Ettore Ettore arra ébred, hogy szomjúság gyötri. A torka száraz, mint a tapló. Amikor kinyitja a szemét, minden forog vele, csak homályos, elmosódott körvonalakat lát, amelyek lassan formát öltenek: a falak, egy ablak, a mennyezet, a padló mind a helyükre kerülnek, és mind elképesztõ fényárban fürdik. Pislogva megpróbál felülni, mire a szoba megint tótágast áll. Közelrõl halk zihálást hall, és valaki megmozdul; aztán egy kéz érintését érzi a vállán; a kéz kicsi, tiszta és hófehér. – Csak szép nyugodtan, Ettore. Maradj fekve. Örülök, hogy visszatértél közénk, kedvesem. – Beletelik egy kis idõbe, amíg felfogja azt a néhány szót, egyenként kell õket megfejtenie, mert olyan nyelven szóltak hozzá, amit nagyjából ért ugyan, de nem azonos az anyanyelvével. – Marcie, te vagy? – szólal meg. – Úgy bizony, itt vagyok veled. Egy darabig nem lehetett tudni, túléled-e. Jézusom! Halálra ijesztettél bennünket. Hogy az ördögbe nem jutott elõbb az eszedbe, hogy segítséget kérj? Komolyan nem értelek. – Ettore érzi, ahogy a matrac besüpped alatta, amikor Marcie odaül mellé az ágyra, aztán feléje fordítja a fejét. Marcie arcán az aggodalom ráncai látszanak, és a szeme alatt is árnyék húzódik. Ettore azon tûnõdik, mit válaszoljon neki. Egészen belefárad. – Vizet. Kaphatok egy kis vizet? Mióta vagyok itt? – Tessék. Csak lassan, ne idd ki egy hajtásra. – Az asszony vízzel teli poharat nyom a kezébe, és Ettore úgy dönti magába az egészet, hogy majdnem megfullad. Úgy érzi, egy egész folyó vizét ki bírná inni. De a köhögéstõl az orrába megy egy kicsi. – Ugye, én szóltam – mondja Marcie fejcsóválva, miközben tölt neki még egy pohárral. – Az a szívdöglesztõ barátod cipelt ide három nappal ezelõtt. Hogy is hívják? Penno? Vele volt a húgod is, de már visszamentek Gioiába, csöppet sem könnyû szívvel, teszem hozzá. Csak azután indultak el hazafelé, hogy idejött az orvos, meg is
~ 119 ~
119
vizsgált, és megmondta nekik, hogy életben maradsz. Bocsánat, remélem, nem beszélek túl gyorsan? Mindig elfelejtem. – Mióta? – próbálkozik újra Ettore, amikor Marcie végre abbahagyja az érthetetlen csacsogást. – Három napja. – Marcie még három ujját is feltartja, és Ettore végre bólint. – Leandro? – Holnap megjön õ is. Holnap, domani. És most tessék pihenni. Ne akarj itt hõsködni nekem, és ne próbálj futkározni, mielõtt egyáltalán újra megtanulnál járni. – Még mond valami mást is, de Ettore tudatáig az már nem hatol el. Szomját oltván visszahanyatlik az eszméletlenségbe. Amikor ismét magához tér, a szoba üres, nincs ott más, csak a késõ délutáni nap narancssárga fénye. A szoba nem túl nagy, de magas, a boltíves mennyezet hófehér, akár a falak körös-körül. A padlót piros és fehér kerámialapok borítják, az elülsõ és a hátsó falon egy-egy ablak, kétszer olyan magasak, mint õ. Óvatosan felkel az ágyból, és úgy érzi, a lába sokkal kevésbé fáj, mint azelõtt. Most is hasogat, de a fájdalom nem tölti be az egész tudatát. De egyelõre vigyáz, nehogy a sebesült lábára helyezze a súlyát. Laza nadrág van rajta, amely nem az övé, és amikor felgyûri az alját, hogy szemügyre vegye a bal lábszárát, azt látja, hogy a seb szélesebb, mint volt, de száraz, és nem annyira ijesztõ. Az orrfacsaró lövészárokbûz is eltûnt. Az ágy mellett a falhoz támasztva egy valódi famankót talál, mindjárt meg is ragadja. Még mindig szédülve vizet iszik, aztán odasántikál az elülsõ ablaknyíláshoz, és kilép az apró balkonra, hogy körülnézzen. Tudja, hogy a Masseria dell’Arcóban van, a nagybátyja udvarházában. Azonnal úgy érzi magát, mint aki csapdába esett, szeretne elmenni innen minél elõbb. Eszébe jut a három eltelt nap, amikor kimaradt a munkából; azon tûnõdik, vajon sikerült-e Paolának és Valeriónak valami ennivalót szereznie. Vajon mit kellett tennie Paolának, hogy Poetétõl kikönyörögjön némi lopott tejet vagy sajtot? Kétségbeesetten markolja a balkon vaskorlátját, és az udvarháztól hazafelé, Gioiába vezetõ földutat bámulja. A fõépületek elõtt egy nagy, körbefalazott földdarab húzódik, az aia. Abban egy kikövezett részen már most is nagy halmokban
~ 120 ~
120
áll a kicsépelt gabona; most szárítják, aztán majd zsákokba töltik. A körbefutó falat egy helyütt jókora, kétszárnyú vaskapu szakítja meg, ezen lehet ki-be járni. A bejárat elõtt egy õrszem figyel éjjel-nappal egy kör alakú, kúpos tetõben végzõdõ kõkunyhóból, amelynek trullo a neve. Ettore tudja, a tetõn is van jó néhány õr, hogy a gabonára vigyázzanak. Az aiát hat loncsos szõrû, krémszínû juhászkutya is õrzi; mind más-más helyen, láncra verve. Ettore jól látja a magasból, hogy mekkora körben engedi õket mozogni a láncuk – négy méter lehet a sugara –, mert a kutyák ledöngölték ott a földet. Az állatok torkát egy félelmetes vastüskékkel kivert nyakörv védi. Ettore addig bámul a lemenõ napba, amíg könnybe nem lábad a szeme. Tizenöt kilométer választja el Gioiától, ami innen északnyugatra fekszik. Sokat javult a lába, de még mindig gyengének érzi magát, az izmai alig engedelmeskednek, és nem hiszi, hogy el tudna gyalogolni hazáig. Akkor észrevesz odalent az aiában egy asszonyt, egy hórihorgas kamasszal az oldalán. Egy pillanatra azt gondolja, Marcie az, de ez a nõ alacsonyabb és filigránabb nála. A tarkóján apró kontyba font haja sem olyan harsányszõke, mint Marcie-é, és néhány hullámos, a fonatból kiszabadult tincs kilóg a kalapja keskeny karimája mögül. A fiú magasabb nála, és mintha csak röstellné nyurga termetét, kissé meggörnyedve jár. A lépteik nyomán apró porfelhõk szállnak a magasba. Ugyan képtelen rájönni, hogy honnan, de nem tud szabadulni a gyötrõ érzéstõl, hogy ismeri ezt a nõt. Hogy már találkozott vele. Odaérnek az egyik kutya közelébe, és az állat vadul ugatva feléjük veti magát. Az asszony figyelmeztetõen megérinti a fiú karját, amolyan féltõ, anyai mozdulattal, pedig túl fiatal hozzá, hogy a fiú anyja lehessen. Persze biztosra venni nem lehet, hiszen Marcie-nak meg a többi fehér bõrû idegennek is könnyû, gondtalan élete van, és százféle praktikát ismernek, amellyel fiatalabbá varázsolhatják magukat a koruknál. A kutya abbahagyja az ugatást, de a láncát rángatva elõre-hátra futkos. A fiú leguggol, és odanyújt neki valamit, de a kutya nem jön elég közel ahhoz, hogy elérje. A fiú közelebb húzódik, és Ettore hallja, hogy az asszony mond neki valamit, amivel óvatosságra inti. Teljes erejébõl belekapaszkodik a fiú ingujjába, egészen belefehéredik a keze. Végül a fiú kénytelen odadobni a koncot a kutya orra elé, amely egy szempillantás alatt bekebelezi. Aztán
~ 121 ~
121
fel-alá lépked, figyeli õket, de nem megy közelebb, és Ettore arra gondol, ezeket a vérebeket a bölcs ember messzire elkerüli. A többi ruháját is megtalálja egy szekrényben az ajtó mellett: mindent szépen kimostak és kivasaltak. Felöltözik, tölt magának még egy pohár vizet a kancsóból, aztán elindul lefelé. Marcie ott ül a tehenészet fölötti teraszon, amarenát szürcsölget, parányi ezüstvillácskával olajbogyókat csipeget, és közben jegyzetel valamit egy levélpapírra. – Ettore! Drága fiam, gyere és ülj le! Nem tudod, mennyire örülök, hogy megint járni látlak. Na, gyere, gyere, ülj ide. – Marcie még mindig nagyon szép, gondolja Ettore, csakhogy ez már valami kétségbeesett igyekezetnek tûnik, mintha érezné, hogy már közel az öregség, és ettõl az egész olyan szánalmas. Ettorénak egyszer azt mondta az anyja, hogy a szép nõk egyre jobban meggyûlölik magukat, ahogy öregszenek, és most azon tûnõdik, vajon Marcie-ra is ugyanez vonatkozik-e. Hogy akkor vajon most Marcie is gyûlöli-e magát. A haja a tövénél egy kicsit sötétebb, és itt-ott kivillan egy-egy õsz szál is; elbûvölõ mosolya csupa piros és fehér; egy selyemruha van rajta. Ettorénak eszébe jut Paola meg Iacopo, és hirtelen elönti a düh. Marcie ajkáról lehervad a mosoly. – Nos, lássuk csak – szólal meg. – Enned kell. Olyan sovány vagy, hogy elfúj a szél! Nem értem, hogy fogyhattál le ennyire pont nyáron? Mindjárt szólok Annának, hogy hozzon neked valami ennivalót. És persze nemsokára amúgy is vacsorázunk. – Felpattan, aztán beszól valamit egy ajtón, amely mögött egy lépcsõsor vezet le a sötétbe. – Anna! Anna! – Nem kérek enni. Haza akarok menni Gioiába – mondja Ettore, de Marcie vagy nem hallja, vagy úgy tesz, mintha nem hallaná. – Köszönöm – teszi hozzá Ettore hidegen. Marcie visszaül a helyére, aztán úgy szólal meg, hogy közben nem néz rá. – Persze hogy muszáj enned valamit, és szükséged van a pihenésre is. És szó sem lehet róla, hogy elmenj, mielõtt a nagybátyád megjönne. Te is tudod, mennyire... megharagudna. Ettore, kérlek. Ülj vissza. – Tölt neki egy pohár meggylevet, és az italnak olyan mélyvörös a színe, mint a vénás vérnek. Rövid tétovázás után Ettore a pohárért nyúl, és Marcie megint mosolyog. Az udvarról felvezetõ kõlépcsõn lépések koppannak, és a teraszon megjelenik a másik nõ a fiúval. Az asszony szeme kikere-
~ 122 ~
122
kedett, tiszta, és a tekintetében valami furcsa naivitás bujkál, amit Ettore nem tud hová tenni; mintha túlzott nyíltságot sugallna. Már-már együgyû a nézése, persze nem errõl van szó. A fiú, akinek a jellegtelen arca egyszerûen befejezetlenségrõl árulkodik, leplezetlen kíváncsisággal méregeti Ettorét. – Na végre, hát ti is megjöttetek! Gyertek, ismerkedjetek meg a sétáló sebesülttel. Clare, Pip, ez itt Ettore Tarano, Leandro unokaöccse. Ettore, hadd mutassam be neked Clare és Philip Kingsley-t. Clare férje tervezi a gioiai ház új homlokzatát, és amíg õ dolgozik, ezek ketten nálunk vendégeskednek, és vidámságot hoznak a nyaramba. – Philip ráz kezet Ettoréval elõször, nagy lelkesedéssel, Clare már jóval vonakodóbb. A férfi azon tûnõdik, az asszonyt a puha bõréhez érõ bõrkeményedéses, durva keze taszítja-e, vagy valami más. – Filippo, Chiara, Kingsley – ismétli el a neveket, hogy majd késõbb is emlékezzen rájuk, amitõl a fiú még szélesebben vigyorog. – Filippo! Hát persze! Hogy nekem nem jutott elõbb eszembe, milyen csodálatosan hangzik a neved olaszul, Pip! Mostantól csakis így szólítalak – jelenti ki Marcie. Ettore szinte alig érti, mit beszél, és egészen kivörösödik az erõlködéstõl. Rosszalló pillantást vet a nagynénjére, aztán elfordítja a tekintetét; egyetlen hajtásra felhörpinti az amarenát. Köhögni kezd tõle. Az italban alkohol is van, nemcsak meggy meg cukor. Aztán megszólal Chiara Kingsley kissé akadozó olaszsággal, és õ meglepetten feléje fordul. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Tarano. Nem is tudtam, hogy Mr. Cardettának maradtak rokonai Gioiában. – Ó, hát én teljesen megfeledkeztem róla! Ez nagyszerû! Te olaszul is tudsz beszélni vele, Clare. Múlt télen tanítgattam kicsit angolul, de nem ment könnyen, mert én alig beszélek olaszul. – Marcie elégedetten tapsikol. Anna, a konyhalány közben megérkezik egy kosár kenyérrel, egy sajttállal és egy újabb adag olajbogyóval. Az étel láttán Ettore megszédül, és a haja tövénél verítékgyöngyök bukkannak elõ. – Miért nem ül le? – kérdezi nyugodt hangon Clare. – Nagyon rossz állapotban volt. – Ettore szó nélkül belesüpped az egyik karosszékbe. A keze önkéntelenül a sajtért nyúl. Egy darabig isznak, és angolul beszélgetnek. Ettore nagyon is tisztában van vele, hogy a két nõ tudatosan, tapintatból nem néz
~ 123 ~
123
rá, miközben vadul, kétségbeesetten tömi magába az ételt. Megveti õket érte; és magát is megveti, amiért itt ül, és önfeledten habzsol, miközben az övéi Gioiában talán éheznek. Az egyik falat kenyérhéj felsérti a sebes torkát, fuldokolni kezd, vadul köhög, és levegõ után kapkod. Filippo odanyújt neki egy pohár vizet, amelyet elvesz tõle, de nem köszöni meg. Ettore érzi, hogy Chiara közelebb hajol hozzá, és elgondolkodva a homlokát ráncolja. Ettore nagyon jól ismeri ezt a gesztust: az asszony a megfelelõ szavakat keresi a számára ismeretlen nyelvben. – Az orvos egy vezetéken keresztül itatta magát. Szóval... egy olyan zsinórral. Szájon át – dadogja Chiara. – Csövön keresztül? – kérdezi Ettore, és az asszony bólint. – Azt hiszem, az sebezte fel a torkát. – Ettore nem válaszol, de õ folytatja: – Kitisztította a lábát alkohollal. Kivágta, ami rossz volt. És nyitva hagyta. Hogy száradjon. Majd visszajön késõbb, hogy bezárja – mondja kicsit monoton hangon, gondosan artikulálva minden szótagot. Ettore bólint. – Én majd kifizetem az orvost. Kérem, mondja meg Marcienak. Azt is, meg az itteni ellátásomat is. – Marcie, Mr. Tarano azt mondja, hogy meg akarja neked téríteni az orvosi kezelés meg az itteni ellátása költségeit – fordítja szófogadóan Chiara. – Nahát! Micsoda képtelenség! Az isten szerelmére, hiszen õ a rokonom! Most mondd meg, muszáj ezeknek a parasztoknak folyton ilyen büszkének lenniük? És különben is, hogy akar nekem bármit megtéríteni, amikor egy huncut vasa sincs? Na, ezt nem kell lefordítanod, drágám – mondja Marcie. Addigra már megivott néhány amarenát, a szemfestéke kicsit lefolyt mindkét orcáján, a szeme csillog. Ettore épp eleget megért abból, amit mond. Érti, hogy visszautasították az ajánlatát, és ugyanolyan mértékben önti el a szégyen és a düh. A pillantását a tányérjára szegezi, és semmi pénzért föl nem nézne, amíg másra nem terelõdik a beszélgetés. – El akarok menni – szólal meg késõbb halkan, mintha magában beszélne. De Chiara meghallja; a férfi végig érezte, hogy félig mindig rajta a figyelme, hogy fél szemmel mindig õt nézi. Ez nagyon nyugtalanító, és maga sem tudja, hogy tetszik-e neki, vagy sem.
~ 124 ~
124
