, Flechier és Mascaron, némi tekintetben csökkenték ama gyalázatot, mely mindenkor karöltve jár a vak engedelmes­ séggel. De utódaik oly püspökök és bibornokok lévén, minő vala egy Dubois, Lafiteau, Tencin és

85 mások, kik a regensség alatt virágzottak, nehéz­ séggel járt már az egyházfők iránti Çisztelet, midőn nyílt és általánosan ismert aljasság szerinyezé őket.287) Ugyanazon időben, midőn az egyház kormányzóira nézve eme kedvezőtlen változás beállott, egyúttal bekövetkezett ama roppant visszahatás is, melynek első működését körvonalozni iparkodtam. Ép akkor tehát, midőn a kutatás szelleme erősbedett, a pap­ ság jellege annál megvetendőbbé vált.288) A nagy irók, kik most Franciaországban felléptek, méltón felháborodhattak, látván, hogy azok, kik a lelkiis­ meret felett oly korlátlan hatalmat bitoroltak, ma­ guk is annyira lelkiismeretlenek. Világos, hogy minden érv, melyet az angoloktól a papság ellen kölcsönöztek, már azért is annál hatalmasabb volt, minthogy oly emberek ellen használták, kiknek egyéni tudatlansága közismeretti dolog volt.289) Ez volt a két vetélkedő párt állása akkor, midőn közvetlenül XIV. Lajos halála után beállott ama harc tekintély és ész között, mely még jelen­ leg sincs bevégezve, de a melynek végeredménye felett a tudomány mai állása mellett már nem lehet kétség. Az egyik részen nagyszámú és tömör pap­ ság állott, támogattatva évszázados elévülés és a korona tekintélye által ; a másikon pedig csak kis testület, mely csekélyszámu, rang és gazdagság nél­ küli, és a,kkor még hírnévvel nem biró férfiakból állott, de a kiket a szabadság iránti szeretet és saját képességük iránti igazolt bizalom lelkesített. Szerencsétlenségökre mindjárt kezdetben nagy hibát követtek el. Megtámadván a papságot, elveszték a vallás iránti tiszteletöket. Elhatározván az egyházi hatalom gyöngitését, megkisérlették a keresztény­ ség alapjait megingatni. E felett mélyen sajnálkoz­ nunk kell, úgy saját, mint pedig, tekintettel a vég­

86

—

következményekre, Franciaország érdekében; de nem szabad ezt nekik vétkül tulajdonítanunk, mint­ hogy helyzetök szükségképi kifolyása volt az. Lát­ ták a szörnyű bajokat, miket országuk a papság intézményétől, amint akkor létezett, eltűrni kénytelen volt, és mégis azt mondták nekik, hogy ez intéz­ mény — úgy, amint akkor fennállott — okvetlenül szükséges a valódi kereszténység léteiére. Mindig arra taníttattak, hogy a papság érdekei azonosak a vallás érdekeivel ; hogyan kerülhették volna tehát ki, hogy ne tekintsék a kettőt, papságot és vallást is, ugyanazon ellenséges szemmel? A választás ke­ gyetlen ugyan, de olyan volt, hogy azt tisztességes módon ki nem kerülhették. Mi más nézettel bírván a dolog felett, oly szempontból ítéljük meg azt, minővel ők épen nem bírhattak. Most nem követ­ nők el e hibát, tudván, hogy semmi összefüggés nincs a papság valamely különös alakja és a ke­ reszténység érdekei között. Tudjuk, hogy a papság a népért van, nem pedig a nép a papságért. Tudjuk, hogy az egyházkormányzat kérdései nem a vallást, hanem a politikát illetik, és hogy azokat nem hagyományos dogmák szerint, hanem az általános célszerűség tág szempontjából kellene elintézni. Minthogy ezt min­ den felvílágosodott ember belátja, azért nálunk a vallás igazságait csak ritkán támadják meg, s ak ­ kor is csak a felületesen gondolkodók. Ha mi például azt találnók, hogy püspökeink létezése, azok kivált­ ságai és gazdagsága a társadalom haladására nézve kedvezőtlenek, e miatt még nem viseltetnénk ellen­ séges indulattal a kereszténység ellen: mert emlékeze­ tünkbe jutna, hogy a püspökség annak csak esetékes, nem pedig lényeges oldala, és hogy eltávolítván amaz intézményt, a vallást mégis megtarthatnék. Hasonló­ kép, ha valamikor tapasztalnék, mint tapasztalták

87 azt azelőtt Franciaországban, hogy a papság zsarnoki, ez bennünk ellenzést keltene, de nem a ke­ reszténység, hanem annak csak külső alakja ellen. Mindaddig, mig papságunk hivatása jótékony kö­ telmeinek teljesítésére, a fájdalom és szomorúság eny­ hítésére szorítkozik, legyenek ezek akár testiek vagy szellemiek, — mindaddig őket, mint a béke és sze­ retet szolgáit, tiszteletben fogjuk tartani. De ha valamikor beleavatkoznának a világiak jogaiba, — ha bármikor tekintélyöket az államkormányzatban tö­ rekednének érvényesíteni, akkor eljött volna az időpont, melyben a nép felvetheti a kérdést, váljon nem kellene-e az ország egyházi szervezetét vizs­ gálat alá venni? Ily szempontból nézzük most e dolgokat. Hogy milyen véleményünk van a papság felől, az csak tőle függ, de semmi kapcsolatban sincs a kereszténység feletti nézetünkkel. Mi a pap­ ságot oly férfiak testületének tekintjük, kik tiirelmetlenségi hajlamuk és korlátoltságuk dacára, mely már foglalkozásukkal jár, kétségkívül alkatrészét képezik egy kiterjedt, nemes intézménynek, mely az emberek erkölcseit szelidité, szenvedéseiket csillapitá és bajaikat könnyité. Mindaddig, mig ez intézmény teljesíti hivatását, fennállását nem fogjuk gátolni. De ha állapota már roskadozó volna, vagy nem felelne meg a haladó társadalom megváltozott körülményeinek, úgy hatalmunkban, mind pedig jo­ gunkban áll, azon javitani ; sőt ha szükséges, egyes részeit el is távolíthatjuk ; de nem szabad és nem is fogjuk megtámadni ama nagy vallási igazságokat, melyek ez intézményektől egészen függetlenek és a melyek az ember kedélyét vigasztalják, őt a perc indulata fölé emelik és ama magas érzettel töltik be, mely halhatatlanságot ígérvén, mértékét és biz­ tositékát képezi egy jövő életnek.

88 Szerencsétlenül azonban Franciaországban nem úgy tekinték a dolgot. Ez ország kormánya azáltal, hogy a papokra nagy kiváltságokat ruházott és úgy bánt velők, mintha személyüket valami szentség le­ begné körül, valamint az által, hogy a papság ellen intézett támadásokat úgy büntette, mintha azok eretnekséget képeznének, — mindezáltal a nemzet szellemében feloldhatatlan köteléket létesített a pap­ ság és a kereszténység érdekei között. Minek ered­ ménye az volt, hogy a harc megkezdtével a vallást szintúgy megtámadták, mint annak szolgáit. A gúny, sőt a gyalázat, melylyel a papságot illet­ ték, nem fog csodálkozást kelteni senkiben, a ki ismeri a papságtól eredő kihívásokat. Ama kímé­ letlen támadás által, mely most bekövetkezett, a kereszténység oly sorsban részesült, mely egyedül Csak azokat illette volna, kik magukat szolgájának nevezék ; mi sajnálatunkat érdemli ugyan, de azon csodálkoznunk nem lehet. A kereszténység lerom­ bolása Franciaországban szükségképi kifolyását képezé ama nézeteknek, melyek a nemzeti papság sorsát kapcsolatba hozták a nemzeti vallás sor­ sával. Ha mindkettő ugyanegy forrásból eredt, mind­ kettőnek ugyanazon csapásra kellett esnie. Ha az élet fája valóban oly romlott volt, hogy csak mér­ ges gyümölcsöt teremhetett, úgy keveset használha csak leveleit szedik le és megnyesik ágait ; jobb volt, azt egy hatalmas megerőltetéssel gyöke­ restül kitépni, és igy, elzárván a ragály kutforrását, biztosítani a társadalom épségét. Meg kellett fontolnunk e dolgokat, mielőtt a 18-ik század deisztikus íróit tárgyalnók. Oly visszá­ sak szoktak azonban lenni az emberek okosko­ dásai, hogy épen azok, kik a papokat leginkább megtámadják, saját magukviselete által leginkább

89 szolgálnak azok mentségére. így azok, kik a pap­ ság javára a legkicsapongóbb követelményekkel léptek fel, ez által épen oly elveket juttatnak ér­ vényre, melyek a papság vesztét idézik elő. A régi egyházrendszer visszaállítására vonatkozó térvök annak isteni eredetén alapszik ; mely felvétel, ha csakugyan elválaszthatatlan a kereszténységtől, azonnal megmagyarázza ama hevességet, melylyel a hitetlenséget megtámadják. A papság hatalmának növekedése a civilizációval összeférhetetlen. Ha tehát valamely vallás e növekedés szükséges voltát hitcikkelynek fogadja, úgy minden emberbarát kö­ telessége, a mennyiben erejétől telik, e tévhitet vagy kiirtani, vagy pedig, ha ez lehetetlen, ama vallást halomra dönteni. Ha az ily követelmények a kereszténység lényeges alkatrészét képezik, úgy szükséges, hogy válasszunk; mert csak kettő a lehetőség : vagy le kell mondanunk hitünkről, vagy pedig feláldoznunk szabadságunkat. Szerencsénkre nem jutunk e kényszerhelyzetbe ; tudjuk, hogy ama követelmények elméletileg ép oly hamisak, mint a minő veszélyesek a gyakorlatban. Annyi bizonyos, hogy érvénybeléptökkel a papság talán pillanatnyi diadalt ülne, de egyúttal előidézte volna saját vesz­ tét, és ez esetre nálunk is bekövetkeznének ama szomorú jelenetek, melyek tanúja Franciaország volt. A mit a francia nagy Íróknál leginkább roszalnak, az tényleg koruk fejlődésének természetes kifolyása volt. Nem létezik jellemzőbb példája ama már említett társadalmi törvénynek, mely szerint a vallási kétkedés, ha a kormáy szabad menetet enged annak, nagy dolgokat mivel és elősegíti a mivelődés haladását; de ha erős kézzel elnyomat­ nék, egy ideig kétségkívül féken tartható, de végre

90 ismét feltámad, pedig oly erővel, hogy a társada­ lom alapjait veszélyezteti. Angolhonban az első útat választottuk, Franciaországban a másodikon haladtak. Angliában minden ember érvényesíthette saját Ítéletét, még a legszentebb dolgokban is ; és amint az emberek hiszékenységének csökkenése a papság hatalmának határt vont, azonnal beállott a vallási türelem és a nemzeti jóllét többé nem szen­ vedett zavart. Franciaországban a papság hatalmát egy babonás király még öregbítette, az ész helyét a hit bitorlá és a kételynek még csak suttogását sem engedték meg*, a kutatás szellemét elfojtot­ ták, mig igy az ország a végveszély örvényébe so­ dortatott. Ha XIV. Lajos a dolgok természetes me­ netét meg nem zavarja, úgy Franciaország is, mi­ ként Anglia tovább folytatja a haladás útját. Halála után már elkésett a papság megmentése ; mert az egész nemzet értelmisége csakhamar síkra szállott ellene. De a roham hatalmát még talán meg lehetett volna törni, ha XIV. Lajos a többé vissza nem utasítható körülményekkel kibékül és ha a helyett, hogy a véleményeket törvény által megszoritá, inkább változtatta volna a törvényeket a nézetekhez képest. Ha a francia kormány a helyett, hogy elhallgattatá a nemzet irodalmát, inkább követte volna annak tanácsait és engedett volna a haladó tudomány nyomásának, úgy ama veszélyes összekoccanásnak erejét vehette volna. Ez esetben ugyan valamivel előbb bukik az egy­ ház, de megmenekül az állam. Egyúttal Franciaor­ szág biztosíthatta volna szabadságát a nélkül, hogy növeli vétségeit, és e nagy ország, mely állása és segédforrásainál fogva az európai civilizáció minta­ képe lehetne, talán kikerülhette volna ama bor­ zasztó szerencsétlenségek tüzpróbáját, melyen át

91 kellett esnie és a melynek hatását még mainap is sinli. Úgy hiszem meg kell engedni azt, hogy XIV. Lajos uralkodásának legalább első felében időszerű engedmények által meg lehetett volna menteni Fran­ ciaország politikai intézményeit. Reformok kellettek volna, és pedig nagy mérvben és határozott jel­ leggel. A mennyiben ugyanis képes vagyok megér­ teni ama kor valódi történetét, nem kételkedem abban, hogy szabad és engesztelő szellemű ujitások által mindent meg lehetett vona menteni, mi ama két cél elérésére szükséges, mely minden kormány egyedüli feladata : a rend fenntartása és a bűntett megaka­ dályozása . De XIV. Lajos uralma közepén, vagy legfeljebb közvetlenül ez után, a tényállás változni kezdett, és néhány év múlva a francia szellem oly annyira demokratikus lett, hogy a forradalomnak, melyet egy nemzedékkel előbb egészen el lehetett volna hárítani, most még csak késleltetése is lehe­ tetlen volt. Eme változás összefügg a már említett másikkal, avval t. i., hogy a francia szellem most már nem annyira az egyház, mint inkább az állam ellen fordult. Ez időszak beálltával, melyet a 18-ik század második részének nevezhetnénk, a mozgalom feltartóztathatlanná vált. Eseményt esemény gyors egymásutánban követé, mindegyik kapcso­ latban a megelőzővel; az egész pedig oly irányt képezett, melynek ellenállani lehetetlen volt. Hasz­ talan tágított most a kormány némely főpontban és fogadott el oly rendszert, mely által az egyház ellenőriztetek, a papság hatalma gyengítetett, a jezsuiták rende pedig elnyomatott. Hasztalan foga­ dott a korona, most először, tanácsába oly férfia­ kat, kiket a reform szelleme lengett át; férfiakat, minők voltak Turgot és Necker, kiknek eszélyes és

92 szabadelvű javaslatai csendesebb napokban lecsilla­ pították volna a népszellem izgalmát. Hasztalan Ígérte az adó egyenlő felosztását, a legkiáltóbb bajok orvoslását és némely kedvezőtlen törvény visszavonását. De hasztalan volt még az „Etats gé­ néraux“ egy behívása is, minek folytán a francia nép 170 év után ismét részt vehetett saját ügyei kezelésében. Mindez hasztalan volt ; lejárt az egyez­ kedés ideje, bekövetkeztek a harc napjai. De a lehető legszabadelvübb engedmények nem voltak volna ké­ pesek elhárítani e halálos harcot, mely előzményeinél fogva elkerülhetetlen volt. Mert ama kor mértéke épen megtelt. A magasabb osztályok, a hatalom hosszú birtoklása által elkábittatván, kihívták a válságot és most szükségkép el kellet fogadniok annak végeredményét. Nem volt ez a kegyelem, mérséklet, sajnálkozás és részvét ideje. Egyedül az forgott kérdésben, váljon azok, kik a vihart előidéz­ ték, képesek-e a forgószéllel haladni, és nem valószinübb-e, hogy ők lesznek első áldozatai ama borzasztó viharnak, melyben pillanatnyilag törvény, vallás, erkölcs és minden elmerült, mely elmosá a humanitás minden nyomát és Franciaország civili­ zációját nemcsak ideiglenesen elárasztá, hanem, mint akkor látszott, örökre eltemeté. A 18-ik század második szakában az egy­ mást követő változásokat határozottan kijelölnünk igen nehéz dolog ; és pedig nemcsak tekintettel rohamosságukra, hanem ama túlbonyolódottságra és módozatra is, melylyel és mely szerint egymásra hatást és visszahatást gyakoroltak. Az ebbeli ku­ tatások anyaga valób anfelette bő, és minthogy oly bizonyítékokból áll, melyeket minden osztály és minden érdek szolgáltat, lehetségesnek látszott előttem ama kor történetének szerkesztése, és pedig

93 oly modorban, minőben a történet egyedül érdemel tanulmányozást, t. i. a sociális és értelmi fejlődés menete szerint. E kötet zárfejezetében tehát felada­ tom lesz, kimutatni a francia forradalom előzmé­ nyeit ama nevezetes korban, melyben az emberek, egyházellenies indulatok enyhülvén, először fordultak az állam visszaélései ellen. De mielőtt megtekintenők e kort, melyet a 18-ik század politikai szakának lehetne nevezni, az általam kitűzött terv értelmé­ ben szükséges tekintetbe vennünk ama változást, mely a történetírás módszerében beállott, egyúttal kijelölvén ama befolyást, melyet e változásra az előbbi korszak gyakorolt, melyet egyházinak nevez­ hetni. így aztán annál könnyebben fogjuk megér­ teni ama csodálatos mozgalmat, mely a francia forradalomra vezetett ; mert látni fogjuk, hogy ama korszak az emberek véleményére nemcsak arra nézt gyakorolt befolyást, mi szemeik alatt történt, ha­ nem befolyással volt egyúttal a megelőző korok eseményeire vonatkozó spekulatív nézeteikre is ; minek folytán életbelépett a történetírás amaz új iskolája, melynek megalakulása nem a legkisebb jótétemény, melyet a 18-ik század nagy gondol­ kodóinak köszönünk.

JEGYZETEK, ÖTÖDIK

KÖTET.

TIZEDIK FEJEZET. 1) „Mondhatni, hogy a szabad birtokosok és a városi munkásosztályok kezdettől fogva ellenséges hangulattal voltak a király irányában, még oly grófságokban is, melyek­ ben királyi katonák tanyáztak ; a kivételek igen csekély számmal fordulnak elő : igy Cornwall, Worcester, Salop és W ales nagy része, melyekben a lakosság túlnyomóan royalistikus érzelmű vala.“ Haliam, Const. Hist. I, 578. Lásd továbbá Lingard, Hist, of England VI. 304 ; és Alison, His. o f Europe I., 49. 2) Az osztályok e különválását illetőleg, — mely da­ cára némely kivételnek, általánosságban kétségkívül meg volt — v. Ö. : Memoirs. of Sir P. Warwick, 217 ; Carlyle. „Crom w ell“ III, 307 ; Clarendon, Hist, of the Rebellion 294, 297. 345, 346, 401, 476; May, Hist, of the Long Parliament I, 22, 64, II. 63. III, 78 ; Hutchinson, Memoirs, 100 ; Ludlow, Memoirs, I. 104. III. 253; Bulstrode, Memoirs, 86. 3) Lord Clarendon fennhéjázó irmodorában mondja : „ama söpredék, melyet a „kerekfej üek“ megvetett és útált nevével jelölnek.“ Hist, o f the Rebellion, 136. Ez 1641-ben volt, s ugylátszik, hogy ekkor alkalmaztatott ez elnevezés először. Lásd Fairfax, Corresp. II. 185, 320. 4) Röviddel az 1645 ben vívott edgehilli csata előtt Károly csapatainak mondá : „Megvetéskép neveznek titeket gavalléroknak.“ Lásd a király beszédeit: Som er,Tracts, IV. 478. Közvetlenül az ütközet után ellenfeleit arról vádolá,

95 hogy „minden tisztességes férfiút a gavallé * elnevezés által a köznép előtt gyanúsítanak.“ May, Hist. of the Long Parliament, III. 25 5) Saint-Aulaire szerint (Hist. de la Fronde I, Y frondeurök célja lett volna „limiter l’autorité royale, con­ sacrer les principes de la liberté civile et en confier la garde aux compagnies souveraines“; és a VI. lapon az 1648diki declaraciét „une véritable charte consitutionnelle“-nek nevezi. Lásd továbbá (I. 128.) Omer Talon beszédének be­ fejezését. Joly, kinek ez irány sehogy sem tetszett, arról pa­ naszkodik, hogy 1648-ban „le peuple tomboit impercepti­ blement dans le sentiment dangereux, qu’il est naturel et permis de se défendre et de s ’armer contre la violence des supérieurs.“ Mém. de Joly. 15. A Fronde közvetlen célja pedg egyrészt az adó alábbszállitása, másrészt oly törvény kieszközlése volt, mely szerint senkisem marasztalható 24 órániál tovább börtönben „sans être remis entre les mains du parlement pour lui faire son procès s’il se trouvoit cri­ minel, ou l’élargir s’il étoit innocent.“ Mém. de Montglat IL 135 ; Mém. de Motteville IL 3 9 8 ; Mém. de Retz, I. 265 ; Mém« d’Umer Talon, II. 224, 225, 240, 328. tt) Én a „parliament“ szót az értelemben használom, melyet ama kor irói tulajdonitottak annak, nem pedig a mai törvényszerű értelemben. 7) 1642-diki májusban még negyvenkét peer maradt Westminsterben. Haliam, Const. Hist. I. 559 ; de mindinkább­ elpártoltak a nép érdekétől; és a Pari. Hist. (III. 1282 1) szerint olyannyira megfogyának, hogy végre „kevés alkalom­ mal volt öt vagy hatnál több“ jelen. 8) E növekvő demokratikus irányt leginkább feltünteti Walter ez igen érdekes m űve: The History o f Independency. Egyebek közt lásd következő helyet : I. 59. És Clarendon 1644 ben mondja (Hist. of the Rebellion, 514) : „Amaz erő­ szakos párt, .mely először háborúba keveré a többieket, azután pedig elzára minden, netalán kibékülésre vezető ös­ vényt, belátta most már, hogy müvét annyiban teljesitette, a mennyiben az az eddigi eszközökkel lehetséges vala, s hogy ezentúl már új erőkre kell biznia annak betetőzését.“ Ez új erőkre vonatkozólag pedig később mondja (a 641. lapon) „hogy a nép aljával töltötték be a bizalmat igénylő és hasz­ not hajtó tisztségeket.“ XI. könyv, 1648 ból. Láss némely jó m egjegyzést : Bell, Fairfax Corresp. III. 115, 116. ') 1643-ban, Essex és Bedford kineveztetése után tör­ tént ez. Ludlow, Mem. I. 58; Carlyle, r,Cromwell“ I. 189.

96

10) „Midőn a király börtönbe akará vettetni az öt ta­ gót, Manchester — akkor Lord Kymbolton — volt az eg y et­ len peer, kit vád alá helyezett. E körülmény Kymboltont pártjával megkedvelteté és saját biztonsága még inkább cgybeforrasztá őt ez utóbbinak érdekeivel.“ Lingrrd, England VI. 337. Hasonl. Clarendon, 375; Ludlow, I. 20. Egyszer­ smind mondják, hogy Lord Essex a király ellen táplált sze­ mélyes ellenszenve folytán csatlakozott a nép-párthoz. u ) Cárlyle némely igen jellemző, de egyszersmind igen igazságos m egjegyzést kockáztat: „a korlátolt eszű, de nagy birtokú Essexek és Manchesterekre.“ Carlyle „Crom­ w ell“ I. 215. 12) Ludlow Memoirs III. 110; Hutchinson, Memoirs, 230, 231 ; Harris, Lives of the Stuarts, III. 106 ; Bulstrode, Memoirs, 112, 113, 119 ; Clarendon, Rebellion, 486, 514; vagy miként lord North mondja: .E ssex tábornok ugyanis a magánfondorkodók előtt némileg köpenyforgatónak tűnt fei.“ North, „Narrative of Passages relating to the Long Parliament,“ megjelent 1670-ben, Gromer : „Tracts“}VI. 578. Ugyané remek iró a 584-dik lapon Essex-ről mondja, hogy „a nemesség közül ő volt az első és utolsó is, kit a parliament katonai dolgokkal bízott meg, miáltal csakhamar közeledett élte válságpontjához. Szolgáljon a jövőben példa gyanánt, mely minden hasonrangu egyéniséget el ijeszszen attól, hogy felköltse ama demokratikus hatalmat, melynek az a főcélja, hogy letiporjon minden ama ranghoz tartozó egyéniséget “ Az intőlevél, m elyet a parliament 1644-ben hozzá intézett, a „Pari. H ist.“ III. köt. 274. lapján található. 13) Lingard. Hist, of England, VI. 318. A z Essex és Waller közti ellenségeskedést illetőleg lásd még : Walker, Hist, of Independency. I. 28, 29 ; és Pari. Hist. III. 117. Warwick Fülöp. (Memoirs 254.) Wallert megvetőleg London városa kedvenc tábornokának nevezi. u ) V. ö. Haliam, Const. Hist. I. 569, 570, és Bulstrode, Memoirs, 96, és Bedford levelét: Parliam. Hist. III. 189. 190. Ez ármányos levél megerősíti azon kedvezőtlen véle­ ményt, melyet a szerző felől Clarendon, „Rebellion“ cimü müvének 422. lapján nyilvánít. l6) Doctor Bâtes, Cromwell orvosának nyilatkoz szerint ezt mindjárt elejétől fogva látták. Szerinte a nép­ párt a nemesek közül némelyiknek vezérséget ajánlott ugyan, „de nem, mintha a lordok iránt, kiket épen most megbuk­ tatni és a közemberrel egyenlőkké tenni szándékoztak, bármi

97

tisztelettel is viseltettek volna, hanem azért, hogy saját mér­ gükkel mérgezzék meg őket és hogy — mind többet éd es­ getvén pártjokhoz, — növeszszék tekintélyüket.“ Bates, „Account o f the late Troubles in England“ I. 76. Lord North tövábbá fölveszi, hogj közvetlenül a háború m egkez­ dése után elhatároztatott a lordok házának föloszlatása. Lásd : Somer, Tracts, VI. 582. Ezeken kívül nem ismerek korábbi, közvetlen bizonyítékot, kivévén azt, hogy Orom* well 1644-ben mondta volna : „sohasem lesz jó dolgunk A n ­ gliában, mig a lordoktól meg nem szabadultunk.“ Ca.lyle, „Cromwell“, I. 217 ; és — ml kétségkívül ugyanaz — Holle : Memoire, 18. le) Ez az „önmegtagadási rendelet.“ (Self-deny ng Ordinance) vala, mely 1644-ben terjesztetett elé; de a mely a peerek ellenállása folytán csak a következő april hóban ment keresztül. Pari. Hist. Hl. 3 2 6 —337, 3 40—343, 354, 355. Lásd még : Lord Holle, Memoirs, 3 0 , Mem. o f Sir. P Warwíck, 283. 17) Az angol történet eme nagy korszakára vonatko zólag lásd : Pari. Hist. III. 1284 1. ; Haliam, Const. Hist. I 643; Campbell. Chi^f-Justices, 1 . 424 ; Ludlow, Mem. 1 .2 6 4 W arwick, Mem. 182, 336, 352. 18) „Cornet Joyce, a hadseregben az izgatók egy szabó vala és oly egyén, ki három-négy évvel azelőtt Hollis úr házában még igen alárendelt foglalkozást űzött.“ Clarendon, Rebellion, 612. „Egy farfangos szabó legény.“ D isra eli, Commentaríes on the Reign of Charles I, 185 ; II. 466. 1. 19) Ludlow (Memoirs, H. 139) ; Noble (Memoirs o f the House of Cromwell, II. 470) ; Winstanley (Loyal Martyrology, 1665-ből, 108. 1.) emlitik, hogy Pride targoncás volt. Mondják, hogy Cromwell nevetség tárgyává akarván teani a régi kitüntetéseket, lovaggá avatta őt és pedig „vessző­ v el.“ Orme, Life of Owen, 164 ; Harris, Lifes oí the Stuarts, III. 478. 20) „Az ötödmonarchia, melynek egyedüli feje bizonyos Venner — kádár vala.w Carlyle „Cromwell“ IIL 282. „Ven­ ner, egy kádár.“ Lister, Life and Corresp. of Clarendon, II. 62. 2Í) „Venner után második bizonyos Tuffnelvala, egy Gray JanLanejében lakó ács.“ W instanley „Martyrology“ 163. 22) „Ő fütő volt egy islingtoni serfőzdében, kés szatócs Thames Street-ben Lion-Key közelében.“ Pari. Hist. III. 1605. 1. Lásd még : Winstanley „Martyrology“ 122. B u c k l e . Anglia mivelödésének története. V.

7

98

23) Cromwell dicsérői közül némely ügyetlen el akarja ugyan nyomni azt a tényt, hogy serfőző volt ; de hogy ő e foglalkozást csakugyan űzte, mutatja számos bizonyiték, és bizonyítja saját orvosa Dr. Bâtes. Bâtes, Troubles in Eng­ land, II. 238. Walker, Hist, o f Independency, I 32, H. 25, HI. 37; Noble, Hous of Cromwell, I. 328—331. Sok más helyre is mely most nem jut eszembe, akadhadnak azok kik tanulmányozták e kor irodalmát. * 24) Jones John, előbb szolga, utóbb a hosszú Parliament alatt ezredes . . . . a protector nővérét vette nőük“ Pari. Hist. HL 1600. 1. „Szolga; . . . idővel Cromwell n ő ­ véreinek egyikét rette nőül.4* Winstanley „Martyrology“ 125. 25) „Deane Richard, Esq-ről mondják, hogy bizonyos Button szolgálatában állott, később pedig, miként atyja is, játékárús volt Ipswichben ; Popham és Blake-kel együtt a tengerészeti bizottság tagja Ion ; 1649-diki april hóban pedig tengernagygyá.“ Noble, Lives o f the Regicides, I. 172, 173. Hasonlókép W instanley szerint (Martyr. 121.) Deane „szolga volt Ipswich-ben.“ 26) „Inas bizonyos Vaughan nevű festékkereskedőnél* Noble, House of Cromwell, II. 507; és lásd „R egicides“ cimü müvében; I. 255. 27) „Inas volt egy posztószövőnél“ Winstanly, Martyrology, 108. Ugyané foglalkozást utóbb önállóan is ű z te , de kevés sikerrel, mert Dr. Bâtes (Troubles in England, II. 222.) „bukott posztókereskedőnek“ nevezi őt. 28) „Minden irodalmi képzettséget nélkülözött.“ Két rendkívüli beszéde följegyeztetett: Burton, Diary, I. 24, 25 4 8 —50. i 9 ) Holle, Mem. 82 ; Ludlow, Mein. II. 39; és Fairfax egy levele : Cary, Memorials o f the Civil War, 1842, I. 413. 30) „Berkstead, ki azelőtt tűt, fűzőtűt, és gyűszűt árulgatott és csekély pénzért a legnagyobb utat megtette volna, ki azonban most Cromwell által a londoni Tower helytartóságával tűntettetett ki.“ Bates, Account of the trou­ bles II. 222. 31) Noble, Regicides, II. 272, 273. Lord Holles ha­ sonlókép emliti (Memoirs, 174.), hogy „vászonszövő“ volt. 32) „Harvy Edward, ezelőtt szegény selyemkereskedő, most ezredes, ki a londoni püspök házát és annak fulhami nemesi jószágát birja.“ Walker, Independency, I. 170. „B i­ zonyos Harvey, bukott selyemkereskedő.“ Clarendon, R ebillión, 418.

33) „Rowe Owen „selyemkereskedést űzött . . . . az­ után a parliamenti hadseregbe lépett és ezredesi rangig v it­ te .“ Noble, Regicides, II. 150. 34) „Londoni selyem kereskedő; . . . . a hadseregbe lépett s egészen az ezredességig emelkedett.“ Noble, Regi­ cides, II, 283. „Bukott selyemkereskedő Cheapside*ben.“ W instanley, Martyrol. 130. 35) Walker, Independency, I, 143 ; Pari. Hist. III. 1608 1 ; Ludlow, Mem. II. 241, 250 ; Noble, Regicides, II. 158, 162. 36) „Posztókereskedő volt Dorchesterben“ és „1649és 1541-ben az államtanács tagja.“ Noble, Regicides, 1.99 ; lásd még Pari. Hist. III. 1594. 1. 37) „Serfőző Chichesterben ; . . . . 1650-ben az állam­ tanács egyik tagja Ion.“ Noble, Regicides, I. 136. „William Cawley, serfőző Chichesterben.“ W instanley“ Martyrology 138. 38) Berners John, „ki eredetileg szolga volt volna, 1659-ben az államtanács egyik tagja volt.“ Noble, Regici­ des, I. 90. 3ö) „Holland a fáklyásfiu.“ Walker, Independency, III. 37. „Eredetileg nem volt egyéb, mint Sir Vane Henrik, szolgája; . . . . a köztársaság megalapítása után 1649-ben és ismét 1650-ben az államtanács egyik tagja Ion.“ Noble, R egicides, I. 357, 358. 40) Noble, Mem. of Cromwell, II. 502. 41) Walker, Hist, o f Independ. I. 167. 42) Ellis, Original Letters illustrative of Englisch His tory, harm. foly. IV. köt. 219. Lond. 1846. 43) Pari. Hist. III. 1407 ; Rose, Biog. Dict. III. 172 Clarendon, Rebellion, 794. 44) „Adakozásokból élő, szegény egy gyerm ek.“ Har­ ris, „Stuarts“, V. 281. „Homályos születésű és még homá­ ly osb nevelésű egy ember.“ Clarendon, Life of Himself, 1116, 45) Lásd Vaughan, „Cromwell“ I. 227, 228, II. 299302, 433 ; Lister, Life and Corresp. of Clarendon, II, 231. III. 134. Közönséges vélemény szerint egy hackneyi papnak volt volna fia ; de ha állana is ez, úgy tekintve azt, hogy miként nőtt fel, származása bizonyára [törvénytelen volt Hackney-ből való származása azonban igen k étes és úgy látszik, hogy senki sem tudja, ki volt légyen atyja. Lásd : „Notes and Queries, IH. 69, 213. 46) Noble, Regicides, I. 362. CrÖmwell, nagy tiszte­ lettel viseltetett ezen kiváló férfiú iránt, ki nem csak mint katona vált ki, hanem a ki, Ítélve egy újabban közzétet levél után, egyszersmind pótolta volt korábbi neveltetését 7*

100

nek hiányait. Lásd Fairfax, Correspond. IV. 22—25, 108. Nem volt időszak Anglia történetében, melyben a közhiva­ talok annyi természetes képességű férfiakkal töltettek be. mint épen a köztársaság idejében. 47) Noble, House of Cromwell, II. 507. 4 8 ) Noble, Cromwell, II. 518; Bâtes, Troubles, IL 222. 49) Bâtes, Late Troubles, I. 87 ; Ludlow, Mem. I. 220. 50) Walker, Hist, of Indep. II. 87. 51) Ludlow, k ijô l ismeré Hewson ezredest, mondja, hogy „varga volt.“ Ludlow, Memoirs, H, 139. He ebben csak a barát szeretetreméltó részrehajlósága mutatkozik és nem szenved kétséget, hogy a derék ezredes nem volt sem több, sem kevesebb, mint cipőfoltozó. Lásd Walker, Independency, II. 39; Winstanley, Martyrol. 123. Bates, Late Troubles, IL 222 ; Noble, Cromwell, II. 251, 345r 470. 52) Walker, ki szem élyes tapasztalatait közli, mondja, hogy „1649 körül a hadsereg léién oly ezredesek és felsőbb rangú tisztek állottak, kik aranyozott hintókban, gazd ag ruházatban, költséges ünnepélyekeu urakként jelentkeztek, noha több közülök azelőtt teherlovat vezetett, bőrkötényt viselt é3 képtelen volt volna megnevezni atyját vagy any­ já t.“ Hist. o f Independency, II. 244. A „Mercurius Kusticusu 1647-ben mondja: „Chelmsford egy üstfoltozó, két cipő foltozó, két szabó és két házaló által kormányoztatok.“ Gouthey, Commonplace Book, 3. folyam, 1850, 430 és 434. 1647-ben, egy másik mü hasonló megjegyzést tesz Cambridge-et illetőleg, míg lord Holles állítja, hogy „az ezredesek és tisztek legtöbbje iparos, serfőző, szabó, aranyműves, varga s egyéb hasonló volt.“ Holles, Memoirs, 149. Midőn Whitelocke 1653-ban Svédhont látogatá, egyik város prätora lehordá a parliamentet, mondván, hogy az „megölte ki­ rályát és nem egyéb, mint szabók és cipőfoltozók cimborasága.“ W hitelocke, Swedish Embassy. I. 205. Láss még egy jegyzetet : Carwithen, Hist, o f the Church of England, II. 156. 5S) Maga de Retz, ki siker nélkül kisértette m néppárt szervezését, belátá, hogy egy lépést sem tehetni a nemesség nélkül, és demokratikus érzületei dacára 1648« bán tanácsosnak látá. „tâcher d’engager dans les intérêts publics les personnes de qualité.“ Mém. de Joly, 31. 54) Mably (Observations sur l ’Hist. de France) nyiltan mondja : „L’exemple d’un grand a toujours été plus con­ tagieux chez les Français que partout ailleurs.“ Lásd még IL 267: „Jamais l ’exemple des grands n’a été aussi conta

101 gieux qu’en France ; on dirait qu’ils ont le malheureux pri * vilége de tout justifier.“ Rivarol, noha véleménye más te­ kintetben teljesen ellenkezik Mably nézeteivel, mondja, hogy Franciaországban: „la noblesse est aux yeux du peuple une espèce de religion, dont les gentilshomme sont les prê­ tres.“ Mem. de Rivarol, 91. Szerencsére a francia forrada­ lom, vagyis inkább az e forradalmat előidéző körülmények teljesen megsemmisítették e gyalázatos hódolatot. 55) La Rochefoucauld herceg nyíltan megengedi, hogy 1649-ben a nemesség keltette a polgári háborút, „avec d’autant plus de chaleur que c’était une nouveauté.“ Mém. de Rochefoucauld, I. 406. Hasonlókép Lemontey (Etablisse­ ment de Louis XIV. 368) : „La vieille noblesse, qui ne sa­ vait que combattre, faisait la guerre par goût, par besoin, par vanité, par ennui.“ Lásd Mém. d’Omer Talon II. 467. és 648. lapján rövid foglalatját azon indokoknak, melyek 1649-ben a nemességet háborúra birták ; az iránt pedig, m iként buktatá meg ledérségök a fronde o t5 lásd: Laval­ lée, Hist, des Français, ni. 169, 170. 56) Innen származik a hercegnők „femmes assises“ elnevezése, holott az alantabb rangú nők mint „non assises“ szerepelnek. Mém. de Fontenay Mareuilîe, I. 111. Ségur gróf beszéli, h ogy„Ies duchesses jouissaient de la préroga­ tive d’être assises sur un tabouret chez la reine.“ Mém. de Ségur, I. 79. Ama fontosságot, melyet ennek tulajdonítot­ tak, mulattatóan ecseteli: Mém de Saint-Simon, HL 215 — 218, Paris, 1842 ; v. ö. D e Tocqueville, Règne de Louis XV. II. 116 ; és Mém. de Genlis, X. 383. 57) „Survint incontinent une autre difficulté à la cour sur le sujet des tabourets, que doivent avoir les dames dans la chambre de la reine ; car encore que cela ne s’accorde régulièrement qu’aux duchesses, néaumoins le feu roi Louis XIII. l ’avoit accordé aux filles de la maison de Bouillon.“ etc. Mém d’Omer Talon, III 5. A hercegnők jogainak ez öregbedését illetőleg XIII. Lajos uralma alatt, lásd még Séguier esetét : Duclos, Mémoires Secrets, I. 360, 361. Ez újítás­ nak igen kom oly következm ényei voltak ; és Tallemant des Réaux (Historiettes, VIII. 223, 224.) egy igen előkelő úrnő­ ről mondja : Pour satisfaire son ambition, il lui falloit un tabouret : elle cabale pour épouser le vieux Bouillon La Marck, veuf pour la seconde fois.“ Ez ugyan nem sikerűié neki ; de elhatározván, hogy nem tagit „elle ne se rebut point, et voulante à toute force avoir un tabouret, elle épouse le fils ainé de duc du Villars ; c’est un ridicule de corps et

102 d ’esprit, car il est bossu et quasi imbécile, et gueux pardes­ sus cela.“ E bús esemény 1649-ben történt. 58) De Fleix comtesse és de Pons asszonyságot tőleg lásd : Mém. de Motteville, III. 116, 369. Ugyané ma­ gas tekintély szerint (III. 367) de Masílac hercegnő rangjá­ nak alantabb volta egyedül azon fájdalmas körülményben rej­ lett, hogy férje csupán hercegnek volt fia, a herceg maga pedig még életben volt: „il n’étoifc qme gentilhomme, et son père le duc de la Rochefoucauld n’étoit pas mort.u 5Î) E dolgok hosszadalmas elbeszélése Motteville memorjaiban (III. 367, 393) mutatja ama fontosságot, melyet az egykorú közvélemény azoknak tulajdonitott. 60) 1649-diki októberben „la noblesse s’assembla à Paris sur le fait des tabourets.“ Mém. de Lenet, I. 184. 61) „Tous ceux donc qui par leurs aïeux avaient dans leurs maisons de la grandeur, par des alliances des femmes descendues de ceux qui étaient autrefois maîtres et souve­ rains des provinces de France, demandèrent la même pré­ rogative que celle qui venoit d’être accordée au sang de F oix.“ Mém. de Motteville, III. 117. E gy másik kor társ sze­ rint: „Cette prétention émut toutes les maisons de la cour sur cette différence et inégalité,“ Mém. d’Omer Talon, III. 6 ; és II. 437 : „le marquis de Noirmoutier et celui de Vitry demandoient le tabouret pour leurs femmes.“ 62) E gy pillanatig az alsóbb nemesség csakugyan e volt határozva arra, hogy ellentüntetést rendez ; mely szán dék kivitele bizonyára polgárháborút idézett volna elő „Nous résolûmes une contre-assemblée de noblesse pou soutenir le tabouret de la maison de Rohan.“ De Retz Mémoires I. 284. 63) Mém. de Motteville, III. 389. 64) „Signé d’elle, et des quatre secrétaires d’état.“ Ugyanott III. 391. 65) E nagy harcra vonatkozólag a legjobb tudósítást találhatni, Madame de Motteville és Omer Talon em lékira­ taiban; két igen különböző szellemű iró, de mindkettő át v a n hatva a vitakérdés nagyságától. 66) Saint Aulaire szerint (Hist, de la Fronde I. 317) ugyanez évben (1649-ben) „l’esp ritd e discussion fermentait dans toutes les têtes, et chacun à cette époque soum ettait les actes de l’autorité à un examen raisonné.“ Montglat emlékirataiban az 1619-dik év alatt mondja, h ogy „on ne páriáit publiquement dans Paris que de République et d

103 Liberté.“ II. 186. 1648-ban “effusa est eontemptio super p rincipes/ Mém. d’Omer Talon, II. 271. 67) De Retz, korának egyik legélesebb észlelője, m eg­ engedi, hogy a Fronde meghiúsulását nem tulajdonithatni a nép állliatatlanságának : „Vous vous étonnerez pas peutêtre de ce que je dis plus sûr, à cause de l’instabilité du peuple : mais il faut avouer que celui de Paris se fixe plus aisément qu’aucun; et autre et M. de Villeroi, qui a été le plus habile homme de son siècle, et qui en a parfaitement connu le naturel dans tout le cours de la ligue, où il le gouverna sous M. du Maine, a été de ce sentiment. Ce que j’en éprouvois moimême me la p ersu ad oit/ Mém. de Retz, I. 348 : nevezetes egy hely ez, mely egyszersmind meglepő ellentétet képez ama tudatlan irók deklamálásához, kik a népnek folyton szemére hányják állhatatlanságát. 68) E kényes kérdés eldöntése York hercegnek ked­ vezett, kinek 1649-ban : „la reine fit de grands honneurs, et lui donna une chaise à bras.“ Mém. de Motteville, III. 275. ü g y látszik, hogy a király szobájában ez máskép volt elrendezve,*; Omer Talon ugyanis (Mém. II. 332.) azt beszéli, hogy „le duc d’Orléans n’avoit point de fauteuil, mais un simple siège pliant, à cause que nous étions dans le cham­ bre du r o i/ A következő évből, midőn nem a király szo­ bájában ment véghez a jelenet, ugyanez iró megjegyzi, hogy „M. le duc d’Orléans assis dans un fa u te u il/ Ugyan. DI. 95. Y. ô. Le Yassor, Hist, de Louis, XIII. YI11. 310. V ol­ taire (Dict. Philos, art. Cérémonies, mondja : „Le fauteuil à bras, la chaise à dos, le tabouret, la maine droite et la main gauche, ont été pendant plusieurs siècles d’importants objets de politique, et d’illustres sujets de q u erelles/ Oeuv­ res de Voltaire, XXXVII. 486. A „fauteuil“ és a „chaise“ etiquette-jének magyarázata található : Mém. deGenlis, X. 287. 69) Lásd Mém. de Motteville, III. 309, 310. 70) N évjegyzékét azon nőknek, kiknek jogában állott a királynét megcsókolhatni, lásd : Mém. de Motteville III. 318. 71) Mém. d’Omer Talon, I. 2 1 7 —219. Condé herceg mérgesen megjegyzé, hogy egy T e Deum alkalmával „il ne pouvait être assis en autre place que dans la première c h a ire/ Ez 1642-ben történt. 72) A „drap de pied“ miatti egy civakodást illetőleg lásd: Mém. de Motteville, II. 249. 73) Igen komoly vitára adott alkalmat Marsillac her­ cegnő abbeli követelése : „d’entrer dans le Louvre en car­ r o s s e / Mém. de Motteville, III. 367, 389.

104 74) Mém. de Pontchartrain, I. 422, 423 ; XIII. Lajos ko­ ronázása alkalmával. Aziránt, hogy mily zavarokat idézett elé a menetbeli elsőbbség kérdése, további példákat találhatni : Mém. d’Omer Talon, III. 23, 24. 437 ; sőt még Sully e ko­ moly müvében is : Oeconomies Royales, VII. 126, VIII. 395 ’ v. ö. de Thóu, Hist. Univ. IX. 86, 87. 75) Mém. de Lenet, 378, 379. Lenet, k i igen nagy tisztelője volt a nemességnek, mind e dolgokat elbeszéli anélkül, hogy legkevésbbé is észrevenné azok esztelen v o l­ tát. Nem mellőzhetem ama borzasztó vitát, mely 11652-ben Rohan herceg követelései iránt folyt (Mém de Conrart, 151, 152) ; sem egy másikat, mely IV. Henrik uralma alatt ke­ letkezett aziránt, váljon valam ely aláírásnál a herceget vagy pedig a marsait illeti az elsőbbség. De Thou, Hist. univ. XL 11 76) E nehézség 1652-ben két herceg között szenve­ délyes vitát keltett és párbajjal < végződött, melyben — mint az egykorú irók legtöbbje émliti — Nemours herceg megöletett. Lásd Mém. de Montglat, II. 357 ; Mém. de la Rochíoucauld, H. 172 ; Mém de Conrart, 172—175 ; Mém. de Retz, H. 203; Mém. de Omer Talon, IH. 437. 77) Pontchartrain, egyik áílamminiszter, 1620 alatt Írja : „En ce même temps s ’étoit mû un très grand différent entre M. le prince de Condé et M. le comte de Soissons, sur le sujet de la serviette que chacun d’eux prétendoit devoir présenter au roi quand ils se rencontreroient tous deux près sa m ajesté.“ Mém. de Pontchartrain, II 295. Levassor, ki bővebb tudósítást ad e tárgyról (Règne de Louis XIII III, 536, 537), mondja : rChacun des deux princes du rang fort échauffez, à qui feroit une fonction de maître d’Hotel, tiroit la serviette de son côté, et la contestation augmentoit d’une manière dont les suites pouvoient devenir fâcheuses.“ A király közvetítése folytán azonban rils furent donc obligez de céder : mais ce ne fut pas sans se dire l ’une à l’autre des paroles hautes et ménaçantes.“ 78) Némely tekintély szerint csak hercegnek Beje fog­ lalkozhatott a királyné ingével; mások szerint pedig az esetben, ha hercegné nem volt jelen, e jogot az első udvari hölgy gyakorlá, bárki volt légyen is. E különböző eseteket és a z általok okozott nehézségeket illetőleg lásd : Mém. de SaintSimon, VII, 125,1842, és Mém. de Motteville, II. 2 8 ,2 7 6 ,2 7 7 . 79) Mely egyszersmind összefüggésben áll a lovagrend intézményével, mindkettő egy és ugyanazon szellem jelen­ sége lévén.

105 80) Ez érzelmek még közvet énül a francia forrada­ lom előtt uralkodtak. Láss például rendkívüli részleteket : Campan, Mém. sur Marie Antoinette, I. 98, 99; mit összeha­ sonlíthatni Prudhomme, „Miroir de Paris“ cimü müvének kivonatával, melyet találhatni : Southey, Cominonplace Book, III. folyam, 1850, 251, no. 165. 81) Ludiow igy fejezi ki azon érzületeket, melyek őt a korona megtámadására késztetek: „A kérdés, mely k ö ­ rül köztünk és a királypártiak közt vita folyt, nézetem szerint az vala, váljon a király istenként, saját akarata szerint uralkodjék, a nép pedig barom módjára puszta erő­ szak által kormány oztassék-e, vagy pedig önszabta törvé­ nyek szerint és saját beleegyezéséből eredt kormány által ? Teljesen meg valék győződve, hogy a király iránti enge­ dékenység az angol népre nézve veszélyes, igazságtalan és már természeténél fogva istentelen volt volna. V. ö. Whitelock Krisztina királynőhöz intézett szellemdus beszédét: Journal of the Swedish Embassy, I. 238; és lásd még 390, és 391.

TIZENEGYEDIK FEJEZETHEZ. 0 A legkiválóbb irók gyalázatos szolgaleiküségét il­ letőleg lásd: Öapefigue, „Louis X IV ,“ I. 41, 42, 116; a nép érzületét illetőleg pedig Le Vassor, ki XIV Lajos uralmának vége felé irt, keserűen megjegyzi :, mais les Français, accoutu­ més à l’esclavage, ne sentent plus la pesanteur de leur chaî­ nes.“ Le Vassor, ï ï i s i de Louis. XIH., VI. 670. Az idege­ nek basonlókép elcsodálkoztak ez általános, és még inkább e szolgálatkész alázatosságon. Lord Shaftesbury 1704—5. februárban % kelt egyik levelében lángoló dicsbeszédet mond a szabadságra, de hozzáteszi, hogy Franciaországban „ezt aligha megértik, mert habár itt ott meg-naegvillan is a sza­ badság eBzméje, mégis eddig nem ismerek egyetlen egy szabad franciát.“ Förster, Original Leiters of Locke, Sidney and Shaftesbury, 1830, 205. Ugyanez évben de Foe hasonló m egjegyzést tesz a francia nemességre vonatkozólag ; W il­ son, Life of de Foe, II. 209 ; és 1699-ben Addisou Bloisból irt egy levelet, mely meglepően mutatja a franciák sülyedtségét. Aikin, Life of Addison, I. 80. V. ö. Burnet, O wm Time, IV. 365, „azon durva hízelgést illetőleg, melyre a franciák — messze túlszárnyalva az elmúlt idők példáit — kiályuk irányában vetem edtek.“

106 2) A korona és egyház közötti eme szerződés fölté­ teleit helyesen fejezi ki Ranke: „Wir sehen, die beiden Ge walten unterstützten einander. Der König ward von den Einwirkungen der weltlichen, der Clerus von der unbeding­ ten! Autorität der geistlichen Gewalt des Papstthums freigespröchen.“ Die Papste, in . 168. 3) Jellemének e vonását igen jól festi Sismondi : Hist des Franaçis, X XV . 43. 4) Flassan szerint az első üldözési törvény 1679-ből volna : „Dès l’année 1679 les concessions faites aux protestáns avaient été graduellement restreintes.* Diplomatie Français IV. 92; Benoist, Edit de Nantes, IH. 4 6 0 —462. 481, Thynne Clarendon Lordhoz intézett egyik levelében (Lister, Life of Clarendon, III. 446) 1667-ben emlittetik „a félemletes üldözés, melyben a reformált vallás Franciaországban részesül“ és Locke, ki 1675 és 1676-ban utazott Franciaor­ szágban, naplójában (King, Life of Locke, I. 110) említi hegy a protestánsok „minden nap egyik-másik kiváltságuk­ tól m egfosztatnak.“ 5) A rendelet eltörlésének történetét mindegyik fran cia történetírónál föllelhetni ; de a mennyire emlékszem, egyik sem tesz említést arról, hogy Párisban már 20 év­ vel beteljesedése előtt ez eltörlésnek híre járt. 1665-diki márciusban Patin írja : „On dit que, pour miner les h u gu e­ nots, le roi veut supprimer les chambres de l’édit, et abo­ lir l’édit de N antes.“ Leiters de Patin, HL 516. 6) Y. ő. Burnet, Own Time, HI. 7 3 —76, és "„Siècle de Louis X IV .“ Oeuvres de Voltaire, X X . 377, 378. Vol­ taire szerint azon protestánsok, kik megmaradtak vallá­ sukban, „étaient livrés aux soldats, qui eurent toute licen­ ce, excepté celle de tuer. Il y eut pourtant plusieurs p er­ sonnes si cruellement maltraitées qu’elles en moururent.“ Es Burnet szerint, ki 1685-ben volt Franciaországban, „mind­ egyik ember a kegyetlenségek uj nemeinek föltalálásán járatá eszét.“ H ogy miben állott ez uj nemek némelyike, azonnal megmondom; bármi gyötrő is ez, de okvetlenül szükséges arra, hogy XIV. Lajos uralmát megértsük. Szét kell tépnünk a fátyolt ; és amaz émelygős álgyöngédségnek, mely az ilyeneket leplezgetni szeretné, tágítania kell a történetíró abbeli kötelessége előtt, hogy nyilvánosan m eg­ szégyenítse és nyilvános gyalázattal bélyegezze azt az e g y ­ házat, mely ez eljárásra uszitgatott, azt a fejedelmet, ki azt erőszakkal foganatossá és azt a kort, mely az ilyent türé.

107 E tekintetbeni ismereteink eredeti kútforrásait képe­ zik : Quick, Synodicon in Gallia. 1692, in folio ; és Benoist, Histoire de l’Edit de Nantes, 1695, 4-to. E két műből me­ ntém a következő kivonatos tudósítást az iránt, mi Fran­ ciaországban 1685-ben történt. „Azután megrohanták a protestánsok szem élyét; és nem volt gonoszság, bármily iszonyatos lett légyen is, melyet nem foganatosítottak volna a végből, hogy őket hitök elhagyására bírják . . . Kötözték őket, mint a kinpadra feszitett gonosztevőket ; és e hely­ zetben tölcsért adván Szájokba, addig öntötték torkukba a bort, mig — ennek szesze által józan eszöket vesztve — k a tolik u sok n ak nem vallották magukat Némelyeket, mi­ után mezőktől megfosztották és ezerféle méltatlanságokkal illették, tetőtől talpig tűkkel szurkáltak, penecilusokkal vagdaltak, orrukat izzó harapófogókkal csipdelték és ily állapotban azután a szobákban körülhurcolák mindaddig, mig csak meg nem Ígérték, hogy római k a to lik u so k k á válnak, vagy pedig mig e szegény, isten kegyelm éért es­ deklő kínzót tak fájdalmas jajdulásai fölhagyásra nem birák őket . . . . Néhutt atyákat és férjeket ágylábhoz kötöztek, leányaikat pedig és nejeiket szemök láttára becsteleniték . . . . Másoknak meg ujjaik és lábujjaikról lenyúzák a körmöket, mi bizonyára kiállhatatlan kint okozhatott. Má­ soknak lábaikat égeték. Férfiakat és nőket fújtató, segélyé­ vel egészen a pukkadásig telitettek levegővel. És ha ez iszonyatos eszközök mind nem birbaták e lényeket lelki ismeretök megsértésére, vallások megtagadására, úgy szűk és dohos börtönökbe vetették őket, az emberietlenség minden nemeit követvén el rajtok.“ Quick, Synodicon, I, CXXX. és CXXXI. „Cependant les troupes exerçoient partout des cruautez inouïes. Tout leur étoit permis, pourvu qu’ils ne fissent pas mourir. Ils faisoient danser quelquefois leurs hôtes, jusqu’à ce qu’ils n’en pouvoient plus . . . . Il y en eut plusieurs à qui on donna des coups de bâton sous les pieds, pour éprouver si ce supplice est aussi cruel que les relations le publient. On arrachoit à d’autres le poil de la barbe . . . D ’autres brûloient à la chandelle le poil des bras et de jam bes de leurs hôtes. D ’autres faisoient brûler de la poudre, si près du visage de oeux qui leur resistoient, qu’elle leur griiloit toute la peau. Ils mettoient à d’autres de charbons alfUmez dans les mains, et les contraignoient de les tenir fermées, jusqu’à ce que les charbons fussent éteients . . . . Oa brûla les pieds à plusieurs tenant les uns longtemps devant un grandfeu ; appliquant aux autres une

108

pelle ardent sous les pieds ; liant les pieds des autres dans des bottins pleines de graisse, qu’on fai soit fondre et chauf­ fer peu à peu devant un brasier ardent.“ Benoist. Hist. de l’Edit de Nantes, Y. 887— 889. E gy Ryau nevű protestánsot plièrent fort étroitement ; lui sevrèrent les doigts des mains ; lui fichèrent des épingles sous les ongles ; lui firent brûler de la poudre dans les oreilles ; lui percèrent les cuisses en plusieurs lieux, rt versèrent du vinaigre et du sel dans se blessures. P a r ce t o u r m e n t i l s é p u i s è r e n t s a p a t i e n c e d e u x j o u r s ; et l e f o r c è r e n t à c h a n ­ g e r d e r e l i g i o n . “ 890. 1. „Les dragons étoient les mê­ mes en tout lieux. Ils battoieni ils étourdissoient, ils brûloient en Bourgogne comme en Poitou, en Champagne com­ me en Guyenne, en Normandie comme en Languedoc. Mais ils n ’avoient pour les femmes ni plus de respect, ni plus de pitié que pour les hommes. Au contraire, ils abusoient de la tendre pudeur qui est une des propriétez, de leur sexe et ils s’en prevaloient pom leur faire de plus sensibles ou­ trages. On leur levőit quelquefois leurs juppes par dessus la tête, et on leur jettoit de seaux d’eau sur le corps. Il y en eut plusieurs que les soldats mirent en chemise, et qu’ils forcèrent de danser avec eux dans cet état............. Deux filles de Calais, nommées le Noble, fureut mises tou­ tes nues sur le pavé, et furent ainsi exposées à la mocquerie et aux outrages des passans . . . . Des dragons ayant lié la dame de Vezençai a la quenoulle de son lit, lui crach­ aient dans la bouche quand elle l’ouvroit pour parler ou pour soupirer.“ 891, 892. A 917-dik lapon a nőkkeli bá­ násmódot illetőleg még sokkal iszonyúbb részletek adatnak elő, melyek közlésétől harag inkább, semmint szégyen tart vissza. Valóban a szégyen csak azon egyházat és azon kor­ mányt érheti, melyek egyesült tekintélye alatt az ily b ot­ rányos erőszakoskodást nyilván elkövetni lehetett, egyedül a végből, hogy az emberek vallási meggyőződésük m egvál­ tozására birassanak. 7) Blanqui szerint (Hist. de l’Economie politique, 10) Franciaország a nantesi rendelet visszavonása által „cinq cent mille de ses enfants les plus industrieux“ vesz­ tett el, kik más tartományokba vivék „les habitudes d’ordre et de travail don ils étaient im bus.“ Lásd még „Siècle de Louis X IV .“ chap. X XV I. Oeuvres de Voltaire, XX. 880, 381. Némelyeik Éj szak-Amerikába vándoroltak. V. ö. Godwin, On Population 388, 389, és Benoist, l’Edit de Nantes, 973, 974; és Lyell, Second Vísit to the United States, edit.

109 1849, II. 159. A visszavonás hatásait illetőleg lásd még : Lettres inédites de Voltaire, II. 473, 8) A királyok iránti tisztelet csökkenését illetőleg, mely az isten kegyelméből való jo g mellőzéséből eredt, lásd: Spencer, Social Statics, 423, 42 4 ; és a papság be­ folyását illetőleg, melyet a régi tan terjesztésénél gyakorolt, lásd Allen tudós művét „On the Royal Prérogative,0 edit. 1849, 156. Lásd még Locke némely találó m egjegyzését: King, Life of Locke, IL 90. 9) „Qu’est devenu, en effet, le droit divin, cette pen­ sée, autrefois acceptée par les masses, que les rois étaient les représentants de Dieu sur la terre, que, la racine de leur pouvoir était dans le ciel ? Elle s’est évanouie devant cette aut­ re pensée, qu’aucun nuage, aucun mysticisme n’obscurcit ; de­ vant cette pensée si naturelle et brillant d’une clarté si nette et si vive, que la souveraine puissance, sur la terre, appartient an peuple entier, et non à une fraction, et m o­ ins encore à un seul homme.“ R ey, Science Sociale, III. 308. V. ô. Manning, On the Law o f Nations, 101 ; Lain g, Sweden, 408; Laing, Denmark, 196 ; Burke, Works, I. 391. 10) Ezekben is, miként mindenben, a tisztelet szóla mai jóval túlélték amaz érzületeket, a m elyekből eredtek. Brougham lord (Political Philosophy I. 43, Lond. 1849) megjegyzi, hogy „minden cimök az istenségtől vétetik, és úgy illettéinek avval, mintha istennek e földöni helytartói volnának; „ő kegyelm ének“, „őfelségén ek “, „az úr fölkent­ jeinek“, „az isten földi helytartóinak“ neveztetnek, eltekintve sok egyéb elnevezéstől, mely vagy esztelen vagy istenká­ romló, de a melyeket a kelet királyai m ég jóval felülmúl­ nak. Ez igaz ugyan, de ha Brougham lord 300 évvel ez­ előtt irja, úgy fáradozása fejében levágják füleit. 11) „La Première période du gouvernement de Louis XIV. commence donc en 1661 “ Capefigue, Louis XIV. I. 4. 12) Biog Univ. XI. 157. 13) A Biog. Univ. XXXIII. köt. 50. lapján mondatik, hogy azt „16 éves korában irta“ volna; a 46. lapon pedig, hogy 1623-ban született. 14) Leslie, Natural Philos. 201; Bordas Demoulin, Le Cartésianisme, I. 310. Sir John Herschel sze«int (Disc, on Nat. Philos. 229, 230) ez a természettanban „egyike az első alapkisérleteknek, ha nem az első ;“ és „az emberek kedélyeiben az imént gyökeret vert kísérleti bizonyítás iránti fogékonyságot inkább növelé, mint bármely más vivmány,

110 melyet a tudomány az ideig fölmutathatott.“ Ily szempont­ ból tekintvén a dolgot, a tudomány tulajdonképi gazdagítása még érdemeinek legcsekélyebbikét képezi. 15) Montucla, Hist. des Mathématiques, IL 61. mondja : „vers 1658“ ; és a 65. lapon : „il se mit, vers le commen­ cement de 1658, à considérer plus profondément les pro­ priétés de cette courbe.“ 16) Montucla (Hist. des Mathémat. H. 136) lelkesedve jelen tik i, hogy „siD cescartes eût manqué à l’esprit humain, Fermât l’eût remplacé en géom étrie.“ Simson, a görög mér­ tan hires visszaállító] a mondja, hogy az újabb koriak közül egyedül Fermât értette a korolláriumokat. Lásd Trail, Account o f Simson, 1812, 4-o, 18, 41. A mi illeti az össze­ függést saját nézetei és a külzeléki hánylatnak rákövetke­ zett fölfedezése közt, lásd : Brewster, Life o f Newton, II. 7, 8 ; és v. ö. Comte, Philosophie Posotive, I. 228, 229, 726. 727. 17) Lásd kivonatát két levélnek, m elyet Fermât 1636 ban Eoberval-hoz intézett : Montucla, Hist, des Mathémat. II. 136, 137, m elyeket nem emlit föl a Fermat-ról szóló rö vid cikk Hutton müvében : Mathematical Dictionary, I. 510 4-o, 1815. Gyalázat az angol mennyiségtudósokra nézve, hogy Hutton e tökéletlen müve még mindig a legjobb, mely saját tudományuk történetéről eddig íratott. Az adatoknak hasonló elhanyagolása mutatkozik Playfairnek Fermatra vo­ natkozó futólagos észrevételeiben. Lásd : Playfair, Disserta­ tion on the Progress o f Mathematical Science, Encylop. Brit. I. 440, 7-dik kiad. 18) Hutton, Mathemat. Dict. I. 572. 19) Ugyanott H, 46. 20) Melynek megállapitójaként Saveur tekinthető. V . ö. Eloge de Saveur, Oeuvres de Fontenelle, Paris 1766, V. 435. és W hewellH ist. o f the Induct. Sciences, H. 334; Com­ te, Philos. Pos. II. 627, 628. 21) A francia akadémiának Napoleon elé terjesztett egyik jelentésében ;XIV. Lajos uralmát illetőleg mondatik. „les sciences exactes et les sciences physiques peu cultivées en France dans un siècle qui paroissoit ne trouver de char­ mes que dans la littérature.“ Dacier, Rapport Historique. 24. V agy amint Lacretelle azt kifejezi (Dix-huitième Siècle, II. 10) : „La France, après avoir fourni Descartes et P a sca l, eut pendant quelque temps à envier aux nations étrangères la gloire de produire des génies créateurs dans les sciences.“ 22) A 17-ik század vége felé egyik iró, a m agaegyü-

111 gyüségben, ekként nyilatkozott. „Franciaország mostani ki­ rálya hires arról, hogy pártolja mindazon kitűnő és tehet­ séges férfiakat, kik nagyságát növelhetik.“ Aubry. Letters, II. 624. 23) NewtonPrincipái 1687-benjelentek m e g ; és 1732ben Maupertuis „a francia csillagászok közül első, ki a ne­ hézkedési elmélet kritikai védelmére kelt.“ Grant, Hist, of Physical Astronomy, 31, 43. 1738-ban Voltaire Írja : „la France est jusqu’à présent le seul pays où les théories de Newton en physique, et de Boërhaave en médecine soient combattnes. Nous n’avons pas encore de bons éléments de physique ; nous avons pour toute astronomie le livre de Bion, qni n e st qu’un ramas informe de quelques mémoires de l’académ ie.“ Corresp. Ouvres de Voltaire, LVII. 340. A z iránt, hogy Franciaországban Newton fölfedezései oly későn fogadtattak el, v. ö. Eloge de Lacaille, Oeuvres de B ailly, Paris, 1790, I. 175, 176. Mindez még feltűnőbb, ha meggondoljuk, hogy Newton következtetései közül sok már elterjedt volt, még mielőtt a Principiákba fölvétetett vo ln a ; és Brewster „ ife o f Newton“ cimü munkájából (I. 25, 26, *290) kitűnik, hogy Newton a nehézkedésre vonatkozó el­ mélkedéseit már 1660-ban, vagy pedig még 1665-diki ősz­ szel kezdte volt meg. 24) „L’ablé Picard fut, en société avec Auzout, l’in­ venteur du m’crométre.“ Biog. Univ. XXXIV. 253. Lásd még : Préface de l ’Hist. de l’Académie des Sciences, Oeuv­ res de Fontenelle, Paris, 1766, X. 20. 25) A mikrométer föltalálását legjobban tárgyalja Grant, Hist, of Physical Astronomy, 428, 450—453 ; e mű­ ben bebizonyittatik, hogy azt Gascoigne találta föl 1639ben, vagy talán még egy-két évvel előbb. V. ö. Humboldt, Kosmos. III. 5 0 ; ki e találmányt hasonlókép Gascoigne-nak tulajdonítja, de tévesen helyezi azt 1640-be. Montucla (Hist. des Mathématiques, I I . 570, 571) m egengedi ugyan Gasco­ igne elsőbbségét, dé kevésre becsüli érdemeit, nem ismer­ vén azon tényeket, m elyeket később Grant hozott föl. 26) E gy rövid tudósitást e jeles férfiúról láss : Lankaster, Mem. o f Key. 17. 2?) Dacára ama nagy előítéletnek, mely akkor az angolok iránt tápláltatott Butterfieldet „a király és az összes hercegek foglalkodtatták.“ Lister, Account of Paris at the close o f the Seventeenth Century, edited by Dr. Henning, 85. Fontenelle Hubint „az 1687-i párisi műszerké­ szítők egyik legkitűnőbbjének mondja (Eloge d’Amontons,

112 Oeuvres de Fontenelle, Paris, 1766, I. 113), de elfeledte hozzáteni azt, hogy ez is angol volt. „Lutetiae sedem posuerat ante aliquod tempus Angîus quidam nomine Hubinus, vir ingeniosus, atque hujusmodi machinationum peritus opifex et industrius. Hominen adii.“ etc. Huetii Commeutarius de Rebus ad eum pertinentibus, p. 346. Hasonlóképen az angol óraművesek fensobbsége X lV . Lajos uralmának vége felé kétségbevonhatîan, V. ö. B iog. Univ. XXIV. 242, 243, és Brewster, Life of Newton, II 262 ; XIV. Lajos uralmá­ nak közepét illetőleg lásd pedig : Eloge de Sebastien, Oeuv­ res de Fontenelle VL 332, 333. 28) „Les manufactures étaient plutôt dirigées vers les brillant que vers l’utile. On s’efforça , par un arrêt du mois de mars 1700, d’extirper, ou du moins de réduire beaucoup les fabriques de bas au métier. Malgré cette fausse {direc­ tion, les objets d’un luxe trés recherché faissaient des pro­ grès bien lents. En 1687, après la mort de Colbert, la cour soldait encore l’industrie des barbares, et faisait fabriquer et broder ses plus beaux habits à Constantinople u Lemontey, Etablissement de Louis X IV. 364 Lacretelle (Dix-hui­ tième Siècle, II. 5) mondja, hogy XIV. Lajos uralkodásának utolsó harminc éve alatt „les manufactures tombaient.K z 9 ) Cuvier (Biog. Univ. XXXVH. 199). Franciaország állapotát bét évvel XIV. Lajos halála után eleként jellem zi : „Nos forges étaient alors presque dans l’enfance ; et nous ne faisions point d’acier: tout celui qu’éxigeaient les dif­ ferents métiers nous venait de l’étranger . . . . Nous ne faisions point alors de ferblanc, et il ne nous venait que de l’Allem agne.“ 3 ° ) „Certainement la découverte de Pecquet ne brille pas moins dans l’histoire de notre art que la vérité démon­ trée pour la première fois par H arvey.1' Sprengel, n ist. de la Médcine, IV. 208. 31) Henle (Anat. Générale, H. 106). mondja, hogy e fölfedezés 1649-ben tétetett; de az orvostudomány történe­ tének egyéb irói azt 1647-be helyezik. Sprengel, Hist, de la Médecine, IV. 207, 405 ; Renouard, H ist. de la Médcine, IL 173. 32) Biog. Univ. XXXVIII. 123, 124. 33) A Joubertnek köszönhető nagy vívmányok közül némelyek pontosan említetnek : Broussais* Examen des D oc­ trines Médicales. I, 293, 294, III. 361. V. ö. Sprengel, Hist, de la Médcine, III. 210. Fernei, noha Petin őt lelkesedetten magasztalja, aligha hasonlítható Joubert-hez. Lettres de Pa-

113 tin. III. 59. 199 648. A 106-dik lapon Patin Pernelt úgy említi, mint „le premier médecin de son temps, et peutêtre le plus grand qui sera jam ais.“ 34) Lásd azok elősorolását : Sprengel Hist, de la decine, III. 405, 406, VII. 14,15 Sir Brodie Benjamin (Lec­ tures on Surgery, 21) mondja: „Kevés oly nagy jótétemény­ ben részesült az emberiség, mint a milyen az, m elyet Parey Am­ brusnak köszönhet — t. i. a kötés alkalmazása vérző ütereknél.“ ®5) „C’était là une vue très ingénieuse et très-juste qu’Ambroise Paré donnait pour la première fois. C’était un commencement d’ostéologie comparée.“ Cuvier, Hist. de la Sciences, H. 42. Megjegyzem még, hogy ő egyszersmind az első francia iró, ki a törvényszéki orvostant tárgyalá. Lásd Paris és Fonblanque, Medical Jurisprudence, 1 8 2 3 ,1. XVIII. 1. 36) L’un des premiers auteurs à qui l’on doit des observations cadavériques sur les maladies, est le fameux Bail lou.u Broussais, Examen des Doctrines Médicales, IL 218 ; lásd még III. 362 ; és Renouard, Hist, de la Médicine, II. 89. Az általa tett szolgálatok érdemét elismeri egy újabb jeles müPhillips, On Scrofula, 16, 1846. 37) ,.A 16-ik század leghíresebb sebésze Paré Ambrus voit . . . . Paré-től kezdve egészen a 18-ik század elejéig Franciaországban a sebészet csak csekély mérvben miveltetett. A francia sebészek közül egyedül Mauriceau, Saviard és Bel loste liasonlithatók más nemzetek számos kiváló se­ bészéhez. A 18-ik században Franciaország két rendkívüli lángelméjü szebészt szült ; ezek P etit és Desault. “ Bowman Surgery, Encyclop, of Medical Sciences, 829, 830, 4-o, 1847 38) F ölösleges volna, bizonyítékokat hoznunk fel S y denham érdemei mellett, mivel azok úgyis általánosan el is mertetnek. D e talán kevésbbé ismert az, hogy Glisson az ingerlékenységet illetőleg már akkor táplálá ama fontos né­ zeteket, m elyeket később Haller és Gort er fejtettek ki. V. ö. Eenouard, Hist. de la Médecine, H. 192; Elliotson, Human Phisiol. 471 ; Bordas Demoulin, Cartésianisme, I. 170. W ag­ ner (Physiol. 655 1. 1841) ez elméletet nagyon is kizárólag Hallernek tulajdonítja, 39) Számos panaszt bírunk ez iránt Franciaországban utazott külföldiektől. E gy hires egyéniség bizonyságát idé­ zem. 1699-ben Addison Blois-ból Írja : „Igénybe vevém se­ gélyét e helyiség egyik orvosának, ki oly olcsó, mint angol állatorvosaink, és körülbelől oly tudatlan is.“ Aikin, Life of Addison I. 74. 40) Franciaország az európai országok közül tényleg B u c k le , Anglia mivelödésének története. V.

3

114

—

az utolsó, melyben klinikai tanszék állíttatott föl. Lásd Re* nouard, Hißt, de la Médecine, H. 312 ; és Bouillaud, Philos. Médicale, 114. 41) Bouillaud fejtegetvén az orvostudomány állapotát a 17-ik században, e korszakból egyetlenegy franciát sem emlit. Lásd Bouilland, Philosophie médicale, 13 s a köv. XIV. Lajos uralmának hosszú tartama alatt a francia aka­ démia egyetlen egy bonctudóst mutat fel és ennek is csak igen kevés orvostanuló hallotta hírét : VM. du V em ey fut assez long-temps le seul anatomiste de l’académie, et ce ue fut qu’en 1684 qu’on lui joignit M. Mery.“ E loge de Du Verney, Oeuvres de Fontenelle, VI. 392. 42) Cuvier, Hist. des Sciences, H. 6 4 —73, 76 —80. 43) Belon után Franciaországban az állattan terén mL sem történt egészen 1734-ig, mikor ugyanis m egjelent Réaumur nagy müvének első kötete. Lásd Swainson, On the Study o f Nat. Hist. 24, 43. 44) Einevezetes férfiúra von itkozólag, ki Európában az első. bölcsészeti szellemű vegytudós, és a ki már 1630-ban foglalkozott némel> oly általánosítással, m elyet később La­ voisier fejtett ki, lásd : Liebig, Leiters, on Chemistry, 46, 47 ; Thomson, Hist, of Chemistry, II 95, 96 ; Humboldt, Kosmos, II. 729; Cuvier, Progrès des Sciences, I. 30. 45) Cuvier (Progrès des Sciences, I. 30) Rey-ről mondja : son écrit était tombé dans l’oubli le plus profond;“ ugyané nagy tekintély egy másik müvébeu (Hiit. des Sciences, II, 333) azt Írja, h ogy „II y avait plus de qnarante ans que Becker avait présenté sa nouvelle théorie, développée par Stahl; il y avait encore plus longtemps que les expérien­ ces de Boyle sur la chimie pueumatique avaient été pub­ liées, et cependant, rien de tout cela n’entrait encore dans l’enseignement générale de la chimie, du moiûs en F ran ce/’ 45) A táplálkozás törvényeit illetőleg a legfőbb elvek mindeddig a Chevreul.által felállítottak, melyek elésoroltatnak Robin és Verdeil csodálatra méltó müvében : Chimie A na­ tomique, I. 203, Paris, 1853 : „En passant des plantes aux animaux, nous voyons que plus l’organisation de ces der­ niers est compliquée, plus les aliments dont ils se nourris sent sont complexes et analogues par leurs principes immédiats aux principes des organes qu’ils doivent en­ tretenir." „En définitive, on voit que les végétaux se nourrisent d’eau, d’acide carbonique, d’autres gaz et de matières organiques à l’état d’engrais, ou, en d’autres termes, alté-

115 rées eest-à-dire ramenées á l’état de principes plus simples, plus solubles. Au contraire, les animaux plu* élevés dans l’échelle organique ont besoin de matières bien plus com­ plexes quant aux principes immédiats que les composent, et plus variées dans leurs p ro p riétés.“ 47) Brunfels 1530-ban és Fuchs 1542-ben elsők voltak, kik a növényvilágot önállóan észlelék, a helyett, hogy pusz­ tán a régiek állitásait lemálsolták volna. V. ö. Whewell, Hist of the Sciences, III, 305, 306, és Pulteney, Hist. o f Botany, 1. 38. 48) A górcsövet elsőízben Drebbel szemléltető Lon­ donban 1620 körül, és ez úgy látszik használatának legré­ gibb kétségbevonhatlan bizonyítéka; noha némely iró szerint annak föltalálása a 17 ik század elejére, vagy még 1590-be esik. V. ö. a különböző adatokat : Pouiílet, EÍémens de Physique, II. 357; Humboldt. Kosmos, II. 699, 700; Sprengel, Hist. de la Médecine, IV. 337 ; Winckler, Gesch. der Botanik 136; QuekeP, Treatise on the Microscope, 2, 1848; Cuvier, Hist. de Sciences, II. 470; Haliam, Lit of Europe, III. 202 ; Leslie, Nat. Philos 52. A mi illeti a gór­ csőnek fokozatos tökélyesitését a 17-ik században, lásd : Brewster, Life of Newton, I. 29, 242, 243. 49) Balfour, Botany, 15. Pulteney „Progress o f Bo­ tany in England“ cimü müvében, ha jól emlékszem, e szép fölfedezést egy szóval sem emliti ; de egy 1672-ben kelt levélből kitűnik, hogy azt akkor már általánosan ismerték, és hogy Grew és Malpighi azt megerősitették. Ray, Corresp. 98. 1848. V. ö. Richard, Eléments de Botanique, 4 6 ; mely müvében azonban Richard tévesen fölveszi, hogy Grew egészen 1682-ig nem ismeré a légm eneteket (Tracheae). 50) V. ö. Cuvier, Hist. des Sciences, II, 471, és Thom­ son, V ege table Chemistry, 950. 51) Dr. Thomson (Vegetable Chemistry, 950) mondja : „Azonban Dr. Grew Nathaniel kisérlé meg először, a növé­ nyek szerkezetét boncolás és górcsövi észlelés által meg­ határozni. Grew kutatásait, mint a melyek „tekintettel vol­ tak a növényeknek úgy külső, mint belső részeire,“ Ray is méltatja : Correspond. 188 ; W inkler pedig (Gesch. der Bot. 382) neki és Malpighinek tulajdonitja a növényélettan uj lendületét a 17-dik század végén. Lásd még : Lindley, B o­ tany, I. 93 ; és Third Report o f British A ssoc. 27. 52) Növénybonctanának első könyve 1670-ben a Ro« yal Society elé terjesztetett, 1671-ben pedig kinyomatott.

8*

116 Haliam, Lit. of Europe, III. 580 ; és Thomson, Hist, of the Royal, Society, 44. 53) „Sir Millington Tamás az első, ki 1576-ban kimutatá, hogy a növények nemi szervekkel birnak ; e fölfede­ zést később Grew, Malpighi és Ray megerősiték.“ Balfour, Botany, 236. Lásd még : Pulteney, Progress of Botany, I. 336, 337 ; és Lindley, Botany, n . 217; Rayt illetőleg pedig, ki e fölfedezést csak vonakodva ismeré el,* Lásd : Lankester, Mem. of Ray, 100. Ez időpont előtt több régi búvár a növények nemi rendszerét tapasztalatilag ismeré ugyan, de ez ismeretek nem emelkedőnek tudományos igazsággá. V. ö. Richard, Eléments de Botanique, 353, 427, 428, és Mat­ ter, Hist, de l’Ecole d’Alexandrie, H. 9. 54) lö65*diki júliusban Parisból atyjának írja : „Az itteni növénytani előadásokban nem hallani egyebet, mint a növények neveit, azok hőmérsékletét és néha még g y ó g y erejöket; alig egy szóval többet, mint a mit bármely nö­ vénygyűjteményben is tanulhatni.“ Browne, Works. 108. 55) Cuvier, midőn fölemlíti Tournefort elmaradását elődjeitől, okul adja, „puisqu’il a rejeté les sexes des plan­ e s . “ Hist, des Sciences, II. 496. Ezek folytán aztán a hím­ port ürüléknek tartá. Pulteney, Progress of Botany, i. 340. 56) Ezt még dicsérője is megengedi ; Duvau,sBiog. Univ. XLVI. 363. 57) Tournefort módszerét illetőleg v. ö. Richard, E lé­ ments de Botanique, 547; Jussieu, Botany, edit. W ilson, 1849, 516: 1. ; Ray, Correspond. 381, 382 ; Lankester, Mem. o f Ray, 49; Winckler, Gesch. der Botanik, 142 ; Cuvier (Hist, des Sciences, II. 496) gúnyosan mondja róla : „vous voyez, messieurs, que cette méthode a le mérité d’une grande clarté ; qu’elle est fondée sur la forme de la fleur, et par conséquent sur de considérations agréables á saisir . . . . Ce qui en fit le succès, c’est que Tournefort joignit à son ouvrage une figure de fleur et do fruit appartenant á chacun de ses genres.“ Sőt ebben is nagy gondatlansággal járt el, s mondják, hogy „számos oly növényt irt le, melyet so h a ­ sem vizsgált vagy látott-“ Letter from Dr. Sherard: Nichols, Illustrations of the Eighteenth Century, I. 356. 58) Biog. Univ. V. 236 358. 59) Ugyan. X XVII, 351. 60) Ugyan. XV. 35. 61) Ugyan. XXIH, '96. 62) Ugyan. XXIX, 17. 63) Ugyan. XXIX, 19.

117

64) „Legjobb képeit 1640 és 1660 közt festette ; m halt 1682-ben.u Wornum Epochs o f Painting. Lond. 1847, 399 1. Voltaire szerint (Siècle de Louis XIV., Oeuvres XIX. 205) 1678 ban halt volna meg. 6Ö) Biog. Univ. XXIV. 327 ; Works, o f Sir Joshua Reynolds, II. 454, 455. 66J Biog. Univ. XXXV. 579. Poussin volt Barry ked­ venc festője. Letter from Barry : Burke, Correspond. I 88. V. ö. Otter, Life ot Clarke, IL 55. Ú gy látszik, h ogy Sir Reynolds d. (Works, I. 97.351, 376) a francia iskola festői közül őt becsűié legtöbbre ; és azon jelentésben, melyet az akadémia Napoleon elé terjesztett, a francia festők közül egyedül ő emüttetik a görög és olasz művészek mellett. Pacier, Rapport Historique. 23. 67) Biog. Univ. XXXIII. 411 ; Siècle de Louis XIV., Oeuvres de Voltaire, XIX. 158. 68) Biog. Univ. XXVI. 503. 69) Ugyan. IV. 593. 70) Ugyan. XXXVI. 300. Reá vonatkozólag lásd : Lady Morgan, France, II. 3o, 31. 71) Capefigue (Louis, XIV., II, 79) mondja : „Lulli mourut en 1689“ ; de az 1687-dik év emüttetik : Biog. Univ. XXV. 425; Chalmer, Biog. Dict. XX. 483; {Rose, B iog. D ict. IV. 350 ; és Monteil, Divers Etats, VU. 63. Voltaire (Oeuvres, XIX. 200) ő „le père de la vraie musique en France“ nevezi. XIV. Lajos által csodáitatott Lettres de Sévigné, II. 162, 163. 72) Biog. Univ. XXXVI. 423. Voltaire (Oeuvres, XIX» 162) mondja „personne n’a jamais égalé Quinault“ ; és Haliam szerint (Lit. of Europe III. 507) Ő „the unrivald poet o f French music.“ Lásd még : Lettres de Dudeffand à W alpole, H. 432. 7S) „Midőn XV. Lajos trónra lépett, a festészet F ciaországban a hanyatlás legvégső fokán állott.“ Lady Mor­ gan, France, II. 31. Lacrete le (Dix-huitième Siècle II. 11) mondja : „Les beaux arts dégénérèrent plus sensiblement que les lettres pendant la seconde partie du siècle de Louis X IV ............. Il est certain les vingt-cinq dernières années du règne de Louis XIV. n ’offrirent que des productions trés-inférieures,“ etc. íg y Barrington is (Observations on the Statutes, 377) mondja: „Igen csodálatos, hogy mióta XIV. Lajos nagy költséggel berendezte volt a római és párisi akadémiát a francia iskola nem szült többé elsőrangú festőt . u 74) Biog. Univ. XXXVI. 499, 502 ; Haliam, Lit. III. 493.

118 75) Biog. üüiv. X X IX . 306, 308. 76) Rose, Biog. D iet. IV. 376; és Biog. Univ. V. 7, 8, melyben mondatik, hogy „ses meilleurs satires*4 1666-ban tétettek k ö z i é , 77) Ugyan. XXIII. 127. 78) Tennemann, Gesch. d. Philos. X . 322. 79) B iog. Univ. VI 175. 80) Brunet, Manael du Libraire, IV. 105, Paris, 1843; és Lettres de Patin, I. 421, jegyz. 81) Biog. Univ. XXXIII 64, 71 ; Palissot, Mém. pour Hist. de Lit. H. 239, 241. 82) Polyeucte, mely kétségkívül művei legnagyobbja, 1640-ben jelent meg ; Médée 1635-ben ; a Cid 1636-ban ; Hora­ ce és Cinna mindkettő 1639-ben. Biog. Univ. IX. 609—613. 83) VoUaire (Siècle de Louis XIV., Oeuvres, XX, 3 1 9 —322) csak vonakodással vallja be, hogy a francia szel­ lem XIV. Lajos uralmának utolsó felében hanyatlásnak indult; és Flassan szerint (Diplimat. Franç. IV. 400) ez „remarquable.“ Lásd m ég: Barante, Littérature Française, 28; Sismondi, Hist, des Français, XXVI. 217. 84) A z országon kivül veszteségek, belül pedig éhség és nyomor által elnyomatva, X IV . Lajos ellenségeinek kegyétől függött és csakis az angol minisztériumban k Vetkezett pártforradalom által mentetett meg: Arnold, Lectures on Modern Hi s tory, 137. V. ö. Fragments sur l’Histoire, article X XX III., Oeuvres de Voltaire, XXVII. 345, és Tocqueville, Règne de Louis XV. I. 86. 85) A mi illeti Franciaország elnyomatását és végső kimerültségét XIV. Lajos uralkodásának utolsó éveiben, lásd: Duclos. Mémoires, I. 11 —18, és Marmontel Hist. de la Régence, Paris 1826, 7 9 —97. Megerősítik ezt a „Lettres inédites de Madame de Maintenon“ (I. 263, 284. 358, 389, 393, 408, 414, 422, 426, 4 4 /, 457, 463; II 19, 23, 33, 46, 56 és bzámos más hely), sőt ezek azt is bizonyítják, hogy Párisban a 18-ik század eleién még a gazdagabb osztályok is szűkölködni kezdtek; e mellett a nyilvános szintúgy, mint a magánhitel olyannyira meg volt rongálva, hogy bármi föltétel alatt is alig lehetett pénzt kapni. 1710-ben X IV. Lajos neje panaszkodik a felől, hogy nem kaphat kölcsön S00 livre t: „Tout mon crédit échoue souvent auprès de M. Desmaretz pour une somme de cinq cents livres.“ Ugyan. H. 33. 1709-ben (I. 447) ezeket irja : „Le jeu devient insi­ pide, parce qu’il n’y a presque plus d’argent.“ Lásd még II. 112; és 1711-diki februárban ( L51 1.) irja: «Ce n’est pas

119 l’abondance mais l ’avarice qui fait jouer nos courtisans ; on met le tout pour le tout pour avoir quelque argent, et les tables de lansquenet ont plus l’air d’un triste commerce que d’un divertissement.u A népről egyáltalában a francia írók kevés tudósítást nyújtanak; ez időben ugyanis sokkal inkább foglalkodtatta őket nagy királyuk és fényes irodalmuk, semhogy a nép érdekeire fordíthatták volna figyelmöket. D e más források­ ból gyűjtöttem némi tudósítást, m elyet ime egybeállitok s a melyet figyelmébe ajánlok azon francia Írónak, ki köz e lebb netalán egybeállitaná XIV. Lajos történetét. Locke, ki 1676-ban és 1677-ben utazgatott Franciaországban, naplójában ezeket Írja: „A term őföd hsszonbére Franciaországban e kevés év alatt a nép szegénysége foly­ tán felényire csökkent.“ King, Life o f Locke, 1 .129 Ugyan­ ez időtájt Sir Temple Vilmos (W orks, II. 286) mondja : VA francia parasztság a munka és ínség folytán egészen elbátortalanodott.“ 1691-ben egy másik észlelő, ki Calaisből in dúlt útnak, irja. „Innen Párisba utazván, elég alkalmam volt tapasztalhatni az ínség ama rettentő állapotát, melybe egy gazdag és termékeny országot zsarnokának dicsvágya és önkénye dönthet. Észlelhetém minden jelét a növekvő nyo­ mornak ; minden rémületes nyilatkozatát a mindinkább fo­ kozódó szegénységnek. A szántóföldek parlagon [hevertek a falvak üresek, a házak pedig roskadozó félben valának.“ Burton, Diary, Rutt. jegyz. IV. 79. 1689 ben jelent meg eg y értekezés (Somer, Tracts, X. 264), melynek szerzője mondja : „Ismerek Franciaországban szegény embereket, kik eladták ágyukat és szalmán aludtak ; eladták fazékaikat, üstjeiket és minden háztartási szőröket, csakhogy kielégithessék a királyi adók kíméletlen beszedőit.“ Dr. Lister, ki 1698-ban látogatá Párist, mondja : A város minden részében oly tö ­ mérdek a szegény ördögök száma, hogy az ember, akár hintón, akár gyalog járjon, az utcán szintúgy, mint az üzletek­ ben a koldusok tolakodásától alig végezheti d olgait.“ L is­ ter, Account o f Paris, 46. V. ö. Prior levelét : Ellis, Letters o f Literary Mén. 213. 1708 bán Addison, ki öntapasz­ talatból ismeré Franciaországot, irja : „Mi itt ugyanazt tartjuk, mit önök a vidéken azt t. i, hogy Franciaország végvonaglásban fekszik.“ Aikin, Life o f Addison, I. 233. Végre 1718-ban, azaz három évvel XIV. Lajos halála után, lady Montaeru Mária lady Rich-hez intézett egyik levelében következőkép ecseteli Lajos uralkodásának hatásait: „Előt­ tem misem oly rettentő, mint a nyomor, hacsak az ember

120 nem bir azon isteni tulajdonsággal, hogy azon segithet ; és Franciaország összes falvai nem mutatnak eg y eb et Míg a postalovak fölváltatnak, koldulás végett kitódulnak a hely­ ség összes lakói, oly nyomorteljes és kiéhezett arcokkal, oly vékony és rongyos mezben, hogy szólniok sem kell sanyarú helyzetök bizonyítására.“ Works ofMary W ortley Montagu, III. 74. edit. 1803.

TIZENKETTEDIK FEJEZETHEZ. 1) „L’annonce de la mort du grand roi ne produisit chez le peuple français qu’une explosion de jo ie .w Sismondi, Hist. des Français, XXVII. 220. „Le jou r des obsèques de Louis XIV. on établit des guinguettes sur le chemin de Saint-Denis. Voltaire, qne la curiosité avoit mené aux fue railles du souverain, vit dans ces guinguettes-le peuple ivre de vin et joie de la mort de Louis, X IV .“ Duvernet, Vie de Voltaire, 29: lásd továbbá: Condorcet, Vie de Voltaire, 118; De Tocqueville, E ègne de Louis XV. I. 18; Duclos, Memoire, I. 221 ; Lemontey, Etablissement de Louis XIV, 311, 388. 2) „Kaum hatte er aber die Augen geschlossen, als alles umschlug. Der reprimirte Gèist warf sich in eine zügel­ lose Bewegung.“ Ranke, D ie Päpste, III. 192. 3) Ez események valóban komoly hatást gyakoroltak a francia csiszoltságra. A tanult Saumaise kijelenti, hogy az angolok „saját kutyáiknál vadabbak.“ Carlyle, Cromwell, I. 444. E gy másik iró szerint „barbares révoltés“ vagyunk; nemkülönben „les barbares sujets du roi.“ Mém. de Motíeville, II. 105. 362. Patin egybehasonlit minket a törökkel, és mondja, hogy egyik királyunkat lefejezvén, a következőt kétségkívül majd felakasztjuk. Lettres de Patin, I. 261, II. 518, III 148. V. ö. Mém. de Campion, 213. Miután II. Ja­ kabot elkergettük volt, a franciák haragja még inkább n ö­ vekedett, és még a f zeretetreméltó Sevigné asszonyság is, emlitvén Máriát, III. Vilmos nejét, azt leginkább Tulliának véli nevezhetni; „la joie est universelle de la déroute de ce prince, dont la femme est une Tullie.“ Lettres de|Sevigné, V. 179 E gy másik, befolyásos francia asszonyság"emliti : „ la férocité des A nglais.“ Lettres inédites de Maintenon, I, 303 ; és egy másik helyen (109 1.) ; „je bais les Anglais com­ me le peuple . . . . Véritablement je ne les puis souffrir.“

121 Még csak két példát emlitek, kimutatandó ez érzület terjedtségét. 1679-ben gyanúsítani kisérlették a chíoahéjat, mint a mely „remède anglais“ (Sprengel, Hist, de la Méde­ cine, V. 430) ; és a 17-ik század végén Párisban a kávé e l­ len felhozott kifogások egyike az volt, hogy azt az ango­ lok kedvelik. Monteil, Divers Etats, VII. 216. 4) „Au temps de Boileau, personne en France n’appre­ nait l’Anglais.“ Oeuvres de Voltaire, XXXVHI. 337, és XIX. 159. „Parmi nos grands écrivains du XYII-e siècle; il n’en est aucun, je crois, où l’on puisse recconaitre un souvenir, une impression de l’esprit anglais.“ Villemain, Lit au XVIII-e Siècle, III. 324. V. ô. Barante, XVIII-e Siècle 47, és Grimm, Correspond. Y. 135. X VII, 2. X IV. Lajos uralma alatt a franciák főleg Monconys és Sorbière nevű földieik tudósításaiból ismertek minket. Mindkettő leírta Angliában tett utazását, de egyikök sem tudott angolul. Ennek bizonyságát lásd : Moncony, V oyages, III. 34, 69, 70, 96; és Sorbière, voyage, 45, 70. Midőn Prior mint meghatalmazott érkezett XIV. Lajos udvarához, Parisban senkisem birt tudomással a felől, hogy irt már költői müveket (Lettres sur les Anglais, Oeuvres de Voltaire, XXVI. 130); és midőn Addison, Parisban m eg­ fordulván, Boileaut a „Musae A ngiicanae“ egyik példányá­ val megajándékozá, a francia még csak akkor tudá meg, hogy egyáltalában vannak jó költőink ; „most első ízben szerzett némi forgalmat az angolok költői szelleméről.“ Aikin, Life of Addison, I, 65. V égre még mondják, hogy Miitőn „Elvesztett paradicsomát“ egészen XIV. Lajos ha­ lála után még csak hírből sem ismerék, noha e költemény 1667-ben jelent meg, a király pedig 1715-ben halt meg, „Nous n’avions jamais entendu parler de ce poëm en France, avant que l’auteur de la Henriade nous en eût donné une idée dans le neuvième chapitre de son Essai sur la poésie épique.“ Dict. Philos, article Epopée, Oeuvres de Voltaire, XXXIX. 175 ; lásd továbbá LXVI. 249. 5) „Le vrai roi du X VIII-e siècle, c’est Voltaire ; mais Voltaire á son tour est un écolier de l’Angleterre. Avant que Voltaire eût connu Angleterre, soit par ses voyages, soit par ses amitiés, il n’était pas Voltaire et le XVIII-e siècle se cherchait encor.“ Cousin, Hist. de la Philos. I. sérié, 111. 38, 39. V. ô. Damiron, Hist. de la Philos, on France, Paris, 1828, I. 34. 6) „J’avais été le premier qui eût osé développer à ma nation les découvertes de Newton, en language intel-

122 ligible.“ Oeuvres de Voltaire, I. 315 ; lásd továbbá : XIX. 87. XXVI. 71 ; W hewell, Hist, of Induct. Sciences, II. 206. Weid, Hist, of the Royal Society, I. 441. Ezek után Cartesius fizikája mindinkább veszté alapját ; és Grimm, Cor« respondence, II. 148-ik lapján olvasható egy 1757-ben kelt levél, mely mondja : „II n’y a guère plus ici de partisans de Descartes que M. deM airan.“ V. ô. Observations et Pen­ sées, Oeuvres de Turgot III, 298. 7) Melyeket dicsérni meg nem szűnt ; úgy hogy Cou­ sin (Hist, de la Philos, série, H. 311, 312.) mondja : „Lo­ cke est le vrai maitre de Voltaire.“ Locke vala azon szer­ zők egyike, kiket Madame du Châtelet kezébe adott. Con­ dorcet, Vie de Voltaire, 296. 8) Morell, Hist. of Philos. 1846,1.134; Hamilton Discuss. 3. 9) „Rousseau tira des ouvrages de Locke une grand partie de ses indées sur la politique et l’éducation; Condillac toute sa philosophier Villemain, Lit. au XVIII-e Siècle, I. 83. A felett, hogy Rousseau Locke behatásának mennyit köszön, lásd : Grimm, Correspond. V . 97 ; Musset Pathay, V ie de Rousseau, I. 38, H. 394 ; Mém de Morellet, I, 113. Romilly, Mémoirs, I, 211, ^ 1 2 . 10) 1768-ban Voltaire, (Oeuvres, LXVI, 249) Horace Walpole-nak irja : „Je suis le premier qui ait fait conaître Shakespeare aux Français.“ Lásd továbbá: Lettres inéditesjeit, II. 500; Villemain, Lit. au XVIII. Siècle, III. 385; és Grimm, Correspond. X II, 124, 125, 133. u) Létezik még több, Voltaire által irt angol levél, melyek, habár azokban itt ott előfordul is hiba, mégis mu­ tatják a szellemet, melyben nyelvünk sajátszerű kifejezéseit felfogta. Lettres inédites-jein kívül, melyek Párisban folyó évben (1856) kiadattak, lásd: Chatham, Correspond II. 131. — 133; és Philiimore , Mcm. o f Lyttelton, I. 323 —325, II. 555, 556, 558. 12) Grimm, Correspond. I. 3 3 2 ; Voltaire, Lettres in é ­ dites H. 258; és Hudibras feletti jelentését és abbóli fórditásait, Oeuvres, XXVI. 132 -1 3 7 ; továbbá eg y társalgást Voltaire és Townley között: Nichol, Illustrations of the Eighteenth Century, III. 722 13) V. ö. Mackintosh, Memoirs, I. 341, és Oeuvres de Voltaire X XXIX. 259, XLVII. 85 14) Oeuvres de Voltaire. XXXVIII. 216—218, X L VI. 282. XLVII. 178. 15) Ugyan. XXXVII. 353, LVII. 66; Correspond, iné­ dite de Dudeffand; II, 230-

n.

123 16) Oeuvres, X X X IV . 294. LVH. 121.

17) Ugyan. XXXVII* 407, 4 !1. 18) Ugyan. XXXVI. 46. 19) LL 199, 20) Hist. du

Ugyan. XXXIV. 288. XLI. 212—217 ; Biog. Univ. 200. Lerminier, Philos, du Droit, I. 221 ; Klimrath’ Droit, II. 502 ; Harris, Life of Hardwicke, H. 398’ HT. 432- 434; Mém. de Diderot, EL 193, 194; Lacretelle. XVm-e Siècle, H. 24. 21) Villemain, Lit. au X VH I-e Siècle, H. 182 ; Biog. Üniv. VI. 235 ; Le Blanc, Lettres, I. 93, II. 159, 160. 22) „Admirateur passionné du romancier anglais.“ Biog. Univ. X XXVII. 581. V. ô. Diderot, Correspond. I. 352, II. 44, 52, 53 ; Mercier, sur Rousseau, I, 44. 23) Villemain Lit. H. 115; Schlosser, Eighteent h Cen­ tury. I. 34, 4 2 ; Tennemann, Gesch. der Philos. XI. 314; Biog. Univ. XI. 314 ; Grimm, Correspond. X V , 81. Stanyan „fíistőry o f G reece4 cimti munkája egykor nagy hírben ál­ lott és még 1801-ben Dr. Parr ajánlja azt. Parr, W orks, v m . 422. Diderot Sir Samuel Rómilly-ről mondja, h ogy anyagot gyűjtött I. Károly pőrének történetéhez. Life of Romilly, I. 46. 24) Diderot, Mém. H. 286 ; Cousin, Hist, de la Philos. H. sér. II, 331 ; Helvétius, De l’Esprit, I, 31, 38, 46, 65, 114, 169, 193,266, 268, II. 144, 163, 165, 195, 212 ; Letters addressed to Hume, Edinb. 1849, 9, 10. 2 5 j Ez ismerő tehetségünk felosztása emlékezőtehetség, elme (reason) és képzelő tehetségre, melyet D ’Alembert Ba­ contól kölcsönzött V. ö. W hewell, Philos, o f the Sciences, II. 306 ; Cuvier, Hist, des Sciences, n. 276 ; Georgel ; Mém. II. 214; Bordas Demoulin, Cartésianisme, I. 18. 2Ö) Quéiard, France, Lit. IX. 193. 27) Mém. de Morellet, I. 236. 237. 23) Oeuvres de Voltaire, LXV. 161, 190, 21 2 ; B iog. Univ. X. 158, 159. 29j Rurton, Life o f Hume, I. 365, 366, 406. 30) Lásd a névsort : Biog. Univ. XX. 463—466 ; és v. ö. Mém. de Diderot, HL 49 ; melyből az tűnnék ki, hogy Holbach sokat köszönhet Tolandnak, azonban e tekintetben még Diderot maga sincs egészen tisztában. Almon, Mem. of W ilkes, 1805. IV, 176, és 17 7-ik lapján olvashatni egy Hol­ bach által Wilkes-hez intézett levelet, mely meglehetős an­ golsággal Íratott.

124 S1) Musset Pathay, V ie de Rousseau, IL 10, 175 Oeuvres de Voltaire, LIV. 207. 32) Biog. Univ. X. 556. 33) Ugyan. XII. 418. 34) Quérard, France, Lit. IV. 34, 272, 35) Ugyan. IV. 361. 86) Biog. Univ XXIII 226. 3Î) Montucla, Hisr. des Mathém. IL 170. 38) Montucla, IL 120. IV. 662, 665, 670. 39) Biog. Univ. III. 253, XXXIII. 564. 40) Quérard, France, Lit. VII, 353. 41) Biog. Univ. X XXVIII. 530. 42) Biog. Univ. XXXVIII. 411. 43) Ugyan. III. 450. Bichat. sur la Vie, 244. 45) Quérard, I. 416. 46) Biog. Univ. III. 345. 47) Quérard, I. 260. 425. II. 354. 48) Quérard. I. 476. 49) Biog. Univ. IV. 55, 56. 50) Notice sur Cabanis, VIII. lapon, Phisique et Mo­ ral cimü müvében. 51) Biog. Univ. XI. 65, 66. 62) Ugyan. XII. 276. 63) Ugyan. XV. 359. 54) Ugyan. XVIII. 187. 55) Quérard. IV. 641, VI. 9, 398. 56) Cuvier, Eloges I, 354. 57) Quérard, V il. 95. 58) Cuvier, Eloges, III. 382. 59) Biog. Univ. XXXIX. 174. 60) Le Blanc, Lettres, I. 93. 61) Quérard, IX, 286. 62) Robin et Verdeil Chim. Anat. II. 416. 63) Biog. Univ. V. 530, 581. 64) Cuvier, Eloges, I. 196. 6ö) Biog. Univ. VI. 47. 66) Quérard. II. 372. 67) Haüy, Minéralogie, 13. 247, 267, 295, 327, 529, 609, III 75, 293, 307, 447, 475, IV. 45, 280 292, 362. 68) Quérard. IV. 598. 69) Ugyan. 22. 70) Swainson, Disc, on Natur. Hist. 52 ; Cuvier, Règne Animal, III 415.

Vin.

125 71) De Lisle, Cristallographie, 1772, XVIII, X X , XXIII. X X V . X X V n . 78, 206, 254. 72) Albemarle, Rockingham, II. 156; Campbell, Chacellors, 365. 73) Biog. Univ. VI. 386. 74) Lettres to Hume, Edin. 1849, 276, 278. 75) Biog. Univ. XV. 332. 76) Brewster, Life of Newton, H. 302. 77) PaÜ8Sot, Mém. H. 56. 78) Biog. Univ. IX. 549. 79) Biog. Univ. XXIX. 51, 53. 80) Ugyan. XLIV. 534. 81) Ugyan. XLVHI. 93. 82) Volney, Syrie et Egypte, IL 100, 157 ; Quérard, X, 271, 273. 83) Biog. Univ. L. 42. 84) Ugyan. VIH. 340, 341. 85) Mém. de Genlis, I. 276. 86) Palissot, Mém. I. 243. 87) Biog. Univ. IX. XI. 172, 173. 88) Quérard, II. 626, 627. 89) Quérard. IH. 141. 90) Ugyan, IV. 342. 91) Quérard, V. 83. 92) Ugyan. VI. 62. 93) Garrick, Correspond. 4°, 1832, II. 385 395, 416. 94) B iog. Univ. XXXV. 314. 95) Quérard, VII. 369. 96) Biog. Univ. X XXIX. 93. 97) Ugyan. XXXIX. 530. 98) Quérard, I 209. ") Biog. Univ. IH. 533 10°) Biog, Univ, IH, 631. 101) Cuvier, Règne Animal, IH, 334. 102J Quérard, I, 284, VII. 287. 103) Mém. de Morellet, I. 237. 104) Biog. Univ. V. 264. 105) Dutens, Mém. III. 32. 106) Biog. Univ. VI. 165. 107) Murray, Life of Bruce, 121, Biog. Univ. VI. 79. 108) Biog. Univ. VIII. 46. 109) Ugyan. VIH. 246. uo) Ugyan. VHL 266. U í ) Ugyan. IX. 497.

126 “ *) Ugyan. XLV. 394. 11S) Lettres de DudefFand à Walpole, III. 184. 114) Oeuvres de V oltaire, LVI. 527. 115) Biog. Univ. XI. 264. 116) Quérard, II. 598. 117) B iog. Univ. Xn. 313, 314. 118) Nichoi, Lit. A rec. II. 154; Palissot, Mém. II. 311. 119) Biog. Univ. IV. 547, XII. 595. 12°) Ugyan. X III. 399. m ) Quérard, III. 79. 122) Biog. Univ. XV. 29. 123) Biog. Univ. X V. 203. m ) Ugyan. 218. 125) Quérard, I. 525. 126) Biog. Univ. XVI. 48. 127) Ugyan. LI. 508. 128) SmPh, Tour on the Continent in 1786, I. 143. 129) Biog Univ X V I. 388. 130) Ugyan. XVI. 502. 13í) Sinclair, Correspond. I. 157. 132) Quérard, III. 418. 133) Biog. Univ. XIX. 13. 134) Quérard, I, 10, III, 536 135) Quérard, III. 469. 136) Biog. Univ. XXI. 419. 137) Biog. Univ XXI. 200. 138) Oeuvres de Voltaire, XXXVII. 244. 139) Palissot, Mém. I. 425. 14°) Biog. Univ. XXIII. 34. 14*) Biog. Univ. XXIII. 56. 142) Ugyan, XXIII. 111. 143) Quérard, IV. 503. 144) Biog. Univ. XXIII. 373. 145) Quérard, IV. 579. 146) Sinclair, Corresp. II. 139. 147) Mém. and Correspond, of Sir J. E. Smith, I. 163. 148) Biog. des Hommes Vivants, IV. 164. 149) Quérard, V. 177. 15°) Nicbol, Lit. Anec. I V . 583 ; Longchamp et W agnière, Mém. I. 395. 161) Quérard, V. 316. 152) Biog. Univ. X XV . 87. 153) Biog. Univ. XXV. 432. 154) Ugyan. XXVI. 244.

127 155) Ugyan. XXVI. 468. tse) Ugyan. XXVII. 269. 157j Ugyan. XXIX. 208. 158) Lettre5 de Dudeffand, a W alpole, I. 222. 159j Quérard, VI. 330. 16°) Biog. Univ. XXX. 539. 161) Ugyan. XXXIII. 553. 162) Lettres de Dudeûand à Walpole, I. 22, III. 307 V. 207. 163) Biogr. Univ XXXVI. 305, 306. 164) Ugyan. XXXVIII. 174. 165) PeignotÇ Dict. des Livres, II. 233. 166) Quérard, VIII. 111. 167j Biog. Univ. XXXIX. 84. 168) Biog. des Hommes Vivants, V. 294. 169) Quérard, VIII 474. 17°) Biog. Univ. XLI. 426. 171) Biog Univ. XLII. 45, 46. 172) Ugyan. XLII. 389. 17S) Ugyan. XLIII. 181. 174) Garrick, Correspond. II. 604 ; Mém. de Genlis. VI. 205. 175) Biog. Univ. XLIV. 512. 176) Life o f Roscoe, by his Son, I. 200. 177) Biog. Univ. XLVI 398, 399. 78) Ugyan. X L V I 497. 179) Quérard, IV 45, IX. 558. 180) Biog. Univ. XLVII. 98. 181) Biog. Univ. XLVII. 232. 182) Mém. de Brissot, I 78. 183) Biog. Univ. XLVIII. 217, 218. 184) Ugyan. XLIX 223. 185) „Nous avons mis depuis peu leur langue au rang des langues savantes ; les femmes même l’apprennent, et ont renoncé a l’Italien pour étudier celle de ce peuple philo­ sophe. Il n’est point dans la province d’Armande et de Belise qui ne veuille savoir l’A nglois.“ Le Blanc, Lettres, II. 465. Hason!. Grimm, Correspond. XIV. 484 ; és Nichol, Lit. Anec. IH. 460, 461. 186) William, Letters from France, IH. 68, második kiad. 1796 ; Biog. Univ. VII. 192. 187) Adolphus, B iog Mém, 1799, I. 352. 188) Lady Morgan, France, II. 304 ; Mém. de Lafayette, I. 41, 49, 70, II. 26, 74, 83, 89.

128 189) Quérard, France Lit. IYT. 540. 19°) Közvetlenül ki végeztetése előtt még Young és Herveyt olvasá. Lamartine, Hist, de Girondins, YH1. 45. 1769-ben Riccoboni asszonyság Párisból írja, hogy ott Young „Night Thoughts“ cimü müve igen népszerű ; és igen helye­ sen hozzáteszi: „c’est une preuve sans réplique du change­ ment de l’esprit français.“ Garrick, Correspondence, IL 466, 4-to, 1832. 191) Lamartine. H st. des Girondins, IV. 119 ; Mém, de Brissot, I. 336, 337 II. 3. 192) „Une des supériorités secondaires, une des supérierités d’étude qui appartenaient a Mirabeau, c’était la profonde connaissance, la vive intelligence de la constitution anglaise, de ses ressorts publics et de ses ressorts cachés.“ Villemain, Lit. au XVIII-e Siècle, IV. 153. 193) Kivált a demokratikus helyek, „un corps de doctrine de tous ses écrits républicains.“ Dumont, Souvenirs sur Mirabeau, 119. A mi illeti az ő Watson-forditását lásd: Alison, Europe, I. 452. Szándéka volt egyszersmind lefor­ dítani Sinclair „History of Revenue“ cimü müvét. Corresp. o f Sir J. Sinclair, II. 119. 194) Prior, Life o f Burke, 546, 3-ik kiad. 1839. 195) „II étudiait leur langue, la théorie et plus encor la pratique de leurs institutions.“ Biog. Univ. XXX. 310. 196) Continuation de Sismondi, Hist. des Français’ XXX. 434. Montlosier szerint (Monarchie Française, IL 310) ez eszme Angliából vétetett, de nem említi, hogy ki java­ solta azt. 197) Du Mesnil, Mém. sur Le Brun, 10, 14, 29, 82, 180, 182. 198) Mém. de Brissot, I. 63. 64, H. 25, 40, 188, 206, 260, 313. 199) Dupont de Nemours fenyitő eljárásában mondja (Mém, sur Turgot, 117), hogy „M. de Condorcet proposait en modèle celle des Anglais ,v 20°) Mém. de Roland I. 27, 55, 89,136, II. 99. 135, 253. 201) „Le duc d’Orléans puisa ainsi le goût de la li­ berté dans la vie de Londres II en rapporta en France les habitudes d’insolence contre la cour, l’appétit des agitations populaires, le mépris pour son propre rang, la familiarité avec la foule.“ etc. Lamartine, Hist. des Girondins, II. 102. 202) Lerminier (Philos, du Droit, I, 19) Angliáról, mon Jja: „cette île célèbre donne á l’Europe, l’enseignement de la liberté Apolitique ; elle en fut l’école au dix-huitième

129

siècle pour tout ce que l’Europe eut de penseurs.“ Lásd továbbá: Soulavie, Règne de Louis, XVI. III 161 ; Mém. de Marmontel, IV. 36, 39 ; Stäudlin, Gesch. der theologi­ schen Wissenschaften, II. 291. 203) Hume, megismerkedvén több kitűnő franci ki Angliát meglátogatá, mondja (Philosophical Works, III, 8 .) : „misem kelti fel az idegen csodálkozását inkább, min, ama kiváló szabadság, melynek országunk örvend, és a meiynélfogva jogunkban áll, mindent közölni a közönséggel a mi csak tetszik, és nyilván megbírálni a király vagy a minister minden eljárását.“ 2°4) „La nation anglaise est la seule de la terre, qui soit parvenue á régler le pouvoir des rois en leur résistant. “ Lettre VIII. sur les Anglais, Oeuvres de Voltaire XXVI. 37. 205) „Que j ’aime la hardiesse anglaise ! que j ’aime les gens qui dissent ce qu’ils pensent!“ Letter de Voltaire Correspond, de Dudeffand, II 263. Anglia iránti tiszteleté­ nek további bizonyítékait lásd : Oeuvres de Voltaire, XL 105—109; LI. 137, 390; LIV. 298, 392 ; LVI. 162, 163 195, 270 ; LVII. 500, LVIII 128, 267 ; L1X. 265, 361 LX. 501; LXI 43, 73, 129, 140, 474, 475 ; LXIl. 343, 379 392; LXIII. 128, 146, 190, 196. 226, 237, 415; LXIV. 36 96, 269 ; LXVI. 93, 159 ; LXVII. 353, 484. 206) „Ils veulent un roi, aux conditions, pour ainsi dire, de ne lui point obéir.“ Le Blanc, Lettres d’un Fran­ çois, I. 210. 207) „II y a aussi une nation dans le monde qui a pour object direct de sa constitution la liberté politique.“ Esprit des Lois. XI. chap. V. Oeuvres de Montesquieu, 264. De Staël szerint (Consid. sur la Rév. III. 261). „la liberté politique est le moyen suprême.“ 208) „L’Angleterre est à présent le plus libre pays qui soit au monde, je n’en excepte aucune république.“ N o­ tes sur l’Angleterre, Oeuvres de Montesquieu, 632. 209) „Une nation où la république se cache sous la forme de la monarchie.“ Esprit des Lois, livre V. chap. X IX. Oeuvres de Montesquieu 225 ; egyszersmind idéztetik : Bancroft, American Revolution, II. 36. 210) Grosley, Tour to London, I. 16, 17. 2U) Mably, Observ sur l’Hist. de France. II. 185. 212) Helvétius, de l’Esprit, I. 102, 199 : „un pays où le peuple est respecté comme en Angleterre ; . . . . un pay où chaque citoyen a part au maniement des affaires généra­ is ne kié. Anglia miveló'désének története. V. 9

130

les, où tout homme d’esprit peut éclairer le public sur ses véritables intérêts.“ 2i*) Mém. de Brissot, IL 25 214) Condorcet, Vie de Voltaire, 118, 119 ; Douvernet, Vie de Voltaire, 30, 32 ; Longchamp et Wagnière, Mém. sur Voltaire, I. 22. 215) Duvernet, Vie de Voltaire, 46—48 ; Condorcet, Vie de Voltaire, 125, 126. Hasonl. LVI. 162. Lepan, Vie de V ol­ taire. 1837, 7*\ 71; és Biog. Univ. XLIX. 468. Duvernet, kinek Voltaire szolgáltaid az anyagot, legjobb úron szerez­ hetett magának tudomást ; egyszersmind példáját mutatja egy 18-ik századbeli francia herceg finom érzésének. Sze­ rinte közvetlenül azután, hogy Rohan által nyilvánosan meg­ vesszőztetett, „Voltaire rentre dans l’hôtel, demande au duc de Sully de regarder cet outrage fait à l’un de ses convives, comme fait à lui-même: il le sollicite de se joindre a lu i pour en poursuivre la vengeance, et de venir chez un com­ missaire en certifier la déposition. Le duc de Sully se re­ fuse à tout.“ 226) „L’Histoire de Charles X II.dont on avait ar une première édition après l’avoir autorisée.“ Biog. Uuiv. XLIX. 470. V. Ö. Nichols, Lit. Anec. I. 388. 2I:) Duvernet, Vie de Voltaire. 63— 65 ; Condorcet, Vie de Voltaire 138— 140; Lepan V ie de Voltaire, 93, 381. 218) Voltaire méltó felháborodása számos levelében mutatkozik, és sokszor kijelenté barátjainak abbeli szándé­ kát, hogy örökre elhagyja azt a tartományt, melyben ily bánásmódban részesüle. Lásd : Oeuvres de Voltaire, LIV. 58, 335, 336; LV. 229; LVL 162, 163, 358, 447, 464, 465 ; LVH. 144, 145, 155, 156; L V III. 36, 222, 223, 516, 517, 519, 520. 525, 526, 663; LIX. 107, 116, 183, 2ü8. 21S>) Oeuvres de Voltaire, I 147, 3 1 5 ; LVII. 211, 215, 219, 247, 295; Villemaine, Littérature, au XVIII-e Siècle, I. 14 ; Brougham, Men of Let.ers, I. 53, 60. 220) Grimm, Correspond. I. 9 0 —95; II* 3 99; Biog. U n iv . XI. 316 ; Brougham, Men of Letters, H. 439. 221) Boucher de La Richarderie, Bibliothèque des Voya­ ges, 1H. 390—393, Paris, 1808 : „La distribution en France, de la traduction de ce voyage fut arrêtée pendant quel­ que temps par des ordres supérieurs du gouvernement . . . . Il y a tout lieu de croire, que le passage en question pouvoit donner lieu à des applications sur le goût effréné de Louis XV. pour la chasse, et inspirèrent aisément cette prévention a un prince très-sensible, comme on sait, aux

131 censures les plus indirectes de Fa passion pour ce genre d* amusement.“ Lásd egyszersmind Imbert, a forditó, tudósí­ tását: Biog. Univ. XXI. 200. 222) Grimm, Correspond. VI. 161, 162: a bűntény az volt, „qu’un janséniste avait osé imprimer que Julien, apos­ tat exécrable aux yeux d’un bon chrétien, n’était pourtant pas un homme sans quelques bonnes qualités a en juger mondainement.“ 223) Bunsen (Egypt. I. 14). Fréret-re vonatkozólag mondja, hogy az a babyloni év éles fejtegetését adá („acu­ te treatise on the babylonian year.“) és Turgot, Etimoló­ giájában, mondja: „l’illustre Fréret, un des savai.s qui ont su le mieux appliquer la philosophie a l’érudition. ‘ 224> Ez még pályája kezdetében történt: „En 1715, l’homme qui devait illustrer l’érudition française au XVIII-e siècle, Fréret, était mis à la Bastille pour avoir avancé, dans un mémoire sur l’origine des Français, que les Francs ne formaient pas une nation à part, et que leurs premiers chefs avaient reçu de l’empire romaine le titre de patrices.“ Villemaiu, Lit. au XVIII-e Siècle, II. 30 ; lásd továbbá : Nichols, Lit. Anec. IL 510. 225) Első Ízben 1725-ben záratott a Bastille börtöné­ be ; azután 1743 bán, 1750-ben és utoljára 1751-ben. Biogra­ phie Universelle, XXIY. 85. 226) 1743-ban Voltaire Írja : „On vient de mettre à la Bastille l’abbé Lenglet, pour avoir publié des mémoires déjà très connus, qni servent de supplément à l’histoire de notre célèbre D e Thou. L’infatigabie et malheureux Lenglet ren­ dait un signalé service aux bons citoyens, et aux amateurs des recherches historiques. Il méritait des récompenses; on l’emprisonne cruellement a l’âge de soixante-huit ans.“ Oeuv­ res de Voltaire, I. 400, 401; LVIII. 207, 208. 227) Musset Pathay, Vie de Rousseau, I. 68, 99, 296, 377; II. 111. 385, 390; Mercier, sur Rousseau, I. 14; IL 179 314 228) Grimm, Correspond. II. 349 ; Walpole, Letters, 1840, DL 418. 229) Lyell, Principles of Geology, 39, 40. Mem. of Mallet du Pan, I. 125. 230) Soulavie, Règne de Louis, XVI. II. 214; William, Letters from France, II. 86, harmad, kiad. 1796. 231) Mém. de Ségur. I. 253 ; Mém. de Lafayette, II. 34, jegyz. Lettres de Dudeffand a Walpole, II, 365. Raynal menekülését illetőleg láss egy Marseilles-ből 1786-ban irt 9*

132 levelet, melynek lenyomatát találhatni: Mem. and Corres­ pond. of Sir J. E. Smith, I. 194 232) A közvádló elődjeit illetőleg lásd: Peignot. Liv­ res condamnés, I. 230, 231. és Soukvie, Règne de Louis XVI. III. 9 1 - 9 7 . 233) Quérard. France Lit. V . 565. 234) Peignot. Livres condamnés, I 241, 242. 235) Biog. Univ. XXVI. f>61 ; Oeuvres de Voltaire, LXIX. 374, 375 ; Lettres inédites de Voltaire, IL 528; Duvernet, Vie de Voltaire, 202, 203. E tekintélyek némelyike szerint a parlament később visszavonta határozatát, de anynyi bizonyos, hogy az elfogadtatott, és De Sales börtönbe vettetett, sőt talán száműzetett. 23ö) Peignot, Livres condamnés, I. 314, 315. 237) Oeuvres de Voltaire, LXIX. 204; Lettres de Dudeffand à Waipole. III. 260. 238) „Quatre mémoires . . . . condamnés a être lacé­ rés et brûlés par la main du bourreau. ‘ Peignot, I. 24. 239) Biog. Univ. XXIII 187. 240) Diivem et Hist. de la Sorbonne I, VI. lap. 241j „Supprimée par arrêt du conseil“ 1771-ben, a mely évben az megjelent. V. ö. Cassagnac, Révolution, I. 33 ; Biog. Univ. XXIV. 614. 242) Quéiard, France Lit Ü l. 337. 243) B iog. Univ. X 97. 244) Peignot, I. 328. 245) Ugyan. I. 289. 246) Biog. Univ. VII. 227. 24^ Lettres d’Aguesseau II. 320, 321. 248) Cassagnac, Causes de la Rév. I. 32. 249) Biog. Univ. III. 375. 25°) Quérard, III. 489. 251) Ugyan. VII. 483, 484. 252) Ugyan. III. 302. 253J Ugyan. III. 261. 254) E nevezetes tétel fontosságát és annak betiltá­ sát illetőleg lásd : Saint-Hilaire, Anomalies de l’Organisa­ tion, I. 355. 255) Quérard. IV. 255 256) Biog. Univ. X V. 203. 257) Ugyan. XXI. 391. 258) Biog. Univ. XLV. 462 ; XLVH. 98. 259) Peignot, I, 90, 91; H. 164. 26 °) Ugyan I. 170; II. 57 ;

133 26*) Ugyan. IL 214. 262) „II resta trois ans dans la cage ; c ’est un caveau creusé dans le roc, de huit pieds en carré, où le prisonnier ne reçoit le jour que par les crevasses des marches de l’église Biog. Univ XI. 171. 2Ö3) Peignot, livres condamnés, I. 14. 15. 264) Mémoires de Marmontel, IL 143— 176; és lásd: III. 30—46, 95, a bánásmódra vonatkozólag, melyben a Sorbonne részesité, mert a vallási türelmet ajánlotta. Lásd továbbá : Leiters of Eminent Persons addressed to Hume, 207 212 213. 265) Mém. de Morellet, I. 86—8 9 ; Mélanges par Mo­ rellet, IL 3 - 1 2 ; Oeuvres de Voltaire, LIV. 106, 111, 114 122, 183. 26G) Marmontel (Mém. IL 313) mondja: »qui n’a con­ nu Diderot que dans ses écrits ne l’a point connu;“ evvel azt akarván kifejezni, hogy müvei nem érnek annyit, mint társalgása Társalgásának hatalmát még Ségur is, a ki őt nem szivelheté, és Georget, a k iő tg y ü lö lé , elismerik. Ségur Souvenirs, III. 34; Georgel, Mém. II. 264. V. ö. Förster Lite o f Goldsmith. I. 69; Musset Pafhay, V ie de Roussea,, I. 95. H, 227; Mémoires d’Epinay, II. 73, 74 88; Grimmu Corresp. XV. 79—9'»; Morellet, Mém. I. 2 8 ; Villemain. Lit., au XVIII-e Siècle, I 82. A mi Holbach asztaltársaságait illeti, melyekre Ma­ dame de Genlis szatírát irt, lásd : Schlosser, Eightenth Cen­ tury, I. 166: Biog. Univ. X X 462; Jesse, Selwyn, II. 9; Walpole. Leiters to Mann, IV. 283 ; Gibbon, Miscellaneous W orks, 73. 267) Levelezéseinek kiadója szerint igen sokat irt má­ sok számára, kik azt azután saját nevök alatt adák ki. Mém. et Correspond, de Diderot, III. 102 268) Ez az 1746-ban megjelent, „Pensées Philosophi­ ques“ cimü müve volt, mely egyszersmind első eredeti mü­ ve, az előbbiek mir:d csak angolból való fordítások lévén B iog. Univ. XI. 314. Du vem et (Vie de Voltaire, 240) mondja, hogy e mü megírása miatt börtönbe vettetett, de úgy hiszem ez állítás félreértésen alapszik, legalább nem emlékszem arra, hogy ez adatot másutt is találtam volna, és Duvernet sokszor hanyag. . 269) D ugald ötew art, ki e tekintetben számos bizo­ nyítékot gyűjtött, Diderot több Dézetét megerősité. Pbilos. of the Mind. III. 401, és folyt. V. ö. 57, 407, 435, Ez óta még több gond fordittatott a vakok nevelésére, és azt ta-

134

lálták, hogy „igen nehéz egy feladat őket helyes gondolko­ dásra vezetni.“ Alster, Essay on the Blind, Journ. o f Stat. Soc. I. 378 ; lásd továbbá : Dr. Towler, Report, o f Brit. A ssoc. 1847, Transact. for Sec. I. 92, 93, lapon, és 1848, 88 lap. E helyek öntudatlanul bizonyítják Diderot elmeélét, és ostoba tudatalnságát azon kormánynak, mely határt akart szabni az ily vizsgálatoknak, azok szerzőjét megbüntetvén. 27°) Mém et Correspond, de Diderot I. 2 6 —29; Musset Pathay, Vie de Rousseau, I. 47; II. 276; Lettre à d’Argentai, Oeuvres de Voltaire. LVIII. 454; Lacretelle, Dix-huitième Siècle, II. 54. 2:l) Szerencsés egy elrendezés, melynek következté­ ben a kíváncsiság meghiúsítja az önkényt, 1767-ben egy éles észlelő Írja: „II n’y a plus de livres qu’on imprime plusieurs fois, que les livres condamnés. Il faut aujourd’ hui qu’un libraire prie les magistrats de brûler son livre pour le faire vendre.“ Grimm, Correspond. V. 498. V. ô. Mém. de Ségur I. 15, 16; Mém. de Georgei, II, 256. 272) „Quel est aujourd’hui parmis nous l’homme des lettres de quelque mérit; qui n’ait éprouvé plus ou moins les foureurs, de la calomnie et de la persécution?“ etc. Grimm, Correspond. V 451. Ez 1767-ben Íratott, és már ez­ előtt negyven évvel hasonló nyilatkozatokat találunk; a legkorábbi egy 1723-ban Thiriot-hoz intézett levélben ta­ lálható, melyben Voltaire (OeuvresLVI. 94) következőkép nyilatkozik: „la sévérité devient plus grande de jour en jour dans l’inquisition de la librairie.“ Egyéb bizonyítékot láss D e Formonthoz intézett levelében, 423—425, továbbá LV Ií. 144, 151, LVIII. 222 ; Lettres inédites I. 547 ; Mém. de Diderot, II. 215 ; Letters of Eminent Persons to Hume, 14, 15. •273) Ezek elbeszélését részben, noha csak hiányosan, megtalálni: Schlosser, Eighteenth Century, III. 483. L egtel­ jesebben beszéli e dolgokat Grimm, Correspond. Lit. VIII 231—233 : „Le grand Maurice, irrité d’une résistance qu’il n’avait jamais éprouvée nulle part, eut la faiblesse de de­ mander une lettre de cachet pour enlever à un mari sa femme, et pour la contraindre d’être sa concubine; et, chose remarquable, cette lettre de cachet fut accordée et exécu­ tée. Les deux époux plièrent sous le joug de la nécessité, et la petite Chantilly fut à la fois femme de Favart et maîtresse de Maurice de Saxe.“ 274) ,,L’Averdy alig neveztetett ki pénzügyi ellen nek, máris 1764-ben egy rendeletet (arrêt du conseJ) bocsátott

135 ki, mely az akkori alkotmány értelmében törvény erővel birt és a mely megtiltja mindannak kinyomatását, a mi egyáltalában a közigazgatásra vagy kormányszerkezetre vo­ natkozik; e rendelet meg nem tartása pedig úgy fog te­ kintetni, mint a fegyelmi törvény átlépése; ennek értelmé­ ben ugyanis valakit minden védelem nélkül meg lehetett büntetni, mig a rendes törvényszékek előtt a vádlott védhette magát és csak törvény szerint Ítéltetett el.“ Schlos­ ser, Eighteenth Century, II. 166; lásd továbbá: Mém. de Morellet, I. 141; 11.75. „un arrêt du conseil, qui défendait d’imprimer sur les matières d’administration.“ 275) L’ordonnance de 1767, rendue sous le ministère du chancelier Maupeou, portait la peine de mort contre tout auteur d’écrits tendant h émouvoir les esprits.“ Cassagnac, Causes de la Révolution, I. 313. 276) 1757-i ápril hóban D ’Alembert Párisból követke­ zőket Írja : .,on vient de publier une déclaration qui inflige la peine de mort à tout ceux qui auront publié des écrits fendants à atlaquer la religion.“ Oeuvres de Voltaire, LIV. 34. Véleményem szerint ez ugyanazon rendelet, a melyet Amédée Renée emlit Sismondi müvének folytatásában, His­ toire des Français, XXX. 247. 27^ „11 avait été défendu, sous peine de mort, aux écrivans de parler de finances.“ Lavallée, Hist. des F ran ­ çais, IH. 490. 278) A közvádló (avocat-général) javasolta, 1780-ban. E javaslat szó szerint található: Grimm, Correspond, XI. 143, 144. A mi illeti a közügyvéd fontos teendőit a I8-ik században, láss egy jegyzetet: Lettres d’Aguesseau, I. 264, 279) És tekintetbe kellene vennünk ama körülménye­ ket, m elyek között Franciaországban e vád először hallat­ szott: „Les reproches d’avoir tout détruit, adressés aux philosophes du dix-hutième siècle, önt commencé le jour où il s’est trouvé en France un gouvernement qui commen­ cé le jour où il s’est trouvé en France un gouvernement qui a voulu rétablir les abuses dont les écrivains de cette époque avaient accéléré la destruction.“ Comte, Traité de Législation, I. 72. 28°) E változás természetét és azon körülményeket, melyek között az véghez ment, e kötet utolsó fejezetében fogjuk vizsgálni ; de hogy a Voltaire és társai által vezetett forradalmi mozgalom az egyház, nem pedig az állam ellen irányult, azt több iró említi; és némelyik ezek közül észre vévé azt is, hogy közvetlenül XV. Lajos uralmának má*

136 sodik felével a működési tér megváltozott, és hogy ez idő­ ben első ízben mutatkozik hajlandóság a politikai vissza­ élések megtámadására. E nevezetes tényt illetőleg, m elyet ugyan több iró fölemlít, de egyik sem vizsgál közelebbről* lásd: Lacretelle, XVIII e Siècle, 1 1 .3 0 5 ; Barruel, Mém. pour l’Hist du Jacobinisme, I. XVIII ; II. 113; Tocqueville* l ’Ancien Régime, 241; Alison, Europe, I. 165, XIV. 286;, Mém de Rivarol 35; Soulavie, Règne de Louis XVI. IV. 397 ; Lamartine, Hist. des Girondins, I. 183 ; Oeuvres de Voltaire, LX. 307, LXVI 34. 281) Láss némely találó megjegyzést Tocqueville „De la Démocratie“ cimü nagy müvében, I. 5 : mely helyet egy­ bevethetni Horace Walpole észrevételével, a ki igen jól ismeré a francia társadalmat és igen szerencsésen mondja* hogy „a franciák királyaikban önmagukat szeretik,“ W alpole, Mem. of Geoge IH, IV. 240. 282) Spanyolhonnak nem csak politikai, de még iro­ dalomtörténete is szomorú bizonyítékait mutatja a spanyo­ lok rendkívüli loyalitásának és e loyalitás káros követ­ kezményeinek. Láss e tekintetben hasznos elm élkedéseket: Ticknor, Hist, of Spanish Literature, I. 95, 96. 133; III. 191—193. 283) Alfred iránti tiszteletünket főleg azon körülmény növeli, hogy ugyancsak keveset tudunk felőle. Az ő ural­ kodására vonatkozólag a főtekintély Asser; de okunk van fölvenni, hogy ennek müve hamisított. E felvétel bizonyí­ tékait lásd : Wright, Biog. Brit. Lit. I. 408—412 Azonfe­ lül ugylátszik, hogy több, közönségesen neki tulajdonított intézmény már az lőtt is fennálott. Kemble, Saxons in Eng­ land, I, 247, 248. 284) A régi uralom alatt élő francia irók mindig di­ csekednek avval, hogy nemzetöket a loyalitás jellemzi és egyszersmind szemére lobbantják* az angoloknak azok el­ lenkező, alárendelést nem ismerő szellemét. „II n’est pas ici question des Français, qui se sont toujours distingués des autres nations par leur amour pour leurs rois.“ L e Blanc, Lettres d’un François, HL 525 „Az angolok nem szeretik fejedelmeiket oly mérvben, minőben az kivánatos volna.“ Sorbière, V oyage to England, 58. „Le respect de la majesté loyale, caractère distinctif des Français.“ Mem. de Montbarey, If. 54. „L’amour et la fidélité que les Fran­ çais ont naturellement pour leurs princes.“ De Thou, Hist. Univ. III. 381 ; és lásd még : XI. 729. Több bizonyitékot találhatni még: Sully, Oeconomies, IV. 346 ; Monteil, Divers

137 Etats, VII. 105 ; Ségur, Mémoires, I. 32 ; Lamartine, Hist, des Girondins, IV 58. És most már vessük egybe e nyilatkozatokat azon szellemmel, mely az angol nyelven irt történeti müvek egyik Jeghiresbikében jelentkezik : ..Misem bizonyosabb és világosabb, mint az, hogy a fejedelem a népért létezik, nem pedig a nép a fejedelem végett. És talán nincs nép az ég alatt, m elyet a fejedelemség ilyes felfogása annyira betöltene, mint ez a jelenkori angol nemzetnél az eset ; csakhamar mutatkoznék türelmetlenség oly fejedelme irá­ nyában, ki ez alapeszmét szem elől tévesztené; azonfelül a bánásmód melybeu ez esetben részesülne, nem lenne épen a leggyöngédebb.“ Burnet, History of His Own Time, VI. 223. Ézen férfias és üdvös szavak akkor Írattak, midőn a franciák a port nyalták XIV. Lajos talpáról. 285) „La race des rois la plus ancienne.“ Mém. de Genlis, IX. 281. „Nos rois, issus de la plus grande race du monde, et devant qui les Césars, et la plus grand partie des princes qui jadis ont commandé tant de nations,, ne sont que des roturiers.“ Mém. de Motteville, H. 47. És egy 16-ik századbeli velencei követ mondja, hogy Franciaország „il regno piú antico d’ogn’altro ehe sia in essere al presente.“ Eelat. des Ambassad. I 470. V. ö. Boullier, Maison Mili­ taire des Rois de France, 360. 286) Capetigue, Louis XIV. I. 204, 301; Koch Tab­ leau des Révolutions, II 16. Ranke (Die Päpste. II 257) ezt IV. Henrik hitehagyásával egybefüggő körülményeknek +ulajdonitja, azonban az ok mélyebben rejlik és összefüg­ gésben van ama győzelemmel, melyet a világi érdekek az egyháziak felett vívtak ki. és maga IV. Henrik politikája már csak e győzelem egyik következménye. 287) Lavallée, Hist, des Français, HI. 408; Flassan, Hist, de la Diplomatie, V. 3; Tocqueville. Règne de Louis X V . I. 35. 347 ; Duclos, Mém. H. 42. 43 154, 155. 223, 224. Azonban lehetőleg még gyalázatosabb az a körülmény, hogy 1723-ban a papság egyik gyűlésén elnöknek egyhan­ gúlag a jellemtelen Duboist választá, ki erkölcstelensége miatt korának leghirhedtebb embere volt. Duclos, Mém. II. 262. 288) A francia papság ez elkorcsosodását illetőleg lásd: Villemaine. XVIII Siècle, III. 178. 179; Cousin, Hist, de la Philos. II Série. I. 301. Tocqueville, (Règne de Louis XV. I. 34—38, 365) mondja : „le clergé prêchait une mo­ rale qu’il compromettait par sa conduit;“ nevezetes egy

138 megjegyzés ez a kétkedő bölcsészet oly ellenzőjétől, minő volt Tocqueville. Ez elvetemedett cimboraságbAn Massillon egyedül állott ; ő az utolsó francia püspök, ki mind erénye, mind pedig képessége által kitűnt. 289) Voltaire az angolokról mondja : „quand ils prennent qu’en France de jeunes gens connus par leurs débauches, et élevés à la prélature par des intrigues de femmes, font publiquement l’amour, s’égaient à composer des chansons tendres, donnent tous les jours des soupers délicats et longs, et de L vont implorer les lumières du Saint-Esprit, et se nomment hardiment les successeurs des apôtres, ils remercient Dieu d’être profesta nts.u Lettres sur les Anglais, Oeuvres de Voltaire, XXV. 29.

A IV. EÖTET TARTALMA. Nyolcadik fejezet. A

fr a n c ia

s z e lle m

k ö z e p é tő l

tö r té n e lm i egészen

v á z la ta

X I V .

L a jo s

a

tiz e n h a to d ik tr ó n r a lé p té ig

s z á z a d

. Lap.

Fontos az a kérdés váljon a történetiró a társadalom rendes, vagy pedig rendkívüli jelenségeit tanulmá­ nyozza-e előbb ................................................. Az egyház Franciaországban nagyobb hatalommal bir, mint Angliában ........................................................... Miért is Franciaországban a XVI. században minden dolog nagyobb mérvben volt theologiai színezetű, mint Angliában .......................................................... Minek folytán Franciaországban lehetetlen volt a t ü r e l e m .................................................... . . . De a XVI. század vége felé Franciaországban a kétkedőség és evvel együtt türelmesség kezdett mu­ tatkozni, mint azt a nantesi ediktum tanúsítja. . Az első kételkedő nem Rabelais volt, hanem Montaigae A mozgalom folytatása Charroná l t a l ............................. ÍV. Henrik biztatja ap r o t e s t á n s o k a t .......................... Még a kormányzó királyné által is XIII. kiskorúsága alatt türetnek . A türelmesség irányában a legnevezetesebb lépést Richelieu teszi, ki az egyházat érzékenyen meg­ alázza .............................................................................. Világi kormányrendszere ellentétben áll a régibb egy­ . házival ................................................................. A protestánsokat szabadelvű bánásmódban részesíti Világi vezéreik elhagyják őket ; a párt uralma a pap­ ság kezére k e r ü l ................................ . . . Minek folytán a francia protestánsok türelmetlenebbekké válnak a katolikusoknál, kiket államférfiak ve­ zettek . ................................................................... A francia protestánsok szükkeblüsége . . . . Polgárháborút keltenek, mely azonban inkább osztály­ harc, mintsem vallásküzdelem volt . . . .

3 4 0 8 10 11 14 16 17 20 22 29 33 35 39 55

Richelieu a zendülést elfojtja, de még mindig nem ül­ dözi a protestánsokat A kormány e szabadelvű politikája csak része egy sokkal terjedtebb mozgalomnak .......................... Annak egyik példája Descartes bölcsészete . . . Analógia Descartes és Richelieu között . . . Ugyanazt a theologiaellenes szellemet kortársaik is m u t a t j á k .......................................................... 71 Mazarin is . . . Valamint a fronde küzdelmei Mindazonáltal nagy különbség volt Franciaország és Anglia között; és a gyámkodó szellem túlnyomó hatalma gátlá a franciákat szabadságuk kivívásában

57 58 59 69 72 74 79

Kilencedik fejezet. A

g yá m k o d ó

s z e lle m

tö r té n e te

F r a n c ia o r s z á g

és

és

a n n a k

ö s s z e h a s o n lítá s a

A n g o lh o n b a n

.

A XI. század körül a kutatás szelleme gyöngíteni kezdé az e g y h á z a t .................................................... 84 Evvel egyidejűleg fellép a hübérrendszer és az örökös a r i s z t o k r a t i a ......................................................... 85 A Demesek kiszorítják a papságot és a nőtlenséggel szemben fellép a rang örökölhetősége . . . 86 Angliában a nemesség nem volt oly hatalmas, mint F ra n cia o rszá g b a n ................................................... 87 És örömest szövetkezett a néppel a korona ellen . 88 Minek folytán oly független népszellem fejlődött ki, minőt Franciaországban, hol a nemesség sokkal hatalmasb, semhogy a nép segélyére szoruljon, nem ismertek . ............................................................ 89 A két ország ebbeli különbségének hatása a XIV. s z á z a d b a n ....................................... . . . 91 A központositás Franciaországban természetes követ­ kezménye a hübérrendszernek ............................... 93 Ez állapot szembesítése Angolhon helyzetével . . 96 A francia nemesség h a t a l m a ................................ 88 Bizonyitékok a lovagság történetéből . . . 100 Valamint a franciák hiúságából és az angolok büszke­ ségéből ............................................. . . . . 103 Analógia a reformáció a XVII. századbeli forradalmak közt ...................................................................................... 104

Lap.

Mindkettőt ellenezte a papság és nemesség. E két osz­ tály természetes szövetkezése . . . . . 105 Mindkét rend Erzsébet uralma alatt gyöngittetik . 106 És I. János meg I. Károly hasztalan törekedtek azok hatalmát visszaállítani ............................................. 111

J e g y z e te k . 113 158

A VIII. fejezethez .......................... A XI. „ .......................................

AZ V. EÖTET TARTALMA. Tizedik A

g y á m k o d ó

r á z z a

a

s z é lie m

fro n d e

h a ta lm a

b u k á s á t. r a d a lo m

A

fejezet. F r a n c ia o r s z á g b a n

fr o 'n d e

és

a z

e g y id e jű

m e g m a g y a ­ a n g o l

fo r ­

e g y b é h a s o n litá s a .

A fronde és a nagy angol forradalom közötti különbség Az angol forradalom osztályharc vala . . . . De Franciaországban a gyámkodás szelleme és a ne­ messég hatalma lehetetlenné tévé az osztályharcot A francia nemesség hiúsága és tehetetlensége . Az ily emberek lévén a fronde vezérei, e forradalom természetesen meghiúsult . . . . . D e az angol forradalom sikert aratott, mert demokra­ tikus volt és a nép emberei állottak élén . .

3 4 10 12 17 22

Tizenegyedik fejezet. X I V . A z

L a jo s

é r te lm i

és

a

g yá m k o d á s

u r a lk o d ó

s z é lie m é t

o s z tá ly o k

á tü lte ti em e

a z

ir o d a lo m b a .

s z ö v e tk e z é s

ere d ­

A gyámkodás szellemét, mely Franciaországban e poli­ tikai bajok előidézője, XIV. Lajos alatt átvitték az irodalomba, miáltal ez utóbbi szövetkezett a kor­ mánynyal ....................................................................... A szolgaiasság XIV. Lajos uralma alatt . . . . A z irodalmi férfiak hálaérzete XIV. Lajos irányában

24 25 29

m é n y e in e k

k ö z ti

v iz s g á la ta

Lap.

Pártfogásának káros hatásai . . . . . . . Első hatása a tudományos haladás megakasztása . Még a mechanicai ágakban sem mutatkozik eredmény Az élettan, bonctan és orvostudomány hanyatlik . Hasonlóképen az állattan és v e g y t a n .......................... A növénytan sem mutat h a l a d á s t ................................. A XIV. Lajos alatt beállott értelmi hanyatlás a gon­ dolkodás minden ágában mutatkozott és csak ter­ mészetes következménye pártfogóságának . . Felvilágosító példák a francia művészet történetéből És az irodalom minden á g á b ó l ....................................... Franciaország ált. hanyatlása XIV. kormányzásának utolsó f e l é b e n .................................................................

30 34 37 38 40 40 45 47 50 51

Tizenkettedik fejezet. X I V .

L a jo s e lle n

és

h a lá la .

V is s z a h a tá s

e lő k é s z ü lé s

a

fr a n c ia

a

g y á m k o d á s

s z e lle m e

fo r r a d a lo m r a .

Az angol irodalmat Franciaországban XIV. Lajos uralma alatt nem ismerik .................................................... De halála után kezdték azt tanulmányozni és a kivá­ lóbb franciák meglátogatták Angolhont. Ez idézte elő a francia és angol szellem szövetkezését . Angolhon csodáltatása a franciák által . . . . Az ebből származó szabadelvű nézeteket a francia kor­ mány elnyomni i p a r k o d o t t ......................... 65 Az irodalmi férfiak üldöztetése a francia kormány ré­ széről .............................................................................. A kormány e r ő s z a k o s k o d á s a ......................... 67 A francia irodalom képezé a szabadság utolsó eszközét Annak indokolása, hogy miért támadták meg az iro­ dalmi emberek először az egyházat, nem pedig a k o r m á n y t ....................................... . . . . Ez vezetett a kereszténység megtámadására . . . De a politikai intézmények XIV. Lajos uralkodásának közepéig megmenthetők voltak volna; ezután min­ den veszve v o l t ............................................. 91

54 63 64

£6 79 80 83

J e g y z e te k . A tizedik f e j e z e t h e z .................................................... A tizenegyedik „ A tizenkettedik „

94 105 120