vizsgálat alá. Pulsusa a kimerültségtől gyors, mint a kiskutyáé, szeme veres, bal szemével mit se lát, be van neki csepegtetve. Summa cum laudét csinál a vizsgálaton, kapja az Untauglich-t. De akkor már inkább nézem a tiszteket, mert belőlük a kórházban bőven akad, mint Rőzernénél a hadmentes férfiak. Egyedül Jászy doktor, a plasticus keltett bennem érdeklődést, szép ember, igen tiszta, ápolt, és nőkhöz értő tekintettel bír. Úgy látom, más is érdeklődve hallgatja szavait. Valami buta gondolat súgja, hogy ő nem ismerkedési céllal jár ide, hanem csak magát mutogatja. Mert urning. Szégyelli az ember, hogy ezt gondolja egy collegáról, de manap előfordul az ilyesmi. A tisztek viszont, ki sebesült is, igen férfias. S én mindaddig járok is, míg egy nap Kern-nénak az előadását meg nem hallgatjuk, ki ide van hívva. Vagy csak magától jön, mindegy is. Mert a „Nő s a háború” nevezetű előadást tartja meg, s ide is adja ő a brossúráját. Én azon oly annyira felmérgesedek, hogy inkább nem megyek el többé e szalónba. Mert ő oly anti-modernista gondolatokkal fertőzi ottan a nőket s azt a pár férfit, hogy eggyenlőség nő s férfi közt a természet adta különbségek miatt sem lehet, s hogy a nő karja gyenge, lába kicsi, hogy ő a háborúban részt vegyen. S csak kell nézni, hogy ez az ultra-montán Kern-né maga mily magas polcra jutott, tisztségbe s minden, s akkor ő mégis enmaga ellen propagál, hisz ő majdhogynem egy diplomata, ki útazik, s úgy dolgozik s műveli hivatását. S hogy a politikában nincs mit keresni a nőnek, ki csak impressionista, szenvedélye vezérli, izgékony s igazságtalan. S hogy az eggyenrangúságra való törekvést maga a nő ítéli el. S kezdi mondani, hogy a nő csontozatában kevesebb a calcium, izomrostja gyöngébb, s hogy a gyári munka mily tetemesen károsítja a női egészséget, mely ólom, phosphor gőzétől romlik, s megfelelő izommunkát sem képes teljesítni. Ha mód lett volna odakiábálni, hogy tán a férfit nem pusztítja az ólom s a gyufagyár! S hogy e feminista nők csak a fajt betegítik képzelgésükkel, hogy eggyenrangúnak mondják magukat a férfival. Az ilyesmire mondják a Kőrben, hogy ultra-montán. Valami olyasmi az, hogy politikailag avult. Kern-nének a legfőbb bűne, hogy mint a legmagasabb állásba jutott nők, kiknek hangját mindenki meghallgatja, ontja a legmérgezőbb eszméket. Én nem azért szakítottam a családommal, s vállaltam ily önálló életet, hogy én Kern-nénak az eszméit meghallgassam. Ha ily gondolatok vannak Rőznernénél, akkor mostan mit menjek én oda, kérdem. Férfi is kevés, eszme is gyönge. Nekem magamnak kell mindenben el igazodni, s nem mások után futni. A csókot pedig meg kell várni. Nem lehet azt úgy hajszolni, s az élettől akaratlagosan kikönyörögni.
Pedig megtaláltam én a magam halálos szerelmét, a chirurgiát. S akkor mégis. Milyen időben. Golyóidőben. Ugyanis a sebészetre való mesterséges rátalálásom fordította meg hányódásomat, mely az orvos egyetemi tanulmányaimat végig kísérgette. Ha sorra vizsgálnám az egyetemi prezencíveket, napvilágra jönne, hogy épen mostan, a tanulmányok legközepén, mikor mások elvesztik kedvük a folytatástól, akkor kezdek el jobban egyetemet látogatni, s későbbecskén visszamenőleg pótlani a hiányzó tudásomat. Holott majdhogynem az egész tanulás félbe lett szakítva. Az első, apám szerint csak épen főpróbának tekinthető fürdőidényünket, mikor is ő elégedetten hátradűlve felolvasta a trónörökös pár fürdői látogatását, egy hónap múlva megszakítják a nagy veres plakátok az általános mozgósítás hírével. A fürdő két-három napig a nagy hír után úgy pezseg, mint egy főváros, majd röviddel ezután kiürül. Apám ijedten próbál visszatartani engem, mikor pedig nekem le kell jelentkezni az egyetemen, de én oly nyugodtan utazok fel Kolozsvárra, mint aki már nem rendelkezik a sorsa felett. Apám váltig állítja, hogy ő majd hadmentességet szerez nekem. Most történik előbbször, hogy apámat aggódni látom, s félni, miben egészen összemegy, s szürke lessz, erejét vesztett. Nagyon csodálkozok, az a nagy dölyfös ember hová lett. Mikor velem akar feljönni, mondom neki, hogy én már felnőttkorú vagyok a törvény előtt, s magam ügyeit kezemben tartom. Nagyon komolyan mondom. A vonaton hatalmas tömeg utazik, milyet még sose láttam. A hadiállapotra tekintettel az egyetemi tanulmányok gyorsított eljárással folynak le az őszön, jelenti be rector úr, s kinek utolsó évét kell még kijárnia, bevonul, s vizsgáit kedvezményesen fogja letenni a harctérről visszatérve, s kiküldetési helyén megszakítva feladatát vizsgázik. Azaz az utolsó éves medikus hallgatók főképen segédorvosi beosztással indulnak hadba. Kinek két éve maradott hátra, mint énnekem is, előbbre hozott vizsgákat
254
255
Sebészet
tehet úgyszintén, bár egy év múlva, mire az utolsó évesek diplomáznak, s orvostudori szigorlatuk teszik, már rég békében dolgozik minden orvos a monarchiában. Az egyetemi tanév minden ceremónia nélkül nyílik meg, minthogy háború van immár másfél hónapja, s az első évre beíratkozottak száma több mint egy negyedére csökken le a korábbiaknak. Állítólagosan olyanná lett az egyetem, mint régen, megnyílása idején, mikor semmi társadalmi bizodalom nem volt a vidéki egyetemhez, alig jöttek, s nők sem lettek beeresztve. Az ötödista ifjak mind sorozva lettek, a nőket pedig egyáltalában nem is engedik ki otthonról. Az egyetem főképpen tudományos előadások tartásával igyekezik a hadba indulókat felkészítni, az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében egymást érik az előadások a hadi orvosi ellátás, első segélynyújtás, kötözési módok témájában. Miután lejelentkezek az egyetemen, még bő hónapom marad az egyetemi év nyitásáig. Haza nem kívánkozok. A város tele hadba induló katonák zsivajával, kik lelkesen vitatkoznak és masíroznak, éltetik a háborút, kántálják a „Ferencz József azt üzente”, meg a „Vesszen Szerbia. Orgyilkosok országa!”, „Indulunk Belgrádnak, szerbnek és orosznak!”, éltetik a királyt, gyalázzák a szerb kutyát. Vonulnak nemzeti szín lobogóval, fújják a Nemzeti dalt meg a Marseillaise-t, a kávéházak hajnalig nyitva állnak. Milyen szép, hogy éjjel is él a város, mintha csak nappal volna! Akkor ez is tud igazi nagyváros lenni, csak akarni kell. Meg a háború kell hozzá. Estére belesodródok én is az ilyesmi lelkesült ünneplésbe, hogyne, aztán a tömegben kezdek mind jobban kimelegedni, dalolni, lobogót kapok, s viszem, s hírdetem fennen a háborút. Csodálatos, az ember hogy át tud villamozódni a tömegben! Az Európa kávéházba két óránkint felolvassák a király „Népeimhez!” írott beszédét, s utána énekelni kezdjük a himnuszt. Este még csak kávéház s nagy beszédek, hogy mi igaz ügyben küzdünk, aztán a bor, a bor meg a bor. S akkor kezdik mondani a fegyvereket, hogy ki milyet vásárol magának s hol, s mekkora készlet tölténnyel kell szerelkezni a népfölkelőnek. Az árak biza az égbe szöknek. Még ha részeg is vagyok már az örömtől, de azért a fegyver az nekem egyet jelent: hogy apám fogja a puskáját, s egy fejlett élő szervezetre, állatra lő vele. De ahogy az éjszaka mámorába belésodródok, kezdek én is álmodozni a bevonulásról. Hisz én orvostanoncként vonulhatnék, első kötést nyújtónak, netán szanitécnak, nekem nem kell fogni a fegyvert, s ölni. Holott nekem az önkéntesség legkorább csak jövőre kezdődik. De addig késő lessz, hová menjek. Megverjük a szerbet, s kész.
Egész éjszaka nyitva a boltok, ilyet még soh’se láttunk. A bevonuló népfölkelők vásárolják a felszerelést, ruhát, lámpásokat, késeket, kulacsot, dohányt, tartósabb élelmiszereket, gyógyeszközt, tűt, cérnát. Az értelmesebb gyógytárak is nyitva. De azért az ilyesmi nem lett eléggé megszervezve. Dühösen érkeznek a kávéházba a bevonulók, hogy se egy töltény, se egy megfelelő táska vagy jó erős bakkancsok, de már Mannlicher vagy legalább Browning se kapható sehol a városba, mind fel lett vásárolva. Csak a vadászfegyver, az maradt, a zsidó azt ajánlgatja a háborúba indulónak. Mire mondják neki, hogy nem nyúlra kell célozni, hanem szerbre, olyat adjon. Még tőrt s kést árulnak, az még akad. Na de én ilyesmi boltba be nem teszem a lábom, az már biztos. Persze nem mondom, világ pénzéért, mikor mindenki úgy szalad, hogy a hazát védje. Mert ez nem való, nem férfiú viselkedés, tudom én, mind így gondolkozik. Egy forrongó ünnep az egész város ezen az éjjel, egy fehér éjszaka, mindenki fenn van, vásárol, kávéházba megy, utcán vonul, dalol, ölelkezik, csókolódzik, búcsúzik. Ennyi csókolódzó párt még soha nem látott az ember. Semmi szégyen nincsen már. Nem mondom, hogy énnekem nem volna kedvem ölelkezni. A pósta is nyitva, távirda. Örömmámorban bemegyek, már éjfél is elmúlt. Apámnak címzem táviratom: „Bevonulok önkéntesnek. Stop. Pénzt küldjetek felszerelésre. Stop.” Aztán még hozzáírom. „Sok pénzt. Meg a tankönyveim.” Én is, mint az utolsó éves évfolyamok, a harctérről készülök majd, s megjelenek a vizsgálatokon. Legfennebb ha nem tudok vizsgázni, majd jövőre békeidőben. Az embert mikor a hazafiság eltölti, mindjárt jobban tanul s dolgozik. Én már a hadseregben is orvos mellett dolgozhatok, s tanulok. Apám megérkezik másnap estére. Elébb a szállásadónémnál keres, aztán a főtér kávéházaiban s az utcán nézgel, kezdi végigjárni az ismert vendéglőket s kávéházakat, s mondják neki, hogy én a New-York-ban szokok, a Nyehóban, ahogy mondjuk, mert ott a Kőr. De most a Kőr nincs, szét van még széledve, csak a jövő hétre várjuk. Átjön az Európába a főtéren, s ott megkap. Az ember ilyenkor nem megy kis helyre, ha ily boldogság van. Az Európa jó drága, sebaj, ünnep van. Örömmel ölel, s üdvözöl, ahogy sose szokott, szorít magához, mintha meghaltam volna, s most fel vagyok támadva. Jó legalább, hogy háború van, az emberek ölelik egymást, azok is, kik gyűlölködnek. Apám szépen szól, hogy ismerőseimtől elnézést kérjek, s üljünk be egy másik restaurációba egy szepáréba, mert beszéde van velem. Édesanya is feljött, jelenti. Vár a szállóban a hírrel, hogy meglettem-e. Két órája szaladgál s üldöz. Nem tudtak kocsit fogni, minden a feje tetején, vo-
256
257
nattal kellett feljönni. Apám karon fog, s vezet be a szepáréba. Csukjuk be az ajtót, s kezemet fogja az asztal felett, símogatja. Nézem, mintha nem is az én apám volna. Mosolyog, nem tudja, hol kezdje. Hirtelen arra gondolok, hogy édesanyát elveszítettük, ezért ilyen kedves. De hisz elébb mondta, hogy ő is fel van jőve. S mind nem kezdi, nem kezdi, hogy miért jött. Tudom ám, hogy a bevonulás végett. Hogy ő milyen boldog, hogy ilyen férfit nevelt, ki indul verekedni a hazájáért, s hogy büszke rám, akarja mondani. Hogy mind ez idáig nem hitt nekem, hogy én milyen bátor vagyok, de innét máshogy lessz! Mert én is gondoltam, mikor így döntöttem, hogy akkor mostan apám mily boldoggá tétetik ez által. Azaz dehogy magam döntöttem, hideg gondolkozással, a magam feje szerint, csak vitt a vér, a nagy közös vér, az éjszaka, a mámor, az öröm, az elszántság, mind a másoké, mely átragadott, mert nekem előbbször is félsz lapul a véremben, tudom, én gyáva vagyok, apám is mindég mondja. De azért gondoltam én is, hogy apám milyen büszke lessz a fiára, hogy harcolni fog. Még ha nem is ölni a fegyverrel s a golyóval, hanem a harctéren mint leendő orvos, bajtársain segít. Apám még mindég csak fogja a kezemet, s néz s várja, hogy én szóljak. Benyit a pincér, s látva, hogy íly családi pillanat van, halkan kifordul. S akkor látom, csurog a könny a szeméből, s orra is megindul. Én ilyesmi nagy felkavarodott érzelmi megindulásra nem voltam elkészülve. Se arra, hogy apám hirtelen látogatást tesz, de hogy a bevonulás előtti éjszaka itt fogunk ülni, kéz a kézben, azt már végképp soha el nem gondoltam. Jól esik, melegíti a szívem, s csak azt az egyet sajnálom, hogy anyám nem tanúsíthatja apa és fiú e ritka boldog pillanatát, mire ő mindég úgy vágyakozott. Mit tesz a háború! – gondolom magamban ekkor, hogy mi is így szépen egymásra rátalálunk, örökre megbékélünk, épen a háború nagy pillanatában. Én most megszánom apámat, hogy eddig annyi gyűlölettel voltam iránta. Némán folyik a beszélgetés, csak a két férfi érzelmei beszélgetnek egymással. Ilyen a férfibeszéd, szók nélküli. S akkor nagy soká megszólal. A pincér bejön ismét, kéretlenül hozza a finom enyedi bort, s hozzá kis tálka fasírozottat pálcákra szúrva. Apámon mintha bénultság ülne, csak néz engem, mint valami csodát. Gondolkozok magamban: „Nem hitted volna a fiadról, hogy ilyen bátor, igaz-e, kérdem. Hogy magától vonul katonának, igaz-e.” Töltök a poharakba, s emelem, s mondom, ahogy szokás a hadüzenet óta: – A győzelemre! Apám nagy lassan fogja a pohárt, szájához emelné, s akkor hozzáteszem, hogy „S egymást mielébb viszontlássuk.” Apám kitör, s zokogni kezd. Nem
igen értem a szavát, benyeli a könnye. Fogom a vállát, mondanám, mit érzek, de hogy is mondjam. Boldog vagyok. Minek mondjam. Látszódik. Apámmal ketten, mint fiú s apa őszintén s tisztán egymás szemébe. Nem-e mindég ezt akartuk, kérdem. Akkor homlokát belehelyezi tenyerébe, s már jobban kiveszem a szavát. Hogy őneki csak egyetlen fia van, egyetlen öröme s boldogsága, s hogy ő már mindent elgondolt, hogy engemet fel fog pofozni, mint kisgyermek koromban, s megtiltsa nekem a bevonulást, de nem tilthassa, mert én felnőtt s magáról döntő férfi ember lettem, s hogy ő olyan büszke rám, hogy ily bátor volnék, de szépen kér, s könyörög, le is térdel itt a szemem láttára, hogy én a háborúba el ne menjek, míg nem muszáj, hogy ezt a háborút megnyerik nélkülem, s mire én is mozgósítva leszek, már rég vége a háborúnak. De neki én vagyok az egyetlen öröm a világon. Rám néz nagy könynyes szemmel, az én hatalmas, szigorú s irántam mindég megvetéssel lévő apám, s én megfelejtkezek háborúról, tervekről, s csak bámulom, mint kibe belécsapott a villám, hogy ez az én apám volna. Megint el fogok gyengülni, kezdek gondolkozni magamban, s úgy lessz, ahogy apám akarja, vajjon. Az nem fordul meg a fejemben, hogy ez csupa egy színjáték, hogy megint ő nyerjen, s neki legyen igaza. Mert most látom, apám igaz könnyeket sír. Én nem tudok most ezen estén semmit neki mondani, csak az örömtől vagyok néma, semmi egyezséget nem kötünk, ígéretet nem teszek. Apám szeret engem, s ezt kimutatta. De most meg nem tör ő engem, el vagyok határozva. Anyám s apám a Békében szállottak, mit most által kéne keresztelni Krieg-re ugyebár. Másadnap ismét bemenvén az egyetemre, hogy bejelentsem önkéntességem, mert mire délre kialudtam magam, ismét tudtam, hogy mit akarok tenni, hogy bizony énnekem ott a helyem a harc mezején. A sebészeti tanszék körül őgyelegve, betekintve a könyvtárba, mi úgyszintén nyitva áll, Makara professzor megfog a folyosón. Mondja, hogy eszembe ne jusson bevonulni, előbb legyek szíves rendesen kitanulni a mesterségemet az egyetemen, s utána praktizálni. Tudja ő, hogy az efféle nyugtalan s zavaros fejű fiatal emberek, mint én, rögtön rohannak verekedni s meghalni. De ha az édes apám nem mondotta volna, akkor ő bizony tilt engem a hadseregtől, s ha kivánom, kaphatok székely mód két csárdás atyai pofont, s nevet melléje. Bevonszol az irodájába, s atyai beszédet tart, hogy rám mily szüksége van a hazának, hogy tanuljak. Mert tudjam meg, hogy bizony most lett összeszámlálva az országban, hogy hány sebésze van Magyarországnak. És legyek szíves ezen gondolkozni, hogy mindösszesen 98 hivatott sebész működik, s véssem mélyen eszembe. S én a tehetségemet oda ne dobjam, hanem az
258
259
ülepemen foglaljak helyt s tanuljak. Honnét veszi a tehetséget énbennem, sejtésem sincs. Mert mire én először kést fogok egyedül a kezembe, folytatja, s kitanult sebész leszek, addigra a háborúnak is vége, meglátom. Három hónap s készen van, megvertük a szerbet. S hogy a hazának legelőbbször is jófajta sebész kell, és nem hősi halottak. De mehetek mellé azon nyomban a Karolinára, mert ide is lesznek szállítva a sebesültek, s segédkezhetek s gyakorlom magamat, s az ember így is részt vesz a háború küzdelmeiben, ha messziről segít és gyógyít. Legyek szíves továbbá kezem a Manningerre tenni. Mármint a nagy sebészeti tankönyvünkre. S megesket, hogy mától mellette fogok dolgozni. Ezek után már megnyugodva elmondja, hogy másnap az E.M.E.-ben előadást fog tartani a hadi sebészet állásáról. Ott legyek. Örvény a fejemben, mikor kilépek a szép verestégla épületekből. Makara professzor s apám könnyei kavarognak bennem, s érzem, megint csak gyenge leszek, s maradok. Hogy hitvány, gyáva ember vagyok, ki az apák akarata alatt meghajlik, mint fabábu. Mert mikor iskolában is játszódtuk a Szabadságharcot, én mindég egy aradi vértanú akartam lenni. Se nem akartam Jellasics, se a labanc, se a muszka hadseregekben harcolni, csak a néma vértanú vagy Batthyány Lajos, ki fejbe lessz lőve. Azért inkább a néma, mert Kossuth sem akartam lenni, annak kellett hazafias beszédet tartani a vértanúknak. Petőfi se, mert az meg szavalt a tömegnek. A vértanú inkább, főleg a Kiss Ernő, mert a vértanú tudvalevőleg nem akar szerepelni, csak szépen hátra tett kézzel fel lessz akasztva vagy lőpor által kivégezve. Akkor csak színlelni kellett, s porba zuhanni, s nem fojtogatták az ember nyakát a hét s nyolcadikos társak jó erősen, míg ténylegesen az ember bokán nem rúgta avagy kezét harapta, hogy abba hagyja már. De azért mégis csak ők a hősök, a néma aradiak, de ezzel nem törődött senki az osztályban. Többen inkább verekedni szerettek. Nem is volt ki mindég a tizenhárom a collégiumban, mert nemigen nagy szerep, csak áll az ember némán s lövik. S volt úgy, hogy a labanc meg a muszka verték egymást, a vértanú meg nézte a fáról s kuncogott. De épen apámmal harcoljak, kérdem. Avagy én segéd leszek Makara professzor úr irányítása alatt, kérdem. Sebész aligha, de szerelőorvos lehetek egy s két év múltán. Maradok s tanulok. Nem is az apám tart engem itten, hanem Makara. Apám este visszaruházkodik szigorúságába, minekutána szóban ígéretet csikar ki belőlem maradásomról. Már ismét haragszunk. Ő megint a régi, győzedelmeskedett. Harmadnap elutaznak. Anyámmal össze sem találkozok. „Katonadolog”, mondja búcsúkor apám a régi tónban, jegesen, „minek
szegény anyád belekeverni, amúgy is csak bőgne”. Hangjából kihallatszódik a megvetése minden bőgésről. Ez után már el van örökre felejtve az ő apai bőgése a tegnapi nap. Nekem az a dolgom, hogy a doktorátust megszerezzem, ő nem tart engem többet, s én ha el akarok menni vitézkedni, hát tartsam magam. Ő a tanítást fizeti, punctum. Megint ő győzedelmeskedik, én csak mint gyenge rongyember, akarásom megtapodva, fejem meghajtva kullogok vissza az iskolapadba. De viszont mégiscsak Makara professzor mellé megyek a Karolinára gyakorolni magam. S akkor hogy hogyan is találkozik az ember a sebészettel, s vágni kezd. Negyedik évesek vagyunk, mikor a háború elkezdődik s mikor Koschek professzorunk bennünket, az egész osztályunkat egy vizsgálatnak vet alá. Az ilyesmit már megszokhattuk, hogy minden tanárunk a diák hallgatóságot eleven vizsgálati és kísérletes matériának tekinti, mellyel ő bármely szenvedélyének kutatásához használhat. Professzor úr egyenkint terel oda külön e célra berendezett termében a hosszú asztalokhoz, hol különb-különb afféle játékszerekkel s műszerekkel kell bemutatnunk kísérletes vizsgálatokat, melyet ő arany zsebóráján le is mér, s a mutatvány végeztével intőleg vagy helyeslőleg fel mutatja: „Moeris, svejci, nem téved.” Aztán kisdég mégis babrálja az óráját, mint ki ellenőrzi, igazat mondott-e. De hogy mit mér meg vele, sejtelmünk sincsen. Le nem leplezi, hogy mi célból végezzük e különös mutatványokat, melyek eddigi orvosi gyakorlatainkhoz s a demonstrációkhoz semmiben nem hasonlítanak. Akad több typusú papiroson végzendő logicai és combinatorika-mathematikai feladvány. Ebben én igen lassan haladok, legfennebb ha rite-t kapok. Akad részeiből össze szerkesztendő gépezet, afféle emelő daru, akár gyermekkorunkban, melynek, mint kicsinyített emelő szerkezetnek, fa darabkákból eggyensúlyba kell hozni minden ágát s elemét. Itt megint csak lassan dolgozok, s a végeredmény sem elbizakodottságra okot adó, gondolom, mert egyensúly nuku, a kis részek sehogyan sem találják egymásban a kapaszkodót. Következik valamely feladat, mi számtalan kémiai vegyülettel töltött kémcsövek vegyítéséből áll, s célja, hogy némelyik meghatározott színű és gőzt kibocsátó vegyületet kell létrehozni, de csakis tapasztalási úton, minthogy a vegyületek neve nincs feltűntetve úgy, mint más practicus óráinkon. Nekem vagy a színe sikeredik, vagy a gőz, de a kettő együtt sehogyan, s jó idő elteltével fel is hagyok létrehozásával. Kezdem kedvem veszítni. Akad eztán valami fogalmazásban megválaszolandó feladat, melyben, mint egy kis elbeszélésben, egy ember viselkedésével, arckifejezésével, szokásaival van megismertetve a gyakorló, s válaszolni kell egyszerű kérdésekre, mit
260
261
miért tesz s helyesen teszi-e. Mivel szoktam irodalmi műveket olvasgatni, de legalábbis szoktam volt, mostanság már alig, segítségemre jön. Itt történik előbbször, hogy felfedezek valamely orvosi hajlam ellenőrzést, mivel hogy meg kell mondani, normális-e az illetőnek a viselkedése s arca. A következő feladat, mikor képes kártyák párba rakosgatását kellett végezni, melyek le vannak fordítva, s a párt megtalálni, hogy milyen kártya hol helyezkedik el, afféle emlékezeti gyakorlás. Nem nagy kunst. Végül pedig egy fa doboz tetején afféle akadályokból készített labirintusban egy golyót az elejétől a végéig kell eljuttatni két kar irányításával, hogy a golyó sose érje a labirintus falát, s az ember gyorsan általhaladjon az akadályokon. Nekem egyedül ez a gyakorlat tetszik, s itt gyorsan és ügyesen végighaladok acél golyómmal. Mikor célt érek, professzor úr csodálkozva néz, és kér, hajtsam végre még egyszer a feladatot, mert nem figyelt. Én gyanút fogok, hogy inkább csak meglepetést okozott neki, hogy ily fürgén kergettem golyóm, s nagy eltelve magamtól ismét mutatom ügyességem. Végül harmadszor is megkér, hogy ismét haladjak végig a pályán a golyó irányítása által, csakhogy most cseréljem meg kezeimet, s mi eddig jobb kézzel volt billentve, most ballal legyen, s fordítva. Az eredmény nem maradt el az előbbi mellett. Meg vagyunk lepve mind a ketten. A kiértékelésre bő kettő hetet kell várni. Elöljáró beszédében Koschek professzor úr hosszan említi fel a magyarság tehetséges voltát a tudományokban, s különösen hangsúlyt fektet az erdélyi tehetségek elősorolására, de viszont elmondja azt is, hogy e nagy tehetségek gyakorta mindég máshol, idegen honokban nyernek felvirágzást, s hogy életükben mily gyakran maradnak elismerésen kívül. A magyar orvosi tudomány nagyjait nem hagyja szó nélkül, Semmelweis Ignácot, ki mindenki példaképe kell hogy legyen csodálatos kitartó harczában. Nagy soká megtudjuk, hogy minden általunk végzett vizsgálat az orvosi munka valamely részére való hajlandóságunkat fogja bizonyítni. Az óra általi lemérés azt mutatja, hogy ki mily gyorsan tudta kivitelezni a feladatokat, mert a gyorsaság is hasznos része az emberi tehetségnek, különösen az orvosi tudományokban. Ennek eredményeképpen ki a chemzimusra vagy laboratóriumbeli kísérletes orvoslásra, méregtani, kórvegytani avagy tájbonctani, illetőleg mekanikai vizsgálatokra lessz predestinálva, ki az ideg- és elmekórtani megfigyelésekre s gyógyításra, ki pedig a sebészeti munkára. Mindezt magára vonatkozólag egy összehajtogatott s levélborítékba helyezett papiroson ki-ki magához veheti. A logikai s kombinatorikus feladatok végzésében én csúnyán szerepeltem, sok reáhagyott idő alatt sem teljesítettem még közepest sem. Több
rite-t, s nem felel meg-et kaptam. Professzor úr felemlíti, hogy kísérletezői, felfedezői hajlamokról többen tesznek tanúságot, egyvalaki pedig kiemelkedő eredményt ért el. Nevek egyáltalában nincsenek említve. Akad oly vizsgázó, ki semmiben sem kap rite-nél magasabbat. Az ilyennek a professzor úr azt javasolja, hogy a gyermeki gyógyászat s fürdő orvosi pálya a megfelelő, valamint az állatgyógyászat, melyre át lehet íratkozni Budapestre. Nagy derültséget okoz az osztályban, nehányan pedig komoran néznek maguk elébe. Na gondolom, ott a helyem, hisz fürdő orvos leszek. Cum laude végeztem az elme gyógyászatra predestináló gyakorlatsort. Professzor úr szerint elmekórtani tekintetben beteg s abnormis viselkedéseket felismerő feladatokat végeztünk itten. Igaz, én válaszadás közben, a feladat olvastán nem valami élő emberre gondoltam, hanem a leírt szókra, mint irodalmi műalkotások személyeire. Mint Nick Carterre például vagy egy hősi alakra. Aztán kezdtem kapizsgálni, hogy itten nem irodalmi dolgok vannak, a könyvekben ugyanis az alakok egész máshogy viselkednek, vadabbul s abnormisan, ám a feladat a való életet kérdezte. Viszont csillagozott Magna Cum Laude eredménnyel tekergettem a kis golyót kijelölt pályáján, mely a kéz mozgatásának pontosságát, gyorsaságát, s az apró tárgy irányításának képességét volt bizonyítandó. Professzor úr a sebészeti, esetleg fogászati pályát jelöli meg a papiroson, s mint mondja, itt is akad egy fényes csillag az orvos osztály egén. Mire nekem úgy kezd verni a szívem, hogy majd kirepül a mellkasomból, arcom is lángba borul, mint mikor az ember szerelmes vagy pofont kap. Óra után professzor úr magához hívat, leültet. Megkérdezi a nevem, mert nem emlékezik. Elmondja, hogy ő ezeket az eszközeit, melyeknek tökéletesítésén évtized óta dolgozik, mostan először vette használatba, de ilyen tökéletes bemutatást, mint részemről, nem tapasztalt még ezzel a játékszerrel. S hogy lennék-e szíves ismét megmutatni tudományom. S tegyem ismét ugyanúgy, felváltva, elébb jobbik, aztán bal kezemmel irányítva. Mivel most már én is nagyon fel lettem ajzva, a golyóvezetés, professzor úr kimutatása szerint, két secundummal gyengébben megy, mint a korábbi kísérletes megfigyelésen, de ez így is egyedülálló, állítja. Aztán kijelenti: kinek ilyen kezet s figyelmet adott a természet – e mondatából már tudom, hogy egy ateistával állok szemben –, az felelősséggel tartozik a tálentomával szemben, s azt soha el nem áshatja. S hogy nemcsak egy kezet adott nekem a természet rendkívülit, de kezeket, mert bal kezem mivel sem marad el a jobbik mellett. S hogy akkor vajjon én bal kézzel is szoktam írni vagy egyebet. Mondom is, kisdég
262
263
meglepve, hogy ollót bal kézbe fogok, de más eszközöket is, s hogy kisebb koromban a ceruzát is szoktam volt bal kézbe ragadni, s rajzolni, de az iskolában meg volt tiltva az ilyesmi mutatvány bal kézzel, még játéknak is. Professzor úr csak egyre jobban ámuldozik, hogy ily kifejlett kétkezi manualitás mily egyedülálló. A figyelemről mondja, hogy az olyasmi dolog, mi emberben szintén természettől fogva adatik, s ki ilyesmivel nem rendelkezik, annál mesterségesen kell azt kifejleszteni. Elmúlasztom kérdezni, mit igen sajnálok, hogyan volna lehetséges az emberi figyelemben való fejlődés. Végül ellát tanáccsal, hogy igyekezzek a szigorú Makara Lajos professzor, a sebészet tanárunk cursusait s ingyenes előadásait látogatni, s a közelében mint gyakornok forgolódni. Ő minden esetre tájékoztatni fogja Makarát az eredményekről. Minthogy fényes jövő vár rám ezzel a képességgel s két kezemmel. Nagy magas szikár ember ez a Koschek Lajos, kissé meggörbedt alakkal, minthogy minden embernél egy fejjel magasabb, de mégse akaródzik neki mindenki feje felé kerekedni, s azokra oly magaslatokból lebeszélni, akkor inkább magát görbíti. Szinte oda hajol ahhoz, kihez szól. Nemigen lehet egyébiránt jobban észrevenni az ő ténykedését az egyetemen, részint mert szülészet- s bujakórtani tárgyát igen halovány hangon, vastag könyvből felolvasva adja elé, prezencet pedig nem vezettet, mitől félni kell, magas alakja igen elhalványodik a sok jeles professzor közt. El el csodálkozik az ember, hogy lehet szülész ekkora hatalmas lapátkézzel. Őróla sohasem lehet hallani, hogy valamely jelentőségteljes eredményre jutott volna munkájában, könyve lett kiadva, előadása az E.M.E. orvosi szakosztályában, nemzetközi felolvasása konferencián, vagy várományosa valamely tisztségnek. A sugallatos egyetemi egyéniségekhez, fejes professzorokhoz képest, kik már a folyosókon feltűnve lángelmei benyomást hagynak, Koschek Lajos nemigen megjegyezhető jelenség. S még csak az adjunktusságnál sem haladt fentebb, mint kiben nincs se becsvágy, se elég elme. Se kapcsolat, mert tudva levő dolog, az is kell a haladáshoz. Még valamelyes ízes történeteket sem igen keringet róla a diákság. S hogy ezer éves édes anyjával éli életét, agglegényként. Szóval inkább egy szürke tanáregér volna ez a Koschek, ha nem nő oly nagyra a termete. S mégis ő az, ki legelébb minden diák nevét kívülről tudja. De viszont mégis mikor Koschek Lajos itt áll, s hatalmas tengerkék szemével s hosszú, fehér ugráló szakállával magyarázni kezdi, valamely prófétain jóságos arccal, hogy mily tehetség lakik növendékében, mit ő most napvi-
lágra szólított, az ember hirtelenjében úgy látja, Koschek Lajos ha nem egy genie orvos s professzor, de mily gondos tanár ember. Csak mint ki magát az igazságot mondja megdönthetetlen, mely előtt magát meghajtja ő is, még nagy nehéz kezét is vállamra téve. S e kéznek a rátétele engem az miatt is átvillamozott, hogy biza férfi nemigen érintett kézfogáson túl engem s mióta. Apám az Európában, mikor ottan sírt nekem. S utolsó pofonja, mi azonban csak megindult a levegőbe, de célt már nem ért, mert karom lendítettem s lefogtam. Valamely vadászati okból, hogy vadászni buta s dölyfös dolog, állatot ölni, ki a legvédtelenebb, mondottam neki, mikor soha többé aztán nem beszéltünk az ő vadászatáról. De ahogy Koschek Lajosnak a keze az én bal vállamra reánehezül, ő pedig jobb s bal kezem tehetségét vizsgálja részleteiben, hát én azt kívántam, soha e kéz le ne kerüljön onnét, s mindíg csak nehezüljön rám bíztatólag. Mindíg. Talán mégis ki se nem egy nagy tudós, se nem szivárványos előadóművész a pulpitusnál, se egy nagy tekintélye a tudományának s akademiának, se karizmás s magnetikus előadóművész, az is lehet valamely tanár, ki diákját helyes útra vezérli. Koschek Lajos nem a maga hasznát s dicsőségét nézi, hanem a másét. Ezért embert nemigen lehet tisztelni, kérdem. Legalább is a Ferencz Józsefen mi nem szoktuk. Holott nekem épen az a kis, de hatalmas termetű semmi tanár fordított az életemen. S még csak egyet mond, fejezi be Koschek adjunktus. Az egész orvostudománynak a legnagyobb magaslata, bércze s csodája a chirurgia. Hallgassam meg a régi sebész mondást: „Ha kétséged van, óperálj.” Mit is jelent mind ez, kérdezi ő tőlem. Az orvostudomány oly tetemes kétségekből van összegyúrva, hogy nincsen nap az ő életében, mikor ne állana kétségek előtt, s kelljen meghozni valami döntést, miben sohasem lehet halálos biztos. Irtóztató, mi kétségek előtt állunk. – Óperáljon, fiatalúr! – s megint ismételi: – Óperáljon. Vigyázzon nagyon a kezére, mert ön egy Paganini. Visszhangzik szavaitól a szoba, a folyosó, az egész Aula Magna, a veres téglás egyetemi épületek, az udvarok, az egész Mikó-, Trefort- s Kőkert utca, a Holdvilág-ucca, minden, mi a mi egyetemünk! A főtér s a nagy dölyfös paloták! S netán az egész város s Erdélyi Medence! Lehet, még a front is beléremeg! Hallod-e, apám. Óperáljon, fiatalúr, kiábálnám éjjel s nappal, ébren s álomban, óperálni fogok, igen, professzor úr, még ha nem is professzor Koschek Lajos, csak egy koros adjunktus tanár, kit senki még komolyan nem vett énrajtam kívül, óperálni fogok egész életemre, úgy van! Meg vagyok részegedve egészen, csak össze ne essek itt helyt.
264
265
– Elbocsájtom, fiatalúr – mondja akkor. Mert e szókra térek magamhoz. Nyilvánvaló dolog, úgy állok, mint ki megkukult. Percek telnek el, s énvelem megszűnt a világ. Ezen udvarias mondattal mutatja az ajtót s hogy az audienciának vége. Kilépek a komor professzori szobából, magam sem tudom, hogyan, szédelegve, minden jó s rossz kavarog bennem. Egyrészről nekem még soha senki férfiember ilyen dicsérő szavakat nem mondott. Ha apám hallaná! Viszont kétely ötlik fel bennem, hogy míg az acélgolyót vezetem bátran s elszántan, nem félve semmitől, addig vajjon az emberi eleven húsba belemetszeni nem ugyanilyen, hanem ezerszer, milliomodszor megannyi bátorság kell! Hiszen én még szikét nem fogtam kezembe élő emberen, csak hullán s állaton végeztem bemetszéseket. És mintha professzor úr nem rólam enmagamról, hanem a testem egyik részéről, egy végtagomról, extremitas-ról, csupán a kezemről beszélt volna, a kezem tehetségéről, s nem az enyéméről. Mintha rám varrt volna a természet, ahogy ő mondta, valami külön adományt, díszítésnek való éket, mellyel nekem is tisztelettel kell eztán bánnom, minthogy rendkívüli voltát megismertem. Vagy tán inkább csak a kétely beszél bennem. De hát nem nézett a szemembe, veti ellen énbennem valami. Hát nem helyezte kezét vállamra oly bíztatólag, kérdem. Nem hozzám beszélt, kérdem. De az ember mindég elhiszi, ha magáról jót hall, ilyen rossz anyagból van az ember kifaragva. Még ha képtelenség is az. Való igaz, az apróbb tárgyfélékkel mindég is szívesebben játszódtam, örömmel szedegettem széjjel a kis szerkezeteket. De össze már alig tudtam illeszteni a részeket, ahhoz a működésük értése szükségeltetett volna, mi tőlem távol állott. De azért megpróbáltam, kísérletezgettem, s olykor sikerrel jártam, bár mit sem értettem. Anyám szerényebb, értéktelenebb ékszereit azonban szívesen javítgattam. Magam is gondoltam rá, ejsze ékszeres lehetnék, jövedelmező szakma az egy gazdag s hiú világban, de a drága anyag s talmiság mégsem csábít, hogy gyémántot csiszolgassak, s hogy koralldarab vagy puszta kavics, nekem aztán mindegy. S bár a fiúkat semmi finom kézi dologra nem tanítja az iskola, én mi mindent nem tudtam, holott semmit nem gyakorlottam. S csak most eszmélek. Tanultam kötni, hímezni, szegni s még horgolótűvel dolgozni is, mind a cselédtől. S némely dolgokat édesanyám mutatott faggatásomra, ki igen sajnálhatta, hogy nem leánygyermeket kapott, hogy azt ilyesmiben kitanítsa. Ismerem a magyarmintás hímzést, madeirát, s már tudtam, mi a klöpli s glitter csipke, s a négy fő kötési módozatot is ismertem, s a horgo-
266
lás lábait, s már tanulgattam a stucni s kestyű készítést öt tűvel. Anyámnak könyvjelzőt, kötényt s zsebkendőjébe kezdőbetűjét hímeztem ajándékképen születés- s nevenapjára, s apámnak is mindaddig, míg apám az ilyesmi foglalatosságot be nem tiltotta mint férfiemberre káros foglalkozást. De viszont ma a gombot se varrom fel, kiadom a cselédnek. Apám mindég is büszke volt arra, hogy ő kezével mást nem tud, mint a ravaszt meghúzni, azt azonban pontosan, s a kanalat a szájához emelni, meg kristálypoharat ürítni, s még egyéb dolgokat fogdosni, mit kár elősorolni, s ilyesmi magatartásra nevelt volna engem is. Apám véleménye szerint minekünk kézzel semmit nem kell tenni, csak a bajuszot kefélni. Csakhogy én épen dacból s dühből mind jobban kezdettem érteni a kézi munkákhoz, faragáshoz, esztergáláshoz, s legvégső soron sebészeti érdeklődésem, mi túlságosan nagy szenvedéllyé nő énbennem, ilyesképpen magyarázom: ha ő nem ért semmi kézi dologhoz, majd értek én! Mert minden kéznek is meg van a maga történelme, s az enyém mostan kezdődik.
