1. fejezet
Amikor elôször vágta el egy ember torkát, felfordult a gyomra. A második alkalommal már nem annyira. A következô öt-hat után úgy érezte, mintha a bal kezében tartott penge a karja meghosszabbítása lenne, és kezdte természetesnek venni a dolgot. Az izgalom alábbhagyott, és megszûnt a hányinger is. Nem fogta el többé a szorongás, és a szíve sem kezdett el hevesebben verni. A vér nem zavarta. Keze nem remegett meg, ami a munkáját tekintve nagyon jó volt. Dr. Eleanor Kathleen Sullivant, vagy Ellie-t, ahogy a családja és a barátai hívták, már csak négy nap választotta el attól, hogy maga mögött tudja a sebészeti ösztöndíj rendkívül fárasztó hónapjait, amelyet a Középnyugat egyik legforgalmasabb baleseti központjában töltött. Mivel a baleseti sebészet volt a specialitása, éppen elég eltorzult, brutálisan megsérült testet látott. Az ô felelôssége volt, hogy újra összerakja ôket, s végzôsként az is ráhárult, hogy az elsô- és másodéves rezidenseket tanítsa. A St. Vincent sürgôsségi osztálya hajnali négy óta zsúfolt volt, és Ellie épp egy léprepedésen, reményei szerint a nap utolsó mûtétjén dolgozott. A tizenéves fiú, aki alig érte el azt a kort, hogy egyáltalán jogosítványt kaphasson, úgy döntött,
7
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
kipróbálja, mekkora sebességre képes a szülei Toyota Camryja, és elvesztette uralmát az autó felett. A kocsi átszakította a szalagkorlátot, és a nyílt mezôn kötött ki. Szerencséjére a fiú be volt kötve, és még nagyobb szerencséjére, a valamivel távolabb mögötte haladó kocsi vezetôje látta a történteket, és azonnal mentôt hívott. A srác még éppen idejében került a kórházba. Miközben dolgozott, három másodéves sebészrezidens figyelte a munkáját, és itták minden szavát. Ellie született tanár volt, és a St. Vincent kórház sebészeinek kilencven százalékától eltérôen, nem volt elszállva magától. Csodálatra méltón türelmes volt az orvostanhallgatókkal és a rezidensekkel. Mûtét közben magyarázott, majd, ha kellett, megismételte a magyarázatot egészen addig, amíg mindenki meg nem értette, mit miért csinál. Egyetlen kérdést sem ütött el azzal, hogy lényegtelen vagy ostobaság, és ez egyike volt azon okoknak, amiért a hallgatók bálványozták. Az sem volt persze hátrány, különösen a férfi rezidensek körében, hogy Ellie lélegzetelállítóan csinos volt. Mivel tehetséges sebész és türelmes tanár volt, a szárnyukat bontogató ifjú orvospalánták valósággal harcoltak azért, hogy hozzá kerülhessenek. A sors iróniája, hogy nem is sejtették, Ellie a legtöbbjüknél fiatalabb. – A hétvégén szabad vagy, ugye, Ellie? Ellie a kérdezôre pillantott. Dr. Kevin Andrews, az aneszteziológus. Fél éve jött a kórházba, és attól a naptól fogva próbálja randira csábítani Ellie-t, amióta meglátta. Rámenôs volt, mégis aranyos. Szôke hajával, kék szemével, magas, remek alakjával és elbûvölô mosolyával a legtöbb nô fejét el tudta csavarni, de Ellie-re nem hatott a varázsa. – Igen, az egész hétvége az enyém – felelte. – Charlie, összevarrná ezt itt nekem? – szólította meg az egyik figyelô rezidenst. – Természetesen, dr. Sullivan.
– Jobb lesz, ha siet – jegyezte meg Andrews. – Mindjárt felébresztem a beteget. A fiún látszott, hogy mennyire megijedt. – Ne kapkodjon, Charlie. Andrews csak össze akarja zavarni – nyugtatta meg Ellie mosolyogva. – A kedd az utolsó napod a St. Vincentben, igaz? – Igaz. Hivatalosan kedd az utolsó itt töltött napom. Lehetséges, hogy késôbb be-besegítek, de semmit nem ígérhetek. – Akkor akár úgy is dönthetnél, hogy végleg visszajössz. A lány nem felelt. – Bármit megadnának neked, amit kérsz – erôsködött tovább a férfi. – Te szabhatnád meg a fizetésed, a munkaidôd… itt kellene maradnod, Ellie. Ide tartozol. A lány nem helyeselt, de nem is mondott ellent. Igazság szerint ô maga sem tudta, hová tartozik. Kemény munkájába telt, amíg idáig eljutott, és ideje sem volt gondolkodni rajta, hogyan tovább. Legalábbis ezzel indokolta határozatlanságát. – Talán – engedett végül. – Még magam sem tudom. Charlie mellett állt, és kotlósként figyelte minden mozdulatát. – Azt akarom, hogy szorosak legyenek azok az öltések. – Igenis, dr. Sullivan. – Szóval a hétfô az utolsó lehetôségem, hogy a mennyekbe repítselek – jegyezte meg Andrews tréfás hangsúllyal. – A mennyekbe? – nevetett Ellie. – A múlt héten még alapjaiban akartad megrengetni a világom. Most meg a mennyekbe repítenél? – Garantálom, hogy így lesz. Vannak ajánlóleveleim. Ha akarod, megmutatom ôket. – Szó sem lehet róla, Kevin. – Nem adom fel. – Tudom – sóhajtott Ellie.
8
9
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
Miközben az utolsó öltéseket figyelte, Ellie megmozgatta a vállát, és jobbra-balra döntögette a fejét, hogy kiálljon a görcs a nyakából. Hajnali öt óta a mûtôben volt, ami azt jelentette, hogy tizenegy órán át görnyedt egyfolytában a betegek fölött. Csak az a szomorú, hogy nem ez a rekordja. Kifacsart citromnak érezte magát, egész teste merev volt és sajgott. Egy kiadós kocogás a parkban majd megmozgatja az elmerevedett izmokat, döntötte el. Talán még új erôre is kap. – Tudod, mi segítene megszabadulni a nyakad merevségétôl? – kérdezte Andrews. – Hadd találjam ki. Egy utazás a mennyekbe? Az egyik nôvér horkantva felnevetett. – Szörnyen kitartó a fickó, dr. Sullivan. Talán be kellene adnia a derekát. Ellie lehúzta a gumikesztyût, és belepottyantotta az ajtónál álló szemetesbe. – Köszönöm, Megan, de azt hiszem, inkább futni megyek helyette. – Miközben kilökte a mûtô ajtaját, levette magáról a maszkot, a sapkát, és megrázta a fejét. Hosszú, szôke fürtjei szabadon omlottak a vállára. Húsz perccel késôbb hivatalosan is leadta a szolgálatot. Átöltözött a futáshoz. Kifakult, piros sortot és fehér trikót húzott, duplára kötötte viharvert futócipôjének fûzôjét, haját egy gumigyûrûvel lófarokba fogta, aztán iPodját az egyik zsebébe süllyesztette, mobilját a másikba, és készen is állt. Végigsétált a folyosók labirintusán, elkerülve a mûtôket, mert félt, hogy ott tartóztatják egy másik eset miatt. Betegben sohasem volt hiány. A szokásos sürgôsségi esetek – autóbalesetek, szívrohamok és munkahelyi balesetek – mellett a baleseti osztály fogadta az erôszakos bûnügyek áldozatait is. A legtöbbjük fiatalember volt. Bandák tucatjai
uralták a terepet a sztrádától keletre, és úgy tûnt, legkedvesebb éjszakai sportjuk az egymásra lövöldözés. Mivel St. Louisban a St. Vincent volt a legnagyobb baleseti kórház, minden súlyosabb ügy hozzájuk került. A hétvégék valóságos rémálmot jelentettek a személyzet számára. Voltak olyan idôszakok, különösen a forró nyári hónapokban, amikor a folyosón, a fal mellett végig ágyak álltak, rajtuk a rácshoz bilincselt, mûtétre váró páciensekkel. A rendôrségtôl kellett pluszembert kérniük, hogy legyen, aki odafigyel arra is, nehogy a rivális bandatagok túl közel kerüljenek egymáshoz. Amikor Ellie a századik golyót is eltávolította, tagja lett a Százas klubnak. Nem olyan klub volt ez, amelyhez különösebben tartozni szeretett volna, de azt tudta, sohasem felejti el az esetet. A fiatalember mindössze húszéves volt, és akkor már harmadjára lôtték meg. Ellie képtelen volt elfelejteni a fiú pimaszságát és hideg, üres tekintetét. Szeme majdnem olyan élettelen volt, mint a halottasház tetemeinek. Szívfájdító volt, ahogy összefoldozták itt ezeket a fiúkat, hogy aztán visszatérhessenek az utcára, ugyanabba a vad környezetbe. Ellie a többi sebésszel együtt imádkozott, hogy a srácok ezúttal tanuljanak az esetbôl, hogy új életet kezdjenek. Tudta, ez csak naiv remény, mégis makacsul ragaszkodott hozzá. A többi agyonhajszolt és alulfizetett rezidenshez és orvoshoz hasonlóan Ellie megoperálta a sebesülteket, az erôszak áldozatait, de még sohasem volt tanúja bûnténynek… egészen a mai napig. Forró, párás délután volt. Alighogy Ellie megkezdte a kocogást a kórház melletti óriási Cambridge parkban, két orvostanhallgató csatlakozott hozzá. Az égen súlyos esôfelhôk úsztak, és hamarosan mindhárman zihálva kapkodtak levegôért. Az elsô kilométer után a két orvostanhallgató feladta, de Ellie el-
10
11
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
szántan kitartott. Miközben futott, gondolatban listát készített. Rengeteg elintéznivaló vár még rá, mielôtt hazatér Winston Fallsba. A mindenit, de nyomott a levegô! Túl magas a páratartalom. Mintha csak szaunában lennék, gondolta. Patakokban folyt róla a verejték, és elázott ruhái a testére tapadtak. A barátnôje, Jennifer, aki a gyerekosztályon volt nôvér, épp akkor vágott át a parkon, lerövidítve az utat a kórházba. Odakiáltott neki, hogy tiszta ôrült, amiért ebben a hôségben itt rohangál. Ellie csak intett neki üdvözlésül, aztán futott tovább. Könnyen lehet, hogy tényleg ôrült, de oly ritkán adódott alkalma egy kis testmozgásra, hogy az már luxusnak számított. Igazán nem lehetett finnyás az idôjárás miatt. Halk éljenzést hallott az új focipálya felôl, amely az úttól északra terült el. Amikor befordult a kanyarba, meglátta a játékosokat is. Csupa középiskolás korú lány. A drukkerek számából arra következtetett, hogy nagyon fontos meccs lehet. Az ügyvezetô igazgató, az igazgatótanács és ügyvédek egész hada küzdött a focipályáért. Meg akarták szerezni a területet, hogy újabb hatalmas parkolót építsenek rajta, és Ellie nagyon örült, hogy elvesztették a harcot. A pálya, akárcsak a futóösvény és a kis játszótér délen, elég messze esett a kórháztól ahhoz, hogy a csapatok és a drukkerek zaja ne zavarja a kórház betegeinek nyugalmát. Ellie maga is kedvelte az amerikai focit, a kosárlabdát és a focit, mégpedig ebben a sorrendben. Szívesen megnézte a legtöbb sportrendezvényt. Csodálta a játékosok kecsességét, ügyességét és cselességét, talán azért, mert ô nem rendelkezett egyik tulajdonsággal sem. Olyan esetlen lányka volt, hogy anyja balettórákra íratta be, így Ellie sohasem jutott odáig, hogy kipróbáljon valamilyen sportot. Amikor épp nem a saját lábában botladozott, hogy megcsináljon egy pliét, akkor olvasott.
Sokkal jobban érezte magát a könyvek társaságában. Vivien nénikéje könyvkukacnak becézte. Ma nincs idô rá, hogy a játékot nézzem, gondolta. Rengeteg dolga van. Visszatért a gondolatban összeállított listához, mi minden vár még rá, mielôtt hazamegy a húga esküvôjére. Jóságos isten, mennyire félt tôle! Bárcsak lenne még egy hete a megpróbáltatás elôtt! Aztán kénytelen volt beismerni magának, az örökkévalóság minden ideje sem lenne elég, hogy felkészüljön a suttogásokra és együtt érzô mosolyokra, amelyekre a családjától és a barátaitól számíthat. De ki is hibáztathatná ôket? Végtére is Ava, a húga az ô exvôlegényéhez készül hozzámenni. Egyhétnyi rémálom vár rá, gondolta. De a csudába is, kemény leány ô! Megbirkózik vele. – Igen, úgy lesz – suttogta maga elé. És akkor ott van még Evan Patterson. Csak attól görcsbe rándult a gyomra, hogy rágondolt. Lesz-e a fiúnak elég mersze, hogy feltûnjön Winston Fallsban? Ellie nagyon remélte, hogy nem. De ha mégis megteszi, kell-e másik távolságtartási végzést kérnie ellene, noha csak néhány napra megy haza? Ellie érezte, hogy megy fel benne a pumpa, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Most már felnôtt nô, és bármivel képes megbirkózni, amit az élet az útjába hoz. Még egy mániákussal is, gyôzködte magát. Különben is, biztos volt benne, hogy Evan nem tért vissza Winston Fallsba. Ha így lenne, az apja már riasztotta volna. Ellie nem akart Patterson miatt aggódni, sem az esküvôre gondolni. Helyette inkább a futásra összpontosított. Már csak egy kilométer, és jöhet a jó hûvös zuhany. Elôbányászta zsebébôl a fülhallgatót, és épp arra készült, hogy iPodján meghallgasson egy elôadást a mellkas sebészeti feltárásának legújabb módszereirôl, amikor hangos pukkanást hallott.
12
13
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
Ellie megállt. Villám lenne? Felnézett a sötét égre, ekkor újabb pukkanás hallatszott, majd egy harmadik és negyedik is gyors egymásutánban. A villám a trafóba csapott volna? Az megmagyarázná a robbanó hangokat… csakhogy egyáltalán nem villámlott. Lövések? Csakis azok lehetnek. Noha száznál is több golyót távolított már el a lövöldözések áldozataiból, Ellie még sohasem hallotta, milyen egy elsütött fegyver hangja. Valahonnan maga elôttrôl hallotta a pukkanásokat. Jobbra, a focipálya felé pillantott. Semmi pánik. A játék még ment, tehát tévedett. De ha nem lövések… akkor mi? Öt-hat másodperc is eltelt már az elsô pukkanás óta. Ellie újra a fülhallgatóért nyúlt. Rendben, szóval tévedett. Ekkor valaki felsikoltott. Minden olyan gyorsan történt. A következô néhány másodpercben Ellie úgy figyelte az elôtte kibontakozó jelenetet, mintha lassított felvételt nézne. Távolabb néhány tengerészkék pólót és kövér, sárga betûs, FBI feliratú mellényt viselô férfi bukkant elô a semmibôl, és legyezôszerûen szétszóródva a park közepén található fák felé iramodtak. Az emberek futottak, amerre láttak. Sikolyaik beleolvadtak a focipálya felôl hallatszó üdvrivalgásba. Egyértelmû volt, hogy a játékosoknak és a szurkolóknak fogalma sincs a történtekrôl. A gyerekek nem tudtak lépést tartani a szüleikkel, ezért az apák a karjukba kapták ôket, és úgy rohantak tovább. Néhány céltalanul kószáló is menekülésre fogta a dolgot, akárcsak az a három fiú, akik eddig frizbit dobáltak egymásnak. Egyikük kirohant az utcára, egyenesen egy mentôautó elé. A jármû csikorgó fékekkel blokkolt, a fiú pedig a nyitott ablakhoz ugrott, és a mentôsnek kiabálva az erdô felé mutogatott.
Hirtelen egy pár vonta magára Ellie figyelmét. A férfi és a nô egymásba karolva, sebes léptekkel haladt felé a futóösvényen, és mindketten úgy festettek, mintha valami nem lenne rendben velük. A férfi orra alatt tömött bajusz díszelgett, szemét sötét szemüveg védte, baseballsapkáját mélyen a homlokába húzta, és barna, csuklyás széldzsekijén is egészen a nyakáig felhúzta a cipzárt, ami különös volt, tekintve a harminc fok feletti hômérsékletet. Talán azért öltözött így be, hogy a ruhája száraz maradjon a vihar kitörésekor? A férfi hátrapillantott, nyaka verejtéktôl csillogott. A nô egyenesen Ellie-re szegezte a tekintetét. Bizarr külseje megdöbbentette a lányt. Rövid, fekete parókája ferdén ült a fején, oldalt egy-két hosszú tincs lógott a nyakába. Szemének erôs, szinte természetellenes zöldje azt a hatást keltette, mintha kontaktlencsét hordana, méghozzá abból a fajtából, amit az emberek a halloweenpartikra szoktak vásárolni. Amikor a pár már csak tíz méterre járt Ellie-tôl, hirtelen az utca felé vette az irányt. Valaki egy parancsot kiáltott. Az egyik FBI-ügynök, aki már beszaladt az erdôbe, most elôbukkant a fák közül, és a pár felé szaladt. A nô elengedte a férfi kezét, és rohanni kezdett. A férfi lassított, és valamit elôhúzott a kabátzsebébôl. Amikor az utána kiabáló ügynök felé fordult, Ellie meglátta, hogy pisztolyt tart a kezében. Mielôtt bármit tehetett volna, a férfi kétszer is elsütötte a fegyvert. Az elsô golyó eltalálta a férfit üldözô ügynököt, méghozzá olyan erôvel, hogy néhány lépéssel hátravetette, mielôtt a földre roskadt volna. A második lövedék célt tévesztett. Miközben Ellie hasra vetette magát, a lövöldözô visszapördült felé, és rászegezte a pisztolyt. De nem húzta meg a ravaszt, ehelyett az utca felé szaladt, beugrott egy kocsiba, és elporzott. Közben a mentôautó megfordult, hogy a fiú mutatta irányba induljon, de amikor eldördültek a lövések, irányt változ-
14
15
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
tatott. A szirénát bekapcsolva felugratott a járdára, és behajtott a parkba, óvatosan araszolva elôre a fôút felé menekülô tömegben. Ellie felugrott és utánarohant. Az agya sebesen járt. Ki is aznap este az ügyeletes? Edmonds és Walmer, jutott eszébe, és az is, hogy mindkettôt látta a kórházban. Remek! Az áldozat meglehetôsen messze volt a merénylôtôl, de egyenesen a testébe kapta a golyót. Ellie-nek fogalma sem volt, milyen súlyos lehet a sérülése, de remélte, ha stabilizálni tudja, akkor a férfi kihúzza a mûtôig. A mentôautó átvágott a füvön, és pillanatokon belül megállt a sebesült ügynök mellett. Két mentôs ugrott ki belôle. Ellie megismerte ôket: Mary Lynn Scott és Russell Probst. Russell kinyitotta a hátsó ajtót, és kihúzta a hordágyat, közben Mary Lynn kivette a narancssárga sürgôsségi táskát, és az áldozat mellé térdelt. Mire Ellie a helyszínre ért, négy felfegyverzett ügynök vette körül a lelôtt férfit. Egyikük letérdelt, és beszélt hozzá, így próbálva rávenni, hogy feküdjön nyugodtan, a másik három pedig fölötte állt. A legmagasabb eltakarta Ellie elôl a látványt. Alig nézett a lányra, amint kurtán ráparancsolt: – Ezt nem kell látnod. Menj vissza a focipályára! Menjen vissza a pályára? Komolyan beszél? Ellie épp tiltakozni akart, amikor az egyik mentôs felnézett, észrevette, és megkönnyebbülten felkiáltott: – Ó, hála istennek! Dr. Sullivan. Az ügynök kételkedve megnézte magának, aztán lassan félreállt az útból. Mary Lynn odadobott neki egy pár kesztyût, és Ellie felhúzta, miközben a férfi mellé térdelt, hogy felmérje, milyen súlyos a seb. A férfi ingét teljesen átitatta a vér. Ellie óvatosan felemelte a Mary Lynn által rögtönzött szorítókötést, és megszemlélte a sebet, majd azonnal visszanyomta rá a szorítókötést. Nyugodt, egyenletes hangon adta ki az utasításokat
Russellnek és Mary Lynn-nek. A beteg eszméleténél volt, és Ellie nem akarta megijeszteni. – Mennyire súlyos? – kérdezte a férfi. Ellie fontosnak tartotta, hogy soha ne hazudjon a betegnek, de ez nem azt jelentette, hogy brutálisan ôszinte legyen. – Súlyos, de láttam már rosszabbat is. Sokkal rosszabbat. Russell átadott nekik egy érszorítót, Ellie pedig megtalálta a vérzés forrását. A golyó nem hatolt át a testen, de a bemeneti nyílás elég nagy volt. Amikor Mary Lynn-nek sikerült bekötnie az infúziót, Ellie bólintott neki, hogy indíthatja. – Hogy hívják? – kérdezte a lány, miközben nekikezdett, hogy ellássa a sebet. – Sean… Sean… ó, az ördögbe! Nem emlékszem a vezetéknevemre. – Szempillája többször is megrebbent, ahogy küzdött, hogy eszméleténél maradjon. – Goodman – segített a mellette térdelô ügynök. – Igen, persze – mondta Sean gyengülô hangon. – Meg tudja mondani, hogy allergiás-e valamire? – kérdezte Mary Lynn. – Csak a golyókra. – Sean Ellie-re meredt félig lehunyt szempillái alól. – Maga orvos? – Igen – mosolygott rá megnyugtatóan a lány. Befejezte a seb kötözését, és a sarkára ült. – Dr. Sullivan sebészorvos – magyarázta Russell. – Ha már az ember lelöveti magát, biztos azt akarja, hogy dr. Sullivan operálja. Ô itt a legjobb. – Rendben, stabil az állapota. Vihetik – mondta Ellie, miközben lehámozta magáról a kesztyût, és beledobta a mûanyag dobozba, amit Mary Lynn nyitott ki neki. Sean hirtelen meglepô erôvel ragadta meg a karját. – Várjon…
16
17
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
– Igen? – El akarom venni Sarát. Látom még? – Igen – hajolt fölé Ellie. – De elôbb a mûtôbe kerül, hogy kivegyék a golyót magából. Most pedig aludjon. Minden rendben lesz. A sebész gondját viseli majd. – Kik ma az ügyeletesek? – kérdezte Russell. – Esmonds és Walmer – felelte Mary Lynn. Sean szorítása erôsebb lett Ellie karján. – Magát akarom. – Idôt sem adott a válaszra, csak erôsen szorította a lány karját, és kényszerítette magát, hogy eszméleténél maradjon. – Az a férfi azt mondta, maga a legjobb. Azt akarom, hogy maga operáljon! – Rendben – tette Ellie a kezét a férfiéra, és bólintott. – Rendben van, megcsinálom. Felállt és ellépett az útból, hogy a mentôsök be tudják tenni Seant a mentôautóba, de ekkor nekiütközött valaminek. Olyan érzés volt, mintha nekihátrált volna egy gránittömbnek. Az ügynök, aki azt mondta neki, hogy menjen vissza a focipályára, állta el az útját. Megfogta a vállát, nehogy elessen, aztán el is engedte. De nem mozdult. Ellie sem. – Dr. Sullivan, akar velünk jönni? – szólt oda neki Russell. – Nem, menjenek csak. A beteg állapota stabil. Russell becsapta az ajtót, aztán beugrott a vezetô melletti ülésre, és a mentô már úton is volt. – Megsérült még valaki? – fordult Ellie ahhoz az ügynökhöz, aki a sebesült mellett térdelt. A mögötte álló gránitfal válaszolt. – Nincsenek sérültek, csak halottak – közölte érzelemmentes hangon. – Nem a mieink voltak – tette hozzá magyarázólag a másik ügynök. – Csupa körözött alak.
Ellie megfordult, és szembetalálta magát egy vállal, amely a legfélelmetesebb emberhez tartozott, akivel valaha is találkozott, márpedig ez jelentett valamit, tekintve, hogy a sebészet osztályvezetô fôorvosa valóságos szörnyeteg volt. Ez a férfi azonban nem is hasonlított rá. Magas volt, sötét és ijesztô, sûrû haja fekete, szürke szeme acélos, tekintete átható. Erôs, négyszögletes állát egy-, de az is lehet, hogy kétnapos borosta fedte. Úgy festett, mint aki legalább huszonnégy órája nem aludt. Ellie jól ismerte ezt az arckifejezést. Ellie szíve kihagyott egy ütemet. Ez a férfi képes lenne még egy kísértetre is úgy ráijeszteni, hogy az leplét hátrahagyva világgá szalad. De a mindenit, nagyon szexi! Ellie gondolatban pofon ütötte magát. Egy félelmetes, robusztus külsejû férfi, aki a tekintetével még a vasat is megolvasztaná… ez a típus vonzaná? Az ügynök, aki korábban a sebesült mellett térdelt, most elôrelépett, és kezet nyújtott. – Tom Bradley ügynök vagyok. Sean Goodman a társam. – Bemutatta a balján lévô két ügynöknek, aztán az elôtte állónak is. – Max Daniels ügynök. Ellie biccentett. – Ha megbocsátanak, a mûtôbe kell mennem. – Nem várt engedélyre, megfordult, és visszafutott a kórházba. Harminc perccel késôbb a Sean vállából kioperált golyót egy kis fémtálkába ejtette. – Zacskózzák be, aztán adják át az egyik kint várakozó ügynöknek. Ismerik az eljárást. Ezután kezdôdött az igazi munka. Ellie az évek során megtanulta, olyan, hogy könnyû lôtt seb, nem létezik. A golyóknak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy komoly károkat okoznak, mielôtt megállapodnak a testben, de Goodman ügynök-
18
19
A Z
I D E Á L I S
F É R F I
nek szerencséje volt. Az ô golyója egyetlen fontos szervet vagy ideget sem sértett. Miután bezárta a sebet, megírta a jelentést, az utasításokat, aztán indult, hogy beszéljen a sebészeti váróban összegyûlt kisebb tömeggel. Legalább egy tucat aggódó arcú ember ült a székeken hírekre várva. Daniels ügynök karba tett kézzel, a falnak támaszkodva állt. Tekintetét a belépô lányra szegezte, és Ellie szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy szörnyen fest. Lehúzta a sapkáját, és a hajába túrt. Fogalma sem volt, miért akar jól kinézni a férfi kedvéért, de mégis így volt. – Itt a sebész – jelentette be Daniels. Egy apró, filigrán nô felugrott, és felé indult. Bradley ügynök és az aggódó rokonok egész sora szorosan a nyomában sietett. – A mûtét jól sikerült – kezdte Ellie, majd néhány szóban elmagyarázta, mit is csinált. Igyekezett nem túl szakmaian fogalmazni. – Minden remény megvan a teljes gyógyulásra. Sara, Sean menyasszonya könnyes szemmel, dadogva mondott köszönetet, közben Ellie kezét szorongatta. – Körülbelül egy óra múlva láthatják – mondta nekik Ellie. – Be van nyugtatózva, és valószínûleg még nem fogja megismerni magukat – figyelmeztette ôket. – Egy ideig az ôrzôben lesz, aztán átviszik az intenzív osztályra. Amint a nôvérek elrendezték, küldenek magukért valakit. Van kérdésük? Egy kimerültnek látszó ápolónô jelent meg az ajtóban. – Dr. Sullivan! – Igen? – Megnézné, kérem, Mrs. Kleint? Edmonds betege, de itt van a rendelôben. – Rögtön megyek. – Megpaskolta Sara kezét, aztán kiszabadította a sajátját. – Jól van. Meglátja, minden rendben lesz.
Amint elfordult, hogy távozzon, a szeme sarkából látta, hogy Daniels ügynök mosolyog. Végigsietett a folyosón, és épp be akart fordulni a sarkon, amikor a férfi utolérte. – Hé, doktornô! Ellie megfordult, az ostoba szíve pedig ismét heves kalapálásba kezdett. – Mit akar? – Beszélnünk kell a lövöldözésrôl. Vallomást kell tennie. – Mikor? – Mit szólna ahhoz, hogy megnézi a beteget, és utána? – Nem is tudom – felelte a lány, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Nem szeretem kihagyni a fociedzést. Azzal nevetve belökte a szárnyas ajtót, és eltûnt a rendelôben. Max Daniels csak állt és bámult utána, aztán arcán halvány mosoly derengett fel. – A fenébe! – suttogta. – A jó fenébe!
20
21
