No title

A HINDENBURG-BAKÁK HETILAPJA A LÖVÉSZÁROKBÓL Töredékek az 1915. évi számokból

Az újságot szerkesztette: Hir György és Dénes József A kalocsai püspöki Levéltárban őrzött, kézzel írt és sokszorosított példányok alapján

1915. június 19.

Két autó Egy nap indultak el, az egyik nyugatról, a másik keletről. Egyikben ül a német császár, a másikban az orosz cár, II. Vilmos és II. Miklós. Egyszerre indultak el egy tájékra. Koronás kollegák és vérbeli rokonok. II. Miklós, az orosz cár, kiről népei azt hitték, hatalma oly nagy, hogy ha parancsolja, a föld mozgása megáll forgásában, messzi útra indult, autója nyugat felé halad. II. Vilmos, a győzelem császára pedig kelet felé. A két autó talán összeér, a két rokon talán találkozik és összeölelkezik. De nem. Az egyik autó a németmagyar-osztrák fronton, a másik autó megakad európai és ázsiai orosz földön megfagyottan heverő holttestektől és messze a halálra ítéltek árkai mögött. A cár nem mehet tovább saját uradalma földjén, nem üdvözölheti fenséges rokonát, hívatlan vendégét. II. Vilmos a győzelem földjére látogat, a győzelem vendége, képviselője, a győzelem utazója. A francia frontról jön s az orosz fronton mond jó reggelt katonáinak és katonái friss hurrával üdvözlik, vidámak és ruganyosak, büszkék, ha látják, mert a maguk megtestesült dicsőségét és megkoronázott hatalmát látják benne. Hurrá a császár! A hurrá a mi szuronyunk, a mi bátorságunk, a mi diadalunk. Az orosz cárt úgy hurcolják katonái közé, mint valami sápadt és dicső szentet, a babonás, nyomorult, didergő alázatban nevelt muszkák közé, mint égi kábulat és pokoli fenyegetés (….), félnek és csókolgatják a csizmáját, de nem szeretik, és nem kívánják a győzelmet. És mit érez a frontra huzogatott cár, mikor gyorsan visszatér a hadseregétől a palotába? Gondolkozva és lehajtott fővel ül talán végig az egész után, mint I. Miklós, mikor a Krim szomorú, vad és nyomorúságos tatárjai közül hazament. S a cár hazaérve palotájába, reszketve hallgatja az ablakon keresztül a kozákok vad káromkodását, kik korbáccsal verik szét a könyörgő népet, míg a császár hazaérkezve, örömmel hallja a hozzá felhallatszó és egetverő üdvrivadalmat, mellyel népe az állandóan érkező győzelmi híreket és szeretett uralkodójának hazatérését üdvözli. Előre! Hosszú, fárasztó marsch után éjjel két órakor állást foglaltunk és kétórai kemény munka után beástuk magunkat. Virrad. A lövészárokból itt is, ott is kidugja fejét egy-egy baka és figyel ébren. Tőlünk balra egy temető, előttünk 300 lépésre egy erdő, jobbra egy magasra feltöltött út, hátunk mögött 100 lépésre egy sűrű fasor. Saját tüzérségünk velünk egy vonalban jobbra és balra állnak. Mikor teljesen kivilágosodik, tüzéreink hirtelen leadnak egy-két lövést az ellenségre, üdvözlésül. Lehúzódunk a deckungba, de semmi, az ellenség nem válaszol. Még néhány lövés, mire a jól ismert, sivító hang jelzi, hogy jön az orosz válasz, de még messze tőlünk, szétrobban. Előbb egy-két, azután mindig több és több apró, ártatlan bárányfelhő, melyből halálthozó ólom darabok hullanak alá.

Az egész bataillon, mint egy ember, ugrik fel, azután sebes futással be az erdőbe. Sikerül úgy elérni, hogy egy ember sem esik el. Itt fegyvert a kézbe, azután a legvadabb sűrűségben óvatosan előre, míg a kijelölt helyet el nem érjük. A századokat rendezik, az után az egyik század a másik után kezdi az előrenyomulást az erdőből, mi visszamaradunk utolsó reservének. Az ellenség észrevette, honnan jönnek katonáink s az erdő ezen részét erős ágyútűz alá veszi. Ez azonban nem zavarja meg a fiúkat s az egyik század a másik után vonul előre, csak előre! Ez úgylátszik, hogy bosszantja az oroszokat, most már gránáttal is lövik az erdőt. Mi pedig, a reserve, a fák tövéhez fekve várjuk a parancsot s a nagy ágyútűzben mindenki szépen, elalszik. Egyszercsak felráznak bennünket. A hátunk mögött 50 lépésre egy ellenséges gránát felgyújtotta az erdőt. Ugyanakkor parancs jön, hogy az erdő szélén levő árokba vonuljunk és erősítsük meg az ottlevő századot. Mégegyszer összenézünk, még egy „Isten segít”, azután megmarkolva a fegyvert és előre! Odaérünk, egy rövid pillanat s lennt vagyunk az árokban, melyben halottak és sebesültek fekszenek. Alig pár percig vagyunk itt, máris hallatszik innen is, onnan is, hogy az oroszok belőtték az árkot és ez nagy pusztítást végez. Parancs jön, hogy vissza az erdőbe. Összenézünk, hogyan, visszamenjünk most, mikor ott kint bajtársaink egymás után hullanak el az ellenség golyójától? Tanakodásra nincs idő, veszteségünk mindig több lesz, kiugrunk az árokból s vissza az erdőbe, hogy majd ott találkozunk. Egy kis tisztásra érünk, hol 3 ház áll. A tisztás szélén egy pillanatra megállunk s azután előre! A házak üresek, mi állást foglalunk a két ház között levő deszkakerítés mögött. Közvetlenül a kerítésen túl, a krumpliföldeken, a vetéseken áll a harc. A nyitott kapun zászlóaljparancsnokunk jön be, vállán szuronyos fegyver, hosszú nádszipkájából cigarettázik. Az ellenség valószínűleg észrevette, hogy ide magasabb rangú tiszt jött be, mert rögtön gépfegyver tüzet kapunk, jő egy-két srapnell is. A zászlóaljparancsnok új cigarettára gyújt, végignéz rajtunk, elmosolyodik, végre kimondja nehezen a várt szót: Előre! Amerre megyünk, halottak és sebesültek hevernek szerte szét, s mi csak megyünk előre, előre! Leérünk a domb mögé, melynek tetején áll az ellenség, itt kicsit megpihenünk s azután újult erővel előre, előre, csak előre. Hadnagyunkat golyó éri, elvágódik, majd felkönyököl, s kardjával az ellenség felé mutat, előre! Végre mintegy 100 lépésre közelítjük meg az ellenséget, mely örült, fegyver és gépfegyvertüzet önt felénk. Rövid idő múlva a zászlóaljparancsnokunk a nála levő fegyvert megforgatja a feje felett és az ellenség felé mutat vele. Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Földrengető hurrá kiáltás hangzik, s mintha a pokol szabadult el volna, rohanunk az ellenségnek. Rövid, néhány percnek tűnik az egész és elcsendesül minden. Az égő fák előtti dombon rendezik az ezredet, még a falun túl, a völgyben a foglyok végtelen sorát indítják útnak, hogy hírét vigyék az ottan lakóknak, hogy ezredünk diadalkoszorújába egy újabb, jól megérdemelt babérlevél fűződött.

A HINDENBURG-BAKÁK HETILAPJA A LÖVÉSZÁROKBÓL

3. szám, 1915. július 3.

Egy év. Egy éve, hogy a boszniai hadgyakorlatok lefújása után Istenben boldogult trónörökösünk gyilkos merénylet áldozata lett. Egy éve, hogy a gyilkos golyó, mely a legjobb osztrák-magyar katona életét kioltotta, szíven érte a monarchia összes népeit, szíven érte a magyart. Egy éve, hogy a két fenséges halottat eltemették, hogy két friss sírt ástak Konopisban, egy éve, hogy három kis fenséges gyermek maradt árván. Egy éve, hogy a monarchia összes népei felháborodva, elkeseredve bosszuló hadjáratot követeltek, egy éve, hogy áll a háború! A konopisti kettős sírhalom mellett hány ezer és ezer, újabb, apró és jeltelen sírdomb emelkedik a konopisti három kis árva mellett, hány ezer és ezer apró

kis magyar árva siratja apját, törhetlen bizonyságul annak, hogy a magyar ember királyhűsége ma is a régi. Ezeréves bátorsággal indult a harcba, megtorolni forrón a szeretett uralkodója ellen elkövetett eme gazságot, otthagyva gyermeket, családot, szülőföldet. Egy éve küzd és harcol a magyar katona. Küzd, hogy kivívja gyermekeinek, családjának a jövendő élet boldogságát és békéjét. Tovább, előre bajtársak a kitűzött cél felé! Ne feledkezzünk el, hogy sokezer árva, a sok új sírdomb alatt bajtársaink feküsznek, bosszút kíván! Előre addig, míg elmondhatjuk bajtársaink sírjainál, hogy megváltották halálukkal a jövő nemzedék boldogságát! Előre a végső sikerig!

Ima - Dénes Józseftől Miatyánk! Úristen ki vagy a mennyekben Száll fel az imádság szomorúan, csendben Kicsi gyermek hangja álmosan elbágyad Miatyánk! Úristen, álld meg apámat! Őrizd meg az orosz ezer golyójától Őrizd meg az ellen gyilkoló vasától Őrizd meg, őrizd meg kicsi gyermekének Virrasztó, szomorú, féltő hitvesének. Valahol, a Kárpátokban egy puska ellobban És az őrszem, magyar őrszem, elterül ott holtan. Valahol egy kisfaluban várja, hazavárja A katonát, édesapját egy kis magyar árva! Front felé… - Fodor Jánostól – Robog a vonat Galíciában Mint fekete nagy kígyó, olyan E paripa nem fárad hiába

Pedig folyton, mindegyre rohan… Olykor, olykor megáll pihenni Nagyokat fúj, s megint csak robog… Tudnánk-e mégjobban sietni? Azt hisszük, a föld is jön, morog Mint kedvese felé a legény Sietve nagyvígan megyünk Gondoljuk is, hogy egy kis szerény Lakodalom csak kijut nekünk Nem is tudjuk, hogy hol s mikor Nótát fúj a bakaregiment A távírópózna ezt a dalt Hiába áll, nem tanulhatja meg Nem ám! Pedig szép nóta nagyon Úgy vígadunk rá, úgy nevetünk Hiszen még máma nem lőttek agyon És csak holnap lesz melegünk.

Tisztelt olvasóinkhoz! Tekintve, hogy a közvetlen tűzvonalba ma érkeztünk be, a hiányos összeköttetés miatt cikkeink nem érkezhettek meg. Ezért bocsánatot kérünk, hogy lapunk ily kis terjedelemben jelent meg, jövőben azonban szigorúan betartjuk a 4 oldalas méretet. Szíves támogatást kér a szerkesztőség.


4. szám, 1915. július 11. Pittner Ezredes emlékére! Meghalt Pittner Ezredes! Mily mérhetetlen fájdalom, mennyi mérhetetlen szenvedés e néhány rövid szóban (…..), egy szerető szív szűnt meg dobogni s egy egész ezred minden katonájának szíve dobbant meg egyszerre, mire az emberi elme gyarlósága a maga rideg és sivár valóságában felfogni képes, mi ebben rejtőzik. Egy szív megszűnt érezni és dobogni, ez Pittner Ezredes szíve volt, de ezer és ezer kebel tanult tőle szeretni, százszorosan és ezerszeresen becsülni; ezek Pittner Ezredes katonáinak, ismerőseinek keblei. Igen, szeretni tanult meg tőle ezer és ezer kebel, azt a legszentebb, azt a legnemesebb, azt a legeszményibb érzést tanulta meg tőle, amely minden halandó munka értékének az alapja, amely minden kifejezhető erőnek egyetlen biztosítéka, amely minden energia feléledésének legbiztosabb támasza, amely a bennünk levő őserő gigászi megnyilvánulásának legszükségesebb kelléke. Katonáim! Bajtársaim! Szeressétek egymást! Pittner Ezredes halandó porhüvelye eltűnhetett szemünk elől, de az ő rettenhetetlen, habozást nem ismerő lelke ott lesz lelki szemeink előtt örökké, amikor zászlónkat hazánk, nemzetünk s mindannyiunk szent ügyét kell előbbre vinni a harctéren, a véres küzdelmek porondján s diadalra

vezetni a becsület mezején. Pittner Ezredes halandó teste elköltözött mellőlünk, de emléke élni fog bennünk örökké. Lelkünkben mély, maradandó nyomokat hagyott az ő kiváló egyénisége, kiben a sors különös adományaként, valami bűvös keverékben egyesült a katona és az ember. A katona sziklaszilárd jelleme, kérlelhetetlen szigora, mindig a helyes időben és helyen megválasztott vakmerősége, hősi bátorsága s az ember odaadó gondossága, aggódó szeretete s féltő gyöngédsége. Véres küzdelmekben, győzelmes ütközetekben kipróbált vezére, aggódó figyelemmel, figyelmes megfontoltsággal s megfontolt óvatossággal párosult vezetője, gondos odaadó szeretettel, szerető féltéssel egybeforrott atyja, a gondviselője volt katonáinak és minden alárendeltjeinek. Ütközetek, rohamok fékeveszett fergetegében, hősök vad harci viadaljából, ágyúdörgéstől, fegyverropogástól, géppuskák kattogásaitól, majd sebesültek kínos jajkiáltásaitól hangos, tobzódó vérviharaiban csak ő, Pittner Ezredes állt mindig nyugodt arccal, mint valami oltárkép a szenvedélyek keresztútjain, kit az Úristen csak azért teremtett részünkre, hogy a felszabadult s halandó által immáron nem korlátozható vad féktelenségeket, szilaj indulatokat megfékezze, vagy ha azok kitörtek már, könnyekbe olvassza fel. Katonák! Bajtársaim! Ez volt Pittner Ezredes, mint katona, mit férfiú és ember. Ez volt Pittner Ezredes, mint vezérünk az ütközetek tüzében, mint vezetőnk a reánk leselkedő veszélyek és veszedelmek oly sokféle változatában, mint szerető gondozónk ezer és ezer bajainkban. Ott volt mindenütt és mindenkor, ahol erőt és kitartást kellett önteni a csüggedőkbe, vagy balzsamot és írt nyújtani a szenvedők felé. Katonák! Bajtársaim! Most búcsút veszünk Pittner Ezredes halandó s már tán porladó testétől, a tavasz melengető, mindent életre keltő napsugara ki fogja ránk fakasztani az ő sírhantján is az engesztelődés virágkoszorúját, halottából azonban nem képes feltámasztani őt többé semmi földi hatalom. Katonák! Bajtársaim! Pittner Ezredes meghalt, de emléke élni fog közöttünk örökké, szellem, mint égő és lobogó szívének fog világítani, előttünk azon az úton, amelyen lobogónkat kell előre vinni azon az úton, mely, ha még oly göröngyös, még oly küzdelmes, még oly viszontagságos is, keresztültörve magunkat rajta, a boldog s a győzedelmes béke biztos révébe vezet.

Hírek Tudósítónk jelenti: Ezredünk történetében a bátorság, haláltmegvető példái mindennaposak ugyan de mégis kiemelendő hidegvérű viselkedés, mit a fényképfelvételein Fekete fényképész (….) lefényképezett, kit hivatása a békés felvételek terére (….) csak, nem átallott a napokban a rajvonal mögötti erdőben is megjelenni, sőt vakmerősége odáig ment, hogy E. kapitány úr többszöri bíztatására magába a rajvonalban is megjelent és felvételezett. E sorok írója szívesen elbeszélgetett volna a „művész” úrral, sajnos azonban őt hivatása másfelé parancsolta s így a rajvonalat nagy sajnálatunkra sietve hagyta el. Mint megbízható forrásból értesültünk, Fekete fényképész szinte ambicionálja csodálatra méltó bátorsággal az effajta felvételeket s szándékában, van adandó alkalommal egy gránát robbanását is lefényképezni. Foglyul ejtettünk az orosz harctéren: Június hó 1-30-g 525 tiszt, 21.965 főnyi legénység, 100 ágyú, 416 gépfegyver, nem kell hozzá egy betű magyarázat sem, a területi nyereséget mindnyájan tudjuk. * A nemzet czímere Más nemzetnek czímerébe vésve Oroszlán és kard büszke képe van Csak a mienkbe nincs más, mint béke Kik vérözönbe jártunk untalan Nekünk kereszt és angyalok jutottak Emlékül e gyászos századoknak S míg keresztet hordtunk másokért Csak égiektől várhattunk segélyt. Fent a kereszt ragyogva biztatván A fellegekbe nyúló ormokon És alatta zúgó négy folyó Ott reng képe sötét hullámokon A zöld hegyeknek kéklő egébe, mint a tejút Fönn tündököl az ősi korona

Kilenc század megszentelt záloga És ide hozánk fakadó sziklájához Reá dicső múlt szent emléke vet fényt Itt a melynek ó bástyáiról Tíz nemzedéknek történelme szól S mivel elleink a békét megszokván Ránk törtek vérre szomjúhozván Az (….) dúló harc között Felzúgott a szó a hármas kereszt fölött Felzúgott a régi hévvel S meglendült a háromszin lobogó S e szent jelvénybe bízva minden vészen át Megvédjük e véráztatott hazát!

Adakozás A vak katonákat segítő mozgalom a következő adományt kapta: Escherick kapitány 10 K., Sziklay hadnagy 10 K., összesen 20 Korona. Az összeget hálás köszönettel rendeltetési helyére juttatjuk.


5. szám, 1915. július 18. Odaát Oroszországban. A „szent” Oroszországban, az utóbbi időkben nem azért nem volt forradalom, mintha az ok hiányzott volna. A kancsuka, a cári önkény, a napirenden levő száműzetések honában állandóan forrongott a nép, készülődött, de jól megfizetett. Kémek, kiket a cári hatalom otthon a saját népe közt állandóan alkalmaz, mindig elég jókor besúgták a mozgalmat, úgy, hogy utána következett a korbács és a kötél, mindig idő előtt elnyomta a kitörőfélben levő mozgalmat. Ilyen jó barátságban voltak már ősidők óta, a szeretett szent cár és népei. Olyan hadsereggel állunk szemben most, amelyik már gyermekkorában azt látja, hogy legnagyobb ellensége a saját uralkodója, a saját vezető férfiai. Kétszeresen érzi ezt most a nép, mikor a magyar földről kiűzött, egész Galícián keresztül átkergetett hadseregét látja. Azt a hadsereget, amelyik még nem is olyan rég a világ legnagyobb hadserege volt. Látja, hogy a hadsereg, mely a cári uralom egyedüli támasza volt, legnagyobb részben megsemmisült. Az a hadsereg, mely az ő fiaiból áll, megtizedelve, megtépve, a saját vérébe

fürösztve küldi haza roncsait. Látja, hogy az a háború, ami miatt ők éhen pusztulnak, ami miatt egyik millió emberüket a másik után veri tönkre az osztrák-magyar-német haderő, ami az ő vereségére végződik. És mint 5000 évvel ezelőtt Nabukad király előtt megjelenik a tüzes írás a falon, és pusztulás jár nyomába, úgy jelent meg itt II.Miklós előtt most az orosz nép szava, hogy a nép súlyosnak találta a cár tetteit. És már kezdődik a pusztulás. A Rablóhadjáratból hazatért Kozákok és a nép között már mindig gyakoribb az összecsapás, ütközés. Moszkva, Szt.Pétervár, Odessa utcái vértől gőzölnek, az orosz nép vérétől. Beteljesedik a cári uralomra is az a jó magyar mondás, hogy ver az Isten bottal. Tábori mise A szentmise mindenütt fölemelő, impozáns akár valamelyik eldugott parányi Kápolnában, vagy akár a Szt. Péter templomban mutatik is be, csak csendesen vagy pedig operaházi kar kíséretével. Mennyivel inkább markol bele azonban a lélekbe az a mise, amelyet ott tartanak a harcmezőn, közvetlen a frontvonalban, mennyire inkább hat a belsőre ott, ahol bömbölnek az ágyúk, süvítenek a golyók, ahol a halál kaszája minden pillanatban suhintásra kész. A tábori mise hatása imponálóan nagy a katonákra, mert hiszen ők az a nagy harczokban résztvett katona lelkek ki vannak nyílva, erősen érzékenyek minden magasztos érzésre, megtanulták ismerni saját semmi voltukat és érezték Isten segítségét és védő kardját, ott forogtak a halál szomszédságában, nem egyszer s úgy érezték csoda, hogy még élnek s csoda, hogy még esetleg haza is mehetnek majd annyi veszedelem után. A katona szereti és imádja Istent, aki őt annyi veszély és borzalom közepette is megsegíti, - midőn aztán ott a szent misében megjelenik neki az ostyában az Isten, bizony leborul, imádkozik, fohászkodik, érzi mennyivel tartozik neki. A háború-mise elhozza a katonának messzi otthonát. Hiszen oly ismerős neki a mise, amelyet minden vasár-, és ünnepnapon hallgatott falucskája, városa templomában, az ostyában a Krisztus teste ugyanazon az oltáron, ugyanzon gyertyafény mellett s a pap ugyanazon szavakat mondja, akárcsak odahaza. Ott a tábori misénél megindul a baka felé az ő messzi otthona, eljő hozzá a hazai levegő, az ismerős templomocska, a felesége, a gyermekei – s úgy érzi, ott vannak mellette, körülötte. Ezredünket hosszú harczok után némi pihenésre kivonták a küzdő frontról. Kellett a pihenés, elfáradtak a tagok, aludni és nyugodni kell, meg kell tisztogatni a testet, a fegyvert, a misztungot. Ilyenkor kell fölfrissíteni a lelket is. Mi lenne alkalmasabb erre, mint a szentmise? Azok a harcoló katonalelkek a végtelen sok és folytonos eldurvulásokban szomjassá, szárazzá válnak s vágynak lelki nyugalom és reménység után. A

szentmise meghozza a lelkierőt a legtöbbnek. Kis térségen lombokból ügyesen készített sátorban állították föl az oltárt, körülötte sorakoztak a zászlóaljak, a tisztikar az oltár jobb és balfelén helyezkedett el. Két tiszt ministrált, a legénység legnagyobb része térden állva, kis imakönyvekből imádkozott. Az Úrfelmutatáskor mindenki letérdelt, a zene elhallgatott, - mélységes volt a csönd. Amint a pap fölemelte az Úr testét – impozánsabb csendítést és harangszót még nem hallottam. Nagy tarackunk leadott egy borzalmas salvét, egy össztüzet, szinte beleremegett a föld, azt hittük, megreped. A bakák közül nagyon sokan áldoztak, milyen megható is az a látvány, amidőn azok a katonák, akik annyiszor álltak szembe a halállal, szembe vadul, éles bajonettes ellenséggel, ott a Krisztus előtt leborulnak, hogy magukba fogadják a szent szolgát. Azok az ellenség előtt villongó szemek, csak az erős markok kiegyenesednek, imára kulcsolódnak, azok a hatalmas vállak, derekak meghajolnak, - ott a hősök, a bátrak alázatos, szelíd gyermekekké válnak. Szüksége van rá a katonának, bizony szüksége volt rá, magyaroknak is! - B. F. -

Roham - Fodor János Sűrűn lő az ellen sora Tűzd fel azt a szuronyt, katona! Ki vagyunk a hazának őre Utánam legények! Előre! Amott az ellenség, odaát Ne várjon ott soká, rajta hát Had legyen egy halom belőle Utánam legények! Előre! A lovasok jönnek, dübörög Lecsapott a gránát, füstölög Ne nézzük, jöjjünk mellőle Utánam legények! Előre! Füstfelhő a légbe kavarog Hogy mi győzünk itten magyarok Had szóljon a világ felőle Utánam legények! Előre!


6. szám, 1915. július 25. A tengeralattjáró. Mikor a világháború kitört, mindenki arra számított, hogy ellenségeink nagyon rövid, pár hét alatt tönkre teszik a mi tengeri haderőinket. E dolog azonban másképp történt. Alig, hogy az ellenséges hajóhad közeledett a német partokhoz, elég, hogy eldördült az első ágyúlövés, egy sokkal irtózatosabb ágyúlövés volt rá a válasz, de a tenger mélyéből. S nyomában halál és pusztulás járt. Így tudatta a német hadsered a világgal, hogy íme, bennünket sem szárazföldön, sem a tengeren leverni nem lehet. Ám jöjjön az ellenség az ő úszó Kastélynak beillő kényelmes, fényes hajóival, az ő óriás hajóágyúival, jöhet a hajóinak százaival akár, de csak addig, míg meg nem állítja útjába a Kis tengeralattjáró. Egy kis vasketrec, melyben 25-28, hősi halálra szánt tengerész bezárkózik és alámerül a tengerbe, nem tudva, hogy feljön e még többé a víz színére, vagy sem, de kérem arra, hogy inkább ott pusztuljon el, mint hogy az ellenséges hajót kiengedje karmai közül, s esetleg közel eressze az olyan drága, oly sok vérrel dicsőségesen védett hazai földhöz. S a kilőtt torpedó által hasított sáv, mint egy örökös akadály jelenik meg az ellenséges hajóhad előtt, s a nyomában járó halál és pusztulás az

elsüllyesztett hajók százai, mind azt hirdetik az ellenségnek, hogy éppen olyan harci készség, olyan lelkesültség, olyan hősiesség van a tengeri haderőnkben, mint a német földiben. Az osztrák-magyar monarchia tengerészete csak az utóbbi időben, mióta Olaszország hitszegő módon ellenünk fordult, harcol intenzívebben a tengeren. Ez a rövid idő is elég volt már arra, hogy megmutassák, hogy tengerészetünk is méltó a német tengerészethez, éppen úgy, mint a szárazföldi haderő. A francia zászlóshajó, az olasz Amalfi s most újabban a Garibaldi, melyeket a mi tengeralattjáróink süllyesztetek el, mutatják, hogy hogyan büntetjük mi az árulást. Az olasz határon csapataink, köztük a mi 3-ik zászlóaljunk verik vissza minden alkalommal az olasz támadásokat, a tengeren pedig a mi derék tengeralattjáróink támadják, és egymás után süllyesztik el az olasz hajókat. Bizonyságául annak, hogy a szárazföldi haderő mennyire együtt érez a tengerészettel, méltányolják annak szükségességét, a második hadsereg parancsnoksága, melynek kötelékébe mi is tartozunk, gyűjtést rendezett, mely gyűjtés eredményét egy építendő tengeralattjáróra fogják fordítani, mely tengeralattjáró örökké, mint a 2. hadsereg ajándéka fog szerepelni s örökké a szárazföldi haderő mostani munkája között van. Bajtársak, adakozzatok a hazafias célra! Minden fillér, amit ti adtok, egy újabb szeg lesz az ellenségeink készülő koporsójához

A németekhez - Fodor J. Vitéz fiúk, kik érmeket kaptok Tinektek jár ennyi kitüntetés! Kik, a halálba oly bátran rohantok Dicséret s arany rátok Könnyet nektek, könnyet! Nemzetünktől koszorút (…) Dicsőségtek történelmi könyvet Érdemel is tőlünk testvér jobbat. Eljöttetek! – s ezt a vitézséget Nem néztük le szelíd (….) S nem találunk elég jót és szépet Mondani nagy s bátor harcotokról Miért vagytok ti mind ilyen hősök? S miért kellet ezt nekünk mind látni? Keblünkre hát mind ti nemes ősök Magaslelkű derék unokái!

A német megmarad adott szavánál S megtanultunk titeket becsülni Itt közöttünk s künn a harcvonalnál Velünk együtt győzni és elesni S hol elesik egy német katona Hungária gyászt ölt fel magára Kesergvén, sírva borul oda S hő csókot hint hideg ajkával. És e kihűlt testvérének holttetemin Fogadunk új, nagy szent szövetséget Mely átragyog majd zord idők fellegin S szereti egymást a magyar és német… Te nagy nép! – midőn keblünkre borulunk Ügyünkkel és velünk eggyé forrva! Hűségedért a magyar géniusz Babérkoszorút fon homlokotokra. Sebesülve! - olvashatatlan szignó –

Fájt a sebem sajgott nagyon Még jó, hogy nem szúrt agyon Szándéka volt életemet venni Az tévedett és nem lett ebből semmi. Jó társaim ő kelmét Úgy megcsapták teringettét… Hogy keze lába elhagyta Egyet sem szólt az Isten adta. Te adtad muszka ezt S én visszaadom A gránát vágjon agyon S ha meghalok sem bánom De Kozák fő lesz a fejfámon.

Igaz magyar - Fodor J. Királyért s hazáért meghalni szép! Zengi a költő s mondja a nép… Virággal teli utca s az ablak Ennél már több nem kell a magyarnak! Szép szó –és dal – hozzá meg vígság… De mit szólunk ehhez katonák? Amit mi látunk mind szomorú vész Nem! nem szép ez! haszon? – Kötelesség! Csak zengj ezért költő, zengjed el Hogy milyen szép, emlegesd fel Hadd éltesse s nép a háborút Ne lásson benne fekete borút… Hogy ne tudja meg milyen, - soha Hogy milyen kegyetlen mostoha - Ne tudja meg a jövő ifjúság Milyen drága az itt termett virág.


8. szám, 1915. augusztus 8.

Miért küzd a magyar katona? - Hir György Harci kedv, bátorság és kitartás jellemzi a magyar katonát. Ismeretes tulajdonságai ezek a magyar fajnak. Az ősöktől örökölt jellemvonás, mely átöröklődött apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. A faji jelleg jut ezeknek a tulajdonságoknak kifejezésére. Az évezredes küzdelem edzte a harcra, a létfenntarás ösztöne erősítette benne a bátorságot és a jobb jövőbe vetett hit a magyarázata a kitartásnak. De azért felmerült a kérdés, miért is küzd a magyar katona ebben a háborúban. Elsősorban kötelességérzetből. Még pedig kettős kötelességérzetből. Harcba szólította Ura királya. Az uralkodó szavainak mindenütt nagy a hatalma van, nálunk magyaroknál azonban a legnagyobb. Akinek fejét Szent István király koronája ékesítette, annak koronás királynak tulajdonképp varázsereje van a magyar nemzet fölött. Felkent személye, szent szava

feltétlen parancs, olyan parancs, mely előtt ösztönszerűleg hódol meg minden magyar ember. A Király harcba szólította hűséges magyar nemzetét és magyar fiaink követték ezt a királyi hívó szózatot. Nem mert kénytelenek rá, hanem mert az alattvalói hűség és hódolat így követeli. Márpedig nincs széles-e világon hűségesebb nemzet a magyarnál, ha jogairól van szó, kész érte minden küzdelmet felvenni. Minden bajával, fájdalmával lemond minden vágyáról, kész feláldozni családi tűzhelyét, ha Királyának szüksége van rá. Évszázados példák igazolják ezt a jelenséget. Ámde van e kötelességnek még egy része, mely harcba viszi. Az adott szó szentsége. Magyar ember azt soha nem szegte meg büntetlenül. Kivetik maguk közül társai. Hitszegőt a magyar becsület nem tűr meg maga között. Háborús induló Megy a gőzös, megy a gőzös a határra A zsarnok muszka cárnak az országába Magyar fiúk ülnek rajta Hazájukért mennek mind a csatába. Vigyázz muszka a magyartól, mert meglátod Ha a magyart legyalázod Gyalázd inkább az anyádat De ne a mi szeretett magyar hazánkat Peták szerb királynak felkötjük az állát Pasic úrnak kicibáljuk a szakállát Néked vadság jobb lett volna Ha anyád nem is szült volna a világra Régóta szemtelenkedik már Szerbia De most ütött a végső halál órája Ezt nem lehet tovább tűrni A vad rácnak ki kell a világból menni Katonáit a muszka is mozgósítja Vele is elbánunk, ha ő így akarja Ha nem fér meg bőrébe Katonáink majd kiugrasztják belőle. A németnek is hadat üzent Szerbia

Ez Németországnak a legnagyobb gondja Ezt nem fogják majd kiállni Biztos nevető görcsöket fognak kapni A magyarok megtámadták már a muszkát Letörik neki egy kicsit a szarvát Mindenfelől menekülnek Mert a magyaroktól nagyon félnek. Mindent megtett királyunk, hogy legyen béke Mi hű alattvalói érkeztünk melléje Mégis kitör a szerb viszály Kiáltva már ezer ember, hogy éljen a Király! Stréni Károly levele a feleségéhez. Kedves kicsi anyukám! 28-án keltezett leveledet megkaptam, melyből örömmel olvastam, hogy elég jól érzitek magatokat és írod, hogy készülődtök a búcsúhoz s engem is vártok haza, de bármennyire is szeretnék hazamenni, mostani helyzetem nem engedi meg. Én azonban tudatom veled, hogy a Búgparti búcsúban részt vettem és ott az összes ismerőseimmel jól mulattam, s az indít arra, hogy neked a búcsú lefolyását megírjam azzal a kikötéssel, hogy te viszont meg fogod írni, hogy az otthoni hogy ment végbe, tehát az itteni így kezdődött: Korán reggel megjelent a téren Repülőgép Hanzi hajóhintás, közvetlen mellette Léghajó Rudi a ringlispiles, Negyvenkettős Pista cirkusztársulata, melyben fellépett – kinek te is hallottad hírét – az a híres faltörő bolond. Mondhatnám az egész búcsúban az ő mutatványai voltak a legérdekesebbek, ezenkívül ott volt Kézigránát Guszti karikadobó. A fene egye meg, olyan ügyetlenül dobáltam nála, hogy elvesztettem az összes pénzemet, ezért magamról fényképet csináltatni nem tudtam Távolságmérő Zsigánál. Trénkoloner Sanyi mézesbábos meg Mozgókonyha Panni pecsenyesütő is megérkeztek. Shrapnell lányok is ott voltak cukrot árulni, de igazán rossz ízűt csináltak, mert az öreg Gránát Peti kútfúró a goromba tréfáival folyton ott helyezkedett náluk. Majdnem kifelejtem, Géppuska Móricz népénekes is ott volt, mikor így végignéztünk mindent, azalatt beharangoztak és mi is bementünk Harmincésfeles Dömötör Lövészárok czímű vendéglőjébe, ahol tánczmulatság volt, melyhez a zenét a közkedvelt és elsőrangú Feldkanóczi regiment bömbölő zenekara szolgáltatta, és itt is ért bennünket az este. Hogy a mulatság tovább folyhasson, az összes helyiségek egy égő faló által lettek kivilágítva.


7. szám, 1915. augusztus 1. Tárcza - Fodor J. Brumm! Megrendül a föld, s ugyancsak hullik száraz homok a papírosra, de könnyen tetejéről és oldaláról. Brumm! Brumm! Gránát sortüzek….Jaj Istenem, éppen tüzéreink irányába dörögnek le…Oh! – hogy bolonduljon meg a muszka! Kívánom Istentől és szívemből, mert amint a jó gyermek kíván szüleinek hosszú életet, úgy kívánunk tüzéreinknek tartós hadállást… Mert itt mirajtunk csak kettő segít: Isten és a tüzérek. Ugye nem tudjátok, miért van itt mielőttünk olyan nagy becsülete a tüzéreknek? De hogy van! Hát segít, felelitek, és én mosolygom, segít, de hogyan? Hát éppen ezt akarom elmondani. Mint márciusi regrutát osztottak be itt a határon az ötödik század kötelékébe, négy napig tartalékok voltunk, keverten öreg bakákkal, - csak a bakák nem időre, hanem szolgálatra voltak öregebbek századunknál. Főhadnagyunk egy herkules erejű és természetű rendtartó, különben igen szellemes és kedélyes ember vezette a századot. Így szólt hozzánk – azt hiszem, szombat délután volt. Fiaim! – ma este fölváltjuk a 32-eseket: bemegyünk a tűzvonalba, előttünk gonosz ellenség van s kozák. Ha támad, annyi baj legyen! – majd megajándékozzuk, ha pedig mi támadjuk meg, úgy is bekapja a legyet. Nem kell sajnálni a muníciót, a töltényt, ha a kozák egyet lő, mi sortüzet adunk reá. Gonosz a kozák, rabló ez – nagyon, nagyon. Mosolyogtunk és dünnyögtünk magunkban: majd elszámolunk vele. Ruhánk még jó s fegyverünk is fényes, eddig csakis ezekre volt gondunk, a bajonett sem rozsdás, bakancsunk új s a lábunk is bírja még talán, rendben van, a többi is simán következett. Este a tűzvonalba azután felváltottuk a 32-es ezredet. A fedezék mesteralkotás volt: állva lehetett kilőni pontos célzással, támasztékkal, bemélyedéssel, ahová srapnell ellen behúzódhatott az ember. Hah! – hisz jó világ van itt, gondoltam én ezeket, eső ellen, srapnell ellen, golyó ellen. Hát még mi baj érheti az embert? – s ezt halkan mondtam is – mert a hangos szó tiltva volt. Persze, hogy mi – morgott mellettem az alacsony naptól czigány feketére pörkölt arczú vén káplár. - „Persze hogy mi!”

Akit az bántott legjobban, hogy egy rekvirált malac megsütött részét elkérte tőle követelő hangon egy zugsführer. Majd megtudja, mi a baj, ha sötét este a vacsoránál száz meg ezer golyó pisszegése, fütyülése közben hozza el és az is oly kevés lesz, hogy holnapra semmi sem marad meg belőle. Így morfondírozott a vén káplár, akinek legnagyobb baja az volt, hogy hatalmas étvágyát itt a harctéren nem respektrálhatja mindig kellően. - folyt. köv Mese - Hir GyörgyCsók! – Fehér galambnak röpítsen a szárnya Fölötted két kis száj, tudom, nagyon várja Remegj rajtuk, mint virágon a harmat Csók! Te légy a pillér, híd, amelyen száll át Kösd össze szívünknek minden szivárványát Színes Szivárványon csengő mesék mennek Csilingelnek halkan két kicsi gyereknek Csingilingi csend! Csend, ami kell nékem - Virraszt az apátok fekete éjfélben – Szőke fejecskéket ölelje a párna Fegyver a kezébe, száz veszély les rája - Paplan lenne (….) – Szakad a vad zápor. Titeket anyuka gondos keze ápol Villanak az ágyúk, Isten keze rájuk Viharos, felhős ég az ő takarójuk. Jaj! Ne ess te eső, meghűlnek a drágák - Gránát bontja vörös tízezerszirmú virágát Vihar fel ne ébreszd, ne virraszd az álmuk Altassa el őket édesanyukájuk. Csingilingi…csend, csend! Jaj meg ne halljátok Kürt recseg, dob perdül, - most megy az apátok… Szuronyerdők mélyén sanda halál várja Piros rendet terít suhogó kaszája. Aludjál, aludjál két kis fiam szépen Virraszt az apátok fekete éjfélben Álmotokat őrzi, féltve ügyel rátok Édes jó apátok most is vigyáz rátok.

A HINDENBURG-BAKÁK HETILAPJA A LÖVÉSZÁROKBÓL 9. szám, 1915. augusztus 18.

Augusztus (Az eredeti kézírás a kipontozott helyeken olvashatatlan.) Még villámlik az ég, bömböl a föld Határainkon ágyú dörög Még viharban élünk szakadatlan De ma mégis nagy örömünnepünk van. A harcizaj mikörülöttünk dúl Ma csendbe vész, ma … Vagy csak gyenge halk moraj… Ma megtörik a milliók varázsa És csatavesztve fáradtan … És … lesz Még fölött repül Győzedelmesen a völgy bércén át Kék vizek fölött, hol még … táj A milliók szava, a végtelenbe fel A nemzeté, amely ünnepel S ünneplő szava harsogva száll És zúgva lelkesen „Éljen a Király.”

-Weber-

Győzelemre fel! Hangzott a magyar nemzet ajkán egykoron a lelkek mélyén szunnyadó hősi lelkesedés megnyilatkozása s ez elég volt arra, hogy az Adriától a Kárpátokig reszkesse meg az országot ennek visszhangja. Életünket és vérünket a mi szeretett királyunkért. A huszadik században a történelem megismételte önmagát. Egy 85 éves aggastyán, Őfelsége, a mi forrón szeretett urunk és királyunk, aki a sors csapásainak annyi változata között, korban bár megöregedve, de testben és lélekben teljes frissességgel mérlegelve az uralma alatt álló nemzetek helyzetét s az Isten kegyelméből rá bízott népek nyugalmát, kimondotta a döntő szót, a haza veszélyben van, s „az én hajlott korom nem lehet többé akadálya az eseményeknek”. S mintha a szomorú tragédiába akaratlanul vegyülne be a sors iróniája, az uralkodó kényszerült kimondani a döntő szót, kinek legjobb óhaja és legfőbb vágya volt úgy, mint saját népének és mindenmás nemzet számára a békét és nyugalmat biztosítani, az az uralkodó volt kénytelen kardjához nyúlni, ki jobbjában mindig a béke olajágaival sietett minden idegen nemzet felé. A kimondott szót tett követte. Az egész nemzet, mint egy ember sietett a zászlók alá, hogy eleget tegyen Királya és a Hazája hűség és szeretet szabta kötelességeinek. Mikor a világesemények villámgyorsan követték egymást, mikor már patakokban özönlött mindenfelé a vér, midőn ellenségének eleven testébe mártva fegyvereinket győzedelmesen haladunk előre a teljes és végleges győzelem felé, ismét találunk egy szent ősz fejet, egy agg uralkodót, kinek jobbja az idegen országokból jövő gonosz ármánykodások által a béke kioltott örökmécsese helyett a kard markolatán pihen. A baljával irt és balzsamot nyújtva a szenvedőknek és vigaszra áhítozóknak, amint imakönyve fölé hajolva buzgó áhítattal erősen, szilárd hittel szent és megingathatatlan bizalommal a végleges győzelem kivívásához fohászkodik a Mindenhatóhoz, népei számára s a béke és nyugalom gyors elkövetkezéséért. Mi is, mint a többi hűséges katonák, teljes szívvel és lélekkel harcolunk a csatamezőkön a haza elkövetkezendő boldogságáért. ”Ne félj hazám, csak légy nyugodt, hűséges őrök állának ott”. Gondolat és levél a táborból. Tizenháromra szaporodott már a hónapok száma Mióta eljöttem szép magyar hazámból Messze, keleti tájon, hol a nap feljön Ott írom levelem a folyó mentén.

Gondolat Kicsiny gyermekek játszanak A virágos kertben Csengő szól s a kapu mellöl Laczika kiált: Itt a postá’ bácsi! Levelet hozott édes apukától Ünnepély a házban a kis családnál Apró gyermekek ugrálnak Édesanya így szól: Csendet kicsikék, csendet Üljetek le szépen Apuka levelét elolvasom nektek. Levél Te, ki édesapát oly nagyon szeretted Kinek te voltál a legkedvesebb kedvence Elment messze idegen országba Kelet és éjszak hegyes határába Elment tőled messze, de ott is te voltál Ahol leselkedett száz és ezer halál Hitvesemhez! Hát neked mit írjak, drága feleségem? Ki mindenek felett legkedvesebb nékem! Reggel, délben, este az az imádságom Hogy boldog légy s az lesz a legszebb boldogságom! Ha majd egykor viszontlátjuk egymást Szívem a szíveden érzi a dobbanását. Isten a bizonyosság, hogy mindig ezt kérte Hogy reszkető kézzel imádkozott érte Az én kedves nőmnek hű szerető férje.

-HirA vak katonákat segítő mozgalom javára a következő adományokat kaptuk: Horváth Főtisztelendő 16 K., Butka kadett 4 K., Fehér kadett 5 K., Mautner Imre Önkéntes 5 K., Balázs József káplár 5 K., egy Munkatárs 5 K., Bendorfer Kadett 2 K., Pataki Ferenc 2 K. Az összeget hálás köszönettel a rendeltetési helyére juttatjuk.


10. szám, 1915. augusztus 21. Mi volt újságunk célja? Nem az, hogy ezzel mi állandó gyűjtést rendezzünk, hiszen a jövedelmet úgysem tudjuk saját céljainkra felhasználni, de újságunkkal meg akarjuk ismertetni az otthoniakkal a magyar baka igaz hazafiasságát, amennyiben az ellenség előtt a legválságosabb pillanatokban is megtartja az ősi hagyományokat, életét és vérét jó ….igaz hősiességgel cserébe adni a haza jólétevét és boldogságát. A magyar bakák közül ezredünk lakói mely Hindenburg hősi nevét viseli, eddigi győzelem kivívásában oroszlánrészt vehet ki, s harcaikban a magyar lélek összműködésben nem csak komolysága, hanem a magyar népélet igaz humora is nyilvánuljon meg. Hindenburg bakák…az ellenfelek a két szó hallatára valószínű összerázkódnak s őket a legmagyarosabb embereknek tekintik, pedig dehogy, amikor az orosz harctéren előrenyomulásunk alkalmával a megszállt helyen járunk, a lakók ördögöknek nézhettek bennünket, mert ha láttak bennünket, hát elbujdostak. De hamarosan megismerhettek, amikor barátságos közeledéseinket látták Sőt egy helyen, hol hosszabb ideig táboroztunk, felépítettük a Hindenburg

Nagyfalut, melyet nemcsak a bennlakók bámultak meg, hanem a külföldi attasék is csodálkozásuknak adtak kifejezést s fényképfelvételekkel megörökítették maguknak a Hindenburg-bakák gyönyörű alkotását. Gr. Bárczay polgármester is elvitte haza e páratlan alkotás fényképét, s meleg soraival juttatta kifejezésre abbeli felejthetetlen emlékét, melyet a Hindenburgbakák Nagyfalujában töltött idő szívébe vésett. Olszanicán néhány napi tartózkodásunk alatt élelmes lakóink elrekesztették a falu határában folyó csendes kis patakot, mely így medrében kiszélesedve bakáink szabad fürdőéjül szolgál, s egy kis táblán jelezték, hogy megnyílt a Hindenburg fürdő Galiciában. Újságunk kibocsátásával nem akartunk előfizetőt toborozni, hanem csak bakáink életmódját ismertetni s az eddig beküldött kegyes adományokat a háborúban megvakult bajtársak javára ezredünk a megfelelő helyre juttatja. A győzelembe vetett erős hitünk! Éjfél után 1 óra van, a lövészárok egy kilátója előtt egy komor baka álldogál, figyeli az ellenséget. Olyan nagy a sötétség, hogy inkább ösztönével lát, mint szemével. Élénk fantáziáját egyidőben két helyen is jártatja: otthon meg az ellenségnél is. Milyen két ellentéte érzés ez, s az egyik, mely egész testében a jóleső érzést idézi elő, szinte mosolygóvá változtatja a komoly arcizmokat, a másik csak ismét az előbbi lelkiállapotot idézi elő. A szegény, békés földművesember, ki egész életét a kedves, nyugodt és csendes családi közben töltötte, nem is tudott soha barátságtalan arcot vágni, íme mély erővel leküzdi a sors eme ellenkező rendeltetését, mely őt oly messzire szakította családjától, kiért egész élet gyümölcsét áldozta. Mindezt a hazája iránti szeretet és a győzelembe vetett szent hit teszi, mely őt kitartóvá és erőssé teszi, hogy szent és igazságos ügyünket teljes szívvel és lélekkel szolgálja. S éppen ez az érzés, amely minden magyar katonában megvan és tesz bennünket oly erőssé, hogy annyi ellenségünket legyőzzük. A Nemzeti egység és egyetértés oly erő, hogy nincs ellenség, mely egy ily nemzetet megdöntsön. S e nagy erő, mely jellemzően jelenik meg a szegény fölműves emlékében, ki, bár kis időre is elábrándozott Kedveseiről, de nemzete iránti kötelessége feledte vele a gondolatot, s csak egy van előtte: első a kötelesség. S míg ilyen fiaid fognak őrködni feletted édes Hazánk, addig nem háborgat rút ellenség. Egy munkatárs

Üzenet Van nekem egy fehér Szelíd kis bárányon Egy aranyos szőke Nyolcéves kislányom Ő kérdeze engemet Most itt a levélke „Édes apám – úgymond Mennyek-e elébe?” Olyan régen elment, Olyan rég várom… Kimegyek az útra A karom kitárom Azt mondják, hogy elment Ásni a szigetbe S belekiáltom a Nevét a ligetbe! Oly soká tart várni Sírok is utána, Virágokat tépek, Szedek az útjára… „Édes kislányom!” Azt üzenem néked Szedjél csak virágot Tarkát, sokat, szépet Lesz lyuk, hová tűzöd Ruhámon, sapkámon, Ha egykor átölelsz Kérdező kislányom! -Fodor -

Galíciában Csak magyar szót hallani most Itt, Galíciában Míg seregünk muszkát kerget Széltében – hosszában Magyarul dalol a baka Ebbe el nem fárad S magyarul küldé áldását A fehér arcú cárnak Eljött ide seregünkkel A magyarok Istene Áldassék most és örökké Érte az ő szent neve Ha a baka fáradt, ázott Mégis boldog valahány Ha az égen megjelenik A magyar színű szivárvány. Magyarral beszélünk itten Emberrel és állattal Míg az orosz fut előlünk És tele van bánattal Bár német a vezényszavunk Magyarul mondja azt el: Magyar fiúk, itt az idő Győzelemre mostan fel! A néma fakereszteken Ugyanaz a sírfelirat Magyar fiú nyugszik ottan A gyeptéglás hant alatt. Ott alant is álmodik És a lelke otthon jár Magyar hazája boldog lesz A magyarra dicsőség vár!

- j-

A vak katonákat segítő mozgalom járása következtében az alábbi adományokat kaptuk: Mihálffy Főhadnagy 20 k., Varnóczy (?) Főhadnagy 10 K., Krause Alezredes 5 K., Ucz(?) Alezredes 2 K., Missuray Kapitány 2 k., Falussy Kapitány 1 K. Az összeget köszönettel rendeltetési helyére juttatjuk:


Díszpéldány, 1915. szeptember 15. Az előző számokban megjelent cikkek válogatása. Mi volt újságunk czélja? – Lsd. 10. szám Odaát Oroszországban.- Lsd. 5. szám Két autó - Lsd. 1915. VI. 19. szám A győzelembe vetett hitünk – Lsd. 10. szám Hitvesemhez – Lsd. 9. szám Igaz magyar! - Lsd. 6. szám Levelek és gondolatok a táborból - Közvitéz – Tizennégyre szaporodott már a hónapok száma Mióta eljöttem szép magyar hazámból Messzi orosz földön, a hol a nap fel jön Ott írom levelem, szememből könny jön Kicsiny gyermekek játszanak a virágos kertben Haza ér a levél, nagy örömet keltve Apukától levél! – ünnep van a háznál Öröm könnyet hullat asszony, gyermek kis leány Hallgassátok csendben annak minden szavát Áldja meg az Isten, ki értetek harcol Imádkozzunk érte, hogy legyen végre béke. Haza térjen minden magyar, családi fészkébe. Adakozás A vak katonákat segítő mozgalom javára a következő adományok érkeztek: 1/69. Stabkompagnie 104, 20 K, mely összeget köszönettel illetékes helyére juttatjuk. A szerkesztőség.

Vidd el őszi szellő… - Irtó(?) István Hulló levelekkel játszik az őszi szél Suttogva valami rejtelemről beszél Észak felől indul, továbbhalad délre Ifjú magyar vitéz áll őrt a sötét éjbe. Ellenséges földön, messze hazájától Ezernyi veszélyben nem fél a haláltól S bár előre figyel, közben haza gondol Ma kapott levelet egy szőke kislánytól Elrejti zsebében, magába gondolja Majd holnap megírom a választ reája Ámde a sötétben egy puska eldurran Ifjú magyar vitéz elterül ott nyomban Gonosz ellenség átkozott golyója Vitéz magyar ifjú mellét keresztül fúrja Meleg piros vére a földre leömlik Érzi, hogy végén van, halkan imádkozik Mennyei szent Atyám! Tudom bűnös vagyok Bocsásd meg vétkem, én most már meghalok Írni már nem tudok, bajtárs nincs mellettem Csendes őszi szellő, vidd el üzenetem Vidd el őszi szellő, vidd el Kedvesemnek Mondd, hogy én üzenem, az Isten áldja meg Vidd el őszi szellő, vidd el üzenetét… Hazájáért áldozta fel ifjú szép életét. * Ne tudja meg a jövő ifjúság Milyen drága az itt termett virág! (Fodor J.)

*

Igen tisztelt Olvasóinkhoz! Lapunk néhány heti elmaradásáért Tisztelt Olvasóinktól némi elnézést kérünk, annál is inkább, mivel az okok rendkívül tiszteletre méltóak. Így mint: Lapunk szerkesztője egy ötlet keresése közben annyira ötöle, hogy véletlenül egy ellenséges lövészárokba hatolt, honnan csak hosszas bolyongás után tért vissza szerkesztőségünkbe. Eközben a fent jelzett ötletet elvesztette, ellenben két muszkát hozott magával. Mire mi azzal vigasztaltuk, hogy ha ló nincs, jó lesz a szamár is. Rajzolónkat, a kinek a fantáziájánál csak az étvágya nagyobb, majdnem hasonló baleset érte. Ő tudni illék, rendkívüli elfoglaltsága mellett is a földeken bolyongott s e közben egy gránáthüvely vetődött eléje. Rajzolónk azt is hüvelyes termésnek nézte, és a legnagyobb hidegvérrel lenyelte. De az említett hüvelyes vetemény oly rossz gyártmány volt, hogy jó étvágyú rajzolónk csak hetek múlva tudta megemészteni. Ezen idő alatt kénytelenek voltunk őt nélkülözni. Végül hivatkozunk sikeres offenzívánkra, minek következtében szerkesztőségünk akarva, nem akarva, kénytelen volt hivatalát Galíciából Oroszországba áthelyezni. Azonban ígérjük, hogy a jövőben tőlünk telhetőleg rajta leszünk, hogy lapunkat minél gyakrabban kedves bajtársainkat szórakoztattassuk. A szerkesztőség.

Hogy készül az újság? - Dénes György Nézzék meg csak kérem Itt ezen a képen Hogy készül az újság Amely nem írja, mi újság Öreg disznóólnak ócska tetejére Ráfolyik pirosan a szerkesztő vére Mert hiszen vért izzad szegény Mit tegyen hetenként a lapjába Addig vakaródzik, rágja a pennáját Összehord már minden ócska szénát, szalmát És mikor egy oldal üresen marad még Ilyen kínos versen mulathat a vendég Szép mulatság, mi?

A HINDENBURG-BAKÁK HETILAPJA A LÖVÉSZÁROKBÓL Olvashatatlan előlap, 1915. október…? Harang ágyú - Dénes József Arangyelovácz alatt dörögnek az osztrák-magyar-német haderő ágyúi. Üszküdöt elfoglalta a bolgár haderő, a bolgár és osztrák-magyar-német csapatok egyesültek, miután a köztük álló szerb csapatokat szétverték. Az ellenséges fél világ katonáin keresztül gázolva kezetfogunk legújabb szövetségesünkkel. Büszkék voltunk idáig, hogy a kétségtelenül vitéz és többszörös túlerőben levő ellenségeinket levertük, büszkék vagyunk most kétszeresen, mikor a Szerbiában küzdő bajtársainkra gondolunk. Hiszen tudjuk, hogy mit kell nekik vé-gezni, láttuk a háború elején, hogy milyen a szerb harctér, milyen a szerb katona. Büszkék vagyunk az eddigi eredményeinkre, amit ott elértek, tudtuk, hogy így fog történni. Addig, amíg katonáink bajonettel faragják a jövendő Európa térképét, odahaza éppen ilyen nagy munka folyik. Azok, akik otthon maradtak, minden eszközt megragadnak, hogy minél több, minél erősebb fegyvere legyen a katonának. Ők tudják, hogy ellenségeinket nem elég egyszerűen leverni, hanem olyan csapást kell rá mérni, hogy belátható időn belül ne is gondolhasson arra, hogy a jövendő békét megzavarja. Mi meg akarjuk váltani minden áldozattal a jövő nemzedék, a jövő Magyarország békéjét. Otthon, hazánkban, leszedik a harangokat s ágyút öntenek belőle. Harangból ágyút! Békét, emberszeretetet és az Úr kegyelmét hirdette idáig, hirdesse most az Úr és a magyar nép mindent elsöprő harangját azokkal szemben, akik ezt a békét megzavarták, akik ezt az emberszeretetet megtagadták. Szent célt szolgált, mikor az embereket megtérésre intette, kétszeresen szent célt szolgál most, mikor az emberek kezében fegyverré válik, hogy védje forrón szeretett hazánkat. Ezek, az előbb tömjénnel és szenteltvízzel, azután vérrel felszentelt ágyúk dörögtek, mikor csapataink találkoztak a bolgár csapatokkal, hogy baráti, szövetségi harczokban egyesüljenek. És ezek, a harangból készült ágyúk eszébe juttatják elleneinknek, hogy íme megkondult az ő lélekharangjuk. És ha ismét béke lesz a földön, ha seregeink visszatérnek diadalmasan, ezek az ágyúk újra haranggá öntve hirdetik a diadalt és tanítják az utókort a hazaszeretetre. Hirdessék addig a magyar nép áldozatkészségét, legyenek bizonyítékai szövetségeseink előtt annak, hogy úgy mint a magyar katona habozás nélkül feláldozza életét, vagyonát, mindenét, forrón szeretett Királyáért és Hazájáért, éppen úgy a magyar nép feláldozza mindenét, hogy elősegítse a bekövetkezendő és el nem ódázható diadalt.

No title

Recommend Documents