NEHÉZ ELHINNI.
-
-
Mit?
-
Hogy itt vagyok.
-
Miért?
-
Ennyi év után.
-
Jó, hogy itt vagy.
-
Mint amikor az ember egy hosszú útról hazatérve ismét a saját
ágyában alhat. -
Tudom.
-
Mint amikor újra a szádban érzed gyermekkorod egyik ízét.
-
Egy kerek, fehér nyalókáét.
-
A közepén egy kis figurával.
-
A széle pedig színes.
Emlékek zuhataga. Kis hotelszoba a nyári hőségben. Mandulafenyők hűs árnya a menedék. Túl sok ez a fény. Ha az embernek titkai vannak. Ha nyugalomra vágyik. Ha mindenki más társasága elviselhetetlen. Ha a félhomályban jobban eligazodik. Ha az ágyból kinyúlva a szoba minden sarkát megérintheti. -
Itt alig változott valami.
—
Úgy találod?
—
Még látlak magam előtt.
— — — -
De ősz haj és bot nélkül. Hogy vagy? Már csak ritkán gyötörnek rémálmok. Akkor jó. Igen.
—
Miért mosolyogsz?
—
Még én is látlak magam előtt.
Szép, fiatal nő. A recepciónál. Testhez simuló, sötétkék ruhában. Lapos sarkú, fehér szandál. Két nagy bőrönd. Fehér kézitáska. Az uj- jai tele gyűrűvel. Hosszú, göndör haj. Rakoncátlan. A szemébe hullik. Újra és újra elfiíjja az arcából. Kék-fehér fülbevaló. Keskeny arc. Telt ajkak. Széles orr. Nagy, sötét szem. Türelmeden kéz. Elegáns karóra. —
Megfeledkeztem a munkámról.
—
Mikor?
- Amikor beléptél az előcsarnokba. —
Mikor?
—
Annak idején. Emlékszel még?
—
Nem kell emlékeznem.
—
Téged látni olyan...
—
...mintegy álom.
—
.. .mint a karácsony.
—
És a húsvét.
—
És a születésnap.
—
És a tavasz kezdete.
—
Mind együtt.
A testük egymás mellett. Izzadtan. Fáradtan. Éhesen. Teihetetle- nül. Boldogan. A nedves lepedőn. A kéz a hason. A köröm a felkarba
mélyesztve. A száj a mellkason. A comb a csípő köré fonva. A férfi zöld szeme. —
Gondoltál rám?
—
„Hányszor szerettelek, nem is látva, tán nem is emlékezve rád, fel sem
ismerve arcod, rád se nézve. ” —
Majdnem elfelejtettem.
-Mit? — — — — —
A te Nerudádat. Elképzeltem... Mit? Ahogyan együtt élünk. Holtomiglan-holtodiglan. És? Az életünk tele volt csodákkal.
A kis hotelszoba. Mint egy egész világ. Mint egy egész élet. Határtalan. Vég nélküli. Végtelen. Mint az óceánok mélye. Feltérképezetlen. Titokzatos. Félelmetes. Ellenállhatatlan. Elbűvölő. Mint a csillagok miriádjai. Ismeretlen. Ijesztő. Elpusztíthatatlan. Halhatatlan. —
Hogy van a lányod?
—
Két lányom van.
—
Gratulálok.
—
Köszönöm.
—
Én tartozom köszönettel.
—
Miért ?
—
Csak úgy.
—
Miért?
—
Felejtsd el.
—
Nem akarok felejteni.
—
Ha úgy gondolod.
—
Vannak gyerekeid?
—
Van egy fiam.
—
Mennyi idős?
— — — -
Tizenhét. Tizenhét? Igen. Azon tűnődöm... Min?
—
Szóval egy fiú.
—
Igen.
- Én... ...szeretlek csak téged mindig téged egész életemben te vagy a levegőm a szívverésem végtelen vagy bennem te vagy a szemem elé táruló tenger te csalogattad hálómba a halakat te vagy a nappalom és az éjszakám és az aszfalt a talpam alatt és a sál a nyakam körül és a bőr a testemen és a csont a bőröm alatt és a hajóm és a reggelim és a borom és a barátaim és a reggeli kávém és a képeim és a képeim és a nő a szívemben és a nő a nő a nő... —
Most elmegyek.
—
Kérlek, ne!
—
Miért ne?
— -
Olyan borzasztó. Mi?
—
Hogy jössz, aztán mész.
—
Nincs más választásom.
—
Mindig van választás.
—
Éppen te mondod ezt.
—
Gyenge voltam.
—
Igen. Az voltál.
—
Soha nem tudtam túltenni magam rajta.
—
Peched volt.
—
Életem minden egyes pillanatában szerettelek.
—
Elhiszem.
—
Azt szeretném, ha itt maradnál.
—
Már késő.
—
Ki más szerethetett úgy, mint mi?
Volt egyszer egy kis hotel a tengernél, mandulafenyők óvták a hideg északi szél elől. Déli fala még télen is a sós levegőt és a nyári hőséget idézte. Nagy ablakok és teraszajtók tükrözték vissza a hullámokat. A tenger, mint a csillagokkal teli éjszakai égbolt, úgy ölelte körül a kis kavicsos partszakaszt a hotel lábánál. Ott, ahol minden elkezdődött. És ma is ott élnek, ha meg nem haltak. Ott, ahol talán egyszer majd mindennek vége szakad. —
Nézd csak! A felhők!
—
Emlékszel?
—
És te?
LUKA GYENGÉCSKE, BÁTORTALAN KIÁLTÁST HALLAT, amikor
megpillantja a napvilágot,
majd teljesen elcsendesedik, amikor a víz a bőréhez ér. 1959-et írunk Makarskában, Horvátország egy nyugalmas tengerparti városkájában. Anka, a bába, aki a szomszédban lakik, tehát nem sok idejébe telt átsietni, miután a leendő apa kétségbeesetten kiabált az ajtaja előtt, háromszor is ellenőrzi, hogy a gyermek egészséges-e, hogy mindene megvan-e, és magában azt gondolja: micsoda különös gyermek. Anka a fejét ingatja. Mi lesz belőle, ha már most ilyen csendes és tűnődő, mintha már vagy nyolcvanéves lenne, és látta volna az egész világot. Mégis vak, mint az újszülött kiscicák. Antica, Luka édesanyja kimerülten megkérdezi, hogy tényleg minden rendben van-e a babával, és hogy miért nem sír. A bába önmagát is megnyugtatva válaszol az anyának — annak az anyának, akivel megszámlálhatatlan liternyi erős török kávét ittak már meg együtt: igen, minden a legnagyobb rendben, most jobb, ha pihen és alszik, erőt gyűjt, hogy később el tudja látni a kisfiát. Szép nagy legényke, hallat még magáról eleget. Az anya a gyermekért nyúl. A kezében akarja tartani. Luka a neve, mondja büszkén, egyúttal kissé zavartan. A bába már tudja, egyetértően bólogat, hogy hiszen
mindjárt látszik, hogy itt egy igazi Lukával állunk szemben, majd az édesanya karjára fekteti a hallgatag kisfiút, akinek a szeme olyan tágra van nyitva, mintha az lenne az egyetlen ablak a világra. Egy vak kiscica, gondolja Anka megint. Azonnal álomba szenderülnek. Anya és fia. Meleg novemberi nap ez. Szélcsendes és derült. Tél, amely még nem fordult télbe. Luka hároméves. Az apja, Zorán ma először viszi magával halászni. Van egy kis halászhajója, amelyet Luka a sajátjának mond. Olyankor Zorán mindig mosolyog, és Luka édesanyjára kacsint. Ő is mosolyog. Az apa kézen fogja Lukát, és együtt mennek a kikötőbe. Luka a jobb kezével apjába kapaszkodik. A bal kezében egy kis táskát cipel, benne rengeteg színes ceruza és egy papírtömb. Luka nagyon szeret festeni és rajzolni. E nélkül a táska nélkül sehová sem hajlandó menni. Ma elsősorban halászni akar. De festeni is. Útközben sok emberrel találkoznak. A KačiĊ téren: mindenki üdvözli őket, mindenki ismeri őket, rámosolyognak Lukára, és megkérdezik, hová megy. Luka alig tud megszólalni nagy büszkeségében. Halászni — mondja túl hangosan, és elrejti a rajzeszközökkel teli táskát a háta mögé. Az emberek nevetnek. Néhányan kissé eltúlozzák a csodálkozást: ilyen kicsi fiú, de hiszen az nem lehet, neki még nem is volna szabad. Luka fél, hogy esetleg megtilthatják neki, de egyúttal fel is van háborodva: hogy jönnek ezek az emberek ahhoz, hogy kétségbe vonják az apja döntését. Az apja azonban nem szól, csak komoly arccal megszorítja Luka izzadt kis kezét: minden rendben, emiatt fölösleges aggódnia. Továbbmennek. Egyre messzebbre, végig a Riva sétányon. Luka a tenger felől halad, és nézi a vizet. Minden halat lelkes kiáltással üdvözöl. Így jutnak el a kis bárkáig. Az apa nem érzi hosszúnak az utat, de egy hároméves kisfiú számára
ez nagy kirándulás. Máris megfájdult a bal keze. Nehéz a táska. Az a sok ceruza! A kis hajó csendesen ringatózik társai között. MA 38. Piros színnel festették rá a rendszámot. Majdnem minden hajó fehér, csak egy keskeny kék vonal húzódik körbe a testükön. De olyan is van, amelyik teljesen fehér. Luka már felismeri az apja hajóját. Már milliószor járt ezen a hajón. Vagy még annál is többször. Csak halászni nem volt még soha. Luka mindennél jobban szereti a tengert és a hajót. — Ha nagy leszek, tengerész leszek — mondja. Vagy halász. Az apa könnyed mozdulattal beszáll a hajóba. Magasra emeli Lukát a tenger fölé, majd leteszi maga mellé a fedélzetre. A hajó nem nagy, de azért elfér rajta egy kis kabin. Luka leül. Figyeli, amint apja ügyesen kikormányozza a hajót a kikötőből. Egyszer majd Luka is olyan lesz, mint az apja. A nyílt tenger felé veszik az irányt. Sv. Petar és Osejava félszigete között. A tenger végében, ahonnan Luka még mindig látja a Sv. Petar-kápolna romjait - a földrengés rombolta le, borzasztó volt, az egész ház beleremegett, anya sírt, és apa levitte őket a pincébe, és sokáig tartott, minden addiginál tovább, és Luka félt, nagyon félt, de túlélték, senkinek sem esett baja, csak a plüssállatok keveredtek össze, apa mindenről gondoskodott —, az apa leállítja a motort. A hajó halkan siklik a vízen. -
Hogy hívják azt a szigetet ott? - kérdezi Zoran. Luka szereti ezt
a játékot. Jól megy neki. - Brac — feleli. Luka hangja reszket, pedig biztos benne, hogy a válasz helyes. — Jó, és ami mögötte van? — Far -
vágja rá Luka. Az apja elmosolyodik. - Igen, majdnem.
Hvarnak hívják. De ez egy nehéz szó, néha még nekem sem sikerül kimondani. — Luka elgondolkodik. Reméli, hogy semmit nem rontott el. Az apa előveszi a horgászbotot. Tehát minden rendben. Lukának folyton nyelnie kell izgalmában. Áthajol a hajó pereme fölött, és a halakat figyeli. Odakiált nekik, hogy igyekezzenek, készüljenek fel,
mert jön ő, Luka. Azzal belemeríti kicsi kezét a tengerbe. - Ide, ide, kis halacskák! - suttogja. Azután felnéz, és tekintete találkozik az apjáéval. Életem legszebb napja ez a mai, gondolja Luka és behunyja a szemét. A tenger lakói odasereglenek az ujjacskái köré. Miközben Luka kezével a halakat csalogatja, Dora olyan átható sikollyal jön a világra, hogy Anka, a bába elneveti magát. 1962-ben járunk a ferences rendi kolostor kórházának szülőszobájában. Micsoda erős kislány, mondja Anka. Az édesanya, Helena annyira kimerült, hogy meg sem tud szólalni. Mosolyogni sem tud. Csak arra tud gondolni, hogy végre vége. Végre. Az első és utolsó gyermek, gondolja. Lehunyja a szemét és elalszik. Dora hangos méltatlankodása nem zavarja. A bába nem győzi csodálni a csöppség erejét. Szeretettel néz Dorára. Megsimogatja a fejecskéjét és reszkető kis testét. A bába idős — bár ezzel a kis lénnyel összehasonlítva mindenki az - és nagy tapasztalata van. Számtalan gyermeket segített már a világra. Látta mindnyájukat. De ez a lány! Fáradhatatlan, fülsiketítő sírásával belopja magát az asszony szívébe. Anélkül, hogy eltévedne. Kerülőutak nélkül. A bába érzi, amint könnyek gyűlnek a szemébe. Csendesen. Neki nincsenek gyerekei. Soha nem ment férjhez. A jegyese elesett a háborúban. Lelőtték az olaszok. Azután nem létezett más férfi számára. Így volt ez akkoriban. És most, a januári nagy földrengés óta, amikor a házából csak a nyugati fal maradt meg, kénytelen a húgánál lakni, és elviselni annak férjét, aki túlságosan is gyakran jön haza részegen, és gúnyt űz az ő magányából. Közönséges, illetlen módon. Anka begörbíti a mutatóujját, és a bütykével megérinti a kislány apró, kerek száját. Amint a figyelmét elterelik, a kicsi meglepetten elhallgat, és alig látó szemével a bába szemébe néz. Dora lesz a neve, de ezt már mindenki tudja.
Dora kétéves, nagyon élénk kislány. Az édesanyja szerint vadóc. Dora ezt nem érti, de nem is törődik vele túl sokat. Mert az édesanyja közben mosolyog. És az apja a nyakába ülteti és körbeült vele, mintha ő lenne Dora lovacskája. — Ha Dora nevet, az egész város beleremeg — mondja az édesanya. Dora kétéves létére olyan szépen beszél, mint egyetlen más gyerek sem. Mintha már ötéves lenne. - És meg is ért mindent - újságolja az édesanyja nem minden büszkeség nélkül. Dora semmit sem un meg. Mindent meg kell érintenie, mindent látni akar, mindenhová el akar menni. Az utcán, a Kalalargán, a Riván, a parti sétányon vagy a Kačić téren minden járókelőnek odakiált valamit, mire a járókelő, elfeledvén sürgős dolgát, megáll, rámosolyog, még ha bizonytalanul és csodálkozva is, és visszaköszön vagy válaszol neki. Dora biztosan áll, soha nem esik el, de nem is fut, csak egyszerűen nagyon gyorsan szedi a lábát. Léptei hosszúak, különös látvány, olykor talán még komikus is, ha az ember jobban megfigyeli. Dora arra sem vágyik, hogy ugrándozzon. Egy fal tetejéről egyetlen lépéssel mászik le a semmibe. — Félsz? — kérdezi az édesanyja. Dora kerüli a tekintetét, és nem válaszol. És nem ugrik. Luka ötéves és kishúga születik. Anának hívják, nagyon pici, és sokat sír, és Luka édesanyja alig áll a lábán, és az édesapja többet dolgozik, mint valaha, és Luka egyre ritkábban látja, és folyton festenie kell, rengeteget, az egész ház tele van már a képeivel. Most óvodába jár, bár az édesanyja nem dolgozik, és a többi gyerek néha nagyon csúnyán viselkedik vele, ezért be szokott menni a vécébe, és ott sír és fest, ahol senki sem látja, Vera néni sem, aki minden gyerekkel törődik, őt pedig különösen kedveli. Gyakran túr Luka hajába a kezével, kedvesen rámosolyog vagy rákacsint, és legtöbbször Luka kedvenc
történetét olvassa fel, még ha a többi gyerek kiabál is, hogy a történet unalmas, és már kívülről fújják. Luka legszívesebben egész nap az óvodában maradna, és soha többé nem menne haza, ahol az a buta kistestvér bömböl, és anya fáradt, és apa nincs otthon, neki pe- dig egyre többször van sírhatnékja, még ha magába is fojtja, és senki nem látja. De attól ő még boldogtalan, és azt akarja, hogy minden legyen ismét olyan, mint régen, amikor az édesapja még horgászni járt vele, amikor messze kihajóztak a tengerre, és ő lefesthette a halakat, és ki is foghatta őket, és az édesapja vicces és olykor nehéz kérdéseket tett fel neki, mint például, hogy ha egy fehér tehén fehér tejet ad, akkor milyen tejet ad egy fekete tehén, ami természetesen nem egyszerű kérdés, de ő mindig tudta a választ. És néha még naplemente után is ott maradtak, de mindig, mindig nagyon jól érezték magukat együtt. Dora érti. Az édesanyja lassan és érthetően beszél, és szomorú, és Dora megérti. De Dorát nem szomorítja el, hogy már most, kétévesen hetente háromszor óvodába kell mennie, mert az édesanyjának ismét dolgoznia kell, és Dorának nem laknak a közelben a nagyszülei, akik vigyázhatnának rá. A nagyszülei messze, nagyon messze laknak. Dora már többször járt náluk. Egy nagyvárosban. — Nemes egyszerűséggel szólva: a fővárosban — mondja anya; ilyenkor apa bosszankodni kezd, és kijavítja anyát. Azt mondja, hogy Belgrád a főváros, Zágráb csak egy nagyváros. Belgrádban lakik az elnök is. Anya motyog valamit az orra alatt. Dora látja, hogy anya nem boldog. Nem az elnökkel van baja, őt mindenki szereti, mindig gyerekek és virágok veszik körül, hanem a várossal, amelyikben az elnök él, azzal nincs anya kibékülve. Ezért, amikor kettesben marad anyával, Dora így szól: elutazunk nagymamához
és nagypapához a fővárosba. És anya mosolyog, és közben lopva körülnéz. Zágráb. Sokáig kellett utazni az autóval, míg odaértek. Olyan sokáig, hogy Dora közben többször is elaludt. Dora mindenre emlékszik. A feje tele van képekkel, amelyeknek illatuk van, hangjuk, és olykor még ízük is. És mindent szavakba tud önteni. - Micsoda emlékezőtehetsége van ennek a lánynak! — kiált fel az édesanyja hitetlenkedve. - Mint egy elefántnak — mondja az apa csodálkozva. Különös gyermek, gondolják néhányan, de nem mondják ki. Dora nem törődik ezzel. Van, hogy hosszasan elidőzik a tükör előtt, és figyeli önmagát, az arcát, mely oly gyorsan változik, mintha száz különféle arc lenne. Tetszik neki. Ez ő. Ez mind ő. És előre örül az óvodásoknak, akiket még soha nem látott. A játéknak is. Nem fél. — Dora számára az élet egy nagy kaland - mondja az édesanyja mindig, és felvonja a szemöldökét, ami nagyon mókás. Dora ilyenkor mindig elneveti magát. Apa pedig újságot olvas. Luka megpillantja az új kislányt, aki épp most lép be az ajtón. Fekete a haja, hosszú és hullámos. És fényes. Mint a halpikkely. A kislány kicsi és vékonyka, fürge és fiatalabb az összes többi gyereknél, és Luka le sem tudja venni róla a szemét. Az anyuka kezében ott a kislány kék-fehér csíkos táskája. A közepén egy nagy, sárga hal. Nagyon tetszik Lukának ez a táska. Még ha nem is tudja, miféle hal az. Az ő hátizsákja fekete, nem ő választotta, és egyszer már neki is esett az ollóval, hátha kap helyette egy újat. De nem sikerült a terv, csak még rosszabb lett a helyzet. A hátizsák azóta csúnya meg szakadt is. Ezért Luka egy reklámszatyorba rejtve hordja. És senki nem veszi észre. Bárcsak neki is lenne egy ilyen szép táskája, mint az új lánynak! Már látja is önmagát, amint ezzel a szupertáskával
jár mindenhová, benne a színes ceruzái és a füzete, és mindenki megcsodálja és irigykedik rá. Büszkén szeli át a Kačić teret, lassú léptekkel közeledik a Marinetához, ahol összegyűlnek az emberek, hogy megcsodálják őt és az ő szuper táskáját. Minden tekintet rászegeződik! Lehet, hogy akkor anya megint mosolyogna, és megcsókolná apát, úgy, mint korábban, halkan mondaná ki apa nevét, és többször is elismételné Zoran, Zoran, Zoran, Luka már hallja is—, és apa elégedetten mosolyogna, és elvinné Lukát halászni. Igen, biztosan elvinné magával, és nagyon nehéz kérdéseket tenne fel neki, mint például, hogy ha anya és apa fehér, de a gyermekük Afrikában születik meg, akkor milyen színű lesz a gyermek bőre, ami igazán nehéz kérdés, de nem baj, Luka mindenre tudja a választ. Bárcsak lehetne egy ilyen táskája! Amilyen az új lánynak van. Képtelen levenni róla a szemét! Dora kíváncsian lép be az óvoda ajtaján, és körülnéz. Egy magas fiú áll a könyvespolc mellett, és őt bámulja. Dorát ez nem zavarja. Leveszi a kabátját. Nem akarja, hogy anya segítsen neki, amíg az a fiú őt figyeli. Lehet, hogy ez mindig így van az óvodában. Lehet, hogy valakinek mindig ott kell állnia egész nap, és a többi gyereket kell figyelnie. Lehet, hogy ez egy remek játék. Dora alig várja, hogy Ő is játszhasson. A cipőjét is egyedül akarja levenni. — Mi a baj, Dorice? — csodálkozik anya. Anya nem érti. Nem tudja, hogy ez egy nagyon izgalmas, új játék, és hogy az a fiú őt figyeli, és neki bátornak kell lennie, ha ő is be akar szállni a játékba, márpedig ő feltétlenül azt szeretné, ha ő is ott állhatna mozdulatlanul a képeskönyvekkel teli polc mellett, ó, igen, azt nagyon szeretné. Dora tehát megrázza a fejét, és nem válaszol. Mert hirtelen úgy érzi, mintha a feje hol megtelne, hol kiürülne, mint egy szivacs, mintha fel lenne fújva, akár
egy léggömb, mintha forró lenne és könnyű és reszketős és átlátszó. Lehunyja a szemét. A bal lábán nincs cipő. Így hát ülve marad. — Mi a baj, zlato moje? — kérdezi ismét az édesanya. Dóra ráemeli a tekintetét. Anya mindjárt sírni kezd. Moja Dorice! Luka nem mozdul. A nagy könyvespolcnak támaszkodik, visszatartja a lélegzetét. Attól fél, hogy a táska esetleg eltűnhet, ha ellazítja az izmait, és levegőt vesz. Addig bámulja a táskát, míg könnybe lábad a szeme. Számolni kezd: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... Azután semmivé foszlik a világ, és Luka a polc mentén a földre hanyatlik. Minden elcsendesedik körülötte. Lassan tűnik el a külvilág. Mint a képek egy könyvből, melynek lapjait egyenként engedi ki az ujjai közül. Dora az első, aki az ájult fiú mellett terem. Leguggol, parányivá zsugorodik. Tágra nyílik a szeme, arca pedig teljesen elsápad, mintha másból sem állna, csak két nagy szemből. A fiú fölé hajol, és még mielőtt a nő, aki a másik oldalán térdelve felemeli a fiú lábát, elküldhetné vagy megelőzhetné, Dora megcsókolja a halványpiros ajkakat. — Dora! - kiált fel édesányja rémülten. Most nincs idő be- cézgetni! Luka halk hangocskát hall az arcához közel: — Te vagy az én Csipkerózsikám, csak az enyém, ébredj fel, királyfi, te vagy az én királyfim, csak az enyém. — Azután más hangok és szavak is eljutnak a tudatáig, és zavartan, kimerültén kinyitja a szemét, és... ... .a kislány látja a szemét, ahogy lassan kinyílik, riadt tekintetét, az ajkait, melyek némán mozognak...
...de a fiú nem tud megszólalni, ezért halványan elmosolyodik, és... ...a lány is mosolyog, és... ...a fiú bizonytalanul felemeli karját, kezével a kislány arca felé nyúl, és megérinti hosszú, fekete haját, és azon töpreng, vajon hol maradt a táska, és vajon most rá tudná-e beszélni a kislányt, hogy nekiajándékozza, hogy jókedvre derítse, és... .. .a lány még egyszer, egészen halkan, olyan halkan, hogy csak a szája mozog, elsuttogja: - Én királyfim, csak az enyém.
— LÁTOD AZT OTT? Azt
a kicsit, amelyik olyan, mint egy gombóc fagyi?
Dora magasra emeli a karját, az ég felé, ragacsos ujjai között kerek nyalókát szorongat, és bár a fejük egészen közel van egymáshoz, Luka nem látja azt a felhő-fagyigombócot. A kabin tetején fekszenek, és a felhőket figyelik, ahogy az enyhe nyári szellő hajtja őket az égbolton. Kora délután van, minden nyugodt körülöttük, csak nagy ritkán vetődik arra egy-egy turista. A helybéliek mind behúzódnak a forró nyári napsütés elől, az ablaktáblák zárva vannak, mindenki a hűs árnyékot keresi, és igyekszik nem sokat mozogni: ilyen hőségben olykor még lélegezni sem könnyű. Ezt mindenki tudja, kivéve a turistákat, akik egész nap fáradhatatlanul és kalap nélkül mászkálnak, azután végül az orvosi ügyeleten kötnek ki. Luka ezt pontosan tudja. Minden reggel figyeli őket a strandon, ahol a napernyőkölcsönző sárga épülete mellett keresi meg a zsebpénzét. Kilencéves. Jóképű fiú. Dora szerint is. Hosszúra növesztett haja úgy csillog a napfényben, mintha teleszórták volna csillámporral. Máskor fehér bőre most mély csokoládébarna árnyalatú. Luka otthon gyakran nézi magát a tükörben. Nincs
megelégedve magával, túl sovány. De ez hamarosan másképp lesz, mert Luka májusban elkezdett vízilabdázni. Minden reggel hét órakor felkel, gyorsan bekap egy szelet kenyeret, és már szalad is az edzésre. A klub neve „Galeb”. Az apja is ott vízilabdázott. Sok-sok éve, természetesen. Mielőtt Luka megszületett. Ott pillantotta meg őt anya, és mindjárt belé is szeretett. Minden lány szerelmes a ví- zilabdásokba, ez nem kérdés! Ők nagyok és erősek, és egyszerűen nagyszerűek. Jobbak, mint a focisták. Luka örül. Örül a víznek, a barátoknak és az izmoknak. Bárcsak ne érne véget már szeptemberben! Ostoba szeptember! És Dora. Nem szabad erre gondolnia. Nem gondolhat egyszerre a szeptemberre és Dorára. Nem teheti. Semmi esetre sem. Dora minden reggel pontosan ugyanakkor jön ki a strandra, amikor ő is kivéve, ha már az edzésen is ott van, ami elég gyakran előfordul —, leteríti a fürdőlepedőjét Luka kinyitható széke mellé, figyeli, ahogy a fiú rajzol, úszni megy, amikor a fiú szünetet tart, és ebédig marad. Azután együtt mennek haza, néha, ha egyiküknél van pénz, vesznek fagylaltot a tejivóban, az egyetlen helyen, ahol Makarskában fagylaltot árulnak - Dora természetesen csokoládéfagyit kér, számára nem létezik más íz a világon, csak a csokoládé, Luka pedig citromot, szereti azt a savanykás-kesernyés ízt, amely olyan csodálatosan felfrissít, és aztán olyan sokáig a nyelvére tapad, hogy néha még ebéd után is érzi —, és ahol mindig sorba kell állni. Csak az utolsó kis kereszteződésben válnak el, ahol Dora azután felszalad az apró, meredek dombra, Luka pedig először jobbra, majd kétszer egymás után balra fordul. Mivel csak akkor éheznek meg, amikor együtt vannak, otthon kelletlenül turkálnak a tányérjukban, ide-oda tologatják az ételt, egészben nyelik le a falatot anélkül, hogy rendesen megrágnák. Az édesanyák bosszankodnak, csodálkoznak,
aggodalmaskodnak, tréfálkoznak, kiabálnak, fenyegetőznek, a gyerekek homlokára teszik a kezüket, közelebbről szemügyre veszik őket, elkészítik a kedvenc ételüket, kétségbeesnek, kérdezősködnek, megvonják a vállukat. Azután leszedik az asztalt, és mindenki visszavonul a szobájába, hogy túlélje az elviselhetetlenül forró délutánt, hogy kipihenje magát. A gyerekeknek is ezt kellene tenniük. De Dora és Luka eloson, a nyár minden egyes napján, miközben a szülők a szobájukban sziesztáznak. Mert számukra a pihenés a drága idő elpazarlása, azé a drága időé, amelyet így egymás társaságában tölthetnek. Mint ahogyan minden más idő is pazarlás, amelyet nem együtt töltenek. —
Látod vagy nem látod? — Dora hangja most már kissé türelmet-
len. — Nem mondhatod azt, hogy látod, ha egyszer nem látod! - A haját tekergeti. Mint mindig. Luka hallgat. A szeptemberre gondol, tehát inkább nem szól semmit. Dora felé fordul, és nézi, ahogy a lány elmélyülten szemléli a felhőket. Már hónapok óta. Évek óta. Ha most megvakulna, az nem jelentene semmit, mert Dora arcának minden vonását ismeri. -
Az nem ér. Csak azok a felhők számítanak, amiket tényleg lát-
tál. - Dora izgatottan kapkodja a levegőt, és sebesen pislogni kezd. - Na, akkor mi legyen? Ha nem látod, akkor én nyertem! Mert te az előbbit sem láttad, pedig az nagyon is jól látszott. Semmi más nem lehetett, mint egy repülő hintó, a tetején egy galambbal. A vak is láthatta. De te nem láttad... Dora elhallgat, majd nagyon halkan megkérdezi: — Vagy már nem akarsz velem játszani? Egy hajó fut ki a kikötőből. A motor hangosan felpörög. A tenger alig észrevehető hullámokat vet, épp csak akkorákat, hogy Dora és Luka finoman ringatózni kezd tőle. Testük egymáshoz ér, elszakad egymástól, egymáshoz ér, elszakad egymástól, egymáshoz ér...
—
Mindent látok, a galambot is láttam, csak azt szeretném, ha te
nyernél. Különben mindig nagyon szomorú vagy, és azt nem szeretem. —
Nem is igaz...
—
Nem szeretem, amikor szomorú vagy, egyáltalán nem szeretem.
Luka még mindig az oldalán fekszik, és Dora arcát fürkészi. Arra gondol, hogy nem szabad arra gondolnia, hogy ez az arc hamarosan eltűnik. Dora egy ideig hallgat. Azután felül, és átkarolja a térdét. - Nem vagyok szomorú. Ez egyáltalán nem igaz. Nem vagyok szomorú, ha nem nyerek. Gonosz dolog ilyesmit mondani, amikor nem is igaz. Kérdezz meg bárkit! Gonosz dolog ilyet mondani, amikor nem is igaz. Mindenki megmondhatja, kérdezd csak meg őket! A térdére fekteti a homlokát. Luka nem bírja tovább nézni. A szíve hangosan és szabálytalanul ver. A gondolatai zavartan kergetik egymást a fejében. Ő is felül. Nem mer levegőt venni. Lehunyja a szemét, és számol: egy, kettő, három, négy... —
Ezt azonnal hagyd abba! Lélegezz! Vagy megint el akarsz
ájulni? Dora olyan erősen rázza, hogy Luka elesik, és majdnem a tengerbe zuhan. Kinyitja a szemét. Dora arca egészen közel van, fekete szemei olyan nagyok, mint az a két pizzás tányér, amelyeket Luka nemrég a Plaza étteremben látott. Akkorák voltak, hogy a pincérek alig bírták el őket. A tányérok rezegtek a pincérek kezében, és Luka arra gondolt, hogy a pizzák bármelyik pillanatban a földön végezhetik. Sajnos semmi nem történt. - Menjünk úszni! — mondja minden átmenet nélkül, és feláll. A kabin tetejéről leugrik az ülésdeszkára, onnan pedig a partra.
Anélkül, hogy megvárná Dorát, nagy léptekkel elindul Sv. Petar irányába. A sziklához. Nemsokára hallja, hogy Dora követi. Luka mosolyog. Dora egészen könnyű, akár egy felhő. És Luka fejében nyomban megszületik egy csodálatos kép. — És igenis láttam, de nem fagyigombóc volt, micsoda ostobaság! Hanem egy leeresztett focilabda! Négy év telt el azóta, hogy Dora először ment óvodába, és Luka elájult. Négy év telt el azóta, Dora és Luka pedig elválaszthatatlanok. Senki sem csodálkozik. Senki nem tesz fel kérdéseket. Mindenki érdeklődéssel figyeli őket, mert ilyen csodában Makarskának még nem volt része. Senki nem nevet rajtuk. Még a többi gyerek sem. Vagy játszanak kettejükkel, vagy éppen békén hagyják őket. Van valami különös a levegőben, amikor Dora és Luka együtt van. Nem lehet sem békének nevezni, sem viharnak. Mandarin és pirított mandula illata száll, meg a tengeré, frissen kisült kekszé és a tavaszé. Mintha egy felhő ölelné körül őket. Egyesek szerint a felhő türkiz színű, mások a narancssárgára esküsznek. Domica, az az idős asszony, aki mindig kint ül az erdő szélén, a háza előtt, a Riva és a strand között, azt mondja, a felhő világoskék, majdnem fehér, mint a nyári égbolt. Közben jelentőségteljesen bólogat, és behunyja szinte teljesen vak szemét. Mióta hat évvel ezelőtt megjósolta a földrengést, az emberek kicsit félnek Domicától, de azért újra meg újra eljönnek hozzá, hogy tanácsot kérjenek tőle. Főképpen fiatal, szerelmes nők. Valami oknál fogva a szülők sem furcsállják, hogy egy kétéves kislány és egy ötéves kisfiú barátok lettek. De még milyen barátok! A szülők olykor ábrándozva néznek egymásra, mintha emlékeznének valamire. Valamire, amit jobb, ha elfelejt az ember. Olyankor szórakozottan és álmodozva mosolyognak. De ez minden. A szülők
soha nem mondtak semmit, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a gyerekek mindennap találkozhassanak, az óvodán kívül is. És amikor egy napon Luka Dora táskájával, Dora pedig Luka szakadt hátizsákjával állított be az óvodába, senkinek sem tűnt fel. És senkinek sem jutott eszébe arról érdeklődni, hogy hol marad a régi reklámszatyor. Luka négyéves kishúga, Ana is szeretne játszani velük, vagy elmenni velük a strandra, de ez Lukának és Dorának általában nem tetszik. Néha azonban, különösen a nyári szünet idején, Luka kénytelen magával vinni, ebben az édesanyja dönt, ellenvetésnek nincs helye. Ilyenkor hármasban üldögélnek Luka napernyői mellett, és köveket dobálnak a tengerbe, de ilyenkor Dora és Luka semmi, de semmi szín alatt nem megy a sziklához! A szikla a Sv. Petar félszigeten csak az övéké, egyedül az övéké, és semmi keresnivalója ott egy tolakodó kishúgnak vagy bármely más gyereknek. Ez világos. Dorának és Lukának nem szükséges ezt megbeszélniük, még csak egy cinkos pillantást sem kell váltaniuk. Elmehetnek Anával fagyizni. Az rendben van. Egy fagyi nem olyan nagy dolog. Vagy játszhatnak a sekély vízben picigint, vagy megkereshetik a legvastagabb fát. Vagy ihatnak közösen egy koktát, ha megszomjaznak. Nem gond. De a sziklájuk! Arról szó sem lehet. És van még valami, ami csak az övék: a felhők. A felhők odafent az égbolton, amely mindenkié. Ana kedveli Dorát. Azt szeretné, ha Dora a barátnője lenne. Az óvodában már azt meséli, hogy Dora tényleg az ő legjobb barátnője. Mindenki irigykedik rá. Mindenki ismeri Dorát. Még azok is ismerik, akiket ő maga nem ismer. Dora mindig jókedvű, és szuper dolgokat mesél, az ő társaságában soha nem unatkozik az ember, és minden kérdésre tudja a választ. Van saját biciklije, piros, és úgy csillog, hogy a napfényben hatalmas lángként száguld végig
az úton. Ana is ilyen szeretne lenni. Luka azonban csak nevet, és magára hagyja, mintha azt akarná a tudtára adni, hogy senki nem lehet olyan, mint Dora. Vagy senki nem tud úgy biciklizni, mint Dora. Ana néha arra gondol, hogy Dora valójában egy mesebeli hercegnő, és csak látogatóban van itt náluk. Ana szereti a meséket. Dora olykor felolvas neki egyet. Vagy könyv nélkül mesél. Vagy kitalál új meséket. Eljátssza őket neki. Anának az tetszik a legjobban. Olyankor Dora átváltozik bajba jutott királykisasszonnyá, azután gonosz királynővé, tüzet okádó sárkánnyá, síró királlyá, bátor királyfivá, jótündérré, gonosz boszorkánnyá. Egymás után. Vagy egyszerre. Izgalmasabb, mint a moziban. Igen, Ana kedveli Dorát. De mindenekelőtt azért kedveli, mert Dora elárult neki egy titkot. Megmutatta neki, miként kell a tükörben azt megfigyelni, ahogyan az arc egyik pillanatról a másikra megváltozhat, és az emberből bárki, bármi lehet. Bármiféle történet nélkül is, egyszerűen csak úgy, csak azért, mert olyan kedve van. Dora szerint ez fontos gyakorlat. Gyűjti a filmekről szóló prospektusokat, és minden színészről tud mindent. Néhanapján megengedi Anának, hogy megérintse a hírességek képeit, de csak egészen rövid ideig. Amíg elszámol ötig. Ana nagyon hálás ezért Dorának, de úgy gondolja, Dora túl szigorúan veszi a dolgot. Mégis mi történhet? Hiszen ezek csak fotók! — Egy nap majd én is ilyen leszek — suttogja Dora ilyenkor, és Ana nem egészen érti, mire is gondol: hogy olyan szép lesz, vagy olyan érinthetetlen, vagy olyan titokzatos, vagy olyan fekete-fehér. Dora is szereti Anát, hiszen ő Luka testvére, és Dora mindent szeret, amit megoszthat Lukával. Az is világos, hogy ki a legfontosabb. Luka őneki — Dorának és senki másnak! - készített saját kezűleg egy kagyló nyakláncot. Csak Luka fogja úgy a kezét, amitől Dora szíve
gyorsabban ver, és sokszor kell nyelnie. Csak Lukának ad a kedvenc nyalókájából, a kerek fehérből, amelyik körben színes, és a közepén egy figura van. Nem érzi undorítónak, hogy tovább szopogassa a nyalókát, miután Luka is a szájába vette. Ahogyan az anyukájának sem jelent gondot, hogy Dora villájával egyen, vagy Dora poharából igyon. — Az anyák már csak ilyenek - mondja az édesanyja, és mosolyog. Dora pedig azon töpreng, vajon miért érzi ugyanazt, ha Lukáról van szó, miközben ő nem is Luka anyukája. Száz százalék, hogy nem! Az tényleg elég vicces lenne, ha egy anya fiatalabb lenne, mint a tulajdon gyereke! Dora egyszer már megmosta a fogát Luka fogkeféjével. Azonkívül Dora is örülne egy kishúgnak vagy egy kisöccsnek. Örülne valami puhának, simogathatónak, ölelgethetőnek, amivel játszani is lehet. Az anyukája azt mondja, akkor már inkább beszerez egy kutyát vagy egy macskát. De Dora azt nem szeretné. A macskáktól egy kicsit fél. Természetesen csak egészen kicsikét, mert Dora semmitől sem fél igazán. Mint az a lány, valahol külföldön, aki nem érzett fájdalmat, és akinél az orvosok végül megállapították, hogy súlyos beteg, és hogy belső vérzései vannak, amit ő maga észre sem vett. A különbség csak az, hogy Dora nem beteg. Dehogy beteg! Még soha életében nem volt beteg. Egyszerűen nem fél. Nemes egyszerűséggel szólva - ahogy az anyukája mondaná. Elég gyakran mondogatja ezt: nemes egyszerűséggel. Ez olyan, mint valami azonosító. Mint egy ismertetőjegy. Mint a hét kis kecskegidánál az édesanyjuk fehér lába. Dorát szórakoztatja édesanyja szavajárása, olykor meg is számolja, hogy napjában hányszor ismétli el. Anya olyankor a szemét meresztgeti, és a fejét ingatja. Tényleg mókás. Dora szereti az édesanyját. És Lukát is. De az egészen más. Dora korán felismerte, hogy az ember — nemes egyszerűséggel - egészen másképp is szerethet valakit.
Luka is szereti Dorát. Mindent szeret benne. Sokszor azt kívánja, bárcsak Dora a húga lenne, mert akkor minden idejüket együtt tölthetnék, együtt lehetnének egész nap és egész éjjel. Nagyszerű lenne egy ilyen testvér. Vagy talán mégsem. Luka időnként elbizonytalanodik, mert olykor elfogja egy vagy több érzés, számára ismeretlen érzések, amelyek félelmet keltenek benne, és amikor ilyen érzése támad, örül, hogy hazarohanhat, ahol nincs ott Dora, és ahol minden világos és egyszerű. Olyankor lefekszik az ágyára, és megpróbál valami másra gondolni, nem Dorára, de mindhiába. Mindig ő jár a fejében, Luka látja maga előtt kicsiny arcát, nagy szemét, hallja, ahogy nevet, ahogy mesél, végtelenül hosszan tud mesélni, és máris hiányzik neki, ezért Luka felkel, kiszalad a házból és keresni kezdi Dorát. És mindig megtalálja. Hogy azután együtt beosonjanak a kórházba, amely a kolostorban van, egy amolyan templomféleségben, mert Dora szereti azt az illatot és a magas mennyezetet a váróteremben. Leülnek, és egy ideig úgy tesznek, mintha az orvosra várnának vagy a szüleikre, de mindenki ismeri már őket, és általában nem is szólnak rájuk, csak megmosolyogják őket. Mert a két gyerek mindig udvariasan köszön. Dora egyszer megmutatta neki azt a szobát, ahol született. Fantasztikus! Dora mindent megoszt Lukával. Pont, mint egy igazi barát. — Várj meg! Nem tud lépést tartani vele, Luka a háta mögül hallja a hangját. Mint egy kiskutya. Dora még mindig nem fut. Egyszerűen nem szeret futni, Luka képtelen rávenni. Ez rejtély a fiú számára. Dora is rejtély a számára, még ha mindenkinél jobban ismeri is. Mindent tud róla. Mindent. Amit nem él át személyesen, azt a kislány
elmeséli neki. Amit nem mesél el neki, azt Luka megérzi. Dora ugyanúgy hozzátartozik, akár a lába vagy éppen a haja. A tüdeje. Ezért nem szabad a szeptemberre gondolnia. Mert akkor hirtelen megállhat az élet addig természetes menete. És Luka hirtelen elfelejtheti, hogyan kell lélegezni. —
Várj meg!
Dora siet. De lépdelve nincs esélye utolérni Lukát. Lába alatt ropognak a kövek. A szeme égni kezd. Megtiltja magának a sírást. A legborzasztóbb büntetésekkel fenyegeti önmagát, ha csak egyetlen könnycseppet is mer ejteni. Akkor soha többé nem ehet fagylaltot. Vagy csokoládét. Vagy soha többé nem mehet Lukával a Partizánba, a kertmoziba. Milyen kár lenne, pedig még ezután jönnek azok a jó filmek, amiket feltétlenül meg akart nézni! Kedvenc színésznőjével, Elizabeth Taylorral. A legszebb nő a világon! Vagy soha többé nem olvashat el egyetlen jó könyvet sem. Vagy... — Miért sírsz? Luka mindig szörnyen megijed, ha Dora sír. Izzadni kezd. Meztelen alkarjával megtörli a homlokát. Minden ragad. Szélsebesen tetőtől talpig végigméri Dorát. Már csak néhány lépés választja el őket a sziklától. A világítótornyot már maguk mögött hagyták. Egy lélek sincs a közelben. Csak a tenger moraját hallani. —
Nem is sírok.
De Luka nagyon is jól látja a kislány könnyeit. —
De igenis sírsz!
—
Nem sírok!
Úgy veszekednek egymással, mint két harcias madárka. Dora karba tett kézzel, dühösen és sértődötten néz rá. Luka karja langaléta teste mellett lóg. Egyetlen célja van: nem gondolkozni.
—
Akkor meg miért könnyes a szemed?
—
Nem könnyes!
-
De igen, tiszta könny, mintha vizes lenne, mint én edzés után.
-
Hazudsz, hazudsz! Ez csak az izzadság! - És Dora mindkét ke-
zével dörgölni kezdi az arcát, abba sem akarja hagyni, a keze egyre gyorsabban mozog, egyre erősebben szorítja az arcához... -
Hagyd abba, fájni fog!
Luka megpróbálja lefogni a kezét, de a kislány nem engedi, küzd, mintha az életéről lenne szó. Azután hirtelen abbahagyja. Mintha kővé dermedt volna. Luka úgy érzi, ez lehet az utolsó lélegzetvétele. Magában számolni kezd. Senki nem hallja, ezt pontosan tudja. Az ajkait olyan szorosan összezárta, hogy egyetlen hang sem csúszhat ki a száján. Még az is eszébe jut, hogy nyitva kell tartania a szemét. Semmi sem árulhatja el. - Te pedig már megint el fogsz ájulni! - azzal Dora gyomron üti, és sietve elindul a szikla irányába. Luka kinyitja a szemét — tehát mégiscsak behunyta! Milyen ostoba volt! — és követi a kislányt. Nem sokkal azelőtt, hogy Dora a sziklához ér, Luka megragadja a kezét — amely forró, izzadt és csúszós —, és megszorítja. Még nem fejlődtek ki hihetetlenül erős izmai, a vízilabdaedzés még nem látszik meg a testén. Szorítása mégis erőteljes és határozott. Dora megáll. Magától. Luka nem kényszeríti. És most ott állnak. A sziklájukon. A forró, kora délutáni napsütésben. Lihegve. —
Talán jobb lenne, ha kihajóznánk.
Luka hangja vékony, alig hallható. Fogja Dora kezét. Egy nagy, meglehetősen hegyes kövön áll, de a képzeletében már indul is velük a hajó, mellette Dora ül, megkapaszkodik a kabin tetejében, mintha félne, hogy beleesik a tengerbe. Luka mosolyog. Dora természetesen
soha nem vallaná be, hogy fél, ő, ugyan már! De Luka ismeri. Nem fél a víztől, csak nem akar beleesni. Már többször kihajóztak az apja halászhajójával, megengedik nekik, csak az a feltétel, hogy a part közelében maradjanak, és egy órán belül visszatérjenek. Bratuséig és vissza. Vagy Tučepiig és visz- sza. Luka olyan jól ismeri az apja hajóját, mint Dora a kerékpárját. Kiváló hajóskapitány. - Nem akarok. Pedig tulajdonképpen semmi kifogása ellene. És ezt Luka is tudja. Dora szeret a hajón lenni, egyedül Lukával - igazi kaland. Alattuk a tenger, és a sok hal, és az ismeretlen mélység. Fölöttük az ég a sok-sok felhővel, megannyi izgalmas történet, elég, ha figyelmesen hallgatja az ember, mit mesélnek. Nyitva kell tartani a szemünket, de nem teljesen, a szemhéjunkat kicsit össze kell húzni, résnyire, olyanra, mint a kínaiak szeme. Akkor mindent egészen pontosan kivehetünk. — Hogyhogy nem? - Luka nem érti. A kislánynak máskor mindig van kedve hajókázni. Luka még emlékszik az első alkalomra. Akkor csak az Osejava félszigetig mehettek, az édesapja és Dora édesanyja pedig a kikötőben várt rájuk, és egész idő alatt le sem vették róluk a szemüket. De még így is nagyon élvezték, és végig nevetgéltek, és Dora majdnem beleesett a tengerbe, amikor megpróbált utánozni egy delfint, ahogy meghajlítja a testét és felugrik. Még soha nem láttak delfint, csak képen. Luka szereti a delfineket, nagyon szívesen találkozna eggyel. — Rögtön meghalnál ijedtedben, mert azt hinnéd, hogy egy cápa — mondta Dora nevetve, és megint majdnem beleesett a vízbe. De Dora jó úszó. Mindketten jó úszók. Mint a halak, mondja mindig Luka édesanyja, aki egyébként nem igazán kedveli
a tengert. A fél életét „a hegyek mögött” töltötte, retteg a víztől, és soha nem is tanult meg rendesen úszni. Ha nagy ritkán bemegy a vízbe, akkor is csak a sekélyebb részeken. — Fő a biztonság — jelenti ki, és bizalmatlan pillantást vet Luka apjára. Luka apukája olyankor csak nevet és megcsókolja, vagy legalábbis korábban így tett, mostanában viszont alig nevet, és még ritkábban csókolja meg a feleségét. Luka azonban nem akar erre gondolni, az már túl sok lenne most, hogy közeleg a szeptember, és Dorának egyszeriben nincs kedve ha- jókázni. Lassan már minden kicsit sok lesz. És Luka nem tudja, mit tegyen. Még csak kilencéves, még az első alapozó edzéseken sincs túl! -
Lemegyek a sziklához - mondja Dora konokul, de az arcában
van valami álmodozó, mintha Luka épp az imént ébresztette volna fel. -
Ahogy akarod. — De már nincs sok időd, kiáltja legbelül. Ha-
marosan mindennek vége, és mi ketten nem lovagolhatunk többé a hullámok hátán a hajómmal, és Luka a legvadabb dolgokat képzeli maga elé, olyan eseményeket, amelyek soha nem történtek meg és soha nem is fognak megtörténni, amelyek túl veszélyesek és teljességgel lehetetlenek, és Luka számolni akar. A szikla magas, meredek és kopasz. De még mielőtt a tengerbe szakad, játékosan kiölti a nyelvét, és kis, hullámok formálta vízszintes platót képez, épp akkorát, hogy ki lehessen nyújtózkodni rajta, feltéve, ha sikerül ide lejönni — vagyis ha az ember ismeri az ide vezető utat. Mivel a szikla nem csak meredek, hanem rézsútosan lejt is befelé, odafentről nem látható a plató. Ez egy titok. Dora és Luka titka. Egy évvel korábban találtak egy sűrűn benőtt ösvényt, amely a szomszédos szirtről vezetett a tengerhez, onnan pedig egy keskeny, félelmetesen sötét alagutat, amelyen keresztül a kis platóra
lehetett eljutni. Tulajdonképpen Dora fedezte fel mind az ösvényt, mind az alagutat. A plató felszíne sima és puha, így nem szükséges törülközőt teríteni maguk alá, ha rá akarnak feküdni. A plató felett a sziklából egy kis, gömbölyű koronájú mandulafenyő nőtt ki. Csak úgy. A kőből. Mintha a semmiből nőne ki. Ahogy a szikla ferdén a plató fölé tornyosul, azon a helyen, ahol a platóval találkozik, egy szűk kis barlang keletkezett. Egy rejtekhely, amely az esőtől is megóv, ahová még a napnak sincs bejárása, különösen nyáron, amikor egészen magasról süt le a földre. És mivel ez a barlang magasabban fekszik, mint a plató széle, ide a hullámok sem érhetnek el. Amikor Dora és Luka épp nincsen ott, a kis platót rákok, hangyák és aprócska, átlátszó tengeri állatok lakják. A gyerekek gyakran találják ott ezeknek a kis állatoknak a maradványait, amelyeket azután bedobálnak a tengerbe. Idén tavasszal egy fecske épített fészket a törpe mandulafenyő koronájába. Luka lefestette az újdonsült családot, és természetesen Dorának ajándékozta a képet. Anélkül, hogy Dora elkérte volna. Amit nyilvánvalóan megtett volna, ha Luka nem előzi meg. Ez a szikla az ő közös otthonuk. Brac és Hvar szigete jól látható innen. Itt nincs névtábla, nincs csengő. Ajtó sincs. És mégis az ő otthonuk. A napnál is világosabb. —
Nem sírtam. Menjünk úszni!
Előttük a tenger csillogó kis hullámokból fűz gyöngysort. —
Hoztam neked valamit. Ide nézz! - Dora Luka felé nyújtja cso-
koládéval összemaszatolt kezét. -
Mi ez?
-
Csokoládé. Mozart-golyónak hívják. Egy hölgytől kaptam a
szállodában, amikor odavittem neki az újságot. Finom.
—
Honnan tudod? Talán meg van mérgezve!
—
Miért lenne megmérgezve? Csak féltékeny vagy — mondja
Dora már-már szomorúan, és a tenyerében egyre csak olvadó golyóra mered. — Ilyen finomat még soha nem ettél. —
Nem kell. Nem szabad bármit megenni, amit idegenek aján-
dékoznak nekünk. —
Tudom. De én ismerem ezt a hölgyet. Már tavaly is itt nyaralt.
Barátnők vagyunk. Luka megint megérzi Dora hangjában a feltörni készülő könnyeket. Sarkon fordul, és a szemét forgatva elsiet a szikla irányába. —
Nekem mindegy. Akkor egyedül megyek úszni, te pedig elme-
hetsz a legjobb barátnőddel Mozart-golyót enni. Micsoda idióta egy név! —
Pontosan ezt fogom tenni! Akkor majd vele elmegyek
búvárkodni, te undok dög! Dora Luka nyomában lohol. Egészen a szikláig. Ott aztán leül a poros útra, és elkezdi lefejtegetni a díszes csomagolást a csokoládéról. A golyó eldeformálódott a nagy melegben. Dorát ez nem zavarja. Egy darabban bekapja, és lenyalogatja a tenyeréről a maradékot. Luka figyeli. Figyeli azt a sötétbarna foltot a kislány kezén. Azután gyorsan megfordul és továbbmegy. Siet, túl gyorsan megy, könnyen meg is csúszhatna, de nem érdekli, minél messzebb kell kerülnie a Dora kezén lévő barna folttól. —
Mit csinálsz? Le fogsz esni! - Dora feláll, és már rohan is Luka
után. És csak beszél és beszél megállíthatatlanul. - Ki akarod törni a nyakad? Bele akarsz esni a vízbe? Akkor kénytelen leszek kihalászni téged, és ha halott leszel, és csak úgy fekszel ott, akkor holnap egyedül kell elmennem a kagylómúzeumba, és akkor kinek fogok megmutatni és elmagyarázni mindent, ha te meghalsz, én pedig csak a hulládat
halászom ki a tengerből, és mi a csudát mondjak majd az édesapádnak meg az édesanyádnak, azt fogják mondani, hogy az én hibám, hogy jobban kellett volna vigyáznom rád... És akkor tényleg megtörténik. Luka felkiált, és szinte egyidejűleg felkiált Dora is, mert Luka eltűnik a szeme elől, Dora siet, majd’ a nyakát töri, és akkor megpillantja. Luka a platón áll és számol, Dora pontosan tudja ezt, még akkor is, ha csak Luka hátát látja, és Dora dühös, olyan hihetetlenül dühös, annyira elege van abból, hogy mindig vigyáznia kell Lukára, hogy ráveti magát, és vadul ütlegelni kezdi. —
Azonnal hagyd abba! Abba kell hagynod, én...
És akkor ő is meglátja. És felsikolt. Oldalra fordítja a fejét, és Luka vállába temeti, amely túl sovány, a csontjai Dora arcába fúródnak, és ez fáj, de Dora örül a fájdalomnak, mert az jótékonyan eltereli a figyelmét. Minden jobb annál, minthogy arra gondoljon, amit az imént látott. Mindjárt hányni fog. Ezt egészen biztosan érzi. Most mit csináljunk?
-
Dora megpróbálja magában tartani a borjúsültet, a sült krumplit és a mángoldot,
a
paradicsomot,
az
uborkát
és a
salátaleveleket,
a
csokoládéfagyit és a Mozart-golyót, amelyek úgy döntöttek, hogy elhagyják a gyomrát. Nem meri kinyitni a száját. -
Dora, most mit csináljunk?
Luka csodálkozva néz a kislányra, szemét ijesztően tágra nyitja. De lélegzik. Dora tehát elfordíthatja a tekintetét. Nagy nehezen rákényszeríti magát, hogy az elpusztult sirályokra nézzen. Először csak az egyik szemével. Ez a terve. Ha az egyik szeme már hozzászokott, akkor megpróbálhatja mindkettővel. Nem lesz egyszerű vállalkozás!
Váltakozva hol a bal, hol a jobb szemével hunyorít. Jól megy neki, sokat gyakorolta. Egy jó színésznőnek ez gyerekjáték. -
Mit csinálsz?
-
Gondolkodom - hazudj a Dora, bár csak egy kicsit hazudik,
mert megpróbál ő gondolkodni, tényleg, még ha nem is sikerül. -
Vajon valaki lelőtte őket? De hiszen az tilos! És miért éppen a
mi sziklánkon!? Ezt nem lett volna szabad, ez a mi sziklánk, nem volt joguk hozzá... -
Hallgass már! Nem tudok gondolkodni!
Dora dühös pillantást vet Lukára. -
Bármi is történt, bárki is tette, most nekünk kell róluk gon-
doskodnunk, most már hozzánk tartoznak, hiszen itt hevernek az ajtónk előtt. Luka elgondolkodik. -
Úgy érted, mint azok a gyerekek, akiket otthagynak a templom
előtt egy kosárkában, és más emberek gondjaira bízzák őket? -
Igen, pontosan így értem.
Dora büszke Lukára. -
És mit tegyünk velük? Természetesen eltemetjük őket. Odafenn, az erdőben.
-
Gondolod, hogy valaki lelőtte őket?
-
Nem. Azt gondolom, viaskodtak.
-
Viaskodtak? De hát miért?
-
Egy sirálylányért, mi másért! És mindketten elpusztultak a
harcban. -
Szerintem ez butaság.
Luka nem hisz az ilyesmiben. -
Olyan romantikus! - szólal meg Dora álmodozón. — Annyira
szeretni valakit, hogy mindent megtennénk érte... — Mosolyog,
mintha valahol máshol lenne. Mintha ismerne egy titkot, mely rejtve maradhat Luka előtt, ha nem igyekszik kideríteni. Lukának nem tetszik ez. - Képtelenség - mondja, és közelebb lép az elhullott sirályokhoz. Leveszi a pólóját, és belegöngyöli őket. Reszket a keze. Mégis feltétlenül meg akarja mutatni, hogy nem fél. - Na, mehetünk. 1968 augusztusának utolsó napját írjuk.
VANNAK BESZÉLGETÉSEK FELNŐTTEK és
gyerekek között, amikor a gyerekek minden
egyes szót megértenek. Magabiztosan bólogatnak loknis fejecskéjükkel. Egy szót sem szólnak, csak megértően mosolyognak. A szülők ilyenkor nagy örömmel folytatják mondandójukat, gondosan megválogatják a szavaikat, hiszen már napok óta fogalmazgatják, mit és hogyan magyarázzanak el. Ez órákig mehet így tovább. Míg egyszer csak el nem fogynak a szavak, és a beszéd helyét át nem veszi a csend. A hallgatás, amely nem sejtet semmi rosszat, mint egy filmben, ahol hiányzik az árulkodó zene. Mint a gyanútlan nézők a moziban, úgy hitetik el magukkal a szülők, hogy mindent kézben tartanak. Mint amikor odakint tombol a vihar, de mi bent ülünk a házban, kezünkben egy pohár bor, vagy egy bögre kakaó, vagy egy csésze tea, és az ablakból figyeljük a szél pusztító őrjöngését, a tenger háborgását és a szakadó esőt. Amikor az elemek féktelen dühöngésébe beleremeg a ház, de minket nem ingathat meg. Amikor a kinti világnak semmi köze a benti világhoz. Gratulálunk magunknak a bölcs döntéshez, hogy nem mentünk el a barátainkkal szórakozni. Mindkét kezünkkel megveregetjük a vállunkat, és már azt tervezgetjük, hogyan fogjuk cukkolni másnap a
barátainkat. A felnőttek tehát ott állnak az ablaknál, és mosolyogva várakoznak anélkül, hogy tényleg várnának valamit a gyerekektől. Amikor azután váratlanul és alattomosan mégis felzendül a hátborzongató, félelmet keltő zene, amikor a gyerekek mégis szóra nyitják a szájukat, és komoly, elgondolkodó arccal felteszik az első kérdést, a szülők feje fölül egyszerre csak felkapja a vihar a házat. És sehol egy szivárvány. Sem piros varázscipellők. Nem pusztult el a gonosz boszorkány. Sem Keleten, sem Nyugaton. Szeptember közepe van. És Dora nem ma hallja először ezeket a válaszokat. A kérdéseket sem most teszi fel először. Tulajdonképpen már mindent megértett. És semmit. A szavak jelentését már három hónapja is értette. De annyira fájtak, hogy elfutott előlük. Lukát a napernyők mellett találta, festett, akkoriban, június közepén, épp csak véget ért a tanév, Dora leült Luka összecsukható széke mellé, és némán sírdogált. Azután Luka vett neki a tejivóban egy csokoládéfagylaltot, és miután Dora megette a fagyit és megtörölte a száját, Luka — életében először — lefestette a kislányt, és Dora mindent elfelejtett. Egészen a következő alkalomig. De akkor, amikor a festmény elkészült, az ujjával a magasba bökött. — Látod? Egy cocker spániel, amint a farkát csóválja, látod?! Luka a sziklájuk alatti sima kövön fekszik, a vízbe lógatja a lábát. Dorára vár. Mellette a rajztömb és a színes ceruzák. Fölötte a felhők. Nem akarja látni őket. Az kétszemélyes játék. Minden erejével igyekszik elfelejteni az alatta elterülő sima követ. A halott sirályokat. Próbál éppoly kevéssé gondolni rájuk, mint a halott rákokra és bogarakra, amelyeket Dorával mindig bedobáltak a tengerbe. Olyan volt, mint valami tavaszi nagytakarítás. Csak éppen egész évben.
Dora még a saját ágyán fekszik, még a saját szobájában, és még a saját párnájába temeti az arcát. Ezúttal még csak a saját szobájába menekült. Mintha félt volna, hogy nem tart ki az ereje a strandig, a szikláig meg végképp nem. A polcok üresek. A szekrény is majdnem üres. A könyvei már dobozokban vannak. A dobozok a garázsban. A szokatlan formájú kövekből álló gyűjteménye is egy dobozban van. Egy másik dobozban. Ez a doboz is a garázsban van már. A képek. A lepréselt mandulafenyő- és cipruságacskák. A kagylókból fűzött nyakláncok, amelyeket Luka készített neki. A festett üvegek. A babák. Minden eltűnt. A lepedője még ott van. Kék és zöld hullámos mintázatú. Mint a tenger azon a helyen, ahol Lukával merültek tavaly nyáron. Dora nem félt, csodálatot látott Luka szemében. Fogta a fiú kezét, úgy húzta lefelé magával, egyre mélyebbre. A szíve majd’ felrobbant, de csak az örömtől, a boldogságtól és a teljesség páratlan érzésétől. Dora olvasott már erről. Sokat olvas, kedvenc könyve a Vonat a hóban. Szereti Mato Lovrakot, és már minden könyvét kiolvasta. A teljesség érzése, amely tökéletesen körülveszi és eltölti az embert, mintha egy egész tál csokoládépudingot enne meg egyes-egyedül, vagy télen belefeküdne egy kád forró vízbe, és közben behunyt szemmel hanglemezt hallgatna Dorának minden mese megvan hanglemezen! —, vagy mint amikor megtalálta azt a csodálatos követ, amelynek alakja egy őrült pillangóra emlékeztetett. Lukának ajándékozta, pedig a fiú nem gyűjti a köveket. Luka üvegdobozkába tette, a dobozt pedig az éjjeliszekrényére helyezte, egy kép mellé, amely a fiút és Dorát ábrázolta a sziklájukon, fehér, bolyhos felhővel a háttérben. — Egy delfin! — kiáltott fel Dora. — Nem, az egy kapus, amint épp oldalra vetődik — vélte Luka. Az emlék hatására Dora elmosolyodik. Hogyan tévedhet valaki ekkorát? Egyelőre még a saját párnájához simulva csodálkozik Lukán, és nem érzi, hogy a párna egyre nedvesebbé válik.
Luka a sima sziklán fekszik, lába a vízbe lóg. Dorára vár. Mellette a rajztömbje és a színes ceruzái. A nap egészen mélyre ereszkedett már a tenger fölött. Még nincs túl késő. De már szeptember van. Dora még a saját ágyán fekszik. Elbújik a világ elől. Anya bekopog, és halkan a nevén szólítja. Dora! Dorice! Azután semmi. Dora tudja, hogy itt a vége. Mindennek vége. Nincs többé tenger. Nincsenek többé felhők. Vége a parton töltött hosszú napoknak. Ujjaival a párna alatt görcsösen markolja a képet, amelyet Luka festett róla. Izzadt keze alatt elkenődik a festék. Minden homályossá válik. Mint amikor köd ereszkedik a tengerpartra. Luka a sima sziklán fekszik, lába a vízbe lóg. Dorára vár. Szívesen megenne most egy fagylaltot. Epret és citromot, természetesen nem csokoládét. Elmosolyodik. Semmi esetre sem. Már csak jobb orcáját melegíti a nap. Vége a mezítlábas futkosásnak. Nincsenek többé ajándék fagyigombócok. Nincsenek ismerős arcok. Nincsenek kerek nyalókák. Dora tudja, hogy a kép elkenődött. Túl késő. Már semmit és senkit nem lehet többé megmenteni. És Dora nem bánná, ha most meghalna. Luka a sima sziklán fekszik, lába a vízbe lóg. Dorára vár. Kicsit fáj a feje. Nem kényelmes így feküdni. Nem akar. Úgy tenni, mintha. Mintha nem félne. Nincs többé játék a strandon. Nincs süteményezés sem a drága jó Marija néninél. Aki őneki, és csak őneki sütött olyan csokoládés süteményt, hogy az már szinte fekete volt, sok-sok csokoládékrémmel
és csokoládémázzal. Nincs kikötő. Nincsenek hajók. Többé semmit sem lehet felismerni a képen. Tönkrement. Teljesen. Minden. Luka a sima sziklán fekszik. Mintha semmi sem történne. Semmi a világon. Soha többé. Nincs többé szikla és nincs barlang. Nincs rejtekhely. Nincs titkos otthon. Halott rákok és bogarak. Ki tudja ezt elviselni. Luka a sima sziklán fekszik. Mintha egy másik bolygón lenne. Ahol többé semmi sem valóságos. Amelyet mától elfelejt. El kell, hogy felejtse. Mintha soha nem létezett volna. Amíg vár, addig még él. Még lélegzik. Még az sem jut eszébe, hogy számoljon. Még olyan fiatal vagy, még a hetedik évedet sem töltötted be, mondja az édesanyja. Vége a várakozásnak. Luka nincs többé. Mintha meghalt volna. És Dora is. És velük az egész világ. Halott. Halott. Halotthalotthalotthalotthalotthalotthaíotthalotthalotthalott.
LUKA NAGYON IZGATOTT:
ez az első kiállítása. Bár csak az iskolában rendezik
meg, de neki mindegy, ez akkor is az ő első kiállítása. Mesmer asszony, a rajztanárnő mindent megszervezett. Rászánta az idejét, hogy az ő képeit, az ő rengeteg képét, amelyeknek aligha van bármi közük az iskolai munkához, megnézze, átválogassa, kiválogassa, félretegye, megint előszedje, levegye a szemüveget az orráról, karnyújtásnyira eltartsa magától a képeket, félretegye őket, hallgasson. Végül kiválasztott húsz akvarellt és öt olajfestményt, és félretette őket. - Csodálatos. - Csupán ennyit mondott, majd lehunyta a szemét, és mélyen, őszintén felsóhajtott. — Csodálatos. A tanév utolsó hónapjának első szombatján végre elérkezett a nagy nap. Eljött mindenki, az egész reáliskola, a szülők, a polgármester, a rokonok, a párttitkár, a barátok. Még az idős bába, Anka sem szalasztottá el az alkalmat, vastag lencséjű szemüveget visel, kezében görbe bot. — Még mindig az én drága fiam vagy - súgja Luka fülébe üdvözlésképp. Egy újságíró is jött Splitből. Mesmer asszony tényleg mindenről gondoskodott. Lukának semmit sem kell mondania, hál’ istennek. Elég, ha csak ott áll és mosolyog, ha akar. Mesmer asszony pár szóval bemutatja, Mastilica úr, az iskolaigazgató pedig nem fukarkodik
a dicsérettel, habár nem igazán a szavak embere az igazgató úr, akadozva beszél, gyakran botlik meg a nyelve. De senki nem neveti ki, legalábbis hangosan nem. Az igazgató arca vörös, és mintha fel lenne fújva, meleg van, és kerek, nedves foltok jelennek meg a hóna alatt, az ingén. Zavartan rángatja a nyakkendőjét, mintha nem kapna elég levegőt. Végül azonban mégiscsak sikerül befejeznie, miután egymás után ötször elismételte, hogy „És végül”. Végre meg lehet nézni Luka képeit. Annyiszor körbe lehet járni, és végig lehet nézni Őket, ahányszor csak akarja az ember. Luka azon a kis színpadon áll, amelyen ünnepségek alkalmával táncolni, szavalni vagy éppen énekelni szoktak. A látogatók arcát fürkészi, és már le is tudja olvasni: „Csodálatos” - mondják az arcok. Mesmer asszony egyik csoporttól a másikhoz siet, és beszél, magyaráz, válaszol a kérdésekre. Igen, ezt Luka mind teljesen önállóan csinálta. Egyedülálló. Páratlan tehetség. Ezek a színek. És még milyen fiatal. Igen, természetesen meg lehet őket vásárolni. Ez az érzés. Igen, én is így érzem. Varázslatos vonzerő lakozik benne. Egy történet. Igen, én is látom. Olyan mély értelmű. Igen, nagyon büszkék vagyunk rá. Én mindig is mondtam... Luka még csak tizenöt éves, és az emberek már azt akarják, hogy a képei ott függjenek a nappalijukban. Még akkor is, ha ezek a nappalik Makarskában vannak. Erőnek erejével nyitva kell tartania a szemét. Nem szabad abbahagynia a lélegzést. És már forog is minden, egy, kettő, három, négy, öt... Ana ott áll mellette, és a keze után nyúl. Nem szól semmit. Tízéves. De már attól is idősebbnek hat, ahogy ott áll mellette. Mintha azt akarná mondani: - Az én bátyám. — Vagy: — Szedd össze magad, nyisd ki a szemed, nem kell eltúlozni! - Ana törődik vele. És ez a meleg kéz telis-tele van emlékekkel, amitől Luka tényleg kinyitja a szemét, és tovább lélegzik, és bár a szeme megtelik könnyel
és ég, mégsem hunyja le újra, ez tudatos döntés, hosszú idő óta az első, egy örökkévalóság óta az első, legalábbis neki így tűnik. Jó erősen megszorítja Ana kezét, de egy szót sem szól. — Szívesen - mondja a lány halkan, anélkül, hogy ránézne. Lukának pedig olyan érzése támad, mintha Ana lenne az egyetlen ember az ő bolygóján. Az egyetlen, aki az ő nyelvén tud hallgatni. Tizenkét évesen Dora már eddigi élete felét ebben az idegen országban élte le. Ebben az országban, amely már nem is olyan idegen. Dora úgy beszéli ezt a nyelvet, amely szintén nem olyan idegen már, mint az anyanyelvét, talán még jobban is. Mindent ki tud fejezni, érzi a ritmust, a dallamot, a hanghordozása is tökéletes. Mindezeknél is tökéletesebb azonban az arckifejezése. Márpedig az százszázalékosan hozzátartozik az összképhez. Naturellement. Beilleszkedett. Egy lett közülük. Ah oui, bien sűr. Ezen az új nyelven mesél magáról, a családjáról; az édesapjáról, Ivánról, és az ő hivatásáról, amely miatt ideköltöztek, mon papa est un architecte; Helenáról, az édesanyjáról, aki lelkesen követte a férjét, aki örült a nagyvárosnak, a világ leggyönyörűbb városának, Párizsnak, a legizgalmasabb, a legérdekesebb, a legmozgalmasabb városnak, ahol mindenkinek elmesélheti, hogy ő Horvátországból érkezett, nem, nem Jugoszláviából; a nagyszüleiről, akik szintén egy nagyvárosban élnek, de egy másik országban, az ő hazájában, egy olyan városban, amely nem ilyen nagy, és nem ilyen szép; az új, belvárosi lakásukról, amelynek ablakai egy parkra néznek, a Parc Monceaura, ahonnan épp csak sejthető, mégis csodálatos kilátás nyílik a folyóra, az ő szobájából, ez a szoba sokkal nagyobb, mint a régi, tele új bútorokkal; az új szomszédokról, akik egészen kedvesek és barátságosak, és akiknek van egy lányuk, aki épp annyi idős, mint
ő, és akivel nagyon jól megértik egymást, igen, úgy is mondhatná, hogy a legjobb barátnője, mert Jeanne-nal, így hívják, nagyon jókat lehet játszani, és tökéletesen meg lehet bízni benne. A titkok olyan biztos helyen vannak nála, amilyen biztosan azok az épületek állnak, amelyeket apa tervez meg, és amelyeket Dora azután elmehet megnézni, hogy ott fontoskodhasson az édesapja mellett! Ezek az épületek olyan biztonságosak, mint a bank, ahol apa a pénzét tartja — apa tervrajzai nagyon népszerűek, és nagyon drágák , vagy talán még annál is biztonságosabbak, hiszen a bankokat gyakran támadják meg bankrablók, Dora és Jeanne ezt az újságban olvasta. De ők teljes biztonságban érzik magukat, mert Jeanne-nak van egy kiskutyája, Papou, aki mindenhová elkíséri és megvédi őket. Hármasban felfedezték a parkot, a kanyargós utakat és a mintegy véletlenszerűen elhelyezett szobrokat, a kis egyiptomi piramisokat és a korinthoszi oszlopokat, amelyek között olyan jól lehet fogócskázni és bújócskázni, és olykor egyszerűen csak leülnek Maupassant vagy Chopin szobrának tövébe, és beszélgetnek, suttognak, miközben Papou a lábukon hever és alszik, vagy csak úgy tesz, mert a bal szemét mindig nyitva tartja. Mintha hallgatná, miről beszélnek. Mert a kedvenc filmjeiről, kedvenc könyveiről és kedvenc zenéjéről Dora ezen az új nyelven is hosszasan el tud csevegni, ezen a nyelven, amelyet egyébként egészen megkedvelt, hiszen Ő ugyanaz a nyíltszívű, kíváncsi, feltartóztathatatlan lány maradt, aki mindig is volt. A park rózsakertjében pedig már verseket és egészen hosszú költeményeket is előadott a barátnőjének, és a spanyol concierge-tk, akik ott töltötték megérdemelt vagy éppen meg nem érdemelt pihenőjüket, hangosan tapsoltak és követelték, hogy Dora folytassa. Igen, nagyon fontossá vált ez a nyelv Dora számára, habár eleinte kissé félt tőle.
Csak a tengerről hallgat Dora. A tenger csak egyetlen nyelvet ismer. Dora ezt tudja. Érzi. Árulás lenne, ha a tengerről, a hullámokról, a szikláról, a sirályokról, a merülésről, a kavicsos partról, a hajóról, a nyalókáról, a kagylókról, a felhőkről az új nyelven beszélne. Nem jelentene semmit. Azok csak szavak lennének, üres szavak, melyeket bárki kimondhat, melyek bárkié lehetnek, és az elviselhetetlen lenne. Azt jelentené, hogy lemondana valamiről, amit csak ő tudhat a magáénak, csak ő és senki más. Legalábbis senki olyan, akire gondolni szeretne. Akire szabad lenne gondolnia. Bezárja lelkébe ezeket a szavakat, és hagyja, hogy odabent járkáljanak. És várjanak. Arra, hogy eljöjjön a mesebeli herceg, és kiszabadítsa őket, a szavakat ebből az ajtó nélküli toronyból, ahol a halál fenyegeti őket. Ahol a levegő gyakran túl ritkává válik. És van egy dolog, amit teljesen elfeledett. Minden nyelven.
LUKA NEM AKAR ELMENNI.
Tizenhét éves, és azt szeretné, ha maga dönthetne a
sorsáról. És ő nem akarja elhagyni ezt a helyet. Ez az otthona. Csak itt tud festeni és élni, és a tenger közelében lenni. Még akkor is, ha mindenki más úgy gondolja, ez lenne az egyetlen helyes döntés a jövőjét illetően. Még Mesmer asszony sem tudja rábeszélni, mert Luka nem akar árulóvá válni. Nem úgy, mint mások, akiket nem ismer. Nem ismer többé. Nem megy el csak úgy, nem hagyja ott az embereket, akiket szeret, és akik szeretik őt. Nem akarja elhinni, hogy Zágrábban, a művészeti akadémián, bármi olyat tanulhatna, amit itt, Makarskában nem. Itt a fény. Itt vannak a színek, amelyek az életet jelentik számára. És a tenger. Minden itt van. Itt fut össze minden út. Hányszor, de hányszor mondta az édesanyja: — Ha elveszítjük egymást szem elől, te csak maradj ott, ahol vagy, én majd megtalállak, mert ha mindketten egymást keresve ide-oda bolyongunk, akkor elkerüljük egymást, és soha nem találkozunk. - Valakinek tehát mindig ott kell maradnia, ahol a dolgok történtek, valakinek ott kell várnia, különben soha többé nem fognak találkozni. Hol is találkozhatnának máshol?!
Azonkívül az édesanyjára is vigyáznia kell most, hogy az apja elment, eltűnt, egyszerűen elhajózott a kis bárkán, mint aki szerencsét akar próbálni. Mintha elfelejtette volna, mi is az igazi kincs, és hogy hol található. Nem, sírni nem akar, hiszen már tizenhét éves, felnőtt, tud gondoskodni a családról, világos, nem hagyja cserben azokat az embereket, akiket szeret, nem, soha, nem úgy, mint egyesek, akiket többé nem ismer, akikre nincs többé szüksége, hiszen ő már tizenhét éves, felnőtt ember. Mintha repülne, úgy szeli át az erdőt az Osejava félszigeten, nem találkozik senkivel, rohan és zihál, és nemsokára Tučepibe ér, ha ilyen iramban halad tovább. Vajon ott rejtőzött el az édesapja? Ha majd meglátja, egyszerűen továbbmegy, elfordítja a fejét, megvetően, vagy inkább mégis üdvözölnie kellene őt, meg kellene kérdeznie, hogy van? Sírni azonban semmi esetre sem fog, nem, most ő a férfi a háznál, és a férfiak nem tesznek ilyet. Meg kellene kérnie, hogy jöjjön haza? Már semmi sem biztos, semmi és senki. Most, amikor még Picasso képeit is el lehet lopni a pápai palotából! Száztizenkilenc képet! Nem, sírni nem fog. Dora tizennégy éves arca valósággal ragyog. Nem hall és nem lát semmit. A teste izzik. Azt teszi, amire tanították. De mindenekelőtt azt, amit magában hordozott, ami betölti a lényét, ami ott van minden mozdulatában. Nem kell megerőltetnie magát, hogy megtalálja lelkében a megkívánt érzéseket, inkább azon kell igyekeznie, hogy magában tartsa őket, hogy ne eressze ki mindet egyszerre, hogy ellenőrzése alatt tartsa, és csak cseppenként tárja őket a közönség elé. Mert ennek így kell lennie. Ne túl sokat. Ne egyszerre. Ez a jó színész titka. Az előadás nagy sikerrel zárul. És nem csupán azért, mert a nézőtéren ott ülnek a fiatal színésznő rokonai és barátai. Nem, ez az ő
érdeme, és azé a csodáé, amelyet magából áraszt, és azé az ürességé, amelyet maga után hagy, amikor lemegy a színpadról. Még ha csak egy szerény, iskolai színpadról van is szó, vörös bársonyfüggöny nélkül. De ez akkor is Racine volt, egy valódi, klasszikus, nehéz — bár csak rövidített - Racine! Ő pedig fantasztikus Phaedra volt fiatal kora ellenére, és még így is, hogy a szerepet és az egész darabot hozzá kellett igazítani a többi szereplőhöz és a nézőtéren
ülő
gyerekek
igényeihez!
A
Comédie-Française-be
illő
teljesítmény! Dora újra és újra a levegőbe emelkedik, még ezerszer esik szerelembe és hal meg, mielőtt utoléri a többieket. Nem akarja, nem tudja rávenni magát, hogy levetkőzze a szerepét, hogy ne legyen többé tragikus hős, nem mondhat le a csillogásról, ami nem is csillogás többé. Hanem az élete. Mindig is így volt. Behunyja a szemét, és látja magát a tükörben, egy kislányt, amint tudatosan mozgatja az arcizmait, ura az arckifejezésének, minden pillanatban tudja, mit csinál. Nem játszik, önmagát adja. Önmaga a mindenség, minden egy személyben, ő az egész világ, mindegy, hogy a világ látja-e őt vagy sem. És az sem számít, ha az őt körülvevő világ az egyik irányba mozog, ő pedig a másikba. Gratulációk, ölelések, csókok, elégedett nevetés. Ez ő, és mégsem ő. Jeanne ott van mellette. Ennyi eljut a tudatáig. Jeanne a karját rángatja, vagy fel akarja rázni, vagy el akarja vinni innen. Dora nem tudja pontosan, de nem is érdekli. Ebben a pillanatban nincsenek vágyai. Azt szeretné, ha minden így maradna. Ha minden úgy maradna, ahogy most van. Phaedra örökre. Mert most végre minden világos. Olyan világos, amilyen Párizs fölött az ég oly ritkán szokott lenni. És Dora izgatottságában is nyugodt most, megszűnt a késztetés. Végre megállhat. Megtalálta. - Látod, ott van és téged néz, képtelen levenni rólad a szemét - súgja Jeanne, és Dora hallja, bár nem igazán érti. De ő is látja a
magas alakot, egy fiút, aki félénken, de valahogy mégis magabiztosan áll a színpad bejárata előtt, és követi őt a tekintetével. Dora úgy érzi, mintha már ismerné. Két osztállyal fölötte jár, már többször is látta a folyosón, kék szem, hosszú, szőke haj, biztosan sportoló, kosárlabdázó, igen, Dora ott volt az egyik mérkőzésén. Jól játszott. Talán nem ő volt a nap hőse, de nagyon jó volt. Gyors. Gérard. Gérard-nak hívják. Úgy van. És alig észrevehetően ugyan, de mindig biccent Dora felé, ha elmegy mellette a folyosón. Dora nem tudja, mire vélje ezt. Ma nem. Nem éppen egy Hippolyt. De ahogy ott áll, és félénken őt bámulja, Dorának elszorul a torka, hirtelen az az érzése támad - az érzés akár egy felhő —, hogy ő valahol máshol valaki más, alig kap levegőt: ha valaki más lenne, most biztosan elájulna. - Azt hiszem, idejön! - súgja a fülébe Jeanne izgatottan, és olyan erősen szorítja meg Dora kezét, hogy az már fáj. És ez megmenti ettől a nyomasztó érzéstől a mellkasában és a fejében és az egész testében, és visszazökkenti, és ez a Gérard csak egy Gérard, és minden rendben van, és megint szabadon tud lélegezni és megint ő a csodálatos Phaedra. És a fiú valóban ott terem. Még mindig nem Hippolyt — ami talán nem is baj, hiszen Hippolyt egyébként sem szerette őt! -, de széles mosoly ül az arcán, és úgy sugárzik a szeme, hogy Dora önkéntelenül is szaporábban kezdi venni a levegőt. Lehet, hogy lesz ma egy másik előadás is, amiről őt senki nem tájékoztatta? Az első pillanatban pánikszerű érzés fogja el, de hamar elillan, mert Dora mindent el tud játszani, minden szerepet, és remekül improvizál! Tehát nem ronthatja el.
— KÉRLEK, NYISD KI!
— Ana hangja tompa, de állhatatos és tolakodó, éppen
attól, hogy ilyen halk; az ember azt hinné, elbújhat előle, megszökhet tőle, de mindez csak illúzió. Luka még a zárt ajtón keresztül is hallja, mennyi erő lakozik a húga hangjában. Még ebben a helyzetben is. Luka a szülőházában fekszik az ágyon, és sír. Egészen halkan. Nem szomorú. Dühös. A hátán fekszik, a mennyezetet bámulja, és elképzeli, hogy a mennyezet az égbolt, és ő a tengerparton fekszik, és a sötét foltok a felhők... És abban a pillanatban már tudja is, hogy ez óriási hiba. Léteznek tabuk, amelyek nem véletlenül tabuk. Amelyeket minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Ilyen például a felhőnézés. Vagy az, ha csak elképzeljük, hogy felhőket nézünk. Dühébe most már bánat is vegyül. Ana szavai most úgy hallatszanak, mint a kopogó esőcseppek. Számtalan, gyors koppanás. - Kérlek, engedj be, kérlek! Bár azt mondja, kérlek, ez nem kérés. Követelés. Nem is gondol rá, hogy a másik esetleg ellentmondhat neki. De mégis kedves és gyengéd és őszinte. Erős. Pedig még csak tizenhárom éves.
Mint apa, gondolja Luka. Olyan erős, mint apa. Luka irigyli ezért. Ő is szívesen lenne olyan, mint apa. Az a biztonságérzet, az a melegség. Még ha nincs is többé velük. Apa tavaly hagyta el őket, egyszerűen elment. Minden további nélkül átköltözött egy másik, teljesen idegen városba. Magával vitte a hajóját és eltűnt. Nyoma veszett. És bár Luka most már tudja az új címét, és bármikor meglátogathatja és fel is hívhatja, számára apa még mindig nem került elő. Nyoma veszett. Nincs többé ott, ahol lennie kellene. Ővele. Anával. Anyával. Elmenekült. Csak úgy. Ugyan távozásának már évekkel korábban voltak előjelei, valahogy mégis nagyon hirtelen történt. Senki nem tartotta lehetségesnek. Senki, kivéve Anát. És anyát. És a rokonokat. És a szomszédokat. És a barátokat. És mindenkit, aki ismerte őt. Csak a fiát lepte meg. Mintha felhők takarták volna el a szemét. Vagy festék. Luka hosszú éveken át figyelhette, ahogy apja arcáról lassan eltűnik a boldogság. A nevetés. Az életkedv. Hallgatásba burkolózott, üres tekintettel rejtőzködött a világ elől. Visszavonult, tőle, a fiától. A cimborájától. Minden idejét a hajóján töltötte. Amíg azután egyszer csak teljesen el nem tűnt. És senki nem szólt semmit. Mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Nem tettek fel kérdéseket, nem történt semmi. Csak Luka szaladgált ide-oda, mint akinek elment az esze, és őt kereste. — Nőj már fel! — mondta a kishúga, Ana. Az édesanyja csak elfordította az arcát, és hallgatott. Lukának az az érzése támadt, mintha az anyja még csak rossz néven sem vette volna a dolgot az apjától. Mintha egyetértett volna vele. De Luka nem értett egyet! Őt elárulták és elhagyták, és nem tehetett semmit. Ide-oda szaladgálni, mint egy éve, amikor megtörtént... annak most nem lenne semmi értelme, az nem megoldás. Ha annak idején megtalálja, igen, akkor talán
minden másképp alakulhatott volna. De így! Az a céltalan keresés! Olyan nevetséges. Olyan patetikus. Mások döntöttek helyette. Már megint. - Nőj már fel! — mondta a kishúga, Ana. - Nem, nem akarom! - Te nem szeretsz engem. Gérard elfordul Dorától, és lehajtja a fejét. Dora nem tudja biztosan, hogy a fiú vajon tényleg megsértődött, vagy szomorú, vagy az egész csak egy játék, hogy mégis levegye őt a lábáról. Már egy éve együtt járnak. Szép év volt. Dora élvezi, ahogy Gérard igyekszik elnyerni a szerelmét. Igazán jó hozzá, és Dora szíve gyorsabban ver, ha Gérard fogja a kezét. És januárban együtt mentek el a Georges Pompidou központ megnyitójára, és ott voltak a tömegben a pályaudvaron, amikor utolsó útjára indult a „Párizs—Isztambul” Orient expressz, és áprilisban, amikor Prévert meghalt, Dora órák hosszat szavalta a verseit Gérard-nak, és együtt sírtak, Dora többet, mint Gérard, de ez nem jelent semmit. Megbízik benne. És mégis. Van valami, amit Dora nem ért, valami, ami elbizonytalanítja és visz- szatartja. Vágyik a csókjaira, az ölelésére. Gérard olyan kedvesen cirógatja a haját. Mindig azt mondja, szerelmes Dora hajába. Mert olyan szépen csillog. Dorának tetszik, ahogy Gérard kimondja az ő nevét. Ahogy a fülébe suttogja. Ahogy az ajkai finoman megérintik az arcát, ahogy végigfut a testén a remegés. De nem szerelmes Gérard-ba. Ebben egészen biztos. Csak képtelen megmondani neki. Mert kedveli ezt a fiút. Jól érzi magát vele. Nem akar szakítani. Nem, semmi esetre sem. Csak nem akar lefeküdni vele. Dora még csak tizenöt éves. Még túl korai lenne.
—
Még nem tudom megtenni. — Ez egy majdnem-hazugság. Mert
soha nem fogja akarni. Tudja, anélkül, hogy tudná, miért. Tudja, hogy nem ez a férfi lesz az első. Ez nem megérzés, ez meggyőződés, amely átjárja a lényét, éppúgy, mint amikor a színpadon áll, és a szerepét mondja, vagy éppen hallgat, vagy egyszerűen csak a többieket nézi. —
Miért nem?
Képtelen megszólalni. Semmiképpen nem mondhatja el az igazságot. —
Mire vársz? Mi az, ami még hiányzik neked?
A tenger - mondaná legszívesebben. A felhők. A szikla... reszketni kezd. Egy érzés, hogy volt ott valami. Valaki. Még most is ott van. Talán. Luka az ágyán fekszik, és a mennyezetet bámulja. Hány év eltelt azóta. A fél élete. A néma fele. A halott fele. Amelyet a festéssel akart feltámasztani. Időtúladagolás. Festéktúladagolás. És a csend. Dora faképnél hagyta Gérard-t, nem talált más kiutat, mert nem jöttek a szájára a megfelelő szavak. Elszökött. És most ott ül a szobájában, a nagy, puha fotelben, az üres lakásban. Apa elutazott. Anya az irodában. Valószínűleg. Dora egyedül van ebben a hatalmas lakásban, amely olyan messze van a legfontosabb dolgoktól. Tőle és az életétől. A színpadon túli élettől, ahol neki magának kell gondoskodnia a szavakról. Évek, tele hallgatással és vaksággal. Nem mozdul. Nem akar keresni. Úgy érzi, mint már oly sokszor az elmúlt évek során, hogy veszélyes lehet keresni. Találni. Látni. Hogyan történhetett meg? Nemes egyszerűséggel szólva: a kor teszi, mondaná az édesanyja.
Gyerekkori kacatok. Bárcsak Luka hinni tudna bennük. Minden el van felejtve. Talán most érkezett el az ideje, hogy elmenjen innen. Most, hogy mindenki elment. Apa eltűnt, anya meghalt. Csörög a telefon. Dora mozdulatlanul ül tovább. Gondolkodnia kell. Csodálkozva döbben rá, hogy léteznek fontosabb dolgok is az életében, mint a színjátszás. Mert most nem a szerepére gondol az új darabban, amelyet a tanév végén mutatnak be. Sartre. Camus-t jobban kedveli, az ő nyelvezetét lágyabbnak érzi. De Dora most nem ezen töpreng. Nem. Emlékezni próbál. Volt ott valami. A kikötő. Egy kisváros. Szűk utcák, csak néhány olyan akad köztük, amelyen autók is elférnek. Nem voltak közlekedési lámpák. Hajók. Sok kis hajó. És csak ritkán esett az eső. Finom csokoládéfagylaltot lehetett kapni. És süteményt. És mókás, kerek nyalókát. És az emberek nagyon kedvesek voltak. Nyáron nagy volt a hőség. Nagyon nagy. Neki kék fürdőruhája volt, Olaszországból. Az édesapjától kapta ajándékba. Apró Bitterekkel volt díszítve, melyek úgy csillogtak a vízben, mint egy sellő pikkelyei. A tengerben, nem a vízben. Azok a kis szemcsék jelentik a különbséget, amelyek olyan kellemesen tapadnak az ember bőrére, és amikor megszáradnak, vicces, fehér mintákat hagynak maguk után. Akkor a bőr összehúzódik, és megfeszül, és ez kellemes, és boldogsággal tölti el. És megint csörög a telefon, és Dora ülve marad. Nem jut eszébe a név. Hogy lehet, hogy nem jut eszébe az a név?! Luka az ágyán fekszik, és a mennyezetet bámulja. Hazajött, egy órával hamarabb, mint szokott, az utolsó óra, a matematika elmaradt, ami jó, mert nem igazán készült fel rá rendesen. - Anya — kiáltotta. — Megjöttem. — Semmi. Ez azonban nem
m- 58 -ja
volt szokatlan, az édesanyja már hónapok óta az ágyat nyomta: mióta apa elköltözött, beteg volt. Nincs diagnózis. Nincsenek gyógyszerek. Nincs remény. Tehát talán mégis elárulták és elhagyták. Egyszer csak eljött a pillanat, amikor Luka nem próbálkozott tovább. Mert valahányszor megpróbálta jobb kedvre deríteni, mindig olyan ostobának érezte magát. Mint valami bohóc. Semminek nem volt értelme. Bement a konyhába, és magához vett egy almát. Beleharapott. Mohón. Azután kibámult az ablakon. Forró tavaszi nap volt. Le akart menni a partra, hogy edzés előtt még fessen egy kicsit. Hirtelen azonban zavarni kezdte a csend. Volt benne valami, ami arra késztette, hogy bemenjen az anyja szobájába. Ott feküdt. Fejét az ajtó felé fordítva, mintha csak őrá várt volna. A szeme nyitva. - Anya? — A szeme nyitva és mozdulatlan. - Anya! - Természetesen rögtön értett mindent. Természetesen semmit sem akart megérteni. Közelebb lépett. — Anya. Egészen halkan. Megérintette anyja kinyújtott karját. Hideg. - Anya. — A homlokára tette a kezét. Hideg. Száraz. - Anya. - Egészen közel hajolt az arcához. Az ajkai kissé nyitva. Mintha mosolyogna. Luka már nem emlékezett arra, hogy mikor látta utoljára az anyját mosolyogni. Nem hogy nevetni. — Anya. — Hogy az anyja hallgatott, és nem válaszolt, nem volt meglepő. Luka leült mellé az ágyra. — Anya. - Ujjai végigsik- lottak az arcán. Az asszony vonásai ki voltak simulva. Nyugalmat tükröztek. Szinte elégedettnek tűnt. Luka nem tudta kiverni a fejéből a „kiegyensúlyozott” szót. Az asszony mellkasára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. - Anya. Nem hallott semmit. Nem hallott dobogást. Luka feje nem mozdult. Egyetlen millimétert sem. Sőt, egyetlen nanométert sem. Az anyja mellkasa olyan volt, mint egy kő. Mégis puha. Fájdalmasan puha. — Anya. Megcirógatta a fejét. Az arcát. A nyakát. Keskeny vállát. A karját. Azután
ismét a fejét. A haját. Az arcát. A nyakát. Keskeny vállát. A karját. Azután ismét a fejét... - Anya. Ekkor megérkezett Ana. - Anya! - sikoltott fel. Sírt. - Anya, ne, kérlek, ne, ne, anya, ne, kérlek, anya... Luka felállt, és átölelte Anát. Nem túl sokáig. Nem várta meg, amíg a lány megnyugszik. Nem. Ana szakadatlanul sírt. Bömbölt. Hangosan és szünet nélkül. Luka tehát szó nélkül bement a szobájába és bezárkózott. Elárulva és elhagyatva. A mennyezetet bámulta. Már órák óta. Dora behunyja a szemét, és érzi a sót a bőrén. A szájában. Olyan ismerős az íze. Egy kicsit keserű. És megint csörög a telefon. Ez a név! Nem igaz, hogy képtelen emlékezni egy névre! Makarska, igen, az rendben van, az nem titok. De az a másik. Talán tényleg a művészeti akadémiára kellene járnia, és a jövőjével kellene törődnie. Valami teljesen új dologgal. Igen, az egyáltalán nem lenne rossz. Tetszik neki az ötlet. A változatosság kedvéért most lehetne ö az, aki elmegy, aki elhagyja a többieket. Nincs értelme itt maradni, várni és tartani a frontot. Ugyan kinek?! Mind elmentek. - Luka, nyisd ki az ajtót! Beszélnünk kell, fel kell hívnunk az orvost, gondoskodnunk kell a temetésről, döntenünk kell bizonyos dolgokról. Kérlek! Igen, Anának igaza van. Döntéseket kell hoznia. Fel kell nőnie. Megint csörög a telefon. Dora ülve marad. Nem mozdul. Gondolkoznia kell. El kell indulnia az emlékek útján, még ha nincs is beutazási engedélye. Érzések jelennek meg és tűnnek el, mielőtt még
megragadhatná őket. De Dora érti, hogy mindez fontos. Ha tovább akar lépni, ezt most kell megtennie. El kell engednie saját magát. Meg kell feledkeznie önmagáról, hogy emlékezzen. A tenger a tiszta ég alatt. Ott kell elkezdenie. Nem Dél-Franciaországban van, nem. Nem ott, ahol az elmúlt években a szüleivel nyaralt. Nem is Bretagne-ban, nem, semmi esetre sem. Kell valahol lennie egy má- sik tengernek. A félelem majd odavezeti. Az lesz az ő útmutatója. A sziklához. Hangosan, emlékek nélkül felzokog. Mitől fél vajon? Luka kinyitja az ajtót, és egy pillanatra megvilágosodva — és egyben összezavarodva - egy kicsi, vézna, sötét hajú lánykát lát maga előtt, aki nagy, fekete szemével rámosolyog, felé nyújtja a kezét, és magával viszi... - Végre! Ana még csak tizenhárom éves, és olyan bölcs, mint Torna, az öreg halász, aki mindig ugyanúgy üldögél a kikötőben a hajója mellett, és vagy a hálóival, vagy a pipájával foglalatoskodik. Akinek melegséget árasztó bőrét sötétre cserzette a nap, a szél és a só. Az öreg Torna bácsinak mindig van ideje. Nem sokat beszél. De bárki leülhet mellé és mesélhet neki. Vagy együtt hallgathat vele. Akár így, akár úgy, az ember a végén mindig jobban érzi magát. Sokkal jobban. Ez biztos. Megtelik bizakodással és készen áll a következő lépésre. Nem fél többé, sőt, Örül annak, ami vár rá. Egyszerre mintha várná, hogy valaki meglepje. Luka szorosan átöleli a húgát. Anának szüksége van őrá. Nyilvánvaló. Neki talán segíthetne. Az csodálatos lenne. Ha valakinek segíthetne. Ha ott lehetne valaki számára. Ha valakit megtarthatna. Hatévesen vajon túl fiatal az ember?
— Sajnálom, annyira sajnálom... — Luka könnyei Ana haját áztatják. Ana haja sűrű, mézszínű és hosszú, és Luka jól bele tudja temetni az arcát. De nem teszi. Elég ideig rejtőzködött. Ennek most vége. Most döntéseket fog hozni, és gondoskodik arról, hogy ne legyen minden még nehezebb. Ana megnyugszik a karjában. Luka nem tudja, mit érez a lány, hogy vajon megkönnyebbülést vagy dühöt, hogy vajon hisz-e Lukának vagy sem. - Én majd mindenről gondoskodom, ne aggódj, majd én... - Ana nem mozdul, egészen csendesen lélegzik, és olykor megremeg, azután megint megnyugszik. - Sajnálom, túl hosszú időre hagytalak magadra, sajnálom, jóvá fogom tenni, megígérem, minden rendbe jön... Ennyi erővel saját magával is beszélgethetne. - Azt akarom, hogy apa hazajöjjön, - Ana hangja tiszta, mint a tenger télen. Ilyen egyszerű. A kérdés: mihez? Túl fiatal, de mihez?! Éjszaka van. Luka nem alszik. Mellette, az ágyon ott fekszik a húga., Nyugodtan és szabályosan lélegzik. Kicsit elmosolyodik álmában. Luka nem csodálkozik. Igaz ugyan, hogy ma halt meg az édesanyja, de mégis mosolyog, mert az édesapja hazajön. Hiszen még csak kis- lány. Tizenhárom éves. Mekkora a különbség közte és egy tizenöt éves között? Tizenöt évesen vajon gyerek még az ember? Lukának olykor úgy tűnik, mintha utoljára hároméves korában lett volna gyerek. De nem mindenki olyan, mint ő. Tehát a tizenöt bármit jelenthet. Túl fiatal az élethez. Úgy is mondhatnánk: ahhoz, ami az életből hátravan. Ha hatévesen már minden világos és egyértelmű, akkor jövőre?! Dora lázasan gondolkodik.
mi marad a
Luka felkel, és a szekrényhez lép, halkan kinyitja. Nem akarja felébreszteni Anát. Egészen lent, a legalsó, legelfeledettebb sarokban egy faládikó bújik meg,
amelyet
sok-sok
évvel
ezelőtt
egyszer
telepingált
tengeri
motívumokkal, és teleragasztott különféle kagylókkal. Megérinti. Semmi sem történik. Semmi nem harapja meg a kezét, és nem is ég meg a bőre. Mégis óvatosan húzza elő a dobozt. Már nem tudja pontosan, mi minden lapul benne. Telihold van, fényesen világítja be a szobát. Luka nem gyújt lámpát. Törökülésben ül, a ládikát maga elé helyezi a szőnyegre. Nehezebb, mint gondolta. Rászegezi a tekintetét, és mindkét kezét a tetejére teszi. Az ujjai mintha maguktól mozognának, úgy ül ott, az éjszaka közepén, és egy kis fadobozt simogat. Tizennyolc éves, de ma éjjel csak nyolcnak érzi magát. Mert amikor kilencéves volt, akkor... Dorának olyan érzése van, mintha egy kirakós darabjait kellene összeillesztenie. Mintha ott lenne előtte minden szükséges darab, de nem lenne minta. Nem lenne meg az a kép, amely alapján tájékozódhat. Kilátástalannak tűnik a dolog. És talán nevetséges is, minden csak a gyermeki képzelet szüleménye. Talán egyszerűen csak ilyen érzés felnőni. Nemes egyszerűséggel szólva: a kor teszi - mondaná az édesanyja. Igen, lehetséges. Csak ez az érzés ne lenne. És valahol a lakásban egy láda, benne Dora egy másik életből hozott holmijával. Talán az volt az ő igazi élete. Csörög a telefon. A pokolba! Dora feláll, és kimegy a szobából. A lakásból. Úgy zárja be maga mögött az ajtót, mintha ennek a mozdulatnak valami különös jelentősége lenne. A temetés utáni reggelen Luka ellátogat a rajztanárához. Mesmer asszony öreg kőházban él a város szélén, ahol a part menti út
továbbvezet Dubrovnik felé. A tanárnő egyedül él. A férje tíz éve meghalt. Festő volt. A ház tele van az Ő festményeivel. Fényképet sehol nem látni, legalábbis a folyosón és a nappaliban nem. Luka és Mesmer asszony kiül a teraszra, Mesmer asszony jeges teával kínálja, és Luka igazi felnőttnek érzi magát. Isznak és hallgatnak. Kellemes ez a hallgatás. A tengert nézik. Jóleső kilátás nyílik erről a teraszról, látni lehet a Sv. Petar és az Osejava félszigetet. 9 óra 45 perc van, a sumertini komp most hagyja el a kikötőt. Luka még hagy magának egy kis időt. Érzi, ahogy a feszültség oldódni kezd a testében. Kényelmesen elhelyezkedik a párnázott fonott székben. -
Láttam az apádat. Újra itt van. Ez jó. - Mesmer asszony nem
néz a szemébe. A poharát babrálja. —
Igen, ez jó.
-
Úgy hallottam, át fogja venni azt a kis szállodát Donja Lukában.
-
Igen, állítólag.
-
Az jó. Igen, az jó.
És megint hallgatnak. — -
Szép ez a ház. Ugye?
Isznak és hallgatnak. Luka úgy érzi, mintha megállt volna az idő. Mintha az idő nem is létezne. Behunyja a szemét, és semmire nem gondol. Igazi mestere a semmire sem gondolásnak. —
Tehát meggondoltad magad. — A tanárnő kissé lehajtja a fejét,
és szemüvege pereme fölött néz rá. Luka egyelőre nem válaszol. —
Ez jó, nagyon örülök. — A tanárnő belekortyol a jeges teába. -
Te vagy a legnagyobb tehetség, akit valaha taníthattam vagy személyesen megismerhettem. Nagyon örülök.
Azzal leteszi a poharat. A pohár összegyűjti a nap sugarait, és élénken csillogni kezd. -
Ez az egyetlen dolog, amit csinálni szeretnék. Egész életemben.
Festeni akarok. Semmi mást, csak festeni. Ezt a poharat itt, ahogy fogságba ejti a fényt. A tengert a nap minden órájában, mindenféle Időjárási körülmények között. -
Helyes.
-
A tengert és a fényt. Meg akarom festeni, ami bennem van.
A tanárnő néhány másodpercig hallgat. Behatóan tanulmányozza Lukát. Nem úgy, mintha most látná először. Nem. Inkább úgy, mintha mindig is tudta volna. -
Lehet, hogy fájni fog.
Csak ennyit mond. Amikor aztán már több mint eleget hallgattak, feláll, elővesz a nappaliban álló komód legfelső fiókjából egy lezárt borítékot, és átadja neki. Luka a kezében szorongatja a vékony levelet, és közben a tanárnőt nézi. Zavartan és egyúttal izgatottan. -
Ez a levél már túl régóta vár rád. Egy kissé megkönnyíti majd
számodra az utat. De csak a külső utat. Az ajtóban állnak. -
Akkor holnap találkozunk az iskolában — mondja a tanárnő, és
tenyerét Luka arcára teszi. Kedvesen. Vigasztalóan. Bizakodóan. És Luka az édesanyjára gondol. Aki meghalt. Örökre. Eltűnt a meleg földben. Mielőtt még az első könnycsepp a szemébe szökne, gyorsan sarkon fordul, és kisiet az utcára. Szinte fut. De nem gázolják el. Nem, az ő sorsa nem ez. Egyébként is túl kevés még az autó Makarskában 1977-ben.
SIKERÜLT. KÖZÉJÜK TARTOZIK. A kiválasztottak közé.
Véghezvitte. Dora kénytelen
elmosolyodni. Tulajdonképpen magától értetődő, még ha tisztában van is vele, hogy ez minden, csak nem magától értetődő. Felmegy a hosszú lépcsősoron, és követi a többieket, akik szintén a paradicsomba tartanak. Tudja, hogy minden a terv szerint fog alakulni, az ő terve szerint, amely egészen pontosan inkább nevezhető bizakodásnak vagy az alternatívák hiányának. Ez az egyedüli módja annak, hogy a benne tomboló összes életet kifejezze, szabadon engedje. Mert bár Sartre áprilisban meghalt, a művei megmaradtak, és ő mindet eljátszhatja. Valamikor. És miközben Dora a jövőjéről álmodozik, hirtelen egy kép lepi meg, egy másik élet apró töredékeiből álló mozaik, amely egészen jól elrejtve lakozik a lelkében a biztonság, a védettség és a boldogság érzését hordozva, és amelyet nem akar közelebbről megvizsgálni, talán mert fél, hogy esetleg hiányozna, amikor eltűnik. A töredékek élesek, mint a kiszáradt kagyló éle, lágyak, mint az olvadó fagylalt nyáron, melegek, mint a frissen sült kenyér, tiszták, mint a felhők körvonalai tavasszal, miután végigsöpört a tájon az északi szél. És ezek a részecskék mind-mind beleágyazódnak a tenger
csillogó kékjébe. Nem emlékek. Ez az az élet, amelyet elfelejtett, és amely most ott áll előtte. Megmagyarázhatatlan módon minden mindennel kapcsolatban áll. Különböző és egymásnak ellentmondó, de mégis egymáshoz tartozó mozaikdarabkák. Mert Dora éppen most készül az első órájára a Conservatoire na- tional supérieur d’art dramatique de Paris-ban. Minden mindennel összefügg. A jövőbe vetett hit megtelik szenvedéllyel. - Szeretlek. - Klara szavai a fülét cirógatják. Luka leteszi az ecsetet, és odafordul hozzá. A nő nem karolja át. Betartja az előírt távolságot. Így szól a szabály: amikor Luka dolgozik, nem érhet hozzá. Klara azonban mindig megtalálja a módját, hogy mégse hagyja őt nyugton, hogy felhívja magára a figyelmét. Lukának hol tetszik ez, hol nem, mert bár nagyon kedveli a nőt, mégsem szereti, ha kizökkentik. Még akkor sem, ha nincs határidős munkája. Luka soha nem szenved időhiányban. Még azelőtt elkészül a munkáival, hogy a tanárok kiadnák a feladatot. A festés az élete. Az ecsetvonások a lélegzetvételei. Vajon Klara megérti ezt? Klara csodálatos. Ő is makarskai, de már olyan régóta Zágrábban él, hogy Luka korábban nem is ismerte. Különben három évvel idősebb is nála. Klara tánctanár. Két éve ismerkedtek meg a kórházban, ahol Luka az egyik barátját látogatta meg, aki autóbalesetet szenvedett, és mindkét karját eltörte. A szomszédos szobában Klara szen- dergett erős fájdalomcsillapítók hatása alatt. Súlyos lábtörés. Mivel a nő már-már hírességnek számított, és ez a baleset sajnos a végét jelentette ígéretes táncosnői karrierjének, ő volt a fő téma a nővérek és a betegek között. Így hát Luka elhatározta, hogy egyszer meglátogatja. Még virágot is vitt neki, hogy megvigasztalja, és jobb kedvre derítse. A látogatás rádöbbentette, hogy sok tekintetben hasonló a sorsuk.
Például ugyanabban a városban születtek. Így kezdődött minden. És Klara nem omlott össze. Miután alaposan kisírta magát, megtörölte egymástól távol ülő szemeit és elmosolyodott. Létezik ennél rosszabb dolog is, mondta. Ami természetesen igaz. Luka mégis csodálta ezt a hozzáállást. Klara szerint szerelem volt első látásra. Kábult félálomban pillantotta meg a férfit, és először azt gondolta, csak álmodik. De amikor rájött, hogy a férfi valóban ott van, már tudta. Ő az. — Olyan világos volt, mint az a vágyam, hogy újra táncolhassak - ismételgette előszeretettel. Luka ellenben nem mondhatta el magáról, hogy ez számára is szerelem volt első látásra. Az ő számára ez az első pillantás már réges-rég elmúlt. Bizony. Olyan régen, hogy már nem is gondol rá. Az első pillantásra. Az végérvényesen elmúlt. De mégis az volt a legelső. És mindenki tudja, hogy csak egyetlenegy első pillantás létezik. De erről nem mesélt Klarának. Természetesen. Luka nem tud túl sokat a nőkről, nincs meg hozzá a szükséges tapasztalata. Pedig már huszonegy éves. Vagy: még csak. Nehéz megmondani. De annyit tud, hogy az ilyesmit egyetlen nő sem hallja szívesen. Különösen, ha szerelmes. Az arcképét azért lefestette. A képet kifüggesztették a tánciskolában, ahol Klara tanít. Nem élnek együtt. Még nem, mondja Klara; Luka nem mond semmit. Ő nem igazán tudná elképzelni. Kedveli Klarát, és nem akar változtatni. Minden jó úgy, ahogy van. Olykor úgy érzi, nem képes elviselni az állandó közelséget. Mégis, amikor Ana jön látogatóba, az ő társaságát soha nem unja meg. Már észrevette, hogy Klara ilyenkor különösen figyelmesen szemléli, és Luka el tudja képzelni, hogy Klara hibás következtetéseket von le a helyzetből, de nem törődik vele. Valószínűleg azért, mert Ana és Klara ennek ellenére jól kijönnek egymással. Ana kedveli Klárát. Klara mindig nagyon kedves hozzá, sőt, anyáskodik fölötte, és Anának semmi kifogása nincs ez ellen. Ilyenkor
Luka arra gondol, hogy a kishúgának még mindig hiányzik az édesanyjuk. Pedig apa otthon van vele, és megint szinte a régi. Mint két jó barát, úgy élnek a tengerparti kis házban a szálloda mellett, amelyet Zoran három éve igazgat. Ana tanárnő akar lenni, és Ma- karskában szeretne maradni. Százszázalékosan szerelmes Toniba, az osztálytársába. A fiú vízilabdázik, akárcsak Luka annak idején, mielőtt még Zágrábba költözött volna, hogy teljesen átadja magát a festésnek. Toni nagy, erős és jóképű, és szerelmes Anába. Luka néha arra gondol, hogy valamit elveszített, hogy valamit elmulasztott, mintha valaki ellopott volna tőle valamit. Az ifjúság könnyedségét. Mert, ahogy elnézi a húgát, meg kell állapítania, hogy az élet ilyen egyszerű is lehet. De tulajdonképpen az ő élete sem sokkal bonyolultabb. Pontosan azt teszi, amit akar, van egy barátnője, akit kedvel, és aki szereti őt, már sikerült néhány festményét eladnia — bár megélni nem tud belőle, de lassanként az is sikerülni Fog. Szemmel láthatólag nincsenek akadályok, ez az út nem göröngyös. És mégis. Van ott valami, aminek nem kellene ott lennie, még ha kétségtelenül oda is tartozik. - Szeretlek. Dora elhiszi Andrénak, hogy szereti, Ő is kedveli a fiút. Bár még soha nem vallott szerelmet neki. Ezt nehezére esik megtenni. Valahányszor a szavak előtörnének, pontosan mielőtt a szavakkal teli levegő kiáramolna a tüdejéből, megtorpannak, szinte megmerevedve, valahol a garat és a nyelv között, mintha megijedtek volna. Mintha félnének a fénytől. - Szeretlek. Dora átöleli. A megfelelő szavak hiányában.
André csodálatos ember. Bár még csak néhány hónapja ismerik egymást, hat, ha pontosak akarunk lenni, Dora máris jól érzi magát nála, egy kicsit úgy, mint otthon. André négy évvel idősebb nála, hamarosan lezárja a tanulmányait — bankárnak tanul -, és már dolgozik az édesapja bankjában. Mert olyan okos és szorgalmas. És mert mindent tud a pénzről, Dorával ellentétben. André mindig kedvesen megmosolyogja, milyen naiv Dora az anyagi kérdések tekintetében. —
Ha majd egyszer híres és gazdag leszel, engedd meg, hogy én
gondoskodjam a pénzügyeidről. —
Szívesen átengedem neked — feleli Dora. Neki mindegy. Nem
szokott ezen gondolkozni. Más dolgok járnak az eszében. —
Menjünk el vacsorázni! Nyílt a közelben egy új étterem. Állító-
lag kiválóan főznek. —
És drágán.
—
Azzal ne törődj, az az én dolgom. El akarom kényeztetni a ve~
dette-emet. - André kézen fogja Dorát, és már indulna is. —
Sznob vagy — mondja Dora kedvesen, és nem hajlandó meg-
tenni az első lépést. —
Mindaddig, amíg velem akarsz járni.
—
Tulajdonképpen nem is vagyok éhes. És még a szövegemet is
tanulnom kell. Ez az első nap, és máris kaptunk házi feladatot! — Dora még mindig mozdulatlanul áll. Körülnéz. —
De neked is kell enned! Utána pedig segítek megtanulni a szö-
veget. —
Na, az valami egészen új dolog lenne!
Dora nevet. André segítségével eddig még mindig csak az ágyig sikerült eljutnia. André maga felé fordítja, és szorosan átöleli. A lány fejére támasztja az állát: André magas.
-
Nem az én hibám, hogy olyan aranyos vagy, hogy le sem bírom
venni rólad a kezem, hogy minden egyes percben a puha ajkaidat, a kemény melledet, a... -
Állj, állj, állj! Látod? Erről beszélek, pont erről!
Csak úgy tesz, mintha mérges lenne, de közben hagyja, hogy a férfi csókokkal halmozza el, megengedi, hogy kezével végigsimítsa a testét. Mégpedig az utca közepén. Érzi, ahogy elönti testét a vágy, behunyja a szemét, jól érzi magát, hallja, amint a férfi halkan a fülébe nyög... -
Most mennem kell... — De Dora nem biztos magában.
-
Kegyetlen vagy, be kellene tiltani... - André szája még mindig
ott van Dora fülénél. -
De muszáj. Nem arról van szó, hogy nincs kedvem maradni.
-
Akkor menjünk fel hozzám, a szupergyors autómmal egy pil-
lanat alatt ott vagyunk, gondolj az ágyamra, nagy és meleg, és... —
Te megőrültél.
-
Akkor menjünk hozzád!
-
Én most hazamegyek, te pedig visszamész a bankba, és talál-
kozhatunk ma este, és akkor mindent bepótolhatunk, sőt, még azt is megígérem, hogy kapsz egy kis bonuszt, ha most egyszerűen elengedsz szöveget tanulni... André olyan villámgyorsan veszi le róla a karját, hogy Dora kis híján elesik. A lába elgyengül most, hogy a férfi elengedte. A magára maradás, a megbánás és a kénytelen-kelletlen lemondás érzése úgy vágja gyomorszájon, mint egy ökölbe szorított kéz. Mégis hagyja, hogy André elmenjen. Jól tudja, hogyan kell búcsúzkodás nélkül elbúcsúzni. Valaki mintha felnevetett volna?! Dora új szerepe, az űz gúnyt belőle, nemes egyszerűséggel, mondaná az anyja. Nem kell mindig mindent érteni, gondolja Dora, és hazasiet.
-
Szeretlek - suttogja Klara. Luka feláll, és odamegy hozzá. Klara még mindig nem érinti meg.
Valószínűleg azt gondolja, hogy jobb, ha betartja a szabályt. Sokáig nézik egymást. Azután Luka elmosolyodik, és Klara vállára teszi a karjait. —
Minek van itt olyan jó illata?
Klara kézen fogja, és kivezeti a konyhába. Egy szegényes kis konyhába. Szűk és nem praktikus, a berendezés is silány, pedig Klara remek szakácsnő. Még ilyen körülmények között is újabb és újabb finomságok kerülnek kettejük asztalára. Luka imádja, amikor Klara főz neki. Van benne valami otthonos, valami vigasztaló. Különösen, ha a sütőben készít valamit. Legyen az sütemény vagy sült zöldségféle, neki tökéletesen mindegy. A sütő olyan meleget sugároz, amelynek a tényleges, fizikai hőhöz semmi köze nincs. Az otthon melegét. A biztonságét. A strandon töltött nyarak melegét. A déli forróságot. —
Meglepetés.
Leülnek az ízlésesen megterített asztalhoz, amely valójában nem más, mint egy egyenetlen deszka három rozoga lábon. Luka gyorsan jóllakik. Nem eszik sokat. Szeret enni, de keveset. Hátradől a székében, de csak óvatosan, mert könnyen széteshető A szék. Luka elégedetten mosolyog Kiarára, aki kinyújtja felé a kezét. Luka habozás nélkül megragadja. —
Most pedig szeretkezni akarok veled.
Amikor Dora hazaér, az édesanyja és az édesapja a nappaliban ül, mindkettő a saját fotelében, hallgatnak és az ajtóra függesztik a tekintetüket. Egyik sem mondja, hogy „Szeretlek”. Nagyon szokatlan, hogy az apja, aki exkluzív lakások tervezésével és kivitelezésével keresi
a kenyerét, este hét előtt otthon van, és hogy az anyja nem egy drága étteremben ebédel egy ígéretes fiatal íróval, akinek a könyvét feltétlenül meg akarja jelentemi. —
Ki halt meg?
Dora megáll az ajtóban. Az apja az anyjára néz, akinek nyilvánvalóan nincs kedve viszonozni a pillantását. Helyette zavartan a lányára mosolyog, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre, és pontosan tisztában is van vele, mégis abban reménykedik, hogy senki nem veszi észre, vagy senki nem fog rá haragudni. —
El fogunk válni. Nemes egyszerűséggel.
És Luka lefekszik Klarával. Szenvedélyesen szeretkezik vele, miközben a fejében képek jelennek meg. Megcsókolja a nő száját, és közben egy ecsetért sóvárog. Úgy simítja végig meztelen testét, akár egy festővásznat, amelyen sebesen keni szét a festéket ujjaival. Az anyád szerelmes.
-
Édesapja hangja gúnyos és sértődött, hitetlenkedő és zsémbes, és kissé dühös. Újra meg újra leveszi a szemüvegét, megtörölgeti, majd visszateszi, megint leveszi, megtörölgeti, majd megint felteszi. Annyiszor, hogy Dora beleszédül. Elfordítja a fejét, és az anyjára pillant, aki szálegyenesen ül a fotelben, és maga elé bámul, mintha egy elragadó festményt szemlélne. —
Nemes egyszerűséggel szólva: elválunk.
—
Csak szeretnéd!
—
Egyetlen napot sem akarok többé veled tölteni. Nem hogy egy
éjszakát. —
Ó, igen! Mit nem mondasz!?
—
Vége, Ivan.
-
Nem fogadom el.
-
Nincs mit elfogadni. Így van, és kész.
-
Ezt ki mondja?
-
Én mondom.
-
Mióta tudsz önállóan dönteni ilyen kérdésekben?
-
Amióta nem szeretlek.
Dora elhagyja a helyiséget. Hiszen ez olyan, mint valami rossz filmben, gondolja, majdcsak elmúlik. Becsukja maga mögött a szobája ajtaját, így már nem hallja őket. Természetellenes csend telepszik a lakásra. Mintha ő lenne az utolsó élőlény, miután bekövetkezett a világvége. Lefekszik az ágyra, és bekapcsolja a zenét. Dzsessz. Egy szaxofon és egy zongora. Nincs is szüksége másra. Bár az édesanyja szerint még túl fiatal a dzsesszhez, tizennyolc éves, ez — nemes egyszerűséggel szólva — nem való. Ez persze jellemző Dorára, mindig különcködnie kell, és egy anya számára olykor — nemes egyszerűséggel szólva - elviselhetetlen dolog egy ilyen lánnyal boldogulni. A halk, mély hangok úgy susognak a fülében, mint az esti hullámverés. Szerelem, féltékenység és halál. Összeszorul a mellkasa. —
Holnap meglátogat minket Ana. — Luka hangja kissé izgatott.
Kiara ránéz, és szórakozottan, de elégedetten mosolyog, mintha még az éppen elillanó pillanat foglya lenne. És? Hogy tetszik az új lakásom?
-
El sem tudom hinni, hogy már saját lakásod van! Hiszen még
csak egy nap telt el, anya! -
Már hónapokkal ezelőtt kibéreltem, nemes egyszerűséggel szól-
va, mindent elő kellett készítenem, úgy értem, ami a válást illeti. -
Nem akarom, hogy erről beszélj!
Dora végül mégis körülnéz édesanyja áj lakásában. A lakás kicsi, sőt, ahhoz a lakáshoz viszonyítva, amelyben tegnapelőttig egy családként éltek, kifejezetten parányi. És világos és meleg és kényelmes, olyannyira, hogy Dora már el sem akar onnan menni. -
Én is szeretnék egy saját lakást.
Édesanyja kézen fogja, és bevezeti a kis szalonba. Leülnek egymás mellé a díványra. -
Dühös vagy rám? Halkan, egészen halkan kérdezi, mintha félne
a választól. Dora odafordul hozzá, és belenéz könnyekkel teli szemébe. Mosolyog. Fejét anyja vállára hajtja, mintha még mindig kislány lenne, egy nagyon fáradt kislány, aki még nem akar ágyba bújni. -
Tényleg szeretem.
Dora megértően bólint, édesanyja azonban folytatja. -
És ő is szeret engem.
Dora hisz neki. Az édesanyja szép és mókás és gondoskodó. És olyan a nézése, hogy az ember az élet minden pillanatáért hálás neki. — Tényleg szeret. Csöngetnek. - Lassan, ne olyan hevesen! De Luka nevet, és szorosan öleli Anát, úgyhogy Ana nem is veszi komolyan. A nyakába csimpaszkodik, és összevissza csókolja. Mögötte ott áll Toni, a barátja, és zavartan mosolyog. Toni mögött Zoran áll, és boldog. Az ablaknál Klara áll, és mindannyiukat nagyon figyelmesen szemléli. Mintha kívülálló lenne. Valójában az is. Ez váratlan felismerés, amellyel Luka pillanatnyilag képtelen szembenézni, mivel már-már a kegyetlenség határát súrolja.
Ezért is ráz kezet inkább Tonival, és megveregeti a fiú erős vízilabdázó vállát. Emlékek tolulnak fel benne. A klór szaga. Azután ott áll az apjával szemben, és úgy érzi, mindjárt sírva fakad. Valahányszor meglátja ezt a férfit, túláradó szeretet tölti el iránta, mintha valami új lenne, valami váratlan, sőt megismételhetetlen. Talán a tenger, a napfény és a friss levegő, a csónak, a halak és a meleg szél állandó, enyhe illata teszi, amelyet édesapja mindig mindenhová magával visz. És Luka fejében máris ott vannak a képek, amelyekről nem lehet nem tudomást venni, de amelyek nem is festhetők le. Olyan vágy, amely megtölti ugyan az éhes gyomrot, de jóllakatni nem tudja. Megölelik egymást, apa és fia. Egy szót sem szólnak. Pillantásuk találkozik, és ez elegendő. Mindig is így volt. -
Menjünk el ebédelni! Klara foglalt asztalt Zágráb legjobb ét-
termében. -
Értem már, ez azt jelenti, hogy apád fizet.
Zoran elégedetten felnevet. Semmi nem okoz neki nagyobb örö- met, mint hogy pénzt költsön a gyerekeire. -
Világos, mi másért lenne az ember apja szállodaigazgató? —
bólint Klara, és Lukának kellemetlen érzése támad. De mindenki nevet. Ana átöleli Tonit, és futólag megcsókolja: tizenhat évesen még kissé idegenkedik attól, hogy az apja és a bátyja előtt kimutassa érzéseit egy másik férfi iránt. Luka átkarolja Zorant. Amikor az ajtóhoz érnek, szórakozottan hátrafordul. -
Jössz, Klara?
— Dora, ő itt Marc. Marc, ő a lányom, Dora. Marc fiatal, jóképű, magas, sötét hajú, fekete szemű. Fiatal. Nagy, érzéki szájával rámosolyog Dorára. Fiatal. Egyik izmos karjával átfogja Helena vállát. Nagyon fiatal.
A hallgatás túl hosszúra nyúlik. Dora tisztában van vele. De nem képes megszólalni. Képtelen abbahagyni a bámulást. Nem tudja elhinni. De azután mégis. Ugyan ki ne esne bele ebbe a férfiba?! Ahogy ott állnak, egészen szép pár. A korkülönbség ellenére. És boldogok. Sugárzik róluk. Lelkesednek egymásért. Mintha el lennének varázsolva. Még ha nem is mondja ki egyikük sem, hogy „Szeretlek”. Legalábbis hangosan és őelőtte nem. -
Meg szeretnénk hívni téged vacsorázni. Szeretnénk együtt ün-
nepelni veled. Dora rá sem ismer az anyjára. Zavar, bizalmatlanság, lelkesedés és büszkeség kavarog a lelkében, ahogy rápillant. És közben apjára gondol, aki, bár még most is jól néz ki, legalább húsz évvel idősebb Marcnál. Dora úgy érzi, az apjával kellene szolidárisnak lennie, és nem kellene elfogadnia a meghívást, elutasítóan kellene viselkednie ezzel a férfival, és el kellene ítélnie az anyja viselkedését. Fejében úgy viaskodik egymással a Kell, az Illik, az Akarom és a Szabad, akár egy rajzfilmben: vasalókat vágnak egymás fejéhez, palacsintasütőkkel ütlegelik egymást, és seprűket dugnak le egymás torkán. -
Mit ünnepelünk? - Dora hangja kissé megremeg, mintha bele-
fáradt volna Tom és Jerry serénykedésébe. Helena és Marc cinkosan, mégis tökéletesen nyíltan néz egymásra. Körülöttük mintha izzana a levegő. Dora tizennyolc éves, és ez az egész határozottan túl sok neki. Andréra gondol. Vajon ők ket- ten is így sugároznak, amikor együtt vannak? Mély lélegzetet vesz. Elképzeli, hogy egy különösen kínos szerepgyakorlaton vesz részt. -
Minket.
Ilyen egyszerű is lehet az élet. Minden színjátéknál egyszerűbb. Mindennél, amit Dora valaha látott a színházban. Dora lesüti a szemét, fél a saját könnyeitől. Édesanyja nem sietteti. Mindenkinél
jobban ismeri a lányát. Ismeri azt a kis féktelen teremtést, akinél soha semmiből nem volt elég. Bár már szinte felnőtt, vannak dolgok, amelyek soha nem változnak. Valószínűleg számol ezzel. Marc- ra néz, és biztatóan ránevet. Dora látja, vagyis tudja anélkül, hogy ténylegesen látná. —
De én már elígérkeztem. Mi is épp étterembe készültünk And-
réval. - A tekintete még mindig a távolba réved. Jól ért a különféle megtévesztő hadműveletekhez. Mintha lenne egy efféle trükkökkel teli varázsládikója, amelyet tetszés szerint bármikor kinyithat. — Valami különleges alkalmat ünnepeltek? — teszi fel ezúttal Marc a kérdést kellemes, mély hangján, melyről Dorának a meleg, még folyékony karamella jut eszébe. Az, amelyik olyan kellemetlenül rá- ragad az ember fogára. Ha zöld lenne a szeme... —
Minket—feleli Dora hetykén, és a férfira emeli a tekintetét.
Marc szeme mosolyog. Fekete. Az jó. A zöldet nem tudná elviselni. Helena szeme, amely szintén fekete, akárcsak Doráé, kérdőn mered rájuk. —
Akkor akár együtt is megünnepelhetnénk a két „minket”, nem
igaz?! -
Talán.
-
Jaj, ugyan már, draga! Tedd meg nekünk ezt a szívességet!
—
Meglátjuk...
—
Máris hívd fel Andrét, és nemes egyszerűséggel mondd meg
neki, hogy találkozunk a Chez moi étteremben, az a legjobb! —
Nemrég nyílt.
Dora tanácstalanul néz rájuk. Nem tudja, mit kellene tennie. — -
Meghívjuk apát is?
Ez isteni! Minden száj teli, és minden fej lelkesen bólogat.
Luka Klara és Ana között ül. Klara keze időről időre Luka térdére téved. De ez jól nevelt kéz, igen illedelmesen viselkedik, nem vándorol. -
Na, és mikor lesz az esküvő?
Ezt a kérdést Ana dobja be egyszerűen csak úgy, könnyedén a napfényízű paradicsomleves és a fokhagymaillatú halragu közé, mintegy spontán, mégis előre kitervelve. Elvétve egy-két kellemetlen hang, torokköszörülés és köhécselés hallatszik, azután semmi. Lukát meghatározhatatlan érzés keríti hatalmába, amitől mintha egy pillanatra süketnémává válna. Csak a két szeme cikázik ide-oda, mint két kanárimadár egy túl szűk kalitkában. Lélegezni, egyszerűen lélegeznie kell, és ha nyitva tartja a szemét, és nem kezd el számolni, és tovább lélegzik... -
Csak vicc volt, bátyókám! Bedőltél!
Ana hangosan felnevet, de senki nem követi. Egy kissé mindenki zavarba jött, szinte már szégyellik magukat. -
Annyira gyerekes vagy. — Toni nem is néz Ana szemébe, csak
a fejét ingatja. Luka pedig körülnéz az étteremben, az új, mégis teljesen szokványos, szocialista étteremben, ahol — bár jól főznek — a pincéreknek nincs kedvük dolgozni, és többé-kevésbé minden vendéget nyíltan utálnak. Tito halála semmin nem változtatott. Vagy legalábbis egyelőre nem. Talán jobb is így. Kokoschka halála sem változtatott semmin. És még ha Luka nem is szereti minden képét, a nagyságát felismeri és elismeri. -
Mi van, nem értitek a tréfát?
-
Tréfája válogatja. — Zoran komor pillantást vet a lányára.
-
Klara, mondj már valamit, te csak értetted a tréfát, nem?
Klara hallgat. Feje szinte hozzáér a halas tányérhoz, pedig a háta teljesen egyenes, ahogyan az egy igazi táncosnőhöz illik. Lukának
nem tetszik ez az egész. Erre semmi szükség nem volt. Érzékeli, amint saját teste egészen kicsire zsugorodik, amint levegővé válik. Mintha ott állna önmaga mellett, és saját magát figyelné. - Terhes vagyok. És Luka hosszú sétára indul. Ez a séta nem lehet elég hosszú. Kellemetlen érzés, hogy egyáltalán nem képes dönteni, nemhogy a helyes döntést meghozni. Mert Luka máshol jár. Mintha halott lenne.
Ez
DORA NAPJA.
Az ő virágaival van roskadásig tele a terem. Az ő barátai
emelik rá poharukat. Ez akár a mennyország is lehetne. Vagy valami még annál is jobb. És holnap délután lesz az első próbája hivatásos színésznőként. Az első szerződése. Cordelia. Még mindig azt gondolja, hogy csak álmodik. Cordelia az első szerepe. Annyira boldog, hogy megint sírhatnékja támad. A világ tehát mégiscsak körülötte forog, úgy, ahogyan azt mindig is elképzelte. 1984-et írunk. André ott van mellette. André mindig a közelében van, már négy éve, és ma kipirult az arca az izgatottságtól. Újra meg újra megcsókolja Dorát, ő pedig mosolyog, de nem egészen tud most a férfira figyelni, mert ez ma az ő napja, az ő estéje, ma tette le a vizsgát, igen, pontosan, megcsinálta, a semmiből valami újat hozott létre, és mindenki csak ült, némán, és hitetlenkedve bámult maga elé, amíg a vizsgabizottság első tagja fel nem állt, és el nem kezdett tapsolni. Dora hallotta a „Bravó!” kiáltásokat is, és többen megölelték, az emberek beszéltek hozzá, de ő nem volt jelen, ő még mindig Antigoné volt, és egész testében reszketett. Azután Jeanne bebugyolálta Őt egy könnyű pulóverbe, és kikísérte a friss levegőre, és ott sírni kezdett. És bár Jeanne hangját egészen közelről hallotta, Dora semmit sem
értett, a fejében kavargó benyomások sóval keveredtek, és ő felemelte a fejét, és az égre nézett, de ott nem volt semmi, már késő volt és nyár, és egyetlen felhőt sem lehetett látni az égen, így hát megint sír- ni kezdett, olyan szomorú volt ez a látvány, egy égbolt felhők nélkül, ilyen nem létezhet, zokogta hangosan, és akkor jött André, átölelte és megcsókolta, és visszavezette őt az ünneplők közé. Szinte vitte. Mint egy trófeát. -
Csak nem fogsz megint sírni?
Dora a fejét rázza, de nem biztos magában. A feje tele van hangokkal. -
Jó, mert valami fontosat kell mondanom neked.
Vajon az ő feje is tele van hangokkal? —
Félrevonulhatnánk egy kis időre?
Nem, nem úgy néz ki. Csak egyetlen hang és végtelen számsorok: ez André feje. Valószínűleg jól is van ez így. Dora nagyot csuklik, mintha részeg lenne. És a férfi már vonszolja is magával a másik helyiségbe, ő pedig integet és mosolyog az emberekre, akikkel útközben találkoznak. Apa egy teli és egy üres pohárral a kezében; anya újabban vörös hajjal; Marc, aki az est kezdetekor megígérte neki, hogy ír egy darabot csakis neki, és közben olyan intenzíven és komolyan nézett rá, hogy Dorának furcsa érzése támadt, és az jutott eszébe, hogy kész szerencse, hogy a férfi szeme nem zöld; a család barátai, akik rámosolyognak; egy ismeretlen idős asszony, aki háttal áll neki... De máris a szomszédos szobában találja magát, ahol csak egy keskeny ágy van és egy szék, amely egykor bizonyára csodálatos látványt nyújtott, és egy halom könnyű kabát és selyemsál: a nyári esték Párizsban bizony olykor hűvösek, sosem lehet tudni. —
Dora, gyere hozzám!
André tényleg kiabál vagy csak neki tűnik úgy? Ritkán szokott kiabálni. Ha Dora jobban meggondolja, még soha nem hallotta Andrét úgy istenigazából kiabálni. Nem. Még soha. - Legyél a feleségem! És még mielőtt tovább hallgathatna, Dora megkérdezi: „Miért?”, és ebben a pillanatban nem létezik rosszabb válasz a világon. André lassan, de feltartóztathatatlanul lehajtja a fejét, és miközben Dora megnyugtató szavakért könyörög Antigonéhoz és Szophoklészhez, André elhagyja a szobát. Nem rohan, még csak nem is siet, Dora mégsem tudja feltartóztatni, nem érheti el, hiába nyújtja ki a karját, mintha évszázadokra távolodott volna el tőle. Elment. Az ő napján. Dora úgy érzi, soha nem tudja ezt megbocsátani neki. De ebben nem egészen biztos. Ma este legalábbis nem, most, amikor úgy tűnik, minden lehetséges, és kinyílt a világ, és minden még csak most veszi kezdetét. Dora kinéz az ablakon. Még mindig semmi felhő. Ezt sem fogja megbocsátani, az égnek vagy Andrénak, ez még nem egyértelmű, de ebben egészen biztos. Luka megpróbál kiosonni, mert nem akarja felébreszteni a nőt. A nevét nem tudja, de nem is bánja. Éppúgy, mint tegnap és tegnapelőtt, és azelőtt való este, és már évek óta. Maja, Ivana, Anita, Asija, Vera, Branka... Nevek sűrű erdeje, amelyek nem jelentenek mást, csak egy-egy női testet, és csak ritkán támad kedve viszontlátni őket. Akárcsak egy gumimacikkal teli zacskó. Bár a színük nem mindig ugyanaz, sőt, az ízük is más, mégsem érez igazán különbséget közöttük. Ráadásul Luka nem is szereti a gumimacit! Óvatosan felhúzza a nadrágját, az ingét be sem gombolja, siet. Szerencsére nyár van, nem kell sok ruhát felvennie: gyorsan le lehet
vetkőzni, és gyorsan fel lehet öltözni. A nőknek pedig még ennél is gyorsabban megy. Elég feljebb húzni a ruhájukat. Luka elvigyorodik. Bemegy a fürdőszobába, és megpróbál vizelés közben a lehető legkisebb zajt csapni. A mosdó feletti tükör nem éppen irgalmas hozzá: fekete haja tényleg túl hosszú, és a szeme, bár még mindig zöld, vérben úszik és fáradt. Mégis remekül szórakozott. Szia és viszlát! Pedig a mai numera nem is volt olyan rossz, talán érdemes lenne megtudni a nevét, a telefonszámát, bármit. Luka ismét elvi- gyorodik. De mindegy. Az sem változtatna semmin. Kijön a fürdőszobából, azután kilép a lakás ajtaján, és könnyed léptekkel lefut a lépcsőn. Az éjszaka már nem olyan fekete. Lukát hirtelen türelmetlen vágyakozás tölti el, valamiféle nyugtalanság. Ma Makarskába utazik. Haza. Csörög a telefon. Dora derék lány, az édesanyja mindig is megmondta. Nemes egyszerűséggel szólva: bátor és határozott. Így hát rögtön fel is veszi a kagylót. -
Oui?
-
Én vagyok.
Naná, ki más? -
André.
Igen, és? Hosszú hallgatás. -
Dora, ott vagy még?
-
Igen.
-
Beszélni szeretnék veled.
A te bajod. -
Meglátogathatlak?
Még mit nem! -
Elég rossz a vonal. Dora, ott vagy még?
-
Igen.
-
Szóval, elmehetnék most?
-
D'accord.
-
Mindjárt ott vagyok. És, Dora... Tessék? Semmi. Mindjárt ott vagyok.
Dora leteszi a telefont. 9 óra 52 perc. Még nagyon korán van. A Rue de Médicis-n lévő kis lakása ablakából Dora a Jardin du Luxembourg-t kémleli, és közben lassan beszívja és kifújja a levegőt. Szereti ezt a lakást és a parkot a marionettszínházzal, ahová oly gyakran eljár, hogy már kívülről tudja az összes darabot és az összes szerepet, szereti az egész környéket, ahol minden, ami csak fontos számára, elérhető közelségben van. Mindig is arra vágyott, hogy itt lakjon, és édesapja lehetővé tette a számára, ő fizeti a lakbér felét, de Dora biztos abban, hogy erre nem lesz többé szükség most, hogy tényleg dolgozni kezd, és pénzt fog keresni. Elmosolyodik. Jót tesz neki a reggel. Jól érzi magát. És ezen André látogatása sem változtathat. Ahogy a busz beveszi a kanyart, Luka megpillantja az előtte elterülő várost. Még körülbelül tizenöt perc, és megérkezik. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára járt itt. A tenger. Hiányzik neki a tenger. Fájdalmasan. Könnyebb levegőt venni, amikor a tenger ott van a közelben. Meddig bírja még vajon ezt a távollétet? És az októberi párizsi kiállítást még nehezebben fogja viselni. De el fogja hagyni Zágrábot. Ez már olyan, mint egy elhatározás. Nem mintha ez lenne az egyik erőssége, nem. De ez most egy döntés. Mert tulajdonképpen
nem
Alternatívanélküliség.
is
döntés,
inkább
szükségszerűség.
Olyan helyzetnek tűnik, amelyben nincs más választása. És az ilyet szereti. Makarska az otthona. Mindig is az volt. Ahol minden szál összefut. Minden értelmet nyer. Mindennek megvan a maga jelentése. És a tenger. És szóba sem jöhet, hogy Ő a kiállítás után Párizsban maradjon akár egyetlen napot is. Christian biztosan megpróbálja majd rábeszélni, igen, de semmi esélye. Párizs zseniális, egyedülálló hely egy fiatal művész számára, ez kétségtelen. Ilyen alkalom ritkán adódik. Luka tehát izgatott, már majdnem mindent előkészített, és ki tudja, talán addig is fest még néhány képet. Tényleg nagy kedve van festeni. Talán mert most minden olyan világossá vált. És mintha mindez olyan hirtelen történt volna. Vagy csak a fáradtság teszi? A kevés alvás? Nem. Az nem lehet. Luka hátradől az ülésben, és behunyja a szemét. Már nem éri meg elaludni, mindjárt odaérnek. Kibérelhetne egy kis műtermet. Biztosan több tucat üres padlás van, amely mind őrá vár. Nők pedig mindenütt vannak. Ki tudna ellenállni egy feltörekvő fiatal festőművésznek!? Minden rendben lesz. A párizsi kiállítás után visszaköltözik a tengerhez. A busz begördül a városba, és ha most nyitva lenne a szeme, Luka meglátná a buszpályaudvart. És Klarát. - Sajnálom, értem, tényleg a lehető legrosszabb időpont volt, tudom, nem is tudom, hogy jutott eszembe, hinned kell nekem, egyszerűen el kell hinned... Dora meg van lepve, de nem akarja mutatni, mert még ő sem tudja, mit szeretne tenni, és hogyan érez André iránt. Tegnap óta nem sok minden történt, de Dora sokat gondolkodott. Nem, egy percig sem gondolkodott. Egyszerűen tudta. Hogy más dolgok és más emberek is léteznek. Férfiak. És hogy vannak dolgok, amelyeket
nem lehet visszahozni, és pillantások és arckifejezések, amelyek ott maradnak, és üldözik az embert, és soha nem hagyják nyugodni, és azután mindennek vége, és az ember eltöpreng, hogy mi is történt, pedig valójában mindent pontosan érzett. Ez történhetne, ha ő hagyná. És egyébként is mindjárt indulnia kell a próbára. Most már profi színésznő, akinek kötelezettségei és határidői vannak, és be kell tanulnia egy fantasztikus szerepet, és nem fogja hagyni, hogy eltereljék a figyelmét, nem engedheti, most, amikor végre elkezdődik minden, és máris benne van a közepében, és máris sikeres, és a feje egészen jól elbánik azzal a sok különféle hanggal, és már nem fél többé, ahogyan azt az édesanyja előre megmondta. Még csak huszonkét éves, azt teheti, amit akar, és ahhoz és akkor megy hozzá, akihez és amikor akar. Vagy éppen senkihez. Minden lehetőség nyitott, és Dora szabadságra vágyik, nem akarja, hogy üldözzék. André szeretetre méltó és kedves, és Dora szereti is őt, valamilyen módon, de nem úgy, igazán, és ugyan mit számít, hogy már négy éve együtt vannak, mindig minden lehetséges, hiszen az élet tele van meglepetésekkel... - Klara?! Klara biccent, és halványan elmosolyodik, mint aki örül, hogy Luka felismerte. Mert a haja világosabb színű most, az alakja pedig karcsúbb, és huszonnyolc éves, de idősebbnek látszik, mint aki nehéz időket élt meg. Mint aki beteg volt. Sokáig. Luka persze bárhol felismerné: hiszen tőle esett teherbe, és ő, Luka nem akarta a gyereket. És Klara megtette, amit Luka akart, anélkül, hogy a férfinak kérnie kellett volna. Azután Luka elment. Eltűnt. Nem jelentkezett többé, elhagyta őt, egyetlen szó nélkül. Elhagyta önmagát és mindent, szégyellte és megvetette magát, de
ez semmin nem változtatott. Elment. Azután Klara is elment, visszatért Makarskába, oda, ahol az otthona van, és Luka is — különös, hogy csak Zágrábban ismerkedtek meg, ez mindig foglalkoztatta Lukát, mintha azonos gyökereik inkább elválasztották volna őket egymástól, semmint összekötötték volna kettőjük sorsát -, és most itt áll, és Klara ott áll előtte, mintha mi sem történt volna, és egyáltalán mit keres itt, az állomáson, és honnan tudott az ő érkezéséről, és arról, hogy mikor érkezik? —
Mit szólsz hozzá, Dorice?
André úgy ejti ki a „Dorice” szót, mint Dora édesanyja annak idején, amikor Dora még gyerek volt, és még most is olykor, különösen, ha akar tőle valamit. Dorának azonban fogalma sincs, miről beszélt André, és hogy mit vár tőle most. Így hát zavartan elmosolyodik, és éppen rá akar kérdezni, amikor André hevesen megöleli, és a fülébe suttogja: „Je t’aime, je t’aime”. Mintha bármi eldöntetett volna. Amíg Dora nem volt jelen. —
Ana elárulta, hogy ma jössz. — Azután még egy mosoly. Lukán pedig egyszerre olyan leírhatatlan fáradtság vesz erőt, hogy ő is
csak mosolyogni tud, bár csak egy halvány, rövidke mosolyra futja, de mégis. Csak az ágyára tud gondolni, egy hosszú, kiadós alvásra vágyik. Egyedül akar lenni. Kiveszi a táskáját a kellemetlen szagú busz csomagtartójából, és elindul. Klara mellette lépked, fedetlen jobb karja — nyár van - olykor hozzáér az övéhez, amely kevésbé fedetlen, de itt-ott mégis az. Így haladnak egymás mellett, mintha összetartoznának, még ha nem is találkoztak évek óta. És ezekből a külön töltött évekből több van, mint az együtt töltöttekből azelőtt.
Luka táskája régi és sötétkék, és már sok buszozást megért, de Luka nem szégyelli, és nem rejtette bele egy reklámszatyorba. Soha semmit nem akar többé elrejteni. Klara keze hozzáér a karjához, és egyszerre ott van. Csak úgy, akarata ellenére. A múlt. Amit már lezártnak hitt.
LUKA LÁTJA A FIATAL NŐT,
aki épp most lép be az ajtón. Fekete haja hosszú és
hullámos. És csillogó. Mint a makréla sötétkéken fénylő pikkelyei, a makréláé, amelynek folyamatosan mozognia kell, hogy el ne süllyedjen — ennek a hiányzó úszóhólyaghoz van talán köze, Luka nem tudja pontosan. Ugyanúgy ez a magas, karcsú nő is állandóan mozgásban van, még akkor is, amikor nem mozog, és Luka nem tudja levenni róla a szemét. Attól fél, még elsüllyed. Dora várakozással telve lép be jó barátja, Christian galériájába — nem kapott meghívót, és nem tudja, mit fog látni -, és körülnéz. Magas fiatalember áll az improvizált bárpultnál, és őt figyeli. Dora nem zavartatja magát. Leveszi a kabátját. Nem akarja, hogy André segítse le, amíg ez a magas fiatalember őt nézi. - Mi a baj, Dora? — csodálkozik André. A házassági ajánlat óta Dora úgy érzi, mintha a férfi állandóan szemmel tartaná, mintha nem igazán bízna benne. - Mi a baj, Dora? - kérdezi újra. Dora nem mond semmit, csak a fejét rázza, amely egyszerre mintha hol megtelne, hol kiürülne, mint egy szivacs, mintha fel lenne fújva akár egy léggömb, mintha forró lenne és könnyű és reszketős és átlátszó. Lehunyja a szemét. Így marad. Hullámokban
rohanják meg a képek. Szinte elborítják. - Mi történt, Dorice? — kérdezi André harmadjára is. Most már türelmetlenül. Luka nem mozdul. A kis bárpultnak támaszkodik, és visszatartja a lélegzetét. Attól fél, hogy a fiatal nő esetleg eltűnhet, ha ellazítja az Izmait, és levegőt vesz. Addig bámulja, míg megfájdul és könnybe lábad a szeme. Azután semmivé foszlik az emlék, és Luka a bárpult mellett a földre hanyatlik. Még számolni sincs ideje. Lassan tűnik el a külvilág. Mint egy monográfia képei, melynek lapjait lassan, egyenként engedi ki ujjai közül. Dora az első, aki odasiet az ájult férfihoz. Már látta ezt egyszer. Átélte. És tudja, mit kell tennie. Leguggol tehát, parányivá zsugorodik. Tágra nyílik a szeme, arca pedig teljesen elsápad, mintha másból lem állna, csak két nagy szemből. A fiatalember fölé hajol, és még mielőtt Christian, aki meghívta őt ennek a „tehetséges horvát művésznek” a kiállítására, a másik oldalon letérdelhetne és felemelhetné a férfi lábát, Dora megcsókolja a halványpiros ajkakat. — Dora! - kiált fel André rémülten. Most nincs idő becézgetni! Luka halk hangot hall az arcához közel: — Te vagy az én Csipkerózsikám, csak az enyém, ébredj fel, királyfi, te vagy az én királyfim, csak az enyém... - Azután más hangok és szavak is eljutnak a tudatáig, és zavartan, kimerülten kinyitja a szemét, és a nő szemébe néz, a nő mosolyog, Luka ajkai
némán
mozognak,
nem
tud
megszólalni,
ezért
halványan
visszamosolyog, és bizonytalanul felemeli a karját, a nő arca felé nyúl, megérinti hosszú, fekete haját, és a nő még egyszer, egészen halkan, olyan halkan, hogy csak a szája mozog, elsuttogja: — Te vagy az én királyfim.
- El SEM TUDOM HINNII
—
Le sem tudom venni rólad a szemem.
—
Én sem rólad.
—
Gyönyörű vagy.
—
A szemed. Mindig is üldözött.
—
Nem tudom, mit mondjak.
—
Hihetetlenül jók a képeid!
—
Igen, nem rosszak.
—
Már annak idején is fantasztikusnak találtam őket.
—
De hiszen akkor még gyerekek voltunk.
—
És most egy saját kiállítás Párizsban!
—
Már tizenhat éve!
Az élet csak ebben a pillanatban létezik. Időtlen. Dora pontosan tudja. Az emlék nem más, mint a megélt és a hallott dolgok koktélja, és a pohár cukorba mártott szélére egy citromszeletet tűztek. Csak nehezen lehet elválasztani egymástól az összetevőket. De ez a férfi. Ez Luka. Már akkoriban is kész festőművész volt. Festett róla egy képet. Állandóan festett. Dóra mindenre emlékszik. Mindenre,
amiről azt hitte, elveszett! Ez itt Luka! A kisfiú, akinél mindig ott volt egy doboz színes ceruza. És nézzenek oda, most saját kiállítása van Párizsban! Dora ott ül vele szemben, de tulajdonképpen benne ül. Egészen mélyen. A múltban. Ez Luka! -
Hogy vagy?
-
Színésznő lettem.
-
Tényleg?
-
Én játszom Cordeliát.
-
Az jó?
-
Telitalálat.
-
Most mihez kezdjünk?
-
Fogalmam sincs.
-
Akkor egyszerűen maradjunk itt.
-
Oké.
-
Van időd?
-
Végtelen sok időm van.
-
És az a férfi ott?
-
Melyik férfi?
-
Amelyik folyton téged bámul.
-
Nem ismerem.
-
Egészen biztos vagy benne?
-
Nem ismerek ott semmilyen férfit.
-
De...
-
Truffaut meghalt.
-
Kicsoda?
-
Truffaut.
-
Nem ismerem.
-
Néhány hete.
—
A barátod volt?
Luka ki akarja nyújtani a kezét, hogy megérintse Dorát, a fehérborét, amely egzotikusan csillog a pult vörös fényében, de fél. A keze szünet nélkül reszket. Ez a félelem ugyanis hatalmas. Hogy mitől fél, azt nem tudja. Már nem attól, hogy Dora elsüllyed, ez biztos. Dorának egyszerűen ott keli ülnie továbbra is, és őt néznie, és a száját mozgatnia, és soha nem szabad abbahagynia a mosolygást, a beszélgetést és a kérdezősködést. Miközben ő Dora hasára teszi a kezét. Talán attól fél, hogy az a férfi odajön hozzájuk, és elveszi őt tőle. Mielőtt még levetkőztethetné. Bár Dora nem is ismeri, hiszen ő maga mondta. Mostantól mindig itt marad, itt ül majd gyönyörűen, mosolyog Lukára és beszélget vele. Luka teste önálló életre kel, és Luka semmit sem ért. Pedig minden világos. —
Félek.
—
Mitől?
—
Nem tudom.
—
Gyere, mondd el.
—
Attól a férfitól ott.
—
De hiszen ez nevetséges.
—
És ha idejön, és elvesz tőlem?
—
Nem teheti meg.
—
Jó, hogy legalább ezt tisztáztuk.
—
Igen.
Dora könnyeket pillant meg Luka szemében, és mosolyog, mert az élet csodálatos. Luka. Ez volt hát a név! És minden értelmet nyer. Dóra várt, és Luka eljött, egy igazi férfi, nem egy kilencéves kisfiú, akinek még várnia kell, amíg rendesen kifejlődnek az izmai, nem, olyannak néz ki, mint akit nem szabad elengedni, Dora keze tehát izzadni kezd, és most minden rendben van, és az élet végre
elkezdődhet. Már érzi a férfi száját a bőrén, és több ezer vadul csapkodó pelikánszárnyat — nemrég látott egy dokumentumfilmet a tévében -, amint meghódítják a gyomrát, és minden világos, és jó, hogy nemet mondott Andrénak, azt mondta neki, „Non" és André úgy értette, hogy nem sürgős, van még idő. És most mindennek vége, vége a várakozásnak, nincsenek többé titkok, és minden a helyére kerül, néhány hónap múlva itt a premier, és Luka is itt van, és olyan pokolian jól néz ki, és az élet tele van izgalommal. És annyi év telt el, és most is ugyanolyan érzés, de egyidejűleg mégis más, és az egy másik élet volt, pedig nincs is másik élet, és ez olyan elképzelhetetlen, és Luka itt van. És Dora már nem egyszerűen izzad: szakad róla a víz. — Tűnjünk el innen.
DORA KINYITJA AZ AJTÓT,
és Luka belép a lakásába. Tesz néhány lépést, Dora
pedig bezárja mögötte az ajtót. Luka megfordul. Dora leveszi a kabátját, felakasztja, de a kabát leesik a fogasról, és Dora ott hagyja a földön. Nem képesek máshová irányítani a tekintetü- ket, csak egymásra. Dora tesz egy lépést Luka felé. Luka a légzésére összpontosít. Számol. Dora a tenyerébe fogja a férfi arcát, és olyan közel hajol hozzá, hogy Luka alig látja a lány arcát. — Lélegezz - hallja, és engedelmeskedik. — Lélegezz — hallja, és hirtelen úgy érzi, mintha repülne. Mint egy sirály, amint a forró levegőben lebeg, és a tenger fölött siklik, anélkül, hogy megmozdítaná a szárnyát, magabiztosan és félelem nélkül — a levegő tartja a magasban. És minden, ami történik, olyan természetesen és magától értetődően történik, még akkor is, ha az első pillanatban véledenül összekoccan a foguk, és egymáshoz ér az orruk, a helyét keresve. És még akkor is, ha nevetni kénytelenek, mert összeakad a karjuk, és a kezük nem találja meg elsőre a sok réteg ruha alatt — november van! - a másik bőrét, és nem tudják, hogy éppen hol vannak, és pontosan min is fekszenek, hogy ez vajon egy Jules Verne-regény megfizethetetlen, lefoglalhatalan utazása, ahonnan értelmes ember soha vissza nem akarna térni.
Meglehetősen sötét van a lakásban. Csak az erősen kivilágított, forgalmas utca fénye szűrődik be az ablakon. De Dorának és Lukinak vagy macskaszeme van, vagy mindketten vakok, akik évtizedekkel korábban megtanulták, hogy más érzékszerveikre kell hagyatkozniuk. És az ajkaik fáradhatatlanok. Testük egymásba fonódik. Elválaszthatatlanok. És ha alkalomadtán fájdalmat okoznak egymásnak, attól csak még jobban vágynak a másik bőrére. Úgy vágynak a horzsolásokra és a kék foltokra, mintha azok kitüntetések lennének. Büszkén hordozzák őket. És minden új, soha át nem élt, és mégis minden olyan valódinak tűnik. Vagy éppen ezért. Dora röviden és mélyen felsóhajt. Luka még szorosabban zárja a karjába. Úgy tartja, mint egy mentőövet. -
Mi van? — Dora nem bánná, ha több levegőhöz jutna, ez hal-
latszik is a hangján. -
Most végre felnőttünk.
-
Meghiszem azt.
-
És én...
.. .szeretlek csak téged mindig téged egész életemben te vagy a levegőm a szívverésem végtelen vagy bennem te vagy a szemem elé táruló tenger te csalogattad hálómba a halakat te vagy a nappalom és az éjszakám és az aszfalt a talpam alatt és a sál a nyakam körül és a bőr a testemen és a csont a bőröm alatt és a hajóm és a reggelim és a borom és a barátaim és a reggeli kávém és a képeim és a képeim és a nő a szívemben és a nő a nő a nő... -
Mi van?
-
Semmi. Elzsibbadt a karom.
-
Nem baj.
-
Mi történt itt?
-
Szerelmeskedtem veled. Egy tökéletesen idegen emberrel. — És
Dora ismét nevet. -
Annyira azért nem vagyok idegen.
-
Igaz. De az ezer éve történt, kisgyermekek voltunk, semmit sem
tudtunk. -
Tévedsz. Én már akkor is tudtam mindent, amit most tudok.
Mindent. -
Ezt is? — Dora felemeli a fejét, és kíváncsian rásandít,
miközben ujjai végiglopakodnak Luka bordáin. Luka libabőrös lesz. - És ezt? Dora Luka hasára tapasztja a száját, és még mielőtt a nyelvével hozzáérne a férfi bőréhez, Luka felnyög, és finoman eltaszítja magától. -
Szeretlek.
Ilyen egyszerű az élet. -
Én is szeretlek.
Ilyen egyszerű az élet. A sötétség lassan eloszlik, és Párizs szürke, ködös novemberi reg- gelre ébred. És mindenki kimondta: „Szeretlek.” -
És mi van azzal a férfival a galériából?
LUKA három hónapot tölt Doránál Párizsban.
-
Nem akarok elmenni - mondja Luka másnap reggel. Dora a kar-
jában fekszik. A világon minden a lehető legnagyobb rendben van. -
Soha többé nem mehetsz el - hangzik fel Dora álmodozó hang-
ja, valahol Luka vállánál. -
Én még soha nem mentem el.
- Az az egy alkalom nem számít, még gyerek voltam, és nem volt más választásom. - Dora úgy érzi, mindjárt elalszik. -
Lehet, de én mégis maradtam, és te mentél el, és ennek soha
többé nem szabad előfordulnia. -
Rendben, megegyeztünk. És az sem fordulhat elő soha, hogy te
elmész, még akkor sem, ha eddig soha nem mentél el. - Dora hangja alig hallható. -
Rendben.
-
Nagyszerű.
-
És hogyan csináljuk? Mihez kezdünk most? - Luka hangja sok-
kal éberebb, mint Doráé. -
Alszunk.
Úgy is tesznek.
Luka Doránál lakik. -
Tetszik a lakásod, olyan nagy és meleg. És mindig olyan jó illat
van. - Luka zsebre dugott kézzel körbejár, és mindent megérint a tekintetével. -
Ez én vagyok. Az én illatomat érzed. Az illatomat, amikor veled
vagyok. — Dora követi, ő is zsebre dugja a kezét. A Lukáéba. — De hogy nagy lenne? Hiszen csak egy diáklakás. Luka nevet. —
Mi van?
—
Neked fogalmad sincs, milyen egy igazi diáklakás, és hogy hány
ember szokott együtt lakni egy olyan helyen. — Luka megfordul, a szemébe néz, a tekintete tele van gyengédséggel. Sőt, csodálattal. Mintha Dora tudatlansága valami nagyon értékes és egyszeri dolog lenne. Luka Dora ágyában alszik. Igazi franciaágy, másfél személyes. Luka sosem értette ezt: mi az, hogy másfél személyes, az meg miféle személy?! De az ágy kényelmes, és óhatatlanul is egész éjszaka egymáshoz ér a testük. —
Még soha nem tudtam senkivel így elaludni, egymást ölelve,
összefogódzva. Soha nem éreztem még más ember leheletét a nyakamon. - Akkor új emberré váltál, mégpedig rekordidő alatt. - Dora mosolyog, és megcsókolja. -
Nem, újra a régi lettem, az, aki mindig is voltam. De nélküled...
-
Pontosan, ezt jegyezd meg: nélkülem már csak három pontocs-
ka van. — Egymásra néznek, és mindent értenek. Luka olykor felébred Dora ágyában, és nem tudja pontosan, hol is van. Azt hiszi, még Zágrábban van, valamelyik nő ágyában, akit
előző este ismert meg, de azután az orra is felébred, és érzi Dorát, a nő színházillatú haját, rózsaillatú bőrét - ez az éjszakai krémje, Dora szerint egy színésznőnek jobban kell figyelnie magára és a külsejére, mint a többi nőnek —, és mindez néhány másodpercbe telik csupán, ét Luka Dora felé nyúl, megfogja, és van úgy, hogy Dora ilyenkor valami érthetetlent mormol Lukának, vagy álmai valamely más látogatójának, vagy éppen csókolgatni kezdi őt, és félálomban, félig lehunyt szemmel szerelmeskednek. Luka Dora kis étkezőjében eszik. -
Finom — mondja Luka, és szed még.
-
Igen, jól főzök, amikor kedvem van hozzá. - Dora teli szájjal
beszél, mindketten nevetnek. Sokat nevetnek. Még soha nem nevetett ennyit két ember együtt. -
De mi a neve?
-
Ezt én magam találtam ki.
-
Akkor is kell, hogy legyen neve.
-
Miért? A te képeid közül mindegyiknek van neve?
-
Természetesen. Név nélkül nem megy, el sem tudnám adni
őket. -
Én viszont egyáltalán nem akarom eladni a kulináris kreáció-
imat! — És megint kitör belőlük a nevetés, és ez így megy tovább, csak nevetnek és nevetnek. Mintha a fejük és a szívük ismét hat- és kilencéves lenne. Legfeljebb. -
Annak nincs semmi jelentősége! Ha nekem holnap el kell árul-
nom a csodálóimnak, vásárlóimnak és újságíróimnak, akik soha nem hagynak békén, hogy mi a kedvenc ételem, akkor mit mondok nekik? Hát, tudja, van egy olyan étel sok zöldséggel és kecskesajttal, és ahhoz jön még rizs, és a szósz egészen sötét színű, valószínűleg
paradicsom és vörösbor... — Luka beszéd közben mókás fintorokat vág, szándékosan túljátssza a szerepét, és megint csak nevetnek. - Na, jó, ha így gondolod, akkor elnevezem ezt az ételt, aminek még receptje sincsen, ’Lukazzoni’-nak, k-val írva, természetesen! - Azzal Dóra meghajol, Luka tapsol, és mindketten boldogok, még boldogabbak, mint annak idején, amikor hat- és kilencévesek voltak. Luka sétálni megy Dorával a városba. Dora mindennap kitalál egy újabb útvonalat, melegen felöltöznek, már lehullott az első hó, de ők kivörösödött orral és átfagyott állkapoccsal dacolnak a hideggel. Itt persze vége a sok nevetésnek! Az ember orra úgy megfájdul a hidegtől, hogy legszívesebben levegőt sem venne. Ami természetesen problémát okozhatna. Megdörzsölik tehát inkább egymás fülét, és egymás arcába lehelik a meleg levegőt. Dora újra és újra megpróbál elbújni Luka dzsekijében, de olyankor többnyire felbuknak, és nem ritkán a kemény földön landolnak. Azután nevetni próbálnak, de nem megy. Minden megfagyott. Kőkeményre. Nincsenek többé érzések. Kifújt, vége. Ezért megszaporázzák lépteiket, és bemenekülnek a melegbe. Az ég azonban olykor nem annyira szürke, és a nap is előbukkan, és már csak néhány felhő van, amely elé tolakszik, és akkor Dora és Luka cinkosan egymásra néznek, kissé zavartan, amiért kölcsönösen rajtakapták egymást. De mégis! -
Ott, Le Penseur!
-
Oh Iá Iá, kissé elszabadult a fantáziája, mademoiselle!
-
De ha egyszer úgy van, nézd csak meg gyorsan, mielőtt még a
szél magával viszi vagy átformálja! -
Igen, például egy katedrálissá, amelynek megsérült a tornya,
valószínűleg egy bombatámadás során.
-
Nem kell történeteket kitalálnod, ezek formák, nem pedig ese-
mények! Még hogy egy katedrális! Nem találhatsz ki csak úgy valamit, hasonlítania kell, különben nincs is szükség felhőkre, elég, ha... -
Már emlékszem! Pontosan, mint akkor!
-
Hogyhogy pontosan, mint akkor?
-
Ha nem neked van igazad...
-
Hogyhogy nem nekem van igazam?
-
... akkor vagy szomorú leszel és bőgsz...
-
Nem is bőgök, sosem szoktam sírni!
-
.. .vagy dühbe gurulsz, és nem akarsz többé velem játszani.
-
Olyan gyerekes vagy, ez akkora marhaság, nem tudom elhinni,
hogy tényleg ezt gondolod! - Dora elfordul, és gyors léptekkel, lehajtott fejjel elsiet. -
Na, erről van szó. Már megint. - Luka felnevet, és Dora után
kiált: - Elmegyünk úszni? A sziklához? Luka hagyja, hogy Dora legyen az idegenvezető, és mindent elmagyarázzon. Először a montmartre-i temetőt mutatja meg neki. Hosszú órákat töltenek ott: Dora azt akarja, hogy Luka megnézze az összes híres, számára általában ismeretlen ember sírját, nem tud betelni ezekkel a hűvös, szürke kövekkel. Dora szája tele van nevekkel, amelyek már csak azért is nagyszerűen hangzanak, mert ő mondja ki őket. Azután következik szép sorjában a többi nevezetesség, és ezeknek, mint mindenki tudja, se vége, se hossza Párizsban: mintha az egész város csak és kizárólag híres épületekből és csodálatos emlékművekből állna! És mintha minden ajtó mögött lezajlott volna valami történelmi esemény, és mintha minden házban született volna egy-egy híres személyiség! Luka már a másnapra tartogatott titkok
gondolatától is fáradtnak érzi magát, amelyek nem is titkok többé, hiszen megtalálhatók a számtalan útikalauz mindegyikében, de egyben egészen biztosan. És néha azt kívánja, bárcsak ne kellene semmit tennie, bárcsak lehunyhatná a szemét, hogy saját maga alkotni hasson képeket a képzeletében. Végül azonban mégsem tud ellenállni az egyedülálló város bájának, és a rabjává válik, akárcsak Dora és több millió ember a világon. Pedig neki csak egy dolog számít: az, hogy ez Dora városa. Luka hazavárja Dorát, amikor Dora a színházban van. Néha kénytelen hagyni, hogy egyedül menjen el, megcsókolja, ideiglenesen utoljára megöleli, még egyszer megérinti a fürtjeit, és nézi, amint Dora eltűnik az ajtóban vagy a színház épületében, amikor elkíséri odáig. És ekkor szinte megáll az élete. Nem marad más számára, csak az órára vetett számolatlan pillantások, miközben az óra mindig úgy tesz, mintha megállt volna. Felhasználhatná ezt az időt arra, hogy például felhívja az apját vagy Anát. Hogy elmondja nekik, mi történt. De nem akarja. Azon meg főképp nem akar gondolkodni, hogy miért nem teszi. Ezért nézi inkább az órát, amely nyilván már megint megállt. Ekkor azonban, az egyedüllétnek ezekben a fölösleges óráiban, egy napon felfedez valakit, aki segít megfeledkezni a várakozásról. Pablo Nerudát. Luka még soha nem hallott erről a költőről, Dora könyvespolcán talál rá. A kapitány verseire és a Száz szerelmes szonettre. Luka soha nem értett a költészethez. Soha nem mutatott iránta érdeklődést. De ezek a versek úgy hatnak rá, akár a jugo, az esős déli szél odahaza, Horvátországban, amitől az embernek szinte eláll a lélegzete. És mégsem képes tőle szabadulni. Újra meg újra szembefordul a széllel, hogy az megérintse, hogy átkarolja.
Megfoszthatsz a kenyértől, kényed szerint, megfoszthatsz a levegőtől, de a nevetésedtől meg ne fossz. Ilyen egyszerű is lehet a költészet. Luka nem is sejtette ezt. Szomjazva találkoztunk, /szerelmem, /egymásból ittunk vizet és vért, / kiéhezve találkoztunk, / és martuk egymást, mint a tűz, / sebeket égetve egymás húsába. Ilyen érthető és világos. Ám ha minden nap minden órájában úgy érzed, / könyörtelen gyengéd- séggel / rendeltek nekem. / Ha minden nap / engem kutatva nyílik virág az ajkadon, / ó, szerelmem, ó, szívem, / bennem tüzed mind lángra lobban / bennem semmi ki nem huny, nem lesz a felejtésé, / szerelmem szerelmedben erősödik, / s míg élsz, anélkül tarthatod karodban, / hogy az én karom elbocsátaná. Luka egymillió százalékig biztos ebben: Ne- rudának ismernie kellett őket, őt és Dorát, és bizonyára csak nekik írta ezeket a verseket. Spanyolul akar tanulni. Neruda nyelvén akarja olvasni ezeket a sorokat. Alig várja, hogy Dora hazajöjjön, akkor majd kölcsönösen felolvassák egymásnak a költeményeket. Olyan lesz, mint egy végtelen beszélgetés. Luka gyakorolja Dorával a lány szerepét. És Dorának a könnye is kicsordul, úgy nevet. -
Ez nem megy neked, nem tudsz franciául! — Azzal
végigcsókolja Luka száját, minden kis nevetőráncot és minden sarkocskát. -
Már hogyne menne, most figyelj! — És egy sor hangot
produkál, amelyeknek semmi értelmük sincs, és soha nem is lesz értelmük, nagy Igyekezetében már szinte énekel, hátha akkor franciábbul hangzik. És Dorának a könnye is kicsordul, úgy nevet. -
Jól mondtam, nem?
Dora szerelmes pillantást vet rá, és megcirógatja az arcát. -
Egyébként pedig nem is kell tudnom franciául, csak a te szava-
idat kell követnem ahhoz, hogy súgni tudjak, ha esetleg szükséged
lenne rá. — Azzal az előtte fekvő, érthetetlen szövegre mered, és két szemöldöke között hosszú ránc keletkezik. — Jó. Akkor mire vársz? Indulás, mon capitaine! És ne légy velem szigorú, ha kifelejtek egy szót! - Majd meglátod, milyen kíméletlen vagyok! Rettenetes lesz a büntetés, jobb, ha vigyázol... — És mit csinálnak? Természetesen nevetnek. Mintha a nevetés valami gyógyíthatatlan betegség lenne. Luka eljár Dora próbáira. Igen, néha Dora megengedi. Olyankor Luka a nézőtéren ül, egészen hátul, szinte a legutolsó sorban, és Dorát hallgatja. Úgy érzi, mintha ez valamiféle különleges jutalom lenne, még ha nem is ért túl sokat — természetesen tudja, miről szól a darab, de nem érti, mit mondanak a színészek a színpadon! Ez mindenesetre a legkevésbé sem zavarja, mert láthatja, hallhatja, csodálhatja Dorát, sőt, még kissé féltékeny is lehet az öreg királyra, aki a végén nagyon sokáig a karjában tarthatja. A féltékenység egészen új érzés Luka számára, különösen, ha nőkről van szó. Mert még nagyon jól emlékszik Dora első napjára az óvodában, és álomszerű, semmihez sem hasonlítható, makulátlan táskájára, amelynek látványával nem tudott betelni. Akkor féltékeny volt. Habár azt inkább irigységnek lehetne nevezni. Igen, ő is meg akarta kapni azt a táskát, nem zavarta, hogy Doráé. Most viszont zavarja, hogy az az idős férfi egyszerűen csak úgy hozzáérhet Dorához, sőt, hozzá kell érnie! Hogy ez a munkájához tartozik. Luka nagyot nyel. Mi jöhet még? Csókok, becézgetés, ágyjelenetek!!!??? Hirtelen rosszullét tör rá, ki kell menekülnie a férfivécébe, hogy vizet fröcsköljön az arcára. Hideg vízcseppekbe fojtja a szemét, hogy ne kelljen többé ilyen képeket látnia. Képeket, amelyek csak az ő fejében léteznek.
-
És? Milyen volt? Milyen voltam? Hogy tetszett?
Luka válasza hosszú hallgatás. Azután átkarolja Dorát, és szorosan magához öleli. -
Én is szeretlek, ljubavi moja jedina.
Christian segítségével Lukának még egy kis műtermet is sikerül kibérelnie, ahol naponta több órát fest. Igen, sikerül, és Luka végtelenül boldog. De csak akkor fest, amikor Dora nem ér rá, amikor nincs ideje az ő számára. És talán éppen azért, mert Dorának csak ritkán nincs ideje a számára, Luka gyorsan fest, nagyon gyorsan. Még soha nem festett ilyen gyorsan. Akár behunyt szemmel is tudna festeni, olyan könnyedén tör elő belőle a kép, mintha egy fénykép lenne, és csak egy gombot kellene megnyomni ahhoz, hogy elkészüljön. El van ragadtatva ettől az új módszertől, ahogyan mostanában tölti meg színekkel a vásznat. Ez hatalmas meglepetés, és Luka szereti a meglepetéseket, a kész festményt szemléli, és még soha nem látott ehhez foghatót, valami leírhatatlan dolog jön létre a szeme láttára az alapozó-, lapos-, szőr- és körecsetek nyomán, és még ha Luka nem is tudja mindig pontosan, mi az, azt tudja, hogy jó, sőt, nagyon jó. Akárcsak az új élete. Tudja, hogy ebben a pillanatban mindene megvan, amit valaha elérhet. Christian segítségével Luka két képet el is tud adni. Nehéz szívvel. Mert ez a két festmény a két kedvence, a szíve gyorsabban ver, amikor rájuk néz, és az egyiket feltétlenül Dorának akarta ajándékozni. De a vásárló kifejezetten ezt a kettőt akarja, és Luka beleegyezik, mert a pénz is kell, neki, Dorának, mindenre, ami még előttük áll: sok dolog áll még előttük, ezt egészen pontosan érzi, és ezért fel akar készülni, pénzben nem szenvedhetnek
hiányt, semmi sem üthet ki balul csak azért, mert nincs pénzük, abszolút semmi. Luka bízik benne, hogy minden képét el tudja adni Párizsban, tehát megbízza ezzel Christiant. —
Semmi ne maradjon, mire visszamegyünk a tengerhez, add el
az összeset! Christian meg van döbbenve, kérdőn vonja fel a szemöldökét, amelyből egy egészen vékony vonal kivételével egyenként húzkodta ki a szőrszálakat fogadásból, ostoba, értelmetlen és gyerekes fogadás volt, amilyet csakis agglegények kötnek. —
Dora elhagyja Párizst?!
—
Persze, a premier után, amikor... Nem tudom, azt hiszem, igen.
- Luka bizonytalan pillantást vet a barátjára, abban reménykedve, hogy az egyetért vele. - Te mit gondolsz? Eljön velem? —
Nem tudom. De képtelen vagyok elképzelni. - Christian őszin-
tesége úgy kólintja fejbe Lukát, mint az egyliteres fekete festék. De Christian ott van, és valamennyire kiismeri magát Luka menekülési útvonalai között, ezért barátja karjára teszi a kezét. —
Folytasd csak a festést, nem lesz semmi baj.
Luka tehát fest, Christian eladja a képeit, Dora boldogsága pedig határtalan. Luka kiállításokra és múzeumokba jár. Hol egyedül, hol Dorával együtt. Dora nagyon jól kiismeri magát a festmények között. Órákat töltenek a Louvre-ban, mégpedig szinte mindennap. Ott állnak vagy ülnek a nagy történelmi korszakok mesterművei előtt, és hallgatnak. Minden szó fölösleges. Különösen Jean Walter és Paul Guillaume gyűjteményének impresszionistái bűvölik el őket az idén újra megnyílt Musée de l'Orangerie-ben. Ez a sok név! Luka mindet ismeri, olyanok, mint a régi barátok, mintha
egész életében ott lettek volna mellette, támogatták, irányítgatták volna. Luka szinte eksztázisba esik. Dorának fáj, ahogy a kezét szorítja, de nem szól. Tudja, milyen, mikor az ember az érzelmek hatására vakká, némává és süketté válik. Elkápráztatottá. Megszállottá. Szenvedélyektől űzötté. -
Én is közéjük tartozom — mondja Luka halkan. — Közéjük tar-
tozom. Luka kedélyes kis éttermekbe jár Dorával vacsorázni. Általában remek a konyhájuk. Művészet ez az étkezés. A képeire emlékezteti Lukát, azokra a különleges színkeverékekre, amelyeket időnként a puszta véletlen hív életre, de amelyekből azután mégis, vagy talán éppen emiatt, felejthetetlen alkotások születnek. Luka mindent kipróbál, mindenre kíváncsi. Megpróbál önállóan rendelni, és a pincérek — az étterem kategóriájától függően — mosolyognak, kuncognak, nevetnek vagy éppen megsértődnek, amikor kimondja az ételek nevét. Bár franciásan hangzik — Luka muzikális, és persze már hosszú ideje itt van! -, mégsem jelent semmit, a világon semmit. Éhen halna, ha nem lenne Dora, ez a helyzet. -
Mi lenne velem nélküled?
-
Meghalnál.
És mindenki számára minden világos. Dora megajándékozza Lukát egy spanyol nyelvű Neruda-kötettel. Luka megismerkedik Dora legjobb barátnőjével, Jeanne-nal. És Papouval, naturellement. Négyesben indulnak sétára a Parc Monceau-ba, a fiatal hölgyek vicces történeteket mesélnek neki a
gyerekkorukról, és sokat nevetnek, és Luka irigykedik, szívesen osztozott volna ő is az élményekben. És bár Papou már nagyon öreg, és alig tud mozogni, Lukának nem nehéz elképzelnie, milyen vad és féktelen volt a maga idejében. Képek rajzolódnak ki a képzeletében, közülük néhány később, a műteremben születik újjá. Az egyiket Jeanne-nak ajándékozza, a másikat Dorának. —
Dora soha nem beszélt rólad. Pedig én vagyok a legjobb barát-
nője! —
Egyszerűen elfelejtettem Lukát. - Dora nem hazudik. Szerel-
mes tekintettel néz Lukára. —
Nem akartál rám emlékezni — javítja ki Luka.
—
Ezt nem értem. — Jeanne kettőjük között ül a kávézóban, és
egyikről a másikra néz. —
Túl nagy fájdalmat okozott volna rágondolni. Azt hittem, nem
élném túl. Így hát elfelejtettem. — Dora hangja megbicsaklik, és Luka aggódva pillant rá. —
De most itt vagyok. És maradok is. — Kinyújtja a kezét az asztal
fölött, megérinti Dorát, mire ő Luka tenyerébe fekteti az arcát. Dora behunyja a szemét. Mosoly fut át széles száján, akár egy enyhe szellő. —
Bolond történet — sóhajt fel Jeanne, majd rendel még egy po-
hár bort. Nem is, inkább egy üveggel! Mindannyiuknak. Luka és Dora meglátogatja Dora édesanyját. Nem, ezt nem hiszem el!!! Mint egy regényben! Simán kiadnám! Sőt, még fel is ismertelek volna, tényleg. Még mindig látom benned azt a kisfiút, a szemedben, igen, főleg a szemedben. Emlé- keztet engem valakire, Dora, kire emlékeztet a szeme, olyan zöld, olyan mély és tiszta zöld? Dora, te mit gondolsz? És a képeid, egyszerűen fantasztikusak, nemes egyszerűséggel szólva: mintha egy
másik világból származnának! Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy kis monográfiát a műveidről? Megoldható lenne. Nos, még mindig alig tudom elhinni. Ennyi év után, ilyesmi nem történik meg mindennap. Gyerekek, jegyezzétek meg, ez valami teljesen egyedülálló dolog. Amikor elmeséltem Marcnak, lelki rokonságnak nevezte, feltétlenül meg kell ismerned, Luka, kitűnően megértitek majd egymást, hiszen mind művészek vagytok! Dora, képzeld csak el, mind művészek vagytok! Annyira örülök, hogy viszontláthatlak. Ha arra gondolok, milyen volt annak idején, hogy milyen elválaszthatatlanok voltatok, mint két túlfőzött tészta, úgy tapadtatok egymáshoz! Pompás! Többször össze kellene jönnünk, közös programokat kellene kitalálnunk. Annyira boldog vagyok, hogy ismét egymásra találtatok. Ez így van jól. Nemes egyszerűséggel szólva így van jól. Akkoriban úgy gondoltam... De mindegy, ne is beszéljünk erről, most, hogy ismét minden rendben van. Igen, Dorkám, akkoriban, nem volt egyszerű... Luka és Dora meglátogatja Dpra édesapját. És miután Ivan megitta a második konyakot, zavartan elmosolyodik. —
Nos, ez igazán szokatlan történet, gyerekek. - Azzal tölt magá-
nak egy harmadik pohárral. Nagyvonalúan bánik a drága folyadékkal. Tényleg nem kér? — fejével az üveg felé biccent. —
Nem, köszönöm. Csak bort iszom, de most azt sem, nem szeret-
ném nevetségessé tenni magam ön előtt... — Luka mosolyog, kissé ő is zavarban van. Dora keze után nyúl, és finoman megszorítja. Ott van. Minden rendben. —
Most mik a szándékai? Mit tervez? — Ivan visszaül a régi
fotelbe, amely tizenhat évvel ezelőtt vadonatúj volt, és nagyon divatos. Ma
se nem új, se nem divatos. És Dora tudja, hogy éppen ezért illik nagyon jól az apjához, és ez fáj neki. —
Nem tudom. - Luka Dorára néz, és mosolyog. - Még nem
beszéltünk erről. - És Dora visszamosolyog rá. És ha nem lennének olyan nagyon szerelmesek, már szinte émelyítő lenne ennyi mosolygás. —
Kérdezz valami egyszerűbbet, tatai — Dora igyekszik az apja
társaságában nem elszomorodni. Megpróbálja tehát legyőzni a vigasztalanság érzését, ez megy neki, ez az ő métier-je. Luka tudja ezt. De ezért a mostani teljesítményért bizony nem kapna Palme d’Ort. - Meddig marad még Párizsban? — Ivan rájuk néz, mintha azt akarná mondani: na, így már könnyebb? Dora nevet, feláll, és csókot nyom apja arcára. Luka a fejét ingatja, tekintetét a fehér szőnyegre szegezi, melyen sok minden nyomot hagyott már. —
És mit szói az indiai mérgesgáz-katasztrófához? Négyezer-öt-
száz halott, egészen felfoghatatlan! És Luka szereti Dorát. Egész életével. Ezt a szerelmet Luka semmihez sem tudja hasonlítani. Semmihez azok közül a dolgok közül, amiket ismer. A kisfiúra gondol és az ő legjobb barátnőjére, annak idején, amikor még nem tudta, hogy az emberek eltűnhetnek, egyszerűen csak úgy. Még ha be is jelentik előre. Az nem változtat semmin. Mert egyszer csak eltűnnek. Nincsenek többé. Gondolta volna akkor, hogy valaha viszontlátja Dorát? Nem tudja. De most itt van, és ő is itt van, és minden rendben van. Mert Dora szereti őt. És ő is szereti Dorát. Míg nem szerettelek, semmim se volt, szerelmem, csak tengtemlengtem dolgok és utak közt, semminek sem volt se neve, se száma: az egész
világ várt, mint az üresség. Dora mosolygó könnyei az ő kenyere és vize. És nem csodálkozna, ha maga is elkezdene verseket írni. Bár minek? Senki nem ért hozzá Nerudánál jobban. Ő már mindent elmondott. Soha nem szabad megpróbálni kijavítani valamit, ami már tökéletes. És Luka boldog. Olyan boldog, amilyennek egy boldog embernek lennie kell. Luka nem gondol Makarskára. Szinte minden, amit akar, és amire szüksége van, itt van mellette. Csak a tenger van távol. Néhány héttel a kiállítás után azonban Luka mégis felhívja az édesapját. -
Tata, én vagyok az. - És azután zavart hallgatás.
-
Luka, sine, hogy vagy? Minden rendben? - Zoran nyugodt
hangja. -
Mesés, semmi okod az aggodalomra. Az jó.
-
És te hogy vagy?
-
Nagyon jól.
-
Mi van a szállodával?
-
Nem sok minden történik. De szilveszterre majdnem száz em-
ber jelentkezett be, mindenki itt akar ünnepelni. -
Hiszen az jó!
-
Igen.
-
Üzleti szempontból.
-
Persze.
-
Voltál halászni?
-
Igen, múlt hétvégén. És?
-
Semmi. Semmi.
-
Hát, néha ez is előfordul.
—
Igen, tudom.
—
Hát, akkor...
—
A viszontlátásig, sine.
Ezen kívül Luka csak egyetlen további telefonbeszélgetést kezdeményez Makarskába. Anával. Egészen más történet. —
Én vagyok.
—
Luka, hol vagy? Mit csinálsz? Mikor jössz haza? — Anának
nem csuklik el a hangja izgalmában. Nem, neki soha. —
Nem tudom.
—
Mi történt? Hol bujkálsz?
—
Még mindig Párizsban vagyok.
—
Mit csinálsz ott? Hiszen legkésőbb két héttel ezelőtt haza akar
tál jönni! — Ez szinte már szemrehányás. —
Tudom.
—
Mi az, hogy tudod?! Akkor gyere haza!
—
Majd meglátjuk.
—
Ezzel meg mit akarsz mondani?!
—
Majd jelentkezem.
—
Kláránál jelentkezz! Nem szól semmit, de beleőrül az aggoda-
lomba. Nem tűnhetsz el csak úgy... —
Majd jelentkezem.
—
Luka, mi a baj? Mi történt?
—
Most nem tudom elmondani, így, telefonon...
—
Akkor gyere haza! Ez így nem mehet!
—
Minden rendben van, Ana. Tényleg.
—
Pedig egyáltalán nem úgy hangzik.
—
Majd jelentkezem.
—
Ne felejtsd el felhívni Klarát!
—
Szia, Ana!
Nem hívja fel Klarát. Természetesen. Klara nem létezik. Klara egy másik élet, nem az övé. Az ő élete Dora. De Doráról egy szót se. Amíg csak lehet, magának akarja megtartani. És mindvégig szereti Dorát. Szenvedélyesen. Feltétel nélkül. Teljes szívéből.
Az A FÉRFI A GALÉRIÁBÓL mindjárt másnap telefonált. Többször is. Dora már a telefon sürgető csörgéséről megismeri. Siet. Türelmetlen és nyughatatlan. Csak számok vannak a fejében. De nem, ez nem igazságos, ez nem igaz. Dora mégsem veszi fel. Egyáltalán nem megy oda a telefonhoz, mert Luka ott van nála, és fontosabb dolga is akad. Éppen azon fáradozik, hogy gyorstalpaló tanfolyamon vegyen részt a felnőtté válásról, mosolyog Dora. Dora boldog. Nem fog telefonbeszélgetéseket folytatni. Most nem. Legszívesebben soha. De tudja, hogy ez lehetetlen. Tehát majd valamikor, csak nem most rögtön. Így tehát attól fogva egész nap csörög a telefon. -
A férfi az, a galériából? — kérdezi Luka.
-
Talán. - A hangja ezt mondja: nem akarok róla beszélni.
Így telik el a rákövetkező nap. A rákövetkező nap után következő napon elkövetkezik a valamikor. Dora pontosan 8:15-kor leül a telefon melletti heverőre, és tárcsázza a számot, amelyet már évek óta kívülről tud. Ez a tökéletes időpont az irodába készülődés és a lakás elhagyása között. Mindent alaposan átgondolt. Kicseng. Dora kissé izgatott, ilyesmit még soha
nem tett. Kicseng. Nincs idő hosszú beszédet tartani. Csak egy találkozó. Kicseng. Semmi magyarázkodás. Kicseng. Semmi kérdés, semmi válasz. Kicseng. Csak egy találkozó. Ki... -
Oui?
-
Én vagyok.
Csend. -
Tudom.
—
Találkozhatnánk?
-
Miért?
-
Szeretnék mondani valamit.
-
Nem tudod elmondani telefonon?
-
Inkább nem.
-
Ahogy gondolod.
-
Lehetne még ma?
-
Neked aztán elég sietős.
Csend. -
Na, jó.
-
Elmehetnék hozzád.
-
Hozzám?!
-
Vagy találkozhatunk az állomáson.
-
Az állomáson?!
-
Szóval döntsd el te!
—
Találkozhatunk a Chez Alfredóban.
-
Nem szeretnék enni.
-
Akkor a Club Jazzben.
Csend. Mintha Dora gondolkodna. -
Nem. A Café Blanche-ban találkozzunk.
-
Ott még soha nem voltunk.
-
Így van.
Csend. —
Értem.
—
Öt órakor?
-
Az túl korán van. Van egy megbeszélésem négykor.
—
Jó, akkor hatkor?
—
D’accord.
-
Szia!
-
Szia!
Az ajtóban Dora és Luka tüntetően megölelik egymást. Még ha senki nem is figyeli őket. Luka jól nevelten puszit ad Dora arcára. Dora szeme nagy, homlokát gondolatráncok felhőzik. Azután szájon csókolják egymást, és Dora elmegy. Távolodó háta világosan és egyértelműen azt üzeni Lukának: tudom, mit cselekszem. Minden rendben lesz. André már ott ül az egyik, sarokban álló asztalnál. Rosszul néz ki, Dorának fáj, hogy így kell látnia. André feláll. Először rámosolyog Dorára, úgy, mint máskor, mintha Dora puszta látványa is boldoggá tenné, azután hirtelen elsápad, arcára fagy a mosoly. Tudja, miért vannak itt. Természetesen tudja. Egy kávézóban, ahol most talál- koznak először, és valószínűleg egyben utoljára is. Mielőtt Dora leül, finoman megérinti André arcát. Nem, csak meg akarja érinte- ni. De André kissé hátradől, és Dora keze megáll a levegőben, tá- masz nélkül. Elhagyatva. Ezzel számot kell vetnie. Elkerülhetetlen. —
André, elhagylak. -
Mi? — Nem a kimondott szó feletti meglepetés az, ami miatt
André szinte felpattan, hanem a közveden hangnem, ahogyan Dóra kimondja azt.
-
Elhagylak.
-
Miért?
-
Így tisztességes.
-
Kivel szemben?
-
Veled. És velem.
-
De én szeretlek.
-
Igen, tudom. — Dorának nehezére esik André szemébe nézni.
-
Szóval, miért?
-
Én is kedvellek.
-
Kedvelsz?! Kedvelsz?! — André túlságosan felemeli a hangját.
-
Igen, hisz tudod. - Dora hangja annál halkabb.
-
Mit szólnál a szerelemhez? Szeretsz engem?
-
Nem tudom.
-
Négy év után nem tudod.
-
Ezért is kellene abbahagynunk.
André egy ideig hallgat. Gondolkodik, és közben gyanakvóan méregeti Dorát. Mintha nem egészen tudná követni ezt a logikát. Hirtelen felderül az arca. -
Volt egy egyéjszakás kalandod, tetszett, és most úgy gondolod,
el kell hagynod engem. De ez nem igaz. Nekem nem számít. Meg fogok birkózni vele. Megkértem a kezedet, ha még emlékszel. Holtomiglanholtodiglan. Nekem nem számít. Szeretlek. -
Holtomiglan-holtodiglan. - Dora úgy ismétli, mintha transzban
lenne. Azután váratlanul hangosan így szól: — Én viszont valaki mást szeretek. -
Egy éjszaka után?!
Dora hallgat. Nincs kedve magyarázkodni. -
Mon dieu, hogy ti, nők milyen ostobák vagytok!! Egyetlen éj-
szaka után?! Olyan jó volt az ágyban? Mégis mit csinált? Varázsolt?
Dora hallgat. Nincs értelme bármit is mondani. Holtomiglanholtodiglan. Csak ez számít. —
Tudod egyáltalán a nevét? Vagy nem volt időtök efféle közhe-
lyekre? —
Luka. - Milyen automatikusan jön ez a válasz, mintha Dora el
sem tudná hallgatni, mintha nem is tagadhatná. Különösen most nem, amikor végre megint rátalált. —
Luka? A művész? A kiállításról? ő volt az? - Először csodálko-
zik, de azután hangosan felnevet. - Hát persze, mindjárt a főszereplővel! —
Lukának hívják. — Dora elmereng, a mosolya is távoli, álmo-
dozó. Elmerült a Földközi-tenger habjaiban. De André nem látja ezt. Senki nem láthatja. Csak az ő fantáziájában létezik. Egyfajta monológ. —
És szereted őt? Egyszerűen csak úgy, egyik napról a másikra
beleszerettél? — André hallhatóan nagyot nyel, mint aki szabályosan fuldoklik a gondolattól — Szó szerint egyik napról a másikra. —
Nem.
—
Hát akkor?
—
Egész életemben szerettem.
André érteden arcot vág. —
Szó szerint. — És Dora arca úgy csillog, mint a jégtáncosok
rövid ruhái. És André elnémul. —
Az én Lukám. — Dora végre képes nyugodt lelkiismerettel
And- ré szemébe nézni. - Az én Lukám. - Nem tudja elrejteni a hangjából áradó boldogságot. Az hatalmasabb, mint Dora igyekezete, hogy ne, vagy minél kevésbé bántsa meg Andrét.
-
Az „én Lukám”, mint „az én mesebeli hercegem”? - Andrénak
nem sikerül olyan gúnyos hangot megütnie, amilyet szeretett volna, legalábbis nem igazán. Mert a csodálkozása valódinak tűnik. -
Igen, mon prince charmant.
ELDŐLT TEHÁT.
Egészen kevés könnyel, és Luka csak háromszor számolt, de
szerencsére eredménytelenül. Vannak dolgok, amelyeket el kell intézni. El kell mondani. Elő kell készíteni. És még mielőtt felocsúdnának, megint együtt lesznek. Eldőlt tehát. Hogy pontosan mikor és hol, arról még beszélni kell, de hál' istennek van telefon. És belemosolyognak a hálószoba sötétjébe, ahol képtelenek abbahagyni a szerelmeskedést. Eldőlt tehát. Luka felhívja az apját, és közli vele. Zoran örül. Dora Luka mellett áll, és halványan mosolyog. Luka nyeresége az ő vesztesége. Eldőlt tehát. Dora nem érzi úgy, hogy meg fog halni. Még nem. Mert Luka még ott van, Dora meg tudja érinteni. Luka még tudja szeretni. Betölti őt és az életét. A pályaudvar huzatos. Február eleje van, és ismét havazik, de mit számít ez Dorának és Lukának? Azt sem vennék észre, ha az apoka- lipszis négy lovasa elvágtatna mellettük a vágányokat átszelve. Hogy is szól a dal a búcsúzásról? Ha valaki, akit szeretünk, elhagy min- ket... De most már elég. Már mindent megbeszéltek. Dora nem sír, Luka pedig lélegzik. Minden csodálatos. Szabályozott. - Jó, hogy vonattal utazol.
-
Miért?
-
Így lassabban hagysz el. Több időnk van. - Dora megcsókolja
Luka puha, kihűlt száját. -
Me falta tiempo para celebrar tus cabellos. — Luka a kezébe fogja
Dora arcát, és rámosolyog. Megígérték egymásnak, hogy bátrak lesznek. -
Azon tűnődöm, vajon van-e egyáltalán fogalmad arról, hogy mit
mondtál, vagy egyszerűen csak megtanultad kívülről? - Dora reszket Luka ölelésében. -
Tesztelj!
-
Na, jó, áruld el!
-
Nincs időm a hajadat ünnepelni. — Luka önelégülten néz Do-
rára. -
Nem rossz. De ez nem is volt nehéz. Mondj még valamit! —
provokálja a lány. -
Ezt nem mondod komolyan! Engem akarsz provokálni? Engem,
egy valódi Neruda-szakértőt?! Hallatlan. Ez arcátlanság, te pimasz kis teremtés! -
Ez már Neruda volt? — Dora legörbíti a száját. — Gyenge, mon
amour, nagyon gyenge. — Amo el trozo de tierra que tú eres, l porque de las praderas planeta- rias / otra estrella no tengo. Tú repites/ la multiplicación del universo. — Szavalja, és a mellettük elhaladó emberek kíváncsian fordulnak felé. -
Nem rossz! Ez már úgy hangzik, mintha tudnád, mit beszélsz. -
Dora meghatódik. Úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, de érzi, ahogy a szavak egyre kevésbé engedelmeskednek neki. -
Köszönöm. Ez valószínűleg azért van, mert tényleg tudom, mit
beszélek: „Szeretem azt a földdarabot, ami te vagy, mert a bolygótérben nincs másik csillagom. Benned ismétlődik a táguló világegyetem.”
Dora mosolyog. — Nos, igen. Jobb, ha a festékeidnél maradsz. Azután mindketten hallgatnak. Emberek sietnek el mellettük. Vonatok érkeznek és futnak ki. Nagy a zaj, hideg van, és állott a levegő. —
Ez nem volt jó ötlet.
—
Igazad van. Neruda nem feltétlenül szórakoztató.
—
Nem. Rögtön hiányozni kezdesz tőle. Pedig még itt állsz
előttem. —
Azt akarja, hogy itt maradjak. - Akkor maradj!
—
Dora.
—
Tudom.
—
A hamarnál is hamarabb találkozunk.
—
Igen, tudom.
—
Ne sírj!
—
Csak akkor nem sírok, ha te is abbahagyod a számolást.
—
Ezt meg hogy érted?
—
Látom, hogy mozognak az ajkaid, és látom, hogy mindjárt el-
bújik a szemed a szemhéjad mögé. —
Nem, hiszen rád nézek. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy ne nézzek rád. —
Maradj!
—
Dora.
—
Azt hiszem, ez nekem nem megy.
—
Te sem búcsúztál el tőlem.
—
Mikor?
—
Amikor a sziklánkon ültem és rád vártam. Nem jöttél el többé.
—
Arra már nem igazán emlékszem.
—
Utáltalak.
—
Ezt nem hiszem el neked.
-
Meg akartam halni.
-
Biztos vagyok benne, hogy el akartam menni hozzád. Te voltál
a mindenem, és elvettek tőlem, és nem tehettem semmit, még olyan kicsi voltam, és csak sírni tudtam, és az életemet gyűlölni, az ágyamon feküdtem, és a kezemben tartottam a képet, amit rólam festettél, és rád gondoltam, és... - Dora nem tudja folytatni. Lukának erősen kell tartania, hogy le ne roskadjon a piszkos, szürke peronra. Mindenre emlékszem! Mindenre! Megint mindent tudok! Min-
-
den visszatért, mindent látok! - Dora diadalmas hangja erőtlenül szól. Luka az egész világ ellen harcol. És Dora izgatottsága ellen. Már alig tudja tartani. Jó, hogy most végre kihúzza magát. És dermedten Lukára néz. De kit lát? Luka lassanként félni kezd. -
Soha többé nem fogsz visszajönni, most el fogsz hagyni, és soha
többé nem látjuk egymást... -
Dora, csak te vagy és én, és most már felnőttek vagyunk, és
senki és semmi nem választhat szét bennünket, és nem akadályozhat meg abban, hogy együtt éljük le az életünket. Ez így van, és így is marad. -
Luka tudja, hogy már nincs sok ideje, nem kap levegőt, alig ma-
radt tartaléka a létfenntartó anyagokból, érzi, ahogyan lecsukódik a szeme, és már számol is: egy, kettő, három, négy, öt... És akkor Dora csókja ismét visszarántja a sötétségből. Minden olyan gyorsan történik. Rendes átmenetek nélkül, amelyek megkönnyítenék a megértést. A tetejébe még a vonat is megérkezett. Pontosan. Milyen gyakran fordul elő ilyesmi?! Ráadásul éppen Franciaországban?! Hol vannak a szép idők, amikor fél órát, sőt egy teljes órát is kellett várni a vonatra?! A vonat megérkezett. Két percet áll az állomáson. Vagyis semennyit, szóra sem érdemes. Luka a lépcsőn áll.
— El amor supo entonces que se llamaba amor. / Y cuando levanté mis ojos a tu nombre / tu corazón de pronto dispuso mi camino. Hetvenharmadik szonett. Feltétlenül nézz utána! Ez a válasz mindenre. Gondolj erre! Feltétlenül gondolj erre! A vonat elindul. A vonat elhagyta a pályaudvart, már nem látszik. Még egy apró csík sem, mint egy ártatlan, menekülő kígyó. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Dora továbbra is mozdulatlanul áll. Luka. Dora fél.
Hosszú utazás ez.
Sok megállóval. Ez tetszene Dorának, gondolja Luka.
Csak nagyon lassan távolodik el tőle. Bárhol legyen is: a vonaton, egy állomáson vagy a buszon, erősen markolja Nerudát. Az életet adó köldökzsinórt. Az életelixírt. A mentőövet. Mindet egyszerre. Versek, melyek garantálják, hogy minden elhangzott szó, minden érzelem és élmény igaz, és nem csak álom. Nem tűnhet el. Ahogy a busz beveszi a kanyart, Luka megpillantja az előtte elterülő várost. Még körülbelül tizenöt perc, és megérkezik Makarskába. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára járt itt. A tenger. Hiányzik neki a tenger. Fájdalmasan. Könnyebb levegőt venni, amikor a tenger ott van a közelben. Hiányzik neki Dora. Csak akkor képes lélegezni, ha Dora ott van mellette. Lehunyja a szemét, és számolni kezd: egy, kettő, három, négy, öt, hat... Máris érzi az eszméletlenlég kellemes könnyűségét... Nem, nem szabad, megígérte Dorának. Csak ez számít. És Dora számít rá. Most mindennek gyorsan kell történnie. Alig hagytalak el... Ez már olyan, mint egy döntés. Nem mintha ez lenne az egyik erőssége, nem. De ez most egy döntés. Mert tulajdonképpen
nem
is
döntés,
inkább
szükségszerűség.
Alternatívanélküliség. Olyan helyzetnek tűnik, amelyben nincs más
választása. És az ilyet szereti. Mert pontosan így akarja. Ismét rátalált az életére. Váratlanul. Dora az ő otthona. Mindig is ő volt. Ahol minden szál összefut. Minden értelmet nyer. Mindennek megvan a maga jelentése. És a tenger. Világos. Minden olyan világossá vált. Vagy csak a fáradtság teszi? Két napja úton van, alig aludt. Nem. Az nem lehet. Mert már hónapokkal ezelőtt is világos volt minden, első pillantásra. Az első szónál. Még az első szó előtt. Hirtelen és meglepő módon, és mégis természetesen, az első csókkal megpecsételve. Luka hátradől az ülésben, és behunyja a szemét. Már nem éri meg elaludni, mindjárt odaérnek. Dora, hol vagy... ? Egyszeribe rám tört, a nyakkendő s a szív közt megszorulva valami bordaközi szomo- rúság: az történt, hogy egyszerre messze voltál. Dora. Eldőlt tehát. A hamarnál is hamarabb, ígérte neki. A hamarnál is hamarabb. Minden rendben van, minden szépen elrendeződik. Luka nagyon fáradt. A busz begördül a városba, és ha Luka szeme nyitva lenne, most meglátná a buszállomást. És Klarát. - Klara?! Klara biccent, és halványan elmosolyodik, mint aki örül, hogy Luka felismerte. Mert a haja hosszabb most, az alakja pedig teltebb, és alig huszonkilenc éves, de idősebbnek látszik, mint aki nehéz időket élt meg. Mint aki beteg volt. Sokáig. Beteg vagy boldogtalan, vagy magányos, vagy elfeledett. Luka persze bárhol felismerné, bár néhány hónapig nem látta, és nem beszélt vele, és semmilyen más módon nem adott hírt magáról. A hiányát sem érezte, nem gondolt rá, ez a nő egyetlen rövid pillanat erejéig sem volt része az életének az elmúlt hónapok során
De Luka most itt áll, és Klara ott áll előtte, mintha nem is létezett volna az a több hónapnyi hallgatás, és egyáltalán mit keres itt, az állomáson, és honnan tudott az ő érkezéséről, és arról, hogy mikor érkezik... — Ana elárulta, hogy ma jössz valamikor. — Azután még egy mosoly. Ez a második busz. Egyet még meg akartam várni. Lukát pedig egyszerre olyan leírhatatlan fáradtság keríti hatalmába, hogy ő is csak mosolyogni tud, bár csak egy halvány, rövidke mosolyra futja, mint amikor az ember egy idegenre rámosolyog, ha nem tudja, mit is mondjon, de mégis. Csak az ágyára tud gondolni, egy hosszú, kiadós alvásra vágyik. Egyedül akar lenni. Fel akarja hívni Dorát. Azonnal hallania kell a hangját. Kiveszi két bőröndjét a kellemetlen szagú busz csomagtartójából, és elindul. Klara mellette lépked, vastag kabátba bújtatott jobb karja - hiszen február van — olykor hozzáér az övéhez, amely éppolyan vastag kabátba van bújtatva. Így haladnak tehát egymás mellett, mintha összetartoznának, még ha nem is találkoztak már hónapok óta. Az idő, amelyet egymástól távol töltöttek, hosszabb, mint az, amelyet előtte együtt töltöttek. Nem úgy igazán együtt, nem, de valamiképpen mégis. Ő nem tekintette olyan szorosnak, néhány- szor lefeküdtek egymással, de más nők is voltak, néhányszor moziba mentek, vagy kihajóztak. De semmi komoly, csak szórakozás. Senki nem tett ígéretet, és semmi hasonló nem hangzott el. És Klarának nem volt ellenvetése. Egyetlenegyszer sem kérdezte meg Lukától, hogy vajon szeretie őt. Luka nem is gondolkodott el azon, vajon mit akar tőle Klara, azok után, amin együtt keresztülmentek, és azután, hogy olyan csúnyán bánt vele a végén. Nem érdekelte. Klara egy volt a sok közül. Az alatt az ellenállhatatlanul kaotikus várakozás alatt, amely az örökkévalóságig mehetett volna
így tovább. De Dora hál' istennek nem Godot. Ő visszatért. Dora Azonnal hallania kell a hangját. Klara keze hozzáér a karjához, mintha meg akarná állítani, és Luka hirtelen tényleg megáll, felé fordul, és egyszerre csak bekövetkezik. Csak úgy, az akarata ellenére. Előzetes figyelmeztetés nélkül. A legmélyebb gyanútlanság állapotában. Nem tehet semmit, nem sejtheti, és nem tartóztathatja fel a szavakat, amelyeket Klara kiejt a száján, a mögöttük rejlő valóságot pedig főképp nem. Tökéletesen tehetetlen, senki nem segíthet rajta, senki nem védheti meg. Még Neruda sem. Aki mindenkinél jobban ismeri őt és a Dora iránti szerelmét. Még Dora sem segíthet rajta. Az ő Dorája. Nem lehet meg nem történtté tenni. — Terhes vagyok. Ráborul az éjszaka, és úgy érzi, a nappal örökre eltűnt. Dora, És tényleg eldőlt. Most, csak most dőlt el igazán. A pillanat végérvényessége.
Dora
SIET HAZA.
Minden este, minden próba után siet haza, és leül a telefon
mellé. És vár. Így telnek el a napok, számtalan, hosszú nap, vég nélkül. Csak egyetlenegyszer hívta fel Luka, a velencei pályaudvarról, ahol átszállt. Azóta vagy elromlott Dora telefonja - ami teljesen kizárt, hiszen ellenőrizte —, vagy Luka elfelejtette az ő telefon- számát — amit Dora el sem tud képzelni -, vagy meghalt - amihez nincs joga. Akkor most?! Dora nincs jól. Nem tud odafigyelni a munkájára, úgy jár-kel, mint egy kísértet, és mindenkitől megkérdezi, mi történhetett. Helena, Jeanne, sőt még az apja is próbálja megnyugtatni: Lu- kának bizonyára sok dolga van, nagyon elfoglalt, mert szeretne mihamarabb visszatérni Dorához, talán akkor telefonált, amikor Dora nem volt otthon... Mert mindenki hisz abban, hogy Luka szereti Dorát, és hogy ők ketten összetartoznak. Igyekeznek elterelni Dora figyelmét, nagyon találékonyak, és tele vannak ötletekkel. De minden hiába. A helyzetet csak Luka telefonhívása mentheti meg. — Miért nem hívod fel te őt? — csodálkoznak. Dorának azonban nincs meg Luka telefonszáma, Luka nem adta meg neki, ő pedig nem kérte, egyszerűen megfeledkezett róla.
Előfordul az ilyesmi. Ez különös, gondolják a többiek, de nem szólnak semmit. Egy hét múlva Dora belebetegszik az aggodalomba, a bizonytalanságba és a boldogtalanságba. Nem akar felkelni, a színházban azt mondja, súlyos influenzát
kapott.
Frédéric,
a
rendező,
aki
mindig
rikító
színű
díszzsebkendőket visel az öltönyzsebében, jobbulást kíván neki, biztosítja arról, hogy számítanak rá, tehát igyekezzen, már nincs sok idejük, és van még tennivaló, de ne aggódjon, most csak magára gondoljon, és gyorsan épüljön fel, és ismételje el sokszor a szerepét, küszöbön áll a premier. Igen, igen, mondogatja Dora türelmetlenül, és leteszi a kagylót. Azután egy rövid számsort tár- csáz, és a nemzetközi tudakozót kéri, kapcsolják. Sokáig kicseng. nagyon sokáig, valószínűleg mindenki épp most akarja megtudni a makarskai Hotel Park telefonszámát Jugoszláviában. De azután mégis sikerül, rövid keresgélés után ott áll egy nagy, üres papírlapon. A telefonszám. Dora rámered. Most mi legyen. Tárcsázni, ez kezdetnek nem rossz. És a vonal túlvégén ismét kicseng a telefon. Jó nap ez a telefonálásra.
-
Hotel Park, jó napot kívánok! - Egy magas női hang. Vár, mert
Dora képtelen megszólalni.
-
Halló? Hotel Park, miben segíthetek?
És Dora leteszi a kagylót, és sírni kezd. Ez a hölgy semmiben sem segíthet, ez a valószínűleg kedves hölgy, a tiszta hangjával, nem tud magyarázatot adni neki, nem tudja odaküldeni hozzá Lukát. Ami a legrosszabb, hogy ez a hölgy tudhat valamit, amit Dora nem tud Megalázó. Ebben a pillanatban Dora gyűlöli Lukát. Dora nem ért semmit. De nem tehet mást, újra próbálkozik. Nincs más választása. Minden egyéb olyan érzést kelt benne, mintha halott lenne.
-
Hotel Park, jó napot kívánok! — magas, női hang.
-
Jó napot kívánok, beszélhetnék, kérem, Ribarevic úrral? - Dora
nem ismeri fel a saját hangját. Mintha szándékosan el akarta volna változtatni.
-
Ki keresi?
Dora hallgat. Mit mondjon?!
-
Halló? Ott van még? Igen. A nevem Negrini. Ribarevic úr pillanatnyilag nem tartózkodik a szállodában, csak
délután lesz bent.
-
Mikor hívhatom vissza? Próbálja meg három óra körül. — A hang még mindig kedvesen
cseng. És magas.
-
Köszönöm. Szívesen. Viszonthallásra! Viszonthallásra!
Dora leteszi a kagylót, és olyan kimerültnek érzi magát, mintha napokig halakkal teli hálókat emelt volna ki a tengerből. Vagy mintha Shakespeare összes női szerepét egyetlen napon kellett volna megtanulnia. Lehunyja a szemét és vár. Bárminek jobban örülne most, mint a várakozásnak. Két óra körül megérkezik Helena, ebédet hoz neki. Dora türelmetlenül elküldi. Egyedül akar lenni, amikor Luka apjával beszél. Helena ragaszkodik ahhoz, hogy a konyhában várakozzon, nagyon aggódik. Dora hallja, amint Helena felhívja Marcot: azonnal jöjjön ide. Dora elképzeli, ahogy Marc tiltakozik, mert éppen ír, nem hagyhatja ott egyszerűen csak úgy a munkáját. Éppen remek ötletei vannak, tíz oldalt írt két óra alatt. De Helena már sír, és Marc már biztosan úton van. Röviddel három óra előtt végül tényleg ott áll
Dora nappalijában, és halkan bekopog a hálószobába, bedugja a fejét, és amikor Dora meglátja, elsírja magát. Helena odasiet hozzá, át akarja ölelni, magához akarja szorítani, de Dora kiabálni kezdj, hogy hagyják békén. Helena és Marc elhagyja a szobát, és leül a konyhaasztalhoz. Dora a falon át is látja őket: Helena tanácstalan Marc pedig haza akar menni, hogy folytathassa az írást. De termé- szetesen marad, és megissza a vörösbort, amelyet a hűtőben talál. - Hogy ihatsz most? - hallja Dora Helena izgatott hangját. - Ezt nemes egyszerűséggel szólva nem a megfelelő pillanat, meg kellene őriznünk a józan ítélőképességünket. - Marc nem válaszol, valószínűleg tovább szürcsölgeti a bort, csak így képes itt maradni, és elviselni ezt az egészet. Dora eközben egyetlen másodpercre sem veszi le a szemét az óráról. Követi a nagymutatót, mintha a szívverése lenne. Tizenöt óra. —
Hotel Park, jó napot kívánok! — Egy mély férfihang.
Dora az első pillanatban annyira meglepődik, hogy leteszi a kagylót. Azután rögtön újra tárcsáz.
-
Hotel Park, jó napot kívánok! - Egy mély férfihang, ezúttal
enyhén kérdő hangsúllyal. - Jó napot kívánok, beszélhetnék, kérem, Ribarevic úrral? - Dora hangja megremeg. — Az vagyok. Kihez van szerencsém? — Ezúttal leplezetlenül kérdő a hangsúly. —
Dora Negrini vagyok. - Na, végre eljött az igazság pillanata.
Kimondta. Most mindenre fény derül. Nincs többé az a sok bizonytalanság. Minden világossá válik, és Dora végre megtudja, hogy fölöslegesen aggódott. A nehezén már túl van. Megint a sírás kerülgeti, ezúttal az öröm és a megkönnyebbülés könnyei.
-
Dora Negrini? Ismerjük egymást?
És Dora ismét belezuhan a mély gödörbe, a szabadesés végtelen ideig tart. Hát, ennyi volt.
-
Halló, hölgyem, ott van még? — hallatszik a férfi aggodalmas
hangja, a férfié, aki Luka apja. Dorára sötétség borul.
-
Halló! Hall engem?
Dora erőt vesz magán, kinyitja a száját. De csak csend árad belőle.
-
Negrini kisasszony, jól van? - Aggodalmas, de kissé már inge-
rült is.
-
Én vagyok az, Dora. Dora. Még egész kicsi voltam. Annak ide-
jén, Makarskában. És mindig együtt voltunk, elválaszthatatlanok. És azután egyszer csak eltűntem. Én nem akartam, de a szüleim... Elköltöztünk. Én vagyok az. Dora. - Ez nem lehet ő, nem, ez a hebegő-habogó, értelmetlenségeket hadaró személy.
-
Dora? Luka Dorája?
És ismét kisüt a nap, és a világ felemelkedik és meghajol. Mesés teljesítmény. Megismételhetetlen előadás. Függöny le. - Igen.
-
Luka kis barátnője, Dora? Nem tudom elhinni!
Valami nincs rendben ezekkel a szavakkal, és Dorának nagyon erősen meg kell kapaszkodnia a szakadék szélében. Itt valami tévedés van. Dora izmai reszketnek a megerőltetéstől. Vajon meddig bírja még?
-
Beszélhetnék Lukával? - Honnan jön ez a hang?! Nos, igen, Luka nincs itt. Otthon van. Igen. Beszélhetnék Lukával?
Hallgatás, mely határozatlanságról és zavarról árulkodik.
-
Megadhatom a számát... Igen, szeretnék beszélni Lukával.
Luka apja lediktálja a számot, Dora pedig felírja. — Köszönöm. Viszonthallásra! Dora leteszi a telefont anélkül, hogy megvárná, míg Luka apja elbúcsúzik. Azután elalszik. Utolsó gondolata a királyfié, aki majd felébreszti csókjával. A változatosság kedvéért. A konyhában ez alatt és ez után mindvégig borozgatnak. Napok teltek el. Dora felkelt az ágyából, és tegnap már elment a színházi próbára is. Frédéric, ma vörös és narancs színben, megölelte, de azután rögtön
hátraugrott,
és megkérdezte,
hogy
Dora
tényleg
teljesen
meggyógyult-e, mert ha neki most valami baja tör- ténne, az nagyobb tragédia lenne, mint a Lear király. Dora halványan elmosolyodott, és minden tőle telhetőt megtett, hogy meggyőzze: nem áll fenn a veszélye annak, hogy bárki megbetegedjen a társulatból. Csak éppen azt nem mondta ki, hogy egyáltalán nem volt beteg. Legalábbis nem fertőző. Frédéric ezt követően Lukáról kérdezte, ekkor Dora szeme tágra nyílt és elfutották a könnyek, és Dora elszaladt, és elbújt az öltözőben. Nem kis fáradságába került a többieknek, hogy újra felvonszolják a színpadra. Ma azonban korán kelt. Ma van a nagy nap. ő döntött így. A kanapén fekszik a telefon mellett, és mélyeket lélegzik. Úgy, ahogyan tanulta, ahogyan Lukának is megtanította. Be és ki. Mélyen és hosszan. A bal keze már a kagylóra simul. A jobb még mindig a hasán, ezzel ellenőrzi a légzését. Azután a bal kéz megmarkolja a készüléket, felemeli, és Dora ölébe teszi. A bal kéz Dora füléhez emeli ja kagylót, és a jobb kéz tárcsázza a számot. Dora nyugodtan lélegzik. Hasi légzést alkalmaz. Az orrán be, a száján ki. Háromszor mélyen. És Dora nyugodt, mint a tenger alkonyatkor, egy nyári záport követően.
Csörög a telefon. Reggel nyolc óra van. Háromszor cseng ki. Ekkor Luka felveszi.
-
Halló? — Ez Dora, az ő hangja. Az pedig ott ő, a férfi, akit sze-
ret. Dora nem képes megszólalni. Minden el van felejtve. Már csak Luka van, és ez a szerelem, amely a világnál is nagyobb.
-
Luka, itt Dora beszél. — Dora suttog. Dora. - Luka hangja olyan, mint jég a napsütésben. Luka, ljubavi moja! Gyere el hozzám! - Dora szájával
megcirógatja a telefonkagylót. Egész testében reszket, mintha érezné Luka érintését.
-
Dora. — És azután semmi több. Mintha a jég arra lenne kárhoz-
tatva, hogy ne olvadjon meg a napfényben.
-
Luka, mi történt? Gyere el hozzám! Hiszen már hetek teltek el,
mit csinálsz még ott? Miért nem hívtál fel egyszer sem? Majdnem beleőrültem, még a színházba sem tudtam elmenni, az ágyban maradtam, és téged vártalak, vártam, hogy felhívj, hol vagy? Mit csinálsz még ott? Gyere el hozzám! Hozzánk. Úgy, ahogy megbeszéltük. Luka. - És Dora hirtelen elfárad, és valamiféle közönyösség vesz rajta erőt, mintha sejtené, mi következik.
-
Dora. Vége. — Luka hangja halk, nem ismerhető fel. Papou elpusztult. Sajnálom. — Türelmetlen. Luka, ljubavi moja, hiányzol. Mit mond Neruda? Kérlek, csak
egyetlen verset, annyira vágyom rá!
-
Dora. — Luka felsóhajt. Lélegezz, Luka, lélegezz! - Dora egészen jól hallja, amint Luka
számol. — Lélegezz, királyfi, lélegezz! Több száz kilométerre vannak egymástól. Az ajkuk nem érhet össze. Ujjaik csak az emlékeket tapinthatják. Kétségbeesés áramlik a több száz kilométer hosszú kábelen át.
Dora. Légy boldog! —
Nem. Nélküled? Luka, emlékezz!
Hallgatás. —
El amor supo entonces que se llamaba amor. / Ycuando levanté mis ojos
a tu nombre / tu corazón depronto dispuso mi camino. Egy hang, mintha valaki levegőért kapkodna. —
Hetvenharmadik szonett. Nem felejtettem el. Utánanéztem.
Igazad van. Ezek mi vagyunk, Luka! —
Dora. Mennem kell. Ne hívj fel többé! Soha többé. - Szünet. -
Kérlek. És Luka nincs többé ott. Csak egy monoton hang hallatszik a kagylóból. És Luka nincs többé ott. Oda az élet. A múltbéli és az eljövendő. Nincs többé mezítlábas szaladgálás. Nincsenek ajándék fagylaltgombócok. Túl késő. Már semmi sem menthető. És senki. A szemük, több száz kilométerrel egymástól, csendben, órákig mered a semmibe, míg el nem kezd kissé fájni. Mégsem mozdítják meg. Nem akarnak úgy tenni, mintha. Mintha nem félnének, mintha nem lennének egyedül. Elha- gyatva, tönkretéve. Teljesen. Minden. Soha többé. Nincs többé közös otthon, ki tudja ezt elviselni. Többé semmi sem igaz. Mától mindent elfelejtenek. El kell felejteni. Mintha mindez soha nem létezett volna. Csupán emlékek, amelyeket nem látnak szívesen. Amelyek fájnak. Elmúlt. Minden. Nincs többé Luka. És Dora. Nincs többé Dora. És az egész világ. Függöny nélkül. Meghajlás nélkül. Nincs többé várakozás. Nincs többé remény. Halott. Holtomiglan-holtodiglan.
Halotthalotthalotthalotthalotthalotthalotthalotthalotthalotthalott. Mint Papou, aki két napja pusztult el. Vénen és boldogan. Neki mindene megvolt, és semmiről sem kellett lemondania. Dora szívesen lenne Papou. Luka is. Halott. Holtomiglan-holtodiglan.
A
premier.
Dora az arcát tornáztatja. Az ablaknál áll, és ellazítja az
állkapcsát. Bemelegíti a hangszálait. Senki nem zavarja. Mindenki saját magával van elfoglalva. Egytől egyig profik. Csakúgy, mint Dora. Az illatos áprilisi levegő finoman az arcára ereszkedik. Eljött tehát a pillanat. Ez az ő élete. Mindig is így akarta. Egy poros színpad, egy vörös függöny és a közönség. Az ő közönsége. Semmi másra nincs szüksége. És senki nem kérdez semmit. És gyakran még a pillantását is kerülik. - Eljött a te időd, kicsim - szól oda neki Frédéric fojtott hangon, és rámosolyog, ma méregzöldben és feketében, nagyon elegáns, és már siet is a többiekhez, hogy bátorítsa őket. Olyan izgatottan szaladgál ide-oda, mint egy tyúk, miután sikerült tojnia egy tojást. Dorának nincs szüksége ilyesmire. Sem tojásra, sem bátorításra. Tudja, mire képes, és hogy mennyire jó. Vet még egy fürkésző pillantást a tükörbe, és néhány percig figyelmesen szemléli az arcát. Minden rendben. Ez nem ő. Ez Cordelia. Készen áll meghalni.
Az előadás nagy sikert arat. Dorát körülveszik a családja és a barátai. Mindenki neki gratulál, őt ünnepli. Dora boldog. Elégedett önmagával és a teljesítményével. Frédéric megdicséri, és könnyes szemmel azt mondja, hogy ő a színházi világ új vedette-je. Pedig még csak huszonkét éves. Már elkapott néhány irigy pillantást, de ez ma nem zavarja. Az egész világ az övé. Frédéric szerint. Kivéve... Á, semmi. Felejtsük el. Amikor Dora az első igazi sikerét követő éjjelen sötét nappalija ablakában áll, és a város fényeit figyeli, a városét, amely az otthona, váratlan döntésre jut. Őt magát is meglepi. Nem is volt tudatában, hogy el kell döntenie valamit, mert már minden el volt döntve. És akkor egyszerre olyan vehemenciával, amely minden állhatatosságot romba dönt, amely orkán módjára ragadja magával az embert, egész testével és minden érzésével és gondolatával és érzékével és minden vágyakozásával megérti, hogy képtelen elképzelni az életét Luka érintése nélkül. A fájdalom fizikailag elviselhetetlen. Élve eltemettetni. Élete legnagyobb rémálma. Tehát ott áll az ablaknál, és felismeri, hogy hűnek kell maradnia önmagához, hogy nincs semmi más választása, mint küzdeni. Tehát meghozza a döntést, és érzi, amint a langyos áprilisi levegő megtölti a tüdejét. Lélegzik.
Az
ELSŐ ALKALOM
tizenhat év után. Ez a gyönyörű város a tökéletes öbölben.
Egy magas hegy lábánál, ahol annyit lehet kirándulni. És mindenütt a tenger. Ezüstösen csillog a reggeli napfényben, mint az örökkévalóság. Mint Isten háza. Dorát lenyűgözi a látvány. Szeme könnybe lábad, ezért nagy, fekete napszemüveg mögé rejti. Szép, fiatal nő. A recepciónál. Testhez simuló, sötétkék ruhában. Lapos sarkú, fehér szandál. Két nagy bőrönd. Fehér kézitáska. Az ujjai tele gyűrűvel. Hosszú, göndör haj. Rakoncátlan. A szemébe hullik. Újra és újra elfújja az arcából. Kék-fehér fülbevaló. Keskeny arc. Telt ajkak. Széles orr. Nagy, sötét szemek. Türelmetlen kéz. Ele gáns karóra. Dora. — Dora. És Luka már számol is: egy, kettő, három, négy... És Dora hamar megtalálja az utat a pult mögé, és egész testével Luka testéhez simul, a száját az övére illeszti, és gyengéden suttogni kezd: — Te vagy az én királyfim, ne aludj el, te vagy a királyfim, csak az enyém, maradj
velem, nézz rám, nézz a szemembe, itt vagyok, minden rendben van, elmúlt, minden rendben van, királyfim. — Luka a forgószékre hanyatlik, mintha nem lennének izmai. Nem lenne akarata. Mintha ő is egy olyan régi, lyukas gumimatrac lenne, amilyeneket titokban a hotel félreeső zugaiban hagytak a tulajdonosaik, azok a vendégek, akik már régen elutaztak. Luka szeme csukva van, nehezen kap levegőt. Vannak dolgok, amelyekre soha nem lehetünk felkészülve. Érzi Dora fejét a hasán, csípőjére kulcsolódó karját, de az oxigén pillanatnyilag hiánycikk, és Luka továbbra is mozdulatlanul ül. Érzi, amint Dora teste az övéhez préselődik, egyszerre különös és csodálatos, és Luka egyszerre akarja megtartani és eltaszítani magától. Kinyitja az egyik szemét, több ereje nincs, és megpillantja Dorát, amint ott térdel előtte, hosszú haja az ő ölében, és ez a boldogság egyszerre lenyűgöző és halálos. Hallja, amint Dora valamit mormol, a hangja nem ér el ugyan hozzá, de lehetséges, hogy a „királyfi” szó hagyja el az ajkát. Luka Dora fejére teszi a kezét. Dora megáll és felemeli a fejét, Luka nem készült fel erre a pillantásra. Dora szeme könnyes, az ajkai mozognak, Luka sejti, melyik szót formálják, és Dora tudja, hogy Luka tudja, hogy veszített. Hogy elveszett. Mert egyszersmind győzedelmeskedett: Dora ott van vele, és bármi történt is, annak most vége, és most újra keverik a kártyákat, és Dora már érzi a jokert a kezében, csak nyerhet, ami azt jelenti, hogy Luka is nyerni fog. Sőt, máris nyert. Mert bármelyik másodpercben bármi megtörténhet. Mindennel számolni kell. Minden lélegzetvétellel minden megváltozhat. - Tűnjünk el innen.
APRÓCSKA HOTELSZOBA. Mint
egy egész világ. Mint egy egész élet. Határtalan,
vég nélküli, végtelen. Mint az óceánok mélye. Feltérképezetlen, titokzatos, félelmetes. Ellenállhatatlan. Elbűvölő. Mint a csillagok miriádjai. Számtalan. Ismeretlen. Ijesztő. Elpusztíthatatlan. Halhatatlan. Egymást ölelve fekszenek a szétzilált ágyon, Dora nem viseli el még a lepedőt sem a testén, Luka Dora fejére fekteti az állát. Még nem akarnak beszélni. A beszéd mindent elront, és olyan igazságokra derít fényt, amelyeket egyikük sem akar hallani. Nem, a beszéddel még várni kell. Ezért újra szerelmeskednek. A testük egymás mellett. Izzadtan. Fáradtan. Éhesen. Telhetetlenül. Boldogan. A nedves lepedőn. A kéz a hason. A köröm a felkarba mélyesztve. A száj a mellkason. A comb a csípő köré fonva. A férfi zöld szeme. És ezért újra szerelmeskednek. Hogy ne felejtsék el azt, amijük van, azt, hogy kik is Ők, honnan jöttek és kihez tartoznak. És amikor mélyen egymásban nyugszanak és közben egymás szemébe néznek, akkor tudják, és tudják, hogy a másik is tudja, hogy a szerelem éppen eb- ben a pillanatban eszmélt rá, hogy szerelemnek hívják.
-
-
Éhes vagyok, tegnap óta nem ettem semmit. Repülővel jöttél? Nem, ugyanazon az útvonalon akartam jönni, amin te is.
Luka megcsókolja.
-
Még fel is hívtam magamat Velencéből.
Luka elmosolyodik, és még egyszer megcsókolja.
-
De szerencsére senki nem vette fel.
Luka Dora homlokának támasztja az orrát.
-
Amikor megláttam ezt a várost, sírhatnékom támadt.
Luka gyengéden letörli a könnyeit, amelyek már órákkal korábban felszáradtak.
-
És a tenger. Majdnem megfeledkeztem róla! Igen, a tenger.
Dora kicsit megemeli a fejét, épp csak annyira, hogy láthassa Lukát, és derűsen rámosolyog.
-
Éhes vagyok, ennem kell valamit. Rendelhetünk valamit ide a szobába, vagy lemehetünk az étte-
rembe. Ahogy akarod. — Luka ujjai követik Dora mozdulatait. Mint a táncosok a színpadon. Feszülten összpontosítva, nehogy hibázzanak.
-
Ez marad az én szobám? Ezt most nem tudom megmondani, bele kell, hogy nézzek a
foglalásokba.
-
De melyik szoba volt eredetileg nekem szánva? Ez itt nem a
tengerre néz.
-
Nem értem, mire gondolsz. Hát arra, hogy egy hete lefoglaltam itt a szállodában egy szobát,
egy tengerre nézőt.
-
Micsoda? Erről nem is tudtam. Két hétig a tengernél voltam,
szabadságon, csodálatos volt. Halászni mentünk egy barátommal,
Vinkóval, meg kell ismerned, ma jöttem először dolgozni, még a foglalási listát sem futottam át, semmit nem tudtam arról, hogy te... Milyen névre foglaltad a szobát? Senki nem mondott semmit... Beszéltél apámmal? Ő tudott róla? Semmit sem mondott nekem. Egyedül jöttél? Meddig maradsz? -
Két hétig maradok.
-
Én pedig megnősültem.
DORA ÉS LUKA A SZÁLLODA ÜRES ÉTTERMÉBEN ül,
ahol minden sötétbarna, a faasztalok
és a faszékek, a fapadok és a csempe is. Mint a csokoládé, az enyhén keserű fajta. Csak az asztalterítők piros-fehér kockás mintája üt el tőlük. A falak fehérek, rajtuk festmények, a tengert ábrázolják. Szinte mind Luka kollekciójából származnak. Dora azonnal felismeri őket, anélkül, hogy valaha találkozott volna velük. Mert színeikkel uralják a termet, olyannyira, hogy minden más berendezési tárgy lényegtelennek hat mellettük. És felismeri az ecsetvezetést. Ferdén tartva, nagyon laposan, úgy, hogy csak a felül lévő hüvelykujj gyakorol nyomást az ecsetre. Dora és Luka a szálloda üres éttermében ül. Mindketten gondolataikba mélyedve - mint két, arannyal megrakott, spanyol karavella az Atlanti-óceán közepén, viharos szélben, hullámok gyűrűjében. Gondolatok, melyek annyira egyeznek, mint az egypetéjű ikrek. Már leadták a rendelést: Dora nagy adag sajtos sült tésztát és egy nagy salátát, Luka pedig egy adag sült krumplit kért. Bort isznak, mindig bort isznak, amikor együtt esznek. A pincér barátságosan üdvözli Lukát, és kíváncsian méregeti Dorát, de nem szól. Luka
gondoskodott arról, hogy valaki helyettesítse a recepción, egyébként is hamarosan letelik a műszak. Dora szobáját is elintézte, egy szép szobát adott neki. Tengerre nézőt, természetesen. Felvitte Dora bőröndjeit a szobába, és még egyszer mindent személyesen ellenőrzött. Luka törődik a vendégeivel. És Dora több mint egy vendég, ő Luka élete. Az étel gyorsan megérkezik, ők az egyedüli vendégek. Csendben étkeznek. Sok mindent meg kell emészteniük. Figyelemre méltó nap ez a mai, tele meglepetésekkel. Dora tényleg éhes, a villája sebesen és fáradhatatlanul jár le s fel a tányér és a szája közt. Luka csak azért; eszik, mert ott van előtte az étel, de tulajdonképpen nincs étvágya. Túlságosan is izgatott. A légzésére kell összpontosítania, arra kell gondolnia, hogy be ne csukja a szemét. Dora jelenléte megkönnyíti a dolgát, mert folyton őt kell néznie, hogy megbizonyosodjék róla: tényleg ott ül vele szemben. Tulajdonképpen ez nem is lehet Dora, hiszen ő egy másik élethez tartozik, az igazi életéhez. Ami nem létezhet többé. Másrészről viszont mégiscsak ő az, mert ő az élete, az igazi élete. Dora eközben eszik, és egy szót sem szól, és nem is néz rá, és ez lassan félelmet kelt Lukában. Végül a tányérok kiürülnek, elviszik őket. Végre. Megrendelték a második üveg bort. Dingač a Peljesač félszigetről, a legjobb bor az országban. Luka jelzi a pincérnek, aki még mindig kérdőn nézi őt, és még mindig kíváncsian méregeti Dorát, hogy maga szeretné kitölteni a bort. Így is tesz. A poharukért nyúlnak és felemelik, koccintanak. Tekintetük egymásba fonódik. — Így, és most mondd, hogy ez nem igaz, hogy ez csak egy ízetlen tréfa volt. Gyorsan, mondd ki gyorsan! - Dora hangja nyugodt és fegyelmezett. Luka ismeri, ezen a hangon beszél Dora, amikor dolgozik. Lukának nincs hatalma fölötte. És már...
-
És meg ne próbálj elájulni! - Valóban nincs hatalma. Dora átlát
a szitán.
-
Nem, ezt sajnos nem mondhatom. Pedig semmit sem tennék
szívesebben. - Luka hangja a halknál is halkabb, és egyikük sem tudja, hová vezet ez.
-
Ezt nem értem. Februárban még együtt voltunk, és szerettük
egymást. Most május van, és te nős vagy. Már akkoriban is nős voltál?
-
Nem. Akkoriban nem voltam nős. Akkoriban téged akartalak
elvenni feleségül. Még most is ezt szeretném. Te vagy az én feleségem.
-
Holtomiglan-holtodiglan. Tudom. De most biztosan van valaki,
aki ezzel nem ért egyet. - Semmi irónia. Semmi kétségbeesés. Egyelőre nem.
-
Akkor is. Segíts megértenem! Értenem kell, különben itt esem össze
holtan.
-
Egyszerű és mégsem az. Hosszú történet. - Luka iszik egy korty
bort. Sejti, hogy most az következik, amitől a legjobban akkor fél, ha egyedül van.
-
Legalább két hetet tudok várni. - Dora is iszik egy kortyot. A
nagy előkészület.
-
Terhes. Ez aztán gyorsan ment. Úgy értem, a hosszú történet. De a
másik is. - Dora felhajtja a maradékot. Behunyja a szemét és mosolyog. - A neve...
-
Nem akarom tudni! Sokáig együtt voltunk, régebben, amikor még egyetemre jártam.
Zágrábban. Azután különváltunk. Tavaly nyáron azután hazaköltöztem, és ő ott volt, rám várt. Nem volt semmi komoly. Minden kötelezettség nélkül...
—
Azt látom.
—
...Más nőim is voltak, soha nem szólt semmit, még ha tudta is,
fogalmam sincs. - Luka nem tud Dora szemébe nézni. Retteg a pillantásától. Elképzeli, amint a nő feláll, és elhagyja őt, és az lenne a vég. —
Azután jött a kiállítás Párizsban. És ott voltál te. A történetnek
vége. Csak te vagy. Amíg csak élek. —
De hát teherbe esett!
—
Igen, tőlem.
—
Biztos vagy benne?
Luka hallgat. Erre meg mit mondjon! —
Hogyan történhetett meg?
—
Hiszen te is tudod.
—
Nem védekeztetek?
—
Azt mondta, fogamzásgátlót szed.
—
És te?
—
Én nem szedtem fogamzásgátlót. - Jaj, ezt most nem kellet
volna. Nem, nem volt jó ötlet. Nem volt jó poén. — óvszert használtam. Általában. Dora öklével az asztalra csap. —
Akkor meg hogy az ördögbe történhetett meg?!
—
Nem tudom. — Luka tényleg nem tudja. Hisz a sors akaratá-
ban, de ezt nem árulja el Dorának. —
Ez nem igazság.
—
Igen, feltételezem.
—
Mi az, hogy feltételezed?!
—
Már mondtam, hogy bonyolult.
—
Mi ebben a bonyolult?! Eddig minden nagyon is egyszerű és
egyértelmű. — Dora áthajol az asztal fölött. Vonásai eltorzulnak.
-
Ennek van egy előtörténete. - Luka lassan és halkan beszél. Azt a részét megértettem, de ez még nem ok arra, hogy... Egyszer már... Mi is a neve?
Luka bizonytalan pillantást vet rá.
-
Tudni akarom, mi a neve. De az előbb még... Nem kísértetekről akarok beszélni, amikor... — Dora ismét
hátradől a székében, és légzőgyakorlatokat végez. Luka már ismeri ezt. Szóval hogy hívják? — Dora hangja nyugodt, ami egyáltalán nem nyugtatja meg Lukát. Nem, épp ellenkezőleg.
-
Klara. Klara. Igen, Klara.
A Nagy Hallgatás. Mintha hirtelen hárman ülnének ott, az asztalnál. Mintha most minden elhangzott volna, és ezáltal minden világossá vált volna. Függöny le. Dora el.
-
Menjünk el a sziklához.
Minden egyes lépéssel minden csak egyre ismerősebbé válik, és könnyebben érthetővé és szerethetővé. A tenger, a kavicsok, a sárga épület, a világítótoronyhoz vezető keskeny ösvény. Mintha semmi nem változott volna. Mintha Dora soha nem hagyta volna el ezt a helyet. Dorának sírni támad kedve. És még ez is egy emlék. A világítótorony mögött megállnak. A nyílt tengert nézik. Rengeteg gondolat kavarog a fejükben. Sirályok vijjognak fölöttük. Enyhe szellő játszadozik Dora fürtjeivel.
-
Lehetséges, hogy tényleg csak néhány órája érkeztem? — Mint-
ha magában beszélne.
—
Inkább úgy mondanám, hogy el sem mentél.
Luka átöleli és megcsókolja. Dora viszonozza a csókot. Hosszú ideig így maradnak. —
Menjünk tovább.
És elindulnak a szikla felé a meleg délutáni napfényben. Találkoznak két szerelmespárral, akiknek sem idejük, sem kedvük nincs tudomást venni róluk. —
Itt kell lennie valahol. — Dora izgatottan néz le a szikla pere-
méről a mélybe. —
Igen, már csak pár lépés, gyere.
Luka továbbvonszolja, és egy bódító illatú rekettyebokor mögött elindul lefelé. Követi a szűk kis ösvényt, Dora a nyomában. Olyan erőteljesen törnek rá az emlékek, hogy beleszédül. Mintha a hátát csapkodva hajtanák előre. Még néhány lépés, és még néhány, és már ott is vannak, ott guggolnak az eldugott nyílás előtt. Egymásra! néznek. —
Túl nagyok vagyunk! — Dora nem akarja elhinni.
—
Butaság, sikerülni fog. Csak nem lesz olyan egyszerű, mint ti-
zenöt éve. - Luka bizakodón felnevet. —
Akkor menj te előre!
—
Szívesen, drágám, hiszen te mindig is gyáva nyuszi voltál.
—
Én? Ez nem lehet igaz! Én nem vagyok...
Luka szájon csókolja, és ezzel belefojtja a szót, és Dora nem beszél tovább, és nem izgatja fel magát. —
Semmit nem változtál. Szeretlek.
—
Ilyet nem mondhatsz nekem.
—
Ez az igazság.
—
Lehet, hogy ez nem számít. Lehet, hogy a másik igazság
fontosabb. Lehet, hogy az igazságoknak is van egy toplistája, és...
Luka megismétli, amit az imént tett — ezúttal is sikerrel. —
Nemsokára sötét lesz, másszunk át!
És Dora betolja Lukát maga előtt az átjáróba, majd ő is követi. Vakon. Még ha tudja is, hogy Lukában nem lehet feltétel nélkül megbízni. Hiszen ez neki mindegy. Nyögdécselve és nevetgélve bújnak elő az alagútból, majd felegyenesednek. És akkor megpillantják a föléjük magasodó sziklát, az ő sziklájukat, telis-tele emlékekkel, képekkel, gondolatokkal és a csendes együttlét óráival, és egymásba kell kapaszkodniuk, nehogy megcsússzanak a nedves, sós kövön. Lenyűgöző. Egyedülálló. —
Nézzünk felhőket! Fogadjunk, hogy megint legyőzlek!
Dora és Luka a sziklán fekszik, és azt a néhány felhőt nézi, amelyek az égen játszadoznak. —
Odanézz! Egy kisbaba!
Luka nem válaszol. Megpróbálja szemügyre venni, de a tekintete elhomályosul. —
Sajnálom, nem akartam...
- Tudom, felejtsd el! Hallgatnak. Dora Luka keze után nyúl. —
Miért kellett elvenned feleségül?
—
Mert nem tehettem meg kétszer egymás után. Kizárt dolog volt.
—
Nem értem.
—
Egyszer már teherbe ejtettem, és nem akartam a gyereket, erre ő
elvetette, én pedig leléptem. Egyszer épp elég volt. Dora felül, és Luka fölé hajol. Gyengéden, egészen finoman végighúzza a kezét a férfi arcán. —
Ez borzasztó. Sajnálom.
—
Első alkalommal tényleg undorító disznó voltam, nagyon csú-
nyán bántam vele. Nagyon kedveltem, de amikor azt mondta, terhes, ráadásul apám és Ana füle hallatára, teljesen kikészültem, nem kaptam levegőt, az egész lényem tiltakozott ellene. Egyszerűen nem volt rendjén a dolog. Semmi sem volt rendjén. Semmit nem szóltam, legalábbis közvetlenül, és persze ennek ellenére mindent értett és megtette, amit akartam, anélkül, hogy egy szót is ki kellett volna ejteni a számon. És azután annyira szenvedett emiatt, és annyira szeretett engem, hogy mindent megtett volna, amit csak akarok, de én, én nem tudtam ezt elviselni, egyáltalán nem védte meg magát, rettenetes volt, mintha egyszerűen elhagytam volna, elmentem, nem szóltam hozzá, semmit, borzasztó voltam. Annyira szégyelltem ma- gam, de nem tehettem mást, az életem többé nem itt volt, azt pon- tosan éreztem. Dora átöleli. Miközben ringatja, tudja, hogy Luka ezt még senkinek nem mesélte el. —
Egy kapcsolatban mindig két ember van, akik hibáznak és fe-
lelnek a hibáikért. —
Igen, de van, akire több felelősség hárul, van, akire kevesebb.
—
Igazad van. Az nem megoldás, hogy elfutsz.
A nap lassan lenyugszik. A levegő illatos, kellemes és csábító. Dora azt képzeli, hogy ismét hatéves, ilyen csalóka az idő. —
Nem vállalhattad volna fel a gyereket anélkül, hogy őt elveszed
feleségül? - suttogja Dora. Ezek élete legfontosabb pillanatai, és ez az érzés csendessé teszi és elgondolkodóvá és óvatossá és mindenre nyitottá. De egy kissé szédül is. —
Nem tudom, talán. Úgy alakult, olyan érzés volt, mintha nem
lett volna más választásom, mintha valamit jóvá kellett volna tennem. Mintha tartoztam volna ennyivel.
-
Luka, te csak magadnak tartozol. Olyan volt ez az érzés, tudod, mintha tenned kellene valamit,
mintha mindenki arra várna, senki nem mondott semmit, nem, de mindenki úgy nézett rám... Ez egy kisváros, Dora, egy falu, mindenki ismer mindenkit, mindenki mindent tud... Dora úgy tartja Lukát, mint egy újszülött gyermeket, gyengéden és óvatosan, és reméli, hogy Luka megnyugszik. És vele marad. Minden mást visszacsinál. Meg nem történtté tesz. - És ő nem szólt semmit, egyetlen szót sem, egyszerűen csak várt, csak ott volt, és egyszerre csak az anyakönyvvezető előtt találtuk magunkat, és igent mondtam, és elájultam... Dora nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Minden olyan groteszknek tűnik. Mint egy rémálom.
-
...és te nem voltál ott, az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy
elviszel onnan, megmentesz, mint Indiana Jones, vagy mint egy...
-
Úgy érted, mint egy igazi királyfi. Mint egy igazi királyfi. De te vagy a királyfi! Az én királyfim, hát már nem emlékszel?! Egy igazi királyfi.
Sötét van, és a levegő friss és mozdulatlan, és az égbolt tele csillagokkal, és közeleg a holdtölte. Virágzó fák illatoznak, és csendes a tenger. Az élet önmagát ünnepli. Minden évben újra.
-
Szereted? Téged szeretlek, és veled akarom leélni az életemet. - Luka úgy
beszél, mint aki továbbadta valakinek a problémáit, és már nem kell többé aggódnia, semmi miatt, mert valaki más majd mindenről gondoskodik, és ő megint mehet gondtalanul játszani a barátaival. Homokvárakat építeni, még ha Makarskában nincsenek is homokos
partszakaszok. Vízilabdázni. Vagy focizni. Vagy éppen festeni. Egyszerűen önmaga lenni. —
Most mit tegyünk? - Lehetne költői a kérdés, vagy Dora ön-
magának is feltehetné. Ez a kérdés semmi esetre sem Lukának szól. Annál jobban meglepi Dorát Luka válasza. —
Megölhetnénk.
Luka
KILÉP
Dora
SZOBÁJÁNAK AJTAJÁN.
- Az előbbi, az ugye csak tréfa volt? —
kérdezte még Dora félénken, az ajtóban állva. Luka szeretettel és fáradtan nézett rá, és magához vonta. — Természetesen - suttogta. Luka kilép a szálloda ajtaján. Hajnali három van. Szinte egyetlen percet sem aludtak. A csillagfényes éjszaka átöleli, hűsen, frissítően. Tavasz a tengernél. Lukának nem sietős hazamenni. Tudja, mit kellene tennie. Csak azt nem tudja, van-e bátorsága hozzá. Kerülő úton indul el. Egyszerre túl kicsire zsugorodik számára a város. Bárcsak mégis Doránál maradt volna! Nála erősnek és határozottnak érzi magát. Végül ott magasodik előtte a ház. És az ajtó előtti lépcsőn Ana és Toni ül. Ana nemrég töltötte be a huszonegyet. Amikor megpillantja Lukát, felugrik, és elébe fut. Toni ülve marad. - Hol voltál? Egész este kerestünk! Hol bujkáltál? — Csupán egyetlen lépés választja el a hisztérikus rohamtól, ami egyáltalán nem jellemző rá. Az, hogy hangos és izgatott, igen; de hogy hisztérikus, az nem. - Mi a baj? Történt valami? Luka kellemesen elfáradt, és már most hiányzik neki Dora, és fél a vitától. De mindenekelőtt nem akar veszekedést, és - amennyiben
lehetséges — kerülné Klara társaságát. Nem akarja felizgatni magát szeretné magában tartani a Dora-érzést.
-
Hogy mi a baj?! Apa már órákkal ezelőtt bevitte Klarát a kór-
házba, miközben te isten tudja hol jártál! — Ana tényleg dühös, így végül Toni is feláll, odamegy hozzájuk, és védelmezőn átkarolja Anát.
-
Miért? Miért?! Miért?! Mert gyereke lesz tőled, te... te... - Ana nem talál
egyetlen szitokszót sem, amely elég érzékletesen kifejezné, mit érez ebben a pillanatban a testvére iránt,
-
De még túl korai. - Luka nem hagyja belerángatni magát a
pánikhangulatba, amelyet Ana gerjeszt maga körül. Az élete épp ma nyert újra értelmet. És ezt semmi esetre sem akarja kockáztatni. - Hát persze, hogy túl korai, de fájásai voltak, olyankor az ember nem tehet semmit, nem mondhatja, hogy kedves gyermekem még túl korán van, várj még néhány hetet, maradj ott, ahol vagy, az lehetetlen, te gyengeelméjű, ha jönnek a fájások, akkor a gyerek is jön, és te nem voltál itt, apa vitte be a kórházba, és te nem voltál itt, pedig a te gyereked és a te feleséged, hol voltál, hol voltál egész nap, senki nem látott...
-
Dolgom volt. Dolgod? Ez meg mit jelentsen? Mivel volt dolgod? Látogatóm volt. Miféle látogatód? Apa azt mondta, helyettesítést kértél a száll-
lodában. Mi van veled? Luka tudja, nem ez a megfelelő pillanat, hogy említést tegyen Doráról. Klara a kórházban vajúdik, megszüli a gyereket. Számít rá, Luka megígérte neki, hogy számíthat rá. Elvette feleségül, gondoskodni akart róla és a gyerekről, elkötelezte magát. Annak idején ez
tűnt az egyedüli helyes útnak. És szállodai szobájában, abban a szobában, amelyet Luka választott ki neki, ott alszik Dora és bízik benne, és hisz benne és mindenben, ami az övéké, ami csak az övéké, csak az övéké lehet, egyedül és megismételhetetlenül. Ez a szerelem, mint a végtelen óceán. És Lukának számolnia kell: egy, kettő, három, négy, és visszatartani a lélegzetet, és már csattan is Ana ütése az arcán.
-
Nekem ne csinálj most hülyeséget, hallod?!
Luka dermedten néz rá.
-
Mozgás, a kórházba kell mennünk!
Luka pillantása Ana és Toni között cikázik, válaszra várva. Megrázza a fejét. Nem így kellene történnie, ez így nincsen rendjén. És idegeskedni kezd Klara miatt, aki túl korán szüli meg a gyereket, és ilyen lehetetlen helyzetbe hozza őt. Éppen ma. És Luka lassan dühös lesz, olyan mélységesen dühös, mindenkire és mindenre, úgy törnek rá ezek a gondolatok, mint egy gyűlöletből, tehetetlenségből, szomorúságból és elkeseredésből duzzadt vízesés, és Luka a földön fekszik, tele félelemmel.
-
Most mit csináljak! - Egy megkínzott lélek halk sikolya.
Ana közelebbről szemügyre veszi, azután egy pillanatra elmosolyodik, és kézen fogja.
-
Gyere, itt leszek melletted.
És így indulnak el hármasban, és Lukának sírni támad kedve. Dorának el sem kell aludnia. Mert máris álmodik. Nagyra nyílt szemekkel. És semmi nem veheti el tőle ezt a nyugalmat és bizakodást. És a mosolygást sem. Az alvás időpazarlás lenne. Az élet tele van csodákkal. Dora a kerti székben ül, és magába szívja a tenger ezüst csillogását. Dora azokra a másodpercekre gondol, amelyek
meghatározhatnak egy életet. Amelyeket nem lehet előre látni. Amelyek egyszer csak ott vannak. Holtomiglan-holtodiglan. A kórházban minden nyugalmas. Elhagyatottnak tűnik. Mint egy természeti katasztrófa után, amelyet senki nem élt túl. Toni elindul, hogy keressen egy ápolónőt. Ana erősen szorítja Luka kezét, és egy széksorhoz vezeti. Narancssárga műanyag székek. Luka körülnéz. Ez az új kórház. Nem az, amelyikben Dora és ő órák hosszat páciensnek adták ki magukat, bejelentkezés és panaszok nélkül. Szeretne egy időgépet. —
Ana, Luka!
Toni halkan szólítja őket, és vadul gesztikulál. Felállnak és követik. Néhány folyosóval odébb megállnak egy szoba előtt, és Toni az ajtó felé biccent. —
Klarát már bevitték a szülőszobába, de Zoran idebent van.
Bemennek. Zoran a betegágyon fekszik és alszik. Luka elmosolyodik. Ana ránéz, és ő is elmosolyodik. A gyengédség pillanatai. Csak egy szék van a szobában, Ana leül rá. Toni mögé áll. Luka az ablaknak támaszkodik. A tengert nem lehet látni. A szállodát nem lehet látni. Luka semmit nem lát innen, ami fontos lenne a számára, és megint félni kezd. Nyugtalankodni kezd, és nekimegy az ágynak. Zoran kinyitja a szemét. Senki nem szól semmit. Nem más ez, mint a nagy várakozás, mely során az apa úgy néz a fiára, mintha az egy rejtvény lenne, amelyet meg kell fejteni, mielőtt még eljön az éjfél. Különben a kocsi visszaváltozik tökké. De már majdnem négy óra van. Keleten szinte már kivilágosodott, a magas hegycsúcsok mögött, melyek paravánként takarják el a napot. Letelt az idő. Már semmin nem lehet változtatni. Semmilyen rejtvényt nem lehet megfejteni. A rejtvények megőrzik titkaikat.
-
Elég sokáig tart - mondja Toni, aki rosszul tűri a hallgatást. Igen. — Zoran viszont úgy tartja, hogy a kevesebb szó néha
több.
-
Már órák óta bent van, nem? Igen. Mit mondott az orvos? - Ana végre kisegíti a barátját. Nem tudom. Először nem is volt bent orvos, azután jött egy
szülésznő, csak ránézett, nem vizsgálta meg, utána elvitték.
-
Ez minden? Senki nem mondott semmit? Igen. Nem. Nem kérdezted meg őket? — Ana nem győz csodálkozni az
apján.
-
Elaludtam. Próbáljak érdeklődni? - kérdezi Ana Lukát, aki továbbra is ki-
felé néz az ablakon, és önmagát keresi. Nem válaszol. Semmi köze hozzá. Még akkor sem, ha megígérte Klarának, és elkötelezte magát. Az ember kívülről is szemlélheti a saját életét, és csodálkozhat azon, hogyan alakultak a dolgok, és milyen hibákat követett el. Igen, ez lehetséges. Kicsit eltávolodni jó, ajánlatos. Végleg, teljesen elmenni viszont veszélyes, és nem tanácsos.
-
Luka!
Luka közönyös pillantást vet Anára, és nem válaszol.
-
Igen, menj csak, gyermekem. — Zoran mindig megpróbálja el-
simítani a dolgokat. Ana feláll, és lassan kimegy.
-
Már pirkad. Igen — mondja Luka, és tovább keres.
Dora hirtelen arra ébred, hogy szorítást érez a mellkasában, alig kap levegőt, és a szíve vadul kalapál. Fejében halott emberek képei jelennek meg, akiket nem ismer, akik azonban gyötrik és egyre
szorosabban körülveszik, úgy, hogy már nem is tud megmozdulni. Kinyitja a szemét, és halk kiáltást hallat. Egyedül van. Az ágy hideg, Dora reszket. A takarót az álláig felhúzva a másik oldalára fordul, hogy a nyitott erkélyajtón át láthassa a tengert. Álomszép. Megnyugszik, és ismét elalszik. Szebb álmokban reménykedve. — Kislány. Ana sír és nevet és megöleli Lukát és Tonit és az apját és megint Lukát és körbetáncolja a kis kórházi szobát és tapsol és piruettezik megállíthatatlanul. Zoran szeme könnybe lábad, néhányszor elismétli, hogy „kislány,
kislány”,
a
mosolya
megtelik
emlékekkel,
erőteljesen
megveregeti Luka vállát, és tovább mosolyog, „kislány”. Toni is velük mosolyog, megveregeti Luka másik vállát, és meg sem próbálja lenyugtatni Anát. - Kislány - suttogja Luka, és kimegy a szobából. Lassan, de határozott léptekkel. Mintha megtalálta volna, amit keresett. Amint a nap első sugarai előtűntek.
- TE MEG MIT KERESEL ITT? Nem úgy
volt, hogy csak délután jössz be?
Luka elmegy a recepció előtt, válasz nélkül, csak int egyet, mosoly nélkül. Különös, gondolja a kollégája a reggeli műszakból, és ismét a vendégek névsorának szenteli a figyelmét. Luka bekopog Dora ajtaján, és Dora szinte ugyanabban a pillanatban ki is nyitja az ajtót, mintha már várta volna. Ami egyébként Igaz is. Megölelik egymást. Megcsókolják egymást.
-
Kislány. És csak most képes elmosolyodni. Belenéz Dóra szemébe, és sírni kezdenek, jól tudva, hogy minden jobb, mint egymástól elválasztva lenni.
Szeretkezés után nyugodtan fekszenek az ágyban. Beszélgetnek. Átbeszélnek mindent. Megmagyaráznak és tisztáznak. Tartják magukat. Egymást. Nem engedik el.
-
Hogy vannak? Nem tudom. Hogyhogy nem tudod? Rögtön eljöttem.
Dorának el kell gondolkodnia, hogy vajon mit jelent ez. Hogy jelent-e egyáltalán valamit.
-
De hiszen a te lányod. És a te feleséged. Tudom. Tudom. Még soha nem voltam annyira tudatában, mint
most. Hidd el. Nem hagyják, hogy megfeledkezzem róla.
-
Hamarabb jött, mint kellett volna, nem? De igen.
Mindketten eltűnődnek.
-
Gondolod, hogy van valami köze kettőnkhöz? Ezt hogy érted? Ez talán egy jel? Miféle jel? Minek a jele? Fogalmam sincs. Csak töprengek.
Próbálják megérteni. -
Tudja, hogy...
-
Mit?
-
Hogy én létezem? - Hogy milyen szerény lett egyszerre! Mintha
csak egy puszta egzisztencia lenne. Tartalom nélkül. Jelentés nélkül.
-
Nem. - Luka nagyon biztos ebben. - Legalábbis tőlem nem. Ki mástól tudhatta volna meg? Kinek meséltél Párizsról? Senkinek. Nem volt időm. Nem volt alkalmam. Minden olyan
gyorsan történt...
-
Ő nem is kérdezősködött? Nem. Nem kérdezte meg, miért maradtál olyan sokáig Párizsban? Nem. Miféle nő ez!
Dora felháborodik. Nem szereti, ha nem vesznek róla tudomást. Nem ok nélkül lett belőle színésznő.
-
Nem volt hozzá semmi köze. Ezt ő is tudta.
Hallgatnak. Nem tudják, merre induljanak.
Csodálatos ez a reggel. —
Éhes vagyok.
A reggelizőhelyiség üres. Már mindent elpakoltak. Luka a konyhán rendel reggelit. A szakácsnő ismeri. A pincérnő ismeri. Mindenki ismeri ebben a szállodában: ő nem csak az igazgató fia, hanem híres művész is, és a tengerparton élő emberek olyanok, mint az elefántok: soha nem felejtenek. És mindannyian kíváncsian és megvetően nézik Dorát. Kiülnek a tengerre néző teraszra. Minden csendes. Májusban nincsenek a medencénél tomboló gyerekek. Csak idősebb emberek, akik egyszerűen szeretnék kiélvezni a dél melegét. Akik egész nap sétálgatnak, vagy túráznak, vagy a tengerparton üldögélnek és boldognak tartják magukat. Különösen, amikor képeslapokat küldenek otthon maradt barátaiknak. Csendben esznek. Luka nem éhes, de azért ő is hozzálát. Újra meg újra találkozik a tekintetük. És újra meg újra meg kell érinteniük egymást. És nem veszik észre, hogy a személyzet sokatmondó pillantásai is újra meg újra találkoznak. És minden világos. A szerelmesek arca nem tud titkot tartani. Nyitott könyv. És már el is indul a szóbeszéd. A sugdolózás. Válaszok a megválaszolhatatlanra. Amikor a tányérok kiürültek, felállnak. Luka kézen fogja Dorát. — Tűnjünk el innen. Odalent a sziklánál csak a tenger csobbanásait lehet hallani. Dora és Luka a lassan felmelegedő kövön fekszenek, lábukat a vízbe lógatják. —
Száz kérdésem van. Legalább.
—
Csak rajta.
-
Előbb azonban szívesen hallanék valamit Nerudától.
Luka néma marad.
-
Vagy talán elfelejtetted? Talán nem-lét a lét is, ha te nem vagy - feleli gyorsan. Nem néz Dora
szemébe. A portyázó sirályokat figyeli a végtelen égbolton. - Amikor éjjelente mindenki alszik, vagy a szobájában van, vagy ha egyedül vagyok a szállodában, akkor előveszem a fiókból és olvasom, hangosan és elképzelem, hogy ott vagy velem, és hallgatod, és ez annyira felkavar. hogy félni kezdek, hogy elveszítem az eszméletemet. Nélküled semmi nem létezik. Nem lenni annyi, mint nélküled létezni. Ha és De nélkül. Dora is a portyázó sirályokat nézi a végtelen magasban. Annyira zaklatott, hogy attól fél, elveszíti az eszméletét. Ez tulajdonképpen nem teljesen igaz. De szívesen osztozik Lukával. Mindenben. — Mit csinálsz valójában a szállodában? Mióta dolgozol ott? Soha nem említetted. — Dora Luka hasára hajtja a fejét.
-
Amióta tudom, hogy apa leszek. Mi van a festéssel? Van még rá időd? Párizs óta nem festettem. Még csak ki sem csomagoltam a hol-
mimat. - Luka keze Dora hasán pihen. Érzi a nő testének melegét és minden másmilyennek tűnik. Lehetségesnek. Reményteljesnek. Mintha hamarosan ismét gondtalanul játszhatna a barátaival. Nem létező homokvárak.
-
De hiszen ez bűn! Te festő vagy. Művész. — Dora sírni tudna,
olyan mértéktelenül szomorúnak találja mindezt. Hogy Luka feladta önmagát, és azután?! Mi marad akkor? - Tudom. De nincs jelentősége. Most el kell tartanom egy családot!
-
De hát ez... ez... - Vannak körülmények, amelyeket képtelen-
ség szavakba foglalni.
Dora feláll, majd járkálni kezd a sziklán. Luka nyugtalanul figyeli. Dora tekintete a köves talajra szegeződik, mintha elpusztult rákokat keresne. -
Ezt nem teheted, neked festened kell, feltétlenül festened kell.
Kérlek! - Megáll Luka előtt. -
Ne sírj, kérlek, ne sírj!
-
Nem sírok.
-
De igen, a szemed egészen vörös és könnyes, csillog.
-
Tudod, hogy sohasem sírok!
Dora dühös, egyre hangosabb és idegesebb, és kénytelen most már Luka is felállni és megölelni és gyengéden belesuttogni Dora zilált hajába, elcsendesíteni őt. -
Megint fogok festeni.
-
Megígéred?
-
Megígérem.
-
Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.
-
Pontosan. — Luka hangosan felnevet, és felemeli az arcát, hogy
Dora szemébe nézhessen. - Most, hogy itt vagy. -
Haza kell menned. Be kell menned a kórházba meglátogatni a
lányodat. — És Dora szeme megint vörös és könnyes, és a hangja elbizonytalanodik, és Lukának megint szorosan meg kell ölelnie. -
Meg kell nézned a kislányodat.
-
Pontosan ezt fogom tenni.
-
A te lányod.
-
Dora.
-
Nehéz elképzelni, hogy a te lányod nem az én lányom.
Déli harangszó. Olyan ünnepélyes. Mintha valami fontosat adnának hírül.
LUKA HAZAÉRKEZIK. Egy órán
belül ismét a szállodában kell lennie, ezúttal azért,
hogy dolgozzon. De Dora ott lesz. Úgyhogy mit neki munka! Az élet jobb, mint
a
Reggeli a szabadban, inkább A vörös bója és a Luxus, nyugalom és öröm
keveréke. Már maga a gondolat, hogy újra festhet, képekkel népesíti be a fantáziáját. Zoran a nappaliban alszik, a kanapén. Luka megállapítja, hogy már több mint harminc órája nem aludt. Talán ezért érzi úgy magát, mintha részeg lenne. Vagy, mert Dora itt van. Vagy, mert született egy kislánya. Vagy, mert az élete a feje tetejére állt, és fennáll a veszélye annak, hogy minden felborul, és a tengerbe hullik. Feltartóztathatatlanul. Beáll a zuhany alá. A forró vízcseppek balzsamként simogatják a bőrét. Behunyja a szemét, és szédülni kezd a gondolatok és érzései örvényében. Húsz perc után a víz fokozatosan hűlni kezd, elzárja a csapot, és megtörülközik. A haját vizesen hagyja, és nem fésülködik meg. Felöltözik, és halkan kilép a házból. Mert Zoran még alszik. Ő sem fiatal már, gondolja Luka, és a gondolat fájdalommal tölti el. A kórház messze van. Gyalog tizenöt perc. Luka siet. Nem sok ideje van. Kettőkor a szállodában kell lennie. Próbál nem gondolni Klarára, arra, amit mondani fog neki. És arra, amit Klara fog mondana
őneki. Amit Klara elvár majd tőle. Ez túl sok neki, megtorpan a Kačic tér közepén, el akar futni, de kényszeríti magát, hogy továbbmenjen. A kórházban kellemesen hűvös van. Váratlan határozottsággal masírozik a szoba felé, ahol előző éjjel megtudta, hogy apa lett. Nem kopog, csak belép, mintha otthon lenne. És ott van. Klara. Alszik, és Luka hálás neki ezért. Az ágya mellett egy másik ágy áll, kicsi, inkább üvegkalickára hasonlít, és benne megmozdul valami. Luka elképzelhetetlenül vékony karokat, kis kezeket és lábakat lát, és mindez céltalanul, összevissza mozog. Közelebb óvakodik, véletlenül sem akarja felébreszteni Klarát. És ott van. A lánya. Luka figyeli. Mindent egyszerre akar látni, pedig valójában nincs is semmi látnivaló. Az arcát fürkészi. Kerek és puha és kifejezéstelen. A száj mozog, és a szemhéjak meg-megrebbennek, és ennyi. Itt van ez a lény, aki összezavarta az ő életét. Elvette tőle a festést és Dorát. Mégsem tudja gyűlölni. De szeretni sem. Figyeli, és elképzeli, hogy ez itt a közös kislányuk Dorával. Elképzeli, hogy akarta ezt a kislányt, és előre örült neki, és vágyakozva várta az érkezését. És elképzeli, hogy Dora a felesége, és ő hozta világra ezt a gyermeket, és ő alszik ott, abban az ágyban...
-
Gyönyörű, ugye?
Luka megriad, és hátrál egy lépést, mintha rajtakapták volna valamin.
-
Olyan boldog vagyok. — Klara halkan beszél, és Luka képtelen
rávenni magát, hogy a szemébe nézzen. Pocsékul érzi magát. Hangosan és tisztán hallja a saját bűntudatát, és a lelkiismeret hangját sem tudja elereszteni a füle mellett.
-
Hogy vagy? — kérdezi Klara. Mintha Luka lenne az, aki órákat
töltött a szülőszobán, hogy megszülje a kislányát. Luka undorodik az élet igazságtalanságától.
— Te hogy vagy? Nehéz volt? — Luka nem ismeri fel a saját hangját. -
Vége van, és jól vagyunk. Vagy nem?
Luka rápillant. Klara szeme tele van kérdésekkel, amelyeket soha nem fog feltenni neki, mert fél a válaszoktól. Kinyújtja a kezét Luka felé. Luka csak egy röpke pillanatig habozik, de Klara észreveszi, és lehervad a mosoly a szájáról. Egészen elsötétül a pillantása. A kisba- ba fejére rakja a kezét. -
Jobban szerettél volna egy kisfiút, nem igaz?
És amikor Luka rádöbben, hogy Klara semmit nem ért, és semmit nem sejt, megérti, hogy ennek semmi értelme. Elmesél hát neki mindent, elmond neki mindent, meggyónja, pedig nincs semmi gyónnivaló, bocsánatot kér tőle, sok mindent megígér neki, még egyszer, sőt, még sír is egy kicsit, leírja neki a leírhatatlant, az érzé- seit, a gondolatait, bevallja, hogy feltétlenül szeretne megint festeni, mert ez ő, ő nem képes egy hotel recepcióján dolgozni, hiszen Ő művész, festéknek kell tapadnia az ujjaira ahhoz, hogy annak nevez- hesse magát, szünet nélkül és szenvedélyesen beszél, és hamarosan el van feledve minden bűntudat, és minden gátlás nélkül megnyílik Klara előtt, úgy, ahogy még soha nem tette, a hosszú évek alatt, amióta ismerik egymást, és amióta együtt vannak, és Luka meg van könnyebbülve, Luka... Luka némán és szórakozottan nézi Klarát, rövid, bátortalan pillantást vet a kiságyban fekvő gyermekre. A szája nem mozdult meg. Egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Legbelül felsóhajt. Tele önmegvetéssel. -
Mennem kell.
És elmegy. Elmenekül. Inkább gyáván, mint királyfihoz méltón.
- EGY ÓRIÁS, AKI EGYIK KEZÉBEN PIPÁT TART, a másikban pedig egy nagy adag fagylaltot.
-
Olyan a fantáziád, akár egy ötévesé! — Luka felnevet, és
hirtelen beszippantja a gyengédség örvénye.
-
Micsoda ostobaság! A fantáziának nincs életkora!
És már fel is áll, a hangja reszket, a csónak meginog, és neki vigyáznia kell, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és bele ne essék a tengerbe. Bár nem lenne semmi baj, június vége van. De még csak fél nyolc. Még rajta van a ruhája. Még nem is reggeliztek. Luka is feláll, és tekintete elidőz Dorán, aki elszántan csípőre teszi a kezét. Támadásra készen. Azután Luka ráveti magát, és mindketten beleesnek a tengerbe. Egyetlen kiáltással. Amely csak a halakat és a sirályokat zavarja meg. Közel s távol ők az egyedüli emberek Brač, Hvar és a part között. Nevetnek és sivalkodnak, és úgy nyelik a sós vizet, akár a legjobb bort, ismeretlen évjárat, a címke elveszett. Tombolnak és fröcskölnek, és elmerülnek, és végül összeölelkeznek, s közben ajkuk egymásra tapad.
-
Bevizezted a szép ruhámat. Akkor vedd le! Nem tudom, rám tapadt! Segítek, gyere.
És akkor kezdődik elölről a lárma, a fickándozás és kiabálás és lemerü- lés és felbukkanás, és kiköpik a tengert és kidörgölik a szemükből a sót. És azután ott fekszenek a fedélzeten, és egymáséi lesznek a felkelő nap melegében. - Odanézz! Egy bölcső, és ott ül rajta egy játék mackó.
-
Pontosan. És a cigarettát is látod az éles karmai között? Meg az
üres sörösüveget mellette. Dora gyanakvóan sandít Lukára. Luka fest. Néhány hete újra elkezdett festeni. És tegnap megkapta Dorától a festékeket, amelyeket Dora Christiantól rendelt, Párizsból. Már ma kipróbálja őket. Csodálatos látvány.
-
Ha azt akarod, hogy békén hagyjalak, és egyszerűen csak festeni
szeretnél, csak szólj, nem szükséges felhúznod.
-
Én soha nem húzlak fel, legfeljebb lehúzom rólad a ruhát.
— Ti, férfiak mind egyformák vagytok.
-
Szeretlek.
Azután hosszú csend, amíg csókolóznak.
-
Hiányzik Párizs? - kérdezi Luka később, festés közben. Több ki-
sebb vásznat is magával hozott. Kis víztanulmányok készítéséhez, állítja. Nem tud betelni vele. Mindig felfedez valami újat, egy addig rejtve maradt árnyalatot, egy ismereden vonást, egy csillanást, mely csak bizo- nyos időjárási viszonyok között jöhet létre és mutatkozhat meg.
-
Igen. Különösen a színház hiányzik. Problémád lesz ebből? - A határozott mozdulatokkal kevert
festék szerteszét spriccel.
-
Nem. Nem tudom. Nem hiszem. Egyszerűen kihagyok néhány
hónapot. — Tényleg ezt akarod?
-
Nem. De veled akarok lenni. Akkor hát nem is olyan rossz, hogy a jó öreg Lear király eltörte
a lábát. Felnevetnek.
-
Igen, ez most némileg kapóra jön.
És azután megint hallgatnak, mert van még bőven mit mondani és kérdezni és eldönteni és tenni. Mindenekelőtt tenni. És bár mindez belülről égeti mindkettőjüket, és olykor aludni sem hagyja őket, vagy éppen lélegezni, próbálnak nem gondolni rá, amikor csak lehet, ami nem fordul elő túl gyakran, mert ott élnek ezek között a kérdések és bizonytalanságok és félelmek között. És az emberek között. De ma, a mai nap a magányé, a magányos együttlété, ideális arra, hogy felejtsenek, hogy elfojtsanak, hogy elhalasszanak. És talán éppen ezért mégsem teszik. Mert ez a nap tökéletes. A tenger. A nap. A levegő. Az égbolt. A kilátások. És ilyennek kell lennie mindennek. Mindenekelőtt az életüknek. Tehát beszélnek. Még semmit nem mondtam Klarának.
-
-
Tudom. Képtelen vagyok rá. Miért? Valahányszor találkozom vele, mindig vele van a gyerek. Miért emlegeted mindig csak úgy, hogy „a gyerek”, miért nem
nevezed a nevén?
-
Nem tudom. Nem szeretnék hozzászokni. Ez butaság, ljubavi moja! Hiszen ő a lányod, hozzá kell szoknod. Nem is tudom. Azt hiszem, félek.
Dora megöleli. Luka szereti a vállára hajtani a fejét. Só-, nap-, Luka- és Dora-illata van.
-
Szeretheted őt és mellette lehetsz, és elhagyhatod az anyját. Őt
nem kell elhagynod, nem szabad elhagynod. Semmi esetre sem. -
Annyira nehéz. Amikor veled vagyok, minden egyértelmű. De
amikor azután hazamegyek, és te nem vagy ott, összezavarodom, és már nem tudom többé, mit kellene tennem, csak vissza akarok menni hozzád. Luka feje lassan Dora ölébe csúszik. —, Ezt neked kell megoldanod. Nem csinálhatom végig helyetted. Ő nem az én feleségem, nem én vettem el, annak ellenére, hogy mást szeretek. Dora ideges, eltolja magától Lukát. Türelmetlenné válik, és aggódni kezd. -
Lassan már két hónapja vagyok itt.
- Tudom, még is ünnepelhetnénk! -
Luka, már nem sokáig bírom. Így.
Luka figyeli, ahogy Dora feláll, nyújtózkodik, és lehajtja a fejét. És Luka tudja, hogy mondania kell valamit, vagy még jobb lenne, ha tenne valamit, megtenné a helyes lépést, és akarja is, jobban akarjam mint bármi mást a világon, Dorát akarja, és csak őt, de betegnek érzi magát, bénultnak. Mint akit élve temettek el egy túl kicsire mérete- zett koporsóban. És már kezd is számolni: egy, kettő, három, négy, öt... A szemhéja elnehezül, lehunyja a szemét, és jól érzi magát, ott lebeg önmaga és az összes probléma fölött... -
Hagyd már ezt, az enyém vagy, csak az enyém, nyisd ki a
szemed, nézz rám, királyfim, meg foglak menteni, a tüzet okádó sárkánytól és a gonosz boszorkányoktól és az elátkozott erdőktől, királyfim... Dora végigcsókolja Luka önelégült arcát. És szerelmeskednek. És megint nem sikerült semmit sem megoldani.
MAJDNEM KÉT HÓNAP TELT EL
azóta, hogy Dora tizenhat év után először ismét
ellátogatott Makarskába, és Luka apa lett, miután egész nap és majdnem egész éjszaka szeretkezett Dorával. Majdnem két hónap telt el azóta, hogy Dora és Luka ismét elválaszthatatlanok lettek. Senki nem csodálkozik. Senki nem tesz fel kérdéseket. Még azok sem, akik elítélik őket, és úgy gondolják, hogy ez nem mehet így. De mindenki beszél. Mindenki érdeklődve figyeli, mert ilyet Makarska még nem látott. Senki nem nevet rajtuk. Mert még mindig van valami különös a levegőben, amikor Dora és Luka együtt van. Nem lehet sem békének nevezni, sem viharnak. Mandarin és pirított mandula illata száll, meg a tengeré, frissen kisült kekszé és a tavaszé. Mintha egy felhő ölelné körül Őket. Egyesek szerint a felhő türkiz színű, mások a narancssárgára esküsznek. Domica, a vénséges vén asszony, aki mindig kint ül az erdő szélén álló háza előtt a Riva és a strand között, azt mondja, a felhő világoskék, majdnem fehér, mint a nyári égbolt. Közben jelentőségteljesen bólogat, és behunyja vak szemét. Mióta huszonhárom évvel ezelőtt megjósolta a földrengést, az emberek kicsit félnek Domicától, egyesek óvatosak is vele, de újra meg újra eljönnek hozzá, hogy tanácsot kérjenek tőle.
Főképpen a fiatal, szerelmes nők. Domica reméli, hogy hamarosan Dora is felkeresi. Azt állítja, pontosan tudja, mit kell tennie Dorának. Egyesek megesküsznek, hogy láttak Domica gyógynövényes szekrénykéjében egy tasakot, rajta Dora nevével. Dora már régen nem lakik a szállodában. Túl drága volt, és ehhez ő még nem elég híres. Nem sokkal az után, hogy megérkezett Makarskába, meglátogatta Marija nénikéjét, aki még mindig mesésen finom csokoládés süteményt tud sütni, és aki örült, hogy viszontláthatja Dorát. Mert Marija a hosszú évek alatt szinte egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot az unokatestvérével, Helenával, így aztán Doráról sem tudott semmit, a sikereiről és a szülei válásáról sem, és Helena új életéről sem, egyáltalán semmit. Dora nem sok időt tölt otthon, a kis szobában, amelyet nénikéje volt olyan kedves ét a rendelkezésére bocsátott, de Marijának ez is elég, jobb, mint a semmi, mondja, és mosolyog, és ha Dora nem otthon tölti az éjsza- kát, akkor nem veszekszik vele, hanem varázsol egy meseszép tortát, hogy hazacsalogassa vele és ott tartsa. Marija néni azt is hallja, amiről az emberek beszélnek, de nem szól bele. Látja, milyen boldog Dora, látja, hogyan ragyog Luka szeme és az egész arca, amikor a ház előtt találkoznak Dorával. Nem tud mit mondani, hiszen még emlékszik arra az időre, amikor gyerekek voltak, Dora és Luka, és az mindent megmagyaráz, és olyankor csak annyit mond az embereknek: - Gondoljatok csak azokra az időkre! - És megteszik, visszaemlékeznek, mint az igazi elefántok, és ráncok jelennek meg az arcukon, mert nem tudják, mi lesz ennek a vége, és, ami még rosszabb, nem tudják, mit is gondoljanak, ki a rossz és ki a jó. Így hát az emberek Makarskában rendkívül elfoglaltak, ilyet ez a város még soha nem látott.
Dorát nem nagyon izgatják ezek az emberek, örül, hogy a nénikéje támogatja, ez neki elég. De sok más ember is kedves hozzá, így gond nélkül talál munkát az utazási irodában: franciául beszélő vendégeket kell kísérnie, nincsenek sokan, Dorának tehát sok szabadideje van; másrészt viszont ezek a vendégek meglehetősen nagyvonalúak, ami a borravalót illeti, különösen, amikor megtudják, hogy Dora valójában színésznő, és a szerelme miatt van itt, úgyhogy pénze van elég. Egyébként sincs sokra szüksége. Neki bőven elég Luka, és a nénikéje csokoládés süteménye. Mi lehetne ennél jobb testnek és léleknek?! Amikor ezen az estén, a Lukával tett kirándulás után hazaér, boldogan és kissé ziláltan, az ajtó előtt egy fiatal nő vár rá. Dora első gondolata: Klara. De ez a még-majdnem-kislány a tejfölszőke hajával ismerősnek tűnik, emlékezteti valakire, valamire, ami elképzelhetetlenül sok évvel ezelőtt, egy másik életben történt, nyugtalanságot érez és melegséget, és mosolyog, annak ellenére, hogy a látogató arca komoly, és az is marad. — Te vagy Dora. — Nem kérdés. És nem is vár rá választ. — Ana vagyok. Luka testvére. — Ana. - Hát persze! Ki más? Dora első, élő közönsége. — Ana. Jó látni téged. - Abban én nem lennék olyan biztos. - Ana nagyon lassan mondja ezt, mintha minden egyes szót alaposan meg kellene gondolnia, mintha először meg kellene őket találnia agyának eldugott tekervé- nyeiben. Mintha legutóbbi találkozásuk óta egy magányos szigeten élt volna, és nem emlékezne többé a nyelvre, magára a beszédre. Dora Ana felé nyújtja a kezét, de nem érinti meg. Van valami Ana arckifejezésében, mély nyugtalanság, merev elszántság, de közben
valamiféle visszafojtott vágyakozás is. Dora tehát nem tesz semmit. Vár. Ana hallgat. Dora nem invitálja be a házba. Egyszerűen csak vár, hogy mit mond még Ana. És egyáltalán. A kivárás hasznos, ha valami nem egyértelmű. Percek telnek el. Csak nézik egymást.
-
Beszélnem kell veled.
— Tessék.
-
Azt akarom, hogy elmenj. Oda, ahonnan jöttél.
Dora nem szól semmit, vár. Egy kissé azonban mégis meg van lepve. —
Lukának családja van. Egy lánya. Nem akarhat téged. Hagyd őt.
Boldog lehetne velük, csak békén kellene hagynod. Dora elgondolkodik, de nem mond ellent. Minden egyes szóval, amit Anának most már egyre gyorsabban sikerül kimondania, mintha végre megtalálta volna a rejtekhelyüket, Dora egyre jobban összezavarodik. —
Kedveli Klrát, már annyi ideje vannak együtt, már ezer éve is-
merik egymást, sok mindent éltek át és csináltak végig együtt. Klara már elveszítette egy közös gyermeküket, közös a múltjuk. Klara mindig ott volt neki, soha nem hagyta el, soha nem költözött el, soha nem felejtette őt el, soha, soha, mindig érdeklődött iránta, nem szégyellte vagy ilyesmi, nem, benne meg lehet bízni. Miközben te úgyis megint eltűnsz, egyetlen szó nélkül, el fogod Őt hagyni, és fájdalmat fogsz okozni neki, és megint mindenről nekem kell majd gondoskodnnom, róla és a családjáról, te semmire sem fogsz gondolni, egyszerűen eltűnsz, hogy színésznő lehess; ahogy hallom, tényleg az lettél, gratulálok, akkor elérted, amit mindig is akartál, a fényképeid a folyóiratokban, mit keresel még itt, senki nem akarja, hogy itt légy...
Dora előrelép, meg akarja ölelni, mert Ana legfeljebb három-négy éves ebben a pillanatban, és Dora megérti, és tudja, milyen volt az Anának, amikor annak idején mindenki eltűnt, az apja, az anyja, a testvére, és Dora is elment, ő ment el elsőként. Tehát meg akarja ölelni Anát, és bocsánatot akar kérni, de Ana meglepi őt és önmagát is, mert pofon üti. Dora az arcát fogja, Ana pedig rámered. — Sajnálom, kérlek, bocsáss meg! — Azzal Ana elszalad, mint egy macska a gonosz kutya elől. Dora először utána akar eredni, de azután eszébe jut, hogy belga turisták egy kisebb csoportja vár rá, hogy végigvezesse őket Makarska éttermein. Égő arcát dörzsölgetve belép a házba. Odafent, a lépcső tetején Marija néni áll, és a fejét ingatja. Dorice moja, drága gyermekem, mondja panaszosan. Hová vezet ez, kérdezi aggódó tekintete, mi lesz ebből? Marijának nem sok fogalma van ezekről a dolgokról, soha nem volt sem eljegyezve, sem férjnél, a szüleivel törődött és sütött, és azt gondolta, ez minden. Az egyetlen bizonytalan dolog az életében az volt, hogy az élesztő vajon felfut-e avagy sem. Az életnek ilyen egyszerűnek kell lennie, gondolja Marija. És akkor ilyesmi történik. Dora. Az ő kis Dorája. Éjfélkor Dora elbúcsúzik a vendégeitől a Meteor Hotel előtt, amely a legújabb és legnagyobb szálloda a városban, a turisták megölelik, megcsókolják, és Dora lassan elindul a Park Hotel felé, ahol Luka már elkezdte az éjszakai műszakot. Dora a part menti sétányon halad a Donja luka öbölben. Nem siet. A lépései óvatosak, mintha túl sokat ivott volna, ami természetesen nem igaz. A szandálba bújtatott
lábujjait nézi, és gondolkodik. És megijed, amikor még egy pár női lá b tűnik fel a látóterében. Ana. Ana fáradtnak tűnik. Mintha már aludt volna, és valak i felébresztette és erőszakkal idehurcolta volna.
-
Beszélnem kell veled.
-
Ez az eufemizmusod a pofonra?
-
Sajnálom. Tényleg.
Dora nem válaszol. Gondolkodik. És elég késő va n. És Luka már várja. Habár ez a beszélgetés már régóta esedékes, és érdekes lehet.
-
Nem tudom, miért tettem.
-
Talán mert dühös voltál.
- Talán. De nincs jogom hozzá. Tulajdonképpen. Dora nem mondja ki, amire gondol, hogy szerinte mi dühítette fel Anát ennyire. Késő van. És Luka már várja.
-
Nem emlékszem rád valami jól, de az érzés megmaradt. És a
neved mint tabu. - Ana zavartan mosolyog. Dora is elmosolyodik. Érti. Neki is megvoltak a maga tabui. Tizenhat éven keresztül.
-
És most?
-
Mit akarsz csinálni, ez a kérdés. — Ana fáradtan pillant Dorára,
tekintete tele van várakozással.
-
Nem tudom. Szeretem Lukát. És ő is szeret engem.
-
De ő házas. És gyermeke van.
-
Rossz okból a rossz nőt vette feleségül. Engem szeret, én vagyok
az élete. Semmi más nem számít. - Dora is fáradt, és tulajdonképpen nincs ínyére olyan dolgokat magyarázni, amelyek csak rá és Lukára tartoznak.
-
Ez nagyon önző és felelőtlen dolog.
-
Azt akarod, hogy az egész életét egy olyan nő mellett töltse, aki
nem szeret, miközben nagyon jól tudja, hogy én is a világon vagyok?
Ezt szeretnéd a bátyádnak? — Dora érzi, amint könnyek szöknek a szemébe. Oldalra lép, és indulni akar. Ana megragadja a karját, mire Dora megáll.
-
Azt akarom, hogy boldog legyen, de mégis vannak kötelességei.
Az ember nem gondolhat csak saját magára. Dora hosszan nézi Anát, anélkül hogy megszólalna. Nincs már mit mondani. Anának jogában áll azt gondolni, amit akar. Dorának nem kell meggyőznie őt semmiről, ez nem az ő feladata.
-
Most menni szeretnék. - Dora hangja egészen halk.
-
Lukához?
-
Igen. - És Dora lerázza Ana kezét, és eltávolodik, lassan, této ván.
Amikor a kőlépcső végéhez ér, Ana így szól: - Gyűlöllek - és ezek a szavak a szívébe fúródnak. Egész teste fáj, mint egy tíz méter magasságból végrehajtott, nem igazán jól sikerült toronyugrás után. Felrohan a lépcsőn, és kifulladva megáll a szálloda üvegajtaja előtt. Látja, amint Luka a recepciónál áll, és a pultossal, Jozóval beszélget, aki szemmel láthatóan épp hazafelé indul. Hangosan nevetnek, és Jozo a térdét csapkodja a kezével. Luka szeme zölden csillog, mint, mint... jaj, Dorának fogalma sincs, mint micsoda, egyetlen hasonlat sem lenne találó, de ez a szempár az övé. És csak ez számít. Belép. Luka észreveszi, és abbahagyja a nevetést. Kitárja a karját. Dora hazaért.
L UKA A NYITOTT HŰTŐSZEKRÉNY ELŐTT ÁLL, próbálja lehűteni a testét, és igyekszik egy kevés friss, belélegezhető levegőhöz jutni. Pedig még hajnali hat óra sincs! Ez a mai különösen forró napnak ígérkezik. A házban még minden csendes, pedig nem hiszi, hogy bárki aludna, ebben a hőségben biztosan nem. Kiveszi a tejet a hűtőből, majd becsukja a hűtőajtót. Épp le akar ülni az asztalhoz, amikor megpillantja Klarát a konyhaajtóban. Csak áll ott, és őt bámulja, már ki tudja, mióta. L uka megpróbál mosolyogni, de valahogy nem érzi valódinak ezt a mosolyt, inkább tűnik grimasznak. - Jó reggeli! — mondja, de Klara továbbra is csak nézi őt. Luka mégsem ül le az asztalhoz, hirtelen sietős lesz a dolga, és a dobozból issza meg a tejet. Állva. Jót tesz neki. Belülről hűt. És már indul is az ajtó felé.
-
Ülj le, Luka!
Klara hangja teljesen éber, mintha egyáltalán nem aludt volna. Luka nem tudhatja. Ő már hónapok óta, mióta Klara hazajött a gyerekkel, a nappaliban alszik, a kanapén.
nem.
Mindjárt indulnom kell, hatkor már a szállodában kell len-
Ülj le, ez fontos!
-
És Lukát egyszerre megint elönti az elviselhetetlen forróság, és izzad, és tudja, hogy kénytelen lesz inget cserélni.
-
Feltétlenül most kell megbeszélnünk?
-
Mintha legalábbis később vagy bármikor lenne időd!
Luka nem válaszol. Klarának igaza van. Soha nem lenne ideje. Mint az elmúlt hónapok során mindig: most is menekül. Talán tényleg itt az ideje felhagyni ezzel és mindent tisztába tenni. Jól van, tessék. - Leül a konyhaasztalhoz. — Itt vagyok.
-
Klara közelebb lép, és leül vele szemben. Ilyen közelről már régen nem látta Luka az arcát. Klara fáradt és kimerült és boldogtalan, és kevés az élet a szemében. Lukának fáj ezt látni. Ne m is bírja sokáig elviselni.
-
Mi folyik itt? - Klara hangja kissé megremeg.
-
Hogy érted? - Luka tudja, milyen ostoba és sértő ez a
kérdés, sőt, kifejezetten bántó, de előbb össze kell szednie a bátorságát. Az emberek mindenfélét beszélnek, Luka. Ebben a
-
városban semmit nem lehet sokáig titokban tartani. Tudom. - Luka mélyen beszívja a levegőt, és nagyon
-
hangosan ereszti ki. Klara hangtalanul sírni kezd, és Luka számára ez egy jel. Most vagy soha. - Szeretem őt, ő a mindenem. Egész életemben ismertem. Tizenhat évig éltünk egymástól elválasztva, é s azután véletlenül találkoztunk Párizsban, és ennyi. Szeretem. — És hirtelen köny- nyebben kap levegőt, a tüdeje megtelik oxigénnel, szinte
a
magasba
emelkedik.
Vége
a
rémálomnak.
Végre.
Megcsinálta. Megszabadult tőle. Kimondta. Visszavonhatatlanul. És mosolyognia kell, és érzi, ahogy az arca felderül. Tele büszkeséggel. - Szeretem.
-
És mi van velem? És mi van Katjával? - Klara beszél é s
sír. Szinte csak suttog.
-
Klara, te is tudod, miért házasodtunk össze. Tudod, hogy csak a
gyerek miatt, különben... Nem könnyű Lukának ezt kimondania. Nincs semmi baja Klará val, ez az egész valójában az ő hibája. Megint járni kezdett vele, pedig nem akart. Bár Klara mindig ott volt, ez igaz, de Lukának volt vá lasztása, senki ne m kényszerítette. Semmit nem gondolt végig. Klara egyszerűen csak ott volt, és készséges volt, és mindent elfogadott, soha semmit nem mondott vagy kérdezett, soha nem panaszkodott. Egyszerűen csak ott volt. A pokolba is! És Lukának tökéletesen mindegy volt, hogy Klara vagy va laki más. És most házasok, és ő újra rátalált Dorára. És ott van még a gyerek is, az ő gyereke. Az ő lánya. Katja. Igen, Katjának hívják. És hirtelen fel kell állnia, izgatottan kisiet a konyhából, és szinte berohan a nagy hálószobába, ahol a kiságy áll, melyben az ő kislánya alszik a hőség ellenére, nyitott szájjal. Katja. A kis öklei újra meg újra megrándulnak, olyan, mintha egy szellemmel küzdene. Katja. Az ő kislánya. Az ágy fölé hajol, és óvatosan a gyermek piros orcájához érinti a mutatóujját. A baba egy másodpercre benn tartja a levegőt, mintha meglepődött volna, azután nyugtalanul tovább alszik. Luka egy kéz érintését érzi a hátán. Klara áll mögötte.
-
Nézd csak meg! A mi lányunk. A te lányod. Hát nem érdemli
meg, hogy igazi családja legyen? Ez nem olyan kérdés, amit meg lehet válaszolni. Vagy meg kell válaszolni. Luka az apró arcocskát szemléli. Itt semmi sem igazi. Legkevésbé az a. család, amelyről Klara beszél.
-
El tudod képzelni, hogy ne lásd, ne légy vele mindennap, ne tartsd
a kezedben... Luka háta megmerevedik. Megint izzadni kezd. Mielőtt még meg értené, már érzi, mi megy itt végbe. Akkor is, ha még soha nem fogta
a kezében Katját. Egyetlen percet sem töltött vele. Ha nagyon rossz apa is volt. Ebben a pillanatban gyűlölni kezdi Klarát. Ettől a pilla nattól kezdve ez az ő bűne. Luka szó nélkül elhagyja a szobát és a házat. Az életét. Anélkül, hogy inget váltott volna.
Az AUGUSZTUSI NAP égeti az ember bőrét, még az árnyékban is. Dora a második pohár vizét issza. Mohón. Mintha nem jutna elég minden kinek. Szellős, fehér ruhát visel. És napszemüveget. És szalmakalapot. Teljes felszerelés. Szemben vele Zoran ül. A napszemüvege az asztalon hever, a söröspohara mellett. Egymást nézik. Nem lesz könnyű ez a beszélgetés. Arról az emberről van szó, akit mindketten mindennél jobban szeretnek. - Tehát, mit szeretett volna mondani nekem? - Dora egyáltalán nem olyan biztos a dolgában, mint ahogy hangzik, de nem véletle nül a színlelés a szakmája.
-
Emlékszem rád, amikor még egész kicsi lány voltál.
Hogy min- denhová együtt mentetek Lukával, hogy hajózni is elmentetek. Elválaszthatatlanok voltatok. - Az apai nosztalgiázás világos esete. A tekintete bizonytalan és homályos. Dora nem sok mindent lát benne, legfeljebb egy kisfiút és annak még kisebb barátnőjét.
-
Erről akart velem beszélni? - Ennek a mondatnak el
kellet hangoznia.
-
Nem, természetesen nem. — Zoran ismét tudomást vesz
Dora jelenlétéről. Melegen és jóindulatúan mosolyog. - Csak azt akartam
ezzel mondani, hogy tudom, mi forog kockán, hogy milyen régen kezdődött a ti történetetek. Hogy tudom, ki vagy te. A fiam szá mára. Tekintete a sörösüvegre tapad, de nem iszik.
-
Elmesélte neked Luka, hogy annak idején elhagytam őket?
Egyszerűen eltűntem.
-
Tudom. Vagyis Luka említette, hogy néhány évig távol volt.
- Dora is tud egyet-mást. Mégis meglepi, amit hall. Hogy ő hallja.
-
Az rossz volt, mindenkinek. Nekem is, még akkor is, ha én
voltam az, aki elment. Nem találtam a helyem. Arra gondoltam, tartozom magamnak és a gyerekeknek, nem utolsósorban Anticának annyival, hogy őszinte legyek, és kiálljak az érzelmeim mellett. - Zoran az üres üveggel játszik. Mintha az lenne az élete. Mindent vagy semmit. Vagy-vagy.
-
Én is úgy gondolom, hogy az ember felelős a saját tetteiért. -
Dorának tulajdonképpen nincs kedve beszélgetni. Érzi, hogy itt valami nincs rendjén. Bár rendjén valónak hangzik, va gy legalábbis majdnem, de valami mégsem stimmel. Fel akar állni, és el akar tűnni. És ülve marad.
-
Nem volt semmi értelme. Senkinek nem volt jó. Antica
öngyilkos lett, Luka először önmagát hagyta el, utána a többieket, Ana túlságosan is korán vált felnőtté. Én egyedül maradtam, magányos voltam. Másképp kellett volna történnie. Jobban kellett volna igye keznem. Az embernek jobban meg kell erőltetnie magát. Nem sza bad rögtön feladni. Erre Dora rögtön tudja a választ: - Ha olyasmiről van szó, ami megéri az erőfeszítést és a fáradságot. Abszolút. - Minden szót külön kihangsúlyoz. Olyan szenvedéllyel, hogy Zoran a szemébe néz, és szomorúan bólint.
-
Ha az ember mindezt olyan pontosan tudná! - Már-már
kétségbeesett a hanghordozása. És Dora hirtelen egészen pontosan tudja, miről is van itt szó, és mit kell mondania.
-
Luka és én, mi ketten, minden erőfeszítést megérünk .
Összetar- tozunk. - És ezzel Dora mindent elmondott. Szerinte.
-
Ne vedd rossz néven tőlem, gyermekem, de azt hiszem,
mindennek úgy kellene maradnia, ahogy van. Neked is megvan a magad élete, Lukának is. Minden más túl bonyolult volna. - Zoran halkan beszél, fojtott hangon, mintha szégyellné a szavait. Csak egy kicsit, de mégis.
-
Itt most nem arról van szó, hogy valami egyszerű-e vagy
bonyolult. Itt két lelki társról van szó. - Dora magabiztos és határozott.
-
Lelki társak. Szép kifejezés. Létezik ilyen egyáltalán?
-
Nézzen csak meg Lukát és engem. Mi vagyunk a válasz erre a
kérdésre.
-
Ez olyan bonyolult. Szerintem az egyszerű jobb. — Szünet. -
Ne haragudj rám.
-
Zoran, itt semmi sem egyszerű, és akkor sem lenne az, ha én
eltűnnék. Akkor pláne nem. Ez a nő zsarolja őt. Azzal fenyegeti, hogy soha többé nem láthatja a lányát. Mintha megtilthatná neki, mintha ő lenne az, aki erről dönt. - Dora az ajkát harapdálja, két szeme egészen összeszűkül, két alig látható nyílássá. Haragszik. Ké szen áll arra, hogy kivonuljon a barikádokra. — Ez elég „egyszerű” önnek? Tényleg azt akarja, hogy a fia egy ilyen nővel élje le az életét? Zoran nem is próbál mondani semmit. Úgy lógatja a fejét, mint egy hosszú, megerőltető munkanap után. Mintha a szobáit egyszer re több vendégnek is kiadta volna, s most turisták tucatjai számára kellene más hotelben szállást keresnie. Váltakozva markolja meg hol a söröspoharat, hol az üveget. Anélkül, hogy egy kortyot is inna.
Dora lassan feláll. Hirtelen nyugalom szállja meg. Szinte meg sem rezdül. Mintha feladta volna, vagy mintha váratlanul minden mindegy lenne neki. Vagy mintha nyert volna. Zoranra pillant. Részvét nélkül. Nagyon
tárgyilagosan.
Nincs
veszítenivalója.
Tehát
megengedheti
magának, hogy azt mondja, sajnálja. És azután el megy. Átvág a teraszon, lemegy a part menti sétányra vezető néhány lépcsőfokon. A forró nyári napsütésben ott csillog előtte Donja luka. Azután végig egyenesen, el a sárga ház mellett, a világítótorony felé. Azután balra, végig a köves part mentén. A sziklához.
L UKA HIRTELEN FELRIAD. Eleinte nem is tudja, hol van. Álmodott. Nem volt kellemes. És teljesen átizzadta a ruháját. Biztosan van vagy negyven fok a szobában. Dora ott alszik mellette. Szeretettel néz végig rajta. És kíváncsian. Lukát újra meg újra meglepi minden, ami Dora. Azt a részét, amelyiket már ismeri, szereti. Abba, amit még nem ismer, mindjárt beleszeret. De minden, tényleg minden ismerős neki, mintha már egyszer átélte volna. Vagy többször. Luka telhetetlen, ha Doráról van szó. Megpróbál felkelni anélkül, hogy felébresztené. Az ágy azonban megnyikordul. Dora érthetetlen szavakat mormol a lepedő ráncaiba. Luka kioson a fürdőszobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Szívesen letusolna, de nem akar túl nagy zajt csapni. Azonkívül jobb lesz majd Dorával együtt tusolni. Tehát lábujjhegyen kimegy az erkélyre, remélve, hogy sikerül elkapnia egy frissítő szellőt. Semmi esély rá. Ezen a késő délutánon nem érkezik maestral. A tenger nyugodt, sőt, olajos csillogású. Semmi nem mozdul, sehol. Minden áll és vár. - Luka! - szólítja Dora gyengéden. Egyetlen ugrással mellette terem, ami nem művészet egy ilyen kicsi hotelszobában. Itt találkoznak, valahányszor szabad a szoba, ami
szerencsére nagyon gyakran előfordul, mert olyan apró és szerény és annyira nem mutatós. Számtalan éjszakát töltöttek itt el. Élvezték a tengert. Együtt hallgattak vele. Mandulafenyőkkel körülvéve, me lyek hűs árnya menedéket nyújt. Túl sok ez a fény. Ha az embernek titkai vannak.
Ha
nyugalomra
vágyik.
Ha
mindenki
más társasága
elviselhetetlen. Ha a félhomályban jobban eligazodik. Ha az ágyból kinyúlva a szoba minden sarkát megérintheti.
-
Dora — suttogja Luka a fülébe. Ebben a törpeméretű
hotelszobában. Amely olyan, mint az egész világ. Mint egy egész élet. Határtalan.
Vég
nélküli.
Végtelen.
Mint
az
óceánok
mélye.
Feltérképezetlen. Titokzatos. Félelmetes. Ellenállhatatlan. Elbűvölő. Mint a csillagok miriádjai. Ismeretlen. Ijesztő. Elpusztíthatatlan. Halhatatlan.
-
Luka! - Dora a hátára fordul, és magára húzza Lukát. Egy
csók a naplónak.
-
Megvártalak. Menjünk zuhanyozni.
-
Mi ez a nagy sietség...
És már szerelmeskednek is, és a világ mintha rendben lenne. Mit sem sejt ez a világ, és benne ők!
-
Dora...
-
Igen?
-
Szeretlek...
-
...szeretlek csak téged mindig téged egész életemben te
vagy a levegőm a szívverésem végtelen vagy bennem te vagy a szemem elé táruló tenger te csalogattad hálómba a halakat te vagy a nappalom és az éjszakám és az aszfalt a talpam alatt és a sál a nyakam körül és a bőr a testemen és a csont a bőröm alatt és a hajóm és a reggelim és a borom és a barátaim és a reggeli kávém és a képeim és a képeim és a nő a szívemben és a nő a nő a nő... Mit sem sejt a világ!
Most hogyan tovább?
-
Luka hallgat. Nem akarja azt mondani, hogy nem tudja. Dora ezzel már tisztában van.
-
Úgy nem mehet tovább, ahogyan eddig.
-
Szeretlek.
-
Ez elég?
Luka hallgat. Nem akarja azt mondani, hogy nem tudja. Dora ezzel már úgyis tisztában van.
-
Miért nem tudsz elválni tőle?
Luka lehajtja a fejét. Borzalmasan érzi magát. Dora látja, milyen fáradt, milyen zilált, mennyire kimeríti az Akarom és a Lehet kö zötti harc. Mennyire kiszipolyozza és megszégyeníti ez a kettős élet, hogyan emészti fel az erejét.
-
És ne mondd, hogy Katja miatt van. Egyetlen ember se m
tilthatja meg neked, hogy a lányoddal törődj, hogy lásd őt. Csak üres beszéd. — Dora érzi, hogy megint felizgatja magát, és hogy ez a be szélgetés ismét megalázza őt. Mert nincs szüksége ilyesmire. Ennek egyértelműnek kellene lennie. Mindennek egyértelműnek kellene lennie. Egyszerűnek, mondaná Zoran.
-
Ha esetleg te is ott lennél...
Dora ettől ismét dühbe gurul. Mert megértette. Lukának nincs bátorsága végigcsinálni. És az, hogy szereti Dorát, nem jelent sem mit. Nem elég.
-
Én ezt nem tudom tovább csinálni. El fogok menni.
És Luka már ott is terem, szorosan mellette, és esküdözik, hogy azt soha nem engedi, hogy Dora az ő élete, és nélküle halott len ne. És Dorának nincs ereje védekezni, tudja, hogy ő is meghal, ha Luka soha többé nem érinti meg. Ha soha többé nem láthatja Luka szemét. Mindennap. Egész nap. Ha Luka nem szereti többé. Azt
nem fogja elviselni. Minden egyszerű és egyértelmű, és Dorának nincs sok választása. Hagyja, hogy a férfi átölelje, megvigasztalja és meggyőzze, és marad. És szerelmeskednek. Utána pedig sétálni mennek a városba. Leplezetlenül, kézen fogva. De Dora tudja, hogy ez nem győzelem. Luka otthona nem az övé. Valamikor a nap során el kell, hogy váljanak az útjaik, még ha csak azért is, mert Lukának tiszta inget kell vennie, és meg kell borotválkoznia. Luka ingeit a felesége vasalja. Dorát rosszullét kerülgeti . Lehet még a világ ennél hazugabb? Szégyen. Egy napon majd mindannyian sóbálvánnyá változnak. Dora és Luka mindketten tudják, hogy nem ez volt az utolsó ilyen beszélgetés. Tehát mindig óvatosak. Titokban figyelik egy mást. Félnek, hogy el kell válniuk. Pedig állítólag olyan egyszerű.
Luka hirtelen felriad. Eleinte nem is tudja, hol van. Álmodott. Nem volt kellemes. És teljesen átizzadta a ruháját. Biztosan van vagy negyven fok a szobában. Gyengéd, bizonytalan érintést érez a hátán. Dora. Kinyitja a szemét. Előtte egy alacsony asztal. A sarokban egy televízió. Mellette egy ablak, a függöny be van húzva. Sötét van. A fejétől balra egy fotel. Ez ne m hotelszoba. Egyértelmű. És már azt is tudja, hol van. A kanapén fekszik a nappaliban, és még mindig érzi a kéz érintését a hátán. A kéz vándorol. Óvatosan. Ez nem Dora. Nem lehet. Felugrik a kanapéról. Ott áll alsónadrágban, miközben Klara még mindig a kanapé háttámlája fölé hajol, és őt nézi. Luka felismeri ezt a pillantást, bár már régóta nem látta, nem vette észre. Klara egy átlátszó, piros hálóinget visel, és alatta Luka egészen jól ki tudja venni a terhesség miatt még kissé nehézkes testét. Luka elfordítja a tekintetét. Klara felegyenesedik, és halkan azt mondja:
-
Luka. - A hangja rekedt, tele van múlttal, Luka felismeri.
De nem akar most semmit. Inkább ijedt, mint dühös. - Luka - mondja Klara, és közelebb lép. De Luka kinyújtja maga elé az egyik kezét, mintegy védekezésül, mintha fel akarná tartóztatni. - De hiszen a férjem vagy, Luka - mondja gyengéden, ajkát alig mozgatva. Luka hátrál egy lépést, karját még mindig kinyújtva. Azután még egyel. A fejét rázza. Nem akarja. Nem akarja Klarát. Megalázni sem akar ja. De Klara nem hagyja magát feltartóztatni. - Klara, hagyd ezt!
-
Semmi nem történik, már ott áll előtte, Luka keze erőtlen,
Klara testével az ő testéhez simul, és Luka szédülni kezd, rosszul van, még egy lépést hátrál, és így szól: - Nem, Klara, nem, nem akarom! De Klara keze már ott van a vállán, a szája Luka mellkasán pihen. Ne, Klara, ne! — De a nő folytatja. - A férjem vagy, szeretlek, akarlak.
-
És ekkor teljes súlyával ránehezedik Lukára, és Luka tudja ,
hogy azonnal hánynia kell. Fél, hogy elveszíti az eszméletét. - Nem! kiált fel, és nem érdekli, hogy meghallja-e valaki, vagy felébred-e valaki, az az érzése támad, hogy küzdenie kell az életéért. Tehát teljes erejéből eltaszítja magától Klarát, aki átrepül a szobán, éppen csak nem zuhan rá a kis dohányzóasztalra, és a kanapé előtti szőnyegen ér földet. Nem mozdul. Egyszerűen csak ott marad. Luka feszülten figyel. A szobában sötét van, még nem pirkad. Semmi nem moz dul. Megtette! Azután halk nyöszörgést hall, olyan hangot, amelyet normális esetben csak állatokkal hoz összefüggésbe. Luka elindul Klara felé. - Klara, állj fel — mondja, de semmi nem mozdul, nem kap választ. Szemügyre veszi a nőt, ahogy ott fekszik a földön. Hálóinge felcsúszott, Luka látja a lábát és meztelen fenekét. Nem érez semmit. Mintha halott lenne. Lassan elhatalmasodik rajta a megaláztatás érzése, és kisiet a fürdőszobába. A mosdókagyló fölé hajol, nem meri megkockáztatni, hogy találkozzon a saját tükörképével.
Csapvizet iszik. Abba sem tudja hagyni. Azután mégis abbahagyja, mert nem kap levegőt, de nem zárja el a vízcsapot. A mosdókag yló szélének támaszkodik, és hevesen rázni kezdi a fejét, mintha ki akarná rázni belőle az iménti jelenet képeit. Mindörökre. Holtomiglan-holtodiglan. Dora. Nem tudja, mennyi ideig volt bezárkózva a fürdőszobába. Ami kor kinyitja az ajtót, és halkan kilép a nappaliba, a szoba üres. És világos. Luka gyorsan és hangtalanul felöltözik, és elhagyja a lakást. Csak egyetlen dologra tud gondolni.
S ZEPTEMBER ELEJÉN végül elérkezik az idő. Friss, napfényes reggel. Dora ma egy francia csoportot kísér el Splitbe, egynapos kirándulásra. Kilenc órakor kell a kikötőben len nie, ott vár majd rá a busz. Előtte még be akar menni a pékségbe, hogy friss zsemlét vegyen Marija néninek és magának, ma együtt akarnak reggelizni, ez ritkán fordul elő. Kissé még álomittasan kinyitja a bejárati ajtót. És ott áll Klara. Dora rögtön tudja. Ez csak Klara lehet. Mert ha Dorára nagy be tűkkel ki van írva, hogy ő az a nő, akit Luka szeret, akkor erre a nőre az van nagy betűkkel kiírva, hogy ő Luka felesége. Még az ujján lévő gyűrű is az ő nevét viseli. Dora egy pillanatra megtorpan, azután tovább akar menni. Nincs mit mondania ennek az asszonynak. - Azt akarom, hogy menjen el. Hogy hagyja el Makarskát, és hagyja békén a férjemet. Dora megáll. Elgondolkodik egy pillanatra. Azután megfordul, és kihúzza magát. Körülbelül egyforma magasak. De Klara nem néz ki jól, sovány, mintha túl gyorsan túl sokat fogyott volna, és sápadt, és a szeme vörös és duzzadt. Kétségbe van esve. Dora azonban nem érez együtt vele. Neki saját magával kell törődnie.
-
Engem szeret. Csak engem. Ez soha nem fog megváltozni.
-
Én vagyok a gyereke anyja.
-
Na és. Engem szeret. És a lányát. Ön pedig jobban tenné,
ha nem zsarolná tovább.
-
Ő a férjem. Engem vett el feleségül.
-
Mert ön terhes volt. Hogy bír ezzel a tudattal élni?!
Klara sírni kezd. Dorának ez már túl sok. Ráadásul emberek jönnek arra, és megbámulják őket. Nem állnak meg, csak éppen nagyonnagyon lassan sétálnak el a két nő mellett. Sugdolóznak. Összeér a fejük. Dora úgy érzi magát, mintha egy színpadon lenne. És mégsem érzi
jól
magát.
Semmit
nem
látna
szívesebben,
mint
hogy
leereszkedjék a függöny.
-
De hát szeretem! Mégis mit csináljak nélküle?! - Klara
szerencsére halkan beszél.
-
Én is. És ő az enyém.
Dora a másik nőre néz, akinek eltorzul az arca a fájdalomtól és a gyűlölettől. Vége. El kell mennie innen. És magával fogja vinni Lukát. Itt el fog zülleni. Meg fog fulladni. Rohanni kezd. Úgy érzi, soha többé nem képes megállni.
Este érkezik vissza Splitből. Elégedett arcok szállnak le a buszról. Dora sok borravalót kap. Elköszön a buszvezetőtől, és a busz el megy. És ott áll Luka. És hirtelen minden, amit egész nap próbált elfelejteni, megint ott van. Luka halványan rámosolyog. Kimerült, csüggedten lógatja a vállát. Dora azt kívánja, bárcsak ne szállt volna le a buszról, bárcsak továbbutazott volna. Ha kell, akkor a buszga rázsba. Mindegy. Csak el ebből a kilátástalanságból. Luka szó nélkül átöleli. Kart karba öltve távolodnak el a várostól és a fényeitől. A sziklához. Hosszas hallgatás, melyet csak egy-egy
futó csók szakít meg. Kábultság kíséri őket, akár egy hűséges kutya. Óvatosan lépkednek. Olykor tétován. Azután ott ülnek a sziklán, titkos otthonukban. Ahol a múlt éppúgy jelen van, mint a jelen pillanat. Ahol találkozik kettőjük élete, hogy egyesüljön.
-
Tudod, hogy néhány éve találtak itt egy női holttestet?
—
Nem igaz! Öngyilkosság?
Hosszú nap volt, szemmel láthatólag Luka számára is, mert csak ül ott, és őt nézi. Szemének zöldje homályos, vizenyős. Dora az arcához nyomja az arcát.
—
Nem. Valaki megölte.
Már éjszaka van. Kezd hűvös lenni. Felhőtlen ég. Hamarosan te lihold lesz. A levegő csendes. Ahogy ott ülnek, mint egy kép a mú zeumban.
-
Egy gyilkosság... Hiszen itt minden olyan békés.
-
A férje tette. Azután jelentkezett a rendőrségen, és
mindent bevallott. Meg akart szabadulni tőle.
—
Természetesen. Mi másért tette volna.
Hallgatás. Hallgatni tudvalevőleg arany. Talán.
-
Miért meséled el ezt nekem?
—
Az indíték állítólag szerelem volt, ez állt az újságban,
annak idején. Kivágtam az újságcikket és eltettem.
Luka egyre lassabban beszél. Hosszú nap volt. Minden tekintetben. A hold fényesen ragyog. És a víz visszatükrözi a fényét. Valahol, a kék sötétségben látszik néhány kis halászhajó. Egy motor hangja hallatszik. Vagy evezőcsapások a vízben. Az élet nem hagyja magát feltartóztatni. A csend varázslatos és kellemes és olyan valószerűtlen. És még ha az élet nem is tartóztatható fel, néha elcsendesedik, és olyankor
úgy néz ki, mintha megállna, mi ntha szünetet tartana. És ezekben a pillanatokban az ember úgy látja a saját életét, mintha távcsövön keresztül nézné. Attól függően, hogyan tartja a kezében, átfogó ké pet kaphat, vagy éppen az apró részletekbe tekinthet bele. És csodálkozhat. Vagy kétségbeeshet. Fellélegezhet. Gratulálhat magának. Minden lehetséges.
-
Többnyire ez az indítóok, a szerelem vagy a pénz.
-
A férfi egy másik nőt szeretett, és a felesége nem akarta
elengedni. Kétségbe volt esve. Nem találta a kiutat.
-
És ez talán kiút volt? Ez lenne a megoldás?
-
Bárhogyan is, az asszony halott volt, ő pedig szabad.
-
Szabad? De hiszen börtönbe kellett vonulnia, nem? Feladta
magát, nem azt mondtad? - Dora feláll, és végigmegy a sziklán, egy láthatatlan mintát követve. Igen, de megszabadult tőle. Úgy értem, azt, hogy feladta
-
magát, nem feltétlenül kellett volna megtennie, vagy igen? - Luka habozva mondja ezt, bár maga a gondolat nem most fogant meg a fejében. Luka, mit akarsz ezzel mondani? Remélhetőleg nem azt, ami -
-
nek hangzik!
-
Nem, természetesen nem. - A válasz túl gyorsan érkezett.
-
Luka!
-
Mi is megtehetnénk anélkül, hogy feladjuk magunkat! Ez len ne
a megoldás a problémáinkra! - Luka gyorsan beszél, míg Dora félbe nem szakítja.
-
Hallgass! Dora hátat fordít Lukának. Feladja magát a tengernek. A víz
csendjének. A fényeknek. Behunyja a szemét. És az idő történetében a legrövidebb pillanat erejéig megengedi magának ezt a gondolatot. Egyszerre elképzelhetetlen és felszabadító. Finom a tapintása, akár a
balzsamé, mert valószerűtlen. Tiltott. És Dora soha nem fogja beis merni, hogy az idő történetében a legrövidebb pillanat erejéig a sa játjának vallotta.
-
Dora?
-
Egy szót se! Soha többé. Én pedig úgy fogok tenni, mintha soha
nem beszéltünk volna róla. Soha.
- Luka kinyitja a száját, hogy
ellentmondjon. - Egyetlen szót se. Komolyan gondolom. — Dora erőtlenül áll a szikla szélén. - Az én életem nem holmi hollywoodi melodráma... - Azzal hangosan felzokog, mintha mégis az lenne. Luka most összeszedi az erejét, feláll, és már ott is van Dora mel lett. Át akarja ölelni, de Dora eltaszítja magától, elveszíti az egyensúlyát, és ha Luka nem tartja meg, a tengerbe zuhan. A halott nőre gondol, és sírni kezd. Luka megöleli, Dora ezúttal hagyja magát: túl gyenge és túl zavart ahhoz, hogy védekezzen. És szégyelli magát, még ha csak titokban is.
-
Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg, nem tudom, mi ütött belém,
nagyon elkeseredtem, és annyira dühös vagyok magamra és Klarára, elmondta nekem, hogy ma reggel elment hozzád, annyira sajnálom, bocsáss meg, már nem bírom tovább, teljesen felemészt, annyira tehetetlennek érzem magam, végtelenül erőtlennek, bocsáss meg, felejtsd el, amit mondtam, badarság, nézz rám, én vagyok az, a te Lukád, csak a tiéd, nem történt semmi, bízz bennem, bocsáss meg, egy pillanatra megőrültem, arra gondoltam... Nem egyszerű megmondani, most ki tartja a másikat, és ki kit óv meg az eleséstől. Úgy állnak ott, mint egy rakás szerencsétlenség, a sziklájukon, és végignézik, ahogy darabokra hullik az életük.
Eltelik néhány nap. Látszólag minden a megszokott mederben fo lyik tovább. Dora és Luka minden rendelkezésükre álló pillanatot
együtt töltenek, szerelmeskednek a hotelszobában, amely az övéké, még ha soha nem is fizettek érte; a halászhajón, amely mindig ott van, ha szükségük van rá; a parton, amely éjjelente mintha csak az övéké lenne. Terveket szövögetnek. Elképzelik az életüket Párizsban. És Makarskában. Mert az világos, hogy a tengerről nem akarnak lemondani. Azon gondolkodnak, hogy Makarskában hol fognak lakni, szükségük lesz egy lakásra, ahol van egy szoba Katja számára is. És Párizsban egy nagyobb lakást kell majd bérelniük, mert a mostaninak csak egy hálószobája van, tehát nincs benne hely Luka lányának, aki majd a lehető legtöbbször eljön hozzájuk látoga tóba. Szerepeket választanak ki és beszélnek meg, díjakat és kitüntetéseket vesznek át, képeket festenek meg képzeletben, kiállítják és eladják őket. És további gyerekeket akarnak, nemzenek és örömmel várják őket, és neveket találnak ki és kérdőjeleznek meg, tehát új neveket keresnek, majd azokat is elvetik. És mindvégig szerelmeskednek és üzekednek. És nevetnek. Holtomiglan-holtodiglan, ez magától értetődik. Látszólag minden a megszokott mederben folyik tovább.
Így telnek a napok, és elérkezik szeptember tizenkilencedike. Dora este hatkor elmegy Luka elé a szállodába. Sétálni indulnak. Luka meg szeretné mutatni Dorának azt a helyet, ahol szívesen festene egy táj képet. Csak nemrégiben fedezte fel. Dora örül Luka végtelen lelkesedésének. Nincs messze, csak egy rövid séta, a szomszédos szállodák mellett kell elmenni. Kézen fogva, ráérősen lépkednek a kemping irányába, miközben Luka a munkanapjáról mesél, történeteket azokról a vendégekről, akik nem tudják, hogyan működik a vízcsap, vagy nem találják a villanyk apcsolót, és arra panaszkodnak, hogy nem működik a lámpa. Dora nevet. Luka is vele nevet. Micsoda emberek
vannak! Elszántan, de kényelmes tempóban közelednek céljuk felé. Még néhány lépés, és ott vannak. Egy kis kiszögellés, a parti sétány alatt, egy nagy, öreg, ferde nö vésű mandulafenyő árnyékában. A fa alatt, jól elrejtve egy pad áll, amelyet valamikor régen zöldre festettek. Ma már csak itt-ott látni a kifakult festék foltjait. Az eső és az emberek, akik itt pihentek meg, nyomot hagytak rajta. Dora és Luka már többször is üldögélt itt. Még szerelmeskedtek is rajta. Gyorsan és szenvedélyesen. Kacagva. Tiltott dolog volt. Dora azonban egyszer könyvet is olvasott ezen a padon. Tücskök ciripeltek. Gyerekek sivalkodtak a vízben. Motorcsónakok zúgása hallatszott. Szép és kellemes hely. Luka leszökken az útról, és segít Dorának leereszkedni. Nem a padhoz vezeti, nem. Átbújik a fa ágai alatt, és kiáll a természet for málta terasz szélére. Onnan nem látszik a sétány. És őket sem látja senki. Dora Luka mellett áll. Hozzá kell bújnia, mert nincs elég hely. Luka kinyújtja a kezét, és megmutatja Dorának, mit szeretne lefesteni. A hüvelyk- és mutatóujjaival keretet formál, azon keresztül látható a kép. A perspektíva. Dora kezével végigsimítja Luka hátát. Fejét a férfi vállára hajtja. Luka nagy lelkesedéssel beszél, és valahányszor szünetet tart, hogy levegőt vegyen, megcsókolja Dorát. A nap melegen süt, pedig már lenyugodni készül a tenger peremén. A tenger, a maga részéről, utánozhatatlan ritmust követve táncol.
Gyönyörű ez a nap, és elragadó a hely. Luka tehát megszökteti Dorát a szállodába. És örül, hogy fog lalt a szobájuk. Mert egy olyan szobában, amelyik nem az övéké, könnyebb beszélgetni. Az ember meg tudja őrizni a hidegvérét. Ki mondhatja a mondatokat anélkül, hogy félnie kelljen tőlük. Egy ho telszoba olyan, mint egy elfeledett filmdíszlet. Ezer meg ezer ilyen szó
tapad a falakra, rágcsálja a matracot, nyaldossa a csempét a fürdő szobában, csüng az átlátszó függönyökön. Az ember mindenfélével áltathatja magát. Újrateremtheti az életét. Tönkreteheti. Megölheti magát anélkül, hogy észrevenné.
Úgy
tehet,
mintha
mindenkinek
ez
lenne
a
legjobb.
Meggyőzheti magát róla. Vagy úgy tehet, mintha meg lenne győződve róla. Egy olyan szobában, mint ez. Egyik szoba olyan, mint a másik.
-
Holnapután Párizsba utazom. Gyere velem!
-
Nem mehetek.
-
Akkor mit csináljunk?
-
Nem vagyok képes tovább folytatni.
-
Ez meg mit jelentsen?
-
Hogy nem tudom elviselni.
-
Mit akarsz ezzel mondani?
-
Hogy képtelen vagyok rá.
-
Úgy döntöttél, mellette maradsz?
-
Nyugalomra van szükségem.
-
Az élet helyett?
-
Hiányzik belőlem a bátorság.
-
Ez azt jelenti, hogy feladod a közös jövőnket?
-
Ez azt jelenti, hogy gyáva vagyok.
-
Szóval hagyod, hogy elmenjek.
-
Meg akarok halni.
-
Az mindkettőnkkel előfordulhat.
-
Két boldog szeretőnek nincs vége, nincs halála, / számtalanszor
születnek s halnak meg, amíg élnek, / örökéltűek, mint az őstenyészet.
-
Ez béna.
-
Ez Neruda.
-
Nincs többé jogod Nerudát szavalni.
-
Te vagy az életem.
-
És te meghalsz.
-
Dora.
-
Holtomiglan-holtodiglan.
.. .önmagadat kell szeretned hogy megadasson neked a boldogság hogy maradhass erősnek kell lenned lemondani könnyebb feladni könnyebb szenvedni könnyebb...
-
Dora.
- Siess, zlato moje! Különben - nemes egyszerűséggel szólva - elnyel bennünket a tömeg, és nem látunk semmit! Helena nyugtalan. Dora szobájának ajtajában áll, és aggódik. Nem azon, hogy esetleg tényleg túl későn érnek oda a becsomagolt Pont Neufhöz. Nem. Ez neki most, a lánya állapotát látva, teljesen mindegy. Christo persze fontos, az évszázad egyik nagy eseménye, egészen biztosan, de neki Dora a legfontosabb. És ő most nincs jól, egyáltalán nincs jól. Enyhén szólva. Dora az ágyán ül, és a semmibe mered. Üres az élete. Üres a világ. És értelmetlen. És borzalmas. Fölösleges. Használhatatlan. Dora feje üres. Nincsenek gondolatai. Mind elhagyták három nappal ezelőtt. Néhány kép, de semmi töprengés. Semmi szemlélődés, semmi reflexió. Érzelmeket nem engedhet meg magának. Ez egy nagyon
tudatos
körülmények
művelet.
között.
Tilos.
Semmit
nem
Szakadatlanul
érezni. villognak
Semmilyen a
vörös
figyelmeztető lámpák. Dora azt sem tudja, vajon lélegzik -e. Valószínűleg igen. A mellkasára vándorol a tekintete, igen, mozog: a légzés megfigyelhető. Ő azonban nem érez semmit. Hallja, amint az anyja beszél. A szavak jelentése azonban nem ér el hozzá. Dora messze jár. Abban az életében, amely nincs
többé. Már meghalni sem akar. Nincsenek kívánságai és nincs aka rata. A várakozás az egyetlen, amit most tehet. Várni, hogy az élet újra rátaláljon. Ez mindenesetre eltarthat egy darabig, mert Dora jól elrejtőzött.
Luka a kanapén ül, a nappaliban, és a semmibe mered. Üres az élete. Üres a világ. És értelmetlen. És borzalmas. Fölösleges. Használhatat - lan. Luka feje üres. Nincsenek gondolatai. Mind elhagyták három nappal ezelőtt. Néhány kép, de semmi töprengés. Semmi szemlélődés, semmi reflexió. Érzelmeket nem engedhet meg magának. Ez egy nagyon tudatos művelet. Semmit nem érezni. Semmilyen körülmények között. Tilos. Szakadatlanul villognak a vörös figyelmezte tő lámpák. Luka azt sem tudja, vajon lélegzike. Valószínűleg igen. A mellkasára vándorol a tekintete. Igen, mozog: a légzés megfigyelhető. Ő azonban nem érzi. Biztosan nem számolt. Arra emlékezett volna. De nem is szükséges elájulnia. Luka anélkül is messze jár. Abban az életében, amely nincs többé. Már meghalni sem akar. Nincse nek kívánságai és nincs akarata. A várakozás az egyetlen, amit most tehet. Nem arra, hogy az élet újra rátaláljon. Nem, az nem történik meg többé. Vége. Elutazott. Három nappal ezelőtt elrepült. Oda az élet. Fel kell a dnia az életet, és megnyugvást kell találnia. Így szólt az alku. De eltarthat egy darabig, amíg tényleg megnyugvásra lel. A nyugalom jól elrejtőzött. Vagy Luka.
-
Gyere az ágyba, Luka!
Tehát mégsem rejtőzött el olyan jól! Luka természetesen nem válaszol. Azután Klara ott áll mellette, és a vállára teszi a kezét.
-
Gyere, feküdj le! Késő van.
Klara tudja. Már mindenki tudja.
Hová is mehetne? Ez az átkozott város! Minden szegletben kísér tetek rejtőznek. Luka lassan feláll, anélkül, hogy a feleségére nézne. Felhúzza a ka napé mellé tett cipőjét, fogja az asztalon heverő pénztárcáját, és kilép a házból, egyetlen szó nélkül. Klara utánaszól. Luka becsukja maga mögött az ajtót, halkan, sőt, óvatosan, és fut és fut, látszólag céltala nul, egyre tovább és tovább. Egyszerre ott hintázik előtte a halászha jó. Még hogy céltalanul. A látszat csal. Felugrik a fedélzetre. Kinyit ja a kabin ajtaját, és lefekszik az ágyra. Alatta, egy fiókban van egy póló, amely nem az övé, nem is az apjáé, nem is Anáé. Fehér póló, rajta piros-kék szimbólum. Biztosan valami kínai. Ez a póló senkié azok közül, akik most Makarskában vannak. Egyszerűen csak ott van, és ez jó, akkor is, ha Luka nem veszi ki onnan. Azt már nem bírná elvi selni. Érezni a benne rejlő élet illatát, erre már képtelen lenne. Eset leg még képeket is látna, nem, azt nem szabad. De az élet közelében lenni, arra szüksége van. Büntetni önmagát, abban Luka verhetetlen. Amikor elkalandozik a figyelme, és megpillantja a festődobozát, hir telen felkiált. Az ősrégi doboz után nyúl, hogy beledobja a tengerbe, de az szétesik a kezében, és az ecset, a festékek, a rongyok, a tubusok és az üvegcsék a földre hullanak. Tehetetlen dühében tombolni kezd, minden egyes darabot felszed, és kihajigálja őket a kabinból. Néhány közülük eléri a nyugodt, éjszakai vizet, a többi hangos csattanással landol a fedélzeten. Oda az élet. Nincs többé festés. Nem érdemli meg. A festés az élet ajándéka. Ő azonban halott. Luka izzadtan és reszketve ül le a kabin lépcsőjére, és sír.
M IKÖZBEN AZ EGÉSZ VILÁG a két német állam újraegyesítését ünnepli, vagy éppen rettegi, Dora és Jeanne a Le Jales Verne étteremben ül az Eiffel-torony második emeletén, amely az egyik legdrágább hely Párizsban, és Dora huszonnyolcadik születésnapjára koccintanak. 1990 et írunk. — Emeljük poharunkat rád, ma chérie! És arra, hogy még sok-sok ilyen sikeres éved legyen, mint az idei! Jeanne arca már kipirult, nem igazán bírja az alkoholt, egyetlen pohár bor elég, és máris nehezére esik akár csak a saját nevére is emlékeznie. Ezért vigyáz rá Dora, egy pohárka, és semmi több. És ezt is csak azért, mert Dorának születésnapja van, és az idén két dí jat is nyert, és mert a múlt héten kezdte el próbálni az új darabját. Olyan szerepet kapott, amiről mindig is álmodott, ami mindig is előkelő helyet foglalt el a kívánságlistáján: ő lesz Maggie Tennessee Williams darabjában, a Macska a forró bádogtetőn- ben. Bricket állítólag Philippe Dédieu fogja játszani, aminek Dora örül. Még az akadémiáról ismeri, akkor volt végzős, amikor Dora elsőéves, és Dora majdnem az összes akadémiai fellépését megnézte. Egy időre azután eltűnt a párizsi szín padokról, megpróbált New Yorkban karriert csinálni, egy éve azonban visszatért Párizsba, hogy Hamletként kápráztassa el a közönséget.
És most együtt fognak játszani. Dora nagyon izgatott. Múlt pénteken, próba után megittak még együtt egy pohár bort. Philippe legszívesebben felfalta volna a tekintetével, mesélte Dora másnap reggel Jeanne - nak, és mindjárt vihogni kezdett, akárcsak egy iskolás lány az első csók után. Jeanne vele együtt nevetett. Mi mást tehetett volna. Még most is ugyanolyan jó barátnők, mint annak idején, a Parc Monceau-ban, a padon. — Épp készülsz belészeretni — kiáltotta Jeanne, mire Dora: Butaság! - és megint nevettek, és a kispárnákkal dobálták egymást. Mint két kölyökmacska, játékosan és oktalanul.
-
Köszönöm, Jeanne. - Dora lassan issza a bort, és minden kor-
tyát kiélvezi, és minden falatot, amit a tányéron ízlésesen elrendezett finomságokból eszik. Szemet gyönyörködtető, ínycsiklandó ünnep ez, drága, de ez ma nem számít. Dora még él, és jól van, és sikeres, és megengedhet magának egy ilyen vacsorát. Minden körülmények között. Az alattuk elterülő várost nézi, és mélységes nyugalom szállja meg. De egyben izgalom is. Mindenekelőtt azonban hála. Még él. Akkor is, ha vannak olyan témák és dolgok, amelyek minden tekintetben tabunak számítanak, különös tekintettel bizonyos nevekre, egy szemszínre, egy mosolyra. Szigorúan titkos. Emlékek ujjakról és ajkakról. Dora nehezen kap levegőt.
-
Mi a baj, Dora?
-
Semmi, csak... Semmi.
Jeanne gyanakvóan figyeli. Természetesen tudja, mi a baj. Mindig ugyanaz. Elég egy apróság, hogy elterelje Dora figyelmét. Jeanne aggódik. Öt év után az ember azt gondolná... De nem, nem Dora esetében. Semmi nem változott. Semmi. Az élet mégis tele van meglepetéssel. A következő pillanatban egy jóképű férfi jelenik meg az asztaluk mellett, és Dora megint tud mo solyogni.
-
Philippe!
Philippe meghajol, és hosszan arcon csókolja Dorát. Jeanne látja, ahogy Dorra lehunyja a szemét, mintha el akarna tűnni ebben a csókban.
Ez jó fogás volt!
-
Luka némán bólint, miközben Vinko rágyújt. A hűtődoboz tele van hallal, ezért sok pénzt fognak kapni. Vinko leveszi a sapkáját, és megvakarja a fejét.
-
Utálom ezeket a sapkákat! Folyton viszket alattuk a
fejbőröm!
-
Még mindig jobb, mintha lefagyna a füled.
-
Vagy a hajam! - Vinko újra felveszi a sapkát.
-
Amiatt ne aggódj, barátom!
Vinko úgy tesz, mintha le akarna keverni egyet Lukának, és mindketten nevetnek. Jól érzik magukat, minden nyugodt, semmi feszültség nincs a levegőben. Luka elégedett. Mindig így kellene lennie. Nem térni vissza. Egyre gyakrabban gondol az apjára, ho gyan ment el annak idején, hogyan tűnt el egyik napról a másikra a halászhajóval együtt. Akkoriban Luka szenvedett ettől, de ma már megérti, és legszívesebben ő is ezt tenné, elpárologna vagy eltűn ne. Nyomtalanul. Mert ez a nyugalom, amelyet ő választott, olykor elviselhetetlen, olykor meglepi az élet, valósággal rátámad, fájdalommal és eufóriával és vággyal tölti el, és akkor menekülnie kell. A tengerre. El innen. Hogy ne kelljen számolnia, hogy lélegezni tudjon. Mert most, hogy Ana is elment - két évvel ezelőtt hirtelen eszébe jutott, hogy mégis egyetemre akar menni, mégpedig nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint az orvostudományba! -, senki nincs, aki törődne vele és az ő lélegzetével. Luka nem engedhet meg magának ilyesmit. Most tehát elfut. Ez az új taktika: elszaladni,
anélkül, hogy kiszabadulna. De legalább megmarad az illúzió, egy kísérlet. Kitörni, hogy hazatérhessen, hogy legalább menet közben beleszippanthasson az életbe.
-
Mit csinálsz a pénzzel? Veszel magadnak egy új sapkát?
-
Nagyon vicces! Tényleg! - Vinko elnyomja a cigarettáját, és
beledobja a csikket egy üres sörösdobozba. Sörösdobozból van en masse, mert sörből nem lehet hiány.
-
Nem, komolyan. Mihez kezdesz vele?
-
Biserka szerint végre össze kellene házasodnunk.
-
És szerinted?
-
Én nem sürgetem a dolgot. - Vinko hátrahajtja a fejét, és az
eget kémleli. - Nem, barátom, minden maradhat úgy, ahogy most van.
-
Ezzel a hozzáállással nem sokra viszed, ugye tudod?
-
Igen, tudom, de amíg lehet, áltatom magam. Azt csak szabad,
nem?
-
Igen, haver, álmodj, amennyit csak akarsz, ameddig csak tehe -
ted. Bár úgy hallottam, hogy egyesek már elmentek kiválasztani a menyasszonyi ruhát.
-
Te jó ég! - Vinko boldogtalanságot színlelve felsóhajt, Luka
pedig mosolyog.
-
Vagy önként jelentkezel, hogy elhordd a fatörzseket Likában
az útról.
-
Ezek az őrült szerbek! Mégis mit képzelnek?!
-
Ez mind csak provokáció, barátom, nem más, mint provoká -
ció! Nem kell törődni velük.
-
Könnyű azt mondani, amikor egyszer csak ott hever előtted az
úton egy fatörzs, és nem tudsz továbbmenni. Mato szerint ez tény leg ne m vicces, múlt héten jött Zágrábból. Tényleg nem vicces...
Egy darabig hallgatnak.
-
Gondolod, hogy kitörhet a háború? - Luka a barátjára néz.
-
Nem tudom, ezektől az őrültektől minden kitelik, nem tudom, de
semmi jóra nem számíthat unk. - Jaj, öregem! Remélhetőleg megtanulnak szót érteni egymással, mielőtt még háborúba csapna át ez a fatörzsforradalom.
-
Hát, akkor valami gyorstalpalón kellene részt venniük! Az az
érzésem, hogy fogytán az időnk.
-
Világos, nézz csak ránk! Olyan naivak vagyunk, mint ezek a
halak itt, a hűtődobozban! Vinko felnevet, rágyújt egy újabb cigarettára, és nagyot kortyol a sörből. Szép ez, amikor együtt tölti az idejét két férfi, Luka mindig élvezi az ilyen alkalmakat. Jól érzi magát. Amíg ő is hátra nem hajtja a fejét, és meg nem látja a felhőket az éjjeli égbolton. És szédülni nem kezd. De ne m tud ellenállni, bámulnia kell őket, mintha ezen múlna az élete. Anélkül, hogy észrevenné, alig hallható hang hagyja el a száját.
-
Mi van, Luka?
Vinko ismeri a barátját. És ismeri azt a történetet is, amelyről nem szabad említést tenni, és látja a fájdalmat a barátja szemében, melyet olykor tökéletes üresség vált fel, vagy düh, vagy reményvesz- tettség. Azt is tudja azonban, hogy semmit nem mondhat. Hogy úgy kell tennie, mi ntha semmi nem történt volna, mintha semmit nem látna. Amit viszont mindenképpen megtehet, az, hogy egyszerűen csak ott van, nem hagyja magára Lukát, mindig rajta tartja az egyik szemét. Eltereli a figyelmét.
-
Hogy tetszik Katjának az óvoda?
Luka egy csapásra visszatér. El a felhőktől, amelyek nem hajlandók alakot ölteni. Luka tekintete találkozik Vinkóéval. Nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy a barátjával maradjon.
-
Tetszik neki — érkezik a lassú válasz. — Szeret más gyerekekkel
együtt lenni. Sír, amikor elhozzuk. Az óvónő azt mondja, ilyet még nem látott.
-
És mit csinál Klara?
-
Azt hiszem, megint tánciskolát akar nyitni. Ezúttal - állítólag -
tényleg sikerülni is fog. Már csak néhány papír és engedély és aláírás, és kész.
-
Az jó.
-
Igen. És Dora?
-
Ma van a születésnapja.
Amikor az ünnepelt a születésnapját követő reggelen felébred, kissé fáj a feje, és állott ízt érez a szájában. Dora az ágy mellé készített vizespalackért nyúl, de nem találja. Kinyitja a szemét, és akkor rögtön észreveszi, hogy nem a saját hálószobájában, nem a saját ágyában fekszik. Óvatosan elfordítja a fejét az ágy másik oldala felé. A francba! Pedig elhatározta, sőt, meg is esküdött rá, hogy soha nem kezd azokkal, akikkel együtt játszik a színpadon. Soha. Ki kell várni, amíg minden lemegy, az egész produkció, a próbák, az előadások, hogy azután eltöltsön egy-két többé-kevésbé felejthetetlen éjszakát egy Oresztésszel vagy egy Antoniusszal. És most tessék! A francba! Ez a szerep fontosabb neki annál, mintsem hogy ezzel veszélybe sodorja. Bár Philippe nem rossz pasi. Csak úgy szikrázott a levegő, már az első találkozásukkor. És a szex sem vol t olyan rossz, nem bizony, azt meg kell hagyni! Nem volt teljesen józan, amennyire emlékszik, kissé be volt csípve. Mindazonáltal legalább a saját szabályait tartsa be az ember! A törvények azért vannak, hogy megszegjük őket, de nem a saját szabályainkat! Hová is jutnánk!?
Dora nagyon óvatosan kibújik az ágyból, remélve, hogy nem nyikordul meg, és semmilyen más hangot sem ad. Szerencséje van! Gyorsan összeszedi a ruháit, és kimegy a hálószobából. A fürdésről lemond. A folyosón öltözik fel. Gyorsan, gyorsan. A keze már a kilincsen, amikor meghallja Philippe hangját: - Dora, Dora, hol vagy? - A hang közeledik. Tehát Dora menekülőre fogja, hátha sikerül időben meglógnia. Megint szerencséje van! Ma este azonban oda kell, hogy álljon elé, a színpadon. Sebaj! Majd egyszerűen elbújik Maggie mögé.
Luka a törzskocsmájában ül, és bort iszik. Fejét a pohár fölé lógatja, m intha aranyat keresne benne. A helyiség tele van. Emberek, zene, nevetés, kiáltások, üvegek és poharak csörömpölése.
-
Luka, hát itt vagy! - Vinko kiált át az emberek feje fölött, hogy Luka
meghallja. Luka felemeli a fejét, és kissé zavartan néz rá, és Vink o mindjárt tudja, hogy legjobb barátja már túl sokat ivott. - Nézd csak, ez itt Sanja, Biserka barátnője Dubrovnikból. Mondd szépen: szia, Sanja!
-
Szia, Sanja! - mondja Luka jól nevelten, és szemügyre veszi a Vinko
és Biserka között álló fiatal nőt. Sanja alacsony, de a haja csodálatosan fekete, a szeme sötét, és Luka jelen állapotában mindent el tud képzelni. És így is tesz. A kép nem tiszta, és ez megkönnyíti a dolgát. Azt láthatja, amit látni akar. És így is tesz. Sanja mosolya nem igazán jól nevelt, inkább olyan, mintha illetlen gondolatai lennének. Leül Luka mellé, és beleiszik a borába. Vinko és Biserka tanácstalanul néznek egymásra. Vinko körül néz. Klara nincs a közelben. Persze csodálkozott volna, ha ott látja. Amikor a pillantása megint Lukára és Sanjára vándorol, a nő bal keze Luka combján pihen, Luka jobb keze pedig Sanja tarkóján. Az
orruk egyujjnyira sincs egymástól. Vinko kérdőn néz a barátnőjére, aki inkább házasodna tegnap, mint holnap. Biserka gyámoltalan vállrándítással válaszol. És Lukának és Sanjának épp csak ennyi idő kellett, hogy csókolózni kezdjenek. Minden
mindegy,
gondolja
Luka
elnehezült
fejjel.
Folytathatom
egyszerűen ott, ahol abbahagytam, mielőtt az élet meglátogatott. Kit érdekel, minden mindegy... És már odakint vannak a szabad ban, és elindulnak a strand felé. Minden mindegy.
És nem egészen egy hónappal a huszonnyolcadik születésnapja után Dora már tudja, hogy terhes.
Két HÉTTEL KARÁCSONY ELŐTT Dora erős hasfájásra ébred az éjsza ka közepén. A fürdőszobában állva vér folyik végig a két combján, vékony csíkban, mint egy piros szalagfüggöny lamellái. Vége. Dora nem sír. Egyébként is őrült ötlet volt. Egyedül autózik be a kórház ba. Vége. Ninc s senki, akit értesíthetne. Amikor órák múlva magához tér a narkózisból, minden homályos. A gondolatok és az érzések, a nevek és az arcok. Dora szeme száraz, de az arca nedves. Vége, és minden megtörténhet. Tomboló tenger tölti be teste és lelke ürességét, sós habok veszik körül, mintha egy második bőrt növesztett volna. És most? Dora felhívja Jeanne-t. El akarja hagyni a kórházat, bár az orvos azt tanácsolta neki, hogy még legalább egy éjszakát maradjon. De nem képe s rá. Ma este próbája van, és feltétlenül ott kell lennie. Mert van egy terve.
Mielőtt az orvos aláírja a zárójelentését, megpróbálja még egyszer megvigasztalni, hogy Dora még nagyon fiatal, ez egyáltalán nem szo katlan, különösen az első terhességnél. Még sok más kedves dolgot is
mond, de Dora nem igazán tud odafigyelni. Mert van egy terve. Ba rátságosa n bólint, és profi módjára mosolyog, azután Jeanne kikíséri és hazaviszi. Segít Dorának lefeküdni, odaül mellé, és megsimogatja kócos, zilált haját. Aggodalom tölti el, amikor Dora ráemeli sötét tekintetét. Jobb lenne, ha ma itthon maradnál, véli Jeanne, a próbát holnap is meg lehet tartani. Dora megmozdítja a fejét, de lehetetlen megmondani, hogy bólintásnak vagy fejrázásnak szánta. Dora végtelenül nyugodt. Mintha nem is róla lenne szó. Mintha lenne egy terve. És nézzenek oda, tényleg van neki! Mielőtt elalszik, boldogan és ellazultan így suttog: - Meg fogom látogatni Lukát. - És már indul is. Látogatóba az álmai közé.
Ez az első alkalom majdnem hat év után. Ez a gyönyörű város egy tö kéletes öbölben. Egy magas hegy lábánál, ahol annyit lehet kirándul ni. És mindenütt a tenger. Ezüstösen csillog a reggeli napfényben, mint az örökkévalóság. Mint Isten háza. Dora a buszon ül, fáradt és izgatott, és le van nyűgözve. A látványtól, a nagy várakozástól, mindattól, ami hamarosan elé tárul. Szeme könnybe lábad, ezért elrejti egy nagy, fekete napszemüveg mögé. Hűvös, de napsütötte februári nap. 1991 -et írunk. Marija néni három éve meghalt, tehát nincs többé csokoládés sütemény. Csak Luka maradt. De Dorának ő is elég.
Szép, fiatal nő. A recepciónál. Testhez simuló farmernadrágban, és vastag, kék télikabátban. Lapos sarkú, elegáns téli cipő. Kismére tű utazótáska. Sötétkék kézitáska. A keze piros kesztyűbe bújtatva. Hosszú, göndör haj. Rakoncátlan. A szemébe hullik. Újra és újra elfújja az arcából. Keskeny, sápadt arc. Mintha soha nem érte volna napfény. Telt ajkak. Széles orr. Nagy, sötét szemek. Dora.
- Dora. És Luka már számol is: egy, kettő, három, négy, és Dora hamar megtalálja az utat a pult mögé, és egész testével Lukához simul. A vastag kabáton keresztül nem érzi igazán a testét, de száját Luká- éra illeszti, és gyengéden suttogni kezd: - Te vagy az én királyfim, ne aludj el, maradj velem, nézz rám, nézz a szemembe, királyfim, itt vagyok, minden rendben van, királyfim. Luka a forgószékre hanyatlik, mintha nem lennének izmai. Nem lenne akarata. Mintha egy régi, lyukas gumimatrac lenne. Luka szeme csukva van, nehezen lélegzik. Vannak dolgok, amelyekre soha nem lehetünk felkészülve. Érzi Dora fejét a hasán, a csípőjére kulcsolódó karjait, de az oxi gén pillanatnyilag hiánycikk, és Luka továbbra is mozdulatlanul ül. Érzi, amint Dora teste az övéhez préselődik, egyszerre különös és csodálatos, és Luka egyszerre akarja megtartani és eltaszítani magá tól. Kinyitja az egyik szemét, több ereje nincs, és megpillantja Dorát, amint ott térdel előtte, hosszú haja az ő ölében, és ez a boldogság egyszerre lenyűgöző és halálos. Hallja, amint Dora valamit mormol, a hangja nem ér el ugyan hozzá, de lehetséges, hogy a „királyfi” szó hagyja el az ajkát. Dora fejére helyezi a kezét. Dora megáll, és felemeli a fejét. A szeme könnyes, az ajkai mozognak, Luka sejti, melyik szót formálják, és Dora tudja, hogy Luka tudja, hogy veszített. Hogy elveszett. Mert egyszersmind győzedel meskedett: Dora ott van vele, és bármi történt is, annak most vége, és most újra keverik a kártyákat, még ha Luka minderről mit sem sejt, és Dora már érzi a jokert a kezében, csak nyerhet, ami azt jelenti, hogy Luka is nyerni fog. Sőt, máris nyert. Mindennel számolni kell. Mert Dorának van egy terve. - Tűnjünk el innen.
—
Olyan kihalt minden!
-
A szálloda zárva van. Téli szünet áprilisig.
-
Akkor te mit csinálsz itt?
-
Rád várok.
-
Nyilván. És azon kívül?
-
Át
kellett
néznem
néhány
papírt,
árajánlatokat,
ajánlatkérést, ilyesmit.
-
Szóval akkor nagy szerencsém volt.
-
Nem, nekem volt szerencsém.
-
Várd ki a végét!
-
Nincs mire várni. Itt vagy.
-
Ez igaz.
-
Köszönöm.
-
Merő önzésből tettem, szó sincs önfeláldozásról.
-
Nem baj. Nincs jelentősége.
-
Luka.
-
Dora.
-
Szeretlek.
-
Köszönöm, hogy eljöttél.
-
Szívesen.
-
Ezúttal meddig maradsz?
-
Meddig szeretnéd, hogy maradjak?
-
Erre hadd ne válaszoljak.
-
Úgy lehet, ahogy akarod.
-
Dora.
Minden úgy van, ahogy mindig is volt, amikor együtt vannak. Kifogástalan. Mozdulataik kiegészítik egymást. Minden összeillik. Hibátla nul. Testek, pillantások, szavak. Az élet tökéletessége. Mintha a köztes idő nem is létezett volna. Mintha más idő egyáltalán nem is létezne.
Dora egy hétig a bezárt hotel egyik kis szobájában lakik Lukával, az egyedüli fűtőtesttel. Hideg van. A bura, a jeges északi szél fütyül az elhagyatott folyosókon és helyiségeken át. A levegő kristálytiszta és metsző, akár egy üvegcserép. Az embernek szélirányba kell for dulnia, hogy lélegezni tudjon. A tenger olyan, mint egy tengeri sün, minden érintésre szúr. Dora és Luka egyetlen pillanatra se m válnak el egymástól. Szere tik egymást; a parti étteremben esznek, ahol általában ők az egyedüli vendégek, vagy piknikeznek valahol a szállodában, a bárpultnál, a re cepciónál, a reggelizőhelyiségben, ahol sajnos nincs reggeli, a szálloda nagy konyhájába n, ahol nincs semmi ennivaló; sétálni mennek a kihaltnak tűnő városon keresztül, a part mentén, a sziklához. A szikla jó hely ebben az ítéletidőben, védelmet nyújt, a szél nem érhet el ide, mert a Sv. Petar félsziget déli oldalán fekszik. Itt üldögél tehát Dora és Luka, a szállodából hozott takaróba burkolózva, és szerelmeskednek, miközben vacog a foguk. Sokat beszélnek. Bőven van mit bepótolni. Dora mesél a sikereiről, Helenáról, aki elvált Marctól, és Ivanról, aki azóta nagy igyekezettel és hihetetlen energiával ismét körüludvarolja. Nevetségessé teszi magát, nemes egyszerűséggel szólva, nevetségessé, bosszankodik Helena, de tulajdonképpen nincs ellene semmi kifogá sa. Dora remekül utánozza az anyját, olyan kitűnően, hogy Lukából kitör a nevetés. Dora mesél Jeanne-ról, aki továbbra is tanulásban akadályozott gyerekekkel foglalkozik, és most a fejébe vette, hogy talán elmegy Afrikába, annyi a nyomorúság a világon. Dora nem szól azokról a férfiakról, akik megfordultak az életében, mert ők nem fontosak. Egyetlen szóval sem említi a vetélést. Vagy a tervét. Amely eddig kiválóan működik. Luka a kudarcairól mesél. Hogy sehol nem állja meg a helyét. Az idén lesz harminckettő, majdnem hat éve egyetlen képet sem festett,
és nem is fog, így döntött; még mindig a recepción dolgozik, és soha nem fogja otthagyni, így döntött. Luka nem képes elrejteni önma gával szemben érzett megvetését. Dora megöleli. Meg van rendülve, nem tud mit mondani. Egy élet, amely minden erejével igyekszik megsemmisíteni önmagát. Dora legszívesebben kiabálni kezdene. Ennyi önmegtagadás és pazarlás és önbüntetés - minden ok nélkül. Magához szorítja Lukát, és Luka egyetlen szót sem szól azokról a nőkről, akik Dora nevét viselik és Dora arcát, és ez a képtelenségig fokozza szánalmasságát.
Szorosan, bensőségesen öleli körül őket a sötétség, a hideg, a szél és a félelem Dora elutazásától. Már ma. Mert ez az utolsó éjszaka.
-
Soha más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Száz és ezer válasz jut Dora eszébe, de egyik sem méltó Nerudá- hoz, még Shakespeare-nél sem talál megfelelőt. A könnyeivel küzd, amelyek minden pillanattal egyre tolakodóbbá válnak. A februári éjszakák hosszúak és fénytelenek, és a nap mintha elérhetetlen lenne, ez az egyedüli vigaszuk. A remény, hogy a nap elfelejt felkelni. Miért is ne? Minden lehetséges.
-
Luka - suttogja Dora. - Azt szeretném, ha boldog lennél. Ha többet
törődnél magaddal.
-
Drága Dora.
-
Kérlek. Különben minden lemondás hiábavaló volt.
-
Nincs kedvem. Nem tudom, hogyan legyek boldog nélküled.
Nélküled... nem érdemiem meg. - Luka hangja szinte kétségbe esett és fájdalmas.
günkből!
De valakinek mégiscsak jól kell kijönnie a mi szerencsétlensé-
-
Katja. Katja valamelyest jól jön ki belőle.
-
Talán. - Dora gondolkodik. - Habár még jobban jönne ki, ha az apja
boldog lenne. Csend.
-
Soha nem mondom ki a nevedet. Még csak gondolnom sem szabad rá.
-
Én is pontosan így vagyok vele.
-
Nem tudnám elviselni.
-
Meghalnék.
-
Márpedig az megbocsáthatatlan lenne, egy ilyen tehetség!
-
Pontosan! Ezért kell újra festened! A világnak szüksége van rád,
Luka.
-
Dora.
-
Ki kell használnunk ezt a lehetőséget, amikor mindent megte hetünk,
még az elképzelhetetlent is.
-
Szeretlek hát kétéltű szerelemmel. / Ezért szeretlek, mikor nem szeretlek, s ezért
szeretlek, amikor szeretlek.
-
Őrült vagy.
Valamikor, amikor a nap mégis szétszórja bátortalan sugarait Makarska és a tenger fölött, Dora felkel, halkan felöltözik, le sem véve szemét az alvó Lukáról, nem tesz semmit, hogy megfékezze szíve vágtatását, darabokra hullva a fal nak támaszkodik, miközben a világ körhinta módjára röpül körülötte. Nem képes megmozdítani a lábát, az nem engedelmeskedik, nem akarja elhagyni ezt a szobát: mert az élet itt van. Dora Luka homlokára tapasztja ajkait.
-
Luka — suttogja utoljára.
És elhagyja a szobát.
És Luka kinyitja a szemét, ami fáj ettől a mintha-aludnék-játéktól. De megígérte Dorának, hogy nem ébred fel, nem kei fel vele együtt, nem szeretkezik vele, nem öleli át. Ezt nem élném túl, mondta Dora olyan száraz hangon, mely minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy kettétörik. Lukának meg kellett ígérnie, hogy nem kíséri el, még a tekintetével sem, és ne m integet. Dora semmit sem engedett meg neki. Kivéve azt, hogy halottnak tettesse magát. - Dora - suttogja utoljára, mielőtt a zsilipek visszavonhatatlanul lezáródnának. — Dor... — És azután semmi.
DORA A REPÜLŐN ÜL . Alatta az Alpok. Hasára fekteti a kezét és mosolyog. Mindig kell egy terv, akkor nem történhet baj. Mindent pon tosan kiszámított. Egyszerűen sikerülnie kell. A megfelelő napok vol tak, a lehető legmegfelelőbbek. Biztosan sikerült. Lemond a pohár borról. Nem lehet elég korán kezdeni az óvatos ságot. - Salut!- suttogja, és megiszik egy pohár narancslevet. Az sem rossz. Iszik a saját egészségére, a férfiéra, akinek a nevét megint nem mondhatja ki, a szerelemre és annak gyümölcseire, tiltottak vagy sem: egyedül ő döntheti el. Behunyja a szemét, és hátradől a kényelmes ülésben. Egyszer re halott és élő, minden és semmi. A fájdalom a magassággal nem válik viszonylagossá,
az
emlék
nem
válik
elmosódottabbá,
ő
pedig
remélhetőleg nem válik kevesebbé... Elmosolyodik. A táskájában ott lapul Luka egyik festménye. Egy portré Doráról. Amint alszik. A feje kinyújtott jobb karján nyugszik. Bal keze arca előtt, a lepedőn. Elégedettnek tűnik. Kiegyensúlyozott nak. Mintha csodaszép álmot látna. Egy hajtincs arcának bal felére omlik. Láthatóvá válik meztelen válla. Látszik rajta a terhesség. Vilá gosan és egyértelműen. Luka lefestette anélkül, hogy meglátta volna .
Az igazságot festette le, azt az igazságot, amelyet soha nem fog meg tudni.
Luka régóta nem volt ilyen részeg. Vinko alig bírja tartani. Félig viszi, félig maga után vonszolja hazafelé, miközben Luka artikulálat - lan hangon kiáltozik, hogy a szállodába vigye, ott van egy szobája, most ott lakik, vagy a hajóra, ott van az ő otthona. Utána hányni kezd. És így megy ez tovább, végig a hosszú, végtelen úton hazáig. Vinko Luka kulcsával nyit ajtót. A lakásban csend van, csak az egyik szobából szűrődik ki halk horkolás. Már hajnali két óra van. Vinko leteszi Lukát a kanapéra a nappaliban, betakarja a fotelre készített takaróval, és hazamegy. Többet nem tehet a legjobb barátjáért. Dora elment. Minden odavan. Ez Luka története. Vinko szomorúan in gatja a fejét. Jó, hogy neki ott van az ő Biserkája.
Luka borzalmas fejfájásra ébred. Felnyög. Micsoda este! Megpróbál a lehe tő legkisebb mozdulattal megfordulni. Dora. Kinyitja a szemét. A fény elvakítja. Visszacsukni. Nem. Dora elment. Elutazott. Luka most megint egyedül van. Halott. Kié ez az ágy? Ez nem a szállodai szoba. Nem is az ágy a hajókabinban, sem a nappaliban lévő kanapé. Kinyitni a szemet. De nem is olyan idegen ez az ágy. A szoba sem. Még kevésbé a mellette fekvő nő. Visszacsukni a szemet! Piros vészjelzés! A francba! Mennyire volt részeg, ha ilyesmit tett, és már nem is emlékszik rá?! Luka érzi, ahogy tótágast ál l a gyomra, berohan a fürdőszobába, belekapaszkodik a vécékagylóba, mint valami mentőövbe. Hányni kezd és sír. Valamikor azután mégis kijön a fürdőszobából, és bevonszolja magát ólomlábain a nappaliba. Leül a kanapéra. Ez az ő ágya, ami kor itt alszik, a lakásban. Véletlenül. Fájó fejét a kezére támasztja, a
rosszullét visszatér. Szinte úgy érzi, soha nem múlik el. Ami rendben is lenne. Megérdemelte. Dorát így megcsalni. Gyorsan felpat tan, megint kisiet a fürdőszobába és minden vonzalmát átadja a vécécsészének. Hozzá hűséges lesz, megígéri. Lassan kióvakodik a fürdőszobából. Klara áll vele szemben. Boldog. Sugárzik. Önelégült. Odasimul hozzá. Köszönöm, suttogja, csodálatos volt, örülök, hogy megint együtt vagyunk, és hogy minden úgy lesz, mint korábban, annyira hiányoztál, el sem tudod képzelni, annyi éven át nélküled, de ma éjjel megmutattad, hogy mégis szeretsz még és... Luka eltaszítja magától. Durván és dühösen. - Megerőszakoltál - ordítja -, gyűlöllek, soha többé nem érek hozzád az életben, undorodom tőled, kihasználtál, az állapotomat, láttad, hogy tökrészeg vagyok és padlón vagyok, hogy tehetted, még egy férfi sem tenne ilyet, te utolsó, mit is gondoltam, istenem, hogy tehetted ezt velem, azt hiszem, megint okádnom kell... - Tata! - Katja ott áll Klara mögött, az anyja szinte teljesen elta karja. — Tata! — És sírni kezd, és apró kezecskéivel saját arcát csapkodja. Tata! - Luka bemegy a fürdőszobába, és magára zárja az ajtót.
N OVEMBER ÖTÖDIKÉN , KÉSŐ ESTE - 1991-et írunk - Dora világra hozza Párizsban Luka kisfiát. Minden gyorsan és komplikációmen tesen zajlik. Mindketten egészségesek és jól vannak. A váróban ott ül Helena, Ivan és Jeanne, és koccintanak a pezsgővel, amit Ivan hozott. Még poharakra is gondolt. Helena hálásan pillant rá, Ivan csak jóságosan biccent. Mióta Helena elhagyta Marcot, Ivan vissza kapott valamicskét korábbi bájából, a külsejével is többet törődik, majdnem egy egész szekrényre való új öltönyt vásárolt. És a szeme ismét csillog, Ivan gyakrabban mosolyog. Helena azt mondja, arra a fiatalemberre emlékezteti, akihez hozzáment feleségül, annak ide jén, ezer éve, és közben kacéran nevet, a szempilláját rebegtetve.
-
Dorára! — mondja Jeanne, aki néhány napon belül, még
karácsony előtt, elrepül Zimbabwéba, hogy beteg és rászoruló gyerekek gondját viselje. Könnyes a szeme. Egyszerűen túl sok, Dora, a kisbaba, a költözés, minden új és bizonytalan.
—
A kisunokámra! — mondja Helena, és sír, zokog és nevet,
és nem tudja, mit érez, és hogyan kellene éreznie, tehát még tovább sír, és kislányosan belefújja az orrát a zsebkendőbe, amelyet Ivan tart oda neki.
-
A szerelemre! - mondja Ivan, önmagát is meglepve kijelentésé vel.
Ebben a pillanatban azonban tényleg úgy érzi, mintha a szerelem lenne a világon a legfontosabb, hogy mindennek a szerelem körül kellene forognia. Helenára pillant, arra a nőre, akit mindig szeretett, és a lányára gondol, aki elég őrült és bátor volt ahhoz, hogy ezt a tervet egyedül véghezvigye, hogy elvegye, amire vágyott, aki mindezt egyetlen férfi iránt érzett szerelme miatt tette, és teszi most is, és, amennyi re Ivan ismeri, soha nem fog mást tenni. És hirtelen
hangosan
nyelnie
kell,
mert
könnyek
szöknek
a
szemébe
büszkeségében, hogy ennek a lánynak az apja lehet. Mégsem lehet minden rossz, amit eddig tett, ha ilyen lánya van. Azután meglátogathatják Dorát és a kisfiát. Sietnek. Mintha ki tüntetést mennének átvenni.
Luka a törzskocsmájában ül az egyik sarokban, és a harmadik po hár bort issza. Nem tudja, miért, de ma este bort akart inni. Vörösbort. Mintha ünnepelni kellene valamit. Egészen különleges nap ez a mai. Anélkül, hogy tudná, mi ért, Luka mosolyog, vigyorog, olykor lehunyja a szemét, mintha képeket látna. És valóban. Egy pillanat erejéig vászonra és festékekre vágyik, mert a fejében megjelenő kép fantasztikus, igazából nem is méltó hozzá, de mégis épp az ő fantáziájában születik meg! Vajon jelent ez valamit?
-
A következő kört én fizetem! - kiált oda Anténak, a pincérnek.
Nincsenek sokan a kocsmában, de mindenki ismeri Lukát, és hango san, udvariasan megköszönik a gesztust. És Luka ismét a poharának szenteli magát, és a képnek a fejében, és elégedett. Ha bátrabb lenne, akár még boldog is lehetne. De az elégedettség sem rossz. Maga sem érti, mi történik vele. Egyszerűen rátör egy felfoghatatlan és indokolatlan érzés, hogy pontosan ebben a pillanatban, amikor ő gondtalanul,
értelmetlenül elfecsérli az amúgy sem drága idejét a kocsmában, vala mi fontos dolog történik, valami számára döntő jelentőségű, valami, amiről még akkor sem mer álmodni, amikor egyedül van a hajón, a tengeren, vagy éppen amikor részeg. És ez az ismeretlen valami felderíti a szívét és a lelkét, és úgy érzi, ismét képes lenne festeni. Kész csoda ez, és Luka hálás, anélkül, hogy tudná, miért.
-
Te meg mit vigyorogsz, mint a tejbetök? - Vinko áll meg Luka
asztala mellett, és gyanakvón végigméri.
-
Semmit. Nem tudom.
-
Egy kört fizetni, azt minden ok nélkül is lehet, mi? - Lukának
úgy tűnik, mintha barátja dühös lenne. Rosszked vű.
-
Igen, miért is ne. Jókedvem van.
-
Hogy a feleségednek már egy napja fájásai vannak, és ez lassan
már veszélyessé válik, azt ugye tudod. Vagy nem?
-
Lehetséges. De semmi közöm hozzá. - Luka rögtön megbánja,
hogy kimondta, bár tényleg így érez, és szerinte igaza is van.
-
És az, hogy az átkozott szerbek már Dubrovniknál vannak, és
Sibeniket lövik, ahhoz sincs semmi közöd, mi?! Luka, mi van veled?
-
Semmi. — Luka a pohárba dugja az orrát.
-
Nem ismerek rád.
-
Akkor jó társaságban vagy, barátom.
-
Luka, nőj már fel végre!
-
Gyere, igyunk inkább, és maradj csöndben!
-
A feleségedről és a gyerekedről van szó.
-
Így van. Mintha legalábbis elfelejthetném. Mintha megenged nék,
hogy elfelejtsem. Vinko leplezetlen megvetéssel nézi Lukát, és a fejét rázza.
-
Biserka azt mondta, keresselek meg, és szóljak, hogy nem jól áll-
nak a dolgok. Hogy be kell jönnöd a kórházba. - Azzal már indul is.
-
Vinko!
-
Mi van?
Határozatlanság.
-
Á, semmi. - Mert hirtelen arra kell gondolnia, hogy Klara meg is
halhat, és akkor ő megszabadulna a nyomortól, amit saját ma gának köszönhet. És hirtelen, ahogy már évek óta soha, valamiféle reményt érez, és nem szégyenkezik a gondolatai miatt. Nem. Még attól sem riad vissza - olyan elbizakodottá válik hirtelen -, hogy Dora nevét belesuttogja a szinte üres borospohárba.
Nikolának hívják.
-
Dora úgy sugárzik, mint egy karácsonyfa szentestén. Kissé sá padt, de ez minden. Csillog a szeme, és vég nélkül mosolyog. Si került.
-
Ez gyönyörű név, Dorice! Nemes egyszerűséggel szólva gyönyörű!
Most végre igaz: holtomiglan-holtodiglan. Ahogyan megígérték. Még ha meg is szegték. De ez most nem számít. Mert igazából ő volt az els ő felesége. És az övé Luka első fia és neki festette Luka az első képeit. És egyáltalán. Dorának most megvan mindene. Kivéve Lukát magát.
-
Luka! Luka! Valaki hangosan szólongatja, és bekopog a kabin ajtaján. Luka azonban
nem igazán ébred fel, túl sok bor é s túl sok remény, szokatlan kombináció az ő számára.
-
Luka! Nyisd ki, fiam!
Csak Zoran lehet az, de Luka még a szemét sem tudja kinyitni, nemhogy az ajtót.
-
Luka! Ott vagy? Luka! Gyere, nyisd ki, fontos!
A zaj és a kiabálás nem szűnik, Luka tehát lecsusszan az ágyról, és vakon eltapogatózik az ajtóig.
-
Szia, mi a helyzet? - Luka mosolyogni próbál, mintha örülne a
vendégnek.
-
Mit keresel itt? A feleséged a kórházban van, és neked is mellet te
lenne a helyed. - Zoran megáll az ajtóban. Luka ismét a priccsre dobja magát, és behunyja a szemét. - Luka, sine, mi a baj?
-
Nem tudom, de - a változatosság kedvéért - valami jó történt velem.
-
Pontosan, született egy kislányod! Még egy lány, sine! Ott kellene
lenned.
-
Nem, nem erre gondoltam...
-
De én igen! Luka, nincsenek jól... - Zoran hangja megbicsak lik.
Luka kinyitja a szemét.
-
Mi történt? - És bár ez nem hallatszik a hangján, Luka mégis tudja,
hogy egy rettenetes, reményteljes vágy tölti el.
-
Klara már valamivel jobban van, de a kicsinek komoly nehéz ségei
vannak, nem tudott lélegezni, azután rögtön meg is állt a szí ve... - Zoran sír. Az orvosok nem tudják, sikerül-e...
-
Ellopta azt a gyereket. Nem csodálkozom. A lopott holmi nem hoz
szerencsét. - És mégis fájdalom nyilall a gyomrába, melynek hevessége még őt is meglepi. A remény lenne az, amely épp készül meghalni?
-
Miket beszélsz? Ki lopott el mit? Luka!
-
Klara lopta el ezt a gyereket, mint egy közönséges tolvaj, ő mind
közül a legközönségesebb. Ebből semmi jó nem következhetett. — Luka nem dühöng, és nem is érez kárörömöt. A fájdalom éppen most fut végig lassan, elviselhetetlenül a testén. Egyszerre teljesen kijózanodik.
-
Nem értem...
-
Mindegy, tata, menjünk a kórházba!
Nézzük meg a tolvajt és az ő zsákmányát, teszi hozzá gondolatban.
És másnap Luka önként jelentkezik a hadseregbe. Két héttel később Dubrovnikba küldik, a háború sújtotta övezetbe. A megszállt városban és környékén hétszáz horvát katona és rendőr harcol harmincezer szerb és montenegrói katona ellen. Hát, csak rajta.
I992. JÚLIUS 3-ÁN KORA REGGEL , egy nappal a „Tigris” elnevezésű katonai hadművelet kezdete előtt, amelynek célja a Dubrovniktól nyugatra és északra eső területek visszahódítása és az adriai fővonal közlekedésének biztosítása, Luka megsebesül. Egy szikla mögött fekszik, és távcsővel az ellenséges vonalakat fürkészi. Minden nyugodt. És akkor hirtelen egy nagy reccsenés, Luka felkiált, és a lába vérzik, és kilátszik a csontja, és Luka elájul. Még számolni sem marad ideje.
1992. július 3-án kora reggel Dora halk sikkantással riad fel. 5 óra 20 perc. Nikola nyugodtan, jóllakottan alszik mellette. Dora háló - ingje nedves, haja izzadtan tapad a fejére. Alig kap levegőt, és zo kogni kezd. Fel akar kelni, de a lába felmondja a szolgálatot, vissza kell ülnie az ágyra. A mellkasára helyezi a kezét, és lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdi. Megpróbál légzőgyakorlatokat végezni, de nem igazán sikerül neki, nem tud összpontosítani. Mert ekkor eszébe jut, mire is ébredt fel. Álmodott. Luka ott állt vele szemközt és mosolygott. De véres volt, Dora sok vért látott. Semmi mást nem lehetett látni, csak vért. És Luka mosolygó arcát. Azután
a földre zuhant, és ott maradt. Nem tudott mozogni, csak moso lyogni. Dora sír. Halkan, de annál hevesebben. Visszafekszik az ágyba, és a karjába veszi Nikolát. A kisbaba elégedetten csettint a nyelvével, és tovább alszik. El sem tudja képzelni, hogy lehet a világon jobb hely, mint anya karjában feküdni. - Luka, királyfim, én Lukám, c sak az enyém, holtodiglan-hol- tomiglan suttogja Dora, és szorosan magához öleli Luka kisfiát.
Luka halk hangot hall az arca mellett: - Te vagy az én Csipkeró- zsikám, csak az enyém, ébredj, ébredj, te vagy a királyfim, csak az enyém, itt vagyok, minden rendben van, ébredj, nézz rám. — Azután más hangok és szavak is eljutnak a fülébe, és zavartan és gyengén, de kinyitja a szemét, és meglátja Dora arcát. Ajkai hang nélkül mozognak, de nem képes mondani semmit, tehát csak halványan elmosolyodik, és Dora is mosolyog, és Luka bizonytalanul felemeli a karját, és kezét Dora arca felé nyújtja, és megérinti hosszú, fekete haját, és Dora még egyszer, egészen halkan elsuttogja, olyan halkan, hogy csak a szája mozog, és csak Luka hallhatja: — Te vagy az én királyfim...
Dora végre elalszik. Nem álmodik. Ez az alvás végtelen üresség fény nélkül, víz és oxigén nélkül. Ezt az ürességet nem lehet túlélni. Dora mégis ott akar maradni, mert fél attól az élettől, ahol nincs többé hol - tomiglan-holtodiglan. Álmában tovább sír. Azután felébred Nikola élénk gagyogására, és tudja, hogy élni fog, míg el nem jön a vég.
Luka két hetet tölt Splitben, a túlzsúfolt kórházban. Minden jól ala kul. Meg tudták menteni a lábát. Lehet, hogy kicsit sántítani fog. De
az semmiség, mondja Zoran, és megszorítja Luka kezét. Újra meg újra ránéz, nem tud betelni fia látványával. Folyton meg kell érinte nie, meg kell győződnie arról, hogy még ott van, és jól van, és hogy a lába majd helyrejön, a lényeg, hogy Luka él, és a veszély elmúlt. A fia ismét az övé, és minden rendben van, fellélegezhet és megnyugodhat, és most majd biztosan megint fog tudni aludni. Egy hétig csak aludni fog. Az a legfontosabb, hogy Luka itt van. Egészségesen, egy darabban, é s minden testrésze megvan. Ugyan mit számít, ha az egyik lába merev, vagy rövidebb, vagy nem egyenes?! Július végén Luka végül hazatér. Az ajtóban ott áll Klara, karján a kisbabával. Katja mellette ugrándozik és kiabál: — Tata, tata! - és szaladgál körbe-körbe. Luka kiszáll az autóból, nem akarja, hogy Zoran segítsen neki. A botjára támaszkodik: azt soha többé nem fogja elengedni. Katja még mindig hívogatja, és a kezét rángatja. Luka nevet. - Ne olyan gyorsan, Katja, tata nem tud olyan gyorsan, fáj a lába. - Lukát idősebbik lánya behúzza a házba. El Klara mellett. Egyetlen szó nélkül. El a Klara karján ülő kisbaba mellett. Egyetlen pillantás nélkül. Zoran elfordítja a tekintetét erről a nyomorúságról, és gyorsan megtörli az arcát. Luka számára véget ért a háború, a rémálom mégis tovább foly tatódik. Minden értelemben.
Dorát hetekig rémálmok gyötrik, nem tud aludni, úgy érzi, mintha a halál ott feküdne az ágya mellett. Alig eszik valamit, nehézlégzés kínozza. Helena elküldi az orvoshoz, de Dora nem akar elmenni. Fél. Fél, hogy az orvos nem talál semmit, és akkor teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy Lukával történt valami, és az lehetetlen, azt nem tudná elviselni. Nikolába kapaszkodik. Ő tartja Dorában az
életet, ő a mentőöve. Dora kivár. Semmi másra nem képes. És nézzenek oda! Egy napon tényleg minden elmúlik! Eltűnnek a rémálmok, elszáll az álmatlanság, a nehézlégzés, olyan váratlanul és hirtelen, ahogyan jött. És Dora elmegy Helenával és Nikolával a kedvenc cukrászdájukba
a
Rue
Sainte
Anne -on,
és
rendel
három
szel et
csokoládétortát tejszínhabbal, és felfalja, anélkül hogy egyszer is letenné a villáját. Helena úgy nevet, hogy potyognak a könnyei. Nikola az asztalra csap műanyag poharával, és sikongat örömében. Aznap este Dora ismét elmegy a színházba, és lelkesen, féktelenül veti bele magát a munkába, már-már hisztérikusan. De senki nem panaszkodik, örülnek, hogy Dora megint velük van. Különösen Roger, a rendező örül. Aki szívesen lenne több is, mint a rendezője. Csehov is örül, hogy az ő Irinája visszatért a másik két nővérhez. Amikor aznap éjjel hazaér és kiveszi Nikolát Helena karjából, vé gigcsókolja az alvó gyereket, és így suttog: - Minden rendben, moje zlato, minden a legnagyobb rendben, apa jól van.
O DANÉZZ, EGY TÁNCOLÓ MEDVE, nagy kalappal a fején! Látod,
-
anya? - Nikola izgatott. Kinyújtott karját meg sem mozdítja, pedig a szél gyorsan továbbrepíti a felhőket, és azok így nem sokáig tudják megőrizni formájukat.
-
Hát persze! Azt a kis labdát is láttad a kezében? - Dora megfogja
Nikola kezét, és hosszan megcsókolja.
-
A medvéknek nincs is kezük, anya, nekik mancsuk van! - Nikola
nevet édesanyja tudatlanságán.
-
Hogy mit nem mondasz, zlato moje! Milyen jó, hogy itt vagy, és
megtanítod nekem. — Dora megsimogatja a kisfiú fekete fürtjeit.
—
De én látok még egy tánc oló cápát is, egy rózsával a szájában.
Azt hiszem, fel fogja kérni a medvét tangózni, mit gondolsz? Nikola vidáman felnevet.
-
Anya, az lehetetlen! Mégis hol találkoznának?
-
De hiszen tudod, hogy a medvék szeretik a vizet, ez nem prob -
léma, nekem elhiheted. - És Nikola megint hangosan nevet, és az emberek odanéznek és elmosolyodnak. Dorával a Parc Monceau rózsakertjében fekszenek a pázsiton. Ez Nikola kedvenc helye. Szereti a rózsák illatát, és szívesen hallgat
történeteket édesanyja gyermekkorából, melyek itt játszódnak, vagy egy kis kikötővárosban a tengernél, ahol még sohasem járt, de anya megígérte neki, hogy egyszer elutaznak oda. Nem tud betelni Papouval - ó, mennyire szeretne ő is egy kutyát!, de anya azt mondja, a lakásuk túl kicsi, egy kutyának kertre van szüksége -, a kalandos hajóutakkal, a titkos sziklával és a finom csokoládéfagylalttal. Ni- kola imádja a fagylaltot. Különösen, amikor ilyen meleg van, mint ma is, és nyári szünet van, mint ma is. Nikola nem szeret iskolába járni. Örül, hogy találkozhat ott a barátaival, de a tanárnőt egyáltalán nem kedveli: gyakran bánik rosszul vele, csak azért,
mert
az
anyukája
híres
színésznő!
Nikola
ezt
nagyon
igazságtalannak tartja! Azonkívül nem különösebben érdekli az, amit az iskolában kell tanulni. Ő egyszer majd kapitány lesz. Egy nagy hajón. A tengereket fogja kutatni, és a halakat és bálnákat, mindenekelőtt azonban a cápákat. A cápák a kedvenc állatai. Mégpedig nem csak a nagyok, az ismertebbek, nem, legjobban a szivarcápát szereti, az csak a mély vízben található meg, vagy a kalapácsfejű cápát, mert olyan csúnya, és Nikola együtt érez vele. Nagyon is jól el tudja képzelni, amint a többiek kinevetik a kalapácsfejű cápát és felidegesítik. Olyankor az sem használ, hogy kifinomultabbak az érzékszervei, és jobban tud manőverezni, mint a többiek. A cápák már csak ilyenek, mindent kigúnyolnak, ami különbözik tőlük. De Nikola legfontosabb feladata cápakutatóként az lesz, hogy megtalálja a megalodont, a valaha élt legnagyob b cápát - a mérete tizenkét és tizennégy méter között volt -, és így bebizonyítsa, hogy nem halt ki. Dora oldalról figyeli a fiát, és csodálkozik. Hogy nőhetett ilyen gyorsan ilyen nagyra? Tegnap még kisbaba volt, most pedig nemsokára tízéves lesz, el fogja hagyni őt, tovább tanul, megházasodik. Vagy alámerül egy ketrecben az emberevő cápák közé! Dora próbál
nem sírva fakadni, de nehezére esik, amikor elképzeli az ő kicsi fiát, amint farkasszemet néz egy fehér cápával.
-
Anya, mi a baj? - Nikola kis keze Dora arcához ér.
-
Semmi, szívem, csak túl sokáig bámultam a felhőket.
-
Hazamenjünk? - kérdezi Nikola kissé csalódottan.
-
Megehetünk egy fagyit is - feleli Dora lassan, mintha gondol-
kodnia kellene.
-
Vagy kettőt! - És Nikola már nevet is.
-
És mivel ma nem kell a színházba mennem, leruccanhatunk
nagymamához és nagypapához vidékre, és vacsorázhatunk náluk a kertben. Mit szólsz? Nikola felugrik, és olyan szenvedélyesen öleli meg anyját, hogy Dorára kis híján megint rátör a sírás.
-
Köszönöm, anya, köszönöm! Te vagy a legjobb anya a világon!
- Nikola csókokkal halmozza el anyját, és végül megint ott feksze nek a fűben és úgy nevetnek, mint két ötéves. - Tulajdonképpen Roger-nak kellene megköszönni, amiért olyan kedves volt, és kimenőt adott anyának ma estére.
-
Roger is szuper! Szeretem Roger-t - suttogja Nikola Dora
fülébe.
-
Én is - súgja vissza Dora.
Luka a strandon ül, és majdnem tízéves lányát figyeli, aki a tenger ben ül, és kövekkel játszik. A kislány újra meg újra odafordul hozzá, és végignéz rajta. Nem mosolyog. Ritkán szokott mosolyogni. Csak úgy néz Lukára, mintha azt kérdezné: hogyhogy még itt vagy? Luka az árnyékban ül, mert bár már este hat óra van, a napot még mindig túl forrónak érzi. Nem úgy Maja. Kisebbik lánya imádja a nap fényt, és nem tud betelni vele. Ezért megy le vele Luka a partra, ami kor a legtöbb turista már vacsorázik, és neki épp nem kell dolgoznia.
Egyszerűen csak ül ott, és figyeli a kislányt. Ez megnyugtatja. Mint valami meditáció. Nézi a napot, a tengert, a lassan kiürülő strandot, a szétterülő mandulafenyőket. A lányát. Maja jól van. Túlélte. A hely zet nem mindig volt biztató, de a nehezén túl vannak. Kicsit vigyázni kell rá, nem szabad túlzottan megerőltetnie magát, és még most is szednie kell néhány gyógyszert, de ugyan mit számít az, a kezdeti katasztrófához képest, amikor csak hálni járt belé a lélek. És most a tengerben pancsol, és szigorúan nézi őt. Úszni sohasem tanult meg. Soha nem is akart megtanulni. Luka eleinte nógatta, de azután békén hagyta. Nem kell mindenkinek úszni tudni. Lukának az édesanyja jut eszébe.
-
Tata, az állatok miért nem tudnak nevetni?
Az ő lánya, Maja.
Pompás, meleg nyári este van. Sokáig fenn marad a nap. 2001 -et írunk. Dora és Nikola az országúton száguld Versailles felé, ahol Iván öt éve épített egy kis házat Helenának és magának. Miután Helena ismét kimondta a boldogító igent, Nikola pedig a gyűrűket vitte, mint egy fekete hajú angyal. A kör neme s egyszerűséggel szólva bezárult, így kommentálta a történteket Helena. És családja boldogsága láttán Dorának saját élete jutott eszébe. Vajon az kör alakú lesz, vagy egyenes vonal? Azután a fiára nézett, és azt kívánta, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, bármi is vár rájuk.
-
Anya, most már nemsokára odaérünk? - Nikola hátul ül az ülésében,
és a könyvét olvasgatja. A Gyilkos cápákat. Mi mást.
-
Igen, kincsem.
-
Anya, tudtad, hogy a cápáknak is van légzőnyílás a fejükön, akár
csak a bálnáknak?
-
Nem, na még ilyet!
-
De nem a fejük tetején van, hanem oldalt, a szemük mellett. -
Nikola egyetlen másodpercre sem emeli fel tekintetét a könyvből, mely nagyobb, mint a combja.
-
Hogy mit nem mondasz. Ez hihetetlen. - Dora a fiát nézi a
visszapillantó tükörben.
-
Anya, vannak cápákról szóló színdarabok? - Most mégis az anyjára
néz, tekintetük találkozik a tükörben. Nikola nagyon ko moly és megfontolt.
-
Nem tudok róla. De megkérdezhetem, ha ez fontos neked. Roger
biztosan tudja. - Dora nem nevet. Le van nyűgözve.
-
Nem tudom. Neked lenne kedved eljátszani egy cápát? - Nikola
nem veszi le a szemét az anyjáról.
-
Nem tudom. Miféle cápáról lenne szó? Tudod, anyukád meg-
lehetősen válogatós, ami a szerepeket illeti. - Azzal rákacsint a fiára.
-
Természetesen egy különleges cápáról, minden idők legszebb, és
legokosabb, és legboldogabb cápájáról. És természetesen ez lenne a főszerep. — Nikola nagyon elégedett az anyja új szerepével. Tudja, mit szeret. M ár évek óta eljár a premierjeire, és soha nem unatkozik, még ha többnyire nem is érti, miről szól a darab, mert imádja az anyját a színpadon látni, ahogy átalakul. Ahogy egy másik emberré válik, és mégis az anyja marad.
-
Itt vagyunk, nézd csak! Nagyapa már vár!
Dora leállítja a kocsit, Nikola szinte ugyanabban a pillanatban kiugrik, és rohan a nagyapja felé. Ivan leguggol, és amikor Nikola nekiütközik, mindketten kacagva a földre zuhannak. Nikola nevet, és behunyja a szemét. Helena jelenik meg az ajtóban, tapsol, és az unokáját hívja. Az leugrik a nagyapjáról, és odarohan a nagyanyjá hoz. Ölelések és csókok vég nélkül. Mintha egy igazi francia család lennének.
-
Az ember azt gondolná, hogy ezer éve nem láttátok egymást! - Dora
nevetve felsegíti az apját. Ivan már nem fiatal. Dora azonban nem akar erre gondolni, igyekszik elsiklani szülei öregedésének ki- sebb-nagyobb jelei fölött. Különben elszomorodna. És Dora nagyszerűen képes elfojtani az érzéseit.
-
Szia, Dora. — Ivan átöleli.
-
Szia, tata. — Dora alaposan kiélvezi az ölelést. A biztonságot, a
közelséget, a szeretetet.
-
Anyu, az én tatám hol van?
Nikola ott áll mellettük, mögötte Helena. Nagy szeme telve csodálkozással. Mindenki Dorára néz. És Dora már látja is maga előtt Nikola apját, és elmosolyodik. De Nikola pillantása gyanakvó, te kintete elsötétül, és ez olykor kiterjed a gondolataira, az érzéseire. Sőt, még a tetteire is. És mégsem változik semmi.
Luka hazavitte Maját, a kislány fáradt volt. Most szokásos napi sé tájára indul, és reméli, hogy nem fog találkozni Katjával és annak barátjával. Elvigyorodik. Katja mérges lenne rá. Még titokban akarja tartani nagy szerelmét, bár már az egész város tudja, mert Andrija az a fiú, aki már óvodába is együtt járt Katjával, és a legjobb barátja volt, míg el nem telt néhány év, és fel ne m fedezték, hogy szerelmesek. Amikor Katja hatéves volt, és megkérdezték tőle, mi akar lenni, ha nagy lesz, habozás nélkül rávágta: feleség és anya. Most is, tizenhat évesen is arra vágyik a legjobban, hogy feleség és anya legyen. Lukát ez nem zavarja. Ha ez teszi boldoggá! Anya és lánya között mindenesetre ez eddig állandó vitára adott okot. De most, hogy világossá vált, hogy Andrija azért van itt, hogy itt is marad jon, Klara elnémult. Mintha feladta volna. Talán egy másik történet jut eszébe, amikor meglátja kettőjüket. Mert sok ember van, akik
visszaemlékeznek, még ha csak halkan, kezüket a szájuk elé tartva beszélnek is róla. Ana,
aki
nemrégiben
nyitotta
meg
Makarskában
nőgyógyászati
szakrendelőjét, rajong ezért a fiatalkori szerelemért, és csillapíthatat lan vágyakozással gondol Tonira, akinek nem volt akkora szerencsé je, mint kukának, és elesett Dubrovniknál. Anának Dora is eszébe jut, amikor meglátja az unokahúgát és annak barátját. És eltöpreng, hogy vajon nem tévedtek-e mind annak idején, amikor arra próbálták rávenni Dorát, hogy költözzön el. Ana nem tudja, csak annyit tud, hogy a szerelem szent. Különösen, ha le kell mondani róla. Azt is látja, hogy a bátyja nem boldog, nem sikerült neki azzá válnia. Ennyi elvesztegetett élet. Ezért is örül, hogy ilyen boldognak láthatja Katját. Luka semmin sem gondolkodik, aminek köze lenne a múlthoz. Megtanulta a túlélést, ennek elégnek kell lennie. Ott vannak neki a gyerekek, a hajója, az apja még egészséges, a húga visszatért. Arra, amije nincs, nem gondol. Egyszerűen csak elindul sétálni a botjával. Ennek elégnek kell lennie. A világítótoronynál találkozik Vinkóval és Lovréval, Vinko fiá val. Elmélyülten beszélgetnek. Pedig Lovre még csak ötéves. Nem veszik rögtön észre Lukát, és Luka szeretettel nézi őket. Apa és fia. Ő is örülne egy fiúnak. De talán majd lesz fiúunokája! Úgy tűnik, Katjának elég sietős.
-
Luka, alva jársz, vagy mi? - Vinko integet neki. - Gyere, nézd
meg, mit találtunk!
-
Én találtam, az én pénzem! - kiabál Lovre, mert hirtelen túl sok
felnőtt veszi körül. Nekik pedig köztudottan gyakran vannak ostoba ötleteik. Mint például visszaadni a gazdájának vagy átadni a rendőr ségnek olyan szuper dolgokat, amiket az ember talált. Lovrénak nem
tetszik ez. Nemsokára kénytelen lesz sírva fakadni, egészen pontosan érzi. Tehát még egyszer kihangsúlyozza: - Ez az enyém, én találtam, az enyém! Luka
közelebb
lép,
rámosolyog
Lovréra,
aki
azonban
nagyon
bizalmatlanul figyeli, majd megpillant egy kőre kiterített inget, és Vinko kezében egy pénztárcát. És a meggyilkolt nőre gondol, és el töpreng, ő vajon miért nem tette meg annak idején. Ilyen váratlanul törnek az emberre a gondolatok, az emlékek és az érzések! Hogyan lehet ez ellen védekezni?
-
Gondolod, hogy történt valami? Ki hagyja csak úgy itt az ingét és
a pénztárcáját? - Vinko nyugtalanul néz Lukára. És Luka arra gondol, hogy micsoda képmutató alak is ő: hiszen még ahhoz sem volt bátorsága, hogy elhagyja Klarát - ugyan hogy lett volna képes megölni. Lélegezz és szenvedj, nincs más dolgod.
-
Emlékszel még a meggyilkolt nőre?
- Új VESÉRE VAN SZÜKSÉGE , mégpedig rövid időn belül. A második terhességet nem lett volna szabad vállalnia. - Az orvos kimérten és közömbösen beszél a családtagokhoz. Mindenki jelen van, még Luka is, aki különben előszeretettel mulasztja el a kórházi esemé nyeket. Ana is jelen van, és azon az érthetetlen nyelven beszél az orvossal, amely csak a beavatottak számára jelent valamit. Zoran és Maja sakkozik. Maja nyer. Ő a legokosabb a családban, mintha már öregen és bölcsen jött volna a világra. Katja férje, Andrija az orvos és Ana mellett áll, és mindenhová követi őket anélkül, hogy egy szót is értene, de mellettük van, és kézben tartja a dolgokat, semmi rossz nem történhet. Klara a kényelmetlen kórházi széken ül, és a semmibe mered. Luka az ablaknál áll, és arra az éjszakára gondol, amikor Katja született. És már tudja, mit kell tennie. Lassan, a lábát húzva odamegy az orvosokhoz, és javaslatot tesz. - Jó, ez természetesen mindig a legjobb megoldás. Már csak meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a páciens szervezete befogadja az ön veséjét.
-
Már hogyne fogadná be?! Hiszen az apja vagyok! - Luka nevet-
ségesnek és felháborítónak tartja a kijelentést.
-
Természetesen. Ennek ellenére előbb el kell végeznünk néhány
tesztet. És Luka már ismét tiltakozni akar, amikor Ana kézen fogja, és elvonszolja onnan. Minden rendben, Luka, minden rendben, sut togja. Odavezeti Zoranhoz és Majához, Luka leül hozzájuk és hall gat. Zoran együttérzése jeléül elhúzza a száját. Luka Maja fejére teszi a kezét. A kislány ránéz, csodá lkozva és kissé bizalmatlanul, mint mindig. - Minden rendben lesz, tata — mondja, és máris a következő lépésen gondolkodik. Andrija leül Luka mellé. Luka rámosolyog é s bólint, mintha azt akarná mondani, hogy igen, tudom, milyen nehéz, de minden rendben lesz. Andrija ránéz, és Luka félelmet és dühöt és tehetetlenséget pillant meg az ifjú szemekben, amelyek még nem ismernek boldogtalanságot és gyászt, nem ismerik a kudarcot.
-
Hol vannak a gyerekek?
-
Édesanyámnál.
-
Jól van.
Azután hosszú hallgatás következik, tele bizonytalansággal. Csak egy-egy sakkfigura hangja hallatszik, amint végighúzzák őket a táblán. 2008-at írunk.
- Na, anya, hogy tetszik?
-
Csodálatos! Talán egy picit túl sötét és fenyegető. Egyedül rajzoltad,
vagy kimásoltad egy könyvből? - Természetesen én magam rajzoltam!
-
Teljesen úgy néz ki, mint az igazi, mintha élne, mintha bár melyik
pillanatban megtámadhatna minket és belénk haraphatna. Lenyűgöző!
-
Ugye? Foghíjas cápa, Hemipristis elongatus. Az indiai- és csendes-
óceáni térségben él egészen a Vörös-tengerig. Nem túl nagy, legfeljebb egynegyven. Monsieur Demy elégedett lesz az előadásommal, ne m gondolod?
-
Nagyon tehetséges vagy, fiam. Talán meg kellene próbálkoznod
a festéssel.
-
Talán.
- Miért jöttél gyalog ebben az ítéletidőben, tata? Andrija elhozott volna. Katja letörli Luka arcáról az esőcseppeket. Luka nem tolja el magától, szereti érezni a bőrén a lánya érinté sét. Jót tesz. Senki nem érinti már meg, hosszú évek óta. Amióta felhagyott azzal, hogy számára többé-kevésbé ismeretlen nőkkel néhány órára eltűnjön a kocsmából. Szex nélkül is túl lehet élni. De öregnek és elhasználtnak érzi magát, és kiszipolyozottnak, pedig még csak negyvenkilenc éves.
-
Ó, ennyi nem árt. Tudod, hogy szükségem van a mozgásra, és ez
tényleg csak néhány csepp! Katja elégedetlenül rázza a fejét, mintha Luka az ő szófogadatlan gyermeke lenne, amin egy anyának csodálkozni illik.
-
Hogy vagy, szívem? - Luka megfogja Katja kezét.
-
Megvagyok. - De nyilvánvaló, hogy nincs jól. Katja sápadt, é s
kékes karikák éktelenkednek a szeme alatt, és a bőre nedves, pedig ő ne m sétált az esőben. És még mindig lázas. Luka azon töpreng, vajon miért tart ennyi ideig, míg elkészülnek a tesztek! Mintegy végszóra Ana jelenik meg az ajtóban. Rámosolyog az unokahúgára, és int Lukának, hogy menjen ki hozzá.
-
Mi van?
Katja betegszobája előtt állnak. Ana becsukta az ajtót. Luka sem mi jóra nem számít, de el sem tudja képzelni, mi lehet a baj.
-
Luka, sajnálom. - Ana szemmel láthatólag nem tudja, hol é s
hogyan kezdje.
-
Katjáról van szó? Nincs több ideje? Azonnal meg kell operálni? -
Luka félelem, düh és tettvágy között lebeg.
-
Nem, nem arról van szó. Nem Katjáról van szó. - Ana zavartan
elfintorodik. Fáj neki, látni rajta, hogy legszívesebben máshol lenne.
-
Ana, mi van? Mondd már ki végre!
Ana úgy néz rá, mintha el kellene búcsúznia tőle. A szeme tény leg megtelik könnyel és kivörösödik. Megfogja Luka kezét, és Luka ne m ellenkezik.
-
Ana!
-
Annyira sajnálom...
-
Mi az, az isten szerelmére, mondd már el!
Ana megtöröli könnyes szemét. Szorosan átöleli Lukát.
-
Nem te vagy Katja apja — suttogja a fülébe, és amikor Luka
ájultan a földre hanyatlik, nem tudja tovább tartani, vele együtt ő is elesik és elterül a padlón. A kórház hideg linóleumpadlóján.
A rákövetkező napokban Nikola nagyon szorgalmasan fest és rajzol. Bár csak cápákat és más tengerlakókat, de akkor is. Megtölt egy vas tag mappát csodálatos képekkel, amelyek olyan valóságosnak tűn nek, hogy az ember félni kezd az állatoktól, és egyúttal mégis bele akar ug rani a kékeszöld, élettel teli vízbe. Dora fogja a mappát, és meglátogatja öreg barátját, Christiant, akinek időközben két galériája is nyílt Párizsban, egy pedig Berlin ben. Ez idő alatt nem sokszor találkoztak, de amikor mégis, akkor a
kölcsönös szimpátia és rokonszenv jegyében. Dora most Christian szakmai véleményére kíváncsi a fia képeiről. Kíváncsi, hogy a férfi felismeri-e bennük a fiú apját.
-
Hát itt vagy! Már megint ezer éve nem láttuk egymást, igaz?! -
Christian szívélyesen átöleli, és három puszit ad az arcára. Jól néz ki, mintha friss szerelmes lenne, ami valószínűleg igaz is: Christian évente többször is szerelmes lesz, gyakran egy-egy fiatal művésznőbe, akinek a képeit azután ki is állítja, általában mérsékelt sikerrel. Erre mindig azt mondja, hogy a művészetet és az üzletet szigorúan el kell választani a szívügyektől. A legközelebbi alkalomig persze.
-
Igen, mon ami, mindig ugyanazt mondjuk, és soha sem változ-
tatunk semmin. - Dora elmosolyodik, és megérinti a férfi arcát, mintha meg akarná simogatni.
-
De legalább rendszeresen látlak a színpadon, minden premie-
reden ott vagyok, és meg kell mondanom, z seniális Blanche voltál, szerintem még Vivien Leigh-nél is jobb.
-
Köszönöm, az már tényleg nagy dolog lenne!
-
Ne tégy úgy, mintha nem kaptál volna érte díjat, ne légy ilyen
szerény, hiszen ismerlek!
-
Akkor azt is tudod, hogy én minden vagyok, csak szerény nem,
kedvesem! És vidáman kacagnak. És egyikük sem említi Lukát, ahogyan az elmúlt években sem tették.
-
Na, mutasd, mit hoztál nekem? Nagyon titokzatosan visel kedsz!
Christian irodájában, a nagy asztalon Dora kinyitja a mappát, kiveszi a képeket, és egymás mellé teszi őket. Azután hátrál egy lépést, időt hagy Christiannak. Amit a férfi ki is használ. Bőségesen. Néhány rajznál és képnél hosszabban elidőzik, másokhoz vissza-visszatér.
Eközben mozognak az ajkai, mintha hangtalanul beszélne saját ma gával. Egész arca mozgásban van, gondolkodik, ismertetőjegyek után kutat, lassan tapogatózik előre. Az egyik pillanatban még a szemét is lehunyja, hátraveti a fejét, és kezével beletúr gyér hajába. Azután felnyög, mint egy maratonfutó, amikor eléri a célt, kinyitja a szemét, és Dora szemébe néz. Elgondolkodóan, nagyon elgondolkodóan. És kissé gyanakvóan.
-
Mi ez? — kérdezi, és fenyegetően felemeli az ujját. De mielőtt
Dora bármit mondhatna, eltűnik az irodája mögötti helyiségben, és sokáig nem jön elő. Dora eközben leül Christian irodai székébe, és forgatni kezdi magát. Azután kiáltásokat hall abból a helyiségből, ahová Christian korábban visszavonult.
-
Mi történt?
Dora épp fel akar állni, hogy bemenjen hozzá, amikor a férfi megjelenik az ajtóban. A kezében egy kisméretű vásznat tart. -Tessék, mindjárt tudtam. Dora gyanakvóan pillant rá.
-
Na, jó, nem rögtön, de most már teljesen biztos vagyok benne !
Tessék, ide nézz! És Christian egy olajfestményt mutat Dorának, egy kis tanul mányt a tengerről és annak lakóiról. Odateszi a rajzok mellé, ame lyeket Dora hozott neki. -
Minden világos, ugye? Igen, minden világos. Apja fia. - Szünet. - De fél. Vigyázz rá. Talán
jobb lenne… -
Egy szót se.
Nem volt egyszerű, de Lukának sikerült. A sziklán ül, amely az elmúlt tizenhét évben nem mutatott érzékelhető változást. Még minden ott
van. A kis mandulafenyő, amely mintha egyáltalán nem nőtt volna azóta. A sok kis csúszómászó, amelyek természetesen nem ugyanazok, mint annak idején, de mégis ugyanúgy néznek ki. A kő simasága, egyszerre friss és meleg. A tenger. Örök. Kék, zöld, szürke, türkiz. Luka mély levegőt vesz. Nem, nem fog elájulni, nem kezd el szá molni. Van fontosabb dolga. Amitől még jobban fél. És mégis biztos abban, hogy sikerülni fog véghezvinnie. Döntést hoznia. Nem, nem meghozni, az már megtörtént. Hanem keresztülvinni, azt kell most valahogy megoldania. Luka lefekszik a hűvös kőre. Az eget kémleli. Nincsenek felhők. Az egész égbolt nem más, mint egy acélszürke vászon. Mellette ott hever a botja és egy hátizsák. A hátizsákban a Neruda-könyv. Természetesen spanyolul. Azonkívül egy rajztömb és festőkellékek. Ecse tek, festékek, poharak, rongyok, szivacsok. Minden, amire szükség lehet. Már a terv puszta gondolatára összefacsarodik a szíve, mintha görcsbe rándulna, és Lukának most sírni támad kedve. Hosszan és keservesen, és tele csalódással és haraggal. És mindezek mögött ott rejtőzik a remény valamiben, talán egy olyan életben, amelyben már nem mert reménykedni. Évek óta. Évtizedek óta. És akkor még nem beszéltünk arról a félelemről, amelyet ez a remény okoz neki. Mert néhány napja másképp látja a világot. Ő ugyanis többé nem az apja annak a lánynak, aki miatt lemondott az életéről. Megcsalva, becsapva, meglopva. Amikor néhány napja elmenekült a kórházból, hazafutott - amennyire a bicegését futásnak lehet nevezni -, és bezárkózott a pincébe. Sokáig ült ott így, egy öreg, rozoga széken. Lélegzett. Órá kig. Nagyon elégedett volt a légzésével. Be és ki, mélyen és lassan. Gyakorlat teszi a meste rt! Be és ki. Behunyt szemmel. Valamikor, amikor már sötét volt, felállt és nagyon céltudatosan elindult a pince
hátsó részébe, ahol évtizedek óta nem járt, és mégis pontosan tudta, hol találja meg, amit keres. Két nagy ládát. Odacipelte őket a szék hez, a lámpa alá, leült, és megint légzőgyakorlatokat kezdett végezni. Bátorságot gyűjtött. Azután kinyitotta az első ládát. Festékek, tömbök, vázlatok, ceruzák, rongyok, kisebb vásznak, be nem fejezett képek. A boldog ság illata. Az önmegvalósításé. Könnyek csorogtak végig az arcán, feltartóztathatatlanul és akadálytalanul. Az ujjai reszkettek a türelmetlenségtől és a félelemtől. Elveszítheti az ember a tehetségét? Elfelejtheti? És mi van, ha már nem tud többé festeni? Ha eltűnt ez a képessége? Ha elhanyagolta? Ha megbántotta? Luka beledörzsölte kezét régi, agyonmosott farmernadrágjába. Sokáig bámulta a nyitott ládát. Tudta, mi van benne, mégsem akarta félretolni. Azt akarta, hogy ott legyen a szeme előtt. Egy emlék. Egy inger. Erő forrás az elkövetkező órákhoz és napokhoz. A száguldva közeledő pillanathoz. A második ládához. A második láda. Tele fényképpel. Kagylókkal. Néhány kő. A Mozartgolyó papírja. Gyermekkori kacatok. Rajzok. Háromkötetnyi spanyol vers. Képek. Számlák. A második láda tele emlékkel, amelyek tizenhat, sőt, egyesek huszonkét éve vártak arra, hogy ismét megérintse őket valaki. Átélje. Szeresse. Abban a pillanatban, amikor Luka megpillantotta Dora fényképét, fel kellett állnia, és ki kellett nyitnia az ablakot. Dora hangja a fejében. Nevetett és sírt és számolni kezdett: egy, kettő, három, négy, öt... Halk hangot hallott az arca mellett: — Te vagy az én Csipkerózsikám, csak az enyém, ébredj, most összeházasodunk, te vagy az én királyfim, csak az enyém... Igen, így lesz, gondolta, és ismét becsukta a pince ablakát. Luka felül. Sötétség ereszkedik a sziklára. Fogja a rajztömböt és a ceruzákat. Körülnéz. A mandulafenyő. Miért is ne? Ujjai a ceruzával
játszanak, mintha egy trükköt akarnának bemutatni. A ce ruza tapintása jó, kényelmes a fogása, mintha jól érezné magát Luka kezében. Luka meghúzza az első vonalat. Azután még egyet. Gyorsan és határo zottan. Mintha soha nem léteztek volna a pincében töltött évek. Luka minden egyes vonással egyre nagyobb lesz. És vele nő az eltökéltsége. És a bizakodása, hogy még minden megtörténhet, hogy még minden lehetséges. Hogy most már valaki másnak kell megmentenie Katját. Más fogja megmenteni. Hogy Luka ismét gátlások nélkül tud festeni. Hogy meg fogja találni Dorát. Hogy semmihez sincs még túl késő. És egyetlen gondolatot, egyetlen érzést sem akar Klarára pazarol ni. Soha többé. Nincs ideje kérdéseket feltenni és magyarázatokat végighallgatni. Épp az imént kapott kegyelmet. Ennyi neki elég. Hamarosan elkészül a kép. Akkor Dora következik. És Luka élete.
Dora nem tud elaludni. Olyan gondolatok hódítják meg az elméjét és kezdenek el terjeszkedni az agyában, és áramlanak szét a testében érzéseknek álcázva magukat, amelyeket nem ért. Nyugodtan fekszik az ágyban, és nem alszik. Nyitva van a szeme. Nem egészen érti, amit lát. A gondolatai beszélnek hozzá, de nem képes felfogni a jelen tésüket. Minden olyan zavarosnak tűnik. Mégis szorongatják, nem hagynak neki békét, és végül rákényszerítik, hogy felkeljen. Bemegy a dolgozószobá jába, a régi, masszív
szekrényhez.
Megáll
előtte,
vé kony hálóingében reszketve.
Leguggol és kihúzza a legalsó fiókot. Szorul. Már majdnem két évtizede nem nyitotta ki senki. Sok erőre és ügyességre van szüksége, húzza és rángatja, és megint húzza, és
háttal a padlóra zuhan. De végre diadalmaskodik a fiók felett, és az kinyílik. Csak két doboz van benne. Dora hosszasan szemléli őket, arra sem tudja rávenni magát, hogy megérintse őket, nem hogy ki nyissa. Anélkül is képes lenne leltárt készíteni a tartalmukról, hogy egyetlen pillantást vetne beléjük. Ott van bennük az élete. Az élete, amilyennek lennie kellett vol na. Minden ott van benn. Elmúlt, mégis mindig jelen van. Holtomiglan-holtodiglan. Erőszakkal elszakítva tőle. Elvéve. Ellopva. De soha el nem feledve. Dora a parkettán ül a dolgozószobájában, reszketve ezen a hideg novemberi éjszakán, és úgy érzi, a világ a szeme láttára változik meg. Mint egy természetfilm gyorsított felvételén. Ahol senki nem csodál kozik azon, hogy néhány másodperc alatt csodálatos rózsa születik egy magból. Első pillantásra minden ugyanolyan marad, de pontosan érezhető a változás, egész testében érzi az ember. A szív gyorsabban és szabálytalanabbul ver. És nem a gazdasági válság miatt. Ez inkább a klímaváltozáshoz hasonlítható. Fontos.
A
létezés
szempontjából
fontos.
Olyasmi,
ami
az
egész
világmindenségre hatással lesz. Dora nem sír. Légzőgyakorlatokat végez. Be, ki. Legalább há romszor kell végigcsinálni, hogy megnyugodjon tőle az ember. Be, ki. Be, ki.
—
Dora.
Be, ki.
—
Dora!
—
Jövök.
És Dora feláll, betolja lábával a fiókot, anélkül hogy megérintette volna a két dobozt, elhagyja a szobáját, és bezárja maga mögött az ajtót. Tudja, mit kell tennie. Eldöntetett.
L UKA LÁTJA AZ IDEGEN NŐT, aki az imént lépett be az előcsarnokba. Nem ismeri. Még sohasem látta itt. Fekete a haja, rövid és hullámos. És csillogó. Mint a makréla sötétkéken fényl ő pikkelyei, a makréláé, amelynek folyamatosan mozognia keli, hogy el ne süllyedjen. A nő úgy lép be a helyiségbe, mintha az az övé lenne. A színpad a végszó. Magas és karcsú, és tele van mozgással, még akkor is, ha nem mo zog, és Luka nem tudja levenni róla a szemét.
Dora reménykedve lép be a hotel előcsarnokába. A harmadikba. Mert a Hotel Park bezárt. Sok másik is. De ez már biztosan az lesz. A Hotel Dalmacija. Egy magas, testes ember ül a bárpultnál, mellette bot. Bizalmas beszélgetésbe merül a ráérős pultossal, aki eközben Dorát nézi. Dorát ez nem zavarja. Már megszokta. Leveszi vastag télikabátját. Pillantása találkozik a másik férfiéval. A botjával játszik, és Dora arra gondol, hogy ez a férfi tulajdonképpen túl fiatal még ahhoz, hogy bottal járjon. Va gy ahhoz, hogy ősz legyen a haja. A feje ekkor hirtelen mintha szivaccsá változna, mintha hol megtelne, hol kiürülne, mintha fel lenne fújva, akár egy léggömb, mintha forró lenne és könnyű és reszketős és átlátszó. Lehunyja a szemét.
Így marad. Hullámokban rohanják meg a képek. Szinte elborítják. És senki sincs ott, aki megkérdezné, mi a baj.
Luka nem mozdul. A pultra támaszkodik, és visszatartja a lélegzetét. Attól fél, hogy az idegen nő eltűnhet, ha ellazítja az izmait, és levegőt vesz. Addig bámulja, míg megfájdul és könnybe lábad a szeme. Azután semmivé foszlik az emlék, és Luka a pult mellett a padlóra hanyatlik. Még számolni sincs ideje. Lassan tűnik el a külvilág. Mint a számjegyek az üzleti jelentésből, melynek lapjait lassan, egyenként engedi ki ujjai közül.
Dora az első, aki odasiet az ájult férfihoz. Már látta ezt egyszer. Pon tosabban kétszer. Átélte. És tudja, mit kell tennie. Leguggol tehát, parányivá zsugorodik. Tágra nyílik a szeme, arca pedig teljesen elsápad, mintha másból sem állna, csak két nagy szemből. A férfi fölé hajol, és még mielőtt a pultos vagy a túloldalon álló hosztesz le térdelhetne, és Luka lábát felemelhetné, Dora megcsókolja az ájult férfi halványpiros ajkait. És senki nincs ott, hogy rémülten a nevén szólítsa.
Luka halk hangot hall az arca mellett: — Te vagy az én Csipkerózsikám, csak az enyém, ébredj, te vagy a királyfim, az én ősz hajú ki rályfim, csak az enyém... — Azután más hangok és szavak is eljutnak a fülébe, és zavartan és gyengén, de kinyitja a szemét, és...
...a nő meglátja a szemét, mely lassan kinyílik, riadt tekintetét, ajkait, melyek némán mozognak...
...de nem tud megszólalni, ezért halványan mosolyog, és...
...a nő is mosolyog, és...
...Luka bizonytalanul felemeli a karját, a nő arca felé nyúl, meg érinti rövid, fekete haját, melyben most néhány ősz tincset is felfe dez, és...
.. .a nő még egyszer, egészen halkan, olyan halkan, hogy csak a szája mozog, és csak Luka hallhatja, elsuttogja: - Te vagy az én királyfim.
-
Eljöttél.
-
Ige n.
-
Hívtalak.
-
Tudom.
-
Meghallottál.
-
Igen.
-
Szeretlek.
-
Én pedig férjnél vagyok.
A TÉLIKERTBŐL EGY DARABIG a felhőket bámulják tehát, ami mintegy lezárja a visszaemlékezést. Hidat ver a jelenbe.
-
Egy vitorlás hajó a viharban, ott balra.
-
Igen, a szél csapkodja a vitorlákat.
-
Pontosan. - Dora csodálkozva néz Lukára. - Ez az első
alkalom, hogy egyetértünk! Lehetséges ez?
-
Hát persze, végre felnőttél.
Kényelmes, fonott székekben ülnek egymás mellett. Luka Dora kezét fogja. Ezen a pillanaton kívül minden más lényegtelen. A Dora jelenléte felett érzett öröm még mindig elég nagy ahhoz, hogy min den mást képes legyen kioltani.
-
Soha senki mással nem játszottam ezt a játékot.
Luka hangja álmodozó, sőt, kicsit büszke is.
-
Én igen. A fiammal. - Dora kerüli a pillantását, de Luka
nem hagyja annyiban.
-
Mesélj róla!
-
Miért? Mit hallanál szívesen?
-
Mindent.
Dora végre ránéz, és Luka tudja, amit tudni akar. Dorára moso lyog, és megszorítja a kezét, mintha azt akarná mondani: „Gyere,
mesélj el mindent, jogom van hozzá, és ezt te is tudod”. Dora meg semmisülve biggyeszti le az ajkát.
-
Nikola a neve, tizenhét éves, tengerkutató akar lenni, és csak
nemrégiben fedeztük fel, milyen tehetségesen fest. - Minden szóval, amit a fiáról mond, jobban sugárzik az arca. Mintha hozzánőne a fiához.
-
Csodálatosan hangzik.
-
Nikola tényleg csodálatos!
És elnevetik magukat a szülői büszkeség megnyilvánulását hallva.
-
Mit csinál az apja? - kérdezi Luka mintegy mellékesen.
-
Él. - Röviden és tömören. Ennél többet nem lehet mondani,
gondolja Dora.
-
Érdekes. Jó neki.
-
Meglehet.
-
Mikor született?
- Tizenhét éves. Nem tudsz számolni?
-
Úgy értem, melyik napon? Mikor van a születésnapja?
-
Hogyhogy? - Óvatos, sőt, egy kissé harcias.
-
Csak úgy.
Dora úgy érzi, sarokba szorították.
-
November ötödikén - suttogja.
Luka hallgat. Talán magában számol. Azután mél y levegőt vesz. — Értem. - És egész arca felderül, és elégedetten mosolyog. Dora nem felel. Nincs mit felelni.
-
Meg szeretném ismerni.
Úgy, hát így állnak. Dora mindig is tartott ettől. De akkor most hirtelen miért ilyen boldog - mintha eljött volna a megváltás pillanata?! Dora és Luka sétálni megy. A part mentén. A világítótoronyhoz. Azután a sziklához. De odafenn maradnak, leülnek egy kőre. Luka
átkarolja Dorát. Hideg és szeles idő van, és számtalan felhő vonul el fölöttük. A tenger viharossá vált. Fújtat és sziszeg és fröcsköl, vadul dobálja magát, mint egy foglyul ejtett szörnyeteg. És mialatt lenyű gözve figyelik ezt a játékot, ezt a küzdelmet, Luka elmeséli második kislánya történetét, azt, hogy hogyan fogant és hogyan jött világra, csupán egyetlen nappal a fia után, és hogy milyen súlyos beteg volt, és Dora sírva fakad. És mesél az idősebb lányáról, Katjáról, aki nem is az ő lánya, hanem egy félrelépés eredménye, ahogyan Klara nevezte, még abból az időből, amikor Luka Párizsban volt, Katja pedig kétség be volt esve, mindezt Anának mesélte el, aki rögtön kérdőre vonta, természetesen, Ana már csak ilyen, mert Luka nem beszélt vele, sem előtte, sem utána, soha többé. De Luka ismeri azt a férfit, korábban együtt vízilabdáztak, és most az a férfi odaadta az egyik veséjét a lányának, és így Katja ismét egészséges, és ismét gondját tudja viselni két kislányának, na gyon jó anya, nagyon jó lány - fiatalasszony, hát persze -, megvalósította az álmát, feleség lett és anyuka, csodálatos, és Dorára ismét rátör a sírás. És amikor Luka a rövid katonai pályafutá sáról beszél, a sebesüléséről és arról, hogyan mentette meg őt Dora, máris újra sírni kezd, mert még emlékszik rá, Luka sérülésére és a félelemre, amelytől még a lélegzete is elállt. És végül mesél Dorának a pincében töltött napról, a képekről, amelyek azóta születtek, az elhatározásáról, hogy megkeresi Dorát, és hogy a saját életét fogja élni, és ekkor Dora még jobban elkezd sírni, mert erre várt egész életében, és most már késő.
-
Tudod, mi ez az egész történet?
-
Az iszonyat szürrealisztikus ábrázolása? Dali a legjobb formá -
jában? - Annak a számtalan terhességnek a históriája, amelyek megváltoztatták a világot.
Hallgatnak. Mintha a hallgatás arany lenne. Azután harsogó ne vetés könnyek között.
-
És most?
-
Tűnjünk el innen.
Dora letörli a könnyeit, és megrázza a fejét.
-
Nem lehet. Férjnél vagyok.
-
De hát engem szeretsz!
-
Igen, téged szeretlek.
-
Akkor miért mentél hozzá?! - Luka észre sem veszi,
mennyire nem helyénvaló a felháborodása.
-
Ő ott volt. Szereti Nikolát. Nikola is kedveli őt. Kedve s
hozzám, és Nikola nem akarta, hogy egyedül maradjak, amikor ő majd a világ összes tengerét behajózza. - Szünet. - És néha nekem is szüksége m volt valakire. - Ezt suttogva mondja, mintha szégyellné magát.
-
Mióta
vagytok
házasok?
—
A
felháborodás
lassa n
kétségbeesésbe fordul.
-
Három éve.
-
Mivel foglalkozik?
-
Rendező. Hat darabomat ő rendezte.
-
Csak nem az a Frédéric!? — kérdezi Luka megütközve.
Feláll, és hátat fordít Dorának, a tomboló tengerrel dacol: őrült déli szél, azt hiszi, orkánná változhat!
-
Természetesen nem! Roger-nak hívják.
-
Roger! Ez meg miféle név! - Luka versenyre kel az alatta
hömpölygő,
ordító
víztömeggel.
- Gyűlölöm! Istenem,
mennyire
gyűlölöm! Dora hagyja, hogy Luka kiordítsa magából a dühöt, a csalódottságot és a tehetetlenséget. Megpróbálja saját gondolatait is rendsze rezni. Minden összekuszálódott.
-
Hol van most? Tudja, hogy nálam vagy?
-
Ő és Nikola Splitben van. Otthagytam őket egy színész
barátomnál, akit az avignoni ünnepi játékokon ismertem meg. Azt mondtam: „Látogassuk meg a jó öreg Zlatkót”. Nem, semmit nem tud rólad, nem tudja, hogy nálad vagyok. Megint olyan érzésem volt, hogy látnom kell téged, olyan, mintha hívtál volna... - Dora reszket a hidegtől, az érzelmektől és a sors aljas játékától. Beszélgetések töredékei futnak át a fején, amelyeket más emberekkel folytatott Lukáról és saját magáról. Szédülni kezd. Túl sok szó. Érzi, amint szárnyalnak a gondolatai.
-
Téged akarlak és a fiamat, mindent akarok, végre, jogom
van hozzá, annyi ideig vártam, hogy már nem is vártam... - Luka számolni kezd. Dora gyorsan felpattan és átöleli. Így állnak ott. Mint két tragikus karakter Shakespeare valamelyik darabjában. Mint két elveszett gyermek. A természet lenyűgöző színfala előtt.
-
Most mit tegyünk? Tűnjünk el innen.