Olja
1. A Gorcu nevû faluban az idei tél ugyanolyan kemény volt, mint a többi. Az ember szinte érezte, ahogy a jeges fuvallat a csontjaiba hatol. Ez a kis moldovai falu ilyenkor hosszú hetekig el van zárva a külvilágtól, mivel néhány szomszédos településsel együtt egy magas hegyekkel körbevett völgykatlanban helyezkedik el. Nincs ezekben a falvakban igazi élet. Nincs semmi más, csak csontrepesztô fagy és lélekölô nyomor. Az ember csak annyit tehet, hogy vár, és megpróbálja túlélni ezt a telet is. Moldova Európa legszegényebb országa. A nyomorúság különösen fájón telepszik rá erre a ködbe burkolt vidékre, melynek helyzetén egy cseppet sem javított a szovjet birodalom széthullása, sem az ország függetlenné válása. Maradt a kegyetlen hideg, és az éhség is pont ugyanúgy szedte az áldozatait, mint régen. Gorcu e szegény ország legszegényebb részén feküdt. A faluban alig pár százan laktak, pedig egy családban öt-tíz gyermek is meglátta a napvilágot. Ám hiába született annyi lélek, a holnapot, vagy a felnôtté válást csak kevesen érték meg. A borzasztó szegénység és az emberhez méltatlan létviszonyok közepette családonként legfeljebb két-három gyermek érte el a felnôttkort. Ebben a Gorcu nevû koszfészekben és a környezô falvakban egyetlen közintézmény sem mûködött. Kórház, iskola, gyógyszertár, rendôrség legközelebb húsz kilométerre volt, egy kisvárosban, ahová nyáron gyalog vagy lovas kocsival, télen pedig lovas szánnal lehetett csak eljutni, mert autója mindössze három embernek volt a faluban. 7
Robert Yugovich
Ilyenkor télen minden olyan távolinak tûnt, mint maga a meleg nyár. Még egy orvosi vizsgálat is szinte elérhetetlennek számított, s a legegyszerûbb dolgok is csak nagy erôfeszítések árán voltak elérhetôk. A fiatalok számára így az álmodozás maradt, bár még álmodozni sem nagyon volt mirôl. Gorcu lakói annyira elmaradtak a világ fejlôdésétôl, mint azok a délamerikai törzsek az ôserdôk mélyén, melyeket néha az amerikai televíziókban mutogatnak. Csakhogy eldugott moldovai falvakat valamilyen okból sohasem mutogatnak amerikai televíziókban. Moziról, színházról, könyvtárról, diszkóról az ottaniak nagy része csak hallomásból tudott, legtöbben még nem jártak ilyen helyeken. Nagy dolog volt már az is, ha egyesek egyáltalán rendszeresen eljutottak a városba. Ez már azt jelentette, hogy valakinek sikerült kitörnie innen. Amúgy, az itteniek nem is éltek, csak léteztek. A fiatalságuk úgy suhant el mellettük, mint valami szellem. A katlanba zárt falubeliek gyermekei, ha nem haltak éhen vagy nem fagytak meg, ha szerencsésen elérték az iskoláskort, és ha elég erôsek voltak több kilométer megtételéhez, akkor tanulhattak a katlan egyetlen iskolájában, az egyik szomszédos településen, ahol a vidék egyetlen temploma is volt. Nem sokan éreztek vágyat a tanulásra, nem sokan tudták, milyen értékeket és lehetôségeket rejthet egy könyv. Többségük csak a mában élt, nem tervezni, csak túlélni akart. De azért akadtak, akik a tanulás nyújtotta lehetôségekben látták a reményt. Olja Popescu az utóbbiak közé tartozott. Ô Gorcuból minden nap elment az iskolába. Még ha kicsit beteg volt, akkor is megtette a tizennégy kilométert – hetet oda, majd hetet vissza. Ôt a szíve vitte elôre, neki tervei voltak. Mindenekelôtt: kikapaszkodni ebbôl a nyomorból. Életerôs fiatal lány volt, naponta igyekezett eljutni az iskolába. Egy ellenfele volt csak, amivel nem bírt – a hófúvás. Olyankor kénytelen volt otthon maradni. A többméteres hófúvások a katlan minden lakóját fogságban tartották. A hótengeren szinte lehetetlenség volt átjutni, ilyenkor mindenki behúzódott az odújába, s reményteli szívvel várta, hogy vége legyen az ítéletidônek. A lány családja is így volt ezzel. 8
Olja
Olja egy vályogházban lakott a szüleivel és két testvérével, a nyolcéves öccsével, Igorral, és húgával, a hatéves Katjával. Többen lennének most, ha a halál nem ragadja el két testvérét, akik még az elsô születésnapjukat sem élhették meg. De hát a halál errefelé nincs korhoz kötve. Olja apja a szénbányában dolgozott, mint mindenki ezen a környéken. Dolgoztak, és meglehet a fizetség szinte kenyérre sem volt elég, ennek is örülniük kellett, mert sokan még ennyit sem kerestek. Amikor 1990-ben Moldova visszanyerte a függetlenségét, a bányát egy amerikai cég vásárolta meg, így megmaradt Oljáék egyetlen pénzforrása. Az amerikai cégnek oly kifizetôdô volt a kimeríthetetlen mennyiségû és jó minôségû szénnel teli bánya és a pofátlanul olcsó munkaerô, hogy még télen is üzemeltették. A bányászok a legkeményebb téli hetekben a bányában vagy a bánya körül felállított bódékban laktak. A tulaj ezt az önzetlen áldozathozatalt idénypótlékkal honorálta, ami azt jelentette, hogy a munkások havi százhúsz dollár helyett százharminc dollárt kaptak arra az idôszakra, amikor nem mehettek haza a családjukhoz a hó miatt. A katlan lakóinak élete az év nagy részében azzal telt, hogy felkeltek, dolgoztak, készültek a fagyra, majd aludtak. A csontjaikba költözött örökös fáradtságnak legfeljebb a halál vethetett véget, s ezzel többnyire tisztában voltak. Tudták azt is, hogy a túléléshez nagy állhatatosságra van szükség. És ebben a szellemben nevelték a gyerekeket is, akik az iskolából jövet vastag faágakat húztak magukkal kilométereken át, hogy legyen mivel tüzelni otthon. Olja is ezt tette, amikor az iskolából jött hazafelé, édesanyja pedig a hegyekbe járt rôzsét gyûjteni, mert apja a bányából engedéllyel csak napi öt kiló szenet hozhatott el. Így, mire eljött a tél, pont annyi tûzrevalót tudtak összegyûjteni, hogy a harminc négyzetméteres, egyszobás vályogházat fûteni tudják a nem ritkán mínusz huszonöt-harminc fokban is. A ház olyan volt, amilyen. Nem a kényelem volt a lényeg, hanem a túlélés. A tél vége felé már napokig csak kukoricakását ettek, s még így is örülniük kellett minden egyes falatnak. Az éjszakák sötétsége fojtogató volt, a mécsesek kincsnek számítottak, s a helyzetük kilátástalansága különösen nyilvánvaló volt olyankor, amikor a pap Moszkváról, Bukarestrôl, 9
Robert Yugovich
Kisinyovról vagy egyéb nagyvárosokról és az ott élô emberekrôl mesélt, néha órákon át. Történetei álomszerûek, misztikusak és távoliak voltak. Olja legalábbis csodálattal hallgatta ôket, és nagyon vágyott arra, hogy egy nap a saját szemével láthassa mindazt, amirôl a pap mesélt. Az öreg sokszor elmondta, hogy innen oda eljutni szinte lehetetlen, de hozzátette, hogy egyetlen út mégis létezik, ez pedig a tanulás. Hát ezért hajtott annyira a lány. Azt remélte, hogy egy nap a szorgalom és a sok olvasás segítségével kimenekülhet errôl a helyrôl. Olja valamennyi tankönyvét szinte szóról szóra bemagolta. Még azt is megjegyezte, hogy ki írta, ki szerkesztette, melyik nyomdában nyomtatták és ki a felelôs kiadó. Tizenhárom évesen egyetlen álma és célja volt: el innen! Tizennégy évesen már egész jól beszélt latinul az Atyától kapott latinkönyvek és szótár segítségével. A pap megígérte neki, hogy ha eléggé szorgalmas lesz, segíteni fog neki abban, hogy eljusson egy rendes iskolába, ahol akár orvosnak is tanulhat. Olja pedig készen állt arra, hogy bármennyit tanuljon, csak hogy elmehessen egy olyan helyre, ahol emberi körülmények között élhet. Nem csupán maga miatt vágyott erre. A szülei és a testvérei életét is meg akarta változtatni. Olja nemcsak a szorgalmával, a határozottságával és céltudatosságával tûnt ki a katlanban lakók közül, hanem a fizikai adottságaival is. A katlanban jellegzetes, nem túl magas, sötét hajú, sötét szemû, kreol bôrû, erôs szôrzetû emberek laktak. Olja egészen más adottságokkal rendelkezett: szôke volt, kék szemû, a bôre bársonyos és fehér, ô maga nyúlánk és karcsú. Ezt a különbséget sokszor érzékeltették is vele, mind a falubeliek, mind az apja. Külseje miatt gyakran volt gúnyolódások, bántó megjegyzések céltáblája. A legfájóbb mégis az volt, hogy az apja is megvetéssel nézett rá. Akik sosem bántották: az édesanyja és a húga, Katja. Ôk mindig mellette voltak, bármikor bármiben pártját fogták. Kislányként Olja nem értette másságának az okát, mindaddig nem is tudott róla, amíg el nem kezdték az orra alá dörgölni. A különbözôségének pedig az volt az oka, hogy 1982-ben egy orosz katona, aki magas volt, szôke, kék szemû, fehér bôrû és sportos alkatú, megerôszakolta Olja édesanyját. A katonák azért vadultak meg, mert a házban val10
Olja
lási kegytárgyakat találtak, amibôl hangos vita támadt, Olja apja pedig az összeszólalkozás folyamán nyíltan kifejezte gyûlöletét a szovjet rendszerrel és az oroszokkal szemben. Erre aztán az „ivánok” nekiestek az apjának, kivitték az udvarba, ott vallatták és pofozták, az anyját pedig az egyik délceg katona, a többiek figyelmeztetése ellenére, az ágyra lökte. Abban az idôben már nem történtek ilyen szörnyûségek, és a részeg erôszakoskodót a társaival együtt késôbb le is sittelték. Csakhogy ez már nem segített az áldozatokon. Ebbôl a szerencsétlenségbôl született az Olja nevû szôke kislány, s még alig volt nyolcéves, amikor az édesanyjától egy nagy veszekedés után megtudta, hogy az apja nem is az édesapja. Attól a perctôl kezdve Olja tudta, hogy az életben semmi sem az, aminek látszik. Attól a perctôl kezdve megértette, miért nézik másnak a faluban. A kirekesztettség érzése késôbb sem múlt el, s az egész csak azért volt elviselhetô, mert a pap sokat segített neki abban, hogy elfogadják. Amit az öreg pap mondott, az a katlan lakóinak szemében egyet jelentett az igazságszolgáltatással, ahogy ô maga is egyet jelentett az orvossal, a tanítóval és az Isten fiával is. Vakon bíztak benne, talán még a halált is vállalták volna érte, ha arra kéri ôket. Bizalom volt az emberek és az egyház között. Nem csoda, hogy a bányászok a kínkeservesen megkeresett havi százhúsz dollárjukból nyolc-tíz dollárt önként az egyháznak adtak. Az Atya mindig megvédte Olját, ha megpróbálták kiközösíteni. Igyekezett elfogadtatni ôt a közösséggel, megtiltotta, hogy a történtekrôl beszéljenek. Isten mindenkit egyformán szeret és Isten elôtt mindenki egyforma – hajtogatta, ha Olja származását hozta szóba valaki. A Biblia szent szavával a gorcuiak nem hadakozhattak. Olja szemében pedig a pap volt maga az angyal. Bízott benne, hitt neki, bármit megtett volna a kedvéért. Tavasszal és nyáron a pap az egyháztól kapott Zsiguliján körbejárta a katlan falvait, betért a házakba, ott elmondott néhány imát, „meggyógyított” pár beteget, meghallgatta az emberek panaszait, s mindig megígérte: fohászkodni fog Istenhez, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. 11
Robert Yugovich
Olja már nagyon várta, hogy vége legyen a télnek. Buzgott benne a tenni akarás, nehezen viselte azt az életformát, melyben egyik nap sem különbözik a másiktól. Hányt már a kukoricakásától, unatkozott, s bármilyen munkát kész lett volna elvállalni, hogy tanulhasson, hogy közelebb kerüljön az álmához. Igyekezvén megakadályozni, hogy elhatalmasodjon rajta a semmittevés, a tél nagy részében „tanítónénist” játszott a húgával. Az öccsével is szívesen foglalkozott volna, de a kisfiút nem érdekelte a tanulás. Ô bányász akart lenni, mint az apja, vagy mint a nagyapja, és még annak az apja is. A húga azonban a tél elmúltával nem csak hogy egy évvel idôsebb lett, már írni és olvasni is megtanult! Az idô lassan enyhülni kezdett, a hó elolvadt, a nap szikrái lassan eloszlatták a felhôket és birtokba vették az eget. A bányászok hazatértek, és a tavasz is beköszöntött. A friss tavaszi levegôben minden enyhülni, szépülni látszott, a remény szinte tapinthatóvá vált. Legalábbis a tizenöt esztendôs Olja ekkor így érezte.
12
Olja
2. Egy ilyen reményteljesnek látszó tavaszi napon a lelkész levetette a csuháját, amelytôl csak kivételes pillanatokban vált meg. A garázsban a Zsiguli mellett egy alig használt Opel Omega márkájú gépkocsi is állt. Ebbe a kocsiba ültek be Oljával, és indultak a húsz kilométerre lévô város felé. A lány izgatottan fészkelôdött, és ez kiült az arcára. Tegnap ült életében elôször autóban. Akkor a Zsigulival a család házánál jártak, hogy a pap elmondhassa a szülôknek: Oljának fel kell készülnie egy új világba való belépésre. Már abban a jármûben is furcsán érezte magát, de ez az autó teljesen más volt, mint a Lada. Olja könnyû teste belesüppedt a nagy és kényelmes bôrülésbe, a rádióból valamilyen külföldi zene szólt, amit Olja addig még soha nem hallott, a szavakat sem értette, de azért nagyon tetszett neki. A katlant elhagyva hamarosan rátértek a városba vezetô betonútra. Ott aztán az Opel, Olja nagy örömére, végre pormentes száguldásba kezdett, a volánnál az immár civil ruhában feszítô lelkésszel. A lány igencsak élvezte a mellettük elsuhanó táj látványát, élvezte, ahogy a sebesség növekedésével az adrenalin a vérében felszökik. Bár nem haladtak túl gyorsan, mégis az az érzése volt, mintha szárnyalnának. Alig gyôzte kapkodni a fejét, hol jobbra, hol balra, hol hirtelen hátrafelé, amint a mesésen szép kôházak, a remek autók és a jól öltözött emberek mellett elszáguldottak. Olja máris kiválasztotta, hogy neki milyen háza lesz, és azt is eldöntötte, hogy ô is egy ilyen autót szeretne, amilyennel most utazik. 13
Robert Yugovich
Lelki szemei elôtt színes kép jelent meg a jövôjérôl, és boldogan merült el benne. Ámulata a következô napokban csak fokozódott. Olyan helyekre jutott el, ahová addig a legmerészebb álmaiban sem járt. Elegáns boltokban voltak, ahol a pap új ruhákat vásárolt Oljának. Fodrászhoz, kozmetikushoz vitte, és minden nap étteremben ebédeltek és vacsoráztak. Olyan ritka és csak hallomásból ismert ételeket ettek, mint a kacsasült vagy a sült libacomb, vagy a paradicsomleves reszelt sajttal. A kislány végre nônek érezhette magát, s ez nem volt ellenére. Az új ruhákban szívesen nézett bele a tükörbe, élvezte a látványt, mert végre ô is olyan volt, mint azok a sudár, fiatal nôk, akiket eddig csak az újságokban látott. Az édességek közül – melyek eddig csak ünnepeken kerültek az otthoni asztalra – különösen a csokitorta érdekelte, melyen marcipánból voltak a díszítések. A Coca-Colát oly vehemensen hörpölte, hogy akarata ellenére nagyot büfizett. Akkorát, hogy a pap a homlokához kapott szégyenében. Vicces volt a helyzet, de azért örömteli is. A papnak feltûnt, hogy naponta elfogy egy tubus fogkrém, annak ellenére, hogy Olját szinte mindig figyelmeztetni kellett: étkezés után mosson fogat. Egyszer az Atya számon kérte, hogy hová lett a rengeteg fogkrém. Ô arra gyanakodott, hogy Olja egyenesen a WC-kagylóba nyomja az összes pasztát, hátha így elkerülheti az általa szigorúan megkövetelt fogmosást. Dehogyis – mentegetôzött Olja. Csak annyira tetszik neki a fogpaszta íze, hogy az utolsó fogmosás után, lefekvés elôtt a maradék fogkrémet el szokta szopogatni. A pap hitetlenkedve a homlokához kapott, ugyanúgy, mint amikor Olja az étteremben büfizett. Csak most elgondolkodva húzta végig a kezét az arcán, le, egészen a szakálláig, miközben mosolyogva, de azért kicsit szánakozva is nézett Oljára. És közben az elôzô lányokra gondolt, akik szintén csináltak furcsa dolgokat. Gyermek még – gondolta az öreg, és kicsit elszégyellte magát, ami ritkán fordult elô vele. Gyorsan teltek a napok, melyeket a lelkész a lány felkészítésére fordított, de a három hét alatt Olja minden napra tartogatott a számára ilyen vagy olyan meglepetéseket. Hol vicces volt, amit csinált, hol dühítô, de a pap igyekezett megôrizni a 14
Olja
hidegvérét. Hisz még csak gyerek – ismételgette magának folyton. De azért volt olyan pillanat, amikor Olja nagyon feldühítette az örökös kíváncsiskodásával. Olyankor legszívesebben egy kád vízbe fojtotta volna védencét. Minden oka megvolt azonban arra, hogy ezt ne tegye, és persze nem csupán büntetôjogi értelemben. Türelmesnek kell lennie. Nem tehet kárt benne, ha azt akarja, hogy egy napon hasznára legyen. Három hét elteltével az Atya kenetes hangon közölte Oljával: szerinte most már készen áll arra, hogy belépjen az új világ kapuján. A kislány szemei csillogtak a boldogságtól, hisz már alig várta ezt a pillanatot. Örömében – kissé megfeledkezve magáról – a pap nyakába ugrott, úgy, hogy majdnem felborultak. Megszerette ezt a szikár öregembert, aki oly sokat tett érte, és hálás volt mindenért. Délután beültek az Opelba, és elindultak most már a fôváros irányába. Olja ugyanúgy viselkedett, mint amikor három héttel ezelôtt a katlanból utaztak a városba. Izgalmában alig bírt egy helyben maradni, egész úton fészkelôdött. Már sötét volt, amikor megérkeztek Kisinyovba. A város fényben fürdött. A nyugati márkákat hirdetô reklámtáblák, a nagy forgalom és az utcán sétálók sokasága ámulatba ejtette a lányt. Annyira elbámészkodott, hogy észre sem vette, amikor megálltak. A papnak kétszer kellett megböknie – hogy megérkeztek, és hogy szálljon ki –, mire Olja kapcsolt, és visszazökkent a valóságba. Még most is körbefordult, hogy mindent jól megnézhessen. Széles mosoly terült szét az arcán. Egy tízemeletes épület parkolójában voltak, mely könnyen megközelíthetô volt a város bármely pontjáról, hisz a vasútállomás és a központi buszpályaudvar is csak pár száz méterre volt. Olja felnézett a magas épületre, majd megszámolta az emeleteket. Már épp elkezdte volna számolni az ablakokat is, de a pap megzavarta. – Hát akkor megérkeztünk – sóhajtott fáradtan. Amit itt látsz – mutatott az épületre –, az az orvostanhallgatók kollégiuma. De itt laknak azok a vidéki diákok is, akik a tanulmányaik elvégzése után az egészségügyben akarnak elhelyezkedni. Tekintete a lányra tévedt, de Olja nem mutatott különösebb meglepetést, inkább kíváncsi volt: 15
Robert Yugovich
– Úgy gondolja, Atyám, hogy majd én is itt lakhatok? És orvosnak tanulhatok? A pap egy pillanatig habozott, aztán kényszeredetten így válaszolt: – Hát, hogy orvosnak-e, abban nem vagyok biztos. De ápolónônek talán igen. Hamarosan ki fog derülni – tette hozzá. – Úgy izgulok – mondta Olja, és félelem kúszott a szívébe. Olyan erôvel markolta meg a lelkész karját, hogy három is lepattant az elôzô napon nagy gonddal felrakott mûkörmei közül. A lányt ez nem zavarta, hiszen csak azért barátkozott meg a mûköröm gondolatával, mert a pap meggyôzte, hogy az új világ nélkülözhetetlen kellékei közé tartozik ez is, éppúgy, mint a smink, az ápolt haj, a fehér fogak és a divatos öltözék. Végül is tetszettek neki ezek a változások, csak azt nem értette, hogyan viszik ôt közelebb az álmához, de bízott a pap minden egyes szavában. A lelkésznek kisebb bonyodalmak árán sikerült a karját kiszabadítani Olja szorításából, amitôl most már az ingujján elhelyezkedô aranyozott mandzsettagomb is majdnem leesett. Dühösen felsóhajtott, majd szúrós szemekkel a lányra nézett. – Nyugalom, Olja, nem lesz semmi baj! – bátorította. A lány bólintott, majd ahogy a feszültség egy halk sóhajjal eltávozott belôle, eleresztette az öreg karját. Az épületbe való bejutáshoz elôször meg kellett mászni húsz lépcsôt, majd egyeztetni kellett a portással a látogatás céljáról. A papnak nem kellett sokat magyarázkodnia, amibôl arra lehetett következtetni, hogy igen járatos errefelé. Csak odaszólt valamit a portásnak, majd egyenesen a lifthez lépett, és megnyomta a hívógombot. A lány közben körülnézett, a szeme megakadt az italautomatán, és figyelte a többségükben vele azonos korú fiúkat és lányokat, amint fel-alá mászkálnak a folyosón. Csupa jó külsejû gyerekek voltak, nem úgy, mint az otthoniak. Olja arra gondolt, vajon mi lehet a húgával és az anyjával, de nem sok ideje volt a merengésre. Mindjárt jövök én is, nemsokára én is közéjük tartozom – biztatta magát az itteni fiatalokat figyelve. A liftajtó nyitódásakor egy hangos „ding” volt hallható, amitôl Olja úgy megijedt, hogy kevés híján a pap másik mandzsettagombját is letépte. 16
Olja
Rémülten kapta a fejét a hang, majd a pap irányába. Az felnézett a plafonra, mintha az Urat okolná a történtekért, majd atyai mozdulattal a lány vállára tette a kezét. – Megijedtél? Nem kell félned, csak a lift érkezett meg, angyalom – mondta, és igyekezett mosolyt erôltetni az arcára. – Persze, persze, bocsánat. Csak nem gondoltam, hogy ilyen nagy zajjal érkezik – válaszolta Olja kicsit megszeppenve, még mindig sokkos állapotban, és ô is mosolyt erôltetett rémült arcára. – Gyere, kislány, ezzel megyünk – intett a pap kezével a lift irányába, majd belépett az ajtaján. Olja még hezitált, de látta, hogy az Atya kissé dühös, így egy hirtelen, nagy lépéssel ô is bent termett. A pap megnyomta a kettes gombot, az ajtó becsukódott, és a férfi várta Olja újabb „támadását”, amely azonban most, hogy a lift megindult, elmaradt. A második emeleten megálltak, mire Olja megkérdezte, hogy nem liftezhetnének-e még egyet. Erre a pap azt válaszolta, hogy majd késôbb. Elôre indult, Olja pedig követte. Egy ajtón, melyre az volt kiírva, hogy „Igazgató”, bekopogott. Pár másodperc múlva jött a válasz, hogy „Igen, szabad!”. A pap belépett, majd Olja is a nyomában, olyannyira szorosan, hogy a férfinek kéthárom ugrásszerû lépést kellett tennie, hogy orra ne bukjon, mert a lány majdnem a sarkára taposott. Az igazgató köpcös, pocakosodó férfi volt, a nevetséges jelenet láttán elmosolyodott, majd tréfásan megjegyezte: – Atyám, csak nem ez az angyali tünemény készteti ilyen fürge mozgásra?! – Engedje meg, igazgató úr, hogy bemutassam önnek az angyali tüneményt. – A pap intett a háta mögött toporgó lány felé, hogy lépjen elôrébb. – Ô itt Olja, az egyik kiváló diákom, aki szeretne magasabb szinten tanulni, mint azt az én szerény kis iskolámban teheti. Ott a legjobbak közül is a legjobb tanuló volt. Az anyanyelvén kívül jól beszél oroszul és latinul. – Mindemellett még kimondottan csinos is – jegyezte meg az igazgató, aki végig Olját mustrálta, amíg a pap bemutatta ôt. Ahogy többször is végigfuttatta rajta a tekintetét, az elég furcsa volt, legalábbis Olja nem tudta mire vélni, mi köze lehet ennek a tanuláshoz. 17
Robert Yugovich
– Hát igen. Isten bôkezû volt vele, amikor a szépséget osztotta – bólogatott a pap is. – Foglaljanak helyet, és halljuk, Olja, hogy mik a további terveid. Ugye tegezhetlek, nincs ellene kifogásod? – kérdezte az igazgató olyan magabiztosan, mint aki úgyis tudja a választ, s közben érdeklôdve fürkészte a lány szabályos arcvonásait. Az igazgató az asztala túloldalán már odakészített két székre mutatott. Olja megszeppenve nézett a papra, várta, hogy ô szólaljon meg helyette, hisz eddig is ô irányította az életét, és az elmúlt három hétben már afféle pótapaként tekintett rá. A pap azonban most nem szólalt meg, így az igazgató folytatta: – Mondd el nyugodtan, amit gondolsz, itt a szégyenlôsködésnek nincs helye. Ezt hamarosan te is meg fogod tapasztalni, hisz ha itt maradsz a kollégiumban, akkor már csak magadra számíthatsz, vagy úgy is mondhatjuk, azt eszel majd, amit fôzöl. Az igazgató ezt biztatásnak szánta ugyan, de Olja még jobban elbizonytalanodott, hisz nemigen társalgott eddig ilyen magas beosztású személyekkel. Aztán erôt vett magán és válaszolt: – Orvos szeretnék lenni – mondta bátortalanul, majdhogynem suttogva. – Orvos?! – meglepetésében az igazgató hangja feljebb csúszott egy oktávval, majd igyekezett tárgyilagos hangon válaszolni. – Nagyszerû foglalkozás, és bátor választás. És tudod-e, hogy mi minden kell ahhoz, hogy orvos legyél? – nézett a lányra. – Igen. Sokat kell tanulnom – válaszolt Olja meggyôzôdéssel. – Nos, igen. A tanulás nagyon fontos, csakhogy a tanulás mellett szükség van egy másik fontos dologra is, mely nélkül senki sem lehet orvos, legalábbis itt, a mi kis hazánkban, anélkül nem megy. – Mi kell még ahhoz, hogy orvos lehessek? – kérdezte a lány egy picit csalódottan. Eddig mindig azt hallotta, hogy a tanulás az egyetlen dolog, mely elvezetheti az új világba. – Pénz kell, kicsi lány, sok pénz. Ez kell ahhoz, hogy egyáltalán tanulhass, és hogy bármire vidd az életben. 18
Olja
– Pénz?! – Olját váratlanul érte, hogy a beszélgetés új irányt vett, de igyekezett nem mutatni, hogy mennyire meg van lepve. – De hát pont azért akarok tanulni, hogy pénzem legyen. Sok pénzem, hogy a családomnak a városban házat vehessek, meg autót. – Igen ám, de magához a tanuláshoz is sok pénz kell – könyökölt rá az igazgató az asztalra és dôlt kissé közelebb Oljához, miközben szúrósan a szemébe nézett, ezzel is mintegy nyomatékot adva mondandójának. Olja semmit sem értett, és ez az értetlenség ott is volt a szemében, ahogy visszanézett rá. – Bizony ám! Laknod kell, enned kell, ruhákra, cipôkre is szükséged lesz. Aztán tankönyveket is kell venned, meg egyéb iskolai taneszközöket, amik kellenek a tanuláshoz. Ezek nélkül egy napot sem tudsz tanulni, és ezek mind pénzbe kerülnek. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem állami tanintézetben végezted el az általános iskolát, különbözeti vizsgát is kell még tenned, hogy lássuk, megfelelô tudás birtokában vagy-e. Ez szintén pénzbe kerül. Sok minden kell még neked, kicsi lány – szögezte le az igazgató. – Nekem nincs pénzem, és a szüleimnek sincs. – Olja most értette csak meg, mekkora bajban van, és kicsordultak a könnyei, mert a pap egyáltalán nem készítette fel egy ilyen beszélgetésre. A pap úgy tett, mintha ôt is meglepetés érte volna. – Igazgató úr, nincs valami megoldás? – kérdezte. – Megoldás az mindig van, csak az a kérdés, hogy a kisasszony mennyire bevállalós. Hajlandó-e megdolgozni a pénzéért, méghozzá lehet, hogy keményen, és lehet, hogy nem mindig kellemesen. – Mondják meg, mit kell tennem, hogy maradhassak és tanulhassak? – ugrott fel székébôl Olja. Bármi legyen az, én vállalom – bizonygatta magának is. – Mondtam, pénzt kell keresned, ha nincs, és pedig nem is keveset! – szólt az igazgató, s szigorú tekintettel adott nyomatékot mondandójának. 19
Robert Yugovich
– Mennyit? – próbált Olja alkudozni, mint egy tapasztalt vállalkozó. A kedve már elszállt, de az elszántsága nem hagyott alább. – Legalább havi háromszáz dollárra lesz szükséged – bökte ki az igazgató. – Ennyi pénz? De hogyan? Ennyi pénzt lehetetlen keresni! – A lány szemében újra megjelentek a könnyek. – Nem lehetetlen, csak akarni kell – vágta rá gyorsan a direktor. Olja már végképp nem értett semmit. Az járt az eszében, hogy ha ô havonta háromszáz dollárt is tudna keresni, akkor az apja miért dolgozza agyon magát havi százhúsz dollárért? És rajta kívül még sok ezren. Mit kell azért tenni, hogy ennyi pénzt kapjon az ember? Most már a pap is elérkezettnek látta az idôt, hogy újra megszólaljon: – Lehet ennyi pénzt keresni, csak nem mindenkinek. Ahhoz, hogy valaki ennyi pénzt tudjon keresni, megfelelô adottságok kellenek – mondta, érdeklôdéssel figyelve, hogyan reagál a lány. – És nekem van ilyen adottságom? – nézett zavartan elôbb a papra, majd az igazgatóra Olja. Az igazgató a plafonra emelte a tekintetét, mint aki elképzelni se tudja, hogy lehet valaki ennyire naiv, aztán furcsán rámosolygott Oljára, és miközben tovább mustrálta, méghozzá egyre ragacsosabb tekintettel, kijelentette: – Neked, kislányom, kimondottan remek adottságaid vannak ahhoz, hogy ennyi pénzt megkeress, és ha érdekel hogyan, meg is mutathatom. – Rendben, mutassa! – válaszolta Olja, akinek már régen gyanítania kellett volna, mire célozgat ez a két ember, hiszen otthon is elôfordult, hogy felnôtt férfiak kigúvadó szemmel méricskélték ôt. De ô most semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy hátha mégiscsak maradhat, és nem kell visszatérnie a katlanba. És azt is eltökélte, hogy bármit is mutat a direktor, habozás nélkül elvállalja. Az igazgató kihúzta az íróasztal egyik fiókját, kivett belôle egy kulcsot, és egy hanyag kézmozdulattal jelezte, hogy akkor mehetnek. 20
Olja
A lifttel a 10. emeletre mentek fel, aminek a lány kifejezetten örült. Legalább volt ideje gondolkodni, hogy mi is legyen és mit is tehet. Amint kiléptek a liftbôl, Olja megállapította, hogy sokkal rendezettebb és tisztább ez a folyosó, mint akár a földszint, akár az az emelet, ahol az igazgató irodája van. Itt halk zene szólt és édeskés illatok terjengtek. A világítás sokkal tompább volt, mint lent, amitôl még hangulatosabbá vált a szint. Odalent többnyire ápolatlan vagy éppen elszáradt virágokat látott, cigarettacsikkekkel a cserepekben, ezt a folyosót viszont tarka színekben pompázó, egészséges, friss virágok díszítették. Elôkelôen finom, rendezett környezetbe jöttek. A falak is tiszták voltak, mintha frissen festették volna ôket, a padlót pedig vastag bordó szônyeg fedte, melyen kimondottan kellemes volt a járás. Olját ez a látvány teljesen felderítette, már nyomai sem látszottak rajta az iménti kétségbeesésnek. Ajtók elôtt mentek el, aztán az egyiknél, melybôl hangosabb zene hallatszott, az igazgató megállt, és a kulccsal, melyet a fiókjából vett elô, kinyitotta, de csak résnyire, hogy a bent lévôk ne vegyék észre, hogy kintrôl figyelik ôket. A pap hátulról egy határozott mozdulattal megragadta Olját, és egyetlen szó nélkül odanyomta a fejét a résnyi nyíláshoz. Olja teljesen odaszorult a másik férfihoz, aki az ajtót tartotta, nehogy tágabbra nyíljon, és maga is azt figyelte, ami a szobában történik. A szobában egy meztelen párt láttak, hancúrozás közben. A lány éppen egy óvszert húzott fel rutinos mozdulatokkal a férfi farkára, majd puhán hanyatt dôlt a kanapén és megemelte a csípôjét, jelezvén, hogy készen áll az aktusra. A férfi egyetlen türelmetlen és erôteljes mozdulattal hatolt a lányba, aki felnyögött. A férfi kicsiket lökve kezdte, aztán fokozatosan gyorsított. A lány közben átkarolta a nyakát, a nyelvével a fülét nyaldosta. A pap és az igazgató elégedett mosollyal figyelte a jelenetet, csak Olja bámult megrökönyödve. Még mindig nem fogta fel, mi köze lehet a látottakhoz, s ha derengett is valami a fejében arról, hogy egyáltalán nem véletlenül került ide, értetlenül állt a történtek elôtt. Kellemetlenül érezte magát, de a két férfi oly szorosan tapadt rá, hogy moccanni sem bírt, szólni meg végképp nem. 21
Robert Yugovich
Nem is mert volna megszólalni most, s a félelme még tovább nôtt, amikor odébb taszigálták egy másik ajtóhoz, amelyet ismét az igazgató nyitott ki a minden ajtóhoz jó varázskulcsával, s ismét csak résnyire. Megint a pap volt az, aki Olja fejét a réshez nyomta, s azon keresztül egy újabb párt látott. Egy kopasz, kigyúrt testû férfi pont azon tüsténkedett, hogy a lányt, aki egyidôs lehetett Oljával, megszabadítsa a fehér blúzától, s amikor ez sikerült, szenvedélyesen tapadt ajkával a rózsaszínû mellbimbóira, miközben a lány a nadrágján lévô zipzárhoz nyúlt, kiszabadította a kemény szerszámot, és elkezdte rajta az ilyenkor szokásos játékokat: elôbb a kezével dolgozott, aztán letérdelt és a nyelvét táncoltatta a férfi makkján, majd letért a golyóira, és onnan lassú tempóban húzta végig a nyelvét az egész péniszen. Olját nem izgatta ez a látvány, inkább undorodott. Szíve szerint menekült volna már a folyosóról, az emeletrôl, az épületbôl, az egészbôl, de errôl most már szó sem lehetett. A pap csontos, de erôs kezei az ajtónál tartották, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy hátulról a két kéz a melleire tapad. Olját soha senki nem érintette még ezen a módon. Lábain remegés vett erôt. Nem mintha a szex idegen lett volna a számára. Néha, lopott pillanatokban látta otthon szeretkezni a szüleit, tudta, mit csinálnak ilyenkor a felnôttek. De az sehogyan sem fért a fejébe, hogy mi köze mindennek az ô anyagi helyzetéhez. A harmadik ajtón benézve egy idôsebb embert látott – hatvanon is túl lehetett –, valamilyen uniformisban volt, és egy Oljánál is fiatalabb gyereklányt próbált éppen kényeztetni a nyelvével, kutyapózban. Olját az undor mellett már a hányinger is kerülgette. A szíve hevesen vert, és amit most érzett, az már pánik volt a javából. Ettôl a pillanattól kezdve teljesen elvesztette a kontrollt az események felett, melyeknek többé már nem a szemlélôje volt, hanem – akarata ellenére – a résztvevôje. A két férfi karjánál fogva egy másik szobába ráncigálta be ôt. Az igazgató azonnal nekilátott, hogy lehúzza róla a felsôjét, a pap pedig, ez a joviális idôs úriember, akibe egészen a mai napig maradéktalanul megbízott, a szoknyát tépte le róla. 22
Olja
Olját fojtogatta a sírás, de nem tört ki rajta. Sikított volna, de a félelem a torkára forrasztotta miden szavát, sikolyát. Amikor megszabadították az összes ruhájától és hanyatt lökték az ágyra, nem is ellenkezett. Ijedten feküdt, kiterítve a két férfi elôtt, fogalma sem volt róla, mit tehetne ilyen helyzetben, és csak könyörgô tekintettel meredt támadóira, mint aki azt akarja mondani, hogy hagyják békén. Rá se hederítettek. A direktor azonnal a szép melleire vetette magát, az öreg pap pedig a combjai közé fúrta a fejét. Riadtan érzékelte az ismeretlen és kellemetlen érintéseket a teste minden pontján, de a két idegen test súlya alatt mozdulni sem tudott, a döbbenettôl pedig egy szó sem hagyta el a száját. Csak nyöszörgött halkan, és bármit tettek is a testével, alig érzékelte fizikailag. Az elméjét csak az a kérdés töltötte be, hogy miért történik mindez. Miért teszik ezt vele? Miért nem hagyják békén? Mi történt az Atyával? Választ nem várt ezekre a néma kérdésekre. Becsukta a szemeit, és az édesanyjára gondolt, aki egyszer ezt mondta neki: „Eljön az az idô, amikor majd férfiak akarják birtokolni a testedet. Bízzunk benne, hogy ez majd szerelembôl és közös akarattal történik. De ha nem így lesz, azt tartsd titokban, mert ami a férfinek dicsôség, az a nônek szégyen!” Olja sírni akart, már nem csak kellemetlen volt minden érintés, ami a testét érte, hanem fájdalmas is. Élete elsô szerelmes éjszakájáról igazság szerint sosem képzelôdött, tizenöt évesen ezek a dolgok még alig érdekelték. Csupán egy valamirôl álmodozott, arról, hogy egy nap más életet kezdhet, hogy orvos lesz. Ehelyett most két egyáltalán nem vonzó idôsebb férfi markolászta a testét, s ez oly mértékben felizgatta ôket, hogy Olja szerencséjére az egész nem tartott sokáig. Pár rövidke perc alatt mindkettôjüknél elérkezett a beteljesülés, s koruknál fogva másodszorra már nem sikerült azonnal csatasorba állítaniuk a lövegeket. Maradt bennük a kínzó vágyakozás, némi bosszúsággal vegyítve. Olja mozdulatlanul, meztelen lábait széttárva hevert az ágyon, és a semmibe bámult. Megalázottnak, mocskosnak érezte magát, viszolygott a férfiaktól, de önmagától is. Sírni akart újból és újból, de a könnyei már korábban elfogytak. A két öreg kéjenc sóvár tekintete még fel alá járt a testén. A pap tett volna egy újabb próbát, de egyedül nem mert nekifogni, az igazgató meg csak levegôért kapkodott, mint a partra dobott hal, és izzadt, mint egy ló. 23
Robert Yugovich
Olja nem is mert rájuk nézni, de miután észrevette, hogy most valószínûleg nem kell újabb rohamra számítania, a térdeit felhúzta a hasához, és csecsemôpózban oldalra fordult. Egy szót sem szólt. Pár perc pihegés után az igazgató és a pap magára hagyták Olját. Odakint ültek le, a folyosó végén elhelyezett fotelekbe, és mindketten rágyújtottak. Oljának viszont lassan szembe kellett néznie azzal, hogy mi is történt vele. A nap úgy indult, hogy megtalálja azt a helyet, ahol tanulhat és építheti az életét. És mivel végzôdött? Azzal, hogy megölték az álmait, és elvették az egyetlen kincsét, az ártatlanságát. Végre el tudta sírni magát. Zokogás közben hangokat hallott az ajtó túloldaláról, ahol az Atya és az igazgató fennhangon társalogtak, és olyan kedélyesen, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. – Hát én ilyen kibaszott gyönyörûséget még életemben nem láttam. Ha nem volnék nôs, esküszöm, még haza is vinném ezt a kis tündért – áradozott az igazgató. – Ja, engem is meglepett, amit láttunk, amikor megszabadítottuk a ruháitól – vigyorgott a pap önelégülten. – Tökéletes a teste, illetve annál kicsit jobb. – Igen! Húsz éve hordod ôket ide, de lehet, hogy az összes eddigi lány nem ért annyit, mint ez az egy. – Szóval? Mi a véleményed? Szerinted lehet belôle pénzt csinálni? – kérdezte a pap. – Mi az hogy?! Ez a lány luxuscikk! Csak az kaphatja meg, aki a tarifa háromszorosát hajlandó fizetni – lelkendezett az igazgató. – És ha nem akarja ezt csinálni? – Miért? Van más választása? Tehet mást? Elmegy megmondani a mamának, hogy az iskola igazgatója meg a pap megdugták? És különben is, a lány itt marad, akár tetszik neki, akár nem! – zárta le az ügyet a direktor. – Na jó! Akkor most... jöhet még egy menet? – kérdezte a pap felhevülten. – Próbálkozni mindig érdemes – heherészett az igazgató, s mindketten elindultak az ajtó felé, mely mögött Olja kuporgott.
24
