Ézs 1,18 Isten pere „No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skárlát-pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Bevezetés Azt énekeltük az előbb, hogy: „Tisztítsd meg szíved Jeruzsálem népe, hogy megtartassál mosódj hófehérre. Karmazsin színű bűneidből tisztulj, hogy ki ne pusztulj.” Erről olvastunk most ebben az Igében is: „…bűneitek skárlát-pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (18. vers). Arról szeretnék most szólni, hogyan leszünk hófehérek. Sokszor elmondta már nekünk az Úr, erről a helyről is, máshonnan is, hogy a bűneinket az Úr Jézusnak a vére törli el. Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Az Úr Jézus Krisztusnak, az Ő Fiánk a vére megtisztít minket minden bűntől. Ezt sokan megtapasztaltuk, hogy így van. Krisztus vére hófehérre mosott, mint a tiszta, fehér gyapjú. Hála legyen érte Istennek! Tudjuk, hogy így van. A peres eljárás Most azonban a felolvasott Igének az elejére szeretném a hangsúlyt tenni: „No jertek, törvénykezzünk [vagy: pereljünk]…” Ezután mondja: „…ha bűneitek skárlát-pirosak, hófehérek lesznek…” Csak akkor mondja ki Isten ma is valakinek az élete felett az ítéletet, hogy: most már tiszta vagy, Előttem nincs bűnöd, olyan hófehér vagy, mint a tisztára mosott gyapjú, mint a frissen esett hó, ha ennek a peres eljárásnak a végére ért. Majd hozok példát, hogy lássuk, mit jelent ez: Jertek pereljünk, törvénykezzünk! Csak akkor, amikor valaki a peres eljárásban Isten Szellemének, Igéjének, szavának hatására mély meggyőződéssel eljut odáig, hogy: nagyon bűnös vagyok. Tudom, hogy mi a bűnöm. Konkrétan tudom a bűneimet, sőt, még azt is, hogy velőmig romlott vagyok. Ezek a bűnök csak kijöttek, de még mik jöhettek volna ki! Tudom, hogy méltó vagyok arra, hogy elítéljen Isten. Méltó vagyok a kárhozatra. Csak ez után jön, hogy mégis eltörli a bűneimet. A peres eljárást nem lehet megspórolni. Aki a peres eljárást megspórolja az nem is tudja igazán, hogy mi a bűnbocsánat, mi a felmentés, és mit jelent számára az Úr Jézus Krisztus áldozata, az Ő vére. Miért kell erről beszélni? Miért kell ezt most hangsúlyozni? Azért, mert manapság azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokan helytelenül gondolkodnak Istenről és az Isten szeretetéről. Vannak olyanok, akik teljesen az ember jóakaratában, igyekezetében, teljesítményében látják a megoldást. Igyekezz, és akkor el fogod érni! Mintegy a törvény alá helyezve az embert. Van egy másik véglet is, amikor úgy gondolkoznak Isten kegyelme felől, hogy Ő automatikusan adja azt. Azt értem ez alatt, hogy automatikusan dolga Istennek, hogy megbocsásson, ha már egyszer az Úr Jézus meghalt. Akkor mindenkinek adja a bűnbocsánatot, adja a feloldozást. De kimarad az, amiről ez az Ige itt szól, hogy először pereljünk, essünk csak át ezen a peres eljáráson. Majd azután a végén, ha te magad is elismered, hogy halálra méltó bűnös vagy, majd utána kihirdeti a kegyelmet. Ez a kegyelem csak a halálra ítélteknek jár. Mit jelent az, hogy perelni? Peres eljárást folytatni mondjuk egy bíróság, egy törvényszék előtt. A peres eljáráshoz az szükséges, hogy valakik a feltételezett bűnös ellen vádiratot készítsenek, felfedje valaki a bűneit, és beidézzék a törvényszék elé. Ott feltárják, hogy mi ennek az embernek a feltételezett bűne. Azután tanúkat sorakoztatnak fel. Jön a védelem, és elmondja az enyhítő körülményeket, a vád elmondja a súlyosbító körülményeket, stb. Végül a bíróság a felsorakoztatott tényállás, tanúvallomás, mérlegelés után ítéletet hoz. Valami ilyet mond itt Isten az Ő népének. „No jertek, törvénykezzünk…” Indítsunk el egy peres eljárást.
Meggyőződésem, hogy mindenki, akit az Úr Jézus Krisztusban megtisztulásra, békességre és üdvösségre lelt, átesett egy ilyen eljáráson. Én is átestem. Vádolt a saját lelkiismeretem, vádolt a Sátán, vádoltak a bűneim. Azután mentegettem magamat, de az Isten törvényszéke előtt lelepleződött, hogy az én mentegetőzésem nagyon gyenge lábakon áll. Isten szentsége és tisztasága pedig félelmetes. Eljutottam addig, hogy nincs semmi mentség a bűneimre. Jaj nekem, végem van! Valahogy úgy jártam, mint egyszer Dávid, én magam mondtam ki magam felett a halálos ítéletet. Fogadkoztam, hogy ha én ezt a bűnt még egyszer megteszem, akkor kárhozzak el. Megtettem. Odáig jutottam, hogy azt mondtam: elhiszem, hogy a latornak van kegyelem, elhiszem, hogy mindenki számára van, de nekem nincs. Végem van. Igen, Isten is kimondta az Ő szentsége, és törvénye alapján felettem az ítéletet. Véged van: „…a bűn zsoldja halál…” (Róm 6,23), nincs semmi felmentés. Csak ez után tudatta velem, hogy mégis tartogatott megoldást a számomra is. Valaki meghalt helyettem: Krisztus meghalt helyettem. Isten teljesen elfogadja ezt a helyettes halált. Ismétlem, végig kellett mennem a peres eljáráson. Egészen addig, amíg magam is szívből elismertem, nem kényszeredetten, hanem szívből elismertem: méltó vagyok a kárhozatra. Igei példák Nézzünk meg most egynéhány példát az Igéből. Két olyan példát mutatnék be, amikor valaki átment ezen a peres eljáráson, és igaz bűnbocsánat, igazi megoldás volt az életében. Azután szeretnék egy ellenpéldát bemutatni, amikor valaki nem ment át ezen a peres eljáráson, úgy nyert bűnbocsánatot, és nem volt megoldás az életében. Súlyos következményei lettek. Dávid bukása és pere Az első, akit példaként ide szeretnék hozni: Dávid. Ismerjük Dávidnak az életét. Dávid Isten szíve szerint való király volt: „Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot…” (ApCsel 13,22). Volt egy időszak Dávid életében, amikor úgy gondolta, hogy ő elég jó. Le is írta, hogy nézd meg, van-e nálam valamilyen bűn? Részletezi itt a zsoltárban, hogy milyennek gondolja önmagát: „Próbálj meg, Uram, és kisérts meg, és vizsgáld meg veséimet és szívemet […] Nem ültem együtt hivalkodókkal, és alattomosokkal nem barátkoztam. Gyűlölöm a rosszak társaságát, és a gonoszokkal együtt nem ülök. Ártatlanságban mosom kezemet, és oltárodat gyakorlom Uram! […] Ne sorozd a bűnösökkel együvé lelkemet, sem életemet a vérszopókkal együvé, A kiknek kezében vétek van, és jobbjuk telve vesztegetéssel. Én pedig ártatlanságban élek […] Lábam megáll igazsággal; áldom az Urat a gyülekezetekben” (Zsolt 26,2.4-6.9-12). Eljött az idő, amikor megpróbáltatott Dávid. Elment a nép harcolni, de ő otthon maradt. Sétált a palotája tetején, és észrevette Uriás feleségét Betsabét, amikor fürdött. Paráznaságba esett. Azután mintha nem történt volna semmi, de Isten elkezdte a peres eljárást. „Elküldé azért az Úr Dávidhoz Nátán prófétát, ki bemenvén hozzá, monda néki: Két ember vala egy városban, egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak felette sok juhai és ökrei valának; A szegénynek pedig semmije nem vala egyéb egy kis nőstény báránykájánál, a melyet vett és táplált vala, s felnevelkedett nála gyermekeivel együtt; saját falatjából evett és poharából ivott és keblén aludt, és néki olyan vala, mintegy leánya. Mikor pedig utazó vendége érkezett a gazdagnak: sajnált az ő ökrei és juhai közül hozatni, hogy a vendégnek ételt készítsen belőle, a ki hozzá ment vala; hanem elvevé a szegénytől az ő bárányát, és azt főzeté meg a vendégnek, a ki hozzá ment. Akkor felgerjede Dávidnak haragja az ember ellen, és monda Nátánnak: Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember, a ki azt cselekedte. A bárányért pedig négy annyit kell adnia, mivelhogy ezt mívelte, és annak nem kedvezett. És monda Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből. És néked adtam a te urad házát, és a te uradnak feleségeit a te kebeledbe; ennek felette néked adtam Izráelnek és Júdának házát; és ha
még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked. Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely útálatos ő előtte? A Hitteus Uriást fegyverrel ölted meg, és az ő feleségét magadnak vetted feleségül; magát pedig az Ammon fiainak fegyverével ölted meg. Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megútáltál engem, és a Hitteus Uriás feleségét elvetted, hogy feleséged legyen. Ezt mondja az Úr: Ímé én épen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal. Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekeszem azt. Monda azért Dávid Nátánnak: Vétkeztem az Úr ellen! És monda Nátán Dávidnak: Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni. Mindazáltal, mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban: a te fiad is, a ki lett néked, bizonynyal meghal” (2Sám 12,1-14). A Biblia sok mindent elég szűkszavúan ír le, de azért más helyen, ha utána nézünk kiderül, mik voltak ezek mögött a rövid mondatok és szavak mögött. Azt mondtam, hogy Isten elkezdte a pert Dáviddal. Testvérek, nem úgy volt ám, mint ahogy ma sok evangélista elintézné a dolgot mondjuk egy kormányfővel. Odamenne hozzá, és azt mondaná neki, hogy az Úr szeret, Krisztus meghalt a te bűneidért, higgy benne, és üdvözülsz. Nem azt mondta Náthán próféta Dávidnak, hogy elvette az Úr a te bűnödet, adjál hálát érte Istennek. Nem. Először perelt, még pedig nagyon konkrétan. Elmondta ezt a tanító mesét, hogy Dávid maga mondja ki saját maga felett a halálos ítéletet. Esküdjön meg rá, hogy: „Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember…” (2Sám 12,5). Aki ilyen borzalmas dolgot cselekedett, ilyen rettenetes aljasságot, hogy rengeteg báránya és ökre van, neki érkezett vendége, és attól a szegénytől, aki úgy szerette a bárányát, hogy saját poharából itatta, saját falatját adta neki, még vele is hált az ágyban, hogy azt a bárányt vette el. Micsoda aljasság ez! Felháborodott Dávid. Két dolgot mondott: az az ember halál fia, és annak a másiknak mindent vissza kell fizetni. Négyannyit! ezt mondja a törvény. Akkor azt mondta neki az Úr: „Te vagy az az ember!” … Ahogy utána néztem, úgy gondolom Nátán próféta akkor még fiatalember volt. Amikor Dávid már megvénhedett, teljesen öregember volt, olvassuk, hogy Nátán próféta Betsabéval beszélt arról, ki lesz a király Dávid után. Fiatalember lehetett még akkor. Ez a fiatal próféta egy Isten előtt is tekintélyes királynak azt mondja: „Te vagy az az ember!” - és amit még üzent az Úr. Elsorolja mit tett Dávid. Isten kente fel királlyá, Ő adta Saul örökségét a kezébe, Ő adott több feleséget, neki adta Júda házát, neki adta Izráelt, és ha nem elég még adott volna neki. Dávid pedig képes volt megöletni a Hitteus Uriást, aki egy igaz harcosa volt, aki igazabb volt abban a dologban, mint ő, és elvette a feleségét. Milyen alattomos volt Dávid! Dávid hallgatott, nem tudott a maga védelmére semmit felhozni. Mit mondhatott volna? Igaza van az Úrnak. Mi ment végbe Dávidban? Ezt olvashatjuk például a 32. zsoltárban: „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. […] Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt 32,3-5). Ez ment benne végbe. Megavultak a csontjai, jajgatott napestig, ellankadt életereje egészen addig, amíg ki nem mondta az Úrnak Nátán próféta előtt: vétkeztem. Bűnét bevallotta, és azt is elolvashatjuk, hogyan: „Dávid zsoltára; Mikor ő hozzá ment Nátán, a próféta, minekutána Bethsabéval vétkezett. Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben” (Zsolt 51,1-6). Itt egy pillanatra megállok. Azt írta Dávid, hogy nincs csak
egy igaz sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Isten, mert: „Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, [haszontalanokká lettek] nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem” (Zsolt 14,3). Mégis azt állította magáról a 26. zsoltárban, hogy ő ártatlanságban mossa kezeit, és vizsgálja meg, nézze meg az Úr, hogy ő tényleg olyan. Megvizsgálta az Úr és most azt mondta: vétkeztem, és Te vagy igaz beszédedben Uram, nincs egy igaz sem. Azt gondoltam magamról, de én sem vagyok igaz. „Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám. Ímé te az igazságban gyönyörködöl, a mely a vesékben van, és bensőmben bölcseségre tanítasz engem. Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál. […] Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten […] Ne vess el engem a te orczád elől […] Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg!” (Zsolt 51,7-9.18-19). Mi volt Isten kifogása Ézsaiás által a népe ellen? Hoztak rengeteg áldozatot, hoztak jó illattételt, de „Avagy eszem-é én a bikák húsát, és a bakoknak vérét iszom-é? […] enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken […] Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel útálat előttem…” (Zsolt 50,13.10; Ézs 1,13), mert ugyanakkor úgy hozzák, hogy „vérrel rakvák kezeitek” (Ézs 1,15). Dávid mit mond itt? Mit értett meg? Vihetne áldozatot az Úrnak, volt miből Dávidnak vinni, király volt, de azt mondta, nem kell ez Istennek. Amit Ő keres az a bűnbánó szív és a töredelmes lélek. Azt is tudta Dávid, hiába vinné ő a világ összes állatát áldozatul Istennek, mert a törvény szerint a paráznaság halállal büntetendő. Nincs rá áldozat. Mégis, ezek után azt üzente Isten: „nem fogsz meghalni” (2Sám 12,13). Úgy gondolom, Dávid csodálkozott a legjobban, hogy nem fog meghalni. Miért nem halt meg? Megérdemelte volna. De Isten előre tekintett Krisztus áldozatára, azt mondta Isten, Krisztusért nem fog meghalni. Szeretném idetenni, hogy mindnyájan jól értsük meg, és a szívünkbe zárjuk. Nem az volt a prófétától az első üzenet, hogy: Dávid, azt üzeni neked Isten, nem fogsz meghalni. Az első üzenet ez volt, hogy: halál fia az az az ember, és az te vagy, Dávid. Miután összeroskadt, összetört, elismerte, hogy igen. Figyeljük meg, Nátán konkrétan sorolta el a bűneit, nem úgy nagy általánosságban, hanem konkrétan: ezt tetted Dávid. Tudja Isten, hogy mit tettél. Dávid is ezt mondja: „…ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog” (Zsolt 51,5). Ismerem. Csak ez után, hogy megismerte a bűneit, elismerte, megbánta a bűneit, elmondta a bűneit, elismerte a halálos ítéletet. Csak ezután mondta Isten: nem halsz meg, hófehérre mostalak. „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek […] Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten” (Zsolt 51,9.12). A tékozló fiú pere Hadd mondjak el egy másik, hasonló történetet, amit az Úr Jézus egy példázatban mondott el. Ez még nincs ilyen részletesen se leírva, mint Dávidnak ez az esete. Nagyon tömören mondja el az Úr Jézus a tékozló fiúnak a példázatát. Ebből egy kis részt olvasok el: „Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te
fiadnak hivattassam! Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát…” (Lk 15,14-22). Ebből azt szeretném kiemelni, hogy nyilvánvaló, az atya mindig várta vissza a fiát, de nem küldött neki segélycsomagokat és pénzt, amikor hallotta, hogy bajba került, és már minden pénze odavan. Nem küldött neki leveleket, hogy: Fiam, meggondolhatnád már magadat, megtérhetnél már, hazajöhetnél már. Nem. Ha a szíve majd bele szakadt, akkor is tudta az atya, hogy ezzel csak rontana. Az igazi megoldás akkor lesz majd, ha a fia szívéből tör ez fel: hazamennék, de alig merek, mert vétkeztem: „…nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!” (Lk 15,21). Az atya ezt kivárta. Mi sokszor nem várjuk ki. Hamar mondjuk a kegyelmet. Olyan hamar, hogy már unják. Lábbal tiporják, mert azt sem tudják, mit jelent. Olcsó lett a kegyelem. Absalon példája Nézzünk meg egy példát, hogy milyen az, amikor valaki olcsó kegyelmet kap. Ez is Dáviddal történt meg. Dáviddal esett meg, talán éppen azért, mert nagyon jól megtanulta, hogy minden kegyelem. Az egyik fiával szemben túl hamar gyakorolt kegyelmet. Absalon megölte az egyik testvérét, Dávidnak egy másik fiát, és elmenekült az országból. Joáb, Dávid fővezére egy idő után észrevette, hogy Dávid szíve kívánkozik Absalon után, már a szívében megbocsájtott, megengesztelődött. Egy tékoabeli eszes asszonynak azt mondta Joáb: „Kérlek tetessed, mintha nagy keserűséged volna, és öltözzél fel gyászruhába, és olajjal se kend meg magadat; és légy olyan, mint aféle asszony, ki sokáig siratta halottját. És menj be a királyhoz, s így és így szólj hozzá. És Joáb szájába adta, hogy mit kelljen szólani” (2Sám 14,2-3). Elmondott egy mesét Dávidnak: „…két fia vala […] az egyik megsérté a másikat és megölé […] az egész háznép ellene támadott a te szolgálóleányodnak, és ezt mondják: Add kezünkbe az ő testvérének gyilkosát, hadd öljük meg…” (2Sám 14,6-7), de akkor neki nem marad fia, lépjen közbe a király. Amikor a király azt mondta, hogy igen, közbelép, megvédi, akkor elmondta: Uram, király tulajdonképpen te is ezt teszed. Már az egyik fiadat megölték, aki megölte, azt meg nem engeded haza. Miért fosztasz meg minket a fiadtól? Dávid eszes volt, rögtön átlátott rajta: „Vajjon mindezekben nem a Joáb keze van-é veled?” (2Sám 14,19), de igen, Joáb. Hivatta Joábot: „Eredj el [Gessurba], és hozd haza az én fiamat, Absolont” (2Sám 14,21). Hazahozatta, de azt mondta a király: „...az én színemet ne lássa. Tére azért Absolon az ő házába, és a királynak orczáját nem láthatá” (2Sám 14,24). Nem láthatta Absalon a királyt. Jöjjön haza, de legyen magának. Eddig nagyon jó volt. Eltelik az idő, és Absalon hivatta Joábot, hogy elküldje a királyhoz, mert minek jött haza, ha nem láthatja a király arcát, be se engedik a királyhoz. Be se teheti a lábát a palotába, akkor minek jött haza. Joáb valamelyest értette Dávidot, és nem ment, amíg fel nem gyújtatta Absalon Joáb gabonáját. „Felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az ő házába, és monda néki: Mi az oka, hogy a te szolgáid az én gazdaságomat felgyújtották tűzzel? Felele Absolon Joábnak: Azért mert hozzád küldöttem ily szóval, hogy ide jőjj, hogy a királyhoz küldjelek…” (2Sám 14,31-32). Menjen a királyhoz, mondja meg, szeretné látni az arcát, be akar hozzá menni. Elment Joáb, és elintézte. Hadd olvassak egy igeverset, hogy mit mondott ekkor Absalon: „Most azért szeretném [ezt Absalon mondta] a király arczát látni; ha van bennem álnokság, ölessen meg…” (2Sám 14,32). Ez egy különös szó. Ez nem az alázatnak a hangja. Ez az önigazolásnak a hangja. Gyilkolt, mégis azt modta: „ha van bennem álnokság, ölessen meg”. Milyen eljárás ez, hogy nem mehet a király elé? „Elméne azért Joáb a királyhoz, és megmondá néki. És akkor hivatá a király Absolont, és elméne a királyhoz, és fejet hajtván a király előtt, arczczal a földre borula. És megcsókolá a király Absolont” (2Sám 14,33). Bűnvallás? Sehol. Bűnbánat? Sehol. Per? Sehol. Hogy elmondta volna Dávid: fiam, hazahozattalak, de azért nem akartam, hogy az arcom lásd, mert ezt, meg ezt, meg ezt tetted, ennek ez a következménye. Hogy összetört volna? Semmi.
Mi volt a következmény? A következő részben mindjárt kiderült, hogy miért akart ő bemenni a királyhoz. Csak azért, hogy az egész ország lássa, hogy nincs már semmi baj, a király megbocsátott neki. Most akkor elkezdheti a régen dédelgetett álmát valóra váltani: „…reggelenként felkelvén Absolon, megálla az útfélen a kapuban, és mindenkit, a kinek dolga lévén, a királyhoz megy ítélet végett, megszólíta Absolon […] Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz; de senki sincs, a ki téged meghallgatna a királynál. Mondja vala ismét Absolon: Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön, és én hozzám jőne minden ember, a kinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki” (2Sám 15,2-4). Ez a sátáni eljárás: neked igazad van, mind jó, amit mondasz, mind úgy van. Csak a királyhoz ne menj, mert a király neked nem ad igazat! Igen, Isten nekünk nem ad igazat. Isten velünk perel először. Isten először rámutat az életünkben: ez sem jó, az sem jó. Csak miután meggyőzött arról, hogy milyen bűnös vagyok, csak azután jön a kegyelem és a felmentés. A Sátán módszere ez: anélkül, hogy beismernéd a bűneid; anélkül, hogy megbánnád a bűneid; anélkül, hogy összetörnél a bűneid súlya alatt; anélkül, hogy bűnbánatot tartanál, neked igazad van. Mi lett a következménye? Először Dávid királyságára tört, azután az életére, majd megkezdődött a polgárháború. Sok-sok ezer ember halt meg, ami azt jelenti, hogy sok-sok ezer családban lett gyász, szomorúság, tragédia. Mindez azért, mert Dávid per nélkül, bűnbánat nélkül, megbocsájtott a fiának. Valahol érthető, hogy Dávid ezt tette. Valahogy úgy gondolkozott: én pereljek a fiammal? Megmondta az Úr Náthán próféta által: „ne távozzék el a fegyver soha házadból” (2Sám 12,10). Valahogy úgy érezte, hogy azt mondanák: Te beszélsz? Neked milyen a múltad? Valahogy sokszor van ez most is így. Nem merünk perelni. Nehogy azt mondják, te milyen jogon beszélsz. Perelni kell! Nincs per nélkül és igazi istenítélet nélkül hófehérre mosás és gyógyulás. Megbocsátás a gyakorlatban Most nagyon röviden két dolgot, hadd mondjak el, hogy a gyakorlatban, hogyan szokott lenni. Valaki egyszer elmondta, hogy odaadta a szomszédjának a lakáskulcsát, hogy amikor elutazik, öntözze meg a virágait. Mikor visszajött, még a szomszédasszonynál hagyta, mert beteges, ki tudja mikor lesz rá szüksége, hogy majd rányissa az ajtót. Egy idő múlva észrevette, hogy több tízezer forintja eltűnt. Azután a szeretteitől örökségként kapott arany ékszerek egy bizonyos része is eltűnt. Ment a szomszédasszonyhoz: csak te jártál itt, csak te vihetted el. Ő persze tagadta. Közben az Úr beszélt ezzel a testvérnővel. Azt mondta: Ne haragudj, bocsáss meg neki. Ő szívből megbocsátott, ami nem volt könnyű, mert a többi szomszéd, azt mondta, hogy: ezt jelenteni kell, ez bíróságra, rendőrségre tartozó dolog, nem kis dolgokról van itt szó. Mégis megbocsátott. Annyira, hogy egyszer azt kérdezte tőlem, hogy visszaadja-e neki a kulcsot. Közben persze lecserélte a zárat. Mit szólok én ehhez? Elismerte ez a szomszéd a bűnét? Nem ismerte el semmit se. Mondom, akkor még a lakásába se engedje belépni ezután. Miért? Más dolog megbocsátani, nekünk azt mondja az Úr, hogy ne haragudjunk. Más dolog az, hogy egy bűn el van-e rendezve, vagy nincs. Ez a bűn nincs elrendezve addig, amíg ez a szomszéd azt nem mondja: itt a pénz, itt az ékszer, utolsó senki voltam, amikor elloptam tőled. Majd akkor be lehet engedni a házba, de a kulcsot azután sem lehet rábízni. Testvérek, azt tapasztalom, hogy sokszor a hívők között a megbocsátást általánosságban intézik. Amikor azt mondják, hogy nekem senki ellen semmi panaszom nincs, mindenkinek megbocsátok, bocsássatok meg ti is nekem. Ez nem beszéd, ez semmi. Ez a bűnöknek a szőnyeg alá seprése. A beszéd az, ha azt mondom: testvérek, haragudtam rátok; gonoszt mondtam rátok; keserű volt a szívem; erre ezt mondtam, arra azt mondtam; ilyen gonosz gondolatok fordultak meg bennem; így volt és úgy volt. A beszéd az, hogy ezt elloptam azt is, és most vessetek meg, mert arra vagyok méltó. Akkor azt mondja az Úr: hófehér vagy. Most
már hófehér vagy, „mert minden, a mi napvilágra jő, világosság [...] Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket…” (Ef 5,13; 1Jn 1,9). Nem arról van szó, hogy a bűnvallásunkért vagy a bűnbánatunkért bocsájt meg Isten. Nem arról van szó, hogy a könnyeinkért bocsájt meg Isten. Nem arról van szó, hogy a töredelmes szívünkön esik meg Istennek a szíve, és azért bocsájt meg. Nem azért bocsájt meg! Krisztus véréért bocsájt meg. Akinek nincs töredelmes lelke, aki nem tudja elmondani: vétkeztem, előttem forog a vétkem, és a csontjaim avulnak meg, annak mit bocsásson meg az Úr? A bűnösökért jött: „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra…” (Lk 5,31). Befejezés Emlékeznek a testvérek arra, hogy egyszer szó volt az olcsó kegyelemről. Ilyen olcsó kegyelmet hirdetnek most sokfelé, ilyen szőnyeg alá söpörhető bűnt. Minden el van felejtve. Ilyen nagy általánosságban elintézett dolgokat. Nem! Jertek, törvénykezzünk, gyertek pereljünk, gyertek valljátok be a bűneiteket! Kimondom az ítéletet: méltó vagy a halálra. Te is kimondod magad felett: vétkeztem, és nincs mentség. Majd akkor, azután mondja az Úr, hogy az Ő Fia kifizette már ezt: Ha bűneitek skárlát-pirosak, Őérette hófehérek lesznek; és ha vérszínűek, mint a karmazsin, Őérette tiszta, mint a gyapjú! Ámen. Debrecen, 2002. október 06.
