Előhang Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit; s mint koldús éteti öntestén férgeit, mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek. És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva. Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten, a Sátán s álmot ád, mely romlással marat, s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat, párává lobban el az alkimista-üstben. Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk! Ki enyhülést akar, a rondaságba váj, s mindennap közelebb az alvilági táj, hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk. Mint züllött részeges, ha némi női roncsot, vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar, titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar, facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot. Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó, agyunkat démonok raja lepi tele, s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele, mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó. 5
Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge ha víg ábráikat eddig nem hímezék sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még, azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge. De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén, mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém, bűneink átkozott állatkertjét rutítván, van még egy – ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott? Ez, bár alig mozog és ordítani rest, romokba döntené a földet örömest, s ásítva egy nagyot, benyelné a világot: az Únalom! – szemén rest könny ragyog kövéren, huká-t pöfékel és bitók felé mered: finom szörny! ugye őt te is jól ismered, én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem? (Tóth Árpád fordítása)
6
SPLEEN ÉS IDEÁL
Áldás Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán, a Költő idejött az únott föld fölé, rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván emelte ökleit a szánó Ég felé: „– Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel, mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant! Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel, mikor a Büntetés méhemben megfogant! Mivel szegény uram utálatára engem szemelt az asszonyok között ki Fátumod, s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem, mint aki egy gonosz levélkét lángba dob: sujtó gyülöleted átkozott eszközére hárítom iszonyú nyilait vissza hát s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!” Így nyeli habjait sötét indulatának, s nem értve az örök terveket, rakja már gyehenna fenekén a zord máglyát magának, mely az embertelen anyák bűnére vár. De a kitagadott gyermek egy égi dajka gondjain Nap felé sudárként felszökell, s bármit harap foga, és bármit iszik ajka, piros nektárra és ambróziára lel. 9
Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget, ittasan a kereszt útján dalolva jár, s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár. S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné, vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki. Szája számára szánt borába, kenyerébe van aki rút hamut s undok köpést kever, magát átkozza, ha lépte nyomába lép be, s amihez ér, csinált undorral dobja el. Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván: „Ha már imádni tart méltónak a bolond, legyek számára mint vérivó régi bálvány, milyent a balga hit hajdan aranyba vont! Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat, s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús szivéből, mit a szív csak istenének ad. S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme, utat tör majd meleg szivéig véresen.
10
Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még, kezem bolond szivét melegen tépi ki s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét, a porba megvetőn dobom le majd neki!” – De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen és áhitatosan emeli kezeit. A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében a durva nép dühét előle elfedik. „Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad, mint piszkosságaink legjobb orvosszerét; legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat, szent kéjre edzeni erősek erejét! Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában, őrzöl te egy helyet a költőnek is ott, s a Fények és Erők és Trónok táborában tartandó örökös ünnepre meghivod. Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el; s hogy az én misztikus koronám megszövessék, minden világok és idők gyémántja kell. De vesztett ékei a régi Palmyrának, a tenger gyöngyei, a bányák dús ere, nem volna dísz elég e tiszta koronának, bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:
11
mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak örökszent tűzhelyén merített tiszta fény, amelynek halavány tükörképe ragyog csak a legégőbb szemű halandóknak szemén!” (Babits Mihály fordítása)
12
