BEVEZETÉS
Az elsı világháború a modern történelem egyik nagy vízválasztója volt. A háború végére befejezıdött a teljes nyugati világnak a francia forradalommal kezdıdött átalakulása, melynek során a monarchikus hatalom és szuverén királyok által jellemezhetı társadalmi rend helyén demokratikus, köztársasági hatalom és önálló nemzetek jöttek létre. 1914-ig csak három köztársaság létezett Európában — Franciaország, Svájc és 1911-tıl Portugália; és az összes jelentıs európai monarchia közül csak az Egyesült Királyság volt tekinthetı parlamentáris rendszernek, azaz olyannak, ahol a hatalom egy választott képviselıtestület kezében volt. Mindössze négy évvel késıbb, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba és szerepével meghatározta annak kimenetelét, a monarchiák eltőntek és Európa az egész világgal együtt belépett a demokratikus republikanizmus korába. Európában a katonailag legyızött Romanovoknak, Hohenzollerneknek és Habsburgoknak le kellett mondaniuk a hatalomról és Oroszország, Németország valamint Ausztria demokratikus köztársaság lett általános — férfi és nıi — választójoggal és parlamentáris kormányzattal. Az újonnan létrejött utódállamok — Jugoszlávia kivételével — hasonlóképpen demokratikus köztársasági alkotmányt fogadtak el. Törökországban és Görögországban a királyságot megdöntötték. És még ott is, ahol a királyság névlegesen fennmaradt, mint NagyBritanniában, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában és a skandináv országokban, az uralkodók már nem rendelkeztek kormányzói hatalommal. Bevezették a felnıttek általános választójogát, és a hatalom a parlamentek valamint a "köz"tisztviselık kezébe került. A királyi vagy hercegi uralkodók ancien régimejérıl való világmérető áttérés a nép által választott uralkodók új, demokratikus-köztársasági korára úgy is jellemezhetı, mint áttérés az osztrák útról az amerikaira. Ez több okból is így van. Elıször is, Ausztria kezdte a háborút és Amerika fejezte azt be. Ausztria vesztett, Amerika nyert. Ausztriában uralkodó volt hatalmon — Ferenc József császár —, Amerikában demokratikusan választott elnök — Woodrow Wilson professzor. Ami azonban ennél is fontosabb az az, hogy az I. világháború nem hagyományos, korlátozott területi célokért folytatott háború volt, hanem ideológiai; és Ausztria és Amerika volt az a két ország, amely a legtisztábban képviselte az összeütközésbe került eszméket (továbbá a küzdı felek is így tekintettek rájuk). Az elsı világháború régi stílusú területi vitaként kezdıdött. Az Egyesült Államoknak a háború korai éveiben játszott szerepe, valamint 1917. áprilisi belépése miatt a háború új ideológiai dimenziót kapott. Az alapítók szándéka szerint az Egyesült Államok köztársaság volt, de a köztársasági berendezkedés alapját képezı demokratikus eszme csak nemrég gyızedelmeskedett az centralista északi Unió kormánya által a szakadár déli Konföderációra mért pusztító vereséggel. Az I. világháború idején az expanzionista demokratikus republikanizmus e gyızedelmes ideológiája az amerikai elnökben, Wilsonban testesült meg. Wilson elnöksége alatt az európai háborúból ideológiai küldetés lett — hogy a világ biztonságossá váljon a demokráciák számára és mentesüljön a dinasztikus uralkodóktól. Wilson ujjongott, amikor 1917. márciusában az Egyesült Államok szövetségesének, II. Miklós cárnak le kellett mondania, és új, demokratikus-köztársasági kormány alakult Oroszországban Kerenszkij vezetésével. A cár távozásával a háború immár tisztán ideológia összecsapássá vált: a jó a rossz ellen. Wilson és legközelebbi külpolitikai tanácsadói, George D. Herron és House ezredes nem kedvelték a Kaiser, az arisztokrácia és a katonai elit Németországát. Viszont győlölték Ausztriát. Erik von Kuehnelt-Leddihn így jellemezte
Wilson és az amerikai baloldal nézeteit: "Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejő sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet a (New York City-ben emlékmővel rendelkezı) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erıdben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tőnnie." Egyre inkább ideológiai konfliktusként a háború hamar totális háborúvá vált. Mindenütt militarizálták a teljes nemzeti gazdaságot (háborús szocializmus), továbbá a harcolók és a békés lakosság, valamint a katonai és a polgári élet régtıl fogva tiszteletben tartott megkülönböztetése fokozatosan megszőnt. Ezért az I. világháború sokkal több civil áldozatot szedett — az éhezés és a betegségek miatt —, mint ahány katona elpusztult a csatamezın. Emellett a háború ideológiai jellege miatt csak teljes megadással, megaláztatással és büntetéssel érhetett végett egy kompromisszumos béke helyett. Németországnak fel kellett adnia a monarchiát és Elzász-Lotaringiát visszakapta Franciaország, visszaállítva ezzel az 1870-71-es francia-porosz háború elıtti állapotot. Az új német köztársaságot kemény, hosszú ideig fizetendı hadisarc sújtotta. A hadsereg létszámát korlátozták, a Saar-vidéket megszállta Franciaország, és keleten nagy területeket (Nyugat-Poroszországot és Sziléziát) kellet átadni Lengyelországnak. Azonban Németországot nem darabolták fel és rombolták le. Ezt a sorsot Wilson Ausztriának szánta. A Habsburgok eltávolításával az egész Osztrák-Magyar Monarchia szétesett. Wilson külpolitikájának megkoronázásaként két új államot hoztak létre mesterségesen a Monarchia hajdani területén: Csehszlovákiát és Jugoszláviát. A századokon át Európa egyik legnagyobb hatalmának számító Ausztriát pedig kicsi, németül beszélı területére korlátozták, és — Wilson újabb örökségeként — a kis Ausztria át kellett, hogy adja Olaszországnak a teljesen német dél-Tirol tartomány Brenner-hágóig tartó részét. 1918 óta Ausztria eltőnt a nemzetközi hatalmi politika térképérıl. Helyette az Egyesült Államok emelkedett ki a világ vezetı hatalmaként. Az amerikai kor — a pax Americana — elkezdıdött. A demokratikus republikanizmus eszméje gyızedelmeskedett. Ez az eszme újból diadalmaskodott a II. világháború végén, és — legalábbis úgy tőnt — a szovjet birodalom 1980-as évek végi, 1990-es évek eleji összeomlásával ismét. Egyes kortárs megfigyelık számára elérkezett a "történelem vége". Az általános és globális demokrácia amerikai eszméje végleg gyızött. Idıközben Habsburg-Ausztria, és az osztrákok demokrácia elıtti tapasztalatai csak történelmi érdeklıdést váltottak ki. Arról semmi esetre sem lehet szó, hogy Ausztria nem vívott ki elismerést. Még a különféle területek demokrata gondolkodói és mővészei sem hagyhatják figyelmen kívül az osztrák-magyar, és különösen a bécsi kultúra magas színvonalát. A késı XIX. és kora XX. századi Béccsel kapcsolatba hozható nagy nevek felsorolása szinte végtelen. Ezt a rendkívül magas szellemi és kulturális színvonalat azonban ritkán hozzák kapcsolatba a Habsburg monarchia demokrácia elıtti hagyományával. Ehelyett, ha nem puszta egybeesésnek tekintik, a osztrák-bécsi kultúra színvonalát "politikailag korrekt" módon a több nemzetiségő, multikulturális társadalom pozitív hatásaként mutatják be. Ugyanakkor a huszadik század végén egyre több bizonyítékok találunk arra vonatkozóan, hogy az amerikai rendszer a történelem végének elhozatala helyett mély válságban van. Az
1960-as évek végétıl, az 1970-es évek elejétıl a reálbérek színvonala stagnál vagy esett is az Egyesült Államokban és Európában. Nyugat-Európában a munkanélküliség folyamatosan kúszik felfelé, és jelenleg meghaladja a tíz százalékot. Az államadósság mindenhol csillagászati magasságokba emelkedett, és sok esetben meghaladja az ország nemzeti össztermékét (GDP-jét). A társadalombiztosítási rendszerek hasonlóképpen vagy a csıd szélén állnak, vagy már össze is omlottak. Emellett a Szovjetunió összeomlása nem a demokrácia diadalát jelzi, hanem sokkal inkább a szocializmus csıdjét, és így mintegy vádiratként is felfogható az amerikai (nyugati) — a szovjet diktatórikussal ellentétben — demokratikus szocializmussal szemben. A nyugati féltekén továbbá növekvıben van a nemzeti, etnikai és kulturális megosztottság, a szeparatizmus és a szakadárság. Wilson multikulturális, demokratikus teremtményei, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlottak. Az Egyesült Államokban kevesebb, mint egy évszázadnyi teljes demokrácia folyamatosan növekvı erkölcstelenedést hozott, a család és a társadalom felbomlását és kulturális romlást a válások, a törvénytelen utódlások, az abortuszok számának és a bőnözés növekedésének képében. Az egyre több diszkrimináció-ellenes — "pozitív megkülönböztetést" elıíró — törvény, és a diszkrimináció-ellenes, multikulturális, egalitariánus intézkedések révén az amerikai társadalom minden szegletében jelen van a kormányzati szerepvállalás és az erıszakos integráció; így ennek megfelelıen a társadalmi viszály, a faji, etnikai, erkölcsi, kulturális feszültségek és ellenségeskedés drámaian növekszik. A kijózanító tapasztalatok következtében újra felszínre kerültek az amerikai rendszerrel kapcsolatos alapvetı kétségek. Mi történt volna, teszik fel újra a kérdést, ha Woodrow Wilson, újraválasztási ígéretéhez hően, kihagyta volna az Egyesült Államokat az I. világháborúból? A kérdés jellegébıl következıen a választ nem lehet tapasztalati úton megadni vagy megcáfolni. Ez azonban nem jelenti az, hogy a kérdés értelmetlen, vagy hogy a válasz tetszıleges. Éppen ellenkezıleg, a tényleges történelmi események és az azokban résztvevı személyiségek megértésével részletes és meglehetısen biztos válasz adható arra a kérdésre, hogy a a legvalószínőbb esetben hogyan alakulhatott volna a történelem. Ha az Egyesült Államok szigorúan ragaszkodott volna a beavatkozást elkerülı politikához, az európai konfliktus valószínőleg 1916 végén vagy 1917 elején véget ért volna a számos, a legtöbb esetben I. Károly osztrák császár nevéhez köthetı békeindítványnak köszönhetıen. Ráadásul a háborút egy, az összes fél által elfogadható és a megaláztatást elkerülı kompromisszumos békével lehetett volna lezárni a valójában meghozott diktátum helyett. Ennek következtében az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Ausztria hagyományos monarchia maradhatott volna ahelyett, hogy kérészélető demokratikus köztársasággá alakulnak. Az orosz cár, valamint a német és az osztrák császár hatalmon maradása esetén majdhogynem lehetetlen lett volna a bolsevikok számára a hatalom megszerzése Oroszországban, majd az így fellépı kommunista fenyegetés hatására a fasiszták és a nemzeti szocialisták számára ugyanez Olaszországban és Németországban. A kommunizmus, a nemzeti szocializmus és a második világháború több millió áldozata megmenekült volna a haláltól. A kormányok az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában sohasem avatkoztak volna be olyan rendkívüli mértékben a gazdaság irányításába, amennyire az ma tapasztalható. És ahelyett, hogy Közép- és Kelet-Európa (és ezért késıbb a Föld fele) kommunista kezekbe került volna, elszenvedve így több mint negyven évnyi fosztogatást, rombolást és elszigetelést nyugati piacoktól, egész Európa (és az egész világ) gazdaságilag integrált maradt volna (mint a XIX. században) a világmérető munkamegosztás és együttmőködés rendszerében. Az életszínvonal a mainál jelentısen magasabbra nıtt volna világszerte. A fent vázolt gondolatkísérlet és a tényleges események tükrében az amerikai rendszer és a pax Americana — a "hivatalos", tehát a gyıztesek, azaz a demokrácia híveinek szempontjából
írt történelemmel ellentétben — teljes katasztrófának látszik, míg Habsburg-Ausztria és a demokrácia elıtti kor igen kedvezı színben tőnik fel. Ezért mindenképpen érdemes szisztematikusan megvizsgálni a monarchiából a demokráciába való történelmi átmenetet. Bár a történelem fontos szerepet fog játszani a következıkben, e könyv nem egy történész, hanem egy közgazdász és filozófus munkája. Új, ismeretlen adatokat nem mutatunk be. Amennyiben eredetiségre tarthatunk számot, az az, hogy az következıkben az általában ismert és elfogadott tények új és szokatlan értelmezését adjuk, és hogy a tények helyett azok értelmezése a legfontosabb a tudós számára és a legtöbb vita tárgya. Például bárki egyetérthet azzal, hogy a XIX. századi Amerikában az életszínvonal, valamint az adók és a gazdasági szabályozás mértéke viszonylag alacsony volt, míg a XX. században az életszínvonal, az adók és a gazdasági szabályozás mértéke magas volt. Azonban a XX. századi életszínvonal a magasabb adók és a szélesebb körő szabályozás miatt volt magasabb, vagy ezek ellenére, azaz lehetett-e volna az életszínvonal még magasabb, ha az adók és a gazdasági szabályozás mértéke a XIX. századi alacsonyabb szinten maradt volna? Hasonlóképpen azzal is bárki egyetérthet, hogy a szociális kiadások nagysága és a bőnözési ráta alacsony volt az 1950-es években, míg ma mindkettı viszonylag magas. Viszont a bőnözés az emelkedı szociális kiadások miatt növekedett, vagy azok ellenére, vagy a kettınek semmi köze egymáshoz, és a közöttük mutatkozó kapcsolat csak véletlen egybeesés? A tények nem adnak választ az ilyen kérdésekre, és ezt a tényt az adatok semmiféle statisztikai manipulációja nem változtathatja meg. A történelmi adatok a fenti, ellentmondó értelmezések bármelyikét alátámaszthatják, és a történészek — amennyiben csak történészként tevékenykednek —, nem dönthetik el, hogy melyik helytálló. Csak abban az esetben választhatjuk ki az ilyen egymásnak ellentmondó értelmezések közül a helyeset, ha rendelkezésünkre áll egy elmélet, vagy legalábbis egy elméleti felvetés, melynek érvényessége nem függ történelmi tapasztalatoktól, hanem a priori belátható, azaz egyszer és mindenkorra megértés vagy a dolgok természetének ismerete révén. Bizonyos körökben az ilyen fajta elméleteket nem tartják sokra, és egyes, különösen az empirista-pozitivista gondolkodók kijelentették, hogy az ilyen elméletek felfoghatatlanok, sıt nem is létezhetnek. Jelen mő nem filozófiai értekezés, melyet episztemológiai és ontológiai kérdéseknek szentelünk. Itt és az elkövetkezıkben nem kívánom közvetlenül megcáfolni azt az empiristapozitivista tételt, miszerint nem létezik olyan dolog, hogy a priori elmélet, azaz olyan felvetések, melyek a valóságról állítanak valamit és érvényességük bármilyen kísérlettıl függetlenül igazolható. Fontos azonban az elején tisztázni, hogy alapvetıen hibásnak és részletesen megcáfoltnak tartom ezt a tételt — mint ahogy a teljes empirista-pozitivista kutatási programot is, melyet a demokrácia (egalitariánus) elveinek a tudás és a kutatás területére való alkalmazása eredményezett és amely e területeket ideológiailag uralta a XX. század nagy részében. Elég mutatnunk néhány példát — különösen a társadalomtudományok területérıl — arra, hogy mit is értünk a priori elmélet alatt, hogy bármilyen gyanút eloszlathassunk és elméleti megközelítésemet intuitíve hihetınek és a józan ész elvárásait kielégítınek tekinthessük. Néhány példa arra, hogy mi értek a priori elmélet alatt: Egy anyagi dolog nem lehet egyszerre két helyen. Két tárgy nem foglalhatja el ugyanazt helyet a térben. Két pont között az egyenes vonal a legrövidebb vonal. Két vonal nem zárhat közre egy teret. Ha egy tárgy mindenhol piros, akkor nem lehet mindenhol zöld (kék, sárga, stb.) Ha egy tárgynak van színe, akkor kiterjedése is van. Ha egy tárgynak van alakja, akkor mérete is van. Ha A része B-nek, és B része C-nek, akkor A része C-nek. 3+1=4. 2(33-30)=6. Egy empiristának az ilyen állításokat — valószerőtlen módon — vissza kell utasítania, mint tapasztalati tartalom nélküli nyelviszintaktikai konvenciókat, azaz mint "üres" tautológiákat. Én azonban e nézettel szemben és a
józan ésszel összhangban elfogadom ezeket a állításokat mint olyanokat, melyek egyszerő, de alapvetı igazságokat tárnak fel a valóságról. Szinten a józan ész alapján összezavartnak tartok bárkit, aki "tesztelni" akarná ezeket az állításokat vagy ezeknek ellentmondó vagy ezektıl eltérı "tényekrıl" számolna be. Az a priori elmélet felülbírálja és korrigálja a tapasztalatot (és a logika felülbírálja a megfigyelést), nem pedig fordítva. Ami még fontosabb az az, hogy a priori elméletre számos példát találunk a társadalomtudományokban, különösen a politikai gazdaságtan és a filozófia területén: Az emberi cselekedet a cselekvı által értékelt célok szőkös eszközök segítségével való megvalósítására irányuló céltudatos tevékenység. Senki sem tud céltudatosan nem cselekedni. Minden cselekedet arra irányul, hogy a cselekvı szubjektív jólétét növelje ahhoz képest, amilyen az egyébként lett volna. Ugyanabból a jószágból nagyobb mennyiséget többre értékelünk, mint kevesebbet. Az igények kielégítését elınyben részesítjük, ha az korábban történik, mint ha késıbb. A fogyasztást meg kell elıznie termelésnek. Amit ma elfogyasztunk, azt nem fogyaszthatjuk el késıbb újra. Ha egy jószág árát csökkentjük, akkor vagy ugyanannyit, vagy többet fogyasztanak belıle, mint egyébként. A piaci árak alatt megkötött árak elhúzódó hiányhoz vezetnek. A termelési tényezıknek nem lehet áruk anélkül, hogy magántulajdonban lennének, és a tényezık árai hiányában a költségszámítás lehetetlen. Az adókat a termelıkre és/vagy tıkésekre rákényszerítik, és azok így csökkentik a termelés és/vagy a tıke nagyságát. Személyek közötti konfliktus akkor és csak akkor lehetséges, ha a dolgokra jellemzı a szőkösség. Több ember egyidejőleg nem birtokolhatja kizárólagosan ugyanazt a dolgot vagy ugyanannak a dolognak ugyanazt a részét. A demokrácia (a többség uralma) nem fér össze a magántulajdonnal (az egyéni birtoklással és uralommal). Az adóztatás egyetlen formája sem lehet egységes (egyenlı), de az adóztatás minden formája két különálló osztályt hoz létre: az adófizetık és az adófelvevık-fogyasztók csoportját. A tulajdon és az arra való jog két különbözı dolog, és az utóbbi növelése az elsı nélkül nem növeli a társadalom vagyonát, hanem a meglévı vagyon újraelosztásához vezet. Az empirista számára az ilyen állítások vagy nem szólnak semmiféle tapasztalatról, és így csak puszta beszédfordulatok, vagy pedig örökösen tesztelhetı és vizsgálandó hipotézisek. Számunkra, mint a józan ész számára, egyik említett csoportba sem tartoznak. Tulajdonképpen felettébb oktalannak tőnik számunkra, ha úgy akarják beállítani ezeket az állításokat, mintha nem lenne közük a tapasztalatokhoz. Nyilvánvalóan "igazi" dolgokról és eseményekrıl mondanak valamit! Hasonlóan oktalannak tőnik ezeket az állításokat feltételezéseknek tekinteni. A feltételezések, ahogy azt általában értjük, olyan kijelentések, mint: a gyerekek jobban szeretik a McDonald's-t a Burger Kingnél. Marhahúsra és disznóhúsra világviszonylatban 2:1 arányban költenek az emberek. A németek jobban szeretnek Spanyolországban nyaralni, mint Görögországban. Hosszabb részvétel a közoktatásban magasabb fizetést eredményez. A bevásárlások mértéke röviddel Karácsony elıtt nagyobb, mint röviddel az ünnep után. A katolikusok döntıen "demokrata" szavazók. A japánok a bevételük negyedét takarítják meg. A németek több sört isznak, mint a franciák. Az Egyesült Államokban több számítógépet állítanak elı, mint bármely más országban. Az Egyesült Államok legtöbb lakója fehér bırő és európai származású. Az ilyen állítások ellenırzéséhez történelmi adatokat kell összegyőjteni és kiértékelni. Ráadásul e kiértékelést folyamatosan, újra és újra meg kell tenni, mert a felvetett összefüggések nem szükségszerőek (hanem "véletlenszerőek"), azaz semmi alapvetıen lehetetlen, elképzelhetetlen vagy alapvetıen téves nincs abban, ha az ellenkezıjüket állítjuk: például, hogy a gyerekek a Burger Kinget szeretik jobban a McDonald's-nál, vagy hogy a németek Görögországban nyaralnak szívesebben, mint Spanyolországban, stb. Azonban a korábbi, elméleti felvetésekkel kapcsolatban nem ez a helyzet. Abszurdnak tőnik azok ellentettjét állítani és azt feltételezni, hogy például egy jószágból a kevesebbet inkább becsüljük a többnél, vagy hogy amit most
elfogyasztunk, azt a jövıben újra el tudjuk majd fogyasztani, vagy hogy költségszámítást a tényezık árának hiányában is tudunk végezni, és ha bárki "empirikus kutatást" vagy "tesztelést" végez annak eldöntésére, hogy az ellentmondó állítások közül melyik igaz, az illetı vagy ostoba, vagy csaló. Az itt alkalmazott megközelítési módnak megfelelıen az idézett elméleti felvetéseket annak tekintjük, amik: szükségszerő tényekrıl és összefüggésekrıl szóló állítások. Mint ilyenek, a történelmi adatok illusztrálhatják, de nem igazolhatják vagy cáfolhatják ezeket. Éppen ellenkezıleg. Még ha kezdetben szükség is van történelmi tapasztalatra egy elméleti tétel megértéséhez, e tétel olyan tényekkel és összefüggésekkel foglalkozik, melyek logikailag bármilyen történelmi tapasztalaton túlmutatnak. Ezért egy ilyen elméleti tétel a "kritika" állandó alapjává válhat, azaz felhasználható történelmi beszámolók és értelmezések kijavítására, felülvizsgálatára, elutasítására vagy akár elfogadására. Az elméleti tételek alapján például lehetetlennek kell tekinteni azt az állítást, miszerint a magasabb adók magasabb életszínvonalt okoznak. Az életszínvonal csak a magasabb adók és a szélesebb körő szabályozások ellenére nıhet. Hasonlóképpen kizárhatjuk az olyan beszámolók helytálló mivoltát, miszerint a növekvı fogyasztás emelkedı termelést (és gazdasági növekedést) okoz, vagy hogy a piaci ár alatt megkötött (maximált) árak eladatlan felesleg felhalmozódásához vezettek, vagy hogy demokrácia hiánya okozta volna a szocializmus gazdasági csıdjét. Az elmélet alapján csak a megtakarítások, a tıke és/vagy a termelékenység növelése emelheti a termelés mértékét, csak a piaci árnál magasabban megkötött (minimált) árak vezethetnek elhúzódó túlkínálathoz és csak a magántulajdon hiánya vezetett a szocializmus alatt tapasztalt gazdasági nehézségekhez. Az ismétlés kedvéért: e tételek egyike sem igényel további tapasztalati tanulmányozást vagy tesztelést. Ezek tanulmányozása vagy tesztelése a zavarodottság jele. Amikor korábban megjegyeztem, hogy ez nem egy történész, hanem egy politikai közgazdász és filozófus munkája, nyilvánvalóan nem hátrányként említettem ezt. Éppen ellenkezıleg. Mint jeleztük, a történészek csak történészként nem tudnak értelmesen választani ugyanazon történelmi adatok vagy eseményfolyamok egymásnak ellentmondó értelmezései közül, így képtelenek választ adni a legfontosabb társadalmi kérdésekre. A politikai közgazdász és filozófus legfıbb elınye a történésszel szemben (és a történész számára a politikai gazdaságtan és a filozófia tanulmányozása révén nyerhetı haszon) az a tiszta — a priori — társadalmi elmélet, amely lehetıvé teszi számára az összetett történelmi adatok értelmezése során egyébként elkerülhetetlen hibák kivédését, és hogy egy elméleti alapokon kijavított vagy "rekonstruált" és egy alapvetıen kritikus vagy "revizionista" történelmi beszámolóval szolgálhasson. A politikai gazdaságtan és a politikai filozófia (etika) alapvetı elméleti tételeire alapozva a következıkben a modern történelemmel kapcsolatos három központi — majdhogynem mitikus — hit és értelmezés felülvizsgálatát terjesztem elı. Elıször is a magántulajdon és a "köz"tulajdon, valamint a cégek és a kormányok adminisztrációjának természete közötti különbségekkel kapcsolatos alapvetı elméleti tételek alapján javaslom a hagyományos, öröklıdéses monarchiákkal kapcsolatos általánosan elterjedt nézetek felülvizsgálatát, és szokatlanul kedvezı értelmezést adok a monarchiákról és az azokkal kapcsolatos tapasztalatokról. Röviden, a monarchikus kormányt elméleti alapokon mint magánkézben levı kormányt rekonstruáljuk, mellyel kapcsolatban levezetjük, hogy az uralkodó részérıl a jövıre való orientáltságot, továbbá a tıkejavak megırzése és a gazdasági számítás iránti elkötelezettséget tapasztalhatunk. Másodszor, éppen ilyen eretnek módon, de ugyanezen elméleti megfontolásból a demokráciát és az azzal kapcsolatos tapasztalatokat
szokatlanul kedvezıtlen fényben tüntetjük fel. A demokratikus kormányt köztulajdonban lévı kormánynak tekintjük, melyrıl bebizonyítjuk, hogy a hatalmon lévık részérıl a jelenre való orientáltsághoz és a tıkejavak elhanyagolásához vezet, így a monarchiából a demokráciába való átmenetet a civilizáció szempontjából romlásként értelmezzük. A harmadik felülvizsgálat azonban ezeknél és alapvetıbb és szokatlan. A monarchiák viszonylag kedvezı bemutatás ellenére nem vagyok monarchista és a következık nem a monarchia védelmében íródtak. Ehelyett a monarchiával kapcsolatban a következı az álláspontom: Ha mindenképpen szükség van államra, melyet a legfelsıbb fokú döntéshozatal (ítélkezés) és adószedés kötelezı érvényő, területi monopóliumát élvezı szervezetként határozunk meg, akkor gazdasági és erkölcsi szempontból elınyösebb a monarchiát választani a demokrácia helyett. Ez azonban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy szükség van-e az államra, azaz létezik-e alternatíva, mely mind a demokráciát, mind a monarchiát helyettesítheti. A történelem erre a kérdésre sem adhat választ. A tényellentétes állításokkal és az alternatívákkal kapcsolatban eleve nem lehet "tapasztalatunk", és a modern történelemben, legalábbis ami a fejlett nyugati világot jelenti, csak az államok és az államokra alapozott rendszerek történetével találkozhatunk. Csak az elmélet adhat választ, mivel az elméleti állítások, ahogy az elıbbiekben példákkal illusztráltuk, szükségszerő tényekkel és összefüggésekkel foglalkoznak, ezért, ahogyan segítségükkel bizonyos történelmi beszámolókról vagy értelmezésekrıl megállapíthatjuk, hogy azok hamisak vagy lehetetlenek, ugyanúgy ítélhetünk más, akár eddig nem látott és ki nem próbált dolgokat megvalósíthatónak. A témával kapcsolatos ortodox véleménnyel teljes ellentétben az alapvetı társadalomelmélet azt mutatja (és ezt részletesen ki fogjuk fejteni), hogy semmilyen állam létét nem lehet gazdasági vagy erkölcsi alapon igazolni. Ezzel szemben, bármely állam az alkotmányára való tekintet nélkül gazdaságilag és erkölcsileg romlott. A fogyasztók szempontjából "rossz" minden monopólium, legyen az akár a döntéshozatalé. A monopólium fogalmát itt a klasszikus értelemben, azaz a gazdaság egy bizonyos területére való belépés lehetıségének hiányára használjuk, amikor csak egy szervezet, A állíthatja elı az X terméket vagy szolgáltatást. A fogyasztók szempontjából minden ilyen monopólium "rossz", hiszen a monopolistának nem kell azzal számolnia, hogy mások is belépnek az általa birtokolt területre, így árai magasabbak, termékének minısége pedig alacsonyabb, mint egyébként lenne. Továbbá mindenki visszautasítana egy olyan felvetést, hogy a legfelsıbb döntéshozatal monopóliumával, azaz a személyek közötti konfliktusokban a kizárólagos ítélethozatal jogával rendelkezı személy vagy szervezet saját maga (az érintettek beleegyezése nélkül) határozza meg szolgáltatásainak árát. Így az adószedés erkölcsileg elfogadhatatlan. Tulajdonképpen a legfelsıbb döntéshozatal adószedésre való hatalommal felruházott monopolistája nem csak kevesebb és rosszabb minıségő igazságot szolgáltat, hanem egyre több és több "rosszat", azaz igazságtalanságot és erıszakot okoz. Ezért a monarchia és a demokrácia közötti választás két hibás társadalmi rend közötti választást jelent. A modern történelem bıséges példával szolgál az összes állam gazdasági és erkölcsi hiányosságaira, legyen az monarchia vagy demokrácia. Ezen kívül ugyanez a társadalomelmélet igazolja, hogy létezhet olyan alternatív társadalmi rend, amely mentes a monarchia és a demokrácia (valamint bármely állam) gazdasági és erkölcsi hiányosságaitól. A monopóliumoktól és adószedéstıl mentes társadalmi rendszert itt "természetes rendnek" fogjuk hívni. Máshol és mások ugyanerre a következı kifejezések valamelyikével szoktak hivatkozni: "rendezett anarchia", "magántulajdonon alapuló
anarchia", "anarcho-kapitalizmus", "önkormány", "magántörvényen alapuló társadalom" és "tiszta kapitalizmus". A monarchián és a demokrácián túl jelen mő a természetes rend "logikájával" is foglalkozik, amelyben minden szőkös erıforrást magánszemélyek birtokolnak, ahol minden vállalkozást az önként fizetı vásárlók vagy adakozó magánszemélyek tartanak fenn és ahol a termelés bármely területére, beleértve az igazságszolgáltatást, a rendırséget és a védelmi szolgáltatásokat, szabad a belépés. A monarchia gazdasági és erkölcsi hibáit azt a természetes renddel szembeállítva oldjuk fel. A demokrácia még jelentısebb hibáit is a természetes rend segítségével tisztázzuk, és feltárjuk, hogy a monarchiából a demokráciába való átmenet a civilizáció hanyatlásával egyenértékő. És mivel a természetes rend logikája adja meg a választ a társadalmi rend — a szabadság és a magántulajdon védelmének, valamint a boldogulás keresésének — alapvetı problémájára, a következıkben részletesen tárgyaljuk a társadalmi változás, és különösen a demokráciából a természetes rendbe való radikális átmenet feltételeit és stratégiai kérdéseit. Az következıkben olvasható szokatlan értelmezések és következtetések ellenére a felhasznált elméletek és tételek egyáltalán nem újak vagy szokatlanok. Tulajdonképpen, ha valaki, mint én, feltételezi, hogy léteznek a priori társadalmi elméletek és tételek, akkor azt is elvárhatja, hogy az ilyen tudás nagy része régi és az elméleti haladás rendkívül lassú. Valóban úgy tőnik, hogy ez a helyzet. Ezért, még ha a következtetéseim radikálisnak vagy szélsıségesnek tőnnek is, tudósként határozottan konzervatív vagyok. Azt az elméleti hagyományt követem, amely legalább a XVI. századi spanyol skolasztikusokig nyúlik vissza, és legtisztább modern kori kifejezıdését az úgy nevezett osztrák közgazdaságtani iskolában találta meg: a tiszta társadalomelmélet Carl Menger, Eugen von Böhm-Bawerk, Ludwig von Mises és Murray N. Rothbard által képviselt hagyományában. A bevezetés elején Habsburg-Ausztriát és az Amerikai Egyesült Államokat említettem, mint a régi monarchikus rendhez illetve az új demokratikus-köztársasági korhoz leginkább köthetı két országot. Itt megint Habsburg-Ausztriával találkozunk, és újabb okot találunk arra, hogy a következıknek miért lehetne az is a címe, hogy Az amerikai kor osztrák szemszögbıl. Az osztrák iskola az I. világháború elıtti Ausztriából eredı számos kiemelkedı szellemi és mővészeti hagyomány egyike. A Habsburg Birodalom lerombolásával járó számos következmény egyike volt az osztrák iskola Ludwig von Mises vezette harmadik generációjának kiirtása Ausztriából és az európai kontinensrıl, és az Egyesült Államokba való exportálása Mises 1940-es New York-i emigrációjával. Az osztrák iskola társadalomelmélete legszilárdabban Amerikában vert gyökeret Mises kiváló amerikai tanítványa, Murray N. Rothbard munkájának köszönhetıen. A következıket tanulmányok a modern osztrák iskola társadalomelméletének szempontjából íródtak. Ludwig von Mises és még inkább Murray N. Rothbard hatása végig érezhetı lesz. Mises és Rothbard elméletei munkái tárgyalják a legrészletesebben a politikai gazdaságtan és filozófia azon alapvetı tételeit, melyeket a történelem rekonstruálásának és a demokrácia egy alternatívája kidolgozásának a céljából fogunk alkalmazni. Az itt tárgyalt témák nagy része alkalmazott munkáikban is szerepel. Továbbá a következık osztják Mises és különösen Rothbard alapvetı és szilárd, az állam létét ellenzı és a magántulajdont, a szabad vállalkozást pártoló nézeteit. Ezzel együtt a következı mő két szempontból is az eredetiség elismerésére tarthat számot. Egyrészt elısegíti a modern politika történelmének mélyebb megértését. Mises és Rothbard alkalmazott munkáikban tárgyalták a huszadik század legtöbb központi gazdasági és politikai
kérdését és eseményét: a szocializmust és a kapitalizmust, a monopóliumokat és a versenyt, a magán- és a köztulajdont, a termelést, kereskedelmet és az adószedést, szabályozást, újraelosztást, stb.; és mindketten részletesen beszámoltak az államhatalom gyors növekedésérıl a huszadik században, valamint feltárták annak gazdaságilag és morálisan káros következményeit. Azonban, bár e tevékenység során mindketten kivételesen érzékenynek és széles látókörőnek bizonyultak (különösen empirista-pozitivista kollégáikkal összehasonlítva), sem Mises, sem Rothbard nem kereste szisztematikusan a klasszikus liberális gondolkodás és a laissez-faire kapitalizmus hanyatlásának, és az antikapitalista politikai ideológiák, a statizmus (államiság, a központi hatalomba vetett hit) ezzel egyidejő elıretörésének okait. Minden bizonnyal nem hitték, hogy a demokrácia ez egyik ilyen ok. Bár tisztában voltak a demokrácia gazdasági és erkölcsi hiányosságaival, mind Mises, mind Rothbard kedvelte a demokráciát és a monarchiából a demokráciába való átmenetet haladásként értékelték. Ezzel szemben megmutatom, hogy az államhatalom huszadik századi, Mises és Rothbard által is elítélt gyors növekedése logikus következménye a demokráciának és a demokratikus gondolkodásnak, azaz a köztulajdon hatékonyságába és/vagy igazságosságába, valamint a népi (többségi) hatalomba vetett (téves) hitnek. Másrészrıl, a modern történelem e mélyebb, "revizionista" értelmezése révén "jobban" — tisztábban és élesebben — megérthetjük a demokratikus status quo konstruktív alternatíváját, a természetes rendet. Részletesen elmagyarázzuk majd a természetes rend mőködését, amely egy államtól mentes társadalmi rendszer, amelyben az önkéntesen finanszírozott biztosítási ügynökségek egymással versengve biztosítják a törvényes rendet. Ugyanilyen részletesen tárgyaljuk a stratégiai kérdéseket is. Részletesen leírjuk a kiválás és a privatizáció folyamatát, mint a demokrácia legyızésének és a természetes rend kialakításának eszközét és módját. A következı fejezetek mindegyike önálló és külön-külön is olvasható. Bár ebbıl következıen átfedés tapasztalható az egyes fejezetek tartalma között, azok mégis egy folyamatos és bıvülı elméleti anyagot alkotnak. E mővel az osztrák iskola társadalomelméletének hagyományait is népszerősíteni szeretném, és hozzá kívánok tenni hírnevéhez, hogy nem csak az igazság bástyája, hanem inspiráló, izgalmas és újító. Még általánosabban, az átfogó társadalomelméletek hagyományát is szeretném tovább vinni, amelyek magukban foglalják a politikai gazdaságtant, a politikai filozófiát és történelmet, valamit felvetnek normatív és pozitív kérdéseket is. A szociológia jó kifejezésnek tőnik erre a vállalkozásra. És bár a szociológiát használták néha ebben az értelemben is, az empirista-pozitivista filozófia dominanciájának hatására egészen eltérı jelentést és hírnevet alakított ki. Az empirista doktrína szerint a normatív kérdések nem "tudományosak", és nem létezik olyan dolog, mint a priori elmélet. Ez tulajdonképpen eleve kizárja az átfogó társadalomelmélet létjogosultságát, mint "tudománytalant". Ennek megfelelıen, amit ma szociológia alatt értünk, az nem csak egyszerően hamis, hanem érdektelen és unalmas. Ettıl határozottan eltérı módon a következıkre mindaz jellemzı, ami egy pozitivista szerint elképzelhetetlen: több tudományterületet érint, elméleti beállítottságú és mind empirista-pozitivista, mind normatív kérdésekkel foglalkozik. E példával is szeretném demonstrálni, hogy ez a megfelelı megközelítés, amely ráadásul érdekesebb is.
