Interjú Dr. Bálint Sándor szülész-hipnoterapeutával
- Az Ön hozzáállása a szüléshez, gondolatvilága és munkája szinte egyedülálló az országban. Szeretném, ha erről beszélne. - A természetes szülés mint fogalom, nagyon sok emberben fölveti azt a kérdést, hogy ha a szülés természetes, akkor minek ez az egész nagy hókusz-pókusz. Miért épült rá ez az iparág erre az egész ténykedésre, amit úgy hívunk, hogy szülés. De nem ez volt a legfontosabb számomra, hanem az, hogy nem tudtam mit kezdeni gyakorló orvosként azzal, hogy vannak asszonyok, akik könnyen, gyorsan szülnek, megint mások pedig iszonyatos szenvedésekkel, kínnal. És mind a mai napig, most már közel negyven éves tapasztalat birtokában is ezt látom, hogy valami miatt az asszonyok egyike így viselkedik, a másika meg úgy viselkedik. Tehát ez kezdett foglalkoztatni, hogy az asszonyok viselkedése miért különböző a szülés alatt, hiszen ha egyszerűen vulgarizálom, és azt mondom, hogy itt egy természetes folyamatról van szó, akkor ott a program mindenkiben. Megnyomom a gombot, elindul a számítógépen a program, akkor annak ki kell teljesednie. Hiszen a végeredmény nagyjából mindenhol megvan, megszületik a gyerek, de hogy milyen formában, milyen módon, milyen áron, ebben viszont nagy különbségek vannak. És ezzel kezdtem foglalkozni, hogy miért könnyű egyes asszonyoknak a szülése, miért nehéz a másiknak. Első racionális gondolat az, hogy akinél anatómiailag minden rendben van, aki egészséges, annak egészen biztos, hogy ez adja az erőt, hogy könnyen, gyorsan szüljön. A másik pedig esetlegesen valamiféle betegséggel sújtott, valami szülészeti rendellenessége van, és ez nehezíti meg a szülését. Aztán kiderült, amikor célzatosan kezdtem figyelni ezeket az asszonyokat, hogy bizony mindkét csoport az ellenkezőjét is tudja produkálni. A kicsit beteges vagy nagyon beteg vagy akár szülészeti patológiával rendelkező emberek is el tudnak fogadni dolgokat, együtt tudnak működni saját testükkel és az orvossal és a helyzettel. De nagyon egészséges és tökéletes, az az igazi széles medencéjű anya is egészen elképesztő módon tud görcsössé válni, és olyan módon szenvedni, hogy az valóban a másik emberben, adott esetben egy orvosban maximálisan előhívja azt, hogy segíteni kell. Én magam is azért léptem erre az útra, hogy csillapítsam a fájdalmat, hogy ne szenvedjenek. És elkezdtem tanulni a hipnózist. Kiderült, hogy az asszonyok szorongását valamilyen szinten felismerve, visszaigazolva és csökkentve, ezeknek az asszonyoknak a szülés alatti viselkedése kezd hasonlítani azokhoz, akik ezt teljesen ösztönösen hozzák magukkal. Na ebből adódott az a gondolat - a Jung-féle tudat-tudattalan-személyes tudat, kollektív tudattalan ábrát hívva segítségül -, hogy ez az egész szülés, ez egy archetípus. Jung le is írja, hogy ahogy születünk, halunk, ahogy nevetünk, sírunk, bánatunk van stb. az a világ minden táján, minden emberre egyformán érvényes, tehát ez egy archetípus. Ennek következtében akkor ez valahol lent van. Mert nem én találtam ezt ki - félreértés ne essék én csak úgy gondolom, hogy ez akár így is értelmezhető. Na mit jelent ez a kép? Valahol a személyes és a kollektív tudattalan határán lehet ez a bizonyos kód, a természetes szülés kódja, amit én kicsit költőien egy kincses ládikának képzelek el. Abban a kincses ládikában van ez a tudás. Ez lesüllyedt a tengerfenékre, és a tengerfenéken pihen. És abban az esetben, hogyha szükség van erre a kincsre, akkor a ládikának fel kellene emelkednie, valahogy úgy, mint ahogy a filmekben lehet látni, hogy a búvár feljön a tenger felszínére és egyszer csak ott van a nagy világosságban, a fényben. Azoknál az asszonyoknál, akik könnyen, gyorsan szülnek, azoknál ez a folyamat így történik. Neki is ott a ládikája, eljön az idő, kinyílik, az asszonyi test megnyílik és a programnak megfelelően az asszony átéli a szülést, világra hozza a gyermeket. Igen ám, de a ládika nem mindig tud feljönni. Beszorul
a kövek közé stb., és hiába van meg a készség erre, tehát hiába van kész erre, de nem tudja valamiért megvalósítani. Ugyanolyan, mint a többi asszony, de a ládika valamiért nem nyílik ki. Miért nem nyílik ki a ládika? Az emberiség nagyjából - és nem a Biblia ellen beszélek - a negatív szuggesztiókkal és az asszonyi eredendő bűnnel köti össze az egész szexualitást, szaporodást. Az asszonyi test fájdalma, szenvedése büntetés azért a bizonyos eredendő bűnért. Ugye a klasszikus, tipikus idézet: „Felette megsokasítom viselősséged fájdalmait, és fájdalmak közt szülsz majd magzatokat…” Ez azt jelenti, hogy ha nem is hallja ezt éjjel-nappal a gyerek, a kislány, az egész társadalmunk arra van beállítva, hogy a „terhesség” - és ez megint egy szuggesztió -, valóban egy olyan teher, amit végig kell csinálni, de egészen biztos, hogy nyűg lesz, kínlódás lesz, fájdalom lesz, görcs lesz. Viszont mindenki ezt hallja, mégis különbözőképpen viselkednek az asszonyok, tehát egyéb rárakódások is vannak erre. Ha a családban van egy-két dráma, akkor az megint felerősíti ezt. Ha az asszony olyan élethelyzetben van, hogy az ő asszonyi voltát semmibe veszik, egy cseléd odahaza, és csak a várandósság ideje vagy a szülés az a csúcsélmény, amikor ő végre megmutathatja, hogy valami olyat tud, amit más nem, akkor felértékelődik a szenvedése is. Krisztus szenvedése, a megváltás bizonyította az emberiségnek, hogy van remény. Az asszonyi test szenvedése is azt bizonyítja, hogy van értelme annak a sok nyomorúságnak, amit ő cselédként végigél tíz, húsz, harminc évig, mert cserébe megkapja azt a bizonyos boldogságot, amikor egy pár napig, egy hétig ő a világ közepe. Tehát érték ebben az esetben az asszonynak a fájdalom. Ezek mind pszichológiai megközelítések, természetesen. Azt tapasztaltam, hogy ha saját szerepével, saját női szerepével nincs tisztában egy asszony, vagy még visszább megyek: ha nem érett meg, nem vált felnőtté, nem vált nővé, akkor nem válhat anyává sem. Az anyává válást pedig a szülés fogja természetes úton megvalósítani. Ha valaki még nem érett meg rá, hogy felnőtt legyen, még nem vált le a szülőkről, még saját szerepében is bizonytalan, az halad előre, de egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ő, aki még saját magáért sem tud felelősséget vállalni - mert a szülők azok, akik még mindig őrá figyelnek -, hogy fog felelősséget vállalni egy gyerekért, akinek ő az anyja. Mit lehet ilyenkor tenni? Mivel jó párszor találkoztam ilyen emberekkel, nehéz szülésekkel, úgy gondoltam, mégsem a szülés alatti pszichoterápia a legfontosabb. Nem a szülés alatti fájdalomcsillapítás a lényeg. Hiszen ha azt mondom, hogy én tudok szülés alatti fájdalmat csillapítani, mit teszek pszichológiailag? Azt szuggerálom, hogy a szülés fáj. De én segítek neked kismama, én ezt meg tudom oldani. A különböző kábító, fájdalomcsillapító szer mind ezt kínálta fel. Természetes, hogy az asszony azt mondja, hogy az egyik oldalon van egy ígéret, hogy ez iszonyat lesz, a másik oldalon van egy másik ígéret, miszerint ezt ki lehet kapcsolni, hát persze, hogy akkor ezzel foglalkozom. - Illetve itt kivonja magát megint. A kompetenciát átadja. - Pontosan. Tehát a kis ládikának nem fontos kinyílni, mert az mondja, hogy ha kívülről úgyis kapok segítséget, akkor lehet, hogy a ládika egy picit meg tudná emelni magát, le tudná lökni az a kis homokot vagy kis indát, és a varázslat és a csoda megtörténne, de nem fontos strapálnom magam, mert kapom a külső segítséget. A hagyományos kórházi szülésben ezért lehet nagyon sokszor tapasztalni azt, hogy a szülések nehezek és zűrösek, mert se az asszonyi test nem kapott lehetőséget arra, hogy a saját ritmusában dolgozzék, mert rákényszerítettek (én magam is évekig) egy bizonyos rítust, mert nem ismertünk mást, másrészt pszichológiailag is eleve kifele nyúl és kintről várja a segítséget. Az ilyen motivációnál ennek a kis ládikának a felszínre emelkedése nem fontos. Éppen ezért gondolkodtam, hogy milyen lehetőségek vannak. A legfontosabbnak az tűnt, hogy fel kell ismerni azt, hogy kik a szorongók. Aki előzetesen habituális vetélő, méhen belüli elhalt gyerek, bölcsőhalál, tehát kifejezett traumát átélt asszonyok, akik vagy feldolgozták, vagy
nem dolgozták fel ezt a bizonyos veszteséget - rengeteg elhúzódó gyászreakcióval foglalkoztam -, ezeknek pszichoterápiára van szükségük. Feltáró terápiára és rendes, jó pszichoterápiára. Ezt viszont egy szülész orvostól nem lehet elvárni, hogy ő szakemberként közelítsen hozzá, és nincs is rá szükség. Ugyanis ezt fel kell ismerni és el kell küldeni a szakemberhez. A szorongóra viszont érdemes figyelni. A szorongóknak találtam ki ezeket az apró kis pici trükköket, hogy ismerje föl, barátkozzék meg saját testével. Vegye észre, hogy a szorongás bizonyíthatóan megvan. És kiderült, hogy nem csak a szorongókkal érdemes foglalkozni (most már legalább 15 éve megy ez a csoport). Boldog-boldogtalan idejön, mert abból indulok ki, hogy a ládikát érdemes segíteni. Nem beszélek nekik ilyenekről, hogy ládika meg egyebek, hanem mit mondok, hogy a tested mindent tud. A tested megnyílik, amikor eljön az idő. A tested, ha figyelsz rá és alázatos vagy és szereted, akkor teszi a dolgát. Én arról beszélek, hogy a ládika tudja, hogy mit kell tenni. Ezek hol direkt, hol indirekt szuggesztiók pontosan azért, hogy az asszony érezze, legyen büszke arra, hogy ő milyen csodával rendelkezik. Materializálnom kell, nem elég ezt idealisztikusan elmondani. A testre kell a figyelmet felhívni, mert a tested az, ami - és én nagyon szívesen mondom ilyenkor így, hogy aki -, azt a bizonyos segítséget megadja. Tehát volt az első a hagyományos szülés. A hagyományos szülésben nem kell a ládikának dolgozni. Jött a következő fokozat és nem véletlenül jött a kettő egymásra - és az én életemben sem. Én kezdtem hipnoterápiával és eljutottam az alternatív szülészetig. Mert az asszonyok segítettek engem erre az útra. Kiderült, hogy ha valamilyen más hullámhosszra kerül a kapcsolat a páciens és az orvos között, akkor az asszonyi test kivirágzik. Nem véletlen, hogy a szexuális aktusban is az az igazi, ha nincs egy forgatókönyv, hanem amit abban a szituációban megtapasztalnak az emberek, azt követik. A szülés is ugyanaz, csak egy fordított helyzet. A megfogantatás misztériuma és a születés misztériuma ugyanaz, csak fordított ennek a kettőnek az iránya. Jöttek a különböző alternatív vagy pszichológiai nyitások a szülőszobán. A társas támasz, az együttszülés, a csoda - nem is tudom hány évvel ezelőtt volt az első -, amikor odaadtuk a gyereket az anyának. Sírtunk. Mind. Azóta is emlegeti az az asszony, aki a második gyerekét szülte. Akkor ugye bele voltam csavarodva ebbe a hangulatba és mondom neki, esetleg átvenné a gyereket? Fölcsillant a szeme, odaölelte - nem tudom elfelejteni. Hagyományos szülőszoba, erős fények… Emlékszik, hogy milyen volt a régi szülőszoba. És ott megtörtént a csoda. Én azóta tudom, annak ellenére, hogy nagyszerű öröm, hogy sikerült összehoznom azt a bizonyos IKEA szobát, de nem ez a lényeg. Hanem az emberi érzések, a kapcsolat, az egymásra figyelés, az a bizonyos helyzet és annak az egészen fantasztikus melegsége. Ehhez viszont alázatra van szükség. Ezt tanultam én meg. Valószínűleg hibázok még most is, de talán kevesebbet, mint régebben. Tehát ez volt az első, amikor jöttek azok a dolgok, hogy együttszülés, hogy az asszony megkapta a gyereket, szoptatott, roomig-in stb. Eljutottunk odáig, hogy már majdnem minden rendben van, de az asszonyoknak ez nem elég. Ők nem családközpontú szülészetben akarnak gondolkodni, hanem ők intimitást akarnak és biztonságot. A családközpontúság segít abban, hogy az asszony már motivált rá, tehát ez a kód már elkezd dolgozni, de itt jön az egésznek a szakítópróbája. Hogy milyen a kapcsolat az emberek között. Ennek az egésznek ez a lényege. Akkor tud működni ez a kód, ha az asszony testben is és lélekben is biztonságban érzi magát. Ezért fontos, hogy legyen ott valaki, ez lehet bába, orvos, férj, teljesen mindegy. Az asszony elsődlegesen saját magában higgyen – ezért nagyon fontosak az ilyen jellegű beszélgetések, az ilyen jellegű megközelítések. Ezért fontos, amit csináltunk. Én Bécsből hoztam egy programot a szülőszobába. Ezért van a kék-sárga szín, ebben a szülőszobában is megmaradt. Ez mind azt sugallja neki, hogy te nem kórházban vagy - pozitív szuggesztiót - és azt csinálsz, amit akarsz. Viszont hogy ez teljes értékű legyen - és ez megint pszichológia -, nem elég, hogy én csinálok egy csicsás szobát. Minden van benne: labda, bordásfal, jakuzzi stb. Nem elég, ha nem hiszek saját
-
-
-
-
-
magamban. Tehát én, a szakember. Hogy nyugodtan rábízhatom ezt az egészet az asszonyra, mert sokkal ősibb tudással rendelkezik, mint én. Nekem csak annyi dolgom van, hogy háttérből kísérjem, de szakemberként nagyon erősen figyelve - nem ötpercenként vizsgálva, nem rátenni a gépre és így tovább -, hogy észrevegyem, hogy mikor billen el abba az irányba, amikor be kell avatkozni. Azt tapasztaltam, hogy ha az asszonyokra bízzuk, akkor valósulnak meg ezek a szülések, ami hasonlít ahhoz, amit én annak idején teljesen spontán módon szülésként tapasztaltam és láttam. Összefoglalásul: Az alternatív szülészet azt jelenti, hogy az asszony, amit ott, azon a helyen a ládikából ki tud hozni, azt ő kihozza. Ehhez kell ugye a ráképzés. Ehhez ismeretekre van szükség, elsődlegesen a szakember segítségére épül. Ennek a módszernek az a lényege, hogy az asszonyok figyelmét tudatosítva a testükre kell koncentrálni. Ha valaki ezt az egyszerű gyakorlatot, a varázsgyűrűt vagy a Mona Lisa-t gyakorolja, akkor észre fogja venni, hogy ráncolja a homlokát, észre fogja venni, hogy fölemeli a vállát, hogy görcsösen tartja a kezét, hogy rángatja a lábát, tehát egy nagyon laza oda-vissza kommunikáció alakul ki a teste és ő közötte. A partnerhelyzet azt jelenti, hogy testtudattal rendelkezem. A testtudat pedig mit jelent? Azt, hogy abban az időben is, amikor a szülés elindul, ezekkel az információkkal, ami a testemből jön, tudok dolgozni. Nem megrémülök és nem valamiféle egészen elképesztő kétségbeesés lesz rajtam úrrá, hanem azt mondom: igen, ezt ismerem, a testem így szokott jelezni. Számomra itt a csoportokban való részvételnek a tanulsága az az, hogy Ön azt próbálja helyreállítani, hogy a nő tényleg értékelje magát mint nő, értékelje az egész szülést és a testére tudja bízni magát. De csak akkor tudja magát a testére bízni, a saját ösztöneire, ha ő el tudja magáról hinni, hogy benne valóban van valami csoda. Sajnos ezt vették el a nőktől itt az évezredek folyamán, a nőiség értékét. Ugyanarról beszélünk. A test és lélek egysége - ami egy spirituális gömbben van benne -, billen meg ezeknél az embereknél, akik görcsösek, félnek stb. Megtisztelő, ahogy azt mondta, hogy én helyreállítok, de én semmit az égvilágon nem csinálok. Ezt didaktikailag is fontosnak tartom. Én a figyelmet hívom fel arra, hogy akár ezt is megteheti a kismama, meg azt is. Döntsd el, hogy mit akarsz tenni, te fogod megtenni, nem én. Én csak felhívom a figyelmet erre. Így van, de azok az egyszerű mondatok a csoportban, hogy gyönyörűek és tökéletesek, ezek a szuggesztiók segítenek helyreállítani az önértékelésüket, a magukba vetett hitüket. Én konkrétan erre utaltam. Mi nem gyógyítunk. Gyógyíthat a Jóisten, gyógyíthat a természet, gyógyíthat az asszony, az ember saját magát, mi csak felkínáljuk a lehetőséget. A hipnoterápiás gyakorlatomból tudom, hogy a fájdalomcsillapítás az kívülről úgy néz ki, hogy a fájdalmát csökkenti az asszony. De nem fájdalomcsillapítás történik, hanem a fájdalom ingerküszöbének a változtatása. Azt az ingert, amit az agyunkban iszonyatos szenvedésnek élünk meg, azt egészen másképp lehet értelmezni, a testünk egészen másképp tud visszajelezni. Ezek adták nekem sok-sok évvel ezelőtt azt a biztonságot vagy inkább tartalékot, hogy ebben minden ember valamilyen szinten osztozik, hogy képes dolgokra, képes változásokra. A legfontosabb a pszichoterápiában, hogy sose ígérj olyat, amiről te magad se hiszed, hogy lehetősége van a páciensnek, hogy elérje. Amikor könnyű, gyors szülésről beszélek – hiszen jó párszor hallhatta (már megtisztelt azzal, hogy többször beült), hogy „könnyű, gyors szülés” – mindig azt mondom, hogy képzeljék el, és soha nem mondom azt, hogy így fog történni. Hanem azt mondom, hogy képzeljék el, sokszor éljék át, aztán majd a tudatalatti meg a ládika elintézi ezt a dolgot. Minél többször mondok valamit, annál inkább válik sajátommá, annál inkább azonosulok vele. A gyakorlati szülészet azt jelenti, hogy még a legvisszafogottabb testű, szépségű és a külvilág számára különböző vegyes
-
-
-
-
-
-
érzelmeket keltő nő is, ha belülről azt éli meg, hogy ő tökéletes és gyönyörű és szép, kivirul. Hogy miért jó ez a megközelítés? Egyrészt azért, mert én is hiszek benne, hogy ez működik, másrészt pedig, hogy annyira egyszerű, hogy mindössze bizonygatni kell, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Ezt viszont bárki meg tudja csinálni valamilyen szinten. Még egyszer mondom, senkitől nem várom el, hogy pszichoterápiás szakismeretekkel rendelkezzen vagy pszichológus legyen vagy hipnoterapeuta. Szerintem minden szülésznek legalább pszichológusnak is kellene lennie. De arra már gondolni sem merek, hogy minden orvosnak kellene valamilyen szintű pszichológiai képzésen részt venni. Ugye megint a test és a lélek egysége. Csak úgy lehet az embert megközelíteni, ha valóban a lelket is nézzük. A szülészetben pedig ez kifejezetten fontos. Senki nem lehet próféta a saját hazájában, és én sem vagyok az. Amit én itt letettem a kórházban, az nagyon nagy örömmel tölt el, de hangsúlyozottan mondom, hogy mindenkinek meg kell a saját útját találni és azt végig kell járni. Igen, de nem egyénileg kellene ezen az úton elindulni, hanem egy teljesen globális változásra lenne szükség. Ehhez egy kicsit korán van még. Fiatal szakorvos jelöltek Rogers-ről még csak hallottak valamit, a kommunikáció alapjairól halovány ismeretük nincs. Betegekkel, emberekkel foglalkozunk, de hogy hogyan beszéljünk velük, hogy mit követünk el hibát, milyen traumát okozunk a másik emberben - holott meg vagyunk győződve arról, hogy jóságosak vagyunk, kedvesek vagyunk, aranyosak vagyunk -, azt nem tudjuk. Az ember olyan mértékben automatikusan végez dolgokat egy bizonyos gyakorlat után, hogy egyszerűen nem is veszi észre, hogy hibázik. Az sem mindegy, hogy milyen a hangszín, amit az ember használ. Fantasztikus csoda ez a testi beszéd, teljesen bele vagyok szerelmesedve. Ilyen kommunikációs gyakorlatokra lenne szükségük az orvosoknak, meg mindenféle egyébre. És ilyen nagyszerű pszichológusokra, mint maga, aki az öreg doktor máját azért kenegeti egy kicsit. Nem tagadom, jól esik az érdeklődése, de nem tudom, hogy tudtam-e segíteni. Természetesen, de én egy ilyen okoskodó fajta vagyok és a csoportban volt egy gondolatom, amit most muszáj, hogy kiadjak. Mondja. Amikor lerajzolta azt a görbét és azt mondta, hogy az a fájdalom csúcsa, és azt a 20 másodpercet ki kell bírni, akkor nagyon nehezen álltam meg, hogy ne szóljak bele, hogy azt a 20 másodpercet szerintem úgy kellene megélniük, hogy hasznosítsák. Hogy tudják, hogy ez egy jelzés arra, hogy most kell nyomni, ezzel dolgozni kell, örülni kell ennek a jelnek és nem úgy kibírni, hogy majd mindjárt elmúlik. Teljes mértékben igaza van, és ha végiggondolom, ez akár egy negatív szuggesztió is lehet megerősítve, hogy azért én sem vagyok benne biztos, hogy ezt ki lehet bírni anélkül, hogy fájna. Tehát ebben igaza van. Viszont ami miatt az utóbbi időben mégis csak ezt alkalmazom, az az, hogy ha egy embernek abban van választási lehetősége, hogy ezt hogyan értelmezze, és ezt szignálnak értelmezi, lehet azt is mondani, ha ezt érzed, akkor nem sokára túl vagy rajta, és milyen jó, hogy jön a megkönnyebbülés és így tovább. Mert azok az asszonyok, akik ezt a csoportban így élték meg (nem fájdalomként), minden nagyon jól ment, a szülés után odajöttek és azt mondták: „Doktor, iszonyú volt ez az egész… Amit maga mondott, az nekem nem jött be.” Én nem azt mondtam, hogy hazudjuk le a fájdalmat. Fáj. Csakhogy annak a fájdalomnak lehet örülni. Igen, ezt elfogadom. Én sem mondom azt, hogy nekem nem fájt a szülés. De én tudom, hogy abban a pillanatban, amikor jöttek a „fájások”, én akkor tudtam, hogy nekem most tennem kell valamit. És arra koncentráltam, hogy nyomjam és segítsek a gyereknek. Abban a pillanatban az ember nem a fájdalommal van elfoglalva, hogy „én szegény, itt szenvedek,
-
-
-
-
hogy fogom ezt túl élni”. Nem, akkor már az agy teljesen átirányul egy feladatra, és ezzel foglalkozik, nem a fájdalommal. Nem passzívan várok - ugye itt megint a kompetencia -, hanem tudom, hogy most van itt az idő, hogy nekem tennem kell. Teljes mértékben elfogadom. Ez a kitolási szakban így is van, a vajúdásnál másképp. De akkor is köszönöm, és legközelebb erre tudatosan figyelek. Az ember, ha nem kap visszajelzést, ha nem kap kritikát, akkor nem érdemes az egészet csinálni. Visszatérve a vajúdásra, az első gyereknél sem volt hosszú a vajúdásom. Ott guggoltam a szobában, a kórteremben és fogtam a hasamat. Kb. egy óra múlva szólt az egyik szobatársam, hogy most már mutassam meg az orvosnak magam, mert ő úgy látja az arcomon, hogy ez már elég komoly. Én nem méregettem a perceket, vártam, tudtam, hogy tágulok. És eszembe nem jutott, hogy valakivel meg kellene magam nézetni, hogy jól csinálom-e. Én úgy gondoltam, hogy ez egy természetes folyamat. És nem szenvedtem, hanem örültem neki. Nem is tudom, hogy kéne megfogalmazni. Nem éltem meg fájdalomnak magát a fájdalmat. Nem mindegy, hogy a fájdalmat elszenvedjük vagy hasznosítjuk. Teljes mértékben elfogadom, és oda fogok erre figyelni. Annál is inkább, mert ezt Katával is megbeszéltük, de mégis visszahúztam magam egy picit. Valószínűleg azért, mert én is úgy éltem meg, hogy egyes asszonyok, akik nagyon szárnyaltak itt a csoportban, a visszajelzések kapcsán azt mondták, hogy ez mégsem így volt. Tehát a lényeg az, hogy minden olyan, ami az asszonyok számára azt erősíti, hogy ők képesek valamire - mindegy, hogy milyen módszer -, az valószínű ennek a bizonyos készségnek a megvalósítását elősegíti. Teljesen mindegy, hogy milyen testhelyzetben szül az asszony, mindegy, hogy mit cselekszik a várandósság alatt. Ha minden nap valamiféle örömre tud szert tenni, akkor még inkább eljut abba a fázisba, hogy a „jaj Istenem, mi fog velem történni” helyett „alig várom, hogy találkozzam a gyermekemmel” lesz. Ha ezt tűzi ki a segítő, pszichoterapeuta, orvos, hogy ez egy találkozás, a találkozás pedig olyan, amire örömmel készülünk, akkor a testünk hajlandó lesz akár előlegezni is. A „lét - nem lét” kérdéséről van szó, amit gyönyörűen meg lehet fogalmazni, és én ezt mindig úgy mondom a szülés kapcsán, hogy a gyerek ilyenkor a legokosabb közöttünk. Mert valóban ott van a transzcendencia a szemében, amikor kinyitja és rátekint a világra. Valami egészen ősi, mély bölcsesség van abban a szemben. Ő a transzcendens kapcsolat az őseink és a jövő között. Köszönöm szépen. Én köszönöm.
Bálint Éva
