Menekülés
137
A mesélésnek nem most jött el az ideje. Nem kérdezett többet, így hát csendben mendegéltünk lefelé a lépcsőn. Nehezen és lassan haladtunk, elcsigázott voltam, gyakorlatilag órákon át térdeltem Talitha fölött. Sajgott a térdem és a könyököm, de a puha teveszőr szőnyegnek hála, nem sebesedett ki. Most jöttem csak rá, hogy mindvégig misszionárius pózban szeretkeztünk. Rendes körülmények között ez meglehetősen unalmas lett volna, de ha más pozitúrákat próbáltunk volna ki Talithával, akkor nem tudtunk volna beszélgetni és figyelni egymásra. Most legszívesebben valóban egy kellemes szállásra mentem volna, hogy kiheverjem az izgalmakat és a fáradalmakat. De – mint tudjuk – az élet nem úgy osztja a feladatokat, ahogy mi szeretnénk. Persze, ha minden kiszámítható volna, akkor valószínűleg eléggé egyhangú lenne az élet… Úgyhogy előre! De csak lassan a testtel… Ez az alvilági lépcső nem volt épp a legtökéletesebb állapotban, nem hiszem, hogy túl gyakran és túl sokan jártak volna rajta. Hol egy leszakadt szikladarab, hol egy letört lépcsőfok nehezítette az utunkat, néhol meg valamitől csúszós lett a lépcső, egyszer hanyatt is vágódtam, de Szindbád elkapott. Érdekes lett volna, ha ott halok meg koponyaalapi törés miatt, a fönti világ és az alvilág határán – akkor vajon mi lenne a testemmel, a lelkemről nem is beszélve! Hova kerülne? Fölfelé vagy lefelé kezdene el lebegni? És a testem itt száradna el? Szindbád nem tudja a varázsigéket, ez a mechanikus alakmás bizonyára nem találná fel magát egy
138
Szappanos Gábor
hullával az alvilág küszöbén… Egy szó, mint száz, életben kell maradnom. Felelős vagyok magamért, a teremtett alakjaimért, ja, meg Petra városáért is, hiszen megígértem királynőmnek, hogy megmentem a várost a mágustól. Vagy – ki tudja? – ha itt lelném halálomat, megtörne az énáltalam mint író által teremtett varázs, és ott találnának holtan a krisztinavárosi lakásomban? Kár, hogy Talitha nem árulta el, mennyit kell kutyagolnunk a lépcsőn, mert nekem aztán fogalmam sincs, mekkora lehet a távolság a fenti világ és az alvilág között. Persze nehéz is lett volna elvárni tőle, hogy méterre pontosan megmondja a távolságot – egyébként is örültem, hogy egyáltalán megtudtam tőle a menekülés módját. Mindvégig frászban voltam, hogy eljut-e a mondókája végére: a nők többsége nagyon szeret beszélni, én meg szívesen hallgatom is őket, de nem akkor, amikor az életemről van szó. A bot a kezemben szép sárga fénnyel világított, ennek ellenére mindvégig sejtelmes volt az utunk, mert a hosszú lépcső legalján borongó sötétséget nem volt képes teljesen eloszlatni. Sokszor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha valami fenevad vagy épp egy halott jönne föl velünk szemben. Akkor mit csinálnánk? Hanyatt-homlok visszamenekülnénk fölfelé? És vajon a varázsige fölfelé is érvényes lenne? Alulról is megnyitná a lejárót eltorlaszoló sziklakaput? Vagy ha nem, akkor az alvilági fenevadakra is érvényes volna Talitha utasítása, mely szerint ha rásuhintok a bottal, megsemmisül?
Menekülés
139
De fölösleges beszélni olyasmiről, amiről nincs semmiféle ismeretünk… Lejutottunk ugyanis az alvilágba, épen és egészségesen, ha használhatom ezt az elcsépelt kifejezést. Hogy mennyi ideig tartott, fogalmam sincs. Lehetett tíz perc, vagy akár egy óra is, nem tudom, mert az érzékeim egészen másra voltak kihegyezve, mint az idő mérésére. Minden pontosan úgy alakult, ahogy királynőm leírta. A sűrű sötétséget egyszer csak felváltotta valami szürkésbarna homály, és ahogy mentünk, ez a homály egyre világosabb lett, majd megálltam az utolsó lépcsőfokon, és azt láttam, hogy alattam a talaj meglehetősen messze van: legalább két méterre. A csudába, gondoltam, építhették vagy varázsolhatták volna kicsit közelebb a lépcsőt a sziklafennsík felszínéhez – persze, az is érthető, hogy nem tették, hiszen nem mindennapi használatra készült e lépcső, lehet, hogy eddig csak szörnyek vagy félistenek közlekedtek rajta… Hát, kell egy nagyot ugornunk, vagy inkább zuhannunk, de ez most már – a megmenekülés küszöbén – nem lehet nagy áldozat, örüljünk, hogy idáig elvergődtünk. Utoljára akkor ugrottam ekkorát, amikor gyermekkoromban nagyanyám meggyfáiról ugráltam le, miután jól telepakoltam a bendőmet. Pokoli fényélményeim odafönt a meggyfákon is voltak, a dunaújvárosi vaskohók vöröses gyehennatüze kísérteties látvány volt este a kiskunsági faluból, máskor meg, egy hatalmas vihar előtt, körös-körül villámokat láttam cikázni, amint odafönt szemlélődtem a fa csúcsán…
140
Szappanos Gábor
Most megvártam, míg Szindbád is utánam zuhan, s csak akkor kezdtem el körülnézni. A valótlan vagy a valótlannak hitt dolgokban nem hiszek, ezért első dolgom az volt – miután gyorsan betájoltam magunkat, merre is vagyunk, és hogy hol lehet a sziklafennsík pereme a templom fölött, amely fölé le kell hasalnunk –, szóval, az első dolgom az volt, hogy körülnézzek, és a kísérteties fényben szemügyre vegyem a környéket: mennyire hiteles az egész alvilági díszlet, úgy végződik-e az egész, mint egy ócska színházi kulissza, vagy a végtelenbe vész a táj… A végtelenbe veszett. Sápadt, szürkésbarna, erőtlen fényben úszott minden, a magas fennsíkon túl szinte a végtelenbe vesztek a távoli hegyek csúcsai és ormai… Az igazi Petrát sem vettük szemügyre ilyen tüzetesen ideérkezésünkkor, különös, hogy először a tájék fonákját vizslatjuk ilyen alaposan… Ha a fönti viszonyokhoz kellene hasonlítanom, olyan volt e fény, mint amikor odafönt súlyos, kövér esőfelhők lepik el az eget, de egy helyen rövidke időre elvékonyodik a felhőzet, és sejteni lehet, hogy onnan sütne a nap, ha tehetné… Vagy mint amikor odafönt részleges napfogyatkozás van… vagy mint amikor kitör egy tűzhányó, és a hamuja eltakarja a napot… Utána lehasaltunk a párkányra, de előbb sietősen körülnéztem, nem settenkedik-e valami halott a fennsíkon, nehogy véletlenül halálra rémüljünk, amikor épp a főtér figyelésével vagyunk elfoglalva. A sík valóban sík volt, senki és semmi nem zavarta meg a messzeség ködébe vesző látványt. Figyel-
Menekülés
141
meztettem Szindbádot, hogy úgy hasaljunk le, hogy csak épp ki tudjunk kukucskálni a perem fölött, nehogy alulról észrevegyenek illetéktelen szemek. Ki tudja, milyen a halottak városának társadalma, ki tudja, mire kellenek az őrök, ha vannak egyáltalán: ki és mi ellen védik a holtakat… Vagy lehet, hogy a holtak buboréklelkét egyfolytában ilyen illetéktelen behatolóktól igyekeznek óvni, mint amilyenek mi vagyunk? Mert ennek sincs sok értelme, hiszen nekik már nincs semmi vesztenivalójuk, az, hogy az alvilágban eggyel több vagy kevesebb lélekbuborék lopja a bágyadt napot, nem oszt, nem szoroz. Persze, lehet, hogy ezt csak én gondolom így, talán a holtak életének is van valami értelme, valami olyan szinten, amely számomra ismeretlen és felfoghatatlan. Ha valaki egyszer meghal, akkor onnantól szerintem csak az élők tudatában és emlékezetében él, önálló létezőként nem… És hogy ezeknek a holt lelkeknek még külön társadalmuk is legyen, ez egyenesen értelmezhetetlen. Most jöttem csak rá, ahogy ott hasaltam a peremnél, hogy voltaképpen azt sem tudom, mi volt a társadalmi rend az Aretasz előtti Petrában… Talitha csak arról beszélt, hogy a mágus király lett, de hogy milyen keretek között éltek a petraiak a perzsa érkezése előtt, arról nem árult el semmit. Csak azt mondta, hogy »mértékletes, dolgos, jóravaló emberek« lakták a várost, »akik békében éltek egymással«. Meg hogy »erkölcsös és szépre fogékony nép voltak«. És kifogásolta, hogy Aretasz »úgy tesz, mintha nagyon demokratikus
142
Szappanos Gábor
volna, a gyakorlatban viszont véres zsarnok…« És még arra is utalt, hogy korábban, a letelepedés előtt farkastörvények uralkodtak a nabateus törzsekben, amíg a városi lét meg nem »szelídítette pusztai szokásainkat…« Egészen pontosan emlékszem ezekre a szavaira, nagyon érdekelt, amit mondott. Na, mindegy… Most már tényleg mindegy… Nem szándékozom visszatérni a fenti Petrába, ennyi untig elég volt belőle – egyelőre legalábbis. Most még mindig ott tartunk, hogy arra kell ügyelnünk: mindent jól csináljunk, hogy megmeneküljünk ebből a pokolból. Nos, tehát, ahogy ott hasaltunk, lepillantottunk a főtérre, és középen csakugyan ott állt a holdistennő gyönyörűséges szobra. Fél lábával érintette a földet, olyan volt, mintha épp elrugaszkodna az ég felé, vagy mintha valami virágos réten szaladna keresztül, alig érintve a talajt szűzies talpával. A színe az aranynak valami szürkés árnyalata volt. Minden országban más árnyalata van az aranynak – van, ahol élénksárga, van, ahol vöröses, van, ahol zöldes, mint a törököknél. Itt szürkés volt, de lehet, hogy csak az alvilági fényviszonyok miatt? Igaza volt a királynőmnek: tényleg sokan nyüzsögtek az utcákon – persze fogalmunk sem volt, hogy itt épp milyen napszak van. Hajnali vagy alkonyi félhomály borongott, amilyenben az egészséges szeműek is sokszor farkasvakságot kapnak. Senki meg sem állt a szobor előtt, mindenki csak kikerülte. Ezek a holtak úgy mennek, mint a hangyák, olyan látszólagos céltudatossággal, csak a csápjaikat nem
Menekülés
143
érintik össze… Egy rendes városban az emberek meg-megállnak beszélgetni a főtéren, aztán mennek tovább a dolgukra… Itt, ezek a lények olyanok voltak, mint megannyi mechanikusan felhúzott óraszerkezet. A csapóajtó hatalmasat nyikordult, amikor felnyitottuk. Ezt nem sokan nyitogatják és zsírozzák, gondoltam. Rozsdát nem láttam rajta, lehetséges, hogy az alvilágban nincs is eső és nedvesség. Talán itt is minden ugyanolyan száraz, mint odafönt… odafönt is csak azért esik az eső, mert Aretasz mágiával fakasztja. Na, de ne filozofáljunk állandóan, hanem haladjunk előre! De mielőtt folytattuk volna utunkat lefelé, eszembe jutott valami, és fölpillantottam az égre, ahonnan érkeztünk – már ha »égnek« nevezhető az a hely, ahonnan a lépcsőn alászálltunk. Persze, nem láttam semmit: a lépcső és a fenti világ teljességgel eltűnt. Mindenesetre, ehhez az alvilághoz képest a fönti Petra olyan volt, mint a mennyország… legalábbis, ami az elhelyezkedését illeti… A csigalépcső sem volt sokkal barátságosabb, mint az alvilágba vezető lépcső, csak annyival volt jobb, hogy tudtam: hat-hét méterre lyuk lesz a falban. Minden úgy történt, ahogy Talitha mondta, csak az volt meglepő, hogy amikor a botot harmadszor érintettem hozzá az urnához, a lélek szinte sisteregve szabadult ki belőle, mint kuktából a gőz, vagy mint egy több évszázada lezárt palackból a dühös sivatagi dzsinn.
144
Szappanos Gábor
Miután visszamásztam a csigalépcsőhöz, megnyugtattam a sötétben szorongó Szindbádot, hogy nincs semmi gond, folytathatjuk utunkat. Nem is hittem volna, hogy ilyen magas ez a templom: a rengeteg lépcsőfokból következtettem erre. Majdnem olyan hosszúnak rémlett az út, mint az aknából az alvilágba. Az előcsarnok egyik oldaljáratába torkollott a lépcső. Amint kiértünk az előcsarnokba, bal kéz felől esett a bejárat, jobb kéz felől pedig a szentély. Teremtett lélek nem járt a templomban. És fekete kocka természetesen nem volt a szentélyben, és nem találtunk semmiféle lejáratot semmiféle temetőaknába, és nem hallatszott nyöszörgés sehonnan, és a falban sem voltak négyzet alakú nyílások. Hát, ugyan kiket is temethetnének el a holtak, vagy kiket dobhatnának be a temetőaknába?! Az alvilágból hová vezethetne még út lefelé? Szindbád nem kérdezett semmit, pedig megkérdezhette volna, hogy mit miért csinálunk. Feltétel nélkül elfogadta, hogy én vagyok a főnök. Ahogy kiléptünk az épületből, ösztönösen balra fordultunk, ahol este sebesebben gomolyogtak a fáklyalángok, és ahol utcatorkolatot sejtettem… Te jó ég, máris összekevertem egymással a két Petrát! Ki tudja, mi volt itt tegnap este… Vajon mit rendeznek a holtak esténként? Mindenesetre az a különös érzésem támadt, hogy a tegnapi orgia a fönti téren a rengeteg vörös fénnyel sokkal inkább volt pokoli élmény, mint ez a fakószürke utca fakószürke emberekkel… azaz holtakkal.
Menekülés
145
Persze, ahogy mentünk Szindbáddal a torkolat felé, rögtön feltűnt valami más is a holtak arcán tükröződő megszállottságon túl, amiről Talitha beszélt: némelyek furán kitekeredett pózban mentek – olyanban, amilyenben egyetlen béna sem odafönt –, vagy félrebicsaklott fejjel és gondosan bebugyolált nyakkal, vagy félig takart arccal, de olyan is akadt, akinek a hátából egy dárda állt ki, vagy épp a fejét hasította félig ketté egy fénytelen pengéjű kard. Aztán előfordult, hogy valakin semmi különös nem látszott. De mindenki úgy sietett, mintha életfontosságú dolga volna. Egyesek úgy mentek el mellettünk, mintha észre sem vennének, mások vasvillaszemeket meresztettek ránk – ilyenkor erősen megmarkoltam a botomat, hogy szükség esetén rásuhintsak arra, aki ellenséges szándékkal közelít felénk. Alakmásomat kiokítottam, hogy jöjjön szorosan mellettem, és el ne szakadjon tőlem semmiképp. Szótlanul bólintott, már beszélni sem mert a döbbenettől, hogy milyen helyekre hozom én. Más íróknál alkalmasint sokkal szelídebb kalandokban lehetett része… És a rengeteg nyüzsgő alak csak úgy elment egymás mellett, mintha mindegyik a saját sötét gondolataival volna elfoglalva. Elhaladtunk többféle sziklatemplom és sziklasír mellett, és láttuk a kis lyukakat a sziklafalakban. A szökőkutakban senki sem gyönyörködött, és senki sem hűsölt mellettük: mindenki csak kikerülte őket, mint valami akadályt. Persze nem is lett volna indoka a hűsölésnek, mert – ha lehet ezt mondani az alvilágról – kellemes hőmérséklet uralkodott
146
Szappanos Gábor
a holtak városában. A fényviszonyok sem változtak jottányit sem sétánk közben, mindvégig ugyanaz az álmatag-sápatag nap uralkodott – vagy inkább bágyadozott – az égen… Ekkor egy pillanatra megszakasztotta a gondolataimat egy fura jelenség, és meg is torpantunk miatta: épp az egyik szökőkút mellett haladtunk el, amikor egyszeriben egy hatalmas kígyóra emlékeztető lény szegte utunkat. Álltunk, és csak néztük – pokolbéli szörnyek létezésére nem készített fel Talitha. Aztán ahogy alaposabban szemügyre vettük, rájöttünk, hogy a szökőkútból ered: valamiért túlfolyt a víz a szökőkút peremén… De ez a víz nem úgy mozgott, mint a fönti, hanem lassan, mint egy kígyó, és éppoly vastag volt, mint egy boa constrictor. Olyan lassan folyt, mint a lávafolyam. Veszélyes lehetett volna, de nem lennék kalandor, ha nem vállalnék néha veszélyt is: lenyúltam a vízhez és megfogtam. Kicsit olyan volt, olyan sűrű, mintha mézbe nyúltam volna, csak nem ragadt. Aztán ahogy kiemeltem belőle a kezem, néhány öklömnyi csöpp tompán plattyant le a földre, és úgy rezgett a porban, mint ahogy a kipottyantott velő rezgett volna a pirítósomon, ha be nem toppan Majmunkához Szindbád. Gyerekek, sőt csecsemők is botladoztak vagy szaladoztak az utcán, de szülő nem volt velük, nem törődött velük senki. Az ő tekintetükben szelídebb volt az a bizonyos halotti megszállottság, inkább réveteg volt a nézésük. Egy piciny korban elhalt gyermek ugyan mitől is lehetne megszállott? Kiskorukban haltak meg, még nem tudhatták, mi az a halál, ezért
Menekülés
147
nem is lehet olyan a tekintetük, mint a felnőtteknek – okoskodtam magamban. De abban ők is a felnőtt halottakra hasonlítottak, hogy ők is csak elmentek mellettünk, és nem bámultak ránk olyan lefegyverzően ártatlan szemmel, mint az élő csecsemők. Meglepően halottinak tűnt ez a város abban a terkintetben is, hogy hangot szinte egyáltalán nem lehetett hallani, csak azok a zajok törték meg a csendet, amiket mi csaptunk alakmásommal: a lépteink zaja, ahogy megcsikordult egy kődarab a lábunk alatt (a fehér lebernyeg mellé egy bőrsarut is kaptunk, amikor tegnap »felöltöztettek«), és persze, amikor szót váltottunk egymással. A piszkosrózsaszín falakon nem suhantak kék gyíkok, a levegőégben nem röpült egyetlen madár sem, de még a szökőkutakban lomhán folydogáló víz sem csobogott vagy kotyogott. Szél nem fújt, nem is lengedezett, állandó szélcsönd uralkodott – amit egyébként én a fenti világban igen szeretek, mert száguldó gondolataimat a végletekig fel szokta korbácsolni a sívó, idegőrlő szél. Itt azonban lehet, hogy örültem volna legalább egy kis szélsusogásnak… A kőváros egyhangú épületei között egyszer csak négyszögletes, lapos és messziről színfeketének rémlő ponyvatetőket vettem észre, amelyeket – mondanom sem kell – nem cibált semmi légmozgás. A ponyvák alatt halottak nyüzsögtek, jöttek-mentek, álldogáltak, és nagyon sokan voltak. – Na, az lesz a bazár – mondtam Szindbádnak –, oda igyekszünk.
148
Szappanos Gábor
Amíg odaértünk, mindent elmondtam neki, hogy Talitha utasításai szerint mit kell tennünk. A bazár szélén két tízévesforma koldusgyerek jött oda hozzánk, és tartotta a markát – tekintetük könyörgő, de egyben fenyegető is volt. »Na, most mit tegyünk? – tűnődtem –, ilyen helyzetekről sem beszélt Talitha.« Elhessentettem őket, mintha a fönti világban lennénk. Ezeknek a tekintete erre még fenyegetőbb lett, és megszállottan szegeződött ránk – itt most kénytelen vagyok ismét ezt a szót használni. Ez már nem könyörgés volt, hanem követelés. Szindbádot nyugalomra intettem, jeleztem neki egy kézmozdulattal, hogy bízza rám a dolgot. »Ugyan mi a fenére van ezeknek itt szükségük? Mire kell nekik a pénz vagy más értéktárgy?« Széttártam a karom, és felhúztam a szemöldököm, mintegy tudtukra adva, hogy nincsen semmink. Aztán az egyik, rongyokba öltözött srác, akinek a fél karja hiányzott, és a csonk vége még most is nedvesnek látszott a vértől, ép kezével rámutatott a botomra. Ahogy szorongattam, olyan éles fénnyel világított, hogy igazi élményszámba mehetett az alvilágban, a bágyadt fények birodalmában. Ingattam a fejem, nem, azt nem adhatom. Erre dühödten közeledtek mind a ketten, sőt, még több gyerek is csatlakozott hozzájuk, nagyobbak, úgy tizenöt-hat évesek, és már az öklüket is rázták felénk. Egyre szorosabb gyűrű közepén találtuk magunkat. Most fenyegetőleg fölemeltem a botot, mintha le akarnék sújtani vele – azt sem tudtam, hogy ismerik-e a világító botnak ama tulajdonságát,
Menekülés
149
amely miatt mi viszonylagos biztonságban érezhettük magunkat idelent. Nem, nem ismerték. Egyre szorongattak minket, úgyhogy amikor az egyik rám vetette magát, rásuhintottam. Leheletnyi pukkanással, mint egy szappanbuborék, elpattant. A többiek döbbenten összenéztek, majd rám. Aztán dühödten rám ugrottak vagy hárman, és én módszeresen szétpukkantottam mindhármat. Ekkor értette meg a sokaság az összefüggést a botsuhintás és az erőszakoskodók eltűnése között. Na, ekkor az ellenkező véglet következett: olyan alázatoskodva engedtek utunkra bennünket, hogy szinte még a port is fölnyalták volna a talpunk alól, ha lett volna igazi nyelvük. Kevés világító botos élővel találkozhattak eddig… Ki tudja, mi lett azzal az egyetlen férfiúval, akinek rajtunk kívül Talitha még elárulta a menekülés módját. De mindegy, hagyjuk is, ez az, amire valószínűleg soha nem derül fény. Az árusok a legalázatosabb arckifejezésekkel és széles taglejtésekkel tessékeltek bennünket a ponyvájuk alá, hogy tekintsük meg áruikat, és vásároljunk belőlük. Az előbbi szorongattatásnak most épp az ellenkezője történt: ahova csak léptünk, a halottak széles körben tisztultak a közelünkből. És mi mindig egy nagy, üres kör közepén állottunk. Akárha nagy tiszteletnek örvendő urak lennénk. Az első árus fűszerkereskedő volt. Talán fölösleges is említenem, hogy a kúpba tornyozott fűszerek, amelyek a fönti világban szemet gyönyörködtető színekben pompáznak, itt valami egyenszürke árnyalatot kaptak:
150
Szappanos Gábor
a sáfrány haloványbarna volt, a szurokfűőrlemény oly sápadt, akár a tavalyi széna, a frissnek mondott bazsalikomlevelek szinte feketére asztak. Az illatuk pedig gyönge volt, mint a haldokló szerelem – a kurkuma aromája pedig elbújhatott az otthoni, fon�nyadt lecsópaprikáé mögött. A szürkésfehér curryt meg is kóstoltam, de sem íze, sem ereje nem volt. Még udvariasságból vágattam magamnak egy vékony szeletet a gyömbérből is, de akárha fakérget ettem volna. Mondtam, hogy még körülnézünk, aztán majd meglátjuk, talán még visszatérünk. Az árus erre még rámutatott néhány fűszerére, és hangtalanul magyarázott, dicsérte portékáját. Tudják ezek a szerencsétlenek, hogy nincs hangjuk? És hallják egyáltalán, amit én mondok nekik? Mindenesetre ösztönösen belementem a játékba, és úgy tettem, mintha a fönti világban gusztálnám az árut. Az illatszerárus üvegcséi sem ígértek semmi jót. A szürke rózsaolajból a keze fejére dörzsölt egy keveset, megszagoltam, elismerően biccentettem, pedig nem éreztem semmi illatot. Még mutatott egy »saját« illatkeveréket is valami zavaros barnásszürke nedvet tartalmazó, hos�szúkás üvegből – közben egyfolytában magára mutogatott, ebből gondoltam, hogy a sajátja. De akár a sajátja volt, akár másé – illata annyi volt, mint a száraz kóróé. Azt még nem említettem, hogy a fönti Petrához hasonlóan idelent is ugyanazt az egyszerű viseletet hordták a halottak: a férfiak fehér lebernyeget, a nők meg fekete ruhát. Kissé nevetséges volt, amikor a bazárban egy kelmeárushoz érkeztünk:
Menekülés
151
fehér és fekete »kelméi« voltak valami darócszerű anyagból, ahogy szíves invitálására megtapintottam, illetve végighúztam rajta a kezem. Olyan sprőd volt, hogy egy szál majdnem fel is sértette az ujjbegyemet. Na, ebből sem veszünk, de biztatóan rámosolyogtam a halottra. Egy úr legyen az alvilágban is úr. Most már, hogy kivívtuk a tekintélyünket a halottak között, ugyan minek siettünk volna, minek rohantunk volna lóhalálában a szőnyegárushoz, hogy mielőbb elhordjuk az irhánkat? Amúgy is kétséges, hogy valaha is végigsétálunk még egy alvilági bazárban, nem mindenkinek adatik meg ez az élmény az életben. A következő üzlet nem bolt volt, hanem teázó. Merev tekintetű, aszott, ráncos képű férfiak kortyolgatták szinte fekete mentateájukat, amelynek nyilván annyi íze sem volt, mint a leggyöngébb kútvíznek a magyar alföldön. Kis asztalok mellett ültek ketten-hárman, de nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem. Ami érdekessé tette őket, az volt, hogy vízipipáztak is. A füsthűtő víz a pipa alján nem bugyogott vidáman, amikor megszívták, hanem csak néha böffentett egyet unottan. A pipa tetején a parázs igazinak látszott, akárcsak maga a füst… Viszont földbe gyökerezett a lábunk, amikor az egyik halott atyafi, jól megszíva pipáját, maga is füstté oldódott, és szétporlott a levegőben. Egy másik halott polgárt pedig a pipa szája szívta magába, úgy vált semmivé: amikor visszaáramlott a füsttel együtt a szerkezetbe, utána is böffentett egy méltóságosat a piszkosezüst színű szerkezetben a lomha, olajos víz. Az eltűntek helyé-
152
Szappanos Gábor
re új atyafiak telepedtek, akik bizonyára elfáradtak a nagy vásárlásban és alkudozásban. Nem tekintették rossz előjelnek, hogy »elődeik« megszűntek létezni – vagy ki tudja, lehet, hogy máshol tűntek föl újra a bazárban, csak lusták voltak elmenni odáig, és füst alakban közlekedtek. A teázó utáni boltot szuveníreket áruló standnak lehetne nevezni. A sok csecsebecse között megpillantottam a holdistennő kicsiny szobrocskáit is, különféle méretekben és igen sok példányban. Eltűnődtem, vajon ki veszi ezeket, és miért. Egyáltalán, ki vásárol itt bármit is. Senkinek a kezében nem láttam vásárolt árut. Akkor meg minek ez az egész színjáték, még ha holtak játsszák is? Vajon a külföldiekre gondoltak mint lehetséges vásárlókra? De ugyan hány külföldi – vagy »felvilági« – fordul meg ezen a helyen? Én mindenesetre szívesen vettem volna egy szobrocskát, hogy emlékeztessen erre a petrai kalandra, ha a jó sorsom hazavezet. Forgattam a kezemben egyet, de olyan szánalmas másolat volt, olyan elnagyolt, mint egy mézeskalács figura, és olyan ócska anyagból is készítették, hogy az aranymáz a kezemre ragadt. Mire észbe kaptam, és visszatettem volna a helyére, szinte az összes máz lejött róla, és a szobor majdnem teljesen fekete lett. Az árus nem jött zavarba, intett, hogy tegyem nyugodtan vissza, és vegyek helyette egy másikat. De nem volt kedvem újabb szobrocskával próbálkozni. Szindbád feldühödött, és egy sor szobrot lesodort az egyik polcról, amelyek mind ripityára törtek a
Menekülés
153
sziklapadlón. Az árus villogó szemén láttam, hogy Szindbád torkának ugrik, ha nem tudja, hogy érinthetetlenek vagyunk. A bennünket övező kör is ös�szébb zárult egy pillanatra, majd ugyane felismerés után ismét ugyanolyan szélesre tágult, mint annak előtte. Szindbád még rá is taposott a kis Allatokra: úgy porladtak szét, mint megannyi csokinyuszi. A tömeg ezek után még alázatosabb lett velünk, látták, hogy nem rettenünk vissza semmitől, én meg közben – ahogy továbbmentünk – azon tűnődtem, van-e ezeknek a holtaknak lelkiviláguk, lehet-e őket egyáltalán megbántani valamivel, vagy ez eleve kizárt. Úgy kell-e kezelni őket, mint élő embereket, vagy itt már egyáltalán nem számít a tisztelet? Ha nem lett volna nálunk a világító bot, akkor sem tudtak volna ártani nekünk – mint Talitha mondta. És mi értelme is lett volna, hogy ártsanak vagy bántsanak? Őket már nem érdekelhetik a földi érzelmek, hiszen holtak, még ha élőnek látszanak is… Vagy holt és holt közt is különbség van? A kérdésemre, amelyet magamban tettem fel, ékes választ adott egy árny, amelynek a feltűnését észre sem vettem. Ugyanúgy toppant elém, mint tegnap este a fönti Petra főterén. – Hát, ti hogy kerültetek ide?! Ki árulta el nektek a menekülés útját? Megrettentünk a bársonyos, mély férfihang hallatán. Nagyon ismerősen csengett. Sokat hallgattuk ezt a hangot az este, míg el nem szólított bennünket a hálaadás kötelezettsége.
