No title

2003. április

2001-ben alapította Böszörményi Zoltán

A Nyugati Jelen irodalmi melléklete. Megjelenik havonta — III. évfolyam 18. szám 2003. április Szerkeszti: Böszörményi Zoltán, munkatársak: Irházi János, Karácsonyi Zsolt, Orbán János Dénes, Pongrácz P. Mária http://ij.nyugatijelen.com, [email protected] Anyagaink utánközlése csak a forrás megjelölésével

Kányádi Sándor emlékezik Illyés Gyulára

A magyarok seregtelen vezére

ORBÁN JÁNOS DÉNES Nem párnák közt* (P.S. Oroszországban) Tandori Dezsõnek Immár egy gondolat se bánt, kiirtottam, mint a csalánt, a titkos férget elpusztítottam, lelkem ingét fehérre mostam.

A magyar nép megújította, nem tudom már hányadszorra, jóváhagyta Árpádnak, Illyés Gyula hiteles beleélése szerinti, önnönmagával való viaskodása után hozott döntését. A döntés nem volt könnyû. Annak idején meg különösképpen nem. Hogy hét, sõt nyolc törzsi megállapodás, ahogy ma mondanók, konszenzus volt-e elõtte? Aligha. Idejük sem lehetett rá, arra se, hogy a kabarokat lekazározzák. Nem volt más kiút? Rohanni kellett. ,,Elõre, bármi áron! /Tegnap megint nyomukba lovagolt már / egy had besenyõ bosszúálló bolgár. / Tovább! Föl arra! Túlra! Bármi várjon! / Szembefordulhattak volna, egy bõsz lesz-ami-lesz-re „...” Talán még visszajuthatott volna, aki visszajut, a testvér világba, örökös igába! „Mert a legkutyább, ha a testvér kötöz le...” – írta Illyés 1953-ban. ,,De hogyha mennek tovább, odaátra – / mivé vál’ ez az özvegy-árva nép / vadidegenek közt? Egy nemzedék/ s néz idegenként vissza önmagára...” Idéznünk kellene az egész verset. De néhány strófát föltétlenül: (* jobb oldalon mellékelve). Az identitás elvesztésének – ahogy ma mondanók (s vannak, akik mondogatják is) – olyan szemléletes-érzékletes, érzéseket ostromló képeit vetíti elénk a vers, hogy olvasatára, hallatára most is beleborzongunk. Noha tudván tudjuk, hogy ekkora félelemre ma már nincs okunk. De akkor volt, lehetett. És miért kell ezer év múltán is, 1953-ban fölemlegetni ezt a félelmet? Úgy tetszik, nálunk magyaroknál az évszámoknak külön töltése van.

Ady Endre óta talán senkit nagyjaink közül nem foglalkoztatott olyan abbahagyhatatlanul a magyarság, és annak szolgálata, mint Illyés Gyulát – Mózesünként még az ígéret földjét is megmutatta nekünk, A Hazát a magasban. Ezt a hazát õ már az Árpád címû nagy verse elõtt fölfedezte, akkor miért, mitõl a félelem, a borúlátás? A nemzethalállal való riogatás? Mert tudta, akárcsak Ady, hogy a honfoglalás nem egyszerûen területfoglalás. Határai a történelem folyamán tágulhatnak, szûkülhetnek. A honfoglalás állandó küzdelem a megmaradásunkért, hogy a nemzet legfõbb célját beteljesíthessük. Ami nem más, mint: az Istennek csak számunkra kiválasztott nyelvét, a magyar nyelvet az emberiség életének legvégsõ határáig tovább vigyük, gyarapítsuk, éljünk vele és benne mindannyiunk örömére és isten nagyabb dicsõségére, ahogy eleink szokták mondani. (Folytatása az V. oldalon)

(Elhangzott a Farkasréti temetõben 2003. április 15.-én, Illyés Gyula halálának 20. évfordulóján, a síremlék avatásakor.)

110 éve született Endre Károly

Utolsó gyertyám csonkig égett; annyi év, és még mindig téged...

Az Üstökös fénycsóvája kerülgeti a lelkemet. Bolygók fénylenek fel, élesztik, kavargatják az emlékeimet. Letûnt századok üzennek a múltból, melyeket egyre közelebbinek érzek. Különösen ilyenkor, április végén, amikor kiteríti elém születésnapi asztalát a költõ. 1965 és 1988 között, temesvári ifjúságom tavaszán, minden április 27-én ott voltam a Mester repkénnyel benõtt, ódon villájában, ahol szûk baráti körben felköszöntöttük õt. Apró ajándékokkal kedveskedtünk neki, s Károly bácsi emlékei színes kaleidoszkópjával ajándékozott meg bennünket. Megengedte, hogy belenézzünk az ifjúság varázslatos üveggolyójába, a férfikor küzdelmeibe, a szelíd öregség lassan megnyugvó bölcsességébe. A költészetét meghatározó irodalmi, szellemi mozgalom akkor már a múlté volt, akárcsak Ady, Kosztolányi, Babits, a Nyugat nagy nemzedéke, de Endre Károly szellemi otthonában megfiatalodott ez a múlt, szinte karnyújtásnyira volt már tõlünk, már-már magunkhoz öleltük a lét és nemlét végtelen tereit. Ma ott nyugszik a temesvári, erzsébetvárosi temetõben. Onnan üzen nekünk életmûvével,

Kunyhóm mellett megásva vár rám, sírom nem ékesíti márvány, sírhantom: talyiga kavics, fakereszt, rajta: Petrovics. Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet? Adjak hozzá? Vagy ez egy másik élet? A kemencében föllobog a tûz, ahogy belédobok egy-egy halál utáni verset, mit csak csöndes megszokás verselt. Elégetem, ez így van rendjén: föllobban, majd kihuny a versfény. Hamvaival gyûszûnyi urna – veréb viszi Tandori úrnak. S holttestemhez, mit nem mosnak könnyek, fújó, táltos paripák jönnek, s viszik a lelkem, és még ma este berobognak Budára, Pestre; izzadtak, szabadok és bõszek – Tandori úr számlálja õket. *Megjelent a Teakönyv címû kötetben

õ az uráé, de kit szül, a gyermek, idegen arc lesz és idegen termet: keverék lesz s majd nem is keverék! A csóktól szinte, melyet rálehelnek a latin, a szláv, a germán anyák, elveszti a bõr sárgás aranyát, kisimul a szép hiúzszem-szögellet. Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temetõ: ott enyész el a napfényként sütõ, mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

Nyitott szemmel várom halálom. Nem párnák közt, csak szalmazsákon.

S ki tízévenként jársz csak itten, nem könyörgöm tehozzád, Isten!

*...Lehet új otthon, lesz új feleség –

É mind a jel, a szívmelengetõ, mellyel halott apádat kelti létre – törzsednek örökéletet ígérve – újra és újra minden csecsemõ! S úgy élni, szívig lehántva, mi végre? Eldobva testet-lelket – mert a régi isten is a maga-arcút segéli – mi marad mégis? Mit kapunk cserébe? Ez fúrhatta bár szóval kibeszélni Nem tudta ez gyötörte a vezért, Míg meg nem lelte, amiért ha vért, ha lelket váltva is érdemes élni... ...Akárhogyan is... szabadok leszünk...” s a menetbõl egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át Európába.

“Hangja az élet dallama, holtan is újrateremtõ”

Teakönyv

Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozat harmadik darabja igazi ínyencfalat az irodalomkedvelõknek.

hatalmas álmaival, megtartó barátságával. Búcsúzóul, akkor még nem tudhattam, nem is akartam tudni, hogy ez valóban búcsú volt, átnyújtotta nekem fiatalkori „iskolamûvét”, a Terentius címû háromfelvonásos vígjátékát, melyet 1910 nyarán írt és 1912-ben Bacchus álnéven küldött be a budapesti Nemzeti Színház Halmos Izor pályázatára. Ebbõl a kéziratból idézünk a VIII. oldalon egy részletet. A mû klasszikus témáról szól, a koszorús költõi címre vágyó ifjú Terentius kapcsolatait felhasználva akar bejutni az ünnepelt írók sorába. Mindent elkövet az érvényesülésért, köztük a legnagyobb bûnt is: plagizál! S ezt a szerzõ, az akkor csupán tizenhét éves Endre Károly, a világ legnagyobb vétkének tartotta. Talán azért írta meg, hogy elûzze magától a csábítás ördögét. Nem tudhatjuk, de a színmû aktualitásához nem fér kétség. PONGRÁCZ P. MÁRIA Endre Károly mellszobra (Orgonás András temesvári szobrászmûvész alkotása)

Orbán János Dénes (Johann von Kronstadt) elnyerte a Petõfi-, a Faludy- és a Sziveri János-díjat, õ volt Kertész Imre Herder-ösztöndíjasa Bécsben, Rómában beválasztották a 12 legjobb európai fiatal költõ közé, tavaly pedig – ezidáig legfiatalabbként – a magyar állam József Attila-díjjal tüntette ki. „Akkor jó egy vers, egy kötet, ha van svungja; mostanában a versekkel ez nem jön be, prózában fogok utazni. Majdnem mindenki azt mondja, hogy jobb prózát írok, mint verset” – nyilatkozta egyszer. – „Végül is nem fontos, mit írnak a kritikák, csak az anyagi oldalát erõsítik az egésznek (minél többet írnak rólam, annál keresettebb leszek), a fontos az a néhány száz diák, aki nem filosz, és mégis élvezettel olvassa a könyvemet.” Az erdélyi magyar irodalom fenegyereke élete harmincadik évébe érkezett, és egy évtized telt el írói debütálása óta. A Teakönyv eleddig kötetben meg nem jelent írásaiból válogat, és a maga színes eklektikusságában talán az eddigi köteteknél is izgalmasabb dokumentuma az utóbbi évtizedek egyik legextravagánsabb írói indulásának.

Az Irodalmi Jelenben, elsõként, magyarul: t Thomas Mann levele arról, miként ismerkedett

meg Bartók Bélával A 70 éve született Nichita Stãnescura emlékezünk II. old. „Domokos Géza ugyanis – a Kriterion alapító igazgatója – ahelyett, hogy papírmalomba küldte volna könyvecskémet, az Elvtársak színe elé állt” – meséli Fodor Sándor Anekdota – az anekdotáról címû írásában III. old. Költészetnapi utószó – versösszeállítás Brauch Magda bevezetõjével IV. old. Szekernyés János: Fejezetek a temesvári magyar színjátszás történetébõl VI. old. Németh Zoltán: Néhány könyv és esemény a Duna vonalától északra Áttekintõ a szlovákiai magyar irodalomról VII. old. Kertész Imre elsõ román fordítója aradi VIII. old.

t t

t t t

II

2003. április

Elsõként, magyarul

Thomas Mann levele Bartók Béláról

Báró Hatvany Lajos (1880–1961) hagyatéka, köztük levelezési anyaga is a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kézirattárába került. Hogyan, és milyen körülmények között, nem tudni, de ide került Thomas Mann (1875–1955) levelezésébõl is 44 különbözõ levél, illetve -másolat. Ezekbõl 15 Hatvanyhoz küldött levél, üdvözlet, üzenet (1932–1947), továbbá 3, Kosztolányi Dezsõnek címzett levél a Néró címû regénnyel kapcsolatban (1923–1932). A három közül egy meg is jelent a Néró második kiadásának elõszavában. Érdemes megemlíteni egy rövid, Balázs Béla-féle levelet is, de ennél sokkal nagyobb figyelmet érdemel két hosszú és tartalmas levél Kerényi Károlyhoz, a világhírû orientalistához, amelyet Mann éppen akkor írt, amikor a József és testvérei regénycikluson dolgozott. Ezt a levélváltást egyébként Kerényi 1945-ben Zürichben ki is adta. Rendkívül érdekes a híres Bartók-kutatóhoz, Demény Jánoshoz írt levele arról, hogy hol, miként ismerkedett meg a zeneszerzõvel. Kiderül, hogy Thomas Mann gyakori vendége volt Lukács Györgynek és Hatvany Lajosnak, és széles kapcsolatai voltak más írókkal is, és általában a magyar irodalomal. Erre vall Lukács Györgynek Thomas Mannhoz írott négy levele is. A dolgokkal kapcsolatban tudni kell, hogy a német író levelezése három kötetben, 1961 és 1965 között Frankfurtban megjelent. Ennek alapos ismerete nélkül

dapesten kiadott összefoglaló mûvére, a Thomas Mann és Magyarország. Visszaemlékezések, levelek és folyóirat-cikkek címûre. Függetlenül attól, hogy az említett, 1953-ban Demény Jánoshoz írt levél valahol már megjelent-e vagy sem, nem tartjuk érdektelennek, hogy a német nyelvû levél magyar fordítását (Christian Margit tolmácsolásában) közreadjuk. Mert rendkívül érdekes fényt vet Thomas Mann magyar kapcsolataira az 1920-as években. DR. KOVÁCH GÉZA ***

Igen tisztelt Demény doktor úr!

aligha tudjuk eldönteni, hogy az MTA kézirattárában õrzött levelek között van-e kiadatlan. Ugyanakkor hivatkozhatunk Mádl Antal és Gyõri Judit 1965-ben Bu-

A kibírhatóról

,,Megmondtam a magamét és most elmegyek” (Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve)

N

em írtam könyvrõl már évtizedek óta. Talán túlzás, mondjuk azt: egy évtizede biztosan nem írtam könyvrõl. Sem azért, hogy kifejtsem fönntartásaimat, sem azért, hogy kedvet csináljak olvasásához. Úgyhogy, most bajban vagyok, merthogy könyvrõl írok. Ami bajt legegyszerûbb úgy megoldanom, hogy megkerülöm a könyvet, mellébeszélek, mondok néhány mondatot. Elõször talán arról az ellentmondásról, miért kellene, ugyan minek kell változtatnom ezen az optimális állapoton, ami esetemben a könyvekrõl való nem-írás állapota. Pontosítok: a csak-olvasás állapota. Ugyan miért? Nem tudok elég jó indokot. Hacsak azt az egyet nem, ami az igazság – ha ezt az újabb túlzást elfogadhatjuk. Az igazság pedig az, hogy Füst Milán énnekem a kedvenc íróm. Nem a legkedvesebb, mert egy olyan nincs, nem is a legfontosabb, mert abból is sok van. Ha olvasom, hát legyinteni tudok: ugyan, Milán, ez azért mégiscsak! És ezt oly kevés íróval tehetjük meg. Oly kevés kiváló íróval. Vagy nem is ezért a kedvencem, nem, nem vagyok eléggé õszinte. Azért Füst, mert úgy tudom szeretni a mondatait, hogy nincs annak vége. És volt még valami, amit mondani akartam, de átkopogott a falon a fiam, aki nem kicsiny gyermek már, nem! Tízéves elmúlt, s mégis kopogott, s én mentem legott: hogyhát fáj a keze, a hó kimarta, a szél kisebesítette, mi legyen most? Mondom, miért nem kented be? Ott a krém az íróasztalodon. Valóban, csak olyan jól elhelyezkedtem a könyvemmel, mondta. Úgy szeretem Füst Milánt, ahogyan csak gyermeket szoktunk, megunhatatlanul, ha fáradtan is, hibáival és erényeivel satöbbi. De mégsem tudtam aludni, pontosabban: hánykolódtam rendesen, amikor elolvastam Füst anyjához írott leveleit. Hogyhát akkor ilyen a végtelen, szégyentelen, könyörtelen és tekintet nélküli önzés! Mást vártam? Nem mondhatom. Éppen erre számítottam, hiszen némely levelét már ismerhettem, olvashattam, rendben is volna. Csak mondom, hogy megviselt kissé, megviselte az iránta való szeretetem, ahogyan fölhasználta, elhasználta az

anyját, szent cél érdekében természetesen: önmaga érdekében. S tett-e késõbb másként? Nem tudom, még nem értem a könyv végére. S ki tudja, fogok-e valaha? Vagy talán minden könyvet a legutolsó lapig kell olvasnunk? Füst Milán Összegyûjtött levelei (Fekete Sas Kiadó, 2002). A leveleket egybegyûjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Szilágyi Judit. Errõl a könyvrõl beszélek. Ha, esetleg, mondjuk: írnék könyvekrõl, bekezdés(eke)t szentelnék Szilágyi Judit hatalmas munkájának, segítségének, amivel könnyebb, szinte lehetséges eligazodnunk a levelek, viszonyok, érzések, érdekek, célok, vágyak között. Füst Milán összegyûjtött levelei körülbelül két kilót nyomnak. Nem vagyok biztos abban, hogy olvasó-barát intézkedésnek tekinthetõ az eljárás, amely egyetlen, óriási kötetben õrzi a leveleket. De legyen elég olvasó-barát maga a tény, hogy van ez a könyv, amirõl én már egyebet nem is nagyon akarok mondani. Van. Nincs ködösítés, kedves Milán, ahogyan megszokhattuk Tõled. Itt vannak egyetlen óriási, súlyos, gerincbántalmakkal fenyegetõ kötetben a leveleid, itt vagy Te magad, ha szabad ilyen totál-brutál túlzásokba esni, ennyire maradi olvasónak lenni, eltekinteni bármiféle megfontolástól, ami legalább egy kissé igazolhatná ezen mondatok megszületését. Nincs semmi igazolásom, mert éppen így, ennyire egyszerûen érzem én ezt a dolgot, ezt a könyvet: és semmiképpen, de egyáltalán nem akarok magyarázni semmit. Hát a magyarázatok! A magyarázkodások! Azok bizony a legfárasztóbb dolgok közé tartoznak ezen a világon. S mondhatom kajánul, ki ismert asszonyt, hát tudja mirõl beszélek. De azért az elõtt sem ismeretlen, akibe szorult némi: emberség, hiúság, akarnokság, vágyak, önzés; vagyis néhány emberi tulajdonság. Ami leginkább akkor rokonszenves, ha nem kerülnek elõ a levelek: a gyöngeségek. Gondoljunk csak a szegény kisgyermekre, meg is kapta a magáét. Egy nõnek szóló magyarázat: Szenvedély – egy életen át tartó boldogság –, ezekbõl a nagy dolgokból nekem épp elég volt! Más, csendesebb, egyszerûbb dolgoknak

Az Ön október 26-i levele nagy késéssel és kerülõkkel ért el hozzám a frankfurti S. Fischer kiadón keresztül. Nagymértékben támogatom az Ön tervét, hogy az általam is nagyra becsült Bartók Béláról írjon egy könyvet, akinek a leveleit Ön már kiadta, és nagyon sajnálom, hogy aligha lehetek a szolgálatára, mivel csak hiányos adatok állnak a rendelkezésemre, amelyek a nagy zeneszerzõvel való néhány találkozáshoz kapcsolódnak. Az a hír, hogy én találkoztam volna Bartók Bélával (Mondseeben), téves. Elõször Budapesten találkoztam vele Lukács bankár házában, Lukács György irodalomkritikus apjánál, ha jól emlékszem a ’20-as évek közepén. Azt hiszem, Bartók akkor Lukácsnál lakott és mi is a ház vendégei voltunk. Különösen emlékszem egy estére, amikor

élek én már réges-régen! – Egyébhez – könnyûségekhez, vagy mi a fene – semmi kedvem. Ez van 1922-ben. 1.) Én öreg koromra halálosan megszerettem valakit, akit ösmersz. (Még ezt is, minden nyomorúságaim betetõzéséül!) S el akarom venni – illetve akartam, de rettenetes dolgok kezdenek kiderülni róla. Ez van 1945-ben. Ez utóbbi, kritikákban is nagy kedvvel idézett, Fülep Lajoshoz szóló levél valóban remekmû! Egyéb példát pedig vehetnék számosat, gyöngeségeit, hiúságát, pojácaságát igazolandó. De nem! És vehetnénk nagyszerûségére mutató példát is, kevéssé számosat, de nem! Azt sem. Megmondom azt is, hogy miért nem. Mert semmit igazolni nem tudnék vele, csak amit már untig tudunk. S azt minek? Ahhoz pedig, amit gondolok, elég e két, asszonyokhoz kapcsolódó levél is. Mint egy regény, olyan Füst Milán levelezése. S úgy is olvasom. Hõse különös érzékekkel, érzelmekkel megáldott. Megnevetettet és megríkat. Meg holmi gondolkodásra is kényszerít. Érzéki, mint Proust, s nem oly szigorú, mint Mann. Szélsõséges, mint Marquez, de távolról sem következetes, mint Borges. Egyetlen társa van, kinek levelezése hasonlóképpeni irodalmi, és csakis – ha hangsúlyozhatom – irodalmi gyönyörûséget jelent számomra: Kosztolányi Dezsõ. Van úgy, hogy K. D. regényeit szájbarágónak érzem, mondatait talán csöpögõsnek. Megrémülök, s gyorsan kezembe veszem leveleinek, naplóinak zöld kötetét. És sírok (mint Füst, vagyis csak mondom), hogy nem írta meg bordély-regényét. De érzem Párizsból unokatestvéréhez írott leveleiben, különösen, miután elolvasom, hogy mit írt elõtte a Fecskelánynak. És akkor másként kezdenek égni regényeinek mondatai. És nincs úgy, hogy F. M. regényeit is ilyennek érzem. Szájbarágónak, mondatait csöpögõsnek. Merthogy Milán nekem pont jó. És ezért néha meguntam. Eddig. És morc voltam és undok olyankor, akár minden áruló. De ennek vége. Mert ha megunom, akkor kezembe veszem a kétkilós levelezését. Túlzásainak, kényeskedõ önzésének regényét. És akkor újra pont jók lesznek a mondatai. Szinte visszafogottak. És arra a pillanatra gondolok, amikor F. M. azt mondja K.D.-nek, hogy csak öt percig tarts ki az álláspontod mellett! És kétségbeesetten és nyafogósan és felháborodva mondja. Bagoly a verébnek. De számít? LOVAS ILDIKÓ

Dohnányi szóban és zenével (zongorán) kifejezett humorának köszönhetõen nagyon jól szórakoztunk. Egy másik alkalommal, egy késõbbi budapesti látogatásom során voltam együtt Bartókkal Hatvany házában, amikor a Comité Permanent des Lettres et des Arts gyûlésén vettünk részt, a bizottság tagjai lévén. A bizottság különbözõ városokban, így Budapesten is ülésezett. Feleségem és én meglátogattuk Bartókot a lakásán, õ lemezeket tett fel nekünk, afrikai népzenei felvételekkel, amiket a helyszínen készített. Bárhol is voltam, mindig szívesen hallgattam Bartókot, mindig a legmélyebb tiszteletet éreztem nemcsak a kedvessége miatt, hanem a magas szintû és sokoldalú mûvészete miatt, amelynek lényege a szemében tükrözõdött. Én soha nem írtam róla, de más zenészrõl sem, kivéve az általam kitalált Doktor Faustus hõsérõl. Annyit mondhatok csak, hogy az ön könyve számomra örömet szerez, abban a reményben, hogy késõbb németül is olvashatom. Ön csak annyit állítson, hogy Bartókkal való találkozásomról Hatvany Lajostól szerzett tudomást. Hamis híresztelés, miszerint ezeket az adatokat Hatvany barátom terjesztette volna: mindezt azért, hogy Ön közleményét a maga valóságában fejezhesse be. Kérem, adja át Hatvany Lajosnak mind a magam, mind a feleségem üdvözletét. A legjobb kívánságokkal az Ön tisztelõje THOMAS MANN

NICHITA STÃNESCU (1933. március 31.–1983. december 13.) Nichita Stãnescu halála után is olyan, mint életében volt. Különc. Hisz ugyanabban az esztendõben ünnepli hetvenedik születésnapját, amikor tisztelõi könnyet ejtenek halálának két évtizedes évfordulóján. Egyik kritikusa szerint „Nichita, bizonyos értelemben a kommunista cenzúra terméke” volt. Ugyanis kizárólag lírai költészet volt vörösszalon-képes. Joggal kérdezhetnõk: vajon ki lett volna belõle, ha más korba születik? Ha másképp értelmezi saját életét? Ha azt a bizonyos gyertyának csupán egyik végét égeti? Életmûvének alapos ismerõi úgy vélik, Blaga mellett talán neki lett volna még esélye az irodalmi Nobel-díjra. Igaz, egy másik korban, egy másik társadalmi rendszerben. A költõknek szerencsére nincs kornak nevezett kalitkájuk. Bizonyos korok viszont költõk kalitkájává züllöttek. IRHÁZI JÁNOS

Márs havi esõ (Ploaie în luna lui Marte) Dézsából ömlött az esõ, szerelmünk a padlásszobákban megesett. Az ablak ovális egén folytak alá Márs havában a fellegek. Krétarajzok alatt a szoba falai nyugtalan mozogtak. Táncoltak lelkeink a való világban láthatatlanul. Átázik a szárnyad, mondtad, gömbök hullnak az idõben és a földgolyóra. Nem tesz semmit, Lorelei, tollakká lesznek a szárnyaimra. És emelkedtem. És a világban a szobát már rejtette a tenger. Te kiáltoztál utánam: felelj, felelj, ki a legszebb: az esõ?... az ember?... Dézsából ömlött, bolondul esett, szerelmünk a padlásszobákban megesett. Szerettem volna, ama Márs hava nem ér véget sohasem. Sántha Attila fordítása

2003. április

III

FODOR SÁNDOR

Anekdota – az anekdotáról

Király Lászlónak köszönhetem, hogy egyáltalán eszembe jutott feljegyezni néhány (általam humorosnak vélt) történetet életemrõl, pályafutásomról. Az Õ érdeme elsõsorban, hogy 1989-ben megjelent a Kriterion gondozásában „Ki ez a...?” címû könyvecském, majd ennek bõvített kiadása is egy év múlva – 1990-ben a „Ki ez a... majdnem?” a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál. Az Utunk-nál ugyanis Király László szorgalmazta ezt a mûfajt, talán már a 70-es évek végétõl úgyszólván „kapuzárásig”, azaz a rendszerváltásig. Minthogy be-benézve az Utunk szerkesztõségébe, el-elmondogattam egy-egy mulatságosabb történetet az 50-es évekbõl, Király arra biztatott, vetném ezeket papírra neki. Hozzá is fogtam és néhány évig, majdnem rendszeresen meg is jelentek anekdotáim a lapban. Annál is inkább szívesen írtam ezeket, mert úgy egyébként a 80-as években egyre nehezebbé vált a közlés. Rólam, környezetemrõl szóltak nagyjából ezek a történetek, amelyekbõl egy válogatást – mint említettem, nem sokkal a 89-es rendszerváltás, a forradalom elõestéje küszöbén sikerült könyvecske formában (is) kiadnom. Természetesen „öncenzúrám” igencsak megszûrte még az Utunk-ban megjelent írásokat is, ám a Sajtóigazgatóság (így hívták az „ellenõrzést”, mivel a cenzúrát már másfél évtizeddel elõbb megszüntette nagy csinnadrattával – a Kárpátok Géniusza) – nos, a Sajtóigazgatóság „illetékesének” is bizonyítania kellett „éberségét” – Õ is kiszúrt, kitanácsolt a maradékból néhányat. Csakhogy én a kéziratot, valamikor 1987-ben adtam le – amikor még lehetett használni nyomtatásban a hazai magyar helységneveket is. Mire azonban átesett az elsõ „ellenõrzésen”, a Sajtóigazgatóság szûrésén, érvénybe lépett a szigorú rendelet: Romániában a helységneveket csak románul lehet nyomtatott szövegben említeni. (Kivéve a régebbi írók munkáit, a „klasszikusokét” – persze). A Kiadó illetékes szerkesztõje sietve telefonált, hogy át kellene írni az általam feltüntetett helységneveket – a megfelelõ román névre. Köszöntem, de inkább visszakértem a kéziratot: Majd megoldom én. És mert a hatósági ti-

lalom nem vonatkozott a hegyek-folyók magyar nevére, részben ezek segítségével oldottam meg a kérdést. Így lett Szülõfalum „a Kissomlyó tövében meghúzódó híres búcsújáróhely”, Csíkszereda a Somlyóhegy és az Olt között elterülõ megyeszékhely, Marosvásárhely „a Somostetõ alatti város”, Kolozsvár pedig Mátyás, az Igazságos szülõvárosa. Így már – azt hittem – mehet. Az utolsó éber ellenõr azonban, aki már a kinyomtatott könyvet olvasta, felfigyelt a „trükkre”. Hiányolta, hogy a Szerzõ nem írta le könyvében a helységneveket románul – ahogy illik, ugye. És – nem engedélyezte a könyvecském terjesztését. A Kiadó nem tájékoztatott errõl a kis közjátékról, így egyre türelmetlenebbül vártam, hogy a könyv jelenjék meg végre. Amikor már-már lemondtam volna róla – hát egyszer csak megjelent. Domokos Géza ugyanis – a Kriterion Kiadó alapító igazgatója – ahelyett, hogy papírmalomba küldte volna könyvecskémet, az Elvtársak színe elé állt. Ezt mondta: A könyv, amelynek terjesztését nem engedélyezték, tulajdonképpen vicceket tartalmaz. Képzeljék hát el az elvtársak, ha megjelennék egy humoros tartalmú könyv románul – más nyelven feltüntetett helységnevekkel. Az emberek ezen röhögnének. A Szerzõ – folytatta Domokos Géza – tartotta magát az érvényben lévõ rendelethez: nem írt le magyar helységneveket – de bohócot se akart csinálni a felettébb bölcs rendelkezésbõl. Hát – gondolják meg az elvtársak. Meggondolták. És cicegve ugyan, de jóváhagyták a könyvecském terjesztését. A kötet újabb kiadása („Ki ez a... Majdnem?”) a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál jelent meg, amikor a Géniusz féltõ gondoskodása már nem óvott a politikai botlásoktól-tévelygésektõl. Így – kiegészítettem a kötetet néhány, az elõbbi kiadásból kihagyott anekdotámmal és „majdnem” verseim közül néhánnyal. (Innen a cím.) Csakhogy azóta újabb és újabb történetek sejlettek elõ emlékezetembõl. ***

Az edzett “osztályharcos”

Az alábbiaknak nem voltam tanúja. A történetet Asztalos Istvántól hallottam. Ha jól emlékszem szavaira – 1946-ban történt. A Magyar Népi Szövetség szervezésében megtartották Bukarestben – hosszú évek után – az elsõ magyar irodalmi estet. A bukaresti magyarok találkozóját a hazai magyar íróikkal. Tartok tõle, hogy az esten részt vevõ, ott felolvasó írók közül immár egyik sem él, hacsak a Temesváron élõ kiváló költõ, Anavi Ádám nem. Ha Õ akkor nem volt jelen – bizonyára azért mellõzték, mert fiatal ember létére nem bizonyult elég harcosnak. Ha mégis ott volt – akkor valószínû, hogy elnézték neki ezt. Ott volt azonban a három „István”. Asztalos, Horváth és Nagy István. Ott volt az egyébként tündöklõ humorú, ám akkoriban mélyen „osztályharcos” és örökké sértett Balla Károly. Talán Horváth Imre is? Nem tudom, Kós Károly ott volt-e a háború alatt itthon maradt nagyjaink közül, de Bánnfy Miklóst, Kemény

Jánost, Endre Károlyt, Bartalis Jánost és Olosz Lajost biztosan nem hívták volt meg. Vagy – mégis? Nem is folytatom tovább a találgatást. A találkozónak nagy sikere volt. Íróink bukaresti szereplésének a fénypontjává azonban a miniszterelnöki ebédmeghívás sikeredett. Dr. Petru Groza hívta meg rezidenciájára a magyar írókat. Tudnivaló, hogy akkoriban igen nehéz élet járta az országban. Még a száraz kenyér beszerzése is gondnak bizonyult. Érthetõ, ha a szegény erdélyi írók várakozva sereglettek a miniszterelnöki ebédre. A házigazda – kedvesen fogadta vendégeit. A szó – természetesen – magyarul folyt. Ha rosszmájú lennék, hozzátenném, hogy a román miniszterelnök szebben, hibátlanabbul szólt – és írt magyarul, mint vendégei egyike-másika, de nem teszem hozzá, mert nem vagyok rosszmájú. Az ebéd elõételekkel kezdõdött, melléjük konyak és szilvórium. A meghívottak között voltak, akik elfelejtették (vagy nem is tudták), hogy tulajdonképpen mi is az elõétel, így azt hívén, ilyen az elõkelõ ebéd – tisztességesen belaktak az elõétellel. Következett azonban az aranyló húsleves, finom metélttésztával, vagy grízgombóccal (ki-mit szeret). Tökéletes volt. A húslevest rántott disznóhús követte, krumpli feltéttel és többféle savanyúsággal. Mindehhez kitûnõ Küküllõ menti, kotnári és murfatlári borok. A rántott disznóhús után csirkepaprikás jött, nokkedlivel, mellé savanyú uborka. Bizony, a csirkepaprikást már az edzettebbek, a régi idõk gyakorlott ebédvendégei is csak kóstolgatták, még azok is, akik az elõételt mértéktartón fogyasztották. Végül – a kávé elõtt – behoztak egy hatalmas tál, friss, rengõ sóbafõttet – ecetes tormával. Az író kollégák már csak pihegve nézték. Nem úgy Pista Bácsi. Nagy István. Vett a tányérjára – és evett becsülettel. Asztalos álmélkodva nézett rá: – Te még tudsz enni, Pista?! Nagy István felsóhajtott: – Mit ki nem bírok én! – mondta keserû arccal.

A pisztráng gondolatai

Akármelyik könyvét lapozom fel, mindenhol csak a kedvencekre lelek. A legutóbbiban is*. Távol áll tõlem, hogy minõsítésként hangoztassam, de valahogy pihentetõknek és miért ne, szórakoztatóknak tartom elbeszéléseit, novelláit. Nem azok az írások ezek, amelyeket a jobb megértés, a különösebb esztétikai élvezet kedvéért olvas újra az ember. Mert van, akit a „mélységéért” szeretünk, van, akinek az írásmûvészete csábít egy egész életmû végigböngészésére, s van – amikor még magunk sem tudjuk miért –, hogy csak erõltetjük az olvasást, hogy legyünk már túl rajta. Fodor Sándort a sztorijaiért szeretjük. S azért, hogy sosem akarja ennél többnek feltüntetni, könnyed, ma-

gabiztos vonalvezetésû, s a szelíd humort sem nélkülözõ történeteit. Nem akar nagyot mondani ott, ahol semmi szükség nincs rá, nem húzza a nyelvénél fogva az olvasót, hogy valami olyasmin szórakozzon – vele együtt –, ami már rég nem nevetséges. Ha olykorolykor szomorkásabb regiszterekbe vezet, mindig ránk kacsint a sorok mögül, hogy ne félj pajtás, lesz még ez másképp is. Vannak helyek, ahol a már jól ismert fordulatok, a könnyebben kikövetkeztethetõ befejezések rendezik egybe a történeteit, de ezek sohasem a harsány ráfigyeltetéssel operálnak, és megadják az olvasónak azt a kényelmet, hogy a mesélõre bízza magát, s ha egy kis idõre is, de elaltassa

a figyelmét. (Mert hát ki nem emlékszik A feltámadás elmaradra, a Tûzoltózenekarra, Az emléktáblára, a Szováta-fürdõre, Az elsõ hóra, az Irigységre? Csak hogy ne soroljam tovább.) Rövidek ezek az elbeszélések, a hosszabbak is ritkán haladják meg a tizenöt oldalt. Amikor egy szuszra végigolvassa õket az ember, szinte még azzal is meggyanúsítja Fodor Sándort, hogy Allan Poe-szerû gondossággal és aprólékossággal szerkeszti meg a történeteit, gondosan kiszámítva a hatásszüneteket, hatalmas felkiáltójelekkel bejelölve a csattanókat, a különféle meglepetéseket. De tudjuk, hogy semmi ilyesmirõl nincsen szó, hisz nyilvánvaló, hogy ezek a történetek sosem tûrnének ilyesfajta számítgatásokat. Egyetlen szervezõ erõ élteti õket: a mesélõ kedv, amely egyfajta jószándékú derûvel, olykor szinte bosszantó õszinteséggel tekint le egy olyan világra, amelyben szinte senki nem szenved maradandó „károsodásokat”, a röhögés kacagássá szelídül, s a csattanókra csak elhümmögi az ember: „Igen. Hát igen.” Ilyen értelemben véve nincsenek hõsei Fodor Sándor novelláinak. Annyira a sztori éltet mindent, hogy a hõsök csak statiszták lehetnek, s az író maga az a rendezõ, aki elég gyakran nem csak ki-kiszól a függöny takarásából, de a színpadra is kirohan: csak azért, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Van úgy, hogy bármennyire figyelmesen kísérjük a vonalvezetést, olykor azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk behatárolni a cselekmény színterét vagy idejét. Vagy ki tudja, nem is akarjuk, nincs szükségünk rá, a tér-idõ koordináták minden relevanciájukat elvesztik. Tudjuk, hogy Lengyelország, a második világháború idején (Emléktábla) – de egyáltalán nem tulajdonítunk semmilyen fontosságot neki. A mesemondó úgyis magához ragadja figyelmünket, az õ világába, ahol semmiféle különösebb odafigyelésre nincsen szükség. Ezért is vagyunk oly hálásak neki, amikor valahogy így kezd egy történetet: Csendesen, sze-

líden húzódott meg a három patak összefolyása köré épült kisváros a gyümölcsös dombokkal körülvett völgyben. Körülbelül úgy, mint ezelõtt száz-, kétszáz-, sõt háromszáz évvel, ha leszámítjuk a keleti szélére épített téglagyárat (Tûzoltózenekar). Vagy A hegyi városkában, ahová büntetésképpen helyezték volt ki az egyetemi központból. (Az elsõ hó) Nagyon gyakran találjuk a mesélõt egy olyan világ határvonalán vesztegelni, ahová neki nem igazán van bejárása. Ez az izgalmas, a rohanó történetek világa, annak a fájó tudomása, hogy valamiféle igazmondás mindig távol tartja az ’igazitól’, az ’izgalmastól’. Minden más történet, amit más mond el, háryjánosi nagyotmondás, ami azonnal lenyûgözi a képzeletet, míg a saját elbeszélnivalója csak megszelídített változata lehet ennek. Talán ennek a ráébredésnek a szelíd nosztalgiája húzódik végig Fodor Sándor novelláin. Tudja, hogy jómaga mennyire csendes, de azt is tudja, hogy vannak más, „harcosabb” történetek. Amikor megfeledkezik errõl, és ott találjuk a maga természetességében és magabiztosságában: semmi nem tompítja varázsos fényét; de ha lépten-nyomon emlékezteti erre önmagát, az írói szerszám némi pátosz-félével vegyíti, és magyarázkodásokkal viszi vakvágányra az ábrázolást. Valahogy így: De ez már egy másik történet, amelyrõl nem hinném, hogy annyira tetszenék unokámnak, mint annak a másik nagytatának a hadiélményei. (...) Tartok tõle, már az elején unná. Titokban irigyelni kezdtem azt a másik nagyapát (...) Azóta is irigylem az öreg Háry Jánost! (Irigység). Én még sok irigykedést kívánok Fodor Sándornak! *Fodor Sándor Mit gondol az öreg pisztráng? (válogatott novellák), PONT/PONTfix Kiadó, Budapest–Sepsiszentgyörgy. GÁLL ATTILA

IV

2003. április

A

z utóbbi idõben többször felvetõdött bennem a kérdés: ki olvas manapság szépirodalmat, különösen verset. Egyáltalán, ki olvas valamit? A mai világban kit érdekel a tehetséggel megáldottmegvert másik ember sajátos érzelem- és gondolatvilága, szimbolikája? Hisz ezek megértéséhez különös intuíció, megérzés, beleérzés szükséges, mert az igazi versolvasó maga is alkotóvá válik. A lírai alkotás részesévé, a szerzõ társává, hangulatának átélõjévé, átérzõjévé. S ehhez a verset nem egyszer, nem kétszer, nem is ötször kell elolvasni, hanem sokszor, számtalanszor. Minden szavát, képét,

Költészetnapi utószó

hasonlatát szemelgetni, kóstolgatni kell, kutatni a tartalom mögötti gondolatot, megérezni a hangulatot. A sorok között olvasni kell. De kinek van erre ideje, türelme éppen ma, amikor úgy kell a szép szó, mint egy darab kenyér? Költõi kérdések ezek. S paradox módon, pont a Költészet Napja alkalmából. Maguknál a költõknél jobban senki sem tudja, mennyire kell a szép szó. A történelem folyamán mégis sokuknak kellett tapasztalnia, hogy csodálatos gondolataikkal, istenáldotta tehetségükkel magukra maradnak, nem számíthatnak az olvasóközönség, a társa-

SÁNTHA ATTILA

Harmadik razglednyica Nem próbálok eljutni hozzád és már nem hiányzol. Szemed fénye nem ragyog fel, mosolyod hidegen hagy, ha látom. Testednek íze csak távoli emlék, mit õs vad hoz elé: az álom. Peregnek a képek a vásznon, mint Edmond Dantest az abbé, jól kitölt e munkatábor.

dalom megértésére. Arra, hogy meghallgassák, értékeljék mûvészetüket. Ki ne ismerné Csokonai példáját, aki a magyar irodalmi felvilágosodás legjelentõsebb költõjeként képtelen volt kiadni verseit. És ország vándoraként, magányosan, majdnem nyomorban tengette napjait korai haláláig. Katona József Bánk bán-ját akkoriban félredobták, mint értéktelen alkotást, és õ sem érhette meg mûve diadalát. Mindezek ellenére, az igazi költõ ír. Függetlenül a kortól, körülményektõl. S akkor is ír, ha tudja, nem talál meghallgatásra. S akkor is, ha csupán az utókornak, vagy a

TÜZES BÁLINT

Ellentét

„Kedves”, írom neked a múltba, de már csak honvágyból, halk vonat viszi hozzád e postát, keresgél, a sínrõl is letér, vámol, a régi nõre hátha rátalál.

KIRÁLY ZOLTÁN

Utolsó vonat Vásárhelyre

mínusz tizennyolc fokon égek. szám jégverem. lehetnék vasaló mixer s címer a címeden, midõn bárgyú életünk nevetve balra el. falon a képed, a képen a képed, ugye nem gondoltál volna e képbe vajmi képletes képet.

BRAUCH MAGDA

FRIED NOÉMI

Sosem érkezõ vándor „Annyira hiányzol, Hogy már jó egyedül.” Hervay Gizella: Szerelmes vers lila éggel

Vétek lennél meggyónnálak áldás volnál szétosztanálak megmaradhatsz így talánynak más számára bizonyságnak szavak jönnek-elmennek

Mert szebbé lettél nekem, Mint templomoknak csöndje És szebb vagy mintha lennél Öltözve színezüstbe; Távolabb, mint a holnap, És közelebb a vágynál, Arcomba hulló csöppnél, Esõcsepp-koppanásnál... A kapualji csókot, Egy szellõ szétzilálta; Hózápor hozott vissza, Tûnt vágyak városába. Már nélkülem világít, Városod minden fénye, Az utcán mások lépnek, Nyomaink hûlt helyébe...

szólítlak eztán önmagam jogán kedvesnek

Ébresztõ, reggeli, munka, ebéd, munka, vacsora, vége, agyam, sem szívem jár az égbe, a szerelmet nem ismerem.

fióknak ír. Erre született, másként nem tehet. „Irtam, mit is tehetnék? A költõ ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran.” Ezt vallja Radnóti a Második eclogában azzal a tudattal, hogy minden leírt szava veszélybe sodorhatja. Ir, mert ez számára az egyetlen, értelmes cselekedet. A tehetséget épp úgy nem lehet elfojtani, mint tavasszal a természet megújulását. A költõi tehetség legyõzi a közönyt, érdektelenséget.

anyanyelvnek istenhitnek szerelemnek hogy meggyónjalak szétosszalak.

LIPCSEY MÁRTA

A szó ami megmarad ... Emlékezett a platánok kérgére a száraz gallyakra a fák illatára ... Minden évszakban a liget fái még télen is a kályhák

Idõtlenebb a szónál, És meztelenebb vágynál, Arcunkba csapó szélnél, Friss zápor illatánál; A távolság mi éltet, Megbénít, elvarázsol, Hogy újabb útra indulj, Sosem érkezõ vándor...

ESZTERÓ ISTVÁN

Szonett a szerelemért

hamujában. ... Elhalnak a mondatok, a dallamok, talán a szó ami megmarad.

Ha még betérsz Apolló templomába, merész imádat érti boltozat, örök szerelmet fonva napsugárba, a szívnek jósol színes csokrokat,

ANAVI ÁDÁM

Ami szavakban elmondhatatlan

az a zsongás ami azóta keringve hullámzik bennem – kottázatlan zenének lettem a kútja zengõ áramlat árad belõlem kibontott antennád húrjai felé – ha lefordítanám hegedûk csellók orgonák nyelve fonódna köréd – csak néked szólón – szimfóniává néptelen templom búgó oszlopai között Te vagy a hangzás õs forrása, Te, zsongás ami szavakban kimondhatatlan – ha kimondanám de messzire esnék Tõled és attól amik vagyunk ha egyek vagyunk

FÜLÖP LÍDIA

Anyaszó

Mint a harangszó Csendül ajkunkról Õsöktõl hagyott Szülõktõl kapott Testvértõl hangzott Jeladó! Vérben kimosott Fehér kendõnket Könnyû szellõben – Kapkodjuk ölbe Anyaszó!

SZÉP MÁRIA TERÉZIA

Közvetve Anyámnak szól

némaságomból a köszönet, képtelenségbõl hála, általa hullt életemre a bûvölet s a legszebb nap igazsága.

csak addig, míg a kilélegzett pára fohászba szõ szivárványos igét, s az égi fények ívelõ sugara homályba ejti hirtelen színét. Kegyes kezét fogod, szorítod, kába reménnyel, míg a lombok sóhajába szellõ-ruhában messzire suhant, akár Daphné, szólítod egyre-másra, faháncsodat, ó, vesd le valahára, amíg szerelmet zenghet még a lant!

2003. április

Tíz éve hunyt el HORVÁTH IMRE

Az igaz versért Érzékenység nélkül nincs költészet. A tíz esztendeje, 1993 áprilisában elhunyt Horváth Imre emberként, költõként egyaránt érzékeny volt; sohasem hangos, inkább visszahúzódó, finom, halk szavú. Költészetében azonban nagyon következetesen, szelíd, de konok határozottsággal mondta ki mindazt, amit mélységes humanista meggyõzõdése szerint ki kellett mondania, s kereste jó hat évtizedes pályafutása alatt, magával is állandó elégedetlenségben, az örökös embereszményt. Formaújítás helyett inkább a hagyományost, a szabályos, rímes versformát követte, s mert nem zárkózott fel csoportokhoz, irányzatokhoz – talán személyisége, egyéni alkata sem tette erre alkalmassá –, versei mondhatni idõtlenné, így örök érvényûvé váltak. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondhatnánk költészetérõl: humánus. A négysoros mûfaját, amelyet fõleg idõsebb korában olyan elõszeretettel mûvelt, nem õ fedezte fel, de nálánál mûvészibben, tökéletesebben senki sem kezelte a hazai magyar költészetben.

NAGY KOPPÁNY ZSOLT

Egy Megváltóra Abban az évben már a hegyekbe szorultak fel. Hideg volt. Hólátomások gyötörték õket. Éheztek, bár patkány még akadt. A szakács-hajlandóságúak nagy próba elõtt álltak, de sikerült nekik. Mindenki elismerõen csettintett a nyelvével. Nagy, közös nyelvével. – Persze – mondta egyikük –, azért mindannyian tisztában vagyunk, hogy ez megalkuvás. Kényszerû. Igyekeztek sokat beszélgetni. Létrõl, nemlétrõl, ideákról, képzelt világokról. De nem sok érdemlegeset tudtak mondani egymásnak. – Végül is fõ, hogy gondolkodunk – mondta egyikük. – Amúgy egy nagy szar az egész. Féltek. Fáztak. Mikor fáztak, egymáshoz dörgölõztek, és még jobban féltek. Füleltek, egyikük õrt állt. A többiek ilyenkor valamivel nyugodtabban próbálták alvásba vacogni magukat. – Legyenek közösek asszonyaink! – propagálta egyikük. – Jobb lesz úgy. Ezután minden két férfi közé jutott egy asszony. Tényleg jobb volt, bár mindig más.

Csak egy igaz versért élek

Mit vállalok? Bárki vallat, nem teszek új fogadalmat,

mert emlékszem én még egyre, s köt az egész életemre. Nagyon régen, nagyon halkan én már egyszer megfogadtam,

Mindenképpen

Aki e földet megszerette, szereti e földet bevetve, szereti termõn, learatva. És arany nyárban alszik majd alatta.

– Ne irtózzunk a változatosságtól! – szavalta egyikük. Alig volt lehetõsége bármelyiküknek, hogy egyedül lehessen, pár percre bár. Még az illemhelynek kinevezett sziklamélyedésben is állandóan motozott valaki. Elmenni egyedül a fenyvesbe viszont nem volt tanácsos. Alig volt valamilyük, védekezésre pedig semmi esély. Nem tudná pontosan megmondani, mikor kezdõdött. De egyre többet gondolkodott magában, mindenkit kizárva. Megszûnt a vacogás, az éhségérzet, a félelem, nem kívánt asszonyt sem. (Bár ez utóbbi inkább a hidegnek tudható be.) Máshol volt, mondhatná, ha nem lenne túlságosan földhözragadt, és ha szeretné a közhelyeket, a közös, gondolatbeli préri szakasztott virágait. Persze ott volt, de kellett hogy mûködjék valami egyéb is. Létállapotnak nevezhetné, ha fenti virágoknak bár illatát kedvelné. Nem volt jó, nem volt rossz, végre-magányos volt, végre-saját érzés. Tiszta. Furcsa is, kellemes is. Olyan érdekes. Vagy valami ilyen. Megszólalt egyszer: – Miért féltek, bajtársak? Lám, én magamba szálltam, s láttam a boldogságot ottan. Lelkem udvarának gyöpén imbolygott, és szép volt, mint a hegyek. Álljunk fel, széledjünk szét az erdõben, egymástól adott távolságra. Egy napig, egy nyo-

hogy a népet, azt szolgálom, holtomig tart vállalásom, csak egy igaz versért élek – és az több lesz, mint ígéret.

V

KARÁCSONYI ZSOLT

Az ironikus kör megtörése Az õszinteség lökte sírba õt, a fény amint iróniája leplét kikezdte és... nem érdemelt a föld ilyen csodást, patétikuss öröklét fogadta hát. A béna bambulás lenyomta és ironikus fogát is kitörte. Vámpiros, sötét tudás helyére ült a hófehér: a másik. Mióta nincs: szerethetek megint, igazszavú, szerelmes izgalommal, kimondható a szív a száj szerint, mint régen a partszéli forgalomban. Törés elõtt, törés mögött se látsz még, meddig kuszálható e könnyû játék?

A sárga sáv Egy nap a felhõ eldõl, esõ lesz, nyári zápor, nem látszik égi rendõr, ha áll a sárga sávon, és közlekedni indul a felhõ képe mása, mint szivárvány: úgy elnyúl, már át az elmúlásba, de közbe’ még mulatnak áttetszõ, szõke cseppek, akár a lány, ha ablak elõtt, ha szõke, elmegy,

morult napig próbáljatok meg magatokba nézni. Meglátjátok ti is. – Fogd már be a szád... – torkollták le fáradtan a többiek. Másnapra széttépték õket a vadak.

már nem is látszik, eldõl, esõ lesz, nyári zápor, nem látja égi rendõr, ha áll a sárga sávon.

A magyarok seregtelen vezére

(Folytatás az I. oldalról) A gímnek nem szabad kivesznie az emlékezetbõl. Azért figyelmeztetnek eleink, mert tudták, hogy a tragikus életérzés viszi elõbbre a világot, az optimizmus, kivált, ha kincstári dekadencia. Figyelmeztetnek, mint Mózes az elfelejtés veszedelmeire. Külön hasznos, útmutató breviáriumot állíthatnánk össze Illyés kapaszkodóul szolgáló idéznivalóiból. Csak néhányat említenék, a talán nem annyira közszájon forgókból: a nagy népek önellátóak, a kis népek mûveltebbek, legalábbis informáltabbak. Ezzel kompenzáljuk számbeli csököttségünket. Egy nép, ha sorsában érzi magát veszélyeztetve, kénytelen mûvekben halhatatlanná tenni magát. Ady, aki Verecke híres útján jött, és Dévénynél tört be új idõknek új dalaival és, a nagy szétszóródást megsejtve, korbáccsal áll elénk. A nagy szétszóródások után, Illyés (József Attila szavait folytatva: „hõsnek lenni nem muszáj, ha nem lehet”) higgadtan int. Az új körülményeknek megfelelõen: Csak hõs ne légy ebben a hõsietlen korban, hõsnek lenni nem érdemes és nem szabad. Mert a legkutyább, ha a testvér kötöz le! Talán ez a vers legfontosabb mondandója 1953-ban, s ma is. Ezt mi, ott a végeken, azt hiszem jobban értettük, éreztük, mint a síkvidékiek, akik, tisztelet a kivételnek, bizony hol nyíltan, hol sandán a háta mögött ócsárolták. A hatalom udvarló hízelgéseit, vagy rosszallását, úgy tekintették, mintha Illyés

dörzsölõdött volna a hatalomhoz visszahallani. Kétkulacsosnak is megtették. Nem csoda, ha gyakran érezhette azt a nagy-nagy magányt, amit az alkotó felelõs ember, a többiek magányát is vállalva, sokszorozottan érez. A Zrínyi Miklósit. Emlékszem, a hatvanas években szinte naponta elmondtuk a kolozsvári szerkesztõségben, vagy amikor egyikünknél-másikunknál összejöttünk, és mindannyian Illyés önarcképének tartottuk, a „Zrínyi a költõ”-t. Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek Eszmékbõl lett lakóik ki-kijönnek: Mint sziklákon szárítkozó szirének, Nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chimének, Ha csitul a gond...Félévenként hozta Bécsig komisszár, Bécsbõl hadiposta Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme, Övék a tér... a néhány röpke percre, Ha a két végvár közt épp nem jajongnak, A sebesültek, a karóba vontak S a bomló hullák bûzét odaátra Csapja a szél, a toportyán pogányra – S hõsöket láthat, hadakat teremthet, kezében tollal diadalt szerezhet, Nézve mereven a Mura vizére A magyarok seregtelen vezére.

Azt a nagy magányt talán csak Flóra néni ismerhette, együttérzése enyhíthette.

Neki is kijutott nemegyszer a keserûjébõl. Egy tisztelgõ tekintettel, fõhajtással tartozunk az õ emlékének is. Egy kárpátaljai születésû barátom vitt le egyszer Tihanyba családostul, egy ölnyi könyvet szedett elõ a kocsiból, hogy Gyula bácsi dedikálná, s amire észrevette volna Gyula bácsi, a barátom kezet csókolt neki, õk így szokták. Az édesanyjuknak, édesapjuknak nemcsak mondják, kezet is csókolnak. Ezek a könyvek tartották bennünk a lelket a lembergi diákszálláson, mondta mentegetõzve a barátom, aki egyébként csak négy elemit végezhetett volt magyarul. Új honfoglalás elõtt áll a magyarság. A Zöm, ahogyan régen mondtuk. Nem lesz könnyû, de nincs mitõl tartania. Nem olvadunk be. A szép hiúz-szemszögellet már rég kisimult a legtöbb magyar arcán, elvesztette a bõr sárgás aranyát, germánosra, szlávosra szõkült a haj. A nyelv, mely annyi balszerencse közt, ezer esztendõ „zivataros századaiban”, a világ bármelyik más nyelvével versenyképes nyelvünk, ígér és ad örökéletet a törzsnek. De csak akkor, ha magunkra vesszük Zrínyi igéit, miszerint, „ha nem leszünk Európa elsõ nemzetei között, akkor kérjünk a spanyor királytó egy darab földet Brazíliában és költözzünk oda”. Adjon erõt nekünk Szenczi Molnár Albert példája. Tizenöt-tizenhat évesen ment el, igaz, Károli Gáspár urunknak volt elõzõleg kifutófiúja. Gönc és Vizsoly között hordta a kéziratot a nyomdába. Biztosan beleolvasgatott. Németországban, német feleség

mellett sem olvadt be. Franciából magyarította, hogy mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik. Nem sorolom tovább, csak megemlíteném, maga Illyés is, ahogyan õ mondta, Jules Renardtól tanult magyarul, innen származhat a már idézettekhez társítható szállóige: „a jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni.” Illyés mintha megsejtette volna, hogy a haza a magasban, valóságos hazává válhat. ...Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petõfit, Köréd varázskör teremtõdik.. ...csak mondd a szókat, miktõl egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.

Nemcsak képzelete, õ maga is, õ is lakja azt a hazát. Csak rákattint a nevére, akinek módjában áll, a világhálón a földkerekség minden magyarja számára elérhetõ. A mi új honfoglalásunk azt is jelenti, minden szellemi javainkkal föl kell hurcolkodnunk a hálóra, ez legalább olyan fontos, mint a kereszténység fölvétele volt annak idején a megmaradás reményében. De a világ minden találmánya sem segít, nem lesz az a háló, mely kimerítene minket a világ népeinek nagy óceánjából, ha nem teljesítjük Zrínyi óhaját. Tudományban, mûvészetben, minden szellemiekben, ki kell emelkednünk

ahhoz, hogy megmaradhassunk. A világhálót meg kell tanítani, hogy kitûnõen tudjon magyarul. Hogy biztonsággal hozhassa össze a kolozsvári magyart a budapestivel vagy akár a rióival. Ha jó érzés lesz nemcsak Magyarországon, de Amerikában is magyarnak lenni, akkor nekünk is jobb lesz, a határon túliaknak, ahogyan szoktak nevezni minket. Régebben az európai városokban szokás volt a vasfa. Temesváron is áll egy. Ifjúságom idején még úgy tartották, hogy mesterlegények kiinduló és visszaérkezési helye volt, egy szeget kellett verni belé. Szeretném, ha minden, Európát is építõ magyar, gondolatban legalább ilyen kiindulási-érkezési helynek tudná ezt a sírt és ezt a követ. Vagy, mint a Lánchídnak a nulla kilométert jelzõ köve szolgálna kiindulási-viszonyítási pontjául a jövendõ minden jóravaló magyarjának. Ámen. Égi SMS érkezett. Az éjszaka nyugtalanított, hogy a mi vidékünkön szokásunkká vált egy-egy jelesebb halottunk temetésén Kosztolányi Halotti beszédének elmondása, s mindig zavarba jövünk azzal a kínos két sorral. Gondoltam, bár nem temetünk, hanem támasztunk, az eddigieknél is továbbfejlesztem Neumann János találmányát. S megkérem Kosztolányit, hogy javítaná át ez alkalomra. Azonnal jött a válasz: Ismertük õt. Nagy volt, nagy és kiváló, / és szív a mi szívünkhöz közel álló. Köszönöm a türelmüket. És Gyula bácsi családjának a megtisztelõ bizalmat.

VI

2003. április

Fejezetek a temesvári magyar szinjátszás történetébõl

4. A szakmaiasodás lépcsõfokai

A második világégést követõ feldúsult, mozgalmas idõszakban a Magyar Népi Szövetség temesvári szervezetének kezdeményezésére és hathatós támogatásával 1945-ben lelkes mûkedvelõkbõl, és állástalanul maradt színészekbõl megalakult Temesvárott a Magyar Népszínház, amelyet Bojincané Kultsár Juliska szopránénekesnõ és Ladányi Imre rendezõ vezetett. Több darabot sikerült színre vinniök a közönség megelégedésére és örömére, de hatalmi szóval, 1948-ban betiltották az együttes mûködését. A társulat legkiválóbbjai, alapemberei képezték aztán a magját annak a lelkes, tevékeny mûkedvelõ gárdának, amelybõl öt esztendõvel késobb Josan Emil rendezõ, a Temesvári Állami Színház igazgatója megteremtette, életre hívta az intézmény magyar tagozatát. Megbízást és pénzalapot ugyan csak a német részleg megalakítására kapott, de célszerûbbnek és tiszteségesebbnek tartotta, ha mindjárt két társulatot szervez a már meglévõ román mellé a sok nemzetiség lakta Bánság szívében. A tájegység magyar lakosságát sem kívánta megfosztani attól, hogy anyanyelvén hódoljon a színjátszás múzsája, Thália mûvészetének. Mivel nem kérte a költségvetés megkétszerezését, megemelését a fölöttes szervek elfogadták indítványát, javaslatát. A szájhagyomány szerint nemes gesztusa, korszakos jelentoségû döntése legfõbb mozgatórúgójává

Szabó Lajos a Svejk címszereplõjeként

Ámor nyíla vált. Szenvedélyesen beleszeretett ugyanis a magyar színjátszó csoport egyik üdvöskéjébe, akinek kedvébe kívánt járni, akinek imponálni akart ,,lovagias gesztusával”. Bármiként is történt a dolog, megalakult, s 1953. január 1-tõl megkezdte tevékenységét a Temesvári Állami Színház magyar tagozata. A fiatal együttes elsõként Afinogenov Kisunokám címu darabjának elõadásával lépett közönség elé 1953. május 3-án, majd következett az elsõ teljes színházi szezon átütõ, visszhangos sikere, Csiky Gergely Ingyenélõk címû darabjának premierje 1954. január 26án. A társulat 1957-ben Temesvári Állami Magyar Színház néven önálló intézménnyé vált. A komoly színpadi tapasztalattal és jártassággal rendelkezõ alapító tagok – Jódy Károly, Péter János, László Gyula, Vargha Piroska, Krizsán András, Csengeri Ica, Baranyi Béla, Temesváry Gitta, Kriszter Béla, Bertalan Magda, Szabó János stb. – mellé csapatnyi, a marosvásárhelyi fõiskoláról frissen kikerült, fiatal hivatásos színész csatlakozott. Fábián Ferenc, Balogh Éva, Szabó Lajos, Adleff Ingeborg és Sinka Károly színpadi jelenléte, igényes, gyümölcsözõ tevékenysége a társulat professzionalizálodása összetett, surlódásoktól és feszültségektõl sem mentes, folyamatának gerjesztõ kovászává vált. Rangos díjakkal is elismert és megkoszorúzott, országos feltûnést és visszhangot keltõ eloadások sorával lépett közönség elé a pályakezdõ igazgató és rendezõ Taub János irányította fiatal társulat az 1950 évek végén s az 1960-as

évek legelején: A fogadósné, Liliomfi, Monserrat, A tanítónõ, Savanyú a szõlõ, A medikus stb. A fiatal színészek bukaresti versenyén, 1957 áprilisában Robles Monserrat címû darabjának elõadását, a rendezõ Taub Jánost, a színészek közül meg Sinka Károlyt és Szabó Károlyt díjazták. Taub János hívására szerzõdött a temesvári társulathoz Varga Vilmos, Jánó János, Makra Lajos, Szabó Károly, Rindt Rudolf valamint az immár komoly színpadi tapasztalattal rendelkezõ Izsó Johanna és Sarlai Imre. Az 1960-as évek legelején Kakassy Ágnessel, Vértes Józseffel, Kiss Erzsébettel és Ferenczy Csongorral frissült, erõsödött az együttes, amelyik 1965. január 19-én rukkolt ki az elsõ Shakespeareelõadással: Krausz Imre rendezésében és Winterfeld Sándor díszleteivel vitte színre a Minden jó, ha a vége jó címû vígjátékot. 1965-tõl 1989-ig a rövid marosvásárhelyi kitérõ után Temesvárra visszatért Sinka Károly színmûvész állt a színház élén. Igazgatósága közel másfél évtizede alatt a mozgalmasabb, az eredményesebb valamint a halványabb, a gyatrább korszakok, a kiérlelt, a színvonalas és az elsietett, a fantáziátlan produkciók váltogatták egymást. A felívelõ, pezsdültebb idõszakokban új erõkkel frissült, konszolidálódott az együttes: a színiakadémiáról érkezett Temesvárra Rajhona Ádám, Koszta Gabriella, Borbáth Júlia, Szélyes Imre, Czegõ Teréz, Mátray László, Bokor Ildikó, míg Ferenczy Annamáriát Nagyváradról, Mester Andrást, Bányai Irént, Laczó Gusztávot, Péterffy Lajost, Fall Ilonát, majd Szász Enikõt és Dukász Pétert Sepsiszentgyörgyrõl sikerült átcsábítani a Béga-partjára. A lepergett félévszázad legremekebb, utolérhetetlennek bizonyult elõadása 1969. május 16-án került a rivaldák fényébe: Harold Pinter A gondnok címû darabját Taub János nagyszerû rendezésében Szabó Lajos, Fábián Ferenc és Sinka Károly keltette életre Winterfeld Sándor jelmezeiben és díszletei között. A remek elõadás a professzionalizmus legmagasabb és legtökéletesebb színvonalát testesítette meg, még pedig úgy, hogy „a szöveg és a játék modernsége a hagyományosabb színjátszáshoz szokott nézõre sem hatott elriasztóan, mert nem szakadt el teljesen a realista lélektani megalapozottságú játéktól”. Taub János nevéhez – aki az idõ tájt a Temesvári Nemzeti Színház rendezõje volt s meghívott vendégként vállalt mûvészi feladatokat a Temesvári Állami Magyar Színházban is – kötõdik Csehov Ivanov címû darabjának nagysikerû színre vitele 1973 áprilisában. A fõszerepeket Sinka Károly, Kõfalvi István, Fábián Ferenc, Koszta Gabriella, Bokor Ildikó és vendégmûvészként Tarr László alakította. Az 1969-70-es évadban szerzõdött Temesvárra rendezõnek Cseresnyés Gyula, aki olyan elõadásokkal járult hozzá a színház szakmai hírnevének gyarapításához, mint a Villámfénynél, II. Ri-

chard, Svejk, a derék katona, Ingyenélõk, Bolyai János estéje, Ványa bácsi, Mentség, Nagypapa látni akar benneteket stb. 1979-ben került színre Temesváron Sütõ András nagysikerû naplóregényének, az Anyám könnyû álmot ígérnek színpadi adaptációja Cseresnyés Gyula ihletett rendezésében Fábián Ferenccel, Jánó Jánossal, Czegõ Terézzel, Kõfalvi Istvánnal, Nemes Péterrel, Szélyes Imrével, Kiss Erzsébettel a fõbb szerepekben. Általában átütõ, visszhangos sikert arattak a Temesvárra meghívott vendégrendezõk elõadásai is: Tompa Miklós a Bánk bánt állította színpadra Sinka Károllyal a címszerepben, a budapesti Sík Ferenc Peter Ustinov Az ismeretlen Katona s az õ Felesége címû mûvét állította színpadra, a szatmári Kovács Ferenc Arthur Miller drámáját, A salemi boszorkányokat, a bukaresti Mihai Berechet Miroslav Krleza Glemay Ltd. címû darabjának megrendezésével demonstrálta, hogy egy rosszul felszerelt, szûk színpadon is lehet élményszerû elõadást teremteni. A Belgrádból érkezett Dusan Risztics festõi díszlete nyílt színi tapsot kapott. Fennállása elsõ három-négy évtizedében a Temesvári Állami Magyar Színház a központilag megszabott mûsorrend-sémához igazodva évadról évadra repertoárjába iktatta a magyar klasszikus drámairodalom egy-egy alkotását, s színre vitte, bemutatta ugyanakkor a romániai magyar szerzõk színmûveit is. Visszhangos sikereket arattak a Béga-parti városban, de a szomszédos megyék magyarlakta településein is, amelyeket példás rendszerességgel keresett fel a ,,hõskorszakban” a temesvári színtársulat, Szigligeti Ede, Kisfaludy Károly, Csiky Gergely, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Heltai Jenõ, Gábor Andor, Molnár Ferenc, Németh László stb. darabjaival. A temesvári színészek ugyanakkor a rivaldák fényébe emelték Károly Sándor, Plesz-Páll Artúr, Kiss László, Kováts Dezsõ, Sütõ András, Földes Mária, Méhes György, Szabó Lajos, Lászlóffy Csaba, Csávossy György, Csiki László, Anavi Ádám, Kocsis István, Tömöry Péter, stb. színmûveit is, nemegyszer vakmerõ bátorsággal vállalva az õsbemutató kockázatát és dicsõségét is. A romániai magyar drámaírók jó néhány mûvének Temesvárott volt az õsbemutatója. Emberfeletti áldozatok, komoly erõfeszítések árán, gyakorta megalázó, gerincpróbáló feltételek közepette a színháznak s a társulatnak sikerült átvészelnie az eldurvult román nacionalizmus és a mûvelõdési intézményekre rákényszerített önfinanszírozási rendszer komor, vészterhes idõszakát is. Az együttes meggyérült, erõsen hézagossá vált. Mivel a színészképzést a minimálisra redukálták, a temesvári színház kénytelen volt ismét mûkedvelõket alkalmazni. A fiatal színjátszók felkészíté-

Jelenet Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely címû darabjának temesvári elõadásából

Fábián Ferenc Harold Pinter A gondnok címû darabjában

sére, pallérozására szakképzõ tanfolyamot szervezett és indított be. Az 1989-es események gyökeres fordulatot hoztak a temesvári magyar nyelvû színjátszás történetében is. Megszabadult a csöndes felszámolódás vagy a hatalmi szóval elrendelhetõ megszüntetés lidércnyomásától. Nyugodtan fellélegezhetett. A temesvári magyar színház 1990-ben felvette drámairodalmunk nagy klasszikusának, Csiky Gergelynek a nevét, aki a Béga-parti városban végezte teológiai tanulmányait, majd egyháztörténetet és egyházjogot tanított a papneveldében s elkezdte sikeres színikritikusi és színmûírói munkásságát. A folytonos mûvészfluktuációnak kitett együttes több mint egy évtizede lázasan keresi karakterét, arcélét és rendeltetését. A szakadatlan útkeresés és kísérletezés, az ismételt nekigyürkõzés zaklatott, túlhevített korszakát éli. Rengeteg az esetlegesség, a bizonytalanságot gerjesztõ tényezõ. A közönség és a társulat jelentõs hányadát lehangolja mindaz, ami az utóbbi években a színház falai között zajlik. A mûsorrend erõsen összeszûkült és zavaróan egyoldalúvá korcsosult. A létszámában megfogyatkozott, megöregedett, elszegényedett, kedveszegett temesvári közönségnek lassacskán nincs már mire jegyet váltani. Évadonként csak korlátozott számú bemutatót tart a társulat. Hiányoznak az újdonságok, a vonzó produkciók. Jobbára csak a szakmának, a kritikusoknak s a fesztiválzsüriknek készített elõadásoktól általában ózkodik, tüntetõleg távolmarad a tájegység közönségének nagyobb hányada. Mivel kevés fellépési, szereplési lehetõséget kaptak a tehetségesebb, az ambiciózusabb fiatal színészek jó része is sorra elpályázott Temesvárról vagy komolyan fontolgatja átszerzõdés szándékát és esélyeit. A díjak, a diplomák csak múlandó, tünékeny szakmai elégtételt nyújtanak. A különbözõ rangú és rendû trófeáknak és fesztivál-díjaknak, amelyekbõl bõségesen jutattak a temesvári magyar társulatnak az utóbbi években, meglehet a maguk értéke és haszna. Megszerzésük azonban nem válhat egy vidéki színtársulat kizárólagos céljává. Senki sem vonja kétségbe a kiemelkedõ, a szakmailag tökéletesen kidolgozott produkciók fontosságát egy változatos, sokszínû és kiegyensúlyozott játékrendben, de egyetlen közpénzekbõl finanszírozott mûvészeti intézmény sem mondhat le közönségérõl, nem veheti semmibe annak konkrét és sajátos elvárásait. A Temesvári Állami „Csiky Gergely” Színház pillanatnyilag nem egy távoli, elszigetelt bolygón, hanem a Béga-parti városban fungál. Sokak véleménye szerint, a megváltozott viszonyok közepette is teljesítenie kellene azt népnevelõi, közösségszervezõi küldetést, amelyért az intézményt félévszázaddal ezelõtt megteremtették, életre hívták. Sarkigazság: közönség és játszó személyek nélkül nincs színház. Már pedig a temesvári magyar színház mindkettõnek erõsen szûkében van. A Bánság fõvárosának magyar nyelvû színjátszása 175 esztendõs históriája kritikus vízválasztójához érkezett. A jubileum alkalmat kínál a felelõs, alapos és higgadt számvetésre, a közeli és a távlati célok kijelölésére, rögzítésére. SZEKERNYÉS JÁNOS

2003. április

Szlovákiai magyar irodalom NÉMETH ZOLTÁN

Néhány könyv és esemény a Duna vonalától északra

Az interneten bóklászva nemrég találtam rá annak a kerekasztal-beszélgetésnek az anyagára Balla D. Károly honlapján, amelynek témája a határon túli magyar irodalom volt, s amelyet a Bárka címû békéscsabai irodalmi folyóirat fõszerkesztõje, Elek Tibor vezetett. Miután az ott megszólalók többsége (ki nyíltan, ki burkoltan) amellett tette le voksát, hogy határon túli irodalmak nem léteznek, csak az egységes magyar irodalom, írásom voltaképpen tárgyát is vesztette, hiszen a tavalyi év „szlovákiai magyar” irodalmának bemutatására szólt a felkérés. Nos, mi az a „szlovákiai magyar” irodalom, kik is a „szlovákiai magyar” írók, kérdezhetnénk joggal. Szlovákiai magyar író-e mondjuk az a Balázs F. Attila, aki a Székelyföldrõl jött Pozsonyba, él ott már vagy egy évtizede, s 2002-ben jelent meg Meztelen lovagok címû kötete – mely kötet verseinek egy része vélhetõen Erdélyben született? Szlovákiai magyar irodalomtudós-e H. Nagy Péter, aki már több mint egy éve él magyar állampolgárként Érsekújvárott, s tagja a fiatal felvidéki irodalomkritikusokat és -teoretikusokat tömörítõ Sambucus Társaságnak? Része-e a „szlovákiai magyar” irodalomnak az a fiatal költõ, aki szlovák állampolgárként Budapesten doktorandus, ott írja verseit, naplóját, amelyek magyarországi fórumokban jelennek meg (mint mondjuk Fehér Kriszta)? Az olvasóra bízva a kérdés továbbgondolását, rögtön még egy kétség merül fel bennem. Vajon ki az, aki képes követni ennek a „nem létezõ” irodalomnak az eseményeit? Ha csak arra gondolok, hogy 2001-ben kb.100 magyar (és több mint ötven szlovák) könyv jelent meg Szlovákiában magyar kiadóktól, és feltételezem, hogy a tavalyi év sem mutathat túl nagy eltéréseket, akkor kissé szkeptikusan kell viseltetnem saját kompetenciámat illetõen. Mit akarok én? Mennyit olvastam el ebbõl a száz magyar könyvbõl? Az egyetlen mentség, hogy tudniillik valószínûleg nincs olyan élõ ember, aki végigolvasta volna az összes magyar könyvet, amely a tavalyi évben Szlovákiában jelent meg, nagyon is kétes. Ha mégis folytatom a „történetet”, akkor az csak azért van, mert a magam számára is érdekes lehet, hogy mi maradt meg nekem „irodalmi vonalon” a tavalyi évbõl, még ha jelzésszerûen is. Segítségemre van a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának 2001. évi kiadványa, amely a 2002-es évre is szolgál adatokkal. A „szlovákiai magyar” irodalom legfontosabb központja Pozsony és Dunaszerdahely, itt van a központjuk a legnagyobb kiadóknak, Pozsonyban a Kalligram (vezetõje Szigeti László), az AB-ART (Balázs F. Attila), a Madách-Posonium (Dobos László), Dunaszerdahelyen a Lilium Aurum (Hodossy Gyula) és a Nap Kiadó (Barak László) található. A palettát színezi még a somorjai Méry Ratio, a komáromi KT Kiadó és a losonci Plectrum. Míg a Madách-Posonium az 1989-es változások elõtt Madách Könyvkiadó néven egyetlen nemzetiségi kiadóként mûködött, az összes többi a rendszerváltozás után alakult. A három felvidéki magyar irodalmi lap is három kiadóhoz kötõdik, és fõleg generációs, kisebb mértékben poétikai elvek mentén szervezõdnek. A Kalligram a középgeneráció lapja (fõszerkesztõje Hizsnyai Zoltán), csak kismértékben közöl „szlovákiai magyar” szerzõket, általában tematikus számokban gondolkodik. A tavalyi évben Nádas Péternek és Pályi Andrásnak is külön számot szenteltek, be-

A Pozsonyi Nemzeti Színház épülete mutatójukra a budapesti Szlovák Kulturális Intézetben került sor. A kiadó és folyóirat egyébként tavaly ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját, s ebbõl az alkalomból több Kalligram-estre is sor került, Budapesttõl Komáromig, Dunaszerdahelytõl Rimaszombatig. A Szõrös Kõ a legfiatalabb írónemzedék lapja, fõszerkesztõje Haraszti Mária. Nemcsak a fiatal „szlovákiai magyar” tehetségeket karolja fel, hanem kap-

csolatokat keres más, a Szõrös Kõéhez hasonló, fiatalos szellemiségû lapokkal – például az erdélyi fiatal költõk mellett bemutatkoztak kárpátaljaiak, illetve legutóbb a miskolci Új Holnap szerzõi. A lap érdekessége, hogy Gondolatnyi csend néven külön kritikai rovata van Kocur László szerkesztésében, amelyben fõleg szegedi doktorandusok munkái olvashatók fiatal felvidéki szerzõk köteteirõl – így a Szõrös Kõ egy szegedi egyetemi lap funkcióját is betölti. A legrégibb hagyományokra visszatekintõ Irodalmi Szemle a rendszerváltozás elõtt a „szlovákiai magyar” irodalom egyetlen irodalmi folyóirata volt. Jelenleg fõleg az idõsebb generáció munkáit olvashatjuk benne (a neoavantgárd Cselényi László mellett a realista Duba Gyula írásait), de egyre több a pályakezdõ is, akinek elsõ írásai éppen az Irodalmi Szemlében jelennek meg. Az Irodalmi Szemle felvállalja a kisebbségkutatást, azaz szociológiai munkákat is közöl, valamint magyarországi lapokból is átveszi az érdekesebb írásokat (fõleg a „szlovákai magyar” szerzõk magyarországi lapokban megjelent kritikáit, tanulmányait.) Nem feledkezhetünk meg az egyetlen szlovákiai magyar napilapról, az Új Szóról sem, amelynek tavaly indult – havi rendszerességgel jelentkezõ – melléklete, a Könyvjelzõ új hangot, frissességet vitt a lapba. Rövid, pár oldalas recenziók és kritikák váltják egymást, azonnal reagálva a frissen megjelent könyvekre. A melléklet szerkesztõjének, Csanda Gábornak köszönhetõen a „szlovákiai magyar” irodalmi élet prominens alkotói publikálnak a lapban, a fiatal kritikusok, írók és költõk (N. Tóth Anikó, Keserû József, Polgár Anikó, Sánta Szilárd, Csehy Zoltán, Kocur László, Benyovszky Krisztián, Buchlovics Péter, Fehér Kriszta, Ardamica Zorán) mellett az idõsebb pályatársak (Grendel Lajos, Cselényi László, Koncsol László, Tóth László) is, hozzásegítve az olvasót a tájékozódáshoz. Amíg az elmúlt évtizedekben a felvidéki irodalom leggyengébb láncszemének a dráma után az irodalomkritika számított, addig az utóbbi években egyre több fiatal kritikus jelentkezett, akik a legújabb irodalomelméleti belátások felõl közelednek a szöveghez. 2001-ben ezek a fiatal irodalmárok megalapították a Sambucus Irodalomtudományi Társaságot (elnöke Benyovszky Krisztián), amely tavaly már a magyarországi József Attila Kör meghívására Szigligeten beszélgetésen vett részt a JAK-táborban. Ugyancsak tavaly jelent meg a társaság elsõ antológiája Kor/Szak/ Határok címmel. A komáromi Kempelen Farkas Társaság (amely a szlovákiai magyar doktorandusokat tömöríti) irodalomelméleti szekciójában is fõleg a Sambucus-tagok vettek részt – az itt elhangzó írások Irodalom és te(ket)ória címmel a Kalligram májusi számában jelentek meg. A Sambucus bemutatkozott még a magyarországi Literatura folyóirat 2002/2. számában is, mint felvidéki irodalomelméleti mûhely, illetve tavaly decemberben került sor Somorján a Fórum Intézet és a Bibliotheca Hungarica szervezésében sorra kerülõ Somorjai disputa címû konferenciára, amelynek témája a 90-es évek „szlovákiai magyar” irodalma volt. A felvidéki irodalomban egyre fontosabb szerepet játszik a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház, amelynek Hodossy Gyula a fenntartója. Tavaly is rengeteg könyvbemutató zajlott itt, például Hajtman Béla, Fehér Kriszta, Barak László legújabb köteteit is itt mutatták be a közönségnek. Pozsonyban a szlovák írószövetségek épületében is zajlanak irodalmi rendezvények – itt például Hizsnyai Zoltán verseskötetét mutatta be Tõzsér Árpád. A tavalyi év könyvtermésébõl rögtön ki is emelhetjük Hizsnyai Zoltán Bárka és ladik címû kötetét, amely a Kalligram gondozásában jelent meg, s amelyért tavaly a költõ József Attila-díjban részesült – ugyanekkor Keszeli Ferenc Táncsics Mihály-díjat kapott. Szlovákiában is vannak olyan díjak, amelyekkel az itt megjelenõ magyar nyelvû köteteket jutalmazzák – tavaly Benyovszky Krisztián Rácsmustra címû kötetéért kapott Madách-díjat, Tõzsér Árpád pedig Finnegan halála címû verseskötetéért Posonium Irodalmi Díjat. Míg az elõbbi díj több évtizedre tekint vissza, addig ez utóbbi – amerikai magyar támogatással (Lauer Edit) – két éve alakult. Az írószövetség díját Szeberényi Zoltán kapta Magyar irodalom

VII

BALÁZS F. ATTILA

Gutaütött reggel

Szlovákiában (1945–1999) címû irodalomtörténetéért. És, ha már a díjaknál tartunk, N. Tóth Anikó a tatabányai Új Forrás címû magyarországi folyóirat interjúpályázatát nyerte meg. Mindig ott vagy A tavalyi könyvtermésbõl tehát Hizsnyai Zoltán Bárka és ladikját emelném ki elõször. Hizsnyai több költõi ahol nem kellene lenned nyelven szólal meg ebben a kötetben, a meghaladottnak tûnõ alkalmi költészet nyelvét éppúgy felmelletted bokszol a földbe használja saját költõi céljaira, mint az irodalomtudomány érthetetlenségig torzított szakzsargonját, a paa meteorit raköltészet rontott nyelvét éppúgy, mint a hiperrealista, egy-egy nap eseményeit dokumentumszerûen konsrád leheli bûzös tatáló köznyelv lehetõségeit. Az AB-ART kiadónál jelent meg Haraszti Mária Pimpimpáré címû prózakötete, amely talán közérzetregény, talán nempáráját a város zetiségi önvizsgálat, talán lírai esszéregény. Haraszti ironikusan viszonyul a kisebbségi lét abszurditásaiszíved dobbanása indít hoz, múlt és jelen nála egymásban folytatódik, lezárhatatlan minõségek. Tavaly is folytatódott a Kalligram el pusztító rengéseket Kiadó sorozata, amely a Grendel-életmûvet jelenteti meg újra. A szabadság szomorúsága Grendel novelláit belesápad a nappalba a hold tartalmazza, a sorozat 11. köteteként. Míg Grendel néhány novellája titokzatos, s leginkább az amerikai megcseppen a felhõ mágikus realizmussal, fõként Borgessal hozhatók kapcsolatba, más elbeszélései inkább lélektaniak, s míg száraz szemekkel gyakran konkrét társadalmi-szociológiai környezetre reflektálnak. Balázs F. Attila Meztelen lovagok címû bámulod a gutaütött tájat. verseskötete olyan versnyelven szólal meg, amely legtöbbet a nyugatos verseszménynek köszönhet – de szürrealista, expresszionista elemekkel feldúsítva. A kifejezés szépségéért folytatott küzdelemben a világ jelenti a zavaró tényezõt, az eszményi tisztaság elérhetetlen távolságban, a fikció világában tárgyiasulhat csak. Gyõry Attila, a „szlovákiai magyar” irodalom fenegyereke, 2002-ben új regénnyel jelentkezett. A punk szubkultúrából induló szerzõ ötödik könyve Pozsonyban játszódik, multikulturális környezetben, fõszereplõi értelmiségiek, színészek, rende- ,,POZSONY-WIEN villamos vasút ligeti Állomás” zõk, írók. A sodró erejû szöveg központi témája a hûség – hûtlenség összecsapása, az élvezet és az etika témaköre, a drog és a hallucinációk világa. Kerékkutya címû könyvének hõsei végzetükbe rohannak, megállíthatatlan pusztulásuk a végzetdrámákra hasonlít. Csehy Zoltán A szöveg hermaphroditusi teste címmel jelentette meg tanulmányait a Kalligramnál. Írásainak központi motívuma test és írás kapcsolata, ó hogy utálok szonettet írni az ókori erotográfia és a különféle obszcenitásteóriák mentén gondolja végig az ógörög és a római, vatizennégy sor és száznegyven szótag lamint a reneszánsz irodalom történéseit. A XX. századot érintõ tanulmányaiban a homoerotikus minden bizonnyal pont ennyi fórt ad költészet világába nyerhetünk betekintést. Csehynek tavaly fordításkötete is megjelent, Sztratón elhíresült ha hagyod majd a formára bízni könyvét, a Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem mûvészete címû kötetét fordította magyarra. A fiatal irodalomtudósok antológiájáról, a Kor/ Szak/Határok címû Sambucus-kötetrõl (a Kalligram kiadásában) már volt szó. A könyvhétre egy másik bazi nagy szíved (írjuk melónak) antológia is megjelent, méghozzá a fiatal „szlovákiai magyar” prózaírók antológiája, a Pf. 2002. Az ABúgyis príma és rögtön egy sornyi ART gondozásában megjelent kötet egy új generációt vezet be a „szlovákiai magyar” irodalomba. vagy legyen kettõ még dauerolni Bár életkorát tekintve Daniel Levicky Archleb, azaz Archleb Dániel is az említett antológia szerzõi közé sem kell és felesleges a sósav tartozna, ott nem találkozhatunk nevével, viszont tavaly önálló kötettel jelent meg. Az Aua és Atua címû regény egy utópisztikus vad világban játszódik, amely az emberiség kihalásával ér véget. Fábián Nóra kávét ide állni hintaszékben elbeszélésfüzére, A nagyváros meséi idegen környezetbe, Londonba, az ott babysitterként, auröhögni csak a rímeltetésen pairként, pincérként dolgozó kelet-európai, harmadik világbeli lányok, fiúk közé vezeti el olvasóját. Méhogy mennyire unom ezt a strófát száros Ottó Poemateria címû kötete nemcsak a neoavantgárd költõt, hanem a performanszmûvészt is bemutatja, hiszen a könyv a szerzõ performanceainak, happeningjeinek képanyagát is tartalmazza megannyi szonett sok süket szót ád az akciók leírásával együtt. Rövid összefoglalómban nem térhettem ki minden kötetre, ez fizikai képtelenség is lenne. Az eddigiekmeg más versek na meg a prózák bõl is kitûnik, hogy Szlovákiában, a Felvidéken meglehetõsen élénk irodalmi élet zajlik. Bár 2002 rég véde ezt az utolsó sort most kivégzem get ért, az olvasás nem állhat meg, folytatódik...

MIZSER ATTILA

p.s.

VIII 2003. április Kertész Imre elsõ román fordítója aradi

Szellemi hídépítés

Mikor válik igazán népszerûvé az író? A válasz kézenfekvõ: amikor Nobel-díjat kap. Számottevõek az egyéb nemzeti és nemzetközi díjak, rangos kitüntetések is, de a Nobel-díj a legmagasabb mérce. És a nyomában születõ és felszaporodó fordítások a különbözõ népek nyelvén. Az írott szó mesterének igazi népszerûségét a teret-olvasót-kritikát hódító milliós példányszám jelenti. A nemzetközi visszhang gerjedõ-terjedõ gyûrûzése szellemi tükörként veti vissza a mû valós értékeit. A jelentõs hazai és külföldi szépirodalmi munkákat megjelentetõ bukaresti EST Kiadó (Editura Samuel Tastet) jól informált francia tulajdonosa gyorsan mozgott – legalábbis Kertész Imre esetében. Nem várta meg a Nobel-díj odaítélését, jóval elõtte fordítót keresett a Sorstalanság tolmácsolására. Választása a számára addig ismeretlen Georgeta Hajdura esett. Ebben nem annyira a fordítónõ keze alól kikerült alkotások mennyisége, inkább azok minõsége és a tolmácsolt írók téma- és stílusvilágának tág skálája nyomott a latban. És talán mozgalmas élete, közéleti és kulturális tapasztalatának színes sokrétûsége is. Georgeta-Delia Hajdu 1949. szeptember 18-én született Aradon. Anyja tisztviselõ, apja Ioan Goicea közjegyzõ, labdarúgó bíró, országos vívóbajnok és zeneszerzõ volt. Georgeta szülõvárosa 3-as számú líceumában érettségizett, IX-es diákként magyarul írt

Lapszámunk szerzõi

Anavi Ádám – 1909-ben született Tordán, költõ, színmûíró, 1928 óta publikál hazai lapokban, jelenleg Temesváron él. Elsõ verseskötete Hess, szegénység címmel 1944-ben jelent meg, a legutóbbi pedig 1999-ben A sanda mészáros szemével, avagy Napoleon poloskája címmel. Balogh József – 1931-ben született Bukarestben, újságíró, fordító, a Romániai Magyar Irók Szövetségének titkára. Elsõ verseskötete: Kék akasztófa (1965), a legutóbbi a Mosolygó versek (1989). Brauch Magda – 1937-ben született Temesváron, nyelvész, verselemzõ, sajtómunkatárs, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, az Anyanyelvápolók Magyarországi Szövetségének tagja, jelenleg Aradon él. Kötetei: Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról (társszerk., 1976), A nominális szerkesztésmód a magyar impresszionista szépirodalomban (1979), Magyarról magyarra (2001), Közös anyanyelvünkért (2003). Eszteró István – 1941-ben született Végváron, tanár, költõ, Temesváron él. Kötete: Üveges (versek, 1983), valamint a Lépcsõk antológia-sorozatban. Fülöp Lídia – 1925-ben született Bálincon (Temes megye), költõ, prózaíró, jelenleg Lugoson él, a Szombati Szabó István irodalmi kör elnöke, a Román Írószövetség tagja. Kötetei: Az én ibolyáim (versek, 1977), Hosszú úton (versek, 1979), Bega parti kavicsok (regény, 1999), Vég nélküli inasévek (regény, 1999), Titkok, karcolatok (2002). Király Zoltán – 1977-ben született Kolozsváron, költõ, mûfordító, a Fiatal Irók Szövetségének tagja. Lipcsey Márta – 1943-ban született Nagyváradon, nyugdíjas tanár, költõ. Kötetei: Csillagközi utazás (1997), Vertikális álomterek (1999), Virtuális világ (2000). Lovas Ildikó – 1967-ben született Szabadkán, az Üzenet fõszerkesztõje. Kötetei: Kalamáris (1994), A másik történet (1995), Meztelenül a történetben (2000), Via del Corso (2001) Nagy Koppány Zsolt – 1978-ban született Marosvásárhelyen, prózaíró, szerkesztõ, írásai hazai és magyarországi irodalmi lapokban jelennek meg. Kötete: Arról, hogy milyen nehéz (2000). Szép Mária – 1947-ben született Pankotán, költõ, jelenleg Aradon él, versei az Önarckép antológiában és irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Tüzes Bálint – 1951-ben született Nagyváradon, magyartanár, közíró, költõ, jelenleg a szülõvárosában él. Kötete: Életfaárnyék (2001).

elsõ cikke a Vörös Lobogóban jelent meg Ismerjük-e Aradot? címmel. Három esztendõn át (1967-1970) jogot hallgatott a kolozsvári egyetemen. Életének alakulására döntõen kihatott Hajdu Zoltán költõvel és festõmûvésszel

ENDRE KÁROLY

Terentius

Vígjáték három felvonásban. Történik Rómában, Kr.e. 165-ben (részlet) Harmadik felvonás. (Terentius lakásának verandája, melynek tornácoszlopait repkény futja be. A veranda elõtt szép kert terül el. Gabitolius és Isas a verandán ülnek. Terentiusra várnak.) Gabitolius: Milyen sokra vitte a rabszolgafiú. Isas: Bizony sokra. Egy Scipionak veje. Mindene meg van, mit szeme, szája kér! Gabitolius: És irodalmi nagyság. Isas: Mi meghalunk, õ meg soha. Gabitolius: Hát van ebben igazság?! Isas: Persze, hogy nincs. Elvégre nem nehéz, ahogy õ teszi. Gabitolius: Ugye, hogy nem nehéz? (közel hajol Isashoz) Mondd, hallottál róla már, miket fecsegnek újabban? Isas: Sokat fecsegnek. ... Gabitolius: Már milyen régóta pauzál. Nem tûnt fel néked?

Kulturális hírek Hiedelmek kora

A tudomány-hiedelem csata valójában eldõlt – olvasható a Korunkban. A felvilágosodás óta csupán erõltetett s fõként megjátszott kísérletek történtek a hiedelmek rehabilitálására. Valójában hiedelmek vannak, a hiedelemnek szerepe van az egyén és a társadalom életében. A hiedelemnek még sincs tekintélye, nincs fóruma, nincs fejedelme. A jelen válogatásba bekerült tanulmányok, írások nem vitatkoznak, nem ítélkeznek, nem szándékuk a leleplezés, a borzongató titkok feltárása. Elemeznek és értelmeznek. Egy, a közelmúltban megjelent kötet a hiedelmeket az õket legitimizáló textuális és biografikus kontextusba helyezte. Hasonló kísérletek olvashatók a Korunk jelen számában is.

Kolozsvári bemutatók

A kolozsvári magyar színház május 25-én 20 órakor mutatja be Samuel Beckett Játék címû darabját. Rendezõ Tompa Gábor, szereplõk Szilágyi Enikõ, Búza Tímea, Keresztes Sándor. Május 28-án 19 órakor pedig Silvius Purcãrete Rabelais címû színpadi víziója látható.

Nonstop Havel-felolvasás

Idén tizenkét ország cseh kulturális központja kapcsolódik be az irodalmi rendezvénybe, amelynek ötle-

kötött házassága. Lányuk, Katalin-Júlia sikeresen végezte el a Bukaresti Szépmûvészeti Egyetemet. Költõ férjének hosszas, egyre súlyosabb betegsége megnehezítette Georgeta életét, de kitartott férje mellett, akitõl rengeteget tanult. Mind a román, mind a magyar (fõvárosi és vidéki) sajtóban számos cikke, tanulmánya jelent meg az évek során. A Román Ortodox Egyház külügyi osztályán több éven át hasznosította nyelvtudását, ismereteit. 1992-1994 között a Szabad Európa Rádió Magyar Szerkesztõségében dolgozott, több kulturális intézményben közremûködött a szellemi hídépítés területén. Horn Gyula miniszterelnök hivatalos látogatásakor tolmács volt. Vonzotta a mûfordítás. Magyar és francia szerzõk mûveit ültette román nyelvre. Ezek zömében az Univers-kiadó égisze alatt láttak napvilágot: Hernádi Gyula Az erõd (1980), Szabó Dezsõ A kötél legendája (1984), Kosztolányi Dezsõ Esti Kornél (1986), Szentkuthy Miklós Bianca Lanza di Casalanza (1999)... Egy frankfurti pályázaton díjat nyert Jékely Zoltán novellájának fordításával. Régóta készül dédelgetett álmának megvalósítására. Meg akarja lepni a román olvasót Bánffy (Kisbán) Miklós háromkötetes erdélyi történeti trilógiájának román fordításával. Egy tekintélyes kiadó Márai Sándor regényeinek fordítását szorgalmazza. Georgeta Hajdu a napokban adta át a kiadónak a Sorstalanság román fordításának kéziratát (In afara destinului). Az EST kiadó a fõvárosi „Bookarest” könyvvásáron (május 21–25)szeretné bemutatni a közönségének Kertész Imre elsõ román fordítását. BALOGH JÓZSEF

Az Irodalmi Jelen áprilisi számát STEINHÜBEL ZOLTÁN aradi képzõmûvész munkáival illusztráltuk

Isas: Dehogynem, ma már majd mindenkinek. Sõt hangos vádak is érik Publiust. S mily nevetséges! Hogy erõlködik magát tisztára mosni... Isas: Scipio vén korára azt hiszem kiábrándult a vejébõl. Gabitolius: Hogyne, hiszen az utóbbi idõben valósággal rögeszméje az igazság keresése. A senatusban is olyan bolond és felforgató leleplezéseket tesz nyakra-fõre, hogy mindenki kikacagja. Isas: Persze, csak titokban. Hangosan helyesel mindenki neki. Gabitolius: Álljunk fel. Siessünk üdvözletére. Isas: Maradjunk csak nyugton, hiszen már ide is értek... Scipio: Üdv néktek dicsõ aedilisek! Gabitolius: Nini, Scipio és Laelius, észre sem vettünk. Köszöntünk elsõ férfiak! Isas: Elmerültünk a természet szépségeiben. Scipio: Van is ám ilyen tündéries helyen csodálni való. Fiam még nincs itt? Isas: Mi is reája várunk. Gabitolius: Hanem kegyeskedsz fenséges uram, Scipio, társaságunkba leereszkedni, s te is barátom Laelius örömmel töltjük tovább az idõt, míglen Terentius, a koszorús megjövend. Scipio: (gondolkozva a jelzõn) A koszorús... Isas: Egyben áldjuk a sorsot, hogy lehetünk olyan boldogok, hogy fenséged tegnapi hatásos beszédjéért személyesen mondjuk el gratulációnkat. Scipio: Eh, hagyjátok ezeket a gratulációkat. Gabitolius: Nem látod szívesen tán uram? Laelius: /gúnyosan/ Dehogynem látja. Ugye Scipio örülsz, ha dicsõítenek?

Scipio: Hogy örülök-e? Hát nem lát az ember aggkorában jobban és többet, bár szemei homályosulni kezdenek, mint azelõtt? Azt hiszitek, hogy Scipio nem veszi észre szemjátékaitokat? Szót emelni nem mertek, jól tudom. Miért? Mert pozícióm hatalmas, s érzitek, meg tudnám szörnyen torolni, ki ellenem szól. Azért hát kifelé mosolyogtok és helyeseltek... Gabitolius: Tévedsz uram. Mi nem szoktunk hazudni. Tõled ilyen példát tanultunk el. Scipio: Rólatok, ám mondjuk, elhiszem, ti mindig ragaszkodtatok hozzám, s elveimhez. Isas: A többivel meg ne törõdj uram. Scipio: A többivel. De mikor hazám ügye, mit fáradhatatlanul szolgálok a kezükön nyugszik... Gavitolius: (erõsen vizsgálva Scipio arcvonásait) És Terentius? Scipio: (bólint) Terentius. De lásd. Íme ismét egy világos példa. Miért hurcolják annyira ezt az embert. Ha igazak vádjaik, mért nem bizonyítják be. Mért fújják teli torokkal háta megett. Mért kell az, hogy én is meginogjak, s gyanút ápoljak minden ok nélkül, önkénytelen, mert a többi teszi ezt? ... Jól van... Nem bánom, legyen így, hogy Terentius lelke lángját ifjú tüzünkkel égette, nem bánom, mert legalább nem aludt ki parazsunk nyomtalanul. De Pippiustól rabolt. Egy egész máglyát s én elhiszem, mert a miénkhez is nyúlt. Mert vádak érik, s vád semmibõl nem fakadhat. Sokkal divatosabb itt nálunk a szemhunyás, az elhallgatás. Lelkiismeretem nyugtatom meg, ha elhozom Pippiust.

te hat évvel ezelõtt született Prágában, és kitalálói maguk is meglepõdtek a sikeren. A kassai rendezvény a Szlovák Rádió helyi szerkesztõségének társrendezésében zajlik május 28-án, várhatóan huszonnégy órán át. A nonstop, Havel-felolvasás a rádió Moyzes utcai nagystúdiójában lesz, ahonnan az esemény napján az idõnkénti élõ kapcsolások mellett beszélgetések is elhangzanak majd a jelentkezõkkel, illetve a helyi kultúra és közélet ismert személyiségeivel. A soknemzetiségû város lakói magyarul, ukránul, németül vagy más nyelven is felolvashatnak néhány percig az általuk kedvelt Havel-mûvekbõl. Bár a helyszínen lesznek könyvek, nem árt saját példánnyal érkezni. A szervezõk szerint a kritikus idõszak éjjel 2-6 óra közé tehetõ, az elõzõ években ilyenkor a helyszínen dolgozók is bekapcsolódnak az olvasásba. A rendhagyó rendezvényre Pozsonyban május 26–27-én kerül sor, mindkét szlovákiai városban fotók készülnek a felolvasókról. Ezek a levélbélyeg nagyságú fényképek egy nagy, közös plakátra kerülnek, és a Hviezdoslav téren, illetve a kassai fõutcán állítják ki õket. Konkrét idõpontot kérni azért is érdemes, mert a résztvevõk így jelezhetik a világ más pontjain élõ ismerõseiknek, mikor várható felbukkanásuk a világhálón. (Pozsonyi Új szó)

A Helikon idei 7. számának tartalmából: Egyed Emese Briszéisz, Vári Csaba Visszapillantás a 2002-es év erdélyi irodalmára, Lászlóffy Csaba Éteri halmazállapot, Gyulai Levente Pillanatok színe, Balázs Imre József Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetrõl, Pozsvai György Ködképek az elbeszélés láthatárán.

Tallózó

A Látó áprilisi számában verset közöl Nagy Attila, Lászlóffy Csaba, Balási András, Fazakas Attila, Gömöri György. Olvasható még, többek között Balázs Imre József írásának elsõ része, Kovács András Ferenc Jékely-szimfóniája, Gáll Ernõ Naplója.

Kosztolányi és az SMS

„Napok óta az jár a fejemben, hogy Kosztolányi – vagy ahogy a hozzá legközelebb állók szólították, Desiré bácsi – vajon milyen mobiltelefont vásárolna magának, hogyha ebben a hipertechnicizált korban élne (amely nekünk, mind fakóbb arcú utódoknak jutott osztályrészül). Ha a kék szemére gondolok, akkor meg merném kockáztatni, hogy Kosztolányi minden bizonnyal egy kék kijelzõs készüléket választana. A hosszú és sötét õszi alkonyokon, amikor SMS-t írna Karinthynak, hogy egy félóra múlva találkozzanak a szokott helyükön, ez a telefon halványkék fátyolt permetezne Desiré arcára” – írja Danyi Zoltán a Zentán szerkesztett zEtna virtuális irodalmi folyóiratban.

X. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Április 24-én megkezdõdött a X. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, s a holnap záruló eseményen 300 magyar író munkáival és mintegy 30 külföldi kiadó köteteivel találkozhatnak az érdeklõdõk. Görgey Gábor kulturális miniszter szerint, az elmúlt néhány évben „újra feltápászkodott” az eltûnni látszó könyves szakma, s a közönségnek újra kell a könyv. Az idei rendezvény díszvendége Mario Vargas Llosa perui író, s az eseményen kiemelt helyet kapott a francia irodalom.