Fülszöveg Calderon kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni. Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni? Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a Játékot, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?
Ajánlás Ez a könyv sosem jött volna létre Sebők Zita nélkül. Lelkesen követett minden részt, és visszaterelgetett a helyes űrösvényre akkor is, amikor Calderon mókás, ám szerfölött céltalan kószálásokra vagy szerelmi kalandokra tévedt. Sezi úrnő lelkét Zitáról mintáztam. Kicsit ugyan szellem, de hát minden nő testetlen akar lenni, nemde? Ajánlom a regényt minden kedves Olvasónak, aki naponta ingázik munkába, iskolába a járműveken szardíniaként összezárva, átlopva a lelkét egy másik világba. Ajánlom azoknak is, akiknek a vállán túl nehézzé vált az élet. Egy korty finom bor, egy jó ponyva és az asztalra tett láb engem is sokszor átsegített az élet zivatarán. Megtisztelve érzem magam, hogy most én mesélhetek.
Köszönetnyilvánítás Egy augusztusi estén találkoztam először Katona Ildikóval. Mire feljöttek a csillagok, a tábor verandáján belemelegedtünk a hazai fantasztikus irodalom megvitatásába. Már akkor megfogott a belőle áradó lelkesedés. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a regényem iránt is így érez. Köszönöm a bizalmat, és szerkesztőként a türelmes és kiváló munkát!
I. rész,
amelyben Calderon meg akar halni, de úriember nem temetkezik hitelből
GENIUS CALDERON MEGHÚZTA A RAVASZT, de a lézerfegyver felmondta a szolgálatot. A zizegésből ítélve lemerült az energiacella. Meg sem lepődött rajta, csak fásult mozdulattal kivette a szájából a csövet, és az ablakon beszivárgó hajnali derengést bámulta. Mara halott. A nő, akiért sutba dobta a nemesi rangot, a nő, aki győzött a szapora agy tumorsejtekkel szemben, ostobán alálépett egy űrsiklónak. Mara a születésétől fogva tudta, hogy haldoklik. Versenyt futott az idővel, és minden pillanatot megélt, őszinte örömmel élvezte a létezést. Ha este, szeretkezés után Calderon olyasmit susogott a fülébe, hogy minek is élne nélküle, Mara villámló szemmel szellemjárást ígért. A temetés óta Calderon nyolcszor próbált öngyilkos lenni, de mindig megzavarták. Hol egy szektás, hol egy kutyát kereső, könnyes szemű kislány csöngetett be, vagy maga a fegyver mondott csütörtököt. Még éjfélkor is, mikor a csillagkikötő hídjáról készült leugrani, előtermett a semmiből egy rémült kamaszlány, hogy esedezve kérje, kísérje haza, mert követik. Mara küldte őket? Mara jelenlétét állandóan érezte a házban is. A belső automatika elromlott: az ablakok este nem sötétültek el, a villanyok is örökké égtek, mintha valami láthatatlan kéz kitiltaná a lakásból az éj depresszióját. Odakint felkelt a nap, Calderon megbámulta a fénycsíkot a padlón, aztán fáradtan a földre ejtette a lézerpisztolyt. Milyen jogon akadályozza meg bárki? Legyen az Mara vagy személyesen a Jóisten. A konyhakések mind eltűntek, ám a kard, melyet apja házából hozott… Felállt, és előkotorta a gardrób elektronikus vezérlője mögül. Az egyszerű markolatba belesüllyedt a fekete kristály nyitógomb. Calderon maga felé fordította az arasznyi csövet, és megnyomta a gombot. Nem történt semmi. Eszébe jutott a fegyver hőérzékelője, mely megakadályozza, hogy ember felé fordítva kinyíljon a kard. Elfordította magától, és újra megnyomta a gombot. Megkönnyebbült, mikor a pengedarabok egymás után előcsúsztak. Calderon hamar rájött, hogy egy karnyi hosszúságú karddal torkon szúrni magát kifejezetten bajos. Némi szerencsétlenkedés után a fotel ülőkéjéhez támasztotta a markolatot, és a hegyét a torkához illesztette. Ekkor csöngettek. Calderon úgy döntött, nem nyit ajtót. Az illető azonban bosszantó módon rátapadt a csengőre. Calderon hiába próbált koncentrálni, átélni a lét utolsó pillanatait, öt másodperc múlva azon kapta magát, hogy eldobja a kardot, és csúnyán szitkozódva a bejárat felé tart. Kari, a szemben lakó fiú állt lihegve az ajtóban. – Mit akarsz? – Mikrochipgyűjtés van a suliban, ebből megyünk majd meteortúrára. Megnéznéd, hogy van-e kidobandó chiped? – hadarta a langaléta kamasz. Különös időpont a környezetvédelemi akcióra. Calderon a pirkadó égboltra nézett, majd a fiú otthonára, és a megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lába. Még hogy transzcendens! Könnyedén be lehetett látni hozzá a kölök emeleti szobájából! Felismerte a lányt is, aki épp próbált visszahúzódni a függöny mögé. Őt kísérte haza éjnek évadján! Galléron ragadta Karit, és a falhoz penderítette. A suhanc rémület helyett kamaszkora összes szemtelenségével vigyorgott: – Na, csak nem versz meg egy kiskorút? Te vagy a nyári munkánk, jobb, mint a robotpucolás! – Ki bérelt fel?
– Szerinted? Frank, az átkozott sógor! Calderon eleresztette a fiút, és ahogy volt, mezítláb, egy szál sortban futásnak eredt. – Szólj neki, hogy ez a ma reggeli kettőnek számít ám! Hé, várj! Ha megölöd, ki fizet nekem? Nem teheted ezt velem! Mire Calderon lefutotta a két utcát, Frank éppen kifelé szaladt a bioházból. Kari bizonyára felhívta. Látszott, hogy a pszichológus az ágyból ugrott ki, hosszú szőke haja gubancosan lógott a vállára, és épp csak egy sortot kapott föl az enyhe nyári reggelben. A suhanóig már nem jutott el, Calderon torkon kapta, és nekiszorította a kerítésnek. – Figyeltetsz?! Frank meg sem próbált kiszabadulni. Kék szeme fensőbbségesen villant, és az arcára kiült az a tenyérbe mászó, analitikus mosoly: – Jó, hogy jössz! Kapitányválogatás van ma az Admiralitáson. Meg kellene nézned. Calderon erősebben szorította a torkát. Szerette volna, ha a másik megüti, vagy bármi olyat tesz, amiért laposra verheti. Ám a sógora nem véletlenül tartott indulatkezelő-terápiákat, meg sem moccant. – Hogy mersz kémkedni utánam?! – Megígértem Marának, hogy szemmel tartalak. Várható volt, hogy szétesik az a nárcisztikus személyiséged – felelte a pszichológus. – Állítsd le a kölyköket, vagy…! – Rendben. Elengednél végre? Calderon elengedte. Frank már nem mosolygott. Megvetően köpte a szavakat: – Tőlem akár fel is fordulhatsz! Nem érdemelted meg a húgomat! – Ki lett volna érdemes rá? Mármint rajtad kívül? – Nem bírtad békén hagyni! – Békén? A húgokat feleségül veszik, sógor! Húzz el egy terápiára, de sürgősen! – A fenét! Ez nem féltékenység. Egy szenvedélybeteg barom vagy! Azt hiszed, nem ismerem föl, amit naponta kezelek? Valami beteges játékszenvedély van benned, amit Mara felcsigázott. Tudtad, hogy agytumora van, pár év és szabad vagy. Milyen kényelmes ez a baleset! Jól jött neked. Calderon irtózatosat ütött a másik arcába. Frank nekizuhant a kerítésnek, az orrából ömlött a vér. Nem volt rest, visszatámadott, de Calderonnal szemben esélye sem volt. A férfi az elmúlt fél évben, mióta megnősült, rakodómunkás volt a kikötőben. A robbanásveszélyes anyagokat kézzel pakolták. Bár mégsem annyira a munka, inkább a kikötői élet edzette meg. Frank orrán-száján dőlt a vér, mikor több ütés után a földre zuhant. Calderon szívesen megrugdalta volna, de győzött a neveltetése. Főnemes nem tör bordákat. •••
Nincs jobb, mint pszichológusokat verni. Calderon úgy vélte, máris sokat tett a mentális egészségéért. Hazament lezuhanyozni, és már majdnem végzett, mikor kikapcsolták a vizet. Mióta Mara meghalt, nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint számlák, lakbér, sőt dolgozni sem járt. Rakodóként már valószínűleg kidobták, mivel egy hónapja nem jelent meg; elérni sem tudták, hiszen hamis azonosítóval vállalt munkát. Az embert nehezen alkalmazzák Alexandro Ferrero grófként, de Genius Calderon másodkapitányként is. Áram még volt, mert a fürdőajtóba épített holotévé működött, épp az ezerszer átrágott biofegyver
kérdést feszegette két szakértő: – …nem, a HTX valószínűleg csak kis mennyiségben áll az anarchisták rendelkezésére. Még sosem támadtak vele civil lakosságra, csak a flotta hajóira. – Mikor fogják el végre a Demokrata Pártot? Úgy tűnik, Őfelsége titkosszolgálata nem áll a helyzet magaslatán… – Üzenet Ellától – kapcsolt be a borotválkozótükörbe épített számítógép. A tévé azonnal elhalkult. Ella az anyósa volt. Calderon remélte: most, hogy megverte Franket, a nő többé nem áll szóba vele. Mara apja filozófus, anyja író, Frank, a kibírhatatlan bátyja pedig pszichológus. Továbbá volt még pár szociológus és tanár nagybácsi. Calderon úgy vélte, ha van reinkarnáció, akkor ő örök időkre levezekelte a vétkeit azzal, hogy benősült egy bölcsészcsaládba. Legrosszabb az anyósa, Ella volt; állítólag valamiféle „ihletet” adott neki. Három regénye jelent meg az elmúlt két év alatt. Mara hol sírt, hol fuldokolva nevetett az anyja könyvein, és ajánlgatta, hogy Calderon olvasson bele, de ő ódzkodott tőle. Frank szerint azért, mert nem tudta feldolgozni, hogy az anyósa múzsája lett, de talán jobb is, mert ha látná, miket ír… Calderonban győzött a kíváncsiság, rövid habozás után fogadta az üzenetet: „Frank elmondta, miért verted pépesre. Talán rossz módszert választott, de aggódott érted. Mellesleg elég sok pénzébe került ez a figyelőszolgálat. Nézd, Gen, ez a helyzet tarthatatlan. Hetek óta sajnálod magad. Ideje munkát keresned, nem tudunk eltartani. Kényelmes dolog egy öngyilkosság, de tudod, mibe kerül egy temetés? Nem, persze, hiszen Maráét sem te álltad. Mi lenne, ha a jövő hónapban lőnéd agyon magad? Addigra megkapom a könyvemért a jogdíjat.” Calderon elvörösödött a szégyentől. Eszébe se jutott, hogy ezeknek az egyszerű közembereknek ő teher lehet. Nem sokat értett a pénzhez. Lehet, hogy a rakodói keresete nem is fedezte még ennek a háznak a fenntartását se? Mindig Mara foglalkozott ilyesmikkel. Percekig bámult maga elé. Aztán fázni kezdett a talpa a fürdőszoba kövén. Úgy döntött, megnézi azt a kapitányválogatást. A flottánál többet keresett, mint rakodóként. Egy hónap alatt összejön annyi pénz, amennyivel már kényelmes temetése lehet. Délre az Admiralitás régi korokat idéző, vasbetonból és üvegből épített tornyához ért. A hatvanemeletes épületből gyönyörű kilátás nyílt a felszálló hajókra. Valószínűtlen, hogy a kapitányi posztot megkapja, de akit előléptetnek, annak a másodkapitányi helye megürül. Oregon admirális, megkerülve a hivatalos jelentkezési kört, beteheti oda. Már ha meggyőzi. Protekció nélkül egy kapitány sem venné föl, hiszen hírhedtté vált a teherbe ejtett kadétlány miatt. A vicc az, hogy három éve gyerekjáték lett volna tisztáznia magát a vád alól, csakhogy nem törődött az üggyel, mert – kivételesen – ártatlan volt. Az erkölcsrendészet helyett azonban a gazdaságiak szálltak ki, apja, Eterno Ferrero gróf zsenialitása nyomán. Gravolifttel felment a legfelső szintre. A lift falát itt is tükörrel borították. Calderon kritikusan megvizsgálta önmagát. Öregebbnek tűnt huszonhét événél, Mara halála nyomot hagyott rajta. Cinikusan arra gondolt, hogy ez még hasznára is lesz Oregon admirális előtt. Az előtérben egy szőke tizedes lány ült a pultnál. Az ablak mentén elhelyezett öblös fotelekben hat másodkapitány várakozott. Túl kevés. Úgy látszik, a Wellston egy jelentéktelen kis futárhajó. Calderon szeme gúnyosan rebbent, ahogy megnézte a középkorú tiszteket. Életük értelme volt ez a pillanat, ez a várakozás a Szent Ajtó előtt, mely mögött Oregon admirális, az aktuális atyaúristen, egyiküket mennybe viszi.
Calderonon nem látszott, mit gondol. Mereven tisztelgett, és a lány asztalához lépett. – Üdvözlöm, tizedes! Remélem, nem okozott gondot a késésem. Genius Calderon másodkapitány vagyok. Megnézné, kérem, hogy szólítottak-e már? – Tessék? – hökkent meg a lány. Orra tövében ingerkedve üldögélt egy anyajegy. Vonzotta a szemet, Calderon ügyelt rá, hogy ne bámulja meg. – Valami probléma van? – Elnézést, de ez a Wellston válogatása, uram. – Olyan hangsúllyal mondta, mintha legalább egy csillagrombolóról lenne szó. – És? – vonta föl a szemöldökét Calderon. A lány tátogott, majd összeszedte magát, és a gépre nézett: – Egy pillanat. Sajnálom, de egyáltalán nem látom a rendszerben, uram. – Hogyhogy? Mióta dolgozik Oregon admirális alatt, tizedes? Legyen körültekintőbb, ő nem tűri a hibákat! – csóválta meg a fejét Calderon. – No, de ne féljen, megoldjuk! Nagyvonalú mozdulattal megkerülte az asztalt, és lehívta a számítógépre a saját személyi lapját, miközben folyamatosan beszélt. – Most az egyszer nem jelentem. Maguk az adminisztrációnál azt hiszik, kevésbé fontos a pontos munka, mint mondjuk egy orvosi részlegben, pedig ez nem így van. Egy olyan világban, ahol az anarchisták hajókat foglalnak el, nem engedhetjük meg magunknak a lazaságot. – Igen, uram. Bocsánat, uram! – mentegetőzött egyre pirosabb arccal a lány. Orra tövében fickándozott az anyajegy. Calderon úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy testközelségük milyen zavart szül. Mikor végzett, csak biccentett és az ablakhoz sétált, távolabb a várakozó tisztektől. Hirtelen ráébredt, hogy mit tett. Oly könnyedén zökkent vissza! Talán igaza van apának, a Játék a génjeiben van. Mintha nem lett volna az Akadémia és utána Mara… Elszégyellte magát. Mara egyenes, tiszta természete idegenkedett a manipulációtól, így hát elrejtette előtte énje eme szegletét. A következő órában a kikötőt bámulta az ablakon keresztül. Ha nem befolyásolja Oregon admirálist, nem kap állást. Muszáj játszania. Igen, csak most utoljára. Kivételesen. Elfogta az ismerős izgalom. Látásból ismerte a régi vágású, gerinces admirálist. Az ilyeneket művészet befolyásolni, de csak óvatosan szabad, nehogy megneszeljék. Apja kiválóan értett ehhez is. Közben a háta mögött folyamatosan szólították a tiszteket, utoljára ő következett. A parancsnoki szobában hatalmi jelképként fekete bőrfotel és egy aranyszegélyű íróasztal terpeszkedett, előtte két vörös huzatú, párnázott szék állt. A falról egy giccses keretből a császár ifjúkori arcmása tekintett le rá. Az egyetlen, ami nem illett a szobába, maga az admirális volt. Calderon esküdni mert volna rá, hogy a tiszt gyomra reggelente fölfordul, amikor belép. Oregonnak nem kellett kádnyi méretű bőrfotel, hogy valakinek nézzék, hatalma a lényéből sugárzott. Inas testén második bőrként feszült az egyenruha; kopasz fején apró fülek, kiugró arccsont, horgas orr és barna szem. Homlokráncait vésővel vájta az idő. Láthatóan meghökkent egy pillanatra, aztán erőltetetten elmosolyodott, afféle nyolc-fog-széles mosollyal. Calderon gyanította, hogy ez lehet nála a maximum. – Á, Genius Calderon! Üdvözlöm, parancsnok, már sokat hallottam önről. Kérem, foglaljon helyet – recsegte monoton hangon, majd a számítógépre pillantott. – Lássuk az életrajzát! A Melt bolygón egy baptista árvaházban nevelkedett, majd az Akadémián közepes teljesítményt nyújtott, kivéve a stratégiát, ahol kiemelkedő eredményeket mutatott föl. Minden beszélgetés egy tánc, szóljon szerelemről vagy gyűlöletről, a lényeg ugyanaz. Valaki vezet, a lépések pedig egymásra épülnek. Oregon nem várt dallamba kezdett. Calderon furcsállta az udvariasságot. Még ha nem is tudja pontosan, kik pályáznak a posztra, azért a korának fel kellene
tűnnie. Eleve attól a szemtelenségtől üvöltenie kellene, hogy ő itt megjelent. – Iskolán kívüli tevékenységei is… – az admirális felvonta a szemöldökét -…figyelemre méltóak. Anyagi támogatást szerzett a diákönkormányzatnak, átszervezte az elsős-avatást, és jelentős szerepet játszott a helyi környezetvédelmi csoportban. Micsoda?! Calderon az elsős bálokon férfi lábszépségversenyt rendezett, amikor megtudta, hogy tíz fiúra jut egy nőnemű lény. A környék lányai e hír hallatán egy-egyre javították föl az arányt. Hajszál híján kerülte el a fegyelmit. A zöldeknek megszervezett egy meztelen tüntetést, és rögtön hozott is rá egy tucat bájos hölgyet. Ki tudja, miért, az egész iskola lelkesen megmozdult a helyi pokondokok ügyében. Calderonnak a szeme sem rebbent. Ilyen jól ő sem tudta volna tálalni a saját életrajzát. Mi folyik itt? – A gyakorlati évét a Callisto cirkálón töltötte, kiváló eredményekkel, majd másodkapitányként egy évig a Bellán szolgált, ahonnan a leltárban talált hiányosságok miatt leváltották. Hm, itt az áll, hogy egy fogókészlet hiányzott. Nem tűnik túl igazságosnak. Gondolom, jóvátételül ajánlották fel önnek azt a tízfős futárhajót. – Nem tudom, uram – felelte fegyelmezetten Calderon. Apja ugyan kirúgatta, de a flotta az ősi rivális, a Fay Ház befolyása alatt áll. Ők annyit láttak, hogy a Ferrero Ház lecsap egy jelentéktelen, fiatal kapitányra. Hogy az orrára koppintsanak az öreg Ferrerónak, kinevezték őt egy aprócska futárhajó kapitányának, anélkül, hogy sejtették volna a kilétét. Persze nem fogadhatta el. Ha bármelyik Ferrero család rájött volna, hogy egy Fay lekötelezettje lett, a kedves rokonok indítottak volna ellene hajtóvadászatot, hiába ő az első család másodszülöttje. – Ön azonban fizetés nélküli szabadságot vett ki. Ha jól látom, vissza szeretne térni az állományba. – Igen, uram. Tudom, nem ez a legmegfelelőbb időpont, hiszen sok dolga van, de a kinevezett másodkapitány helye megürül. Rengeteg idő, mire a kapitány kiválasztja az utódot, de én akár holnap kezdhetek; és mivel már ajánlottak föl hajót, ezért jogilag is előrébb esek, mint bárki. Ráadásul nem tartalékos vagyok, hanem teljes állományú. – Látom, jól képzett a kiskapukhoz. – Oregon indulata akaratlanul is felszikrázott. – Egyáltalán hol volt az elmúlt két évben? Most, most kéne beszélni Maráról. Egy mondattal kivívhatná a tiszteletet. Nem. Túlságosan fáj. – Halaszthatatlan elintéznivalóim voltak, uram. – Halaszthatatlan? – visszhangozta gúnyosan Oregon. Felkelt a bőrfotelból, és a franciaablakhoz sétált. – Ez egy kapitányi meghallgatás. Ha másról kíván beszélni, egyeztessen időpontot odakint Beller tizedessel! A mondat csattant, mint egy felszínbe csapódó mentőkabin. Calderon rájött, hol tört meg a tánc: mikor a másodkapitányi rangot említette. Fölizzott benne a Játék szenvedélye. – Nos, jobban meggondolva, én is a Wellston kapitányi posztjára pályáznék, uram – szólt alázatosan. Jól látta? Oregon megkönnyebbült? Calderon egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Az admirális a kikötőt nézte, úgy folytatta: – Jogilag a többi jelentkező elé esik. Bár elég fiatal… nos, gondolom, nem véletlenül kapott kapitányi rangot, megvannak a megfelelő… képességei. Öné a poszt. Kap egy esélyt, hogy bebizonyítsa, igazi férfi. Holnap reggel nyolckor jelentkezik a tizedesnél, átveszi a parancsot, majd kilenc óráig elfoglalja a helyét a Wellstonon.
Calderon a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Várt, hátha mond még valamit Oregon admirális, de az a hajókat figyelte. – Igen, uram. Köszönöm, uram! – Calderon felállt. – Leléphet! Calderon tisztelgett és ment. Odakint intett a kedvesen mosolygó tizedesnek, de a vészkijárat felé vette az irányt. Leballagott hatvan emeletet, hogy magához térjen. Protekció? Oregon nem úgy fest, mint akit meg lehet vásárolni, és sejtelme sem lehetett arról, hogy ő a kapitányválogatáson megjelenik. Mi folyik itt? A helyzet tökéletesen érthetetlen. És ez fokozza a Játék izgalmát. Játszani fog… csak most az egyszer… utoljára. •••
Taina Tives a Három Bolygó ősi japán kolóniájából származott. Finom vonásain és apró termetén meglátszott a vérvonal tisztasága. A férfiak gyakran besorolták a filmek védtelen sztereotip gésafigurái közé, épp ezért meg sem lepődött, mikor a zuhogó esőben megállt mellette egy bérsuhanó. – Elvihetem, hölgyem? – nyílt az ajtó. Taina úgy tett, mintha nem hallaná. Sietősen lépdelt tovább a szakadó esőben, kezében szorongatva az esőkabátjába burkolt dobozt a gin-ji kövekkel. Esze ágában sem volt egy kikötőben beülni egy vadidegen férfi mellé. Mi van, ha anarchista? – Hölgyem? – A járműben ülő férfi olyan szép volt, mint valami régi rézmetszet. Nem a magas homlok vagy a szabályos arcél miatt, inkább az öntudatlan magabiztosság és elegancia, no és azok a különösen öregnek tűnő szemek tették. Pedig a férfi fiatal volt, alig lehetett pár évvel idősebb nála. – Látom, habozik. Igaza van, hétvégenként kadétlányokat erőszakolok, de most még csak kedd van, nyugodtan beülhet mellém. Na, jöjjön, már így is bőrig ázott! Taina habozott. Az utóbbi két évben a Demokrata Párt anarchistái hét hajót foglaltak el. A HTX nevű vírussal kivégezték a legénységet. Hegamon másodkapitány minden kimenő előtt szónoklatot rendezett a biztonságról. Taina gyanakodva pillantott a suhanót vezető férfire. Bár a szürke esőkabát alól kilátszott a tiszti egyenruha fehér nadrágja és a szürke kincstári cipő, de ki tudja, talán mégsem tiszt. – Jól van, nem erőltetem, fázzon meg! Viszont nem kockáztathatom, hogy egy kadétnak baja essék. Egy kikötő nem sétálóutca, elkísérem. Taina vállat vont. Percekig haladtak együtt. A férfi lehúzva tartotta az ablakot, de rá sem nézett a lányra. Taina egyre idétlenebbül érezte magát. A cipője már átázott. – Mégis beülnék… A férfi megállt, és kinyitotta az ajtót. – Tulajdonképpen miért gyalogol? Rossz a hajóján lévő suhanó? – Dehogy, csak elszakadtam a többi kadéttól, uram. – Elég modortalanok, hogy nem várták meg. – Nem kimenőre mentünk, hanem a kapitánynak szállítottuk el a holmiját. Az utóda még nincs itt. – Taina vállat vont. Kockázatos volt a külön út, de a Sezi-féle gin-ji kövek megérték. A férfi a csomagra pillantott, és elmosolyodott. – Ejnye, egy kis engedély nélküli eltáv?
– Olyasmi. A 6523. dokkban áll a hajóm. Köszönöm, hogy elvisz. – Szívesen, úgyis arra tartok – indított a férfi. – A régi kapitány nem adja át a hajót? Két-három napot mindig együtt töltenek. Taina kínosan fészkelődött, nem szeretett pletykálni. – Nagyon dühös lett, mikor megtudta, ki az utóda. Mindenki biztos volt benne, hogy a másodkapitány lesz az új parancsnok. – Ő hány éves? – Ötvenhárom. – Két év és betölti a felső korhatárt? – A férfi megcsóválta a fejét. – A tisztikar kedveli? – Igen, uram. – Akkor részvétem, kadét – pillantott rá mosolyogva. – Jó kis belharcra számíthat. – Szerintem is – mosolyodott el Taina. Közben megérkeztek. A férfi döbbenten pillantott ki a hétemeletes csillagrombolóra. – Ez a Wellston? Biztos benne? – Igen. Valami baj van? – Tainában hirtelen rossz érzés támadt. Tudta, hogy nem említette a hajó nevét, és a szakadó esőben csak a körvonalakat lehetett látni, a feliratot nem. – Nos, kissé nagyobb, mint amire számítottam. Kissé. Hány fő szolgál rajta? – Négyszáz. Elnézést, de mennem kell, nemsokára felszállunk. – Ne izguljon, nélkülem úgysem indulnak. No, jöjjön, segítsen! Ha már megúszta az előző hurcolkodást… – mosolygott rá kajánul a férfi, és kiszállt. Taina letaglózva bámult az új kapitány után. •••
Három nap telt el, mióta Calderon a hajóra lépett. Még mindig nem értette, miért nevezték ki. Egyben biztos volt: ezt a monstrumot képtelen irányítani; még az adminisztrációval sem boldogul, nemhogy a vezérléssel. Hegamon másodkapitány kiváló tiszt volt. Calderon különösnek tartotta, hogy mellőzték. A tisztikar is így gondolta, ezért megpróbálták az új kapitányt kiközösíteni. Calderont eleinte mulattatta, aztán ezt is megunta, mint mindent. Könnyedén manipulálhatta volna őket, de nem akart újra játszani. A Játék nem cselekvés, hanem életforma, egyfajta különös létezési közeg. Idővel olyanná válik, mint a légzés. Márpedig a húsz tiszt és tíz kadét túl szoros közösséget alkotott, a magáról festett képet állandóan fenn kéne tartani. Olyanná válna, mint az apja. Esténként elkerülte a hatodik szint tiszti társalgóját, úgyis elhúzódott tőle mindenki. Legtöbbször a mellette lévő uszodában szelte a hosszokat, vég nélkül. Mara hiánya ott időzött minden mozdulatában. A negyedik nap, ebéd után esett az első élesebb szóváltás. Már mind a harmincan visszatértek a hetedik emeleti vezérlőterembe. Calderon visszaidézte az éjjel olvasott műszaki leírást, és próbálta feltűnés nélkül beazonosítani az ismeretlen gombokat a tíz méter hosszú vezérlőpulton. – Kapitány úr, kérdezhetnék valamit? – Persze, fiam – felelte Calderon szórakozottan. A levegő megfagyott, az eddig csendesen beszélgető tisztek elhallgattak. Calderon megfordult. Nem egy kadét állt mögötte, hanem Hegamon másodkapitányt fiamozta le. – Köszönöm a figyelmét – csikorogta a két fejjel alacsonyabb, köpcös férfi. – Feltételezem, csak adminisztratív tévedés, hogy nem kaptuk meg a szoftverkiegészítésre a rendszeres évi támogatást.
Bizonyára benyújtotta az igénylést. Fölhívjam a Központot, és utánanézzek? Calderon látta, hogy a másik pontosan tudja, fogalma sincs, miről beszél. A tisztikar kárörvendve figyelte lejáratását, egyedül a kadétok szemében csillant némi részvéttel kevert kíváncsiság. – Kapitány? – kérdezte most már nyílt gúnnyal Hegamon. Most kellene erkölcsi felháborodást mímelnie, amiért a másodkapitány nem emlékeztette a határidőre. Calderon érzett rá kísértést, de aztán csak vállat vont. – Felesleges egyeztetnie, nem regisztráltam. – Tudtommal átküldtem a gépére a személyi lapokat és az elintézendő ügyeket! Köztük volt a kérelem határideje is. – Igen, ezerkétszáz oldalt. Köszönöm, láttam. Ha lesz lelkierőm, elolvasom. – Tessék? – A középkorú tiszt megbotránkozott. Calderon felsóhajtott. Ki hinné, hogy ennyire unalmas vezetni egy csillagrombolót? Elemzések és statisztikák, határidők és beosztás, másból sem áll az élet. Még az étkezéseket sem lóghatja el, mert nélküle nem kezdhetik el a többiek. Ámbátor erre már parancsot adott. – Egy jó kapitány mindig precíz, betartja a határidőket… – Hegamon észbe kapott, és elharapta a többit. – Elnézést, uram! – Mennyi az a támogatás? – kérdezte beletörődve Calderon. – Kétszáz arany, de már lekéstünk róla. – Ugyan! – A kapitány legyintett, majd mivel még lakott naprendszerben jártak, csatlakozott a számítógéppel az egyik bolygó kommunikációs hálójához. A mélyűrben már csak a mikroféreg-járatot generáló csillagközi adóval tudta volna megtenni. Lehívta a társasági oldalakat, báli értesítőket. Egy óra múlva intett a nagydarab Few kadétnak. – Hívja föl Cedericon admirálist a Global támaszpontról! A képernyőn megjelent egy szögletes fej, pofazacskói petyhüdten lógtak, mint egy vénülő hörcsögé, csak magocskák nélkül. – Itt Cedericon admirális, tessék – hallatszott a monoton hang. Calderon elnyomta a mosolyát, tudta, hogy a pokolba kívánják közvetlenül ebéd előtt. – Calderon kapitány vagyok a Wellston cirkálóról. A problémám… – kezdte hivatalos hangon, majd megállt, és felcsillant a szeme. – Cedericon? Egy pillanat, csak nem Éva Cedericon rokona? – De. Távolról – felelte zavarodottan az admirális. – Nagyszerű! – lelkesedett Calderon. Az admirális egy elszegényedett oldalág sarja volt. Álmában sem juthatna be a kemény természetű matriarcha köreibe. – És hogy van az öreg hölgy? Még mindig pezsgőt iszik a langusztához? Sokszor mondta már neki a nagyapám, hogy rossz vége lesz, de hát tudja, milyen! Nem hallgat senkire. Pedig az orvos eltiltotta minden alkoholtól. Hogy sikerült a múlt havi golfszeánsza? Eredeti ötlet az estélyt és a golfot keresztezni! – Nem tudom, nem voltam ott – felelte kényszeredetten a férfi. Valószínűleg meg sem volt hívva. – Hát persze, a Flotta! – bólogatott megértően Calderon, miközben kényelmesen hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Nem állnak rugalmasan a társadalmi élethez. Kadét koromban nem engedtek el a császári vadászbálra! Gondolja el! Hát nem nevetséges? Apámnak kellett leszólnia valamelyik tengernagyhoz. Na, mindegy. Ha találkozik Éva grófnéval, kérem, adja át neki kézcsókomat! – Igen, persze. – Minden jót, admirális! – Calderon intett, és a csodálkozó Few kadét bontotta a vonalat. A tisztikar értetlenül bámult a kapitányra. – De hát meg sem említette neki! – jegyezte meg zavarodottan Nat Anerra, az idős doktornő. A karikák elsötétedtek a szeme alatt.
– Ne aggódjon, mindjárt hív. És tényleg: nem telt bele két perc, máris jelentkezett az admirális, zavartan kérdezve, hogy tulajdonképpen mi is volt az előbbi hívás célja. Calderon meglepetést színlelt, majd felnevetett: – De jó, hogy visszaszólt! Közben teljesen kiment a fejemből. Csak egy apróság miatt hívtam, valami szoftvertámogatási kérelmet nem nyújtottam be. – Az nem hozzám tartozik, hanem Gost századoshoz, de már különben is lezárult a jelentkezés. – Ugyan, csak nem fogok egy századostól szívességet kérni! – nézett rá megrökönyödötten Calderon. Arisztokratikus mozdulattal megigazgatta a mandzsettáját, majd vállat vont. – Elfelejtettem leadni a jelentkezést. A juttatás, ugye, alanyi jogon jár? – Igen, persze – mondta zavartan Cedericon admirális. Calderon gyanította, hogy a férfi világéletében a nemesek zárt világába vágyott. És most itt van egy igazi nemes, aki úgy beszél vele, mint egyenrangúval. – Nagyszerű! – bólintott kissé leereszkedően a szép kapitány. – Volna kedves leszólni, hogy pótlólag írjanak fel minket is? – Ez nem szabályos eljárás – mondta habozva a hörcsögképű férfi. – Szabályok! – legyintett nagyvonalúan Calderon, mintha nem kérne, hanem ő tenne szívességet. – Az aktakukacoknak való, nem az igazi férfinak. Hálás lennék, ha elintézné. A másik férfi hezitált. – De ha ez önnek probléma, nem erőltetem… – tette hozzá egy árnyalattal hűvösebb hangon Calderon. Éreztette, hogy ez a senki kis admirális örülhet, hogy lekötelezheti őt. – Nem, nem! – felelte gyorsan Cedericon. – Ne aggódjon, megoldom! – Köszönöm, majd átküldetem az adatokat. Lekötelezett, admirális… Mit is mondott, mi a másik neve? – Bruno. Bruno Cedericon – segítette ki alázatosan a férfi. Calderon elegánsan biccentett. – Bruno, még egyszer köszönöm. Remélem, személyesen is találkozunk valamelyik estélyen. Minden jót! Calderon még hagyta pár másodpercig búcsúzkodni a férfit, aztán bontatta az adást. Akaratlanul a kadétokra pillantott. Taina vékony szája reszketett a visszafojtott kuncogástól. – Ez zseniális volt, parancsnok! – lelkesedett a selypítő Nevrenil zászlós, de hirtelen lenyelte a folytatást, mikor meglátta Hegamon arcát. Az erkölcsös, középkorú tiszt képtelen volt leplezni undorát. – Maga nemes? – kérdezte. – Úgy festek? A nemesek életképtelenek – legyintett Calderon. – Ha már itt tartunk, hogy áll a költségvetésünk? Mennyi tartaléka van a hajónak? – Ezt is átküldtem – felelte hűvösen a pedáns másodkapitány. – Négyszáz arany. – Jakusi? – nézett kérdőn a kétméteres kínaira Calderon. A műszaki tisztek a legritkább esetben voltak megelégedve a nekik szánt kerettel. – Nyolc lézerágyút ki kéne cserélni, elavultak a szerelőrobotok és tudom, hogy nem létkérdés, de a medence vízszűrő rendszere haldoklik. – Egy összeget mondjon. – Nyolcezer. Calderon jókedvűen bólintott, ezt a hónapot eltöltheti egy kis munkával. Persze nem épp olyannal, melyet elvárnak. – Jó. Ha szerencsénk van, egy hónap múlva megkapjuk. Megpályázzuk a pótköltségvetést. Kik most a bizottság tagjai?
Döbbent csend támadt a bejelentésre. Egyedül Lox, a lapátfogú személyzeti tiszt bólogatott elismerően. – Ez ostobaság! – bámult rá Hegamon. Kerek lepényarcán komolytalanul hatott a kis orr és a megbotránkozástól felszaladt, ritka szálú szemöldök. Calderon szemügyre vette az egész embert. Enyhén dudorodó pocakja alól kilógó ó-lábát, kurta nyakát, fakózöld szemét és a halántékán és tarkóján húzódó gyér, szürkés hajzatot. Eltűnődött azon, hogy fordított helyzetben vajon ő is utálná-e azt a fiatal, pimasz, jóvágású kapitányt, aki kitúrja őt? Igen, de még mennyire! Calderon elmosolyodott saját magán, és elhatározta, megtanítja egykét apróságra a köpcös tisztet. – Csak a súlyos technikai problémákkal rendelkező hajók igényelhetik meg – csatlakozott Jakusi is. – Tévedés. Az a kiegészítő költségvetés. Viszont létezik egy másik lista, a pótköltségvetés. A flottának van egy elkülönített kerete a kiemelkedő teljesítmény számára, viszont minden évben nem lehet megmenteni a világot, hősök nélkül szétosztják az elit hajók között. Ezt egy nyolcfős, nemesekből álló bizottság bírálja el. Csak az öregebb, bennfentes kapitányok látják át a rendszert, úgyhogy alig kétszáz versenytársunk lehet a tíz helyre. – Az nagyon sok – értetlenkedett az idős doktornő. – Az Ősökre! Ezek nemesek, a lustaság hatalmas úr. Azt hiszik, végignézik az összes beadványt? Azt választják, akit ismernek és becsülnek. Első dolgunk megtudni, kik a bizottsági tagok, aztán beugrunk néhány estélyre. Úgyis dolgom van arrafelé. Ha mégis protekció volt, vajon kié? A Ferrero Háznak elég kínos, ha dolgozik. Valamelyik másik Ház műve lenne? – Ez az egész ostobaság, csak lejáratjuk magunkat! – fakadt ki Hegamon másodkapitány. – Ugyan már, mit veszthetünk? Merre is megyünk? A Weirt bolygóra? Hm, kis kitérővel útba ejthetjük a Savont, most kezdődik arrafelé a báli szezon. No, ma már eleget dolgoztam, vegye át a hidat, elmentem kávézni! – De uram! – hördült Hegamon, ám csak a becsukódó ajtónak mondhatta. •••
Taina a sarkára ült, és lesimította a combján a kimonót. Vacsora után, fél hétkor, elkezdte a Sezi-féle gin-ji szertartást. Az apró kabin fémpadlóján már kétszáz apró kristály csillogott, művészi formákban elrendezve. Két óra kellett a tökély eléréséhez. Tainának már fájt a dereka a sok meghajlástól. Befejezte az utolsó rituális fohászt is, és elhelyezte az Ismeretlen Erő Kövét az utolsó körívben. Tökéletes. Lehunyta a szemét, és csak ült, élvezve a pillanatot és az örökkévalóságot. Lehet, hogy az Ősök nem küldenek jelet, hiszen ő csak egy porszem. Vagy sokkal jól neveltebbek, semmint támogatnák a nagyapa ellen. Ki tudja? Egyszer, sok éve, már üzentek, ezért jöhetett el az Akadémiára. A szülei még éltek akkor. Anyja végezte a szertartást, és apja hiába figyelte árgus tekintettel… Taina gyanította, hogy anya kissé besegített az Ősöknek. Mindegy, ha nem sikerül, már maga a rítus is jó. Szüksége volt a lelki kisimulásra, túl sok stressz érte az elmúlt napokban. Kezdődött az új kapitánnyal. Azt hitte, elsüllyed a szégyentől, ott az esőben. Később is kellemetlen volt a helyzet. A tisztikar megpróbálta kiközösíteni Calderont, de hogyan lehet egy olyan embert partvonalra helyezni, akiről ez lepereg? Ingerültségük végül mindig a kadétokon csattant.
Aztán ott volt Bili tolakodása, végül Mamamoto nagyapa parancsa. Mikor a szülei meghaltak, Mamamoto nagyapa úgy döntött, magához veszi őt és a féltestvéreit. A gyönyörű japán kúria csapdaként zárult két kamasz húgára, bár ők csak a szépségét látták, a zártságát nem. Taina akkor már az Akadémián tanult. Komoly taktikázásba került, de elérte, hogy maradhasson. Most viszont lejárt a haladék, két hét múlva vége a kiképzésnek. Nagyapa már a férjjelölteket válogatta. Talán, ha gyorsan munkát találna… Ha a flottának szüksége van rá, akkor kötelessége a császárnak tett eskü szerint cselekedni. Ha sikerül elérnie, hogy nagyapa katonaként, szinte férfiként kezelje, és ne nőként tekintsen rá… Mennyi „ha”! Taina szerette az ősi hagyományokat, de azt nem szerette, mikor ezeket a rovására gyakorolják. Még egyszer alaposan megvizsgálta a színes kövekből és kristályokból kirakott nyolc koncentrikus kört, majd kezébe vette a nyolc, lencse alakú, fehér jóskavicsot. Már csak középre kell állnia, elmondani az imát, és megpördülve szétszórni a kövecskéket. Ekkor felsípolt a kabinajtó jelzőgombja. Taina összerezzent. Habozott, nem akart ajtót nyitni, de oly türelmetlen volt az a valaki odakint. Sóhajtva emelkedett föl, markában a kavicsokat szorongatva. Gyorsan elküldi az illetőt. Bili állt az ajtóban, az egyik kadéttársa. – Hé, tudom ám, hogy bent vagy! Előlem bujkálsz? – Bocsáss meg, de most nem alkalmas – állt meg udvariatlanul az ajtóban a lány. – Jó ez a kis köntös rajtad! Te, figyelj, mi lenne, ha beülnénk valahova a következő kimenőn? Csak te meg én. Lerázzuk a többieket. Na, mit szólsz? Bili megnyerően vigyorgott. Jóképű volt és egyke, ráadásul gazdag család szemefénye. Taina mindig nehezen viselte az ilyen alakokat. – Bocsáss meg, de nem. És ne haragudj, de dolgom van. – Ugyan már! Látom, csak játszol valamit – csörtetett be váratlanul Bili. Felkapta a földről a Halál Kövét. – Ne! – kiáltott rémülten Taina, és visszarántotta a fiút. A mozdulattól mindketten elejtették a köveket. Taina döbbenten látta, hova szóródtak. A jóslat megtörtént, megismétlése az Ősanyák átkát vonná a fejére. Iszonyatos dühvel megütötte Bilit, majd kirugdalta a szobából, és rácsapott az ajtózáró gombra. Azután reszketve a sarkára ült, és nézte a jelet. Az egyik jóskő kiütötte a Szerelem Négy Köve közül az elsőt, a Látást. A többi, a Szavak Dala, az Érintés Parazsa és a Lelkek Tánca a helyén maradt. Ám nem ez volt a lényeg, talán vak férfit szán neki a sors… A többi hét kő mind a Halál körül csoportosult. És a kő, maga a Halál fekete lapos köve, kettétörve hevert, nem messze az Ismeretlen Erő csúcsos, kék kristályától. Ősanyák szelleme! Mit jelenthet mindez? •••
Taina akkor fogta föl, mit tett Billel, amikor húsz perc múlva felzizegett az ágyon heverő egyenruhája. A zubbony felső gombjába épített, vízhatlan személyi hívó türelmetlenül és kitartóan zümmögött. Hegamon kimérten a társalgóba rendelte. Visszaöltözött uniformisba, és kilépett a hosszú, nyolcvanméteres folyosóra. A hetedik emelet mindig kihalt volt; a szürke falak fémesen csillantak a lámpák egyenletes, fehér fényében. A flotta szerette elkülöníteni a tiszteket a közlegényektől, itt nyoma sem volt a többi szint zsúfoltságának. Egy
pillanatra balra, a folyosó végén álló masszív ajtóra nézett, amely mögött a vezérlőterem lapult. A helyiség elfoglalta a szint negyedét. Taina mintha mozgást látott volna, de csak az ajtó fölé telepített lézerágyúk piros készenléti fénye pislogott. Vész esetén a vezérlőt nehézfegyverzet védte, és a helyiség megerősített falaival akár a széthasadt, tönkrement hajótestről leválva önálló, apró hajóként üzemelhet. Taina habozott. A vezérlő melletti első két helyiség a kapitányi szoba és a tiszteknek fenntartott orvosi részleg volt. Vajon Bili ott van? Anerra doktornő látta a sebét? Taina felsóhajtott, de aztán engedelmesen jobbra indult, elhaladt a tiszti kabinok zárt ajtói előtt, és belépett a gravoliftbe. Lement a hatodik szintre, ahol az uszoda, a tiszti ebédlő és a társalgó kapott helyet. Megütötte az egyik társát, ezért a legkevesebb, hogy fegyelmit kap. Füstté válnak a tervei, senki sem alkalmazna ilyen navigátort. Nagyapa teljhatalommal rendelkezhet fölötte. Mégis, távolivá és idegenné vált ez a probléma, eltörpült a Halál Köve mellett. Kilépett a liftből, és megérezte az uszoda feléje libbenő vízszagát. Még a folyosón is érezni lehetett az enyhe, mesterséges óceánillatot. Szívesebben ment volna oda, hogy egy pillantást vessen a mániákusan oda-vissza tempózó kapitány izmos hátára, de Hegamon másodkapitányt ostobaság lett volna megvárakoztatni. Belépett a tiszti társalgóba. A falnál sorakozó szimulációs játékgépek előtt a kadéttársai ültek, a tisztek többsége a zöld biliárdasztal mellett állt, nézték a játszmát. A lapátfogú Lox, a személyzeti tiszt, épp narancslevet eresztett magának az italautomatából. Megcsóválta a fejét, ahogy meglátta a lányt. – Jorgstein orrcsontja megrepedt. Mielőtt helyrehoztam volna, felvettem a látleletet – tájékoztatta az ősz hajú Anerra doktornő. – Azt állította, hogy maga tette. Szóltam a kapitánynak, mindjárt jön – sétált közelebb Lox. Szeme alatt olyan mély árkok húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna. – Szeretném, ha megmagyarázná – csattant föl Hegamon, letéve a dákót. – A tiszti erények legfontosabbika az önfegyelem! Egy kadét sosem emel kezet a társára! Mindig korrekt, a nézeteltérést szóban intézi el, nem sértődékeny, tiszteli… Taina lesütött szemmel hallgatta a szónoklatot. A másodkapitány könyvet írt a tiszti erényekről, és fanatikusan ezek szerint élt. A lány kételkedett, hogy ezek a becses tulajdonságok attól fognak szárba szökkenni benne, hogy a felettese naponta felsorolja őket. A „pontosság” és a „rendezett ruházat” tájékán érkezett meg a kapitány. Fekete, rövid haja vizesen csillogott, és bár zubbonyán az összes gomb pedánsan a helyén volt, mégis valami laza hányavetiség érződött körülötte. A férfi akaratlanul is átadta a hangulatát az egész tisztikarnak, beléptével máris oldottabb lett a légkör. Taina nagyon örült, hogy megjött. – Nos? – Parancsnok, Taina Tives kadét minden indok nélkül bántalmazta Bili Jorgstein kadétot – tájékoztatta Hegamon. – A kadét átment hozzá, hogy randevút kérjen, és Tives betörte az orrát. Jorgstein tagadja, hogy szexuálisan bántalmazta volna, hozzá sem ért. Kérem, hagyja jóvá a fegyelmit! – Ne olyan gyorsan! – legyintett a kapitány. – Látom, senki sem szokott önök közül orrokat törögetni. Ejnye! Azt hiszik, olyan könnyű? Érdekelne, mivel lehet feldühíteni egy ekkora lánykát úgy, hogy nekirontson egy két fejjel magasabb, húsz kilóval nehezebb férfinak. Jorgstein, van ötlete? Taina megkönnyebbülten látta a kapitány csúfondáros mosolyát. – Én semmit sem tettem, uram – magyarázta értetlenül Bili. – Átmentem, megkérdeztem, van-e kedve a kimenőn velem tartani. Hozzá sem nyúltam, sőt még a szép, zöld kimonóját is megdicsértem,
azt, ugye, szeretik a nők. Aztán nekem rontott. – Tives? – Eltörte a kövemet! – fakadt ki Taina, aztán észbe kapott, menynyire idétlenül hangzik. – Kértem, hogy ne zavarjon. Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém, uram. – Nem akartam eltörni! Különben is, van még vagy száz olyanod, ígérem, veszek másikat. – Felháborító módon viselkedett! Még ha a legértékesebb dolgát veri is le valaki, akkor sem az erőszak a megfelelő válasz! – csattant föl Hegamon. Taina látta, amint a kapitány elfojt egy apró, kaján mosolyt, majd szemrebbenés nélkül odafordul Hegamonhoz. – Nem is tudtam, hogy maga anarchista. – Tessék? – hökkent meg Hegamon. – Anarchista, vagyis nem tiszteli a császárság eszményeit. Tudja, mi történt ötven évvel ezelőtt Seyela hercegnővel? – Meggyilkolták, de hogy tartozik ez ide? – Szorosan. A hölgy elcsatangolt, és kileste a vőlegénye Kardszertartását. Gondolom, tudja, hogy a Nyolcak, kik kétezer éve a császárt trónra segítették, mind szent családi titokként őrzik a rítust. Seyelát a saját vőlegénye ölte meg, aztán elvitte a holttestet a császárnak, aki egyetértett a tettével. Épp ezért megtisztelte az egész családot azzal, hogy a fiút személyesen, az ősi kardjával fejezte le. – Mi köze ennek a kadétokhoz? – bámult rá bosszúsan a másodkapitány, de Taina már sejtette, és megkönnyebbülten fellélegzett. – Látom, a lényeg elsikkadt önnek. Feltételezem, észrevette, hogy a kadét egész nap piszmogott a tányérjával, de nem evett. Magának nem gyanús, hogy valami vallási szertartás áll a háttérben? Böjt, zöld kimonó, kövek. Maga keresztény, ugye, Hegamon? Nos, mennyire lenne agresszív, ha levizelnék az oltárt? Döbbent csend. Calderonon látszott, unja a hatásszünetet, amit tart. – Az ilyen incidens nem kapitányi hatáskör. Aki megsérti a vallás- és hagyománygyakorlási törvényt, az hadbíróságra megy. Apropó, Jorgstein, biztos benne, hogy nem a folyosón csúszott el? Reggel én is majdnem elestem, lehet, hogy valamelyik takarítórobotból folyik a vegyszer. – Parancsnok, követelem, hogy folytassa le a szabályos eljárást! – hördült föl Hegamon, de Calderon egy legyintéssel beléfojtotta a szót. – Ugyan, ki beszélt másról? Holnap, aki akar, panaszt tehet. Csak nem várják el, hogy valami kantinbeli fecsegést komolyan vegyek? De kérem, ez egy hadihajó! Fő a rend. A köpcös másodkapitány reszketett a dühtől. – Ennek még következménye lesz! – ígérte, majd kimasírozott a társalgóból. Tives zavartan nézett a kapitányra, de arról szemmel láthatóan lepergett a fenyegetés. – Tud sakkozni, Tives? Helyes, akkor jöjj! Közben felvilágosíthatna népe szokásairól. Taina akaratlanul elmosolyodott. Letelepedtek a sarokban álló sakkasztal mellé. Calderon felvont szemöldökkel nézett a köréjük gyűlő tisztekre. – Uraim? Segíthetek még valamiben? – és udvariasan megvárta, míg eloldalognak, csak azután lépett egy fehér gyaloggal. – Nos, kadét, rátapintottam? – Igen, uram. A Sezi-féle gin-ji szertartás volt. – Egy kicsit részletesebben, ha lehet. – Sezi mesternő hatszáz évvel ezelőtt élt. A hősiességéért és csavaros észjárásáért az Ősök megáldották a Kövek Énekével. Ez vallási szertartás, de jóslás is. Csak nő végezheti. Nagyon bonyolult szabályai vannak.
– Ha ez önnek annyira fontos, holnapra szabadnapot adhatok, megismételheti. – Nem lehet. A jóslat megtörtént, ha kételkednék benne, az kivívná az Ősök haragját. Gondolom, elég furcsán hangzik ez az űrkorszakban – tette hozzá tétován Taina. – Ne gondolja! Egy ismerősöm szerint a kardnak lelke van, és ő választja az embert. A tökéletes harcos a két lélek egyesüléséből ered. Sőt, több kard akár gyógyítani is tud, vicces, mi? Taina tétován bólintott. Odahaza a szamurájok másként éreztek a kardjuk iránt, mint a külvilági nemesek. A Három Bolygó az egyetlen naprendszer, mely zárt maradt az elmúlt évezred alatt, hogy megőrizze a kultúráját. A többi nép beleolvadt a császárság nagy olvasztótégelyébe. Még a nyolc nagy Ház nemesei is csak töredékét mentették át hajdan híres szokásaiknak, valószínűleg ostoba mesékkel ötvözve az igazságot. – Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, milyen jóslat született? Taina habozott. – Jól van, nem erőltetem. Mellesleg mi volt az a prédikáció, amire beléptem? – Hegamon másodkapitány úr könyvet ír a tiszti erényekről… Taina elmesélte az irányelveket. Gyorsan elröppent a fél óra, Calderon kiváló társalgó volt, szellemes és figyelmes. Ám Taina a japán családok finom virágnyelvén edződött, észrevette, hogy a férfi célirányosan terelgeti a beszélgetést. Calderon azt akarta megtudni, elkövetett-e valamit Hegamon, hogy nem övé lett a poszt. A másik dolog, ami érdekelte, hogy a személyzeti tisztnek van-e családi problémája. Taina csak a kérdés hallatán ébredt rá, hogy Lox mostanság valóban feszült és levert. Sajnos erre sem tudott válaszolni. A játszma végeztével Calderon rávillantott egy tökéletes mosolyt, majd ment a dolgára. Vajon ki lakik az udvarias maszk mögött? A lány tűnődve bámult utána. Aztán visszatért a gondolata a kövekre meg a halálra. Calderon másnap már a reggeli elején rájött, hogy valamit forralnak ellene. Hegamon becsületes arcáról lerítt, hogy rosszban sántikál. A tisztikar rendszeresen összepillantott az algaszendvicsek felett, és a társalgás is szokatlanul élénk volt. Hegamon sűrűn pillantgatott az órájára, végül kibökte: – Uram, öt perc múlva nyolc, vissza kell mennünk a hetedikre. Át kell vennie a hidat! Calderon szokásához híven csak intett, hogy menjenek előre, és nyugodtan kortyolgatta a teáját. A tisztek összenéztek, majd vidáman távoztak, maguk előtt terelve a kadétokat. Calderon érdeklődve várta, milyen galádságot talál ki neki a másodkapitány. Mara hiánya éjszakánként volt a legrosszabb. Calderon gyakran a kezébe vette a lézerfegyvert, már nem volt itt Frank, nem volt, aki visszatartsa. Minden éjjel csatát vívott önmagával. Várta a nappalokat, a tisztek jelentéktelen rosszindulatát. És várta a bálokat is. Ösztönei azt súgták, a kapitányi kinevezés egy hatalmasabb játszma része. Az ebédlő szürke, elektronikus ajtaja szétcsusszant. Taina Tives jelent meg, karcsú testén tökéletesen állt az egyenruha. – Uram, jobb lenne, ha sietne. – Miért? – Calderon csodálkozva nézett a lányra. Az első ember, aki kedves vele. De miért? – Nyolckor kikapcsolják a lifteket az elektronika szerelése miatt. – Ennyi? Csalódtam Hegamonban. Mi a bosszantás abban, ha a hatodikon rekedek? Legfeljebb úszom egyet. – Ön tudta? Calderon legyintett, aztán sóhajtva feltápászkodott és a lánnyal tartott. Ez a folyosó rövidebb volt,
hiszen az uszoda elfoglalta a szint harmadát; akkora helyet ölelt föl, mint felette a vezérlőterem és az első hat kabin. Csak a zászlóshajókon volt ilyen luxus, a flotta praktikumra törekedő gondolkozásmódját felülírta a nemesek sznobizmusa, akik hadgyakorlatokon a nagy hajókon tartózkodtak. Calderon az ebédlőből kilépve a tiszti társalkodó ajtajára nézett, ahol tegnap a lánnyal beszélgetett. Vajon Tives miért jósolt magának? Néhány elhaladó altiszt üdvözölte. A szállásuk itt volt, a tiszti társalkodó mellett, az apró kabinokban kettesével laktak. A legénységi étkező ajtaja szétnyílt, és egy csapat fiatal közlegény rontott ki rajta nyerítve. Ahogy meglátták Calderont, azonnal lefékezték a lépteiket, és feszesen tisztelegtek. Calderon elegánsan viszonozta. Szerette a folyosó nyüzsgését, szívesebben töltötte volna az idejét a szabadnapos közlegényekkel kártyázva, ahogy kadét korában, mint a karót nyelt Hegamon másodkapitánnyal. – Uram? – szólt sürgetve Tives a lift mellől. Calderon fintorgott, és belépett a lány mellé a liftbe. Ahogy elindult velük a szerkezet, azon nyomban meg is állt a két emelet között. – No, ma boldoggá tettünk egy embert – jegyezte meg Calderon. Hirtelen egy gyerekkori éjszaka villant belé. Érezte, ahogy felállnak a szőrpihék a tarkóján. – Halló, Hegamon, itt Calderon – szólt a csuklóján viselt órába. Az apró szerkezetben rádió is volt. – Uram? – Indíttassa el a liftet, bent rekedtem az egyik kadéttal. – Sajnálom, de már megkezdték a munkát. Sajnos, a szerelők nem sejthették, hogy valaki pontatlan lesz. Csak húsz perc, uram, nem több. – A másodkapitány hangjából sugárzott a káröröm. – Szabályos dolog itt lenni, miközben szerelnek? – Csak a liftakna alján hegesztenek. Nem olvasta a feljegyzést, amit küldtem? Sajnálatos, uram, nagyon sajnálatos. Calderon ingerülten lenyomta a gombot. Egy apró, meleg izzadságcsepp indult meg a homlokán. Tűz. – Nos, sajnálom, hogy a társaságommal kell beérnie, kadét! Meséljen nekem a cseresznyefavirágzásról! Azt mondják, a Vanussin gyönyörű. Járt már ott? – Igen. A szüleim elvittek, mikor tizennégy éves lettem. Hagyomány, hogy a lányok füstölőt gyújtanak, mikor… Koncentrálj! Calderon udvariasan mosolygott. Érezte, hogy a hátán egyre jobban átizzad az ing. Füst, menekülés. Apa, hol vagy? – sírt föl benne a régi gyerekhang. Koncentrálj Tivesre! – parancsolt magára. Észrevette, hogy zihál, és már nem a lány száját nézi, hanem meredten mellette a falat. Figyelj a légzésre! Lassan! – Minden rendben, uram? – Persze. Meséljen még, nagyon érdekes! Tives folytatta, de Calderon magán érezte a tekintetét. Az arcára rákövült az érdeklődés maszkja. Percekig tartotta magát, elhessegetve az emléket. Aztán megérezte a füstöt. Hirtelen erős szívdobogás tört rá. – Füstszag van, jól érzem? A lány szimatolt, majd vállat vont. – Talán egy halvány. Nem tudom, uram.
Tűz! Apa, apa, hova fussak? Ferdi, te vagy az? – Calderon feltépte az egyenruha nyakán a gombokat, nem kapott levegőt. Ólomsúly nehezedett a mellére. A torka összeszűkült, küzdött az oxigénhiánnyal. Frank! Egy jelenet jutott eszébe, ebéd közben zölden villogott a sógor telefonja, valami fóbiás hívta azzal, hogy hurrikán tombol a szobájában. Frank azt tanácsolta, feküdjön a padlóra. – Vezérlő, itt Calderon. Adjon a hívómra bolygóközi vonalat! Egy perc múlva Frank bariton hangja csendült föl. – Frank Fehling. – Genius vagyok. – Bocsánatot akarsz kérni? – csattant dühösen Frank – Nem érek rá, órám van a… – Nem, dehogy! – vágott közbe a kapitány. Iszonyú erőfeszítésébe került a könnyed hangnem. – Csak kell egy pszichológus tanácsa. Egy jóé. Szóval add a kollégádat! – Anyád! Miről van szó? – Az egyik emberemnek, azt hiszem, pánikrohama volt. Mit mondjak neki, ha megismétlődik? – Milyen és mi váltotta ki? Calderon lehunyta a szemét, hátát a hideg falnak vetette, az volt az egyetlen biztos pont. Már nem érdekelte, mit gondolhat Tives. – Hatévesen kigyulladt a szobája, a szekrénybe bújt a lángok elől. Eddig nem volt baja, most meg bennragadt a liftben. Szívdobogás, légszomj, izzadás. – Az emberek harminc százaléka átesik életében egyszer pánikrohamon, de azért nézesd meg, hátha mitrálisbillentyű-prolapszus szindróma, vagy pajzsmirigyzavar… – De mit csináljak vele? – Te semmit, öregem, főleg ne hívd fel a figyelmét rá, hogy nemcsak a lift zárt hely, de az űrhajó is. Ha rájön, hogy a semmi közepén, egy konzervdobozban ül, ahonnan nulla a menekülési esélye, akkor generalizálni fogja a… Calderon hirtelen úgy érezte, rádőlnek a falak. Megszédült, fuldokolni kezdett, minden ízében reszketve. – Parancsnok! – kiáltott Tives, és odaugrott. Calderon érezte, ahogy egy erős kéz lenyomja a padlóra. A lány mögéje térdelt, és nyugtató mozdulatokkal masszírozni kezdte a vállát. Bőréből narancsillat áradt. – Halló, halló! Te barom, mondd, hogy nem rólad van szó! – Frank egy pillanatra döbbenten elhallgatott, majd üvölteni kezdett. – Hát persze, a nagy Gen! Tudod mit, meg is érdemled, hogy fuldokolj! A nagy egód nem engedi, hogy segítséget kérj, mi? Remélem, megdöglesz! Amit Marával tettél! Sohasem szeretted, csak játszottál vele! Jó kis dugás volt, nem több! Játék! Calderon érezte, ahogy felforr benne az epe. Félrelökte a kadét kezét. – Nem bírod ki, mi?! Muszáj rúgnod még egyet belém, mintha nem lenne elég bajom! Mara boldog volt velem, bármit hiszel is, te nyomorult! Vizsgáltasd meg magad! – Na, jobb már a légzésed? – kérdezte nevetve Frank. A háttérből taps hangzott fel. – Igen – felelte meghökkenten Calderon. A düh egyszerűen kimosta az agyából a rettegést. – Na jó, megtartalak. Hol vagy különben? – Épp órát tartok a másodéveseknek. – Te nyilvánosan…? Lehet, hogy mégis agyonverlek. – Én téged! Az orromért számolunk. Egy hét múlva megyek a dzsungelbe majmokat figyelni, előtte látogass meg! Ez nem várhat! Esik szét a személyiséged, seggfej. – Jó.
Egy kattanás, és Frank köszönés nélkül kiszállt a vonalból, jelezve, hogy az elmúlt pár perc csak szakmai ujjgyakorlat volt, és nem befolyásolja személyes utálatukat. Calderon zavartan vette észre, hogy még mindig a padlón ül. Fölállt volna, bár semmi kedve nem volt a kadét kifejező szemébe nézni. Kínját megérezhette a lány, mert a nyakára tette a kezét, és határozott mozdulatokkal tovább masszírozta. – A nagyapám szerint a cseresznyefa-virágzásban a legjobb a szél. Ahogy ezerféle módon érinti az arcunkat. Hol hűs lehelet, a hajnal hordozója, hol… Halk hangja annyira megnyugtató volt! A kapitány józan esze azt súgta, nem kéne hagyni. Zárt hely, fiatal nővel… félreértésekhez vezet. Ám annyira jó volt! Tíz perc múlva felzümmögött a lift. Automatikusan felálltak, leporolták magukat, majd mintha mi sem történt volna, mindketten kiszálltak. – Megizzadt. Ha gondolja, uram, kimentem, míg letusol – hajolt meg természetes mozdulattal Tives, majd választ sem várva a vezérlő felé indult. Calderon megkönnyebbülten nézett utána. Két órával később a Savonra értek. A kikötőben apró pelyhekben hullott a koszosfehér hó. A helyi idő szerint éjszaka volt, és Calderon fázósan húzta össze a kabátját. Utálta a hideget. Udvariasan elhívta Hegamont is, de igazából örült neki, hogy a vaskalapos tiszt kimérten elutasította. Szüksége volt az egyedüllétre és a nagy térre maga körül. Az estélyt a Hallasi család földszinti báltermében rendezték meg. A hatalmas ablakokat nehéz, aranysujtásos, bézs brokátfüggönyök fedték, természetes búvóhelyet kínálva a pároknak. Az aranybordó padló és a mahagóni bútorok tökéletes színharmóniát alkottak. Calderon elismerően csettintett. A régi, főnemesi életéből ez a tökéletes szépség hiányzott a legjobban. – Genius Calderon kapitány, Wellston cirkáló – jelentette az ajtónálló. Besétált. Neve nem keltett feltűnést, szerencsére. Úgy látszik, nem emlékeznek már arra a kadétos botrányra. Az alsóbb nemesség követni szokta a flotta pletykáit. Óvatosan körbejárt a teremben. Magasabb nemesi körökből senki sem volt jelen, vagyis ismerőssel nem találkozhatott. Persze társasági hírekben feltűnt az arca, főleg a temetés körül, de újabban annyira elterjedt az arcszabászat a közrendűek között, hogy legföljebb azt hiszik, lemásolta az elhunyt aranyifjú vonásait. Az idősödő kapitányok szorgosan táncoltatták a nemesek leányait, nem sejtve, hogy ezek a családok nyakig el vannak adósodva. Calderon tapasztalt szeme látta a csinos, de három szezonnal korábbi divat báli ruháit, a hamisan csillogó gyémánt nyakláncokat. A családoknak már csak a neve volt meg, és – bár nem örömmel – de hozzáadták lányukat a jól fizetett kapitányokhoz. Hozomány nélkül úgyis a nyakukon maradtak volna. A jobb körökből a Hallasi család közeli barátai voltak jelen, méltóságteljesen elhúzódva. Calderon elkortyolt egy pohár gyümölcslevet, míg szemlélődött. Hallasi gróf nem becsülte sokra az estélyt, ez látható volt a felkínált étkek és frissítők fajtáiból. Például nem voltak alkoholmentes italok, a tökéletes utánzatok ugyanis tízszer drágábbak voltak, mint maga a szesz. Ha a hajónak akar lobbizni, meghívót kell szereznie a nívósabb estélyekre. Letette a poharat, és figyelve arra, hogy a grófi család látókörén belül maradjon, odalépett a fal mellett csevegő hölgyekhez. A három lány gyönyörű volt. Calderon rájuk mosolygott, magában nyugtázva a felfénylő tekinteteket, majd fölkérte az anyát. A következő órában végig eme asszonyokat táncoltatta, ösztönösen ráérezve sóvárgásukra. Ők pedig csiviteltek, kacagtak, élvezték a jóképű fiatalember figyelmét, a hajdani népszerűség morzsáját. Mikor Calderon már többedíziglen magán érezte Hallasi grófné (no és két leánya) tekintetét, merészen rámosolyodott és odasétált hozzá. A barátaival beszélgető gróf annyira meghökkent, hogy
nem akadályozta meg neje felkérését. A tánc alatt lényegtelen dolgokról beszélgettek, Calderon óvakodott tolakodóan bemutatkozni vagy bókolni. Tudta, ha hízeleg, lenézik. Tánc után kezet csókolt, majd a helyére vezette a hölgyet. – Micsoda arcátlanság! – szólt oda neki gúnyosan a kopaszodó Hallasi gróf. Az egész társaság megvetően mérte végig a fiatal kapitányt. Calderon gőgösen megigazgatta a kézelőj ét: – Az arcátlanság az lett volna, ha a lányát kérem fel! Asszonyom – biccentett oda kedvesen, de érezhető hűvösséggel Calderon, és távozott. Az estély végén Hallasi grófnő suhogó szoknyával Calderon mellé lépett. – Sajnálom, hogy olyan modortalan volt a férjem. – Én kérek bocsánatot, asszonyom, bizonyára félreérthető volt a viselkedésem – felelte szerényen Calderon, finoman utalva arra, hogy a háziasszony gyönyörű, és bizony a gróf jogosan óvja, ami az övé. A grófnő értette a célzást, kedves mosollyal felelte: – Ugyan, maga tökéletes úriember, és milyen jó táncos! Már megkezdődött az ez évi bálsorozat. Szívesen látom a kastélyainkban, kapitány. – Köszönöm a kegyet, grófnő – hajolt meg mélyen, de tökéletesen az etikett szerint Calderon. Az asszony elégedetten rámosolygott és tovalibbent. •••
Hajóidő szerint délután háromkor szálltak fel, bár a bolygón még hajnalodni sem kezdett. Calderon a hóna alatt egy univerzális lángvágóval tért vissza. Mikor az éjjel-nappali barkácsbolt kirakatában megpillantotta, azonnal tudta, ez kell neki. Irracionális ötlet volt. Ha tűz támad, kivágja magát az űrbe? Mégis megnyugtatta a szerszám birtoklása. Agyalj anak a pszichológusok a logikán! Kis töprengés után úgy döntött, igenis egészséges, és esze ágában sincs Frank kezére adni magát. Egyetlen problémája az volt, hogy a kabinjában hova tegye a gépet, mert mindenhol láb alatt lett volna. A másfél szobás lakrészhez egy nagyobb mosdó és egy konyha is tartozott. A berendezéseken még a védőfólia is rajta volt, mutatva, hogy az előző kapitányok sem próbálkoztak főzéssel. Calderon végül vállat vont, leszedte a fóliát, és a lángvágót a lézersütőbe rakta. Pont belefért. Úgy döntött, a változatosság kedvéért munkával tölti a szolgálatból fennmaradó egy órát. A vezérlőbe ballagott, és Hegamon ezerkétszáz oldalas feljegyzését olvasgatta, míg a tisztek csendben végezték a napi munkát. Calderon az első ötven oldal után leszűrte, hogy az öreg másodkapitány rendkívül jó tiszt. Vajon miért nem kapta meg a hajót? Másrészről pedig egyévnyi másodkapitányi tapasztalattal hogyan tudná ő elvezetni ezt a hétemeletes monstrumot? Ez nagyon gyanús. Volt pár dolog, amit nem értett az irományból, megpróbálta megkérdezni, de Hegamon azt hitte, hogy szórakozik vele. Calderon végül nem erőltette. Igazából idegesítőnek tartotta, hogy ennyire jó szakember a helyettese. Egy senkiházi alak mellett rákényszerülne, hogy felnőjön a feladathoz. De így? Ha megfeszül, sem lesz jobb Hegamonnál, akkor meg minek? Kis gondolkozás után dicshimnuszt írt Oregon admirálisnak, és elküldte a jelentést. Ha előléptetnék valahová az öregurat, legalább megszabadulnának egymástól. Bár akkor ki vezetné a hajót? A szolgálat lejártával elment úszni, majd levezényelte a vacsorát. Néha rápillantott Tivesre, de a kis japán lány udvarias arca nem rezzent semmitől. Úgy üldögélt, mintha semmi kínosat sem tapasztalt volna. Calderon kíváncsisága feléledt. Még este, egy rossz krimit bámulva is a lány járt az eszében.
Mara szökésbarna tincsei csiklandozva seperték végig a testét, ahogy lehajolt és Calderon köldökébe csókolt. Calderon felnevetett álmában, és az asszony fölé kerekedett. Lágyan lenyomta az ágyra, és játékosan a fülébe harapott. Mara kuncogott, és meleg, nyirkos nyelvével megnyalta Calderon mellkasát. Majd egymás szájára találtak, és Calderon a nő puha testébe simult. Lehunyta a szemét, csak mozgott, hagyta, hogy testük dallama vezesse. Beszívta Mara édes, narancsos illatát. Végül, az utolsó pillanatban – ahogy szokta – kinyitotta a lezárt szemhéját, látni akarta Mara arcát. A kitáguló pupillát, a csúcsponton meggyűrődő szép homlokot, a beharapott szájat. De nem az asszony feküdt alatta. Taina, a hallgatag kadétlány. Szája csodálkozva szétnyílt, apró fehér fogai gyöngyházfénnyel csillogtak. Calderon el akarta lökni magától, de nem ment, összetapadtak. Minden mozdulatára mély torokhangon nyögött fel a lány, kimondhatatlan gyönyört okozva neki is. A kapitány nem bírta tovább, ágyékából kirobbant a feszültség, ráborult a lányra, szorította magához a vonagló testet. Calderon zihálva ült fel. Végignézett a lucskos ágyon, és undorodva kikászálódott. Magára nyitotta a hideg vizet a fürdőben, és dideregve tűrte pár percig. Azután elzárta, és csak állt, a falnak szorítva a homlokát. Még mindig mocskosnak érezte magát. •••
Másnap szerencsétlenségére egyszerre ért a lifthez a kadétokkal. Azok udvariasan tisztelegtek és előreengedték. Calderon megérezte a lány hajának narancsillatát, és teste azonnal reagált. A férfi káromkodott gondolatban, és dühödten csattant a kinyíló ajtó előtt piszmogó kadétokra: – Kiszállnak még ma?! Egész nap ingerült volt. Egy darabig próbálta palástolni, de Hegamon piszkálódásai hallatán úgy döntött, nem erőlteti. Ezeknek legyen kedves? Ebédig pokollá tette a tisztikar életét. Az egyik lánykádét, Janka Hell, sírógörcsöt kapott. Jakusi, a műszaki tiszt személyi lapjára bejegyzés került, mert a vezérlő szélén az egyik műszer poros volt. Calderon fagyosan megjegyezte, ha a takarítórobotokat is képtelen beprogramozni, akkor hogyan boldogul egy csillagrombolóval? A nagydarab kínai halántékán lüktetett az ér, de nem feleselhetett. A köpcös másodkapitány sem maradt ki a jóból. Calderon ráreccsent, hogy kötelességmulasztásnak tekinti, ha csak írásban tájékoztatják az aktuális határidőkről. – Ami azt illeti, holnap estig le kell adni a kézifegyver- és lőszerstatisztikát, uram. Vajon hogy néz ki egy ilyen statisztika? Calderon ismerte a határait. – Helyes. Kadétok, lépjen elő, aki kapitányi szakos! Két fiú lépett elő. – Nagyszerű! Holnap délig elkészítik a statisztikát, és benyújtják Hegamon másodkapitánynak. Amennyiben hibátlan, a személyi lapjukra felvezetem az önálló munkáért járó dicséretet. Hegamon, maga ellenőrzi és elküldi. – De kérem! Ez teljességgel szabálytalan! És tisztességtelen is. Ez a kadétok kihasználása! – Dehogy! Lehetőséget adok a kiemelkedésre. Ha van valami személyesebb bejegyzésük, könnyebben kapnak munkát. Persze, nem kötelező vállalniuk. A két kadétról lerítt a lelkesedés. Hegamon másodkapitány is látta ezt. – Maga a kapitány, azt tesz, amit akar. De nem kényszeríthet, hogy én ellenőrizzem a munkát!
– A kadétok oktatása tudtommal a másodkapitány feladatköre. Egy kapitánynak sok dolga van enélkül is. Hegamon arca vérvörössé vált, a halántékán lüktetni kezdett az ér. Calderon egy pillanatig attól félt, agyvérzést kap az öreg. – Uraim, ebédidő – köszörülte meg a torkát az idős Anerra doktornő. Calderon biccentett, és kifelé indult. Egy pillanatra eltöprengett rajta, hogyan enyhíthetné a helyzetet. Vallja be az öregnek, hogy életében nem látott még lőszer-statisztikát? Attól kapna igazán gutaütést. Elindultak az egy szinttel lejjebb lévő ebédlőbe. A csillagrombolón nem volt vészlépcső, mindenhova lift vitt. Érezte, ahogy a felvonó láttán görcsbe ugrik a gyomra. Benne maradt a félelem, hogy újra rosszul lehet. Belépett a liftbe a tisztekkel, és hirtelen eszébe jutott Taina masszírozása, arról meg az álma. Teste rögvest reagált. A pokolba! Calderon úgy döntött, mégis elmegy Frankhez. Így még egy hónapot se fog kihúzni. Ebéd közben azon morfondírozott, hogyan lépjen le a hajóról. Szabadságot nem vehetett ki. Holnap leteszik a Weirten a rakományt, és valószínűleg új feladatot kapnak. Mire visszaértek a vezérlőbe, eszébe jutott a megoldás. – Lox! – szólt oda a lapátfogú személyzetisnek. – Intézze el a papírmunkát, szabadságolom négy napra a hajót. Elvégezzük a kötelező szervizt! – Igen, uram – felelte a karikás szemű fiatal férfi. Calderon tűnődve nézte. Vajon mi nyomasztja Loxot? Már fogalmazgatta, hogyan kérdezzen rá, mikor Hegamon odacsörtetett hozzá. – Mi ez az egész? Nem kell megjavítani a cirkálót! – Minden tíz évben szervizre kell vinni. – De ez még csak a kilencedik év – felelte a köpcös másodkapitány gyanakodva. – A Szabályzatban szó szerint az áll, „minden tíz évben egyszer”, nem pedig „tizedik évben”. Nemsokára megürül egy dokk a Peltrán. – Nem is oda tartozunk! – Na, látja! Annál jobban örülnek majd nekünk. Kadét, tárcsázza a peltrai szervizcsarnokot! A vezérigazgatót. A főnököt csak negyedóra várakozás után sikerült elérni. Calderon gyorsan felmérte, azon tűnődve, milyen hangot üssön meg. Minden makulátlan a negyvenes férfin, a vezető eme tökéletes példányán. Az íróasztal előtte azonban mást sugallt. A művészi rendetlenségből félretett logikai kockák kukucskáltak innen-onnan. Calderon bemutatkozott és – a szokásával ellentétben – azonnal a lényegre tért. – Volna egy problémám, Rix úr. El kéne sikkasztani a hajómat pár napra, és ezt az ön csarnokában tenném. – Pontosabban? – csillant érdeklődés és értetlenkedés a másik szemében. – Nos, láttam, hogy mindössze hatvan százalékos a kihasználtságuk. Mi nem az önök körzetébe tartozunk, de el tudom intézni, hogy magukhoz menjünk, ha némi kedvezményt tud nyújtani. – Mi ebben a jó magának? Ezt nem a hajók fizetik, hanem a Flotta központi költségvetése. – Ez igaz, de egy kis soron kívüli szabadság jól jönne. Hallasi grófné meghívott az idei bálsorozatra. Tudja, hány szexis nemeslány vár rám? Amíg a hajót ellenőrzik, tiszteletemet tenném náluk. Nemsokára megürül a 106. dokk. Tökéletes lenne – vont vállat Calderon a férfiúi lojalitásra számítva. Nem csalódott, az igazgató elnevette magát. – Nos, öt százalékot megajánlhatok. – Harminc. Ez még csak a kilencedik évünk, elég lenne jövőre vinnem a hajót.
– Legyen tizenöt! – A huszonöt jobban hangzana – mosolygott őszintén a kapitány. Az igazgató jókedvűen csóválta a fejét, láthatólag ugyanúgy élvezte a pezsdítő szópárbajt. – Húsz, de kérek az admirálisától engedélyt. – Rendben. Pár szót még váltottak, aztán Calderon bontotta a kapcsolatot, és az egyik kadéttal felhívatta Oregon admirálist. – Igen? – szólt bele az admirális bemutatkozás nélkül. – Jó napot, uram, én Calde… – Tudom, ki maga. Térjen a lényegre! – morrant a szikár férfi. A képernyő élesebbé tette arca kontrasztjait. Határozottan halálfeje volt. – Engedélyt kérek, hogy a hajó kötelező szervizét a Peltrán végezhessék el. – Miért? – kérdezte értetlenül az admirális. – Kiemelten fontosnak tartom a jó műszaki állapotot olyan időkben, mikor az anarchisták biofegyverrel támadják a hajókat. A HTX-veszély… Az admirális megdöbbent, a szeme elsötétült. Calderon azonnal hangot váltott. – Ismerem az igazgatót, uram – mondta alázatosan. – Nekem húsz százalékkal olcsóbban megcsinálja. Annyi a hátránya, hogy nem lehet időpontot választani. Most van szabad dokk. Oregon admirális meredten nézte. Amikor megszólalt, a hangja a szokásosnál is csikorgóbb volt. – Jól hangzik, majd gondolkozom rajta. Egyéb? – Nincs, uram. Oregon bólintott, és köszönés nélkül kilépett a vonalból. Calderon ingerülten elhúzta a száját. Mi az, hogy gondolkozik? •••
Oregon nem volt jó ember, ez nem szerepelt a munkaköri leírásában. Márpedig ő tökéletes tisztnek tartotta önmagát. A lélek az ókatolikusok szerint a fejben, az Ősöket imádók szerint a gyomorban lakozik. Az övé gyomorpárti lehetett, mert onnan indult felfelé egy feszítő érzés, ami egészen a torkáig hatolt. Remélte, hogy soha többé nem kell látnia a fiatal kapitányt. Parancsot teljesített, ennyi. Nem kéne ezen töprengenie. Természetesen meg kell tiltania a szerelést. A számítógép asztalra vetített billentyűzetét bámulta. Négyszáz ember van a Wellstonon. Ha balul sül el a terv… Milyen fiatal ez a Calderon! Kikereste a gépen a hajóról érkezett leveleket. A szeme előtt a levegőben megjelent Hegamon feljelentése. Valami kadétverekedés eltussolásával vádolta a kapitányt. Oregon belenézett a másik levélbe is. Calderon a helyettesét méltatta. Valószínűleg kölcsönösen a pokolba kívánják a másikat, ám a legérdekesebb a jellembeli különbség: míg a fiú előléptetné az ellenségét, addig a kiváló tiszt áskálódik. Fölöttébb érdekes. Nem adhat engedélyt. Terra tábornok haditörvényszék elé állítaná. Bár… hatvanévesen az ember már nem a haláltól tart. Hanem, hogy utána mi lesz. Négyszáz család… szülők, akik talán utoljára látják a fiukat. Feleségek, gyerekek… Pokolba is! A terv egy hét múlva is működik… – Parancsnok, egy házaló ügynök keresi – csendült Beller tizedes hangja az asztali rádióban. – Tessék? Dobja ki! – Azt mondja, mindenképp mondjam meg, hogy Terra tábornok ajánlásával jött.
– Az ördögbe! Már megint? Na, engedje be! – Oregon bosszúsága csak megjátszott volt. „Terra tábornok ajánlása” mindig titkosügynököt takart. Valószínűleg hírt hoz. De ide?! Tele van poloskákkal az iroda! Egy kedélyeskedő, zsíros hajú férfi lépett be, azonnal beléfojtva az admirálisba a szót. – Á, admirális, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Grion Kivato vagyok. Gyönyörű, exkluzív dolgokat hoztam. Vannak csuklóra szerelhető rádióadóim, asztaldísznek látszó zavarókészülékeim, rejtett kamerák. Ha tudni akarja, hogy megcsalja-e a felesége, nyakékbe, gyűrűbe elrejtve is tudom ajánlani! – Nincs sok időm, csak röviden. – Persze, természetesen! Velem üzletelni öröm a vevőnek. Itt van például ez a kis aranyos. Megzavar mindent, ha bekapcsolja, így ni… – Az ügynök megnyomta a kis gombot, és azonnal hadarni kezdett. – Admirális, el kell téríteni a Wellstont. Még nem állunk készen! A hajót vissza kell hívni! – Megoldom. – Rendben – derült fel az ügynök arca, majd visszakapcsolta az apró készüléket. Mintha a mondat közepén tartana, folytatta az áru dicsőítését. Később még – kizárólag az álca kedvéért – rábeszélte az admirálist két termékre. Oregon savanyú képet vágott a kifosztásához. Aztán csak bámulta az ügynök után becsukódó ajtót. Megkönnyebbült. Aztán elkomorult. Mi az, hogy nem állnak készen? Ha feleslegesen áldozzák föl a hajót…! Oregon ingerülten dobolni kezdett az asztalon. •••
Taina frissen ébredt. Felöltözött, de még túl korán volt, így a hajával piszmogott. Kibontotta újra a fekete kontyot, és bonyolult fonásba kezdett. A kapitányra gondolt. Mintha a férfinak ezer maszkja lenne, attól függően, kivel beszél. Taina lenyűgözve leste az átváltozásokat. A japán kultúra alapja az „arc”. Megőrzéséért bármit megtennének. Calderon művész volt, mesteri szinten űzte a metamorfózist. Egy hatalmas, gyönyörű, de beteg sólyom. Fel-felszárnyal, kecsesen és vakmerően, de mikor visszahull a földre, csak a szárnya alá dugja csőrét, és nem törődik a verebekkel. Az olyanokkal, mint Hegamon, akik végképp kevesek ellenségnek. Taina elmosolyodott. Tegnap azért odacsapott az elszemtelenedő verébnépségnek. Szegény Hegamon! Vajon milyen lehet Mara, aki a két barát közé állt? Mert Frank és Calderon között erős kapocs feszült. Calderon mással hol manipulatívan, hol türelmetlen lekezeléssel bánt, de Frank őszinteséget kapott, igaz, nyílt gorombasággal megtűzdelve. Calderon egyenrangúként sértegette. Viszont ő volt az is, akitől a pánikroham idején segítséget kért. Vajon kicsoda Mara, akit a liftben említettek? „Amit Marával tettél! Sohasem szeretted, csak játszottál vele! Jó kis dugás volt, nem több! Játék!” „…Mara boldog volt velem, bármit hiszel is, te nyomorult! Vizsgáltasd meg magad!” Taina befejezte a konty elkészítését, és leengedte a kezét. Mara aljas nő lehet, ha mindkettejüket faképnél hagyta… Calderonnak friss a seb. Vagyis az ujján hiába van jegygyűrű, ezek szerint szabad ember. Taina
egy pillanatra zavarba jött a gondolatra. Igen. Tetszik. Nézte önmagát, a mesterien font kontyot, és arra gondolt, milyen rég volt már, hogy úgy érezte, valaki megihlette. Előhúzta a használaton kívüli sminkkészletét, és kifestette magát, majd a narancsillatú parfümből is kent a füle mögé. Gyönyörű volt. Ünnep van ma, ünnep, mert érzi, hogy nő. Ünnep, mert régen érzett így, és oly tökéletes ez a pillanat. Az órára pillantott, indulnia kellett. Kilépett a fémszürke folyosóra, ahol már a többi tiszt is ott állt, és halkan zsibongva beszélgetett. Taina mosolya ráragyogott az emberekre, köztük a kapitányra, aki kivételesen idejében felkelt. Taina nem akart tőle semmit, pusztán hálás volt a pillanatért, amivel akaratán kívül megajándékozta őt a vonzó férfi. Hegamon másodkapitány is kijött a kabinjából, és a csapat megindult lefelé, a hatodik emeleti ebédlőbe. Taina véletlenül Calderon mellé került a liftben. – Teljes harci díszben? – szólt felé Calderon, mikor rájuk zárult a lift. A tisztek kíváncsian fordultak felé. Taina meglepve pillantott rá. Először ügyetlen viccnek vette, de a kapitány hideg szeme nem hagyott kétséget. Azt hiszi, kell nekem – gondolta döbbenten Taina. A pillanat bemocskolódott. Hirtelen úgy érezte magát, mint valami idétlen tini, aki a jóképű kapitánya után sóhajtozik. Zavartan félrenézett. Aztán rájött, a kapitány pontosan ezt akarta elérni: elejét venni bármi személyesnek. Fölhorgadt benne a düh. Én nem Hegamon vagyok, velem te nem játszol! – Parancsol, uram? – fordult vissza, és higgadtan a férfi szemébe nézett. Az a fajta nyugalom volt ez, aminek láttán nagyapa sürgősen eltávolította a modortalan vendégek mellől, nehogy az ölükbe tálalja a forró teát. – Szép a kontya – vetette oda hűvösen Calderon, és kiszállt a liftből. Taina dühe fokozódott: egyszerűen hátat fordítottak neki. – Köszönöm, uram. Egy pillanatra úgy tűnt, kellemetlen megjegyzést tett a külsőmre. Örülök, hogy tévedtem – mondta, és udvarias mosoly ült ki az arcára. Calderon hátra se nézett, úgy felelt: – Ne aggódjon, a külseje nem oly figyelemreméltó. – Ó, ez fölöttébb megnyugtató, uram – célzott a kadétlányos botrányra Taina. Calderon ingerülten, gyors mozdulattal megfordult. – Szórakozik velem, Tives? – Nem, uram. Tisztelem a rangját, uram – felelte ő csodálkozó babaszemekkel. A rangját, nem őt. Calderon felvillanó szemén látszott, érti a sértést. Hegamon viszont nem értette, és kerek arcán mérhetetlen felháborodással Taina segítségére sietett. – Kapitány, kérem, ne inzultálja a kadétot! – Inzultáltam volna? Ez volt az a pillanat, mikor Calderon arca elborult, látszott, sikerült igazán feldühíteni. Taina elérte, amit akart, udvariasan biccentett. – Bocsánatot kérek, ha már kora reggel tönkretettem volna a csíjét. Calderon sötét arccal, értetlenül bámult vissza rá. De aztán a vonásai felengedtek, látszott, megértette, mi történt. Taina ugyanúgy képes megalázni más előtt, és kibillenteni a nyugalmából, ahogy ő az imént a lánnyal tette. Egyenrangú ellenfelek. Egy-egy, üzente Taina hűvös mosolya, és Calderon meglepetten, de vidáman megcsóválta a fejét. •••
A délelőtt mozgalmasan telt el. Calderon néha aggódva pillantott Hegamonra. Tartott tőle, hogy az öreg valóban gutaütést kap. Ugyanis Oregon admirális engedélyezte a szerelést, így nem hivatalosan azonnali szabadságot kaptak. A legénység ujjongva fogadta az öt nap eltávozás hírét. Rekordsebességgel pakoltak ki a Weirt bolygón, tízre készen lettek, majd villámgyorsan kerítettek egy kompjáratot. Calderon a tiszti kart a hajón tartotta, mert le kellett vizsgáztatni a kadétokat. Hivatalosan három nap múlva letelik az egyéves gyakorlati idő. Másnap már újak jönnek. Miközben elindultak a Peltra felé, megkezdték a feleltetést. Calderon a hajó navigálására hivatkozva ügyesen kibújt a feladat nagy része alól. Az írásbeliket az első tiszttel értékeltette, a gyakorlati vizsgát a navigátorra lőcsölte, végül csak az asztrofizika szóbeli maradt rá, ami alól sehogy sem tudott kibújni. Órákon keresztül feleltette a kadétokat, a délután végére már csak a névsor végén álló Tives maradt. – Taina Tives! A tisztek idegesen egymásra pillantottak. A vezérlőterem megtelt feszültséggel. Calderon visszafojtotta a vigyorgást. A reggeli pengeváltást számos másik követte. Míg a körülöttük lévők azt hitték, mindjárt vér folyik, addig ők ketten élvezték a helyzetet. Tives másféle módon űzte a Játékot, hiszen a gyökereik is mások volt, de a lényeg ugyanaz maradt. Mesterien bánt a virágnyelvvel, olyan oldalvágásokat tett, hogy Calderon a fejét kapkodta, miközben a lány könnyedén fenntartotta a „védtelen kadét, akin hatalmaskodnak” látszatát. – Mi is akar lenni, fiam? – kérdezte hűvösen, mikor Tives elé állt felelni. – Navigátor, uram – jött a válasz. A hang szerény, de a tekintet gránitkemény. – Á, persze. Akkor magának sokat számít az asztrofizika osztályzata. Egész jövője dől el ebben a percben – élvezte ki Calderon a helyzetet. – Nos, kezdjük valami egyszerűvel! Mikor veszíthet impulzust a protocsillag? – Ha két vagy több részre válik szét. Ekkor forgási energiájának egy része keringési energiává alakul, uram. Ez ad magyarázatot a szoros kettős és többszörös rendszerek keletkezésére. – Amikor a zsugorodó protocsillag belsejében a hőmérséklet csökken, egy-két könnyebb elem fúziója megindul, melyek ezek? – Berillium, lítium és a bór. – Meddig folytatódik a zsugorodás? – Míg meg nem kezdődik a centrumban a hidrogénfúzió, és olyan intenzív nem lesz, hogy képes legyen egyensúlyba hozni a csillagot. Ekkor… Calderon kényelmesen hátradőlt a kapitányi székben, miközben hallgatta a feleletet. Marára gondolt. Zavarta, hogy így kívánja a kis japán lányt. Már rájött a magyarázatra: ugyanazt a narancsillatú parfümöt használta, mint Mara. Valószínűleg valami érzelemátvitelről lehet szó, majd megkérdezi Franket. – Helyes. Beszéljen a globulákról! Bár Frank biztosan dührohamot kap egy ilyen kérdéstől. Nem, jobb hagyni ezt a dolgot. Tives úgyis elmegy ma este. Némi üresség támadt benne a lány hiányának gondolatára. Ezen tűnődött, miközben kérdezgette. Tives tudása négyes és ötös között mozgott. Szívesen adott volna jelest, de Hegamon biztosan tiltakozott volna. Lényegében, akármit mondana, a másodkapitány úgyis ellenezné… – Nos, ennyi elég. Hegamon, örülnék, ha maga osztályozná Tivest, nem szeretnék elfogultnak tűnni. Egyetért a hármassal? – Ez sokkal jobb volt. Szinte ötös – értékelt habozva a másodkapitány.
– Ne legyen nevetséges, Hegamon! Még hogy ötös! – legyintett megvetően Calderon. – Kapitány, a kadét megérdemli a kiválót! – csattant azonnal a válasz. A többi tiszt is hangot adott az egyetértésének. Calderon fintorgott, de végül kegyesen beleegyezett. – Rendben. Csak hogy jobb legyen a statisztika. – Köszönöm, uram – felelte fegyelmezetten Tives. Csak Calderon látta az udvarias maszk mögött meglapuló kuncogást. •••
A kadétok vizsgáztatása után a szervizbolygón landoltak. Calderon átadta a hajót Jakusinak, a műszaki tisztnek, aki a javításokat is felügyelte. Jakusi még fáradtan szólt, hogy a kapitány bolygóközi elérhetősége nincs meg a számítógépes rendszerben, de Calderon csak legyintett. A műszaki tiszt nem erősködött, kimerült arcán látszott, hogy éjjel a szerelési terveket böngészte. Utána a csapat együtt indult a gyorsvasút megállója felé. A kikötőből aztán már mindenki más-más hajóval ment tovább. Az ég borús volt, éppúgy, mint Taina kedve. Taina remélte, hogy a kapitány búcsúzóul szól hozzá egy jó szót. Valami apróságot, valami személyeset. De a férfi undorodva körülnézett a csöpögő esőben, majd főúri gesztussal lestoppolt egy méregdrága magánsuhanót, és pár szó után távozott a benne kuncogó szőkeséggel. Taina szorongva gondolt Mamamoto nagyapára és a férjjelöltekre. Mindegy, hogy milyen jó osztályzatokkal végzett, valószínűleg haza fogják rendelni, ha nem kap azonnal munkát, és tartalékos állományba kerül. Vége eddigi életének, vége az álmoknak, hogy navigátor legyen. Alá lesz rendelve egy férfinak, ráadásul egy megbecsült szamurájnak, aki jobban betartatja majd vele a hagyományokat, mint az apja valaha. Szórakozottan figyelte Loxot, a lapátfogú személyzeti tisztet, aki az állomás egyik intergalaktikus telefonfülkéjéhez ment. Mikor tavaly Taina idekerült, a férfi kiegyensúlyozott és tréfás kedvű ember volt. Az utóbbi hónapban sokkal visszahúzódóbb lett, talán még fogyott is. Már nem büszkélkedett az egyéves kisfiával, sem a festő feleségével. Talán igaza van Calderonnak, és Loxnak gondjai vannak? Tainának feltűnt, hogy Lox nem a közelebbi nyilvános fülkét választotta, hanem a beszélgető tisztektől lehető legmesszebb lévőt. Pár percet csevegett. Taina messziről is látta, milyen hamis az a vidámság, ami az arcán van. Az antigravitációs gyorsvasát nagy sebességgel közeledett. Lox kilépett a fülkéből. Taina döbbenten látta meg a férfi arcán a döntést, és hallotta azt a furcsán felszabadult, hisztérikus nevetést, ahogy a vonat elé vetette magát. A vonat körüli statikus védőburok visszalökte a testet a peron felé. Lox nekicsapódott egy fülkének. A gerince kettétört, koponyája szétnyílt. A test a földre zuhant. Döbbent csend támadt. Majd kitört a hangzavar. A tisztek odarohantak. Taina zavarodottan állt. A következő órában a helyszínelők, rendőrök nyüzsgése közepette a lány meghúzódott Hegamon másodkapitány közelében. A parancsnok határozottsága biztonságot adott. Taina a lelkét tette volna rá, hogy Lox öngyilkos lett, de úgy tűnt, mindenki balesetnek tartja az esetet. És a nevetés? Furán néztek rá, mikor megemlítette. A helyszínen tartottak mindenkit, míg felvették a jegyzőkönyvet. Vagy egy órát toporogtak ott a szemerkélő esőben, és próbáltak nem a sínekre nézni. A holttestet a rendőrök betették a balesetekre szabványosított fémládába, és elszállították. A szemerkélő eső pedig apránként lemosta a szürke betonon csillogó vörös vércseppeket.
Taina hallgatott arról, amit látott. Vajon erre a halálra utaltak a jóskövek? Nem, ennek semmi értelme. A tiszteket megviselte Lox halála, és amikor felocsúdtak az első sokkból, a feleségre és a kicsire gondoltak aggódva. A megrendült Hegamon másodkapitány úgy döntött, személyesen viszi el a halálhírt. – Ön a parancsnok? – lépett hozzájuk egy nyombiztosító. – A többiek hamarosan elmehetnek, de magára még szükségünk van. A másodkapitány sóhajtott. – Igen, én vagyok. A férfi felírta a kézi számítógépbe Hegamon nevét, majd elsietett. – Calderon persze ezt is megúszta! – morogta Hegamon Anerra doktornőnek. Az idős asszony megcsóválta a fejét. – Valahogy értesíteni kéne a kapitányt. Az új kadétokat személyzeti tiszt nélkül nem lehet behajózni. Borzalmas, ami most történt, de az oktatási program nem borulhat fel. – Tudom, de ez legyen az ő baja! Mire új embert talál, az legalább két hét. Most van a kadétváltás minden hajón, nem fog találni helyettesítő tisztet, egy állandót kell felvennie. Taina szíve megdobbant. Ennyit Mamamoto nagyapa házassági terveiről! – Te, nem azt tanultuk jogból, hogy ilyen esetekben a tisztikar egyöntetű szavazattal megválaszthatja az új tisztet? – kérdezte könnyed hangon a legközelebbi kadéttársát. Sajnos éppen Bili volt az. A fiú elnézett a feje fölött. A köves eset óta nem voltak beszélő viszonyban. – Bár a kapitány úr bizonyára dühös lenne – csevegett tovább Taina. A fiú értetlenül bámult vissza rá, majd odébb sétált. Taina némán szitkozódott, de Hegamon már bekapta a csalit. – Nos, a szabály az szabály. Szükségünk van személyzeti tisztre. – De honnét kerítsünk? Esetleg valamelyik kadét? – tűnődött az idős doktornő. A pozíció amolyan átmeneti állás volt azoknak, akik nem tudtak a végzettségük szerint elhelyezkedni, Lox műszaki tiszt volt eredetileg, de végül mégsem keresett más hajót. A kadétok izgatottan egymásra pillantottak. Taina könnyeden közbeszólt. – Engem sajnos kifejezetten utál a parancsnok. Kár, pedig jól jönne a munka. Hegamon és a doktornő összenézett, és a lány tudta, nyert ügye van. •••
A Peltra bolygó holdján, a Memón is állt egy Hallasi-kastély. Calderon örömmel nyugtázta, hogy a grófnő tényleg felíratta a nevét a meghívottak listájára, így könnyedén átengedték az ajtónállók. Óvatosan megkérdezte, hogy a Ferrero Házból van-e valaki, és mikor nemleges választ kapott, megkönnyebbülve belépett. A kastély gyönyörű volt. Antik fabútorok és hatalmas festmények álltak őrt a hallban, a padlót sötétzöld járólap borította, melyeket apró, arany mozaikkockákból kirakott geometriai minták díszítettek. A hatalmas, félkör alakú ablakokat világoszöld selyemfüggöny fedte. A bálteremben keringő szólt, de csak a nemesifjak táncoltatták a hölgyeket, a különböző magas rangú tisztek a fal mellett beszélgettek. Valószínűleg nem akartak ügyetlennek tűnni az ősi táncokban. Az alsónemesség körében a bálokon modernebb táncok voltak, és a főtisztek ezeket kiválóan ropták. Calderon gyanította, hogy a zeneválasztás nem véletlen a házigazdától, Hallasi gróf érzékeltetni akarta, kinek hol a helye. Egy közrendű kezet sem látott szívesen a nemeslányok derekán.
Calderont ez nem zavarta. Udvariasan felkérte a legközelebb álló asszonyt. A sötétkék ruhás, molett hölgy meglepve nyújtotta a kacsóját. Calderon rámosolygott és táncba vitte, miközben a hátában érezte a bálteremben állók tekintetét. Nem zavartatta magát, táncolt, csevegett, elsütött néhány visszafogott bókot, miközben kikérdezte a hölgyet a báli pletykákról. Aztán felkérte a következő dámát. Szeretett táncolni, és jó volt újra bálteremben járni, olyan volt, mintha hazaérkezne. Később feltűnt neki, hogy ő a legalacsonyabb rangú tiszt a teremben, a többiek mind admirálisok meg tábornokok. Mikor megpillantotta Hallasi grófnőt, és a hölgy rámosolygott, csak elegánsan biccentett neki, véletlenül sem tolakodott oda hozzá, hanem a dallam elükével fölkért egy másik korosodó hölgyet. Egész este magán érezte Hallasi, Bogota és Pork grófok figyelmét. Nos, három bizottsági tag már ismeri a nyolcból. A következő bál másnap volt a Festonon. Calderon, míg átutazott a bolygóra, kellemesen elszundított a csillagközi járaton. Leszállás után kivett egy szobát a kastély közelében, a méregdrága Bent Szállóban. Természettudományi konferenciasorozatot rendeztek a városban, a Bent Szállóban biológusok laktak, és Calderon – ha már arra járt – gondolta, meghallgatja a legújabb eredményeket a HTX-ről. A flotta számlájára íratta a szobát, mintha a szakmai konferenciára jött volna. Mire kiderül, hogy jogosulatlanul tette, már rég megkapja első kapitányi fizetését és egy szép urnát Mara mellett. A különteremben háromszáz főnek volt hely, de a terem félig sem volt. A közeli tengerpart valószínűleg hívogatóbbnak tűnt, mint egy száraz előadás. Calderon leült a hátsó sorban. Észrevette, mekkora feltűnést kelt a kapitányi egyenruha, sok tudós megbámulta. Hamar rájött, miért. Tényleg kilógott közülük. Egy szót sem értett az előadásból. Annyit sikerült a szakmai zsargon ellenére kihámoznia, hogy a HTX nem teljesen vírus, inkább valami átmenet, és hogy tíz fokon életképes, melegebb helyen három óra alatt biztosan elpusztul. Calderon egyre ingerültebben figyelte a tudósok lelkesedését. Lenyűgözte őket az anyag. Ráadásul az előadó, egy kopasz, mazsolaszerűen ráncos képű vénember a haldoklók szervi tüneteit oly szenvtelenül tudta taglalni, mintha pár kísérleti egérről beszélne egy pohár sör mellett. Calderon az előadás végeztével azonnal feltette a kérdést: – Hogyan lehet hatástalanítani az anyagot? – Nos, ha figyelt volna… – kezdte arrogánsán a tudós, és valami érthetetlen szakszövegbe ágyazta a választ, mintegy két perc hosszan. – Ha jól értem, fogalma sincs. Emberek százai halottak, de maguk még csak egy lépést sem haladtak a megoldás felé – felelte hűvösen Calderon. Ha már ott volt, akkor szép színesen lefestette nekik, hogy is néz ki, amikor az embernek szétrobbannak a hörgőcskéi. Mikor a sápadt arcok meggyőzték, hogy a tudósok kihagyják a vacsorát, elégedetten távozott. Lement a földszinti étterembe. A teklagyöngyökkel bevont falakon az emberi szem számára látható fény spektrumát ábrázolta a művész, vagyis a háromszázkilencven és a hétszázötven nanométer közti hullámhosszt. Az ajtótól jobbra az ibolyakék szín indult, beborította a teljes falat, és ahogy a terem falán körbefutott, előbb világoskék, zöld, sárga, narancs, majd vörös lett, mire eljutott Calderon bal oldalára. Calderon leült az egyik szabad asztalhoz, és pácolt togani vízisünt rendelt. Vacsora közben unalmában azon tűnődött, mi lenne, ha a Demokrata Párt anarchistái megtámadnák a Wellstont. Egyáltalán, hogyan tudnak feljutni egy hajóra? Bekopognak, hogy adj isten, jöttem gyilkolni? És hogyan képesek képzett katonákat lemészárolni? Akármilyen gyorsan öl is a HTX, nincs jelen egyszerre a teljes hajón. A szektorok közötti kapuk lezárulnak, amint a légszűrők érzékelik az idegen anyagot.
Ezen morfondírozott még akkor is, amikor bérsuhanót hívott, majd odaért a palotához. A kastély itt is gyönyörű volt, de másokkal ellentétben Calderon nem álmélkodott az aranyozott falak láttán, és elkerülte az ínyencségekkel rakott asztalokat is, helyette szorgalmasan táncolt. Éjfél után Hallasi grófné lebbent mellé. – Jöjjön, kapitány, hadd mutassam be a lányaimnak! Már nagyon kíváncsiak önre. – Megtisztel, grófné – mosolygott vissza a kapitány, és hagyta magát odavezetni a nemesek gyűrűjébe. A két lány gyönyörű volt. Az idősebbik, Teresa, kihívó, huszonöt éves nő; karcsú teste kék selyemben pompázott. A kisebbik lányt, Amalt, magasabb és vékonyabb alkattal áldotta meg a sors, kiemelkedett a tömegből. Calderon eltűnődött azon, vajon nem egy kezdő anorexiással van-e dolga, de ez nem látszott udvarias mosolyán és odaadó kézcsókján. – Genius Calderon! – bűvölte Teresa. – Milyen különös név! Honnan kapta? – Nem tudom, hölgyem, bevallom, nem emlékszem rá. – Ó, maga afféle vicces fiú? No, és hol tanult meg táncolni? – Úgy vélem, egy úriembernél a tánc alapműveltség. Percekig kellemkedtek. Calderon minden kérdés elől kitért, és nem reagált a lányok kacérkodására sem. Jól látta, hogy ez felkelti a közelben iszogató idősebb grófok figyelmét. Később még táncolt pár idősebb dámával, főleg a bizottsági tagok feleségeivel. Biztos volt benne, hogy megadják a Wellstonnak a támogatást. Tökéletes este volt – a hajó szempontjából. Ám a kinevezése kapcsán nem jutott előrébb. Vajon a Ferrero Házból sejti valaki azt, hogy Mara meghalt? És hogy most ő kapitány? Ez kevésbé kínos nekik, mint az, hogy kikötőkben rakodott, de sajnos, a kapitánykodás is munka. Márpedig Őfelsége agyvérzést kap, ha rájön, hogy egy főnemes dolgozik. Vajon protekcióval vette fel Oregon? De honnan tudták volna, hogy megjelenik a válogatáson? Vagy Oregon admirális valóban az életrajza alapján döntött? Mégis, mi az a munka, amire pont őt tartaná alkalmasnak? •••
Oregon admirálisban elemi késztetés támadt, hogy szétverje a golfütőt Terra tábornok fején. Amúgy is utál golfozni, legalább nem hívják meg többé a klubba. A Fay Ház egyik gyönyörű, zöldellő kastélykertjében golfoztak a magasabb rangú tisztek. Legtöbben rokonságban is álltak a főnemesi családdal; bizonyos pozíciókat csak belső emberek kaphattak meg. Az ápolt, zöld gyep ezen részén mindössze hárman álltak. A golffelszerelést cipelő fiú udvariasan hallótávolságon kívül húzódott, amikor Oregon admirális megérkezett a feletteséhez. Terra tábornok nem volt éppen jókedvében, Oregon tudta, hogy a jelentés miatt hívatta. – Mi az, hogy szerelik a hajót?! Ugrásra készen áll az egész titkosszolgálat! Tudja, mennyit dolgoztak rajta? A Wellston szokásos útvonalán minden nyomorult hold, kisbolygó, nagyobb meteor mögött kommandós egységek lapulnak! Most mit mondjak nekik? – dühöngött az öregember. Őszes szakálla ide-oda himbálózott, mint valami spicces télapónak. – Nem tudom, uram. Sajnálom, uram – szajkózta immáron tizedszer Oregon, és előrelátóan letette a golfütőt. – Sajnálja! Maga idióta! Hogy adhatott ilyesmire engedélyt?! Oregon arca megfeszült. – Ön üzente, hogy húzzam az időt. Megtettem. – De ennyire? Öt napra kivonta őket a forgalomból! És egyáltalán! Mi az, hogy ez a fickó soha
nincs a megadott útvonalon? Tudja, mekkora így a kockázat? Ha idejében lecsapunk, akkor csak ő hal meg, de ha túl messze vagyunk, akkor a vezérkarnak négyszáz ember életével kell elszámolnia Őfelsége felé! – Uram, tegyünk kommandósokat a hajóra! Még nem késő. – Ne kezdje újra! Minősíthetetlenül viselkedett, amikor legalacsonyabb rangú tisztként bele mert szólni a megbeszélésbe! Szerencséje, hogy a Fay Ház feje megvédte. Oregon szeme elsötétedett. Utulien Fay ugyan megvédte, így nem fokozták le, de egyben el is utasította a javaslatot. Nem akarta, hogy az anarchisták esetleg megneszeljék a legénység kicserélését. – Jogilag nincs előírva, hogy a legrövidebb úton kell vinni a szállítmányokat – folytatta Terra tábornok. – De tartsa Calderont a szokásokhoz! – Nehéz lesz. Spontán természet, uram – felelt fegyelmezetten a csontos arcú admirális. Ha ez egy igazságos világ volna, akkor Terra tábornok lenne most azon a hajón, és az ő végtagjai végeznék apró darabokban egy véres konténerben. – Túlontúl az! Fogja keményebben! Adjon neki fegyelmit! Nevelje meg! – Kétlem, hogy lesz rá időm, uram – mondta fagyosan Oregon. A pocakos Terra tábornok szúrósan rámeredt. – Netán valami problémája van, admirális? – Nincs, uram. – Na azért! – sziszegte a tábornok, és suhintott egyet a golfütővel. Megint elhibázta. Oregon a helyén maradt labdára pillantott, és úgy döntött, ha Terra tábornok koordinálja az akciót, biztos, ami biztos, kell a Wellstonnak egy B-terv. •••
A szoba a szálloda harmincadik emeletén volt. Calderon lezuhanyozott, de nem feküdt le. Vonzotta a tekintetét a város éjszakai fénye. Lekapcsolta a szobában a lámpát, hogy jobban lássa. Odalent reklámszövegek vörös betűi keveredtek a világító szegélyű járda sárgás fényével, a járművek apró, vidám pontként suhantak az éjjeli szórakozóhelyek felé. Távolban, a tengeren hasas hajók ringtak, csillogó fényárt szórva maguk köré. Kevert magának egy zöld, citrus- és banánillatú koktélt, és felhajtotta. Érezte, hogy ez kevés lesz, bedobott két dupla konyakot gyors egymásutánban, a harmadikkal pedig meztelenül visszasétált az ablakhoz. Jólesett, ahogy szétáradt a testében a szesz. Észrevett egy „erk” feliratú kapcsolót az ablak melletti falon. Kíváncsian megnyomta. A kinyitható erkély halk zümmögéssel kicsúszott a falból, padlója és oldalai törhetetlen üvegből készültek. Bizonyára azoknak a vendégeknek kedveskedtek vele, akikben a nemi vágy csak a nyilvánosság előtt ébred fel. Calderon kilépett a szabadba. A környező lakosztályok ablakán nem szűrődött ki fény, bizonyára már aludtak így, késő éjjel. Calderon nyugodtan a szájához emelte a poharat. Meztelensége nem látszódhatott alulról, ahhoz túl sötét volt. A fülledt nyári éjszaka édes virágillatot hozott. Elóvakodott a korlátig. Az átlátszó erkélyen állni olyan érzés volt, mintha a semmi tartaná a harmincemeletnyi mélység fölött. Kiváló hely, hogy az ember a pánikrohamok mellé még egy tériszonyt is beszerezzen. Nesz hallatszott a feje fölül, majd váratlanul egy test zuhant a nyakába. Calderon elterült a földön, a pohara hangosan koccant a korláton, aztán valószínűleg kizuhant. – A francba! – szitkozódott a nő, miközben lemászott Calderon-ról. – Nem ütötte meg magát? – nyögte a férfi az oldalát tapogatva. A nő nyilván a tetőkertről esett le,
de hogyan? A kétméteres páncélozott üvegkorláton át? Nem kapott választ, csak valami dünnyögést. – Minden rendben? – Idióta! Hogy lenne, hiszen élek! Calderon felnevetett. Egy pillanatra arra gondolt, sokat ivott és képzelődik. De nem, a zúzódás az oldalán elég valóságosnak tűnt. – Meg akar halni? Elsegítsem az erkély széléig? – Azt hiszi, viccelek? – hördült föl torokhangon a nő. – Dehogy! Csak tiszteletben tartom a döntését! Én is hetekig próbáltam öngyilkos lenni. – Hogyhogy csak „próbált”? Megmentették? – hallatszott a sötétből a tétova kérdés. A kapitány elnyomott egy mosolyt, most már biztosan nem ugrik a nő. Az Ősök vicce, hogy pont neki kéne lebeszélnie. – Rosszabb! Még csak el sem jutottam a tettig. Mind a nyolcszor megzavartak. Ha a homlokomhoz szorítottam a lézerpisztolyt, becsöngetett pár kölyök, hogy támogassak valami alapítványt, elemet gyűjtenek, vagy egyszerűen berúgták focival az ablakomat. – Nyolcszor? Elég valószerűtlenül hangzik. – Ugye? Nekem is gyanús lett. A drága sógor felbérelte a környékbeli kölköket távcsöves figyelőszolgálatra. – Nem rossz. – Tudja, pszichológus az istenadta. – Nekem egy végbélturkász nagybátyám volt. Sejtheti, milyen izgalmas témákat talált, mikor nála ebédeltem. Maga miért akart meghalni? Calderon zavarba jött az egyenes kérdésre. – Meghalt a feleségem. – Részvétem. Nem, mégsem! Milyen álságos szó! Nem tudok benne „részt venni”, és megérteni sem tudom. Legfeljebb undorítóan kíváncsi vagyok, hogyan történt, baleset volt-e széttoccsant szervekkel a falon, vagy valami szaftos kórság. – Az előbbi – hökkent meg Calderon. – Elég fiatal lehetett, a maga hangja sem öreg. És ilyen hülyeség miatt halni akar? Micsoda korcs, elkényeztetett nemzedék ez! – Tudja mit? Inkább ugorjon! – csattant föl Calderon. – Ó, bocsánat, már itt sem vagyok! – sértődött meg a nő is, és a korláthoz indult. Calderon csak a körvonalait látta. Utánakapott, és megragadta a karját. – Hé, belecsinált a pszichémbe! Annyival tartozik nekem, hogy elmondja, miért repdes! – Mi köze hozzá, engedjen el! Van elég fruska a földszinten, akit zaklathat! – Eddig eszembe se jutott a szex, de igaza van, egy nemi erőszak magára férne. – Fiacskám, negyvenkettő vagyok, és olyan ronda, hogy az már szelektív kiválasztódás! Kapcsolja fel a lámpát! – Nem kapcsolom, mert pucér vagyok. Képzelje, mi lett volna, ha a fejemre esik, és agyoncsap! Aztán megtalálnak itt ruhátlanul. Senki nem mossa le magáról, hogy zaklatni akart. Már látom a főcímeket: A neves tudós szexbűntény közben – vigyorgott Calderon. – Ha nem mondja meg, miért ugrott, segítségért sikítok! – Honnan veszi, hogy tudós vagyok? – Ki nem az itt? A franc essen ebbe a csillagközi konferenciába és az ostoba biológusokba! – A franc a szifilisz régies elnevezése, túl könnyen gyógyítható. Valami rosszabbat kívánjon! Az átkozottak! Átcserélték a ma reggeli előadásomat holnap estére! Odamegy egy kis bige a műmelleivel
meg az arasznyi szoknyájával, és átteteti! Torkig vagyok! – Ugye nem ezért akar meghalni? – hörrent Calderon. – Dehogy! Vagyis… csak elegem van. Cseppről cseppre, napról napra. Az egész életem a virológia. Nem házasodtam meg, két gyereket elvetettem, itt állok negyvenkét évesen, és egy kis szöszke áttetet estére, mikor már mindenki a bárban vagy a medencéknél ücsörög! – Maga nincs észnél. – Lehet. A végsőkig elfáradtam. Hallgatok, nyelek, ebből áll az egész életem. Az Intézetet más vezeti, hiába voltam rangidős, nem neveztek ki. A vizsgálatot el sem indították, csak fogjam be, nehogy elessünk a költségvetéstől. És igen, gyűlölöm az üres szobát, ami vár. Calderon nem értette. – Milyen vizsgálatot? – Két éve volt egy nem várt mutációm, ebben semmi különös nincs, szinte minden projektnél előfordul. Csakhogy ez mellékesen szétroncsolta a kísérleti patkány horgocskáit. Nem semmisítettem meg, érdekes volt, esténként elbabráltam vele, míg megértettem a működési elvét. Ha kikerült a hűtésből, szobahőmérsékleten robbanásszerűen szaporodott, de végül három óra alatt elpusztult… Calderon érezte, ahogy a gyomra összeszűkül. Ismerősen hangzottak a szavak. Túl ismerősen. – Nem érdekes, maga úgysem érti, miért fontos ez. Végül betettem a megsemmisítőbe a kémcsöveket, de azt hiszem, kikerült a laborból. – A HTX? – nyögte a kapitány. A nő hirtelen elhúzódott. – Nem, dehogy. Mivel is foglalkozik? – kérdezte tétován. Calderon azonban megragadta. – Kapitány vagyok és hullajelölt! Az első támadásoknál az anarchisták még sorra lelőtték a legénységet. Volt esély, bár nem sok, de két éve a HTX-szel gyilkolnak! Tudja, mit jelent ez? – Eresszen el! – sziszegte a nő, és ágyékon rúgta Calderont. A kapitány feljajdult, de utánavetődött az elsiető árnynak. Mindketten elestek, a szoba puha padlószőnyege tompán puffant alattuk. A testek csatája változó kimenetellel zajlott. Vajon Tivesnek is ilyen izmos combja van? A nőnek az volt, és mellé feszes feneke, keskeny csípője. Calderon tudta, hogy spicces, és azt is, hogy nem kéne a szexre gondolnia. A biológus diploma nélkül is észrevette volna az elrejthetetlen fizikai jeleket. Konyakízű szája talán harapásra nyílt, ki tudja, mindenesetre a mozdulat durva, türelmetlen csókban végződött. Lábuk összegabalyodott, és a testük egymásnak feszült. Hogy ki erőszakolt meg kit, ez nyolc perc múlva már kérdéses volt. Kifulladva hevertek egymás mellett. – Azt hiszem, be kellene mutatkoznom… – Felesleges, te vagy az a kapitány az előadásról. – A nő egy pillanatra elhallgatott, de aztán mégis kimondta: – Veled vált valóságossá, mit alkottam, mekkora fegyvert! Ez… ez annyira felfoghatatlan! Ha megölök egy embert, vagy ötöt… azt még fel lehet fogni, de ezernyolcszáznyolcvanhatot! Képtelenség! – Honnét tudod ilyen pontosan? – Megszereztem egy titkosszolgálati aktát. A Flotta legnagyobb gondja a HTX és a támadások. Calderon azonnal megérezte a Játék izgalmát, felkönyökölt a puha szőrmepadlón, és a sötétben odanyúlt a másik hasához. – Volt benne valami arról, hogyan végzik a behatolást? – Ezek nemzetbiztonsági dolgok, nem… – És ha holnap hulla leszek?
A nő idegesen felsóhajtott. Calderon nem siettette, hüvelykujjával nyugtató köröket írt a verejtékes, meztelen bőrre. A nő hallgatott, nagy sokára szólalt meg: – Csak egy kórbonctani jelentés volt benne, meg egy elemzés a szellőzőrendszerről. A legénységet legyilkolják a HTX-szel, de a tiszteket életben tartják, míg kijutnak a perifériákra. Illetve a kapitányokat megkínozzák, a nőket meg megerőszakolják, de a többiek halála akár húsz órával későbbi is lehet, mint a legénységé. – Honnét tudják? Hiszen eltűnnek a hajók. – A hullákból. Még a végcél előtt kitakarítanak. Robotokkal összeszedetik a halottakat egy konténerbe, majd kidobják az űrbe. – Szinte nulla az esélye, hogy a titkosszolgálat ezt megtalálja. – Szinte. A konténer egy turistahajóval ütközött. – A szellőzőkről mit írtak? – Oda juttatják be a szert. A védelmi rendszert átverik azzal, hogy szerves tisztítószerként azonosíttatják vele a vírust. Ez nem logikus, gondolta Calderon, a védelmi rendszer automatikus, képtelenség dezinformációval ellátni. – Ők gázálarcot húznak? – Nem, az nem segít. A tiszti részleg külön légkörön van. Ez műszaki rész volt, nem nagyon mélyedtem bele. – Érdekes, erről sosem hallottam. – Árulással jutnak föl? – Nem tudom. Calderon eltűnődött, szinte a nyelvén érezte a Játék ízét; az információ mindig hatalom. Igaz, ez a hatalom teljesen felesleges annak, aki a saját urnájára gyűjt. – Melyik szektor felé viszik a hajót? – kérdezte Calderon. Ez volt a legtitokzatosabb dolog. Hova tűnnek el a hajók? Mintha láthatatlanná válnának. – Ez nem volt benne, sajnálom. – Nem baj. Már csak egy dolog homályos. Hogy lehet, hogy egy ilyen remek nő tetőkről ugrál, ahelyett, hogy kicsinálná azt, aki kivitte a szert? – Egyedül egy világ ellen? Mi vagyok én, nemzeti hős?! – Az a valaki szándékosan kapcsolatot keresett az anarchistákkal. Pontosan tudta, mit ad el, ez sem zavar? – Azt hiszed, nem jutott eszembe? Ha beadnék egy feljelentést, azonnal kinyírnának. – Ami ugye sokkal rosszabb, mintha öngyilkos lennél. Logikus. Amúgy nem nekem lesz holnap előadásom a galaxis összes virológusa előtt. – Legfeljebb tíz előtt, aki nem a bárban iszogat! Nem fogsz rávenni semmire! – tiltakozott ingerülten a nő, gyors mozdulatokkal felöltözött és távozott, de legalább az ajtón keresztül. Calderon fáradtan sóhajtott, nem tartotta vissza. Inkább a bárszekrényhez lépett és az ölébe vett egy üveget. •••
Calderon fejfájással ébredt. Ki sem nyitotta a szemét, csak az ágy másik oldala felé tapogatózott, hogy magához húzza Marát. Azután felfogta, mit tesz.
Kikászálódott az ágyból, a szájában olyan undorító íz ült, mintha évek óta nem mosott volna fogat. A napfény beragyogta a szobát, Calderon hunyorgott, és újra az erkélyhez lépett, de nem ment ki. A tekintetét vonzotta a hívogató mélység: le kellene ugrani, véget kellene vetni ennek a vergődésnek. Habozott, de győzött a büszkeség: egy Ferrero nem hal meg borostásan és pucéran. Vajon mit szólna apa egy ápolatlan és részeg hullához? Megvetné, jogosan. Megnyomta a gombot, és becsukta az erkélyt. Felmarkolta a szétdobált ruháit, és kibotorkált a mályvaszínű fürdőszobába. Beletette a ruhákat a mosógépbe, egy alapos, tízperces mosó- és vasalóprogramot választott. Beprogramozta a kád csapját, majd az automata borotválórendszert is, és leült az automata borotválkozószékbe. A robotkar azonnal odasiklott, és nekilátott a munkának, halk surrogással levágta a borostát. A kar tövéből márványmintás tálka nyúlt Calderon álla alá, benne csendesen zümmögő szívófejjel, mely a lehulló szőrszálakat eltüntette. A matató karok miatt eltűnődött a végleges szőrtelenítésen. Mióta Őfelsége bevezette a szakállt mint divatot, nem volt bölcs dolog végleg eltüntetni a szőrhagymákat. Egy főnemes sosem tudhatja, mikor menti meg az életét némi hízelgés, mondjuk Őfelsége utánzása. Mara mindig is szerette volna, ha megcsináltatja az arcát, de ő húzta-halasztotta, maga sem tudta, miért. Eszébe jutott az apja tilalma is, hogy soha ne engedjen robotkéseket a torkához, és erről ezernyi emlék is visszatért, ahogy áztatta magát a meleg, tengerillatú vízben. Apa. Vajon mi van vele? Talán kéne valami búcsúüzenetet küldeni neki. Mekkora örömmel vitte az apja egy kardszalonba, mikor betöltötte a tizennégyet! Ferdinánd hiába volt elsőszülött, annak idején apa őt csak a fegyvermesterrel küldte el a szalonba, ahogy más Házaknál is szokás. Épp egy halálig tartó párbajt néztek. Ritkák az ilyenek, összegyűlt rá az egész szalon. Marco őmellé sodródott, és az esélyeket latolgatva megszólította, ő pedig megbotránkozott a „közrendű kutya” szemtelenségén. Apja csak legyintett, de ő felháborodásában párbajra hívta a fiút. A felnőttek mind mosolyogtak, igazi tüzes-vérű Ferrero, még be sem teszi a lábát valahová, már móresre tanítana mindenkit. Az ő kimért, zord tekintetű apja szemében egyértelműen büszkeség csillant. Sajnos húszéves kor alatt csak első vérig lehetett küzdeni. Calderon győzött, teljesen el volt telve önmagától. Apja viszont egész hazaúton hallgatott, ám otthon rámorrant. – Ha már nyilvánosan nevetségessé tetted magad, legalább vedd észre! Volt annyi esze, hogy hagyjon nyerni. – Lehetetlen! – Menj vissza holnap, és ne kelts feltűnést, úgy vívjatok! Calderon visszament és vesztett. Makacsul újra és újra kihívta a két évvel idősebb, komoly szemű fiút. Egyszer sem tudta legyőzni. Pár óra múltán már az egész szalon, vagy harminc felnőtt nemes javasolta atyáskodva, hogy adja fel, de ő képtelen volt, azt hitte, meghal szégyenében. Azután Marco megunta, összecsukta olcsó kis kardját, és udvariasan elbúcsúzott. Egész héten dühöngött, míg az anyja, a törékeny Elena grófné, helyre nem tette. – Ostoba! Soha se mutasd ki a haragodat! Barátkozz össze vele, hogy tanítson! Vedd el a tudását, ismerd meg a gyenge pontját, aztán ha eljön az idő, lecsapsz. Tanulj meg várni a bosszúval, fiam! Így hát barátkozni kezdtek. Marco bentlakásos volt a Nemezis bolygó Akadémiáján. Hetente járt haza, de ilyenkor szívesen tanítgatta, és észre sem vette, ahogy felkeltette a vágyat a saját furcsa világára, a közrendűekére. Calderon addig nyaggatta, amíg Marco elvitte egy szórakozóhelyre, egy ócska, köznépi kocsmába, ahol százméteres bálterem és aranysujtásos függönyök helyett kopott falak, színes műanyag székek álltak, és olcsó, szintetikus italokat árultak. Döbbenetes élmény volt.
Pár szó után a lányok faképnél hagyták, Marco pedig görcsösen erőlködött, hogy elvegye a kínos megjegyzések élét, de már késő volt, Calderon szembesült vele, hogy rangja nélkül egy senki, sőt egy tahó. Napokig nem tért magához a sokktól. Apja üzleti úton volt, így anyjának mondta el, aki furamód nem dühös, hanem rémült lett. Annyira megfeledkezett magáról, hogy a karkötői illetlenül összecsörrentek, mint valami alsóbb nemesi körökből származó kapitányfeleségnek. – Észnél vagy?! Nem vegyülhetsz a köznéppel! Ha bajod esik, apád azt fogja hinni, hogy az én… – Elharapta. – Azt tanácsolom, hallgass róla, mert megbüntet téged, és a helyet is felgyújtatja. Még talán véletlen baleset is éri a te drága Marco barátodat. – Apa sosem tenne ilyet! – Gondolod? – kérdezte keményen Elena grófné, majd kis gondolkodás után lágyabb hangon folytatta: – Ha visszamész, titokban tedd és alkalmazkodj! Apád szerint egy Ferrero mindenhol megállja a helyét. Szégyellné, ha megint olyan helyzetbe keverednél, mint a kardszalonban. Mit meg nem tenne egy kamaszfiú az apja megbecsüléséért? Calderon figyelt és tanult. Két hónap alatt a magáévá tett mindent. Viselkedés, öltözködés, nyelvi fordulatok és akcentusok. Amikor apjának jelentették, hol kódorog kedvenc kisebbik fia, az öreg iszonyú dühös lett, de érdekes módon az anyjára, nem rá. Ő csak a szelét érezte, a többi szigorúan zárt ajtók mögött zajlott, hiszen egy Ferrero családban mindig minden tökéletesen rendben van. – Színes és izgató az alattunk lévő világ, de elnyelhet. Még túlontúl kölyök vagy, nem szabad, hogy alantasokhoz kötődj. Holnap elutazol – jelentette ki az apja. Hiába dühöngött, el kellett mennie, de hamar kimúlt az érdeklődése a pórnép iránt. A császári bálsorozat, a vadászat sokkal jobb móka volt, ráadásul a Fay Ház egyik lánya körül is legyeskedett. Sok energiába került kikerülni a feldühödött férfi családtagok lövéseit, éjjelente beosonni nem volt életbiztosítás, de pont ez adta az udvarlás izgalmát. A kád vize fodrozódni kezdett, beindult a masszázsprogram is. Calderon lehunyt szemmel élvezte a csiklandozó, lágy vizet. Ha fél évvel később az anyja nem hozza szóba Marcót, talán soha nem keresi fel újra a fiút. Elena grófné sajnálkozott az eseten, és a lelkére kötötte, hogy soha ne próbáljon Marcóval újra kapcsolatba kerülni. Calderon megvakarta izmos hasát. Furcsa, hogy eszébe jutnak ezek az apróságok. Nyugodtan tűrte, ahogy a gépkar befejezi a borotválást, és arcszeszt dörzsöl a bőrébe. Felidézte azt a napot, amikor minden tiltás ellenére visszament a kardszalonba, ahol a nemesek testedzése folyt. Marco már nem dolgozott ott, de az egyik segéd megadta a címét. Calderon kijátszotta apja besúgóit, és felkereste a fiú otthonát. Marco épp egy sportklubba indult, nem tudta, hogy Calderon miatt bocsátották el. Örömmel fogadta, és elvitte Calderont is a klubba, a közrendű kardforgatók szokott gyakorlótermébe. Az edző kipróbálta az új fiút, és a kiforrott, egyedi stílusát látva az első kérdése az volt, hogy ugye nem nemes. Calderon szemrebbenés nélkül letagadta, így a jövő reménységeként bekerült a csapatba. Aztán pár hónappal később odahaza a kardmester kezdte faggatni. Gyanakodva érdeklődött, hol tanulta a fiatalúr az új elemeket. Megnyugodva hallotta, hogy az ifjú gróf csak eljár meccseket nézni, és ott látta a másféle vívótechnikát. Figyelmeztette, hogy ne vívjon közrendűekkel, nehogy kiszivárogjon a Ferrero Ház harci stílusa. Igaz, a Házak ismerik egymás vívótitkait, de az teljesen más.
Calderon lebukott a víz alá, élvezte a nyugalmat. Majd feljött a felszínre, és kimászott a kádból. Miközben a fal forró levegőt fújt a bőrére, eltűnődött rajta, menynyire esztelen kamasz volt. Apja persze rájött, hova jár. A kémei kiderítették, hogy Marcóval vív egy sportklubban. Egy tavaszi estén elkapta a kastély parkjában, és üvöltve lehordta a sárga földig. Calderon visszavágott. Mire az apja életében először megütötte. – Hát nem érted? Védtelen vagy! Bármikor lecsaphat rád valamelyik Ház! Ferdinándot tizenhétszer próbálták megölni. Calderon arcán égett a pofon, sziszegve felelt: – Ő elsőszülött és ráadásul a Székjog örököse, de én csak egy senki vagyok! Miért ne élhetném az életem? Az apja nem válaszolt. Fehérré vált ujjakkal szorongatta a kecses kardbotot, amit mindig magánál tartott. A zöldellő bokrokat nézte, majd mikor lehiggadt, nagy sokára, szomorúan folytatta: – Ha egy ócska kisnemes lennél, élhetnél két világban, de Ferrero vagy, és ennek meg fogod fizetni az árát, akár akarod, akár nem. Fiatal vagy; barátaid, szerelmeid lesznek közöttük. Fiam, jót akarok, nagyon fog fájni, ha ezeket szét kell szakítani. És szét kell, az egész családot kompromittálná egy rangon aluli házasság. Még ki sem tagadhatnálak, mert pénztelenül mit tehetnél? Vagy eladod magad valamelyik Háznak, vagy dolgoznod kell. Nem tudom, melyik a nagyobb szégyen! Mi vagyunk a nemzetség feje, nyolcszáz Ferrero tenne érte, hogy ne rontsd az üzleti és a házassági esélyeiket! Hiába voltak a józan szavak, Calderon már akkor döntött, amikor az apja megütötte. Két napig dühöt mímelt, csak azután állt az apja elé. Akkor érezte meg először a Játék ízét. – Rendben, esküszöm, hogy soha többé nem megyek sem a sportklubba, sem Marcóhoz, de ára lesz – és szemérmetlenül követelt egy kúriát a Somito bolygón, mely híres volt a vadászbálokról és a nemesek buja fürdőházairól. Kiharcolta, hogy szerezzenek neki korengedélyt a jogosítványhoz, hozzá egy kis űrhajót, no és megfelelő apanázst, hogy élhesse az aranyifjak életét. Apja minden pontba belekötött, de ő hajthatatlan maradt. Az öreg hiába titkolta, apró jelekből lerítt róla a büszkeség. Nem jött rá, hogy az alku elterelés. A Somito két naprendszernyire keringett a Nemezistől, ahol az Akadémia állt. Esténként Ferreróként járt bálokra és zülleni, de nappal Genius Calderon kadéttá vált. A fal fúvókái leálltak, Calderon bőre és haja száraz volt. Kivette a mosógépből a kitisztított, még meleg egyenruhát, és felöltözött. Ideje útra kelni Frankhez. A földszinten a Flotta számlájára íratta a szobát, majd körbenézett a márványoszlopos csarnokban, de egy feszes combú tudósnőt sem látott. Elsétált a holoadókig. A szobából csak naprendszerbeli hívást lehetett indítani, a bolygóközi beszélgetéshez igénybe kellett venni az apró különszobákat. Foglalt volt mindegyik szobácska, Calderon kényelmesen elhelyezkedett egy öblös fotelben. Talán föl kellene hívni apát, megüzenni, hogy igaza volt. Utolsó éves volt, mikor lebukott. Apja tajtékzott a dühtől. – Az a szerencséd, hogy a firkász, aki felismert, nekem hozta meg a hírt, nem valamelyik kuzinnak! Már nem élnél! Mégis, mit hittél? Kadét lehetsz egy közrendű kapitány alatt? Meddig akarsz még süllyedni? Talán hallgatott volna a józan észre, de Marco másnap egy karambolban meghalt. Calderon őrjöngött, hiába adta a becsületszavát az apja, hogy nem ő tette, a szemébe vágta, hogy hazudik. Erre már az öreg is tombolni kezdett. A nemesi becsületszó halálig kötelez. Megszegése olyan becstelenség, amiért kiközösítené az embert a teljes nemesség. Calderon megcsóválta a fejét. Így, felnőttként, mennyire más minden!
Nem apa volt a gyilkos. Aki tette, épphogy éket akart verni közéjük, sikerrel. Hideg, könyörtelen zsarnoknak láttatni az öreget. Ám apja a végsőkig elment érte, elhíresztelte, hogy vadvízi evezésre ment valami dzsungelbe, még a társasági hírekbe is juttatott pár hamis fotót. Közben kétségbeesetten próbált befolyást szerezni a Flotta fölött. A Ferrero Ház évszázadok óta monopolhelyzetből irányította a Birodalom kereskedelmét, a Flotta azonban a híres katonai Ház, a Fay családok kezében volt. Kockázatos volt a hátuk mögött manőverezni, hiszen a két Ház ellenségeskedése ősi múltra tekintett vissza. Apjának kapóra jött a megesett kadétlány rágalma. Ő sugallta, hogy ne legyen vérvizsgálat. Az akkori admirálist bizonyára könnyen meg lehetett győzni, hogy sokat ártana a Flotta hírnevének egy ilyen ügy. Ám ő ostoba volt, nem azt látta, hogy az öreg szereti, hanem hogy megalázza. Marával akkortájt találkozott. Nyári este volt, és egy kávézó teraszán üldögélt egy másik lánnyal. Calderon könnyű kalandra vágyott, ám a gyönyörű, szőke filozófuslány úgy nézett rá, mint egy fura bogárra, mert nem ismerte a tér-idő elméleteket meg az ideatant, sőt számára a kortárs irodalom is fehér folt volt. Sokatmondón összepillantott a barátnőjével, és Calderon úgy érezte magát, mint amikor életében először járt diszkóban. Csak egy tahó volt, bár másodkapitányi egyenruhában. Hozzájuk csapódott pár egyetemista, és ő még kevésbé tudott hozzászólni a dolgokhoz. Igaza van Franknek? Vadászat volt? Nem, az lehetetlen! Igenis szerettem! Makacsul ragaszkodott ehhez, mert ha nem, akkor összeomló világában csak egy kapaszkodó volt a lány. A Játék áldozata. Akkor a semmiért lökte el apát, és akkor a kadét iránti vágya akár szerelem is lehet… Calderon fölpillantott. Már két szobácska is üres volt, beballagott hát a közelebbibe. Veszélyes lehet, ha nyíltan felhívja apja kastélyát. Felismerheti a Ház személyzete, és innen már csak egy lépés, hogy a többi Ház is értesüljön róla. Természetesen mindenkinek voltak kémei mindenhol. Habozott, aztán végül mégsem hívta fel az apját. Mit mondana neki? Hogy igaza volt és bocsásson meg? Vagy, hogy többet nem kell aggódnia a kisebbik fia kínos tettei miatt? Megrázta a fejét. Nem, az apja számára már halott, az öreg az elmúlt két évben sohasem keresett kapcsolatot vele. Inkább felhívta Franket, elvégre megígérte. A képernyőn megjelent a pszichológiai intézet szobája. – Á, hello, akkor jössz? – A szőke pszichológus épp egy szendvicsen csámcsogott. A nyakán félrecsúszott a szakadt, kék ruha, úgy tűnt, valakinél nem volt túl sikeres az indulatkezelő terápia. – Igen, már útban vagyok. Holnap este ott leszek. – Csak holnap? Ilyen messze vagy? – Nem, dehogy. Még beugrók egy bálba előtte. – Úgy gondolta, Frankből fél nap is elég. – Mi?! Te bálozol?! Alig temettük el Marát! – dühödött be a másik. – Hé, csak dolgozom! Pénzt kell szereznem a hajónak – felelte Calderon. Bűntudatosan arra gondolt, hogy a Wellston igazából nem szorul rá. Mit ér a Játék, ha nincs igazi tétje? – Jó, bocs! Hallgattam rád egyébként, és elmentem egy kollégához. Pár év alatt kikezel majd abból, hogy téged okollak. – Ott sem voltam, mikor Marát elütötték. – De azért járt a terhesklinikán, mert… – Hol?! – Calderon azt hitte, az ég szakad rá. Meg kellett kapaszkodnia a pultban.
– A francba! – szitkozódott Frank. – Remélem, nincs túlvilág, mert ezért kiherél! – Gyereket várt?! – A harmadik hónapban volt. Azért titkolta, hogy ne aggódj. A pici miatt leállt a gyógyszerekkel, így újra beindult a tumor növekedése. Azt mondta, nem érdekli, ha öt év helyett csak kettő lesz hátra. Nagyon akarta a babát. – Fiú. Ugye fiú lett volna? – kérdezte Calderon keserűen. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Az elsőszülöttje. Ferrero egy közrendűtől. Lehet, hogy mégsem baleset, hanem gyilkosság volt? – Ne kínozd magad, Gen! Nincs értelme, hogy… – Frank, honnét hallottál a kapitányi posztról? – vágott közbe Calderon. Lássuk csak: apa megöleti Marát, majd felkínálja vigaszul a posztot. Ezzel csak az a baj, hogy sohasem ölné meg a feleségemet, és nem tűri a munkát sem. – Téged ez jobban érdekel?! – Válaszolnál? – Felhívott a bátyád, hogy a részvétét nyilvánítsa. Mondta, hogy szívesen állja a temetést, mert tudja, hogy csóró vagy, és hogy illetlenség lenne, ha anyámékat terhelné ez az összeg. A becsületszavamat vette, hogy nem mondom el senkinek, még anyának sem. Azt is kérte, hogy zavarjalak el erre az álláshirdetésre, mert jó esélyeid vannak. Becsületszó! A drága Ferdinánd elcsúszott a kulturális különbségen. Egy nemest sírig kötelez. De Franket?! Egyáltalán! Honnan tud Ferdinánd Mara haláláról? – Különben elutasítottam a pénzt, ne izgulj! Nem beszéltél soha a családodról, de azért nem vagyok hülye, gondoltam, hogy nem örülnél. – Kösz, Frank. Holnap nálad leszek, szerintem folytassuk akkor! – Jó. Szia. Calderon bontotta a vonalat, majd lehunyta a szemét. Ferdinánd? A drága bátyó, aki úgy ugrik apjuk szavára, mintha zabszem lenne a seggében? Nagy lehet a tét, ha apa háta mögött cselekszik. Miért jó Ferdinek, ha ő kapitány? Egyszerű: így nem békül ki az apjával. Gyerekkorukban Ferdi anya kedvence volt, ő meg apáé. Lehet, hogy még mindig gyűlöli ezért. De miért jó a flottának, hogy ő a kapitány? Ferdinek nincs hatalma elintézni egy ilyen posztot. És Oregon sem tűnt talpnyalónak, nála legfeljebb ágyútöltelék lehet. És Mara? Ha megölték, csakis egy Ferrero tehette. A többi Ház érdeke az élő utód, az élő szégyen. Ám egy Ferrero elsőként a családfőhöz menne. Bezárult a kör. Sehogy sem állt össze a kép. Calderon meredten bámulta az üres képernyőt. A kicsire gondolt. A következő Hallasi-estélyt a Merlandon tartották. A bolygó teljes felszínét jég borította, és a csontig hatoló hideg olyan elviselhetetlen volt, hogy az itt lakók akár egész életüket leélték anélkül, hogy a felszínre léptek volna. Calderon el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen zord helyen élni, és ki akar itt egyáltalán bálozni. A Hallasi család gazdagságát a nemesfém telérek adták. A városok ezek köré települtek, a föld mélye alá. Emberek százezreinek adott munkát a bányászat, és ők elviselték a bolygót is, cserébe a haszonért. Calderon mérnökök, szerencsevadászok, vaskos hátú munkások között szállt ki a menetrend szerinti járatból, amely a föld alatti kikötőben landolt. A tágas folyosókat és csarnokokat tükrökkel, vízesést utánzó holoképekkel próbálták barátságosabbá tenni. A szálló, ahol szobát bérelt, előkelő
hely volt, de Calderon egyáltalán nem találta bizalomgerjesztőnek, főleg, hogy „a turisták nagy halandósági statisztikája miatt” udvariasan megkérték, hogy előre rendezze a számlát. Már örült, hogy a kardját is elhozta. Föl is csatolta az arasznyi nyelet az alkarjára. Pár órát pihent, majd hívatott egy taxit. A hely furcsaságához tartozott, hogy nem voltak automata bérsuhanók. A sofőr egy zömök, zsíros bőrű, lapos pillantású, mogorva fickó volt. Gyűlölködve hallgatott, mikor megtudta, hogy a Hallasi palotához lesz a fuvar. A palotát, Calderon legnagyobb megdöbbenésére, a felszínre építették. Hatalmas kupola óvta az épületet és a köré álmodott zöldellő parkot a kegyetlen téltől. A falán apró, páramentesítő robotok küszködtek a hőmérsékletkülönbséggel. Calderon összeráncolta a homlokát az arannyal borított termek láttán. Ízléstelen volt az épület, még ízléstelenebb a gazdagság ilyetén való fitogtatása. Csalódott a kecses Hallasi grófnéban. Azután észbe kapott. Alexandra Ferrero számára, akinek apja monopolhelyzetből irányítja a Birodalom teljes kereskedelmét, nevetséges a Hallasik négybolygós vagyona és egy szem aranybányája, de egy kapitányocska számára ez maga a Kánaán. Úgyhogy próbált úgy festeni, mint akit letaglóz a látvány. Elvégre tíz nap múlva döntenek a pótköltségvetés szétosztásáról. Hallasi grófnő természetesen nem köszöntötte őt, ez túlzott figyelem lett volna egy közrendű felé, de fél óra múltán, elhaladtában, kegyeskedett biccenteni felé. Calderon hálásan mosolygott, és folytatta a korosodó dámák táncoltatását. Hogy miket gondolt, nem ült ki az arcára. Főként Mara terhességén járt az esze. Miért titkolta el? Calderon tudta, hogy nincs felkészülve egy apaságra. Mara is tudta, mégis belekényszerítette volna a helyzetbe. Calderonban kavarogtak az érzések. Észrevette Naomi bárónő kitüntető figyelmét, de nem törődött vele. Az asszony kacéran provokált ki újabb és újabb táncokat. Gyönyörű teste, túl szabályos, szép arca fiatal lánynak mutatta, de keze bőre elárulta, hogy negyven felé tart. Calderon készségesen körüludvarolta. – Mit szólna egy frissítőhöz, kapitány? – kérdezte a hölgy nagylelkű mosollyal, és egyenesen a Hallasi család körébe vezette. – Drága Amal, milyen szép ez a ruha! Önnek is tetszik, kapitány? – vonta be a társalgásba azonnal. Calderont kissé zavarba hozta a helyzet. Finom érzékei felfedték előtte a két mosolygó Hallasi lány bosszúságát és Naomi bárónő diadalát. Az asszony úgy tündökölt és kérkedett vele, mint valami vadászzsákmánnyal. Mi a fene folyik itt?! – Igen, a kék ragyogó választás. Pár percig ruhákról és divatról fecsegtek. Calderon erősen töprengett, de biztos volt benne, hogy nem lépte túl a határt. Csak annyira flörtölt vele, amennyit a jó modor megenged, sőt megkövetel, ha férjes asszonnyal táncol. – Azt hiszem, levegőzöm egy kicsit – búgta végül Naomi az erkélyek felé pillantva, és várakozóan Calderonra nézett. Az erkélyek általában intim pillanatok tanúi voltak. – Bárcsak önnel tarthatnék! – sóhajtotta udvariasan Calderon. – Bizonyára kellemes az idő odakint, a férje is igen élvezné. – A bárónő két éve özvegy, nem tudta? – szólt közbe meglepetten a gőgös Hallasi gróf. Calderon úgy érezte, ma már másodszor szakad a fejére az ég. Az özvegyekre másfajta etikett vonatkozott, senki sem szólta meg őket egy röpke báli kalandért. Szóval a nő félreértette az udvarlást, és azért ráncigálta a lányok elé, hogy felvágjon a hódítással. – Igen, szegény Bertold! Már túl volt a hetvenen, mikor megesküdtünk – csivitelte némi meghökkent csend után Naomi. Kínos helyzet. A két Hallasi lány pedig leplezetlenül gúnyos pillantást
váltott. Calderon gondolatban csúnyát káromkodott, méghozzá az ősi spanyol nyelven, mint általában a forróvérű Ferrerók. Úriember azonban nem szégyeníthet meg egy hölgyet. – Részvétem. Bevallom, egy ideje már vonz a park szépsége – bókolt olyan izzó pillantással, mintha Naomi leteperésétől eddig kizárólag a jó modor választotta volna el. A karját nyújtotta, amit a nő megkönnyebbült mosollyal fogadott el. Átvágtak a termen, és mire az erkélyhez értek, a teljes terem őket leste lopva. Calderon udvariasan félrehúzta a sárga brokátfüggönyt, és kinyitotta a hölgy előtt az ajtót. Megcsapta a kupola alá telepített növények oxigéndús levegője. A virágzó mályvabokrok édes illata mindent betöltött. Pár fokkal hűvösebb volt, mint odabent a bálteremben. Calderon rosszmájúan remélte, hogy a bárónő összeszed egy kis náthát. Húsz perc elég a nő csábító hírnevének megőrzésére. Addig csak találnak valami közös témát. – Hogy dobog a szívem ennyi tánctól! – turbékolta az asszony, és rögvest duzzadó keblére vonta a nagy férfikezet. Calderon tétován elmosolyodott, de nem lépett közelebb. A nő teljes testével hozzásimult. Ruhájából jázminillat áradt. Keze megindult, és Calderon ágyékára tapadt. Calderon szeme megvillant. Miért is ne? Hány erkélyt látott már! Észre sem vette, ahogy a visszafogott kapitány-maszk levált róla. Aki magához vonta a nőt, a régi világfi, a parancsoláshoz szokott főnemes volt. Egy könnyed tánclépéssel falhoz szorította a hölgyet, és hevesen csókolni kezdte a nyakát. Naomi elfúlva csókolta vissza. Csakhogy baj volt. Calderonnak alig egy perc kellett hozzá, hogy ráébredjen, nem kívánja ezt a teremtést. Rutinosan csókolta tovább, keze közben szemérmetlen helyeken járt, mégsem volt merevedése. Ismerte ezt a tünetet. Kamaszkorában még megijedt, Marát megismerve már meg sem lepődött, amikor jelentkezett. Ha szerelmes volt, csapodár létére sem kellett más asszony, mint a szeretett lény. De hát hogy lehet ez? Mara hatása még mindig? De hiszen Tivest is kívánta és a biológust is! Ó, nem! – szólalt meg egy kis hang a fejében. – A virológussal szexelve Tivesre gondoltál! Megfordult körülötte a világ. Olyan hirtelen lépett hátra, hogy Naomi majdnem elesett. – Sajnálom, de mennem kell. Az asszony döbbenten meredt rá, majd egy hatalmas pofont kent le neki. Azután a dühtől reszketve igazgatta helyre zilált ruházatát. – Nem maga miatt, drága hölgyem. Esedezve kérem bocsánatát! Ön igézően gyönyörű. Egyszerűen nem megy. Én… elvesztettem valakit – nyögte az igazat Calderon, mert ez volt az a pillanat, mikor valóban elvesztette Marát. Franknek igaza van, tényleg nem szerette igazán a szőke filozófuslányt. Hogyan szerethette volna, ha ennyire vágyik Taina után? Akárhogy is próbált lassan bandukolni Oregon admirális a hatalmas golfpályán, végül csak odaérkezett Terra tábornok hordóhasa elé. A tábornok épp másodszor szántotta fel a füvet a golfütővel. – Látta a híreket? – kérdezte dühödten. – A HTX-ről? Igen. Kínos – felelte szűkszavúan Oregon. Az elmúlt két évben égre-földre keresték a titkos labort, ahol a HTX-et előállították, erre tegnap a legnevesebb galaktikus konferencián valami Mabet Holmes nevű nő közli, hogy a vírus saját munka, a császári laborból, az adózók pénzéből. – Az az idióta barom! De kicsináltatom a fegyelmi bizottsággal, ha addig élek is!
– Holmest? – Calderont, maga szerencsétlen! Látta annak a huligánnak a felszólalását? A nejem rosszul lett! – Szuggesztív alak, nem vitás – bólogatott elismerően Oregon. Ha másért nem, ezért a botrányért megérte kinevezni a kölyköt. – Nem csoda, hogy Holmes kitálalt. Terra tábornok indulatosan odacsapott a golflabdának, de csak a levegőt szántotta fölötte. – Kit érdekel az a nő! Szenvedjen vele a flottaimázsközpont! A sajtó felfigyelt Calderonra, és ezzel a Wellstonra is. A kikötőkben firkászok lesik. Azt hiszi, az anarchisták olyan őrültek, hogy ilyen körülmények között támadnak? Oregon meglepetten pillantott rá, ez eszébe sem jutott. Rögvest beírt még egy jó pontot a szeles kapitánynak. Egyáltalán nem bánta, hogy kudarcba fulladt a terv. Parancs volt, így teljesítette, amit kellett, de a magánvéleménye az volt, hogy az íróasztalnál ülő idióták inkább a saját életükkel játszadozzanak, és másszanak fel a Wellstonra élő csalinak. – Az anarchisták valószínűleg Loxot, a személyzeti tisztet zsarolták. Öngyilkos lett, úgyhogy már kapcsolatunk sincs – dühöngött tovább a tábornok. Mi az, hogy „valószínűleg”? Oregon admirális úgy vélte, idegesítően sok a bizonytalanság a titkosszolgálat terveiben. Vagy csak Terra tábornok ennyire alkalmatlan? Lox meghalt, az első áldozat megvan; egy bátor férfi, aki nem volt hajlandó dönteni a szeretett nő és a becsület között. – Most honnan vesznek másik árulót? Oregon összeharapta a száját, és jobbnak látta, ha nem felel. A húsos levelű, zöld füvet nézte. Közben Terra tábornok megvizsgálta az ütőjét, aztán kihúzott egy másikat a zsákból. – Fay tengernagy lefújta az akciót. Ki kell nyomozni, mi lesz az anarchisták új célpontja, melyik cirkáló! – És ha mégis a Wellstont támadják meg? Nem korai még abbahagyni? – ráncolta a homlokát az admirális. Kínos. Már megszervezte a B-tervet. Ha kiderül, mire vette rá Jakusit, a műszaki tisztet… Élete végéig teherhajókat fog vontatni. – Az elemzők szerint egyszázaléknyi esély sincs a támadásra. Átkozott Calderon, tönkretett mindent! Egy hetet kap, hogy tálcán hozza a fejét! – Szó szerint? – érdeklődött szárazan Oregon, és elégedetten nyugtázta, hogy felettese megint elvétette a labdát. Calderon egyenesen a kikötőbe ment, és felszállt az épp induló menetrendszerű csillagközi járatra. Próbált nem gondolni a báli botrányra. Már biztos, hogy nem kapja meg a hajó a pénzt. Még kapitánynak is alkalmatlan. Nem csak férjnek… apának. Két óra alatt a Nemezisre ért, és onnan alig húsz perc múlva már Frankék háza előtt állt. Becsületére legyen mondva, csak itt roppant össze. Bámulta a biodomb alatt húzódó házat; a zöld, buja sövényt, ahol annyi búcsúcsókot lopott Marától. Képtelen volt bemenni, újra látni az ismerős tárgyakat, szembenézni az emlékekkel, Mara hiányával. És a gyerek… az ő vére… Kavarogtak benne az érzések. Minden új értelmet nyert. A szöszke filozófuslány, aki nagy szerelemre vágyott, a fehér lovas, álruhás hercegre, a halált kijátszó, hatalmas szenvedélyre. És ő, aki megtestesítette ezt az álmot, ösztönösen ráérezve a felkínált szerepre. Mi volt az elmúlt két év, ha nem a legtökéletesebb Játszma, amit valaha játszott? Mindenkit becsapott, még önmagát is; maga alá temette ez a mélyről jövő, beteg vágy, hatni a világra, elhitetni az emberekkel bármit, szavakat súgni, álarcokat húzni, látszatagyagos kézzel hatást formálni. Sarkon fordult és elindult, maga sem tudta, hová. Idegenné vált, önmagától idegenedett el.
Szétesett az a burok, amelyet eddig viselt, és nem volt alatta senki. Kényszeresen lépdelt, mintha a lábain át a talajba vezethetné a zavarodottságot. Csak ment, órákon át, céltalanul előre, elmosódva érzékelte az embereket. Ezernyi lépés után a környék ismerősnek tűnt. A gazdagon díszített házak között még az utcák is tágasabbá, naposabbá váltak. A művészien körbeültetett sétány egy más világ szaván szólította: egy kardszalon előtt állt. Ez volt az életében az egyetlen biztos pont. A vívás, az ismétlődő mozdulatok, a kard hideg markolata. – Sajnálom, közrendű nem jöhet be! – botránkozott meg az egyenruhás teremszolga, amikor belépett. Három hivatásos vívó nyomban eléje perdült. Olyan fiúk, mint hajdan Marco volt. Calderon előhúzta a fekete fegyvert, és megnyomta a kristályt. A kard halk szisszenéssel csúszott elő, és az arasznyi darabok tökéletes egységgé álltak össze. – Figyelmeztetem…! – kezdte az egyikük, de nem fejezhette be, Calderon meghajolt, majd támadott. Valamit visszanyert, ahogy összecsattantak a pengék. Valami megfoghatatlant. Egy vonásnyit, amely az őrület ürességétől távol tarthatja. Ahány pengeváltás, annyi vonás. Talán ezernyi elég, hogy falat húzzon a sötétség elé. Szúrt és megcsavarta, az első fiú kezéből kirepült a kard. Egy lila bársonyba öltözött úr került elő a hátsó termekből. Valószínűleg a tulaj lehetett, fontoskodva utasításokat osztogatott. – Távozzon, kapitány! Csak nemeseket látunk szívesen. – Milyen nemeseket? Én nem látok egyet sem – nézett körbe a teremben megvetően Calderon. Válaszul ötven kard bújt elő szisszenve. A kapitány nyugodtan kigombolta és levette a zubbonyát. – Csak egyenként, uraim, tegyenek úgy, mintha férfiak lennének! A bársonynadrágos úr hidegen mosolygott. Calderon látta az arcán, mire gondol. Pár arany mindig eltussol egy halálesetet. •••
Taina az ujjperceit pattogtatta, azután Hegamon köhintésére abbahagyta. A tíz kadétlány feszes vigyázban állt, csillogó szemmel várták az állítólag jóképű Calderont. Vajon hogyan kaptak ennyi lányt, amikor a nők aránya a flottánál alig két százalék? Taina ezen tűnődött. Calderon természetesen késett. Miért is érne vissza időben a szabadságról? A vezérlőteremben tapintani lehetett a feszültséget, a teljes tisztikar ott téblábolt különböző ürügyekkel. A szolgálaton kívüliek is látni akarták Calderon arcát, mikor megpillantja őt. Ám Tainát most a legkevésbé sem izgatta a kapitány reakciója. Mamamoto nagyapát eddig sikertelenül hívta, az öreg napokra elutazott egy híres, ősi kolostorba. Ellenszegülésnek fogja venni, hogy elfogadta az állást. Ebből még nagy baj lesz. – Doktornő, meghozták a műszereket, amelyeket rendelt – hangzott a rádióból. – Hat láda. – Köszönöm, vigyék egyenesen az orvosiba! Majd később kinyitom – felelte idegesen Anerra doktornő. Taina Hegamonra pillantott, de az öregúr nem szólt a szabálytalanság miatt. Becsületes arcáról lerítt, hogy megbánta a gonoszkodást, az ő kinevezését. Tegnap óta a sajtó Mabet Holmes vírusbotrányától zengett. Calderont is megemlítették, feltételezve, hogy a felszólalása ébreszthette fel a furcsa, éles nyelvű nő lelkiismeretét. Még Hegamon is elismerően szólt a fiatal kapitányról. Vajon végre fegyverszünetet kötnek? Calderon most egyetlen
jó szavával az ujja köré csavarhatná a vén tisztet. Nyílt az ajtó, a mindig fess kapitányon gyűrött és kétes tisztaságú egyenruha lógott. Arcát ellepte a sötét borosta. – Megjöttem, fiúk, felszállás! – állt meg az ajtóban kimerülten, majd megdermedt, ahogy megpillantotta a tíz kadétlányt. – Mi van itt, nőnap? Hegamon, maga szerencsétlen, tényleg azt hiszi, hogy ezzel alám tehet? Hogy esténként majd leteperek egyet-egyet? A köpcös másodkapitány az otromba vád hallatán szóhoz sem jutott. Taina a segítségére sietett. – Elnézést, uram, de azt hittük, ön szervezte így. – Tives?! – meredt rá Calderon, azután mély torokhangon szitkozódni kezdett valami idegen nyelven. Riasztó volt az indulata, de még rémítőbb volt, ahogy egy pillanattal később az arcvonásai a szokott udvariasságot tükrözték. Helyére került a maszk. – Elnézést a modortalanságért, de kimerült vagyok. Nos, sajnálom, Tives, bizonyára félreértette az elmúlt napokban a magatartásomat. Biztosíthatom, nem kívánom a magánéletemet a munkával keverni. Természetesen segítek önnek új helyet találni. A tisztek meglepve bámulták őket. Taina úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Olyan mocskos kézzel nyúlt a férfi játékos vonzalmuk felé! Kiszakította a nonverbális térből, és felmutatta, mint valami szánalmas dolgot, amin gúnyosan nevethet. Mindenki előtt. – Uram, én kértem Tivest, hogy maradjon! Loxot baleset érte, és nem hajózhattuk be a kadétokat személyzeti tiszt nélkül – lépett közbe ingerülten Hegamon. A homlokán kidudorodott egy ér. – Tíz kadétból persze ő volt a legalkalmasabb, ugye? – kérdezte Calderon, majd gúnyosan rámosolygott becsületes helyettesére. – Csoportos tiszti szavazás. Látom, kezdi elsajátítani a módszereimet, Hegamon! Csak így tovább! A másodkapitánynak kiszaladt a vér az arcából a sértésre. Taina magához tért a közjáték alatt. Gyomrában öklömnyi csomóként feszült a düh. – Bár magából nem nézek ki ennyi kreativitást. Tives vetette föl a szavazást? Majd nagylelkűen jelentkezett is? Taina érezte, ahogy sütik a bőrét a néma tekintetek. Felöltötte legudvariasabb, teaöntögető mosolyát. – Természetesen, uram. Az ön hajója kiváló hely a legfontosabb tiszti erény gyakorlására. A tisztek szeme kajánul összevillant a sértésre. Az önuralom volt az. – Kapitány úr, ha nincs több észrevétele a személyi változások kapcsán, kérem, tartsa meg a kadétokat köszöntő beszédét – folytatta a lány Calderon-ízű modoros körmondattal. A kapitány elcsigázottan legyintett. – Később! Hegamon, mára vegye át a… – Kadétok, vigyázz! – csattant Taina. Ó, nem, elege volt ebből a pojácából! – Míg a kapitány úr visszatér, addig önök itt várnak! – Szórakozik velem, Tives? – Dehogy, uram. A Szabályzat szerint az ön beszédével kezdődik a gyakornoki jogviszony. A 417-es rendelet szerint viszont idegenek nem kószálhatnak a hajón, vagyis, amíg meg nem tartja a beszédét, nem foglalhatják el a szobákat. – Megismétlem: biztos benne, hogy velem akar szórakozni, Tives? – kérdezte most már fenyegető hangsúllyal a kapitány. – Eszem ágában sincs szórakozni, uram – felelte kimérten Taina. A férfi szeme elkomorult a hadüzenetre. – Ez egy hadihajó! – tört ki Hegamon másodkapitányból a napok óta visszafojtott düh. Nyaka
vörös volt. – Mégis mit képzelnek? Nem tűröm a személyeskedést! – Akkor ne tegye, de bánjon kíméletesen a dobhártyámmal? – szegte fel a fejét a kapitány, még arra sem méltatva beosztottját, hogy a hangját felemelje. Lekezelő mozdulata láttán a lánynak eszébe jutottak a bútorok. Jakusival ketten tartózkodtak a hajón, mikor meghozták a kapitány holmiját. Akkor kuncogtak, hogy milyen sznob a férfi, de a mostani mozdulat láttán már tudta, hogy tévedett: Calderon nem valami talpnyaló sznob, hanem igazi nemes! Sezi ősanya szerint a fáradtság előhozza a gyerekként megszokott viselkedést. Elképzelte a férfit egy kastélyban, inasoktól körülvéve. Igen, oda beillett ez a modor, itt viszont bicskanyitogató volt. – Nos, legyen – folytatta gúnyosan a kapitány. – Kadétok, üdvözlöm önöket a fedélzeten, mielőtt visszeres lesz a lábuk. Biztos vagyok benne, hogy ez emlékezetes év lesz az életükben. Ha mégis úgy gondolják, hogy nem nálam óhajtják a gyakorlatot letölteni, ne habozzanak, bátran kérjék az áthelyezésüket! A vezérlőben tilos a bőgés és a parfümhasználat… – Utóbbit nem korlátozhatja, uram – szúrta közbe nyugodtan Taina. – Ó, ebben téved! A fejfájás csökkenti a munkavégzőképességemet. – Ez nem bizonyított. Valószínűleg a koncentrációtól függ. – Hozzak orvosi igazolást netán? – Inkább kérek a parancsnokságtól statisztikát az ideális parfüm per légköbméter arányról. Az kevésbé szubjektív – felelte szemrebbenés nélkül a lány. – Helyes – felelte hidegen Calderon. – Még ma küldje el! – Úgy lesz. Az előírások szerint kötelező szólnia a szexuális zaklatásról is. – Igen? Kérem, ne tegyék! – Kapitány! – hördült föl Hegamon, de Calderon ugyanazzal a lendülettel folytatta: – Ha önöket zaklatják, véletlenül se hozzám forduljanak, hanem újdonsült személyzeti tisztünkhöz. Ha Tives a molesztáló, természetesen szívesen látom a minél részletesebb beszámolóval önöket. Ha van, hozhatnak felvételt is. – De kapitány! – csattant most már Hegamon és Anerra doktornő egyszerre. – Bizonyítéknak, természetesen. Hah, miért, mit gondoltak? Nos, Tives, óhajtja, hogy még mondjak valamit, vagy alhatok végre? – Köszönöm, uram, kezdetnek elég lesz – bólintott kimérten a lány. Farkasszemet néztek. Calderon intett, hogy vegyék át a hidat, majd hűvös eleganciával távozott. Tainának csak a becsukódó ajtó láttán jutott eszébe, hogy a lakberendezőről elfelejtett szólni. •••
Calderonnak a földbe gyökerezett a lába, amikor belépett a kabinjába. Pár napja még egy szobából, egy hálóból, fürdőből és konyhából állt a lakrésze. A kincstári bútorok eltűntek. A két szoba közti falat kivették, hogy beférjen gyerekkori baldachinos ágya. A faoszlopok bonyolult faragását félig elrejtette a lecsüngő dohánybarna selyembrokát drapéria. A másik fal előtt kedvenc intarziás mahagóni szekrénye terpeszkedett. Hajdani, húsz méter széles hálószobájába kiválóan illettek, de itt olyan hatásuk volt, mintha egy kétszáz kilós felcicomázott nemes beülne a gardróbba. Az ajtóhoz közelebbi sarokban egy kerek üvegasztalka és négy antik szék állt, mellette egy plafonig érő polcos vitrin, tele italokkal. Calderon majdnem visszafordult, hogy üvöltsön egyet a hajón maradt Jakusival. Ennyi erővel a terroristák is ki-be mászkálhatnának. Ám túl fáradt volt ehhez. Különben is, biztos volt benne, hogy
Baboa asszonyság, az erőszakos természetű családi lakberendező kitűnő hamis papírokkal rendelkezett. Az asztalkán egy doboz bonbon hevert, zöld-arany masnival átkötve. Calderon agyába belevillant, hogy akár mérgezett is lehet. A kockázat felélénkítette. Nem habozott, azonnal kinyitotta, és belekóstolt. A csokoládé különös mellékíz nélkül olvadt szét a szájában. Megvizsgálta a dobozt, nem volt dupla alja. Vajon hova tette anya az üzenetet? Lássuk csak, a dobozka sarka a szekrény felé mutatott. Odasétált, és megvizsgálta a bútort. A fogasokon a három váltás egyenruha mellett ott lógott hat garnitúra nemesi öltözék is. Bálra, lovaglásra, délelőtti koktélpartira való, és mellette kedvenc gyakorlóruhái: három fekete, ujjatlan póló és egy hagyományosan magas derekú, kantáros vívónadrág. No, meg egy golfruha. Calderon utált golfozni, ezt anyja is tudta. Gyanakodva kivette a ruhát. A zöld anyag alatt egy másik öltözet lapult, egy vékony, szürke anyagból készült… lézerálló kezeslábas?! Calderon somolyogva ledobta a padlóra. Jellemző anyára! Szerinte a közrendűek mind arra várnak, hogy Ferrerókat rabolhassanak. Kellemes testszaga lenne, ha ezt fölvenné az egyenruha alá! Anya, hol az üzenet? Calderonnak fogalma sem volt, hol lehet a titkos rekesze a bútornak. Kamaszként sohasem érdekelte, a kétszáz szobás palotában bőven talált rejtekhelyet, ha akart. Bosszúsan a bonbonra pillantott, de azután a desszertek különböző alakzata láttán elvigyorodott. Jellemző anyára: egyszerű, de mesteri. Három édesség alakja pontosan olyan volt, mint a szekrény alsó faberakásaiból egy-egy, és egy negyediké is, amit megevett. Megnyomta a bútor mintáit, mire kattant valami, elfordult az ajtó közepét uraló domború napszimbólum, és feltárult a mögötte lévő arasznyi mély üreg. Egy levelet és egy nagy zacskó aranyat rejtett. „Sajnálom, hogy meghalt a lány. Szeretlek, drágám. Most nem találkozhatunk, de nagyon büszke vagyok Rád. Égesd el a levelet!” Ennyi? Megvizsgálta a lapot, de nem volt rajta a szokott jelzésük rejtett üzenetről. A szótagszám, a szavak leírása sem hordozott rejtett jelentést. Calderon csalódottan összegyűrte, aztán a vécéhez ballagott és lehúzta. Ahogy a kis fürdőben körbepillantott, rögtön megbocsátotta a lakberendező összes vétkét, mert az újonnan betett kecses ülőkád oldalából két női kar nyúlt ki. A robot a szokott mosdatás és szexprogram mellett borotválkozó, masszírozó és sebfertőtlenítő funkcióval is rendelkezett. Calderon hálásan levetkőzött, bedobta a ruháit a fali mosógépbe, és fáradtan belerogyott a kádba. Fájtak a sebei. A számtalan apróbb heg mellé négy komoly szúrást is begyűjtött a küzdelem közepette. Elindította a borotváló és az orvosi programot, és a kardszalonra gondolt. Hiába sértett vérig mindenkit, életben hagyták. Talán tisztelték a benne lobogó indulatot, talán nem volt kihívás a tizedik átvívott óra után ledöfni őt. Nem tudta. A fali mosógép felsípolt, hibát jelezve. Calderon rájött, hogy a nadrágzsebben hagyta a kardot. Kimerülten lehunyta a szemét, nem volt ereje kiszállni, annyira jólesett a matatás az álla alatt. Otthon sohasem használhatott robotkarokat. Mióta az egyik rokon torkát így vágták át, apja nem tűrte. Apjáról törékeny anyja jutott az eszébe. Miért akkora titok, hogy nem találkozhatnak? Ezért megsemmisíteni a levelet… Furcsa. Baboa asszonyság ügyködése úgysem marad titokban apa kémei előtt. „Büszke vagyok rád.” Rossz szájízt szült benne ez a mondat. Igen, anya mindig is túlságosan pártolta az ő szabadságvágyát. „Ismerd meg a gyenge pontját, aztán ha eljön az idő, lecsapsz.” Ezek is anya szavai voltak. Különös asszony! Vajon mi vonzotta apához? Döbbenten nyitotta ki a szemét.
A meleg fürdővíz kilötykölődött a padlóra a hirtelen mozdulattól, ahogy felült. A hajó közben végrehajtotta az első térugrást, mert Calderon tompa nyomást érzett a tarkóján. Távolodtak a naprendszerből. Annak idején az ő indulatos természetű, nagy hangú apja volt az, aki bolondult a karcsú lányért. Tucatszor kapott kosarat, végül mégis elnyerte a kezét. Vajon miért? Lehet, hogy anya kényszerből ment hozzá? Mivel zsarolhatták? A legkézenfekvőbb egy kínos terhesség lenne. Akkor viszont Ferdi zabigyerek, vagyis ő az elsőszülött. Beleszédült. A gondolat, mint süllyedő hajó a vízben, egyre nagyobb örvényt keltett, és magával húzott mindent, ami kapcsolatba került vele. Lássuk… Apa elfogadja az idegen kölköt, hisz jó célpont az elsőszülöttje helyett. Ferdi érdeke az én halálom lenne, anyáé az, hogy mindkét fia éljen, de micsoda bosszú az igazi utódot a mocsokba küldeni! És Mara… amíg azt hitték, meddő, biztonságban volt, de terhesen… Az elsőszülött elsőszülöttjével! Az egész Ferrero ház belebukna a botrányba! Egy félig közrendű nem örökölheti a Székjogot, a leülést a császár jelenlétében! Képtelenség! Ám számos esemény érthetővé válna, ha ez a valóság. A gyerekkori tűz, mikor megpillantotta az elszaladó Ferdít. Bátyja kényszeres jófiúsága. Apa kétségbeesett igyekezete, hogy őt visszatartsa a lesüllyedéstől. És anya… vajon ő ölette meg Marcót? A sebfertőtlenítés és a borotválkozás véget ért. A gép letusolta, majd elkezdte teleengedni a kádat. A robotkéz egyik ujjhegyéből balzsam áradt. Calderon jólesően elbágyadt, szemei lelecsukódtak. A gépkarok arcmasszázshoz láttak. Nem, ez színtiszta paranoia. Talán a pánikrohamok velejárója… Igen, majd Frank megmondja… Mit is? Álomba zuhant. •••
Taina feszes vigyázzban állt a vezérlőben, és a pokolba kívánta Calderont. A kereszténybe, ott állítólag tüzes vasak is vannak. A másodkapitány ugyanis rajta vezette le a dühét. – … és a személyeskedés nem méltó a tiszti rangjához sem, megértette? – fejezte be Hegamon a kioktatását. Az öregúr az első húsz percben egyszerűen dühöngött, a második húszban pedig a tiszti erényekről szónokolt. Taina a faliórára pislogott. Mamamoto nagyapa is a negyvenedik perc táján kezdett kimerülni. Úgy látszik, ez általános jelenség. Négy térugrással kiértek a naprendszerből. Taina tarkója fájt, de nem mert beletúrni fekete hajába, és megdörzsölni a nyakszirtjét. Hegamon így is dühös volt. – Kadét, hívja fel Oregon admirálist! – intett a másodkapitány az egyik lánynak. Hirtelen támadt ötlet lehetett, mert a lakott bolygók körül olcsóbb és egyszerűbb lett volna a hívás, mint a mélyűrből. Itt már Őfelsége kommunikációs oszlopai biztosították az adatforgalmat; mikroféregjáratot generáltak, és azon keresztül juttatták el a holoadást. A másodkapitány mindig figyelt a költséghatékonyságra, ami, ugyebár, a jó tiszt egyik ismérve. A kadétlány ijedten rezzent össze, és tétován a vezérlőpulthoz lépett. – Mit szerencsétlenkedik? Taina gyorsan a lányhoz lépett, és megmutatta a számot. Két perc múlva Oregon admirális csontos arca töltötte be a képernyőt. Háta mögött elegáns iroda látszódott, Őfelsége aranyozott keretbe foglalt fiatalkori képmásával a
falon. A köpcös másodkapitány kihúzta magát. – Elnézést, parancsnok! Azért zavarom, mert megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy tíz női kadétot irányítottak hozzánk… Taina a szája szélébe harapott. Ez rossz ötlet, az admirális híres arról, hogy kínos helyzeteket teremt. Akár nyíltan, az embereik előtt is megszégyeníti a kapitányokat, helyetteseket. – Micsoda? – hökkent meg Oregon, és merevvé vált az arca. Ám Taina látta rajta a villanásnyi időre átcikázó rémületet. – Valami tévedés lehet, én kivettem a hajót az oktatási programból. A kapitányuk túl fiatal. – Nos, nekem úgy tűnt, sok befolyásos baráttal rendelkezik, uram – jegyezte meg keserűen Hegamon. – Olvastam a feljelentéseit, másodkapitány. Jól értem, hogy azt gondolja, protekcióval került a posztra? – Igen, uram – felelte habozás nélkül Hegamon. Oregon hűvösen bólintott. – Érdekes. A kapitányt ugyanis személyesen én választottam ki. Kínos csend támadt. Taina a földet nézte, nem akarta látni a másodkapitány arcát. – Felhívom Terra tábornokot, addig kerítse elő Calderont! – vetette oda fagyosan az admirális, és kilépett a vonalból. Hegamon megalázva maga elé meredt, azután összeszedte magát, és intett a zavart kadétlánynak, hogy csörgesse meg Calderont. Taina a kadétokra pillantott. Két órája még ragyogtak, nagy álmuk végre teljesült, annyi átküzdött év után egy igazi cirkáló fedélzetén álltak. Emlékezett, milyen büszke volt ő is tavaly. A lányok zavarodott szemében azonban szétfoszlott álmok ültek. Hol a bátorság, a hősiesség és a becsület? Kicsinyes marakodások kereszttüzében álltak. Még ő is felhasználta őket a kapitány ellen. Becstelenség. Csak a legmagasabb kadétlányt hagyta érintetlenül a kínos reggel, sőt élvezettel követte az eseményeket. Taina összeráncolta a szemöldökét. A szőkeség vaskos, mindig lebiggyedő szája, hideg szeme, kimért tartása egyáltalán nem tett rá jó benyomást. Calderon éppen ekkor lépett be. A lány kihúzta magát, és egy gőgös mosolyt villantott a kapitányra. Taina a férfira nézett. Hol volt már a lepusztult külső! Haja új fazonra nyírva, frissen borotvált arcából finom arcszesz illata áradt. A fehér egyenruha makulátlan ránctalansága vetekedett a toborzóprospektusok címlapképeivel. Közben az admirális újra kapcsolatba lépett a vezérlőteremmel. Taina feszengve várta a fejleményeket. A kapitányi szobát lehet védett módon hívni, sőt a vezérlőteremben pusztán egy gombnyomásra kicsúszik a szürke elválasztófal, amely félkörben lezárja a kapitány székét, egyfajta apró fülkét teremtve a magánbeszélgetéshez. Csakhogy Oregon admirálisban fel sem merült, hogy zárt hívásra utasítsa őket. Vajon átnéz az alacsonyabb rangú tiszteken – ahogy a flottában gyakran teszik –, vagy szándékosan akarja megalázni Calderont? – Itt Oregon. Gratulálok, kapitány, sikeresen kijátszotta a feletteseit! Terra tábornok egyik felettese, Krokov tengernagy módosított. Úgy vélte, az ön teljesítménye kiemelkedő a női kadétok oktatásában. Mellesleg hetven év körülinek saccolta önt. – Biztosíthatom, uram, hogy nem az én művem – csóválta a fejét Calderon. – Alig vártam már, hogy az előző csapat három lánya eltűnjön az olcsó kis parfümszagával. Az elmúlt egy-két napban történt a változtatás? – Igen. Miért? Calderon beletörődve biccentett.
– Nos, szereztem pár ellenséget a szabadság alatt. – Ellenséget? Ne vicceljen, kinek jutna eszébe bosszúból kadétokat küldeni? – Bárkinek, aki tud a teherbe esett kadétlányról. – Calderon könnyedén vállat vont. – Csakhogy ártatlan voltam. Majd épp tapasztalatlan bakfisok ágyba csalogatásával küszködöm! – Nem érdekel a nemi élete – reccsent Oregon. – Neveket akarok! – Lássuk, a Merland Házból többel is párbajoztam, a Novartis és a Bilro család fiaival is biztosan, ők Fay vazallusok, aztán találkoztam egy Segert, egy Defoa meg Portlanek kölyökkel… Úgy négy nagyobb Ház és pár kisebb, pontosan nem tudom. Ja, igen, és volt némi problémám a Hallasiestélyen. Úgy ennyi. Taina meghökkenve látta, hogy Oregon mosolyog. – Csak? Fiam, ennyit még nekem sem sikerült összehoznom, pedig évek óta dolgozom rajta. Hallottam a hírét, hogy egy őrült kapitány szétvert egy kardszalont, de azt hittem, csak pletyka. Jobb lenne, ha meghúzná magát! Nemsokára megindul az eljárás Hegamon másodkapitány feljelentései nyomán. Taina látta, hogy Hegamon elvörösödik. Calderonban egy pillanatra bennakadt a szusz, de aztán könnyed mosollyal folytatta: – Helyes, már vártam. Fontosnak tartom, hogy a beosztottak ne érezzék megfélemlítve magukat, és merjék meglátni akár a parancsnok hibáit is. Hegamon másodkapitány kivételesen jó katona. Tudta, hogy könyvet írt a tiszti erényekről? Nézzen bele, megéri. Apropó, mi lesz most a kadétokkal, uram? – Adassa be velük az áthelyezési kérelmet, majd keresünk új helyeket. – Sajnálom, de tiltakoznom kell, uram – bukott ki Tainából. Közelebb lépett, így bekerült a holoadó látókörébe. – Tessék?! – Oregon hidegen nézett a lányra. Taina nagy levegőt vett, és fejest ugrott. – Elnézést, uram, az új személyzetis vagyok. Nincs joguk ilyen utasítást kiadni. Számukra pedig hátrányos lenne egy áthelyezés. Aki kadétkorában átkéri magát, arról feltételezik, hogy beilleszkedési problémái vannak. Ráadásul Calderon kapitány kora és… hm… hírneve téves képzettársításokra adhat okot. – És az nem ad okot „téves képzelettársításokra”, ha a kapitány osztályozza őket? – kérdezte élesen Oregon. – Jogilag szabályos, ha Hegamon másodkapitány ad jegyet. A kapitány úr épp most fejtette ki, mennyire bízik a szakértelmében – felelte szemrebbenés nélkül Taina. – Még meggondolom – biccentett Oregon, és kilépett a vonalból. A vezérlőben egy pillanatra meglepett csend támadt. – Mégis, mit képzel, Tives? – csattant Calderon. – Nem kéne a személyes rosszindulatát a munkával keverni! – Kapitány! Kérem! – szólt fáradtan Hegamon. Taina nem jött ki a sodrából. – Gondolom, nem olvasta a személyi lapomat. A teljes nevem Tainasa Mamamoto Tivesgei. Három szamurájcsalád vére folyik bennem. A lányok védelme nemcsak a munkám, de a kötelességem is. Kötelesség. Calderonon látszott, ismeri a szó súlyát és a végzetes kimenetelét. Farkasszemet néztek. A műszerfal felcsipogott. Az egyik kadét odaült elé. – Frank Fehling keresi, kapitány úr. – Tagadjon le! – A kijelző szerint egy kórházból hívja.
Taina meglepetésére Calderon azonnal félretolta a kadétlányt. Volt annyi figyelmesség benne, hogy megszakította a kapcsolatot, majd visszahívta a kórházat, hogy ne Frank fizesse a bolygóközi számlát. A monitoron látszó szőke, hosszú hajú férfi jóképű lehetett, ha épp nem volt péppé verve. Arcán most véraláfutások között egy új, mesterségesen fehér bőrdarab virított; bizonyára egy mély seb varratait takarta a frissen klónozott szövet. – Nahát! Ki vert meg? – Nem lényeg! – legyintett keserűen Frank. – Látom, jól vagy. Csak azért hívlak, hogy nem mentem majmozni, úgyhogy bármikor idetolhatod azt az arrogáns képedet. – Mégis mi történt? – Röviden? Apa a múlt héten megnyerte a Geosz filozófiai díját, és kapott egy rakás pénzt. Erre három álarcos el akart rabolni a Pszichiátriai Intézet elől, csakhogy a kertben pont a téveszméseket levegőztették. – Mázlista vagy. – Mázlista? Gen, miután elkergették a támadókat, ki akarták nyitni a fejemet egy rozsdás szöggel! Szerintük az álarcosok egy mikrochipet ültettek bele, amin keresztül őket figyelték, és azért akartak elvinni, hogy kivegyék belőlem! – Nekem mindig is gyanús voltál – vigyorgott Calderon. Taina meglepve figyelte. Megint átlényegült a kapitány, de most egyáltalán nem hozzáidomult a beszélőhöz, mint szokott, hanem felszabadult. Őszintén önmaga volt. – Ez egyáltalán nem vicces! Öt év terápiám ment tönkre! Szerinted ezek után elhiszik, hogy az összeesküvés-elméletek csak agyszülemények?! – Bolond vagy. Jó, hogy nem raboltak el! – Az vagy te! És ez most szakvélemény volt, Gen – váltott témát Frank. – Hol a fenében voltál? Vártalak. – Dolgom volt, sajnálom – intett bocsánatkérően Calderon. Frank nem felelt, a pillantása személytelenné vált, figyelme elmélyült. Taina érezte, ahogy a légkör megváltozik, a szőke pszichológus ugyanolyan szuggesztíven átvitte a hangulatát a környezetre, ahogy a kapitány. Pillanatnyi csend támadt, ahogy egymást nézték. Végül Calderon meghátrált a kutató tekintet elől. – Beugrok hozzád, öregem, ígérem. Ne csináld már! – Nem – döntött Frank. – Oregon admirálisnak hívják a felettesed, ugye? Muszáj beszélnem vele. Ha másról lenne szó, már rég megtettem volna. Borzalmasan nézel ki. – A fenébe, Frank, egy órát aludtam! Az elmúlt napban szexuálisan zaklattak, elcsesztem a hajó lobbiját, megvívtam egy rakás nemessel, rám sóztak egy csapat kiscsajt, kiderült, hogy vizsgálat indul ellenem, és még a személyzeti tisztem is ki akar herélni. Harminc órát voltam talpon, mégis hogyan nézzek ki? – Kihagytad – felelte nagyon halkan Frank. – Kihagytad a felsorolásból, Genius! Nem lett volna szabad elmondanom. Amikor nem jöttél, azt hittem, öngyilkos lettél… Megsűrűsödött a levegő. – Hé, ami azt illeti, voltam nálad. Csak… nem tudtam bemenni. Könnyed hangsúly. Ordítóan hamis hangsúly. Öngyilkos?! Taina látta, ahogy egymásra pillantanak a tisztek. Hegamon összeráncolta a homlokát. – Hát persze: a ház. Egy barom vagyok – bólintott mély átéléssel Frank. – Visszaadom a diplomámat. Rendben, kapsz még egy esélyt, de ha két héten belül nem tudom belőni a faktorokat… – Nyugi, majd megnézem az útitervet, és felhívlak.
– Rendben – felelte kis habozás után a pszichológus, és kiszállt a vonalból. Kínos csend maradt utána. •••
Mintha kis lyukakat égetnének a tekintetek a bőrén. Calderon felvette udvarias, könnyed álarcát, de tudta, hiába, a tisztek kérdő tekintete elől nem bújhat el. Mindegy. Muszáj megfordulni, muszáj szembenézni Hegamonnal és a többiekkel. Erezte, ahogy fulladni kezd. A torka összeszorult, a nyakán egyre szűkebbé vált a zubbony, és a tarkóján megjelent az első izzadságcsepp. Húsz lépés az ajtóig. Elindult. – Kapitány, önnek pszichológusa van? – vonta kérdőre a köpcös Hegamon. – Rosszabb: sógorom – legyintett Calderon, de nem torpant meg. A falak megmozdultak körülötte. Rá akartak telepedni, hogy kockányi, nyálkás masszává préseljék. Levegőt! Megérezte a pánikroham kezdetét. – Kötelességem tudni arról, ha egészségügyi problémája van! A falak agresszíven befelé dőltek. A mellkasát abroncsként szorították a bordák, szárazan nyelt egyet, és összeszorította a száját, hogy ne ziháljon. Tudta, hogy képzelődik, de látta, ahogy közelednek a falak. – A másodkapitány úrnak igaza van – csatlakozott a japán lány. – Doktornő, maga nem is szól semmit? Az orvosiban, úgy tudom, van pszichés tesztprogram. Az idős nő rémülten összerezzent. – Ágy! Egy ágyat akarok! – csattant a kapitány, a szavak összeszorított állkapcsa miatt torz hangokként szűrődtek ki. Az Ősökre, jussak már ki! – Ha gondolja… – köszörülte meg a torkát habozva Anerra doktornő. – Nem gondolom, aludni akarok! Holnap is lesz nap! – csattant Calderon. Észrevette, hogy a közhelyre furcsa, kétségbeesett villanás suhant át az orvos arcán, és máskor törődött is volna vele, de most örült, hogy kijutott az ajtón. Odakint feltépte a gallérját. Könnyebb lett a légzése, a falak megálltak, hiába figyelte őket lopva, nem közeledtek. Átkozott pánikroham! De hát hogy lehet? A vezérlő hatalmas, és se tűz, se füst nem volt! Ez egyre rosszabb. Nyílt és csukódott mögötte az ajtó. Megpördült. Az üres folyosót Tives osztotta meg vele. Annyira szép volt a lány és annyira távoli! – Jobban van? Megmasszírozzam? – kérdezte aggódva. – Menjen a pokolba! Szánakozzon ott! – Mifelénk az Ősökben hisznek – próbálta ugratni a lány, de Calderon egy gyilkos pillantással otthagyta. Bemenekült a szobájába. Levetette magát a baldachinos ágyra, és beszívta az illatát. Hiába. Gyerekkorában is így tett, de anya jázmin parfümje már rég a múlté volt. Ennyi. Hol a fegyver? A szabadság előtt még volt éjjeliszekrénye, és annak fiókja. A fiókban pedig a fényképvetítő hologömb mellett ott pihent a lézerpisztoly. A gömb Mara képeivel most az ágy faragott fejtámláján nyugodott, de hová tehették a pisztolyt? Türelmetlenül szétrántotta az ágy dohányszínű baldachinját. Átkozott Jakusi, amilyen lelkiismeretes, biztos elzárta a vezérlőbe a szolgálati fegyverek közé. Nem baj. Új, beépített szikés fürdőkádja van. Csak föl kellene állni és elmenni odáig. A gerincében felfelé hullámzott a fáradtság. Csak ne lenne olyan rohadt messze az az ajtó!
Frank hívása újra felkavarta az emlékeket. Az idegesítő baldachin és a hatalmas, faragott szekrény pedig az anyjára emlékeztette. Tollpihe volt ő anyja és apja csatározásában. Még a szabadságvágya sem a sajátja. Mara játékszer volt. Szerette, de a vadász szenvedélyével, nem szerelemmel. Mi hiányzik jobban? Ő vagy a talaj, melyet a léte adott? A halálával jött a zuhanás a semmibe. Magadnak hiába hazudsz, Alexandro Ferrero! Harminchat napja halott. A romantikus, álruhás herceget már nem alakíthatod, s azóta csak akkor érezted, hogy valóban élsz, mikor új játszmákba kóstoltál bele. Megvetette apát, pedig ugyanaz az élősködő falta belülről őt is. „Ha MINDENED megvan, fiam, és már átéltél MINDENT, mi adhatna értelmet az életednek? Az első évtized az önállóságé, a második a szerelmeké, a harmadikban a hősiesség és a büszkeség még talán megtart a nihil fölött, de egy pont után már csak a Játék marad. Majd ráébredsz: önmagadnak nem hazudhatsz.” Ennyi. Vége. Tedd meg! •••
Oregon admirális nem volt az a maga elé bámulós fajta. Ha cselekedni kellett, cselekedett, de sohasem rágódott. Az eljárás megindult Calderon ellen. Egy hét múlva a kölyök a múlté, kényelmetlen emlék csupán. Oregon nézte a hivatalos sorokat, majd megcsóválta a fejét. Utálta a pocsékolást. Pedig jó anyagból gyúrták a kölköt. Ha kadétként a kezébe kerül, olyan tisztet faraghatott volna belőle! Volt benne tartás. Kár, hogy késő, már csak egy huligán. A politika fordult, Calderont leselejtezik, mint annyi más lomot. Egy hónap, és Hegamon megkapja álmai hajóját. Pár feljelentés után. Igen, pontosan ez zavarta. Ahelyett, hogy a felettesét segítette volna, Hegamon aláásta a tekintélyét, sőt a háta mögött írogatott. Az a link meg reflexből megvédte. Ez a nagy különbség köztük: a gyerek becsületes. Fölállt, és kisétált az irodájából. Az előtérben Beller tizedes kérdőn nézett fel rá. – Parancsol valamit, uram? – Igen, elindult egy vizsgálat Calderon kapitány ellen, szeretném, ha végezne egy kis gyűjtőmunkát róla. A pletykák is érdekelnek. – Ártatlan volt, uram – vágta rá a szöszke lány, aztán zavartan mentegetőzni kezdett. – Mármint a kadétlányos ügyben. Én… ööö… szóval a múltkor, mikor itt járt, elmagyarázta, milyen fontos a fegyelem meg a pontosság. Akkor azt gondoltam, kizárt, hogy egy ilyen kiváló tiszt valami lealacsonyító ügybe keveredett volna. Úgyhogy utánanéztem pár dolognak. – Calderon a fegyelemről beszélt? – ráncolta össze a homlokát az admirális. – Igen, mert elkevertem a jelentkezését. Sajnálom, uram. Szerencsére segített lehívni az adatlapját. – Kedves tőle – jegyezte meg gúnyosan Oregon. – Ugye? – ragyogott föl Beller tizedes. Orra tövében izgatottan ficánkolt az anyajegy. Oregon már nyitotta a száját, hogy felvilágosítsa a lányt, mekkora liba, csakhogy Beller tizedes huszonnégy éve összes lelkesedésével beléfojtotta a szót. – Ellenőriztem a kadétlányt, Amanda Halest. Másfél éve hozzáment egy Veris nevű közlegényhez. A férfi is a Bellán szolgált akkoriban. Valószínű, hogy ő volt az apa, csak a lány nem merte elmondani
a nagyapjának, Mort tábornoknak. Oregon jól emlékezett rá, mikor a nagydarab Mort az egész Tiszti Kaszinót telekürtölte a fiatal tiszt erkölcstelenségével. – A botrány után mégsem emeltek hivatalos vádat, így nem szállt ki az erkölcsrendészet. – Viszont a gazdaságiakat ráküldték. Szép munka, Beller! De jobban érdekelnek az aktuális ügyek. – Van más is – pirult el a lány. – Én… nos, csak feltűnt, hogy jegygyűrűt viselt, pedig az adatlapján nem szerepel, hogy nős. Utánanéztem a népesség-nyilvántartóban. Tudta, hogy a felesége egy hónapja meghalt? – Micsoda? – döbbent meg az admirális, és felderült. – Hát ez nagyszerű! Így érthető a körülötte hullámzó káosz. Talán mégis jobb anyag, mint gondolta? Látta Beller tizedes meghökkent tekintetét, de csak elhessegette a lányt, és tűnődve visszament az irodába Őfelsége giccses portréjához. Egyre jobban megkedvelte a kölyköt, akármekkora link. Calderon kinyitotta a szemét. Egy pillanatra azt sem tudta, hogy hol van. A dohányszínű baldachin ismerőssége megnyugtatta, de körbepillantva a bútoroktól zsúfolt szobában ráébredt, hogy nem a kastély ez, csak egy silány kapitányi lakrész. Olyan fáradt volt, hogy belealudt a saját öngyilkosságába. Négy óra elmúlt, már megtörtént a váltás a vezérlőben. A szolgálati idő a galaktikus standard szerint reggel nyolctól délután négyig tartott, utána négyóránként váltotta egymást a kétfős ügyeleti őrség. Pocsék kapitány, hogy átaludta a napot, de ezt tudta magáról. A szájában kellemetlen, avas ízt érzett. Felkászálódott az ágyról, és kiment a mosdóba. Miközben kiürítette a hólyagját, a fürdőkádra pislogott. Korántsem tűnt olyan hívogatónak, mint tegnap este. Valószínű, hogy szét kellene szerelnie ahhoz, hogy blokkolja a beléépített biztonsági mechanizmust. Ráadásul egy torok felvágása annyi vérrel jár! Gusztustalan. Azért mégis csak egy Ferrero, nem egy birka! Megmosta az arcát, végül némi undorral a gyomrában kisétált a lakrészéből. Szerencsére a hosszú, egyhangúan szürke folyosón egy lélek sem járt. Pár méterre tőle, a folyosó végében a vezérlőterem szürke ajtaja is mozdulatlanul állt. A tisztek valószínűleg már leadták a szolgálatot, és ki-ki a saját lakrészébe vagy a hatodikon lévő társalgóba vonult. Calderon megkönnyebbült, hogy nem kell a többiekkel találkoznia. A kapitányi szobával átellenben, a folyosó másik oldalán az orvosi szoba állt. Ezt csak a tiszteknek tartották fönn. Ha megsérülnek a vezérlőteremben, azonnali orvosi ellátást kaphatnak. Anerra doktornő a tudományos kutatásait is itt végezte, valószínűleg most is valami mikroszkóppal pepecsel. Calderon habozott. Talán beszélnie kellene Anerra doktornővel; az idős asszony kiegyensúlyozottsága segíthetne rajta is. Mégsem tette. Fáradt léptekkel a vezérlőhöz ment. Visszaszerzi a pisztolyt, és megteszi. Kifújta a levegőt, majd derűs arcot öltött, és belépett az irányítóhelyiségbe. Dakar és Malmro, a két negyvenéves tüzértiszt, az ügyeleti székben ült a félkör alakú vezérlő közepén. Az ajtó neszére egyszerre fordultak meg, mögöttük nyugodt fénnyel égett a műszerfal tucatnyi kék, zöld, sárga lámpája. Vékony alkatú, gyorsan mozgó, halk szavú emberek voltak. Az évek annyira összecsiszolták őket, hogy fél mozdulatból is megértették a másikat. Calderon eleinte azt hitte, ez a nagy egység testi is, de hamar rájött, tévedett, a két tiszt nem homoszexuális. Oldalt, a navigációs pult előtt, Tives és Jakusi nevetgélt. A kis japán lány teljesen hátrahajtotta a fejét, ahogy vidám arccal felnézett a kétméteres műszaki tisztre. Calderon arcán megkövült az udvarias arckifejezés. Ezek ketten miért állnak ilyen közel egymáshoz? Nem, ez egyáltalán nem
tetszett neki. Az egy dolog, hogy ő nem akar semmit a lánytól, de attól még zavarta ez az intimitás, ez a bensőséges nevetgélés, amit ezek ketten műveltek. Egyáltalán! Milyen dolog ez? Taina túl fiatal, és… igen, túl kicsi egy ekkora darab emberhez, elveszne egy ölelésben. – Hát maguk? Újabban négyfős az ügyelet? – kérdezte hidegen. – Nem, uram. – A hirtelen támadt kínos csendet Jakusi törte meg. – Én csak a szellőzőrendszer nyomását ellenőriztem… vagyis dehogy, a statisztikákat… A műszaki tiszt zavartan elhallgatott. Lapátkezét idegesen a nadrágjába törölte. Calderon máskor talán rákérdezett volna, miért piszmog egy műszaki tiszt a szolgálati idő után a szellőzővel, ahelyett, hogy a cimboráival kártyázna, de most nem érdekelte más, csak a fegyvere. És esetleg még egy csinos, japán lány, aki most sem húzódott hátra a kínaitól. Vajon ez azt jelenti, hogy kellemes számára ez a testközelség? Vagy azt, hogy észre sem veszi? Calderon egyre ingerültebbé vált. – Nagyon izgalmas. Tudja, Jakusi, épp magát keresem! Sehogy sem értem, hogy sikerült valakinek föllopóznia a hajóra a hóna alatt egy baldachinos ággyal, anélkül, hogy maga észrevette volna. – Tessék? A hölgynek aláírt engedélye volt! Azt mondta, az ön lakberendezőj e, és meghozta a bútorait! – Nyilvánvaló, hogy nem élhetek szexfunkciós fürdőkád nélkül. Jakusi, maga szerencsétlen, idegeneket engedett a hajóra! Ha anarchisták lettek volna, már halott lenne! – De hát ki küld magának ilyen dolgokat? – bámult rá Tives, aztán elnevette magát. Kivillantak az apró, gyöngyházfényű fogak. – Bocsánat, gondolom, valami nemes hölgy lehetett. Remélem, nem baj, hogy a kristálycsillárt meg azt a hatalmas állótükröt megtiltottam. Balesetveszélyesnek tűnt. Calderon elismerően bámult az apró lányra: szóval visszaverte Baboa asszonyság erőszakos rohamát. – Vizsgálatot indít, uram? – nyögte Jakusi. – Nem lesz vizsgálat. Hozzak hírbe egy férjes asszonyt? Gondolkozzon már, Jakusi! – Az anyja végül is férjes nő, nemde? Calderon türelmetlenül intett. – Legközelebb legyen óvatosabb! Viszont nem találom a fegyveremet. Remélem, magánál van. – Igen, elzártam a többi közé – indult a férfi a műszerpult alatt lévő beépített tároló felé. A tisztek szolgálati fegyverét ott tartották. Harminc éve a Nyolcadik Ház, a Sexert család Őfelsége ellen katonai puccsot próbált végrehajtani. Azóta a hadihajókat a legénységi lázadások ellen is felkészítették, csak a kapitány viselhetett fegyvert, a tisztekét elzárták a vezérlőben. A közlegények magánfegyvert egyáltalán nem vihettek a hajóra; ők szükség esetén a negyedik szint fegyverraktárából kaptak felszerelést. A vezérlőterem védhető volt belső támadás ellen, és a kapitány zárolhatta a hatodik szinten az étkezőhelyiségek élelmiszerautomatáit is. – Sajnálom, kapitány, de legkorábban holnap kaphatja meg. – Tives határozottan közbelépett. – Úgy vélem, szükséges Anerra doktornő j óváhagyása. Jakusi zavartan megtorpant. Calderon szidta magát az ostobaságért, hogy a sógort nem a szobájából hívta vissza, de nem számított rá, hogy Frank nyilvánosan felhozza a kétségeit, és Taina fegyverként használja ellene a pszichológus tekintélyét. – Látta a kádam, Tives? Ha szuicid lennék, borotválkozás közben bármikor átvágathatom a torkomat. – Sajnálom, de az orvosnak joga van felülvizsgálni a kapitány… – Tives elharapta a mondatot. – Elmeállapotát? – kérdezte fagyosan Calderon. – Rendben, nem vitatkozom. Hívja föl Anerrát! Dakar, az eddig feszengő ügyeletes közbeszólt.
– Meghúzta a hátát még délelőtt, gondolom, a ládák kipakolása közben. Már az ebédhez sem jött le. Azt üzente, hogy befeküdt az orvosi gépbe, holnapig ne zavarjuk. Milyen ládák? – gondolta Calderon. Szóval Hegamon helyette hagyja jóvá a megrendeléseket? Hirtelen rossz érzése támadt, de felciripelt a műszerfal egy csillagközi hívás miatt. A képernyőn megjelent a kiírás. – Magát keresik a Három Bolygó Szövetségéből – nézett Tainára meglepve Malmro. A lány először elsápadt, aztán feszengve egyik lábáról a másikra állt. Calderont jóleső gonoszság töltötte el. Ne csak az ő magánélete legyen pletyka tárgya! A tisztek csillagközi hívást csak a vezérlőből tudtak bonyolítani. Általában éjjel tették, ilyenkor az ügyeletes udvariasan félrevonult. – Minek várna? Nyugodtan beszélhet, hiszen olyanok vagyunk, mint egy nagy család – fuvolázta csúfondárosan Calderon. Odalépett a műszerfalhoz, és fogadta a hívást. A képernyőn egy tizenhat év körüli lány jelent meg. Karcsú testén elegánsan állt a sárga kimonó. A lány a sarkán ült, az adóvevő a földön volt, mert az egész kuporgó alak látszott. – Kérem, fogadja alázatos üdvözletemet, nagytiszteletű Kapitány Úr, népek védelmezője, igazság bajnoka – szólt bájos orrhangon a lány, és ültében félig meghajolt. Calderon látatlanul is tudta, hogy körülötte a tisztek elfojtják a nevetést. Olyan különös köszöntés volt! – Köszöntöm a tavasz elragadó virágát, a Mamamoto és Tivesgei család sarját – bólintott méltóságteljesen, azt a formulát használva, mely „az első találkozás ismeretlen rangú ifjú hölggyel” nevet viselte az illemkönyvben. A Birodalom olvasztótégelyét három nép nemzeti öntudata élte túl. A japánok egy teljes naprendszert birtokoltak. A zsidók egy kietlen, sivatagos bolygón éltek, de a császárság legnagyobb aranylelőhelye fölött. Ékszereik csodájára járt a világ. Míg az előző két nép csak szigorú elzártságban bírt önmaga maradni, addig a cigányok az összes bolygón kolóniákat alkottak. Alkalmazkodtak, de soha be nem illeszkedtek. Vidám kalandorlelkükön még a zord vidékek sem fogtak ki, ősi táncaikat ugyanúgy ropták jégbolygókon, mint mesterséges holdakon. A Ferrero név kapocs volt és béke. A Fay Ház számtalanszor akarta a zsidókat áttéríteni, a cigány vajdákat röghöz kötni, a japánok büszkeségét letörni, ám a Ferrerók az évszázadok folyamán ügyesen lavíroztak az etnikumok és a császári fülek között. Jól ismerték a kultúrákat és a nyelveket egy olyan világban, ahol erre már senki sem vette a fáradságot. Calderon életében először látta értelmét a család titkos tudásának, a kulturális illemtannak, amit végigunatkozott Ferdi mellett. A sárga kimonós lány másodjára jóval mélyebben hajolt meg. – Boldogság látni, hogy az Illatos bolygókon túl is akadnak ékesszóló férfiak. Vagyis nem vagy olyan barbár, mint a többiek – vigyorgott magában Calderon, miközben arrébb sétált, helyet adva Tivesnek. – A méhek nagy bölcsessége, hogy a virágot nem a szirmáról, hanem a poráról ítélik meg – utasította rendre a lányt Taina. – Üdvözöllek, testvérem. Gyönyörű lehetett az idei cseresznyevirágzás. – Mindig az, de a szélvész a legerősebb virágokat is sárba tiporhatja. Nagyapa beszélni kíván veled – állt fel szomorúan a húg, és kezébe vette a kis készüléket. Calderon látta, ahogy Tives az eddiginél is sápadtabb lesz. A férfi a tisztekre pillantott. Mindhárman megigézve figyelték a lány válla mellett elővillanó hátteret. Valami verandán ment végig. Egyik oldalon igazi, fából készült falat láttak, a gerendák feszes rendben sorjáztak egymás mellett. A másik oldalon felvillant a kert; mesterien nyírt zöld és rézszínű bokrok szegélyezték a
keskeny, kavicsokból kirakott utat. Egy szélcsengő halkan csilingelt. Harmónia sugárzott mindenből. A zöld szőnyeggel borított veranda láttán Taina már tudta, hogy baj van. Nagyapa a férfi családtagok körében ült, a szokásos délutáni tanácskozáson. Négy rokont látott a képernyőn, de valószínűleg többen lehettek mellette. Bármi elhagyja nagyapa száját, nem fogja visszavonni. Mariko! Taina látta, hogy Mariko, az idősebbik húga, valójában féltestvére, alig tudta visszatartani a könnyeit, miközben alázatosan a nagyapa elé tette a kis szerkezetet. Borulj térdre, mire vársz?! – Taina életösztöne ezt diktálta. Ám tiszti egyenruhában állt egy hadihajó fedélzetén egy másik kultúrában. Képtelen volt elveszíteni az „arcát” a tiszttársai előtt, és főleg az átkozott Calderon előtt! – Tainasa Mamamoto Tivesgei! – bődült el nagyapa. Öblös torokhangja hallatán Taina reflexszerűen meggörnyedt. De legalább nem vetette magát térdre. A tarkóján érezte Calderon tekintetét. – Hogy merészelted megszegni a parancsomat? Hogy merészelted megváratni a kérőidet? Megmondtam: a születésnapomon eljegyzed magad! – üvöltötte japánul nagyapa. Testes férfi volt; a régi izmok már megereszkedtek, és az álla alá tokákat gyűrtek az évek. Megszokta, hogy családok felett rendelkezik, és Taina tudta, hogy túlzott önállósága már régóta szálka a szemében. – Nagyapa, bocsáss… – Nem! Ezúttal nincs bocsánat! Szégyent hoztál a húgaidra, szégyent hoztál apád emlékére! Ha nem jössz haza azonnal, nem vagy többé a család tagja! Névtelen külvilági senki leszel! Taina úgy érezte, mintha az ereiben besűrűsödött volna a vér, minden szívdobbanás egyre nehezebbé vált. Nem látja többé a szelíd mezőket, a fák törzsének ívét, féltestvérei mosolyát. Az Illatos Bolygókon kívül nincs szépség, csak egy zűrzavaros, hitetlen világ. Lehajtott homlokán lüktetett egy ér. – És a húgaim? – Szégyened a szégyenük – vetette oda nagyapa. Taina összeszorította a száját. Düh lobbant benne. Marikóék is megszégyenülnek, a hajukat levágják, rendes férfi nem veszi már el őket. Nagyapa szertartásosan biccentett. Kötelessége volt felajánlani a becsület megmentését. – A fiam emlékére felajánlom neked a kegyet, hogy haláloddal tisztára mosd az engedetlen… Ó, nem, nagyapa! Alábecsülsz! – Köszönöm, nagyapa, inkább a szeppuku, mint ez a rettegés! Nem vagyok méltó, hogy itt maradjak, hogy helyt álljak, ahogy az Ősök kívánják! Sohasem lett volna szabad másodszor is elvégeznem a gin-ji szertartást! – hadarta japánul, éles fejhangon. Már nem törődött Calderonnal, mint kecses nád a szélben, úgy hajlongott. Szinte tapintani lehetett a döbbent csendet. Aztán nagyapa elbődült, szeme sarkában rángott az ideg. – Micsoda?! Megint elvégezted?! Hogy merészelted?! – Ó, bárcsak sose tettem volna, én csak egy ostoba lány vagyok, aki jelet kért, kit válasszon férjül – darálta alázatosan hajlongva Taina. – És vak férfit szánnak nekem az Ősök, de a Halál hétszeres jele… ó, jaj, nagyapa, könyörgöm, engedd, hogy végezzek magammal, azt hittem, méltó lehetek a szamurájokhoz, de nem bírom már a félelmet… – Halálba menekülnél a kötelességed elől?! A szamurájok ezt tartották a legmegvetendőbb dolognak. Taina homloka lassan a térdét érte. Várta, hogy az öreg megértse, hogy amennyiben ő, Taina gyáva, mivel katonaként szolgál, így ez a család szégyene is. Főleg nagyapáé.
– Milyen jelet kaptál? Taina félútig emelkedett, de még mindig óvakodott felnézni. – Egy kő kiütötte a Szerelem Kövei közül a Látást. De a többi hét a Halál Köve köré esett, ami kettétört az Ismeretlen Erőn. – Hogy törhetett el?! Hogy dobhattad el a Halál Kövét, te ostoba? – Nem én voltam, az egyik fiú bejött hozzám és… – Megzavarták a szertartást?! – tombolt minden eddiginél dühödtebben a nagyapja. Kerek arcán kidagadtak az erek. – Az Ősök átkát akarod hozni az egész családra?! – Bocsáss meg nekem, engedd, hogy meghaljak, nem vagyok mél… – Megtiltom, hogy gyáván meghátrálj! Te egy Mamamoto Tivesgei vagy! Három szamuráj család vérvonala egyesül benned! Férfiként akartál élni, katonaként, hát légy az! Kötelességed szembenézni a sorsoddal! – Talán a jelnek köze van a legutóbbi kémjelentésekhez – szólt közbe az egyik kisebb család feje, Danjuro. A magas homlokú, szerény férfi a nagyapa jobbján ült. Taina óvatosan felnézett. Mintha szimpátia csillant volna a máskor szűkszavú rokon fekete szemében. – Ki tudja? – felelt rá mellette Kokushi a szokott ingerültséggel. Taina hálát adott az Ősöknek, hogy az öregember jelen van. Mély hagyománytisztelete közismert volt. – A Kövek nem hazudnak. Lehet, hogy nem is pusztulást üzennek, hanem egy ismeretlen erőről beszélnek, amelyen megtörik a halál. Talán éppen győzelemről szólnak. – Talán igen, talán nem – mordult nagyapa. – Hogyan bízhatnánk olyan jelben, amit furfangos Ősanyák adnak? Csend támadt. Taina újra kétrét görnyedt, és várt. Nagyapa sosem hitt igazán, de meri-e megkockáztatni, hogy nem jár utána a jóslatnak, és ezzel megkérdőjelezi az Ősanyák kultuszát? Az Ősanyák bizonyára megbocsátanák, de a család idős nőtagjai már kevésbé. – Te a helyeden maradsz – döntött végül nagyapa. – Kötelességed megvédeni a hajódat. Sexert báró mozgolódik. – Sexert? – bukott ki akaratlanul a lányból. Fölpillantott. Nyolc nagy Ház segítette trónra az első császárt, ám a Sexertek azóta kegyvesztettek lettek. A jelenlegi új családfő hegyeket mozgatott meg, hogy visszajusson a császár kegyébe, Őfelsége hiúságát legyezgetve. De Taina ismerte a pletykákat is. A fia, az ifjú Sexert báró, inkább a lázadó nagyapa nyomdokaiba lépne. – A madarak ezt csiripelik. A kémeink szerint hadsereget képez. Nos, úgy tűnik, az ellopott hajók hozzá kerülnek. Talán a te hajód a következő. Lehetetlen. A Wellston túl nagy. – Elég! Tájékoztasd a kapitányodat! És ne merészelj szégyent hozni a családra! – vakkantotta nagyapa, és intett Marikónak, hogy vigye el az adóvevőt. •••
Calderon megigézve figyelte az átlényegült leányt. Két év japántanulás kevés volt ahhoz, hogy megértse, miről beszélnek, ám azt érezte, hogy Tives ellenszegül, bárhogy hajlong. Felismerte a szeppuku szót; a női változatban a has helyett a torkot metszik föl. Tives a Játékot űzte, felajánlva akár az életét is. De miért? A beszélgetés véget ért. Dakar, Malmro és Jakusi egy emberként zúdult föl. Nem értették, a lány hogyan tűrhet ilyen bánásmódot, ám Tivesről látszólag lepergett minden. Calderon azonban jobb
megfigyelő volt. A mélyben megcsillant a lány sebzettsége, és Calderon tudta, gyűlöli a tolakodásukat és az egész helyzetet. Közben az arca olyan udvarias és közönyös volt, mint… igen, mintha egy Ferreróé lett volna. – Elnézést, parancsnok, szeretnék pár szót váltani önnel. – Tives hangj a fáradtnak tűnt. – Úgy értem, odakint. – Nem várhatna? – sóhajtott föl kelletlenül Calderon. – Holnap is van nap. A közhelyre belévillant a rossz érzés: elsiklott valami fontos fölött… Kinek mondta ezt ma? – Kapitány, kérem! – Tives hűvös hangja lepelként borult az ébredező emlékszilánkok fölé. Calderon kis sóhajjal megadta magát. Kimentek a kihalt, szürke folyosóra, lépteik alatt halkan kongott a fémpadló. Calderon felpillantott a vezérlő ajtaja felett a falba süllyesztett lézerágyúra és a mellette lévő apró kamerára. Remélte, Jakusi nem meri bekapcsolni a hangszórót. – Szeretnék bocsánatot kérni, hogy megkérdőjeleztem az emberei előtt, uram. Hibáztam, természetesen visszakaphatja a fegyverét, ha a becsületszavát adja, hogy nem lövi főbe magát. Ügyes húzás. Szóval a lány rájött, hogy ő nemes, és előbb halna meg, minthogy egy becsületszót megszegjen. Calderon akaratlanul elnevette magát. Átkozott nőszemély! – Én is a bocsánatát kérem, Tives, de tudja, a személyzetis poszt a vesztesek parkolóhelye, csak az vállalja el, aki nem tudott elhelyezkedni a saját szakterületén. Sajnálom, fel nem foghattam, mit keres a hajómon. Maga túl jó adminisztrátornak. – Köszönöm, uram, de nem a köztünk lévő konfliktusok miatt hívtam ki. Kötelességem felhívni a figyelmét a tisztikar megosztottságára. A mostani veszedelmes időkben… – Kíméljen meg a frázisoktól, ez az én munkaköröm – legyintett Calderon. A lány vállat vont. – Uram, rövid leszek: ön sok nekünk. Bámulatos, ahogy az emberekkel bánik, de rajtunk átnéz. Meg sem próbál kedves lenni. – Többre becsülöm magukat annál, hogy manipuláljam. Tives meghökkent. – Maga gyűlöli a képességeit? De hát miért? – Mert ez nem képesség, hanem szenvedély – felelte őszintén Calderon. – Nem érzi becstelenségnek, hogy kijátszotta a nagyapját? Mert ez történt, nemde? – Nem érzem. Volt egy ősanyám, Sechino Hirozi, de a család csak Sezi úrnőnek hívta. Szerinte a szenvedély az élet zamata, csak tudni kell jóra használni, olyan hivatást választani, amelyben kiélhetjük. Calderon rájött, hogy egy kultúraórán már hallott a filozófusnőről és a kultuszról, mely köré épült. Hajdan Ferdinánd görcsösen magolta ezeket a dolgokat a kék selyemdrapériás tanulószobában, míg őrá könnyen ragadtak a történetek, akkor is, ha unalmában a kastély hatalmas ablakán át a narancsszínű alkonyt bámulta. – Aki szereti az alkoholt, legyen borkóstoló. Aki a lopás izgalmát, az teszteljen biztonsági rendszereket – folytatta Tives. Ahogy a hazájáról beszélt, az eddig tisztán ejtett galaktikus köznyelvet megszínesítette a bájos japán akcentus. Calderon akaratlanul a lány száját bámulta, a kivillanó fehér fogak vonzották a tekintetét. A vezérlőben Jakusi bizonyára őket lesi a folyosó kameráján át. Még jó, hogy a falba épített két lézerágyúhoz kapitányi kód kell. Biztos szívesen fenéken pörkölné őt. Calderon pusztán azért, hogy Jakusival gonoszkodjon, közelebb lépett a lányhoz. – És aki gyilkolni szeret? Tives nem lépett hátrébb, hátravetette a fejét, úgy nézett föl rá. Calderonnak jólesett ez a szép arc és a befogadó tekintet, a lány fekete szembogarában látta önmagát.
– Biofarmon hentes. Esetleg sebész, vagy épp titkosügynök. Az adottságok ajándékok, de nincs előjelük. Calderon elnevette magát, és előredőlt, szinte Taina fölé hajolt. – Kissé leegyszerűsített világkép, nem gondolja? – Azt hiszi? – mosolygott a lány, és a fülé mögé tűrt egy fekete hajtincset. Keskeny csuklóján felcsúszott az egyenruha ujja, kivillant a fehér bőr. – Magán múlik, mit hoz ki ebből a félelmetes mértékű meggyőzőképességéből. A tincs újra a lány arcába bukott, és Calderon ösztönösen megmozdította a kezét, hogy ő simítsa a hajat a lány füle mögé. Szerencsére idejében észrevette magát, és egy elegáns mozdulattal csak a saját zubbonyáról söpört le egy láthatatlan porszemet. De Tainát nem csaphatta be. A lány fekete pupillája kitágult, szája finoman szétnyílt, apró, fehér fogai ingerlően kivillantak. Máskor zárkózott arca most őszinte nyíltsággal fordult a férfi felé. Calderon megérezte a saját feltámadó vágyát, és azonnal hátralépett, kikerülve Taina személyes teréből. Ostoba volt! Nem kellett volna játszania a lánnyal, eszébe sem jutott, hogy Taina nyitott lenne. – Miről óhajtott beszélni? – kérdezte Calderon kedves udvariassággal, de jelentős távolságtartással. Tives szeme megrebbent, látszott, érti az elutasítást. Az arca újra zárkózott és fegyelmezett lett, talány maradt, mire gondol. Olyan könnyen csúszott át a nőből a katona szerepébe, hogy Calderon nem tudta megállapítani, megbántotta-e őt, vagy ellenkezőleg, Taina is csak játszott vele. – A nagyapám utasított, tájékoztassam önt arról, hogy a Sexert család mozgolódik. A mi naprendszerünk szomszédos az övékkel, sokat tudunk róluk. – És? – Tisztelettel megjegyzem, ha a tisztikar nem áll ön mögött támadás esetén, akkor gondok adódhatnak. – Nem értem az összefüggést. – Az anarchistákra gondolok. Nyílt titok, hogy a Sexertek pénzelik őket. Calderon döbbenten meredt a lányra. Hát lehet, hogy a zárt japán társadalomban köztudott, de a külvilági „gajdzsinoknál” nem. Aki ezt bizonyítani tudja, annak a császár és a nagy Házak bármit megadnának! Felizzott benne a Játék. – Folytassa! – Gondolt már arra, uram, hova kerülnek az elrabolt hajók? Sehol sem bukkantak föl. A flottánál azt hiszik, hogy szétszerelik őket, és eladják az alkatrészeket. Az anarchisták élvezik a sajtóvisszhangot, de mi van, ha nem a támadás erkölcsi hatása a fontos? Ha ez csak elterelés, és a lényeg az adott hajó megszerzése? – Arra céloz, hogy a Sexert Ház hadsereget szervez? Ugyan, mire mennének pár hajóval a Birodalom ellen? – legyintett Calderon, de a gondolatai azonnal továbbszáguldottak. – Habár hét hajó tűnt el, vagyis pontosan… -… egy kötelék! Csak egy olyan zászlóshajó hiányzik… -… mint a miénk. De mire jó ez a Birodalom ellen? Tanácstalanul egymásra bámultak, majd egyszerre mondták ki. – A hadgyakorlat! Ötévente Őfelsége meginvitálja a hajójára a nagy Házak családfőit és azok elsőszülött fiait. A hullámzó fronton egy magányos hajó gyanús lenne, ám egy kötelék nem. Calderon ráébredt, hogy egymás gondolatait fejezik be. Ösztönösen még hátrébb húzódott a
csillogó szemű lánytól. Arra tanították, hogy érzelmek ne befolyásolják az elméjét. – Tives, légvárakon igazgatjuk a függönyt! Azt sugallta, hogy a hajónk veszélyben van. Mire alapozza? Tives egy villanásnyit habozott. – Elvégeztem egy ősi szertartást. Halállal kapcsolatos jóslatot kaptam. – Jóslatot? – Calderon összeráncolta a homlokát. Várt, de a lányon látszott, komolyan mondta. – Az Ősanyák halált üzentek. Sok halált, uram. – Nézze, erre nincs időm! – felelte megvetően Calderon. A varázs megtört. Egy fél percig egységként léteztek, amit eddig apján kívül mással nem tapasztalt. – Várjon, uram! Azért egy biztonsági protokollt betehetnénk! Valami automatikus hívórendszert, amely értesíti a flottát, ha… Calderon legyintett, és udvariatlanul mondta: – Miért nem füstölőt gyújt? Hátha elhárítja ezt a képzelt támadást. Már a fegyverem megtagadása is megkérdőjelezhető, de ez… Tives, irracionálisan viselkedik! – Lox öngyilkossága is véletlen? Láttam, mi történt! Nekem ne mondja senki, hogy megcsúszott! Calderon egy pillanatra köpni-nyelni nem tudott. – Lox meghalt? Na, várjunk, maguk annyit mondtak, hogy baleset érte! A lány megrökönyödve nézte. Kínos csend támadt. Taina megköszörülte a torkát. – Hegamon másodkapitány úr nem közölte? Calderon merev arccal hallgatott. Iszonyú dühöt érzett. – Nem – préselte ki magából a szót Calderon. Rájött, ideje elbeszélgetnie a tisztekkel. Van egy határ, és ezt most átlépték. Innentől kezdve mindent megtorol. Megfordult, szó nélkül a lifthez indult. A lány nem követte. Calderon lement a hatodik szintre, a tiszti társalgóba, és azt tette, amit az apja a kastélybeli alkalmazottakkal, ha hibáztak. Hideg, könyörtelen dühvel addig alázta őket, a legfájóbb pontokat megütve, amíg emberi méltóságukból semmi sem maradt. •••
Másnap reggel Calderon pocsékul ébredt. Egész éjjel úszott, le kellett vezetni a benne feszülő ingerültséget. Csak hajnalban tért ágyba. Felült, és álmosan megdörzsölte a mellkasát. – Számítógép, időt! – Nyolc óra tíz perc, uram – felelte a kellemes női hang. Elaludt. A tisztek pedig nem merték felkelteni a reggelihez, ami teljesen érthető volt a tegnapi után. Calderon az ágyról lecsüngő selyembaldachinra bámult. Undorodott magától. Tegnap este ízekre szedte az embereket. Aki mentegetőzni merészelt, az még rosszabbul járt. Kiderült, hogy Hegamon az eltávozás alatt személyesen vitte el a gyászhírt a családnak. Erre mit kapott tőle? Hogy ez a kapitány feladata, és „fontoskodó vénember, aki képtelen belátni, hol a helye a ranglétrán.” Egy seggfej vagyok Átkozott Tives, bezzeg ilyenkor nincs ott, hogy visszafogja! Szerencsére ott volt a szőke kadétlány, aki olyan undorító módon élvezte a jelenetet, hogy Calderon észbe kapott. A kapitány fölkászálódott az ágyról, kikerülte a földre dobott lézerálló kezeslábast, és a fürdőbe ballagott. Még a tegnapi uniformis feszült rajta, este csak levetette magát az ágyra. Levetkőzött, és bedobta a ruháját a fali mosógépbe, de az nem indította be a programot. A kis
piros led égett, persze a ruhája zsebében benne volt a kard. Nem érdekelte. Gyorsan megfürdött, aztán a fürdőszobatükör előtt megdörzsölte az állát, ellenőrizve a borostákat. Újra eszébe jutott a szőke kadétlány. Ismerősnek tűnt. A lány magasra nőtt, erős csontozató és vajszőke volt, alkata alapján kiköpött Fay. Rájuk vall a részletek finomságának a hiánya is. A plasztikai sebész csinos pofikát varázsolt, lefaragva a széles orrnyeregből, de a rövid nyak, a vaskos csukló és a nagy tenyér disszonáns hatást keltett. Akár egy elszegényedett kisebb család közrendűtől származó lánya is lehet. Calderon szemügyre vette az arcát a tükörben. Szája sarkában már keménység feszült. Pár év, és az idő az árulójává válik, ugyanolyan könyörtelenség-ráncai lesznek, mint az apjának. Jobb is, ha nem éri meg. Nem akarta, de Lox halála újra betüremkedett a gondolatai közé. Szerencsétlen család! Magára maradt a várandós feleség. Vajon mit érez, mikor elhúz a feje fölött egy-egy hajó? És mi lesz a babával? Tudtad, hogy Lox megváltozott; baja van, valami nyomasztja, mégsem jártál utána! Mi van, ha Tivesnek igaza van, és támadás fenyeget? Tegyük fel, hogy Lox csapdába esett, anarchisták zsarolták, és inkább eldobta az életét, csakhogy ne kelljen dönteni a szerelme és a társai élete között. De hogyan nyomozhatták le a családját? No, lássuk, legegyszerűbb a hajóról kimenő hívások megfigyelése. A magánbeszélgetések nincsenek titkosítva. Calderon elhatározta, hogy átnézi a híváslistát. Elég kevesen beszélnek a vezérlőből, a legtöbb tiszt megvárja, hogy egy bolygóra lépjen, és a kimenőn cseveg a rokonsággal. Ha Lox halála az anarchisták miatt történt, akkor új embert kell találniuk. Úgyis unatkozik a hajón. Mit veszthet egy kis munkával? ,,… három álarcos el akart rabolni a Pszichiátriai Intézet elöl” – csendül fel hirtelen a fejében Frank hangja. Calderon megszédült. Hiszen ő maga is beszélt a vezérlőből! Hirtelen egy eseménysor tengelyét látta. – Ez hülyeség! Kezdesz szétesni! – mondta a tükörképének. A pánikroham, a hangulatingadozások és ez az állandó fásult sodródás… A valóság szilánkjain át az őrületbe látott. Türelmetlenül visszament a szobába. Egy Ferrero nem őrül meg! Leszúrják kardpárbajban, vagy lelövik, miközben valami leányzó hálószobájának ablakán mászik be, esetleg valamelyik Ház öleti meg… de bedilizni? Kudarcot vallani a saját agyában! Felöltözött a hatalmas, faragott intarziás szekrény előtt. Most szépen besétál a vezérlőbe, üvölt velük egyet, miért nem ébresztették föl, és elcseveg Jakusival a szellőzőről. Igen! Indulatosan kilépett a néptelen folyosóra. Lassan fél kilencre járt az idő. Hegamon bizonyára már átvette a hidat. Calderon akaratlanul végignézett a nyolcvanméteres folyosón. Annyira kihaltnak tűnt! Máskor ez kényelmes volt, most azonban nyomasztotta a magányosan kongó léptek zaja. A kabinjával szemben az orvosi szoba ajtaja állt. Calderon megtorpant. „Meghúzta a hátát még délelőtt, gondolom, a ládák kipakolása közben. Már az ebédhez sem jött le. Azt üzente, hogy befeküdt az orvosi gépbe, holnapig ne zavarjuk.” Ládák, amelyeknek a rendelését ő nem hagyta jóvá, és Anerra hiányzik, amióta kibontotta… Nem, nem, nem! Ez már paranoia! Megtorpant, és kétoldalt a halántékára szorította a kezét. Hosszú másodpercekig állt lehunyt szemmel. Tengelyeket látott maga előtt. Annyira egybevágna minden! Oregon tudja, hogy támadás készül, azért váltja le az előző kapitányt egy általa megvetettre. Ferdinánd is rájön, és megragadja az esélyt, hogy elintézze az elsőszülöttet. Ám játék a Játékban: anya
bútort és pénzt küld, hogy a nemesség illata körüllengje, és váltságdíjért életben hagyják. Na, és az ocsmány lézerálló kezeslábas… Tengelyek és Játékok… szétágazások… csomópontok… Szét akart pattanni az agya. Semmire sincs bizonyítéka, semmire! Hirtelen úgy érezte, nézik. Kinyitotta a szemét. A folyosó üres volt. Az irányítóterem megerősített páncélajtaja közönyösen szürkéllett tőle tízlépésnyire. Fölötte a falban a megszokott kamera és két lézerágyú. Calderon sóhajtott, és a régi, gyerekkori mozdulattal megigazította a kézelőjét. Orvosi segítségre van szüksége. Franknek igaza van. Ideje, hogy lemondjon a kapitányi posztról, a valóság utolsó kapaszkodójáról. Hogy mi lesz anélkül? Zuhanás a semmibe, a végtelenségbe, és nem biztos, hogy földet ér. Megtette az ajtótól elválasztó tíz lépést, és az halk szisszenéssel szétcsússzam előtte. Megdermedt. Azután nevetni kezdett, harsogóan, magával ragadó örömmel. Bele a lézerfegyverek csövébe.
II. rész,
amelyben Calderon inkább élni szeretne, mint halni, de ezzel sokan nem értenek egyet
ADLER, A MACKÓS FÉRFI, aki a támadást végrehajtotta, valójában nem volt anarchista. Sigmund, a Demokrata Párt gyomorbajos vezetője, aki Adlert bevetette, természetesen azt hitte, hogy a hajókat elfoglaló tízfős csapat elhivatott politikai harcosokból áll. Adler ugyanis minden vitát a „le a császársággal, éljen a szabadság” üvöltéssel zárt le, éles szemmel figyelve, hogy elég lelkesek-e az emberei. A kevésbé lelkesek könnyen megismerkedhettek a rozsdamentes szikekészlettel. Nem, Adlernek semmi baja sem volt a császársággal, pusztán Sexert báró zsoldjában állt. Valaha a titkosszolgálat vallatótisztje volt, de „pszichikai torzulások miatt” leszerelték. Hogy mi volt ez pontosan, sosem tudta meg kommunikációs problémák miatt: az átvágott torkú pszichiáter nyakából túl erősen bugyogott a vér, nem lehetett érteni, mit mond. Adler tízfős csapata most is tökéletes munkát végzett. Miután az ostoba Lox meghalt, új árulót kerestek. Több próbálkozás után Anerra doktornő unokáit sikerült elrabolni. Tegnap elkapták a doktornőt, mielőtt beszállt volna a hajóba, és értésére adták, választhat a kölykök és a hősiesség között. Aztán bemikrofonozták. A ládákba a kikötőben könnyedén bejutottak. A hivatalos protokoll szerint minden kizárólag a raktéren keresztül érkezhet, és a raktárosok rutinból átvilágítják. Ám ha a doktor felülbírálja a protokollt, őt egy alacsony rangú raktáros nem fogja kioktatni. A hierarchiának is megvan a hátránya. Amíg Adler elkapta a doktornőt, és az öregasszonnyal foglalatoskodott, addig a csapat villámgyorsan likvidálta az éjszakásokat. Utána unalmas várakozás jött, amíg a tisztikar végzett a reggelivel, és gyanútlanul besétáltak. Falhoz állították őket, de egyelőre senkit nem lőttek le. Meglepő módon a kapitány nem volt közöttük. Ez a várakozás már az a jófajta, feszült izgalom volt. Adler szinte vágyta, hogy történjen valami váratlan. Aztán az egyik monitoron át látták, hogy feltűnt a folyosón a kapitány, egy fiatal, izmos, rendkívül jóképű kölyök. Adler megkívánta a fiút, és ezt furcsállta, hiszen olyan régen vágyott már akár nőre, akár férfira. A feltűnően szép arc és az izmos test álcája mögött oly ügyesen rejtőzött a lélek. Ezt kívánta meg benne. Hiába a több évtizedes emberismerete, elsőre nem tudta hova tenni a fiút. Tisztek és anarchisták egyaránt visszafojtott lélegzettel lesték, ahogy Calderon megtorpan, és az orvosi felé néz. Adler ujja a lézerágyú gombján volt, ha csak egy lépést tett volna a kapitány arra – a vén doktornő tetemét rejtő szoba felé… Aztán a kölyök lecsukta a szemét, és megdörzsölte a homlokát. Mikor kinyitotta, egyenesen a kamerába nézett, és a vezérlőteremhez sétált. Adlernek nagy tapasztalata volt a hasonló akciókban. Ám az áldozat soha, soha sem kezdett el az első döbbenet után kacagni. Gúnyosan nevetni igen, afféle „ide lőjetek” – vakmerőséggel, de a kapitány színtiszta, felszabadult öröme több volt, mint morbid. – Bocsánat – szabadkozott az elképedt csönd közepette a kapitány. Adler látta, ahogy megrebbent a szeme az éjjeli ügyeletesek holtteste láttán. – Kezeket fel! – ó, elnézést! – szabadkozott a kölyök, és előkelő mozdulattal föltette a karját. – Már azt hittem, három évet is várnom kell, mire admirális leszek! Nevetséges! A barátaim már rég a császár mellett szolgálnak! Szóval nemes? Annál jobb érzés lesz megalázni. – A kódot! – parancsolta Adler, és várta, hogy a fiú megtagadja. Ez volt a legjobb rész. Adler számára erről szólt a játék, Sexert pénze csak máz volt a vágyai fölött. Elalvás előtt ezeket a pillanatokat ízlelgette. Nincs felemelőbb a hatalomnál. Imádta szétzúzni
az ellenállást. Már a másodkapitány is ízes falat lesz, a csonkolása akár két órát eltarthat. Ám ez a kapitány! Még mindig nem látott a lelkébe, és ettől izgalomba jött. Mi lenne, ha szexuális játszadozással kezdené? – A kódot! – követelte Adler a habozást látva. Egy villanásnyi időre olyan érzete támadt, mintha a kölyök felmérné őt, de aztán úgy összerezzent a parancsoló hangra. – Épp azon gondolkozom. Mi a francnak kell tizenhat számjegy? Lássuk, az eső négy biztos, hogy 1689… – Áruló! – üvöltött a köpcös másodkapitány, és a kölyök felé támadt. Adler három embere rutinból feléje mozdult, az egyikük tüzelt is, de a mellkasa helyett csak a férfi lábát találta el, mert a kis japán lány hatalmasat taszított a tiszten. Átrendeződött a vezérlő képe. Eddig a tízfős csapata biztonságos távolból szegezett fegyvert a túlerőben lévő tisztekre, most azonban túl közel kerültek. – Elég! – ordított Adler, azonnal megérezve az ellentámadás pillanatát. – Befejezni! – csattant nyersen a kapitány. Erre dermedtek le a tisztek. A pillanat, ahogy jött, elmúlt. – Hát nem értik? Ettől a perctől élve vagy holtan, de nemzeti hősök vagyunk – oktatta ki a tiszttársait fölényeskedve a kölyök. – Az uraknak csak a hajó kell. Értem, természetesen, jó váltságdíjat kapnak, de maguk akkor élik túl, ha nem kevernek bajt. Adler érezte, ahogy nő benne az ingerültség, ez a hazaáruló elrontja a játékát! Felháborító, milyen alakokat alkalmaznak a flottánál! Hol a hűség? Hol a becsület, hazaszeretet? – Rohadék! – suttogta kétségbeesetten a köpcös másodkapitány a földön heverve. A kezét a combjára szorította, körüllengte őt az égett hús édes illata. – A kódot! Vagy meghal a nő! – szegezte Adler a japán lányra a fegyvert. Mindig fiatal nőt kell célponttá tenni. Persze lehettek volna a kadétok is, de ez a nő veszélyesen gyors volt. Őt jobb megölni, a többieket majd megkapják a fiúk, ha kiérnek a perifériákra. – Hah, látja, Tives? Jobb lett volna, ha kedves velem! – Gonosz vigyor ömlött el a kapitány arcán, majd lekezelőn Adlerre nézett. – Tudja, uram, jobban mutat az életrajzomban, ha megmentem őket, de némi veszteség azért belefér. Adler iszonyúan dühös lett. Ez a fajankó azt hiszi, vele állhat bosszút? Arra várhat! A fegyver csöve megmozdult a kezében, és a következő pillanatban a lány helyett a kapitányra szegezte. – Jól van, na! Hat, kettő, kettő… aztán egy hármas… vagy négyes? Fenébe! – hadarta rémülten a kapitány. – Mindjárt eszembe jut! Igen négyes… ööö… ugye megteszi, hogy nem a kapitányi szobába zárja őket? Most cseréltettem ki a baldachint! Adler megvetően felhorkant. Undorodott ettől a puhányságtól, már rég tovatűnt a bizsergés az ágyékából. A másodkapitányra pillantott. Nem baj, az öreget majd átviszi az orvosiba egy kis kínzásra, kárpótlásnak. – Lássuk, volt benne nyolcas, aztán négy, négy, hét. Adler a terminál előtt ülő emberére nézett. Egy utolsó remény még pislákolt benne, hátha nem fogadja el a gép. – Rendben. Bejutottunk a rendszerbe. – Ötezer arany – mondta gyorsan a fiú, épp mielőtt Adler meghúzta volna a ravaszt. – A szobámban talál pár százat előlegnek. – Ki a fene vagy? – döbbent meg az összeg hallatán Adler. Intett az embereinek. Max azonnal, kérés nélkül kiment az ajtón, hogy megnézze a kapitány lakrészét. – Főnemesi sarj vagyok. Nézze, ha megígéri, hogy ezeknek a kis ribancoknak nem esik baja – intett a rémült kadétlányok felé –, akkor megmondom a nevemet, amint kiérünk a végekre.
Magának átutalják a pénzt, mi meg elmegyünk egy mentőcsónakon. Őket sértetlenül kell visszavinnem, mert különben nem jelenhetek meg jobb körökben, végtére is úriember vagyok! – Úriember! – visszhangozták halk gyűlölettel a tisztek. Adler elvigyorodott. A szemed láttára játszadozunk majd el velük, kölyök! – Megígérem, becsületszavamra. Az ajtó kinyílt, a kemény léptű Max tért vissza, egy díszes, apró fémdobozt cipelt. Karján egy szürke ruha himbálózott. – Ezt látnia kell, főnök! – A dobozt letette a vezérlőpultra, és kinyitotta. Arannyal volt tele. A régi, hagyományos birodalmi arany, amit mindenhol elfogadtak, ha az ember nem akart kreditkártyákkal fizetni. – Tényleg baldachinos az ágy! Meg az a szekrény… egy vagyont ér! Főnök, ez valami flancos nemes. Ez meg egy igazi lézerálló kezeslábas! Kinyírtam a számítógépet, és nincs fegyvernek használható tárgy sem. Adler szeme összeszűkült. Mindig egy közeli helyiségbe zárta a tiszteket, mert néha szükség volt rájuk útközben. A kisebb hajóknál ez az étkező volt, de itt, a cirkálón az egy szinttel lejjebb esett. Praktikus választás volt a legnagyobb lakrész, viszont nem szerette, ha helyette döntenek. – Na, de kérem! Csak nem akar közrendűeket a szobámba engedni? – A kapitány tenyérbe mászó arisztokratizmussal hördült fel. – Talán nem tetszik? – kérdezte gúnyosan Adler. – De… de ugye engem nem zár össze velük? – A kapitány idegesen a földön heverő másodkapitányára nézett, aki izzó gyűlölettel állta a tekintetét. Adler arca jóleső vigyorba torzult. – Ne aggódj, fiú, úgysem ölnek meg, hiszen te vagy az életbiztosításuk. Indulás! – Mindet? – kérdezte kelletlenül Max a kadétlányokra pislogva. – Egyelőre – felelte Adler. Némán figyelte, ahogy a kétméteres kínai felemeli a sebesült másodkapitányt. Nem tartotta vissza. Nyolc óra alatt eljutnak a célállomásig, addig hadd tegye az öreg, becsületes tiszt pokollá a kölyök életét. Végül is Adler tisztelte a hősöket. Ki, ha ő nem? •••
Calderon természetesen végignyavalyogta a folyosót. A fegyveresek belökték őket a szobába, és bezárult mögöttük az ajtó. Csak ekkor mert utat engedni a felujjongó örömnek. Nem dilizett be, sőt, ellenkezőleg, apróságokból rájött a támadásra! Büszke volt magára, az előbb a Játék legmagasabb fokát nyújtotta. Minden tisztet életben tartott. ó, bárcsak apa látta volna! Pengeélen táncolt, de sikerült ép bőrrel kihozni mindenkit. És micsoda menetek várnak még rá… Hirtelen kijózanodott, ugyanis a körülötte lévő emberek egyáltalán nem osztoztak az örömében. Sőt! Megdöbbenve tapasztalt egy vicsorgó kínai monstrumot és egy öklöt, amely az álla felé tört. Félrehajolt, de hátulról Mammut és Dolomit elkapta. Két karjánál fogva kifeszítették Jakusi elé, aki aknavető erejű ütéseket mért a gyomrára. – Mocskos féreg! – Áruló! Calderon megfeszítette a hasizmát. Hideg fejjel felmérte a lincselésre készülő tiszteket és az ágyra fektetett Hegamont. A másodkapitány láthatóan tusakodott magával, de végül sötét arccal félrefordult, nem mentette meg őt.
Kénytelen lesz saját maga. – Elég! Abbahagyni! – Ezt Tives üvöltötte a szoba másik végéből, sikertelenül. A kapitányi szoba túlzsúfolt volt a két és fél tucatnyi embertől. A lány megpróbálta félrelökdösni az útjában állókat. Calderon tudta, ha visszaüt, már nem csak hárman fognak rátámadni. Ám ha tűri, akkor tönkreverik az arcát, amely ugyebár munkaeszköz… Gyomron rúgta Jakusit, majd Mammutnak beverte az orrát. Haonnak, egy vékony, agresszív fickónak a háta mögé került, és megragadta a torkát. Ujja a férfi gégéjébe nyomódott. Hasznos dolog a kikötőben ládákat pakolni; igaz, rosszabbul fizet a kapitánykodásnál, de az emberre ragadnak dolgok. – Vissza, vagy meghal! – kiáltott Jakusira. A kínai megtorpant, de aztán újra támadt volna, ha Tives nem furakodik közéjük. – Katona! Vigyázz! Mire vár, fiam? A doktor halott, a Szabályzat szerint a felettese vagyok! A „fiam”, vagyis Jakusi, két fejjel magasabb és tíz évvel öregebb volt a lánynál. Calderon a döbbenettől megfeledkezett a gégetörésről, a kínai meg a verésről. A törvény valóban előírta, hogy a személyzeti tiszt, aki a sokadik senki volt a ranglétrán, köteles átvenni az orvos posztját. Vagyis Tives a rangsor harmadik helyére ugrott. – Látták a szikéket? – csattant a lány. – Ganstent és Mirát megkínozták! Azt hitték, hogy az az őrült nem szedi ki belőlünk a kódot? A kapitány elérte, hogy mind együtt vagyunk! Mély csend követte a szavakat. Az éjszakások testén a lézerfegyver fekete pörkölődései mellett vágásnyomok is látszódtak. Calderon nem érezte időszerűnek megjegyezni, hogy túl kevés volt a vér. A sérülés a halál után keletkezett, mintha valaki csak a kés élességét próbálgatná a has felmetszésével. Sejtette, hogy ezzel egy szamurájivadék pontosan tisztában van. Lenézett az előtte álló lányra; Tives nem tűnt megviseltnek vagy rémültnek, még az egyenruhája sem gyűrődött meg a támadás során, mindössze egy tincs szabadult ki a feszesen lesimított fekete hajból. Vajon mi kell, hogy a lány kócos legyen? Atomháború? – Apropó, uram, az éjjel bebiztosítottam a hajót támadás esetére, ahogy megbeszéltük – folytatta Tives. – Kiváló! – bólintott könnyedén Calderon, mintha tudná, miről van szó. Várakozóan Hegamonra sandított, remélte, hogy a másodkapitány rákérdez. – Semmi sem változtat azon, hogy hazaáruló! – köpte a szavakat Hegamon. A fájdalomtól redőkbe gyűrődött amúgy is ráncos homloka. Hóna alatt és a mellkasán izzadságfolt terjedt, az égési seb mellett a combját markolászta, de látszott, ez csak újabb kínt okoz neki. – Uram, nem viseltek maszkot. Soha nem engednék el a kapitányt! – magyarázta a japán lány. – Ne erőlködjön, Tives! Tudja, Hegamon szerint a „jó kapitány” hagyja, hogy megerőszakolják a kadétjait, megcsonkítsák a helyettesét, ahelyett, hogy visszafoglalná a hajót. Nyilvánvaló! Calderon látszólagos sértődöttséggel megigazította a zubbonyát, közben a tisztekre pislogott, várva a szavai hatását. Ám azok egyöntetűen a másodkapitány mellett álltak, akit egy évtizede ismertek és becsültek. Még csak el sem gondolkoztak azon a lehetőségen, hogy ő itt esetleg hazafi. – Hazudik – vetette oda Hegamon. Homlokán gyöngyözött a veríték. – Eladott minket. A stratégiában ezt hívják talajvesztésnek. Hiába zseni a hadvezér, ha a hátország fellázad. Calderon tudta, most kamatostul megfizet az elmúlt napokért, és jogosan. A baj az, hogy nélküle meghalnak. Persze lehet, hogy vele is. Ettől a gondolattól rögtön jobb kedvre derült. – A flotta nem merte nyilvánosságra hozni, hogy az összes nőt megerőszakolták, de a titkosszolgálat jelentéseiben benne van – felelte sokat sejtetőn, mintha valami titkos szervnek dolgozna. – A fenébe is, Hegamon, nem azért sóztam magára a lőszerstatisztikát, mert lusta vagyok!
Azt sem tudom, hogy néz ki. Oregon admirális más szempontokat vett figyelembe, amikor kiválasztott. Ez végül is igaz volt: hullajelöltet keresett. Calderon – nemes lévén – nem hazudott. Ám mint minden Ferrero, ő is úgy vélte, a tények megfelelő csoportosítása még nem bűn. És mit tehet arról, ha valaki rossz következtetéseket von le? – Ki maga valójában? A titkosszolgálat embere? – kérdezte meghökkenve Nevrenil zászlós, idegességében a szokottnál is jobban előjött a beszédhibája, szinte selypített. – Pillanatnyilag a felettese. Leülnének végre? Mint a csótányok a szellőzőcsőben, olyan sűrűn vagyunk! Az emberek letelepedtek a földre, így kevésbé tűnt zsúfoltnak a szoba. A szőke kadétlány meghökkenve bámult a padlóra, majd a feletteseire, végül kis, gőgös fintorral az arcán a dohányszínű baldachinos ágyhoz lépett, és leereszkedett a sérült másodkapitány lába mellé. Egyedül Jakusi maradt állva. – Ha Oregon annyira megbízik magában, akkor halljuk, milyen parancsot adott nekem! – kérdezte kihívóan, karba tett kézzel a kínai. – Kifejezetten megtiltotta, hogy beszéljek erről önnel! Calderon szeme sem rebbent, ahogy blöffölt. – Csak nem a szellőzőre gondol? A nagydarab férfi döbbenten meredt rá. – Persze, az admirális nem akarta, hogy megbeszéljük. Ismeri a szót, hogy hadititok? – adta meg a kegyelemdöfést Calderon. – Mi lenne, ha nem álldogálna, hanem végre szétszedné a kádat? Az adagolójában van fájdalomcsillapító. Hegamon másodkapitány itt kínlódik, míg maga verekedésekkel szórakozik. Jakusin látszott, hogy szívesebben maradna a bordatörésnél, de Hegamon felnyögött. – Hogy érti, hogy a kádban? Egyáltalán: hogy néz ki ez a szoba? Honnan vannak a bútorok? – Itt járt a kapitány lakberendezője. A szexfunkciós kádakban mindig van alapfokú sebkezelő program, ez biztonsági előírás – felelte Jakusi tisztelettel a másodkapitánynak. – Adjatok egy poharat a bárpultról! Kell valami éles. A kínai a fürdőbe ment a pohárral; Calderon elhúzta a száját a hangos csörrenésre, ahogy a kézi csiszolású, gyönyörű, kék kristálypohárból vágószerszám lett, de most nem volt idő a szépség transzcendens voltán merengeni. A lényeg, hogy talán sikerül a befolyása alá vonni a tiszteket. Az emberek elkezdtek beszélgetni, halk zsongásukra Calderon fellélegzett. Hegamon összeszorított szája és szúrós pillantása azonban nem ígért jót, bár egyelőre hallgatott az öreg; és tűrte, ahogy Taina letépi a seb mellől a nadrágot. Calderon megigazította a zubbonya ujját. Egészen jól alakul a helyzet, legalábbis ahhoz képest, hogy agyon akarták verni. Tainát nézte, ahogy a sebesült mellett szorgoskodik, egyszerűen, természetesen és olyan nyugalmat árasztva, mintha odahaza teát öntene egy elegáns csészébe. A lány felnézett, mire Calderon félrefordult, és újra megigazította a zubbonya ujját. •••
Adler unatkozott. Arra gondolt, ha a pszichológus holohívása után bejönnek az orvosiba… Igen, akkor lett volna esélyük. Persze a doktornő azt hitte, van ideje. Azt hitte, a ládák csak kívülről nyithatók. – Főnök, mikor kapjuk el a lányokat? – Síkos megnyalta a szája szélét. Vézna, indulatos férfi volt, nevét egy jellegzetes szokásáról kapta. Szerette, ha egy nő minél síkosabb, és mi jobb erre, mint a vér?
– Türelem, sorra kerül az is. Vigyétek át a hullákat az orvosiba! A két éjszakás holttestét kihúzták a vezérlőből. Vigyáztak, hogy ne koszolják össze magukat; már mindenki átvedlett tiszti ruhába. Adler összecsukta a szikés táskát, és berakta a pult alá. Felvette a földről a lézerálló kezeslábast. Valaha neki is volt ilyen, imádta az érzést, a sebezhetetlenség ízét. Elvigyorodott, és letolta a nadrágját. Ledobott magáról minden göncöt, és belebújt a ruhába. Elég sokat tágult az öltözék, de még így is feszült rajta. Megnyomta a csuklónál lévő vastagabb fémlapot. Egy kesztyű csúszott a kézfejére; meglepetésére a tenyere mágneses volt. – Az mire jó? – értetlenkedett Síkos. – A kardot segít megtartani – fontoskodott Barkács, fel sem nézve a monitorról. Az egyik műszer csipogott. – Baj van, főnök! Az Admiralitásról hívnak – sercintett a padlóra Csocsó. Adler szitkozódott, kikapcsolta a kesztyűt, és gyorsan a lézerálló fölé kapta a ruháját. A csapat leült a székekre, munkát mímelve. – Add be! – parancsolta Adler. Óvatosságból ő nem kapitányi, hanem navigátori egyenruhába bújt. A kapitányokat és helyetteseiket mindig ismerik arcról, de ki törődik a kisebb rangban lévőkkel? A monitoron egy kedves, kerek arcú, szőke hölgy jelent meg. Frissen festhette ki a szemét, mert a szemzug még halványan vörös volt a tenyérnyi sminkdoboz lézeres irányzékától, noha ez másodpercek alatt elmúlik. – Üdvözlöm, Beller tizedes vagyok a Hatos Admiralitásról. Minden rendben? – Persze, tizedes. Miért? – kérdezett vissza nyugodtan Adler. Mellőzte a bemutatkozást. – Egy üzenet futott be hozzánk, miszerint a hajó támadás alatt áll. – Igen? Hát, ez érdekes – felelte el higgadtan Adler. Valóban érdekes volt. – Bizonyára valami ostoba kölyök szórakozott. – A védett csatornán jött, az önök azonosító kódjával. – Amint látja, senki sem lövöldözget – mosolygott bizalomgerjesztőn Adler. Köszönj el, te liba! Gyerünk! – szuggerálta magában a lányt, ám az a füle mögé simított egy szőke hajtincset, és fontoskodva folytatta: – Nézze, kötelességem a kapitánnyal beszélni. Ha Calderon kopaszodó ötvenes lenne, akkor is? Adler dühösen arra gondolt, vajh' milyen érzés lehet csipesszel kitépni a tizedes orra tövén üldögélő anyajegyet. – A kapitány éppen a mentőcsónakoknál van. A kadétoknak tart eligazítást… Habár jobban meggondolva, kész szerencse, hogy ez a liba gerjed a kölökre. Valószínűleg más még nem tud a vészjelzésről. – … de ha vár egy percet, akkor idehívom. – Köszönöm. Adler sietség nélkül távozott. Mikor a vezérlő ajtaja becsukódott mögötte, cifrát káromkodott, és futva tette meg a folyosón az utat a kapitányi szobáig. Beütötte az új szobakódot. Szerencsére a kölyköt még nem verték agyon. – Kifelé! – üvöltött Adler. – Csak te! – Kérem, érezzék magukat otthon! A sütőben van egy kis csemege… – affektált a kapitány. Adler belépett a szobába, és gyorsan kiráncigálta a férfit. – Jézusom – hallatszott a japán lány jajgatása, majd becsukódott az ajtó, mielőtt a tisztek észhez tértek volna. Adler egyik kezével a fiú nyakát fogta, másikkal a bordájába nyomta a lézerfegyvert. – Ügyes húzás volt, kölyök! Koptasd le Bellert, vagy. de jobb, ha látod!
Csak az orvosi szobáig lökdöste. Adler kinyitotta az ajtót, de nem mentek be, az ajtóból is lehetett látni a műtőasztalt és a vén doktornő tetemét. Szájában pöcök, mellkasa felnyitva; levágott fülei és ujjai a padló vértócsájában kis szigeteket képeztek. A kapitány nyaka megfeszült, tartása megváltozott. Megint felvillant benne az a kemény mag. Adler hirtelen ráébredt, hogy kettesben állnak a kihalt, nyolcvanméteres folyosón. A kapitány egy fejjel alacsonyabb volt és harminc kilóval könnyebb. Ám mi van, ha az izmai nem edzőtermi díszek, hanem valódiak? Adler felkészült a támadásra. – Szereld le a tizedest, vagy kifilézlek, és megetetlek az embereiddel! Világos? – lökte ki a rendelőből. A kölyök lazított a testtartásán, és Adler ettől még idegesebb lett. – Akkor ne lökdössön! – csattant föl gőgösen Calderon, és megigazította a zubbonyát. Önként indult tovább. A vezérlő ajtaja szétnyílt előttük. Adler a háta mögé rejtette a fegyvert, ahogy beléptek. – Á, a gyönyörű Beller tizedes! – mosolygott fáradtan, de kedvesen Calderon, mire a lány a képernyőn elpirult. Adler oldalra sétált, hogy szemmel tarthassa mindkettőjüket. – Calderon kapitány, csak azért hívom, mert a következő üzenet futott be hozzám: „Ez egy automatikus vészjelzés. A hajó támadás alatt áll.” Calderon látványosan meghökkent, majd vidáman felnevetett. – De kínos! Kedves öntől, hogy felhívott. Adler egyetértett: de még mennyire kedves! – Remélem, Oregon admirálisnak nem szólt. Szörnyű ez a tíz kadétlány! Tudja, pártolom a női tiszteket, de sajnos, nem mindenki végez olyan kiemelkedő munkát, mint maga – csóválta a fejét a kapitány. – Reggel a biztonsági protokollt vettük át. A hajónak van egy modulja vészhelyzet esetére. Gondolom, valamelyik lány elfelejtette szimulátorra kapcsolni a vezérlést, amikor aktiválta. – Még nem is hallottam ilyesmiről. Zseniális ötlet! – fuvolázta a lány. – Ugye? – csillant vidoran Calderon szeme. – De azért legközelebb nehogy felhívjon! Képzelje, ha most anarchisták állnának mögöttem! A lány fölkacagott. Szőke haja kiszabadult a füle mögül, odanyúlt és csavargatni kezdte. Ragyogott a tekintete. Adler az embereire nézett. Az arcuk közönyös volt, de a tartásukon látszott az elfojtott derültség. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Calderon nemcsak a nővel játszott, hanem velük is. – Pár nap múlva beugrom az admirálishoz. Megteszi, hogy nem mond neki semmit? Szeretném egy kidolgozott javaslattal meglepni. E héten is be akartam nézni, bár igazából önhöz, de hát túl sok kardpárbajom volt… – Hozzám? – kapott a szón a lány. Adler homloka felhőssé vált a fiú őszintének tűnő zavarától. Túl őszintének tűnt. És egyáltalán! Pár perce látta a doktornő tetemét. Nem létezik, hogy ilyen könnyen lepereg róla! Ennyire gátlástalan lenne? – Gondoltam, hátha lenne kedve eljönni vacsorázni. Ne haragudjon, tényleg nem akarok tolakodó lenni… – Nem! Úgy értem… egyáltalán nem tolakodó. Hány nap múlva landol? Adlerben meghűlt a vér, ahogy a kölyök előredőlt, ösztönösen átnyúlt a pult fölött, és megnyomott egy gombot. Kivilágosodott a monitor. „Célállomás: Leviatán űrállomás. Menetidő: 8 óra 16 perc.” Láthatóan Calderon is zavarba jött, mert bocsánatkérően Adlerre nézett, majd erőt vett magán, és újra a tizedesre mosolygott. – Nyolc nap múlva. Bár csak alig fél napot töltök majd az önök bolygóján, de szeretném jól
kihasználni az időt… – Calderon zavartan megakadt, amitől az eddig ártatlan mondat olyan kétértelművé vált, hogy a szöszke lány füle lángra gyűlt. Még egy percig búcsúzkodtak, majd a kapitány elegánsan intett, hogy bontsák szét az adást. Mielőtt Adler megszólalhatott volna, a kölyök máris rémülten hadarni kezdett: – Jól van, igaza van, ostoba ötlet volt! De hát lássa be, meg kellett próbálnom! Ki hiszi el különben, hogy nemzeti hős vagyok? Fene gondolta volna, hogy ez a kis liba visszahív! Adler látta az emberei vigyorát, és sejtette, hogy azon nevetnek, ahogy a köpönyegforgató, gerinctelen nemeskölyök pórul járt. Csakhogy minden viselkedésszilánk egyfajta mozaikdarab: a lélek lenyomata. Márpedig egy elkényeztetett ficsúr összeomlott volna a doktornő teteme láttán, kivéve, ha a végsőkig gátlástalan. Ám ha az, akkor miért védi a tiszteket? – Főnök, megvan az üzenőprogram, de kell a kód. Valami egyszavas aktiválás lehetett, hangfelismerő programmal kombinálva – közölte Barkács, a fiatal számítógépzseni. – Amikor behatoltunk a vezérlőbe, akkor hangzott el a szó, és a számítógép elküldte a szöveges üzenetet a Flotta központjába, Oregon admirálisnak. Csak egy címzett volt, szerencsére. – A kódot, vagy…! Calderon szolgálatkészen a terminálhoz lépett. Egy másodpercig tanácstalannak tűnt, majd begépelte, hogy „Jézusom”. „Kód elfogadva, program törölve” – írta ki a gép. Adler összeráncolta a szemöldökét. Jézusom? A tisztek sokat jajgattak, de a kapitány biztosan nem ejtette ki az ősvallásból származó szót. Mi folyik itt? Adlernek különös gondolata támadt: nem a szavakat kell nézni, hanem a hatásokat, az események „véletlenszerű” kimenetelét. Már egy órája elfoglalta a hajót, mégis élnek a tisztek, sőt senkit nem csonkított vagy erőszakolt meg! Calderon pedig tudja, hova mennek! – Fogjátok le! – parancsolta gúnyos hangon, és a vezérlőpult alá tett táskájához nyúlt. Kivett egy sokkolót. – Vége a játéknak. Síkos és Késes megragadta Calderont. A kapitány cinikusan felnevetett. Lefoszlott róla az eddigi megalkuvó póz. Adler érezte, ez a kölyök igazi arca. – Azt hittem, már sosem jön rá! „Jaj, zsoldos bácsi, ne bántson!” Haha! Azt hiszi, nyerhet? Csapdában van! Beller telekürtöli a randevúval az Admiralitást. Magának a hajó kell, nekem az emberek. Tegye tönkre a mentőcsónakokat, és hagyja elmenni a legénységemet! Egy-két napba beletelik, mire felszedik őket. Cserébe segítek, ideje üzletet kötnünk. – Üzletet? – horkant föl Adler. – Fogalmad sincs, ki vagyok! Odanyomta Calderon nyakához sokkolót, és bekapcsolta. A férfi meg sem próbált elhúzódni, állta a fájdalmat. – Magának sincs, hogy én ki vagyok – felelte leereszkedően a kapitány, nem törődve sem a kínnal, sem az izmain átfutó apró rángásokkal. Az áramütés még egy jajszót sem csalt ki belőle. Adler látta, hogy ezzel semmire sem megy. Fél perc után hátralépett, a sokkoló helyett a homokóra alakú mintázót vette elő. A faragóművészek arra használták, hogy kör alakú bemélyedést égessenek a fába. Adler is szerette, nagyon praktikus volt vallatáshoz, mert fokozatosan melegedett föl. – Ugyan, kölyök! A hőst alakítani nem olyan könnyű. Kétoldalról erősen megmarkolta a kapitány vállát a vigyorgó Síkos és a közömbös Késes. Adler felhúzta Calderon zubbonyát, és a hasához nyomta a mintázót, közben ágyéka bizsergett és megkeményedett a mozdulat intimitásától. Calderon farkasszemet nézett Adlerrel, ahogy a formázó melegedett. Adler kíváncsian figyelte a
másik arcát. Látta, mikor húzódik össze először a pupilla, látta, ahogy a másodpercek múlásával az első izzadságcsepp végiggördül Calderon halántékán. Majd egyre több és több, de a férfi csak állt, megfeszült állkapoccsal. Aztán az izmok apró, öntudatlan reszketése… Még mindig nem jajgat ez az átkozott!… Érződött a sülő hús szaga… Calderon szeme diadalmasan felvillant. Adler észhez tért, és elkapta a mintázót. Ha megöli, és a flotta felhívja a hajót, akkor kudarcot vall! Calderon nyer. – De kár! – suttogta a kapitány. – Vicces lett volna, ha megöl. – Te beteg vagy – ébredt rá Adler. Látta, ahogy Síkos és Késes összevigyorog. Pedig nem, ez nem mulatságos, ez veszélyes. – Segítek, ha elengedi mind a négyszáz embert. Aztán a végeken új üzletet kötünk. Dönthet, megöl vagy váltságdíjra cserél. – Négyszáz? – Adler hidegen elmosolyodott. – Már csak harminc, kölyök! A kapitányi kód nélkül sosem tudtuk volna szerves tisztítószerként azonosíttatni a HTX-et! Calderon szeme villant, Adler ösztönösen hátralépett a támadás elől, de a kapitány teste, ahogy megfeszült, rögtön el is ernyedt. – Hiba volt. Pár száz ismeretlen közlegény helyett harminc tiszt, akit utálok. Csökkent a motivációm. Ha így folytatja, nincs alku. – Ha nem engedelmeskedsz, megnyúzom az embereidet. – Kit érdekel? Nem nekem fáj – vont vállat Calderon. – Csak pár közrendű kutya. Adler ágyékon rúgta, aztán a táskához lépett, és kivette a legnagyobb szikét. – Lássuk csak, a monitoron deréktól felfelé látszol. Akkor a többi fölösleges. Vegyétek le a cipőjét! – intett Kopasznak és Létrának, akik eddig a vezérlőpult mellől figyelték az eseményeket. Síkos és Késes szorosabban markolta a kapitány karját. – Nem itt kellene, véres lesz minden. – Barkács hátra sem fordult, az egyik monitoron futó számsort bámulta, noha ez az emelet külön légkörön volt, a HTX nem juthatott be ide. Adler is tudta, mennyire veszélyes anyaggal játszadoznak, de Barkács mániákus ellenőrzési vágya gyakran idegesítette. – Sehol sem kellene – szólt közbe kajánul Calderon, miközben ellenkezés nélkül hagyta, hogy lemeztelenítsék a lábát. – Hallott már a Finosina lány esetéről? Adler összeráncolta a homlokát. Úgy tíz éve történt, hogy egy csapat elrabolt egy nemeslányt. A család kifizette a váltságdíjat, de amikor visszakapták a lányt, kiderült, hogy megerőszakolták. A Finosina család kihirdette, hogy aki elhozza a hat tettes falloszát, annyi gyémántot kap, amennyit az adott szerv nyom. Mind a hatot megkapták. – Tudja, az apámtól kértek tanácsot a Finosinák. Maga hány kiló? Száz? Elég nagydarab, de egy apróbb kincstárat megérek az öregnek. Már csak a presztízs végett is. Adler látta, ahogy Kopasz fölnéz. Biztos volt benne, hogy a tar koponya mélyén árfolyamok villannak. – Az előbb még azt a libát fűzted. Azt hiszed, engem is átverhetsz? Maradjunk csak a jó öreg lábvagdosásnál, az mindig beválik. – Ugye hallott róla, hogy a kardszertartásokhoz önhipnózis kötődik? Ha meggondolta magát, hajlandó vagyok tárgyalni. Már persze, ha lesz lábam, a szerveimre érzékeny vagyok… ZORACH! Az utolsó szót Calderon mély torokhangon mondta. Teste azonnal elernyedt, és rongybabaként csüngött a két zsoldos markában. Adler fölvonta a szemöldökét. Érdekes fejlemény. Ő is hallott olyan a pletykákat, hogy a főnemesi sarjak képesek az ájulásra, sőt akár a szívműködés blokkolására is. Ha fogságba esnek, és a család
féltett titkait akarják kiszedni belőlük, vagy aláíratni valami vagyonátadást vagy házassági szerződést, akkor ez az egyetlen mód, hogy a becsületüket megőrizzék. – Francba! – köpött a padlóra Csocsó. – A nő holovevője automatikusan tárolja az utolsó tíz hívást! Még ha át is operáltatjuk az arcunkat, ezek a hangminta alapján is elkapnak… – Csak blöfföl. Mit keresne itt egy főnemes? – Kis gondolkozás után azért letette a szikét, és gyomorszájon vágta az ájult férfit. Calderon nem reagált, ernyedten csüngött. Adler elvigyorodott. Lehajolt, és szájon csókolta a férfit. Az erre se moccant. – Nagyon ügyes! – csúfolódott Adler. – De ha nem nyitod ki a szemed, akkor átviszlek az orvosiba, és megerőszakollak. A zsoldos hiába figyelt, még a lassú légzés sem változott. Lehet, hogy tényleg eszméletlen? Igen, meg kéne dugni. Azt biztosan nem tűrné. – Átvigyük? – kérdezte Síkos. De mi móka van benne, ha a kapitány nem érzi? Ha nem üvölt, nem undorodik? És mi van, ha tényleg főnemes? Nincs olyan patkánylyuk, ahová elbújhatna; a saját emberei tépnék szét, és szó szerint széttépnék, ebben biztos volt. – Egyelőre dobjátok vissza a többi közé! Intett Létrának, hogy tartson Síkossal és Késessel. A langaléta férfi felkapta a kapitány cipőjét. Mikor bezárult mögöttük az ajtó, Adler a hallgatag, örökké magokat rágó Pocokhoz fordult. – Elviszed a tiszti mentőcsónakot, és leszállsz a legközelebbi bolygón. Ott egy nyilvános fülkéből felhívod az űrállomást, és megmondod, hogy korábbra kell tenni a kismama-találkozót, mert félő, hogy beindul a vajúdás. Nyugtasd meg őket, hogy nincs baj, ez puszta óvatosság. Induljanak el felénk! Pocok bólintott, és szó nélkül kiment. •••
Calderonnak nem esett nehezére, hogy végighurcoltassa magát a folyosón. Az elmúlt percek félelmetesen kimerítették. Lehet, hogy az apja képes az önhipnózisra, de ő bizony nem. Eljátszani tudja, de attól még éppoly fájdalmas. Ám a test fásultsága eltörpült a lelki mellett. Elillant a Játék íze, csak az üresség maradt és az önvád: a legénység miatta halott. Ha nem adja meg a kapitányi kódot, akkor nem tudták volna feltörni a védelmi rendszert. Hogy hibázhatott ekkorát? Hogy lehetett ennyire ostoba? Négyszáz ember gyilkosa. A zsoldosok kinyitották a kapitányi lakrész ajtaját, és behajították Calderont. A két tüzértiszt, Dakar és Malmro, lesben állt az ajtó két oldalán. Némán támadásba lendültek, fegyverként egy-egy üveget használva, míg Jakusi szemből hatalmasat ordított, hogy elterelje a figyelmet. Csakhogy Calderont hárman kísérték, és a harmadik fickó azonnal tüzelt. Malmro száját szétroncsolta a lézersugár, és megperzselte a háttérben a fából faragott intarziás szekrényt is. Dakart hasba rúgták; az anarchisták mozdulatain látszott a rutin, hogy nem először csinálják. Calderont belökték, azután az ajtó bezárult, fanyar füstillat és édeskés, égett hússzag maradt a szobában. A pillanatnyi csendben csak a tüzértiszt hörgése hallatszott, majd kitört a hangzavar. Dakar odaugrott a földön vergődő barátjához, sokan istenemeztek, az egyik kadétlány görcsösen felzokogott. Calderon feltápászkodott. Pillanatnyilag senki sem törődött vele, így fáradtan odaballagott a bárszekrényhez, és töltött magának egy italt. Az ismerős mozdulat megnyugtatta. Hányszor töltött így magának, hányszor látta apjától, anyjától, a rokonoktól. Ha baj van, a pohár az egyetlen kapaszkodó.
Az italba nézett. Hibázott: eszébe se jutott, hogy a legénységért tehetne valamit, a halálukat tényként kezelte, és csak a tisztekre koncentrált. Egy pillantást vetett Malmro égett torkára, a férfinek percei voltak hátra. Kínja eltörölte az utolsó játékos szikrát. Calderon nem az apja volt, a sudár, őszülő Ferrero, akit bolygók, sorsok hidegen hagytak, aki tovább játszana mosolyogva, könyörtelenül. – Iszogat! Maga nyomorult! – Alkoholmentes. Hegamon, ön tudta, hogy a kapitányi kód kell a HTX központi bejuttatásához? Calderon tudta, hogy hibázik, ha megkérdezi, de képtelen volt továbblépni. A kérdésre összenéztek a tisztek, az arcokra döbbenet, majd megvetés ült ki. Hegamon feje vörössé vált, de nem bírt megszólalni, a mellkasát dörzsölte. Calderont meglepte a reakció, kérdőn nézett Tivesre. – A centráltörvény elve, parancsnok. A kapitányi kód nemcsak a hajó irányításához kell, hanem minden program fölülírásához. Vagyis blokkolhatják a létfenntartó rendszereket, a fegyverraktárt, a lifteket, irányítják a folyosó kameráit… Calderon maga elé bámult. Sejtelme sem volt arról, hogy ennyire központosítva van a rendszer. Ez tipikus Fay gondolkodásmód, egy Ferrero sohasem hagyott volna ekkora biztonsági rést, méghozzá élő rést. Az összes kapitány gyenge pont, kínzással bárkit megtörhetnek, és akkor semmit sem ér az egész védelmi rendszer. A Fay Ház idióták gyülekezete, az első támadás után át kellett volna alakítani a számítógépes protokollt. – Elvégezte egyáltalán az Akadémiát? – szólt közbe gyűlölettel Jakusi. – Kötelező a tíz alkalomból álló biztonsági kurzus. Hát persze! Calderon most már emlékezett. A baj az volt, hogy mindet ellógta, mivel egybeesett a stratégia különórákkal, és a professzor elkérte őt. Nem kellett vizsgázni a biztonsági rutinból, így sosem pótolta be az anyagot. – Megfosztom a parancsnokságtól! – jelentette ki Hegamon. Calderon nem tiltakozott, fáradtan a poharába nézett. A sárga folyadékot vizsgálta, miközben Malmro távozott az életből. Nem akart felnézni. Anerra doktornő, Malmro, a legénység… mind az ő lelkén szárad. Hegamonnak igaza van, alkalmatlan mindenre. Annak idején Ferrerónak is az volt, hiszen minden tudása a felszínen mozgott. Ismerte a Birodalom gazdasági mechanizmusait, de nem mélyedt el az egyes bolygók irányításában. Vívni is kitűnően tudott, de sohasem hatolt mélyebbre, a transz a kardszertartás alatt sosem sikerült. Most pedig kapitánynak is alkalmatlan. Egyedül a stratégia volt az, amibe bele tudott feledkezni, bár lehet, hogy csak dacból, hiszen a Ferrero Ház volt az egyetlen, ahol lenézték ezt a tudományt. „Az okosoknak nyelvük, az ostobáknak seregük van.” – Malmro hősként halt meg. Nyugodjék békében – mondta csendesen Hegamon, majd az emberekre nézett. – Ha a géppel kivágjuk az ajtó nyitómechanizmusát védő lapot, akkor Jakusi ki tudja nyitni. Megpróbálunk eljutni a tiszti mentőcsónakig. Calderon a vágógépre pillantott. Örült, hogy Tives értett a szóból, és megtalálta a sütőben. Helyén volt az esze a lánynak akkor is, amikor bemondta a kódszót: „Jézusom”. Sejthette, hogy neki azonnal feltűnik, hiszen mindkettejüket az Ősök tiszteletére nevelték. – Uram, a folyosót kamerával figyelik, pillanatok alatt szétlőnek minket – vetette ellen Jakusi. – A csapat egy része kijut – közölte Hegamon. A szája vékony csíkká feszült a fájdalomtól. – A mentőcsónakot kilövik a külső ágyúkkal – ellenkezett Tives. – Lakott bolygók között járunk. Nem mernék megkockáztatni – csuklott el idegesen Nevrenil zászlós hangja. Arca szürke volt, homlokáról dőlt az izzadság. – Teljesítsék a parancsot! – reccsent a másodkapitány.
Jakusi engedelmesen a konyhába ment, és kihozta a már összeszerelt gépet. Nekilátott a munkának. Calderon látta, ahogy Tives segélykérőén néz rá, de elfordult. Alkalmatlan arra, hogy vezesse őket. Mióta két hete beverte Frank orrát, azóta meglódult körülötte az élet. Az elmúlt három nap eseményei túl gyorsan követték egymást, úgy érezte, alkalmazkodóképessége határáig ért. Az üvegért nyúlt, a ruha fájón dörzsölte a hasán lévő égett bőrfelületet. Hegamon terve végső soron kiváló volt. Fél perc alatt lemészárolják őket. Jobb alternatíva, mintha megerőszakolnák a kadétlányokat. Olvadt fém szaga töltötte be a levegőt, ahogy Jakusi kivágta a géppel az ajtó nyitószerkezetét védő szürke lapot. – Parancsnok! – figyelmeztette ingerülten Tives, ahogy a vágógép zaja elhallgatott. – Már nem vagyok az – vont vállat Calderon. Az ágyon ülő szőke kadétlány fölcsattant: – Uram! Csak nem akarja átadni a vezetést egy közrendűnek? – Viselkedjen, Fay kadét! – dörrent rá Hegamon. – Fay? – A kapitány majdnem melléöntötte az italt. Ha a lány viselheti a Ház nevét, akkor az apja bármilyen szegény lehet, de nemesember. – Milyen kötelék fűzi a Házhoz? – Ambrosia Fay vagyok, anyám Bogota lány volt, apám pedig a peltrai Fay családból való. Hát persze, a copfos kis Ambrosia! Calderon érezte, hogy ismerős a lány. A Ferrero ifjak szívesen osontak be más Házak lányaihoz. Igen sok dolgot lehet tenni egy leányzóval úgy, hogy a műszeres vizsgálatok szerint még szűz maradjon. A legtöbb Ház hallgatólagosan eltűrte a diszkrét kalandokat. Szerették a csemetéiket, és tudták, hogy a politikai házasság, melyet a fejük fölött kötnek, ritkán hoz boldogságot. Ám a Fay család katonás erkölcse a nevelésben is megnyilvánult. Aki belopózott a lányok épületszárnyába, az hajtóvadászatra számíthatott. Kamaszként Calderon sportot űzött a behatolásból, a hölgyek bájait felnagyította a kockázat. Ambrosia egyik nővérénél is járt. Azóta megnőtt az akkori szöszke kislány, és átesett egy orr- és szemöldökplasztikán. De mit keres a hajón? Calderon sehogy sem értette. Ámbátor a Fay Házban a lányok nem számítottak, legfeljebb csak akkor, ha a család szövetségre akart lépni valakivel. A fiúknak viszont kötelező volt a katonai karrier, amit tábornokok szárnysegédeként kezdtek – márpedig tábornok csak nemesből lehetett, Őfelsége legfeljebb admirális rangig tűrte a közrendűeket. – Bocsánat, hogy nem mutatkoztam be, azt hittem, tájékoztatták az érkezésemről – mondta bizonytalanul a lány. – Magánúton végeztem az Akadémiát, de biztosíthatom, hogy kiváló jegyekkel. Az apám ott volt a kardszalonban, és párbajozott önnel, rendkívüli kardforgatónak tartja. – Értem – felelte Calderon, mielőtt a lány többet mond. Rájöttek, hogy nemes, a vívóstílus elárulta őt, hiába vett át közrendűeknél jellemző elemeket, a mestervívók átláttak rajta. – Ön hányadik gyermek a családban? – Négy bátyám van és három nővérem. A Fay családokban mindig sok gyerek születik, gróf Utulien Fay tengernagy nem tűrne egykéket, egy nő szüljön, és neveljen jó katonákat vagy leendő anyákat, ez a fő feladata. Ambrosiának szerencséje van, valószínűleg a család kedvence. Ha sejtik, hogy ő nemes, könnyedén ideengedik, hiszen nem közrendű alatt szolgálna, és kadétként pénzt sem kap, tehát dolgozni sem dolgozik. Ám egy Fay egy Ferrero alatt? Vajon tudják, hogy ő Ferrero, vagy csak arra jöttek rá, hogy nemes? Vajon az öreg Utulien Fay, a kétszáz család feje, engedélyt adott erre, vagy az apa diszkréten kezeli Ambrosia kínos szórakozását? – Elnézést, modortalan voltam – hajolt meg finoman Calderon.
– Ne aggódjon, úgysem jut nyilvánosságra, ki parancsolt a halálunk előtt. Mindenképp tartsa a keze ügyében a méregkapszuláját, fölöttébb kínos lenne, ha molesztálnák. A lány szája sírósan megremegett, idegesen végigsimított a térdén, az egyenruhába törölve izzadó tenyerét. – Nincs nálam kapszula. – Tessék?! Ambrosia gőgje mögül kivillant a rettegés. – Nem hittem volna, hogy egy ekkora cirkálón szükségem lesz rá. Calderon arca elsötétült. A pohárba nézett. Az italtól várt választ. Vajon véletlen? Vagy újabb játék a Játékban? Létezik, hogy Utulien Fay halálba küldje ezt a kislányt? Ha a titkosszolgálat tudott a támadásról, akkor az öreg őrgróf is, hiszen a teljes űrflotta felsővezetését a Fay nemesek adják, és Utulien Fay tengernagy Őfelsége katonai jobbkeze. – Mit számít, hogy nemes? – vetette közbe Jakusi. – A lézer egyformán fáj. – Nem félek a haláltól! Én egy Fay vagyok! – felelte megvetően Ambrosia Fay. – De tudja, milyen politikai következménye lesz, ha molesztálnak?! – Egy pillanat, ön nem a hivatalos jelentkezési listával került hozzám? – kérdezte hirtelen Calderon. – Nem, a családom nem akart feltűnést. Vagyis nem a katonája, hanem a Házának vendége. Calderon elkáromkodta magát, természetesen spanyolul, úriember hölgyek előtt nem használ bizonyos szavakat. Ha Ambrosiát megbecstelenítik, az az ő szégyene lesz, és minden Ferreróé; a császár tombolna, nemcsak politikai és kereskedelmi hátrányt jelentene egy ilyen súlyos arcvesztés, de talán még Eterno Ferrero Székjogát is eltörölné, és akkor a Ház többé nem lehet jelen Őfelsége belső tanácskozásain, lesüllyedne a középnemesség körébe. – Tives, ha fogságba esnek, kérem, szíveskedjék eltörni a kisasszony nyakát! Most Tives káromkodott, méghozzá japánul. Úgy látszik, úrhölgy nem ejt ki nyilvánosan bizonyos szavakat. – Mégis hogyan? Elmondaná?! – Maga japán! És az összes felmenője szamuráj! – Na és?! Attól, hogy japán vagyok, még nem vagyok harcművész! – Orrokat töröget, gondoltam… – Hát rosszul gondolta! Pocsék vagyok közelharcból. Két mozdulattal maga alá teper még a legvéznább anarchista is! – csattant fel a lány. – Önsajnálat helyett kitalálhatna valamit! Látta, hogy méregették a kadétokat? Legalább rájuk legyen tekintettel! Calderon zavarba jött. Tives nem tudja megvédeni magát? Ez eddig fel sem merült benne, elképedten nézett a dühös nőre. – Akkor a vezérlőben mit művelt, Tives? Majdnem elindított egy ellentámadást. Az Ősökre! Ha nincs semmilyen különleges harci képzettsége, akkor minek hősködik terroristák előtt?! – Nem bírtam kivárni, amíg maga hősködni kezd! – Elég legyen! Az isten szerelmére, fogják már be! – üvöltötte magából kikelve Hegamon. – Meg fogunk halni! Értik? Mindenkit feldarabolnak, lelőnek, megerőszakolnak, és maguk egymással vannak elfoglalva?! Calderon és Taina összenézett, aztán egyszerre fordultak el. Egymással. Igen. Az egyetlen, aki számított, Taina volt. Calderonnak megfordult a gyomra a
gondolatra, hogy a lány tiszta narancsillata keveredhet annak a nagydarab állatnak a testszagával. Durva kéz nyúl majd a zubbony alá a hetykén álló mellekhez, letépik a nadrágját, szétfeszítik a lábát, és hiába küzd, sikolt, őrjöng, olyan dolgokat művelnek vele, melyet ember nem tehet emberrel. Eszébe jutott az az undorító csók, és émelygése mélyén feltámadt a gyűlölet. Egy mély, hideg, kemény gondolat, valami, ami több, mint érzés, inkább akarat. Lehunyta a szemét, hogy lehiggadjon, de a lány karcsú testének íve a retinájára égett. Fantáziája máris mögé rajzolt egy másik, nagyobb árnyat, és ettől még jobban elkomorult… A Játék föllángolt benne, ám a régi, könnyed szertelenség nélkül. Ölni akart. •••
Taina legszívesebben lenyomta volna Calderon torkán azt az átkozott poharat. Rettegett, míg a férfi az anarchisták kezén volt, könyörgött az Ősanyáknak, különösen Sezi úrnőnek, hogy legyen vele, segítse meg. És mit tesz ez a nyavalyás? Malmro halála láttán poharazgat! A lány érezte a többiekből áradó gyűlöletet, és igazat adott nekik. Calderon kinyitotta a szemét, és hűvösen a szekrény felé nézett: – Nevernil zászlós, kérem, adjon egy tiszta zubbonyt! A beszédhibás férfi láthatóan meglepődött, hogy a kapitány tudja a nevét. Némán a szekrénybe nyúlt. – Ez a legfontosabb dolga? – kérdezte éles hangon Taina, ám mikor Calderon kibújt a ruhából, elképedten jött rá, igen, ez a legfontosabb. A férfi testét számtalan vágásnyom és lila folt borította, a hasán pedig egy öklömnyi égésfolt vöröslött. Taina gyanakodva nézte a sebszéleket, a vágások kétnaposnak tűntek. – Megkínozták? – szemlélte meghökkenten Hegamon. A zubbony közben kézről kézre vándorolt. A szobában zavart csend támadt. Még Jakusi is, aki az ajtó nyitószerkezetét bütykölte, abbahagyta a munkát, hogy megbámulja a kapitányt. – Köszönöm, Parmal. Persze, hogy megkínoztak. Kimerítő magukat életben tartani. Taina rájött, Calderon miben mesterkedik, és fellélegzett. Ideje volt, hogy a férfi használja végre a képességeit. A kapitány közben minden eddigit felülmúlt tenyérbe mászó arisztokratizmusával. Pár könnyed mondattal felelőssé tette Hegamont a kialakult helyzetért. Az öreg még védekezni sem tudott, becsületes arca egyre fehérebbé vált, ahogy a doktornő bántalmazásáról hallott, hát még mikor Calderon elmagyarázta, hogy az orvosi ládákkal jutottak be az anarchisták. Taina kikotorta a zsebéből a kis tégelyt, amelybe Jakusi belecsorgatta a kádrobotból kinyert fertőtlenítő folyadékot. Eredetileg egy fülillatosító volt benne. Calderon lakberendezője döbbenetesen sok pipereholmit is elhelyezett a fürdőben. – Csak egy pillanat! Bekenem – lépett oda Calderonhoz, aki meztelen mellkasán épp begombolta volna a tiszta zubbonyt. Ecsetelő hiányában Taina az ujját használta. Óvatosan bekente a férfi izmos hasát, lágyan érintve az égett sebet. Fölpillantott, de a férfit lekötötte a hatalmi harc, épp Hegamont győzködte. Észre sem vette a testközelségüket, és azt, hogy a hasán babrál. Vajon, ha nincs a Fay lány, Calderon akkor is eljátszaná a nemzeti hőst? Ha nem kell kékvérű szüzeket menteni? Taina elhúzta a száj át. – Kész vagyok, ki tudjuk nyitni az ajtót – szólt közbe Jakusi. A falból kábelek lógtak ki. – Ne nyissa ki! Tönkretesszük, így kívülről nem tudnak bejönni – utasította Calderon. – Már nem maga parancsol – szólt közbe Hegamon, félig felkönyökölve az ágyon.
– Hegamon, gondolkozzon! A folyosón lemészárolnak minket, a padlót kell kivágnunk. – Jobb, ha a HTX öl meg, mintha lelőnek? Jó terv – morogta Jakusi. – Nem mondtam volna? Összefutottam a biológussal, aki a HTX-et gyártotta. A vírus három óra alatt elpusztul, vagyis még két óra, és biztonságos lesz odalent. Csak várnunk kell. – Biztos ebben? – Szó szerint az életemet teszem rá. Hegamon habozott. Taina látta, hogy az arcán legördül egy izzadságcsepp. Mindkét út a halálba vezethet, itt csak két rossz közül van választás. Taina látta, mennyire nyomasztja a másodkapitányt, hogy életek múlnak rajta; bő fél perc is eltelt, mire a férfi, a száját rágva, meghozta a döntést. A középkorú tiszt túl körültekintő, túlontúl lassan cselekszik, Taina idegesen arra gondolt, hogy ez még a halálukat okozza majd. Calderonnak kellene irányítania. – Legyen, a padló felé megyünk. – Hegamon kényszeredetten bólintott Jakusinak. A nagydarab kínai halkan szitkozódott, de nekiállt tönkretenni a nyitószerkezetet. Egy apró szikrázás, az égett műanyag szaga, és magukra zárták a csapdát. Taina gyomra összeszűkült. Inkább Calderon izmos testével foglalkozott, a friss, égett seb után a régi vágásnyomokat is bekente. Megcsapta Calderon enyhe verejtékszaga, vonzó illat volt. Taina gyomrában azonnal feloldódott a görcs. Az a férfi, aki kínzás után csak egy elegáns, finom kipárolgással rendelkezik, elég masszív, konok szikla ahhoz, hogy a segítségével túléljenek. A test nem hazudik. Calderon férfi, igazi férfi a szó ősi, japán értelmében is. Ha az Illatos bolygóra született volna, nem egyszerű kapitány lenne. – Apropó, Hasta, kérem, kivenné a kardomat a mosógépből? – intett Calderon. – Remélem, elkerülte az anarchisták figyelmét, és még ott van. – Önnek van kardja, uram? – kérdezte hátulról egy döbbent hang. – Nemes vagyok, Brom. De ez szigorúan titkos információ. Mindenkit a nevén nevez. Ügyes! Taina ujjával megsimította az utolsó nagyobb vágást is, rákenve az érzéstelenítőt. Calderon közönyösen tűrte, észre sem vette őt, és ez szomorúsággal töltötte el a lányt. Mennyire hidegen hagyja a kapitányt a külvilág! Sem az érzések, sem az emberek, sőt még a fizikai fájdalom sem hatol át sznobizmusa burkán. Vak a világra. Vak. Taina megdermedt. Hogy is szólt a jóslat? Az egyik kő a Szerelem Négy Köve közül az elsőt, a Látást kiütötte, de a többi… a Szavak Dala… hiszen milyen könnyedén enyelegtek már a vizsgán is! Az Érintés Parazsa… felrémlett előtte a lift és tenyere alatt a férfi meleg, izmos válla. És a Lelkek Tánca… hiszen egymás gondolatait is megértik! Ősanyákra! Calderonról suttogtak az Ősanyák, ő az, akinek testét-lelkét-mindenét odaadhatja, a férfi, akivel megízlelheti az igazi szerelmet, akivel harmatlepte nyáresteken tatamikon szeretkezhet, és aki nem csak ágytársa, de lelki partnere is lehet. Egy lélek, aki a társa, aki szél, miközben ő hajladozó fa, aki tó, miközben ő a csobbanás, akivel más lesz az élet, mert ketten együtt alkotnak egészet, és önmaguknál többek lehetnek. – Mi baj? – nézett le rá a férfi azonnal, valószínűleg megérezve a döbbenetet. Minden lelki változást érzékelt. – Semmi, uram. Kész vagyok. – Taina lesütötte a szemét, becsukta a tégelyt, és kis habozás után a nadrágjába törölte a kezét. Calderon nem gombolkozott, hanem kicsit lejjebb hajolt, hogy szemmagasságban legyenek. – Nézze, sajnálom, hogy a pokolba kívántam a kadétokat. Pont egy ilyen helyzettől féltettem őket.
A flotta titokban tartja, de az anarchisták mindenhol megerőszakolták a nőket. – Nyilvánvaló – bólintott Taina. Nyilvánvaló, hogy most őt puhítja. A kivillanó mezítelen, bekent mellkason megcsillanó lámpafény, a férfi hajtincse, ahogy a szemébe hull, a bizalmas előrehajolás… A kapitány most rajta veti be az eszköztárát. Ám ez szükségtelen, nagyapa úgyis kivégezné, ha egy lázadással szégyent hozna a családra. Taina a tisztekre pillantott. A férfi megnyerhette az eszüket, de a szívüket nem. Ezek az emberek nem fogják Calderont követni. Túl jól ismerik. – Vagy az a baja, hogy a kinevezésének nem örültem? Calderon hangja bensőségessé vált. – Minden rendben, uram – felelte Taina, és úgy érezte, elsüllyed. Mi a fenét akar? Olyan zsúfolt a szoba, és mindenki őket bámulja. Hát nem látja? Taina elindult a kadétok felé, ám a kapitány keze hátulról a vállára nehezedett. – Értem, akkor a parfümügy. Sajnálom, hogy túlreagáltam. A narancsillat… – A férfi megakadt, aztán mégis kinyögte: – …a feleségemre emlékeztet. Harminckét napja halott. Mara halott?Taina úgy érezte, a fejére szakad a plafon. – Nos – Calderon modorosan megköszörülte a torkát –, ha megbocsátanak, felkeresem a mosdót. Kérem, szolgálják ki magukat a bárpultból, minden alkoholmentes. A konyhaszekrényben találnak szárazsüteményt, még a fogadtatásomra hoztam. Hasta, az elálló fülű zászlós, kezében a fekete, arasznyi kardmarkolattal, tétován állt a fürdő előtt. Calderon csendes köszönömmel átvette, és bement a mosdóba, mögötte halkan becsukódott az elektronikus ajtó. Zavart csend maradt utána. Taina maga elé bámult. Felidézte Calderon úszásait; néha látta, ahogy a kék medence vizében órákig fel-alá szeli a vizet. Azt hitte, azért nem jár a társalgóba, mert nem akar keveredni a tisztekkel. Rossz kapitány volt, mintha nem lenne jelen, az agya mindig máshol járt. Hogy hihette, hogy bálokon, nőkön, szórakozáson? Falak voltak Calderon körül, modorosságból szőtt kemény falak, mániákus úszása, közönyös elzárkózása más elől, cinizmusa mind-mind a gyász jele volt, egy kétségbeesett emberé, aki nem tud tovább élni, nem tud dolgozni, lemerevedett abban a pillanatban, ahol elveszítette a szeretett lényt. Nem vetette meg őket, nem nézte le a tiszteket, csak képtelen volt jelen lenni, képtelen figyelni másra saját tragédiáján kívül. Öngyilkosság. – Taina visszagondolt Frank, a pszichológus szavaira, és nyugtalanul megropogtatta az ujjait. Hogy lehet, hogy nem látták meg a magányt, a kétségbeesést, a gyászt? Még ő sem, pedig hallotta Frank szavait. Maráról múlt időben beszélt. Taina a többiekre nézett. Jakusi az ajtó mellett támasztotta a falat, karba font kézzel, komoran. Hegamon másodkapitány az ágyon öntudatlanul a torkát köszörülte, mint mindig, ha tanácstalan. Végül fölsóhajtott. – A pokolba is! Tudta valaki, hogy meghalt a felesége? Taina kihallotta a kérdésből a szégyenkezést és az önvádat. A tisztek nemet intettek, úgy tűnt, mindenki hasonlóan megrendült. – Soha senkivel nem beszélt erről – motyogta a vékonydongájú, selypítő Nevrenil zászlós. – A mi hibánk is, senki nem örült neki. Pedig lehet, hogy normális munkaviszonyt akart. Hozott süteményt… Vajon ha Calderont nem ellenségként kezelik, akkor megnyílt volna? Az arcokról sütött a szégyen. Taina is rosszul érezte magát. Aztán hirtelen kijózanodott. Átkozott Calderon! Elmondaná a neje halálát csak úgy, céltalanul? Ó, nem. Biztosan nem! Calderon nem az az őszinte, kitárulkozó típus. Taina hirtelen más szemmel
nézte a helyzetet és az embereket. Vajon miben mesterkedik a kapitány? És hogyan? Hiszen itt sincs! Jakusi káromkodott. – Harminckét napja, vagyis nagyjából a temetés után jöhetett a hajóra. Nem kedvelem a fickót, de ez sok dolgot megmagyaráz. – Napokban számolja – tette hozzá halkan Nevrenil zászlós. – Nagyon szerethette. – Elvett egy közrendűt! – hüledezett Ambrosia Fay kadét is. Hátrasimított az arcából egy szőke tincset. – Döbbenet. – Közrendűt? – kérdeztek vissza többen is. A szó ott visszhangzott közöttük. Ambrosia gőgösen vállat vont. – A kapitány nemes, nem tudták? Bizonyára kitagadták, amikor elvette azt a nőt. Eldobott vagyont, rangot egy szerelemért, és már az asszony sincs neki. A tisztek összenéztek. Taina pedig elismerően gondolt a férfira. Ó, igen, most már meghalnának érte. •••
Oregon admirális szeretett adminisztrálni, noha ez nem a kemény férfi ismérve. A hatalom a szerteágazó apró események átlátásából ered. Mindig tisztában volt vele, melyik hajó merre jár, vagy éppen mi történik az Admiralitáson. Beller tizedest sem az esze, hanem a pletykás természete miatt tartotta. Legjobban a pazarlást és a meglepetéseket gyűlölte. A válópert is ezek miatt adta be. A felesége fel sem foghatta, hogy férje miért fordul sarkon a háromszáz fős születésnapi meglepetésparti láttán. Az admirális a hivatalos utasítást bámulta, Calderon lefokozását. Az asztalon dobolt az ujjaival, de azután elküldte a levelet a központnak. Elpocsékol egy fiút, egy jó emberanyagot, holnapra Calderon egy senki lesz, a flotta leselejtezte. – Parancsnok, egy úr keresi – lépett a szobába Beller tizedes. Oregon értetlenkedve nézett rá, miért személyesen jött be, ahelyett, hogy beszólna az asztali rádión. Azután meglátta a lány kezében a névjegyet, szemében a megilletődöttséget. Eterno Ferrero gróf. A névjegy – a súlya alapján – tömör arany lehetett. Az admirális nem ismerte az arany árfolyamát, de gyanította, hogy a havi fizetését tartja a kezében. Belenyomta a körmét a kártyába, olyan puhán szaladt bele, mint a vajba. A betűk diszkréten csillogtak, valószínűleg apró gyémántszemcsékből álltak. Mi a nyavalyát akar itt egy főnemes? Sőt, egy Ház feje? Intett Bellernek, hogy vezesse be. A belépő férfi meglepő módon nem cicomás, színes-zsabós nemesi öltözetet viselt, hanem elegáns, visszafogott hímzésű, szürke selyemzakót. Fekete sétapálcája láttán Oregon admirális már tudta, hogy üvölteni fog a bejáratnál dolgozó biztonságiakkal. Fegyvert kizárólag az ő engedélyével lehetett az épületbe hozni, márpedig a pálca egy kecses kardbot volt. – Üdvözlöm, admirális! Bocsánat, hogy csak így magára török, de épp a környéken jártam. Már négy éve tervezem, hogy megnézem az épületet. Utulien Fay gróf nagyon büszke a felújítások miatt – mosolygott a jóvágású, hatvan év körüli gróf. Őszülő haját szorgos kezek a tradicionális hét fonatba fonták, jelképezve a hét nagy Ház szövetségét. Bal füle mögött a lemetszett tincs intő jelként figyelmeztetett a nyolcadik Ház, a Sexertek bukására. Oregonra már a fellépésével is jó benyomást tett, ám az admirálisban túl mélyen gyökerezett a nemesekkel szembeni előítélet. A Fay család legjelentéktelenebb nemese is állandóan elvárta, hogy
hagyjon ott csapot-papot, amikor megérkezik, és hűséges kutyaként loholjon a nyomában. – Én is üdvözlöm, gróf úr. Ha kívánja, Beller tizedes szívesen körülvezeti az épületben – felelte kimérten. – Kiváló ötlet! Köszönöm, semmiképpen sem szeretnék a terhére lenni – bólintott kedvesen a gróf. Oregon meglepve pillantott rá. Az első főnemes, aki nem várja el, hogy istenítsék. Érdekes. – Épp csak beköszöntem. Látom, ezt a szobát is felújították. – Nos, igen. – Oregon szívesen hozzátette volna a „sajnos” szót. A gróf végighúzta az ujját az íróasztal aranyszegélyén, felpillantott a császári kép giccses keretére, és elfintorodott. – Meglepően ízléstelen. Azt hiszem, rászabadítom Utulien Fay barátomra a lakberendezőmet, Baboa asszonyságot. Egy elemi csapás a nő, de remekművek kerülnek ki a keze alól. No, de tényleg nem akarom föltartani… – indult kifelé. – Épp ráérek – döntött Oregon, és nem bánta meg. A gróf kiváló társalgó volt. Oregon a harmadik perc után azon kapta magát, hogy kedvenc témájáról, az Admiralitás épületéből eredő szervezési és fekvési nehézségekről beszél, de szó esett a városbeli eseményekről is, mint például az új színház építése vagy éppen egy fiatal kapitány kardpárbaja. A gróf említette a kardszalonokban terjengő pletykát a kiválóan vívó Calderonról. Csodálkozott, hogy a fiú ilyen fiatalon hajót kapott. Oregon ügyesen elterelte a kérdést, és a kadétlányos vád igazságtalanságáról beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy megkedvelte a kapitányt. Mikor visszaértek az iroda elé – a bámuló Beller tizedes mellé –, Ferrero gróf még búcsúzóul megjegyezte: – Tudja, szívesen megismerkednék a kardforgató kapitányával. Mikor lesz a bolygón? – Nyolc nap múlva – kotyogott közbe a szöszke tizedes az asztal mellől. Oregon összeráncolta a homlokát Beller tévedésére. A hajó útvonala hetekig másfelé vezetett. – Ó, úgy látom, kisasszony, ön közelebbről is ismeri – bólintott a gróf kedvesen. – Mostanság beszélt vele? – Igen, egy órája. Együtt fogunk vacsorázni, ha landol. Oregon mintha egy villanásnyi időre megdöbbenést és megvetést látott volna a gróf szemében. – Nagyon figyelmes ifjú, hogy egy héttel korábban fölhívja kizárólag ezért. – Ó, nem. Én hívtam, mert… vagyis igen, tényleg nagyon kedves. A lány füle lángvörössé vált. Oregon jól ismerte Beller arcszínének változásait, a hazugság sose ment neki. – Beller! Mi folyik itt? – Sajnálom, uram! Szólnom kellett volna, de csak egy technikai hiba volt. És a kapitány is mondta, hogy ne említsem, mert ő akarja elmondani az újítást. – Milyen újítást? – Van egy automata üzenetük, arra az esetre, ha támadás éri a hajót. Véletlenül bekapcsolták. Oregon úgy érezte, ráomlik az épület. Nem jutott szóhoz. Ferrero gróf kedvesen elmosolyodott. – Milyen ötletes dolog! Rögzítette a hívást, kisasszony? – Igen, gróf úr. De minden rendben volt, biztosíthatom – serénykedett nyugtalanul a lány. – Itt is van! Elindult a felvétel. Oregon sosem értette, mit jelenthet az a jelző, hogy „veszetten csillog” valaki szeme. Hát most megértette. Calderon sötét íriszében fekete fények lobbantak, miközben Bellerrel enyelgett. A háttérben vadidegen tisztek dolgoztak. – Milyen figyelmes fiatalember! Igazán nagy szerencséje van vele, kisasszony – kedélyeskedett a
gróf. – Sajnos, mennem kell. Kikísérne, admirális? Egy igazi Aranyszárnnyal parkolok, ha van kedve, megnézheti belülről… – Sajnálom, de… – utasította volna vissza Oregon, ám a gróf szeme figyelmeztetően villant. – Miért is ne? Miközben kiballagtak az épületből, a gróf tovább csevegett, olyan könnyedén, hogy az admirális már úgy vélte, tévedett az imént. Ám a kapuban megváltozott a befont hajú férfi arckifejezése, gyűlölettel sziszegte: – Átkozott Fay! Ezért megfizet. Mire vár, admirális? Hallotta, nyolc órájuk van. Jöjjön, a hajómról majd intézkedik! Az iroda tele van lehallgatóval. Nem szabad, hogy megneszeljék… Ezért leszúrom azt a nyomorultat! Oregon hagyta, hogy a másikból áradó düh és cselekvési láz magával ragadja. Pár perc múlva már a kis négyszemélyes fedélzetén állt. A prototípus gyári szagát mentolos légfrissítővel próbálták elnyomni, sikertelenül. Minden csillogott és valahogy túl sterilnek tűnt. A műszereknél ülő két férfi az érkezésükre tisztelettel fölállt. – Jevgenyij! Nyisson egy kódolt csatornát az admirálisnak, hadd értesítse a feletteseit! Spotni, felszállunk! – De nem… – próbált szóhoz jutni Oregon. A gróf ingerülten fel-alá sétált. – Négyszer gyorsabb a hajóm, mint a magáé, admirális! Ott akar lenni? Akkor ne ellenkezzen! – Csak azt akartam mondani, nem tudhatjuk, hol a hajó. – Dehogynem! Jevgenyij, szóljon a hálózatnak, hogy egy cirkálót keresünk. Aki mellett elhaladt az elmúlt húsz órában a Wellston, az jelezze! A típusa 6218-as chedawi. – Baj van, uram? – kérdezett vissza a bozontos szemöldökű navigátor. – Még sosem láttam ilyen… Zavartan elhallgatott, mert a gróf fagyosan fölszegte az állát a szemtelenségre, ám egy pillanat múlva elmosolyodott. Tartása ellazult, és látszólag dühe is tovaszállt. – Sajnálom, fiúk, az az idióta Fay már megint túllépte a határt. Emlékeztessenek rá, hogy szúrjam le. Oregon látta, hogy a két férfi elmosolyodik, mintha valami régi vicc jutna az eszükbe. – Admirális, ha nem akar velem tartani, természetesen kiszállhat. – Mehetünk – felelte tömören Oregon. Fél mondatból is felfogta, mekkora hatalom van a másik kezében. Az összes naprendszert kereskedelmi hajók róják, és mind-mind Ferrero-tulajdon. Bármerre vitték a cirkálót, még nem értek ki a lakott rendszerekből. Valaki biztosan látja őket. Még a titkosszolgálat sem ennyire hatékony. Ám más is volt, ami miatt maradt. Honnan tudta a gróf a hajó típusát? És miből gondolja, hogy a nyolcas szám órát jelent? Fölöttébb érdekes. •••
A kapitánynak nem akaródzott kijönni a mosdóból, legszívesebben legyökerezett volna. Mara halálát felhasználni… Ez annyira megalázó! Elvégezte a dolgát, kezet mosott, majd fáradtan leült a kibelezett kád szélére. Jakusi csúnyán elbánt a burkolattal, és ez – akármekkora ostobaság volt is – zavarta Calderon szépérzékét. Épp erőt gyűjtött ahhoz, hogy kimenjen, mikor berontott Tives. A lány mögött azonnal bezáródott az ajtó. – Már megbocsásson, és ha még…
– Jaj, láttam már pisilő férfit! Ugye maga sem elmenekülni akar, hanem visszafoglalni a hajót? – Lassítana, kérem? – Calderon felállt, hogy kimenjen a lány mellett a fürdőből. Már megint kettesben voltak, és ez zavarba ejtette. Tives még mindig észvesztőén kecses és rendezett volt, mintha most lépett volna ki a zuhany alól. – Kint arról beszélnek, hogyan jussunk el egy legénységi mentőcsónakig. A lány elállta az útját, Calderonnak hozzá kellett volna érnie, ha ki akar furakodni mellette a szűk fürdőszobából. Ez jobban riasztotta, mint kint az anarchisták. – Ostobaság! És ha Jakusi téved, és még él valaki? Itt hagyjuk ezeknek a henteseknek? És egyáltalán! Vissza kell foglalni a hajót, ez becsületbeli ügy! – Állj, állj! Jakusi téved? Ezt hogy érti? – Tessék? – hökkent meg a lány. – Azt hittem, rájött! Amikor eltávozásra mentünk, Jakusi parancsot kapott Oregontól, hogy egy szakaszon iktassa ki a legénységi főnyomócsövet. Módosította a főnyomócsövet, de a szerviz tudtán kívül, csak kézi eszközökkel. Ha sikerült volna, most élnének a többiek. De már tegnap szivárgott. – Azt akarja mondani… – Calderon megragadta a lány vállát. A remény apró szikrája is elég volt, hogy levetkőzze a kétségbeesést. – Talán élnek – bólintott mindent értve a lány. – Bár Jakusi biztos benne, hogy átszakadt a fal, de szerintem szerencsénk lesz. Az Ősanyák vigyáznak ránk. Calderonban tudatosult, hogy még mindig a lány vállát fogja, és az is, hogy a másik sem húzódott el. Furcsa, sokkal izmosabbnak gondolta Tivest, talán a határozottsága miatt. – Ha ennek vége, szívesen beszélgetnék az Ősanyákról. Maga sem tudta, miért csúszott ki a száján. Talán mert annyira közel álltak, talán mert jó volt belenézni a fekete szemekbe. De azonnal elengedte a lány vállát, és inkább a feladatra koncentrált. – Igaza van, ellenőriznünk kell, hogy a legénység közül van-e túlélő, de akkor is megszökünk. Még nyolc óra, és itt az űrállomás, amely elnyeli a hajót. – Egy űrállomás? – Igen. Döbbenetes ötlet, nem? Két éve nem tudják kideríteni, hogyan tűnnek el a hajók. Valószínűleg egy kisebb, mozgóképes állomás lehet, és ha kiszedték a belső falakat, teljesen üres. Muszáj megszöknünk, de ott már esélyünk sem lesz rá. – Én maradok. Nem állhatok a nagyapám elé azzal, hogy gyáván elosontam. Maga meg minek menne? Amúgy is öngyilkos akart lenni. – Jó érv. Igaza van, épp ráérek, de ketten kissé kevesen leszünk a hajó visszafoglalásához. Hogyan győzi meg a tiszteket? – Én sehogy, majd maga. Tudja mit, ha nyer és túléli, akkor átjöhet hozzám a hálaadó szertartásra. Ihat az őseim csészéjéből. Tives olyan hangsúllyal mondta, mint aki hatalmas kegyet gyakorol japánként egy külvilági söpredék felé. Valószínűleg tényleg hatalmas kegy volt, egy ilyen csészét meg sem nézhet idegen, nemhogy igyon belőle. Calderon felnevetett. Mulatságos ajánlat! Azután megérezte bensőjében a Játék felszikrázását. Pénz, hírnév, szex nem lett volna tét, de ez… Ez túl őrült és túl elegáns ahhoz, hogy visszautasítsa! – Rendben. Miért ne? Taina kezet nyújtott az alkura, és Calderon hosszú ujjai közé fogta az apró, meleg tenyeret. Csak egy pillanatig őrizte, jó érzés volt a lányt érinteni, aztán elengedték egymást. Együtt léptek ki a mosdóból. Calderon érezte, ahogy magukkal viszik azt a furcsa, veszett hangulatot.
– Jól van, kapitány? Nézze, sajnálom, hogy az elmúlt napokban… – kezdte volna Hegamon. Szürke arcán izzadságcseppek fénylettek, a kádból kinyert folyadék gyenge volt ahhoz, hogy teljesen megszüntesse a fájdalmát. Calderon egy legyintéssel elhallgattatta. Tekintetével felmérte a kisírt szemű kadétlányokat, a kétségbeesett tiszteket, végül Malmro letakart, falhoz helyezett holttestét. A szoba állott levegőjén érződött, hogy a szellőző alulmaradt a zsúfoltsággal szemben. Egyre melegebb és büdösebb lett, csípős izzadságszag keveredett a kibontott kekszek gyömbérillatával. – Nyolc óra múlva újabb anarchisták érkeznek. Cselekednünk kell! Jakusi, jelentést! Melyik szakaszt iktatta ki? A hatalmas termetű kínai föltápászkodott az ajtó mellől, vigyázva, hogy ne akadjon bele a falból kilógó szürke kábelekbe, melyekkel rövidre zárta az ajtó vezérlését. – Ha van valami íróeszköze, akkor lerajzolom. Calderon tűnődve körbenézett a felforgatott szobában, majd megállapodott a pillantása a kadétokon. – Hölgyeim, elő a rúzsokat! Ambrosia kelletlenül benyúlt a zsebébe, és elővett egy tenyérnyi kis korongot. Egy apró, automata sminkkészlet volt. Jakusi félpercnyi feszegetés után hozzáfért a tartalmához, és elkezdte felrajzolni a falra a hajó alaprajzát. Calderont minden emelet alaprajza szivar metszetére emlékeztette, kivéve a hetedik szintet, ahol a hosszúkás hajótesten elnagyolt fagylaltgombócként egy hatalmas buborék terpeszkedett: a vezérlőterem. Jakusi felskiccelte egymás mellé a hét szintet, precízen, szinte méretarányosan berajzolva minden kabint. A hetedik emeletet hosszanti irányba kettészelte a folyosó, amelynek a végében a vezérlőterem gömbje állt. – Elég csak vázlatosan – jegyezte meg Calderon a hatvanadik vonal után. – Ez a mi lakrészünk, a lift a folyosó közepén van. Nem véletlen, hogy csak egy lift visz le, így könnyebben lezárható. Alattunk az uszoda van. Még lejjebb, az ötödik szinten alattunk az algatenyészet van, uram. Teljesen zárt és automatikus a rendszer. A kinyert oxigén a központi csövön keresztül felmegy a felső szintre. Itt leágazik belőle három ág: az első a hetedik emeletet látja el, a vezérlőt, az orvosit és felső szint szobáit ellátó ág. Utána a főnyomócső újra lefelé fordul, és szétágazik a… – Ez nem logikus – szólt közbe Nevrenil zászlós. – Miért jön föl idáig az összes levegő? Miért nem ágazik el korábban? – Hogy lázadás esetén ne essenek csapdába a tisztek – felelte az ágyról Hegamon. – Harminc éve, a Sexert Ház lázadása során több hadihajón lemészárolták a tisztikart, és a közlegények a császári egységek ellen fordultak. Ezután a flotta átépítette a hajókat. Külön páncélozott terembe tették a kézifegyvereket, megerősítették és választható hajóvá alakították a vezérlőtermet, és a létfenntartó rendszerek is védettek. – Pontosan. A felszálló ág a hajó közepén megy, az kívülről hozzáférhetetlen, nem tudjuk a vezérlőben elzárni a levegőt. A leszálló ág viszont keresztezi a folyosókat, csak egy burkolólapot kell levenni, és a cső látható lesz. Minden szinten van egy leágazás, és az oszlik tovább a szobák és a szerelőhelyiségek felé. Míg a szerelődokkban volt a hajó, Oregon admirális parancsára leforrasztottam a két végén a főnyomócső azon szakaszát, mely a tiszti folyosóról elérhető, vagyis egy holtág képződött így. Létezik egy pótrendszer. Ez a tiszti szobákat ellátó ágból indul lefelé, és ellátja minden szinten a hajó külső burka alatt lévő lőtornyokat. Látj ák. Jakusi kis golyókat mutogatott az ábrán. Calderon összeráncolta a homlokát, majd odasétált a bárpulthoz, és töltött magának egy italt.
– De a lőtornyokat is össze lehet kötni a beljebb húzódó rendszerekkel… – folytatta Jakusi. Calderon pár perccel később úgy vélte, nemhogy eleget, de már túl sokat is tud a dologról. Az ajtó fölötti órára pillantott, tízet mutatott. Ha a HTX-et nyolc után juttatták be, akkor tizenegyig, de inkább fél tizenkettőig még ki kell bírniuk itt. Jobb, ha leköti valami az embereket. Húsz perc és három alkoholmentes koktél után Calderon végre feltehette az egyetlen lényeges kérdést. – Mekkora az esélye annak, hogy a legénység él? – Nem tudom, uram, szerintem nulla. Már tegnap este leesett a nyomás, vagyis elég nagy rés volt valahol. Ma reggel akartam megnézni… – És ha nem szakadt át? – krákogott Hal első tiszt. – Ha kicsi a szer töménysége, akkor a hajófenékben lehetnek túlélők. Nem ostobák. Ha rájöttek, mi történik, lehet, hogy eltömték a szellőzőcsöveket, vagy légmentesen zárt helyeket kerestek. Biztosan vannak túlélők! – De hogy nézzük meg? Minden folyosón van kamera, nem tudunk észrevétlenek maradni. – Hegamon is a torkát köszörülte. A levegő áporodottá vált, és a sok meleg test miatt a hőmérséklet is emelkedett. A bárpult mellett álló Calderon szó nélkül nyitogatni kezdte az üvegeket. Intett a kadétlányoknak, hogy hordják szét. Próbált a beszélgetésre koncentrálni, de a fülledtségtől egyre rosszabbul lett. Feltépte a nyakán a gombokat. Körbenézett a plafonon, a szellőző közvetlenül a szekrény fölött húzódott. Muszáj meditálnia! Ha most rohamot kap… – Pihenjenek! Szükség lesz az erejükre. Ha szerencsénk van, az anarchisták még egy darabig békén hagynak minket. Szerintem egyenek valamit. Ha megbocsátanak… Könnyű volt felmászni az intarziás szekrényre. Calderon nem törődött a meglepett tekintetekkel. Törökülésbe ült, és lehunyta a szemét, kirekesztve mindenkit. Olyan ismerős volt a helyzet, olyan megnyugtató… A kardszertartást gyakorolták ebben a pózban, mezítelen talppal és felsőtesttel. Hátát kellemesen hűtötte a beáramló levegő, de a magasban melegebb volt. Kis gondolkozás után mégis kinyitotta a szemét, levette a zubbonyát, majd kivette a kardot a zsebéből, hogy ne nyomja az oldalát. – Kapitány, jól van? – bámult föl rá Hegamon. – Persze, csak nem bírom a tömeget – felelte Calderon. Újra lecsukta a szemét. Muszáj meditálnia, egy pánikroham lerombolná ingatag tekintélyét. A beszélgetés kis hallgatás után tovább folytatódott alatta. Tives ügyesen felvette a fonalat, és kérdésekkel bombázta Jakusit. Calderon felfelé fordított bal tenyerét a térdére helyezte, jobb kezében vízszintesen feküdt a kardmarkolat, a másik kéz felé mutatva. Ősi testtartás. Úgy mondják, a szertartás közben a kardot nem a test, hanem a lélek nyitja ki. Valaha egy hibás mozdulat átszúrhatta a combot. Talán száz éve, hogy nem bíznak a fegyverkovácsok az ifjakban: a hőérzékelő kivédi a balesetet. – A belső rádión keresztül hallhatták, ahogy mások haldokolnak. – Ha bezárkóztak, és eltömték a ventilátorokat… Calderon a vívócsarnokra koncentrált. A mozdulatokra. Szúrás. Hárítás. Visszalépés. Közben némán formálta a rituális szavakat. Gyerekként nevetségesnek tűnt a belőlük áradó pátosz, most minden mondat valósággal telt meg. Harc, halál, hősiesség… az ősök szavaiban élet volt, erről a helyzetről meséltek, az ilyen, harc előtti várakozásról; a reménytelen küzdelmekről, a jó halálról. Eszébe jutott, hogy már kimondta a transzba ejtő szót a terroristák előtt. Akkor sem történt semmi, talán soha nem is fog. De ezek a mondatok annyira megnyugtatóak, a kardszertartás imái lecsendesítették a testét, az előbb még összeszorult torka elernyedt, ahogy a szavak monoton kopogtak az elméjében.
– Végül is nem kellenek a folyosók, a belső szervizjáratok sok helyre elvisznek – hallotta Jakusi dörmögését. Fénysáv a padlón – ugrott be az első éles, tiszta kép a hajdani vívócsarnokról. Calderon a falevelek árnyékaira összpontosított, a hajladozásra és az érzésre, ahogy kecsesen eltáncol a mester kardja elől. Szisszent a penge, ahogy előcsusszant, pontosan a bal tenyerére érkezve. Nem vette észre, hogy megnyomta a gombot. Minden olyan lebegő volt, csak az emlékek maradtak, a mozdulatok. A pillanatok, ahogy gyerekkorában az edzőterem padlóján megül a fény, és benne úsznak a porszemcsék. Csak lebegnek, libegnek… – Istenem, ez a kardszertartás… – mondta halkan Ambrosia, de Calderon ezt már csak homályosan hallotta: távol járt, ahogy életében még soha. Zorach, zorach, suttogta valami a kezében tartott kardból; az emlékeiben lebegő porszemcsék beledermedtek a felkelő nap aranyló fénysávjába, és csak ez a szó maradt, hangok kemény zöngéje – és hirtelen megértette, hogy nem pusztán kódszó ez, hanem egy név, egy ősi név, az ő kardjának a neve, ezt suttogta magában ő is, míg betöltötte a szó, a karcos keménység, az ölés szikkadt mássalhangzói és a két suttogás, a külső és belső egy hanggá vált őbenne – zorach, zorach a kard lelkét hívta vele, a testvért, hogy egyek legyenek, és ahogy a fénylő csík belé költözött, látta az eljövendő harcot, a vezérlő folyosóját, az égett foltokkal tarkított szürke falát, a lézerágyúk égkék villanását és a saját halálát, újra és újra átélte a lövéseket, csiszolta a tökéletlen mozdulatokat az örökkévalóságig, a lehetetlent a lehetségesig, míg teste lebegő porszemmé vált, fénysávban lebegőlibegő, halhatatlan, tiszta porszemmé, fekete kecses karddá, az örökkévalóság fénysávjában táncoló mozdulatlansággá… •••
Taina túlzásnak tartotta ezt a kardos hencegést. A félmeztelen kapitány a méteres fallikus kellékkel… Vajon a kadétlányok fejét akarja elcsavarni? Azt már sikerült. Ambrosia suttogva sorolta, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy ilyet láthatnak. – A fegyver választja a harcost, és ez a fekete kard, esküszöm, gyilkolásra született! A legtöbb fegyver cifra, mutogatásra való, de ez nem, túlságosan letisztult a markolat formája. Taina türelmetlenül hallgatta az olyan ostobaságokat is, hogy a kard lelke személyiségváltozást okoz. A kadétlányok szeme csillogott, nekik ennyi is elég volt, hogy mítoszt szőjenek a jóképű férfi köré. Szerencsére dél lett. – Uram, itt az idő! Calderon nem mozdult. Taina egyre hangosabban szólongatta. Ez már nevetséges! Végül fellépett a napot mintázó faragásra, és meglökte Calderon térdét. A többi villámgyorsan történt. A lány csak a gyorsaságának köszönhette, hogy nem hagyta ott a fejét. Calderon reflexből támadt, egy csuklómozdulattal kifelé suhintott, de Taina hátralökte magát, és leesett a tisztekre. Alatta jajgatás hallatszott. A férfi tekintete üres volt, ahogy – immáron félig térdelve – a második csapásra emelte a kardot. Ambrosia sikoltott, mire a csapás megállt. Calderon megdermedt, majd némán becsukta a fegyvert, és a semmibe meredt. A térdelő, támadásra váró testtartás azonban megmaradt. – Mi a fenét művel?! – ordított rá Hegamon egy pillanatnyi döbbent csend után. Taina meglepetésére Jakusi odasietett őhozzá, és óvón megtapogatta, hogy jól van-e. Calderon üres arccal feléjük fordult. A lány hátán felállt a szőr, ösztönei veszélyt súgtak, jobbnak látta, ha
elhúzódik a nagydarab kínaitól. – Feleljen! Mi volt ez?! – Könyörgöm, halkabban – kérte az ágy szélén ülő Ambrosia Hegamont. – Nem jött ki a transzból, már láttam ilyet. Az első egyesülés mindig veszélyes, van, aki nem tudja uralni a kardot. Az egyik unokabátyám negyvenkét embert vágott le, mire sikerült agyonlőni. – Ne beszéljen ostobaságokat! Ambrosia nem felelt, hanem óvatos mozdulattal felállt az ágyról, és a legmesszibb pontra sétált a hangoskodó parancsnoktól. Ez sokkal meggyőzőbb volt. Nagyon mély lett a csönd. Taina úgy érezte, a hőség ellenére is fázik. – Leöl minket? – kérdezte halkan Nevrenil zászlós. – Amíg nem tart ellenségnek, nem támad – mondta halkan Ambrosia. – Legalábbis remélem. Nagyon gyorsan ki kellene jutni innen. Hegamon a vágógépre, majd a padlóra pillantott. Habozott. Taina érezte a pillanatot, a felismerés döbbenetét. A másodkapitány most ébredt rá a felelősségre: ha téved, egyetlen parancsa megöli őket. Odalent talán a HTX várja őket, idefent viszont a kapitány őrülete lehet veszélyes. – Mi legyen? Vágjak? – Várjon, Jakusi! Én… vagyishogy… Istenem, térítsék magához azt a nyomorultat! Nem igaz, hogy képes a saját elméjében is elbújni! Esküszöm, szándékosan teszi, csak azért, hogy velem kibabráljon! – Lehetetlen kihozni – szólt közbe Ambrosia. – Az első egyesülésnek öléssel kell végződnie. Ha megölte a bikát vagy más állatot, beindul egy levezető rituálé az imával és a kard megtörlésével. Bár az unokabátyám még ekkor sem tudott elszakadni, olyan erős volt a kapcsolat. Taina a verejtékező, szívét dörzsölő Hegamonra nézett. A férfi még mindig döntésképtelen volt. – Uram? – sürgette Jakusi. Hegamon kétségbeesetten habozott. Tives döntött. – Uram, súlyosan megsebesült, ez befolyásolja az ítélőképességét. Sajnálom, de kötelességem átvenni a parancsnokságot. Sem a kapitány, sem ön nincs megfelelő állapotban. – Ön túl fiatal ehhez! – Ön pedig le van szedálva. Tele van egy ismeretlen gyógyszerrel, amely láthatóan elég rosszul hat a szívére. – Taina ősi japán mozdulattal meghajolt. – Minden tisztelettel kérdezem, ha a tankönyvében szerepelne ez a helyzet, akkor mit javasolna? Hogy a tisztek kezdjék el firtatni a rangidős korát? – Nem. Ez elképzelhetetlen. – Hegamon nyelt egyet. Ilyen szépen még senkit sem nyilvánítottak alkalmatlannak. Hegamon szemén látszott a szégyen, de az is, hogy megkönnyebbült. Más dolog békében, hadijátékokon irányítani egy hajót. Bólintott. – Valóban egyre rosszabbul vagyok. Öné a parancsnokság. – Vágjon – intett Taina határozottan. Jakusi megragadta a gépet, és dolgozni kezdett. Az izzadságfolt egyre terjedt a zubbonya hátán. Taina körbepillantott. Félelem ült az arcokon. Amikor sikerült az első lyukat kivágni, Jakusi habozva felnézett, ám Taina bólintott, hogy folytassa, majd minden lelkierejét összeszedve nyugodtnak tűnő mozdulattal közelebb lépett a réshez. A beáramló hűvös levegő vízszagot hozott. Minden másodperc végtelenül hosszúnak tűnt. Jakusi összeszorított foggal vágott tovább. Taina még sosem érezte ennyire hosszúnak a perceket. – Rendben, élünk. Dakar, Nevrenil, segítsenek Jakusinak! Megszenvedtek mind a hárman, mire sikerült felfeszíteni a fémlapot. Lenéztek, Nevrenil azonnal a
szájára szorította a kezét, és kirohant a mosdóba. Dakar megtörölte a homlokát. – A medencében öt holttest van. Nem kellene a vízbe ugranunk, attól, hogy a levegő nem fertőz, a vízben még lehet élő vírus. – Honnan szerzünk kötelet? – jegyezte meg Hegamon elkeseredetten. – Elfecséreltünk egy csomó időt. – Nincs mese, egy embernek fel kell áldoznia magát. Ha életben marad, megyünk mi is – szólt Ambrosia gőgösen. Calderon leugrott a szekrényről. Halk huppanással ért földet, és máris ugrott volna le a lyukon át, ám Taina elébe állt, és szótagolva magyarázott: – Ne! Érti? Nem mehet a vízbe. Calderon kezében kinyílt a kard, Taina oldalra vetődött, ám a férfi az ágy felé mozdult. Hegamon felordított, de a kapitány nem rá sújtott le, hanem az ágyról kétoldalt lecsüngő baldachint szabdalta darabokra. – Mozgás, emberek! Kössék össze! – utasította az embereket Taina, amikor levegőhöz jutott. Jakusi óvón felsegítette, és Taina meglepve látta, hogy a kínai védelmező mozdulattal közé és Calderon közé állt. Calderon becsukta a kardot, és az egyik csíkot a derekára kötötte, de a szeme ugyanolyan tompán meredt előre, mint eddig. – Jól van, uram? – Taina Hegamonhoz lépett, és kitapintotta a nyaki ütőerét. A férfi zihált. – Nem. Mintha abroncs lenne a szívem körül. – Kihagy a szívverése. Lélegezzen mélyeket, hozok vizet. A mosdóban Nevrenil zászlósba ütközött. A férfi összehányta a falat. – Fay kadét, jöjjön, segítsen a zászlósnak, rosszul van – parancsolta be gonoszul Ambrosiát. A kadétlány valami ismeretlen nyelven szitkozódott halkan, de bement. Mire Taina megitatta Hegamont, addigra a „kötél” is készen állt. Calderon a másik végét a szekrény lábához kötözte, majd a szájába vette a becsukott kardot. Kecses mozdulattal leugrott a nyíláson, elkapta a peremet, és fel-alá ingott, meztelen hátán megfeszültek az izmok, majd elrugaszkodott, hogy kiugorjon a medence széléig. Taina látta, hogy tenyere után véres maszat maradt, az éles szegély felsebezte. Jakusi ledugta a fejét. – Anyám! Sikerült neki! Kiugrott a partra… nem hittem volna. Jól van… Odakötötte a kötelet. Taina odatette a párnát, hogy a selymet ne vágja el a szegély. Elsőként Dakar mászott le, majd egyenként a többiek, minden tiszt és kadét. Már csak Jakusi és Hegamon maradt Taina mellett, amikor kijött a mosdóból Ambrosia és a selypítő Nevrenil zászlós. A lányon látszott, hogy katonacsaládból származik; nem érdekelték a hullák, sem az, hogy lehorzsolja a puha bőrét, könnyedén elindult lefelé. A zászlós azonban, amint lenézett, újra hányni kezdett. A másodkapitány közben elbicegett a lyukig, a fájdalomtól eltorzult az arca. – Menjenek! – parancsolta. – Kilencven kiló vagyok, bárki segítene, leszakadnánk. Tives, ha bármi történne… mégse meneküljenek, haljanak meg harcolva! – Úgy lesz, uram. Taina lemászott, a selyem már nyirkos volt a sok izzadt tenyértől. A gondolatai közül megpróbálta száműzni a lebegő hullákat, miközben a partra kínlódta magát. A medence körül felborított nyugágyak hevertek. A padlón szétszórva törülközők és kis kézi számítógépes játékok. Néhány holttestet látott a kijárat előtt. Az egyik félig kilógott a folyosóra. A bejárati ajtó nyílt-csukódott monotonul ismétlődve. Taina látta, hogy Calderon óvatosan kikémlelt a folyosóra, majd megfordult, és új kijutási lehetőséget
keresett. Talán észrevette a kamerát, talán csak felfokozott ösztönei súgtak veszélyt, Taina nem tudta. Vita hangzott felülről, majd Nevrenil kezdett görcsösen lemászni, ám félúton járt, amikor megcsúszott a keze. Kiáltani sem volt ideje, a vízbe csobbant. Dakar majdnem beugrott utána. – Vissza! – kiáltotta Taina. – Egyedül kell kiúsznia! Nevrenil a vizet köpködve kapálózott, de végül összeszedte magát annyira, hogy kissé távolabb tőlük a partra evickélt. Taina mindenkit messzebb parancsolt, és ő is hátrahúzódott, miközben a férfi köhécselve lihegett a szárazon. Közben Jakusi leeresztette Hegamont a lukon. A köpcös másodkapitány megragadta a kötelet, és minden fájdalma ellenére szívósan lemászott. A kínai zárta a sort, ő volt a legsúlyosabb, de a hernyóselyem elbírta. Nevrenil köhögése váratlanul hörgésbe ment át. A férfi vinnyogott, és kétségbeesetten botorkált a többiek felé. – Maradjon ott! – sikította Ambrosia. – Állj! Ez parancs! – üvöltötte Taina is, ám hiába. Nevrenil pánikba esett, sikoltva törölte a ruhájába a kezét. Segítségért könyörögve feléjük lódult. – Ne! Az Ősökre! – Taina hiába hátrált, mögötte feltorlódtak a tisztek, elakadt bennük. Nevrenil már csak kétlépésnyire volt tőle. Hirtelen Calderon rontott ki mögülük. Egyetlen suhintással leszelte a zászlós fejét, mielőtt a többiekhez ért volna. A vér körívben fröccsent, majd tompa puffanással leesett a fej. Belegördült a vízbe. Kitört a pánik. Tainát egyszerűen elsodorták, a földre zuhant. – Állj! Vissza! Hiába üvöltött. – Elég! – dörögte Hegamon. Mély hangja visszhangzott az uszoda falain. A csapat megtorpant, az évek óta sulykolt engedelmesség legyűrte a pánikot. Taina feltápászkodott. – Az ajtó az egyetlen kijárat? – kérdezte Hegamon a kínait. – Nem, van egy szervizjárat. Erre! Úgy tűnt, Hegamon túlesett a krízisen, és már képes irányítani. Taina megkönnyebbült. Most fogta fel, hogy az elmúlt fél óra menynyire kimerítette. Calderonra pillantott. Az egyetlen, aki megmenthetné őket, félmeztelenül hajlong egy fertőzött holttest előtt. Idegenné vált, eltűnt belőle az a megfoghatatlan valami, ami a lényét olyan varázslatossá tette. Eszébe jutott gyerekkora hőse, Minota, a bátor szamuráj. Olyan volt most Calderon, csakhogy az a deviancia, mely a filmeken romantikus volt, élőben félelmetes. Nevrenil nyakából még ömlött a vér, lecsorgott a medencébe, elszínezve a vizet. Taina elfordult. Ólomsúlyú léptekkel a csapat után indult. Jakusi – utolsóként – rá várt. Az ajtó zárjával matatott. – Túl veszélyes a fickó. Sajnálom. Taina kiszáradt torokkal lépdelt tovább. A szeme égett, el nem sírt könnyek gyűltek benne. Hallotta az ajtó csattanását, és a rövidre zárt vezetékek szisszenő hangj át. Nem nézett hátra. Calderon felocsúdott. Megszűnt az elméjét uraló tompa nyomás, és az a nyugodt világosság, amely igenre és nemre bontotta a világot. Holttest a lába előtt. Vér a kardján. A rémült kiáltások. Tives utolsó pillantása. Tudta, mi történt. Végig jelen volt, csak valahogy hátul, agya mélyebb szegletén. Nézte az eltorzult fejet, a vértócsát. Borzadni akart, kétségbeesetten érezni valamit, de üres volt belül. Kikerülte a lefejezett holttestet, és fásultan a medencéhez sétált. Csak egy korty kell, és végre vége.
A víz olyan nyugodtnak tűnt, mintha nem is a halált hordozná. Az egész uszodában csend honolt, az egyetlen mozgó – monoton surranó, csattanó, újra surrogó – dolog az elromlott elektromos ajtó volt. Az óceánillatú légfrissítő elnyomta a vér szagát, és a víz kékjébe lassan elkeveredtek a vörös cseppek, egyre halványabbá vált a rózsaszín árnyalat. Calderon a hullákat nézte. Csak inni kell a vízből, és megszűnik minden gondja. Néhány korty, és nincs bűntudat, nincs felelősség. Sötétség várja, ahol nem számít, hogy elárulta a legénységet, megölte a zászlóst, nem számít, hogy mit érzett vagy nem érzett Mara iránt. Calderon leguggolt a medence szélénél. A szája száraz volt, a nyelve szinte a szájpadlására tapadt. Egy korty és vége. Elég nagy a hajó, Hegamon és a többiek elfogócskáznak majd az ellenséggel. Talán szerencséjük lesz, talán Beller tizedes elég pletykás, és valakinek csak lesz annyi esze a központban, hogy ellenőrizze a hajót. Ambrosia is okos, megöli magát, mielőtt teste közkézen forogna. Calderon a vizet nézte. Aztán mégsem nyúlt bele. Hirtelen ráébredt, hogy egy idióta. Mara, Nevrenil, Anerra doktornő bármit megadna, hogy élhessen. Ő pedig mindent eldobna… miért is? Elszúrta az életét. Na és? Az élet sokkal értékesebb a tetteknél, egyedi, lenyűgöző és megismételhetetlen. Mély, őszinte pillanat volt ez. Nem tudta szavakba önteni, csak érezte emberi mivolta teljes szépségét. Soha nem lesz a világon a géneknek még egy ilyen kombinációja, soha a világot nem tapossa még egy ember ezekkel a gondolatokkal. Az élet gyönyörű, az életet élni kell! Eszébe jutott a szállodai éjszaka, az odalent elterülő csodálatos fények, hirtelen a szájában érezte a konyak ízét, orrában a biológusnő illatát. Ha Taina lett volna ott, ha az ő izmos combja kulcsolja át, az ő fekete hajába fúrja bele az arcát, akkor is a halálon gondolkozna? Számítana bármi? Calderonban kavarogtak az érzések. Egy nemtelen gyilkos, egy szenvedélybeteg, hitvány alak! De élni jó. Élni mégis jó. Van holnap. Van idő helyrehozni a dolgokat. Van idő tisztázni, mit érzett Mara iránt. És mi ez a zavaros, hol felkavaró, hol dühítő fizikai vágy, amelyet a japán lány kivált belőle, egyszerre magához vonzva, de egyben taszítva is őt. És van idő arra is, hogy ráébredjen, kicsoda. Mert ez a legnagyobb titok, önmaga ismerete, kicsoda ő, miben követi a régi, gyerekkori sugallatokat, belénevelt utakat, és miben ütközik ki az igazi természete, miben valóban önmaga? Felállt, és elfordult a medencétől. A szervizjárat felé tartott, felszabadult léptekkel, közben hangosan kifújta a levegőt. Hirtelen zajt hallott az ajtó felől. A folyosón volt valaki, egy ócska robotkerék nehéz csikorgása mellett férfiak beszédhangja szűrődött be közvetlenül az ajtó elől, mely monoton nesszel nyíltcsukódott, nyílt-csukódott. Calderon egy villanásnyi idő alatt rájött, nincs hova bújnia. Elterült a padlón, hanyatt, kitárt karokkal, ahogy egy régi kardleckén tanulta. A becsukott kard jól látható helyen, a jobb kezében maradt. Egy kattanást hallott, és az ajtó nesze megállt, valaki leállította. -… mert mindig a mienk a piszkos munka. – Nem is te szeded össze őket, hanem a robot – torkollta le a fiatal hangot egy másik, mélyebb
hang. Calderon lehunyta a szemét, és figyelt rá, hogy ne emelkedjen a mellkasa légzés közben, bár olyan érzése volt, hogy az adrenalin mindjárt a fülén jön ki. Az istenek bizonyára szórakoznak vele: az anarchisták akkor fogják lepuffantani, amikor már élni akar. Vajon Tives milyen az ágyban? – jutott eszébe. Kibomlik végre az a hajzuhatag, vagy ott is lefeszített fegyelemmel várnak a fekete hajszálak? – Mi a franc ez? – hallotta az öregebb hangját. Valószínűleg meglátta a plafonban a lyukat és a kikötött kötelet. – Várjunk csak… mi van fölöttünk? A fickót nem az eszéért tartották. Ez baj, mert akkor a harctudása az ok. Nem fog ledermedni semmilyen támadó hullától, vagyis ő az elsődleges célpont. Megérezte a tompa nyomást, csak ki kéne mondania némán, hogy ZORACH, és mindez rutinfeladattá válna. Ráharapott a nyelvére. Egy percig se hitte, hogy a kardnak lelke van, ez sima gyerekkori kondicionálás. – Anyám, ezek megszöktek! Odanézz, az nem egy tiszt? Várjunk csak… kettő! Calderon némán küzdött az agyáért. A két férfi közelebb sietett, a lépteik kopogása cuppogó hangra váltott, ahogy Nevrenil vérében jártak. Káromkodva vizsgálták meg a holttestet. – Te, az ott a kapitány! Odaértek hozzá. – Szerinted ő fejezte le? – idegeskedett a fiatalabb. – Itt a kard. – Biztos, aztán a többiek kinyírták – felelte az idősebb, de egylépésnyiről. – Nincs a fején ütésnyom. A fiatalabb Calderon mellé guggolt. – Talán a tarkóján van. ÖLJ! – villant a kard, vagy az elmebaja. Legyűrte, nem nyomta meg a nyitógombot. – Akkor miért nem előre esett? – dörmögte az öregebb. Nem fog közelebb jönni, Calderon már biztos volt benne. – Vajon a kard mennyit érhet? Ha nem köpsz be Adlernek, felezünk. Calderon megérezte a fiú érintését, de a vénebb terrorista visszafojtott figyelmét is. Hagyta, hogy a fiú lefejtse az ujjait a fegyverről. – Nem is nehéz. – Tényleg nemes lehetett. – Az öregebb hangjából eltűnt a feszültség. – Bajban lesz Adler, ha… Calderon megragadta a fiú csuklóját, és maga felé rántotta a kölköt, majd a térdével továbblökte a másik anarchista felé. Hallotta a lövés surrogását; mire a fiú földet ért, már nem élt. Calderon felkapta a leejtett kardot, azonnal megnyomta a nyitógombot. A lézerfegyver második lövését precíz mozdulattal kivédte: a speciális kardlap visszatükrözte a sugarat egyenesen a kalóz homlokára. A férfi tekintete döbbentté vált, az égetett lyukhoz kapott, majd üvegessé vált a szeme, és elvágódott. Calderon kifújta a levegőt. Lám, idióta kondicionálások nélkül is tud győzni. Felvette a két lézerfegyvert, és a zsebébe süllyesztette, elkobozta a rádiókat, majd a csapat után indult. Az uszoda öltözőjében magára kapott egy legénységi zubbonyt, elvégre félpucéran mégsem menthet hazát. A szervizajtó zárva volt, Calderon szétlőtte a kapcsolót. Végigsétált a szűk folyosón. Kétoldalt csöveket és kapcsolószekrényeket látott. A folyosó végül egy lejáróba torkollt; lemászott a vasrudakból álló lépcsőn. A következő szintről is továbbvezetett a lépcső, valószínűleg a hajófenékig. Vajon a csapat merre ment? Lemászott még egy szintet. Egy ottfelejtett szerelőrobot mögül két suhanc pattant elő.
– Fel a kezekkel! Ki maga? Őrök. Hát persze, hogy őröket állítottak. Ha transzban lenne, kiélezett ösztöne bizonyára megsúgta volna a jelenlétüket. Calderon megfordult, és büszkén pillantott a két kopasz, huszonéves közlegényre és a kezükben tartott lézerpisztolyokra. Igen, az ő legénysége. – A kapitány vagyok. – Én meg a császár. Na, szép lassan eltartod magadtól a kezed, haver. – Haver? Fiam, nézzen le a nadrágomra, ez egy tiszti nadrág. – Az ellenség is lehet uniformisban. Utoljára mondom… – Ha én vagyok a kapitány, akkor haditörvényszék elé kerülnek, ha nem, akkor úgyis lebuktatnak a tisztek. Egyszerűbb, ha odavisznek. Már ha tudnak öt percet várni a lelövésemmel. Jól számított, a két suhanc összenézett, majd az egyik intett, hogy induljon előre. Elfelejtették megmotozni. Calderon gyanította, hogy nem csak ő lógta el a biztonsági oktatásokat. A „gyűjtő” a legalsó szinten volt, az egyik hajtómű mellett kialakított védelmi zónában, ahová épeszű ember nem megy a lehetséges sugárveszély miatt. Legalább hetven ember zsúfolódott be, a földön szétszerelt szerszámosrobotok, kábelek hevertek. Rossz ómen, ha az ember láttára nagyméretű szerszámokat ragad a tisztikar, de még rosszabb, mikor a legénység ránt fegyvert. Calderon azonnal pördült, lefegyverezte, majd maga elé rántotta az egyik suhancot. – Tedd le, vagy… – Vagy? – kérdezte gúnyosan az egyik közlegény, egy ferde tartású, betört orrú férfi. Calderon felismerte. Ő törte be azt az orrot, amikor rakodómunkás volt a kikötőben. Kínos. Meg a tucatnyi rá irányuló lézerfegyver is az. – Vagy kénytelen leszek én megadni magam, és akkor nem jelenhetek meg jobb körökben – sóhajtott fel Calderon. – Fegyvert le! – bődült el Hegamon. – Kapitány, nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de az isten hozta köztünk! Jobban van? – Igen, sajnálom, hogy megrémisztettem magukat. Calderon elengedte a fiút, és visszaadta a pisztolyát. – Uram, ő nem kapitány – szegezte még mindig Calderonra a fegyvert a törött orrú. – Fél éve még a kikötőben rámolta a ládákat. Csak beépült ide valahogy. Ismerem a fickót. – Kizárt, hogy ismer. Sose közösködök olyanokkal, akik nőket ütlegelnek, még ha prostituáltak is, aztán kést rántanak az udvarias dorgálásomra. – Na látja, hogy nem… vagyis… mi van? – Hegamon rájuk meredt. – Mit keresett a kikötőben? – erősködött a törött orrú. – Testedzést. Tudja, mibe kerül egy kondibérlet? – Kicsoda maga? – Jakusi előrébb lépett a méteres vasrúddal. – Kapitány, itt az idő! – Tives fáradtan intett. Nem kellett, hogy kifejtse, Calderon félszavakból is megértette. Igen, itt volt. Megérdemeltek annyi tiszteletet, hogy ne szórakozzon velük. Calderon kinyitotta a száját, majd tátogott és becsukta. Rájött, hogy fél. Fél attól, hogy ha leveszi a maszkját, nem lesz alatta senki. Ki ő tulajdonképpen? Melyik póz? – Röviden: kidobtak mint másodkapitányt. Aztán kellett a pénz, és semmihez nem értek, azért rakodtam. Calderon Tainára nézett, várta a csalódottságot, a többiek arcán meg a lenézést. Ehelyett a
meghökkenés után vidámság csillant. Hegamon másodkapitány megköszörülte a torkát: – Maga folyton meglep… parancsnok. – Első ízben ejtette tisztelettel a rangot. Calderonban pedig először támadt gyanú, hogy a munka esetleg valamiféle becsületet ad. Furcsa gondolat volt. A törött orrú, mackós közlegény is leeresztette a fegyvert. – Hogyan lett kapitány? Tives türelmetlenül közbeszólt: – Uraim, majd menjenek algapálinkázni, most ennél sürgősebb dolgunk van. Hogyan tovább, kapitány? Mit tegyünk? – Hat őrt a folyosóra, de ne kölköket! Előbb lőjenek, aztán kérdezzenek! Az uszodában megöltem két anarchistát, ha olyan ostoba a többi, hogy bosszút akar állni, akkor egyenként levadásszuk őket. – Megölt két…? – Jakusin látszott, hogy mindent akar tudni. – Később. Fedélzetmester, a fegyverraktárt fel tudjuk törni? – Nem, uram. Ketten már fúrják, de napok kellenének – felelt a csirkenyakú, magas férfi. – Még nem törték föl? De hát akkor honnan van…? – Hegamon elkomorult. A közlegényeknek szigorúan tilos fegyvert vinni a hajóra, haditörvényszék járt érte. Viszont a kikötői verekedéseknél jól jött. Calderon meglepetésére a másodkapitány zavartan hozzá fordult. – Azt hiszem, félreértem a helyzetet. Ön mit gondol? Nocsak. Lehet, hogy mégis hatással volt Hegamonra? – Kizárt, hogy a legénységünk lézerfegyvert és… hm… kacsalövőt rejtegetne. Emberek, szerencse, hogy a legutóbbi kikötőben megfékeztek egy verekedést. Kérem, tegye föl a kezét, aki fegyvert kíván beszolgáltatni! A kezek a magasba lendültek. A törött orrú közlegény nyíltan vigyorgott. – Ez annyi, mint… tizenkettő és a kacsalövő. – Ohm, a vészhelyzetre való tekintettel tartsák maguknál! – tette hozzá Hegamon, de súlyos pillantása a csirkenyakú fedélzetmesterre nehezedett. – Hogyan akarják visszafoglalni a hajót? – kérdezte türelmetlenül Tives, beléjük fojtva a további udvariaskodást. Calderon megérezte a többiekben megugró feszültséget, és felragyogott benne a Játék, olyan intenzitással, mint még soha. Az életnél nincs jobb tét, és sokkal izgalmasabb mások életével játszani, mint csak a sajáttal… Most értette meg, miről beszélt az apja, az elegáns és végsőkig hideg Ferrero. A Játék az egyetlen, amely belülről melegít, az egyetlen beteg, őrületes szenvedély, amelynek értelme van. Végre felfogta, miről magyarázott Taina is, legyen önmaga, fogadja el azt, aki valójában. Éljen mindezzel, harcolja ki mások életét, a képességeknek nincs előjele, tegye vele jobbá a világot. Minden tettedet megbocsátom, apa. •••
Adler tudta, hogy baj van. Fél óra telt el, ám Teve és Kölyök nem tért vissza. Elővette a rádiót, de aztán rájött, hogy ostobaság lenne felhívni őket. Ha élnek, felesleges; ha halottak, akkor meg pláne. – Max, pattanj, nézz utána azoknak a… Adler elhallgatott. Ha a legénység elkapta őket, az lényegtelen. Ám, ha a kapitány kijutott… „Csak nem akar közrendűeket a szobámba engedni? De ugye engem nem zár össze velük?” – A nyomorult féreg! Max, nézd meg a kapitányi kabint! Rádiót ne használj!
– Baj van, főnök? – Lódulj! Max kiment, Adler várt. Közben nézte az embereit, de azok tettetett nyugalommal a műszereket figyelték. Vajon ki állna át Calderon oldalára? Hirtelen rájött, mit művel. Calderon őt is manipulálta. Beléültette a félelmet, amit épp most sugároz tovább a csapat felé. A pokolba is! A folyosó kameráján jól látszott, ahogy Max kinyitja a kabin ajtaját, megdöbben, majd leereszti a fegyvert, és belép. A percek múltak, de Max nem jött ki. – Biztos megölték. Menjünk be, és nyírjuk ki mindet! – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Síkos. – Hülye. Üres a szoba, az a barom meg szintén meglépett, nehogy elkapjam a tökét. Amit jól is tett. – Ha távozó mentőcsónakot láttok, kilőni! – De hát hogyan mentek ki? – sercintett a padlóra Csocsó. – Megnézzem? – Ne, egyenként akar leszedni minket. – Adler azonnal megbánta, ahogy kimondta. Már megint félelmet kelt. – Ha itt a Leviatán, majd az anarchisták foglalkoznak velük. Pocok átadta az üzenetet, öt helyett csak négy óra, mire ideérnek. Bírjátok ki! – Mi lesz a lányokkal? Jó kérdés. A Demokrata Párt gyorsan, kínzás nélkül ölt, ahogy minden fanatikus társaság. Adler zsoldosai viszont szerettek eljátszani az áldozatokkal, amiről nem tudott az a ripacs Sigmund, aki a Leviatánon várta őket. – Kihagyjuk. – Hé, nem erről volt szó! – morgott Síkos. – Nem tetszik valami? – Csak pár fegyvertelen és az az idióta kapitány! Mit félünk tőlük? Pucoljuk ki a hajót, és kapjuk el a csajokat… A többiek, bár nem mertek hangot adni neki, de egyetértettek. Pár napja még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen burkolt lázadás. Az is, hogy Síkost nem lövi le. – Az az idióta kapitány ismeri az úti célt, riasztotta a flottát, és volt egy előre megtervezett menekülési útvonala a kabinból. Tőlem kimehetsz fogócskázni. – Szerinted tényleg nemes? – kérdezte bizonytalanul Kopasz. – Dehogy, csak blöfföl – horkantott Adler. Mit mondhatott volna? Hogy igen? Ő már biztos volt benne, hogy Calderon nemes, és nem egy eldugott világ ványadt ura, hanem a családja valós hatalma áll mögötte. A vezérlőpult oldalához sétált, és olyan pozíciót vett fel, ahonnan az összes emberét könnyen szemmel tarthatta. Izgalmas pár óra lesz. Lénye egyik része remélte, hogy zökkenőmentesen leteszik a hajót, de a másik… Bárcsak a kölyök előállna néhány trükkel! És a végén, mikor elkapja, nem fogja megölni. Fizikai kínzással könnyű megtörni a lelket, ám lelkivel… Az már művészet. Taina ideges volt. Örült, hogy Calderon átvette a parancsnokságot, de a férfi gömbölyded mondatai és modoroskodása túl sok időt vett igénybe. Úgy tűnt, a stratégiához kiválóan ért. Apróra kikérdezte a legénységet, milyen eszközök, műszerek érhetőek el a kapitányi blokkolás ellenére. Főleg a szerelőrobotok, egyes légcserélők és alsóbb szintű rendszerek voltak ezek. – Ha mégis megostromolnánk a vezérlőt? Másként nem jutunk be – töprengett Hegamon. Az öreg újra és újra ugyanazokat a gondolati köröket rótta. – Maga nagyon hallgat – nézett a lányra Calderon. – Halljam!
– Nincs olyan ötletem, amely előrevinne minket, uram. – Ne kelljen könyörögnöm! Mi jár a fejében, Tives? – Az, hogy mire tervünk lenne, már esélyünk sem lesz. Calderon elfintorodott. – Ez igaz. Úgy négy és fél óránk lehet. Jobb lenne egy tökéletlen, de gyors terv… – … mint egy zseniális lassú. Talán rosszul gondolkozunk. – Lehet. Lássuk, mi a cél? – Megölni a támadókat – szólt közbe Hegamon. – Nem – ingatta a fejét Taina. – Meggátolni őket a hajó irányításában. A vészjelzés kiment, előbb-utóbb a flottának vagy a környező hajóknak feltűnik, hogy gond van. – Igaz. Ehhez nem feltétlenül kell a vezérlő. Meg tudjuk bénítani a rendszert kívülről? – Nem – vágta rá Jakusi. – Közlegények? Maguk mit gondolnak? Bármilyen vad ötlet érdekel. Zavart csend támadt. Az emberek hallgattak. Calderon várt, a beosztottak gyakran kevésbé voltak szabálytisztelők, nem merevedett be a gondolkozásuk az adott munkakör rutinjába. – Olvastam, amikor a Marba egy holdba csapódott – szólalt meg habozva a sebhelyes férfi. – Utána az életmentő rendszer kilőtte a vezérlőt. Bár akkor már halottak voltak az emberek, szóval mindegy volt. – Van katapult, de az automata rendszer: sem bentről, sem innen nem lehet bekapcsolni – tamáskodott a nagydarab kínai. – De az érzékelők kívül vannak… – élénkült fel Taina. Calderon azonnal megértette. – Ha megrongáljuk a hajót a megfelelő pontokon, akkor generálhatunk vészjelzést. A közlegények egymásra néztek, és a sebhelyes elvigyorodott. – Ha ezt véghezvisszük, minden biztonsági mérnök felköti magát… Azonnal csapatokat alkottak, és a szerelőrobotok memóriájából kivetítették a hajófelszín képét. Elénk vitába kezdtek, hol kellene fúrni. – Ez mind szép, de gondolja, hogy az anarchisták tűrik, hogy meglékeljük a hajót? – mormogta Jakusi. – El kell terelni a figyelmüket – felelte egyszerre Taina Calderonnal. Összemosolyogtak. Megint ugyanarra gondoltak. – Megostromoljuk a vezérlőt – szólt közbe Hegamon. Egy lapos tetejű szerelőroboton ült, a lábán már piszkos volt a kötszer. Nehezen beszélt, lassabban, mint máskor. – Kapitány, ha maga kiprovokálja, hogy bekapcsolják a folyosó hangszóróját, akkor a lézerágyú olyan zajos lesz, hogy nem fogják hallani a műszerek halk pittyegését. Az elődje, Perk kapitány, soha nem állította éles hangra a vészjelzéseket. Ha maga nem állította át, menni fog a dolog. – De az ostromlókat kivégzik, esélyük sincs. Hegamon a tisztekre nézett, Taina látta, hogy azok falfehérré válnak. – Maguk mind velem tartanak, míg a kapitány a közlegényekkel elvégzi a fúrást. – Lassan a testtel, Hegamon! Én vagyok a kapitány, a hősi halál nekem jár. Amúgy is, mit akar fél lábbal? Calderon felpattant egy lapos szerelőrobot tetejére, elnézett a fejek felett, majd elvigyorodott és szónokolni kezdett. Taina az első fél percben biztos volt benne, hogy senki nem jelentkezik önként, a másodikban, hogy az ostrom őrültség, de miért ne? A harmadikban elhitte, hogy győzhetnek, a negyedikben pedig ő is felhördült a többiekkel, amikor a kapitány a nőket és a családosokat kizárta a jelentkezők közül.
– És maga? Kiadja a parancsot, hogy „előre”, majd a háttérből intézi, ahogy elhullanak? – szólt oda Jakusi a szerelők közül, persze jó hangosan. Taina magában szitkozódott. Calderon lekezelően válaszolt. – Viccel? Ki nem maradok az évtized legjobb csetepatéjából! Én vezetem az ostromot – ezzel leugrott a szerelőrobotról. A legénység ovációban tört ki. Taina úgy érezte, gyomorszájon vágták egy imamalommal. Nézte a szervezkedő kapitányt, és a jóslatra gondolt. Olyan tűz lobogott most Calderonban, amit nem lehetett megjátszani. Elsöprő lendülete magával ragadta az embereket. Igen, ő az Ismeretlen Erő, de a jóslat nem tért ki arra, hogy az Ismeretlen Erőket lelövik-e lézerágyúval. Calderon kiválasztott harminc főt, majd elküldte őket végrendelkezni. – Aki nincs egyik csapatban sem, az Tives vezetésével ellátja a nők védelmét. Beszéljék meg, hogyan szöknek meg, ha mi kudarcot vallunk. Tives, velem jönne egy percre? Taina örült, hogy belül hordja a furcsán nagyot dobbanó szívét. Távolabb mentek az emberektől, és egy kapcsolószekrény takarásában megálltak. Calderonból izzadság, vér és az uszodai óceánillat áradt, férfias szag volt, Taina akaratlanul mélyen belélegezte. Calderon elővett a zsebéből egy lézerfegyvert. – A nők nem eshetnek fogságba, megértette? Már megint a csodás Fay kadét. Taina rosszkedvűen bámulta a férfi mellkasát. Miért számított arra, hogy a férfi valami személyeset mond? Valamit, amit neki szán? – Értem, uram. – Fegyelmezetten átvette a lézert. – És még valami… – Calderon habozott. – Adja a szavát, hogy közöttünk marad. – Úgy lesz. Őseimre ígérem – felelte Taina, és meredten bámulta a kapitány gombját. Jól sejtette, a kardról végrendelkezett a férfi. – Ha meghalok, a kardom nem kerülhet a Fay Házhoz. Ne tisztítsa meg, csukja be, és juttassa el Eterno Ferreróhoz! Csak neki adhatja át. Ő az apám. Ferrero? A híres kereskedő Ház, és Calderon magának a legfőbb családnak a fia! Taina próbálta nem kimutatni meghökkenését. Így sok minden érthető. – Uram, ha véresen becsukom, tönkremegy. Ez egy mestermunka, nem foszthatja meg tőle a következő generációt. – Tudom, de apám beleroppan, ha meghalok. El fog pusztítani mindent, megveszi ezt a hajót, hogy felgyújtsa, tönkreteszi ezt a kardot is… – Calderon láthatóan habozott, de aztán kimondta: _ Mindent, mert amit eltörölhet, azt önmagából is kiirthatja. Azt akarom, hogy büszke legyen, és emlékezzen rám. Ha én csukatom be a kardot, az egy üzenet. Ő érteni fogja. Taina kétségbeesetten felnézett. Azt akarta, hogy Calderon éljen. Újra meg akarta érinteni, és nem csak a sebeket, hanem tenyere alá akarta vonni a test minden porcikáját, ismerni akarta a férfit, ismerni az embert, a legmélyebb rezdüléseket, a legőszintébb gondolatokat, megízlelni a száját, belefeledkezni a testébe-lelkébe. – Uram, ha újra transzba kerül, akkor túlélheti – mondta rekedten. – Nem maradhatok életben. A császár a nemesek munkavégzését a fennálló rend elleni lázadásnak fogja fel. A Ferrero Ház belebukhat, túl magas rangom volt. Egy hősi halál a minimum a megbocsátáshoz. Amúgy sem tudok transzban csapatot vezetni, mindenki veszélyben lenne körülöttem. – Na, és? Maga élne – felelte a gombnak makacsul Taina. Calderon őt fürkészte. – Nézzen már rám!
Taina kelletlenül a szemébe nézett. Egy gyomortükrözéssel ért fel a férfi tekintete. Tudta, hogy átlát rajta, nem tudja elrejteni az érzéseit, és már nem is akarta. Kifutottak az időből, már csak ez a perc számít, talán nem lesz holnap, nem lesz idő eljátszani férfi és nő örök időktől tartó udvarlási táncát, az elengedés és a vonzás szépséges útját. Mit érez a kapitány? Taina tudni akarta. Calderon arca elsötétedett, szája megfeszült, ahogy ráharapott az állkapcsára, és összeszorította. Majd indulatosan elfordult, és egy idegen nyelven, mély torokhangon mondott valamit, valószínűleg káromkodott. Taina arcából kifutott a vér, legszívesebben lelőtte volna. – Ha túléled, kivágom a szíved, és megetetem a kutyákkal – suttogta japánul a lány. – Szegény kutyák! – felelte japánul Calderon, majd a galaktikus nyelvre váltott. – Tűnjön el a közelemből! Elvonja a figyelmemet. Taina hideg dühvel fordított hátat. Remélte, hogy grillezettre lövik a nyomorultat. •••
Calderon a szervizjáraton keresztül az uszodába jutott. Nem nézett a kék medencében lebegő, merev arcú hullákra. A víz már nem volt fertőző, az egyik közlegény – egy biotechnikus – elmagyarázta, hogy a HTX a folyékony hordozóközegben akár egy órával tovább él, és gyomorba vagy tüdőbe kerülve fertőzhetett, de mostanra már biztosan elpusztult. Egy óra, ennyin múlt a szerencsétlen Nevrenil zászlós élete. Nevrenil holtteste mellett ott hevert a két anarchista teteme is, a törött orrú közlegény elismerően füttyentett. Calderon odament a vaskorláthoz, és felmászott a selyemkötélen a kapitányi szobába. Nem ment könnyen. Huszonöt közlegény tartott vele, mind megszenvedtek a dohányszínű selyemkötéllel, túl vékony volt, és túlontúl csúszós a sok izzadt tenyértől. Öt ember az időközben beüzemelt lifttel hozza majd fel a pajzsnak szánt takarítórobotokat. Sajnos több ember fizikailag nem fér be melléjük. A terv az volt, hogy a liftben lévők beindítják a robotokat, eljutnak a kapitányi szoba magasságáig, ahonnan a többiek kitörnek, és a fémtesteket fedezéknek használva áltámadást indítanak. Tízfős hullámokban harcolnak, mert kevés a lézerfegyver. Aki meghal, annak a helyére beáll valaki a kapitányi szobából kiugorva. – Egy órán át kell feltartani őket, ne feledjék! Csak bátran, fiúk! – mondta Calderon. – Uram, a zárat kívülről szétlőtték – jelentette egy huszonéves közlegény a kapitányi szoba ajtaján kilesve. – A folyosó üres. Kimehet. – Rendben. Bekapcsoltatom a mikrofont. Calderon magabiztosan odasétált, kinézett ő is, majd rájött, hogy iszonyúan fél. Nem a haláltól vagy a fájdalomtól, hanem attól, hogy nincs túlvilág, és nem lát többé egy barna szempárt. Taina ismeri, és mégis vonzódik hozzá. Hogy lehetséges? Látta minden rossz pillanatát, a természete összes árnyoldalát, önzését, kínos pánikrohamát, pocsék kapitányi alakítását. Átlát rajta, ő az első nő, aki előtt nyitott könyvként áll, és amit lát, az nem taszítja. – Csak bátran, uram! – mondta mögötte a törött orrú közlegény, aki korábban még lelőtte volna. Odaadott egy fehér törülközőt. Calderon rávigyorgott, szerette az olyan embereket, akikből hiányzott a tekintélytisztelet. Megfogta a puha törülközőt. Nem halhat meg így, el kell mondania Tainának, hogy nincs oka a gyűlöletre, nem szégyenült meg, amikor kiadta önmagát azzal az egy, szótlan pillantással. Nekik, a
Játék űzőinek, ez a legnehezebb: felfedni a lapokat, és vállalni a sebeket érte. Nem hitte, hogy túléli ezt a harcot. Adni akart valamit a lánynak, kell, hogy tudja, megérintette ott, a mélyben. Elővette a lézerfegyvert, és a szoba falába égette: „Én is.” A közlegény füttyentett a háta mögött, de Calderon nem óhajtotta megmagyarázni a szavakat, hanem inkább nagy levegőt vett, és kilépett a folyosóra a lézerágyúk elé. – Hahó, kedves anarchisták! Szép időnk van, nemde? – lengette meg udvariasan a fehér törülközőt. – Nocsak, kölyök! – hallatszott a hangszóróból. – Megadod magad? Jól teszed. – Dehogy, ti fogjátok! Ha leteszitek a fegyvert, akkor megkímélem az életeteket. Röhögés hangzott. – Szép lassan idesétálsz, vagy szétlőlek. – Kudarcot vallottatok, a legénység él, és könnyedén visszafoglaljuk a hajót. Adjátok meg magatokat! Háta mögött füttyszót hallott, ez volt a jel, Calderon visszaugrott a kapitányi szobába. A hosszú folyosón megjelent az első közlegény, végre felértek liften a robotokkal. Azonnal lőni kezdték a vezérlő ajtaját. Calderon is tüzelt az ajtóból, de hiába találta el a vezérlőterem megerősített külső ajtaját, azon mindössze egy apró, fekete pörkölődés támadt, még a fém sem olvadt meg. Bentről, a vezérlőből nevetés hallatszott és kivehetetlen szótöredékek. Felzümmögött a lézerágyú, a lövések fülsértő hangon sziszegtek, elnyomtak minden más zajt. A folyosón visszhangzott az egyik közlegény halálsikolya. Négyen maradtak a liftnél, beindították a robotokat, hogy előrehaladjanak. A kapitányi szobában lévők csak akkor tudnak kijönni, ha van fedezék. Calderon türelmetlenül várta, hogy odaérjenek. Az egyik embermagas, hordó alakú tisztítórobotot találat érte. Szikrázott és megbénult. A mögötte haladó közlegény kinyúlt oldalra, hogy elérje a kapcsolótáblát. Adler kurjantása hangzott a mikrofonon át, majd a fiú magas, fejhangú üvöltése, mikor szénné égett a karj a. – Menj, hozz még robotokat! – intett Calderon az egyik közlegénynek. Az leugrott a lyukba, és lecsúszott a kötélen a medence felett. – Nem jutnak el idáig – kiáltotta a betört orrú, ahogy kinézett. – Rossz a terv. Calderon káromkodott, közben még egy robot találatot kapott. – Gyerünk, törjétek le az oszlopokat, kitoljuk az ágyat! A fekvőhely pillanatokon belül kirepült. A mérete miatt zavarta a látást, közel fél percbe telt, mire az ágyúkkal foszlányokra lőtték. A folyosón lévők már csak tíz méterre voltak, mikor lebénult még két gép. Már csak egy haladt. A folyosó szürke falát megolvadt csíkok borították, az ágy szenes maradványából égett szag áradt. Közben kinyílt a lift ajtaja, újabb robotok érkeztek. Az egyik mögül Tives ferde szeme villant. A lány lőni kezdte az ágyat. Calderont kiverte a hideg verejték, ahogy kilesett az ajtón. – ZORACH! – kiáltotta gondolkozás nélkül, és kiugrott a folyosóra, két tűz közé. – Ne menjen! – ordított mögötte a betört orrú közlegény. A kardmarkolat Calderon tenyerébe simult. Olyan volt minden, mint egy áradás, egy másik, sokkal egyszerűbb valóságé, ahol örökkévaló a jelen, és csak a mozdulatok szépsége számít; tökéletes volt az ív, ahogy lendült a karja, és ahogy hirtelen megtorpant a mozdulat, mértani pontossággal állt meg a kardlap, hogy a speciális felület visszatükrözze a sugarakat; mint valami őrült, elegáns, ősi tánc, olyan volt mindez; egy lebegő-libegő porszem tánca, fényben csillogó porszem tánca, és a vezérlő ajtaján egyre több sötét égésfolt támadt, míg ő lebegő-libegő… – Mit művel?! – üvöltött Tives. Calderon arra ocsúdott, hogy mellé értek a takarítógépek. A kapitányi szoba ajtajából kirontottak
az ott várakozó közlegények, elfoglalták a barikád mögött a helyüket. Calderon meglátta Tainát. Azonnal kitisztult a tudata, legyűrte a kard harci vágyát. Elkapta a lányt a nyakánál, és becibálta a kapitányi kabinba. Közben a vállát súrolta egy lövés, az égés pokolian fájt. – Megőrült?! – üvöltötte. – Hogy kerül ide? – Muszáj volt! A többiek az űrben vannak, fúrnak. – Megtagadta a parancsomat! Tives dühödten mondani akart valamit, aztán elakadt a szava, ahogy a férfi mögött a falra nézett. Az „én is” felirat láttán tátogott, mintha mondani akart volna valamit. Aztán mégsem tette, csak állt az egyik lábáról a másikra. Calderon azonnal ingerült lett, a nőügyekre most végképp nincs ideje. Elnézett a nő feje felett. – Takarodjon le! – Igenis. Több idő kell a szerelőknek, kevés az egy óra. – Tives csak ennyit mondott, majd vissza sem nézett, a selyemkötélhez futott, és sietve lemászott. Karcsú teste egy pillantás múlva már csak emlék volt a folyosóról behallatszó lövés és robotcsikorgás közepette. Calderon elfintorodott, azért valami örömöt elviselt volna. Az rendben, hogy a nő tökéletes, és harci helyzetben eltakarítja magát az útból, de egy nyomorult mosolyra, egy apró szóra sem telt tőle. Vagy más a helyzet? Lehet, hogy a felirattal idiótát csinált magából? Lehet, hogy Tives nem viszonozza az érzelmeit, csak a kapitányáért aggódott ennyire? Calderon nem tudta. Ennél jobban semmit sem gyűlölt. Dühödten a feliratra nézett, majd visszament lövöldözni. •••
Oregon a vezérlőpult mellett állt Ferrero gróf Aranyszárny hajóján. Hiába figyelt, nem értette a nemesek párbeszédét. Megtalálták a Wellstont. A cirkáló épp a Borah naprendszert hagyta el. Értelmetlen lett volna a helyi nemesek hajóit igénybe venni, esélytelenek lettek volna a hatalmas hadihajóval szemben. Egy császári cirkáló nagyságrendekkel nagyobb tűzerőt képviselt, nem véletlenül. Őfelsége szerette a rendet, főleg a Sexert Ház lázadása óta. A Wellston megállításához mindenképpen a speciális egység kellett. Oregon admirális riasztotta a titkosszolgálatot, és a hír elgyűrűzött egészen Utulien Fay tengernagyig, aki felhívta az Aranyszárnyat. Oregon egyszerűen nem értette, mi folyik itt. A két nemes percek óta vitatkozott, burkolt megjegyzéseket tettek, és Oregon hiába értette a szavakat, a párbeszéd lényegét nem tudta megfejteni. Végül a szigorú, fegyelmezett Utulien Fay tengernagy úgy kijött a sodrából, hogy üvöltött dühében, és végre egyértelműen fogalmazott: – Ne szórakozzon, Eterno, csak húsz percet kell várni rám! Át akarok szállni a hajójára. – Húsz perc egy egész világ. A fedélzeten van az admirális, szóval van, aki irányítsa a műveletet. Jöjjön utánunk, Utulien! – intett elegánsan Ferrero gróf. – Megáll és megvár! Már felszálltam a Borah holdjáról, de egy civil járművel vagyok. – Nem parancsolhat, nem vagyok katona – vont vállat könnyedén Ferrero gróf. – Belegondolva, mit keresek itt? Lehet, hogy vissza kellene vinnem az admirálist dolgozni… Fay tengernagy dühödten horkant, és megszakította a kapcsolatot. Amint eltűnt a kijelzőről a főnemes, Ferrero grófról háncsként levált a nyugalom, és meghökkentően erős indulattal sziszegett valamit. Oregon gyanította, hogy archaikus spanyol nyelven káromkodott.
Különös ez az egész helyzet. Mi folyik itt? A titkosszolgálat tökéletesen megoldja a problémát, a külső parancsnok ilyenkor csak díszlet. Mégis, a tengernagy mindenáron itt akar lenni. De miért? Minek ide a Fay Ház feje? Az anarchisták problémát okoznak ugyan, de a politikai súlyuk nem akkora, hogy személyesen Őfelsége katonai vezetője felügyelje az akciót. Visszagondolt Ferrero gróf látogatására. Mit keresett nála a másik őrgróf? Vajon akart valamit tőle a főnemes? Ha igen, megkapta? – Gróf úr, titkosított hívás a… nem tudom bemérni. Kapcsoljam? – Igen. Oregon admirális először nem ismerte fel az őszülő, pofaszakállas arcot, a hideg szempárt. A navigátorok felpattantak a székből, és tisztelettel messzebb álltak, Ferrero gróf pedig mélyen meghajolt. Oregon admirális észbe kapott, és feszes mozdulattal tisztelgett Őfelségének. Határozottan nem hasonlított a giccses portréra, amely az Admiralitás falain lógott. – Eterno, igaz, hogy megtagadtál egy vezérkari parancsot? – tért rögtön a lényegre a császár. Dühösnek látszott. Oregon úgy érezte, csomó van a gyomrában. A császár ritkán jött ki a sodrából, de akkor kegyetlenül megtorolta a felségsértést. Akár városokat is kiirtatott. – Dehogy, sosem tennék ilyet – felelte sértődötten a gróf. E pillanatban bohém, meg nem értett művészléleknek tűnt. – Az a modortalan Fay egyszerűen megszakította a beszélgetést. Nem értettem, minek kell húsz percet késlekedni, mikor egy katona már van a fedélzeten. Darab darab, nem? De hát miért válaszolt volna… A császár hallgatott, valószínűleg mérlegelt. Bárki, aki a fennálló rend ellen lázadt, halállal lakolt, legyen nemes vagy közrendű. Végül úgy tűnt, elhiszi a félreértést. – Szóval megvárod? – Jöjjön, nekem mindegy – szegte föl a fejét a gróf. – Sőt, neki adom a hajót, kobozza el, kit érdekel? Egy igazi Aranyszárny! De mit ért a szépséghez az a… Itt egy Fay bármit megtehet! – Ugyan, Eterno, nem erről van szó. Minden Ház egyenlő. Vészhelyzet van, ismered a törvényt, a vezérkar ilyenkor teljes hatalommal rendelkezik. – Egy főnemesi magánjármű felett? Hát nincs elég hajó a flottában? – folytatta sértődötten a gróf. – Jó, hogy a nadrágomra nem tartanak igényt. Oregon azt hitte, végük, ám a császár elmosolyodott. – Eterno, egyszer még meghalsz a szemtelenséged miatt. Vedd fel Utulient, és próbáljátok meg kibírni egymást! Őfelsége biccentett valakinek, mire megszakadt a kapcsolat. Oregon a grófot figyelte. Az a semmibe bámult, de a tartása megváltozott, eltűnt belőle a feminin jelleg. – Átmegyek a vívógéphez – mondta hirtelen a gróf. – Admirális, kérem, bocsássa meg, hogy modortalanul egyedül hagyom. Oregon biccentett. A nemesek tárgyként kezelték a közrendűeket, ez a mondat meglepően hatalmas előzékenység volt. Jólesett neki, hogy a gróf, bár mást manipulál, őt emberszámba veszi. Figyelte, ahogy a két navigátor újra munkához lát, egyeztetik a másik hajóval a koordinátákat, és azon tűnődött, mi folyik itt. A két főnemest nem az anarchisták érdekelték, valami más, sokkal nagyobb horderejű politikai csatározást folytattak, melyben mintha a cirkáló lett volna a kulcs. Vagy nem is a cirkáló? Oregon keményen összeszorította az állkapcsát. És ha őt is manipulálja a gróf? Ám aztán félretolta a gondolatot. Kit érdekel, miben mesterkednek! Ki fog törődni így a túlélőkkel? Ha egyáltalán vannak… Négyszázharminc ember volt a fedélzeten! Mennyire fiatal volt a
kapitány! A fia lehetett volna. •••
Taina átszaladt az uszodán, de mielőtt belépett volna a szervizfolyosóra, megtorpant. Szüksége volt egy percre, hogy rendezze azt a kuszaságot, amit érzett. Szóval a vágy kölcsönös. Calderon is érzi azt, ami közöttük feszül, az erős vonzalmat, a közös lelki rezdüléseket, a vágyat, hogy a másik bőréhez érjenek. Hiába nem mutatja, sőt, talán nem is akarja, mégis az utolsó pillanatban őrá gondolt, neki üzent. A halálba kellett mennie, hogy leírja. De még akkor sem mondja ki, hogy szeretlek. Még a néma falra sem bízza rá a titkokat, ha azt idegen szemek megláthatj ák. Taina kavargó érzésekkel állt a szervizajtó mellett. A hideg fémre simította a kezét, hogy lenyugodjon. Még ha nem pillantott a szerteszét heverő hullákra, az uszoda hangulata akkor is nyomasztóan nehezedett rá, sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas, hogy nárcisztikus férfilelkekkel foglalkozzon. Félretolta agya hátsó zugába a zavaró helyzetet, és azt kívánta az Ősöktől, hogy vagy együtt éljék túl, vagy együtt haljanak meg, hogy valahol szétverhessen a kapitány fején egy teáskészletet. A szervizjáraton keresztül a harmadik szinten lévő lőtoronyhoz rohant. A löveg mellett, a zsilipkapu tövében egy csapat vitatkozott. Összesen negyvenhat közlegény maradt ki a vezérlő elleni támadásból, de csak a felük értett a szereléshez, a többiek élelmezési és egyéb beosztásban dolgoztak. – Hogy állunk? Sikerült rögzíteni a gépeket a hajó burkolatán? – Igen, parancsnok, megoldottuk, de már újabb baj van. Két robotkar letört, és szerintem több is le fog. Ezeket a robotokat belső munkára tervezték, nem bírják a hideget – magyarázta egy húszéves, kefehajú suhanc. Taina már korábban megfigyelte, hogy az idősebb szerelők tisztelik, neki ennyi elég is volt, hogy a szakértelméről képet kapjon. – Mi a megoldás? Az összes kijelölt pontot meg kell fúrnunk, különben nem indul be a katapult. – Épp a kézi fúrásról beszéltünk, mielőtt megjött. Az egyik közlegény közbeszólt: – Mi is ki tudunk menni, parancsnok! Attól, hogy biotechnikus vagyok, még láttam fúrót. – Ilyet nem – makacskodott a kefehajú suhanc. – Az űrben, súlytalanságban, hidegben dolgozni teljesen más, mint normál helyzetben. Csak hat kézi fúrónk van, nem fogom amatőrökre bízni. – Amatőr az anyád! – Közlegény, elég! Hol vannak a szerelők? – A felszínen. A robotokat kézzel kell irányítani, mert a biztonsági rendszerük folyamatosan blokkolja az automatikát. – Érthetőbben! – Fél percenként be kell ütni a felülíró kódot, vagy leállnak. A robot érzékeli, hogy a hajóban tesz kárt. Ezt ki kell iktatni. – Jó! – Taina a tettvágytól feszülő biotechnikusokra nézett. -Ők ketten átveszik két szerelő helyét, egy számsort csak be tudnak ütni. A szerelők meg fúrnak. – Aha. És van zérójártasságuk? Minket fél évig képeznek arra, hogyan mozogjunk súlytalanságban, de legfőképp, hogy ne essünk pánikba. A civilizált elme nem viseli el a semmit. Tainának eszébe jutott egy pszichológiai előadás, amelyet kadétként hallott.
– Rendben, mi ketten megyünk ki. Öltözzön! – Már megbocsásson, para… – Nem bocsátok! Mozgás! Látta a férfiakon, hogy ez a fejlemény korántsem tetszik nekik, és amíg Taina magára húzta az űrruhát, az egyik közlegény eloldalgott. Taina biztos volt benne, hogy Hegamonhoz siet. Mindegy, fogytán az idő. Az egyik inaktív lőtorony tövében jutottak ki. A zsilip mellett álló technikus folyamatosan káromkodva, villámgyorsan kódsorokat zongorázott az ajtó paneljén, melyből színes kábelek lógtak ki. Megakadályozta, hogy a vezérlőterem értesüljön a zsilip működéséről. Taina egyszer már járt az űrben, az elsős kadétokat kivitték egy „űrsétára”. Akkor mágnestalpas csizmájuk volt, és egy kifeszített láncba kapaszkodva csúsztatták talpukat a másik lejáróig. Eszébe jutott a nevetés, a sok süldő kamasz viháncolása. A mostani út kevésbé volt mulatságos. Figyelte, ahogy a közlegény mozog, igyekezett utánozni. A mágnes a ruha könyökén volt, furcsa, életidegen mozdulattal, hason siklott a fiú a felszínen. Taina is karba tette a kezét, hogy hol az egyik, hol a másik mágnest kapcsolja ki. Válla, dereka pár méter után már húzódott, de menni kellett, és nem gondolni az űrre. A hideg körülölelte, és hiába nem érezte, elég volt a tudat, hogy egy kis szakadáson is beosonhat a halál. Az ég feketén körülölelte, a messzeségben egy bolygó fehér, talán felhős felszíne látszott. Bizonyára volt űrhajóforgalom, de szabad szemmel nem tudta kivenni. Az ott élők semmit sem tudtak arról, hogy ők az életükért harcolnak. Taina szája kiszáradt, mintha ugyanazt a levegőt szívná be újra és újra… Erezte benne a saját izzadságszagát. Odaértek az egyik szerelőhöz. Rádiócsendet kellett tartani, ezért a kefehajú a robot monitorára pötyögte be a mondandóját. A szerelő odaintette Tainát. A lány ösztönösen kikapcsolta az épp működő mágnest, és felállt. A lábmozdulat ellökte a hajótesttől. Megrémült, de úgy tűnt, a kefehajú számított erre, elkapta a bokáját, mielőtt kiúszott volna a semmibe. A szerelő idegesen hadonászott, valószínűleg azt üvölthette, ki az az idióta, aki kiengedte ezt a zöldfülűt. Taina szívdobogva kapcsolta vissza a könyökén a mágnest, miközben a kefehajú Taina felé mutatott és tisztelgett, jelezve, hogy egy elmebeteg tiszt jött ki. Aztán kinyitotta az embermagas szerelőrobot oldalát, kihúzott belőle egy vastag kábelt, és az űrruha karabineréhez kapcsolta. Végül a térdére mutatott. 58711. Ez volt a kód. A két férfi távozott, barna űrruhájukban olyanok voltak, mint izgő-mozgó férgek, vagy inkább siklók, amelyek könnyedén lejtenek a víz színén. Taina a térde felé tapogatózott, remegett a keze. Talált egy hasonló apró kapcsolót, mint a könyökén. Mindkét térdét rögzítette a robot testéhez. A súlytalanság miatt kényelmes volt a sajátos kuporgás. A két könyökén lévő mágnes is mennyire praktikus! Sokkal könnyebb így dolgozni. A gép kérte a kódot, öt másodpercet adott. Taina beütötte, azután körülnézett. A távoli nap fénye visszatükröződött a hajó szürke fémtestén. Élessé tette a hajó kontúrjait, de a kiszögellések mellett meglapult a sötétség, idegenné téve a valóságot. Még hat szerelőrobotot látott, mellette ugyanúgy barna űrruhás emberek mozogtak. Taina eleinte még számolta az alkalmakat, később azonban egyre fásultabban ütötte be a kódot. Egyszer csak kinyílt pár méterre tőle a burkolat, Taina zavarodottan a szerelők felé pillantott. Az egyikük hevesen hadonászott, de nem értette, mit. Aztán hirtelen hatalmas fényességet látott, felkiáltott fájdalmában, és ösztönösen a robothoz simult. Az űrruhán át is érezte a forróságot. A mentőkabin gyorsan távolodott, de nem jutott messzire. A lőtorony utánafordult. Az első lövés csak súrolta, de a második telibe kapta, és a kabin szénné égett. Taina érezte, ahogy a hideg verejték lecsordul a hátán.
A lőtorony körbefordult, az anarchisták valószínűleg automatikára állították. Senki sem moccant a hajótesten. Ha a kisebb felszíni fegyvereket is élesítették… Taina sisakjában felciripelt a vészcsipogó. Baj van, valami baj van. Tudta, hogy megjelenik a csuklóján lévő kijelzőn az ok. Csak meg kéne mozdulni, megnézni… Habozott. De nem várhatott az idők végeztéig. Felegyenesedett. Egyik fegyver sem vette célba. Integetett a szerelőknek, azok megértették, és folytatták a munkát. Taina beütötte újra a kódot, és csak utána nézte meg a kijelzőt. A ruha megsérült a hőhatástól, szökött az oxigén. A becsült érték húsz perc volt; ha azonnal visszaindulna, könnyedén elérné a zsilipet, ám a robot leállna. Nem, inkább integet, hátha valaki ráér, hátha valaki odamegy felváltani. Ha meg nem… Nos, reméljük, húsz perc elég lesz a győzelemhez. Nem csak te lehetsz hős, Genius Calderon. •••
Adler élvezettel lőtte a támadókat. Volt valami jólesően katartikus abban, ahogy a fegyver éles sziszegése és az azt követő fájdalmas sikolyok behallatszottak a folyosóról, betöltve a vezérlőtermet. A támadók alig haladtak előre, mégse féltek, olyan lelkesedéssel ostromoltak, mintha sikerrel járhatnának. A kölyök már nem állt a folyosó közepén, pedig Adler azt kívánta, bárcsak újra előhúzná a fekete kardot. Érezni akarta az ágyékában a bizsergést, látni a fiúban azt a nyers erőt és hatalmat, ami igazi valója. Nem fogja megölni, elviszi, elrejti, mert őt birtokolni kell, apránként gyilkolva a lelkét, és nézni, feltámad-e, lesz-e benne akarat a küzdelemhez. Élőnek érezte magát, évek óta először, és olyan izgatottnak, mint egy kisfiú. – Biztos Max volt az – jegyezte meg Síkos a kilőtt mentőcsónak kapcsán. – Meg akart szökni, és belehalt. – Követheted – vetette oda Adler. Síkosnak érett már a nyaktörés. Adler néha eljátszott a gondolattal, hogy adandó alkalommal kit hogyan ölne meg. Afféle elalvás előtti álmodozás volt ez. Síkos hosszú, gnú nyaka szinte hívogatta az ember markát. – Mi ez? Valami történt. A támadók váratlanul otthagyták a robotokat, és eliszkoltak a kapitányi szobán keresztül. Adler először azt hitte, csapda, valami álvisszavonulás, ám túlontúl gyorsan távoztak. Ahogy abbahagyta a tüzelést, meghallotta a műszaki monitor hangját, azt a halk vészcsipogást. Síkos döbbenten olvasta a sorokat: – Katapult öt másodperc… Mi a fene…? Adler megértette, hogy átverték. Gondolkozás nélkül kirúgta maga alól a széket. Az ajtóhoz rontott, és rácsapott a nyitógombra. Nem érdekelte az akció, nem érdekelte a saját élete, csak a vágy, hogy birtokoljon. A kölköt akarta – bármi áron. •••
Calderon parancsot adott a visszavonulásra, és berontott a szobába. – Az ajtót! – üvöltött egy közlegény, és nekifeszültek az ajtószárnynak, hogy kézzel becsukják. – Uram, vigye le őket! – üvöltött a törött orrú közlegény. Calderont a lendület vitte, gondolkozás nélkül a selyemkötélre ugrott, és lecsúszott a medence felett. Tenyere felhorzsolódott a súrlódástól. Az emberek követték, egyenként csúsztak le a nyomában. Calderon azonnal ráébredt, hogy hibázott. Utolsónak kellett volna maradnia. A törött orrú
közlegény szándékosan rendezte így. – Gyorsabban, gyorsabban! – üvöltötte Calderon, és a medence szélén várta a leérkezőket. Odafent a törött orrú irányította az embereket. Calderon hirtelen ráébredt a hiányra, még csak a másik nevét se tudta, ahogy a folyosón szénné lőtt emberekét sem. A hajótest remegett a talpuk alatt, majd egy hatalmas cuppanást hallottak. Calderon elesett a lökéstől, ahogy a vezérlőterem levált. – Fusson! – kiáltotta a törött orrú, és megragadta a baldachint. Calderon maradt. Szinte látta maga előtt, ahogy a kapitányi szoba ajtaja behorpad a nyomáskülönbségtől. A legénység közben eljutott a szervizjáratig. – Uram! – kiáltotta egy közlegény az ajtó mellől, de Calderon megragadta a medence korlátját. Éles pendülés hallatszott fentről, ahogy kirobbant az ajtó odafent, és a nyomáskülönbség miatt hatalmas szél támadt. – Siess! – kiáltott a törött orrúnak. A férfi vicsorított, ahogy arcába vágódtak az apróbb tárgyak. Aztán a víz kavarogni kezdett és felfelé áramlott. A medencében úszó hullák haja felfelé lebegett, egyikük karja groteszk mozdulattal megemelkedett. – Uram, jöjjön! – üvöltötték a háta mögött. – Menjenek le, ez parancs! – Calderon elkapta a selyemkötél végét, és húzni kezdte – Vágd el magad mögött! A törött orrú megtette. Szólni már nem tudott, a víz a testét körbeölelve ömlött ki a lukon, tovább az űr felé. Kitartóan markolta a csuklójára tekert kötélvéget. Csak ennyi tartotta távol a kinti haláltól. – ZORACH – suttogta Calderon, és húzta lentről a kötelet, emberfeletti erővel. Bensőjében megvillant a kard lelke, és betöltötte őt. A lábát a korlátba akasztotta, a testéhez tárgyak csapódtak, valami éles felhasította a combjától az oldaláig; látta, hogy a vére lüktetve, sok kis gömbként repül a plafon felé, kitágult a tér és az idő. Csak a mozdulat létezett, ahogy egyre közelebb vonszolta a másikat, és a távoli fájdalom, ahogy a hasában és a hátában szakadnak az izmok, halálos, néma pendüléssel, a térde göcsbe merevedik, de a korlátba kapaszkodik vele. Tudta, bizonyosan tudta, hogy innen már soha el nem megy, nem létezik más, csak ez a pillanat, az utolsó pillanat a sötétség előtt, lebegő-libegő porszem a kihunyó fényben… Hirtelen könnyűvé, felszabadulttá vált, amikor a férfi megkapaszkodott mellette a korlátban, nevetett, ahogy elernyedt a lába, és csak a kimúló öntudat homályával érzékelte a másik kezet, mely elkapja, látta az oxigénhiánytól lila szájat, a kemény tekintetet. Majd Fay kadét és pár lány oxigénmaszkos arcát és a kötelet, amely a főfolyosó felől eresztenek be. Rájuk csodálkozott, majd megszűnt a létezés. Belehullt a hideg semmibe. •••
Oregon admirális a két nemest figyelte, és némán szitkozódott. Mennyi időt elvesztegetnek! Utulien Fay tenyérbe mászó diadalmassággal szállt át az Aranyszárnyra. Ferrero gróf tökéletes udvariassággal törte meg Fay lendületét, mikor kidobta a kísérőit arra hivatkozva, hogy a császári parancs csak a tengernagyot említette, és a súlytöbblet amúgy is akadályozná a haladást. Végül, nagy nehezen elindultak. A navigátorok közben felvették a kapcsolatot a Wellston útvonalán haladó Ferrero kereskedőhajókkal, és elkérték a radarnaplókat. A nemesek még mindig vitáztak. A szálfatermetű Fay gróf nem rejtette a véka alá, mit gondol, de Ferrero gróf csak megértően bólogatott, majd a körmére nézve odaszólt az egyik navigátornak, hogy holnapra manikűröst kér.
Oregon admirálisban gyűlt a düh. Mi lehet a Wellstonon? Calderon és Hegamon másodkapitány már valószínűleg halott. Vajon a legénységből élnek még? Valószínű, hogy halomra lőtték, vagy a vírussal legyilkolták őket is. Talán a támadók épp most erőszakolják meg a kadétlányokat. Nem szabad erre gondolni. Csak parancsot teljesített, a felelősség Terra tábornoké, és még feljebb, egészen Utulien Fay tengernagyig terjed. Ő volt az, aki meghozta a végső döntést: egy hadihajót csaliként használnak, és így lecsapnak végre az anarchistákra. Miért nem könnyebb mégsem? Talán ideje nyugdíjba menni, túl sokat látott, túl régóta van a pályán. Hideg dühöt érzett a két marakodó főnemes iránt. Ha lett volna fegyvere, talán le is lövi őket. – Uram, találtunk valamit! Jevgenyij az egyik monitorra mutatott. A Wellston radarképe látszott, majd kivált a hajóból egy kisebb test, távolodott, majd megszűntek a radarjelei. – Mi ez? – kérdezte Ferrero gróf. – Nem értem. – A Wellston kilőtte a mentőcsónakját – felelte elgondolkozva Fay tengernagy. Oregon admirális meglepve látta, hogy Ferrero gróf arca elszürkül. A nemes meredten állt, aztán hirtelen megrázta a fejét. – Nem. Ki az az idióta, aki egy mentőcsónakon menekülne? Ez valami ostoba katona, aki szökni próbál. – Azt hiszed? – Fay tengernagy gúnyosan elhúzta a száját. – Szerintem ő volt. És meghalt. A vezérlőpulton csipogni kezdett az egyik kijelző, mire a navigátorok bekapcsolták a nagy monitort. – Uram, a műszereink már érzékelik a Wellstont! Hatótávon belül kerültünk. Hirtelen az eddigi egy radarjel kettévált. – Mi a pokol ez? – A bozontos szemöldökű navigátor állított valamit a készüléken. – Jevgenyij? – A cirkáló vezérlőterme katapultált és levált a hajó törzsétől. Vészjelzést adnak. – Élnek? Szóval élnek! – morogta meglepve Fay gróf. – Hívja fel őket! A navigátor kérdőn Ferrero grófra pillantott, mire Fay gróf felcsattant. – Ez egy civil hajó, még ha főnemesi is! Császáradta jogom átvenni a parancsnokságot! Van valami kifogása, Eterno? – Nincs – bólintott udvariasan Ferrero gróf. Oregonnak viszont úgy tűnt, a férfi nem szórakozottságból teszi át a bal kezébe a sétapálcának kinéző kecses kardbotot. – Hívom… Nem felelnek, uram. Illetve… nem értem. Elcsíptem egy üzenettöredéket, valami kismamákról. – Hátha azért tudják venni az adást. Közölje velük, hogy Fay tengernagy vagyok, és hogy ne aggódjanak, megmentjük őket, már úton a titkosszolgálat. A navigátor átküldte a szöveges üzenetet, és megismételte a mikrofonba is. A másik férfi, akit korábban Spotninak szólított a gróf, idegesen közbeszólt: – Uram, a Wellston fegyverei élesítve vannak, mármint a hajótesten, és ezek nagy hatósugarú lőtornyok. Fél percen belül lőtávolba érünk. – Szólítsa fel a hajót megadásra! – csattant Fay tengernagy. Jevgenyij megtette, de nem érkezett válasz. – Számítógép: pajzsot száz százalékra! – mondta nyugodtan Ferrero gróf. A másik nemes dühödten közbevágott. – Ez a ladik nem bírja ki a cirkáló tűzerejét!
– Tüzel! – Spotni ki sem mondta, a hajó megrázkódott. Oregon admirális a kijelzőkre pillantott. Lenyűgöző volt, az Aranyszárny meg sem sérült. Hirtelen eszébe jutott, hogy a flotta rendszeresen vesz fejlesztéseket a Ferrero Háztól. Technikai eszközökkel is kereskedtek; bizonyára Ferrero gróf az újításokat saját gépeinél is bevezette. – Milyen pajzs ez? – Utulien Fay hitetlenkedve nézte az egyik monitoron futó számsorokat, a nullák megnyugtatóan ismétlődtek, a hajón nem keletkezett sérülés. – Az ott micsoda? – Oregon admirális előrehajolt, és egy pontot nézett a képernyőn. – Egy űrállomás felénk halad. – Jevgenyij végigfuttatott egy adatsort a gépen. – Leviatán a neve, a hajózási papírok szerint a belső szektorban vették, most viszik ki a végekre a japán kolóniák felé. – Van fegyverük? – A műszerek szerint igen. – Hívja fel őket! – mondta pattogós hangon Fay. – Csak hangot adnak, uram. Beadom. – Itt Larve Sigmund parancsnok, Leviatán űrállomás – csendült fel a hangszórókból egy gyorsbeszédű, katonás férfihang. – Elnézést, épp javítják az antennákat. Miben segíthetek? Oregon elhúzta a száját, ha az antennát javítanák, akkor vagy a vétel recsegne, vagy nem hallanák őket, hiszen a kép meg a hang azonos csatornán megy. – Gróf Utulien Fay tengernagy vagyok. Közvetlen parancsom van a császártól, így átveszem a Leviatán parancsnokságát. – Valóban? – érdeklődött hűvösen Sigmund Larve parancsnok, hangján hallatszott a gúny. – A Sexert Ház zászlaja alatt hajózunk, megvettük ezt az űrállomást, és éppen a báróhoz visszük. Kizárólag a Ház fejétől fogadhatok el parancsot. – Megtagadja a császári…? – Uraim! – szólt közbe Ferrero gróf, Oregon admirális nagy megkönnyebbülésére. – Úgy értettük, szeretnénk a Leviatán segítségét kérni. A Wellstont elfoglalták az anarchisták, de talán akad néhány túlélő. – Komolyan? Terroristák a környéken? – hallatszott a meghökkent hang. – Döbbenet! – Nem kell aggódnia, a titkosszolgálat hamarosan itt lesz – jegyezte meg Fay tengernagy. – Ez biztos? – jött a kérdés kis csönd után. – És mikorra várható a kommandós egység? Oregon admirálisban rossz érzés támadt. Ferrero grófra villant a szeme, az elegáns főnemes azonnal megértette, és kitérő választ adott. – Pontosan nem tudjuk, előbb-utóbb ideérnek, ne aggódjon, a kezünkben tartjuk a helyzetet. – Egy órán belül – vakkantotta Fay tengernagy. – Csak addig kérjük a segítségüket. – Örömmel állunk a rendelkezésükre – jött a szolgálatkész válasz az űrállomásról. – Úgy látom, mi vagyunk közelebb a leszakadt hajórészhez. Ez a vezérlőterem, nemde? Felszedjük a menekülőket, szegény tisztek, már biztosan sokat szenvedtek. Volt valami Sigmund Larve hirtelen jött segítőkészségében, amitől Oregon admirálisnak felállt a nyakán a szőr. Modortalanul beleszólt a felettese beszélgetésébe. – Elég, ha csak kísérik a vezérlőtermet. Ha közelebb mennek hozzájuk, akkor a cirkáló önöket is tűz alá veszi. – Majd viszonozzuk, ne aggódjon! A külső övezetek kalózai miatt nálunk is van fegyver. – A vezérlőt nem lövi a cirkáló – jegyezte meg elgondolkozva Ferrero gróf. – Valami nincs rendben. Ha a tisztek azon menekülnek, miért nem lövik őket? – Még nem lövi, Eterno! Nem nézhetjük tétlenül, hogy az embereinket lemészárolják! – Ránk sem lőnek azóta, hogy megálltunk. Az ágyú automatikán van, ilyenkor csak a közeledő és
nem a távolodó objektumokra tüzel – szólt közbe Oregon admirális, belefojtva a tengernagyba a szót. A tiszteletlenség hallatán mindkét gróf rámeredt, bár Eterno Ferrero arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol. – Gondolom, maga a parancsnok, Fay tengernagy úr, magáé a felelősség – szólt közbe nyájasan Sigmund Larve is. – Ha csak egy találat éri a vezérlőt, akkor szénné ég benne mindenki. Mit tegyek? Kimentsem őket, vagy várjuk meg a kommandósokat, hátha időben érkeznek? – Menjenek! Nem kockáztathatunk. De nagy ívben kerüljenek, a vezérlő egy pillanatig se essen a cirkáló és a Leviatán közé, nehogy magukra tüzeljenek, és közben őket is kilőjék. – Persze, dehogy! Vigyázunk. – És ne lőjenek parancs nélkül! – tette hozzá Ferrero gróf. Bontották a kapcsolatot. Ferrero gróf tűnődve támaszkodott a kardboton. – Nem tetszik ez nekem, Utulien. Miért van automatikán az ágyú? Miért nem felel a vezérlő? Mi volt ez a kismamás üzenet? – Mi van, ha a harcok során megsérült a hajótest, és az anarchisták azok, akik katapultáltak? – szúrta közbe Oregon admirális. – Ostobaság! Milyen harcok? Szálljon le a földre, admirális! – torkollta le Utulien Fay tengernagy, ám Ferrero gróf bólintott. – Lehet, hogy ez történt. Fogalmunk sincs, mi a helyzet. Utulien, nem adhatod ki a tűzparancsot, amíg nem tudod, ki hol van. – Ezt nem te döntőd el! – nevetett diadalmasan a tengernagy. – Látod, mégsem vagy olyan okos, mint hitted! Ferrero gróf arca kifürkészhetetlen volt, de a két navigátor jelentőségteljesen összenézett. Mi folyik itt? Oregon admirális feszülten figyelt. – Tévedsz. Elmondjam lassabban, hogy megértsd? – mosolygott hidegen Ferrero gróf. Villámgyorsan történt minden. Fererro gróf előrántotta a kardját. A tikfa markolat a földre esett. A tengernagy a saját kardja felé kapott, de a nyakának irányuló penge megállította. – Ó, én nem próbálkoznék, Utulien. Gyorsabb vagyok, nem emlékszel a csuklódra? – Ez lázadás! Admirális, fegyverezze le! – A lézerem az irodában maradt, uram. – Oregon admirális felbecsülte az ötlépésnyi távolságot és Ferrero gróf erejét. Talán a navigátorok nélkül még lett volna esélye, de ők nyilvánvalóan leütik. – Ön gyáva! – Csak reumás, uram. Utulien Fay segítségkérőn a két navigátorra nézett, akik leplezetlenül vigyorogtak. Eszükbe sem jutott segíteni, és a kenyéradójuk ellen fordulni. Az egyik műszer felcsipogott a tucatnyi sárga és zöld kijelzővel tarkított műszerfalon.
– Uram, a cirkáló törzse lövi a Leviatánt! Az űrállomás visszalő! – Jevgenyij meredten bámulta a monitort. – Anyám, ez egy Geklor-10! – Micsoda? – hörrent Oregon admirális. – Az űrállomásnak honnan volt ekkora tűzereje? Ezt bolygó védelmére használják, nem űrcsatára! Olyan súlya és energiaigénye van, hogy ostobaság az űrben használni. Sexert gróf megtarthatott párat a lázadás leverése után. De minek rakatta egy űrállomásra? És mikor, ha éppen most vették a Leviatánt? Hamisak lennének a papírok? – Nincs bekapcsolt pajzs a Wellston hajótestén – kontrázott Spotni. – A lövés talált! A következő is. Idővel fel fogják darabolni a hajótestet, bár elég pocsékul céloznak. – Hívja fel őket! Szüntessék be a tüzet! – sziszegte Ferrero gróf, ám a Leviatán nem fogadta a hívást. Folyamatosan tüzeltek. Oregon admirális közelebb hajolt az egyik monitorhoz, amely a Wellston felszíni képét mutatta. A hajótesten felvillantak a fények. A kiszökő levegő táplálta a lángokat pár másodpercig, majd az égés megszűnt az űrbeli oxigénhiány miatt. Oregon megcsóválta a fejét. – Téved. Nagyon pontosan céloznak, csak nem a lőtornyokra. A vészkijáratokat lövik ki, ott vékonyabb a fal, és nincs zsilip. Mintha a levegőt akarnák kiszippantani a hajótörzsből. Ferrero gróf egy ideges lépést tett előre, a monitor felé, mire Utulien Fay azonnal élt a lehetőséggel. A mozdulattal, amellyel kinyitotta az övén függő kardját, azonnal támadt is. •••
Taina egy meleg szájra ébredt. Egy nagydarab kínai is tartozott a szájhoz, és ettől a lány azonnal magához tért. Iszonyúan fájt a mellkasa, mintha valaki homokzsáknak használta volna. – Az Ősökre! – sóhajtotta felragyogó arccal Jakusi. – Azt hittem, nem jössz vissza. – Köszönöm – nyögte Taina, remélve, hogy a kínai mihamarabb lemászik a csípőjéről. Megtörtént, és a lány megkönnyebbülve nézett körül. Valami kisebb helyiségben voltak, a falból kábelek lógtak ki, pár ember idegesen és villámgyorsan szerelt valamit. A túlélők nagy része itt lehetett. – A másodlagos vezérlőegység – magyarázta kimerültén Jakusi. – De nem férünk hozzá. Az anarchistákat kilőttük a vezérlőteremmel, emlékszel rá? – A kapitány? Jakusi a kadétlányok felé intett. A férfi ájultan hevert a padlón, alatta hatalmas, vöröslő vértócsa. A lányok éppen a sebeket próbálták bekötni. A hajótest hatalmasat rázkódott. Taina még a koponyacsontjában is érezte a félelmetes döndülést. Tüzeltek rájuk. – Hova csapódott be? – kérdezte kétségbeesetten Hegamon távolabb. Kerek arcán izzadság gyöngyözött. A padlón ült, sebesült lábát mereven előrenyújtotta, és a hátát a falnak támasztotta. – A negyedik emeletbe – lépett oda Jakusi a barkácsolt műszerekhez. – Könyörgöm, uram, csináljon valamit! Ki a fene lő minket? – Szerintem a mieink. A hajónk tüzelt először, ne feledje! Közlegény, hogy állnak? – Hegamon egy űrruha sisakjába beszélt. Már értelmetlenné vált a rádiócsend. Az apró rádió túl gyönge volt ahhoz, hogy más hajóig eljusson a jel, de az űrbe kimászó embereket jól hallották vele. – Már a felszínen vagyunk. Uram, egy marha nagy űrállomást látok, az tüzel… Ó, anyám! Sercegés hallatszott. – Uram, Koval és Bae meghalt, az egyik lövés telibe kapta őket meg az antennát. Ezt már nem tudjuk helyrehozni. Vége, uram.
Taina megértette. Ez volt az utolsó reményük, az egyetlen lehetőség, hogy kapcsolatot teremtsenek. A legénység életben maradt tagjai némán vártak. Halálosan fáradtak voltak. A hajótest megrázkódott az újabb találattól. Hegamon maga elé bámult, gondolkozott. Majd hirtelen rájuk nézett. – Fényjelek! Közlegény, a külső reflektorokhoz! Ujjongás hangzott a mikrofonból. Taina elismerően nézett a másodkapitányra. A hajó megint megrázkódott, újabb találatot kaptak, de csak súrolhatta a hajótestet. – A hármas folyosó vége kapott. A miénk még ép, a köztes falak bírják a nyomást – jelentette Jakusi. Taina körbepillantott, csak néhány űrruhát látott. Ha megsérül ez a folyosó… – Uram, átkötöttük! Tudjuk innen kezelni. Mit villogjunk? Hegamon elmagyarázta az ősi S. O. S. jelet. Taina még sosem hallott róla. – Uram, valamit visszavillognak. Mondom az ütemet – Hegamon idegesen a kadétokra nézett. – Az utolsó rádiósunk is halott. Ki kapitányszakos? Harminc éve, a hadtörténelmi fakultáson tanultam a morzejeleket, egyszerűen nem emlékszem. – Senki – felelt a tanácstalan lányok helyett Tives. – Uram, könyörgöm, próbálja meg legalább! – Uram, újra villognak. Mit tegyek? – hangzott a rádióból. – Közlegény, várjon! Pofozzák életre a kapitányt! – Gondolja, hogy a kapitány tudja? – kételkedett Jakusi. – Dehogy! De lesz valami hajmeresztő ötlete. Jakusi, segítsen föl! Taina pofozgatni kezdte, ám a törött orrú közlegény félretolta, és egy laposüveget nyomott Calderon szájához. A férfi köhögött, de kábán felnézett. – Kapitány, szükségem van magára! – térdelt hozzá Hegamon fájdalomtól megránduló arccal. – Ne most! Haldoklom. Taina hirtelen bizonyossággal megérezte, hogy ez igaz. Egyetlen test sem bír ki ennyit. Hatalmas döndülést hallottak, megint megrázkódott a hajótest. – Lőnek. Kik lőnek? – suttogta nehezen Calderon. – A felmentő sereg. Nem tudják, hogy mi vagyunk. Üzennünk kell nekik, de nincs rádiónk. Fényjeleket adtunk, de a vészjelzésre is lőnek. Ismeri a morzejeleket? – Nem – suttogta a férfi, és elájult. Taina elvette a törött orrú közlegénytől az üveget, és megszagoltatta Calderonnal. – Szilvapálinka? Utálom a pálinkát. Taina megsimogatta a férfi arcát. Egyszerűen éreznie kellett a tenyere alatt a meleg bőrt, látni a fekete szemeket. A férfi tekintete ellágyult. – Maga él? – suttogta. – Mentsen meg minket! Kell egy üzenet. Bármi. Calderon küszködött, a szeme néha elhomályosult, de kicsikarta magából az utolsó tartalékokat is. Intett, hogy adjanak íróeszközt. Ambrosia Fay egy apró rúzst vitt neki, meglepően szolgálatkészen. Taina alaposan megnézte a lányt. A kadét sokat veszített korábbi gőgjéből, emberré vált a támadás alatt, a szó igazi értelmében. Calderon zihálva húzta a földre a vörös vonalakat és pontokat. Látszott, minden erejét összeszedi. Nem merték zavarni. Végül kimerültén hanyatt dőlt. – Ez mit jelent? – Elájult – suttogta Taina, Calderon csukott szemét látva. – Nem. Meghalt – mondta rekedten Fay kadét. – A kardszertartás mozgósítani tudja a test teljes erőtartalékát.
– Tartsák életben! Közlegény, diktálom… – kezdte Hegamon, és beolvasta a pontokat és vonalakat. – Azért jobb lenne mégis tudni… – suttogta nyugtalanul Jakusi, majd hatalmasat ütött a kapitány mellkasára, és kimerültén megkezdte az újraélesztést. •••
Oregon admirális remélte, hogy a nemesek kölcsönösen megölik egymást. A két gróf pengéje összecsattant, de még csak ízlelgették a másikat, támadási felületet keresve. Oregon tehetetlenül nézte őket. Valami súlyos politikai játszma áll a háttérben, hogy a két főnemes nyíltan kardot rántott. De mi? Mi az, amiért Ferrero grófnak ennyire fontos a Wellston? Szembeszállt a császárral, szembeszáll Fay tengernaggyal, kardpárbajt vív a nála nagyobb, vállasabb katonával, csak hogy megakadályozzon valamit. Ekkor Oregon hirtelen megértette. A szürke, hímzett selyemöltözék és a fehér, befont hajtincsek eleganciája mögött ott lapult a szenvedély. A gróf arcán elmélyültek a ráncok, szája pengevékonyra húzódott, ahogy megpróbálta a sarokba kényszeríteni a hatalmas termetű Fay tengernagyot. Ez az ember nem politizál, ez az ember fél, valakit meg akar védeni, kétségbeesetten küzd valakinek az életéért. – Uram, két kommandós hajó érkezett. Három perc, és lőtávolban vannak. A támadás jóváhagyását kérik – jelentette Jevgenyij. – Az egyik a Leviatánnal foglalkozzon! Akadályozza meg a tüzelést! – parancsolta Ferrero gróf. – A másik foglalja el a… Fay hatalmas csapást mért rá, de Ferrero gróf kecsesen hárította. A tengernagy mellett eltörpült a vékony, szikár gróf, azonban gyorsabb volt nála. – Ha nem engedelmeskedsz, az háborút jelent! Ideje a Ferrerók szarvát letörni! – Fay tengernagy kárörvendően nevetett, miközben előreszúrt. – Megölhetsz, de hat katona fiam van, neked csak az a tehetségtelen Ferdinánd! A császári orgyilkosok pár nap alatt elkapnak. A Házad nem tud harcolni. Ferrero gróf gyorsabb volt, hátraugrott. – Támadnom sem kell, elég beszüntetnem a galaktikus kereskedelmet, az éhezők lázadása elsöpri a Birodalmat. Sosem lesz háború, a császár nem meri megkockáztatni! – Ki van a Wellstonon? – Oregon admirális felcsattanó hangjára Fay tengernagy gúnyosan nevetett, mire a gróf dühtől izzó mozdulattal támadt. A pengék összecsattantak, Ferrero gróf meg akarta ölni a tengernagyot. Olyan gyorsan, olyan váratlan csapásokkal támadt, hogy a katonát hátrálásra késztette, Fay tengernagy homlokán fénylett az izzadság, és már nem nevetett, hanem némán küzdött. – A titkosszolgálat csak közvetlenül Fay tengernagytól hajlandó elfogadni a parancsot – szólt közbe a navigátor. – Mi legyen? Kihangosítsam őket? – Bárki van a Wellstonon, mindjárt halott lesz! – Oregon admirális dühödten felcsattant. Nem érdekelte már a rang, nem érdekelte semmi, csak a Wellston és az emberei. Körbenézett, fegyvert keresett az apró űrhajón, de nem látott. – Egy ötvenest teszek, hogy C-5-re lőnek – suttogta Spotni Jevgenyijnek, miközben megbűvölve bámulták a Wellston kinagyított képét. – És egy százast, hogy a gróf nyer. Közben a tengernagy kivédett egy szúrást, és hatalmas erejű csapást mért a vékony grófra. – Fényjelek a hajótörzsről! – Spotni zavartan elhallgatott, és Jevgenyijre nézett. – Te ismered
őket? – Nem, de a hajónak elvileg van történelmi adattára – hadarta Jevgenyij, és lázasan keresni kezdte az információt. – Vedd fel a villogást! Tíz másodpercen belül találtak kódfejtő programot, és megfejtették a fényjeleket, még az sem zavarta őket, hogy mögöttük folytatódik a kardpárbaj. – Hát ez furcsa! Különös üzenet. – Nekem jelentsen! – vakkantotta a szálfatermetű Fay, miközben majdnem sikerült megsebeznie az ellenfelét. – Tengernagy úr, a Wellston kéri, hogy ne vegyen bugyit holnap. Fay tengernagy arca lilává vált, és olyan hatalmas erejű csapást mért a másikra, hogy Ferrero gróf kardján megcsúszott a penge, és megsebezte az oldalát. Oregon zavarodottan maga elé bámult, aztán hirtelen elkezdett nevetni. Képtelen volt megszólalni, megszűnt a csomó a gyomrában, és csak kacagott, mint valami suhanc. Szóval megcsinálta! Ez a huligán túlélte azt, amit a legjobb tisztek sem! Látta, hogy a két nemes megtorpan, és őt bámulja. – Hát nem értik? Ez Calderon kapitány! Él! Él az a taknyos! Túlélte az anarchistákat, valahogy megszabadult tőlük! A két gróf szeme egymásra villant. Ferrero csapása volt a gyorsabb, a tengernagy kardja elrepült. A gróf a másik torkának szegezte a kard hegyét. – Te mit tennél a helyemben, Utulien? Ha nem hat fiad lenne? Mit tennél érte? – Mindegy, már vesztettél – mosolygott szélesen a tengernagy. – Él a kölyök. A császár kérdőre fogja vonni. Túl mélyre süllyedt, ebbe belebuktok. – Majd meglátjuk. Oregon admirális végre felfogta. Calderonért folyt ez a versenyfutás! Homályosan emlékezett, évekkel ezelőtt Ferrero gróf kisebbik fia eltűnt valami vad bolygón egy túra során. Hát ezért van itt Ferrero gróf! Pusztán egy apa, aki a fiát félti. A navigátorokra pillantott, akiket nem érdekelt a vita, hanem fogadást kötöttek, hova megy az űrállomás következő lövése. – A Leviatán még lövi a Wellstont – jegyezte meg az admirális. – Ha meghalnak az embereim, sajnos kötelességem közvetlenül a császárnak jelenteni. Ezt a párharcot is. – Azt hiszi, fogadja majd? – köpte gúnyosan Utulien Fay. – Ha nem jutok a színe elé, a sajtó tudja meg. Nem érdekel a haditörvényszék. Ha az embereim meghalnak két nemes szórakozása miatt, akkor arról tudni fog a világ. Oregon admirális halkan, keményen szólt. Nem az az ember volt, aki üresen fenyegetőzik, és Fay tengernagyon látszott, hogy pontosan tudja ezt. Évek óta ismerték egymást. – Ide a rádióval! – mondta ingerülten a tengernagy. – Kapcsolja be a kommandósokat! Míg beszélt, Oregon admirális Ferrero grófra nézett. A főnemes véres oldalára szorította a tenyerét, de eleganciájából még a vöröslő folt sem vont le. – Köszönöm – mondta halkan, és Oregon csak bólintott válaszul. Megkedvelte a grófot, a nemesekkel szembeni előítéletei ellenére is. Amikor Fay tengernagy befejezte a beszélgetést, Oregon megjegyezte: – A radar azt mutatja, hogy a Leviatán felvette a vezérlőteremben lévő embereket. Nem ártana értesíteni őket, hogy óvatosak legyenek, uram, míg nem tisztázzuk a menekültek személyazonosságát. Felhívták az űrállomást, Sigmunde Larve türelmesen végighallgatta Fay tengernagy tanácsait,
aztán higadtan csak annyit mondott: – Sajnos későn szólnak. Az anarchisták megtámadtak minket, és lelőttük őket. Az Aranyszárny fedélzetén meglepett csend támadt. Oregon az órára nézett, ez igen gyors támadás lehetett. Fay tengernagy megkönnyebbülten megropogtatta az ujjait. – Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortuk önöket. Örülök, hogy a helyzet magaslatán álltak! Nagyszerű munkát végzett, parancsnok! Meghalt valamelyik embere? Ha igen, természetesen a Flotta fizet kártérítést a családnak, és intézkedünk a temetésről. Az űrállomás sérüléseit is helyreállítjuk. – Köszönöm, de inkább megoldjuk házilag. Túlléptem a hatáskörömet, Sexert bárót nem tudtam felhívni, biztosan dühös lesz, hogy önálló akciót folytattam. Ha lehet, szeretnék hamar továbbmenni, és jó lenne, ha sem a hírekben, sem a nyilvános jelentésekben nem szerepelne a nevem. – Igen, ez érthető. Elég, ha az anarchistákat és a hajótestet átadják kommandósoknak. Ők gyorsan felveszik a jegyzőkönyvet, de zároljuk az anyagot, nem kell aggódnia. – Köszönöm, nem szeretném elveszíteni Sexert bárónál a munkámat, csak azért, mert teljesítettem hazafias kötelességemet. Örömmel átadjuk a maradványokat. – Maradványokat? – visszhangozta Oregon admirális. Már a „hazafias kötelesség” szóra is felszaladt a szemöldöke, nem szerette azokat, akiknek szólamokból állt az élet. Larve parancsnok részletesen elmesélte, hogy a harc közben hogyan szorították vissza az ellenséget a Wellston vezérlőtermébe. Élve akarták elfogni őket, de sajnos véletlenül lövés érte az anarchistáknál lévő plazmavető energiacelláját, és berobbant. Oregon admirális egyre erősebb kétséggel hallgatta a történteket. Ha lett volna plazmájuk, biztosan ők győznek. Így viszont nem maradt azonosításra alkalmas testrész sem, és a vezérlő fekete doboza se élhette túl. Oregon finoman szóba hozta, de erre Larve parancsnok azonnal felháborodott, olyan szólamokat eresztett meg, amelyek egy edzett politikusnak is becsületére váltak volna. Fay tengernagy végül úgy sarokba szorult, hogy elkezdett mentegetőzni, és többször megköszönte a civil közbeavatkozást. Oregonnak csak Larve parancsnok búcsúzása után tűnt fel, hogy Ferrero gróf végig hallgatott, és tűnődve bámult maga elé. – Admirális, a jövőben inkább tartsa a száját! Hálásak lehetünk a Leviatán segítségéért! – Hogyan jutnak be a kommandósok a hajótörzsbe? – vágott közbe a gróf, megszakítva Fay tengernagy szidalmát. – A hajó még lövi a közeledő objektumokat. Az ellentengernagy legyintett. – Nézz a monitorra, Eterno! Látszik, hogy nem vagy katona. Azok a piciny villózások a kommandósok, három kétszemélyes sikló megpróbál behatolni. – Elég közel értünk a vizuális kapcsolathoz, uram – mondta navigátor, és kérés nélkül is beadta az egyik monitorra a képet, a fekete, nyugodt űrt, majd kinagyította. Mint egy hirtelen zuhanás, olyan érzés volt, ahogy a szemük elé kúsztak a hajók. A Wellston borzalmas állapotban volt, az ezüstös hajótesten számtalan olvadt szélű lyuk tátongott, körülötte törmelékek sodródtak, nem lehetett kivenni, miből állnak, de Oregon enélkül is tudta, hogy a vákuum során kiszippantott faldarabok, rozzant berendezési tárgyak és kitárt karral lebegő hullák tömegét látja. A lézerágyúk kék fénye újra és újra felvillant, az automatika megpróbálta bemérni a kis, cikázó hajókat. Aztán hirtelen egy apró, sárga lobbanás látszott, mely azonnal ki is hunyt. – Egy hajó kilőve – közölte feleslegesen a navigátor. Kis hallgatás után hozzátette: – A második gép elérte a hajót. Hosszúak voltak a várakozás percei. Oregon javasolta a vérző grófnak, hogy lássák el a sebét, de
a férfi csak türelmetlenül intett, nem akart egy tapodtat sem mozdulni. Jó fél óra eltelt, mire megjött az üzenet, hogy az ágyúkat kikapcsolták, már nem jelentenek veszélyt. Ferrero gróf azonnal indulást parancsolt, elsők között akart a hajóra lépni. Míg odaértek, elment sebet kezelni, és átöltözni, ugyanolyan elegáns lett, amilyen volt. – Mély a seb? – kérdezte Fay tengernagy, de inkább büszkén, mint udvariasan. – Ne reménykedj! – A gróf mosolygott. – Azért szép csapda volt. Főleg egy Faytől. – Ünnepnap lesz, amikor száműznek – vont vállat Fay tengernagy. – Előbb-utóbb átlát rajtad a császár. Azt hiszed, nem derül ki, hogy kicsoda a fiú? Oregon ellazította megfeszített állkapcsát. Észre sem vette, mikor szorította össze ennyire keményen. A két nemest figyelte, akik békésen álldogáltak egymás mellett, és úgy csevegtek, mintha egy árvaház jótékonysági estjén lennének. Szeme sarkából látta, hogy a két navigátor lopva leszámolta egymásnak a pénzt. Oregon admirális megállapította, hogy rajta kívül nincs más épelméjű a fedélzeten. •••
Taina látta, hogy mindenki számára nyomasztó a várakozás. A hajó nem kapott több találatot, ezt elérte a kapitány, bármi állt az üzenetben. A Wellston automatikája működött: pergőtűzszerű lövéseket adott le, és ők semmit sem tehettek ellene. Bárki akart behatolni, nem volt könnyű dolga. Jakusi és Hegamon nyugtalanul tanácskozott, de ötletük sem volt, hogyan iktassák ki a hajó védelmi rendszerét. Taina halálosan fáradtnak érezte magát. A földön ült Calderon mellett. A férfi fekete haja összetapadt a medence vizétől, homlokára rászáradt a vér. Halkan zihált, a teste küzdött az újraélesztés után, de vajon mennyit bír még? Taina megsimogatta az arcát. Ősanyák, ne engedjétek meghalni! Aztán eszébe jutott a parancs. Calderon zsebe kidudorodott, Taina benyúlt, kivette belőle a kardot, és eltette. – Parancsnok? – lehelte Fay kadét, az egyetlen, aki meglátta. – Utasított, hogy juttassam el az apjához. Maga pedig hallgat, nem látott semmit, ez az én parancsom. Megértette? – Igenis. – Furcsamód büszkeség csillant a lány szemében, amit Taina nem értett, de nem is érdekelte. Calderon felnyögött. Pár másodpercig kimaradt a légzése. Taina azonnal a ziháló testre tette a kezét. Lehunyta a szemét, kiürítette az elméjét, és a pislákoló életre koncentrált. Megtartani – csak ez számított immár, semmi más. A percek óráknak tűntek. Csak Calderon légzését figyelte, kifújás, befújás. Mintha a lelkével tartaná a másikat, mintha saját életerejéből adna neki. Hallotta, ahogy a kommandósok beözönlenek, az öröm kiáltásait, a lányok felszabadult sírását, érezte a hónaljszagú forgatagot maga körül, de valahol a háttérben, nagyon távolról. Aztán valaki megérintette, és mondtak valamit. Kinyitotta a szemét. Egy fehér ruhás orvos, antigravitációs, kinyitható hordágy, néhány kommandós és a kifelé menő közlegények. Elvette a kezét és felállt, hagyta, hogy az orvosok felemeljék Calderont. Akkor vette észre Fay tengernagyot és mellette a hímzett öltözékű, sok hajfonatos főnemest. Visszafogottság áradt a ruhájából, a mozdulataiból, de a szeme… Mintha a pillantással belé akart
volna hatolni, feltúrni az elméjét, átvizsgálni a szíve rostjait. Taina üres tekintettel hagyta, hogy a férfi belelásson a benne lévő semmibe, majd amikor egy kommandós gyengéden terelgetni kezdte, elment a férfi mellett. Ám az ajtóból még visszapillantott. A főnemes már nem rá figyelt, hanem a kapitányt nézte ugyanolyan kutató tekintettel. Volt valami ismerős a zárkózottságában, a mozdulatban, ahogy az állát feljebb emeli. Taina ráébredt, kicsoda a férfi. Érintést érzett a vállán, a kommandós volt az. Taina elfordult. Szánalmas világ az, ahol egy apa nem lép oda a haldokló fiához. Még nagyapa is megtenné vele. A végső pillanatokban nem számít az „arc”, csakis a kötelék. Fáradtan bandukolt a folyosó végéig. A vészkijáratra a kommandósok hajója tapadt, az őt kísérő férfi átsegítette a másik hajóba. A titkosszolgálat hajója százfős lehetett. Még nem járt ilyen típusú hajón, de ez most nem érdekelte. A kommandós az orvosiba kísérte, ahol be akarták fektetni az egyik nagy medgépbe, de Taina csak egy szobát és váltás ruhát kért. Félt, hogy nem tudja elrejteni a kardot. Kitartása meggyőzte a doktort, és látszott rajta, amúgy sem hiszi, hogy egy apró, fiatal lány a harcban is részt vett volna. Az egyik kommandós előzékenyen átengedte a saját kabinját, és a lány egy gyors fürdés után mély, álomtalan alvásba zuhant. Mikor felébredt, és kilépett a helyiségből, azonnal hívatták. Taina megkérdezte a kommandóstól, mi történt, amíg aludt. – A Leviatán űrállomás távozott. Ok szedték fel az anarchistákat. Elvesztettek pár embert, de sikerült lelőniük az ellenséget. Vagyis nincs kihallgatható támadó. Taina érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Vajon a vezérkar nem tudja, hogy egy űrállomást vártak, vagy nem akarja tudni? Egyáltalán Calderon ezt elmondta rajta kívül bárkinek? A folyosón számtalan ember volt, mindenki sietett valahová. Fay kadét szembejött vele. A lány kimerültnek és dühösnek tűnt. – A tisztekkel a legénységi ebédlőben vagyunk, parancsnok, majd jöjjön oda! Legyen óvatos! – Óvatos? – Ez nem jelentéstétel, hanem boszorkányüldözés – halkította le a hangját a szőke lány. – Még azt sem bírják kivárni, amíg meghal. – Túléli, ne aggódjon! – Nem hiszem. Nyolc ősöm maradt kómában már így, csaták után. Olyan szinten kihasználta a testét, amit… – Elcsuklott a hangja. Taina megérezte, hogy a lány mindjárt sír. Nyugtatóan megfogta a kadét vállát. – Calderon hatalmas túlélő. – Mennünk kell – szólalt meg Taina mellett a kommandós, aki kísérte. – Tilos beszélgetniük, amíg nem jelentett. Taina biccentett és elindult. – Vigyázzon, mit mond – hallotta maga mögött a szőke kadétlány susogását. Taina belépett a hajó társalgójába, ahol most némán, fekete monitorral vártak a sokféle szórakozást nyújtó virtuális játékok. A helyiség közepén padlóhoz csavarozott, zöld asztalok álltak. Kettő tetején fekete-fehér, festett sakktábla fénylett, a bábuk hiányoztak róluk. Az első asztalnál Oregon admirális, Terra tábornok, Fay tengernagy és az idegen nemes ült. Az asztal egyik oldalát foglalták el, egymás mellett. Intettek neki, hogy üljön le velük szemben, amitől olyanná vált az egész, mint valami kivégzés előtti kihallgatás. – Büszkék vagyunk önre, Tives személyzeti tiszt. Fiatal kora és járatlansága ellenére erős
jellemszilárdságról és… Taina merev arccal hallgatta a köpcös Terra tábornok szónoklatát. Nem érdekelte. Fájó hasára gondolt, tegnap reggel óta nem evett. Terra tábornok közben végzett az ő hősiességével, és a lényegre tért. – Még van néhány tisztázatlan pont a jelentésekben. Kérem, az elejétől mesélje el, mi történt! Taina megnyalta a szája szélét. Fogalma sem volt, hol kezdje. Az első találkozás jutott eszébe. Calderon a zuhogó esőben őt kísérte a suhanóval. Akkor hozta a hajóra a jósköveket. Talán itt kezdődött minden, a jóslattal és Billel, aki megzavarta. – Kavarognak bennem az események. Javasolom, kérdezzen, uram, úgy egyszerűbb. Terra tábornok összeráncolta a szemöldökét, de Oregon admirális előrehajolt, és katonás, parancsoló hangján átvette a kihallgatást. – Egy automatikus vészjelzés érkezett az Admiralitásra. Ki készítette a rendszert? – Én iktattam be. – Miért? Honnan tudta, hogy a hajót megtámadják? – kérdezte szúrós szemmel Terra tábornok. Szóval bűnbakot keresnek. Taina érthetetlen módon megkönnyebbült. Habozott, de a nagyapával folytatott beszélgetést valószínűleg rögzítette a rendszer, csak idő kérdése, mikor fordítják le. – Jóslatot kaptam. Megbeszéltem a nagyapámmal, majd jeleztem a kapitánynak, aki… nem zárkózott el. – De nem is értett egyet – szólt közbe a főnemes némi gúnnyal. Taina kérdő tekintettel nézett Oregon admirálisra, aki erre bemutatta Ferrero grófot. Volt valami fensőbbséges gőg a nemesben, amitől Taina dühös lett. Miért itt van a férfi? Miért nem a fia mellett? – Apropó, él még a kapitány? – szúrta közbe faarccal Taina. – Igen, nagyon jó orvosok… – kezdte Terra tábornok atyai hangon, de Ferrero gróf udvariatlanul közbevakkantott: – Még? – Egyszer már újraélesztettük. Ó, nem is mondták? – Taina ártatlan arccal figyelte, ahogy megrebben a férfi szeme. Az ütés talált. De érdekes módon nem fájdalmat látott, hanem dühöt. – Azt már hallottuk, hogy megmentett egy közren… közlegényt – bólogatott vígan Fay tengernagy. – Nagyon hősies volt. Taina megértette végre: Calderont idiótának tartják, hiszen felsőrendű életét majdnem odadobta egy közrendű emberért. Tudta, hogy hallgatnia kellene, de képtelen volt. – Minket is kimentett, pedig váltságdíjért elengedték volna. Mégis olyan ostoba fajankó volt, hogy… – átváltott japánra, és úgy folytatta: -… mocskos hullazabáló kutyák! Nem a kard tesz férfivá, hanem a tettek! Érezte magán Ferrero gróf éles tekintetét. A férfi valószínűleg értett japánul. – Fajankó? A kapitányáról besz… – Terra tábornok szavába ezúttal Oregon admirális vágott. – Uram, a hölgy még sokkos állapotban van. Tives, igaz, hogy a tűzvonalba vitte a robotokat? – Igen, uram. – Igaz, hogy a hajófelszínen fúrást végzett? – Igen, uram. – Volt erre képesítése vagy űrjártassági kiképzése? – Nem, uram. – Megszervezte a kadétok védelmét? – Igen, uram. – Átvette a parancsnokságot, mikor Hegamon másodkapitány rosszul volt?
– Igen, uram. – Emberfeletti munkát végzett. Azt hiszem, minden lényegeset tisztáztunk. Javaslom… – Még nem – jegyezte meg kedélyesen Fay tengernagy. – Ön és a kapitány többször félrevonult. Egyéb parancsokat kapott, vagy csak… magánjellegű megbeszélések voltak? A magánjellegű szót kajánul megnyomta. Taina tudta, a falba égetett feliratra gondol. Valamilyen politikai játszma húzódott a háttérben. – Nézeteltéréseink voltak a kadétok képzését illetőleg. – Valóban? – Megkaptam a kérvényt, Tives. – Oregon admirális nyersen közbevágott. – Azt hiszem, időbe telik, amíg a hivatal megállapítja az egy légköbméterre eső engedélyezhető parfümarányt. – Hogy mit? – hökkent meg a szálfatermetű tengernagy és a köpcös tábornok. – Tives személyzeti tiszt már kadétként is konfrontálódott a kapitánnyal. Mikor csoportos tiszti szavazással előléptették, bizonyította rátermettségét. Mint ahogy az egész harc során. Oregon hiába beszélt száraz, monoton hangon, egyértelmű volt, hogy elege van a feletteseiből. Taina hálás volt neki, gyanította, hogy a férfi a rangját kockáztatja. – Tudja, hol a kard? – kérdezte váratlanul Ferrero gróf. Szorosan befont, hófehér hajából elszabadult pár kósza tincs, megfiatalítva az arcát. – Elkeveredett? Kár érte, gyönyörű kard volt. Ha az uszodában maradt, bizonyára kiszippantotta az űr. Taina arcára kiült a szomorúság. Micsoda remekmű, tényleg sajnálatos egy ilyen elvesztése. Szörnyű ez a világ! Oregon egy intéssel elengedte. Taina felállt, tisztelgett a feletteseinek, udvariasan biccentett a fürkésző tekintetű Ferrero grófnak, majd kiment. A bokájára szíjazott kard meg sem rezzent könnyed léptei nyomán. •••
Calderon mohón kapaszkodott az emlékszilánkokba. Valaki lőtte a hajót, és ott volt Taina is, meleg kezével apró köröket dörgölt Calderon bőrébe. Aztán zaj és fertőtlenítőszer szaga, majd az orvosi gép ismerős zümmögése: mintha az agyában zümmögött volna. De utána köd. Calderon tudta, hogy eltévedt. A gomolygó köd mindent betakart, és hiába járt körbe és körbe egyre kimerültebben, nem találta az utat. Mintha sok út lenne, és mintha mások is lennének, elsuhanó, gyors mozgású valamik, félelmetes valamik. Néha egy-egy idegen gondolattöredék furakodott az elméjébe: „Miért?” „Jobbra, mindig jobbra!” Érthetetlen szavak. Elterült a ködben, hogy legalább az egyetlen valóság, a talaj legyen övé, de még az is valami képlékeny massza volt. A köd egy darabja megszilárdult, és gömbölyded formát öltött. A japán nő ruházatában volt valami szemtelenül tiszteletlen, de Calderon nem tudta, mi az. Agya olyan tompa volt, nem értette, mit mond a ködalak, és az a furcsa, vékony, fénylő csík, amely vele jött. Aggódónak tűntek. Aztán a nő egyszerűen a mellkasára ült, súlyként, elviselhetetlen teherként. A talaj egyre jobban süppedt alattuk, mint valami ingovány, Calderon érezte, ahogy befogadja a testét, és a massza lassan a szája köré ér. Küzdj, súgta a csík, és Calderon tudta, hogy ismeri, része immár, kitéphetetlenül. Iszonyatos erőfeszítéssel ellökte a nőt… …és hirtelen kinyitotta a szemét. Adler csillogó tekintetét látta. Orvosi szoba. Kettesben. Szike a
kézben. – Enyém vagy, hát nem érted? – suttogta a nagydarab lázasan. Testén a szakadt uniformis alatt lézerálló kezeslábas feszült. A kés Calderon torkának feszült. A férfi nyelve behatolt a fülébe, teste hozzányomódott, izzadságszaga tapinthatóvá vált. Kilőttük a vezérlőt… képtelenség… nem lehet itt! Irracionális volt a fertőtlenítő illata és az ő szaga együtt. Pedig a ránehezedő test valóság volt, az egyetlen valóság. Tudta, Adler csak arra vár, hogy teljesen felébredjen, és tiszta tudattal élje végig a halált. – Miért? – suttogta Calderon. – Vannak nagy találkozások, hát nem érzed? – lehelte gyengéden a zsoldos. Calderonnak már ki sem kellett mondani a gyerekkorban beléhipnotizált szót, megérezte a kard erejét önmagában, a fénylő csíkot, annyira eggyé váltak. Emberi része elmosolyodott, látszólag boldogan. – De, igen – mondta. Állati része pedig kihasználta a meghökkenést, megragadta a kést tartó csuklót, majd a férfi arcába harapott, brutálisan. Adler nem üvöltött, csak zihált. Megcsonkított orrából ömlött a vér. Calderon megérezte a férfi merevedését, és ez volt az a pont, ahol elvesztette emberségét, csak a gyűlölet maradt. Gyilkolni akart, ízekre tépni ezt az undorító lényt, kitörölni a mocskát a világból. Dulakodtak, fogást kerestek a másikon, lezuhantak az ágyról. Minden fegyverré vált, az ágy lába, az orvosi robotok… bármi éles, amelyen ki lehetett loccsantani a másik agyát, megnézni a nyálkás velőt. Egymásnak feszültek az izmok, és Calderon jól megtanulta az anyja leckéjét, figyelt, majd oda sújtott, ahol a legjobban fájt. Bárhogy élte túl Adler a vezérlő kilövését, sebeket szerzett. Akkor jajdult föl először, amikor Calderon a megrepedt bordáját eltörte, és felülkerekedve rátérdelt, hogy benyomja a tüdő felé. Csak egy villanásnyi bizonytalanság, ennyi kellett Calderonnak, hogy megszerezze a szikét, és a másikba döfje. Adler utoljára még támadhatott volna, mégsem tette, hanem furcsamód valami mosolyféle látszott rajta. – Csak azt birtoklod igazán, amit megölsz – suttogta. – Most már a tied vagyok, kölyök. Calderon pedig belenézett a szemébe, és meglátta az őrület mögött a hiányt, az elfogadás hiányát. A fehér, vattaszerű ködre gondolt, és elszállt a dühe, csak a vér sós íze maradt meg a nyelvén. Halálos fáradtságot érzett, és hirtelen minden fájdalma egyszerre tudatosodott. Összerogyott a másik mellett. Hallgattak. Calderon a hideg padlóhoz nyomta az arcát. A köd masszaszerű talajára gondolt, és arra, hogy odaát mindketten elveszettek lesznek. – Tied vagyok – makacskodott Adler. Kapaszkodott a gondolatba, egyre kétségbeesettebben. – Igen – felelte Calderon, mert oly mindegy volt. Akár meg is adhatta. Nézte, ahogy a férfi arca kisimul, megkapva azt a feltétel nélküliséget, amelyre egész életében vágyott. Figyelte a halál pillanatát, a megüvegesedő szemeket. Aztán körbenézett utoljára a véres szobában, és az a mulatságos gondolata támadt, hogy csenget az inas után. Újra leszállt a köd, de most már fénylő utat látott benne. Calderon megkönnyebbülten indult el, hiába kapaszkodott belé a japán nő, hiába állt elé a kard lelke. •••
Taina is velük rohant a rádióhírre. A két nemes elsőként rontott be az orvosiba. Iszonyatos látvány fogadta őket. A brutális küzdelem nyomát látva Terra tábornok azonnal kifordult az ajtón, hogy felkavarodó gyomrát fegyelmezze. Csak onnan szólt vissza, hogy átkutattatja a hajót. Oregon admirális üvöltött a kommandósokkal. Tudni akarta, hogy történhetett ez, hol rejtőzött, honnan szerzett űrruhát a fickó. – Halott – mondta a fiatal orvos. Taina beharapta a száját, hogy ne üvöltsön föl. Ferrero gróf indulatosan félrependerítette az orvost, letérdelt a vérbe, és a becsukott kardját rátette Calderon mellkasára. – Utulien, ha apa vagy… A szálfatermetű tengernagy habozás nélkül segített, arrébb gördítette Adler holttestét, és ő is beletérdelt a mocsokba. Valahonnan előkerült a kardmester, egy alacsony öregember, ő is csatlakozott hozzájuk. Mindhárman két ujjal a fegyverekhez érintve koncentráltak. Ősi latinnak tűnt a nyelv, amelynek a szavait mormolták. Taina lecsatolta a bokájáról a kardot. Nem törődött a meglepett tekintetekkel, meghajolt népe szokása szerint, és Calderon mellkasára tette a markolatot. Utána parancsolóan az orvos és a katonák felé fordult. – A kapitány személyzeti tisztje vagyok. Pillanatnyilag én képviselem a jogait. Kérem, odakint várjanak! Kiterelte őket, és maga is kiment volna, de Oregon admirális megfogta a könyökét. A csontos arcú tiszt rá sem nézett, pusztán így jelezte, hogy maradjon. A három térdeplő emberből hatalmas feszültség áradt. Taina a falnak vetette a hátát, és csukott szemmel kiürítette az elméjét. Megtartani a férfit, az Ismeretlen Erőt – ahogy korábban is tette. – Nem érjük el, gát van felé – mondta Ferrero gróf. – Felkészületlen. – A Hordozó – felelte az öreg kardmester. – Érzem a Hordozót! – Kisasszony! Oregon előretolta. A kardmester intett, hogy érintse meg a negyedik kardot. Megtette, semmi sem történt. Becsukta a szemét, újra kiürítette az elméjét. Azután váratlanul forróságot érzett, egy idegen elme volt, valami erős ösztönlény. Nem állt ellent, hagyta betörni, tűrte, hogy a fénylő csík használja a testét, elméjét. Hirtelen tudta, mit kell tenni. Elővette Calderon kardját, kinyitotta, és sebet ejtett vele a férfi mellkasán. Véres csíkot húzott, mintha a test falát megtörve a lélekig juthatna. Majd a seb közepébe szúrta óvatosan, és nem mélyen a kardot. Erőt érzett a fegyverből kiáramlani. – Gyerünk – suttogta az öreg kardmester. Taina hirtelen erős, agresszív elméket észlelt, szívós akarattal tartotta nyitva a tudatát, átjáróként Calderon felé. Szédült és émelygett, kitágult a mentális tér, megpróbált talpon maradni, nem megőrülni, a sok villanás, a sok gyors, agresszív áramlás közepette. Váratlanul egy nőt érzett maga mellett, Sezi úrnőt, és egy kacagást hallott, gömbölyded, végtelen kacagást, amely megtartotta az átjárót immáron stabilan. Aztán vége lett mindennek, csak a csend maradt. Taina halálosan fáradtan nyitotta ki a szemét, és elvette a kardot a sebből. Bámulta a pengéről lecsöppenő vért, és várt, vajon be kell-e csuknia a fegyvert. Örökkévalóságnak tűntek a percek, majd a kapitány szaggatottan felsóhajtott, és azt motyogta: – Albert, kérem… hívja a szobalányt… A két főnemes kimerültén és boldogan egymásra mosolygott. De aztán újra megkeményedett az arcuk.
– Ferrero, ha elmondod ezt bárkinek… – Ugyan, Fay, tőled szívességet? Ez csak üzlet, megkapod a Vasner tőrt cserébe. – Az amúgy is az én családomat illeti… Elhallgattak, egyszerre jöttek rá, hogy a kardmesteren kívül még két közrendű is jelen van. Taina a belénevelt módon meghajolt. Ahol az elme megbomlani kész, ott a szokások tartják fönn az embert. Kifelé indult. – Hölgyem, a kardot magánál felejtette! – Calderon kapitány egyértelmű parancsokat adott. Sajnálom, gróf úr. – Beavatna? Taina elmondta. A kard megsemmisítésének hallatára talpra ugrott a kardmester is. A három férfi felé indult. – Fel sem fogja, kislány, mekkora érték – mondta a kardmester. – Mint felettese, módosítom a parancsát. Adja ide! – utasította a tengernagy. – Kérem, kisasszony – mosolygott Ferrero gróf, és fenyegetően a bal kezébe tette a kardját. Taina egy szemernyi félelmet sem érzett, meghajolt, most nem úgy, mint egy nő, hanem mint szamuráj ősei. – Én, Tainasa Mamamoto Tivesgei, becsületemmel felelek ezért a kardért. Eskü köt, nem adhatom át. Ferrero gróf elsötétülő pillantásán látszott, hogy megértette. Ha elveszi a kardot, akkor Tainának kötelessége a rituális öngyilkosság, és a családnak – mindhárom szamurájnemzetségnek – a háború. – Ostobaság, én a felettese vagyok… – Hagyd, Utulien! A császár nem örülne egy politikai ügynek. Kisasszony, még az is lehet, hogy ismerem az apját vagy a bátyjait. – Legföljebb a nagyapámat. Nincs közvetlen férfi családtagom, sem idősebb nő – tisztázta a rangját hűvösen Taina. – Sajnálom, de a kard léte a kapitány életétől függ. Farkasszemet néztek. – Akkor nem ártana végre beengedni az orvost – jegyezte meg száraz hangon Oregon. – Tives, maga velem jön, a nagyapja óránként üvölt az embereimmel, ideje visszahívni. A tolmácsok nem bírják lefordítani a halálnemeket, amiket beígért. Oregon megfogta a karját, és határozottan kiterelte a kabinból. A folyosón kiadott pár parancsot, bezavarta a kommandósokat és az orvost, majd gyors léptekkel elindult. Végig fogta Tainát, majd bevitte egy kabinba. – Ez az én szobám. Fürdik, alszik. Küldetek fel ételt. – Uram? – Jobb, ha nem szaladgál egy méteres véres karddal sem a nemesek, sem a legénység orra előtt. A nagyapját majd a nemesek lekötik, legalább nem lesznek láb alatt. Este benézek. Taina hálásan nézte a becsukódó ajtót. Az orvosi szobában megnyugtató, unalmas csend uralkodott. Calderon már jobban volt, és a doktor szerint kihallgatható állapotban leledzett. Három nap telt el, az orvosi gép kimerítő alapossággal foltozgatta, de Calderon harmatgyenge volt, még nem engedték felkelni. Eddig nem fogadhatott látogatót, nem is hiányolt senkit. A kardja volt az egyetlen, amelyet keresett, de az orvos nem tudta megmondani, hol van. Calderon sejtette, és a tudat, hogy a fekete, ősi foglalatot meleg, apró női kezek őrzik, sajátos vágyakat ébresztett benne. Az orvos behívta Fay tengernagyot, és kiment. Az ezüstös műszerektől csillogó, fehér szobába először Utulien Fay lépett be, Calderon a szálfatermetű gróf mögött megpillantotta a köpcös Terra
tábornokot. Vajon miért ilyen sürgős ez a jelentéstétel? És miért jönnek hozzá ilyen magas rangú tisztek? Nem tetszett neki. Az utolsó belépő az apja volt. A látványára a kapitány megdöbbent, de ügyelt rá, hogy ez ne látszódjon meg az arcán. Az apja itt? Egymást nézték. Az öreg sokat változott, arca beesettebb lett az elmúlt évek alatt, de a távolságtartása mögött fénylett az öröm. Ez meglepte Calderont. Kegyvesztetté válhat a család, az öreg mégsem tombol. Calderon végre megértette: jobban szereti a fiát, mint a Házat, egyszerűen csak örül, hogy életben maradt. Calderon lesimította a hasán a takarót. Szégyellte magát az elmúlt évekért, minden gonosz szaváért. Talán mondott is volna valamit, ha nincsen jelen Fay gróf. A tengernagy öntelten állt, és még kedves is volt az alázatos Terra tábornokkal. – Hogyan került az anarchista ide, a kommandóshajóra? Azt hittem, csak egy rémálom. Fay tengernagyon látszott, hogy kellemetlenül érinti a kérdés. – Az elemzők szerint a férfi az utolsó pillanatban kirontott a vezérlőből. Amikor a vezérlőterem levált, a folyosó ajtaja pár másodpercig még tartotta magát, csak a lövések résein át szivárgott az űrbe a levegő, de ez is hatalmas légáramlatot okozott. A folyosó kameráján látszik, ahogy a lézerálló kezeslábas mágneses kéztappancsaival araszol a falon. Emberfeletti teljesítmény lehetett, a takarítórobotok is kifelé indultak, majdnem elsodorták, és később az örvénylő, kifelé hömpölygő víz ellenére is eljutott az orvosi szobáig. – És onnan? – kérdezte értetlenül Calderon. – A folyosón sem volt levegő, az alatta lévő szinten pedig az uszoda van, ott sem juthatott át. – Egyszerűen felvette az orvosiban lévő űrruhát. – Mit? Hogy kerül oda szkafander? – Hogy érti, hogy hogyan? – bámult rá Fay tengernagy. – Hát ott a helye! Nem vett részt a biztonsági oktatáson? Az orvosok sokszor késve hagyják el a hajót, így van a szekrényben egy űrruha, ez kétszáz éves hagyomány. Calderon nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Ki gondolta volna, hogy az akadémián a legfontosabb tárgy pont ez lesz? – De térjünk át magára a támadásra – folytatta a tengernagy, választ sem várva. Néhány bemelegítő kérdés taglalta csupán a hajó elfoglalását, utána Fay tengernagy azonnal a lényegre tért, a maga keresetlen, gyerekszobától mentes modorával. – Maga alkalmatlan kapitánynak. Ha önként lemond, akkor nem kerül a sajtó elé, hogy kicsoda. Természetesen a császár előtt nem titkolhatom. – És ki vagyok? – érdeklődött Calderon udvariasan. – Hat ősi ereklyét ér ez az információ – jegyezte meg halkan az apja. – Őfelsége ide tart. Szóval megegyeztek a háttérben. A főbb veszély a császár, vele vajon hogy boldogul az apja? Nem… ez az ő ügye, nem apának kell kihúznia a bajból. Az ajtó kinyílt, és mindenki meglepetésére Oregon admirális sétált be Tainával. Calderon érezte, ahogy megmelegszik a mellkasa. Tudta, hogy a lány él, erről már kifaggatta az orvost, de más volt élőben is látni a karcsú alakot. – Á, rosszkor jöttünk? – recsegte a csontos arcú tiszt, mintha nem tudná. – Visszahoztuk a kardot. Calderon érezte, ahogy megfagy a levegő. Taina kecsesen meghajolt az ágy előtt, kinyitotta a fegyvert, megmutatta, hogy tiszta a penge, majd becsukta és átnyújtotta. Mindezt némán és olyan
eleganciával, mint egy szamuráj. Utána kimérten biccentett Ferrero grófnak. Az öreg, befont hajú grófon nem látszott, mit gondol, és Calderon tudta, ilyenkor a legveszedelmesebb. Szóval Tives már vele is…konfrontálódott. Calderon udvariasan intett a lánynak. – Maradjanak, kérem! Remelem, nem okoz gondot, Fay tengernagy úr? Az admirális a közvetlen felettesem, rá is tartozik, hogy leselejteznek a flottától. A személyzeti tisztem meg nagy bajkeverő. Jobb, ha tudja, miről kell hallgatnia. – Nekem mindegy. Megértette a feltételt? Csak akkor lesz sajtócsend, ha lemond. Calderon elmosolyodott. Megérezte a Játék ízét, és azt a külön örömöt, hogy apja jelenlétében űzheti. – A sajtó tényleg kínos lehet… Ha rájönnek, hogy a flotta tudott a támadásról, és csalétkül használt minket. Kínos, nagyon kínos. – Látom, a fejét is beverte, kapitány! – Gondolja, hogy vágógépeket tárolok a sütőben? Számítottam a támadásra, pusztán későbbre vártam. – És bizonyítéka is van, fiacskám? – Fay tengernagy szárazan felnevetett. Calderon szemtelenül elmosolyodott. – Van. A hajó. – Ami azt illeti, Terra tábornok úr, a műszaki tiszttel leválasztattam a főnyomócsövet – recsegte Oregon. – Sajnos nem találkoztunk személyesen, és ezt az információt nem közölhettem futárral. – Önnek hála, tábornok, sok közlegény túlélte – fuvolázta Calderon. Terra tábornok azonnal mondott pár dicsérő mondatot Oregonnak, fel sem fogva, hogy maga a hajó a bizonyíték a játszmában. Azt nehezebb eltüntetni, mint pár embert. A szálfatermetű tengernagy azonban értette, és meredten állt. Calderon udvarias mosollyal folytatta: – Parancsnok, beleegyezem, hogy áthelyezzenek. A sajtóközleményben lehetne jelezni az igazat, mármint hogy a támadás napján leváltottak. Hegamon másodkapitányé a dicsőség, és majd vele foglalkoznak. Engem meg csendben át tud helyezni egy kis hajó élére. – Mit ér vele? A császár úgyis száműzi. Ebbe belebukik a Ház. Calderon vállat vont. – Tudja, csak akkor aggódnék, ha főnemes lennék, és egy lányrokonomat odadobnám a harci övezetbe méregkapszula nélkül, várva, hogy megbecstelenítsék. Azt hiszem, Őfelsége nem szereti az ilyen történeteket. Még a gyanújukat sem. A tengernagy elsápadt. Calderon megérezte apja közönyös arca mögött a nevetést. Taina érdeklődve figyelt, Oregon a homlokát ráncolta, Terra tábornok meg értetlenül nézett mindenkire. – Mit akar? – kérdezte végül megvetően Fay gróf. – Halljam a feltételeit! – Nincsenek feltételeim. Én csak egy kapitány vagyok. A tengernagy szúrósan nézte, aztán lassan, nagyon lassan megenyhült a tekintete. Talán akadtak ostoba döntései, ám egyenes katonatermészete volt. Valószínűleg önmagát is megvetette a kis Fay lány feláldozásáért. Calderon gyanította, hogy ez játszódik le most benne. Ami viszont jobban érdekelte, és nagyobb örömmel töltötte el: Oregon admirális homlokáról eltűntek a ráncok. Calderon tudta, butaság, és a férfi egyszerű közrendű, de Oregon olyan ember volt, akinek a véleményére akaratlanul is adott. – Őfelségét mindenképpen tájékoztatom arról, hogy ki ön, de tényleg jobb, ha ebből kimarad a Fay Ház – jegyezte meg az apja. Calderon azonnal megértette az okot, jobb, ha az apjától tudja meg a császár, mintha mástól, aki
később esetleg valami ellopott DNS-teszt alapján beazonosítja. – A császár nem tűri, hogy egy nemes dolgozzon. A hősiesség talán enyhítő körülmény, de kevés. Van más is, kapitány? Calderonnak szeme sem rebbent, noha még életében ekkora meghökkenést nem érzett. Az apja egyenrangú játékosként kezelte. – A birodalom biztonsága. Néha látni kell az eseményeket, hogy beazonosítsuk a centrumot. – Szóval nem véletlenül voltak itt – bólintott az apja a Leviatánra gondolva. – Nem. Adler volt a vezető neve. – Calderon arra utalt, hogy nézzenek utána a zsoldosnak. – A kolóniák is sejtik. – Rendben. – Az apja biccentésében benne volt a döntés, hogy személyesen megy az Illatos bolygóra egy információs körútra. – Folytatás? – Még nincs. Talán a hadgyakorlaton. – Esetleg mint főparancsnok, megtudhatnám, miről van szó?! – csattant fel a tengernagy. – Nyugalom, Utulien! A fiúnak kell egy hajó. Mid van? – Az idei kinevezések lezárultak, csak jövőre kap, ha nyugdíjba megy valaki. – Elnézést, de a Békanyál kapitányi posztja üres – szólt közbe Oregon admirális. – Az a biológushajó, tudja, uram… Fay tengernagy próbálta a vonásait kordában tartani, de lerítt róla a vidámság. – Ó, van egy kiváló százszemélyesünk. Az ilyet a hadgyakorlatokon felderítőnek vagy futárhajónak használjuk. Ha elfogadja a posztot, máris átirányíttatom ide. Csapda volt, de Calderon nem bánta, beleegyezett. Volt valami Oregon hanghordozásában, ami arra utalt, hogy jól jár a hajóval. Amúgy se nézett ki Fay tengernagyból nagy ötletességet. Még váltottak pár udvarias szót a hogylétéről, majd kimentek. Calderon hiába figyelte, Taina közömbös arcáról nem tudott leolvasni semmit. A lány némán, szerényen állt a beszélgetés alatt, mintha nem akasztott volna tengelyt az öreg Ferreróval, és nem lett volna érzelmileg érintett a fiatalabb Ferrero kapcsán. Vajon mit szólt a felirathoz? Calderon még mindig nem tudta; Taina rá sem nézett, úgy távozott, és ez zavarta a férfit. Apja visszafordult az ajtóból. – Csinos lány. Nem gondoltam volna, hogy három kihalófélben lévő család kiengedi a bolygóról a legfontosabb vérvonalat – bólintott udvariasan az apja, jelezve hogy egy ilyen kapcsolat súlyos politikai viszályt okozna. – Kétlem, hogy önként tették. Tives kemény természet. Apja várt, de Calderon nem folytatta. Apja nézte, és várt. Tudni akarta, a felirat kinek szólt. – Anya írt levelet – felelte végül Calderon, remélve, hogy becsaphatja. – Azt hiszem, most, hogy felszabdaltam a baldachint, nem kéne Baboa asszonyság elé kerülnöm. Anya küldött lézerálló kezeslábast is… vajon megérzésből, vagy tudott a támadásról? Nem, ezt a gyanút és Ferdi szerepét nem szabad elmondani. Apa is hallgatott, és Calderon gyanította, hogy az elsőszülöttségre gondol. – Tudom egy ideje. Ferdinánd mindig is… más volt. Apa csak az állát szegte fel, nem látszott rajta a mélységes döbbenet. – Ha tudod, miért nem jössz haza? Mindent kockáztatsz. Igaza van. Kötelessége hazatérni. Csakhogy nem akar… Itt az ideje apja ellen is játszani. – Ferdi elvezeti a Házat, és hadd házasítsa ki jól a lányait! A császár már nincs lekötelezve a családnak, megengedte a Sexertek kereskedését, és valószínűleg más módon is megnyirbálja a
jogainkat. Te sem élsz örökké, egy nap nem lesz vezér a Ferrero-táblán. Ki kell vívnom a császár becsületét. – Politikai úton is elérnéd. – Nem, a császár szereti a katonásdit és a Fay-féle eszméket. Ha elkötnek a Wellston helyett egy másik cirkálót, akkor a hadgyakorlatra ne vidd el Ferdit! Ha megölnének, szükségem van rá. Az apja bólintott. Calderon nézte a hét tradicionális hajfonatot, és a saját rövid hajára gondolt. Egyelőre nem akart hazatérni, de elegáns gesztus lesz, ha megnöveszti. A flotta persze nem lesz boldog tőle. – Kapsz egy évet, de cserébe lefagyasztott ivarsejteket kérek. – Eltemettem a feleségem, öltem embert, láttam a kard lelkét. Rég nem vagyok taknyos kölyök. De kapsz sejteket. Az apja felnevetett, és Calderon is csatlakozott hozzá. Nem volt szükségük további szavakra, érzelgős jelenetekre, szerették egymást, és ezt tudták. A gróf biccentett, és kiment. Immáron két vezér volt a Ferrero-táblán. •••
Taina a sarkára ült, és várt. A kabin idegenségét enyhítette a teáskészlet és néhány más tárgy, mely az övé volt, de érződött a szobán az eddig benne lakó kommandós szellemisége. Két nap telt el a kard visszaadása óta. Még mindig a Wellston roncsa mellett parkoltak, ahogy a titkosszolgálat többi hajója is. Ezt a százszemélyest kiürítették a túlélőknek és a piócaként megjelenő pszichológusoknak. Természetesen Calderon nem adta a lelkét más kezébe, hanem Franket hívta, akivel lélekturkászás címén főleg kártyáztak. Taina is élvezte a szőke pszichológus lendületes egyéniségét, és még azt sem bánta, hogy a lelkesen vigaszra vágyó kadétlányokat rendszeresen ki kellett szedni Frank karjai közül. Ezek a pillanatok hoztak némi nevetést, a flotta agymosása kevésbé. Megjelent egy fakó szemű „kommunikációs szakember”, aki módszeresen sulykolta az emberekbe, mit mondhatnak el, és mit nem. A padló kivágása, az automatikus vészjelzés, a kard, Calderon személye és főleg, hogy a flotta lövette a hajót, tabutéma lett. A történet a végén olyan ingatag lábon állt, hogy idiótának kellett lenni ahhoz, hogy ne lássa az ember a réseket. Taina már értette, miért akarta Calderon, hogy ő jelen legyen, amikor a férfit a tengernagy leselejtezi. Biztos, hogy lázadt volna az eljárás ellen. Az embereket is legfőképpen az viselte meg, hogy nem oszthatják meg azt a fanatikus csodálatot, amelyet Calderon keltett bennük. Taina is sokszor felidézte a látványt; a férfit, ahogy az embereit védi egy szál karddal, mint valami ősi isten. A lány körbenézett az apró kabinban. A kommandós személyes holmija egy táska volt, melyet magával vitt. A csupasz padló, a fali számítógépes terminál és a szabványágy mégis egy zavaros lélek emlékét árasztotta. A lány mondott egy fohászt, és elhelyezte a falon a tekercset. A festmény egy csillagködöt ábrázolt. Nagyapánál természeti képeket használtak, de itt, az űrben ez életidegennek tűnt volna. Az egyik kommandós kiszakadt japán volt. Valószínűleg a Tivesgei család valamelyik nőtagja kérte meg a családját, hogy álljon a rendelkezésére – nagyapa és a Mamamoto-ág sosem tenne ilyen gesztust egy alantas külhoni felé. A férfi büszke volt, hogy segíthet. Űrruhát húzott, és átkutatta Taina régi kabinját, kimentette a felbecsülhetetlen értékű teáskészletet, a füveket, a jóskövek díszes dobozát, sőt még a két úti kimonót is elhozta. Taina megérdeklődte, hogy van-e húga, és mivel a válasz igen volt, a férfinek ajándékozta a díszesebbik kimonót. Számára ezek a modern gyártmányok nem jelentettek értéket, hiszen több mint száz kézi szövésű, tradicionális ruhát örökölt. A férfi nagyon
nehezen fogadta el, hatalmas megtiszteltetésnek érezte. Az is volt. Taina pillantása végigsiklott a csészéken és az ikebanán. Az űrben nem tudott virágot, ágat szerezni, csak az élelmezési részleg növényei közül válogathatott. Így a fatálon a „földet és az életet” a zöld moszat jelképezte. Az „ég és föld között elhelyezkedő cselekvő ember szimbóluma” az Ismeretlen Erő kék kristálya lett. Az „égboltot” egy nagyobb tealevél jelezte. Vannak hősök, akik az égig érnek, ezt sugallta a kompozíció. Taina elmosolyodott: más japán idegen körülmények között sosem teremtett volna ekkora harmóniát. Anya szerint ezt volt az ő legfőbb áldása, az otthonteremtés képessége, és vétek pont ezt nem használnia. Már csak a kapitány hiányzott a tökéletessé tett szobába. Calderonnal a kard átadása óta nem beszélt, túl sokan nyüzsögtek körülötte, és a férfi felől sem érzett egyértelmű igényt. Talán megbánta a feliratot? Vagy másnak szólt? A ma este az utolsó, amelyet egy hajón töltenek, holnapra Calderon átszáll a biológusok közé. Aggasztó, hogy a Békanyál neve hallatán mennyire elkomorult Hegamon másodkapitány. Taina lehunyta a szemét, kiürítette az elméjét. Az ebédlőben Calderon búcsúestje zajlott. Tudta, hogy a férfi várja, de nem ment. Egy nő sosem a létével csábít, hanem a férfiban keltett hiánnyal, azzal az őrületes testi és lelki szomjúsággal, amely a másikban támad. Ha Calderon nem jön el, nem is volt méltó arra, hogy itt legyen. Hagyta, hogy múljanak a percek, csukott szeme mögött az időtlenség lakott. Aztán kopogtak. A férfi nem az ajtójelzőt használta, hanem a régimódi jelzést, és ettől tökéletesebbé vált a szoba hangulata. – Csak a hogyléte felől… – kezdte modorosan, talán bizonytalanul is a kapitány. Aztán felfogta a kimonó látványát, és felragyogott a szeme. Egymást nézték és mosolyogtak. Az első bensőséges, nyíltan őszinte pillanat volt közöttük. Taina pajkosan meghajolt, és beljebb invitálta. Calderon kibújt a cipőjéből, majd behozta, és letette az ajtó mellé. – Nem sokat tudok a szertartásról. – Nem baj. Üljünk le ide! Sarkukra ültek az ajtó előtt, és Taina csendesen mesélni kezdett. – A teaszertartás lényege, hogy az ember ősi magánya feloldódik a „tea útján”, és megleli a belső nyugalmat és az egység érzését. A teaházat mindig kert veszi körül, és a szertartás valójában már itt megkezdődik, a kövek és a patakok látványakor. A pavilon egyszerű, ajtaja alacsony, még a legmagasabb rangúaknak is meg kell hajolniuk, hogy bejussanak. A szoba legfontosabb dísze a tokonoma, a festményt tartó falifülke, másik éke az ikebana, a virágdísz… Elmondta a szertartás részeit, és éreztette a csend fontosságát, miközben Calderon csendes figyelemmel hallgatta. Utána odavezette a férfit a tatamihoz, és elkezdték. Először kekszet ettek, ízlelve minden falatot, majd Taina elkészítette a teát. A porrá őrölt zöld teafüvet egy apró bambuszkanállal tette a teamester csészéjébe, majd forró vizet öntött rá. Az űr nagy hátránya, hogy parazsak helyett áram melegítette fel a vizet. Maga a készülék viszont kecses volt, nem törte meg a harmóniát. A sűrítményt felkeverte egy apró bambuszseprűvel, majd öntött a két csészébe. Egyszerre volt teamester és vendég most ő maga is. Hallgattak, és élvezték a pillanatot. Calderon tökéletes mozdulattal emelte a szájához a csészét, és látszott rajta, érti a tradicionális három korty lényegét. Ittak, tűnődtek. Megszűnt az idő, csak a csésze számított, és Taina boldog volt, hogy a férfi
négyszer is kért. Eggyé váltak egymással és az őket befogadó űrrel. Majd befejezték a teázást, és az udvarias csevegés következett volna, de Taina képtelen volt egykét szónál többet kinyögni. A béke alatt ott lapult a fájdalom, csak ez az éj volt az övék, ennyit kaptak az élettől. Talán később, jóval a szertartás után, kioldja a kapitány a kimonó övét, becsúsztatja hosszú ujjait a finom anyag alá, de ez sem változtat a sorson. Kötelességeik vannak. Élhetnének más életet, de az önmaguk elárulása lenne. Calderon mesélt a bolygókról, ahol járt, az ottani teakultúrákról, meditációs szokásokról. Taina közben a kapitány változásán tűnődött. Eltűnt a belőle sugárzó gőgösség. Nem lett alázatosabb, még mindig dominánsan betöltötte a mentális teret, de ez a vezető kisugárzása volt. A tekintete aljáról is eltűnt az önpusztítás. Vajon mikor történt a változás? Taina nem tudta. Frank félmondata jutott eszébe. A pszichológus azzal viccelt, hogy pár embernek gyógyszer helyett az anarchistákat kellene felírni. Igaza volt, megváltozott Fay kadét is, Hegamon másodkapitány, Jakusi… Mind-mind… Mintha megtalálták volna önmagukat. – És hogyan tovább, mik a tervei? Taina rájött, hogy illetlenül elgondolkozott. – Beszéltem Oregon admirálissal, átsorol helyettes navigátornak. Ahol szabadságolják a tisztet, oda mindig a központtól kérnek embert. – Ez túl nagy szakmai ugrás, nincs is gyakorlata. Legalább öt év kellene. Egy hajó sem fogja kikérni, Taina. – Elfelejti, hogy nemzeti hősök vagyunk. Az emberek kíváncsiak, és szeretik az élő beszámolót. Ami fontosabb, nagyapa kénytelen haladékot adni. De ezt nem mondta ki. – Hogyan vette rá Oregont? – mosolygott hitetlenkedve a kapitány. – Avasson be, nekem nem sikerül befolyásolni az öreget. – Mondtam, hogy a pótnavigátor csak díszlet, a hajót úgyis automatikus vezérlés irányítja. Meg a kapitányok rutinból ellenőrzik a pályaszámítást, ha nem a saját emberük végzi. – Ez igaz. De ha vészhelyzet van? – Tényleg, ön kimaradt belőle. Mikor a másodkapitány… nem volt épp a helyzet magaslatán, átvettem a parancsnokságot. Később is többször irányítottam az altiszteket. De azt hiszem, azzal kaptam meg a lehetőséget, hogy megnevettettem az admirálist. – Őt? Nocsak! Mivel? – Mondtam, hogy nem ezek voltak nagy teljesítmények, hanem, hogy magánál lett kiváló a kadétvizsgám. Calderonból kitört a nevetés. – Maga rendkívüli lány, Taina! Köszönöm ezt a szertartást is, nagyon… érdekes volt. Érdekes? Taina azonnal visszahúzódott az udvarias arca mögé. Az „érdekes” nem épp a jó szó. Calderon fészkelődni kezdett, mire Taina elmondta a zárószavakat, amely befejezte az estét. A kapitány felállt, Taina pedig szívósan mosolygott, hogy ne látszódjon rajta a csalódottság. – Ne reménykedjen, ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. Neveletlen külvilágiként kaphatok valami magasabb ülőalkalmatosságot? A lányból kiengedett a feszültség, főleg, hogy Calderon a bólintásra véletlenül sem a számítógép előtti széket, hanem az ágyat találta meg. – Jöjjön, üljön mellém, szeretnék még pár dolgot kérdezni. Elnézést amúgy, hogy rozoga vagyok. Egy dolog, hogy az embert itt-ott szétlövik, felvagdalják, de aludt már orvosi ágyon? Valami borzalmas. Taina felnevetett, és odavitte a maradék kekszet.
– Tud valamit a Wellston sorsáról, Taina? Leselejtezik? – Nem, a flotta újjáépíti, állítólag a hadgyakorlatra kész lesz. Hegamon másodkapitányt előléptetik, ő fogja vezetni. Addig szegény kampánykörúton lesz a flottát népszerűsíteni. Bálokra, csevegőműsorokba viszi Terra tábornok. – Nem lesz ebből baj? Az öreg túl egyenes természet. Ki fogja kotyogni, hogy nem ő vezette a hajót. – Akkor haditörvényszék elé állítják. – Kétlem, hogy ez zavarja, ha elvekről van szó – nevetett Calderon, és vett egy kekszet, közben Taina térdéhez ért. A lány nem húzódott el. – Már írtam neki egy listát, milyen kérdésekre hogyan válaszolhat, elvégre még holnapig a személyzeti tisztje vagyok. Értésére adtam azt is, hogy ha beszél, azzal önnek árt, kapitány. – Hívjon nyugodtan Geniusnak, már nem vagyok a felettese. Jól van, látom, kinevet. Tizenkét évesen adtam magamnak. Ez enyhítő körülmény? Taina nemet intett. Kacagtak. Tovább folyt a szó, főleg a média sztárcsinálási vágyáról, közben pedig játszottak. Apró érintések, hosszabb pillantások, egyre több másképp érthető mondat. Sokan bűvölték már a lányt, némelyekkel az ágyig is eljutott, de senki sem űzte a metakommunikációt ilyen mesteri fokon. Ám érdekes módon Calderon nem merte átlépni a határt, mintha bizonytalan lenne a fogadtatásban. Taina hozott még kekszet, majd természetes mozdulattal Calderon mellé állt. – Forduljon meg, nagyon feszült a háta. Észrevette, hogy izeg-mozog? A férfi szabadkozott, de persze csak röviden. Mindketten élvezték a hosszabb érintést. Taina a ruhán keresztül nyomkodta, dörgölte, simogatta a férfit. Ujjai alatt nemhogy ellazult volna, de egyre feszültebb lett a váll. A lány némán, a kezével arról mesélt, hogy milyen érzés lesz, mikor ledobja a kimonót, és meztelen testével hátulról hozzásimul a felforrósodott bőrhöz, vagy mikor játékosan, nyirkos szájjal a férfi nyakszirtjébe harap. A testük között megsűrűsödött a levegő, mindkettejük lélegzése felszínesebbé vált. Azután Calderon nem bírta tovább, megfordult, lehúzta az ágyra, és megcsókolta. Olyan mohón és szomjasan, mintha a száján át beléhatolhatna, és egyesülhetne nemcsak a testével, hanem egész lényével. Taina is érezte az őrületes vágyat. Ő volt az, aki elsőként a másik ruhája alá nyúlt, végigsimítva a verejtékes bőrön, körmét mélyesztve az izmokba. Kapkodó mozdulattal kinyitotta Calderon zubbonyát, megcsókolta a mellkasát, míg a férfi türelmetlenül a kimonó alá hatolt, és meleg tenyerébe fogta a mellét. Taina felnyögött, türelmetlen dühvel le akart tépni a férfi nadrágját. Arra vágyott, hogy a másik beléolvadjon, nyirkos testük összesimuljon, mélyen, mohón, gyorsan. A szükség olyan sürgető volt, annyira embertelen… … hogy Taina megdermedt. – Ezek nem mi vagyunk. Vedd már le a kardot! Az ösztönlény egyesülést akart, türelmetlenül, azonnal. Calderon félig lehunyt szemhéján látszott, hogy transzban van, testével leszorította, ujját nyirkos helyekre dugta. – A kardot! Gen! Koncentrálj! Calderon magához tért, és vörössé vált az arca. Lecsatolta az alkarjáról a fegyvert, és a sarokba hajította. A lény csalódott és dühödt volt. Amint megszűnt a kapitány és a kard testi kontaktusa, Taina tudata kitisztult, eltűnt az állatias egyesülési vágy. Úgy tűnt, Calderonnál is, mert kínlódva megköszörülte a torkát. Elhúzódott.
– Sajnálom, nem… nos… – Én is éreztem. A kardod mohó kis dög. – Érzed a kardot az elmédben? Hogy lehet? – Igen. Az a vénember azt mondta, valami hordozó vagyok. – A Hordozó? Képtelenség! A legendák szerint nagyon ritka, hogy egy kard kötődni kezd egy fegyvermesterhez. Az egyik mesében egy Soyo nevű fiú az életét adta egy Sorinara kardért, és haldoklása közben meglátta annak igazi lényét. Vagy ott volt… Taina megcirógatta a férfi arcát, mire az elhallgatott. A lényeg nem változott, akarta Calderont. Megcsókolták egymást, sokkal emberibben. Először szelíden, majd egyre játékosabban. A ruhák alatt újra kalandozásra indultak a kezek, először csak az ujjhegyek, majd teljes tenyérrel simogatták a másik testzugait. Figyeltek egymásra, kiélveztek minden rezdülést. Taina beszívta Calderon illatát, mire a férfi játékosan megnyalta a lány fülét. Taina halkan kuncogott, és ügyesen kihámozta a zubbonyából a kapitányt. Hagyta önmagán is szétnyílni a kimonót. Azt akarta, hogy a férfi lássa a testét, csókolja végig, bontsa ki végre a lágy anyagból, mind az övé lehessen. Azonnal megérezte a hangulatváltozást, bár a férfi tovább csókolta. Először azt hitte, hogy a gyógyuló sebek miatt van zavarban. A bőrklónozás még nem fejeződött be, bár a vágások, zúzódások már eltűntek, az égett seb helyén rózsaszín folt látszott. Aztán rájött, hogy mégsem. A csókokból eltűnt a szenvedély, inkább hálásak és udvariasak voltak. És Taina némán szitkozódott. A halott feleség volt jelen és a bűntudat. Micsoda bolond! Hogy hihette, hogy Calderon olyan könnyen túllép a nőn, aki a mindene volt. Vigaszt talán nyújthat, de a férfi tovább fog lépni. – Mi baj? – kérdezte a kapitány, megszakítva a csókot. Szája ízében még érződött a korábbi gyömbéres sütemény. – Marára gondolsz? – kérdezett vissza Taina. Kimondta, nem volt visszaút. Tudta, hogy ostoba, de mégis muszáj volt. Calderon megdermedt és nem felelt. Kínos csend lett. De legalább a férfi nem hazudott. – Én… Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Nagyon… szóval még túl közeli. – Maradj! Mesélj róla! Nem kell hangosan. Ittál már üres csészéből teát? – Nem hiszem, hogy… Nem engedhette így el a férfit, Taina ezt biztosan tudta. Még ha az élet ennyit adott nekik, ezt az éjt, akkor is fel kell oldania a sebeket. Ez sokkal fontosabb, mint hogy szeretkezzenek. Adni akart, bármit, amit a férfi megőrizhet. – De, feküdj hasra, megmasszírozlak. Közben pedig mesélsz. Szavak nélkül. Cserébe én is elmondok valamit, amit… amit nem lehet. Calderon habozott. – Üres csésze? Ez valami japán dolog, ugye? – Igen, ez olyan nagyon japán dolog… – mosolygott Taina. Nem tűrt ellentmondást, lefektette a férfit az ágyra, bekötötte a kimonója övét, és masszírozni kezdte a mezítelen hátat. Másról szóltak ezek a mozdulatok, Taina most nem vágyat akart kelteni, hanem kilazítani az izmokat, és a testen keresztül a lelket is. Megérezte azt a percet, mikor a férfi mesélni kezdett, megváltozott tőle a szoba hangulata. Talán bűnbocsánatot nyert a lélek, talán csak az emlékezés segített lerakni valami régóta viselt terhet. Nem tudta, és ez így volt jó. Ő is mesélt. Szülei haláláról és az utána jövő hónapokról. Horasimiről, egy rokonról, aki a gyerekeket kedvelte, és aki miatt minden éjjel késsel aludt húgai szobája előtt. Felidézte a pillanatot, amikor a részeg férfit megsebezte. A nyomok hidegvérű eltüntetését, és a reggelt, mikor kiderült, hogy
Horasimi elaludt a kertben, és elvérzett. Megérezte, mikor fejezte be Calderon a mesét. Áradt a férfiből a békesség. Változtatott a masszírozási technikán, kiürítette a tudatát, és eggyé vált a szobával. Pusztán biztonságot sugallt és személytelenséget, mintha nem is létezne. Calderon elaludt. Taina még simogatta pár percig, azután hagyta, hadd pihenjen. Visszaült a földre, a teáscsészéje mellé, és az ikebanát nézte. Reggel szeretkezni fognak, ebben biztos volt. Ha a férfi ellenáll, a mellette alvó meleg test illatára, amikor kézbe veszi a fegyvert, úgyis legyőzi annak szenvedélye. Calderonra sokkal erősebben hat, szinte lénye része immár. Nézte az ikebanát és a kristályt. Vajon mit akar ő, Taina? Igen, a kapitányból kevés egy éj, a férfi egész életre kell. A jóslat azt mondta, hogy Calderon vak. Valószínűleg nem látja, nem sejti, hogy kettejük találkozása több, mint alkalmi kaland. Hogyan értesse meg vele? Csendesen megtisztogatta a teáskészletet és elpakolt, közben tűnődött. Vajon mit tenne Sezi ősanya? Gondolkozott, emlékezett, családi esték kuncogását idézte fel. Anyja sokat olvasott nekik az ősanya hátrahagyott írásaiból. Olyan naplórészleteket, amelyek sosem kerültek közkézre, sosem váltak filozófiai iskolák anyagává. Aztán rájött: fel kell égetni a férfi lelkét. Ha az olyan nemes érzelmek, mint a szerelem, nem hozzák közelebb, akkor láncolja hozzá más érzés, sokkal pusztítóbb. Mi Calderon, vagyis az ifjú Ferrero gróf gyengéje? •••
Calderon felébredt. Hónapok óta nem aludt ilyen nyugodtan. Nézte a kis szobát és a földön fekvő lányt. Egy pillanatra bűntudata támadt, hogy kitúrta az ágyról, de aztán úgy érezte, ez így volt jól. Taina a földre terítette a takarót, és egy térdig érő kincstári trikóban aludt. A derekán még ott volt a kimonó csücske, melyet magára terített, hogy ne fázzon. Sajnos az anyag túl sokat takart, a hanyatt fekvő női test legszebb részeit. Calderon úgy vélte, idióta, hogy egyáltalán aludt az éjjel. De még korán van, bármi pótolható. Aztán szétválik az útjuk, túlontúl más világból jöttek. Legalább a pillanatot ragadják meg. Odament a lányhoz, és óvatosan felemelte. A szertartás alatt távoli és tökéletes volt, most kócosán annyira emberi. Hány arcát ismeri? Calderon a kemény tekintetű tisztre gondolt, aztán a kockázatkereső katonára. Vajon milyen szeretkezés után? Megcsókolta, majd letette az ágyra, és simogatni kezdte. Taina álmosan felpillantott, látszott rajta, hogy fel sem ébredt teljesen. Ösztönösen bújt és fogadta a csókokat, öleléseket. Aztán hirtelen eltolta a férfit. – Elnézést, kimegyek a mosdóba. Calderon nem tudta, mi történt. Egy pillanatra arra gondolt, nincs kötelező fogamzásgátló oltása a lánynak, de aztán elvetette. A nő nem úgy ment ki, mint aki ilyesmit hoz, hanem mint akinek össze kell szednie a gondolatait. Talán az este miatt sértett? Vagy egyszerűen hívta a természet? A lány egy perc múlva visszatért, arcán csillogtak a rosszul letörölt vízcseppek. Calderon azonnal békéltetésbe kezdett, mentegetőzött az elalvása miatt. – Örültem, hogy elaludtál, rád fért a pihenés. Jó, hogy korábban felébredtünk, legalább le tudsz zuhanyozni a reggeli előtt. Calderon egy pillanatra habozott, de jól értette, a lány kidobta a kabinból. A kedves mosoly egyáltalán nem a kis helyiségbe invitálta, egy fülledt, testközeli mosdásra.
– Még bőven van időnk. – Á, nem sok. Furcsa lesz itt hagyni a Wellstont. Calderon felállt az ágyról. Rendben, kissé ízléstelen dolog egy felhúzott férfit kidobni, de minden nőnek joga van hozzá. Azért, ha legközelebb együtt lesznek, elsőként a fürdéssel kezdik, minden vízcseppet egyenként fog lenyalni, és a végén Taina igen mohón fogja várni, hogy a lényegre térjenek. Felvette a kardot a földről, és azonnal érezte, ahogy erősödik a vágy. Tudatosult benne a lány formás teste a trikó alatt, a combok íve, a mell feszessége. A kard erősítette az érzékszerveit, még a lány illatát is megérezte. – Sajnálom – mondta az ajtóban Taina. – Jó lett volna, de… Azt hiszem, nem lenne helyes. – Már nem vagy a kadétom. – Nagyapa a házasságomat szervezi. Még talán kapok pár hónapot az űrben. Calderon meghökkent, erre nem gondolt. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy jegyesed van. Nem akartam tolakodó lenni. – Nem voltál, én is akartam. És nem kell szűzen házasodnom. Jobb is, ha házasság előtt élem ki magam, nagyapa jelöltjei nem tűntek bizalomgerjesztőnek. – Nem kényszeríthet. – Nem. Az én döntésem, hogy teljesítem a kötelességemet. Hogyan élhetnék a népem, a családom nélkül? – Taina leült az ajtó mellé. – Gyere, szeretném rád feladni a cipőt. Ez is egyik szokásunk. – Ne csináld már… – Kérlek! Nekem fontos lenne. Ha japánnak születtél volna… – Taina elharapta a mondatot. – Nagyon szép volt a szertartás. Köszönöm. Calderon nézte az alázatos testtartást. A legjobb katonája cipőket ad fel, és ezt csinálja majd egy ostoba fajankónak egész életében. – A flotta befogad, lesz otthonod. – Azt teszem, ami helyes – keményedett meg a lány arca. Calderon megcsóválta a fejét. Hogyan lehet megmenteni valakit, aki nem akarja? Odament a lányhoz, hogy minél hamarabb túlessen a kínos jeleneten. Legszívesebben már ajtón kívül lett volna. Nos, a karddal nem számolt. Az előtte térdelő lány már a pozitúrával is olyan erős szexuális inger volt, hogy azt hitte, levetkőzi magáról a civilizációs mázt, és ott helyben magáévá teszi. Nyelt egyet. – Talán tényleg érdemes házasság előtt kiélni magát az embernek. Szánalmas mondat volt. Taina némán adta fel a lábbelit, majd felnézett. Calderon pedig döbbenten látta, hogy könnyes a szeme. Nem volt, aki megmentse a lányt a sorsától. Azonnal kijózanodott. Vigasztalni akarta, de nem tudta, mit mondjon. – Talán lesz jóképű fickó is köztük. – Nem az a fontos. Imádom az űrt, de csak úgy maradhatnék a flottánál, ha a férjem szembeszállna a nagyapával és a többi öreg szamurájjal. Kinek érnék ennyit? Taina felállt. Immáron udvariasan mosolygott, és Calderon már hiába mondott volna bármit, újra olyan elérhetetlen lett a lány, mint amilyen a teázás előtt volt. – Köszönöm a társaságodat, Genius – hajolt meg Taina japán módra. – Megtiszteltetés volt veled teázni. – Én köszönök minden percet – bólintott Calderon a főnemesek mozdulatával. – Soha nem fogom elfelejteni. És udvariasan kiment. És udvariasan tovább ballagott a folyosón, egészen a kijelölt kabinig, ahol első dolga volt addig rugdosni az ágyat, míg annak kiszakadt a falból a csavarozása. „Kinek érnék ennyit?”
Visszhangzott benne a mondat. A lány el fog tűnni a szeme elől, feláldozza magát ostoba családi célokért. És igen, ő is, idővel neki is egy nemeslányt kell oltárhoz vinnie. Lehetetlen a két kultúrát egyeztetni, lehetetlen lenne egy ilyen házasság. Taina közrendű, ő pedig a teljes Ferrero hatalommal a háta mögött sem lesz szamuráj. Lehetetlen. Calderon megérezte, ahogy felszikrázik benne a Játék. Egy olyan játszma, amely nagyobb az anarchisták kérdésénél, nagyobb a császári kegy megszerzésénél, sőt apja bármely harcánál. Két kultúrát kell legyőznie. Letette a kardot, és beállt a hideg vizes zuhany alá. A testi vágyat le tudta hűteni, de a másfajta izgalmat nem. Az agya azonnal dolgozni kezdett. Tengelyeket, csomópontokat látott, lehetséges utakat egy furcsa házasságig. Elmondja a lánynak? Nem. Beszéljenek a tettek! •••
Oregon admirális nem volt jó ember, ez nem szerepelt a munkaköri leírásában. Az viszont igen, hogy ne pocsékolja az erőforrásokat. Van egy kapitánytalan hajója és egy hajótlan kapitánya. Gyakran elég a megfelelő embert a megfelelő környezetbe tenni, hogy meginduljon valami új, valami más. De vajon Calderon a megfelelő? A Békanyál perceken belül a rádió hatósugarába ért. Oregon figyelte a vezérlőterembe beszállingózó tiszteket. El akarták búcsúztatni a kapitányt, kedvenc hősüket. Oregon a felét sem hitte volna el a támadásról szóló interjúknak, ha nem látja azt a feltétlen tiszteletet, amellyel Hegamon másodkapitány viseltetett a nemrég még huligánnak tartott Calderon iránt. Taina Tives is megérkezett, meglepő módon egy táskával, noha a Wellston tisztjeinek személyes holmijai mind az űrben keringtek. Oregon úgy döntött, nem kérdez rá, hogyan szerezte vissza. Amit nem tud, azért fegyelmit sem kell adnia. A jó katonák mindig egyéniségek, hagyni kell nekik mozgásteret. Márpedig Tives kiváló tiszt volt. A vezérlő ostromát felvette a kamera, és az admirális nem bírta megállni, csinált magának egy másolatot, még mielőtt a titkosszolgálat eltüntette volna az anyagot. A lány az újabb robotokkal hidegvérrel megmentette a társait. Más is volt azon a felvételen. Calderon arca, amikor Tivest meglátta. A megrökönyödés és a felvillanó félelem, majd az a hihetetlen ugrás az ellenség elé, hogy egy szál karddal fedezze a lányt. Oregon más felvételeket is látott, mielőtt a doktornő kibontotta a ládákat, beindította az orvosi szoba kameráját, mely végül felvette a halálát. Calderonra a megkínzott test látványa sem rémisztett rá annyira, mint egy ifjú leányzó a tűzvonalban. Érdekes. Calderon és Tives most is egymással volt elfoglalva. Nem beszélgettek, még csak közel sem mentek, de minden mozdulatuk, minden szavuk, mosolyuk a másiknak szólt. Láthatatlan szál feszült közöttük, közömbös arcukat túlragyogta a szemük, ez a fekete, áruló bogár, mely mindig a másik arcára talált. – Itt a Békanyál. Alion navigátor jelentkezem. – Navigátor, kapcsoljon képre! – utasította Oregon, noha a hajóval régi megegyezés volt, hogy csak hanggal tárgyalnak, nem véletlenül. – Uram?
– Tegye! Halk női szitok hallatszott, majd bekapcsolták a holoadó képközvetítőjét is. A biológushajó vezérlőterme riasztóan lepusztult volt. A műszerek fedőlapjai több helyen hiányoztak, néhol zöld és piros kábel lógott ki, és szigetelőszalagos toldások látszottak. A hat fiatal nő tiszti egyenruhában feszített, ami meglepte Oregon admirálist, mert nem tudta, hogy egyáltalán van nekik. – Bemutatom Calderon kapitányt. Nincs időm őt körbevezetni, mert mindjárt megjön az én hajóm is. Kapitány, a hajón kilencven fő lakik, ennek harmada űrhajós, harmada tudós, a maradék meg kiskorú. Még a régi „családos hajó” programból maradt fent. A flotta remélte, hogy a női katonák, tudósok így nem esnek ki a szolgálatból szülés után. Különböző kutatásokat és megfigyeléseket végeznek. – Csak női tisztek vannak? – kérdezte Calderon. – Összesen két férfi van a hajón, a többi lelépett. A kapitányok is csak pár napig bírják – jegyezte meg az egyik nő cinikusan. – Parancsnok, azt se felejtse el közölni, hogy fél év múlva jön a tízéves műszaki felülvizsgálat. – Ez aljasság, ilyet nem tehet a flotta! – fakadt ki Hegamon másodkapitány. – Ha leselejtezik ezt a roncsot, bekerül az adatlapra, hogy nem boldogul a pénzügyekkel. Soha nem kap hajót utána! Oregon rendre akarta utasítani, de a Békanyálon megszólalt a vészjelzés. Alion navigátornő csak rápillantott a műszerekre, és nyugodtan ült tovább. Hirtelen berontott egy kis, fekete sortba és trikóba öltözött mezítlábas, sok helyen olajfoltos lány, csúnyán szitkozódott, és odarohant az egyik műszerhez. Elvágott egy vezetéket, egy kapcsolót benyomott, mire elhallgatott a sziréna. – Hé, ne nézz így rám, nem robbantunk fel, oké? – torkollta le azonnal a navigátornőt. – Túlment a négyes reaktor, mondtam, hogy hülye vagy, minek beindítani. Szálljon át az a seggfej egy siklóval! – Fogd be, vonalban vagyunk! Ahhoz, hogy egy másik hajó mellé manőverezzenek, négy hajtómű kellett. Oregon elfintorodott, szóval már ezek is tönkrementek. Az elmúlt évtizedben a Békanyál számos rossz gazdasági döntést hozott. Drága kutatóeszközökre, új gyerekoktatási programokra csoportosították át a pénzt, aztán amikor észbe kaptak, már akadozott a hajó. Az akkori műszaki tiszt nem boldogult, szervizre a flottától nem kaptak pénzt, így egyre többet állt a hajó, kiestek számos kutatási programból és díjazásból. Mint valami lefelé húzó spirál, úgy süllyedtek egyre mélyebbre. Hegamon másodkapitány hirtelen előrelépett. – Uram, a szolgálati időm feljogosít arra, hogy előnyt élvezzek. Szeretném én vezetni a Békanyálat, és Calderon kapitányra hagyni az újjáépített Wellstont. Oregon admirális nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Ez nagyobb hősiesség volt, mint anarchisták ellen küzdeni. – Uram, a kapitány jutalmul, nem büntetésül kapja a hajót – felelte mosolyogva Tives. – Itt nem kell… – Muszáj az új embereim előtt? – morrant Calderon. – Ugye, megbocsátanak? Két perc, és visszahívjuk a hajót. Oregonnak felszaladt a szemöldöke, hogy a kapitány engedélykérés nélkül átnyúlt a rádiós feje felett, és lenyomta a gombot, de mégsem szólt. Hegamonra nézett; a másodkapitány meghökkentő becsületessége még problémát jelenthet a flottának és főleg a nemeseknek. Oregon máris megkedvelte az idős tisztet. – Méltatlan, ahogy a flotta bánik egy ilyen kiemelkedő emberrel, mint Calderon kapitány! – Hegamon másodkapitány konokul kiállt az igazáért. – Ugyan! – legyintett a kapitány. – Tudom, hogy maga is vágyik ennyi csinos nő közé, de ne
reménykedjen, nem engedem át a posztot. Oregonnak a másik szemöldöke is felszaladt. Hegamon zavartan tiltakozott. – Én? Dehogy! Nem érti a lényeget, a hajót leselejtezik! – Úgy nézek ki, mint aki nem tud pár aranyat szerezni? – nevetett Calderon. – Csak gondoljon bele, nincs lőszerstatisztika, kijelölt útvonal, kötelező étkezés. Ez maga a paradicsom. – És még kadétokat se kell oktatni – jegyezte meg Tives, mire a tisztek között kitört a nevetés. Hegamon másodkapitány is elmosolyodott, és most már bizonytalanul, de újra megkérdezte: – Biztos, hogy ezt akarja? Calderon komolyan bólintott. – Igen. Rengeteget tanultam magától, de még korai egy cirkáló. A jó dolgokat nem szabad siettetni. Ezzel végre Oregon is egyetértett. – Ha befejezték a szócséplést, ideje munkához látni, mert a császár ide tart. Hegamon, oktassa ki a tiszteket az ilyenkor szokásos protokollról. A legjobb, ha nem mondanak semmit. Calderon, vigyen el egy siklót, és tüntesse el a Békanyálat! Tives, maga velem jön az Admiralitásra. Szép munka volt, emberek. Lelépni! Calderon felnevetett, mire mindenkiből kitört a jókedv. Tisztelegtek egymásnak, fegyelmezetten, vidáman, és Oregon arra gondolt, évek óta nem volt ilyen jó emberanyag a keze alatt. Még nyersek, de majd meggyúrja őket, hogy azzá váljanak, akik lehetnének. Főleg ezt a két kölyköt, remek katonát, Calderont és Tivest, akik annyira feltűnően nem néznek egymásra, hogy attól megolvadnak a falak.
Impresszum Írta: On Sai A szöveget gondozta: Katona Ildikó A borítót tervezte: Edvy-Szaniszló Ágnes Copyright Varga Beáta. 2012 ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 245 992 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged. Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolvkepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László. Szegedi Marinka, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt.. Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
