2015. március A Süvet ülés megszüntével a boltot Apám kinyitotta, mindenki hazautazott. Az életünk - a nagyon hiányzó nagyapa nélkül ment tovább. Leesett az első hó és mi felépítettük barátnőinkkel az első piros sipkás hóemberünket. Az alábbi rendhagyó versecske a temetés után öt évvel később, 1936-37 telét örökíti meg, amelyet én 2013 októberében vetettem papírra, Téli délután Csépen Ősz van, ősz, Október, November, Gyorsan jár a hóember, piros sipka a fején. Csilingel a szánja, egy óriás farkaskutya Falunk útját véle végigszántja. Két gyerek ül benne: Éva és a Márta, Arcuk piros, mint a rózsa, szemük ragyog, Kacagnak, nincs a földön náluk boldogabb. Ropog a hó szánjuk alatt, a hold sarlója növekszik, Sötétedik, haza kéne menni! Szalad velük Muki kutya, világít házunk ablaka, Magcsapja arcunkat az otthon meleg illata, Havas csizmák helyett papucsok kopognak, Herba tea gőze, lángos, meg pirítós vár a tányérokban. Hol van a táskátok? Tekergő kislányok, Mert ha nincs készen a lecke, holnap nem lesz szánka! De bizony készen van, már korábban kész volt. Ezzel végül csend honolt a tájon, Mély álomba merült házunk nagyja és apraja, A hold vigyázza álmainkat. Majd reggel mit sem sejtve mi vár ránk pár év múlva, Rohantunk az iskolába tanulni, „szép csonka hazánk halálos rendjét”. Purim (sorsvetés és örömünnep) A közelgő ünnep tiszteletére és örömére írom meg azokat a felejthetetlen szokásokat, amikor még az egész család élt. A készülődés többek között abból állt, hogy Nagyapám és Apám esténként elmesélték a Perzsa Birodalomban élő zsidóság, a perzsa király és világszép felesége történetét, aki a zsidók vezérének, Mordechájnak volt a nevelt lánya és megmentette a zsidóságot (persze mi is rögtön kijelentettük, hogy ha megnövünk, a zsidók királynéja leszünk). Elmesélték mi volt a sorsvetés, mi volt a jelentősége a Susan-Purimnak, hogyan győzték le a hős zsidók a gonosz Hámánt, stb… Ilyenkor meg volt engedve a mértéktelen evés-ivás, még mi is kaptunk 2-3 cent édes bort. Az ajándékozás kötelező volt, így pl. a gyermekek a szülőknek, a családok pedig a szegényebb zsidóknak. A mi falunkban csupán három zsidó család volt, de minden
Budai ófár pénteken és az ünnepek előestéjén megjelentek az idősebb házaló zsidók, akik ezeket az estéket nálunk töltötték. Volt nekünk egy hátsó házunk, ebben fent volt tartva egy szoba, ahol fürödhettek, tiszta ruhát kaptak, a felső házban ettek, ittak és imádkoztak, közben elmesélték, hogy mi minden történt a szomszéd falvakban. A hátsó házban aludtak és az ünnep elmúltával - minden finomsággal megpakolva tovább gyalogoltak és gyűjtötték a házaknál a libatollat, a borjú- és marhabőrt. Sajnos, mi nem vehettünk részt a késő estig tartó beszélgetéseken, meg mulatságokon, mert Mamánk megmagyarázta, hogy bár a Purim örömünnep, de a boltot kinyitják és nekünk is iskolába kell mennünk.
Mi nagy izgalommal igyekeztünk haza az iskolából, mert tudtuk, hogy Nagymamánk két helyről is kap nagy csomagot, de csak akkor bontja fel, ha már mindkettő megérkezett és az egész család együtt van (sajnos ekkor már a Nagypapa nem élt). Az első csomag Kiskunhalasról érkezett Sándor bátyáméktól. Felsége, Grünwald Kató néni nem csak kitűnő üzletasszony volt, de remekül sütött és főzött is. A csomag tele volt óriás tortával, rengeteg különféle apró süteménnyel, meg déligyümölcsökkel, no meg egy szép levéllel, amelyben unokatestvérünk, Sándor bácsi fia is üdvözölt bennünket, Breuer István aláírással. Pisti a levélben kilátásba helyezte, hogy édesapja ismét elhozza hozzánk a nyáron és nálunk tölt 2-3 hetet. Amikor megérkezett, barátnőinkkel együtt nagy örömmel fogadtuk. Mellesleg jegyzem meg, hogy bár Pisti kitűnő tanuló volt, de miután Halason és Szegeden is ővel beszéltek, ő is így kezdett beszélgetni velünk. Mondanom sem kell, mi huncutkodva kicsúfoltuk, erre Pisti pár napon belül elhagyta az ő-zést és úgy beszélt szép magyar nyelven, mint mi, hogy ne csúfolódjunk rajta. Megjött a második csomag is Szombat-
-6-
5775. Ádár-Niszán helyről, amelyet az ott élő Rózsi néni, Anyám nővére, Breuer Rózsa és unokatestvére, Lőwinger Júlia (nevét Nagyanyámtól örökölte) küldték. Ekkor Nagymamánk felbontotta mindkét csomagot. A szombathelyi csomag önmagában is egy nagy látványosság volt - ahogyan Apám mondta. A csomag alján vízhatlan papírokba becsomagolva feküdt egy nagy ponty, a farkával vagdalkozott, mikor kivették, tehát élt, ugyanis Nagyanyám elmagyarázta, hogy ha a hal mindkét kopoltyúját félig töltik rummal vagy konyakkal, akkor a 2-3 napos postai szállítás alatt is élve marad. Berakták egy nagy edénybe, ahol a hal még inkább elkezdte vidáman csapkodni a farkát. A hal felett volt a csoki torta, az apró sütemények, déligyümölcsök. Ezek is vízhatlan papírokba voltak csomagolva, mert a csomag teteje tele volt hóvirág, lila és fehér ibolya és sárga mimóza csokrokkal, és a csomaghoz tartozó gyönyörű levelekkel. Az egész család megbámulta mindkét csomagot és segített elrakni a benne lévőket a maguk hűvös helyére. Nagymamám és Mamám a hal egyik feléből diós halat főzött, a másik feléből rántott halszeleteket készített, adott melléje citromot és sült krumplit. Apánk megtanított bennünket halat enni, miután a Duna melletti Süttőn született és élt 16 éves koráig, ahol minden héten legalább kétszer volt ebédre vagy vacsorára hal, főzve vagy sütve. Márpedig a nagy pontyban sok nagy csont és kevesebb apró szálka volt és ezeket ügyesen a nyelvünkkel ki lehetett pöckölni. Nagymamám mindkét köszönő levelét mi is aláírtuk és boldogan vittük a postára feladni, hogy mielőbb megkapják. Nagymamának is volt egy purimi sütemény receptje, amelynek íze a mai napig a számban van. Drága és nehéz sütemény volt, de most kedves olvasóinkkal is ismertetem: Nyolc nagy tyúktojást keményre főzött, kivette belőle a sárgájukat (a fehérjét salátákhoz felhasználta), lemérte a sárgáját és ugyanannyi vajat, vaniliás cukrot, egy kis rumot és dupla mennyiségű lisztet, csipetnyi sót, egy kávéskanál sütőport, vagy egy deka élesztőt összegyúrt egy egész tojással, ha kellett, még egy kis tejfellel. Pihentette egy órát, majd a kinyújtott tésztából holdakat és egyéb égitesteket formázott és nem túl forró sütőben világosra sütötte. Nagyon sok és finom, porhanyós apró sütemény van belőle (kifelejtettem a darált diót a tésztából, és az apró sütemények tetejére fél diót vagy mandulát tenni). Ezzel véget ért Purim ünnepe, amelynek eseményeit egészen Peszachig (húsvétig) emlegettünk. Deutsch Éva
2015. március
Budai ófár
5775. Ádár-Niszán
A Német Szövetségi Köztársaság központi megemlékezéséhez 2015. január 26-án Amikor 1944. július elsejének hajnalán Auschwitz-Birkenauba érkezvén a Sonderkommando tagjai kidobáltak bennünket a marhavagonból, nem arra gondoltam, hogy lesz-e még valaha német demokratikus állam. De arra sem, hogy, az auschwitz-birkenaui tábor felszabadulásának hetvenedik évfordulóján engem ér az a megtiszteltetés, hogy a Német Szövetségi Köztársaság központi rendezvényén emlékbeszédet mondhassak. Elmúlt ez a hetven év. Megszámlálhatatlan könyvtár telt meg millió kötet könyvvel, emlékművek, szobrok, festmények, művészeti alkotások jöttek létre, filmeket, színműveket írtak a Holokausztról. Nem szükséges különleges jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: éveken, évtizedeken át is így folytatódik majd. Mert Auschwitz-Birkenauhoz semmi sem mérhető, és minden, ami történt benne, kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Nyomaszt bennünket. Nyomaszt bennünket főleg Európában. A mi társadalmunknak okoz lelkiismeret furdalást, ami történt, nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg. Ha visszatekintek hosszú életemre, melyből 75 év esik a huszadik századra, fájdalommal kell megállapítanom, hogy igen korán kellett a gyűlölettel találkoznom. Őseink történelme, melynek megismerésére annyi időt fordítottunk az iskolában, háborúk története, mely az ellenség gyűlöletén alapszik. Ma már ismerem a gyűlölet és félelem tragikus összefüggését: a gyűlöletet, mint a félelem következményét. Hogyan szeressem felebarátomat, ha egyszer rettegek tőle? Amikor gyerekkoromban a testvéremmel veszekedtünk, édesanyánk nem avatkozott bele, de azt mondta: „gyerekek, estére ki kell békülnötök, haraggal, rossz érzéssel a szívében, az ember nem alszik nyugodtan”. Ahogy Anatol France a „Pingvinek szigete” könyvében kifejti, ha egyszer elmúlik az a kétszáz esztendő, ami a történelmi tisztánlátáshoz szülséges, akkor AuschwitzBirkenaut a kozmikus félelem és gyűlölet csúcspontjaként tekintik majd, melyből az iparszerű tömeggyilkosság logikusan következik. MI, AUSCHWITZ-BIRKENAU TÚLÉLŐI, AZ ÉLETÜNKRŐL SZÓLUNK, HA A FÉLELEMRŐL ÉS GYŰLÖLETRŐL BESZÉLÜNK. Sokkal korábban kezdődött már a félelem, amikor a férfiakat munkatáborba kénysze-
rítették. Visszajön-e apám, fivérem, nagybátyám? Látom-e még valaha? A búcsú feledhetetlen percei!!! Akkor nem is tudtuk, mennyi találkozásunk lesz még a félelemmel. A marhavagonban, útban Auschwitz-Birkenauba aggodalommal kapaszkodtunk az együttmaradás reményébe. „Igen”- mondta apánk, - „bizton együtt maradunk. Fiatalok vagyunk, egészségesek és erősek. Majd szorgalmasan dolgozunk, és együtt maradva, ezt a kis időt a háború végéig már kibírjuk.” Nem kellett hozzá még egy nap, hogy családunkat szétszaggassák, anyámat és húgomat gázzal megöljék, és aztán elégessék. Az az idő is nagyon hamar eljött, amikor félnünk kellett a saját életünkért. Azt, hogy Auschwitz-Birkenauban minden pillanatban életveszélyben vagyunk, nem így éltük meg. Csak a félelem reszketett minden szögletben és volt jelen minden pillanatban. Meg a gyűlölet. Minden, ami velünk történt, szándékos mély megaláztatással járt az első lélegzetvételtől kezdve - mely a szabadban égetett hullák bűzétől volt terhes - az alvásig, a félkész barakkok puszta padlóján. Azt akarták, vegyük tudomásul, teljesen feleslegesek vagyunk a világban, nincs is itt mit keresnünk, semmi nem olyan átkozott a földön, mint nyomorúságos életünk, és csak idő kérdése, hogy milyen módon végeznek velünk. Ahhoz, hogy túléljünk mindent, nagyon fiatalnak kellett lennünk, csalhatatlan , szilárd öntudattal. És mégis! Szinte minden túlélő nevében mondhatom: „MA MÁR NEM GYŰLÖLÜNK SENKIT.” Egyrészt praktikus okból. A tettesek - beleértve az „igaziakat”, akik íróasztalnál ülve kreálták az elméletet, akik rajztáblára vésték a krematóriumokat - öregebbek voltak nálunk, már régen meghaltak. DE MINDENEK ELŐTT ERKÖLCSI ALAPELVEK MIATT. Mi igazán tudjuk, hová zülleszti az ember lelkét a gyűlölet. MI, AKIK TÚLÉLTÜK AUSCHWITZBIRKENAUT, NEM AKARUNK MÁR GYŰLÖLNI, NEM HAGYJUK MAGUNKAT ERKÖLCSILEG MEGTÖRNI, MINDENNEK MESSZE FELETTE ÁLLUNK. Ez a szomorú vigaszunk. 1989-et, a magyar rendszerváltás évét írták akkor, amikor az összes magyar újságban megjelent egy hirdetés: „Stadt Allendorf magisztrátusa keresi Münchmühle tábor volt kényszermunkásait.” Kétszer el kellett olvasnom, hogy egyszer felfogjam: engem
-7-
keresnek! Jóságos ég! Mit akarnak tőlem 44 év múltán? Hamar kiderült, hogy meghívást kaptam 999 társammal együtt. Bocsánatot akartak tőlünk kérni, dédelgetni akartak egy kicsit. Nekünk nyújtottak kezet, el kellett fogadnunk! Aztán csak meglepetésekben volt részünk. Amikor 1945. október közepén otthagytuk Allendorfot, 1500 lakosa volt. Mire 1990ben visszamentünk, igazi város lett belőle. Akik ott laktak, akkor jöttek, amikor már régen elhagytuk a táborunkat. Kedvesen szólítottak meg bennünket németül! Elvittek bennünket volt lágerünkhöz, volt munkahelyeinkhez. Ez nem az a Németország volt, amit 1945-ben otthagytunk. Ez a múlttal való „szembenézés” utáni másik Németország volt, melyről a szocialista Magyarországon nem hallottunk és nem tudtunk semmit. Ahogy említettem, mi túlélők nem gyűlölünk már. ÉS A MEGBOCSÁJTÁS? Úgy érzem, csak a magam nevében van jogom nyilatkozni. Úgyis mondhatom: nem nyilatkozhatom halottaim nevében. Gilike, a kishúgom 11 éves volt. Életvidám gyerek Debrecenben. Látom Gilikét otthon, amint vidáman száguldozik a kertben, ugyanolyan németjuhász kutyája van, mint az SSnek. Gilike kutyáját Mukinak hívták. Látom Gilikét, amint megérkeztünk Auschwitz-Birkenauba, látom, amint megörül a sok szép ápolt kutyának, a rámpán és a gázkamrába vezető úton álló őröknél. Szokása szerint meg akar egy kutyát simogatni. „Vigyázz, Gilike”- mondja neki anyánk,„légy óvatos, ez nem a te Muki kutyád, vigyázz!” Vajon Gilike 11 éves korában akarta befejezni az életét? Nem azt akarta-e inkább, hogy még sokáig éljen, sok szép németjuhász kutyája legyen, boldogan száguldozzék és játsszék velük a kertben? Anyám 39 éves volt. A „nagyasszony” mintaképe. Nem megérkezett valahová, hanem megjelent. Látom a gázkamrában. Sokadmagával összepréselve, fogja Gilike kezét. Látom anyámat abban a pillanatban, amikor felfogja: most megölik. Vajon mi volt az utolsó gondolata? És apám? És nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim, unokatestvéreim, mindnyájan nem inkább élni szerettek volna? A fiatalok anyává és apává akartak válni, az öregek az unokáikban akartak gyönyörködni! Kit hatalmaztak fel halottaink, hogy nevük-
2015. március ben megbocsájtson? MI, AUSCHWITZ-BIRKENAU TÚLÉLŐI AZ ÉLETÜNKRŐL ÉS HALOTTAINK ÉLETÉRŐL BESZÉLÜNK, AMIKOR A MEGBOCSÁJTÁSRÓL SZÓLUNK. Halottaink soha nem tértek vissza, akár megbocsájtottunk, akár nem. Szívünben, lelkünkben a fájdalom dominál, 70 év múltán is. Hozzánk is nagyon közel van már saját halálunk, és még mindig szeretteink méltatlan halálát siratjuk, holott a természet szabályai szerint is már régen meghaltak volna. De az a természetellenes, embertelen mód, ahogy történt!!! Hét hosszú évtized alatt volt időnk megtanulni, hogy együtt kell élnünk a traumáinkkal. Az idő nem gyógyít be semmit, csak elmélyíti a hiányérzetet. Mivel traumáról van szó, mindig visszatérünk oda. Mintha gyilkosok lennénk, mint Raszkolnyikov Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés” című könyvében. A sebek nem gyógyulnak, mindig újak amikor ismét találkozunk velük. A kérdés csak az: mikor? És megint, azonnal ott vagyunk. Mengele kicsi mozdulatánál, annál a kis intésnél, jobbra, balra. Amikor történt, nem tudtuk, hogy mindennek vége! Hogy minden elveszett! A Család, és vele együtt a múltunk! Kitépték a gyökereinket! Még egy sír sem maradt utánuk. És hová tűnt a jövőnk? A gyökértelenségbe. Az ember bolyong a világban, mint Lenau örök zsidója, Ahasvérus. Ha a zsidó isten hetediziglen büntet, mit követett el az ükapám ükapja, hogy én kerültem elevenen a pokolba? Amikor Auschwitz-Birkenau felszabadítására emlékezünk, ki kell mondanunk Primo Levi nevét. Jelen volt. Csodával határos módon túlélte a helyszínen azokat az iszonyatos utolsó napokat, amikor az SS elmenekült a táborból és semmi nem működött. Meg is írta „Ez még ember?” című könyvében. Minusz 20-30 fokos hidegben nem volt fűtés, semmilyen ellátás, élelmezés sem volt. És - mondhatnám, ahogy az Auschwitz-Birkenauban mindig is szokásos volt - nem volt víz. Primo Levi télen élte meg, hogy Auschwitz-Birkenauban nem volt víz, mi a magyar Holokausztban, 1944 nyarán. Akkor is volt 30 fok, csakhogy pluszban és tartósan. MI, AUSCHWITZ-BIRKENAU TÚLÉLŐI AZ ÉLETÜNKRŐL BESZÉLÜNK, AMIKOR ELMONDJUK, HOGY 1944 NYARÁN NEM VOLT VÍZ A TÁBORUNKBAN! Alapjában semmi rendkívüli nem történt. Egyszerűen nyár volt. Csak a zsidó magya-
Budai ófár rok Auschwitz-Birkenauba történő deportálásának 57. napja zajlott. A magyar hatóságoknak rettenetesen sürgőssé vált, hogy tőlünk megszabaduljanak. A háborús hiánygazdálkodás ellenére tüneményes gyorsasággal előkerült 147 szerelvény, vonatonként átlag 3000 ember szállítására. Auschwitz-Birkenau tábor nem bírta a magyar deportálás gyors ütemét. Semmit nem tudtak előkészíteni. Ezért nekünk, akik a rámpán életre lettünk ítélve, még több szenvedést és megaláztatást kellett elviselnünk.
Nem kerülhetjük el, hogy ne beszéljünk a latrináról. (Természetesen) latrinából sem volt elegndő. Volt helyette a vödör, a „kübli”, aminek végül is bele kellett ömlenie a latrinába, mégpedig úgy, hogy ki ne locscsanjon, túl ne folyjék. A kübli nem tudta ezt, kiloccsant, kifolyt, kezünkre, lábunkra, azokra a rongyokra, amiket ruha helyett viseltünk. Nem volt szappan, törülköző, de mindenek fölött nem volt víz. Csak megaláztatás és szégyen volt. Túléltük. Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg. Víz nem volt, mint már mondtam, de ott volt a mocsár!!! MI, AUSCHWITZ-BIRKENAU TÚLÉLŐI AZ ÉLETÜNKRŐL ÉS HALOTTAINKRÓL BESZÉLÜNK, AMIKOR A BIRKENAUI MOCSÁRRA EMLÉKEZÜNK. A magyar Holokauszt egyik színtere a BII.b női tábor volt Auschwitz-Birkenauban, a mocsár egyik partján. Mi, ott ülve a porban, égési sebeket szenvedve a kíméletlen napsütésben, nagyon hamar sokat megtanultunk a mocsárról: mindenek előtt, hogy a mocsár nem ivóvíz. Akkor sem, ha az ember szája kiszárad és a nyelve a szájpadlására szárad, és azt sem tudja, hogyan éli túl a következő pillanatot. Azt, hogy arcot, kezet sem lehet benne mosni és hogy a legtanácsosabb, ha semmilyen kapcsolatba nem kerülünk a mocsárral. MERT A MOCSÁR FERTŐZŐTT VOLT. A mocsár csak arra volt jó, hogy szenvedésünket fokozza, hogy a másik partján elnyelje a krematóriumokból éjjel-nappal, te-
-8-
5775. Ádár-Niszán herautó számra, megszakítás nélkül beléje borított hamvakat. A mocsarat régen lecsapolták. Azoknak a hamva azonban, akiket számolás nélkül gázzal megöltek és tűzzel elégettek, ott maradt. 1944. augusztus 12-én a Dynamit A.G. cég igényére 1000 munkaképes nőt szelektáltak a BII.b táborban, rabszolga munkára az allendorfi erdőben elrejtett hadiüzembe. Még le is fényképeztek bennünket, ott vagyunk az Auschwitz Albumban, amint augusztus 13-án vagonba raknak bennünket. Az ember többet bír ki, mint a ló. Egy lovat nem lehet rábírni, hogy vegyszertől bűzlő, vagy koszos vízből igyék. Biztosan tudom, mert sok ló között nőttem fel, nagyapám tenyésztette őket Nagytanyán. Nekünk, ezer nőnek, nem volt választásunk a hadiüzemben. Trinitrotoluollal és salétromsavval úgy dolgoztunk minden munkavédelmi eszköz nélkül, mintha liszt és cukor lettek volna. Szerencsénkre, 1945. április elsején felszabadított bennünket a Szövetséges Hadsereg. Azóta már többször visszatértem Auschwitz-Birkenauba azzal a bűntudattal, ami minden túlélőt gyötör: miért én??? Miért maradtam éppen én életben? Hetven év alatt megtaláltam rá a választ. Mert tanú vagyok. Mert mindent, ami történt velem, azért jegyeztem meg, hogy az egész világnak elmondjam. Közel 60 évnyi hallgatás után életcélommá vált, hogy ne engedjem kihunyni Auschwitz-Birkenau emlékét. Méltó feladat ez a még hátralévő időre is. A Megszámlálatlanok hamva a lecsapolt birkenaui mocsárban - köztük anyám, Irma, Gilike húgom és negyvenkilenc rokonom hamva - kötelez bennünket. Azt a feladatot rója rám és túlélő lágerfivéreimre és lágernővéreimre, hogy megőrízzük az emléküket. Mert nem volt emberhez méltó temetésük, nem kísérték őket síró családtagok utolsó útjukra, nem lehet a sírjukra virágot, vagy követ rakni. MERT SÍRJUK SINCS. NEKIK SZÓLJON AZ UTOLSÓ SZÓ: MA, 70 ÉV MÚLTÁN, AZ EGÉSZ VILÁG RÉSZVÉTTEL, FÁJDALOMMAL, SZÉGYENKEZVE EMLÉKSZIK MEG RÓLUK. ÁLÁV HASHALOM! REQUIESCANT IN PACE! NYUGODJANAK BÉKÉBEN. Fahidi Éva (A beszéd Berlinben hangzott el, az Auschwitz felszabadításának 70. évfordulójára rendezett központi ünnepségen Angela Merkel társaságában.)
2015. március
Budai ófár
5775. Ádár-Niszán
A budapesti gettóban A Mikulás, az mindig jött hozzám gyerekkoromban. A Karácsonyt, azt tudtam, hogy nem a mi ünnepünk. Bár Nagyapám mindig beengedte a betlehemeseket, de csak a konyhában énekelhettek, amiért egy pengőt kaptak minden évben, én meg belekukucskálhattam a betlehemi jászolba, amit valami babaszobának gondoltam. Persze a fölöttünk lakó barátnőm is mindig megmutatta a feldíszített, csillogó fát, még szaloncukrot is kaptam, de mégis mindez idegen maradt számomra. A Mikulás, az más volt, az minden jó gyerekhez jött, aki fényesre suvickolt cipőjét kitette az ablakba. Hát 1944. decemberében csillogó, piros papírba tekert csokoládé helyett mást hozott nekünk a Mikulás. Ez volt ugyanis az utolsó nap, amikor el kellett hagynunk a csillagos házat és kellett költözni a gettóba, azaz a Körúton túli elzárt területre. Nagymama már napokkal előtte csomagolta a legszükségesebb holmikat, ágyneműt, meleg ruhát, és főleg élelmiszert, amennyit csak tudott. Először a nálunk hagyott 3 éves Gabikát kellett elhelyezni, mert az ő anyját is az én anyukámmal együtt vitték el a nyilasok, és a kisfiú egész nap kiabálta: „Enni, enni!” Végül a nyilas házmester beadta a gyereket a Vöröskereszthez, és ez a tette jól jött neki később, a háború utáni leigazoltatásnál. Így hát december 6-án már csak heten ültünk fel a ház előtt várakozó lovaskocsira. Nagyszüleim engem dunyhák közé raktak és a csomagok tetején rajtuk kívül még négy szomszéd néni jött velünk. Nagymama erős, nyugalmat sugárzó egyénisége
vonzotta őket, vagy Nagyapám, mint egyetlen férfi? Ma már nem tudom biztosan. A bakon, a kocsis mellett, a velünk utazó Weisz néni unokája, Mikes Tibi feszített nyilas egyenruhában. Apja keresztény volt, anyját már rég elbújtatták, a 16 éves fiút így tudta csak menteni az apja. Raboskodott ezért később Recsken, pedig csak a nagymamáját meg minket kísért, így más nyilas nem zaklatott bennünket útközben. Amikor végigtrappoltak a lovak a Wesselényi utcán és átmentünk a Körúton, a Kertész utca sarkán már épp befejezték a deszkakapu ácsolását, azt hiszem, mi az utolsók közt lehettünk, akiket még beengedtek. Három napig egy Dob utcai ház pincéjében húzódtunk meg, aztán Nagymama talált egy szobát a Kazinczy utca 7-ben, de mire átköltöztünk, már 11-en lettünk a szobában. Ekkor már javában folyt Budapest ostroma. A Dob utcai házat másnap egy szőnyegbombázás letarolta, a pincében senki sem maradt életben. Talán ezért, de a Kazinczy utcában Nagyapám soha nem ment le a pincébe, ahova később az állandó bombázások miatt mindenki leköltözött. Ő fennmaradt és az ablakból nézte a repülőgépek csatáját, a sztálinorgonák csattogását hallgatta. Egyszer mégis lejött megnézni, mi van velünk. Ez akkor volt, amikor az első emelet egy része leszakadt és eltorlaszolta az egyik pinceajtót. Mi éppen mögötte voltunk, engem Nagymama egy asztalra fektetett, ő pedig egy padon ülve és fejét az asztalra hajtva bóbiskolt, ha néha csend volt, hiszen
Február 15-én temettük el a budai zsidók Farkasréti temetőjében Mirjám bat Szárát, Mezei Lorántné, Magdit. Kilencvennegyedik életévében ment el előttünk a Mennyei Bíróhoz. A korai februári napsütésben búcsúztak el tőle rokonai és barátai. Nehéz volt nézni, ahogy az unokák tanácstalanul ott álltak a ravatalozóban. Talán most volt az első alkalom, amikor meg kellett tapasztalniuk, hogy az ember élete véges. Hiszen Magdi gyermekei és unokái már békében születtek, nem élték meg a háborút és a soá borzalmait. Magdi pedig nem igen beszélt erről, így oldotta meg a személyes tragédiáját… A háború első éveiben még mindig járt az OMIKE táncestéire, nagyon szerette a vidámságot, a fiatalságot, az életet. Tőle tudtam meg egyébként, mit jelent az a fogalom, hogy „kapupénz”. Amikor táncolni
mentek, a szülők aprópénzt adtak neki, hogy ki tudja fizetni a kapunyitást, mert a ház kapuját este bezárták. A fiatalok persze jóval 10 óra után mentek haza! Egy igazi budapesti zsidó volt: két világ között élt, és ez nem okozott identitászavarokat. A magyar kultúra ugyanolyan fontos volt számára, mint a zsidóság. Sőt tisztelte a keresztény értékeket még a soá után is. Liberális beállítottságú volt, mint a budapesti polgárság nagy része, az volt a véleménye, hogy a társadalomban minden legális politikai irányzat kaphat szót. És nem kell minden zsidónak automatikusan baloldalinak lenni! Szerette hallgatni és nézni a vallási adásokat, de különösen örült, ha kiderült, hogy más vallások vezetői elismerik a zsidók ősiségét. Emiatt sok problémája volt a történelem és a vallástörténet egyeztetésével.
Búcsú
-9-
nem jutott mindenkinek fekvőhely. A nagy csattanásra persze mindenki felugrott. „Sömá Jiszroel!” kiáltotta Nagymama és engem dunyhástól felkapott, de a pince vas ajtaja nem tört be és mivel több lépcsőház is volt, így maradt még kijárata az óvóhelynek. Amikor már mindenki élelmiszerkészlete kifogyott és a gettó közös konyhájáról is csak naponta egyszer osztottak valami híg sárgaborsólevest, amikor már harmadik napja sötétben ültünk a pincében, mert a világításra használt gyertya is fogytán volt, amikor a pincében lévő egyetlen vízcsapnál órákig kellett sorban állni, mert csak ritkán és cseppekben jött a víz, akkor egyszercsak csákánykopogtatás hallatszott. Az óvóhelyet a szomszéd ház pincéjével összekötő vészkijárat kivágott nyílásában megjelent egy menekülő magyar katona, sapka és vállap nélkül, és minket, a bezártakat és megbélyegzetteket arra kért, hogy bújtassuk el, mert jönnek az oroszok, a szomszéd utcában vannak. Bizony, még két napba telt, amíg az udvaron megjelent az első orosz katona, hóna alatt egy meleg, friss kenyérrel, amit rögtön szétosztottak. Előbb a gyerekek és az aszszonyok kaptak. Sok kenyeret megettem már azóta, de azt a pár dekás illatos kenyércsíkot, amit akkor a kezembe nyomtak, ma sem tudom elfelejteni. Arató Andorné Schönberger Judit
De valahogy mégis sikerült ez neki! Főleg Schweitzer József országos főrabbi beszédeit szerette, de annak is nagyon örült, ha Verő Tomi rabbit látta a TV-ben. Hiszen már évek óta nem tudott elmenni a zsinagógába, sokáig a TV, a rádió és az újság, többek között a Budai Sófár volt számára az életközvetítő. Pedig fontos volt neki a zsidó közösség, hiszen egykor szívvellélekkel volt a nőegylet szervezéseiben, a közös kirándulásokban és az összejövetelekben. Már nehezen és bottal, de eljött a pészáchi széderre, és persze mindig elegánsan, szép frizurával. Drága Mirjám, Magdi, búcsúzunk Tőled. A A Rólad való megemlékezés legyen áldás mindnyájunkra. Ámen! Hrotkó Larissa
2015. március
Budai ófár
5775. Ádár-Niszán
Az olvasást és az írást népszerűsíti Anne Frank Buenos Aires, New York vagy épp Jeruzsálem után a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Sárkányos Gyerekkönyvtárába is megérkezett az Olvass és írj Anne Frankkal! című vándorkiállítás. A tárlat csoportfoglalkozásokkal és fiatal tárlatvezetőkkel várja a 915 év közötti diákokat, és persze tanáraikat is, akik az Ulpius-ház, a Park és a Luther kiadók jóvoltából két frissen megjelent képregénnyel, és Anne fikciós írásaival egészíthetik ki a lány naplójáról vagy a holokausztról tartott irodalom- és történelemórákat. A kamaszlány ugyanis nemcsak a holokauszt legismertebb gyermekáldozata volt, de egy nagyon tehetséges író is, aki meséket, novellákat, sőt egy regénytöredéket is maga mögött hagyott, és aki kitartásával, ambícióival igazi példát mutathat a kamaszoknak. Az amszterdami Anne Frank Ház 2010-ben indult, írást és olvasást népszerűsítő tárlata egy olyan korcsoporthoz szól, akiket hatalmas kihívás megszólítani a témában. Az alkotók ezért megpróbálták a lány személyiségének minél nagyobb szeletét bemutatni, nem hagyva el természetesen a történelmi hátteret és kontextust sem, amit oktató-dokumentumfilmmel tesznek majd érthetővé a gyerekek számára.
tója, Fodor Péter három nagyon eltérő, mégis rokon alkotást állított párhuzamba Anne Frank naplójával. Az 1956-os események ötvenedik évfordulójára megjelenő gyereknaplókat, a 14 éves Kovács János, és a 12 éves Csics Gyula naplóját, valamint Radnóti Bori noteszét. A Holland Királyság magyarországi nagykövetének, Gajus Scheltemának még a legmeghatóbb budapesti pillanata is Anne Frankhoz kapcsolódik. Mikor a Trefort gyakorlóiskolában megnyílt a Történelem a mának című kiállítás, az egyik diáklány, aki a tárlatvezetést tartotta, elsírta magát. A múltat nem szabad elfelejteni, emlékeztetett Scheltema, de ahogy Anne Frank is írta, nemcsak a borzalmakra kell emlékezni, hanem arra a szépre is, ami megmaradt. Például a meséire.
Anne Frank Magyar vonatkozás: Bárcsak lett volna ilyen kiállítás a nyolcvanas évek elején, amikor először jártam Magyarországon, sóhajt tört magyarsággal Ronald Leopold, az amszterdami Anne Frank Ház ügyvezető igazgatója. Leopold természetesen egy nő miatt döntött úgy, hogy megtanulja a nyelvünket, ám ma már ő is tudja, hogy a nyelvkönyv kiválasztásánál a kiadás dátumára is érdemes figyelni, különben könnyen előfordulhat, hogy az Apa pipázik/A macska ül típusú tőmondatokhoz szokott diák már a második fejezetben a szakszervezeti kongresszusra érkezett román szövőnőkkel találja szemben magát. Esetleg Szabadság, elvtárs! felkiáltással üdvözli a kofát gyümölcsvásárlás közben. Leopold apósát egyébként Würtz Ádámnak hívták, így nemcsak a tárlathoz, de a gyerekkönyvtárhoz is van némi kapcsolódási pontja. Egy tündérlalányi mindenképpen. A FSZEK igazga-
A vernisszázson bemutatták a holokauszt emlékév alkalmából megjelent három Anne Frank-könyvet is, melyeket oktatási segédanyagul is szánnak a kiadók. Mesék és történetek a hátsó traktusból: Lehet-e anélkül olvasni Anne Frank fiktív történeteit, hogy ne a kamaszlány tragikus életútja járjon folyamatosan a fejünkben, merül fel a kérdés a Park legújabb kötete kapcsán. A válasz valószínűleg az, hogy nem. Pedig a lány naplója nemcsak azért lett híres, mert egyedülállónak számított, hanem mert irodalmi igényességgel íródott, épp ahogy az ebbe a kötetbe került szövegek is. A kötet a művei publikálására tudatosan készülő lány menekülés köré épített meséit tartalmazza, épp olyan sorrend-
- 10 -
ben, ahogy Anne a 25 hónapos bujkálás alatt a papírra vetette őket. A történetek elsősorban a saját korosztályához szólnak, mert a gyerekek ekkoriban szembesülnek először azzal, hogy egy hozzájuk teljesen hasonló, átlagos kamaszt sem védi meg semmi attól, hogy nagy történelmi tragédiák áldozata legyen.
Anne Frank: Sid Jacobson és Ernie Colón képregényén az Anne Frank Ház által elfogadott hivatalos Frank-életrajz elevenedik meg. A kötet eredetileg 2010-ben jelent meg, és 12-16 éveseknek mesél a lány sorsáról a naplójából vett idézetekkel, valamint a történelmi háttér megértéséhez szolgáló pillanatfelvételekkel. Az Ulpiusnál egyébként nem ez az első holokauszt-témájú képregény, 2005-ben náluk jött ki Art Spiegelman Pulitzer-díjas sorozata, a Maus. Családi titkok: Két kislány barátságáról mesél a holland képregényrajzoló, Eric Heuvel alkotása, amit az egyházi Luther kiadó jelentetett meg. (A kötetet a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tizedikes tanulói fordították.) A holland Helena és a Németországból Hollandiába menekülő Ester barátságát bemutató kötetet Helena náciknak behódoló apjának, és a náci hadseregbe belépő, valamint az ellenálláshoz csatlakozó testvéreinek története teszi teljessé, melyeken keresztül eljutunk egészen a történelem legsötétebb bugyráig. A képregény második része, az Igazság nyomában hamarosan érkezik. Forrás: http://konyves.blog.hu/
Budai ófár
2015. március
5775. Ádár-Niszán
A Micve Klub programajánlója
Vidám, zenés purimi műsor Somló Tamással Somló Tamás (Budapest, 1947. november 17.) énekes, basszusgitáros, szaxofonos, dalszerző, artista és jogász. Legismertebb a Locomotiv GT énekeseként, s több sikert
dés, akrobatika, tánc, balett, pantomim és karate volt a tananyag. Artistaként körbeutazta a világot a Luxor nevű csoportjával. 2004-ben az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi diplomát. 1964-től 1967-ig a híres Omega együttes tagja volt, itt szaxofonozott és énekelt is.
Somló Tamás aratott dal szerzőjeként. A Práter utcai Általános Iskolában tanult, amelynek zenetagozatára íratták be, ahol hegedűn játszott. Később Heinemann Sándornak, a Royal Orfeum tulajdonosának hatására került az Állami Artistaképzőbe, ahol zsonglőrkö-
Jom Kipur
A Locomotiv GT 1969-től 1971-ig a Kex nevű rockegyüttesben szaxofonozott, hegedült és énekelt. Ez után a Non Stop nevű bandában láthattuk,
itt az éneklése mellett akrobatika tudását is megismerhette az, aki a Luxorral nem találkozott. (Idáig ez volt az első banda, melynek Tamás állandó tagja volt, vagyis az alapítástól a feloszlásig jelen volt.) 1973-tól az LGT (Locomotiv Gran Turismo) csapatát erősítette. Itt is állandó tag volt. A zenekar napjainkig tevékeny. A banda bejárta a világot. Japán, Anglia, Lengyelország, Svédország, Amerika és szinte mindenhol találkozhattunk... Díjai, elismerései: A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2004), Story Ötcsillag-díj (megosztva az LGT tagjaival) - Az év zenei produkciója (2014) (Forrás:wikipedia.hu) Szeretettel várunk mindenkit március 8án 16.00 órától a Vidám, zenés purimi műsorra Somló Tamás közreműködésével.
Lefkovics Péter versei
Bár rég volt, ám hiába, a sértés még most is mar. Hiába most a jó szó, a szép terített asztal. Kedvesen próbálkozik, jó szóval még marasztal, De cipelem régvoltak súlyát számos ballaszttal. Pedig de jó lenne a sértést elfelejteni: Összegubancolódott szálakat lefejteni, A sima fonalakból valami újat kötni, És engem, téged, a világot kiengesztelni. Jákob és Ézsau Megvette hát azt, amit A másik úgy megvetett. Neki csak jólét kellett, Így éltek egymás mellett. Fejlődés El kell vetni a magot, töretlen hitnek magját, És majd meglátjátok, nagyon gyorsan kikel a mag. Locsoljátok tudással, és a fejek, az agyak
Olyanok lesznek, mint egy csodás, lakomás asztal. „A hívő tud, a tudós hisz.” s mindnek igaza van, És mindkettő a nagy sikerre Istent magasztal. Pedig
Rossz volt a termés, rossz volt a szüret, Másoknak jó lett, nekik lett ünnep, Ebből lett az oktalan gyűlölet, Pedig Fordítva kell, hogy legyen; hogy jól élj, Mert ha sikeres, gazdag a szomszéd, Téged se kerül el tán a jólét. Az indíték kevés Fontos, mégis gépies dolog az indíték, Mert fontosabb az önálló erejű szándék, Elérni csak vele lehet a nagyon várt célt. A szándéknál már csak az akarat erősebb, Mellyel sok-sok akadályt legyőzhetsz erővel. Meglásd majd, leborulnak a falak előtted.
- 11 -
Erdélyből jöttünk
A megélhetés oly nehéz nálunk ki tőlünk vásárol, az barátunk. Esőben, hóban, fagyban, hőségben az utcán kinn állunk. Övet, kést, kendőt, faragott képet naphosszat kínálunk, s „Úr áldjon!” -t kívánunk. Élet Mert vigyáznak rám őrök, illúzióm így örök: az idő, időm örök.
Budai ófár
2015. március
A
5775. Ádár-Niszán
márciusi programja
Március 08. (vasárnap)
16.00 órától VIDÁM, ZENÉS PURIMI MŰSOR SOMLÓ TAMÁSSAL.
Március 22. (vasárnap)
18.00 órától A KILENCLELKŰ MACSKA - Zenés irodalmi műsor. A macska „személyiségének” különböző vetületei jelennek meg a játékos kiscicától, a büszke házi macskán át a misztikus ragadozókig. A kilenc mű íve a gyermekdaltól a verseken és novellákon át a legendáig terjed. Előadók: JÁVOR JUDIT és ILLÉS GYÖRGY. Belépő: 500,-Ft
Március 23. (hétfő)
14.00 órától ÖRÖK IFJAK KLUBJA. Beszélgetés kártya, süti, kávé, tea mellett.
Március 29. (vasárnap)
18.00 órától a klubban levetítjük a FUSS, FIÚ! című német, francia, lengyel filmet. A nyolcéves Srulik1942-ben menekül el a varsói gettóból. Hogy egyedül is túlélje a háború borzalmait, előbb egy gyerekcsapathoz szegődik és az erdőben próbál boldogulni, majd felveszi a Jurek nevet és keresztény árvának kiadva magát egy lengyel farmon keres menedéket. A megpróbáltatások közepette zsidó identitása elveszni látszik. Találkozik olyan emberekkel, akik jutalom fejében elárulják és megverik őt, de olyanokkal is, akik az életüket kockáztatva segítenek neki. Jurek kitartását egy szörnyű baleset is próbára teszi, ám még ekkor sem adja fel a küzdelmet saját életéért. A film vetítése az Élet Menete Alapítvány és az Acompany Filmforgalmazó Kft. segítségével jöhetett létre.
Állandó programjaink Hétfőnként 16.00 órától KONDICIONÁLÓ TORNA a csontritkulás megelőzésére és a betegek állapotának javítására. Vezeti: HALMOSI ÁGNES gyógytornász. Csütörtökönként 18.00 órától FRANKEL BARÁTI KÖR. Csevegés, társasjáték, kártya, sakk. Várjuk új tagok jelentkezését! Péntekenként SZOMBATKÖSZÖNTŐ FOGLALKOZÁS 0-9 éveseknek, minden pénteken az Istentisztelet ideje alatt. A foglalkozásokat Szabó Évi tartja a Mezüze Klubban. Vasárnaponként TALMUD TÓRA és BÁR/BÁT MICVA felkészítő 10-14 éveseknek. Találkozunk minden vasárnap 10.00 órakor a Frankel gyerekhelységében. A Talmud Tóra foglalkozást Kőszegi Judit szakképzett judaisztika tanárnő tartja, Verő Tamás rabbi és Verő Linda segédletével. Az év témája a MICVA értelmezése és teljesítése lesz. A gyerekek az egész évet átölelő témakör keretein belül megismerkednek a micva szó két fő jelentésével: törvény és jócselekedet. Jelentkezés: a 0630 6500332 számon Lindánál. Kérjük, mindig nézzétek meg a naptárban az aktuális programot a FRANKEL.HU címen!
Mindenkit sok szeretettel várunk rendezvényeinken!
Budai ófár
A BZSH Budai Körzet és a Frankel Zsinagóga Alapítvány havonta megjelenő kiadványa Elnök: Tordai Péter = Rabbi: Verő Tamás = Klubvezető: Arató Judit Főszerkesztő: Sárosi Viktória (
[email protected], 06-30-551-2002) A szerkesztőség címe: 1023 Budapest, Frankel Leó út 49. Iroda: Sárosi Éva = Irodai órák: hétköznap 7-13 óráig = Telefon: 326-1445 Internet: www.frankel.hu = E-mail:
[email protected] Nyomdai előkészítés: Czede Kft. = Nyomda: Gléda Kft. Támogató: Frankel Zsinagóga Alapítvány
