No title

2 Kötõdések és vonzódások: a család és Itália

Gulácsy Lajos sorsát két mozzanat határozta meg elháríthatatlan végzetességgel: az a családi környezet, amelybe beleszületett, és az a környezet, amelyet maga választott és teremtett meg magának évrõl évre, újra meg újra: Itália. A családi környezet lényegében – noha kiterjedt rokonsága volt – az édesanyja személyében testesült meg, kettejük viszonya az anyai szeretet féltésének és zsarnokságának ambivalenciájában torzult olyanná, amely egy életre megfosztotta Gulácsyt a felnõttséggel járó önállóságtól. A védettség és az érzelmi függõség határozta meg ennek az örök kiskorúságnak a minõségét, aminek roppant konkrét gyakorlati velejárója is volt: a közös lakásban való együttélés a kényszerû összezártság minden terhével, súrlódásaival és kényelmetlenségével. Ha pszichologizálnánk, aligha hessenthetnénk el azt a gyanút, miszerint ennek az anyai köteléknek lett volna a fonákja Itália: az elszakadás, a felszabadultság lehetõsége és színhelye. Ha motiválhatta is az olaszországi utazásokat ez a körülmény, maga Itália Gulácsy számára sokkal több jelentést hordozott, sokkal gazdagabb élmények forrása volt, semhogy jelentõsége kimeríthetõ és megmagyarázható lenne egyetlen lélektani sablonnal. Mint majd látni fogjuk: Olaszország otthon volt, és nem ideig-óráig tartó menedék. Olaszország maga volt a Gulácsy-féle létezés legtökéletesebb megfelelõje. De hogy ezt megérthessük, ismernünk kell magát ezt a létezést, azaz Gulácsy életét adataiban, eseményeiben, vágyaiban, megvalósulási formáiban, azaz valamennyi rétegében. Gulácsy Lajos 1882. október 12-én született Budapesten. Az apja második, a Méray-Horváth Jolánnal kötött házasságából származó egyetlen gyermek volt, két féltestvérének, Sárának és Bertának a nevelésérõl Beregszászon élõ nagybátyjuk, Gulácsy Dezsõ gondoskodott (2., 3. kép). Gulácsy Lajos édesapja elsõ felesége haláláig Nagyberegben élt, ahol a Szernye-mocsár Lecsapolási Társaság mérnökeként dolgozott. Budapesten a MÁV-nál helyezkedett el mint napidíjas mérnök. Fizetésébõl a háromtagú család meglehetõsen szerényen élt. A Józsefvárosban laktak – 1902-ben még a József körút 74.-be címezte Gulácsy Lajos a szüleinek írott képeslapokat –, majd 1903ban a Rigó utca 14.-be, egy szoba-konyhás lakásba költöztek, ez lett Gulácsy végleges budapesti otthona. Gulácsy Lajos egy késõbbi visszaemlékezésében némi öniróniával és egy kicsit borongósan így idézi fel születésének körülményeit: „Az emberek fölemelték a zászlót, majd összegöngyölték, és könnyhullatással

© FEKETE SAS KIADÓ

11

borultak reá. Szomorú múlt borult az országra, melynek tagjává lettem megszületésem elvitázhatatlan ténye által. Ennek a szomorú országnak fõvárosában láttam meg a napvilágot 1882 év october 12. napján. Csecsemõkoromban nem jósoltak semmi jót, és fennmaradásomhoz nem fûztek sok reményt. Koraszülött voltam, s meleg tányérok közé helyezték zsarátpíros igénytelen testemet, s ott éltem le azt az idõt, mely a féleszmélettõl az igazi élethez vezet. – Mintha a másoknak oly pazarló élet nekem megtagadta volna a legszükségesebb életfeltételt, és egy mesterkedés sikerétõl tette függõvé silány kis elsõ rúgkapálásaimat is. – Utolsó és egyetlen gyermeke lévén szüleimnek, megmaradásomhoz erõsen ragaszkodtak. Így a természettel meggyõzte a harcot a túlságos gondosság, és én életben maradtam (vagyis: a fél életbõl átevickéltem a valóságos, minden meleg tányérok pártfogása nélkül való életbe). A nagyváros zaja, a füstös levegõ, hatalmas háztömbök, melyek anyám szeretõ ölében megzavarták elsõ édes örömeimet, bemutatták az élet tágas keretét, melyben még sok-sok idõ múlva fogom bizonytalan elsõ lépéseimet megtenni. Kis kocsimban gondozó dadám gyakran sétáltatott a kis téren, hol a vas szökõkút szórta a vizet, melyen a napsugár milliárd színt játszott. Elsõ kép, mely megmaradt elõttem, s még most is élénken rajzolódik elém. – A város egyetlen Boulevard-ján laktunk, s a tér ezt ölelte át, hol sok kedves vidám elõdöm, kis fiúcskák, drága leánykák élénk piros és kék ruhácskáikban játszadoztak. Én csörgõmet szorongattam kezemben, és a szökõkút színes vízsugarai fölé nyújtottam sóvárogva rövid karjaimat, s csak akkor néztem másfelé, mikor egy-egy hangosabb zaj és elsuhanó magas velocipéd az õ tarka sapkás fura tulajdonosával el nem térítette kíváncsi szemeimet. Az elsõ hang, amit számon kiejtettem, az ószeres kiáltása volt, mely nekem nagyon tetszett valószínûleg. „Handle.” Csak azután mondtam a „mama” szót is. (Ilyen kis gonosz voltam.) Sokáig nem akartam az emlõtõl megválni, s végre anyám falura vitt, hol keresztanyám vett gondozás alá, s a Miatyánkra is nagynehezen megtanított.” Gulácsy iskolai tanulmányai is a Józsefvároshoz fûzõdnek. Az egykori Zerge utcai ún. fõreáliskolába járt, de mivel nem volt jó tanuló, nem járta végig a nyolc osztályt. Iskolai kudarcaiért jócskán kárpótolta az a megtiszteltetés, hogy már tizenhét éves korában kiállításra fogadta el a Mûcsarnok A szerénység laka címû festményét. Germanus Gyula, aki osztálytársa volt, és egy életre szívébe zárta a gyengéd lelkületû Gulácsyt, egy érdekes epizódot jegyzett föl ezekrõl az idõkrõl, megörökítve benne ezt a sorsdöntõ eseményt is: „Jómagam egy nyurga, sápadt arcú diáktársammal, aki homlokára hulló hajfürtjeit hosszú, szinte nõiesen finoman ívelt ujjaival simította el, tétován álltam meg dr. Kopp Lajos, a matematika tanárának szobája elõtt. Mindketten bukásra álltunk algebrából, és most egy kis jóakaratra akartuk kérni tanárunkat. Hosszas habozás után egymás után halkan beléptünk, és

© FEKETE SAS KIADÓ

12

© FEKETE SAS KIADÓ 2. Gulácsy Lajos és édesapja az 1900-as évek elején

3. Gulácsy Lajos és édesanyja az 1900-as évek elején

szepegve álltunk meg a szigor jelképe elõtt. – Mit akartok? – kiáltott ránk dr. Kopp. Én elnémultam, de osztálytársam: Gulácsy Lajos dadogva kezdett beszélni: – Tanár úr kérem – mondta –, én bukásra állok – és rám nézett, mint bajtársára. – Nos? – hangzott a szigorú kérdés. – De én – folytatta Gulácsy és homlokára hullott hajtincseit ismét remegõ kézzel simította vissza – én kérem nem akarok megbukni. – Miért nem tanulsz? – rivallt rá a tanár. – Én, kérem – folytatta, és sápadt arcát fanyar mosoly világította meg –, én, kérem beadtam a Mûcsarnok tárlatára, beadtam egy festményt. A szerénység laka a címe, kérem. – És? – kérdezte már szelídebben. – Kérem, tanár úr, elfogadta a zsûri, kérem, elfogadta. És kiállították a Mûcsarnok ötödik termében, kérem. – Úgy? – hangzott most el a merev ajkakról. – Hát jó. Ezegyszer átmentek, de tanuljatok! – Köszönöm – rebegtem boldogan, hiszen az »átmentek« többes száma rám is vonatkozott, aki ugyan se rajzolni, se festeni nem tudtam, de ezt a kegyet Gulácsy Lajos V. osztályú tanuló páratlan sikerének köszönhettem.” A sikeren felbuzdulva, és immár a hajlamait követve Gulácsy 1900-ban beiratkozott a Mintarajziskolába. Balló Ede és Lóránfi Antal volt a mestere, de a merev oktatási módszerek, a sematikus 13

© FEKETE SAS KIADÓ 4. Gulácsy Lajos a Mintarajziskolában növendéktársai és a modell társaságában, 1900. Gulácsy a kép bal szélén áll, könyvvel a kezében

követelmények számonkérése hamar szembeállította tanáraival, és így egy év sem telt bele, hogy ott kellett hagynia az iskolát. Szabad szellemû felfogása miatt igen gyorsan kisodródott az intézményesített mûvészi képzés akadémikus keretei közül. A beilleszkedésre való képtelenség és a konvenciók elutasítása egyébként is már kisiskolás korától meghatározta a viselkedését, mint ahogyan ezt harminc év távlatából õ maga megfogalmazta: „Kis különc voltam már ekkor is, nem tartottam társaim szokásait rám nézve kötelezõnek, s már csak azért is hanyag voltam, hogy megmutassam, hogy a demokratikus korszak küszöbén valami megmaradt bennem a múltból.” Természetes hát, ha Balló Ede mûvészeti útmutatásait nem tudta és nem is akarhatta követni, noha késõbb tárgyilagos tisztelettel emlékezett meg róla: „Tagadhatatlan azonban az a tény, hogy gyakorlati értéke megbecsülhetetlen a szeretetreméltó s igazán nobilis mûvészember tanácsainak. – Szigorúan komoly vezetése alatt a kissé intelligencia és elõkészültség nélküli kollégák is legalább a dekoratív felfogást és a jó festést megtanulták.” 14

Õ azonban saját invencióra hagyatkozva folytatta a festést, egyelõre a rokonainál, Bereg megyében. Itt készült 1900-ban az Erzsikének dedikált kisméretû olajkép, melynek esti hangulatot idézõ sötét tónusai közül egy nekünk háttal álló nagy kalapos férfi alakja bontakozik ki, amint az ezüstös fényben csillogó templomtoronnyal szemközti fatörzshöz támaszkodik (Éjszaka). A „karrierje” miatt híres Dombvidéket még reprodukcióból sem ismerjük. Ez volt az a kép, amelyet Gulácsy 5. Hegyvidéki táj, 1890 adományaként a Szépmûvészeti Múzeum kiállított, és amelyet több korabeli lap képzõmûvészeti rovata 1901 decemberében az „érdekesebb mûvek” között emlegetett. Egyébként 1901-ben Gulácsy már négy festménnyel szerepelt a Nemzeti Szalonban, közöttük a korábbi mûvekkel rokon hangulatot idézõ Reggellel, melynek tárgya ugyancsak a fák, dombok, mezõk kicsit romantikus környezetében mélázó emberi figura (6. kép). Az önképzésre hagyatkozó festõ azonban, úgy látszik, még sincs minden szakmai tanács és buzdítás híján. Ahogyan egy visszaemlékezése tanúsítja, Székely Bertalanban találta meg azt a tanítót és példaképet, aki – ha stilárisan nem is hatott rá – pártfogói szeretetével irányította és bátorította munkájában. „Kedves mesteremre, Székely Bertalanra, örökké csak a szeretet és hála érzésével gondolok vissza” – írta a Kedves tanulóévekben, majd így folytatta: „1902-ben, mielõtt elsõ olaszországi tanulmányutamat tettem, minden különösebb támogatás és államsegély nélkül, az akkor Wlassich Gyula közoktatási miniszter úr által ösztöndíjra ajánlott munkámat, a Dombvidéket állítottam ki, melyet Székely Bertalan utasításai után sikeresen tudtam hosszú tanulmányok nyomán befejezni, s mely munkám bevezetõ vonásait a Nagymester keze sietett lelkes szeretetével és lionardói tanácsaival a megoldás tökéletességének révébe juttatni.

© FEKETE SAS KIADÓ

15

© FEKETE SAS KIADÓ

6. Reggel, 1901

Ugyanakkor dicséri meg Hugo Victor inspirálta Gwinplaine címû kicsiny kompozíciómat, és nem kisebb mûvésszel, mint Meissonier-vel hozza nevemet vonatkozásba. A mester ugyanakkor mondja a következõ szavakat, melyek sorsomat végleg eldöntik, és biztosítják számomra a legszebb eredményeket, mit csak egy kutató elme elérhet: »Egyetlen hivatalosan beiktatott növendékem sem nyújtott annyi gyönyörûséget, kedves fiam, mint maga, hogy pár pillanatra megmutatta ezt a kis képecskét«, majd a felhõkre mutat, és a hátterére a kicsiny képecskének 16

ezt az elfelejthetetlen pár szót ejti ki Nagymesterünk megszentelt ajka: »Itt a genie csillan meg.«” (7. kép). A hivatalos fórumokon való szereplés, a legelsõ mûveket már regisztráló sajtó figyelme, az oly nagy tekintélynek örvendõ Székely Bertalan önbizalmat tápláló elismerése a rendhagyó pályakezdés mindmegannyi reményteljes távlatot megcsillantó mozzanata. Mégis, Gulácsy elvágyódik Pestrõl, sõt úgy látszik, nem is ismer más alternatívát, mint hogy Itáliában tanulmányozza a mûvészeteket, és még húszéves sincs, amikor vágyait szilárd eltökéltséggel valóra váltva 1902 januárjában Rómába utazik. Hogy választása a mûvészi öneszmélés tapogatódzó stádiumában igazi tájékozódás, összehasonlítás híján, azaz még személyes ismeretek hiányában miért éppen Rómára esett, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy ez a döntés sorsszerûnek bizonyult, és életre szóló érvényességgel beigazolódott. Gulácsy elsõ ízben csaknem egy fél évet töltött Rómában – Farkas Bélának egy 1902. június 23-án kelt, Budapestre címzett levelezõlapjából tudjuk, hogy mikor tért vissza onnan (aki éppen ebbõl az alkalomból üdvözli rokoni szeretettel) –, de az év végén újra útra kelt, és csak 1903 tavaszán jött haza ismét. 1903 decemberétõl 1904 májusáig ismét Itáliában tartózkodott, ezúttal Firenzében, és ez az útja csak még jobban megerõsítette és elmélyítette olaszországi benyomásait – egyáltalán: a természeti és a mûvészi széprõl szerzett elementáris élményét. 1904 novemberében már újra Rómában van, ahonnan valószínûleg édesapja betegsége, majd halála miatt kénytelen 1905 januárjában visszatérni. Csak egyszer lesz „hûtlen” Itáliához egy másik külföldi út kedvéért: 1906-ban, amikor Párizsba látogat, de 1907-tõl ismét összefüggõ sorozatot alkotnak az olaszországi idõzések. Csaknem évente tölt néhány hónapot Itáliában: mégpedig 1907-ben Comóban, 1908ban Bellagióban, 1909-ben Veronában, Velencében, Chioggiában és minden valószínûség szerint Comóban és Padovában, 1910-ben Genovában, Bresciában, Nerviben, 1911-ben újra a különösképpen megkedvelt Comóban, majd Cadenabbiában, 1913-ban Padovában s utoljára, 1914–1915-ben Velencében – legalábbis amennyire rekonstruálni tudjuk a legfontosabb állomáshelyeket. Mindezek ismeretében aligha túlzás azt mondani: Gulácsy mûvészete nem létezne Itália nélkül, legalább annyira nem, mint amennyire Gauguiné nem született volna meg a déltengeri szigetek vagy Csontváry Kosztka Tivadaré a Közel-Kelet nélkül. Igaz, Gulácsy két pályatársával ellentétben nem valamiféle új mítoszt sugalló nagy motívumot keresett, semmi esetre sem olyasmit, amibõl programszerûen egy új totális világképet bonthatott volna ki vagy teremthetett volna újra. Õ Itáliában „díszletet” talált az álmaihoz, pontosabban: hiteles közeget a valósággá transzponálható álmokhoz.

© FEKETE SAS KIADÓ

17

© FEKETE SAS KIADÓ

7. Gwynplaine, 1903

18

© FEKETE SAS KIADÓ

8. Josiane és Gwynplaine, 1903

19

© FEKETE SAS KIADÓ

9. Kisváros, 1903

20

© FEKETE SAS KIADÓ 10. A mûvész áhítata, 1902

Hiszen Itália földje, múltja, természeti szépsége, mûvészete semmiben sem állt ellen annak, ami Gulácsy számára az élet volt: valósággal ösvényeket teregetett széjjel a „lába alᔠábrándos lelkének, költõi képzeletének barangolásaihoz. Pályatársaihoz hasonlóan õ is a technikai civilizációtól még jórészt érintetlen világ és a természetet eredendõ és valódi környezetként megélõ emberi lét után vágyódott, csakhogy a választott édent – úgy hiszem – egyszerûbben és közvetlenebbül, jóllehet naivabban és kevésbé nagyravágyóan élte meg náluk. Itália sohasem a nagy motívum, hanem „csak” az az ábránd a számára, amely köznapi értelemben és az önmegvalósítás szintjén egyaránt életforma. 1902-ben, elsõ elragadtatásában festette Rómában A mûvész áhítatát, ezt a Róma környéki táj szemlélésében valósággal felolvadó figurát, aki a Reggel vagy az Erzsikének dedikált kép hasonlóan mélázó alakja után megtalálta végre a meditáció igazi tárgyát, a gyönyörködés kiapadhatatlan forrását. Õ maga így vall errõl: „Ha lelkem ösvényén visszatérek tanulmányutam azon idejére, mit Olaszországban töltöttem, a legkedvesebb emlékek és képek tünedeznek fel elõttem, mint egy kellemes álom fátyolszövete, úgy vonulnak el lelki szemeim elõtt. A kedves és 21

feledhetetlen benyomások rajként vonulnak el elõttem. A legintimebb emlékeket jegyezgetem le, mint örök és változatlan gyönyörét egy vágyaktól telt léleknek. Imádságaim ezek.” Az elfogódottság még a szent áhítatból fakad, az Itáliával való elsõ találkozás megrendülését idézi. A Tûnõdés címû írása azonban már Itália-élményének belsõ indítékaiból is elárul valamit: saját különcségének és kivételességének tudatát és vállalhatóságát. Ez a felismerés és önbizalom minden bizonnyal az olasz föld ajándéka, ami Itáliát nem pusztán a csodálatos emlékek álomszövedékébe vonja, hanem olyan környezetté avatja, amely ekvivalens Gulácsy létezésével. Annyi hiú bájjal, büszkeséggel és lefegyverzõ hittel tud errõl beszélni a festõ, hogy érdemes egy kicsit hosszasabban idézni õt: „1902. december 3. Délután 2 órakor egy különös öltözetû fiatalember szállt le az anconai vonalat befutó vasúti kocsiból a római pályaudvaron. Fején egy 1830 körül divatos cilinder, testén sötét télikabát, melyre még egy zöld havelock volt fölcsapva, lábszárán francia forradalombeli, térdig érõ gamásni, kopott színû ugyan, de elárulta, hogy viselõje nagy súlyt helyez az elõkelõ és bizarr megjelenésre. Egy amerikai vágású cipõ egészítette ki a ruházatot, melyen három század divatja futott keresztül. Flaubert vagy Balzac tolla bizonyára jobban tudná jellemezni e furcsa figurát. A Bovaryné szerzõje bizonyára az úton rátapadt szürkés porréteg és borotválatlan sápadt arc dekoratív rajzában és túlságosan bizarr megjelenésében látna meglepõt. A Grandet Eugénie örök életû mestere bár meglátná a különös sziluettet, mely a délutáni naptól megvilágított Via Nazionalén mint egy rejtélyes kérdõjel, egy furcsa és kihívó jelenség tûnik föl, nem a külsõségben látna megjegyeznivalót: a sápadt arc, mely hasonlatos Louis David aszimmetrikus vonásaihoz, a szemek élénk csillanásával együtt valóban olyan jelenség, mely a nagy regényíró fantáziáját élénken foglalkoztatta volna. S valóban, ez a fiatalember nem azok közül való, kik az élet nagy forgatagában a buborék szerepére vállalkoznak, kikerülnek minden nagyobb zökkenést, s csak a vásári külsõségek árján úszva vergõdnek rövid ideig, hogy elmerüljenek a semmibe. Az élet az egyéniségek kiválogatására van szánva. A nagy rosta csak nagy szemeket õriz meg, a középszerûek éppen úgy átsiklanak rajta, mint a silányak. A semmi és a középszerûség alig különbözik egymástól. A jelent és jövõt csináló életben csak azok számítanak, akik mások nézeteitõl elszigetelten, taposatlan talajra lépve, új utakon törtetnek elõre; akik a divat, rövid életû kis harcok, apró villanások fénytelen dicsõségétõl nem részegülnek meg. Büszkén és emelt fõvel haladnak céljuk felé. A fiatalember, aki ilyen gondolatok közt haladt a Via Nazionalén, bár fáradt és az úttól egészen megviselt volt, gyalog vitte csomagját egészen a Via dei Coronariig. Annak egyik háza elõtt a kopogtatóval kettõt ütött a kapura. Az ablak megnyílt, és Signora Aloisa kinézve az ablakon mindjárt tudta, hogy új albér-

© FEKETE SAS KIADÓ

22

lõje érkezett meg, kinyitotta a drótkordont, megrántva a kaput. Olasz szokás szerint. Signor Luigi elfoglalta római lakását. Ez a Signor Luigi én voltam.” Az itáliai utazás családi döntés eredménye, és nyilvánvalóan nem csekély anyagi erõfeszítéssel járt. A szülõk támogatják fiuk ambícióját, bár az anya tele van aggodalommal, leveleiben hol tanácsokkal, hol szemrehányásokkal árasztja el fiát, és az utazás feletti örömébe idõnként keserûség is vegyül, amiért oly hosszú ideig nélkülöznie kell a féltõn szeretett Lajoska társaságát. Ez a helyzet késztethette Gulácsyt az alábbi mentegetõdzõ sorokra, melyeket már elsõ útja során, 1902. február 15-én, Rómában papírra vetett: „Bocsáss meg nékem! Nem tehettem másként. Az általatok küldött pénz nekem teljesen elég; itt a lakás és az élet olcsó, össze sem lehet hasonlítani a pes11. Önarckép, 1903–1904 tivel.” Április 2-án pedig ezt írja: „Esti rajzra e hóban járok. Azért is szeretnék itt maradni, mert május végéig van elõadás az iskolában.” Egy valamivel korábbi, március 19-i lapon is igyekszik informálni és megnyugtatni az izgatott szülõket: „Kedves jó Anyám! Sietek becses soraidra mielõbb válaszolni. A küldött 5 frtot megkaptam, a tészták nagyon jók, kivált a vajas és a porlós, de dacára annak, többet nem kérek, mivel nagyon megvámolják. Miattam ne aggódjatok, e hónapban egész jól kijövök.” De természetesen az édesanya aggódik. 1903. december 31-én ezt írja – ezúttal Firenzében tartózkodó – fiának: „...kaptál-e már házi ebédet? Keress, ha a lakásba nem adnak, a kocsmai koszt el fog gyengíteni.” 1904. február 1-jén az apja ragad tollat, és ezeket a sorokat küldi a festésbe teljesen belefeledkezett Lajkónak: „Már nem gyõzi mama leveled várni, már sürgönyözni készül, azért azonnal írjál egy kimerítõ levelet; hogy vagy?, mit iszol és eszel?, a ruhákat?, a lakás ára, a festés?, a túlórák ára? Csókol ezerszer: Apád.”

© FEKETE SAS KIADÓ

23