No title

3

A könyv kiadását a Brandeis University Hadassah International Research Institute on Jewish Women, valamint a MAZSÖK Közalapítvány támogatta. Köszönet Katz Nicole-nak, Kun Magdának, Judy Weiszenberg Cohennek és Sólyom Olgának az önzetlenül végzett munkájukért.

Eszter Könyvek © Pécsi Katalin

Gyűjtötte és szerkesztette: Pécsi Katalin

Megjelent a Novella Könyvkiadó gondozásában 2007-ben A Novella Könyvkiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 9 639442 82 5

Felelős kiadó Novák György Tipográfia és borító: Dió Stúdió Nyomdai előkészítés: B–TEX 2000 Bt.

Nyomta és kötötte az ETO-Print Nyomda Felelős vezető: Balogh Mihály





Tartalom

A szerkesztő előszava az Elmeséletlen női történetekhez 7 Scheer Ibolya Cedoko tacil mimovesz 11 Scheer Ibolya Chanukai gyertyák a konyhaablakban 14 Scheer Ibolya A tizenhatodik fogoly 21 Fenákel Judit Sefüle-sefarka 28 Sommer Magda Állomások 31 Kemény Edit A „jó nyilas” 39 Kaiser Márta A Hadik kávéházból a Goldberger gyárba 43 Rácz Éva Tizenkét évesen… 51 Kun Magda Az emberség erővonalai 54 Gábor Zsuzsa Rómeó, 1944 59 Sólyom Olga Csupa nagybetűvel: az én elmeséletlen történetem 63 Patak Judit „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” 69 Gonda Júlia Egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerban 72 Lázár Anna Kettős partizánmese 81 Szöllős Vera Mi túléltük 84 Kun Anna Hazatérés 100 Szász Anna Változatok egy apára 103 Vera Meisels Sós kávé 108 Miriam Ben-David Egy bizarr álom 113 Aczél Anna Talált levél 117 Herczog Mária A két Anna 124 László Klári A sámlin ülve 128 Vajda Júlia Magunkra hagyva 133 Bán Zsófia Tengerpart, üresen 141 Nicole Katz Konvergencia 145 Katalin Katz Az első udvarlóm 149 Salát Anna Alija 152 Lángh Júlia Könnyű, úri zsidózás 158 Valachi Anna Egy „lelki zsidó” nő vallomása 163 Tamás Zsuzsa Zsidó vagyok? 170 Szász Anna Mit jelent az, hogy zsidó? 177

„Az egyszeri zsidó – a vita kedvéért – a következőt mondja: – Nőnek lenni és zsidóként élni, két külön dolog. – Hogyhogy? – kérdi a másik. – Az egyik teher, a másik meg átok. – Ajvé, milyen igaz! De egy szép napon a nőből és a zsidóból zsidó nő lesz. – Nu, és az mikor lenne? – kérdezi a másik…” Képzelt Zsidó Tanítások*

8

* Képzelt Zsidó Tanítások – l. Nicole Katz: Konvergencia című elmeséletlen történetét

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA AZ ELMESÉLETLEN NŐI TÖRTÉNETEKHEZ

A nők huszadik században megélt élményeiről, rendkívül változatos élethelyzeteiről szinte semmi nincs még megörökítve. A zsidó származású írónők műveikben ráadásul többnyire elrejtették a zsidóságukat. Miért hiányzik a nő a magyar zsidó irodalomból? Miért hiányzik a magyar zsidó írónők írásaiból a zsidó voltuk, illetve a zsidóságukhoz fűződő viszonyuk leírása és boncolgatása? És miért hiányoznak a magyar nők írásai, néhány kivételes memoártól eltekintve, a holokausztról? A holokauszt „oral history” kutatói fedezték fel elsőként, hogy a nők visszaemlékezéseiben másféle nézőpont és másféle hang érvényesül, mint a férfiakéban, ezért a női perspektíva és narráció gazdagabbá, teljesebbé teszi a holokausztról való, teljesnek soha nem tekinthető tudásunkat. Mégis, fájdalmasan hiányoznak a kollektív emlékezetből nálunk az anyák és nagyanyák történetei; a tábori barátságok – a „lagersister” kapcsolatok – felidézései, a túlélők útkereséseiről és identitásválságairól szóló művek, valamint a holokauszt „második generációjának” – vagyis az áldozatok és a túlélők gyerekeinek az írásai. Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben vágott bele a feladatba, hogy összegyűjtsön, és az érdeklődőkkel megosszon minél több, eddig még „elmeséletlen női történetet”. Személyes élményeken alapuló, szubjektív, a részleteket érzékletesen kidomborító történeteket kértünk, a zsidó élet legkülönbözőbb aspektusairól. (Gyerekkor, iskola, szerelem, házasság, emigráció, alija, ellenállás, rejtőzés, asszimiláció, zsidó újjáéledés a rendszerváltás után stb.) Úgy látszik, beletaláltunk valamibe, ami már nagyon is érlelődött – mintha fölemeltünk volna egy zsilipet a folyó előtt, és áradni, ömleni kezdtek a történetek. A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak nemcsak ránk, de felolvasóestjeink közönségére, és

9

10

weboldalunk olvasóira egyaránt. Ugyanakkor számomra – aki a gyűjtés és a felolvasóestek szervezője, valamint a szövegek gondozója voltam – nyújtottak egy másfajta, szintén felejthetetlen élményt is. Ezek a történetek ugyanis nem véletlenül maradtak eddig elmeséletlenül. Nehéz a traumákról beszélni, tudjuk jól. Bizalmi viszonyba kellett a mesélőknek kerülniük velem ahhoz, hogy meg tudják osztani a történetüket: velem, majd a sorstársaikkal, és a szélesebb nyilvánossággal is. Erre a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatra épült rá az a kivételes barátság, ami a mai napig is tart az Elmeséletlen női történetek szerzőinek többségével. Van, akit kicsit anyámnak érzek; van, aki irántam táplál effajta érzéseket; és van, akivel „a holokauszt gyerekeként”, mint sorstársammal tudok azonosulni. Külön öröm, hogy néhány nem zsidó barátunk is úgy érezte, el akarja mondani a zsidósághoz és zsidókhoz kötődő, személyes élményeit. A gyűjtőmunka hosszú évei alatt többen elmentek mesélőink közül – nem vagyok hívő, mégis remélni szeretném, hogy valahogy csak eljut hozzájuk a hír: történetük végre könyvben is olvasható lesz… Négy éven át hallgattuk a végre elmesélt történeteket, 2002 és 2005 között. Az első felolvasást az Esztertáska csapata a Zsidó Múzeumban, a „A zsidó nő” kiállítás zárónapján tartotta, 2002 szeptemberében. Az első telt házas sikert követően rendeztünk felolvasóestet az akkor frissen megnyílt Ráday Könyvesház pincéjében, a szintén vadonatúj Nőházban, a már akkor is népszerű Nyitott Műhelyben, valamint a szabadban, a Szimpla Kertben; két alkalommal pedig a kivételes hangulatú – sajnos azóta bezárt – Retorta Kávéházban. Az estek „koreográfiája” az volt, hogy meghallgattunk 4-5 történetet szerzőik előadásában, két felolvasás között pedig – feloldásként vagy hangulati átvezetésként – élő zenét hallgattunk: zsidót, nem zsidót, világzenét és dzsesszt. A felolvasások közönsége estéről estére folyamatosan nőtt, nem is annyira a hivatalos értesítők és meghívók hatására, mint inkább a személyes kapcsolataink, vagyis a „szájhagyomány” révén. Elgurítottunk egy hógolyót, ami lavinává nőtt. Az írások többsége, természetszerűleg, a holokauszttal foglalkozik, ám a szerzők között a fiatalabbak, a túlélők generációjától számított második, sőt harmadik korosztály tagjai is képviseltetik magukat. Mesélőink között van író, hivatásos írástudó és „civil” egyaránt – az utóbbiak jóval többen. Nem akarunk különbséget tenni: nem művészi szövegként kell e kötet írásait olvasnunk, hanem úgy, mint elmesélésre méltó életek, sorsok dokumentumait.

A felolvasott írásokat lefordíttattuk angolra, mindkét nyelven felkerültek az internetre is. Külföldről is érkezett pár történet: Németországból, Ausztráliából, Angliából, az Egyesült Államokból és Izraelből. Néhány írás túlfeszítené kötetünk tematikus vagy műfaji kereteit, ezért kimaradt ebből a válogatásból. A szerkesztő ugyanakkor bízik abban, hogy ezek a szövegek is előbb-utóbb megtalálják majd méltó helyüket, egy másik kiadványban. Újabban naplók, memoárok is előkerültek; a legutóbbi történetet a múlt héten hozta a posta vidékről – egyre kígyózik a történetfolyam. Egyszer mégiscsak ki kellett tenni a végső pontot, lezárni az anyagot. A történeteket témák szerint rendeztem sorba, ez egyben valamiféle kronologikus sorrendet is jelent. A mesefolyam a „boldog békeidőkben” kezdődik, és a fenyegetettséggel, az üldöztetéssel, a holokauszt időszakával folytatódik. A gettó-, tábori és bujkálástörténeteket a visszatérés – nem sokkal derűsebb – élményei követik. Megszólalnak a „második generáció­ sok”: az áldozatok és a túlélők gyerekei; és nem zsidó kortársaik is, akik különböző indíttatásból, erős szálakkal kötődnek zsidó barátaikhoz, és ellenállhatatlanul vonzódnak ahhoz az életérzéshez, amit definiálni nehéz, mégis „zsidó kultúrának” nevezünk. Köszönetet szeretnék mondani az Esztertáska Alapítvány mindenkori tagjainak, akik az elmúlt években szervezőmunkával, felolvasással, pályázatírással, tanácsokkal, és jó hírünk terjesztésével egyengették az Elmeséletlen női történetek sorsát. Hálás vagyok mindazoknak a barátainknak, akik élményként élték meg felolvasóestjeinket, és egymást írásra, a szervezőket pedig folytatásra buzdították. Ez a kötet nem jöhetett volna létre néhány barátunk önzetlen segítsége nélkül sem, akik részt vállaltak a lektorálás és a nyomdai előkészítés időt és türelmet igénylő munkájában. Az elmeséletlen történetek antológiáját minden olvasónak ajánlom, aki hisz abban, hogy az egyéni, személyes történetek kis darabkáiból rakódik majd ki az a végső puzzle, amelyet történelemnek hívunk. Reméljük, hogy az elmeséletlen történetek megérintik a fiatalokat is, esetleg még az iskolák is használni tudják őket a holokausztoktatásban vagy a toleranciára nevelő programjaikban. 2007. február Pécsi Katalin

11

12

Scheer Ibolya

„CEDOKO TACIL MIMOVESZ”, vagyis „Az adakozás elűzi a halált”

Egyesek azt fogják mondani: „Ez az Ibolya már megint a gyermekkoráról akar mesét mondani.” Ezt nem cáfolom meg, és mivel mindenki volt gyermek, tudják, ezek az élmények maradandóak, kihatnak a karakterünk alakulására is. Sokan nem tudnak, vagy nem is akarnak emlékezni. Én tudok is, akarok is. Jólesik elmondani. Tehát: 1934-ben voltam nyolcéves. Sovány voltam és kicsi. Az egész családom a VII. kerületben lakott. Nagyapámnak, a fehér szakállú, okos ortodox zsidónak a vendéglője a Wesselényi utca 18-ban üzemelt. Ő tanította meg nekem olvasni a héber betűket, a zsidó vallás, a tudás szépségeit, a tízparancsolat értelmét, a Tóra rejtelmeit és titkait. Mindig a délutáni szunyókálás után kezdett hozzá a napi tanuláshoz. A vendéglőhöz tartozó szobája tele volt öreg, tudást és bölcsességet rejtő könyvvel. Rasi, Rambam, a Talmud és a Kabala rejtelmeiben jártas chaszid nagyapám a délutáni könnyű uzsonnáját mindig megosztotta velem. Ez volt a kérdezések ideje. Boldogan ültem az asztalához. Ettem az uzsonnából, és ittam okos szavait. „Gyere, Szorele! – mondta. – Itt a tanulás ideje.” És tanított kedvesen, okosan, türelemmel. Egyszer elpanaszoltam neki, hogy sokszor nehéz nekem péntekenként a környék szegényeinek kihordani a nagyanyám által csomagolt 10-12 batyut, amiben bárhesz, hús, hal, kis bor és sütemény volt. „Szorele! – szólt nagyapám. – Ha könnyű volna, nem lenne ez számodra olyan nagy micve. CEDOKO TACIL MIMOVESZ* – Az adakozás elűzi a halált. Egy zsidónak – mondta – a legnagyobb micve az adakozás. Segíteni a rászorulókon, Istennek tetsző cselekedet.” Nagyapám így tanította nekem a vallásos élet nem is könnyű törvényeit, erkölcsét.

* A héber és jiddis szavak átírása a szerzők felfogását követi.

13

14

Gyakran megkérdezték tőle: Mondja, bácsi! Miért ezt a kislányt tanítja? Van magának vagy húsz fiú unokája is! Így válaszolt: „Ez a leány már négyévesen olvasta a héber szöveget. Itt az ideje, hogy megértse, amit olvas.” Jól tudtunk együtt tanulni. Jó humora is volt. Imádtam őt. Beültem a karosszékbe, ölembe vettem a nehéz könyvet. Olvastam, ő meg türelmesen magyarázott. Ha elhibáztam, szeretettel kijavított. Én meg áhítattal szívtam magamba az öreg könyvek különös illatát. Ez a zavartalan tanulás tizenkét éves koromig tartott, mert most már nekem voltak tanítványaim. De térjünk vissza 1934-re. Anyám – aki Weisz lány volt – csak nevetett, hogy pont én, ez a taknyos vagyok az édesapjának a tanítványa. Anyám csak a gyakorlati vallást ismerte. A kóserság, a szombat és az ünnepek rítusának törvényeit, de a mit miért? hidegen hagyta. Engem meg pont az érdekelt. Anyámat csodáltam és szerettem. Gyermekeit (négy lány és egy fiú) önfeláldozóan nevelte, és gondjukat viselte. Tiszteltem becsületességét és ügyességét, munkabírását és gyakorlati érzékét. Az üzletünkben (kóser baromfi) olyan tisztaságot tartott, akár otthon. Jó háziasszony volt. Minden ruhánkat ő varrta. Már közeledtek az őszi ünnepek. Anyám egyforma négy ruhát vart nekünk. Az öreg Müller úr az Akácfa utcából négy pár drapp betétes lakkcipőt készített, anyánk kérésére, 12 pengőért, ami akkor két egész liba ára volt. A ruhák és cipők időre elkészültek. Édesapánk úgy döntött, hogy a négy „gyönyörű” lányát lefényképezteti másnap a Király utcai Sontag fotósnál. Új ruhában, új cipőben – mint az orgonasípok – mondta. Egy szeptemberi napon, pár nappal Rosh Hashanó előtt, ahogy az elemiből hazaértem, anyámat szörnyű kínok közt, jajgatva, verejtékben fetrengve találtam. Én még ilyen fájdalmat nem láttam sohasem. Megrémültem. Földbe gyökerezett a lábam. Majd kirohantam, sikoltva szaladtam apámért az üzletbe. Alig tudtam eldadogni, mi történt otthon. Azonnal dr. Appellért telefonált. Bezárta az üzletet és szaladtunk haza. Anyám már beszélni is alig tudott. Az orvos sietve jött, Papaverin injekciót adott be neki. „Ez egy epegörcs – állapította meg, és kiadta az utasítást – feküdjön és pihenjen Scheerné, és ne dolgozzon, ha el akarja kerülni a műtétet!” Én még mindig meg voltam rémülve, remegtem. Most jött ki rajtam az átélt szörnyű izgalom. Féltem, hogy anyám meg fog halni. Jaj, Istenem, mit tehetnék?! Ekkor eszembe jutott bölcs nagyapám tanítása, amiben én szentül hittem: „Az adakozás elűzi a halált.” Hát én elűzöm a halált! Be-

csomagoltam a gyönyörű új cipőmet, lementem a Klauzál térre. Kiválasztottam egy kislányt, akinek csak egy rongyos saru volt a lábán, a ruhája csupa folt. Odaadtam neki a csodaszép cipőmet és elszaladtam. Nyugodt szívvel mentem haza. Cedoko tacil mimovesz. Azt hittem, anyámat ez idő alatt a Jóisten már meg is gyógyította. Sajnos még sápadtan feküdt az ágyban. Nem értettem, ez hogyan lehet? Hát már teljesítettem az Istennek tetsző cedokot! Úgy látszik – gondoltam –, ez még nem elég az Úrnak. Fogtam tehát a 6 éves Magdi húgom cipőit is, és visszamentem a térre. Újra kiválasztottam egy rongyos cipőjű kislányt, és nekiadtam ezeket a cipőket is. Rohantam haza, mint a szél. Mi vár otthon? Anyuka a görcsoldótól kissé jobban lett. Ha lassan is, de már járkált a szobában. Határtalanul boldog voltam, hiszen szentül hittem, hogy az én nagy áldozatot követelő cedokomtól lett jobban. Isten végre meglátta és elfogadta az én cselekedetemet. Elűzte a halál angyalát az anyámtól. De apám csak nézett rám, mikor büszkén elmondtam, boldogan csillogó szemmel, hogy én mit tettem anyámért. Hogy hová is lettek a gyönyörű, új cipők. A húgom zokogott, apámnak elakadt a szava. Azt hitte, nem jól hall. „Rózsi! – szólt anyámhoz. – Rózsi, hülye ez a lány?! Megbolondult ez az Ibolya? Három pengőbe került egy pár cipő!” Nagyon haragudott rám. Én nagyon sírtam, mint a záporeső. Bezárkóztam a fürdőszobába, ott keseregtem. Hát engem még az anyám sem ért meg? Senki sem ért meg! A fényképezés másnap megtörtént, húgomon és rajtam fehér vászoncipő volt. Éván és Editen az új cipők voltak. Az arcomon látszik a szomorúság. A fénykép még most is megvan.* Müller úr, a cipész csak Jom Kipurra tudta megcsinálni újra a két pár „Cedoke” cipőt. Így lettem én otthon a „Szélhámos Ibolya”. Csak az én drága nagyapám arcán láttam, hogy elhiszi nekem, hogy anyám az Isten segítségével gyógyult meg, mert sikerült elűznöm a halál angyalát. Sohasem felejtem el ezt az igaz történetet. Minden évben, Rosh Hashanókor eszembe jut. Ez egy igazi igaz történet. Higgyétek el nekem! Megvan róla a kép is. Hazudni nagy vétek – mondta Weisz Mendel, az én drága nagyapám. * A fénykép a könyv címoldalán látható. (Ibolya jobbról a második a sorban.)

15

Scheer Ibolya

CHANUKAI GYERTYÁK A KONYHAABLAKBAN

Mint minden rendes zsidó családnál, apám a szoba ablakába helyezte a menórát, és ott gyújtotta meg a lángokat. Ilyenkor a család tagjai már otthon voltak, és az ünnepi fények ragyogása mellett énekeltük el a Maoz Curt, játszottunk a trendelivel. Mégis, a sok évtized alatt apám három esetben a konyha ablakában gyújtotta meg a szent lángot. Ennek a három esetnek története van, de az indítéka mindig más és más. Ha meghallgatjátok, elmesélem – talán érdekesnek találjátok a chanukai gyertyák történeteit. 1.

16

Szüleimnek vegyeskereskedése volt a Wesselényi utca 23-ban. Kóser baromfit, gyümölcsöt és zöldséget árultak. Lakni a közeli Nagydiófa utca 12-ben laktunk. Ez egy nagy ház volt. Nagy udvar, sok kis lakás, rengeteg gyermek, víz egy közös kútból, és egy WC mindenkinek – de elöl, az emeleten, a mi lakásunk két szoba, utcai és némi komfort. Ide közel volt a Kazinczy utcai templom, az iskola és a bolt. Apám hajnali 3-4 órakor ment ki a Csepeli Nagyvásártelepre zöldséget és gyümölcsöt vásárolni a bolt részére. Egy nyári napon, egy hordár teherszállító triciklit ajánlott megvételre apámnak. Mivel nagyon olcsó áron kínálta, apám meg is vette tőle. Így már sokkal könnyebben, gyorsabban és fuvardíj nélkül került az áru a boltba. Ez az eset 1936-ban történt. Ha nem volt tanítás, gyakran vele mentem. Szerettem nézni a színes forgatagot, és érezni a sok gyümölcs illatát. Élveztem a vásár sokféle arcát, nem bántam a hajnali felkelést sem. Büszkén ültem a triciklin, és vigyáztam a már megvásárolt árura, míg apám még válogatott a standok bő választékából. Hét órára már a bolthoz értünk az illatos, üde áruval, melynek a tetején én csücsültem, míg apám

pedálozott. Segítettem friss kirakatot csinálni, hogy anyám árulhasson a kirakott készletből. Apám ilyenkor kézen fogott, és ballagtunk haza. Nővérem, Éva elkészítette a reggelit, míg apa az imához mosdott. Elővette a Táleszt (az imasálat) és Tfilemet (az imaszíjat) és a fal felé fordulva imádkozott. Nekem is el kellett mondanom a Majdeánit. Ima után megettük a bőséges reg­gelit. Én játszani mentem, ő pedig visszament az üzletbe anyámnak segíteni. Nagyon késő este, nyolc után értek haza. Csak az egy sábesz volt igazi pihenés számukra. Nagyon sokat dolgoztak, kis haszonnal, sok hitellel. Egy alkalommal, éppen raktuk le a tricikliről az árut, odajött egy ember, és így szólt apámhoz: „Ez a tricikli az enyém! Maga ellopta tőlem! Megismerem!” Apám teljesen meglepődött és így szólt: „Ezt én nem loptam, hanem egy hordártól vettem.” Meg is mondta a hordár számát – amit a sapkájukon viseltek a hordárok. Így apámat „csak” orgazdaságért jelentette fel a férfi, és a triciklit lefoglaltatta. Négy hónapra rá meg is tartották a tárgyalást, mely a Chanuka 8-ik napjára esett. Kértem apámat, vigyen magával. Kíváncsi voltam, milyen egy tárgyalás. Nem felejtem el soha. A tárgyalás során a hordár bevallotta, hogy ő lopta el, és adta el apámnak a triciklit. A bíró megkérdezte apámat: „Mondja, Scheer úr! Nem volt önnek gyanús, hogy azért olyan olcsó a tricikli, mert lopott volt?!” „De tisztelt bíró úr! – szólt apa. – „Ezt én fényes nappal vettem!” Erre kitört a nevetés. Apa elszégyellte magát. Ő azt hitte, hogy az ilyen dolgokat csak sötétben lehet elkövetni. 100 pengő büntetést kapott, és a triciklit is elkobozták. Nagy pénz volt 1936-ban 100 pengő! Már sötétedett, mire hazaértünk az üzletbe. Se pénz, se posztó! Szomorúak voltunk. Apám szégyellte magát, hogy ilyen csúnya perbe került. Ő, a talpig becsületes, mélyen vallásos zsidó. Most így menjen haza a szent gyertyát meggyújtani? Búsan baktattunk hazafelé. Amikor pár hónappal ezelőtt ideköltöztünk, apa nem vette észre, hogy a két szoba négy ablaka az utca túloldalán üzemelő bordélyházra néz. Nappal a kéjhölgyek aludtak, a lakásunk alatt lévő kocsma pedig éppen e ledér hölgyek törzshelye volt. Ahogy baktattunk búsan hazafelé, trágár és igen egyértelmű szavakkal molesztálták apámat. Nem válaszolt, maga után húzva engem sietett a kapunkig. A lépcsőházban majd szétpattant az utálattól az én vallásos apám. Hogy most ő így, ilyen lelkiállapotban ünne-

17

pelje a Chanukát?! Úgy érezte, megszentségtelenítették. A csúnya per és az örömlányok vegzálása sok volt neki. Vacsorázni sem tudott, pedig anyám chremzlit sütött, és édes sütőtököt az ünnepre. Végül, családi körben kicsit megnyugodva, bement a szobába előkészíteni a menórát. Berakta a 8 színes gyertyát, majd a 9-ik, szolgagyertyát is. Már éppen hívta volna be a családot, mikor meghallotta a kocsmából kiáramló cédák zsivaját. Fogta a menórát, kihozta a tágas konyhába, és betette az udvarra néző konyhaablakba. Nem akarta, hogy a szent lángokat megszentségtelenítse a kéjhölgyek részeg nevetése. Itt gyújtotta meg a gyertyákat, a konyha ablakából világították meg az éjszakát. Innen szárnyalt a dal, a Maoz cur. Szomorú Chanuka volt. Sokan azt hitték, Scheeréknél nem gyújtották meg az ünnepi gyertyákat, mert a szoba sötét maradt. Tavasszal el is költöztünk innen, a Wesselényi utca 11-be. Apám vett egy új triciklit a Velvárttól. Persze a biciklikirálytól számlát is kért. 2.

18

A második történet 1945-ben, az első szabad Chanuka-est története. Már mind a hárman, lányok, hazajöttünk a lágerekből. Auschwitz, Bergenbelzen, Rawensbrück nem tudott kifogni a három Scheer lányon. A húgom is hazajött. Ő hamis papírral bujkált Pesten. Bizony nagy kitartás, keménység és erős hit kellett hozzá. Szüleim itthon már tudták, hogy élünk – üzentünk –, mi viszont nem tudtuk, mi vár ránk Pesten. Én jöttem meg júliusban elsőnek. A Dob utca 27-ből vittek el, oda mentem, és nem találtam senkit. Sírtam. Odajött egy asszony. – Ugye, te Scheer lány vagy? – Igen. A szüleim? – Élnek. Nagyapád vendéglője is megvan. Ők is élnek! – Köszönöm! Rohantam végig a Kazinczy utcán, a Wesselényi utca sarkán ott a Weisz Mendel Ortodox Kóser Vendéglő! Megérkeztem. Pont apa karjába futottam az ajtóban. Csók, ölelés, könny. – Apa! Most hol lakunk? Apám először elmesélte, hogyan vészelték át a gettóban a Soát. Öcsém 13 évesen, nagyszüleim 85 évesen. Éva és Edit még a németországi kórházban, de élnek, és jönnek haza! Szerencsés a család. Élünk. De hol lakunk? Egy jó barátom, aki a gettóba ennivalót is vitt szüleimnek, szerzett egy elhagyott

4 szobás házat, még márciusban. Szüleim beköltöztek, hogy mire mi haza­ jövünk, legyen hol elkezdeni az életet. Azt sem tudtam, hol van a Tisztviselő-telep. Anyám az elhagyott kertet felásta, zöldséget és virágot ültetett el benne. Apámnak az itt lakás nagyon nehéz volt, mert a templom, a súl messze volt tőlünk. Mi majdnem a Simor utcánál, a Hédervári utca 23ban laktunk, egy volt nyilas képviselő elhagyott lakásában. Az imaház legközelebb a Teleki térnél, a vágoda, a mikve is nagyon messze. A Kazinczy utcai templomba gyalogolt be péntek este és szombat reggel imádkozni az én chaszid apám. „Ez nem egy ortodox zsidónak való lakhely” – mondta gyakran, de hát a lányainak volt rendes lakrészük. Mikor szeptemberben és októberben mind a négyen férjhez mentünk (a MUSZ-os fiúk már vártak minket), volt hol laknunk. És jött decemberben a Chanuka ünnepe, ahol végre az egész család együtt volt. De már 11-en voltunk! Miklós, Karcsi, Jenő és Pista, a fiúk és mi – ez bizony tizenegy fő. Szép család. Apám próbált Pesten Chanuka-gyertyát szerezni. 44 db kellett volna, de még karácsonyfáravalót sem lehetett kapni. Még olajmécseshez valót sem tudott szerezni. Ekkor elmentem a sarki fűszereshez, Barta úrhoz. Valutáért bármit szerzett. Kértem, szerezzen nekem gyertyákat. „Hát talán tudnék valamit csinálni. A Rezső téri plébános úrnak szereztem 20 db oltárgyertyát. A szülőfalumból hoztam, még a régi időkből maradt meg. Jó lesz?” – Hát persze! – de még nem tudtam, hogyan néz ki. Kihozott a raktárból 2 db 1 méter hosszú, 2 cm széles, igazi templomi gyertyát. Persze nem mondtam meg neki, hogy mire kell, és 5 dollárt adtam érte. Hazamentem a zsákmánnyal. Kikerestem a hímzőfonalat. A mosókonyhában felmelegítettem egy fazékban a gyertyákat és mártogatással elkészítettem a 44 db Chanuka-gyertyát. Felakasztottam egy zsinórra, úgy száradt meg. Temperafestékkel színesre pingáltam. Nekem tetszett. Így vártam haza apámat a boltból. Tél volt, hamar esteledett. Vacsora után elővettem a gyertyámat és átadtam neki. „Apa, nézd, mégis lesz gyertyagyújtás. Ezeket én csináltam.” Nem is nagyon törődött vele, hogyan került elő a gyertya. Természetes volt neki: ha Isten azt akarja, hogy gyújtsunk, akkor meg is adja. Ennyi. Apa elővette a gettóból megmentett, szép menórát. Belerakta a gyertyákat. Nem nagyon tetszett neki, de hát csak ez volt. A szobába be sem ment. Egyenesen a kertre néző konyhaablakba rakta a menórát. Szépen összehívta a családot. Elmondta a bróhét és elénekeltük a Maoz curt. Az

19

első közös ünnepen apa megáldott bennünket, és hálát adott Istennek a megmenekülésünkért. Úgy zengett a dal a 11 ember ajkán, hogy sírtunk. Ritka család volt a mienk, a holokauszt után. Az áhítat után megkérdeztem apát, miért nem a szobában gyújtotta meg a lángot. Azt felelte, azért, mert ez idegen környék, nem a mi világunk. Az Isten a konyhában is látta a fényt, hallotta az imát és a dalt, másra nem tartozik. Hamarosan be is költöztek a Wesselényi utca 18-ba. Ott a szobában is lehet gyertyát gyújtani, és a templom is sokkal közelebb van, gyalog is. 1950-ben szüleim és nagyszüleim kivándoroltak Izraelbe. Nem tudtak tovább itt élni. De ez már egy másik történet. 3. A harmadik történet már 1970-ben történt, Izraelben. Ahogy már említettem, szüleim 1950-ben érkeztek Izraelbe. Öcsém már ott tanult akkor, nagyapám 90, nagyanyám 86 évesen indult a nagy útra, ahol a két öreget a nagybátyám barátságos otthonnal várta. 1958-ban haltak meg. 80 évet éltek házasságban, igaz szeretetben. Nem tudtak élni egymás nélkül. Apám 58, anyám 53 éves volt, amikor új életet kezdtek, és volt erejük új parnoszét felépíteni maguknak. Csak 1970-ben tudtam először meglátogatni őket. Ekkor már felépült Tiberias kertvárosában, a hegyen a kertes házuk. Éli, az öcsém akkorra már megnősült, és 7 gyerekével, feleségével elfoglalta a házra épített ötszobás lakást. Apám a piacon árult tojást és baromfit. Szépen megéltek belőle ketten. Éli és Riemonte tanári fizetésükből nevelték az öt lányt és két fiút. Anyámnak ott volt a 7 kis szabre. Elég dolga volt a kert gondozásával is. Úgy láttam, boldogok és elégedettek voltak.

20

Apám esténként leült a könyvei mellé és Talmudot tanult. „Gyere Szorele!” – szólított a zsidó nevemen. – „Mutasd, tudsz-e még héberül olvasni? Ismered-e még a betűket?” Elém tette a PEREK-et. Én meg olvastam: Rabon Gabriel hü hojo ajmér. Apa szeme könnyes lett. „Látod, Ruhele – mondta anyának –, ez a lány még nem felejtette el az írást.” És eljött a Chanuka napja. Délután apa elővette a sziderlit, és elkezdett imádkozni. Leültem vele szemben és ostoba szemtelenségemben megzavartam az áhítatában. „Mondd, apa! – szóltam. – Te mit szólnál ahhoz,

ha jönne egy ember és elmondaná neked naponta háromszor: Scheer úr! Maga egy jó ember, egy tisztességes és becsületes ember. Mit gondolsz? Miért hízeleg neked háromszor naponta?” – Hát, mert akar tőlem valamit – szólt. – És te nem ezt csinálod az Istennel? Háromszor naponta. Te mit akarsz tőle? Egy jobb helyet a mennyben, vagy egy jobb életet itt a földön? – Nem úgy van az, lányom! – nézett rám szép, őszinte, kék szemével. – Az Istent imádni kell. Ez nekem jó érzés. Ilyenkor elbeszélgetek az Úrral. Az Úr kérés nélkül is ad az embereknek, amit csak tud, és sokat tud. Mindent. Jót és rosszat egyaránt, kinek-kinek érdeme szerint. De szereti, ha szólnak hozzá, ha nem felejtik el, ha az imádsággal köszöntik, dicsőítik. Hálát várni csúnya dolog, annál csak a hálátlanság csúnyább – jegyezte meg mosolyogva, bölcsen, szelíden. – Apa! – kezdtem újra az évődést. – Hát te azt hiszed, hogy az Isten tudja, hogy itt fent, a Tiberiason van egy öreg zsidó, aki naponta háromszor híven fohászkodik hozzá, és imádja? Azt hiszed, az Istennek van annyi antennája, hogy minden imát meg tud hallgatni? – Jaj, de hülye vagy te, lányom! – és sajnálkozva nézett rám. – Te nem tudod, hogy az Istennek vannak direkt imahallgató angyalai? De ekkor már nagyon mérges volt nagyfokú tudatlanságom miatt. – Jól van, apa – csitítottam. – Csak imádkozz ezután is. Dehogy akarom én megingatni a te hitedet! – Nem is tudnád! Nem is tudnád! – mondta apám és imádkozott tovább szépen, csendesen, áhítattal. Azt gondoltam magamban, bár olyan erős hitem lenne nekem, mint neki. Nagyon elszégyelltem magam. Most értettem meg lelkének mélységét és nagyságát. Anyám készítette az ünnepi vacsorát. Apám az imádkozás után elővette a menórát, és bekészítette a gyertyákat. Nagyon szép gyertyái voltak. Hát itt, Izraelben ne lettek volna? Évek óta nem vettem részt ilyen bensőséges, felszabadult Chanuka ünnepen, mint akkor, ott. Apám fogta a menórát, kivitte a konyhába, és ráhelyezte az ablak párkányára – mert a konyhaablak nézett az utcára. Megint tizenegyen voltunk. A legkisebb fiú még csecsemő volt, nem vett részt a szertartáson. Apám meggyújtotta a gyertyákat, fényük ellátszott a havas Hermon-hegy csúcsáig.

21

Nem! Nem azért rakta apám a gyertyákat a konyhába, mert vitatkoztam délután vele – azt már el is felejtette –, hanem hogy az egész nép lássa a dicsőség lángjait. Mert nagy csoda történt ott, nagyon nagy csoda! Izrael létrejött! Az álom valósággá vált. Ez az én három igaz történetem. Apám három Chanukája. Apám és anyám sírját most ott fújja a szél, a tiberiasi temető dombján. Boldogok voltak, mert vágyaik teljesültek. A szent földben pihennek. Tavasszal, ha Isten segít, elmegyek Izraelbe, és rakok követ Sraga és Rachel Scheer sírjára. Nyugodjanak békében! Az ember addig él, amíg emlékeznek rá.

22

Scheer Ibolya

A TIZENHATODIK FOGOLY Mottó: „Ki, ha nem Te?! Mikor, ha nem most?!”

Rég volt, és igaz volt. 1944. szeptember elején találkoztam Szenes Hannával. Hogy ki volt ő? S nekem ő mit jelentett? Ezt szeretném most elmondani. De először magamról kell beszélnem. Nem önmutogatásból, hanem hogy érthető legyen, honnan jött ő, és honnan jöttem én. Hogyan futott össze életutunk mintegy két hónapos időtartamra. Egy ötgyermekes ortodox zsidó családból származom. 1926. április 21én születtem. Budapesten a Dob utca 27-ben laktunk, a Dob utca 35-ben lévő ortodox zsidó polgáriba jártam. Már 13 éves koromban akartak a szüleim aliázni, de akkor már nem volt lehetőség öt gyerekkel nekivágni. Ekkor kezdtem lejárni a Vörösmarty utcában található, HaSomér HaCair nevű, baloldali cionista szervezetbe, ahol jól éreztem magam. A szüleim szerint a Mizrachiba, az ortodox tagozatba kellett volna beiratkoznom. Később már mindkettőt betiltotta a fasizmus. A polgári után tovább szerettem volna tanulni, de szegények voltunk, szakmát kellett választanom. Egy belvárosi jó hírű divatszalonba kerültem szabóinasnak. Anyám elintézte, hogy sábeszkor nem kellett bejárnom. Harminc-negyven nő dolgozott itt. Mind szakszervezeti tag. Ennélfogva nyilvánvaló, egyenes utam volt nekem is a tagság felé. Így lettem „szabóifi”. A szabók szakszervezete az Almássy téren székelt. Nagyon sokat tanultam közöttük, fogékony lelkem sok mindent magába szívott: a könyv, a zene és a műveltség fontosságát értették meg velem. A bajtársiasság, egymás segítése, az összefogás szükségességét itt tanultam meg igazán. Bár ezek az erkölcsi dolgok nem voltak újak számomra, hisz a vallásos zsidó nevelés, amelyet otthon, és főleg chaszid nagyapámtól, Weisz Mendeltől kaptam, összefért az itt hallottakkal – eleinte. Csak az ateista világnézet volt idegen számomra. A jóistent megtagadni, az nagy „neveire” (bűn). Sokat vitatkoztam, és mély istenhitemet nem engedtem megingatni. „Jól

23

24

van, kislány! – mondta az ifivezető. – Végül is ez a magánügyed. Ezzel az ügy többet nem került elő. A magyar fasizmus kiterjedése, az újabb és újabb zsidótörvények megjelenése azt tudatosította bennem, hogy ez ellen tennem kell valamit. Erre az ifiknél láttam lehetőséget. Az 1943. március 15-ei tüntetésen a Petőfiszobornál részt akartam venni. Így is történt. Nagyon tevékeny antifasiszta mozgalom fejlődött ki a Vasas, a Bőrös, a Szabó szakszervezetben, és az úgynevezett Béke Pártban. Sajnos, sokan lebuktak. Fiatalságom dacára (tizenhét és fél évesen) felvettem a kapcsolatot némely csoporttal, és több megbízást is kaptam, amelyeket tiszta szívvel végeztem el. 1944. március 19-e, a náci megszállás azt a fordulatot hozta, hogy illegalitásba kényszerültem. Úgy döntöttem, hogy elszegődöm cselédlánynak a Vigadó tér 2-be. Itt lett egy kis cselédszobám. Innen jártam röpcédulázni, illegális találkozókra, ahol a további utasításokat kaptam a következő akcióra. Így szereztem zsoldkönyvet, lepecsételt szabadságoslevelet, élelmiszerjegyeket a Felvidékről menekült Jesiva bóheroknak, akik ily módon kerülték el a behívást. Mi lett velük? Nem tudom. 1944 áprilisában megszereztem az ortodox hitközség sábeszcédulát sokszorosító masináját, Deutsch Mirától. Ily módon tudtunk mégis elsejére olyan röpcédulákat készíteni, amelyeken ez állt: „Magyar munkás, ne dolgozz a német fasisztáknak! Halál a német megszállókra!” Jó érzés volt. Nem tartott sokáig. Május 3-án, kooperációs hiba miatt lebuktam több bajtársammal együtt. Felvittek a Gestapo Mirabel Hotelben lévő fogadójába, a Svábhegyre, kihallgatni. Hat hét kínvallatás alatt sem vallottam. Nem buktattam le senkit. Játszottam az ártatlan, semmit sem tudó, naiv kislányt. Tiszta jegyzőkönyvvel zárták itt le az ügyet, és átvittek minket a Csillaghegyen lévő Defenzív Osztályra, a Fő utca 6. alá. Ez a csendőrség által alkalmazott pribékek válogatott társasága volt. Itt elölről kezdték a verést, gumibotozást stb. Mintegy 300 embert tartottak embertelen körülmények között. De itt sem tudtak megtörni. A jegyzőkönyvek lezárása után, 1944. augusztus 18-án az itteni, csillaghegyi iskolába kihelyezett katonai törvényszék – teljesen szabálytalanul (még kirendelt ügyvédünk se volt) – harmadrendű vádlottként, 4 év fegyházra ítélt. Mert közben, április 21-én elmúltam 18 éves, így a törvény előtt nagykorúvá váltam. Egy hét múlva a jogerős elítélteket átvitték a Conti utcai börtönbe. Engem is. Itt a II. 232-es zárkában helyeztek el, egy

tizennégy nőből álló csoportba, összeszokott elítéltek közé. Én lettem a tizenötödik. Egy priccs még üres maradt: a tizenhatodik. Ez a tizennégy nő magyar kommunistákból, szerb, horvát, szlovén partizánokból, bácskai ellenállókból, szovjet ejtőernyős lányokból szerveződött össze. Néhány névre még emlékszem. A magyar lányok: Vera, Lici, Irén, Márta, Erzsi és én. A szerbek: Dragica Milica, Deszanka Jugovica, Zorka és Babazora. Bácskai horvát volt Mara: ő mindenki tolmácsa volt. Négy nyelven beszélt a két szovjet lány: Tamara és Mása. Jó kollektíva volt. Hamar beilleszkedtem közéjük. A lányok úgy döntöttek, hogy részt vehetek a cellában folyó tanulócsoportban, melyet a nagyon művelt Lici és Vera vezetett. Nagy tisztaságot tartottunk: tizenöt embernek nagyon kellett ügyelnie a rendre. Viták voltak, de veszekedés, az soha. Pedig az öreg szerb parasztasszonytól a rendkívül kulturált és nagy tudású magyar, kommunista lányokig minden réteg képviselve volt a tizenöt nő között. A különféle nemzetiségű és felfogású rabokat összekötötte a nácizmus, a fasizmus gyűlölete és a harag a sok megaláztatásért. S egy priccs még üres volt. Egy szép, kora szeptemberi délelőtt nyílt a súlyos zárka ajtaja, és belépett rajta a tizenhatodik rab. Egy lány. A zárkában hirtelen fény lett. Besütött a rácsos ablakon keresztül a nap. Ez olyan különösen világította meg a belépő lányt, hogy elnémult a tizenöt női rab. A zárka ajtaja nagyot kongott mögötte. Megállt előttünk, körülnézett, mosolygott és ragyogott. Majd azt mondta: „Szenes Hanna vagyok. Angol tiszt az önkéntes palesztin hadseregből, és zsidó vagyok.” Körülfogtuk, kérdeztük, de ennél többet nem mondott. Elhelyezkedett a szalmazsákon, letette khakiszínű kabátját, kevés holmiját, melyet egy kis oldaltáskából szedett ki. Leült, láttuk, hogy okos szemével felméri, hová került. Ez a lány nem volt kimondott szépség. Kerek arcában két szép és okos szeme ragyogott. Görögös orra és kemény álla volt. Barna haját körbe csavarta, görögösen. De csinos sem volt, a mai értelemben. Kissé széles volt a csípője, és a lábát az erős bakancs cseppet sem tette nőiessé – és mégis sugárzott. Oda kellett rá figyelni. Egy óra alatt ő lett a központ. Keveset beszélt eleinte, csak figyelt. Ha szólt, nagyon okosan és megfontoltan adta elő a mondanivalóját. A mellettem lévő priccsen feküdt, így jól meg tudtam figyelni. Megnyerő modora volt kezdettől fogva. Okos, célratörő

25

26

kérdéseivel, érdeklődő arcával hamar tisztába jött azzal, hogy kik közé is került. Két nap alatt elfogadtatta magát mindenkivel. Beilleszkedett közénk, nem vonta ki magát a takarításból sem. Szívesen csinált mindenféle munkát. Mikor látta, hogy a cellában komoly tanítás folyik, kérte, hogy tudását ő is megoszthassa velünk. Rendkívüli világi és katonai műveltséggel bírt. Az angolon kívül 6-7 nyelven beszélt, világirodalmi jártassága, olvasottsága lenyűgöző volt. Mindnyájunkat szeretettel vett körül. Nem volt leereszkedő. Ahol kellett, segített. Tanított angolt és harcászatot. Gyakorlatokat végeztetett kézigránátdobásból és kúszásból. A gránátot fából készítette el. A szerb, horvát lányok istenítették. Szerb partizán nótákat dalolt velük, amelyeket a balkáni hegyek között bujkáló partizánoktól tanult, az alatt a pár hónap alatt, amíg ejtőernyősbevetésére nem került sor. Bizalmatlansága végleg elmúlt, mikor megtudta, hogy a hat magyar lány között öt zsidó származású. Csak Erzsi nem. Ő egy csepeli munkás lánya volt és elvhű kommunista. Itt, így vagy úgy, Hanna antifasiszta meggyőződésű emberekkel került össze. Lassacskán zárkózottsága is felengedett. Elmesélte, hogy édesapja, Szenes Béla, jó nevű újságíró volt. Meghalt, mielőtt Hanna alijázott volna. Csak édesanyja élt. Pesten szegényt a Gyorskocsi utcában látta utoljára, és nagyon aggódott érte. Elmesélte, hogyan jutott ki Erecbe, egy Cezária melletti kibucba. Sokat mesélt a kibucok életéről, ami a lányoknak nagyon tetszett. Sokat dolgozott és tanult, mindkettőt keményen, de este a tábortűz mellett a vidám ének és tánc új energiát adott neki. Kapott itt katonai kiképzést is, s így önként belépett az angol hadseregbe a II. világháború kitörésekor. Tisztként végzett különböző megbízásokat. A mostani feladatra is önként jelentkezett, három társával együtt. Ez a feladat az lett volna, hogy jöjjön Magyarországra, lépjen érintkezésbe az antifasiszta erőkkel, és segítse az ellenállás megszervezésében. Ekként segíthet a magyar zsidók mentésében is. Sajnos az ugrás nem volt szerencsés. Pécs körül ért földet, ha jól tudom, és az egyik bajtársa megsebesült. A falu népe jelentette a csendőröknek, hogy angol kémek vannak a faluban. Ez egy tipikus ’44-es magyarországi történet. Így került fogságba. A budapesti kémelhárítás hallgatta ki. Nem hadifogolyként, hanem kémként. Nagyon megkínozták. Nem vallott, és nem lett áruló. Pedig a mamával is zsarolták a pribékek. Esküjéhez az élete árán is hű maradt.

Én ezeket a könyvtáros írnoktól hallottam, aki olvasta az iratait. Ez a fiú juttatott be híreket. A Szálasi-féle hatalomátvételről is tőle tudtunk. S arról is, hogy az oroszok már Pest felé tartanak. Hanna esténként a verseit mondta kívülről, szépen, értelmesen. A gyufa című versét ott hallottam. Ekképpen tudtuk meg, hogy Hanna költő. Naplót is írt. (Sajnos 1944. november 6-án elvitte magával. Nem tudom, hogy ki találta meg.) Kedvessége, okossága és rendíthetetlen hitének ereje példamutató volt. Nagyon nagy hatással volt ránk. Olyan kitűnően tudott bánni az emberekkel, amilyet azóta sem tapasztaltam másnál. Sokat beszélgettünk este lámpaoltás után. Észrevette, hogy nem eszem meg a szalonnát, amelyet Bácskából küldtek a szerb lányoknak. Ő sem evett „házert” (nem kóser, tréfli, tisztátalan ételt). Ő lett a példaképem. Nagyon megértett, és nővéremmé fogadtam. A többiek is rajongtak érte. Híre az egész intézetben szétfutott. Jósága, gyakorlati érzéke és viselkedése bámulatos volt. Egyéniségével, szelíd erejével úgy tudott hatni, adni, hogy soha senki nem érezte sértőnek. Egyszerűségében volt nagyszerű. Október közepén meglátogattak a szüleim. Mikor apa meglátott a rabruhában, így szólt: „Oh, mein kind, bajnise lajlom! – Oh, gyermekem, ha ezt a szörnyűséget odafönt látnák.” Anyám, a sárga csillaggal, csak sírt. Hoztak, amit lehetett. Jó sokat, hogy jusson a tizenhat személynek. Megkérdeztem a lányokat, mit hozzon legközelebb édesanyám. Hanna nevetve mondta: „Krumplis nudlit!” Nevetve mondtam én is apámnak, mit is kívánunk, de jó sokat, mert tizenhatan vagyunk hozzá. Sárgacsillagos apám eljött november 5-én látogatóba, kezében egy nyolcliteres fazék, tele még meleg nudlival. Így szólt: „Mondd meg annak a jeruzsálemi lánynak, egyen belőle, szeretettel hoztam.” Így történt. Ünnepi nudli volt – tudtunkon kívül – az utolsó nap, amikor vidámak voltunk. Azon mulattunk, hogy a Dob utca 27. asszonyai sodorták nekünk, szegény raboknak a nyolcliternyi krumplis nudlit, jó prézlisen. Csuda jó volt. 1944. november 6-án, a krumplinudlis vacsora utáni napon, nyílt a vastag zárkaajtó. Vészesen csikorgott a két kulcs. Két fegyőr Szenes Hannát szólította. Minden holmiját összeszedték. Kezére bilincset raktak. Megrémültünk. Mi lesz?! Azt mondták, átviszik a Margit körúti fegyházba. Ott lesz a tárgyalása. Jaj! Statárium van! Vésztörvényszék! Szálasi! Jaj! Összeszorult a szívem! Hannácska! Testvérem! Hová visznek téged? Összeölelkeztünk. Két kezén csörgött a bilincs. Sírtunk. Csókolgattuk. Ő nem

27

sírt, de a szeme könnyel volt tele. Mikor átölelt, azt mondta: „Légy bátor, húgocskám és erős! Beszéld el a gyermekeidnek és népednek, mi hogyan történt!” Megcsókolta a homlokomat és elment. A két fegyőr közrefogta határozott lépteit. Sokáig zengtek még a folyosók. A katonák is tisztelettel néztek rá. A tizenöt lány nem aludt egész éjjel. Hanna hiányzott. Senki sem mesélt csodás történeteket a „kvucáról”, a kibuc földjéről. Másnap, november 7-én, a csajkás a kis résen beadta a reggelit. Nem szólt semmit, pedig máskor mindig fecsegett. Ebédosztásnál hallottuk meg, hogy Szenes Hannát, ezt a fényes csillagot, a Katonai Vészbíróság halálra ítélte, és 3 órával később kivégeztette. Ott, a Margit körúti fogház udvarán. Nem engedte, hogy bekössék a szemét. Bátran állt előttük. Hősként élt, hősként halt meg. Nem bírtunk enni. Gyászoltunk zsidó módra, földre ülve. Hisz testvérünk volt, szeretett testvérünk. Egész 8-án ültünk a zárka padlóján, és nem jött szívünkre vigasz. Sírtunk. November 9-én egy óra alatt az egész fegyházat kiürítették, és elszállítottak bennünket, körülbelül kétszáz politikai foglyot – nem csak a zsidókat – Németországba, a koncentrációs táborokba. Erről nem beszélek. Ez ismert dolog. Hogy túléltem, Szenes Hannának köszönhetem. Erőt adott. 1945. május 3-án szabadítottuk fel magunkat. Július elején jöttem haza. A családom is túlélte a szörnyűségeket. Szeptemberben férjhez mentem a világ legdrágább emberéhez. 1947-ben fiam, 1949-ben lányon született. Szenes Hanna drága emlékére lányom az Anna nevet viseli. Általa létezik tovább. Azóta, november 7-én mécsest gyújtok, rá gondolok, és gyászolom őt. Így lesz ez az idén is.

28

Szászné Scheer Ibolya Három lánytestvérével együtt egy chaszid családban nőtt fel. Ortodox elemi iskolába járt, de tizenéves korában a baloldali cionistákhoz, a Hasomér Hácáirhoz csatlakozott. Ezt követően kommunista lett, majd a német megszállás után rövidesen letartóztatták. A fogházban egy ideig Szenes Hanna volt a cellatársa. A koncentrációs táborból hazatérve képzőművészeti tanulmányokat folytatott, de félbe kellett szakítania, mert el kellett tartania a családját. Negyvenévesen, már felnőtt gyerekek anyjaként érettségizett le, majd végezte el a főiskolát kitűnő eredménnyel. Nyugdíjasként a WIZO zsidó nőszervezet és a MAZSIKE aktív tagja volt. Írásait szívesen olvasta fel sorstársainak és a fiataloknak egyaránt. 2006-ban hunyt el.

29

Fenákel Judit

SEFÜLE-SEFARKA

30

Ne lopj! Benne van a Tízparancsolatban. Márpedig nálunk komolyan vették a Tízparancsolatot. A katolikus népiskolában, ahol írni-olvasni tanultam, előfordult persze, hogy némelyik mezítlábas kisgyerek megkívánta a padszomszédja radírját, uzsonnáját, színes ceruzáját, de az erkölcsi szigor kíméletlenül lecsapott rá valahányszor rajtakapták. Falusi erkölcsű nagyanyám házában a ne lopj ugyanolyan evidencia volt, mint a ne ölj, és egészen 1944-ig el se tudtam képzelni olyan helyzetet, amiben a másik ember tulajdonát – legyen az ceruza, lekváros kenyér, gyümölcs az utcára hajló fa ágáról – megpróbálnám a magamévá tenni. Negyvennégyben azonban minden megváltozott, nyilván a Tízparancsolat is, mert mások házát, boltját, ékszerét, kávés findzsáját eltulajdonítani korábban tisztességes kisemberek között se számított feltétlenül bűnnek. (Azt persze nem tudom, hogy ezzel a mindennapossá lett rablással, hogy számoltak el a vasárnapi gyónáson.) Igaz, akkor már a ne ölj is érvényét vesztette, háborúban ölni dicséretes dolog, kitüntetés jár érte, különös tekintettel fegyvertelen emberek felkoncolására, élve eltemetésére, halálra éheztetésére vagy elgázosítására, szóval az egész Tízparancsolat a feje tetejére állt, bűnből erény, erényből hazaárulás, nem irigylem a gyóntató papokat, akiknek ilyen felfordulásban kellett kiszabniuk a penitenciát buzgó híveikre. Az erkölcs teljes relativizálódása azonban az áldozatokat se kímélte. Lopni például a koncentrációs táborokban elsősorban nem vagányság volt, hanem életszükséglet. Ha ugyanis nem lopod el a kísérleti laboratóriumból a steril kötszert, a korbácsolástól kisebesedett hátad napok alatt elfertőződik, és akkor a halál oka vérmérgezés. Ha viszont elloptad, és megúsztad a vérmérgezést, akkor már csak az akasztástól, az éhhaláltól, a tífusztól, a fagyástól, a kikötéstől, a korbácsolástól, az agyonlövéstől, az erőltetett menettől, az orvosi kísérletektől, az aknától, a gáztól… – itt

abbahagyom a felsorolást – kell tartanod. Szóval, lopni muszáj volt. Még a mi szolidabb munkatáborunkban is, ahol se gáz, se erőltetett menet. Ráadásul nálunk volt mit lopni. Dreher sörgyáros uradalmában főleg cukorrépát termesztettek, ezért fő táplálékunk a hivatalosan kiutalt sárgaborsón kívül a cukorrépa volt. Ettük sütve, melaszként, ettük gesztenyepüré gyanánt, desszertnek. A felnőttek este loptak, munka után, Juliska néni bőrkabátjában. Juliska néni anyám barátnője volt, jóban-rosszban, a lopásban is összetartottak, vagyis felváltva használták a bőrkabátot, de Juliska néni idegeneknek is (vagyis nem endrődieknek) kölcsönadta. A kabát abban különbözött minden más kabáttól, hogy rengeteg nagy űrtartalmú zsebe volt, amit meg lehetett tömni cukorrépával anélkül, hogy a lopott jószág feltűnést keltett volna. Észrevétlennek maradni, és közben minél több cukorrépát vételezni – virtus volt, a legügyesebb tolvajokat irigyelték, és tisztelték a táborlakók. Mi, gyerekek is próbáltuk követni a példájukat, persze bőrkabát nélkül, a felnőtt ruha nekünk nem nyújthatott védelmet, csak feltűnést keltett volna. De azért köztünk is akadtak ügyesebbek, akik ártatlan képpel és teli zsebbel tudtak elhaladni a félelmetes intéző mellett. Én sajnos nem tartoztam közéjük. Valahányszor loptam, aránytalanul megkínzott a bűntudat és a félelem a lelepleződéstől, a csekély eredmény pedig nem kárpótolt a szorongásért. Aznap, ennek a sefüle-sefarka történetnek a napján éppen paradicsomot loptunk. A paradicsom ritka csemege, elkerített konyhakertben piroslott, megdézsmálni a konyhakertet nem átlagos haditett, de nekünk sikerült, teleszedtük a zsebünket – már akinek volt –, én a felhajtott és csomóba fogott szoknyámba gyűjtöttem a ritka zsákmányt. Aztán uzsgyi! Lehettünk vagy öten gyerekek, rohantunk az istálló felé. Négyen el is érték baj nélkül a szállásunkat, én azonban, épp a kastély előtt, megbotlottam, elengedtem felhajtott és csomóba fogott szoknyámat, és a sok apró, kemény paradicsomot szerteszét gurítottam a hollandus és a tehenész szeme láttára. Hirtelenszőke, nagydarab fiatalember volt a hollandus, nem tudom, milyen rangban szolgált Dréheréknél, de mi olyan helyettes intéző félét tiszteltünk benne. Ráadásul a mai napig megvan az a rossz szokásom, hogy ijedtemben nem futok el, mint a legtöbb normális ember, hanem lebénulok, megdermedek, mozdulni se tudok. Ahogy akkor is. Álltam a

31

paradicsomkoszorúban mozdulatlanul, lélegezni se mertem. A gyomromba pedig belecsavarodott, hogy végem van. Ezért verés, elzárás, halál vár rám. Egyiket épp annyira lehetségesnek tartottam, mint a másikat. Addigra megtanultam, hogy velünk bármi megtörténhet. A hollandus azonban, ez a győztesen szőke, harsány nevetésű atléta, se rólam, se a szétguruló paradicsomról nem vett tudomást. Szórakozottan elfordult, tovább beszélgetett a tehenésszel, még a mondatot se hagyta félbe, én meg üres szoknyával, lesunyt fejjel elkullogtam. Mert ez is megtörténhetett. Ezért vagyok most itt.

32

Fenákel Judit 1936-ban, Budapesten született, Szegeden végezte a tanítóképző és a tanárképző főiskolát, egy ideig általános iskolában tanított, majd újságíró lett. Első könyve 1960-ban jelent meg, azóta rendszeresen publikálja novelláit és regényeit. Legutóbbi könyvei: A fénykép hátoldala, Novella, 2002.; Hajtogatós (Gergely Ágnessel közösen), Novella, 2004; A kékezüst hölgy, Novella, 2005.

Sommer Magda

ÁLLOMÁSOK

(Részletek)

Egy kis tolna megyei községben, Gyönkön éltem boldog gyermekkorom éveit. Csodálatos élet volt, tele derűvel és vidámsággal. Tízéves voltam, amikor 1938 telén hazajött unokabátyám, Engelmann Gyuri Brünnből. Ahogyan mindennap, aznap este is együtt volt a nagy család. Szüleimen kívül édesanyám nővére, Olga néni, férje, Vilmos bácsi, gyermekei, Nelly és Gyurka. Csupán egy lakóház választotta el a két családot egymástól. Éppen olyan meleg otthont nyújtottak számomra Olga néniék, mint a szüleim, sőt még többet voltam náluk, mint otthon. Nekem nem volt testvérem, így Nellyt, Gyurkát testvérként szerettem, és a nagy korkülönbség miatt kényeztetett gyermekként éltem közöttük. Amikor Gyuri megérkezett, nagyon szomorú lett a család és a szokásos römiparti is elmaradt. Én Apuka ölében ülve húztam meg magamat és figyeltem a felnőtteket. Ilyeneket hallottam: „Anschluss!… Ezért kellett Gyurinak megszakítania egyetemi tanulmányait?…” Nem értettem semmit. Miért nem itthon tanul Gyuri, a budapesti egyetemen? Miért kellett hazajönnie Gyurinak Brünnből? – tettem fel ezeket a kérdéseket édesapámnak, akinek a szavaitól, szomorú szemétől és magyarázataitól még inkább összezavarodtak bennem érzelmeim hatására a dolgok, események, mivel nem tudtam összeegyeztetni magamban, hogy miért van a numerus clausus, mit is jelent ez valójában, miért kell másnak éreznem és megkülönböztetnem magamat más, Magyarországon élő embertől. Hiszen engem is arra tanítottak a szüleim, hogy minden esti imám, az „Én Istenem, jó Istenem…” után még a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…” sorokat is elmondjam. S most mégsem tanulhat Gyurka magyar egyetemen, mert zsidó és ezért számkivetett. Emiatt a családi tanács úgy határozott, hogy Gyuri a tanulmányait a toulouse-i egyetem vegyészmérnöki szakán folytassa, így januárban útra is kelt Franciaországba.

33

1939-ben kitört a világháború. Az események gyorsan peregtek egymás után, egyre feszültebbé, riasztóbbá vált a helyzet. Megjelentek a zsidótörvények, s ezzel a félelem, a rettegés, a létbizonytalanság korszaka kezdődött el, mely úrrá lett minden egyes zsidó családon. 1941-ben szeretett nagybátyámat, Vilmos bácsit egy gazdasági cselédje bosszúból, brutális módon hat baltacsapással sújtotta halálra. Én láttam és hallottam meg elsőnek azon a borzalmas vasárnap kora déli órákban a véreskezű gyilkost, amint eszétvesztve szaladt és azt kiáltotta fennhangon, hogy: „úgy kellett annak a büdös zsidónak…!” Fejvesztve, rémülten rohantam apukámért, aki nem akarta elhinni vészjósló, riadt, kiáltásomat, hogy siessen, mert Vilmos bácsit megölték… Szörnyű napok, hetek, hónapok következtek. Egy év múlva, 1942-ben újabb tragédia rázta meg a családot. Vilmos bácsi lányának, Nellynek a férje a délvidéki vérengzés áldozata lett. Nelly az 5 éves fiával, Péterkével éppen Pesten volt egy tüdőszanatóriumban, amikor férje visszautazott Újvidékre. Ez volt az utolsó szerelvény, melyet beengedtek az újvidéki állomásra. Másnap reggel Ernő bácsira borotválkozás közben törtek rá a gyilkos pribékek, a család többi tagjait is keresve. Nelly kisebbik fiát, a nyolc hónapos Tomikát a kisasszony egy paplan alá rejtette, így őt nem vették észre. Zöldi és társai, a Magyar Hadsereg vezérkari főnökeinek túlkapásaiból származó, ördögi virtuskodásait szenvedte el ekkor számos szerb és zsidó család. A Duna jegén végeztek velük, köztük Ernő bácsival is. Hosszú ideig semmi biztosat sem tudtunk kettejükről, csupán sejtettük, s féltünk megtudni a valóságot. Hónapok teltek el hírek nélkül, amikor egyszer csak megérkezett Darinka, a nevelőnő Tomikával. Ekkor szembesültünk a szörnyű valósággal. Nellyt, még a két pici gyermekkel ismét otthont adó édesanyja, Olga néni szerető gondoskodása sem tudta mély gyászából feloldani. Csak arra emlékszem, hogy gyönyörűbbnél gyönyörűbb pulóvereket, nadrágokat kötött állandóan a két kis árvának, hogy ne érezze minden percben kitörölhetetlen fájdalmát. Nem sokkal később Nellynek el kellett mennie Budapestre szakmát tanulnia, hogy a varrással pénzt tudjon keresni a csonka családnak, ezért szüleim és Olga néni átvállalták a testvérek nevelését. 34



Édesapám az újságok olvasása helyett a sárga kötésű Zsidó Cionista brosúrákat járatta, mert cionista lett. Mindig ezt mondogatta: „Aki túléli a borzalmak borzalmait, az először jöjjön haza Magyarországra, hogy itt találkozzunk, akik megmaradtunk, de azután Palesztinában kell végleg letelepedni, hogy végre nekünk is legyen hazánk.” 

1943 nyarán közelebbről is megismerhettem Popper Klárit, akivel testvéri kapcsolatba kerültünk. A közeli faluban, Kölesden lakott, ahol édesapám távoli rokonai éltek, s miután többször is jártunk ott látogatóba, ezért futólag már ismertem Klárit. Életem egy új korszaka kezdődött el, amely végigkísérte szép és borzalmas éveinket. Együtt sírunk, nevetünk, és igaz testvérként szeretjük egymást. Ezeket a sorokat is éppen most, 1996. nyarán, kanadai otthonában vetem papírra. 

1943 nyarán, míg Klári megfeszített tanulással készült a különbözeti vizsga letételére, hogy a Gyönki Református Gimnáziumban folytathassa tanulmányait, addig én egy gondtalan, szép vakációt élveztem kölesdi otthonukban. A tanulás eredménye megmutatkozott, így Klári a Szekszárdi Polgári Iskolából Gyönkre került gimnáziumba. Legnagyobb örömömre nálunk lakott, így már akkor testvérként fogadtam őt, mit sem sejtve az elkövetkezendő borzalmak közös átéléséről. Együtt éltük át 1943-tól a gimnáziumban is megtörtént antiszemita megnyilvánulásokat. Egy alkalommal Domokos Géza matematikatanár március 15-ei felvonulásra megalázó módon nem engedett el, s mikor az osztályban a Himnuszt énekelték, akkor arra szólított fel, hogy maradjak ülve, mert zsidó lévén nem énekelhetem el azt. Itt kell azonban azt is megjegyeznem, hogy ezzel szemben Pintér tanár úr, aki a németet tanította, segítőkézségével, humanizmusával, megkülönböztetett bánásmódjával igyekezett ellensúlyozni az osztálytársaim előtti megalázott szerepemet. 

1944. március 19., vasárnap volt, amikor a németek megszállták az országot. Klárit édesapja hazavitte, Nellyt, aki Budapesten tanult és

35

nagybátyámnál, dr. Engelmann Jenőnél lakott, édesapám telefonon hazahívta. Az emlékezetes nap minden egyes zsidó családnak a tragédiát jelentette, a mi esetünkben megtoldva egy újabb csapással, hogy Nellyt a vonatról leszállították az SS-katonák, s ezért nem tudott többé hazajönni. Ettől az időponttól kezdve minden zsidó származású személynek viselnie kellett a sárga dávidcsillagot, e nélkül nem volt szabad kilépnie a házból.  Ekkor édesapám igaz barátja, dr. Damokos Irnák tisztiorvos is szervezkedni kezdett. Gyönk és körzete lakosságának aláírásával, illetve a szekszárdi főispán, dr. Feördős segítségével, kérelem és telefonbeszélgetések kíséretében megjött az Imrédy aláírásával ellenjegyzett pecsétes dokumentum, melynek alapján édesapám mint munkaszolgálatos körzeti orvos Gyönkön teljesíthetett szolgálatot. Így nekünk nem kellett a többi hittársunkkal együtt a gettóba menni. Kérve-kértük Olga nénit, hogy hagyja nálunk a két kicsit, de Olga néni nem tágított és ragaszkodott ahhoz, hogy ő feleljen a gyerekekért az anyjuknak. Itt szakadtunk el tőlük először, torokszorító fájdalommal. Egy hónap múlva jött az értesítés, és a csendőr alezredes közölte a megváltoztathatatlan tényt, hogy anyukámnak és nekem a gettóba kell menni. Édesapám maradhatott volna, ő azonban rendíthetetlen maradt, jött velünk. Hisz hogyan is lehetett volna másképpen gondolkodni, mint úgy, hogy a család együtt maradjon. Édesapámhoz jöttek az igazi barátok, akik a vészhelyzetben felajánlották önzetlen, áldozatos segítségüket. Az egyik család felajánlotta, hogy a nagyszékelyi szőlőjükben elbújtatnak minket. Bár édesapám már tudta azt, hogy a németek elvesztették a háborút, mert hallottuk az 1944. júniusi normandiai partraszállás hírét, de a háború befejezésének időpontja mégis bizonytalan volt. Édesapám nem merte kockáztatni jó barátai életét, hiszen akkoriban nagy volt a besúgó- és kémrendszer. Úton-útfélen plakátok garmada hirdette, hogy aki segítőkezet nyújt a zsidóknak, az az árja is arra a sorsra jut, mint a zsidók.

36

Elhurcolásunkat megelőző napon, az utca elejétől kezdve egészen a házunkig hosszú sorokban állva vártak a búcsúzásra édesapám betegei. Apukám,

szegény már alig bírta a búcsúzókat fogadni. Évtizedeket öregedett. Ez idő alatt anyukámmal csomagoltunk a ládába. Este már a villanyt is kikapcsolták a házunkban, így a gyertyafénynél elfogyasztott könnyű vacsora után a szalon kerek asztalát hárman ültük körül. Apukám és anyukám egymással szemben ültek, én pedig középen. A matyóhímzéses terítővel takart asztal közepére tett tiszta hamutálon fecskendő volt. Vészjelző volt a síri, néma csend. Apukám édesanyámra tekintett, ő pedig vissza apukámra. Azután apukám nagyon csendesen, vontatottan kezdte el mondandóját. A bevezetésre pontosan nem emlékszem már, mert egész testemben szokatlan remegés támadt. Agyam csak a „végzet” szavát hallotta és azt, hogyha az injekció beadásához hozzájárulok, akkor mindannyian elalszunk, együtt maradunk s nem vár ránk a bizonytalan reménytelenség. Én azonban energikus hangon, 15 évesen még az élni akarás minden vágyának erejével „nem”-mel válaszoltam. Erre édesapám azt mondta, hogy: „Ha te élni akarsz, akkor nekünk is élni kell tovább, mert nem hagyhatunk magadra.” 

A történtek után a szomszéd házban lakó csendőralakulat alezredese át­ osont hozzánk, hogy közölje velünk azt, hogy képtelenek bennünket csendőri kísérettel Hőgyészre kísérni. Hintó fog várni minket pontban reggel fél hétkor a házunk előtt és Kalaznónál le fog térni az út Hőgyész előtt. Szinte a szájába adta apukámnak, hogy szabad utat enged nekünk, mindezek dacára édesapám vállalta a zsidósággal együtt közös sorsunkat. Utolsó éjszakánkon, viharos esőben, ablakkopogásra rezzentünk fel a félelem gyötrődéséből. Irnák bácsi, a tisztiorvos volt az, aki „kifogásul”, hogy még egyszer láthasson bennünket és elbúcsúzhasson tőlünk, esőkabátot hozott mindhármunknak, de az is lehet, hogy csak meg akart győződni arról, hogy életben vagyunk-e. 

Kaposvárott egy nap, egy éjszakát szabad ég alatt töltöttünk a bevagonírozásunk előtt. Közben mellettünk a hőgyészi orvos és felesége szublimát oldatot ittak. Ezt is észrevettem, mert éppen ott voltam. Apukámért siettem, akit rémülten kértem, hogy segítsen, s talán csak miattam segített. Ketten végeztük el a gyomormosást, de már nem volt

37

mit tenni, mert Ilona néni azonnal, Lajos bácsi pedig veseelégtelenséget kapott és még az éjjel meghalt. Minket másnap bevagoníroztak. Nyolcvan másik, a bizonytalanságtól meggyötört emberrel kerültünk egy vagonba. Köztük voltak Olga néniék is. Apukám vöröskeresztes karszalagos orvosként volt a vagonban, s jó előrelátással sok citrompótló tablettát hozott magával, a szomjúság enyhítésére. Azonban hiába volt a karszalag rajta, mert nem tudott segíteni egy szülő asszonynak, hiszen víz nélkül képtelen volt levezetni a szülést. Természetesen mindketten meghaltak, így már a halottakkal együtt összezárva utaztunk tovább. Fried Imre bácsi, a simontornyai bőrgyáros, az események hatására megbolondult. Ehhez még hozzájárult egy újabb szomorú történet is. Hosszú hajamat fésültem éppen, amikor a pici vagonablaknál megpillantott egy, a másik sínpáron szemben álló katonai szerelvényen lévő katona. Talán román vagy török lehetett, nem tudom, mert idegen nyelven kérdezte tőlem azt, hogy hova visznek minket. Én a számra tettem az ujjamat és nem szólaltam meg, de abban a pillanatban már hallottuk is, hogy a katonát leszedték a vonatról, s jajveszékeléséből ítélve bizonyosan ütlegelni kezdték az SS-katonák. Ezek után nálunk is kinyitották a bereteszelt vagonajtót és kérték, hogy adjanak ki. Engem gyorsan a földre rejtettek s a csomagok között lapulva húzódtam meg. A nyolcvan ember „cinkosan” hallgatott, és nem árult el engem. Emiatt egy hétig büntetésből az egész vagon nem kapott vizet, csak száraz vöröshagymát dobtak be egy vödörrel, hogy még szomjasabbak legyünk. Édesapám az út során követte a rácsokon keresztül az útvonalat. Figyelte, merre tér el a vonat. Azt mondta, ha Krakkónál eltér a vonat, akkor talán Németországba visznek bennünket munkára, de ha nem, akkor nagyobb a baj. Apukám arra tanított, hogy mindig azt mondjam, hogy Ich will arbeiten, mert addig talán élni hagynak, amíg dolgozni tudok. Ezt jól az eszembe véstem. Az élni akarásom és ez a jelszó – Ich vill arbeiten – segített a későbbi hónapok alatt megélt, küzdelmes és borzalmakkal teli, de szerencsével is járó sorsomon.  38

1944. július 7-én megállt a szerelvény. Hosszú órákat várattak. Édesapám a vagon kis rácsos ablakából meglátta a feliratot. Auschwitz–Birkenau

láttán ezt mondta: El vagyunk veszve! Másik táblán ez a felirat állt: Arbeit macht frei! (A munka szabaddá tesz!) Kopácsolások zaja után aztán a bűzös, levegőtlen vagonajtók kinyíltak. Mint az őszi legyek, hullottunk ki, kapkodtuk magunkba a friss levegőt. Fellélegeztünk! A tumultusban és lökdösődésben édesapám szemüvege leesett. Nem lehetett keresni, mert a reflektorok fénycsóvái elvakították szemünket. Aztán hangosbemondón többször üvöltötték, hogy mindenki hagyja a vagonokban a csomagjait, mert utánunk hozzák. Férfiak, a vagon bal oldalán, nők és gyerekek a vagon jobb oldalán szálljanak le. Az öregeket és a gyerekeket autó várja, arra szálljanak fel. Én szorosan fogtam Péterke és Tomika kezét, velük akartam menni. Anyuka akkor rám parancsolt: „Csak nem fogod a helyet előlük elvenni, mi tudunk gyalogolni is.” Torokszorító érzést éreztem akkor is, mikor Olga nénitől és a két gyerektől el kellett válni. Nem volt idő még jajveszékelni, sírni sem… A következő pillanatban már apukám nélkül kellett a vagont elhagyni. Ahogy leugrottam, édesapám lehajolt hozzám s a következő szavakkal búcsúzott el tőlem: „Maradj mindig az én okos, szófogadó, jó kislányom, s akárhogyan lesz is, maradj mindig édesanyáddal, mert ő tud dolgozni.” Ezek voltak az utolsó szavai, s elvesztettem őt örökre. Szavai még 55 év után is tisztán csengenek bennem. 

Ahogyan ötös sorokban vonultunk, egyszer csak egy német katonatiszt elé kerültünk, aki terpeszállásban irányította az embereket jobbra-balra. Később tudtuk meg, ő volt Mengele, élet és halál ura. Engem és anyukámat jobbra irányított. Mikor rátérünk a jobb oldali útra, megpillantottuk a kétségbeesett Popper Klárit. Őt édesanyjától az előző soroknál elválasztották. Édesanyja balra, ő jobbra került. Így hozzánk csatlakozott. Ettől a perctől kezdve egymás kezét el nem engedve maradtunk végig együtt. 

Meztelenre kellett levetkőzni és a ruhánkat otthagyva, csak a cipőnket vihettük magunkkal. Nem volt sok gondolkodási idő, de amíg kapkodtam le a ruháimat, arra gondoltam, hogy bizonyára a felnőttek nem vetkőzhetnek le meztelenre a gyerekek előtt. Ezen naiv gondolatok cikáztak át agyamon, míg szinte pillanatok alatt máris áttereltek bennünket

39

egy másik terembe. Abban a pillanatban mögöttünk bezárult a hatalmas vasajtó. Ekkor hasított rémülten agyamba a tudat: többé nem találok rá anyukámra! Ordítva dörömbölni kezdtem a vaskapun. Minden hiába. Akkor világosodott meg hirtelen minden bennem. Elvesztünk! Ezt mondta édesapám is. Elvesztem! Ahogy elfordultam a kaputól, Klárit kopaszon láttam már mellettem. Engem a lengyel fogolynő félreállított. Nullásgéppel sorra nyírta kopaszra társaimat. Senkit sem tudtam felismerni; a kopaszság felismerhetetlenné tette az ismert arcokat. A lengyel nő utoljára hagyott engem, s mikor a homlokom közepétől kezdte dús, csípőmig érő, hullámos hajam vágni, ujját homlokomra téve jelezte, hogy legyen eszem. Ez volt az első és az utolsó együtt érző szempár, amit láttam, megpróbáltatásaim és szenvedéseim alatt.

40

Sommer Magda A felszabadulás után visszatért Gyönkre, kitűnő eredménnyel leérettségizett, majd 1947–48-ban beiratkozott a pécsi orvosi egyetemre. 1949-ben, az orvosi egyetemet abbahagyta, és férjhez ment. Két lánya született, akik orvosok lettek. Négy uno-

kája van.

41

Kemény Edit

A „JÓ NYILAS”

(Részlet)

42

Úgy nyolc óra felé megjelenik egy nyilas, és tíz nőt kiválaszt munkára. Könnyes szemmel kérem, hogy vigyen engem is, azért tudok én is dolgozni, ha kicsi is vagyok. Nevetve néz végig, de aztán beleegyezik. Én örülök nagyon ennek is, mert minden csak jobb lehet ennél a tétlen várakozásnál. Nem megyünk messzire, a tér másik oldalán álló, kiürített csillagos házba, ahol a kapuban és az udvaron nyilasok helyett rendőrök vannak. Elosztanak bennünket, nekünk egy lakást kell rendbe hoznunk. Csak állok az ajtóban megdermedve az irtózattól. Felszaggatott szekrények, összetört porcelánok, felfordítva, összehányva minden. A földön bokáig gázolunk a szétszórt iratok, képek és egyéb apróságok között. Lassan szedegetem fel az összetaposott, gyűrt leveleket, képeket. Kicsi gyermek mosolyog felém ártatlan szemekkel. Családi képek, nevető fiatalok és régimódi öregek, tarka összevisszaságban szanaszét. Ki tudja, hány lakásból hordták ezt itt össze, hány kipusztított család otthoni emlékei ezek. Erre már nincs szüksége senkinek. Hová tűntek, hol, merre lehetnek ezek az emberek? Egymástól elszakítva szenvednek, kínlódnak valahol, vagy talán már nem is élnek. De sietni kell, egy-egy rendőr be-benéz, nehogy lopjuk a napot, némelyik szóba is áll velünk. A lányok felbátorodnak, kérni kezdik, hogy engedjék el őket. Egyik-másik el is tűnik, azt hisszük, sikerült nekik, de aztán csak visszatérnek zavarodva, szemlesütve. Az egyik rendőr hozzám is odajön, és pár szó után azt mondja, az emeleten készítsek neki fürdőt, és ott várjam meg, aztán majd kienged. Sokáig tépelődöm, menjek? Ne menjek? Vajon mi a szándéka velem? Jó lett volna újra szabadnak lenni, de mi az ára? Aztán az is lehet, hogy én is csak újra ide jönnék vissza, mint a többiek. Ki vonhatja felelősségre őket, ha aztán jót nevetnek, és az alku rájuk eső részére már nem hajlandók. Így hát maradok, és dolgozom tovább. Estére ragyog minden. Összehordják a házból a legszebb dolgokat, gyönyörű bútortok, képek, perzsa

szőnyegek kerülnek elő. Igazi puha, meleg fészket készítettünk az egyik főbanditának, hogy kedvére élhessen ott, és élvezze az élet minden szépségét, gyönyörét az összehordott holmik között. (…) Végre tehát elkészültünk a munkánkkal, kész a főúri lakosztály, csak bele kell telepedni. Mi is megkapjuk érte a bért, főzhetünk magunknak egy kis ételt. Krumpli, zsír, liszt akad az éléskamrában, és a leves egykettőre elkészül. Mire sorakozni kell, nem vagyunk már olyan nagyon éhesek. Megszámolják kis csoportunkat, tizenegy nő, mehet, indulás! Ketten is kísérnek bennünket, nehogy megszökjünk. Félúton szembejön velünk egy mosolygós, szőke, fiatal kis nyilasfiú. Már jövök értük, kiáltja messziről, és visszaküldi a másik kettőt. Lassan lépegetünk, ki-ki saját gondolataiba merülve. Egyszer csak szorosan mellém lép, és így szól: ugye kislány maga még nincs tizennégy éves? Nagyon téved, mondom, mert sokkal több vagyok. Nem baj, de kérem, mondja azt, hogy annyi, suttogja, hogy a többiek meg ne hallják. Ugyan minek, felelem, és semmi kedvem nincs társalogni vele, hiszen úgy gyűlölöm őket. De ő nem hagyja abba: kérem, higgyen nekem, a javát akarom, ne féljen, kislány, tőlem, meg akarom menteni. Közben már odaérünk a házhoz, és ahogy visz fel bennünket a lépcsőn, egyre csak mondogatja, határozzon már végre, míg nem késő, és jöjjön velem! Istenem! Mit tegyek! Tépelődöm, hogy hihetnék neki, hisz ez is csak egy olyan nyilas, mint a többi. Ki tudja, mit akar tőlem? De nincs már sok idő gondolkozni. A többiek lassan eltűnnek az ajtók mögött, és én csak állok ott szótlan, tétovázva. Akkor ő szó nélkül megfogja a kezem, és vezet tovább az emeleten fel, folyosókon végig, és én megyek vele, mint egy álomban, öntudatlanul. Egy ajtónál végre megáll, megszorítja a kezem, és rám mosolyog biztatón. Ne féljen, súgja, és már visz is befelé. Egy előszobán keresztül tágas szobába érünk, és a meglepetéstől szólni sem bírok (…) Ebben a sivár, gyászos házban, ahol százak nyögnek és sírnak, sóhajtoznak és jajgatnak a zárt ajtók mögött, várva sötét sorsuk beteljesülését, íme van egy hely, ahol mindebből semmi sincs. Ahol mosoly van és csacsogás, játék és nyugalom. Van tizenkét gyermek, különböző korúak, egy pár egészen kicsi is az anyjukkal együtt. Mindenki ránk néz, a kísérőm megszólal: hoztam közétek még egy kislányt, fogadjátok szeretettel.

43

44

Körém sereglenek, ennivalóval kínálnak, mind egyszerre beszél, kérdezik a nevem és hogy honnan jöttem? S mesélnek egyre, hogy őket itt senki sem bántja, a jó nyilas bácsik ennivalót hoznak és játékot. Nemsokára eljön majd értük a Vöröskereszt és elviszi innen őket. (…) Másnap reggel nagy jövés-menésre ébredünk. Ajtók csapkodása, sikoltozás, durva szitkok, ordítozás hallatszik a folyosókról. Mintha a pokol elszabadult ördögei száguldoznának odakünn. Ijedten, némán bújunk össze, moccanni sem merünk. Kínos lassúsággal múlnak a percek, az őrületes hangzavar lassan távolodik és halkul, majd nemsokára halotti csend borul a házra. Később aztán kimerészkedünk és döbbenten szaladgálunk le és föl. Az ajtók tárva-nyitva, sehol egy teremtett lélek, egyetlen élőlény sem azok közül, akik nemrég még itt jajveszékeltek. (…) Így telnek-múlnak a napok. Már egy hete is elmúlt, hogy ott vagyok a gyerekek között, és senki sem kérdezte meg, hogy hány éves vagyok. Pedig sokszor félek, amikor idegen katonák, nyilasok jönnek, és végignéznek minket, hogy kételkedni fognak. De úgy látszik, tényleg nem nézek ki többnek, és én is pont olyan gyereknek érzem magam, mint a többiek. S olyan jó nem gondolkozni, nem töprengeni, csak bízni és remélni, hinni a menekülésben. Közben pedig a ház többször megtelik, és újra kiürül, a pokoli színjáték mindig megismétlődik. Van, amikor hozzánk is bedübörögnek a kopók, ordítozva, előretartott puskákkal, gyilkos szemekkel, megrészegülve saját hatalmuktól, de mi elmondjuk a bűvös szavakat, hogy, kérem, mi vöröskeresztes gyerekek vagyunk, és akkor gyorsan kikotródnak. Aztán, mikor megint csend lesz, nagyot sóhajtva folytatjuk, amit éppen abbahagytunk. Ahogy telik-múlik az idő, egyre többen leszünk. Szinte naponta szaporodunk egy újabb társsal. Szokássá válik, hogy a mi Jó bácsink és még egykettő a rendesebb nyilasok közül, mindig kilop az induló transzportokból egy-egy gyermeket. Felhozzák gyorsan az emeleteken és betuszkolják az ajtón közénk. Van, hogy fiatalasszonyt, karján kisgyerekkel ragadnak ki a csoportból, és mentenek be hozzánk. Már nincs is olyan bőség, szűkösebb lesz minden, egy fekhelyen hárman is alszunk, de azért minden új jövevényt szeretettel fogadunk, vigasztaljuk, letöröljük könnyeit és megosztunk mindent velük is. (…)

Így jön el a december 6-a. A gyerekek nagy izgalommal várják az estét, mert megígérték nekünk, hogy hozzánk is eljön a Mikulás. Egész nap takarítunk, mosunk, vasalunk. Rendbe hozzuk a kisebbeket, szépen felöltöztetjük, megfésüljük őket. Legtöbbnek csak az az egy ruhája van, amit visel, mint nekem is. De a házban, ami idáig kifogyhatatlan éléskamrának bizonyult, sok minden mást is találunk. Csak értéktelenebb dolgokat, hiszen ami érték volt, régen elvitték, de nekünk mégis nagyon jól jön minden. Egy hálóing vagy egyéb fehérnemű, rossz törülköző, takaró, régi ruha, ezeknek mind nagy hasznát vesszük. Kicsinosítva, csöndben várakozik a kis gyerekhad, és nyílik az ajtó, piros köpenyben, hosszú hófehér szakállal megjelenik közöttünk a Mikulás. Óriási üdvrivalgással fogadják az apróságok. Mi, nagyobbak rögtön felismerjük, hogy a mi Jó bácsink az, de a kicsik persze nem is sejtik. Aztán egy-egy versikét szavalnak és énekelnek a gyerekek. Majd a Mikulás társaival kiosztja az ajándékokat. Mindenki kap pár szem cukorkát és apró süteményt. Ki tudja, honnan szedték össze, de ez a pár férfi bebizonyította, hogy nyilas öltözékük alatt érző emberi szív dobog. Ők kezdeményezték, és rendezték ezt a kis ünnepséget, örömet és vigaszt hoztak, mosolyt fakasztottak. Újra boldog és gondtalan gyermekek vagyunk, és egy kis időre megfelejtkezhetünk rettenetes árvaságunkról. (…) Úgy kezdődik, mint már olyan sokszor, eddig is. Futkosás, ordítás, csizmák dübörgése, és mi néma csendben várunk. Egyszer csak felszakítják az ajtót, és négy-öt puskacső mered ránk…

Kemény Edit Hatgyerekes családanyaként egész életében fizikai munkát végzett. Az utóbbi években napról napra ír, dokumentálta a vele történteket. A tanúságtétel kedvéért a nyolcvanhoz közel, megtanulta a szövegszerkesztő használatát is. Élettörténetét meg­jelentette könyvben, családja és barátai számára (Kemény Évek, Papirusz Book Kiadó). 2006-ban halt meg, nyolcvanegy évesen.

45

Kaiser Márta

A HADIK KÁVÉHÁZBÓL A GOLDBERGER GYÁRBA

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg ugyanazt a történelmi pillanatot – sokszor még ugyanabban a házban is. Mi mindentől függhet ez? Részben attól, hogy a térnek éppen melyik zugában tartózkodunk, amikor „zeng az ég”. Talán attól is, hogy milyen emberek körében nevelődtünk, kik voltak velünk az adott pillanatban, és hogyan válaszoltak a külvilág megrázó, sorozatos csapásaira. Főleg azonban bizonyára attól függ, hogy kik sújtanak bennünket ezekkel a csapásokkal és hogy milyen életkorban, lelkiállapotban kényszerülünk elviselni a brutális sorsfordulatokat. Háborúban mindezeken túl, a szerencsénktől függ az életünk. Kaiser Mártának szerencséje volt: nem került koncentrációs táborba, és túlélte a zsidóüldözéseket. Története bujkálási történet. A háború után, a csekélyke kárpótlást odaítélő német tisztviselők minősítése szerint ugyan „nem vállalt sorsközösséget zsidó hittestvéreivel…” A döntés váratlan pillanataiban azonban senkinek sem lehetett fogalma arról, mit vállal, és mit nem… Kaiser Márta életösztöne azt súgta, hogy ne higgyen a náciknak, és ne szolgáltassa ki magát teljesen nekik. Jó eséllyel tehette, mert megjelenése nem árulkodott zsidó származásáról: arcvonásai az árja szépségideálnak is megfeleltek. Mondhatjuk így is: szemrevaló fiatal teremtés volt, és bízott a szerencséjében.

46

* Karinthy a Hadik Kávéház teraszán a Kaiser család férfitagjaival, lásd a könyv hátoldalán.

Apai nagyapám, Kaiser Adolf, aki 1874-ben Tótvázsonyban született, kamasz fiúként, gyalog szökött Budapestre, hogy megszabaduljon durva mostohaanyjától. A fiú üres zsebbel, szép hanggal, megnyerő külsővel érkezett, és mert jobb ötlete nem volt, énekelni kezdett a budapesti körfolyosós bérházak udvarán. A hálás közönség újságpapírba göngyölt aprópénzt dobált neki, cserébe a „műélvezetért”. Nem nézhette ezt Ede bátyja, aki akkor már pincérként dolgozott Pesten, és beajánlotta öccsét felszolgálónak egy étterembe. Így indult a család „vendéglátós pályafutása”. Tanulatlan, szegény ember volt a nagyapa, de érdekelni kezdte a vendéglátás, és szorgalmával összekuporgatott annyit, amennyiből idővel egy kis kávézó-kifőzde félét nyithatott, valahol a külső Fehérvári úton. Nem tudni, hol ismerkedtek meg a nagyszülők, de kettejüknek sikerült ezzel a kis üzlettel egészen jó színvonalú családi életet felépíteniük. Két fiuk született. Az első 1901-ben: apám, Kaiser Sándor, aki már gimnáziumot végzett, sőt néhány egyetemi szemesztert is abszolvált valamilyen közgazdasági szakon Bécsben. A másik, Lajos nagybátyám, aki agglegény maradt, és akivel nagyon szerettük egymást. Apámnak szép hangja és színészi ambíciója is volt, de korán családot alapított, és a megélhetés érdekében be kellett szállnia az üzleti életbe, nagyapám mellé. Ekkor jutott nagyapa egy rendkívül elhanyagolt, rossz állapotú, de jó fekvésű üzlethelyiséghez, a mai Bartók Béla út 36 sz. ház sarkán, amelyből az apám tehetsége révén megszületett a legendás Hadik Kávéház. (Feltehetőleg a közeli Hadik Laktanyáról kapta a nevét. Ma emléktábla is j­elöli a kávéház helyét.) Sok katonatiszt járt oda, de ismertségét azoknak az íróknak köszönhette, akik állandó látogatói lettek. Elsősorban Karinthy Frigyesnek és baráti körének, Móricz Zsigmondnak és másoknak, akik irodalmi rangot adtak a helynek. Karinthyék mindennapos vendégei voltak a kávéháznak, szinte már ott laktak.* Van egy levelem Karinthytól, amelyben megköszöni nagyapámnak, hogy a kávéházában lehetővé tette egy sakkozókör működését. Egyébként gyakran ugratták egymást a nagyapámmal.

47

Azt mondja egy alkalommal Karinthy: – Kaiser úr, ma valahogy nem az igazi ez a feketekávé. – Át kell mennie a Gebauerhez, Karinthy úr, hátha ott jobb! – feleli a nagyapa. (Gebauer a konkurencia volt a mai Szeged Étterem helyén.) – Mennék én, Kaiser úr – így Karinthy –, csakhogy ma nem vagyok úgy öltözve… Hirtelen természetű nagyapám romokban hevert ettől a választól. Anyámnak kék szeme volt. Egyszer, amikor kék ruha volt rajta, Karinthy ránézett és azt kérdezte: – Mondja, asszonyom, minden ruhájához ilyen hozzáillő szemet választ? Máskor megesett, hogy Karinthy Gábor, az író első házasságából származó, szép, szőke fürtű, tehetséges költő-fia, aki szintén otthon érezte magát a kávéházban, nyugtalanul, feszült lelkiállapotban járkált fel-alá az asztalok között. A pincérek igyekeztek csillapítani őt, és ajánlották, hogy üljön le, írjon szép nyugodtan, ahogy szokott. Gábor akkor odaült a nagyapához és megkérdezte: – Mondja, Kaiser úr, lehet úgy élni, hogy az ember nem látja a tengert? – Nézze, Karinthy úr – felelte a nagyapa – , én ugyan még sohasem láttam a tengert, de tudj’ isten, egészen jól megvagyok…

48

Amikor kisgyerek voltam – így szól a családi hagyomány –, még egy cipőtalpalás is gondot okozott a szüleimnek. A család polgári jóléte akkor kezdődött, amikor apámnak az a remek ötlete támadt, hogy bárt rendezzen be a kávéház alatti pincében. A falakat háncsburkolattal vette körül, és igen hangulatos atmoszférát teremtett. A nyitás előtti napon apám megmutatta a helyiséget Karinthynak, aki körülnézett, és felkiáltott: – Hiszen ez egy szatyor! Karinthy sziporkája olyan találó volt, hogy rajta is ragadt a helyiségen. Így lett belőle Szatyorbár. Rendkívül népszerűvé vált művészkörökben. Ferencsik János, Muráti Lili és a kor hírességei mind megfordultak itt, visszajártak, és a családi vállalkozás felvirágzott. Apám, anyám, nagybátyám, nagyapám és még vagy húsz alkalmazott dolgozott a kávéházban, megállás nélkül. Aztán a zsidótörvények jogfosztásainak sorában az italmérési engedélyeket is megvonták a zsidóktól. Az utolsó pillanatban még sikerült eladni a jól bevezetett üzletet. Apám akkor azt mondta, mostantól ismét

nagyon meg kell húznunk a nadrágszíjat, és bennem azóta – mind a mai napig – él valami rejtett a szorongás: bármikor éhen halhatunk… Akkortájt érettségiztem. Születésemkor a közelben, az akkori Verpeléti út – ma Karinthy Frigyes út – 24-ben laktunk, később átköltöztünk a mai Bartók Béla út 36-ba, ugyan­abba a házba, ahol a kávéház és a bár volt. Itt élt két lakásban a Kaiser család. Nagyapámék és Lajos nagybátyám a földszinten laktak, mi a harmadik emeleten, és velünk lakott még Mezei nagyanyám, anyám anyja is. Szegény nagyanyám, miután eltartottnak érezte magát, és mindig szeretett volna valami hasznosat tenni, takarítási mániába esett. Apám elég nehezen viselte ezt, voltak súrlódásaik. Furcsa családi élet volt ez, mert hol a kávéház, hol a bár miatt állandóan talpon kellett lenni. Apám és a nagybátyám megosztották egymás között a vezetést. Anyám is aktívan kivette a részét a munkában, minden délelőttjét a kávéházban töltötte. A mi lakásunkban nem volt főzés, a kávéházból hozták fel az ételt készen, de a vendéglátói munka követelte állandó készenlét miatt apám sokszor aludt nappal, ritkán tudtunk egy időben asztalhoz ülni. Van egy négy évvel fiatalabb öcsém, akivel mindmáig nagyon szeretjük egymást. Már gyerekkorunkban megállapítottuk, hogy mindketten nagyon szeretjük ugyan a szüleinket, de egymást még náluk is sokkal jobban. Az elemi iskoláimat a közelben, egy zsidó, alapítványi iskolában végeztem, ahová szívesen jártam. Tanítómat meghatotta utolsó dolgozatom, amelyben azt írtam: „Úgy megyünk el innen, mint a költöző madarak, akik minden évben visszajárnak majd”. Sajnos ebből semmi sem lett – ami nem csak rajtunk múlott… A Veres Pálné Gimnáziumba vettek fel, ahová nagyapám kísért naponta. A szemefénye voltam, és még 16 éves koromban sem akart lemondani arról, hogy elkísérjen. Mélyen megsértődött, amikor nagy belső vívódások után rászántam magam, és megkértem, hagyjon fel vele, mert már szégyelltem magam az osztálytársaim és a fiúk előtt. Ezután napokig nem beszélt velem, alig lehetett kiengesztelni.

49

Volt egy nagy szerelmem ebben az időben. Szemben laktak velünk, de hungarista volt a családja is, ő maga is – ez elszakított bennünket egymástól. Erősen megviselt a dolog.

50

Apám nagyon szerette volna, ha tovább tanulok. Rávett, hogy járjak a Kertészeti Egyetemre, vendéghallgatóként. (Zsidó akkor már nem lehetett rendes hallgató.) Indexemet színében is megkülönböztették a többiekétől, és semmiféle képesítést nem ígértek. Amikor az első alkalommal beadtam ezt az indexet a tanároknak aláírásra, úgy kaptam vissza, hogy fényképemre egy nagy ZS betűt bélyegeztek. Ekkor apám is belátta, nincs értelme, hogy odajárjak, és beleegyezett, hogy cukrászinasnak álljak. A közelben, valahol a Budafoki úton, egy ­tizenhatodrendű cukrászdába szerződtem tanulónak. Ott dolgoztam 1943-ig. Később fizetett értem az apám, és sikerült a várbéli, híres Ruszwurm cukrászdába kerülni. Itt fel is szabadultam. Igaz, hogy akkoriban mindent pótanyagokból készítettünk, vaj nélkül, alig valamennyi tojással stb. De még most is megvannak az összegyűjtött remek eredeti receptjeim, a híres Ruszwurm krémesével egyetemben. Még sárga csillaggal is jártam oda dolgozni valameddig. Hamarosan mégis megszakadt a kapcsolat, mert nekik is kellemetlen lett volna, ha valaki ilyen „kitüntetéssel” mozog a vendégeik között, és engem is egyre inkább korlátoztak a mozgásban a rendelkezések. Édesapám és a nagybátyám ebben az időben – alig néhány hónapos megszakítással – szinte állandóan munkaszolgálatos volt. A németek bevonulásakor nem ismertem fel a helyzet igazi veszélyeit. Azt hittem nagy naivan, hogy nem is olyan tragikus a dolog: egészségesek vagyunk, majd átmenetileg dolgozni fogunk a németeknek – és már úgysem tarthat sokáig a háború…! Abból éltünk, hogy anyám egy kifőzdét vezetett a Múzeum körúton, egy keresztény ember nevén. Nemsokára életbe lépett az a rendelet, amely szerint rövid határidőn belül, minden zsidónak sárga csillaggal megjelölt házba kellett költöznie. A mi Bartók Béla úti házunkban ugyan elég sok zsidó család lakott, de a többi lakó el tudta intézni, hogy a házat ne jelöljék meg csillaggal, hanem a zsidó családok költözzenek el.

A határidő lejártának közvetlen közelében még fogalmunk sem volt, hová is mehetnénk. Férfi már nem maradt a családban, az öcsém még fiatal gyerek volt, ekkor kísérelt meg először öngyilkosságot az anyám. Az ablakon akart kiugrani, én rángattam vissza. Egészen különös és szerencsés véletlenként adódott az utolsó pillanatban, hogy egy baráti család, Haymann Imréék felajánlották: megosztják velünk lakásukat, a Visegrádi utca 38/b alatti, csillagos házban. (Aki tehette, keresett magának ismerősöket lakótársul, ha nem akarta, hogy idegeneket zsúfoljanak be hozzá.) Hatan költöztünk oda: anyám, a két nagymama, egy cukorbajos, idős nagynéni, az öcsém meg én. Két szoba, hallos, személyzetis lakás volt, amelynek egyik szobájában a háromtagú Haymann család helyezkedett el, a másik szobában anyám, az öcsém meg én, a hallban pedig a három öregasszony. A személyzeti szoba maradt az elkülönülés egyetlen lehetősége. Itt néha angolt tanultam a szomszéd család rabbinövendék fiával, akivel szerelembe is keveredtünk, de akitől aztán elszakítottak a körülmények. Megjelentek a legújabb plakátok, hogy miután a meglett férfiakat már régen elvitték munkaszolgálatra, még kiknek, hová és mikor kell bevonulniuk. Máig emlékszem, milyen naiv örömmel illegettem magam hátizsákostól a fürdőszobai tükör előtt, simítottam még egyet a hajamon, és örültem, hogy most aztán kiszabadulok végre ebből a kényszerű bezártságból, jól fogok dolgozni Németországban, és megbecsülést is kapok majd érte. Mielőbb indulni akartam. Egyébként sok lovagom volt, ragadtak rám a fiúk. Az indulásom előtti percekben egyikük, dr. Balázs György azzal a hírrel érkezett, hogy akinek munkaszolgálatos az apja, annak nem kötelező bevonulnia: nehogy elinduljak! Így aztán maradtam. Munkám is adódott, mert házigazdánk, Heymann Imre, aki nélkülözhetetlen műszaki vezető volt a hadiiparnak dolgozó budai Goldberger Gyárban, és ennek következtében kivételezettséget élvezett, bevitt a gyárba szövőnőnek. Gyalog mentünk Imre bácsival naponta, a Visegrádi utcából a külső Budafoki útra. Nehéz munka volt, főleg az iszonyú zaj miatt, de a munkásnők befogadtak, és sohasem zsidóztak le… Gyakran

51

ott is aludtunk valami raktárfélében, mert a bombázások miatt nem mindig tudtunk hazamenni. Viszont olyan extra élelmiszerjegyeket kaptunk, amelyekkel a családomnak is juttathattam valamit. Szálasi hatalomátvételének idején, a Visegrádi utcai csillagos házzal szemben lévő épület antiszemita lakói valami ürüggyel feljelentették a házunkat, és a nyilasok megszállták. Mindenkivel összecsomagoltattak a holmijából annyit, amennyit vinni bírt, és sorakozót vezényeltek az óvóhelyre. Ott egy nyilas bábaaszony, egy vöröskeresztes jelvény, egy hevenyészett vizsgálóasztal és egy lavór hideg víz társaságában „nőgyógyászati vizsgálat” alá vette az asszonyokat: a testükbe rejtett értékek után kutatott. Rémülten kértem, kíméljen meg, mert még lány vagyok. Durván kiröhögött, azután leszidott, amiért ebben a korban még szűz vagyok, de békén hagyott. Ezek után az öregasszonyokat elvitték a gettóba, anyámnak, nekem és háziasszonyunknak, Haymann-nénak pedig mondanunk kellett egy címet, ahová költözünk, mert a házat el kellett hagynunk. Haymann-nénak eszébe jutott egy Lehel úti család, ahová egy nyilas elkísért, és ahol szerencsére be is fogadtak bennünket. Lovagom, Balázs György, aki korábban lebeszélt a bevonulásról, itt is megtalált, és biankó igazolványpapírokat kínált fel nekünk. Ki is töltöttük őket Orbán Sándorné, Orbán Márta és egyet rokonunkként – már nem tudom, milyen néven – Haymann Piri néni részére is. Erdélyi menekülteknek neveztük magunkat, és újsághirdetés alapján egy öregasszony szoba-konyhás lakásába jelentkeztünk be ágyrajáróknak, a Szövetség utca 2. számú házba. Eleinte kosztot is adott a háziasszony, és ebből adódóan majdnem le is buktunk nála. Káposztás kocka volt ugyanis ebédre, és én kértem rá egy kis cukrot. – Cukrot? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Cukorral csak a zsidók eszik! – mondta. Valahogyan kivágtuk magunkat, de reszkettünk, hogy gyanút fogott.

52

Az ágyútűz és a bombázások sűrűsödése miatt már nem lehetett megmaradni a lakásban. A közös pincébe nem mertünk bekéredzkedni, így a ház szenespince sorának egyik rekeszébe vackoltuk be magunkat. Mindenféle keléseket kaptam ott a piszoktól.

Nagyon éhesek voltunk. A szomszéd pincerekeszben volt egy kis tábla szalonna, amelyet kötőtűvel sikerült áthúztunk a magunk pincéjébe. Ez kincs volt, és tulajdonosa, ennek megfelelően, kereste is. Akkora ribillió lett belőle, hogy már csak azt néztük, hogyan szabadulhatnánk meg tőle. Nehezen tudtunk kikászálódni az ügyből. Januárban bejöttek az oroszok. A nagymamák a gettóban valahogyan túlélték a poklot, de az apám és Lajos nagybátyám meghalt Németországban. Nyomukat sem leltük soha többé, pedig a Vöröskereszt útján és minden más lehetséges módon is kerestettük őket. Az öcsém megtalált bennünket a Szövetség utcában. Egy teknőbe tettük kis motyónkat, kötelet erősítettünk rá, befogtuk magunkat eléje és a havas, göröngyös utcákon nekifeszültünk a szabad életnek. Anyám nem tudott megszabadulni a depressziójától. Egy sikertelen második, majd később egy harmadik öngyilkossági kísérlet után, 47 évesen elérte a vágyott halált. Rám hagyta a két nagymamát és kiskorú öcsémet. Így váltam családfővé kéretlenül, tanácstalanul, egy meglehetősen bizonytalan és barátságtalan világban…

Kaiser Márta Titkárnőként dolgozott nyugdíjaskoráig – utoljára az Esély c. folyóirat szervező titkára volt. Családjával Budapesten élt, f­ érje kiküldetése révén pár évig Indiában éltek. 2006-ban halt meg. A bevezetőt írta, és a történetet feljegyezte: Kun Magda

53

Rácz Éva

TIZENKÉT ÉVESEN…

Családom, a háború előtt és alatt az átlagos, budapesti, polgári, zsidó családok életmódját éli. Szüleimnek fehérnemű- és gyermekruha-varrodája volt a Nefelejcs utcában, negyven alkalmazottal, és a céghez tartozott, a közeli Garay utcában, egy kétszobás iroda, sőt áruszállításra egy konflis, majd egy autó is. A család lakása, háztartása a svábhegyi Karthauzi utcában volt, szüleim mégis a hetedik kerületben, munkával töltötték a legtöbb időt. A hegyen a nagymama irányította a háztartást, és én is az ő szárnyai alatt nőttem fel. Mindent megkaptam, amit egy középrétegbéli család egyetlen kislánya megkaphatott. Gimnázium, különórák, úszóedzés – amelynek később különös hasznát vettem. Apámnak nagy baráti köre volt: kissé bohém társaság. Többször hallottam Kola József, Rejtő Jenő, Seress Rezső nevét emlegetni. 1944. március 19. Magyarországra bejöttek a német csapatok. A szüleim, éppen 17-ik házassági évfordulójuk megünneplését tervezték, amely március 20-án lett volna. Az ünnepség természetesen elmaradt, és én tizenkét éves fejemmel ekkor döbbentem rá, hogy milyen nagy a baj! A varró- és hímzőgépeket el kellett helyezni a nem zsidó alkalmazottaknál, a Karthauzi utcai lakásba pedig beköltözött a „magyar Gestapo”, Hain Péterrel az élen. Apámat májusban behívták munkaszolgálatra. A család többi tagjának be kellett költöznie egy „csillagos házba”. Akadt a családban egy ilyen ház, a Népszínház utca 31-ben. A négyszobás lakásban, ahová befogadtak bennünket, ezután összesen tizenketten laktunk.

54

Október 15. Apa hazaérkezett a munkaszolgálatból, fele súllyal, mint ahogy elment. Szolnoki állomáshelyére addigra már bejöttek az oroszok, és ő „leléphetett”.

Ugyancsak október 15-én, a proklamáció napján több német tank érkezett a Népszínház utcai ház elé, ahonnan állítólag kilőttek. Kikergettek a házból mindenkit, és a „Tattersaalba” (a lóversenypályára) hajtottak bennünket. Két napig tartott a fogság a lóversenypályán. Ezalatt megszilárdult a nyilas hatalom az országban, és amikor hazaengedtek, szétlőve találtuk a Népszínház utcai házat. Apának vissza kellett térnie a századához. Híre járt, hogy a Vadász utcában védlevelet lehet kapni. Sorállás, tolongás, szorongás, végre megvan a svájci védlevél! Ezzel beköltözhettünk a „védett házba” a Tátra utca 47. sz. alá. Tizenhatan aludtunk egy csöppnyi szobában, de reménykedtünk! November eleje. Fegyveres nyilas suhancok jönnek a házba. Kolompolnak az udvaron. (A lakásokban már csak öregek és gyerekek laknak. A férfiak mind munkaszolgálatosok.) Az asszonyokat, negyvenéves korig, már korábban bevonultatják a KISOK-pályára, onnan nyugati kényszermunkára. Anyám időben megszökik, még mielőtt kivitték volna az országhatáron túlra. Később a gettóba kerül. A nyilasok a gyerekeket mind az udvarra terelik, és kihajtják az utcára. Oda, ahova már több „védett ház” gyerekeit összegyűjtötték. A menetet a közeli Duna-partra vezénylik. Fel kell sorakozni a vízparton, a kabátokat, cipőket le, a sort elkezdik lőni. Fogy a lőszer, nem marad mindenkire. Hármasával kötik össze a gyerekeket, a középsőbe lőnek, az rántja vízbe a másik kettőt. (Ez ám a nagy lelemény!) Nem én vagyok a középső. Fogalmam sincs, hogy ki az. Mintegy önkívületben mozgok a vízben. Vékony csuklóm van, sikerül kiszabadítanom a kezemet, majd az egész testemet, és úszom az iszonyúan hideg, sötét vízben. Többnyire a víz alatt, mert a víz fölött látszó fejekre még telik néhány a szűkös golyókészletből. Versenyzek a halállal, az életemért úszom. Egyedül az edzőm szavai jutnak eszembe: hátra, oldalra nézni soha nem szabad! Csak előre! A józsefvárosi partszakaszon, valahol a Boráros tér környékén kapaszkodom ki a vízből… Az egyik lábammal… Olyan fáradt vagyok, hogy a

55

másik lábamat még sokáig képtelen vagyok kihúzni magam után a vízből, akármilyen hideg is. Hajnali sötétség, kihalt utcák. Mezítláb, csurom vizesen keresek menedéket apám régi ismerőseinek lakásán, a Gát utcában. Befogadnak, megszárítanak „kiolvasztanak”, egy hétig tart, amíg lábra állítanak. Csakhogy jótevőim több zsidót is bújtatnak a lakásban, kisbabájuk is van, nem hozhatok bajt rájuk, nem maradhatok ott tovább. Elindulok a városba, valami alkalmasabb helyet keresni. A Városligetben találom magamat, és a körhinta környékén, vödörrel a kezében, egy rokonom jön szembe velem. Kiderül, hogy a körhinta alatt betonkamra van, ott húzta meg magát. Most is kicsi vagyok, tizenkét évesen még ekkora sem… Egy kis időre talán magam is beférnék a körhinta alá – gondoljuk –, de végül is az látszik a legcélszerűbbnek, ha a gettóba tartok. Nem volt rossz ötlet. A gettóban, egy hosszú sorban – talán éppen kenyérért álltak –, felismerem az anyámat. Már nem voltam egyedül a világban. Valahogy kihúztuk ott, kettesben, január 18-ig, az oroszok bejöveteléig.

56

Rácz Éva Budapesten él, a mai napig könyvelőként dolgozik. Hajdani osztálytársnője, Kun Magda jegyezte le történetét.

Kun Magda

AZ EMBERSÉG ERŐVONALAI

A történet elején egy szép, fiatal erdélyi lány arca jelenik meg előttem. Arányos termet, finom metszésű arc, megértő, barna pillantás, hibátlan mosoly, és derűs, nyílt fellépés. Édesanyjával és két testvérével a harmincas években kerülhetett Pestre, ahol dohánygyári munkás lett. Ennyit tudok későbbi, anyai nagynénémről, meg azt, hogy református családból származott. Lili – mutatta be anyám bátyja, de a becsületes neve Csákány Ilona volt. Nem tudom, hol ismerkedtek meg egymással. Nagy, minden akadályt elsöprő szerelem bontakozott ki közöttük, és akadályból bőven jutott szegényeknek. A legmakacsabb – nagyapám ellenállása volt. – Egy siksze, egy zsidó családban! – háborgott az öreg. Szó sem lehet róla! – mondta, és hajthatatlan maradt. Alsó-középosztálybeli, zuglói zsidó család feje volt a nagyapám. Nagyanyámat, aki még kóser háztartást vezetett, az első világháború végén elvitte a spanyolnátha, öt gyereküket a nagypapa egyedül nevelte fel. Szavának súlya volt, összetartotta a családot. Felnőtt fiaival és vejeivel minden vasárnap délelőtt, a gőzfürdőben találkozott, ott beszélték meg a család és a világ dolgait. Fiatalemberként bádogos mesterséget tanult Bécsben, de ebből itthon hetedmagával nem tudott megélni. Egy kis szatócsbolttal, később egy ehhez kapcsolódó takarmánydarálóval próbálkoztak. Családi vállalkozás volt, amelyben igen korán, kemény munkára fogta a gyerekeit. Anyám volt a legfiatalabb a testvérek közül. Kislány korában neki kellett az örleményzsákokkal megrakott kocsi tetejére felugrania, és a férfiak vállára segítenie a zsákokat. Már fiatalasszony volt, amikor bátyja beavatta őt titkos kapcsolatába Lilivel. Anyám megsajnálta a szerelmeseket, és máig nem tudni, milyen

57

módon, de kitartó munkával addig puhította nagyapát, amíg végül is engedett az öreg … Jól tette! Lilike áldásnak bizonyult a családban, és a két asszony, életük végéig szerette, segítette egymást. Később, a zsidótörvények idején Lili nevére írták a családi vállalkozást,1944. november elejétől pedig Amerikai úti, parányi egyszobás lakásában ő bújtatta férje valamennyi testvérét, családostul. Nyolcan laktunk ott, a kilencedik egy csecsemő volt: Lili és a nagybátyám újszülött kisbabája. A születését követő hetekben még mindnyájan ott lapítottunk, a pici szobában, amikor Lili hírét vette, hogy öccsét, aki megszökött a katonaságtól, és azóta a daráló helyiségeiben bujkál, keresik a csendőrök. A darálóban nem találták, így elindultak a nővére lakásához. Mindnyájan felszaladtunk a padlásra vezető lépcsőn, de a padlásajtót zárva találtuk. Így hát előtte, az utolsó lépcsőforduló keskeny, rácsos pihenőjén, a falhoz préselődve húztuk meg magunkat. Néhány perc múlva csizmás léptek dübörögtek felfelé, és a rács fölött óvatosan kilesve, láttuk a kakastollakat, amint közelednek. A torkunkban dobogott a szívünk: vajon feljebb is jönnek? Nem jöttek! Amint becsukódott a csendőrök mögött az ajtó, lesurrantunk a lépcsőn, ki a házból, a közeli, elhagyatott, földbuckás terepre, a KISOK-pálya mögé. Télvíz idején, kabát nélkül ácsorogtunk ott, bárkinek szemet szúrhattunk volna. Csak akkor mertünk visszamenni, amikor Lili értünk jött. Ekkor határozta el anyám, hogy egy percig sem maradunk tovább.

58

Lili utolsó, nagy ajándéka keresztlevelének másolata volt, amelyet búcsúzóul anyám kezébe nyomott, hátha hasznát vehetjük. És most merre? Esteledett. Bementünk a városba, hátha elbújtat valaki. Az első ismerőstől, aki saját ágyát adta át éjszakára – emlékszem, hogy még meleg volt, amikor anyámmal ketten belefeküdtünk –, reggel el kellett jönnünk, mert ott is vaj volt a család fején. Eredeti lakásunk környékén, a Csengery utcában kerestünk ismerőst. A közelben lakott egy család, szabóműhelyük volt a mi házunk egyik üzlethelyiségében. Jól ismertek bennünket, az asszony testvére a mi házmesternénk volt. Oda csengettünk be. Húszéves Juci lányuk volt otthon,

befogadott, és nyomban azon kezdett gondolkodni, hogyan „legalizálhatnánk” magunkat. Tőle tudtuk meg, hogy a Vigadó épületében működik egy hivatal, amely afféle személyi igazolványokat ad ki az erdélyi menekülteknek. Élelmiszerjegy jár vele és bejelentkezési jog! Milyen szerencse, hogy Lilike erdélyi, és csak alig néhány évvel idősebb anyámnál! Juci elkísért bennünket a Vigadóba, ahol elmondta: erdélyi rokonai vagyunk, menekülés közben minden iratunk odaveszett, csak egy keresztlevelünk maradt. Szerencsénk volt. Hitelesnek tűnt a történet, meg a keresztlevél, kiadták az igazolványt anyámnak, Csákány Ilona, hajadon nevére. Engem is ráírtak: törvénytelen gyermeke, Csákány Magda. (Ma is őrzöm az értékes papírt.) Meg kellett tanulni új nevünket és adatainkat, meg azt, hogy mostantól apátlan, zabigyerek vagyok. Emlékszem, hogy irataink szerint anyám Nagyborosnyón született 1906-ban. (Igazság szerint Kramer Bélánénak hívták, és Budapesten született, 1910-ben.) Csak a háború után hallottuk, hogy Juci bátyja – aki polgári alkalmazott volt a németek főhadiszállásán – hívta a házunkba néhány héttel korábban a német katonákat, akik ott szörnyű vérengzést rendeztek. Az oroszlán barlangjában jártunk, és bármilyen különös, az oroszlán testvére segített rajtunk. Budán kerestünk szobát, ahol senki sem ismert bennünket. Egy ismerős asszony ajánlotta budai barátnőjét, akinek szüksége lenne egy kis pénzre, kiadó szobája van, és nem kérdezősködik sokat. Így kerültünk az I. kerületi Attila utca 10. számú házba, albérlőnek. Cudar hideg volt a szobánk, fűtésről szó sem lehetett. Ha éppen nem álltunk sorba a környéken fagyott káposztáért vagy krumpliért, kénytelenek voltunk ágyba feküdni. Egyetlen vaságy volt a szobában, és a legfőbb luxus, amelyet szállásadónőnk kínálhatott, egy gumitömlő volt, amelybe időnként forró vizet töltött. Az öreg ágy tágult sodronya mindkettőnket közép felé gurított, így aztán jutott a tömlő melegéből mindkettőnk lábára. Karácsony táján dörögni kezdtek az orosz ágyúk Buda határában, és mi boldogan hallgattuk, mert tudtuk, hogy az életet hozzák nekünk. De örömünket nem mutathattuk senkinek. Háziasszonyunk barátnőinek köré-

59

ben illett aggódni, és félni a barbár oroszoktól. Egyesek szilárdan bíztak a Hitler által ígért „felmentő seregek” érkezésében. Az erősödő ágyútűzben betörtek az ablakok, a környéken egyre több volt a belövés, mindenki leköltözött a pincékbe. Mi is. A pincében két lócát kaptunk, ezekre fektettük ágyunk három matracát, és jobb fekhelyünk lett, mint fent a szobánkban. A pincesor végén állt a hajdani mosókonyha, ott főztek az asszonyok, ha volt mijük, és ha volt vizük. Valahol, két utcával odébb volt egy kút, onnan hordta anyám – sokszor ágyútűzben – az ivóvizet. Mosakodásra szép tiszta havat olvasztottunk, amely undok fekete levet eresztett – mégis ezt kellett használnunk. A földszint utcai frontján, nem tudni kik, feltörték a lehúzott redőnyű üzleteket. Literszám került onnan kölnivíz (értékét ezúttal fertőtlenítő hatása adta), és tekercs WC-papír, amelyet zsinegen ki-ki az ágya felett húzódó csővezetékekre függesztett. Mulatságos látványt nyújtott. Hat hétig állt felettünk a front. A ház földszinti lakásaiba behúzódó német katonák elmondták, hogy a Várhegy alagútjai tömve vannak lőszerrel, visszavonulás esetén fel kell robbantaniuk az egészet! Jó kis szomszédság volt! Itt már csak az ima segít – vélték a lakótársak. És a hangadók meg is szervezték a napi, ökumenikusnak mondható istentiszteletet. Volt ott zsoltáréneklés, Miatyánk, Litánia… a többire nem emlékszem, mert jómagam ebben a háromban voltam érdekelt.

60

Ezen a ponton egy különös szál szövődik a történetbe, amely a VI. kerületi Vörösmarty utcában kezdődik, a Református Egyházmegye Skót Elemi és Polgári Iskolájában. Akkor már nyolc éve jártam oda (kitűnő iskola volt, ma is hálával gondolok rá: sok zsidógyereket vettek fel, a misszió soha nem térített erőszakosan, hetente kétszer zsidó hittant tanultunk, és a kapcsolatot kölcsönös tolerancia jellemezte). Rengeteg zsoltárt tanultam, meg a Miatyánkot is, amelyet reggelente elmondtunk tanítás előtt. Mindig bibliaóra volt az első óra, így a nyolc év alatt jól megismerkedtünk az Újtestamentummal. Életmentő tudás volt, mert a pincelakás hosszú összezártságában egyesek kétségbe vonták erdélyi származásunkat. És akkor megcsillogtattam nekik liturgikus ismereteimet, valamint a Bibliában való jártasságomat, mindezt pedig megkoronáztam a Miatyánk „anyanyelvi

szintű” előadásával. Azt hiszem, elég meggyőzőem sikerült eloszlatnom a krisztinavárosi keresztény nénikék kétségeit származásunkat illetően. A veszély azonban folyamatosan ott leselkedett ránk, mert szegény anyámnak viszont fogalma se volt, mit várnak tőlünk. A napi ájtatosság azzal indult, hogy – „Magdika kezdje el a zsoltárt!” Elkezdtem: Mint a szép híves patakra… A Miatyánknál anyámat mindig szembe ültettem magammal, hogy szájról olvassa a szavakat. A legnagyobb veszélyt azonban a Litánia jelentette, mert az a katolikus szertartások része, és mint ilyen, hiányzott az én „református műveltségemből”. Ezért nehezen tudtam fékezni magamat a fennkölt jelzők tömegének hallatán, amelyekkel a Litániában illetik Máriát. A legnagyobb huppanó mindig egy bizonyos „szent edény” volt számomra, mert profán asszociációkat keltett a tizenkét éves kamasz lányban, aki a lelkemben vihogott. A halálfélelem kellett hozzá, hogy úrrá legyek rajta. Szerencsére a németeknek nem volt idejük felrobbantani a várhegybéli lőszerraktárakat, és mi, anyámmal, február 13-án szerencsésen visszagyalogoltunk Pestre. Hogy ezután mi következett, az már egy másik történet.

Kun Magda Könyvtárosnak tanult, könyvtárosként majd újságíróként egyaránt elsősorban gyermekirodalommal foglalkozott. Nyugdíjas­ ként is aktívan részt vesz a kulturális életben: ír, szerkeszt, ­szervez és tanácsot ad.

61

Gábor Zsuzsa

RÓMEÓ, 1944

Ez a történet a végén kezdődik. Rómeó 73 éves korában, 1944. október 15-én, Budapesten hal meg 5 gyermek apja és több unoka nagyapjaként a Horthy-proklamáció napján. A nap eufóriával indult. Reggel, a Horthy-proklamáció hírére mindenki azt hitte, vége a háborúnak – legalább is Magyarországon. Megtörténhet, hogy aki eddig élve megúszta, most már életben is marad! Ennél nagyobb örömet el sem lehetett képzelni, egy sárga csillaggal megjelölt házban. A hatodik kerületi, nagy, szürke, körfolyosós bérház földszintjén, valaki rádiót tett a nyitott ablakba, hogy mindenki hallhassa a legújabb híreket. Egy jókedvű zsidó ember kiment az utcára, és azt mondta az első nyilasnak, aki szembe jött vele, hogy rohanjon, mert a sarkon túl már szedik össze a nyilasokat. Hogy aznap mi történt a nagypolitikában, benne áll a történelemkönyvekben, én csak azt tudom, hogy mi történt a mi házunkban. Estére, Szálasi hatalomátvételének hírére ránk szakadt a kétségbeesés. A házban jószerével csak asszonyok, gyerekek és öreg emberek laktak. Az 5-6 férfi, aki kora, rokkantsága vagy más betegsége miatt, pillanatnyilag nem volt munkaszolgálatban, a keramitkockákkal kirakott udvaron ácsorgott, a házmesterlakás ajtaja előtt. Az udvaron beszélgető férfiak azt latolgatták, hogy ebben a bizonytalan helyzetben nem kellene-e valamiféle őrséget állítani a kapuba – jobb híján legalább néhány bottal a kézben. Más „fegyver” úgysem volt a házban.

62

Besötétedett. A ház „őrangyala”, egy energikus öregember ellenőrizte, hogy tökéletes-e az épületben az elsötétítés, aztán lement a légoltalmi pincébe, hogy elrendezze a padokat, székeket – hátha hosszabb időre kell majd leköltözniük a ház lakóinak.

Bölcs, tájékozott öregember volt az „őrangyalunk”. Megjárta az első világháborút, sokat tapasztalt, és szervezett nyomdászként ment nyugdíjba. Kopasz volt, pocakos, forradásos arcú és robbanékony természetű. Mennydörgő hangja betöltötte a házat, amikor „helyreigazításra” szorult valaki. Felelősen, határozottan intézkedett a közügyekben, megértő gondoskodására mindig számítani lehetett, és gyöngéd szeretettel vette körül feleségét, a bársonyos tekintetű, halk szavú, szelíd mamuskát, akit mindenki szeretett. A sötétben hirtelen két lövés dördült el. Egy az utcán, egy az udvaron. Néhányan a ház lakói közül, a lehúzott redőny résein kilesve, látták a teherautóról leugráló német katonákat, és nyilas karszalagos „testvéreiket” akik berontottak a házba, be a lakásokba. A szomszéd lakás ajtaján hatalmasakat rúgtak a bádog levélszekrénybe, így adva tudtul, hogy ajtónyitást követelnek. – Kezeket fel! Mindenki azonnal le a kapualjba! Rohamlépés! – üvöltötték németül, és a riadt embereknek arra sem volt módjuk, hogy felkapják az előszobákban mindig készen álló kis „légócsomagjukat” a legszükségesebbekkel. Egyes lakásokból további lövések hallatszottak, és mint utóbb kiderült, csupán a szerencsések jutottak le a kapualjba. Azokban a lakásokban, amelyekben a fasiszták a legkisebb vonakodást tapasztalták, egyszerűen kiirtották az embereket. Tizennyolc holttest maradt utánuk a házban. A többieket – közöttük kisgyerekes anyákat, tehetetlen öregeket – feltartott karokkal hajtják végig az Aradi utcán, a Teréz körúton, egészen az egykor Nagyatádi-Szabó utcainak (ma Kertész utcainak) nevezett iskoláig, amelynek akkor még az utcáról is nyílt egy kis ajtaja az épület pincéjébe. (Azóta befalazták. ) A pincébe vezető lépcső két oldalán német katonák állnak sorfalat, és iszonyút rúgnak minden belépőbe. Nagy, meszelt falú pincehelyiségbe terelik az embereket. Válogatás nélkül kezdenek ütlegelni mindenkit, akit érnek, és ahol érik őket. Rohamsisakkal, gumibottal, fadarabokkal, véresre… Úgymond fegyverek után kutatnak. 18 éves unokatestvérem zsebében egy kis papírba csomagolt nápolyit találnak. Papírostul akarják a szájába tömni. Ellenkezik. Halálra verik, az édesanyja szeme láttára.

63

Amikor kitombolják magukat, klórmeszet locsolnak a padló vértócsáira, kiválasztják a tömegből a férfiakat, és áttuszkolják őket a pincerendszer más részébe. Távozásuk irányából egész éjjel jajkiáltásokat hallani. Sem élve, sem halva nem látja viszont őket soha többé senki! A helyiségben maradottakat a fal mellé sorakoztatják, arccal a falnak. Így kell állniuk feltett karokkal, hosszú órákon át. Közben az őrzésükre rendelt német katonák szorgalmasan csattogtatják fegyverük závárzatát, jelezve, hogy töltöttek, nyomban lőni fognak! Minden pillanatban jelen van a halál. Maradt az asszonyok között véletlenül egy lányos arcú, 14 éves fiú. Amikor a katonák észreveszik, kihívják egy szabad falrészhez. Szemmagasságban kört rajzolnak a falra, a kör közepébe pontot, és megparancsolják: azt a pontot nézze a fiú, folyamatosan! Nézi, ahogy csak lehet… Amikor a katonák szórakozni akarnak egy kicsit, rákiáltanak a fiúra, hogy másfelé néz, nem a kijelölt pontra, és büntetésül jókorát rúgnak vézna lábszárába. Más „változatosság” is akad. Fiatal, ortodox zsidó fiút lökdösnek be az utcáról. Fején kipa, inge alól kilátszanak az imarojtok. Azt követelik tőle, vallja be, hogy inge alatt, a ciceszben, fegyvert rejtegetett. Vallatás közben szüntelenül ütik a fiú fejét egy széklábbal, csak úgy döng… Aztán kiviszik.

64

Ismét sötét este van, amikor az asszonyokat kihajtják az utcára. Ott már hosszú emberfolyam hömpölyög, de a sötétben nem látni, ki kicsoda. Az utolsó sor mögött egy „Tigris” típusú tank halad. Időnként bekapcsolja a fényszóróit, dübörögve gázt ad, és mindenkinek az az érzése: ránk hajt, és péppé zúzza az egész emberfolyamot. Az emberek hanyatt-homlok menekülnének, de csak egyre előbbre lökdöshetik az előttük haladókat. Csaknem felbuknak egymásban. – A Duna felé hajtanak bennünket! – jár szájról szájra a rettegés. Végül azonban a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában köt ki a menet. Ott betölti az egész épületet. A földszintet, a karzatot, minden helyet. Mindössze 1-2 vízcsap és ugyanennyi mellékhelyiség mindehhez! Rövidesen pokoli állapotok alakulnak ki. A tóraszekrény mögött már hullák fekszenek. A zsinagógának üvegteteje van, ha légitámadás érné, itt a vég! Azt suttogják, túszok vagyunk. Mi az, hogy túsz? Élelem nincs, senki sem mond, és nem tud semmit. Folyamatos halálfélelem.

Két napig tart, aztán kinyílnak a kapuk, és mehet, ki merre lát. A németeknek kényelmetlen lenne egyszerre ennyi hullával bajlódniuk… Eközben otthon, a nagy, szürke, csillagos házba visszaérkezik az „őrangyal” lánya, akinek röviddel az indulás után sikerült kilépnie a sorból. Az „őrangyal” feljön a pincéből, és azt kérdi hazatérő lányától: – Hol a mama? – A mamát elvitték… – feleli a lány, és mielőtt folytathatná, az öregember összeesik és meghal. Ő annak a napnak a tizenkilencedik áldozata. A mama – akárcsak Júlia –, visszatér, és holtan találja párját. Rómeó, az „őrangyal” a nagyapám volt. Lichter Izidornak hívták.

Gábor Zsuzsa Pályája során mindvégig gazdasági területen dolgozott, kezdetben alkalmazottként, később önálló vállalkozásban. Két felnőtt fia és három unokája van. Budapesten él. Feljegyezte Kun Magda

65

Sólyom Olga

CSUPA NAGYBETŰVEL: AZ ÉN ELMESÉLETLEN TÖRTÉNETEM

Hetvenévesen nehéz beszélni arról, ami velünk 10-11 évesen történt. A korombelieknél mindenkinek a saját története a nagybetűs történet, ha mégoly empátiával is hallgatják sorstársaik „élményeit”. Utódaink számára – akiknek most mesélünk – valószínűleg minden történet csak azért hihető, mert nagyszüleik vagy dédszüleik mondják el, akiket szavahihető embereknek tartanak. Ily módon talán nem felejtődnek el ezek a történetek, és akkor sok-sok későbbi generáció számára a mi életünk nem „csak” történelemnek marad meg.

66

Imádtam az apámat, akinek én voltam a mindene, egyetlen gyermeke. Ma is érzem a kezemet a kezében, amikor 6 éves koromban iskolába kísért, ami ugyan messze volt tőlünk, de épp ezért reggelente korábban indultunk el otthonról, hogy egy jó darabon gyalog mehessünk, kettesben legyünk. Közben mesélt, viccelődött, nagyokat nevettünk – ez volt a boldogság. Nem tartott sokáig. Hétéves voltam, amikor először vitték munkaszolgálatra és mi, anyámmal, vasárnaponként kimentünk hozzá Nagytarcsára, ahol egy-két órára együtt lehettünk. Hol voltak már azok a vasárnapok, amikor délelőttönként apu testvéreit látogattuk végig, akkor is kettesben! 1944-ben, nem sokkal a német megszállás után ismét be kellett vonulnia munkaszolgálatra. Harmadik emeleti ablakunkból zokogva néztem utána, ahogy viharkabátjában, valami hátizsákfélével a hátán, lassan eltűnik a szemem elől. Tudtam, felfogtam, lehet, hogy soha többé nem látom viszont. Anyámnak és nekem „jött” a csillagos ház. Mi az Ó utca 40-be költöztünk, valami távoli rokon háromszobás lakásába, ahol vagy húszan-huszonöten zsúfolódtunk össze, főleg nők és gyerekek. Átéltük a bezártság, a kényszerű együttlét, a permanens félelem iszonyú érzését, és hiába voltunk gyerekek, mindez felnőtté tett bennünket.

Aztán eljött október 15. Vasárnapra esett, és a Budapesten lévő munkaszolgálatosok néhány óra eltávozást kaptak. Apámmal együtt hallgattuk délben Horthy proklamációját, ujjongtunk, hogy vége a háborúnak, majd egykét óra múlva a végső kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Tudtuk, hogy ez a vég. Könyörögtünk apámnak, ne menjen vissza a századához, maradjon velünk, már úgyis minden mindegy, legalább együtt vagyunk, de ő hajthatatlan maradt, mert azt mondták nekik, ha valaki megszökik, akkor a többieket megtizedelik. Ezt nem vette volna a lelkére, visszament. Soha többé nem láttam. (A háború után, a zsidó gimnáziumban, naponta szóba került, kinek a hozzátartozója hol volt, és mikor, honnan nem jött vissza. Az én esetemben az első angolórán derült ki, hogy a tanárnőm férje ugyanabban a században volt, amelyikben az apám, és megadta nekem annak a bajtársuknak a címét, aki visszatért. Nem szóltam senkinek, anyámnak sem, egyedül mentem el hozzá. Tizenegy éves voltam. Tőle tudtam meg, hogyan és miként halt meg apám, akinek az utolsó szava is az volt, hogy mi lesz a kislányommal. Nem mertem otthon elmondani, de anyám észrevette, hogy folyton sírok, aztán végül kiszedte belőlem.) Szóval mi ott maradtunk a csillagos házban és tudtuk, hogy naponta szedik össze a nyilasok az ilyen házban lakókat, és elviszik valahova. Ha a ház előtt megállt egy autó, mi már szedelőzködtünk, ami abból állt, hogy magunkra vettünk annyi ruhát, amennyit csak bírtunk, mert tudtuk, hogy mindent elvesznek tőlünk. Anyámmal, egyik nagynénémmel és az ő fiával, aki nálam másfél évvel volt idősebb, hozzájutottunk egy svájci Shutzpasshoz, és ezzel bekerültünk a Kolumbusz utcai, úgynevezett nemzetközi védett táborba. Itt ideiglenes fa­tákolmányokban zsúfolódtunk össze, földön, falócákon ülve, fekve, mint a heringek. Tisztálkodás a –10 Celsius-fokos fagyban a szabad ég alatt, hideg vízben. Mindenkit beoltottak tífusz ellen, amitől nekem 40 fokos lázam lett, de gyógyszer egyáltalán nem volt. Túléltem. A nemzetközi védettség persze nem akadályozta meg a nyilasokat, hogy megszállják ezt az intézményt. Összeterelték a többnyire nőkből, gyerekekből és öregekből álló tömeget, majd kiválasztották a még munkaképes nőket, akiket külön állítottak, és elvitték őket valahová. Köztük volt anyám is. Én ottmaradtam a nagynénimmel, akinek sikerült magát öregnek maszkíroznia, és a

67

68

szintén gyerek unokabátyámmal. Bennünket aztán elhajtottak a gettóba. A Klauzál tér 13-ba kerültünk, egy szép régi ház harmadik emeletére. Innen akartam szinte naponta leugrani, mert úgy éreztem, apa és anya nélkül már nem akarok élni. Szegény nagynéném teljesen odavolt, hisz most már ő felelt értem. Ma már nem tudom, honnan tudta meg, hogy apám nővérének az akkor húszéves lánya a nemzetközi Vöröskeresztnél tevékenykedik (mint később kiderült, benne volt az egyik zsidómentő szervezetben), elment hozzá, és könyörgött neki, kerítse elő anyámat, mert nem tudja, mit tegyen velem. Én erről nem tudtam, de egy éjszaka azt álmodtam, hogy állok a széles lépcsőházban, és látom, ahogy anyám jön fölfelé. Két napig aztán egész nap ott strázsáltam, és a harmadik nap – pontosan úgy, ahogy megálmodtam – megjött anyám! Anyám és apám egyik húga a Teleki tér 5. sz. alatti nyilasházba kerültek. Anyám, a csodával határos módon, egy kisnyilassal elküldött egy levelet a fentebb említett unokanővérem mamájának, és tudatta, hol vannak. Unokanővérem aztán kiszöktette anyámat és a nagynénémet, oly módon, hogy mint Vöröskeresztes, élelmet vihetett be a foglyoknak; először végigjárta az épületet, míg rájuk nem talált, aztán kilökte őket a kapun, hogy segítsenek behordani az élelmiszeres zsákokat. És amint a kapun kívül kerültek, a két nőnek sikerült elvegyülni a tömegben és elmenekülni. Anyám egyenesen bejött utánam a gettóba, a másik nagynénémet egy kuncsftja (libás volt a Lehel piacon) bújtatta el. Ezt követően anyám és a nagynéném úgy döntöttek, nem várják meg, míg lezárják a gettót, ki kell onnan szöknünk, mert ott biztosan elpusztítanak bennünket. Voltak keresztények, akik még csak akkor költözködtek ki a gettó házaiból, így mi egy kiskocsit húzó család mögé álltunk, mint akik segítenek a kocsit tolni, majd a Csányi utcán át kisétáltunk a gettó területéről. Ezután elkezdődött az öt héten át tartó bujkálásunk kálváriája. A gettóból való kimenekülés után, jobb híján, visszamentünk az Ó utcába, a csillagos házba, mert reméltük, hogy az elhagyott lakásba még nem költözött be senki, és ott meghúzhatjuk magunkat. Itt szólni kell ennek a háznak a házmesteréről. Ő azon ritka kivételek közé tartozott, aki a lehetőségeihez mérten segíteni igyekezett, ha maga nem is bújtatott el minket, de egy-egy éjszakára meghúzhattuk magunkat a házban, figyelmeztetett, ha baj volt, és végül még helyet is szerzett, ahol

elbújhattunk. Visszamentünk tehát, de a házfelügyelő figyelmeztetett, hogy a lakásokba németek költöztek, így másnap innen el kellett mennünk (emlékezetem szerint azt az éjszakát egy sufniban töltöttük). Valami úton-módon eljutottunk a Kisfaludy utcába, egy elhagyott bútorgyár szuterénjébe, ahol a helyiség egy emeletes fapriccsel ketté volt választva, és ahol nyilasok „vigyáztak” ránk, akiket, „természetesen” az ott dekkoló zsidók fizettek. Emlékszem egy esetre, amikor az éjszaka kellős közepén hirtelen berontott két fegyveres kisnyilas, és ordítva közölte, hogy a főtestvérnek (a főnöknek) azonnal adjunk össze 10 000 pengőt, mert különben az egész bandát kiviszik a Duna-partra, és a Dunába lövik. Összejött a pénz. Aztán egy nap, akkor már javában folyt Pest ostroma, és a várost szinte folyamatosan bombázták, a pincénkbe is becsapott a bomba. Mi a felső priccsen feküdtünk, és én csak arra emlékszem, hogy üvöltök, hogy anyu, és válasz semmi, és körülöttem minden elrepült, és hullik rám a vakolat, és minden remeg. A bomba, mint kiderült, a szomszéd házba csapott be (az orosz repülőbombák 45 fokos szögben romboltak), a közfalak leomlottak, és aki alul tartózkodott, mind meghalt vagy megsebesült – csak mi négyen úsztuk meg, egyetlen karcolás nélkül. Másnap az épület másik részét, ahova behúzódtunk, ugyancsak lebombázták, így tovább kellett menekülni. De hová? A helyzet nagyon veszélyes volt, mert sötétedés után, akit az utcán találtak, szó nélkül agyonlőtték. Így volt olyan, hogy nyilvános WC-ben bújtunk el este, rettegve, nehogy valaki be találjon jönni. Aztán a nagynénim kitalálta, igényeljünk ki egy elhagyott zsidó lakást. Ehhez valami iszonyú nagy vakmerőség kellett, hogy a két nő bemenjen az elöljáróságra, azzal a mesével, hogy most menekültek el az oroszok elől, – és bemondták egy akkor épp felszabadult Pest környéki helység nevét – , és itt vannak két gyerekkel, adjanak nekik valami lakást. (Az unokabátyám sapkáját az orráig be kellett húznia, hogy a vörös haja és szeplői el ne árulják őt, és vele bennünket.) És csodák csodájára, kiutaltak nekünk az Aradi utcában egy ilyen lakást! Rettenetes lelkiállapotban mentünk oda, egyrészt, mert az a tudat, hogy bemegyünk egy zsidó lakásába, akikkel ki tudja mi történt már azóta, másrészt a félelem, hogy ha nem megyünk, akkor mi történik velünk, ha éjszakára nem lesz fedél felettünk. Bementünk a második emeleti lakásba, csomagunk persze nem volt szinte semmi, fű-

69

teni nem volt mivel, éhesek voltunk, és még villanyt se mertünk gyújtani, remélve, hogy nem vesznek rólunk tudomást. Ráadásul pokolian féltünk a bombázástól, hiszen már kétszer átéltük, hogy ránk omlott a ház. Másnap az éhség és a bombázástól való félelem leűzött bennünket a pincébe – akkor már Pesten mindenki ott élt –, lesz, ami lesz! Ezek után a nagynéném, két bombázás között kimerészkedett az utcára, és hozott magával egy kis krumplit, amit valahonnan lopott. Alighogy feltettük a közös tűzhelyre főni, megjelent a nyilas házparancsnok, élet és halál ura, és közölte, amennyiben egy órán belül nem szerzünk valamilyen igazolást arról, hogy nem vagyunk zsidók, elvitet minket. Otthagyva csapotpapot (krumplit!) –, leléptünk. Az unokabátyámmal még évtizedek múlva is azt tartottuk az egyik legszörnyűbb háborús emlékünknek, amikor ott kellett hagynunk a várva várt ennivalót. Aztán megint jött a nyilvános WC, az egyéjszakás, lehetetlen kényszerbúvóhelyek… Végül megint az Ó utcai házmester segített. A háború előtt az Ó utca az utcalányok utcája is volt. A házmester ismert egyet közülük, akinek épp gyereke született, ezért szüksége volt pénzre – így aztán ez a nő befogadott minket a Rózsa utcában lévő lakásába. A gyerek szájába mákfőzettel átitatott cumit dugott, hogy szegény ne bőgjön állandóan, és többnyire az én dolgom volt ringatni. Ekkor már az ostrom utolsó napjait éltük, és végképp nem volt mit ennünk. Amikor az első orosz katona lejött a pincébe, megállapította, hogy „nyemcű nyet” (azaz németek nincsenek), majd egyből rám esett a tekintete: én rongyhalmokon feküdtem, és leginkább valami élettelen kupacnak nézhettem ki. A tolmács révén megkérdezte, mi van velem. Anyám közölte, hogy már négy napja egy falatot sem ettem, és olyan gyenge vagyok, hogy nem bírok felkelni. Ekkor a katona kiment a pincéből, és egy tele csajka étellel jött vissza – mint kiderült: ez az orosz scsi leves volt. Anyám kávéskanalanként etetett meg vele, majd napokig ezen éltünk. Csodálatos étel volt ez a káposztaleves, felejthetetlen íz. Azóta számtalan orosz étteremben ettem, évekig keresve ugyanazt az ízt – de persze sose találtam rá. 70

Egyszer megkérdeztem a fiamtól – tizenhat éves lehetett akkor: el tudod képzelni, mit jelent éhezni? Csodálkozva nézett rám, és azt felelte: ha éhes vagyok, kimegyek a konyhába és kiveszek a hűtőből valamit… Mondom neki: jó, de ha nincs hűtő? Akkor leugrom a közértbe, és veszek valamit. Mondom, rendben, de nincs közért, nincs utca, nincs hova lemenni… Anya, mondta, én ezt nem tudom elképzelni! És akkor rájöttem, hogy amit mi átéltünk, azt nem lehet elképzelni, és igazából még én sem tudom a mai napig felfogni, hogy is éltük túl ezt az egész szörnyűséget.

Sólyom Olga 1934-ben született, Budapesten, egy neológ zsidó családban. Zsidó elemibe és gimnáziumba járt. A Közgazdasági Egyete-

* A cím idézet Heltai Jenő A néma levente című darabjából

71

men folytatta tanulmányait, ahol 1957-ben szerzett diplomát. Három nyelvből van nyelvvizsgája. 1977-ben „nemzetközi gazdasági szakértő” másoddiplomát szerzett, majd ugyanebben az évben ledoktorált. 1989 óta nyugdíjas. Részt vett a Magyar– Izraeli Baráti Társaság megalapításában, néhány évet dolgozott a „Kék Vonal” gyermek és ifjúsági telefonszolgálatánál.

72

Patak Judit

„AZ ÉLET SZÉP, TENÉKED MAGYARÁZZAM?”* Langenbielau, 1945. április 27., péntek

Ma van a 18. születésnapom. Vegyes érzelmekkel ébredtem. Ragyogó tavaszi napsütés, bársonyos meleg van odakinn, én meg itt rothadok ebben a förtelmes barakkban. Szokás szerint rettentően éhes vagyok, alig várom az ebédet. A héten délutánosok vagyunk, ez azt jelenti, hogy már fél 12-kor megkapjuk a tányér marharépánkat, és egykor indulunk a gyárba. Mostanában ritkábban hallunk lövöldözést, az élet visszazökkent régi kerékvágásába. A „latrinahírek” szerint nagyon távol folynak a harcok. Azt is beszélik, hogy a szovjet csapatok már Berlin alatt vannak. Hogy miért kerülték el Langenbielau-t…? Ténfergek az udvaron, megakad a szemem néhány szál satnya gazon. Lehetne friss fűnek és virágnak nevezni, de olyan amilyen… Gyönyörködöm új cipőmben. Kedden, apám születésnapján kaptam a román mestertől. Ezt biztos apu küldte, így adott életjelt magáról, és így biztatott, ne csüggedjek, már nem tarthat soká… Nagyon klassz volt, ahogy a mester odaadta. Úgy este 10 óra felé lehetett, amikor a gépsor mellől – ahol a terem végében ülő Aufseherin jól látja – élénk gesztikulálással, dühös pofával, magas hangon odaordított: „Abstellen!” Ezt már ismerem. Ilyenkor le kell állítani a gépet, pedig kutya baja sincs. Egy idő múlva megjelenik, matat rajta, aztán a lelkemre köti, hozzá ne nyúljak, valamelyik lamella nem működik, és zord képpel elmegy. A gép pedig műszak végéig pihen. Az csak természetes, hogy nagyon kell a gépekre vigyázni, hiszen az egyiken gázálarcszövetet, a másikon ejtőernyőselymet szövünk. Az ilyen anyagokban mákszemnyi szövéshiba sem lehet. Ha az ugatós berlini Saalmeister rám förmed, miért áll a gép, én felmondom a leckét: „nem működik egy lamella.” Közben rettentően félek: mi lesz, ha elindítja? Kedden este is lezajlott a szokásos jelenet, azzal a különbséggel, hogy egy idő múlva csomó szerszámmal a hóna alatt megjelent újra a gépmes-

73

74

ter. Ledobott valamit a két gép közötti dobogóra. Nagyot csattant a valami, aztán leguggolt, és egyszer csak ott volt a gép alatt a cipő. Rendes, trottőr sarkú, barna, női félcipő. Majdnem új, és fűző is volt benne! Rám ordított, hogy segítsek, s amint leguggoltam, odasúgta: azonnal vegyem fel. Lekuporogva belebújtam, fűzőjét alig tudtam megkötni, úgy reszketett a kezem. Mire felálltam, ócska faklumpám sehol. Eltűnt a szerszámokkal együtt. Dermedten álltam a két gép között. Az egyik zakatolva járt, a másik parancsszóra állt. Alig tudtam magamhoz térni. Különös, megmagyarázhatatlan öröm bujkált bennem. Legszívesebben körberohantam volna a géptermet, s odakiáltottam volna a lányoknak: „Idenézzetek, cipőm van!” De tilos volt elhagyni a gépet. Meg aztán, isten őrizz, hogy valaki megtudja. Így hát csak ácsorogtam, s lassan potyogni kezdtek a könnyeim. Hazafelé jövet vettem észre, hogy cipőm kissé bő, kijár belőle a sarkam. Villámgyorsan lehajoltam, fűzőjét szorosabbra húztam. Ábrándozásomból az ebédhez hívó kolomp riaszt fel. Indulnék a barakkba, de jön Klári, és markomba nyomja a tányéromat. (A „tányér” tulajdonképpen kerámiatál, lehet 6-7 decis). „Kösz” – mondom, és beállok a sorba, aztán a teli tállal ballagok a barakkba. Az ajtóban földbe gyökerezik a lábam. Ebben a helyiségben mintegy húszan lakunk. Földre rakott szalmazsákok előtt, az ablak alatt hosszú, gyalulatlan deszkából készült kecskelábú asztal áll, körülötte hokedlik. Az asztalon normális körülmények között semmi. Most azonban le van terítve valami fehéres lepedővel. Mindenki a helyén ül, és engem néz. Elindulok saját helyem felé, ott áll egy teli tál. Kezemben a sajátom. Hát, ez hogy’ került oda? A tál körül legalább 15-20 szendvics. Kis szeletke kenyerek, rajtuk margarin, műméz, kvargli darabka, levesből kibányászott héjas krumpliszeletke, főtt répa. Éva oldja fel a feszültséget. Feláll, torkát köszörüli, szeme fátyolos lesz, és gratulálni próbál. Szokás szerint felmond egy maga költötte versikét is. „Hát akkor kezdődjék a születésnapi zsúr!” – mondja Tildi. Letelepszünk, eszünk. Ez alatt faggatom őket, honnan van ez a rengeteg ennivaló. Vallanak: a szendvicseket szűkös kis adagjukból rakták össze. De ott a tál! Méghozzá tele! Istenem, ma is sírva fakadok, ha rágondolok. A tálat kölcsönkérték, és mindenki a saját leveséből mert bele néhány kanálnyit. Így tele is lett. Ettől persze én bőgni kezdek. „Ne bőgj – mondja Zsuzsa –, inkább nézz

ide! Most jön a meglepetés!” És valóban. Elővesz egy csodaszép kötényruhát. Anyaga szürke cejg (ezt a kis gépeken csináljuk, onnan „organizálták”), húzott a szoknyája, derekán, elején dísztűzés, bal oldalán piros-kék színnel hímzett P. J. monogram. Kézzel varrott, és gomb is van rajta! Honnan szedték a hozzávalót, ki tudja?! „Próbáld fel” – noszogatnak. Belebújok. Mintha rám öntötték volna. „Hogy’ csináltátok?” Erre Zsuzsa, civilben varrónő, elárulja, észrevétlenül vett rólam mértéket. (Tényleg rémlik, hogy korábban egy madzaggal hülyéskedett, meg hogy mondta, milyen karcsú derekam van. Meg arról is beszélt, hogy a legközelebbi bálon milyen ruha legyen rajtam.) S itt, a barakk mélyén, a lélek szürke sivatagában, öröm és nevetés bontotta virágait. A reménység tündérujjai végig simogatták fakó hajunkat, sápadt arcunkat. Fiatalok voltunk… (A ruhát azóta is őrzöm).

Patak Judit 17 éves korában, 1944. június 11-én vitték Auschwitzba, 1944 augusztusától 1945. május 9-ig Langenbielau-ban, a Christian Dierig tulajdonában lévő textilgyárban dolgozott, kényszermunkásként. A deportálást családjából egyedül ő élte túl. Hazaérve leérettségizett, majd 1950-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett az ELTE TTK matematika-fizika szakán. Egész életében tanított, jelenleg nyugdíjas, és öt unoka nagymamája.

75

Gonda Júlia

EGY HASZNAVEHETETLEN KISGYEREK A LÁGERBAN „Mindannyiunk története elmondhatatlan történet”

Tulajdonképpen erre nem kéne, nem lehet emlékezni… Másfél évesen deportáltak, két és fél évesen jöttem vissza. Anyukámmal. Eszmélni valójában akkor kezdhettem, amikor már hazajöttünk. – Néha bevillannak emlékképek (olykor látomásszerűek is), de valószínű a mástól hallott elmesélések nyomán, illetve azok a látomásszerűek valahonnan nagyon mélyről, de mégiscsak belőlem. Azt hiszem, arra is emlékezünk, amire – látszólag – nem. A sejtjeink emlékezhetnek. S ki tudja, milyen távoli időkbe is, vissza… Elmondom hát amire „emlékszem”, illetve azt is, amire nem emlékszem, de tudom, másoktól, elmondom, mert el kell mondanom, át kell adnom. Ez nálunk, zsidóknál, amúgy is parancs.

76

Én a háború kellős közepén születtem. 1943. január 11-én. Szinte pont 9 hónapra rá, hogy anyám és apám összeházasodtak. Elég merész „vállalkozás” lehetett ez akkoriban, velem együtt! Apámat már be-behívták munkaszolgálatra, Borba. Születésem környékén meg le is csukták kis időre, mert valaki feljelentette, mivel nyilvános helyen ezt mondta: „Fordul még a kocka!” Hát fordult is később, csak hogy ő azt nem érhette meg. Legutolsó behívása után, mikor én pár hónapos lehettem, talán kettő, többé nem tért vissza. Valószínű a cservenkai tömegkivégzésnél esett áldozatul, már amikor Németország felé hajtották őket, az „erőltetett menetben”. Akik haza jöttek, mesélték, hogy gyakran elővett egy fényképet, ami egy csecsemőt ábrázolt. Engem. Hívták, hogy szökjön meg, akiknek végül is sikerült, de ő nem tartott velük. Azt hitte, hogy nem élünk, a hírek alapján (akkoriban és ott írta Radnóti: „Ó, megvan-e még az az otthon? / Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?” ). Hát mi megmaradtunk. Véletlenül?

A makói levéltárból kaptam egy kisebb paksamétát – anyám hadigondozás-kérelme révén lettek iratok, igazolványok egybegyűjtve, köztük egy ceruzával írt tábori postai levelezőlap is apámtól, 1944. március 17-i keltezéssel, melyben örül, hogy anyja (az én nagyanyám) le fog látogatni hozzánk (Pestről) unokanézőbe. Örül az öccsére vonatkozó jó híreknek (bár hiába várja beígért lapját). Eldicsekszik azzal, hogy most neki is jó sora van(!), mert kölcsön kapott egy „Magyar Csillag” számot, (mivel nem érdekes mindig csak „A szellem, hétköznap”-ot olvasni). És ezt írja – többek közt – a lap alján: „üdvözlöm anyósaink unokáját…” Így köszönt el tőlem. Viccelődve. – Minket nem sokkal később gettóba kényszerítettek, saját városunkban, Makón, úgy, hogy mindenünk leltárba vétele és zárolása után, még a legszükségesebb holmikat sem vihettük magunkkal; az egyik – levéltárból megmaradt – irat szerint anyu kérelmét, hogy egy-két melegebb holmit utólag megkaphasson, már csak azért se teljesíthették, mert, mint ráírták a kérvény hátuljára: „a kérelem a zsidók gyűjtőtáborban való elhelyezése folytán tárgytalanná vált.” Gyűjtőtáborba, azaz a szegedi sportpályára majd a téglagyárba kerültünk… Itt pár nap után marhavagonokba raktak bennünket, mert minket eredetileg Auschwitzba szántak. Három vagon indult, de végül is ezek közül csak egy, a harmadik ment Auschwitzba. Nem is tudom, min múlott, hogy ki melyik vagonba szálljon. Borból is két menetben indították Németország felé a munkaszolgálatosokat, miután a felszabadító csapatok közeledte elől felszámolták a táborokat. Akik az első lépcsőbe kerültek, nem menekültek meg, a második lépcsőbe tartozók lettek a szerencsésebbek. De hogy min múlott? Apám az első lépcsőbe került. A rosszabba. Mi véletlenül – jó vagonba szálltunk. A vagonban zsúfoltság, elmondhatatlan. Nem lehetett se levegő, se étel, se víz, se semmi… El se tudom képzelni, hogy egy másfél éves gyerekkel a karjában egy anya, ilyen körülmények között mit tehet, hogy bírhatja ki… De anyu mindig tudta, mit kell tennie. És erős volt. (Lehet, hogy én adtam neki erőt? Illetve az anyaság tudata? Egy kisgyerekre vigyázni kell, ő még nem tud vigyázni magára. Békében sem, nemhogy háborúban.) Strasshofig ment a vagonunk, Bécs mellé. Majd rövid idő múlva Zlabingsba. Innen tovább akartak bennünket vinni, anyut és engem (a „hasz-

77

navehetetlen” kisgyereket), mint mondták, valami szanatórium- vagy üdülőfélébe, ecsetelgették, hogy valami jobb helyre…, de anyu nem akart, gyanút is fogott; remekül tudott németül, s meghallott (vagy talán inkább kihallgatott?) valamit, ami a valósághoz közelebb állt, mint amit nekünk hazudtak, s ezután kérte, hogy ne vigyenek el bennünket sehova, maradhassunk, ő dolgozni fog, annak ellenére, hogy pici gyereke van. Éjszakai műszakot vállalt, egy hadi gyárban, ahol hajszálvékony műszereket készítettek. S nappal ügyelt rám. Azt hiszem, sohasem aludt… Én persze éjjel aludtam, akkor nem kellett rám vigyázni. De már hajnalban a láger kapujában álltam, és vártam őt. Örökké éhes lehettem. Az első mondatom ez volt: Mami, kenyér! Kislánykoromban az egyik lágerbeli néni, mindig szélesen rám mosolygott, ha látott, megcsípte kétfelől az arcom, s még akkor is úgy hívott: kis konyhamalac. A lágerkonyhában a platnin nyers krumplit sütögettünk felszeletelve. Évekig ez a plecsninek nevezett sivár étel volt a kedvencem, amikor már mást is (olajba sültet is) ehettem volna, itthon. De nekem plecsnit volt ehetnékem mindig! Egyszer beugrott egy kép, már túl az ötvenen: anyut láttam, soványan, fiatalon, görnyedve, osonva-futva, s a kezében-szoknyájában sáros krumplik… Anyu krumplit szedhetett („lophatott”?) nekem. Ő húsz kg-ot fogyott, ötvenhatról harminchatra, én kis gömbölyű aranyszőke göndörfürtös mosolygós-derűs Murillo-angyalkaként úsztam meg az „éhezést” is. Anyu nem aludt, nem evett. Mindent nekem adott a pihenésre szánt órákat, és az élelmet. Kétszer adott nekem életet.

78

Van egy történet, amit mindig nevetve adtak nekem elő –, s nem túl szívesen hallgattam, mert rajtam nevettek… Én ezen még mindig nem tudok nevetni. Egyre kevésbé. Ez akkor történt, amikor anyu még a gyárban volt. Éjjeli edény helyett egy nagyobb konzervdoboz szolgált kis- és nagydolgaim intézésére. S egyszer összekentem magam a konzervdoboz barna tartalmával… Sose tudtam viccesnek felfogni ezt az esetet, bár valószínűleg, akik nevetve idézték fel, láttak is, nagyon mulatságos lehettem, valóban… Nem is olyan rég döbbentem rá egy mélyebb összefüggésre, azóta még kevésbé találom mulatságosnak a dolgot… Miért is kenhettem össze magam? Csak úgy? Egyszer csak? Játékból? Butaságból? Érthetetlen. Csakhogy van nekem egy érdekes történetem, a fenti pandantja, jóval (vagy negyven évvel) későbbről, a lányom első éves csoki tortás születés-

napjáról. Ott ugráltunk körülötte, anyukám, én, a férjem, az anyósom, a tortán gyertya, s az ünnepelt baba, szemünk fénye, undorodva nézi a barna csokikrémes tortát. Minél inkább kínáljuk neki, minél inkább akarjuk rátukmálni, annál inkább. Lányom erősködik, hogy ő igenis emlékszik, azért nem akart enni abból a tortából, mert azt hitte, hogy nem csokikrém van rajta, hanem valami egészen más… Az, amit én annak idején magamra kentem. (Persze ő az én történetemről nem tudhatott. – Még kiskorában felvettem egy lágerban készített dokumentumfilmet, videóra a tévéből, azzal a szándékkal, hogy mementóként megmaradjon, hogy majd felnőtt korában a lányom is megnézhesse. Rögtön letöröltem, olyan borzalmak vannak rajta, hogy nem bírtam elviselni, s dehogy is akartam a lányom kitenni, később se, ezek látványának!) A „felszabadulás” – igen, én joggal használom ezt a ma szinte tiltottként kezelt szót –, a felszabadulás már Theresienstadt-ban ért bennünket. Azt mondják, ez afféle mintatábornak számított, megtévesztő propagandaként… Hát nem tudom, de az mindenesetre nagyon jó, hogy itt vége szakadt a fogságunknak. „Haza” mehettünk. Bár utólag én emiatt szemrehányást tettem anyunak, hogy mehettünk vissza oda, ahonnan elhurcoltak bennünket, ahonnan halálba küldtek bennünket? – De hát hova mehettünk volna? – kérdezett vissza, riadtan. S én elszégyelltem magam. Két tárgyat hoztunk magunkkal. Egyszer, már útban hazafelé, bármit el lehetett volna hozni, hátrahagyott dolgokból; anyu csak egy babát vett el, nekem, amit (akit?) Alíznak nevezett (talán fura fintorral utalásként arra az Alízra, aki Csodaországban járt?!) Együtt jöttünk haza. Milyen országból is? Lényegében, ahol mi jártunk, az a hely is túl volt a ráción, a normális dimenziókon – abszurd és irracionális, józan ésszel felfoghatatlan, ma is… A baba feje maradt csak meg, az is repedten, s anyu csinált neki anyagból új testet, horgolt neki szép új, türkizkék ruhát. Szerettem, bár nem voltam babázós típus, voltak babáim (amikkel többnyire a szomszéd kislány játszott), de Alíz babát mindig nagy és külön becsben tartottam – tudtam, mit jelent ő… Anyu magának egy kis fadobozt hozott el, tetején aranyló Jerusalem felirattal, héber betűkkel is… „Ha elfelednélek, Jerusalem, száradjon el jobbom!” Hát anyu – úgy látszik – nem feledkezett el róla! Ezek szerint talán mégis lett volna alternatíva, legalábbis szellemileg, hiszen biztos, csak a felirat miatt kellett anyunak épp az a kis doboz… Csak az.

79

80

Mehettünk volna Jeruzsálembe is? Izraelbe? (Mint ahogy én, később, már itthon, a Mizrachiból, a cionisták meggyőzésére, akartam is Erecbe menni …egyre hátizsákkéréssel riogatva anyut.) De „haza” kellett mennünk. Ott vártuk a többieket: anyu testvéreit, anyukájukat (nagymamámat), a férjét, az én apámat. De őt, hiába… Útban hazafelé, egy tóban megfürödtünk. Erre a képre tisztán emlékszem. Szinte idilli volt. Még a táj is. Vagy főleg az? S a fürdés – mint valami megtisztulás… Lemosni azt a sok mocskot… Persze kívülről. De ha az embert fogva s bűnösnek tartják, egy idő után ártatlanul is azt élheti meg, mintha tényleg bűnös lenne! Gondolom. Anyu tiszta mosolyára határozottan emlékszem. S egyfajta önfeledtségre. Meg egy igazi csokoládédarabra, amit egy ugyancsak mosolygó fiatal orosz katonától kaptam. Haza, Magyarországra mentünk vissza, de először még nem a szülővárosomba, Makóra, hanem Pestre, apukám szülővárosába, az ő hozzátartozóihoz: apukám anyukájához: Franciska mamájához, ahogy selypítve hívtam, és apukám öccséhez. Őket – mint általában a fővárosiakat – nem deportálták, illetve nagybátyám megúszta a munkaszolgálatot. Mindnyájan aput vártuk haza: az apát, a férjet, a gyermeket, a testvért. Hiába. Csak kósza híreket kaptunk róla a bori rézbányából, azaz haláltáborból gyéren hazaszállingozóktól. Utoljára Cservenkánál látták. Ahol a tömegkivégzés volt… 1944. október 6-án. Mégis vártuk. Csodában reménykedtünk. Nagymama el se hitte, vagy nem akarta, hogy elhiggye. Nagybátyám szerint úgy halt meg, 1961-ben, Amszterdamban, abban a biztos hiszemben, hogy apu, a fia él. Ő pedig, aki bátyját nemcsak testvérének, hanem barátjának és tanítómesterének is tekintette, egész hátralévő, hosszú életében nem tudott menekülni az önvádtól, ami pusztán a túlélő mivoltából táplálkozott. S hogy miért is nem tudta megmenteni egyetlen, szeretett bátyját. Kiskoromban sokáig ábrándoztam arról, hogy hazajön apu, hármasban megyünk az utcán, és én fogom anyám és apám kezét. De apám kezét sohase foghattam. Nagyon sokáig vártam! Akkor is, amikor már semmi reális alapja nem lehetett ennek a várakozásnak. Nem akartam elfogadni, hogy apaként csak a hiányát ismerhetem. Nagy becsben tartottam hát azt az egy-két megfogható tárgyi emléket, amit kézbe vehettem, talán, hogy csökkentsem az apahiány miatti fantomfájdalmat? Egyetlen igazolványképét, amit anyu magával vitt a deportálásba, és a melltartójában őrzött

meg, így egy átlós repedés keletkezett rajta, addig rakosgattam, dugdosgattam, hogy végül is elkallódott. De a hosszúkás, szomorú arc, a szemüvegen is áthatoló, okos, mély tekintet belém vésődött így is. Maradt még egy kis fekete kockás notesz, amibe filozófiai tanulmánya jegyzeteit, képleteit írta apró betűkkel, néhány bekezdést X-szelve áthúzott benne, nézegettem-nézegettem, még olvasni nem tudtam, amúgy se érthettem volna meg, hát én is áthúztam egy párat, ostoba módon, őt utánozva így, külsőlegesen, csakhogy valami megfogható-látható kapcsolatot létesíthessek ilyen (torz) módon akár, vele… 18 éves lettem, nagykorú, leérettségiztem épp, amikor – már rég külföldön élő – nagybátyám közölte velem nagymama halálhírét (egy autó ütötte el), s egy csomagban megkaptam egy paksamétát, apám jogi egyetemi indexe volt benne; két Nyugat szám, még gimnazista korában megjelent esszéivel, Goethéről, illetve Thomas Mann Varázshegyéről; egy színházi lap, a Délibáb, benne 19 éves kori fényképe, s egy kotta, amivel díjat nyert egy dalszerző versenyen; s a legfontosabb: egy 60 oldalnyi gépirat; fekete, fehér vignettás füzet, egy filozófiai tanulmánya: A logika értelme, amit akkor nyomott öccse kezébe apám, mielőtt fellépett arra a végzetes vagonra, mely Borba, a halálba vitte… Afféle szellemi örökhagyás lett ez a tanulmány, ami tulajdonképpen azt igazolja, hogy a logikai alaptörvények semmit se érnek, valójában csak üres formák, és az a már nem is paradoxon, hanem igazság a summája, hogy ha Istennek minden hatalmában áll, kivéve a logikai törvény megsértését, úgy Istennek minden hatalmában áll kivétel nélkül. Tehát valójában nincs is a logikának értelme. Életünk nem logikus. Pesten történt valami, amiről, ha mellékesen is, beszélnem kell… A „véletlenek” sorsteremtő lehetőségeiről. Vagy arról, megint, hogy nincsenek véletlenek? Ki tudja… Elvesztem! Két nap és egy éjjel nem voltam meg! Hazahozott anyám a pokolból, ahogy mondták, erre én fogom magam, és elveszek… S még élvezem is a dolgot – állítólag. Úgy történt, hogy óvodába járattak, mivel anyu – mint mindig és mindenhol – dolgozni kezdett, annak a színháznak a varrodájában, melynek nagybátyám volt az igazgatója (az államosításáig). Mamája jött volna értem az óvodába, de kiderült, hogy későn, már senki nem volt ott, hét vége lévén, neki meg elfelejtettek előtte szólni, hogy korábban jöjjön. Nos, én

81

nem voltam sehol! Kiderült, hogy az óvónő a házmesterre bízott, aki nem ügyelt elég éberen rám, én a kapuban álltam egy darabig, s mikor a házmester lement valamiért a pincébe, fogtam magam, és az utcán épp arra játszó gyereksereghez csatlakoztam, akik csak este vették észre, már egész más helyszínen, mikor már hazafelé kezdtek szétszéledni, hogy én ott maradtam egymagamban, mert hogy én nem tartozom valójában egyikőjükhöz sem. Végig fel sem tűntem nekik, illetve azt hitték, hogy valamelyikőjüknek a kishúga vagyok. Hiába kérdezték, nem tudtam megmondani, hogy hívnak. Csak a keresztnevem: Jujika. A hol laksz-ra pedig csak azt tudtam felelni: szálloda. A Continentál nevet valóban nehéz lett volna kiejteni egy két és fél évesnek. Az egyik fiú hazavitt hozzájuk. Szeretettel fogadott a család, már az örökbefogadásomat is latolgatták, nagyon jól éreztem én is magam náluk, eszembe se nagyon juthattak az enyémek…, de másnap – a fiú színinövendék nővére indítványára – színházba mentünk, épp a nagybátyáméba, ahol Karády Katalin énekelt, s én cserfes kislányként, aki megszokta a tömeget, az embereket maga körül, hisz folyton abban élt, – egy évig a lágerben, egymás hegyén-hátán éjjel-nappal – gátlástalanul felkiáltottam a színpadra: Ennek a néninek olyan mély a hangja, mintha bácsi lenne! Karády felfigyelt a bekiabálásra, felhívott magához a színpadra, és nagyon kedvesen magasba emelt. Hát – kisebb botrányt okozva – így lettem meg. Míg elveszettnek hittek, nagymama magánkívül volt, magát okolta, miért is nem ment hamarabb értem, az óvodába. Anyu keresztül-kasul rohanta a romos, felszakított sínek szabdalta várost, hivatalos helyekre szaladgált, volt az orosz főparancsnokságon is, bemondtak a Magyar Rádióba. Mindenhol sajnálkoztak, de – tekintettel a még kaotikus helyzetre is – semmivel se biztatták (sőt mivel akkoriban volt egy beazonosítatlan, utcai gyermekbaleset, ez órákig rémületben tartotta, míg az azonosításnál meg nem győződhetett róla, hogy nem én estem áldozatul.) Itthon, anyu rokonai is elhűlve hallgatták a rádióból, hogy eltűnt G. Julika, két és fél éves szőke göndör hajú kislány, piros csizmában, ekkor és ekkor, innen és innen…

82

Később visszajöttünk Makóra, a régi családi házba, anyai nagymamámhoz. Nagymama beteg lett még kint a lágerban, s én már úgy emlékszem rá, mint aki mindig feküdt az ágyban, félkönyökére dőlve, cigarettázva. Az

arcbőre színe sárgás volt, én azt hittem a sok cigarettától, de valójában a végzetes epebetegségtől. Anyu egy emlékezetes délelőttön az ágyához vitt, azt mondta, pusziljam meg nagymamám homlokát, ami már hideg volt és nyirkos. Valamennyi gyermeke, mind a hat, hazajött a deportálásból, családtagjaikkal együtt, de ő mindössze két évvel élte túl a deportálást, azt is fekvő betegen. Először a legidősebb unoka hagyta el az országot, vőlegényével – aki szüleit Auschwitzban elvesztette – kimentek Párizsba, majd Kanadába, ahol a fiút egy ott élő rokon házaspár adoptálta. Anyukája, anyu nővére, gyakran énekelte, sírva, takarítás közben, hogy Elment a rúzsám Ámerikába, és én nem megyek utána… Aztán mégis elment, férjével együtt, miután a másik gyereke, a fiú is kivándorolt, a nővére után. S lassan minden rokonunk külföldre szivárgott körülöttünk, a legkisebb testvér kivételével. (Ő Pesten lakott.) Apai nagybátyám is visszament Hollandiába, ahol a háború előtt is élt, táncművészként, s ezúttal kivitette anyukáját, mamaját is. Anyuval magunkra maradtunk. Nagymama nővére lakott még itt a városban, pár sarokkal feljebb, ugyanabban az utcában, a másik házban, amit persze a miénkkel együtt hamarosan államosítottak. (Rövid ideig lehetett újra az elkobzott „zsidó vagyon” a miénk.) Ő még az első világháborúban vesztette el férjét, majd nem sokkal később, egyetlen 15 éves lányát, aki korrepetálás közben kapta el tanítványától az agyhártyagyulladást. (Talán tragikus sorsa miatt is mondta mindig, nekem, hogy szerencse is kell az élethez, mindenhez.) Amikor anyu idegösszeomlást kapott, s be kellett vinni a klinikára, Erzsi néninél töltöttem azt az időt, amíg anyu rendbejött. Mindig rendbejött rövid idő alatt. És sose jött rendbe véglegesen. A kiegyensúlyozott periódusaiban ő volt a világ legharmonikusabb lénye. De vagy a mély depresszió vagy a felhangolt, lázas, túlhajszolt időszakok váltogatták egymást, megnehezítve életünket. Ami amúgy se volt túl könnyű. Nem egyszer fakadt ki anyu ezzel a mondattal: A lágerban jobb volt. Haza jöttünk, de nem érezhettük magunkat igazán itthon, sokszor. És ez nem rajtunk múlott. Mi mindig megpróbáltunk egyszerre hűségesek lenni őseinktől örökölt zsidóságunkhoz, és elvitatott magyarságunkhoz is. Megpróbáltunk lenni zsidó is, magyar is, egyszerre. És főleg ember. A lágerban jobb volt?! – kérdeztem vissza értetlenül. De anyám ezzel a kifakadással

83

közel sem azt akarta kifejezni, mintha a lágerban valóban jó lett volna, hanem azt, hogy ott a közvetlen környezetünk legalább megértő, baráti volt, összetartó. Itt nem egyszer ellenségek vettek körül, egy ellenséges világ… Mintha nem lett volna vége a deportálásnak. Mintha újabb és újabb deportálásoknak lettünk volna kitéve folyton, országhatáron, sőt városon, kisebb közösségeken belül. Mert minden elszigetelés, idegennek tekintés, be nem fogadás, kirekesztés – „deportáció”; még ha már nem is életre-halálra menő.

84

Gonda Júlia Makón járt gimnáziumba, közben végezte a konzervatórium hegedű tanszakát is Szegeden, majd a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–orosz nyelvből és irodalomból diplomázott, 1966-ban. Makón tanított, ugyanabban a gimnáziumban, ahol korábban tanult. Az iskolában diákszínpadot is vezetett. Nyugdíjba vonulása után irodalmi rovatot vezetett

egy helyi lapban.

85

Lázár Anna

KETTŐS PARTIZÁNMESE

1938-ban, az Anschluss idején apám úgy érezte, innen el kell mennünk. Apám neve szerepelt ugyanis a „csendőrkönyvben”. Franciaországba vándoroltunk ki. A legkisebb öccse, Lazarovics Béla kint élt akkor már Grenoble-ban. Eleinte mi is náluk laktunk.

86

Engem apám végig olyannak nevelt, amilyen ő maga is volt. Balol­da­ linak. Rövid idővel kiérkezésünk után, tizennégy éves koromban, bekapcsolódtam a baloldali, illegális, antifasiszta ifjúsági mozgalomba. 1943-ben csoportunk nagy része vállalta a német megszállók elleni aktívabb, akár fegyveres partizánharcot is. Összekötő lettem az osztrák, olasz, magyar, zsidó és spanyol csoportok között. Alakultak ugyanis fegyveres csoportok, ezeket kellett egymással összekötni, információkat közvetíteni köztük, hogy minél kevesebbszer kelljen a felelősöknek közvetlenül találkozniuk – mert ez veszélyeztette volna a mozgalom biztonságát. A fegyveresek ugyanis bujkáltak, az akciókra jöttek csak össze. A környékbeli francia lakosság támogatta az ellenállókat. A rendőrök között is voltak olyanok, akik elárulták nekünk, hogy mikor viszik majd az élelmiszerjegyeket ebbe vagy abba a faluba, melyik útvonalon, hol állnak majd meg – és ha történetesen ott vagyunk, akkor találkozhatunk. A falvakban is sokan adtak élelmet a partizánoknak, vagy bújtatták őket. A fegyveres csoportok tervrajzokat készítettek arról, hogy hol kell majd robbantani. Ezt időben meg kellett tudniuk az őket segítőknek is. Nekem az volt a feladatom, hogy naponta találkozzam az érintett csoportok vezetőivel, és a tervek részleteit továbbítsam nekik. A robbantás helyét és idejét cigarettapapírra jegyeztem fel, és mivel jó voltam matematikából, hosszú algebrai képletekbe – plusz, mínusz – rejtettem bele. A papírt meg jól összecsavartam, és beledugtam a biciklim kormányába, a gumi alá. Miután

végrehajtottam a feladatot, lenyeltem a papírt. A cigipapírt könnyű volt összetekerni is, lenyelni is… Egyszer rendkívül veszélyes feladattal bíztak meg: kézigránátokat kellett átvinni a demarkációs vonalon. Ki vigye át? Nyilván, hogy a tizenéves kislány. De hát nem voltam még párttag! A feljebbvalóim úgy döntötték, hogy én tizenöt évesként nem vagyok már gyerek, alkalmasnak tartanak a feladat végrehajtására. A biciklim csomagtartójában szállítottam a kézigránátokat. Odaértem a német határhoz, ott leszállítottak a biciklimről, és azt kérdezte a német katona: „Mit viszel, kislány, a csomagtartódon?” Azt feleltem rezzenéstelen arccal: „bombát”. Erre a német elnevette magát, rácsapott a fenekemre, és tovább engedett… Be kell vallanom: ez az egész csak mese! Révai Gizi barátnőm és franciaországi társnőm terjesztette el rólam Budapesten ezt a legendát. Amikor hazajöttünk Magyarországra, kiderült, csak 18 éves kortól lehet jelentkezni a Pártba. Én meg még mindig csak tizenhét és fél voltam. Erre hát Gizi előállt ezzel a robbantószeres históriával – csak hogy korengedménnyel felvegyenek végre a Pártba. Azt mesélte – a Nők Lapjában akkoriban meg is írták rólam a történetet – , hogy én vittem át a határon a robbanószerekkel teli ládát, a biciklimen. Én sok mindent vittem sokfelé, de robbanóanyagot történetesen nem. A genfi magyar baloldaliak rendszeresen küldtek pénzt a franciaországi magyaroknak. És nekem gyakran oda kellett mennem, egészen a francia–svájci alpesi határig, biciklivel – a csomagtartómon valóban egy fedeles ládával –, abban szállítottam gyakran a szétosztásra váró élelmiszereket is, meg főleg a pénzt. Nem volt gyerekjáték ez sem! Az igaz, hogy elmentem biciklivel Lyonba – ahogy Gizi barátnőm előadta a történetet. De valójában nem ezt a rettenetesen fontos, titkos feladatot hajtottam végre. A feljebbvalóim ugyanis végül meggondolták magukat, és visszavonták tőlem a feladatot. Úgy gondolták, túl veszélyes lenne ez nekem – még akkor is, ha nem vagyok már gyerek: az egész útvonalon, végig robbantgatták ugyanis a vonatokat. Arra cserélték ki a megbízatásomat, hogy tanítsam meg a közvetlen főnökömet, Gazdag Pufit – Gazdag Gyula filmrendező apját – biciklizni…

87

Megtanítottam biciklizni. De keserves kínnal: sehogy se ment neki! Végül elment szegény Lyonba, a biciklin a láda – és a feje rettenetesen vörös volt, amikor visszaért. Sütött ugyanis a nap egész úton, ő meg nem volt hozzászokva. Leégett szörnyen, és engem átkozott, mert totál kimerült, és én nem mondtam meg neki előre, hogy ilyen nehéz ennyi kilométert, ilyen hőségben letekerni… Ez a hazugság története. Van persze igaz változata is a történetnek. Mi ott egy megszállt városban éltünk, és a németek találomra lezártak utcákat, drótsövényekkel. Aki így a két „határ” közé szorult, azt mind igazoltatták, ellenőrizték. Én is bekerültem egyszer ebbe a lezárt zónába. A biciklim úgy nézett ki, hogy két oldalt volt rászerelve a két láda, benne, amit szállítottam éppen, a tetején pedig az iskolai holmim. Az ellenőrző katonák kérdezték: mit viszel, kislány? Mire én azt feleltem: „bombát”. Akkor már a megszállók pelyhes arcú, kis lengyel fiúk voltak – a megszállt területekről ilyen feladatokra vitték el az ottani leventéket –, szóval, szinte ugyanolyan korúak ők is, mint én. „Akkor menj csak!” – mondták nevetve és továbbengedtek…

88

Lázár Anna A felszabadulás után, tizenhét évesen visszatért szüleivel Franciaországból, leérettségizett, elvégezte az egyetemet. A történettudomány kandidátusa lett, több nyelvből tolmácsolt és fordított. 1982-ben könyve jelent meg a magyarok szerepéről a franciaországi forradalmi munkásmozgalomban. 2004-ben halt meg, hosszú betegség után.

Szöllős Vera

MI TÚLÉLTÜK

(Részletek)

1. Az ajtó halkan, de határozottan becsapódott az orrunk előtt. Ott maradtunk a gangon állva. Apu és anyu a fejem fölött összenéztek. – Gyerünk – mondta apu –, itt nincs keresnivalónk. Szótlanul lépkedtünk az ismerős folyósón. Az ajtók, ablakok zárva voltak. Senki sem mutatkozott. Úgy éreztem, hogy volt szomszédaink a függönyök mögül lesik megaláztatásunkat. A folyosó nagyon hosszúnak tűnt. Mintha valamikor régen csengettünk volna egy éve elhagyott lakásunk ajtaján. Egy idegen nő nyitott ajtót. – Jó napot kívánok – szólt apám –, most jöttünk haza a deportálásból. Azelőtt itt laktunk. A nő arca megkeményedett. – Most mi lakunk itt – válaszolta, és becsapta az ajtót. A szomszédok akkor is lakásaikba húzódtak, amikor a gettóba kellett költöznünk. A fordulónál elkanyarodtunk és elhaladtunk Kerepesék lakása előtt. Kerepes Laci volt a legjobb barátom a házban. Mindent együtt csináltunk. Az anyja szigorú asszony. Folyton verte Lacit, és minden apróságért kukoricára térdeltette. Vajon ő is ott bámészkodik a függöny mögött? Végre kiértünk az utcára. Szüleim nem beszéltek. Visszatértünk átmeneti lakóhelyünkre, a Korona Szálló hatodik emeletének apró szobájába. A sok lépcsőtől kifulladva, leültünk a vaságyak szélére. – El kell innen mennünk – szólalt meg apu. – Keresek egy albérletet, aztán majd csak találunk valami lakást. Délben a menzára mentünk. A Joint tartotta fenn. A Joint adta a ruhákat is, amit hordunk, mert mindenünk rongyos volt már, amikor hazaértünk. A Jointot az amerikai zsidók adják össze. Náluk nem volt háború.

89

90

A menzán apu beszélgetett egy emberrel. Ő tudott egy albérletről. Próbáljuk meg. Ha nem adták még ki, talán megfelel. Ebéd után mindjárt odamentünk. Szerencsénk volt. A szoba még szabad. Bútor is van benne… Ez fontos, mert nekünk nincs bútorunk. Majd be kell menni a nagy zsinagógába. Oda hordták a zsidó bútorokat és egyéb holmikat. Azokat, amelyeket mások nem vittek el maguknak. Ez a lakás egy nénié, aki egyedül él. Megengedte, hogy főzzünk a fürdőszobában. Úgyis arra kell átjárnunk. Még aznap délután beköltöztünk. Befűtöttünk a fürdőszobába és mindenki ázott vagy egy fél órát. Másnap reggel a zsinagógába mentünk. Bútorok, szőnyegek hevertek ott egymás hegyén-hátán. Többen nézelődtek ott, de egy ismerős sem akadt közöttük. A női karzaton megtaláltuk a nagymama egyik foteljét, és kissé távolabb a nagy perzsaszőnyegét. Régi szőnyeg, kopott, nincs is már szőre. Szüleim kigöngyölték, hogy meggyőződjenek róla, az-e, amit keresnek. A szőnyegből valaki vagy fél métert levágott. Anyu guggolva göngyölte vissza a szőnyeget. – Biztosan az oroszok – mondta –, ők vágták le. Miért pont az oroszok? Mit kerestek volna az oroszok a zsinagógában? És mire kellett volna nekik a nagymama szőnyegének a széle? A nagymamáék még nem jöttek vissza. Nincs hír róluk. Anyu mindenkitől érdeklődik, aki az első transzporttal ment el. Mi a harmadikkal mentünk. Mentünk? Vittek. Hajtottak. Be a vagonba. Aztán ki a vagonból, be a lágerbe. Aztán be a fertőtlenítőbe és ki a fertőtlenítőből a saját megkeményedett ruháinkba. Aztán be a vonatba és ki egy téglagyárba, dolgozni. A szüleim nyers téglákat hordtak a szárítóba. Egy ilyen tégla nyomott vagy húsz kilót. Mi, gyerekek egy tanító nénivel a téglaégető kemencék tetején lévő, elkerített, jó meleg helyen tanultunk. A tanító nénit még az iskolából ismertem. Nem minket tanított, hanem a harmadikosokat. Minket, elsősöket egy gyönyörű, húszéves tanító néni oktatott. Nagy dobozokban hozta be a színes gyöngyöket, pálcikákat, korongokat és odaadta nekünk, hogy így tanuljunk számolni. Volt olvasókönyvünk is. Csupa fehér és világoskék. Képek és betűk. Az egyik képen egy zsidó család péntek estét tart. A mama, fején kendővel, gyertyát gyújt, és megáldja. A papa

ott áll, kis sapkába, két gyerek nézi a gyertyákat, szép ünneplőruhában. Ez érdekes volt. Nem tudom, hol élhetnek ilyen emberek. Mi ilyet sohasem csinálunk otthon. Otthon. Ki lakhat most az otthonunkban? Hol lehet az ágyam? És hol lehet az a kekszesdoboz, amelyikbe összekészítettem minden fontos holmimat azért, hogy amikor éjjel légiriadó van, csak felkaphassam, és vihessem magammal. A felnőttek is viszik a fontos holmijukat. Nekem benne voltak a lepréselt virágaim, amelyeket apuval szedtünk a kirándulásainkon, a színes ceruzáim, egy füzet és egy kis marcipán. Most itt élünk idegen bútorok között. Anyu palacsintát süt, meg fánkot. A fürdőszoba csupa zsírszag , ami a szobába is bejön. Apu néhány nap múlva dolgozni kezd a bankban, ahonnan régen kitették a zsidótörvények miatt. Anyu azt mondja, hogy hamarosan el kell kezdenünk tanulni, hogy ne veszítsek évet. Ha nyár végén levizsgázom a második osztályból, akkor ősszel mehetek a harmadikba. Nem értem, miért olyan sürgős? Ha második, hát második. Bár ez a tanulás talán nem lesz olyan, mint az iskola. Anyu azt is mondja, hogy majd kimegyünk a strandra, lehet ott is tanulni. Mindenki nyaral, csak én tanulok. Majd azt hiszik, hogy megbuktam, és pótvizsgára készülök. Persze, akit nem deportáltak, annak nem kell nyáron, még a strandon is tanulnia. Vajon mit csináltak addig itthon a többiek, amíg mi távol voltunk? Mi. Az összes zsidó. A mi transzportunkból mindenki visszajött. A másik két transzportból még alig jöttek vissza. Nem tudom, hol lehetnek. Mi is vagy két hétig jöttünk hazafelé Csehszlovákiából vonattal, és már két hete itthon vagyunk. Ennyi idő alatt Amerikából is haza lehet érni, pedig köztünk van még az óceán is. Aputól kaptam két játékot. Az egyik egy kis lapos doboz, amelyben apró kockák vannak. Minden kockára számot festettek. A doboz nincs tele, mert pont egykockányi hely üresen maradt. Ennek a kis helynek a segítségével úgy kell tologatni a kockákat, hogy szépen sorba álljanak. Egy, kettő, három, és így tovább. Nagyon jó játék, bár elég nehéz helyretologatni a kockákat. A másik játék egy csomag Marokkó. Ilyet se láttam még. Egy halom hurkapálcából áll, amelyekre különböző színű és szélességű sávokat festettek. A sávok számokat jelentenek. A pálcákat marokra kell fogni, felállítani az asztal lapjára, kicsit megcsavarni és elengedni. Ahogy

91

esik, úgy puffan. Egymás hegyére-hátára esnek a pálcák. Ekkor óvatosan fel kell szedni őket, mégpedig úgy, hogy a másik, amihez hozzáér meg ne mozduljon. Nehéz játék. Nekem sokszor megmozdul. A sávokat sem ismerem még jól. Mindig a szüleim segítenek. Ők mondják meg, hogy melyik pálca mennyit ér, én meg próbálom kiszámolni. Mindig a szüleimmel játszom. Itt a házban nem láttam még gyerekeket. Igaz, ez nem gangos ház, minden ajtó a lépcsőházból nyílik. Csak olykor-olykor találkozunk valakivel. Nem is igen szeretnék bemenni idegenekhez. Még a deportálás előtt történt velem egy eset. Az utca túlsó oldalán lakott Balogh Pista. Gyakran átjött a mi házunkba, mert nálunk nagyobb udvar volt, mint náluk. Rossz időben Lacival meg mi jártunk át hozzájuk. Neki külön szobája volt, ott jól lehetett játszani, senkit sem zavartunk. Tavaly egyszer unatkoztam, és átsétáltam hozzájuk. A mamája beengedett, de valahogy más volt, mint régebben. Alig kezdtünk játszani, megjelent anyu. Zihált a nagy sietségtől. Elnézést kért, és már vitt is haza. Pista mamája nem marasztalt. Anyu nem szidott meg, de útközben elmagyarázta, hogy miért kell hazamennem. Nem szabad az utcára kimennünk sárga csillag nélkül. Minden zsidónak fel kell varrni a ruhájára egy nagy sárga csillagot. Az én ruhámon nincs rajta a csillag. Ha valaki nem hord csillagot, és egy keresztény felismeri, hogy ő zsidó, és csillag nélkül jár, abból nagy baj lehet. Délutánonként anyuval elmegyünk sétálni. Néha eszünk egy süteményt a cukrászdában. A játszótéren senkit sem ismerek. Amikor még iskolába jártam, egy fiú és egy lány jött velem mindig oda-vissza. Ők a mi házunkon is túl laktak. Mi lehet velük? 2.

92

Az éjjel rémeset álmodtam. Ültem a nagymama zongorája alatt, és kiderült, hogy az egy gázkamra. Szagolgattam a levegőt, de nem éreztem büdöset. Ki akartam mászni, de nem bírtam. Felébredtem. Feküdtem a sötét szobában. A túlsó sarokban anyuék aludtak. Ott vannak-e valóban? Lehet, hogy egyedül vagyok a szobában? Felkeltem és mezítláb odaosontam. Apu a hátán feküdt, csukott szemmel. Jól láttam az arcélét az ablakon beáradó halvány fényben.

Megrémültem. Olyan, mint egy halott. A tenyeremet az arcára tettem. Meleg volt. Kicsit ijedten nyitotta ki a szemét. – Mi az? Mi történt? – kérdezte. Megzavarodtam. Most mit mondjak? – Semmi, csak kicsit idejöttem. Apu felült. Megsimogatta a fejemet. – Nincs semmi baj, kisfiam. Menj szépen vissza az ágyadba, és aludj szépen. Úgy éreztem, mintha csak most ébredtem volna fel igazán. Bebújtam az ágyamba. Apu is visszafeküdt. Még hogy nincs semmi baj?! Persze ők azt hitték, hogy alszom. Este nyolc után jött Olga néni látogatóba. Régen együtt jártak iskolába anyuval. Nemrég tért vissza ő is a deportálásból, de nem onnan, ahonnan mi. A szüleim és Olga néni halkan beszélgettek egy kislámpa fénykörében, a szoba másik végében. Engem korábban lefektettek, el is aludtam. Hirtelen felriadtam, nem tudom, mitől. Olga néni még mindig ott ült a lámpa alatt. Anyu sírt. Fújta az orrát és elcsukló hangon mondta: – Nem tudom elhinni! Hogy gázkamrába! Olgám, biztos vagy benne? – Édes Rózsikám, bár ne lennék biztos benne. Hidd el, nem ok nélkül mondtam neked, hogy ne várd vissza édesanyádat. Anyu tovább sírt. Apu a tenyerébe hajtotta a fejét. Mi az, hogy gázkamra? – Ott állt Mengele a kapuban – suttogta Olga néni –, és osztályozta az embereket. Édesanyád jobbra ment Erzsikével és Tomikával. Erzsike apu bátyjának a felesége, Tomi az unokabátyám, két évvel idősebb nálam. – Engem balra küldtek, édesanyámat jobbra. Zsuzsikám ott állt kettőnk között. Nem engedték, hogy velem jöjjön. És akkor azt mondtam neki: „Menj szépen a nagymamával, kislányom!” Én küldtem a halálba. A saját gyerekemet. – De hiszen nem tudtad, hová megy! – Nem, de vele kellett volna maradnom. Akkor legalább én se élnék. Drága Józsimról sem tudok semmit. Lehet, hogy teljesen egyedül maradtam. Csönd lett. Mindenki könnyezett. – Bevitték őket egy terembe – folytatta Olga néni. – Azt hitték, hogy fürdő. Rájuk zárták az ajtót és beengedték a ciánt.

93

Anyám nem bírta tovább. Hangosan felzokogott. Apu a karjára tette a kezét. – Rózsikám, a gyerek… – Mint a poloskákat – suttogta anyám. – Ó, Istenem… nem bírom… nem lehet kibírni… Sokáig csönd volt. Akkor Olga néni megkérdezte: – Na, és mi hír édesapádról, meg Bandiról? (Bandi apu bátyja.) – Rózsika édesapjáról nincs hírünk – suttogta apu. – Bandit egy bajtársa látta meghalni. Egy tizedeléskor agyonlőtték. Úristen! Mi az, hogy tizedelés? És miért kellett bárkinek Bandi bácsit agyonlőni? Sokáig nem bírtam elaludni. Olga néni távozása után szüleim még hosszan suttogtak a sötétben. Aztán nagy nehezen elnyomott az álom. Most meg újra fenn vagyok. Még mindig dobog a szívem a rémülettől.

94

Másnap reggel anyu nagyon fáradtnak látszott. A szeme kisírt volt. Apu már elment dolgozni. Felkeltem, és anyuhoz bújtam. Magához szorított, és éreztem, hogy kicsit rázkódott. Biztosan sírt. Amikor felnéztem rá, a könnyein keresztül lemosolygott rám, és azt mondta, hogy reggeli után kimegyünk a strandra és ott fogunk tanulni. Nem akarja elmondani a gázkamrát? Miért? Úgyis tudom. Most azt akarja, hogy folyton várjam a nagymamát? Nem beszéltünk. Én gondolkoztam, neki meg biztosan így volt könnyebb. A strandon elővette a másodikos olvasókönyvet. – Gabikám, olvassunk egy kicsit! Semmi kedvem nem volt hozzá. Felnéztem rá. Halványan mosolygott, de a szeme rémes volt. Nem akartam ellenkezni. Olvastam, döcögve. Ittott kijavított. Tanulás után bementünk a vízbe. Már öt tempót tudok úszni egyedül. Így ment ez vagy egy hétig. Délután aludtam, utána apuval tanultam a számtant. Egyik éjszaka felriadtam. Anyám egy kézitáskába ruhákat pakolt. Megrémültem. – Hová megyünk már megint? – kérdeztem suttogva. Anyu felkapta a fejét. Abbahagyta a csomagolást és odajött hozzám. Leült az ágyam szélére.

– Gabikám, apu nincs jól, fáj a szíve. Irma néni telefonált a mentőknek, hamarosan megérkeznek. Beviszem aput a kórházba. Lehet, hogy csak reggel jövök haza. Kicsit mosolygott. Két kezébe fogta az arcomat. – Irma néni itthon van. Nem maradsz egyedül. Aludj szépen. Mire felébredsz, itthon leszek. – És ha most nem ébredek fel, elmentél volna nélkülem? – Dehogy, hova gondolsz? Szóltam volna neked indulás előtt. Hozzábújtam egy kicsit, ő átölelt. Apu felnyögött. Anyu elengedett. Búcsúzóul megsimogatta a fejemet. – Most mennem kell. Odasietett apu ágyához. Én kibújtam az ágyból és kicsit távolabb megálltam. Apu csukott szemmel feküdt. A száját egészen összeszorította és nagyon sápadt volt. A lámpát elfordították, hogy ne világítson a szemébe. Anyu gyors mozdulatokkal tovább csomagolt. Ekkor vettem észre, hogy már utcai ruhában van. Éles csengetés hasított a levegőbe. – A mentők – mondta anyu izgatottan, és kisietett. Két férfi jött be a szobába, hordággyal. Óvatosan felemelték aput és áttették rá az ágyról. Anyu gondosan betakarta és felvette a táskát. Még egyszer megcsókolt. – Aludj szépen, kisfiam, hamarosan újra itthon leszek. A mentők nagy nehezen kecmeregtek ki a hordággyal a fürdőszobán keresztül. A szélesre tárt előszobaajtón át láttam, ahogy megindulnak lefelé a lépcsőn. Anyu a nyomukban. Irma néni becsukta az ajtót és nagyot sóhajtott. – Hajaj. Felnéztem rá. Még sohasem láttam éjjel. Ott állt a félhomályos előszobában, hajában csavarókkal. A pongyolájából kilátszott sovány lába. Hirtelen megéreztem talpam alatt a kő hidegét. Irma néni belépett a konyhába és egy zacskóval tért vissza. – Vegyél, Gabika – mondta, és felém nyújtotta a zacskót. Vettem egy cukrot. – Köszönöm szépen. A fejemre tette a kezét. – No jól van, menj aludni. Meggyógyul apuka, meglátod.

95

96

Megvárta, amíg eltávozom, aztán hallottam a szobája ajtajának a csukódását. Bementem az üres szobába. Nem oltottam el a kislámpát. Végigsimítottam apu ágyát, aztán anyuét. Leültem az ágyra. Az ablak nyitva volt. Enyhe szellő áradt be rajta. Fázni kezdtem, és bebújtam anyu ágyába. Fejemre húztam a takarót. Talán így kibírom. Ebben a barlangban. Vacogni kezdtem. Nincs is hideg. Persze akkor is vacogtam. Azon a napon a deportálásban, amikor azt mondták, hogy az öregek és a gyerekek üljenek fel a vontatóra, a csomagok tetejére, a felnőttek meg majd mennek utánuk gyalog. Másfél óra múlva találkozunk. Soha nem mentem külön. A fertőtlenítőben is apuval voltam. – Ülj fel, kisfiam – mondta apu –, hamarosan találkozunk. Nem volt kedvem hozzá, de felültem. Eddig is gyalogoltam, nem? Panaszkodtam? Nem. Hát akkor miért kell felülnöm? Szépen sütött a nap, de az út hosszú volt. Dél felé járhatott, amikor a traktor megállt, és pihenőt rendeltek el. Velünk jött egy nagymama az unokájával. Leültek mindketten a földre, és a nagymama lekváros kenyeret kent az unokájának. A többiek szanaszéjjel ültek, vagy leheveredtek a fűre. Ki evett, ki nem. Nekem nem adtak ennivalót, hiszen hamarosan találkozunk. Álldogáltam nem messze a nagymamától, és néha odanéztem a lekváros kenyérre. Nem szabadna néznem őket. Még azt hiszik, hogy kuncsorogni akarok. Mégis mindig arrafelé kellett néznem. A nagymama felpillantott. – Gyere ide – szólt. Megkent egy szelet kenyeret, és felém nyújtotta. Nagyon elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad kiderülnie, hogy ennyire éhes vagyok. Egész délután döcögtünk a vontatóval. Alkonyatkor bekanyarodtunk egy faluba. Megálltunk egy nagy pajta előtt, és mindenki leszállt. A traktort lekapcsolták és elpöfögött. A poggyászkocsi ott maradt. Bementem a csűrbe és körülnéztem. A kapun túl nagy udvart láttam, és körben félig zárt szénatároló helyeket. Az udvar felé nyitott volt az egész, faoszlopok tartották a tetőt. Hirtelen közeledő morajlásra figyeltem fel. A csoportunk érkezett meg. Mindenki sietett. Lerángatták a csomagjukat a kocsiról, és futottak, hogy jó helyet biztosítsanak maguknak éjszakára.

Megrémültem. Itt bámészkodom, a csomagunk meg sehol. Nem lesz fedél a fejünk fölött éjszakára, és én leszek az oka. Kirohantam a vontatóhoz az emberáradattal szemben, és lázasan kutatni kezdtem a zsákunk után. Végre megtaláltam. Lecibáltam, de nem bírtam megemelni. Vonszolni kezdtem befelé. Az emberek sűrűs sorokban futottak el mellettem. Lábak, csomagok, kiabálás. – Úristen – állt meg a szívverésem –, engem elvesztettek! A lábaim megrogytak. Térdre estem, ráborultam a zsákra és kétségbeesésemben sírni kezdtem. A lábdobogás egyre erősödött. Egyszerre csak anyám hangját hallottam: – Itt van, Imre, itt van! Anyu engem kapott fel, apu a zsákot. Sikerült még egy fal melletti helyet szereznünk. Anyuval összekapaszkodtunk, és sírtunk és sírtunk. – Édes kisfiam, mennyire izgultunk miattad. Mindenhol azt mondták, hogy már elmentetek, és ennivalót sem adtam neked. – Pataki Ági nagymamája adott egy lekváros kenyeret… – Jól van, áldja meg az Isten, majd megadom neki. Ekkor kezdtem el vacogni. Rázott a hideg. Apu becsavart a kabátjába. Megfogta a homlokomat. – Legalább harmincnyolc – mondta súgva anyunak –, és még egy aszpirinem sincs. Várjatok, megpróbálok szerezni egyet. Nem telt el sok idő, felültettek és egy kis vízzel gyógyszert kellett bevennem. Kétoldalról melegítettek. Egyszer csak elmúlt a vacogásom. Elaludtam. Ki melegít most engem? Ki ad nekem gyógyszert? Anyukám, miért hagytál itt már megint? Kidugtam a fejem. Ez a szoba ismerős. A szekrényben a mi holmink van. Innen már nem kell továbbmenni. Legjobb lesz, ha összeszedem az összes takarót. Mindet odahurcoltam anyu ágyára és alábújtam. Még a fejemet is bedugtam alá. Mindjárt reggel lesz és jön… mindjárt reggel lesz és jön… Amikor kidugtam a fejem a takarók alól, még a hajam is vizes volt. Anyu az asztalnál ült, és a fejét a tenyerébe hajtva sírt. Egészen halkan. 3. Már magasan járt a nap, amikor anyu felébredt. Együtt rendet raktunk, aztán kimentünk a piacra. Apunak szívrohama volt az éjjel. Feküdnie kell.

97

98

Anyu minden nap bemehet hozzá, én csak néhány nap múlva látogathatom meg. A körút óriás fáinak árnyékában rakták ki a kofák portékájukat. Külön árultak a zöldséges kofák, a tejesek, a savanyúságosok, a paprikások. Jól ismertem a piacot. Nagymama sokszor kihozott magával. A gyümölcs- és kaporillat felidézte az elmúlt időket. Nagymamáék háza elé értünk. A kapu egyik szárnya nyitva volt és be lehetett látni a sötét, hűvös kapualjon túl a napsütötte kis kertbe. Megálltam, és nem bírtam tovább menni. – Nézzünk be egy kicsit – kértem anyut, és már indultam is. Anyu szó nélkül követett. Nagymama lakásának ajtajához az udvarból felvezető kis lépcsőn lehetett feljutni. Mesélték, hogy amikor járni tanultam, órák hosszat másztam le-föl rajta. Később, erre már jól emlékszem, szerettem ott üldögélni és játszani. Néha nagymama kitett egy széket az ajtó elé, és mesélt nekem. A lépcsőn most két idegen gyerek játszott. Az ajtó tárva-nyitva. Fiatal nő, fejkendőben ágyneműt rakott ki az ablakba szellőzni. Egy pillantást vetett a gyerekekre és eltűnt. – A nagymama huzatai – suttogta anyu –, és a függönyei is… – nem bírta a szemét levenni az ablakról. Nem mertem ránézni, de éreztem, hogy folynak a könnyei. Mi lenne, ha odamennénk és visszakérnénk a nagymama holmiját? Ez is becsapná az orrunk előtt az ajtót? Lehet, hogy itt kijönnének a szomszédok is, és ujjal mutogatnának ránk. – Na mi van, de élénkek! Örülhetnének, hogy visszajöttek. Hogy milyen emberek vannak! – Menjünk innen – szólt anyu –, gyere kisfiam. Szembefordult velem és két kezébe fogta az arcomat. – Nem látjuk többé a nagymamát. Nem jön vissza. Na végre! Tudtam, hogy most azt várja tőlem, hogy sírjak, csodálkozzam, kérdezzek. Éreztem, hogy merev az arcom, merev a szemem, és nem jön ki hang a torkomon. Mert én már ennél is többet tudtam. A strandon találkoztam Tausz Pistával. Pista mesélte, hogy akik a gázban meghaltak, azokat elégették, és egy nagy kéményen jött kifelé a füst. Az emberek olyan lágerbe voltak bezárva, ahol körben a drótkerítésbe áramot vezettek. Aki meg akart szökni, vagy csak hozzáért véletlenül a kerítéshez,

azonnal meghalt. Pista kihallgatta a mamája vendégeinek a beszélgetését, akik onnan jöttek vissza. Egy anya és felnőtt lánya látogatták meg őket, távoli rokonok, és ők benn voltak a gázkamrában. Persze nem tudtak róla. Hirtelen valamiért az első két sort kiengedték. Talán gyorsan dolgozniuk kellett valamit. Mikor kiértek, odaszólt nekik az egyik német: – Tudják hol voltak? A gázkamrában. Lehet, hogy anyu erről még nem is hallott? Nekem sokat kell erre gondolnom. Az is megtörténhetett volna, hogy én kerülök oda. És engem nem engednek ki. Éjjel mindig felébredek. Úgy látom, mintha egy betörő kapaszkodna a kályhára, a homályban. Félek. Egyszer ilyenkor felkeltem és oda akartam ülni anyuékhoz egy fotelba. Sikerült is, de közben levertem egy könyvet. Felébredtek, és látták, hogy ott ülök a fotelban. – Kisfiam, mit csinálsz? – kérdezte apu. Ismét úgy éreztem, mintha abban a pillanatban ébredtem volna fel, holott egy ideje már fenn voltam. – Semmit, csak itt ülök – válaszoltam. Apu akkor felkelt, az ágyamhoz kísért. Kicsit ült mellettem, aztán visszafeküdt a saját helyére. Délután is kell aludnom. Nem szeretem. Mindig olyan sokat álmodom Amikor felébredek, melegem van. Már egy hete feküdt apu a klinikán, amikor egy délután anyunak feltűnt, hogy ébredéskor nagyon piros az arcom. Megfogta a homlokomat, és adott egy lázmérőt. Így ment ez három napig. Minden délután hőemelkedésem volt. Este és reggel is mértük. Akkor nem volt semmi bajom. Negyednap így szólt anyu: – Ma elmegyünk Kalocsai doktor bácsihoz. – Azelőtt Kohn – mondtam szinte gépiesen, nevetve. Születésemkor Kalocsai doktor bácsit még Kohnnak hívták. Már emlékszem rá, amikor a nevét megváltoztatta. Anyuék nevettek ezen, és valahányszor szóba került, így emlegették. A várószobában a falat telis-tele aggatták azoknak a gyerekeknek a fényképeivel, akiket Kalocsai doktor bácsi kezelt. Felülről a harmadik sorban ott lóg az én képem is, kétéves koromból. Egész helyes kisfiú voltam. A hajam éppen olyan göndör és fekete, mint anyué. Mondják is olykor, hogy hasonlítok rá. A doktor bácsi kiengedte az előző beteget és kiszólt:

99

100

– Tessék parancsolni! Kezét csókolom Rózsika, szervusz Gabi. Mi újság? Hogy van Imre? – Hála Istennek, javul – válaszolta anyu. – Gyógyszerek, pihenés, nyugalom. Még egy ideig benn marad a klinikán, aztán majd én ápolom otthon… – Lakás? – Egyelőre semmi, de többen ígérték, hogy körülnéznek. – No és mi van a fiúval? – Három napja vettem észre, hogy délutánonként hőemelkedése van – mondta anyu, és a hangja kicsit reszketett. Az orvos mosolygott. – Na nézzük csak. Vedd le az ingedet! Elölről és hátulról is végigtapogatott a sztetoszkópjával. Soha sem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban hová teszi. Borzongtam. – Most lépj fel ide, átvilágítalak! Amikor felöltöztem, fejemre tette a kezét és így szólt: – Várj kinn egy kicsit, kisfiam. Nézegettem a képeket és unatkoztam. – Gyere, menjünk át a klinikák kertjébe – szólt anyu, amikor kilépett a rendelőből. Sétáltunk a sárga kavicsokkal beszórt úton, a nagy fák alatt. Leültünk egy fehér padra. Nem kérdeztem semmit. Vártam. – Kalocsai doktor bácsi megnézte a tüdődet – kezdte anyu. – Tudod, ott vannak olyan kis hólyagok, úgy hívják őket, hogy hílus. Azt mondja a doktor bácsi, hogy ezek a hólyagok egy helyen egy kicsit megduzzadtak Ez nem nagy baj, de most sokat kell pihenned és gyógyszert is kapsz majd. Ilyenkor az a legjobb, ha valaki a hegyek közé utazik, szanatóriumba. Én nem szeretném, ha elutaznál más városba. Van itt, a város határán túl egy zsidó gyermekotthon, nagy parkkal. A doktor bácsi ismeri az ottani orvost, szól neki, és néhány hétig ott leszel a jó levegőn. Szeded a gyógyszert, nem ugrándozol, nem szaladgálsz, és mire itt az ősz, mehetsz iskolába. Nem tudtam szólni. – Most várj itt. Felmegyek apuhoz. Ha lehet, te is meglátogathatod. Nyugtalan lettem. Sétálni kezdtem a virágágyások között. Van ott távolabb egy borvörös fa. Nagyon szeretem. Sehol másutt nem láttam még ilyet.

Már megint menni kell. És ráadásul egyedül. Hogyan lehet oda kijutni? Vajon mindenki beteg ott, vagy csak én fogom nyomni az ágyat? Rajzoltam egy sántaiskolát és ugrálni kezdtem. Mire végigjártam, jött anyu. Eszembe jutott, hogy nekem már nem szabad ugrálnom, de anyu nem szólt rám. – Gyere, bemegyünk apuhoz! – szólt. Tágas, világos folyosóról hatágyas kórterembe léptünk. Apu ott feküdt az ablaknál. Amikor beléptünk, mosolygott. – Hát szervusz, kisfiam! De régen is láttuk egymást. Hallom mégy üdülni. Mi újság? Hogy haladsz a tanulással? Olyan furcsa volt apu a kórházi ágyon. Nagyon soványnak tűnt és a hangja is olyan különös. – Már elég jól olvasok – nyögtem ki végre. – Sok időd lesz most tanulni. Gyakorold a számtant is. Ha kimegyek innen, veszek neked új könyveket. Anyu, aki mindvégig a hátam mögött állt, most a vállamra tette a ­kezét. – Most búcsúzzunk el aputól, jó? Megcsókoltuk egymást. Az ajtóból visszanéztem. Apu mosolygott és integetett. Kiléptünk a klinikáról. Valami belém nyilallt. – Mikor kell kimenni abba a gyerekotthonba? – kérdeztem hirtelen anyutól. – Holnap reggel – válaszolta nagyon halkan és átölelte a vállamat. 5. Az első napok végtelenül hosszúnak tűntek. Sohasem lehetett tudni, hogy a következő órában mi történik. Aztán szépen kialakult a rendszer, ekkora viszont már minden egyhangúvá és unalmassá vált. Végül mégis csak nyár volt. Sokat sütött a nap. A szoba is kivilágosodott. Koltai Péter egy hetet volt velem a betegszobában, aztán egy tizenhat éves nagy fiú következett, majd mindig mások. Olykor napokig egyedül lézengtem a szobában. Koltainak volt ugyan egy nagymamája, de már nem tudott dolgozni, ezért adta be őt az otthonba. A nagy fiú és a legtöbb gyerek teljesen egyedül állt a világban, és mindannyian Palesztinába készültek. Héberül tanultak, beszédjükbe héber szavakat kevertek. Esténként tábor-

101

102

tüzet raktak, és hangos énekléssel körbetáncolták, vagy csak egyszerűen ültek a tűz körül, és számomra ismeretlen héber dalokat énekeltek. Nem mehettem közéjük. Igazából nem tartoztam ide. Az, hogy én is zsidó vagyok, meg ők is, most elenyészőnek tűnt. Ők, az árvák állandóan izgatottan és tettvágytól fűtve szaladgáltak, és jókat szórakoztak. Én igaz, hogy nem voltam árva, viszont nekem reggel kitettek egy fekvőhelyet a fák alá, és ott kellett heverésznem egész nap. Az esti tábortüzet nyitott ablakomba könyökölve néztem. Anyu valóban szerzett egy biciklit. Hetenként háromszor pontosan meglátogatott. Tejbegrízt hozott, amibe tojást és gyümölcsöket kevert. Minden alkalommal tanultunk, feladta a leckét, és ellenőrizte az előző feladatokat. Színes ceruzákat kaptam, rajzfüzetet, plasztilint, kifestőkönyvet. Szobatársaim, ha nem voltak túl lázasak, játszottak velem marokkót. Megkérdeztem őket, hogy miért mennek Palesztinába. Az a mi országunk, válaszolták. Felépítjük magunknak, és ott senki sem üldözhet bennünket, mert megvédjük magunkat. Megvéditek magatokat? Hogyan? Hát fegyverrel. Mi, zsidók, fegyverrel? Ez tetszett nekem. – Menjünk mi is Palesztinába – kértem anyut. Meglepődött. – Mi nem mehetünk oda – válaszolta elgondolkozva. – Miért? Nem vagyunk zsidók? – De, sajnos azok vagyunk – mondta keserű mosollyal –, de tudod, az egy nagyon-nagyon szegény ország. Egész évben borzasztó meleg van ott. Szinte csupa sivatag. – De hát itt mindenki oda készül. Nekik nem sivatag? – Miből élnénk mi ott meg? – Miért, a többiek miből fognak megélni? – Megművelik a földet, közösen dolgoznak. – Ez nekünk nem jó? – Mi már nem vagyunk fiatalok. Apu nem ért a paraszti munkához. Itt állása van, lakásunk is lesz rövidesen. Nem mehetünk el a bizonytalanba. – És mi lesz, ha itt újra bántani akarnak bennünket? – Most már nem bánthatnak bennünket. Most már itt vannak az oroszok. – És ha nem lennének itt?

– Nézd, Gabikám, az emberek nem rosszak. Volt egy kisebb csoport, amelyik nem szeretett bennünket, és sok rosszat tettek velünk. Ezeket az embereket most már bíróság elé állítják, és megbüntetik őket. – És a németek? – Ők elvesztették a háborút. Soha többé nem lesznek olyanok, mint a múltban. Nem voltam meggyőzve. Jó lett volna innen elmenni. Nagyon jó lett volna messze lenni innen. Itt nem vagyunk biztonságban. Itt minden megtörténhet. Este a sötétben egyedül maradtam a halottakkal. Ott fulladoztak körülöttem. Nekiszaladtak a drótkerítésnek és meghaltak. Egy nagy kéményből meg csak dőlt a füst. Ott kóvályogtak körülöttem nappal és éjszaka. Kiabáltak velem, szidtak, vitatkoztak. Megpróbáltam védekezni, de ők többen voltak. Mi az, hogy kevesen vannak a zsidó iskolában? Hát hol vannak a hiányzók? Mindet megölték? Mit vétettek az osztálytársaim? És mit tettem én, hogy megmaradtam? Ha meghal egy öreg, mindenki gyászolja. Szegény Jóska bácsi, élhetett volna még. És a gyerekek? Azok nem élhettek volna még? Azokért nem kár? Csak azt kell mondani róluk, hogy kevesen vannak? Hová lettek az emberek? Miért tették ezt velünk? Nem szerettek? Ezért már meg kell ölni valakit? Én sem szeretem Irma nénit. Most megölhetem? Kinek volt útban nagymama és Tomi? És én kinek voltam útban, hogy egy évig lökhettek ide-oda? Hogy elvehették az ágyamat és a játékaimat. Miért történt mindez? Ezekre a kérdésekre nem válaszol senki. Hát nekem kell rájuk válaszolnom, nekem, aki még csak most tanulok olvasni? Itt ülhetek a hallgatásból emelt falak között a halottaimmal, meg a gondolataimmal. Miért nem látnak a fejembe? Miért nem válaszolnak? Ők sem tudják? A nagyok, akik mindent tudnak? Elfordítják a tekintetüket a borzalmak elől. Nem néznek oda. Az én fejem nem kérdezi, hogy odanézhet-e, vagy sem. Ott vannak a halottak mindig és mindenütt. Nem bírom őket elhessegetni. Hívnak magukhoz, kiabálnak velem. Te is idevaló vagy! Közénk tartozol! Te miért nem jöttél velünk? Te talán más vagy? Én próbálok védekezni. Nem, nem vagyok más. Ez véletlen. Igazán csak véletlen. Bocsássatok meg. Én nem tehetek róla, hogy élek, ne haragudjatok rám. Egyszer úgyis meghalok, ha öreg leszek. De mi fiatalon haltunk meg, sikoltják. És anyád még csak nem is sajnál bennünket. Kevesen vannak az iskolában,

103

ezt mondja. És ő miért él? Itt a sok árva. Egyiknek sem él az anyja, neked meg él! Nem igazság! Engedjetek, engedjetek, könyörgök nekik. Fel akarok ébredni. Ez álom. Nem álom. Ez a valóság! Nézz szembe vele! Nem birok szembenézni. Belehalok, végem van nekem is. Elvisztek magatokkal, érzem. Félek, félek. Nem értem. Talán mégis elkövettünk valamit, csak én nem tudok róla. Lehetetlen, hogy ne legyen oka ennek a szörnyűségnek. Valami sötét dolog lappang itt. Ha nem vagyunk bűnösök, anyu hogy mondhatná azt, csak úgy, hogy kevesen vannak az iskolában? Csak így, egyszerűen. Ő tudhat valamit, amit én nem tudok. Tudja, hogy nem szabad ugrálnunk, mert igazuk volt. Megérdemeltük a büntetést. De mit követtem én el? Vagy nekem, és a többi gyereknek is bűnhődnie kell a felnőttek bűneiért? Jaj, hogy gyűlölöm a bűnösöket, akik ezt okozták nekünk! Hogy gyűlölöm a zsidókat! Nem, nem! Én nem akarok többet zsidó lenni! Nem akar, nem akar? Hiszen az vagy! Így kiabálnak a halottak. Nem! Ha akarom, akkor nem leszek zsidó! Nem, nem és nem! Ez nekem rossz, nem bírom ki. Ha nem vagyok zsidó, elfelejthetlek benneteket. Nem tartozom hozzátok. Nem vagyok felelős értetek. A halottak lassan visszahúzódtak lelkem távoli kamrácskájába, és én lassan rájuk csuktam az ajtót. Eltűntek. A szívem azonban egyre súlyosabb lett. A világ pedig fenyegetően és kiszámíthatatlanul magasodott fölém.

104

Szöllős Vera 1937-ben született Szegeden, egy teljesen asszimilálódott családban. 1944-ben hétéves korában családjával együtt deportálták Csehszlovákiába, ahol szűkös körülmények között, de viszonylagos biztonságban élte át a háborút. 1950-ben családjával Budapestre költözött, ahol azóta is él. Idősebb korában kezdett írni, főleg életrajzi jellegű írásokat.

Kun Anna

HAZATÉRÉS

Elszántan baktatok befelé az állomásról a Kossuth utcán a város felé, rövidre vágott szárú farmerben, bakancsban, kék vászoningben, hátamon német katonai borjú. Kis hátizsák ez, úgy nyílik, mint a bőr dohányos­ dobozok, egymásra hajló oldalakkal. Nem fér bele sok holmi, inkább a barna-fehér foltos, szőrös fedőlapja alá lehet jól pakolni, köpenyt, pokrócot. A hajam fiúsan rövidre nyírott. Kora nyár van, csend, béke. Csak bennem dúlnak viharok. Egyedül indultam. Apám-anyám ott maradt Pesten, a Hitközségnél, valami segélyt, kezdő tőkét vagy tanácsot akartak kapni. Tömegek várakoztak velük együtt. Nekem nem volt már maradásom. Tudni akartam, igaz-e, hogy Pista otthon van. Nem akartam, hogy más is ott legyen a kettőnk első találkozásánál. Látnom kell, hogy mit pusztított bennünk a háború, hogyan kell már élnünk ezután. Várt-e haza? Úgy őrzött-e meg magában, mint én őt? Lehet-e mindent újrakezdeni? Alig éltünk mi együtt, mit tudunk mi egymásról? Lehet-e élni ebben a városban? Itt lehet-e maradni, ahol engem batyuval a hátamon, idegen kabátban láttak utoljára egy rémült csapat asszonnyal, öreggel, gyerekekkel az állomás felé bukdácsolni, ordító csendőrök és nyilasok közt? Itt, ahol engem mindenki ismert, de tenni értem nem tudott vagy nem akart senki. Hagyja-e az ő szégyenük és az én szégyenem, hogy itt éljek újra? Leszegett fejjel lépkedek, szégyellem, hogy visszajöttem, szégyellem, hogy élek. Nem akartam, hogy megismerjenek, nem akartam, hogy köszöntsenek, hogy megállítsanak, hogy kérdezzenek. Én szégyelltem, hogy a város némán végignézte az elhajtásunkat, és most vissza kell néhányunkat fogadnia, élő lelkiismeret-furdalásként. Még nem szokhatták meg a gondolatot, hogy lesznek néhányan túlélők, akiknek a szemébe kell majd nézni.

105

106

A borjúban jóformán semmi. Váltás fehérnemű, valami ideiglenes igazolvány. Pesten adták. Az elmúlt év volt az ára. Ez a súly, ez a film, amit hurcolok, rettenetesen húzza a vállam. Megroggyan a térdem a súlya alatt. Látom a képeit akaratom ellenére, beleégtek a recehártyámba. Ott van az a bergen-belseni éjszaka a diftériás barakkban, ahol a görög sebész a holland asszonyt operálta – hiábavalóan. Ahogy a háromemeletes ágyakon pokrócba burkolózva gubbasztanak körben a nézők, a többi beteg. Az eső verte a tetőt, a víz tócsákban állt a barakk padlóján. Gyertyafényben operált a professzor, görnyedt, köpcös alakja a falon óriásira nőtt árnyék. Látom, amint széttárja a kezét, s ott áll az asztal mellett összeroskadva. Látom az asszony viaszsárga arcát, ahogy lassan eltűnik a ráhúzott durva pokróc alatt. De látom magamat is egy évvel korábban, elindulás előtt, amint Büchlerék udvarán, a gettóban azt a barna télikabátot próbálom, ami majdnem földig ér, és közben azt gondolom, jó lesz ez. Bekötöm a fejem azzal a sötét kendővel, és az anyám se ismer rám. És látom az ötliteres mézesüveget a kerti asztalon, indulás előtt feldőlve valaki szelesen nekidöntötte a hátizsákját – és a szikrázó napfényben szikrázó arany patakban, nagy cseppekben szakadva, kényelmesen ömlik a földre. És látom a kisfiamat a terezini vizsgálóasztalon csontsoványan, rémülten kitágult szemével, legörbült szájjal, amint felém nyúl, és nem akar a tiszta, rácsos ágyba befeküdni… Kora délután van, forgalom alig. Most fordul be két férfi a gimnázium sarkán, beszélgetve. Már egész közel vannak, amikor a hang… Felnézek. Eláll a szívverésem. A kerítésnek kell támaszkodnom. Pista beszél. Ezért a pillanatért akartam élni. Ennek a találkozásnak a reménye rántott ki a tífuszból, lázból – meg az, hogy nekem dolgom van ebben a világban, rendbe kell tennem a dolgokat. Hogy mi a dolgom, azt majd Pista mondja meg, ő tudja. Megöleltük egymást? Kezet fogtunk? Öröm, beteljesülés, egymásra találkozás? – Nem tudom. Nem voltam eszemnél. Hazaértem. Azt mondta: – Ez a polgármester, a barátom. Tibor, ez a feleségem. Majd holnap folytatjuk. Most hazamegyünk. A gyerek? – kérdezte. Elhárítottam a kérdést egy mozdulattal. A kezemet fogta, együtt lépdeltünk. Nem beszéltünk. Csak egy sarokkal odább kérdezett újra. – A gyereket nem tudtam hazahozni. Nem él. Elengedte a kezem. Úgy éreztem, nem örül nekem. A gyereket jobban várta, mint engem. A régi házba mentünk. A gangon letettem a háti-

zsákot, leestem mellé, ráborultam, és olyan sírógörcs szakadt ki belőlem, hogy majd’ meghaltam. Pista mellettem ült, és riadtan veregette a hátam: – Felejts! Ne nézz hátra! El fog múlni. Elfelejted… Itt vagyunk, dolgunk van. És én igyekeztem felejteni. Nem beszéltem ki magamból, amit átéltem. A régi kert helyén kopár udvar, széthajigált autógumik, keréknyomok a vastag sárban. A fenyők, a bokrok sehol. Idegen bútorok között élünk egy elidegenült házban, egy kicsi, idegen szobában. Oda az otthon. Oda az ifjúság. Semmi se lehet már olyan, amilyen volt.

Kun Anna Vidéki, kispolgári családban született, volt kozmetikus, nevelőnő, kötszövő, boripari munkás. 1950-ben pedagógiából diplomát szerzett. 1944-ben a szegedi téglagyárból vitték el négy hónapos gyerekével együtt Ausztriába, ahol fél évig hadiüzemben dolgozott, majd Bergen-Belsenbe került; Terezinben szabadult. 1945 után újságíró lett: gyereklapokat szerkesztett, dolgozott az Iskolarádióban is. Családot alapított: 2 gyereke született. 2005-ben halt meg.

107

Szász Anna

VÁLTOZATOK EGY APÁRA

(Részletek)

Kulcsszavak: Meghalt Búcsúzás Várni egy…

108

* „Édesapád?” F. Ilse, elemista osztálytársnőm és a mamája 1947 kora nyarán, a V. utca és a körút sarkán szólítottak meg. Épp uszodába készültem, a Fedettbe, mi így hívtuk a Sport uszodát. Mögöttem egy komisz tél, klausztrofóbia, depresszió, marakodások az öcsémmel, a serdülőkor, a mellem nőni kezd: „Jé, Romola, neked nőnek a kábeleid” és kajánul vigyorogva rám szegezte a dundi mutatóujját, én pedig nekiugrottam, noha tudtam, hogy már erősebb, mint én. Az alkalmatlan testrész zavart, fájt és feszült, a karom nekisúrlódott, ami ugyanakkor előidézett valami ismeretlen jóérzést is, ám ez csak fokozta a belső zűrzavart, de akkor mindez épp mögöttem, semmi más nem érdekelt, csakhogy kint legyek, napon, vízben, magam előtt is titkoltan a fiúk közt: és akkor Ilséék. „Édesapád?” „Meghalt!” Nem a megszokott „nem jött vissza” formulát használtam, amely mintha hagyott volna valami rést, valami esélyféleséget a kérdezők számára. Nem! Hanem a véglegest. A visszafordíthatatlant. A szépíthetetlen tényt. „Meghalt?” Úgy csapták össze a kezüket mind a ketten, erősen hasonlítottak egymásra, hosszúkás, mégis tömött fej, tömzsi termet, inkább nővéreknek, mint anya és lányának nézhette volna őket az ember, mintha apám halála valami teljesen egyedi, véletlen baleset lett volna. „Igen, meghalt.”

És nevethetnékem támadt. Láttam a megütközést, a megbotránkozást az arcukon. Nevettem. Nevettem, nevettem. Nevettem… * …Azoknak az éveknek a helyeit, házakat, utcákat később képtelen voltam azonosítani. A helyek, helységnevek különleges jelentéssel bírtak. Isaszeg, Felsőgalla, Cegléd, apám első munkaszolgálatának állomásai, képzeletemben nem a szokványos, emberi települések. Gödöllő. Nekem nem a kastély, a park, a ma már várossá nőtt egykori nagyközség, hanem egy baljós név. Egy hely, ahonnan Ukrajnába indították őket, 1941 szeptemberében. Kora őszi vasárnap, zárt, füves terület, a muszosok és a családjaik ott találkoztak és búcsúzkodtak. Meleg volt és por. Gondolhattam volna, hogy olyan, mint egy kirándulás, majdnem, a fűbe telepedve anyám kipakolta a hazulról hozott ételt, meg biztosan hozott valamit inni, kettőjüknek talán feketekávét is termoszban. Ha akkor meg tudtam volna magamnak fogalmazni, hogy valahol lenni kényszerűségből, odaszögezve, mintha az idő múlásával önmagától távolodna el az ember, és ami körülötte van, egyre valószerűtlenebbé válik, lebegőssé. De nyolcéves korában az ember ilyen bonyolult gondolati tevékenységre aligha képes. Csak fáradt voltam, untam, és mint rendesen, szorongtam, amikor vezényszavak hangzottak el, apám felugrott, sorakozott a többiekkel, és aztán egyszerre csak ott volt közöttünk egy addig láthatatlan drótkerítés… …(Várni egy apát.) Miután Tessza néni, B. zongoratanárnője felhívott telefonon, hogy az iskola leselejtezett zongoráját meg lehet vásárolni (honnan tudta, hogy anyagi helyzetünk olyan, amilyen?), másnap már reggel nyolckor ott posztoltam a zongoraterem előtt. Tudhattam volna, hogy tízkor nyitnak. Vitt valamilyen enthuziazmus. Jaj! Igen, jaj. Lelkesedés, hogy csak azért is megszerzem a lányomnak ezt a később oly kényelmetlenné váló hangszert. Óriási darab, fatőkés, eladhatatlan. Még ingyen sem kellett senkinek. B. már nem lakott otthon. A pintyek sem érdekelték, amelyeket az apja hozott haza. Ezek a zongora tetején tanyázó, a magvakat, és a tollazatukat szanaszét szóró madarak – az

109

110

én szememben a rendetlenség szimbólumai. Semmi nincs rendben. (Kizökkent az idő, óh kárhozat). Semmi. Ott álltam, mert azt hittem, hogy a várakozás számít. Hogy ez tett, ha B.-nek megszerzem a zongorát. Mintha a dolgok jóvátehetők lehetnének visszafelé. Zongoránk nekünk otthon nem volt. Ez is, mint annyi minden, hiányzott a polgári lét rekvizitumaiból. „Sétál az utcán a szende kisleány.” Valaki, nem tudom ki, egy nő, nem családtag, zongorázott ilyen bretliket E. nagynéném lila bársonyhuzatú bútorokkal berendezett szalonjában. A milyen? talán ciklámenlila szalon. („A napfény megcsillan a hullámos haján.” Ez az. Megvan. „S hogy illegve, billegve tippen – toppan ő, Szemközt az utcán egy úr feléje jő.”) Kora reggel. A zongoraterem alig néhány lépésnyire a körút és a mentőkórház – az egykori City Szanatórium – az első abortuszomat ott végezte el dr. H. I. az akkori durva eszközök ellenére is mondhatni gyöngéden, tündérkének nevezett, és biztosított róla, hogy nem kell magamat megesett lánynak tartanom – szűk utcája alkotta sarkától, másfél saroknyira a Nyugatitól. Két lépés előre, két lépés vissza. Jóformán nincs is forgalom, egy-két munkába siető férfi-nő. A várakozás – mintegy folyamatos, múltból a jelenbe ívelő cselekvés. Nem! Létállapot. Állok a Nyugati pályaudvar előtt. Vonat jön. Tömeg. Özönlik a nép. Aztán egyre vékonyabb az emberfolyam, végül már csak egy-egy késői tétova utas. Várok tovább. Újabb vonat, újabb tömeg, újabb reménykedés. Hátha. És megint nem. Lassan lejjebb száll a nap, megnyúlnak az árnyékok. Már csak a tehetetlenség nyűgöz. Ez a naponta ismétlődő ácsorgás itt, a Nyugati előtt, a háború utáni nyáron és kora ősszel, mélyen szégyellni és titkolni való. Legbelül úgy érzem, hogy amit teszek, megszegése valamilyen általam ismeretlen, de bizonyosan létező törvénynek.

Hirtelen belém villan: és ha elkerültük egymást? Ha, miközben én itt posztolok, ő már otthon van? Ha megérkezhetett egy ízben váratlanul, miért ne ismétlődhetne meg újból? Látom, ahogy megjelenik a folyosón, paroli nélküli katonaruhában, katonasapkában, karján az öcsémmel, akinek fogalma sincs, ki ez az idegen. Anyám a drapp színű pongyolájában, fején piros-fehér pöttyös kendő, takarít. Ajtót nyit a csöngetésre. Amikor apám megölel, érzem azt a sajátságos férfiszagot, a test, a dohány, és a nehéz vasakból előpárolgó illatok keverékét. Tehervonat platóján utazott hazafelé Ukrajnából. Furcsa volt megszokni a férfiszagot a gyerek- és nőillatú lakásban. Apám pipázik. Fütyörészik borotválkozás közben. Hazaérkezése után mozgalmasabb az élet. Nála fiatalabb férfiak jelennek meg, bajtársai, és a hozzájuk tartozó nők. P. Laci és H. Lili, a legszebb emberpár, amilyet nem filmen, hanem a valóságban láttam. Apám és anyám táncolnak. Egy 41 éves férfi és egy 35 éves nő, mögöttük 25 hónap távollét. Levelek, csomagok, tábori postai levlapok. Anyám 41/42 szokatlanul hideg telén, mínusz tizenöt fok, a hó térdig ér a város utcáin, fedetlen fejjel jár, apám iránti szolidaritásból. Beteg lesz, hetekig kínozza egy súlyos arc- és homloküreg-gyulladás. Táncolnak. Zavar a kettősükből áradó szemérmes és mégis érzékelhető erotika. Kényelmetlenül érzem magam. Apám síelni visz. Kiállításokra. Angolra taníttat. Tervezi, hogy vesz nekem egy tangóharmonikát… Mozgás az üvegportál mögött. Nyitnak a zongorateremben. Vége a várakozásnak. (Nem! Sose tudtam véget vetni a várakozásnak.) Most először gondolok arra, hogy az az én, aki vagyok, apám halálának következményeként vagyok, az, aki. Ha életben marad, ha visszajön, akkor semmi nem úgy történik, mint ahogy, akkor egy másik én van, egy idegen, egy ismeretlen, akihez ennek a mostaninak nincs köze. Harminc évvel a halála után megöltem az apámat… 111

Bemutatkozás Magát zsidónak valló személy (Rövid, pontos anamnézis) Nyers vagyok és érdes. Ahogy idősödöm (öregszem), egyre kevésbé szeretem a… Mindegy. Fiatal koromban nem lebecsülendő erőfeszítéseket tettem, hogy megnyerjek magam körül mindenkit egy ismeretlen párt számára. Ez az ismeretlen, egy személyes párt – én voltam. Híveket ma is toborzok (már nem, már egyáltalán nem), de már megválogatom, kikből. Gyerekbetegségeim: bárányhimlő, rubeola, mumpsz, szamárköhögés, kanyaró, skarlát és egy azonosítatlan fertőző betegség. Háború után rühes lettem az Sz. utcai általános iskolában, de azt hittem poloskacsípés – éjszakánként a hálóingem ráncaiból tucatjával másztak elő a vörösesbarna élősdiek – és szégyelltem bevallani. Betegségeimet és hibáimat egyébként is csak végszükség esetén ismerem be. Három-négy-öt éves koromban, többrendbeli koponyalékelés és dobhártyafelszúrás után, ha éjszakánként lüktető fülfájásra ébredtem, képes voltam órákon át, nem is tűrni, de ellene feszülni a fájdalomnak. Elviseltem a félelmet, a furcsa látomást, amint hüvelykujjam megnagyobbodott rovátkái szűkülő és táguló, fehér-fekete körökként kivetültek és vibráltak az ágyammal szemközti falon, inkább, minthogy kimondjam magamra az ítéletet. Csak anyámat kellett halkan szólítanom, és máris elindítottam a minden részletében ismerős procedúrát, amelynek legvégén kétségkívül megszabadultam a betegségtől, de fájdalommal és félelemmel teli állomásokon keresztül. Születésemkor – Budapesten, 1933 októberében láttam meg a napvilágot – eleve halálra ítéltek, az ítélet törvényerőre emelkedett, végrehajtását azonban, előre nem látható véletlenek közre­ játszása folytán, bizonytalan időre elnapolták. 112

Szász Anna

Vera Meisels

SÓS KÁVÉ

Régen, amikor még házasságban éltem két csodálatos gyerekem izraeli születésű apjával, kellemes, meleg otthonunk volt. Jól éreztük magunkat otthon, sok mindenről beszélgethettünk, olyasmikről leginkább, mint a műanyag művészet, meg a zene. Feljártak hozzánk zenekedvelő ismerőseink, hogy hallgassák a lemezeinket azon a modern és sokat tudó hifi csodán, amiről a férjem egy életen át álmodozott, és amit én most egyből valóra váltottam neki, amint kézhez kaptam a nácizmus idején elszenvedett üldöztetésemért megítélt kárpótlást. Férjemmel az Avni Művészeti Főiskolán ismerkedtünk meg, és én azonnal beleszerettem. Vonzerejét tovább növelte az Izraeli Légierő egyenruhája, amit viselt – ugyanis hivatásos tiszt volt. Mindehhez, még tehetséges szobrász is volt, és úgy tudott teljes Bach-szviteket elfütyülni, hogy soha nem volt hamis. Jóval később, egy pszichológusnő elmagyarázta nekem, hogy a férjem tehetsége iránti lelkesedésem, és a képességeinek a csodálata, részemről egyaránt megalapozatlan volt. „A megvalósítatlanul hagyott potencia – impotencia” – mondta. Fizetnem kellett a pszichológiai tanácsadásért, közben azért roppant sajnáltam, hogy ez az információ nem érkezett már tizenkét évvel korábban. Amikor vendégség volt nálunk, én szoktam a süteményt és tortát feltálalni, míg a férjem a vendégeket szórakoztatta, és üdítővel, teával vagy kávéval kínálgatta őket. Minthogy Csehszlovákiában születtem, a torták nálunk természetesen mindig közép-európai ízűek voltak. Anyám megosztott velem egy fontos kulisszatitkot: „Ne felejtsd el, hogy ki mint vet, úgy arat! Ha margarint használsz valódi vaj helyett, akkor mű íze lesz a tortádnak”. A mai napig emlékeznek hajdani vendégeink, micsoda illata és íze volt az én szilva- vagy sárgabaracktortáimnak!

113

114

Egy nyári estén, amikor a gyerekek már lefeküdtek, két házaspár jött hozzánk vendégségbe, kis vacsora utáni beszélgetésre. Én a konyhában az utolsó simításokat végeztem a baracktortán, miközben a férjem a nappaliban a vendégeket szórakoztatta. Amikor beléptem a tortával, éppen az­iránt érdeklődött, hogy ki fog teát, és ki kávét kérni; tudta persze jól, hogy én mindig jó erős neszkávét iszom, egy csöppnyi tejjel. Amíg vissza nem jött a szobába a megrakott tálcával, én a vendégeinkkel csevegtem. Belekortyoltam a kávémba, és egyből éreztem, hogy ihatatlanul sós. Ennek ellenére felhajtottam, és egy árva szót se szóltam róla senkinek. A vendégek döbbenten bámultak rám. Végül egyikük összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: „Nem volt sós a kávéd?” „Dehogynem! De az az igazság, hogy van a megsózott kávéban valami jó, ami miatt még jól is esett! „Ez meg hogy lehet? Miért nem szóltál a férjednek, hogy sót rakott a kávédba?” értetlenkedett a vendég feleség. Nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam meg nekik. A lényeg az, hogy rajtam kívül itt mindenki büszke szabre volt, született izraeli, miközben az én létemet maximum azzal a fogalommal lehetett leírni, amit a férjem akasztott rám: „holokausztnyik”. (A számítógépem helyesírási programja nem ismeri fel és fogadja el ezt a szót! Valóban, a legtöbb ember fel se fogja, mit is jelent ez a becenév; el kell ismernem, hogy nekem is beletelt jó pár évbe, mire kiegyenesítettem a gerincemet, és akkor meg sem álltam a válóperes bíróságig). Haboztam kicsit, hogy tényleg becsületesen megmagyarázzam-e a vendégeknek, miért ittam meg jóízűen a sós kávémat, vagy inkább egyszerűen váltsak témát. Végül úgy döntöttem, miért ne mondhatnám el nekik az igazat, ha már egyszer megkérdeztek. Annál is inkább, mert mind a négyen igen figyelmesen és együttérzően néztek rám. Arról persze sejtelmem se volt, hogy a férjem az én káromra szórakoztatta őket, arról meg mégannyira sem, hogy még fogadást is kötött velük: biztos benne, hogy meg fogom inni a sós kávét, mert igazán nem vagyok válogatós az ételben se, másban se – és bármit megeszek, amit csak elém tesznek. A vendégek nem akarták elhinni neki – jól el is veszítették a fogadást. Férjem diadalmasan röhögött, szerette volna még tovább fokozni a hangulatot, de aztán az incidens váratlanul más fordulatot öltött. „Ide figyeljetek” – mondtam. Soha nem meséltem még nektek arról az éhségről, amit az árokban éltem át, amikor úgy feküdtünk ott, a he-

gyekben, mint valami múmiák, félig beásva a földbe, olyan szűk helyen, hogy éppen csak le tudtunk feküdni, és katonai sátorponyvával takartuk le magunkat, amit erősen ránk nyomott a hó súlya – ez persze jól is jött azért, álcázás gyanánt… Az első napokban még volt kis ennivalónk: egy falat kenyér, egy darabka kolbász, néhány kockacukor – amit a szüleinknek hirtelen sikerült becsempészniük a hátizsákunkba, amikor megszöktünk az „akcióról”, aminek az lett volna az egyetlen célja, hogy minket lesöpörjenek a Föld felszínéről. Napokon át feküdtünk így az árokban, és éjszakánként merészkedtünk csak ki egy rövid időre, hogy kinyújtóztassuk a meggémberedett tagjainkat, és együnk valamit, ha evésnek lehetett azt egyáltalán nevezni, amikor végre egy kis nyugalom lett, és nem kellett félni a németektől meg a kutyáiktól, akik az erdőben zsidók és partizánok után kutattak. Először azt az elemózsiát ettük meg, amit magunkkal hoztunk. Később anya a gyertyával megolvasztott egy kis havat, leveleket és fenyőtűt kevert bele, ebből készített meleg italt nekünk. „Becsületszavamra, nem akarlak olyan históriákkal terhelni benneteket, amelyek a férjem szerint csak a holokausztnyikok beteg fantáziájának a szüleményei” – mondtam. „Azt állítja, hogy a valódi éhezés és szörnyűség Jeruzsálemben történt, a város ostromakor, az ott lakók hétszer annyit szenvedtek, mint bárki más. Napokra bezárt a fűszeres, a tejellátás akadozott. A férjem családja kénytelen volt napszámra halván élni, meg minden mást is megenni, amit csak a kamrában talált. Időnként lezárták a vizet, és ilyenkor vödrökkel kellett az elosztóhelyre járni ivóvízért.” Közben kicsit azért sajnáltam is a vendégeinket, és nem értettem egészen magam, miért teregetem most itt ki nekik a családi szennyest. Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, éreztem, hogy rájuk támaszkodhatom. Meg voltak rendülve, de közben még és még akartak hallani a történetemből. A férjem csöndbe burkolózott, a foteljába süppedve hallgatott. Amikor mégis megpróbálta volna magához ragadni a szót, és témát váltani, a barátaink szinte nyersen lehurrogták. „Kérlek, mondd tovább! – unszoltak. – Mi köze van mindennek a sós kávéhoz?” „Nyugalom, rögtön kiderül!– mondtam. – Nos, először is, hogyne esett volna jól nekem az a kávé, amit a férjem készített nekem?! Aztán, ha pozitívan akarom látni a helyzetet, akkor úgyis felfoghatom, hogy véletlenül összecserélte a cukrot a sóval – akkor meg mi a csodáért szégyenítsem meg

115

őt előttetek? Amúgy is, hol van az pontosan megírva, hogy a kávénak mindig cukrosnak kell lennie, és sohasem sósnak? A kávé, amit behozott nekem, forró volt és erős. Higgyétek el, gyerekként boldog lettem volna, ha ilyen kávét kapok, olvasztott hó helyett! De nem kell a dolgokat túlragozni. A szemetet nyilván nem fogom megenni, mert nem vagyok senki szemetesládája – ugyanakkor nem fogok azonnal kidobni valamit csak azért, mert a felirat szerint éppen lejárt a szavatossági ideje – persze, csak ha még mindig frissnek tűnik az illata. Az is igaz, hogy nincs kedvem elegáns éttermekbe járni. Amikor hamburgernek való darált húst veszek a gyerekeknek meg magamnak, hazaérve el kell viselnem a férjem kihallgatását: „Ragaszkodtál hozzá, hogy a hentes mossa ki a húsdarálót? Van fogalmad róla, mi az a szalmonella?” Ebben a pillanatban a férjem lecsapott a témára, és azonnal át akarta venni a szót, hogy a bacilusok veszélyeiről, valamint osztódási sebességükről tartson kiselőadást – de a vendégek nem voltak vevők rá, és az egyik férfi rárivallt: „Hagyd már abba! Elmondtad már nem egyszer. Most inkább a feleségedet szeretnénk hallgatni…” A sós kávé incidens a 70-es években történt, vagyis ezek a barátok már vagy húsz éve ismertek engem. Addig a napig soha nem beszéltem nekik magamról, mert tulajdonképpen sohase volt még csak esélyem se rá. Mindig a férjem uralta a beszélgetéseket. Ezúttal azonban a kávés tréfa kieszelője elveszítette közönsége rokonszenvét. Amikor aznap este kikísértem a vendégeket, a férjem a foteljában maradt. Melegséget éreztem, amikor a barátaink átöleltek búcsúzáskor. „Legyél erős!” mondták. Az illúziók szappanbuborékában éltem, amikor elhitettem magammal, hogy mintaszerű, sikeres partnerkapcsolatban élek. Úgy képzeltem, hogy egy új bevándorló és egy született izraeli egyesüléséből olyan gyerekek születnek és nőnek majd fel, akik garantáltan nem küzdenek „második generációs szindrómával”, akik lelkükben egészségesek, és büszkék Izraelre. A barátaim valószínűleg sejtették, hogy nincs már nekem sok hátra a válóperig. Mégis, ez után az este után hosszú évekre elhalasztottam még, amíg csak fel nem nőttek a gyerekeim. Akkor aztán újra nekivágtam a szabadságnak. 116

Angolból fordította: Pécsi Katalin

Vera Meisels Csehszlovákiában született, szlovák–magyar zsidónak tartja magát, Theresienstadt túlélője. A felszabadulás után Izraelben telepedett le, kibucban élt, ott végezte el a középiskolát. Felfedezték képzőművészeti tehetségét, barátai nyomására szobrászatot tanult a főiskolán. Kezdeti sikerei ellenére nem művészi, hanem banki karriert futott be – el kellett tartania a gyerekeit. Nyugdíjas korában tért vissza a művészethez: a szobrászathoz, a kerámiához és az irodalomhoz. Novellái és versei angol és szlovák nyelven is megjelentek.

117

Miriam Ben-David

EGY BIZARR ÁLOM

118

Megrendítő találkozásra szántam el magamat. Születésnapomon találkozom azokkal az emberekkel, akiknek életemet nagyrészt köszönhetem. De ez a találkozás különleges jelentőséget is kap azáltal, hogy nem egyedül megyek hozzájuk, hanem a hozzám legközelebb állókkal, szeretett gyermekeimmel – Ronnival, a legidősebb fiammal, Gilával, a lányommal, és Uriel Binnyaminnal, a kisebbik fiammal érkezem. Ma már ők is felnőttek, szülők, talán ezért jegyezte meg a lányom, hogy „milyen furcsa így utazni, mintha újra gyerekek lennénk.” Most lesz az a – számomra nagyon fontos – alkalom, hogy gyerekeim is megismerhetik azt a keresztény családot, akik életük kockáztatása árán is, befogadott engem. Igaz, nem közvetlenül ők mentettek meg, mert végül a családommal sikerült Romániába szöknünk, de ez semmit nem von le tetteik értékéből. Nem most találkozom velük először. Ötvenegy évig tartottuk a kapcsolatot, leveleztünk, és amikor 1979-ben itt jártam egy szakmai konferen­ cián, egy alkalommal találkoztunk is. Ági velem egy idős, ő volt az egyetlen, aki előtt a szülei felfedték kilétemet, a titkot, hogy én nem a nagynénjük vidéki rokona vagyok, hanem egy zsidó kislány. Imre, akinek később felolvasott naplójából kiderült, mennyire igyekezett felvidítani engem, ottlétem szomorú napjaiban. Zoló, aki egy nagyon élénk, csintalan kisfiú volt, és aki találkozásunkkor elmesélte, mennyire csodálkozott azon, és nem is értette, miért nem beszéltem sose a családomról. De ez most más. Húszan ülünk az asztal körül, mi, a gyerekeink és a megmentők unokái. Három generáció. Úgy érzem, mintha olyan helyen járnék, ahol még sose jártam. Megrázó, ugyanakkor megnyugtató, a levegő szinte mámoros. Elönt a kíváncsiság. Hiszen abba a régi világba csak nekem van bejárásom. Itt születtem, innen ragadott ki, minden előzmény

nélkül a sors – ami számomra, az akkori körülményekhez képest, végül is szerencsésen alakult. De kérdés, mit éreznek vajon a gyermekeim? Miként tudom megosztani velük ezeket az élményeket? Nagyon szeretném, ha megismernék életem talán legjelentősebb tapasztalatait, és azokat az embereket, akiknek a családja vállalta a veszélyt, csak hogy az én életemet megmentse. Szeretném megmutatni azokat a helyszíneket, ahol az életem zajlott. Megnézni azokat az utcákat, tereket, üzleteket, melyek az én emlékképeimben élnek. Vajon hogyan tudom megosztani velük azt a millió asszociációt, ami engem ezekhez az emlékképekhez fűz? Vagyis igazából, hogyan tudom a gyerekkori élményeket, a Soá borzalmait, az abból leszűrt erkölcsi következményeket valami érthető és értelmes nyelvre lefordítani a magam és mások számára? Mióta foglalkoztatnak engem ezek a kérdések? Nem is tudom. Hiszen 54 évig annyira távol voltak tőlem. Tény, azonban, hogy egy idő óta nem hagy nyugodni a kérdés: hogyan lehetséges, hogy akadtak emberek, akik képesek voltak az életüket kockáztatni azért, hogy zsidókat mentsenek. Aránylag kevés kutatót foglalkoztat ez a kérdés, a szakirodalomban sem találtam erre egyértelmű választ. Márpedig én úgy érzem, ezekben a családokban, melyek így viselkedtek, kellett valaminek lennie – ha nem is tudatosan –, ami erre késztette őket, de még abban az esetben is, ha tetteiket a véletlen szülte. Felmerült bennem az a kérdés is, mit tudtak ezekről a dolgokról a gyermekeik, és miként vélekednek ma erről az unokáik? Gondoltam, hátha találok erre valamiféle választ az „én családomban”. Az ízletes vacsora alatt vidáman folyik a társalgás. A második generáció nagy része már egész jól beszél angolul, az én gyerekeim törik a magyart. Az egész olyan, mint egy családi összejövetel. A vacsora végeztével megkérem őket, meséljenek magukról, családjukról, hogy közelebbről megismerjem őket, majd arról faggatom a fiatalabbakat, mit meséltek nagyszüleik a Soá idején véghezvitt, hősies cselekedeteikről. Mély hallgatás volt a válasz. Kiderült, ez sosem volt téma köztük. Ági azonban váratlanul megszólal. „Mondanék valamit. Te, Miriam, más voltál, mint a többiek. Te megemlékeztél rólunk. Az évek során jöttek tőled a

119

levelek, a karácsonyi ajándékok, mások viszont eltűntek, és hálátlanul hátatfordítottak segítőiknek.” Én megdöbbenve hallgatom mindezt, és úgy érzem, egyre inkább tisztázódik bennem egy homályos érzés, melynek, egyszer a Kineret partján, egy forró nyári este, ébredtem tudatára.

120

Csupán néhány hónappal korábban érdekes élményben volt részem. Egy szakkonferencián vettem részt, ahol álmainkat, és azok magyarázatait tárgyaltuk meg. Amikor rám került a sor, egy olyan álmomról beszéltem, melynek első részében megfagyott hústömböket dobáltam ki egy mélyhűtőből, miközben megszállottan kerestem egy bizonyos darabot. Az álom másik részében pedig egy gyerekkori barátnőmmel sétáltam Budapesten. Az álom elemzése közben jöttem rá, hogy tulajdonképen tervezett gyökérutam problematikájáról beszélek. Ekkor döbbentem rá, hogy mély jelentősége lesz számomra annak, hogy a gyerekeimmel visszajövök a saját gyerekkorom színhelyére. A konferencia után, a tó partján elgondolkodtam. Még nem tudtam pontosan, mit is szeretnék ezzel az üzenettel kezdeni, hogy valójában milyen „lefagyasztott hústömböt” keresek, de azt tudtam, hogy képesnek érzem magam valamiféle olyan tettre, amely pozitív dolgokat tud kihozni a holokausztemlékeimből. Olyan feladatot kerestem, amely számomra is, és társadalmi szempontból is hasznosak bizonyul. Úgy véltem, hogy az életmentők szerepe lehet a kiindulópont. Mindig is fontosnak éreztem az elismerés és hála kifejezését azok iránt, akik kiléptek a közömbösek sorából. Világossá vált, hogy az ő magatartásukból fakadó erkölcsi és társadalmi megítéltetés megfelelő alap lehet ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdjünk. Az említett konferencia és a Magyarországra utazásom közti időszakban lázasan keresgéltem a holokausztirodalomban arról, hogy egyáltalán mit tudunk a megmentőkről, a szerepükről, az indítékaikról; másrészt felújítottam ismereteimet a csoportos beszélgetések pszichoszociális terápiájáról. Mire Budapestre érkeztem a találkozóra, addigra meglehetősen kikristályosodott bennem a „Párbeszéd a toleranciáért” koncepciója. Az általam elképzelt program szerint a túlélők, a gyerekeik, és a megmentők kis csoportokban leülnek beszélgetni, megfelelő szakmai irányítással. Ezek a beszélgetések több célt is szolgálnának. Egyik ilyen cél volna,

mint amiről más fentebb említést tettem, az elismerés és hála kifejezése – konkrétan és szimbolikusan is. Budapesti tartózkodásom során kiderült, hogy a magyarországi zsidók egyik leggyakoribb lelki zavara az identitás terén nyilvánul meg. Egyfelől azonosulni akarnak a magyar társadalommal, ugyanakkor az áldozatainak is tekintik magukat. Ezek az érzelmek mind a mai napig feldolgozatlanok maradtak, és társadalmi szinten egyáltalán foglalkoztak vele. A programban, a beszélgetések folyamán egy újabb aspektus is felszínre került. A megmentők, illetve azok, akik annak idején még gyerekek voltak, némileg hasonló traumán estek át, mint a zsidó túlélők. Ez a részvevők között egy különleges kapocs kialakulását teremtette meg. A csoportmunka terápiás hatása mindkét rétegnek komoly lelki segítséget jelent. A hatást fokozza az egymást támogató légkör, és az a tény, hogy a csoport tagjai a társadalom aktív szereplői. A programunk ma már öt éve folyamatosan működik, mindannyian önkéntesként veszünk részt a munkában. Én magam félévente egy hónapot töltök Magyarországon, s miközben táplálom a tüzet, nagyon sok érdekes és jó barátra tettem szert. Újra megtanultam az anyanyelvemet, és kéjelegve írom magyarul az előadásaimat, a hibákkal együtt (amit nekem kegyesen megbocsátanak). Nem tudom, mit hoz a jövő, mivel lassan eltűnik a csoportunk magvát képviselő nemzedék; egy kor végérvényesen lezárul.

Miriam Ben-David (Sternberg) 1944 nyarán, 15 évesen szüleivel Romániába menekült, és 1944 augusztusában megérkezett Palesztinába. Tanulmányai befejezése után klinikai pszichológusként dol­ gozott. Szakmai tevékenységének utolsó éveiben csatlakozott az ­„Amcha” klinika munkacsoportjához, amely holokauszttúlélők és azok leszármazottainak a pszichoterápiájával foglalkozik. Megalapította Magyarországon a „Párbeszéd a toleranciáért” szervezetet, holokauszttúlélők és embermentők, zsidók és keresztények részvételével.

121

Aczél Anna

TALÁLT LEVÉL

Annyira távol áll tőlem az írás – személyes ügyben aztán végképp! –, hogy magam is meglepődtem, amikor egyre erősebb késztetést éreztem, hogy valamit megőrizzek és megosszak abból a levélből, amire véletlenül bukkantam.

122

Mi az a család voltunk, ahol a háború után nemigen esett szó származásról, zsidóságról. Nagyszüleim talán szívesen beszéltek volna róla, de tiszteletben tartották szüleink akaratát. Szüleim abban bíztak, hogy majd megszűnik egyből az antiszemitizmus, amint nem válunk ki a többségből, és a zsidókat akkor majd elfogadják egyenjogú magyarnak. Apám, aki a kilencvenes években halt meg, idős korában már másképp látta. Elfogadta, hogy unokája elment egy kibucba „körülnézni” – azt már nem érte meg, hogy két lányunokája ott él ma is, Izraelben, teljesen más identitással mint a nagyapjuk. Anyám rejtőző, szemérmes életére mi sem jellemzőbb, hogy halála után semmiféle személyes levél, papír nem maradt utána. Hogy ő, vagy kérésére apám semmisítette-e meg az iratokat, nem tudom. Éppen ezért, arról a levélről, ami a kezembe került nagyszüleim kicsi levelestáskájából, ránézésre sokáig azt gondoltam, hogy nagyanyám egyik levele lehet. Nem szép, de sokáig nem is olvastam el. 1982, ’84, ’86: akkor haltak meg nagyanyám, nagyapám és anyám. Egyszer aztán nekiláttam, és megdöbbenve vettem észre, hogy nagyanyám a lánya, az én anyám (valószínűleg) soha fel nem adott levelét őrizte. Nem hiszem, hogy a levél egésze bárki idegen számára érdekes lehet, de nekünk, a családtagoknak néhány mondata sokat adott. Anyám amikor a levelet írta, 22 éves volt: 16 évesen azért engedték férjhez menni, mert nagyszüleim a háború kitörése miatt arra gondoltak, legalább valamennyi jó jusson a lányuknak. Különben hogy is mehetett volna férjhez a jó nevű ügyvéd gimnazista lánya a kőművesfiúhoz. Persze a jó nevű ügyvéd 1919-ben emigrálni kényszerült egy időre, és tudottan szociáldemokrata volt.

A 22 éves kőművesfiú pedig egyetemi műveltséget szedett össze: költők, képzőművészek fogadták barátságukba a nagyon érdeklődő fiút. Azt gondolom, a dundika szemüveges lányt elbűvölhette a nagyon szép, és nagyon okos fiú, meg persze a kapcsolat romantikája is; a fiút pedig az a tudat, hogy egy ilyen család lányának ő jelenti a biztonságot. Ki tudja pontosan ma már! A háborút apám leginkább illegalitásban töltötte, bujkált, vagy éppen nyelvtudás nélkül, nyilasruhában segített embereknek megmenekülni. Mentett, akit csak lehetett, többek között családjának tagjait is. Mindezek után született meg a levél, nagyanyám Amerikában élő testvérének íródott. (Dőlt betűkkel az én magyarázataimat olvashatják – A. A.). „Kedves Feri, Bella! Reklamálod család történetét a németek bejövetelétől napjainkig, megpróbálok beszámolni róla. 1. Nagypapáék: velük Palit, és Gézát elvitték munkaszolgálatra (ez ’44 október végén volt, amikor az összes lezárt zsidó házakból elvitték a férfiakat). Palinak nagyon jó beosztása volt, sorozóorvos volt az egyik laktanyában. Gyuri (Aczél) tudott nekik szerezni svájci Schutzpasst (Palinak, Gézának és Mártonnak), így kerültek a laktanyába, és ott Pali leszerelhette volna mindkettőjüket. (Nagyanyámék tízen voltak testvérek, Géza, Márton, Pali és a címzett Feri is testvérei voltak, közülük Pali orvos volt, aki akkor sem hagyta magára a táborban lévőket, amikor erre lehetősége lett volna). Géza már akkor nagyon rossz állapotban volt, alig látott, de Pali jobbnak találta ha védett században maradnak (védett századok a Shutzpassos századok voltak, ezek azt hitték, hogy nekik jobb dolguk lesz) és ha ez a cirkusz rövidebb ideig tartott volna, megúszták volna. De soká tartott, és a végén a védett századokra is sor került és kivitték őket Németországba. Utoljára a Bíró Klári férjének az öccse találkozott velük Oranienburgban, decemberben. Azt mondja, Géza nagyon rossz állapotba volt, kórházba került. Pali kitűnő kondícióban volt, és mindenki nagyon szerette. Azóta semmi biztos. Van ugyan egy bizonytalan rossz hír Paliról, de senkivel nem beszéltünk, aki személyesen látta volna. (Az volt a hír, hogy egyszer segíteni próbált valakinek a menetben, és helyben agyonlőtték). Nagypapa a gettóban volt és a felszabadulás pillanatában megjelent a Liánál, onnan a Lilihez ment, Lilitől anyuékhoz és végül haza költözött. Szerető lányai megállapodtak a T. Margittal, hogy költözzön hozzá a háztartását vezetni,

123

124

de ez a megoldás nagypapának egyáltalán nem tetszett. Keresett magának egy sokkal fiatalabb és nagyon csinos nőt, és a Margitot kirúgta. Napjait továbbra is rendületlenül kávéházakban tölti, és hogy változatos legyen az élete, felváltva Poldi és Jenő bácsival veszekszik, és különböző homályos ügyek miatt mászkál Pest rossz hírű zugügyvédeihez. 2. Mártonék: (Márton is testvér volt, akinek felesége, Lia keresztény volt, és aki áldozatosan segített akkor is, később is. Fiúk Izraelbe ment, ott hős lett, de némi gondot jelentett, hogy zsidónak számít-e vagy sem) Márton is bevonult azon a bizonyos napon, amikor a férfiakat elvitték, de Lia részint a Shutzpass-szal, részint, mint árja párját, kihozta, aztán otthon eldugta. Most ugyanolyan kevéssé lehet tudni, hogy mivel foglalkozik, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy most még kevésbé lehet tudni, hogy mi is az, tulajdonképpen, amit csinál, de úgy látszik, elég eredménnyel csinálja, mert Lia már nem is dolgozik. (Ez csak percekig tartott: mire én megismertem, már erején túl is dolgozott, többek között ő varrt az egész családnak, orvosi diplomát adott lánya kezébe, és mindig nagyon kedves tudott lenni). 3. Rózsáék: Ernő valamilyen módon megúszta, de az új világ hajnalán, azt hiszem, már a felszabadulás után internálták, mostanában nem jelentkezik. Palit (ő egy másik Pali, nem a fent említett orvos Pali), először Újpestről deportálták, de csak Sárvárig vitték, határozottan állította, hogy egy árja párja, végül aztán hazaengedték. (Itt a levél nem elég világos, a ceruzás sorokat is átírta valaki). Rózsáék egy svéd védett házban vészelték át, most nagyon jól megy nekik. 4. K.-ék: Klári egy zárdában, Gyuri egy kolostorban bujkált, és olyan jól érezték magukat, hogy a felszabadulás után még most is ott laknak, természetesen nem külön, hanem Gyuri átköltözött Klárihoz – most már tehát együtt laknak. Az új lakásuk most lesz kész, mert a régit lebombázták, de azt már úgy is unták, és az új lakás szakértők szerint káprázatos lesz, a modern lakáskultúra összes vívmányainak igénybevételével. Ezek után fölösleges írnom, hogy a Gyurinak jobban megy, mint valaha. 5. Kepesék: Mikor a csillagos házakat kijelölték, se a mienk, se anyuéké nem lett kijelölve (az anyuékéban a Luftwaffe lakott, úgyhogy ők már régebben hozzánk jöttek), és akkor a Kepesékhez mentünk lakni. Ahogy aztán a nyár előrehaladt, egyre enyhébbek lettek a dolgok, mi is csillagtalanok lettünk, Ági, Kepes Pali is, mi is visszakaptuk a lakást, és elmentünk. Az izgalmak K. Palinál szívrohamot okoztak, sokáig volt beteg, és most már egyik

fülére se hall. Ági férjét elvitték, mint muszt. Jancsi a potugál követségen dolgozott, és amikor a házból ki kellett menniük, Ágit elvitte a Ritzbe, ahol a követség tisztviselői laktak, Pali bácsi portugál védett házba ment. Áginak az ostrom kezdetén, karácsonykor gyereke született, de harmadnapra találatot kapott a kórház, és Ágit a gyerekkel kirúgták. Onnan Liához ment, ahol éhen halt a gyerek. Viszont a férje az elsők között érkezett meg tavasszal (3 hét múlva). Jól vannak, bár Pali bácsinak nem megy olyan jól, mint eddig, mert az emberek hülyék, és süket fülorvoshoz nem szívesen mennek, viszont Ági férje szépen keres. Hogy lásd, mennyire múlik az idő, közlöm veled, hogy K. Jancsi már VIII. gimnazista, rettentően okos és tehetséges, valószínűleg orvos lesz. (Orvos lett, ma Amerikában elismert onkológus). 6. Liliék: Róluk nem írok, Lili már részletesen beszámolt, H. Dezső fiával, Bandival küldte a levelet, Mari is VIII.-os már, nagyon csinos és helyes, vele együtt mindannyian azt szeretnénk, ha a szállodavezetés szakmát tanulná ki, sajnos ez itt pillanatnyilag nem aktuális szakma. Attól félek, hogy ily módon egy tehetség fog elsikkadni. 7. Anyuék és mi: A németek bejövetele úgy ért minket, mint enyhén borult égből a villámcsapás. Tudtuk, hogy a háború vége előtt ez valószínűleg bekövetkezik, de nem számítottunk rá, hogy ilyen korán, sejtettük, hogy lesz még itt is idejük alapos munkát végezni, mielőtt az oroszok végeznek velük. Első érzésem mérhetetlen düh volt, hogy lám, mégsem fogom megérni a végét, hiszen akkor már pontosan ismertük a jugoszláv, szlovák, lengyel zsidók sorsát, és nem volt okunk azt hinni, hogy pont mi majd megússzuk. Aztán kezdték a zsidó ügyvédeket internálni a nyilas ügyvédek által összeállított lista szerint. Azt hiszem, a D-ig jutottak, aztán leállították. Aput valószínűleg kiválóan keresztény hangzású neve mentette meg. De mindenesetre hosszú ideig összepakolt csomag állt számára kikészítve az előszobában, hogy ha mégis, hát ne kelljen kapkodni. Minden este 50 telefon, érdeklődők, hogy hogy van apu. Aztán a zsidó telefonokat kikapcsolták, kivéve az orvosokét, úgyhogy ez a szórakozás is megszűnt. Akkoriban mindenki fejbe volt vágva, senki se gondolt arra, hogy illegálisan hogyan tudna menekülni, csak ment engedelmesen a vágóhídra. Aztán jött a csillagviselés. Azt az érzést, amit éreztünk, csillaggal az utcán végigmenni, nem tudom érzékeltetni, pontosan azt jelentette, hogy mindenki leköphet, vagy belém rúghat tetszés szerint, ezt azonban általában

125

126

nem tették, hanem ami még rosszabb volt, az emberek teljes undorral elegy közömbösséggel tűrték el jelenlétünket az utcán, annak reményében, hogy nemsokára úgyis elvisznek. A fiatal férfiakat behívták, Gyurinak is be kellett vonulni. Elbúcsúztunk egymástól, mint akik külön-külön halálba indulnak, én próbáltam rábeszélni, hogy legyünk öngyilkosok inkább együtt, de szerencsére Gyuri optimista volt. Harmadnap megjelent, hogy kórházba küldték. Ottan azonban rossz (értsd egészséges) leletet kapott. Újfent örökre elbúcsúztunk, de harmadnap megint beállított Gyuri, 2 hét szabadságot kapott felülvizsgálatig. Két hét múlva új dátum, szívrepesztő búcsú után mégis inkább meghamisítottuk a szabadságlevél dátumát, ez újabb két hetet jelentett. Önhatalmúlag meghosszabbítottuk 2 héttel, és Gyuri maradt. Azután már nem engedtem bevonulni. Közben már Kepesékhez költöztünk. Anyuéknak ez már második költözésük volt, tehát az ő holmijuk már nagyon leapadt. (Ugyanis az ember minden költözésnél egyre több és több, addig nélkülözhetetlennek hitt holmiját hagyta el, míg végül már csak egy szál tasakkal mászkáltunk.) Pest a költözés napján úgy nézett ki, mint egy óriási szemétdomb. A város egyik fele költözött, a másik fele kárörömmel nézte. A zsidó házakban aztán általában csak éltek az emberek, pénzfélretevésnek semmi értelme sem volt többet, semmi hosszú lejáratú cikket nem vettek, kizárólag ennivalót. Őrületes evések és ivások folytak, az előző években sokan kerestek, és azon a véleményen voltak, hogy mielőtt deportálják, jóllakik. Nyár közepén enyhült a feszültség, kezdődtek a csillagtalanodások, Gyuri egyszerű katonaszökevényi állását egy paraguayi állampolgár biztosabb egzisztenciájával cserélte fel, ezt aztán kiterjesztettük anyuékra és Kepes Ágira is. Gyuri, miután most már szabad mozgású volt, belekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a Nemzetközi Vöröskeresztben is dolgozott. Sok embert sikerült különböző internálótáborokból kihoznia, a lakást visszakaptuk, de nem soká élvezhettük. Október 15-én jött Szálasi. Attól kezdve a felszabadulásig úgy éltem, mint egy lidércnyomásos álomban. A nyilas légoltalmi parancsnok nyomban közölte velünk, hogy a lakást 24 órán belül el kell hagynunk. Rajtunk és anyuékon kívül még egy csomó katona, és munkaszolgálatos szökevény is lakott nálunk, ez utóbbiak soraiba tartozott K. Gyuri is. Természetesen ezek is mind hajléktalanok lettek. Gyuri kiment Klárihoz a zárdába. Mi még aznap este elmentünk hajlék után nézni, és megbeszéltük, hogy anyuékért Gyuri más-

nap visszajön. Sajnos a légó parancsnoknője kidobta őket, mielőtt Gyuri megérkezett volna, és csillagot varratott fel velük. Egy vadidegen zsidó házba terelték őket, ahonnan aput egy bizonyos napon, amikor a férfiakat összeszedték, elvitték. Két hét múlva tudta csak Gyuri hazahozni, éppen az utolsó pillanatban, mert a század még aznap éjjel indult a Dunántúlra. Összesen két ember jött haza közülük. Anyu meg János (anyám akkor kiskamasz testvére) egy Nemzetközi Vöröskereszt által védett táborba mentek, apu is odament hozzájuk. Az idők folyamán Lili, Marika, H. Imre is odajutottak. Mi ketten, Gyurival összevissza laktunk, majdnem mindennap máshol. Akkor már én is a Vöröskeresztnél dolgoztam, minden papír nélkül, a csodában bízva. Szerencsém is volt, egyszer pont razzia után érkeztem, egyszer meg razzia előtt két perccel mentem el. Gyuri beszervezett pár csendőrt az ellenállási mozgalomba, tőlük kapott csendőrnyomozói igazolványt és ezzel vígan mászkált. Naponta járt ki a téglagyárba (onnan deportálták a zsidókat), és hordta vissza az embereket, főleg a gyerekeket. Naponta tucatjával voltak a pici gyerekek, akiknek még a nevét se tudtuk, szüleik vagy ismerősök ott rakták le őket a lépcsőházban. Decemberben egyszer csak a nyilasok elfoglalták azt a tábort, ahol az anyuék voltak, a vezetőket agyonlőtték, a többieket vagonokba terelték. Gyurinak a végén sikerült elintézni, hogy akiket még nem vittek el, ne deportálják, hanem tegyék a gettóba. Anyuék mind oda kerültek, onnan kihoztuk őket egy Vöröskeresztes kórházba, ami a kerület nyilasainak védelme alatt állt, ui. ők is akartak jó pontot szerezni, „nem lehet tudni, mi lesz a vége” alapon. Ott voltak aztán végig. Ugyan a kórház kapott egy csomó találatot, nekik, hál’ istennek, semmi bajuk sem történt. Karácsony táján már teljesen elfajultak a dolgok. Akit a nyilasok attól kezdve a kezükbe kaptak, azt mind kivégeztek. Helyenként ugyan a mieinknek is sikerült néhány nyilast kinyírni, de ez csak csepp volt a tengerből. Az ostrom életem legkellemetlenebb emléke. Amennyire nem féltem a nyilasoktól, annyira meg voltam győződve arról, hogy az ostromot nem élem túl. Kevés híján igazam lett. A ház óvóhelyét telitalálat érte, akik ott voltak, mind meghaltak, vagy megsebesültek, nekünk az volt a szerencsénk, hogy már nem kaptunk helyet az óvóhelyen, hanem egy szuterén helyiségben voltunk. Az oroszok bejövetelét sem tudtuk kellőképpen kiélvezni, mert még aznap visszafoglaltak a németek, és csak másnap reggel szabadultunk fel véglegesen. Aztán egyszerre minden csodálatos lett. Még

127

most is hihetetlenül meglepőnek találom, hogy életben vagyok, és úgy tudok ennek örülni, mint egy külön ajándéknak, amit most kell majd kiérdemelni. Köszönöm a sorsnak, hogy átélhettem, ahogy ez a halott, éhező, rommá lőtt város éledezni kezdett. Azóta kicsit úgy érzem, hogy Pest az enyém, és azóta úgy szeretem, ahogy azelőtt utáltam. Az ostrom után először naptárakat, és zsebfésűt lehetett kapni. Természetesen az utcán. Aztán pogácsát, főleg kukoricából. Aztán az egész Nagykörút tele lett árusokkal, mint a búcsúban, pont úgy nézett ki, csak még forgalmasabb volt. Ha az ember kiment a körútra, csupa ismerőssel találkozott. Először csak örülni tudtunk, csak lassan fogadta be a tudatunk, hogy ez sincs meg, az sincs meg. És igazán nagyon fájni csak mostanában fáj, ahogy a viszonyok már konszolidálódtak, nem meríti ki az ember energiáját az erőfeszítés, amit a puszta létfenntartás érdekében kénytelen tenni. Mindenesetre kicsit megkeményedtünk, de most már tudom, az embernek magának is tevékenyen részt kell venni sorsa kialakításában, még egyszer nem leszek tehetetlen, nem hagyom magam tehetetlenül ide-oda dobálni, és ha isten őrizz, az én életemben előadódna még valami szörnyűség, hát ez nem is ártott. Lányom, Anna Mária ma „komoly”, 5 hetes „nő”. Gyuri a pártban dolgozik, én egyetemre járok (orvostanhallgató vagyok, előzőleg ugyanis műtősnő és ápolónő voltam). Anna Mária meg fejlődik. Sokszor csókollak benneteket, Zsuzsa” (Nem tudom, mi lett volna, ha akkor valaki csak egy pillanatra elhúzza anyám előtt a jövőt takaró függönyt. Sok minden történt vele, velük: végül is nem is tudom, hogyan összegezte volna élete végén az életét).

128

Aczél Anna Budapesten él családjával. Deviáns fiatalok reszocializációjával foglalkozik, egy lánynevelőotthon igazgatója.

Herczog Mária

A KÉT ANNA

Ez a történet emlék anyámnak, anyámról – aki sajnos nem érhette meg, hogy elég érett és megértő legyek ahhoz, hogy elmondhassam neki, mennyi mindent értek, és el is tudok fogadni ma már, amire gyerekként, sőt már nem gyerekként is, olyan haraggal és ellenállással reagáltam. Sem a gyerek, sem az anya számára nem vigasz, hogy a körülmények, a történelem okozta sérülések, fel nem dolgozott, vagy éppen feldolgozhatatlan traumák miatt nem volt képes valaki olyan anyává, érzelmi támasszá válni, amilyenre egy gyereknek szüksége lenne. Ezért is – vagy éppen ennek ellenére –, nagyon fontos, hogy elmeséljük azokat a történteket, amelyek talán segíthetnek másoknak megérteni a maguk, és mások nehézségeit egyaránt. Mindenekelőtt azoknak a szülőknek és gyerekeknek a kedvéért fontos, hogy elmondjam most a saját történetemet, akik gyakran nem a saját elhatározásukból okoznak megoldhatatlan kapcsolati konfliktusokat, soha nem gyógyuló sebeket, miközben a maguk életét is agyongyötrik fájdalmas önvádaikkal – így ismétlik, ismételtetik magukat elrontott, örömtelen életek, sorsok. Anyám soha nem akart beszélni a koncentrációs táborról, nem csak velem nem, mással sem szívesen. Nagyanyám viszont gyakran mesélt esténként, már lámpaoltás után, közös szobánkban arról, hogyan is volt, amikor be kellett költözniük a csillagos házba, és minden elveszett, anyámat meg elvitték; hogy mi történt az ostrom alatt, majd amikor az oroszok bejöttek, és a zsidók felszabadultak, és nem kaptak vissza semmit, a „jó” helyre elhelyezett holmijaikból, a lakásukat sem; végül arról, hogyan volt, amikor anyám visszaérkezett. Elég okom volt a szorongásra amúgy is, de ezek a történetek rettenetesen felkavartak, így nem csoda, hogy 15 évvel a háború után is folyvást „bunkerest” játszottam a vasalópokróccal leterített ebédlőasztal alá becipelt babákkal, lámpával és elemózsiával felszerelkezve. Az étel, a bujkálás és a menekülés központi helyet kapott ezekben a játékokban, anyámat rettenetesen megrendítette, amikor egy takarítás alkalmával az ágyam alól előkerülő bababő-

129

röndben fehérneműt, elveszettnek tartott pulóvert, és némi konzervet talált, melyeket „szükség esetére” készítettem oda, hogy azonnal indulhassak, ha visszajönnének a nyilasok és a németek. Azt gondolta – mint annyian mások –, hogyha nem osztja meg velem az élményeit, akkor az egész dolog nem is létezik, és nem „öröklődik” tovább; ráadásul fölényesen legyintett mindig: ez még egyszer nem történhet meg, kár félni, hülyeség! Ezért a történetekről és a démonaikról is csak nagyon sporadikus, és többnyire későbbről származó információim vannak csak. Az alaptörténet azonban sokat megmagyaráz a hárítás okairól is. Amikor megalakult a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és Virág Teréz előadásokat tartott a trauma feldolgozásáról, a második generációs holokausztgeneráció nehézségeiről, hívtam anyámat, hogy jöjjön el velem, de nem volt hajlandó – pedig ma is úgy hiszem, sokat segíthetett volna rajta, és talán akkor anyám nem megy el ilyen fiatalon. Semmi sem történik véletlenül, különösen nem, ha a véletlent sokan szándékosan idézik elő. Mégis, gyakran a véletlenen múlik, hogy kivel mi, és hogyan történik – a következmények pedig ezeknek a nem véletleneknek, a holtig tartó eseményeknek esnek áldozatul.

130

1944. március 19. után néhány héttel a két tizenéves Anna ugyanabba a házba költözött. A véletlennek ebben csupán annyi szerepe volt, hogy mindkét családnak ott kellett hagynia eredeti lakását, és be kellett költöznie a kijelölt csillagos házak egyikébe; nem volt sok gondolkodási idő, 24 órát kaptak arra, hogy holmijukat összeszedve, elhagyják eredeti otthonaikat. 17 éves anyám és özvegy nagyanyám a Visegrádi utca egyik kijelölt házába költözött be holmijuk töredékével, mivel ott már laktak rokonok. Egy októberi napon a ház földszintjéről kiabálás hallatszott: „Minden 16 és 40 év közötti nő azonnal jöjjön le, munkára viszik őket.” Anyám tudta, hogy mi vár rá, sokféle információjuk volt, szerinte, aki nem csukta be a fülét, az tisztában volt a tényekkel, de a „felnőttek” túlnyomó része nem akarta tudomásul venni, hogy az embereket koncentrációs táborba hurcolják, és aligha van esély a túlélésre. Nagyanyám takaros kis vulkánfíber bőröndbe csomagolta a legszükségesebbeket, és úrilányhoz illően kosztűmben és trotőr cipőben, gyapjúpléddel, élelemmel is ellátva indította útra anyámat, mintha éppen kirándulni vagy üdülni indulna.

Anyámék sokáig gyalog mentek, majd vonattal Spandauba, a Berlin külvárosában felállított munkatáborba szállították őket. A tábort a háború végén az oroszok szabadították fel, anyám három hónapig feküdt flekktífuszban, valahol útközben hazafelé. Azt, hogy mi minden történt vele a táborban, nem lehet tudni, csak sejteni – erről alig lehetett vele beszélni. A néhány történetfoszlány sok munkáról, megalázó bánásmódról, sok bántalmazásról, és leginkább fázásról, éhségről, ijesztő farkaskutyákról szólt. Elmondta, hogy esténként a lányok gyakran gyermekkori zsúrjaikról mesélték egymásnak, így „végigették” az akkori finomságokat. Másrészt kevés szolidaritást tapasztalt a magafajta úrilányok részéről – ez sok csalódást okozott neki, míg a szomszéd táborban lévő szovjet partizán lányokról, a prostituáltakról és a romákról nagy elismeréssel beszélt; ez meghatározta későbbi világnézetét és hovatartozását is. Csak augusztusban került haza, 35 kilósan, kopaszon. Becsöngetett a rokonokhoz – nagyanyám nem volt éppen otthon ugyanis –, akik nem ismerték meg. Későbbi életét nemcsak a háború és a koncentrációs tábor, hanem nagyanyám „jogkövető” szeretetlenségnek tekintett lépése is beárnyékolta; kiváló képességeit, műveltségét, érzékenységét nem tudta soha érvényesíteni, színházrendezői, dramaturgiai ambíciói álmok maradtak. A Ratkókorszak anyává tette, ez egyikünk életét sem könnyítette meg, apám elment ’56-ban, ami újabb tehertétel volt, és a későbbieket se lenne könnyű egy szappanopera epizódjainak tekinteni. A másik Anna a másodikon lakott szüleivel, azonos korú volt az anyámmal, nekik a háztulajdonos volt rokonuk, így az ő lakása egy részébe költöztek be. A másik Annát családja eldugta egy erre a célra kialakított rejtekhelyre, a lakásban; nem engedték el, amikor a már kapkodó nyilasok összeterelték a fiatal nőket, azt remélve, hogy majd nem keresik, és nem találják meg. A felszabadulást is a lakásban érte meg, mivel nem mert lemenni a pincébe, nehogy a házbizalmi feljelentse a családot. A házat végigjáró nyilasokat, németeket kereső orosz katonák találták meg, és többen, többször megerőszakolták. Szifiliszt kapott, sohasem akart gyereket, megkeseredett, örömtelen, kemény asszony lett, házasságai nem sikerültek. Gyerekkoromban anélkül, hogy a történetet tudtam volna, sokat voltam vendégségben náluk, senki nem beszélt a történtekről, nem tőlük tudom, mi történt vele.

131

Nincs jó válasz arra, hogy mit kellett volna tenni, vagy mit nem, mi segít, vagy mi okoz nagyobb bajt, mindenki azt tette, amit tudott, amire képes volt, amit jónak látott, ítélkezni ez ügyben szükségtelen, és biztosan nem a mi dolgunk. Beszélni viszont mindenképpen többet kellene arról, hogy mi véd meg bennünket, hogyan lehetséges a sebeket begyógyítani, ha lehet egyáltalán, vagy legalábbis mivel könnyíthetőek valamennyire ezek a zsigeri élmények és örökségük.

132

Herczog Mária 1954-ben született, Budapesten, a szociológiai tudományok kandidátusa. Az Országos Kriminológiai Intézet és a Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet főmunkatársa. Kutatási területe a gyermekjólét, gyermekvédelem. Az ELTE óraadó tanára. 1993 óta a „Család, gyermek, ifjúság” című folyóirat főszerkesztője. Ebben a civil szervezetben – a többi között – kutatásokat végez, konferenciákat szervez, mediátorként és szakmai konzulensként működik.

László Klári

A SÁMLIN ÜLVE

A holokauszt gyermekeként nőttem fel. Otthonosan járkáltam különböző lágerekbe, ki-be. Voltak ismerős helyeim, nevek, arcok, ételek. Nem, ételek nem voltak, helyette inkább furcsa elnevezések. Például dörgemüse. Meg az éhség. Ismertem lágerparancsnokokat, SS-katonanőket, kápókat. Tanultam furcsa szavakat: appelplatz, heftling, blockalteste. Láttam barakkokat kívülről-belülről. Mentem gyalogmenetben. Álltam többször a szelekciónál. Mindenkim, mindig jobbra ment. Hazajöttünk. Ez a mi szerencsénk. Jellegzetes kép a gyerekkoromból. Nagyanyám mesél, és én a lábánál ülök, a sámlin. A mesék korán elkezdődtek. Talán ötéves lehettem, mikor nagyanyám elkezdte. Éjjel megzörgették az ablakot, mondta, és ő elindult az esztergomi Kossuth Lajos Iskolába, két felnőtt lányával. Az iskola volt kijelölve a város és környéke zsidóinak, gettó céljaira. Nagymama az összes aranyukat bedobta az iskola WC-jébe és lehúzta. Mit tudhatott? Aztán egy hajnalban, hogy az emberek ne lássák, mindannyian kimentek az állomásra, és beszálltak a vagonokba. Marhavagonokba, mondta nagyanyám, és én hallottam a vagon ajtajának becsapódását, és láttam a fiatal csendőrgyereket, akinek azt mondta nagymama: Miért teszed ezt velünk, kisfiam, mi is magyarok vagyunk. A vonat először Komáromba ment, majd sok-sok napig nem tudni, hova. Itt anyám közbe szokott szólni, ha épp a közelben volt: Igen, azt se tudtuk, hova megyünk, de nagyon sokan voltunk. Én is beszorultam a sarokba és megnyomódott az egyik vállam, azóta is fáj. Mikor anyám kiment, nagyanyám felém fordult: Hallottad, mit mondott anyád? Hogy beszorult volna a sarokba? Nem is ott állt. De azt elhiszem, hogy fáj a válla, még most is, mert órákig tartotta a vállán a te apád halott anyját, a te nagyanyádat, Sulc Fánit. De az nem az én nagyanyám volt, mondtam ilyenkor, hanem az apám anyja. Nem tudom kimondani, hogy

133

nagymamám. Ha nem akarod, hát ne mondd. De ott volt a vagonban apád első felesége, és… itt mindig megállt. Ha véletlenül apám belépett a szobába, nagyanyám azonnal abbahagyta a mesét és odaszólt anyámnak: Pszt, a Zoli előtt ne… Így burkolták be apámat a felejtés csendjébe. Már meg is érkeztünk valahová. Vége a sínnek, végállomás. Furcsa hely. Az egyik oldalon hatalmas máglyatüzek égnek. Egy kapu, egy rámpa. Itt szokott anyám másodszor közbeszólni. Én mentem elöl a sorban, szokta mondani, utánam Julika, hátul anyánk. Mikor odaértünk a sor elejére egy fess, magas, fényes katonaruhás férfi elé, ő csak intett a mutatóujjával. Jobbra-balra. Jobbra-balra. Én jobbra mentem, de abban a percben megdermedtem. Elvesztettem az időt, a teret, a helyet, csak mentem, nem tudom mennyi ideig és mekkora távolságra. Ezredévnyi volt a tét. Lassan hátranéztem, mögöttem Julika, s anyám arcát látom a feje fölött. Felsóhajtottam. Most már semmi baj nem történhet, szokta mondani. Én ülök a sámlin. Nagyanyám most kivételesen hallgat. Hirtelen valami összezavarodik bennem. A jobb és a bal. De hát én balkezes vagyok, akkor mi merre? És mi van a bal oldalon? Ki van ott? Kik és hová? Mi van a tűzzel, a zajjal, a szaggal, a füsttel, amiről már hallottam. De nem kérdezek. Ez is épp elég. Állunk az appelplatzon, hajnalban, meztelenül, kopaszon. A nap még nem kelt fel, reszketünk. Nincs hajunk, hogy melegítsen. Hallom nagyanyám hangját. Látom az appelplatzot, szemben velem nagyanyám arca, mert most nem a sámlin ülök, hanem az ágyban reszketek. Beteg vagyok. Közben felkelt a nap. Nagyon meleg van, forróság. Éget a nap. Lázam van. Vannak, akik nem tudnak már állni. Összeesnek. Eltűnnek. Mikor végre stimmel a szám és elvonulunk, testek a földön. Elalszom.

134

Három hét telt el. Így szokta kezdeni az egyik folytatást nagyanyám. Addigra Julika nagynénéd már majdnem elvesztette az ép eszét. Vacsorára ugyanis általában kvarglit kaptunk, de utána semmi folyadékot, vizet. A tábori csapokra meg ki volt írva, hogy fertőzött víz, tilos belőle inni. Julika nagynénéd szabályosan őrjöngött. Azt kiabálta, hogy a szomjúság még az éhségnél is rosszabb. Majd elkezdett rohanni egy pocsolya felé, hogy inni tudjon. Megfogtam. Erősen szorítottam, míg kicsit megnyugodott.

Szerencsére aznap a fürdőbe mentünk. A zuhanyrózsákból felváltva folyt a hideg és meleg víz. Julikát nem érdekelte, milyen víz, csak hátrahajtotta a fejét, kitátotta a száját és nem is itta, hanem szívta, habzsolta, magába fogadta a vízsugarakat, közben az arcán lefolyó könnyek, az öröm könnyei összefolytak a vízsugárral és vigasztalták elgyötört belsejét. Pár nap múlva kiütések jelentek meg a testén. Nem mindenhol. Főleg a karján és a lábán. A lába nagyon csúnya volt, tele piros, nedvedző foltokkal, így a kenyéradagomért cserélt, majd benyálazott papírokkal ragasztottam, fedtem be a sebeket, szokta mesélni megelevenítő szemléletességgel nagyanyám. Tegnap, miközben a fiamnál voltam, ő elvágta a kezét egy régi fűrésszel. Kétségbeesve rám nézett, és azt kérdezte: Ugye ettől nem kapok vérmérgezést? Azt mondtam neki, hogy nyálazzon be egy papír zsebkendőt, és szorítsa rá. Hazafelé az úton, eszembe jutott a sebek történetének folytatása. Ezt a részt jóval többször szokta elmondani nagyanyám, így kerek egészként él bennem. Fogva tart a tragikuma, és mindig zavarba jövök, ha felidézem. Egyszer valami küldöttség jött a táborba, szokta kezdeni, vagy folytatni nagyanyám, aszerint, hogy éppen folyamatosan üldögéltem a lábánál, vagy éppen csak odahúztam a sámlit egy kis időre. Ez ugyanis az én jogom volt. Elfuthattam volna a mese elől örökre. De nem akartam. A küldöttségben több SS-tiszt, köztük néhány nő, folytatta nagyanyám. Felsorakoztunk, kivételesen nem egymás mögé állva, hanem egy vonalban. Ez baljós jel volt. Nem is küldöttség. Nem is appel. Szelekció. Hamarosan a szükséges teherautó is megjelent. Ez ahhoz volt szükséges, hogy a kiszelektáltakat elvigye, szokta mondani nagyanyám. Gyűlöltem azt a szót, szelekció. S így vagyok vele ma is. Ezer képzet, hang, sikoly és könny tartozik hozzá. S az elviselhetetlenség. Közben az egyik, szikár, magas termetű, sapkája alatt szigorú kontyot viselő katonanő kellő távolságban tőlünk, lassan kezdett ellépkedni a sor előtt, és közben a lábakat nézte, szokta folytatni nagyanyám. Ezen a ponton hangja mindig elhalkult, remegni kezdett, de ez nem tartott sokáig, mert kiáltva szokta megismételni: A lábakat nézte! Julikához érve állával a teherautó felé intett. Apró mozdulat volt, ahhoz képest, hogy halálos ítéletet jelentett. Nagyanyám, s itt már zavarba szoktam jönni, kirohant a nő elé, térdre vetette magát, és ezt kiáltotta: Meine Tochter! Az én lányom. A katonanő biccentett, s Julika a helyén maradt.

135

136

Már napok óta mentünk a gyalogmenetben kelet felé, szokta kezdeni azt a történetét nagyanyám, mely történet hallgatása közben csak néztem, és bámultam, és nem hittem el soha, hogy akiről mesél, az ő volt. Mert hát nem is ő volt, hanem valaki más. Ötös sorokban mentünk, mi hárman az egyik szélén, mivel anyád csak a sor szélén bírta, már akkor is klausztrofóbiás volt. Nem egészen azért, szokott itt közbeszólni anyám, hanem azért, mert pár kilométerrel előbb a legszélső lány kért, hogy cseréljek vele, mert fél ott kinn, a sor szélén feküdni, talán biztonságosabb a második hely, merthogy azért hasaltunk le, mert éppen légiriadó volt, és olyan alacsonyan szálltak a repülők, hogy még most is látom a pilóták arcát, szóval akkor cseréltünk, és őt ott lelőtték. Azon a helyen, ahol egy perccel előbb még én feküdtem. A második helyen a sor szélétől számítva. És én elhatároztam, hogy mindig csak a szélén leszek. Nem is tudok máshol ülni moziban, színházban, csak az egyes széken, mondta anyám, s nekem rögtön eszembe jutott, ahogy jegyet vált a moziban, és azt mondja a pénztárosnak: Az egyes széket kérem. És most eszembe jut a lányom, aki sok-sok évvel ezután, egyszer azt kérdezte tőlem: Anya, te miért mindig az egyes széket kéred? Nem tudtam válaszolni, mert, ha tudtam volna, csak azt mondhattam volna, hogy azért, mert még most is látom a pilóták arcát, de ez talán nem lett volna érthető. És ahogy mentünk a gyalogmenetben, szokta folytatni nagyanyám, én középen, egyik oldalamon Kövesi Magda, a másik oldalamon Kövesi Julika. Rajtam egy zsákból készített ruha volt, kezemben bot, derekamon öv, azon lógott a bögrém. Megyünk, a sor mellett egy katonai dzsip, benne egy katonanő, pisztollyal, akinek az a dolga, hogy aki összeesik, lelője. Néha hátulról is hallatszanak lövések, több is egymásután. Aztán csend. Túl nagy a csend, nézek balra, s ahol előbb a Kövesi Magda ment, nincs senki. Jaj, mit fogok én otthon mondani, ha majd az emberek megkérdezik: Hol hagytad a Kövesi Magdát, miért nem vigyáztál jobban rá? Mit fogok mondani? Olyan voltam, mint egy robot. Ezt a mondatát nagyanyámnak nem szoktam érteni, mindaddig, amíg egy filmben meg nem pillantottam a robotként közlekedő csontvázakat, a szögletes mozdulataikkal, az elképzelhetetlen testükkel. Kövesi Istvánné visszament a sor végére és egy fészert látott, s az ott fekvő, szalmával borított élő testeket addig döfködte botjával, míg a rábízott Kövesi Magdát meg nem találta, és vissza nem hurcolta az éppen pihenni készülő sorba, mert közben leszállt az este. Reggelre az összes fészerben fekvő halott

volt, szokta befejezni nagyanyám ezt a történetét. S engem, ott a sámlin, borzongatni szokott a hidegség, hogy semmi anya, meg lánya, meg meine tochter, csak volt valaki mellettem, és most nincs ott, s mit mondjak, ha megkérdik, hol hagytam? Anyámnak csak egy saját története van. Egy fájdalmas, önkínzó, önvádló történet, ami akkor esett meg, mikor a gyalogmenet éppen Pilsen város közelébe ért. Akkor már napok óta alig ettek valamit, nagyanyám szerint Julika nagynéném az útról felszedegetett krumplihéjon élt, füvet evett, később üres fogpasztás dobozt szopogatott. De a nagyobb baj most is az volt, hogy nem volt mit inni. Egyszer csak, mint a mesében, szokta mondani nagyanyám, valahonnan előkerült egy jókora lovas kocsi. Zsúfoltan megrakodva sörösrekeszekkel. A kocsisok rettenettel szemlélték a támolygó menetet, majd óvatos mozdulattal kezdtek rekeszeket a földre dobni, de közben az üvegek kiestek, szétgurultak, a nők rohantak, a katonák ütötték őket, ahol érték. Ilyenkor szokott közbeszólni anyám, mert innen ez már az ő története. A zaj, jajgatás és rohanás közben egyszer csak azt látom, hogy egy katona akkorát üt nagyanyádra, hogy a derekára kötött alumínium bögre összelapul. Közben a lábamhoz gurul egy üveg. Másodperc az egész, átfut az agyamon, hogy ha anyámhoz futok, elvész az innivaló, s miközben emelem az üveget, hogy becsúsztassam a nadrágom alján lévő hosszú zsebbe, mások már felsegítik eszméletlen anyámat. Máig sem… itt félbeszakad a mondat, és az én anyám sír. S az ő története mindig jelen időben szól. Nagyanyám soha nem sírt. Az erőmet tőle kaptam – de igazán talán anyám könnyeiből keltem életre. László Klári 1947-ben született Esztergomban, szociológus. Második generációs holokauszttúlélőnek vallja magát. Anyai családjából hárman – nagyanya, anya, nagynéni – jöttek vissza Auschwitzból és más lágerekből. Apai családját a csend övezte. Ebből a kettős örökségből táplálkozik mai munkája. Csoportokban dolgozik: holokauszttúlélőkkel és megmentőikkel.

137

Vajda Júlia

MAGUNKRA HAGYVA

Egy ideje mind többször és többször jutott eszembe, mi lesz velünk, ha mind meghalnak. Mi lesz velünk nélkülük? Itt maradunk egyedül. Kisgyerekkori érzés. Olyan, mint amikor utolsónak jönnek az emberért az óvodába. Velem igazából nem is volt ilyen. Legfeljebb, hogy nem az elsők között jöttek értem. De ha már fogyatkozott a létszám, elkezdtem félni: mi lesz, ha nem jönnek értem? Nem is, ez egy ennél sokkal megfoghatatlanabb érzés. Gombóc a torokban. Szorítás a gyomorszájban. Hányinger. Egyre erősebb. Mindjárt hányok. Nem csinálok semmit, csak az ablakot bámulom. Nem látni ki rajta, magasan van, és üvegtéglával van elfalazva. Teljes a létbizonytalanság. Igen, ugyanez az érzés. Mi lesz velünk, velem, ha ők, akik a Soát megélték, már nem lesznek. Szorongtam. Időnként álmomból is ezzel a rossz érzéssel ébredtem. Erről is álmodtam volna? Nem tudom. Talán. A víz is folyt rólam. S ebből az érzésből nincs felnövés. Igen, ez egy gyermeki érzés. Hogy mi csak gyerekek vagyunk. Az igazi felnőtt az, aki átélte azt. S ha ők már nem lesznek, mind gyerekek leszünk. Legalábbis azok, akik ezt az érzést értjük. A többiek meg, akiknek a Soá nem, vagy legalábbis nem így számít, ne adj’ Isten még tagadják is azt, ők talán felnőnek – de ők nem számítanak.

138

Aztán egy napon felhívott Kovács Éva barátnőm – tudott erről a szorongásomról –, s elújságolta, mauthauseni deportáltakkal fogunk interjúzni. Bekerült ő, s vele én is a mauthauseni holokauszt archívum stábjába. Mi lettünk a „magyarországi egység”. A mi feladatunk lett a magyarországi túlélők megtalálása és meginterjúvolása. Abszurdan hangzik, de fel voltam dobva. Hangozzék bármily morbidan is, nagyon örültem. Hisz legalább megkérdezzük őket, mielőtt mind itthagynak bennünket. Később persze megtapasztaltam, nem csak én gondolom így – ők maguk is gyakran ezért álltak kötélnek. Hogy ne vigyék magukkal a sírba korábban elmeséletlen történetüket.

Pár nappal azután, hogy elvállaltuk a „munkát”, találkoztam Heller Ágival, s megkértem, segítsen nekem ő is „az érintettek” megtalálásában. Persze, rossz érzés volt, hogy „a többiek most nem számítanak”, hogyha valaki „csak” Auschwitzban volt, netán Theresienstadtban, az most nem érdekel bennünket. De legalább őket megkeressük. Ági épp a Páva utcai öregek otthonába készült előadást tartani – másnap már hívott is lelkendezve: két embert is talált. Szorongva hívtam fel A. Frigyest. Testvére nemrégiben történt halálára való hivatkozással kérte, halasszuk el a beszélgetést. Ígérte, majd felhív. Aznapra ez ki is merített, A. Sándornét csak másnap hívtam fel. Ő azonnal kötélnek állt, de már a telefonban jelezte, hogy őt már a Shoah Alapítványtól is megkérdezték egyszer, s hogy csak azért hajlandó megint az interjúra, hogy átadja a tapasztalatait, mielőtt elhagyja ezt a világot. De kikötötte, hogy csak egyszer találkozhatunk – az előző interjú is túlságosan felzaklatta. Egy tavaszi vasárnap délelőtt kerestem fel Tömő utcai kis lakásán. Megdöbbentettek a körülményei. Hogy milyen kicsi, szegényes, mondhatnám nyomorúságos a hely, ahol lakik. Kedvesen fogadott, kávéval kínált, aztán ismét elmondta, hogy őt a Shoah Alapítvány interjúja annyira megterhelte, nem szeretné, ha kétszer találkoznánk. Aztán rögtön bele is kezdtünk a felvételbe. Ő türelmetlen volt, túl akart lenni a dolgon, én szorongtam. Attól is, hogy mit fogok hallani, attól is, hogy interjúalanyom – eddigre már Márta néni: megkért, tegeződjünk, mert ő úgy jobban tud mesélni – hogy fogja bírni. Fogja-e bírni egy ülésben. S én meg tudok-e majd kérdezni ezen egyszeri alkalommal mindent, amit majd szeretnék. Illetve amit a szakma magam számára kijelölt szabályai szerint meg kellene kérdeznem. Ez utóbbi gondolattól azonnal elszégyelltem magam. Hisz hát számít ez? Hisz a lényeg Márta néni. Igen, de az is fontos, hogy elmesélje. Nekünk is, s talán neki is. Igen, nyugtattam magam, a mesélés, a dolgok kibeszélése gyakran gyógyír a sebre. De erre is? Érhet ez még így, majd’ hatvan év távolából is valamit? S hogyan merek majd én kérdezni? A diákjaimnak azt tanítom, kérdezzenek csak bátran, interjúalanyunk majd megvonja a határt. Kijelöli, hogy

139

140

eddig, és ne tovább. Persze, de ők nem Soá-túlélők. Igen, de hát a Soá rettenetét is nyilván jobb kibeszélni, mint némán hurcolni évtizedekig. A nagyanyám, aki „csak” – legalábbis innen nézve „csak” gettóban volt, míg élt, mesélte történeteit. Gyerekként, fiatal felnőttként már untam is. Úgy éreztem, kívülről tudom mindet. Nem is kérdeztem bele, utána semminek. Ma már persze bánom. Na jó, de akkor muszáj megkérdeznem Márta nénit. Bíznom kell abban, hogy ha más bajoknak-traumáknak jót tesz a „kibeszélés”, az általa megélteknek is jót fog tenni. És legalább attól nem félek, hogy én hogy fogom bírni. Meg hogy nem fogom tudni, mit kell csinálni. Hisz tudom, s számtalanszor meg is éltem már interjúerként, pszichológusként is, a sírás jó. Sőt, a legjobb. Megkönnyebbülést hoz. Márta néni nyugodtan, összeszedetten mesél. Kronologikus rendben, a boldog gyerekkortól kezdve. A boldog gyerekkortól, melyet hamarosan beárnyékolt a falujába is elérő antiszemitizmus, a fokozatos kirekesztődés a család baráti köréből, a falu elitjéből. „Jászjákóhalmán volt egy gazdag ­zsidó család, akiknek olyan rádiójuk volt, hogy tudták fogni a világ minden részét. Ott áram is volt, náluk nem, csak telepes rádió, és az illetők kétségbeesve mondták, hogy a zsidókat gázkamrába viszik, Lengyelországba. És mi azt mondtuk, ó ugyan, ez nem igaz. – Tehát annyira buták voltunk, tájékozatlanok voltunk, gyermetegek voltunk.” Tegnap Máté, fiatal kollégám Gyuri bácsinál járt. Ő azt mondta, nem igaz, hogy mint a birkák mentek a vágóhídra. Hisz azt nem lehetett elképzelni, hogy ez megtörténhet. Mindegy is, melyiküknek van igaza. Engem mégis foglalkoztat. Mintha újra és újra lejátszanám magamban a filmet, hátha egyszer nem az lesz a vége. Hátha egyszer minden jóra fordul. Kényszeresen olvasom a visszaemlékezéseket. Nem csak Kertész Imrét, Primo Levit, a többi „nagyokat”. A rosszul megírtakat is. Ugyanezzel a várakozással. Vagy a perverz vággyal, hogy átéljem újra és újra, amit akkor én magam nem éltem át. Amiért valahol a lelkem mélyén szégyellem magam. Nem ér később születni. Egyszerűen csalás. Mert mindig jön a kérdés, mit csináltam volna én, ott, akkor. Persze, könnyű a helyzetem. Zsidóként a kérdés nem igazán éles. De azért létezik. Először terhesen éltem át. A nőgyógyászom előszobája előtt vagy egy órán át állva várakozva. Kezemben Primo Levi. „Akik odavesztek és akik megmenekültek”. Nehezemre esett az állás. És akkor jött először a kérdés: hogy bírtam volna én OTT,

AKKOR? És azóta sokszor. Különösen, mióta beteg vagyok, s nehezemre esik száz métert is megtenni. Lelőttek volna, mert nem bírtam volna az iramot? Vagy esetleg mentem volna a gázba egyenest? Vagy meggyógyultam volna, hisz tudvalevőleg a szélsőséges helyzetekben bizonyos bajok háttérbe szorulnak? S Márta néni mesél. Egyre rémesebb részletek jönnek. Auschwitzban vagyunk a rámpán – elválasztják apjától. Aztán a húga skarlátos lesz, s elkerül anyjától és tőle. Ő is skarlátot kap. Húgával találkozik a skarlátbarakkban, de elszakad anyjától. Ma már tudjuk, örökre. Felépülnek a skarlátból. Vissza a barakkba. Szelekció. Húga balra, ő jobbra – Mengele felől nézve. De a saját perspektívájukból nézve fordítva. Ez fontos. Mert akkor nem merül bele a húga halálába. Beszélhet a Soá-ábrázolások hiteltelenségéről. S ez segítség. Hisz furdalja a lelkiismeret azóta is, hogy nem ment vele. Pedig úgy emlékszik, ő intett, hogy menjen. De hát milyen dolog ez, inteni, hogy gyere? Hogy ő is meghaljon? És ez még nem elég. Jön a következő történet. Gázkamra. Aztán kirángatják belőle. „Nem szeretném elfelejteni, hogy körülbelül huszonöt évvel ezelőtt, onnan tudom a dátumot, mert akkor még fekete-fehér tévém volt, a tévében volt egy műsor, amiben arról volt szó, hogy az auschwitzi pribékeket hogy ítélték el, és premier plánban mutatták is azt az Obersturmbannführert, aki minket ötünket kicibált a gázkamrából, és a speech az volt, hogy őt felmentették, kommentálás nincs. S akkor sötét lett minden.” És akkor még ez sem elég. Még jön a meggyilkolt csecsemő is. Akit megöltek, mielőtt felsírhatott volna. S Márta néni kellett, hogy kivigye a latrinára. S szembe jött vele Mengele. De megúszta. Nem, ez már nekem is sok. Itt kicsordulnak a könnyeim. És Márta néni csak mesél, csak mesél. Auschwitzba ér a front, a tábort „menekítik” – Mauthausen, majd Lenzing. Gyár, munka. „Pihenjünk egy kicsit!” Csak egy-két percig tart a pihenés, mindketten WC-re megyünk, majd folytatjuk. Ötös sorokban menetelnek, a vonat alá hajtják őket. A magyarul tudó sváb parasztfiú először kedves vele, aztán a puskatussal félholtra veri. Majd azt mondja, hogy aki állatok közé keveredik, maga is azzá válik. Bírom én ezt még hallgatni? S meddig bírja még Márta néni? Rendíthetetlen a nyugalma. Ez a fegyelmezettség, amit magára erőltet, ez teszi képessé a történet végigmondására. De már órák teltek el. Lesz még idő arra, hogy kérdezzek? Fogja még bírni? Megint pihenünk. Jól is esik,

141

142

meg félek is, hogy nem érünk a végére. Felajánlom, eljövök még egyszer. De nem, ne. Legyen annyi, amennyire ma képesek vagyunk. Hát jó. Pedig én már igazából nem bírom. Ez a csecsemő dolog, ez túl sok volt. De hát hogy jövök én ahhoz, hogy ne bírjam? Márta néni bírja, kibírta akkor is. És akkor a hazatérés utáni, meg a mai történetei. Hogy a nagybátyja ellopja még azt a keveset is, amije megmaradt. Meg a Szenes Anikó leányotthon, ahol csupa ilyen – akartam mondani, kislány – van. Hát életkoruk szerint talán azok, de mindezzel a hátuk mögött? Hát ha van forszírozott felnövés, akkor ez az. Anyám jut eszembe. Gyerekként nem értettem, hogy mi a baj, egyáltalán, hogy baj van, csak örökké szorongtam, ahogy az óvodában is. Ma már tudom, tudni vélem, hogy anyám is végigszorongott egy rövid – csupán ötvenhárom évnyi – életet. Igen, ő is fel kellett nőjön tízévesen. Persze, Márta nénihez képest ő is szerencsés volt. Hisz a budapesti gettó nem Auschwitz, nem Mauthausen. És neki életben maradt az anyja. Igaz, mindig az apját imádta. Legalábbis azt hiszem. Vele persze nem meséltettem el az élettörténetét. Nem hogy magnóba, de sehogy. Mindig a nagyanyám mesélt a gettóról. És én nem kérdeztem. Még nem tudtam, hogy kérdeznem kellene. Ma már kérdezek. De mára a sajátjaim közül csak apámat lehet. Ő meg mindig azt mondja, nincsenek gyerekkori emlékei. Csak a németek bejövetele óta. Azóta, hogy megjelentek a tankok a Nádor utcában. No, de most Márta néni van itt. Perverz dolog, hogy élvezem a borzalmat? Hogy élvezem, hogy hallgathatom? Hogy legalább vele elmeséltetem, amit az enyéimmel nem meséltettem el? Lehet. Persze a nagyanyám családja, húga, szülei, ők is Auschwitzban távoztak a kéményen át. Jaj, ez szörnyű, hogy én is ezzel a morbid beszéddel védekezem. Most viszont Márta nénit is kezdhetem kérdezni. Végére ért a saját történetének. Ügyesen csinálta, visszajött a mába, Orbán Viktort szidja. Meg a szomszédot, aki amióta Orbánék uszítanak, elfordítja a fejét, ha találkoznak. Hát ez pokoli. Hogy nyolcvanévesen még ezt is meg kell élnie. És egyedül, mert nincs senkije, se férje, se gyereke, se egyéb rokona, a barátai sorra meghaltak… Marad a Páva utcai öregek otthona. És még a szeme is romlik, már alig lát. Nem tudok neki mit mondani, amikor azt mondja, elég. Pedig én azt szeretném, ha örökké élne. Nem szép tőlem, hisz nem miatta, magam miatt szeretném. Pedig értem, hogy neki

tényleg elég. Fényképeket készítek arról a néhány képről, ami megmaradt neki. Meg Márta néniről. Nem akarja, hogy ő már ehhez ronda. Örülök, hogy sikerül rábeszélnem. És nekem ő nem ronda. Sőt, szép. Szép, ahogy mindezek után tartja magát. Elbúcsúzom. Félek, nem tudom milyen állapotban hagyom itt. Lekísér. Nem tudom, találkozunk-e még az életben, hisz azt mondta, nem akarja folytatni az interjút. Majd’ bele is gebedtünk mindketten. Ja, persze, megígérte, lemásol nekem egy térképet, amin rajta van Lenzing. Az a mauthauseni melléktábor, ahol a gyárban dolgozott. És majd felhív. Az jó, akkor legalább látni fogom, hogy (ezt is) túlélte. De talán csak kimerült ő is. Ahogy én is. Hazafelé menet támolygok az utcán. Márta néni élettörténete kavarog a fejemben. Mintha vágynék oda, vágynék rá, hogy én is megtapasztaljam a borzalmak borzalmát. Mert így puhánynak, valamiképp mihasznának érzem magam. S közben rosszul érzem magam ettől is – hisz ezen nyafogni, hát ez az igazi „zsidó ápolónő” szerep. Hazaérek. A gyerekeim otthon várnak. Tizenegy a lányom, tizenhét a fiam. Mesélem, amit hallottam. De a csecsemőt azt nem. Arról azt érzem, a lányomnak nem szabad hallania. Pedig én mindent el szoktam merni mesélni. Én hiszek abban, hogy a hallgatás a legnagyobb teher. De ezt most mégsem. Már a többi is nagyon sok. Pedig akarják, hogy mondjam. Mintha bennük, legalábbis a lányomban is ott lenne ez a minden-ilyentörténetet-meg-kell-hallgatni érzés. Mesélem fűnek, fának, amit hallottam. Napokig, hetekig. Talán addig, míg nem jön a következő interjú. Onnantól már a kettőt mesélem. Közben Márta néni elkészül a térképmásolattal, bemegyek érte hozzá a Páva utcába. Nagyon örül nekem, körbevisz, megmutatja, hogy hol volt nemrégiben a széderestéjük. Pedig gyerekkorában sem nagyon tartották. De most ez az egyetlen közösség, ahová tartozik. A látogatás megnyugtat. Márta néni jól van. És örül nekem. Akkor biztos, hogy jó volt neki, hogy mindezt elmesélte nekem. Telnek-múlnak a hetek, készül a többi interjú. Azokban vagyok elmerülve. Egyszer csak csöng a telefon – Márta néni az. Csak azért hív, hogy megköszönje az interjút. Mert ez volt az első megkönnyebbülés azóta. Mert az én „szisztémám” nagyon jó. Hogy hagytam beszélni. És csak arra

143

kérdeztem vissza, amit nem értettem. A Shoah Alapítvány interjúkészítőinek kérdései mindig megzavarták. Pedig kedvesek voltak. És hogy reméli, tovább is ezzel a „szisztémával” fogok dolgozni. Madarat lehetett volna fogatni velem. Hisz Márta néni kifejezetten megkönnyebbült attól, hogy elmesélhette nekem a történetét – alig hiszem el, hogy ezt mondta. És hát persze szakmailag is. Hogy nem hiába képviselem, hogy ez az interjús technika jó.

144

Az azóta eltelt lassan két év alatt időről időre beszélünk, meglátogatom. Romlik a látása, már csak perifériásan lát egy kicsit. Már fehér bottal jár. A minap – már benne voltam ebben a szövegben – felhívott. Hogy bevitte a Páva utcába az „anyagot”. A miénket és a Shoah Alapítvány kazettáit is. Mert nem tudja, hogy mit hoz a jövő. És neki úgyis elég volt már. De a szomszédok ne röhögjenek rajta. Elszorul a szívem. Erről kezdünk beszélgetni. Hogy a Páva utcában a „kis hölgy” azt kérdezte, miért röhögnének. Pedig még egy budapesti, egy gettótúlélő sem érti, értheti meg őt, nemhogy egy ilyen kis – bármily jó szándékú – „fiatalka”. Egy egész élet ebben a meg-nem-értettségben. Én próbálom őt megérteni – legalábbis tudatában vagyok, hogy ez majdhogynem lehetetlen. És nem okoskodom, nem nyugtatgatom. Miközben talán én sem gondolom, hogy a szomszédok röhögnének rajta. De meghagyom neki. Azt is félve mesélem csak, hogy most a harmadik generációról írtam, hogy nekik is problémáik vannak. Nem is igen hallja meg. Talán jobb is így. Neki ezt nem kell meghallania. Nem csak azért, ami nyilvánvaló, hogy a lágerbeli szenvedés semmihez sem fogható. De azért sem, mert őt sterilizálták. S mert ettől – mert ez számára elmesélhetetlen maradt – társat sem talált magának. Nincs, soha nem is volt igazán senkije. A felszabadulást egy hullahegyre feldobva érte meg. Annyira legyengült, hogy mozdulni sem tudott. Aztán feltáplálták, „megmentették”, hogy jöhessenek az amerikai felszabadítók és megpróbálják megerőszakolni, hogy az egyetlen túlélő rokona kisemmizze – s mégis, ez mind semmi, ahhoz képest, hogy hatvan éve azzal a bűntudattal él, hogy ő volt a húga gyilkosa, amiért nem ment vele a gázba. S persze, tudattalanul, haragszik is húgára, a tizenöt évesre, aki örökre annyi idős maradt. Nem, így tényleg nem lehet azt érezni, hogy az élet szép.

Igen, én beléphetek a borzalom e Márta néni közvetítette világába ideiglenesen, de engem ott is körülvesz valami biztonság. Hisz Márta néni velem van, rá támaszkodhatom – s nekem van kiutam is innen. Nekem – vele szemben – van másik világom is. Epilógus Márta néni májusban meghalt. Nem érhette meg ennek az írásnak a megjelenését. De vajon örült volna-e neki? Nem vagyok biztos benne. Ahogy abban sem, hozzájárult volna-e ahhoz, hogy saját nevén írjak róla. Tompa utcai nyomorúságos kis lakása most üresen áll. Az önkormányzat hirdetés útján keresi a nem létező örökösöket. A kárpótlásból megmaradt „vagyona” végrendelet híján a magyar államra száll vissza. Nem lehet a valaha volt Páva utcai öregek napközi otthonáé – pedig az talán megmenthette volna attól, hogy a hitközség mint nem rentábilisat felszámolja. Mert Márta néni megvásárolta a sírhelyét a Kozma utcában, s halála előtt két hónappal elhelyezte a vele készült interjút a Páva utcai múzeumban – „hogy a szomszédok ne röhöghessenek rajta” –, de végakaratot nem nyilvánított.

Vajda Júlia 1960-ban, Budapesten született, tanult matematikát, szociológiát, pszichológiát és pszichoanalízist. Tanít az ELTE-n, mellette pszichoanalítikusan orientált pszichoterápiás magánpraxist is folytat.

145

Kutatásai fókuszában a zsidó identitás áll.

146

Bán Zsófia

TENGERPART, ÜRESEN

Vannak mondatok, melyek bevésődnek az ember emlékezetébe anélkül, hogy jelentésük nyomban világossá válna. Van bennük valamiféle titokzatos erő, ami azt sugallja, hogy ha pillanatnyilag megfejthető jelentésük nincs is, jelentőségük annál inkább van, s ezért érdemes megjegyezni őket. Megjegyzésük természetesen nem tudatosan történik, hanem mintegy maguktól rögzülnek, menthetetlenül beleragadnak emlékezetünk légypapírjába. Aztán egy adott pillanatban – ki tudja, mikor és hogyan – felbukkannak, s jelentésük hirtelen, mintegy varázsütésre megvilágosodik, kikristályosodik. S ettől fogva nem is értjük, addig hogyan maradhatott homályban. Anyám 1944-ben húszéves volt, és a fényképek tanúsága szerint, az egyik legszebb nő, akit valaha láttam. Később is őrzött ebből a szépségből sok mindent, amit magam is személyesen tapasztalhattam, de régi fényéhez képest ezek már csak egy gyöngysor szétgurult, itt-ott felbukkanó darabjai voltak. Nagyapám állatorvos volt, s a negyvenes évek elején települtek át Erdélyből. Egy darabig Túrkevén laktak, s ebből az időből származik egyik kedvenc fényképem, amelyen anyám és nagyanyám jönnek az utcán egy kosarat közrefogva, nyilván a piacra menet, mert a kosár még üres. Nos, anyám ott, azon a poros túrkevei utcán, a piacoló ruhájában is úgy jön a kamera felé (vajon ki vehette le?), mint egy díva, mint aki az az évi párizsi nyári kollekció bemutatóján vonul végig a kifutón. Ám később is csodáltam őt sudár termete, kecses, hosszú végtagjai és tévedhetetlen ízlése, eleganciája miatt. Csodálatomba és büszkeségembe olykor némi bánat is vegyült, amit az a viszonylag korai felismerés okozott, hogy mindebben soha nem fogom tudni őt utolérni. Én inkább az apám gyereke vagyok, külsőre is meg kedélyre is, ám amit mégis vitathatatlanul anyámtól örököltem az a nyelvérzék és a nyelvek szeretete; ő maga hét nyelven beszélt. Különös fintora tehát az életnek, hogy akitől nemcsak az anyanyelvemet,

147

148

de az összes többi nyelv iránti képességemet kaptam, azzal gyakorlatilag semmilyen nyelven nem tudtam szót érteni, nem tudtunk kommunikálni a szó valódi értelmében. Beszéltünk ugyan egymással, egymáshoz, de mondani nem nagyon mondtunk semmit. Ő azért nem, mert nem volt rá képes, én meg, gondolom, visszatükröztem ezt az állapotot. Anyanyelvem tehát volt (mindjárt kettő is, mert brazil, fekete dadámtól rögtön portugálul is megtanultam, ott Brazíliában, ahol születtem), de az anya nyelve, beszéde hiányzott. Az én szempontomból, anyám lényegében néma volt. Ha Theresienstadtba való deportálásuk történetét nem részletezem az éppen az erre vonatkozó ismereteim súlyos hiányosságából adódik. Négyüket együtt vitték el vidékről, anyámat, a nővérét és a nagyszüleimet, valamikor ’44 vége felé, nem tudom pontosan. Aztán valahogy mind a négyen vissza is tértek. Erről anyám soha, egyetlen szót sem ejtett, és hallgatása olyan súlyos volt, hogy fel sem merült, hogy megkíséreljem megtörni. Nem ment volna. Ha valahol ilyesmi került szóba, hallgatásba burkolózott, ha a tévében háborús film ment, tüntetően kivonult a szobából, ha valami nem volt világos számomra, amit e témában olvastam, fel sem merült, hogy őt kérdezzem meg. Pedig gimnáziumban elég sok mindent összeolvastam erről, nagyon befészkelte magát a dolog a fejembe. Erről akkoriban visszatérő rémálmaim is tanúskodnak, melyekben gyakran álmodtam azt, hogy bejön az iskolába a Gestapo, felállítják a padokból a zsidókat és elviszik őket. Különös, mondhatni morbid módon, mintha tulajdonképpen vágytam volna rá, hogy megtörténjen. Gondolom, így akartam valamilyen módon közösséget vállalni azokkal, akikkel az ilyesmi valóban megtörtént. Meg aztán, volt valami hősies aurája is a dolognak, és ez akkoriban, a döglött hetvenes évek Magyarországán valahogy vonzónak tűnt („legalább történne valami”). De ami gyerekkoromból ezzel kapcsolatosan legjobban bevésődött az emlékezetembe az az, ahogy anyám „idegeit” folyton kímélni kellett. Ha rossz fát tettem a tűzre, szelíd apám azzal dorgált meg, hogy „hiszen tudod, anyádat kímélni kell”. Hogy pontosan miért, az sosem derült ki, csak homályos utalások voltak. És talán kevés dolog volt, amit jobban utáltam annál, mint hogy mindig, minden alkalommal bocsánatot kellett kérnem tőle, ha valamit „elkövettem”. Apám pedig, akit elsősorban közmondásos humora és kifogyhatatlan történetei, anekdotái miatt ismertek és szerettek városszerte, nos, ő sem mesélt semmit, vagy alig. Az a kevés, amit tudok, azt mégis tőle tudom. Például, hogy megszökött a munkatáborból, és az orosz frontot követve jutott haza. Azt

azonban csak jóval később tudtam meg, hogy Dezső bácsiék, akikhez mint „rokonokhoz” gyakran jártunk látogatóba, valójában apám első feleségének voltak rokonai, aki Auschwitzban pusztult el. Róla viszont apám hallgatott mélyen, még a nevét is úgy kellett kinyomoznom. Voltak elvetélt kísérleteim, hogy anyám Izraelbe emigrált nővérétől tudjak meg egyet s mást, aki rendszerint azzal kérdezett vissza, hogy: „Hát Vica nem mesélte?” Márpedig Vica, ahogy családjában anyámat nevezték, nem mesélte; nem mesélt ő soha semmit. „Minek folyton ezeken a régi históriákon rágódni?”, dohogott nagynéném, amivel egyúttal le is zárta a témát. Így aztán, forrásként csak a fennmaradt iratokat, fényképeket, hivatalos önéletrajzokat használhattam, maradt a beadványok, folyamodványok, születési, halálozási dátumok, levelek böngészése, melyekből rendre hiányosan álltak össze a dolgok – vagy nem álltak össze egyáltalán. Így tehát, az ő elmeséletlen történeteik helyett, álljon itt ez az én, eleddig elmeséletlen kis történetem. Történetnek persze alig nevezhető, inkább csak a hiány helyét jelzi, a hiányzó egészét. Mint az „Ikarusz bukása” című Brueghel-festményen az a tengerből kikandikáló aprócska láb. Apám külkereskedőként hivatalos kiküldetéssel került az ötvenes években Brazíliába, ahol megszülettem. Anyám csak házasságuk negyedik, és kintlétük második évében esett teherbe, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez is csak az ottani áldásos viszonyoknak, és az otthontól való távolságnak volt köszönhető. Ekkor anyám 33, apám pedig 49 éves volt. Ám anyámat ez az egy szülés is nagyon megviselte fizikailag, s orvosai el is tanácsolták attól, hogy újabb terhességgel próbálkozzon. Így aztán egyedüli gyerek, „egyke” vagyok. Anyám imádott ott élni, szerette a klímát, a tengert, a mesébe illően gyönyörű várost, a jólétünket, az embereket, és gyanítom, nem utolsósorban, a távolságot, ami Európától elválasztotta. Egy alkalommal levitt a lakásunkhoz közeli tengerpartra, ahova gyakran jártunk. Talán hétvége lehetett, mert irdatlan tömeg volt, jóllehet a riói tengerpart hétköznap sem éppen néptelen. Elkalandozhatott a figyelme, mert csámborgásom közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy el vagyok veszve, nem láttam anyámat sehol. Körülbelül hat-hét éves lehettem, így aztán rögtön kétségbe is estem, és éktelenül bömbölve elindultam a parton, hogy megkeressem. Már egy jó ideje keresgéltem, közben jóindulatú felnőttek próbáltak segíteni és kérdezgették, hogy néz ki a mamám és merre láttam utoljára. Egyszer csak megláttam, háttal állt nekem. Az örömtől és a megkönnyebbüléstől még a lélegzetem is elakadt, és úgy

149

közelítettem felé, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Anyám zokogott, és mielőtt észrevett volna hallottam, hogy ezt hajtogatja: „Istenem, itt is, még itt is?!” E szavak számomra értelmezhetetlenek voltak, és nem is tettem különösebb erőfeszítést a megfejtésükre; ehelyett boldogan vetettem magam a karjai közé. Megvoltam, és ez fontos volt, mert így az óceán, számára ismét jótékony, eltávolító erővé válhatott, és nem a borzalom egy újabb forrásává. És megvolt ő is, és ez is fontos volt, mert ha ő megvan, akkor én is megvagyok, nem vagyok elveszve. Ez volna az anyák különös képessége, akár beszélnek, akár nem. Ha pedig már nincsenek meg, akkor marad az üres tengerpart. A mondat jelentése csak hosszú évekkel később vált számomra világossá, amikor hirtelen, ki tudja már miről, mint valami partra vetett ritka hal, egyszer csak eszembe jutott. De akkor ő már nem volt sehol. Apám a második kiküldetés lejárta után úgy döntött, végleg hazaköltözünk, Magyarországra. (Hogy miért, az már egy másik, mondhatni bonyolult történet, de tartok tőle, hogy erre vonatkozó ismereteim hasonlóan hiányosak.) Onnantól anyám vészes gyorsasággal gyűjtötte az egyre súlyosabb betegségeket. Végül 61 éves korában, rákban halt meg, hazatértünk után 15 évvel.

Bán Zsófia

Irodalomtörténész, irodalomkritikus. Képzőművészettel, vizuá­ lis kultúrával, kép és szöveg összehasonlító elemzésével és posztmodern teóriával is foglalkozik. Hazai és nemzetközi folyóiratokban rendszeresen publikál tanulmányokat, esszéket, kritikákat. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Amerikanisztika Tanszékének docense. Eddig két könyve jelent meg: Desire and De-Scription: Words and Images of Postmodernism in the Late Poetry of William Carlos Williams (Amsterdam, Rodopi, 1999), és Amerikáner (Budapest, Magvető, 2000). 150

Nicole Katz

KONVERGENCIA

Az egyszeri zsidó a vita kedvéért – mert az Isten a megmondhatója, hogy a zsidók aztán szeretnek vitatkozni –, a következőt mondja: – Nőnek lenni és zsidóként élni, két külön dolog. – Hogyhogy? – kérdi a másik. – Az egyik teher, a másik meg átok. – Ajvé, milyen igaz. De egy szép napon a nőből és a zsidóból, zsidó nő lesz. – Nu, és az mikor lenne? – kérdezi a másik. – Mikor a konyhában szorgoskodik? Vagy amikor a zsinagógában, a női karzaton imádkozik? Talán amikor a mikvében merítkezik? Álljon meg a menet! Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem az én családomban, nem az én neveltetésemmel. Az én fejem már gyerekkorban megtelt liberális és szekuláris gondolatokkal, kultúrával, úti élményekkel. Ezzel együtt szép emlékeim vannak a zsidó konyhában sürgő-forgó nőkről. A mamám a maga tempós precizitásával készült az őszi ünnepekre, sütötte a kremzlit, a csúsztatott palacsintát, és a konyhát megülte az óhaza illata. Emlékszem a peszáchi készülődésre, ahogy hármasban, a húgommal és a nővéremmel együtt kevertük a chároszetet, és sütöttük a macesztortát. Leginkább azonban csak nassoltunk és ugrattuk egymást, de valahogy mindig a konyhában. Arról nem igazán beszéltünk, hogy mit is jelent zsidónak lenni, de később szóba került a politika; Izrael és ellenségei. Azt, hogy mit is jelent nőnek lenni – leginkább testünk változásain keresztül értettük meg. Leggyakrabban azonban egymást próbáltuk felülmúlni szellemeskedésben, és mivel egymás társaságát egyszerre éreztük megnyugtatónak és ösztönzőnek, remekül szórakoztunk. A zsidó nőkről és jiddise mammékról alkotott klisék egész egyszerűen nem illettek a mamámra. Sovány volt, és még a gondolatától is irtózott annak,

151

hogy a gyerekei kövérek legyenek. „Fölösleges kalóriák!” – mondta mindig, és a szavai örökre beleégtek az agyamba. A mamám sosem csipkedte meg az arcunkat, mondván, hogy imádnivalóak vagyunk, nem panaszkodott, nem kapaszkodott belénk görcsösen, azt pedig végképp nem hitte, hogy született zsenik lennénk. Nem könnyekre és bűntudatra épített, inkább kiabált! Összességében elég fenyegető jelenség volt, aki nem csak simogatni tudott. A családunkban élő többi zsidó nőre sem igazak a sztereotípiák. A múltamat követve jutottam el Erdélybe, hogy felkutassam a mamám őseit. Kiderült, hogy keresztények, akik korábban zsidók voltak, s még korábban keresztények. Egy szóval zavarosak. Ottani családomban a nők nemcsak számbeli fölényben vannak, de az élet minden területén ők irányítanak. Termetesek, hangosan, gyorsan, okosan beszélnek, és ha netán nem ízlik a főztjük, jobban teszed, ha gyorsan még egyszer megpakolod a tányérod. Nem voltak nagyon zsidók, de nők annál inkább. – Nu, akkor mondd meg nekem, mikor lesz egy nőből, aki zsidó, zsidó nő? – Mikor a hüpe alatt áll. Hiszen az a kötelessége, hogy zsidó férjet válasszon, és folytassa az ősi láncolatot, mert csak akkor egyesül benne igazán a zsidó és a nő.

152

Habár ez a szigorú és rugalmatlan parancsolat szöges ellentétben állt szekuláris, liberális neveltetésemmel, soha nem lehetett vita tárgya. Ebben is, mint oly sok minden másban, a papám véleménye volt a mérvadó. Határozottan, de ugyanakkor szelíden és mosolyogva juttatta kifejezésre az akaratát. Nehéz volt neki nemet mondani. Zsidóságunk teljesen az ő ortodox neveltetésének a maradványaiból táplálkozott. Ez több volt, mint a tradíció iránti szeretete és tisztelete: szilárd meggyőződése volt, hogy az erős identitás alapvető követelmény. A Soá emléke mindig a levegőben vibrált, burkoltan bár, de megkerülhetetlenül. Jéghideg lándzsaként hasított bele a napfényes sydney-i létünkbe. A hatmillió nem azért pusztult el, hogy mi, hitünket feladva, eltűnjünk. Ez a ritkán kimondott, de állandóan jelenlévő gondolat különös és nyomasztó próbák elé állított minket, liberális, nagyvárosi életünk során. Elfojtott érzelmeink barátságokat és szerelmeket mérgeztek, és nyomorítottak meg.

A szüleim arra tanítottak, hogy nem szabad gyűlölni. De hogy lehet nem gyűlölni? Apám általában túlzóan udvarias volt, soha nem káromkodott, de időnként mégis kicsúszott a száján egy „Kibaszott nácik! Kibaszott állatok!” Nem úgy a mamám, akitől sztereóban tanultuk az ősi és új átkokat, meg az istenkáromlást. Jóval, mielőtt Magyarországra utaztam, már úgy káromkodtam, mint egy kocsis. „Mindenki szívesen látott vendég a házunkban” – tanítottak, de mennyi ideig? És mi célból? Ezekről sem beszéltünk. Nem hiszem, hogy a mamámban lett volna elég hit és meggyőződés, hogy ragaszkodjon ahhoz, hogy zsidó férjet válasszunk, nem is annyira a liberalizmusából fakadóan, mint inkább ateista, kommunista neveltetésének köszönhetően. Anyátlanul, és lényegében apa nélkül nőtt fel, így aztán a zsidó kultúrából csak kevés szűrődött át gyerekkora vadságába. Hüpét először a saját esküvőjén látott. Hogy gyűlöltem az isteni parancsolatot, és hogy vágytam rá, hogy elutasítsam a kirekesztőkkel együtt, akik görcsösen ragaszkodtak hozzá! Menekülni akartam a mérgező csápok öleléséből, amik a legintimebb pillanataimban is kísértettek, félelmet és bizalmatlanságot plántálva a szívembe azok iránt, akiket szerettem. Szerettem volna örökre lerombolni a gettó fullasztó falait, hogy eggyé válhassak az emberiség lüktető tömegével. Minden fiúval, akit hazahoztam, ezért a célért harcoltam. Itt van mindjárt az első szerelmem, Pedro. Spanyol, katolikus és nagyon macsó. Túl fiatal volt ahhoz, hogy érdekelje – a szülei mégis óva intették, hogy a zsidók szeretnek egymás között házasodni. Lucio arca egy reneszánsz hercegé, modora egy stricié. Rasszistának nevezett, csak hogy minél jobban eltávolítson a zsidóságomtól. És ott volt John, a kimért, angolszász protestáns, aki a származásomat ódivatúnak, bár kissé egzotikusnak találta, alapjában véve azonban hidegen hagyta a kérdés. Aztán jött Ali, a szemita, aki szerelmes volt belém, és dühösen küzdött minden vallás és tekintély ellen. Egy jobb világról álmodott, ahol mi mindannyian, szemita testvérek, boldogan, harmóniában és szeretetben élünk egymás mellett. Hát nem lenne csodálatos?! Nem találgatni többé idegesen, hogy ki zsidó, hogy egy törzshöz vagy hithez tartozunk-e vagy sem. Meggyőző volt és

153

szenvedélyes – de nem a megfelelő szemita törzsből való. Mikor a múltamat keresve Magyarországra utaztam, találtam egy pécsi fiút, Dánielt. Hosszú szempillás szeme melankolikus és tüzes. Ugyanúgy beszél angolul, mint az apám. Egymásba szerettünk. Megfogta a kezem, és a hüpe alá vezetett. Abban a pillanatban váltam zsidó nővé, sorsom beteljesedett. Fordította Waldner Zoltán

154

Katz Nicole Magyar zsidó, erdélyi felmenőkkel. Ausztráliában nőtt fel, de pár napra, hónapra vagy évre a világ számos pontján fel szokott bukkanni. Néhány éves londoni és New York-i tartózkodás után most leginkább Budapesten lakik férjével és kisfiával.

Egyetemi diplomáját kutúrpolitikából szerezte, regényírónak készül.

155

Katalin Katz

AZ ELSŐ UDVARLÓM

Apu amilyen jó orvos volt, olyan pocsék üzletember. Bár új olé korunkban jó munkahelyet kapott a Kupat Cholimban (az izraeli SZTK), elfogadta a „vatik” (aki már régóta él Izraelben) nagybátyám tanácsát, vállaljon csak háromnegyed állást, hogy lehessen privát praxisa is. Jöttek is a páciensek: a szomszédos, szegény jemenita zsidók negyedéből, a jeruzsálemi jesivákból a szegény bóherek – egyszer meg a rendőrség vitte ki éjszaka a sugárútra, hogy igazolja egy elgázolt ember halálát. Apu egyiktől sem fogadott el honoráriumot.

156

1959-ben, tizenhárom éves koromban, „már” három éve éltünk Izraelben. Egy forró nyári délután, úgy kettő felé, épp, hogy hazaértem az iskolából, mikor kopogtak az ajtón. Egy tizenhat-tizenhét éves jesiva-bóher állt az ajtóban. A gőzölgő hőségtől felhevülve, zsíros, kopott kalapját zavartan forgatta izzadó kezei között. Az eredetileg fehér, most már szürkésbarna inge alig látszott ki a nyakig gombolt kaftán és a mellig érő pajesza alól. Aput kereste, fájt a füle. – Nincsenek itthon a szüleim – mondtam –, apám csak kedden és csütörtökön rendel. – Mikor jönnek haza? – engedte el a füle mellett a bóher a válaszom második felét. – Csak késő este. Natanyara utaztak, rokonokhoz. – Nem baj, megvárom – álldogált továbbra is az ajtóban. Nem volt szívem elküldeni. Na, meg a kíváncsiság is csiklandozott: még soha nem beszéltem személyesen egy igazi ortodox zsidóval, bár amikor Pesten megtudtam, hogy Izraelbe megyünk, azt hittem, ott mindenki pajeszos, és nagyot bámultam, amikor kiderült, hogy csupa normális ember mászkál a haifai kikötőben. A srác leült a kanapéra, és maga elé bámult. Megpróbáltam beszélgetni. – Honnan jöttél?

– Jeruzsálemből – mondta, és a szőnyegre szegezte a tekintetét. Tanácstalanul átmentem a saját szobámba. Hallgatóztam, próbáltam kitalálni, mit is csinálhat. Nem mozdult. Négy óra felé már nagyon sajnáltam: szegény, még meghal unalmában! Besomfordáltam a nagyszobába, és bekapcsoltam a rádiót. Éppen a napi Biblia-olvasás volt műsoron, kommentárral. Aggódva néztem rá a vendégemre, mit szól hozza, hogy ilyen nem ortodox értelmezést fűznek a Szentíráshoz. A fiú szemmel láthatóan érdeklődéssel hallgatta, majd maga elé mormolt: – Mesügesz, mesügesz… Megijedtem. – Zárjam el? – kérdeztem. – Nem, dehogy, nálunk nincs rádió! Érdekes. Szóval, náluk rádiózni sem szabad, nem csak lányra nézni – értettem meg. De őt azért érdekli. Talán mind a kettő. De a beszélgetés azért csak nem ment. Visszamentem a szobámba, közben azért folyton a nagyszoba fele füleltem. Semmi, csak a rádió. Aztán rájöttem, hogy nemcsak a kíváncsiság gyötör, hanem az éhség is. Ja, persze, hiszen el is felejtettem ebédelni! De hát most hogy csörömpöljek a konyhában az edényekkel, hátha zavarja?! Rágódásaim közben jutott eszembe, hogy hiszen ez a fiú sem evett már jó ideje, hátha ő is éhes, pláne meg milyen éhes lesz még estig, míg apu meg anyu hazajönnek! De most már nem kockáztattam meg a beszélgetést. Egyenesen a konyhába mentem, és készítettem két óriási szendvicset, paradicsomot is vágtam mellé. Egy nagy tálcán vittem be a nagyszobába az uzsonnát. – Ne félj, kóser, nálunk minden kóser – tettem elé a tányért. Végre rám nézett. – És vettek belőle maaszert? – bökött a paradicsomra. – Hogyne, persze! – hazudtam, és iszkoltam vissza a konyhába. Tudtam, mi az a maaszer, tanultuk az iskolában: minden gyümölcs, zöldség és gabona terméséből tizedet kell leadni a szegények javára, vagy otthagyni a termőföldön, hogy akárki leszedhesse. Gyorsan kikaptam a jégszekrényből egy gyönyörű, érett, nagy paradicsomot, és bedobtam a szemétbe. Közben megpróbáltam elintézni a dolgot Istennel: „Ne haragudj rá, ő nem követett el semmi bűnt – ha ez mégis bűn, akkor én vagyok a bűnös. De azért rám se haragudj, csak jót akartam!”

157

Mire visszamentem a nagyszobába, egy morzsa sem maradt a tálcán. Mindketten meg voltunk elégedve. A szüleim este nyolckor értek haza, és elképedve hallották, hogy a fülfájós páciens már hat órája vár apura. – Semmi komoly – mondta apu, mikor a pajeszos fiú elment. Egy-két nap alatt meggyógyul. Egy hétre rá, újra szerdán, újra kettőkor, megint kopogott a bóher az ajtón. Én nyitottam ki: – Most itthon van az apám – invitáltam be. Apu behívta a rendelőbe, majd pár perc múlva máris búcsúzott tőle: – Nem látok semmi problémát, nem tudom, hogy miért fáj még mindig a füled, fiam. Biztos, hogy rövidesen elmúlik. A következő héten anyu nyitott neki ajtót. Én a szobámból hallottam, mikor azt mondta neki, hogy apu itthon van, de ma nem rendel. – És a lánya nincs itthon? – szaladt ki a száján. Anyu szólt apunak, ő meg ismét megvizsgálta a bóher makkegészséges fülét. Én a fürdőszobába menekülve, a kulcslyukon keresztül kukucskálva néztem és hallgattam, amint apu kedvesen megveregette a búcsúzkodó fiú vállát: – Most már igazán nem szükséges újra eljönnöd, fiam. Ha lógni akarsz a jesivából, találj ki már valami újabbat! Isten veled.

158

Katalin Katz Budapesten született, ortodox családban nőtt fel. Szüleivel 1956-ban, elemista iskolás gyerekként alijázott Izraelbe. Pszichológiát és szociális munkát tanult, a jeruzsálemi Héber Egyetemen szociális munkás szakosokat tanít. Fiatal kora óta baloldali aktivista. Szűk szakterületén kívül a roma holokauszt kutatással is foglalkozik. Rendszeresen jár Budapestre, vendégoktatóként tanít az ELTE-n. Magyar nyelvű könyve a roma holokausztról 2005-ben jelent meg Visszafojtott emlékezet címen (Pont Kiadó).

Salát Anna

ALIJA I. 1992-t írtunk, 5752-t, de mint ha csak néhány hónap telt volna el azóta. Frissen él az emlékezetemben. Különösen az első napok emléke. Láálot felszállni – héberül. Mi is felszálltunk a repülőgéppel egy nap. Ez az az út, ahová a Szochnut csak odafelé jegyet vesz, és azt ajándékba adja a bevándorlónak. A hosszan dédelgetett álmodozás után gyors döntés eredményeként keltünk útra, mert a mechinán kezdődött az egyetemi előkészítő, és a lányom nem akart évet veszíteni. Eszter akkoriban nagyon vallásos volt. Nagy szigorral bevezette két személyes családunkba a kóserságot, és talpig be is volt öltözve vallásosnak. Szoknya térd alatt, könyök eltakarva, imakönyv kéznél. Szóval repültünk. Szép nagy, cionista szívvel. A repülőgépen hátul kellett ülnöm, mert vittem a varrógépet, és csak ott fért el az utastérben. Csomagként feladni nem mertem, féltem hogy túlsúlypénzt kell fizetni érte. Inkább cipeltem. Eszter kis megvetéssel viseltetett anyja gyakorlatias – azaz varrógépvivős – magatartása iránt, ezért külön helyre ült. Egyébként is épp ez idő tájt tört ki rajta az azonnal felnőtté válás igénye. Ennek megfelelően elrendezte a Szochnutnál, hogy ha az új hazába érkezünk, ő külön lakhasson, egy kibucban. Nekem a befogadási központ átmeneti megoldását ajánlották, amit elfogadtam. Tehát repülünk, s már csak percek voltak hátra, hogy a kétszemélyes család kettéváljon, s ki-ki élje a maga önálló életét. Én tele aggodalommal, Eszter tele reménnyel… Leszállt a gép. Adminisztráció és ajándék, pénz az első idők nehézségeire. Majd vámvizsgálat – ahol rögtön kiderült, hogy milyen formában jelentkeznek az első nehézségek. Majdnem az utolsó sékelig kifizethettem a pénzemet vámra, az életem során összegyűjtögetett használati tárgyaimért: hoztam a tévét, videót, porszívót és az ominózus varrógépet. Csak egy egészen kicsit voltam csalódott. Egy olyan végtelen nagy cionista szívnek mit tesz egy ilyen apróság! Kiléptünk a Ben Gurion repülőtérre. Pálmafák, és a tenger sós levegője! Eufória!!! Végre itthon vagyunk! Ez most a csípjünk magunkba! ál-

159

160

lapot. A tényleg nem álmodom-beli. Izraeli állampolgár vagyok. Szüksége van ránk az országnak! Várnak itt, és mindenki barátságos, ahogy azt megszoktuk korábbi látogatóutak alkalmával. Az emberek derűsek, az autóbuszokon vidám zene szól, és mindig süt a nap! Eszter boldogan ült be az érte jövő buszba, én gombóccal a torkomon integettem neki. (Egyedül neveltem ez ideig – most meg lányom hirtelen köddé válik… Születése percétől edzettem magam erre a helyzetre, így nem is tudom, miért fájt annyira.) Értem is jött egy taxi, ahogy azt előre ígérték. „Asdod, merkaz klita” – azaz befogadási központ – mondta a taxis. Csomagjaim pillanatok alatt a mikrobuszos taxiba kerültek, majd kis idő múlva kikerültek onnan – a merkaz klita bejáratától úgy 50-100 méterre. Álltam dermedten. Előttem a csomaghalom. Kettőt is alig tudtam volna megemelni. Az ajtó túl messze van. Hogy fogok én oda bejutni? Körülöttem lüktet a város. Európai fülemnek szokatlan a szüntelen autódudálás, az emberek hangosabb beszéde, orromban a falafel fűszereinek illata és a tengeré keveredik. Minden színes, mozog és zajos. Reggel 7 óra van, de a város már ébren. Hogy fogok bejutni az épületbe? Lehet, hogy szólni kéne valakinek…? Nem emlékszem, mennyi ideig ácsorogtam ott a forgatagban – nézegetve addigi életem tárgyiasult darabjait, amikor eszembe jutott, hogy elővehetném egyre izmosodó héber tudásomat, és segítségért üzenhetnék a befogadási központba. Jött is szembe egy szimpatikusnak tűnő, idősebb asszony, akit megszólítottam héberül: „Legyen szíves, segítene, egy kis gondban vagyok.” – „Mondja nyugodtan magyarul, válaszolt tökéletes magyarsággal, én is Magyarországról jöttem, úgy 50 éve”. Rájött az akcentusomból, honnan jöttem. Segített. Bejutottam. Az épületben fel s alá grasszáltak a csirkék – ez kicsit szokatlan volt. Meg az illatok is! Abból lehetett sejteni, hogy a világnak melyik fertályáról érkezett lakók éltek a különböző szobákban, hogy indiai, vagy éppen görög ételek illatát érezte-e az ember. Megkaptam a szobámat. Kiderült, hogy ketten lakjuk. No, erre nem számítottam. A lakótársnő nem volt otthon. A szobában éppen elfért két ágy, volt egy platni a főzéshez, meg egy kis zuhanyozófülke a bejáratnál. Az ablak éppen az útkereszteződésre nézett, párás meleg volt, füstös levegő, mert ott kanyarodtak a buszok, és teherautók, amelyek szüntelenül csattogtak, zörögtek. Eszembe sem jutott a svábhegyi lakás a panorámával és a jó levegővel, meg a nem is nagy, de biztos egzisztencia, amit itthon hagytam. Az ott úgy, akkor mindenestül, maga volt a boldogság.

II. Hamarosan megérkezett lakótársnőm, aki Argentínából jött, és rögtön ellátta cionista, szép nagy szívemet praktikus tanácsaival: például így. Vegyél mosogatószert és mosószert, itt, meg itt lehet kapni, mert nem szeretem, ha az enyémet használják; vagy így: a fiúkat majd beosztjuk, ezen bizonyára nem kell összevesznünk. (Lehet, hogy a szoba beosztására gondolt, és nem a fiúkéra.) 16 hajkeféje volt, és 23 fésűje, megszámoltam. A szemceruzákkal és a rúzsokkal ezt már nem tettem meg. Ja, és még egy, mondta: amikor itthon vagyok, a szobába senki sem jöhet be. OK? Akkor kopogtak. Ott állt az ajtóban az én gyönyörű lányom, talpig vallásosban. (Tényleg gyönyörű volt, két filmfőszerep állt már mögötte.) Olyan hangon szólalt meg, mintha azt jelentette volna be, mondjuk, hogy kitört a háború! – de csak ennyit mondott: „Mama, abban a kibucban disznóhúst esznek!” Na, ez még nekem is sok lett volna! Néhány óra, és vége szakadt az önálló életünknek! Ettől én egy kicsit boldog, ő egy kicsit összetört lett. Egy biztos volt, a helyzet tarthatatlan, én sem fiúkat, sem szobát nem akarok beosztani – ő pedig nem ehet disznóhúst, ez nyilvánvaló. Azonnal lépnünk kellett. Eszembe jutott a kedves asszony, aki segített a csomagokkal bejutni. Megadta a címét, felkerestük. Ötlete nem volt, de felajánlotta, hogy bárhová elvisz az autóján. A Kibucok Országos Szövetségén keresztül, és némi vallásos ismerősi ajánlással, a hölgy autóján eljutottunk egy vallásos kibucba bízva abban, hogy korábbi dolgok (lakásba futkosó csirkék, fiúk beosztása és disznóhúsok) problémaként nem merülnek fel. Nem is merültek. Ám felmerültek mások. Mint ismeretes, Izraelben is sok rétegű a vallásosok világa. Mi egy olyan kibucba jutottunk, amit olyan középszigorúnak lehetne nevezni. Az „Első otthon az új hazában” nevű program keretében kerültünk a kibucba. Rivkit volt a megbízott személy a kibuc részéről, ő szervezte a bevándorlók elhelyeződését. Fiatal nő a 30-as éveiben, a szülei német földről kerültek Erec Izraelbe. Amikor végre, sok adminisztráció után összetalálkoztunk vele – örültem: végre egy hús-vér ember fogad bennünket! Lesz valami személyes. Majd ő tolmácsolja egy egész ország örömét, hogy végre megérkeztünk. A kibuc, mint tudjuk, olyan faluféle, az emberek ismerik egymást – az egész bizonyára nagyon emberi lesz, gondoltam. Tele

161

162

voltam mesélnivalóval, mint ahogy vidéki rokonhoz hazaérkezve az ember alig várja, hogy rákezdjen az út viszontagságainak elmesélésére. Ám erre sajnos nem volt lehetőség. Rivkit úgy működött, mint egy precíziós műszer. Bármilyen valami lélektől lélekig ható kérdést vetettem fel, válaszában benne volt, hogy beletartozik-e avagy nem a programba – mármint az „ Első otthon az új hazában” programba. Ha nem, máris lapozott tovább. Így esett, hogy első nap eldarálta a kibuc házirendjét, alá is íratta – héber szöveg volt –, annyira nem ment még a nyelv, hogy meg is értsek belőle bármit. Épp ott tartottam, hogy így meg így hívnak, itt meg itt lakom stb. Hamarosan megtudtam, hogy az a néhány hónap, amit ott tölthetünk, szigorúan véve annyi, és egy nappal sem több, no meg azt, hogy vendéget nem fogadhatunk, és még számtalan szigorú szabályt. A házirend kapcsán barátkozós kedvem gyorsan alábbhagyott, s kezdtem magam betolakodónak érezni. Mint később megtudtam, a „programot” az ország erőltette a kibucra. Valószínűleg kellemetlen tapasztalataik lehettek előttünk, azért fogadott Rivkit olyan barátságtalanul. Azért nagyon örültem a kis karavánnak, amit kaptunk. Ez amolyan lakókocsi, kerekek nélkül. Két pici szobácska, és egy nappalis konyhácska volt benne. Tiszta volt – se futkosó csirkék, se orrfacsaró ételszag! Önálló kis otthon a kis családnak. Így végre elkezdődhetett az élet az Ígéret földjén. Ekkor eszembe jutott az a számtalan ember Magyarországról, akik óva intettek az izraeli bevándorló élet hányattatásaitól, és próbáltak az alijáról lebeszélni. Ó, mennyire sajnáltam őket. Nekik most nem cirpeltek a Szent Föld tücskei, és nem virágoztak a kibuc szebbnél szebb virágai. Kevesen voltak, akik biztattak a bevándorlásra. Köztük volt bizonyos F. Gábor. Őt úgy ismertem meg, hogy egy korábbi tanulmányutam alkalmával felkerestem a Bevándorlási Hivatal natanyai fiókját, abból a célból, hogy tájékozódjam az izraeli viszonyokról. A bevándorlók élethelyzetéről. Egy orosz földről származó hivatalnok összetett kezekkel imádkozott, hogy nehogy kijöjjünk, mert éhezni fogunk, és sem könyvre, sem mozira nem fog jutni pénz és idő. Nekem aztán beszélhetett. Nehezteltem rá, hogy jön ehhez, hogy az én szent országomról így beszéljen! Ott irányítottak F. Gáborhoz, mondván, hogy ő magyarul is beszél – tehát hivatalból kaptam a segítségét. Szép, horgolt kipája és szabályos cicitje volt, igazi rendes vallásos benyomását keltette. Biztatott: mondta, hogy jobb lenne, ha többen lennénk itt Magyarországról. Búcsúzóul maga készítette

szép ajándékot adott azzal, hogy hamarosan találkozzunk újra Izraelben. Amikor visszaérkeztem Budapestre, gyakran felhívott telefonon, és megerősítette az akkor már egyre biztosabb alija elhatározásomat. Nos, éppen elkezdtünk a karavánban kicsomagolni, amikor megszólalt a telefon – a másik végén F. Gáborral. Barátságos üdvözlés után megkérdezte, hogy betehetne-e hozzám egy csomagot, mert épp errefelé jár átutazóban, és ezzel a kis szívességgel nagyot segítenék rajta. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy igent mondtam. Fél órán belül megérkezett egy személyautóval, és elkezdte behordani élete összegyűjtött kis motyóját – nem ám egyetlen csomagot, amire számítottam. Mire észbe kaptam, már csak drasztikus eszközökhöz folyamodhattam. Be kellett zárnom az ajtót kulccsal – mindezt egy gyanútlan pillanatban, amikor ő éppen a karavánon kívül tartózkodott. Szóval, mondta is kis szitkozódások közepette, hogy más csak idejön, és egyből az ölébe hullik egy ilyen remek karaván, ő meg, a szerencsétlen, már legalább másfél éve itt húzza az igát, és senki nem segít neki, mert egyedül van. Az Első otthon az új hazában program valóban, csak családoknak segített, egyedülállóknak nem. Most azonnal bebizonyítja, hogy ő sincs egyedül, és neki is lesz hol laknia! Nagyon megijedtem, bár ismerősöm már a karavánon kívül volt. Látszott, hogy nincs normális állapotban. Később kiderült, hogy drogozik. Nem tudtam, mihez kezdjek. Akkor eszembe jutott a kedves, idős kibucnyiknő, akivel aznap megismerkedtem. Gondoltam, megkérem, hogy szép csendben segítsen kéretlen látogatómat eltávolítani; mondtam neki, hogy nagyon szeretném elkerülni a botrányt. Éreztem, hogy a sok szigorú kibuc szabály közé nem fog beleilleni ez a história. A kedves hölgy azonnal feltárcsázta a vezetőséget, meg is jelent nyomban néhány izmos férfi, és elszállította az illetéktelenül bekerült holmikat. Már egy napja voltam a kibuc lakója, és elértem, hogy mindenki ujjal mutogatott rám, összesúgtak a hátam mögött. Lett ugyanis botrány. Jó nagy. Másnap bevittek a rendőrségre, ott úgy vallattak, mint egy bűnözőt. Mondhattam bármit, attól kezdve meg voltak számlálva napjaim a kibuc életében. De mint a legtöbb szörnyűségben, ebben is volt valami jó. Meghallotta valaki, hogy érkezett egy új bevándorlónő, aki egyből botránnyal indított. Kíváncsi volt, ki az. Így kezdődött egy hosszú ideig tartó, szép nagy barátság. De ennek a barátságnak a története már egy újabb fejezet kezdete lenne, alijám igaz történetében.

163

Epilógus A kaland vége: visszajöttem Magyarországra. Érezhetném, mint sok joredet – magyarul „visszajött” – azt is, hogy becsaptak. Mást ígértek a Szochnutnál. Megható történetek százait hallhattuk ugyanis arról, hogy Izrael mint befogadó ország, milyen puha, meleg fészek lesz… Ám ha nem hittem volna az ígéreteknek, akkor egy sor élményből kimaradtam volna. Most nem ismerném például, milyen érzés pár darab szép gyümölcsöt hazavinni a piacról, amiért nem is kellett pénzt kiadnod: Izraelben ugyanis az volt akkoriban a szokás, hogy a piacnap végén szándékosan hagytak ott az árusok ennivalót az új bevándorlóknak vagy a szegényeknek – és ezt egy csöppet sem volt kínos elfogadni. Nem a csalódottság tehát a meghatározó érzés bennem, hanem az, hogy sokkal szegényebb lennék az izraeli bevándorló élet tapasztalatai nélkül.

164

Salát Anna Budapesten született és él, drámapedagógus. Jelenleg egy zsidó színházi műhely és bemutatók létrehozásán fáradozik, közép-

iskolás és egyetemista diákokkal.

165

Lángh Júlia

KÖNNYŰ, ÚRI ZSIDÓZÁS

166

Anyai nagybátyám második felesége picike, eleven, nevetős nő volt, nagy, sötétbarna gombszemmel, sötét hajjal és bőrrel. Én szőkének és kék szeműnek születtem, de igen korán az a kényszerképzetem támadt, hogy ez valami tévedés; valójában, az én igazi, rejtett valómban, sötét színű vagyok, mély hangú és fekete hajú. (A mély hang később bejött, ezt napi egy-két csomag cigarettával néhány évtized alatt sikerült elérnem.) Nagynéném tehát már pusztán a színeivel kifejezett valamit abból, amilyennek én akartam elképzelni magamat kamaszkorom hajnalán, amikor a legnagyobb gőzzel működik az önmegszerkesztő gépezet. Beteg anyámat és nemrég meghalt apám emlékét magunk mögött hagyva, nagybátyám és nagynéném gyakran vitt el hosszú kirándulásokra a hegyek közé. Egyszer, amikor édesen sütött a kora nyári nap és simogatóan fújt a szél, nagynéném menet közben végig kigombolta a blúzát, én csak ámultam, mit csinál, ilyesmit ugye nem szokás, aztán még le is vetette a blúzt, a derekára kötötte, és mezítelen felsőtesttel gyalogolt tovább a fényben úszó réten át. De jó, de jó, mondta, mint egy hálaadó imát, karját az ég felé lendítve. Kicsi, hegyes mellén óriásira duzzadt a mellbimbó, meglepően sötétbarna volt és a környéke mintha libabőrös lett volna. Zavarba jöttem, soha nem láttam még női mellet így kitéve a szabadba, és, hozzá még, így örülve a szabadságnak. Irigykedve baktattam nagynéném mellett. Istenem, milyen bátor, és milyen jó lehet most neki; de nem mertem őt követni. Pedig biztatott egy kicsit, vetkőzz nyugodtan!, de aztán nem erőltette, nyilván látta, amit én akkor még nem, hogy férfiakra várok, akik majd felszabadítanak. De azért, addig is, szabadítgattam magam, ahogy tudtam. Csak másmilyennek lenni, minél inkább másnak, mint a család. Anyám, amikor megpróbálta viselkedésemet beleszorítani az úrilányhoz illő magatartás keretei közé, mindig az anyjára hivatkozott. Ha, például, kifestettem a szemem égett gyufaszál feketéjével (más nemigen állt

rendelkezésre), felnyögött, ne tedd ezt velem, mondta, fáradt kezét egyre betegebb szívére szorítva, tudod, hogy nagyanyád nekem tesz szemrehányást miattad. Ne legyen már megint veszekedés! A nagymama korholásaiból persze nekem is bőven kijutott: úgy nézel ki, mint egy ká – ezt így mondta, időbe telt, amíg egyáltalán megismertem azt a szót, hogy kurva, és azonosítottam a nagymama által emlegetett kezdőbetűvel –, ha szegény apád ezt látná! Itt állunk, egy férfi nélküli család, és te miket csinálsz! A nagymama viselkedési normáit az szabta meg, hogy mit szól a világ: a rózsadombi úri közönség. Anyámnak meg az volt a fontos, hogy mit szól az anyja, s engem is a nagymama értékrendjéhez próbált igazítani. Ezt zokon vettem, azt szerettem volna, ha elfogad olyannak, amilyen vagyok, sőt, fogadja el első szerelmemet, a sűrű göndör hajú, kanárisárga kordbársony zakót viselő ifjú költőt is, és ne tegyen aggályos megjegyzéseket, hogy miért hagyta félbe ez a fiatalember az egyetemet. Nagyanyám már sokkal élesebben fogalmazta meg kifogását: nincs exisztenciája ennek a zsidófiúnak. Az, hogy állástalan költő, és hogy zsidó, körülbelül egyforma elriasztó erővel bírt a szemében. Később, amikor bejelentettem otthon, hogy férjhez megyek – az érdekelt fél akkor már nem a sárga zakós költő volt, hanem következő szerelmem, akiről első látásra sejtettem, hogy ő lesz életem férfia, utóbb csináltunk is két remek gyereket – nagymama megjegyezte: rokonszenves, derék fiatalembernek látszik, bár sajnos zsidó. Csakhamar kiderült, hogy jövendő anyósom is hasonló észrevételt tett rám a fiának: milyen kedves lány, de kár, hogy keresztény. Ezen aztán jót nevettünk, persze csak kettesben, anyós, nagymama távollétében. Nagyanyám úgy volt antiszemita, ahogy a keresztény úri középosztály általában, a század első felében: önkéntelenül és öntudatlanul, mondhatni ösztönösen. Viszont ugyanilyen ösztönösen volt a háború alatt tisztességes. A nyolcvan főre méretezett óvóhelyen, ahol kétszázan zsúfolódtunk össze az ötemeletes ház romjai alatt, a nőkből, rokkant öregemberekből és gyerekekből álló közösség őt szemelte ki az óvóhely parancsnokának. Erélyes nagyanyám szigorú, de igazságos fegyelmet tartott, rendelkezéseinek ellenszegülni nem lehetett. Így tehette meg, hogy egy befalazott rejtekhelyen bújtatott néhány férfit, zsidókat és katonaszökevényeket. Senkinek nem jutott eszébe őt följelenteni, ha ugyan az óvóhelyen legálisan kuporgók tudtak egyáltalán a rejtekhelyről, de valószínűleg nem.

167

168

Amikor hastífuszt kaptam – kétéves voltam –, nagyanyám szaladt segítségért a falhoz, amelynek néhány kiemelhető tégláján át nyújtotta be az ennivalót is. Az a zsidó orvos mentette meg az életedet, mondogatta nekem később, gyógyszere ugyan neki sem volt, de okos tanácsa igen: vigyék ki ebből a túlzsúfolt, egészségtelen pincéből a kislányt, legalább tiszta levegője legyen, higgyék el, akkor magától is meggyógyulhat. Elhitték, anyám napokon át sétált velem a bombázott városban, amíg talált egy szellős lakást, ahová befogadtak. Nagyanyám nem fogta föl, hogy a háború után már nem lehet úgy beszélni és gondolkodni, ahogyan azelőtt. Borzongva meggyászolta első anyóstársa elfogadhatatlan halálát, Dunába lövetését, de azért időnként kicsit zsidózott, csak amúgy finoman, úrinő módjára. A zsidó az ő szótárában azonos volt a mássággal, ahogy egyébként, ámbár persze másféleképpen, a cigány is. Akarata ellenére ő adta nekem önérzetes másságtudatomat. Nem olyan vagy, mint mi, mondta, valahányszor úgy látta, hogy leckéztetnie kell engem viselkedésemért. Ha csak rád nézek, arra kell gondolnom, hogy igaz lehet a családi pletyka: a dédmama, ott a távoli lengyel birtokon, miközben az ura kiment vadászni a ködös erdőkbe, a kastély hátsó kapujához osont és lopva beengedte az itzig zsidót vagy a vándorcigányt, ez a vér jön ki belőled, ez ütközik ki rajtad! Én ilyenkor titokban, csak úgy magamnak, büszkén kihúztam magam. Megjegyzem, mondta nagyanyám – gyakran kezdte azzal a történeteit, hogy megjegyzem –, a szegény Bélának volt egy zsidó cimborája a tőzsdén, nagyon rendes ember volt, zsidó ugyan, de hát azok is lehetnek rendes emberek, ugye, és a pénzhez az aztán nagyon értett! A szegény Bélát, fiatalon meghalt férjét a nagymama viszonylag ritkán emlegette, fivéreire sokkal élénkebben emlékezett. Semmiféle gyász nem érződött rajta, amikor a halottairól beszélt, már rég nem hiányolta őket, de meghitt viszonyban maradt velük. Egyik sokat idézett anekdotája Józsi bátyjáról szólt, aki a Tanácsköztársaság idején, amit a nagymama mindig csak kommünnek mondott, szóval a kommün idején a zsúfolt villamoson átkiabált egy ismerősének egyik peronról a másikra, a tömeg feje fölött: Mit szólsz, kérrhlek, micsoda penetrrháns prrholiszag van itt! Nagyanyámból elismerést váltott ki a vörös terrorral szembeni ellenállásnak ez a bátor aktusa. Legkedvesebb testvére, Géza, zenész volt, évtizedeken át minden szombaton ő orgonált a Dohány utcai zsinagógában. Nagymama büszkén emlegette: a zsidók

igényes emberek és jó zeneértők, gondolhatod, milyen remekül orgonált szegény Gézukám, ha ő volt a budapesti nagy zsinagóga orgonás goja! Néha olyan megjegyzések csusszantak ki a száján, amelyektől anyámnak – aki a politikai korrektség megtestesülése volt már fél évszázaddal e fogalom felbukkanása előtt – villogni kezdett a szeme, égnek állt a haja. Nem értem, dünnyögte ártatlan képpel a nagymama, idősebbik fia második házassága után, miért csak zsidó nőket vesz feleségül, amikor annyi rendes keresztény lány van… de ezt csak úgy maga elé motyogta, a fiának nem merte volna megjegyezni. Sosem zsidózta le idősebbik fia feleségét, miközben a másik menyét könyörtelenül leprolizta, persze nem szembe, csak a háta mögött. Fiatalabbik fia azzal lógott ki a családból, hogy nem sikerült rendesen elvégeznie iskoláit, csatornatisztítótól hentessegédig és virágárusig mindenféle munkát kipróbált, és egy takarítónőt vett feleségül. Nagyanyám barátnőinek úgy fogalmazta: a kis menyem patikában dolgozik. Tény, hogy csakugyan gyógyszertárban volt takarítónő. Valahogyan mindenki kilógott a családból, legalábbis nagyanyám normáihoz képest. Idősebbik, kedvenc fia, nekem is kedvenc nagybátyám – akinek második felesége annyira elbűvölt szabadságával a hegyi túrán –, a 30-as években az események fölötti morális felháborodásában kommunista lett. A mozgalomban ismerkedett meg Verával, egy magas, erős csontú, markáns arcú zsidólánnyal, akit nagyon hamar feleségül is vett, amikor még lehetett „vegyes” házasságot kötni, és azt hinni, hogy az segíthet. Azután együtt bujkáltak, és amikor a nyilasok rájuk találtak, nagybátyám zsidónak vallotta magát, hogy ne szakítsák el a feleségétől. Lerángatták a gatyáját, mondta felháborodva nagyanyám, de hiába láthatták, hogy nem zsidó – nem értettem, miről beszél, de nem mertem rákérdezni –, vitték őt is a Duna-partra. Egész gyerekkoromat meghatározta ez a történet, pedig alig beszéltek róla, anyám és nagyanyám félmondataiból raktam össze, mint egy mozaikot. Nagybátyám feleségével és anyósával az alsó rakparton áll a zajló Dunánál, a nyilasok sorra lövik bele az embereket a folyóba, most zuhan a jeges vízbe Vera édesanyja, éppen, miközben egy katonai teherautó fékje csikordul. Ezek a foglyok a mieink, üvölt rikácsolva a kocsiról egy magas rangú német egyenruhát viselő személy, durván föltereli a platóra az

169

életben maradottakat – köztük nagybátyámat és a zajló víztől elszakadni nem akaró nagynénémet –, aztán néhány utcasarokkal arrébb egyetlen kézlegyintéssel szélnek ereszt mindenkit. Később sem tudta meg a család, kinek a mentőakciója volt ez. Nagybátyám soha nem beszélt első feleségéről, aki a háború utáni években öngyilkos lett. Erről aztán végképp senki nem mondott semmit a családban, de nekem elég magyarázat volt a Duna-parti jelenet. Nem emlékszem, mikor álmodtam legelőször azt, ami azután hosszú időn keresztül vissza-visszatért nyomasztó éjszakákon: sokan állunk egymás mellett, sorban, kivégzendők, én a sor legvégén, és a kivégzőosztag nem előttünk vagy mögöttünk, hanem oldalt sorakozik, a sor túlsó vége felől. Oldalról lőnek tehát végig rajtunk, így nekem esélyem lehet arra, hogy a golyókat a mellettem álló hosszú sor fölfogja. Nem tudom, mi volt gyötrőbb: a kivégzéstől való rettegés, vagy az a kín, hogy én talán megúszom, de a többiek belehalnak a nekem szánt golyókba. Ez az álom egy másik, ugyancsak ismétlődő rémálommal együtt eltűnt, többé nem tért vissza az életembe attól kezdve, hogy a 70-es években, elhagytam Magyarországot.

170

Lángh Júlia 1942-ben született. Volt tanár, tanító, reklámszakember, fordító, szociális gondozó és újságíró. 1977-től Párizsban élt, 1984től a Münchenben működő Szabad Európa Rádió munkatársa volt, annak bezárásáig. A kilencvenes évek közepén Nigériában és Csádban élt és dolgozott, egy nigeri bozótfaluban – többek között – óvónőként, Csádban mozgássérülteket tanított r­ádiós újságírásra. Jelenleg Budapesten él, fordít és folyóiratokban publikál. Három könyve jelent meg: Közel Afrikához (1996), Vissza Afrikába (2002), Egy budai úrilány (2003). (Ez a történet később megjelent utóbbi könyvében).

Valachi Anna

EGY „LELKI ZSIDÓ” NŐ VALLOMÁSA

Tizenöt éves voltam, amikor megtudtam, hogy osztálytársaim zsidónak tartanak. Akkor még nem hallottam a székely szombatosokról, akiket annyira elbűvölt az Ótestamentum világa, hogy önként a zsidó hitre tértek, Mózes könyvének vallási előírásai szerint éltek, és a született zsidók tragikus sorsában is osztoztak a holokauszt idején. Amikor néhány éve elolvastam Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyvét, mely ezeknek az úgynevezett „lelki zsidóknak” a kálváriájáról szólt, a felismerés örömével illesztettem magamra ezt a számomra új és pontos „identitáskategóriát”. De csak mostanában kezdtem választ keresni arra a mind aktuálisabbnak érzett kérdésre: miért jó nekem az, ha kirekesztésre hajlamos világunkban engem is „másnak” néznek? A magyarázatot – mint oly sok fontos dilemmámra – a homályba vesző gyermekkor fölidézett élményeiben találtam meg. Soha nem tartoztam semmilyen többség akolmeleg, biztonságos masszájához. Mélyen vallásos nagynéném titkos akciójaként, születésem után – a „fordulat évében” – megkereszteltek ugyan egy református templomban, de szüleim ateista szellemben neveltek. Kilencéves voltam, amikor apámat kinevezték: ő lett lakóhelyünk első embere. Ettől fogva a kiválasztottak – egyúttal a megbélyegzettek – sorsa várt rám. Elég volt bemutatkoznom, s mindenki tudta a származásomat. Családnevem fölért egy sárga csillaggal, amelyet kötelező viselnem. „Kiváltságos” társadalmi helyzetem inkább gátolt, mint segített a kapcsolatteremtésben és az önmegvalósításban. Soha nem tudhattam, miért nyájasak velem a felnőttek, sőt a magamkorúak is, akiket szüleik azon az alapon tanítottak a társas viselkedés praktikus szabályaira, hogy „egy káder lányával nem árt jóban lenni”. Én azonban éreztem a hamisságot, és menekültem az álságos kapcsolatoktól. Apámtól mindenki tartott, mert roppant komoly, szigorú ember benyomását keltette – pedig hatalmasakat

171

172

tudott hahotázni baráti-családi körben. De ezt csak én tudtam – a beosztottai, a tanáraim, az osztálytársaim és a szüleik csak a hatalom letéteményesét látták benne. Ahogy cseperedtem, egyre inkább elvágyódtam a családból, de álmaimról nemigen tudtam kivel beszélni. Pedig amióta ötéves koromban először vittek színházba, mindenáron színésznő szerettem volna lenni, aki annyi életet élhet, ahány szerepet játszik. Általános iskolás koromban már a kerület első versmondójának számítottam, és később sem voltam hajlandó más pályán elképzelni a jövőmet. Hatodikos, tehát tizenkét éves voltam, amikor – iskolát váltva – megtaláltam „igazi” bizalmasomat, aki előtt őszintén kitárulkozhattam. Neki is szüksége volt rám, mert nemigen tolongtak körülötte a barátnőjelöltek. Zsuzsiék ugyanis zsidók voltak, és osztálytársaink – bár kedvelték –, számon tartották „másságát”. J. bácsi, barátnőm édesapja, jómódú iparosnak számított, ehhez képest szerény körülmények között lakott családjával, egy régi építésű, földszintes, tornácos ház két szoba-konyhás, komfortos lakásában. Igaz, a környéken egyedül nekik volt televíziójuk a hatvanas évek elején – de mindenkit szívesen fogadtak, aki bekopogott hozzájuk. Adásnapokon a szomszédok ellepték a lakást. Zsuzsi – aki Luca napján, december 13-án született –, a naptár szerint csak hat hónappal, élettapasztalat és bölcsesség tekintetében viszont legalább ezer évvel volt idősebb nálam – ezt azonban gondosan titkolta a világ előtt. Hosszú, fekete haját derékig érő, kettős copfba fonva hordta; sápadt, puha arcú, madártestű, beteges alkatú kislány volt, de roppant érdeklődő, empatikus, nyitott lény – ugyanolyan barátságos alaptermészetű, mint a szülei. J. papa – azaz Náci bácsi (akinek eredeti neve Ignác volt, de rokonai gyerekkora óta ezen a rettenetes asszociációkat keltő becenéven szólították) – széles mosollyal és hangos ovációval fogadott mindig, ha találkoztunk. Ő azonban ritkán volt otthon. Felesége, az apró termetű, molett, örökké tevékenykedő, nevetős, csupaszív asszony vezette a háztartást. Úgy érzékeltem, hogy J. néni nemcsak félti, hanem szemmel láthatóan tiszteli is bakfiskorú lányát, ellenben fiacskáját, a kilencéves, szeplős, vörös hajú Tomit óvodásként babusgatta. Szerettem hozzájuk járni, mert körükben igazi otthonélményem volt: sokkal inkább, mint odahaza. Szüleim reggeltől estig felelős beosztásban dolgoztak, s esténként mindketten a fáradtságtól ingerülten tértek haza.

Fogalmam sem volt, nem is érdekelt, hogy mitől fájhat a fejük, mi minden történik az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a politikai életben – én saját érzelmi viharaimmal voltam elfoglalva. Leginkább az zavart, hogy apám – akire alapjában véve büszke voltam, de nyomasztóan hatottak rám szigorú elvárásai – megkövetelte tőlem és húgomtól, hogy kitűnő magaviseletű mintatanulók és problémátlan lények legyünk, akiket tanáraink példaként állíthatnak a többiek elé. Szenvedtem a külvilág elvárásaihoz igazított tilalmaktól és kötelességektől, de leginkább a gondjaimra őszintén kíváncsi, megértő szülői szeretet hiányától. Imádott nagymamám, aki kiskoromban mindig megtalált és megvigasztalt, ha elkeseredésemben „világgá mentem”, ekkor már nagyon beteg volt, nem számíthattam többé a törődésére. Zsuzsi vette át a szerepét. Barátnőmet főleg délutánonként szoktam fölkeresni, s ilyenkor mindig a könyvei között találtam. Soha nem éreztette, hogy zavarom. Amint rám emelte kíváncsian csillogó, barna szemét, és biztatóan felém mosolygott, közléskényszer vett rajtam erőt. Pedig amúgy nem szívesen beszéltem magamról mások előtt. Csak neki árultam el, hogy szerelmes vagyok a velük egy udvarban lakó fiúba, Tamásba, aki csodálatosan mondott verset: tőle hallottam először József Attila Ódáját, s miután – Bodor Tibor színművész betanításában – ott, az udvaron elmondta a verset, lelkesen el is magyarázta, hogyan kell érteni a furcsa szerelmes költemény átszellemített testi metaforáit. Éreztem, hogy Tamást zavarja a „származásom”, s emiatt mármár haragudtam a szüleimre. Alig vártam, hogy nagykorú legyek, és megszabadulhassak az „apja lánya” stigmától. Zsuzsiék félhomályos szobája úgy tűnik föl emlékeimben, mint egy pszichoanalitikus rendelő intim tere, ahol a terapeuta kölcsönös analízist végez szemközt ülő páciensével. Barátnőm ugyan kevesebbet beszélt magáról, mint én, de annyit elárult, hogy írónő szeretne lenni. Ezen, emlékszem, meglepődtem, hiszen addig eszembe sem jutott, hogy ilyen foglalkozást is lehet választani. Aztán megtudtam: Anna Frank naplója volt a szokatlan pályaválasztásra ihlető olvasmány. Ezzel együtt a zsidó sorsról, a vallási szokásokról, meglehetősen keveset beszélgettünk. Egy alkalommal rosszkor kopogtattam be hozzájuk. A mindig kedélyes J. néni ezúttal riadt mosollyal az arcán, kínos zavarban nyitott ajtót, és rögtön be is csukta maga mögött. Arra kért, jöjjek holnap, mert vendégük

173

van, most nem érnek rá. Ezalatt a konyhából furcsa, gajdoló énekhangok szűrődtek ki, és amint kíváncsian belestem, rátapadt a szemem egy sűrűn hajlongó, nagy szakállú, kalapos öregemberre, aki láthatóan otthonosan mozgott a lakásban, és a rejtélyes szertartást celebrálta. Amikor otthon elmeséltem, hogy jártam Zsuzsiéknál, apám ünnepélyes komolysággal az arcán, közölte velem: „Kislányom, amit láttál, zsidó vallási szertartás lehetett. Ne beszélj róla senkinek!” (Óvodás koromban ugyanilyen jelentőségteljes hangon adta tudtomra, hogy Jézuska nem létezik, ne higgyek a többi buta gyereknek; a karácsony vallási ünnep, és Istenben csak a rövidlátó, félrevezetett emberek hisznek. Szerencsémre a Mikulás létezésébe vetett hitemtől nem fosztott meg – talán azért, mert a Télapót politikailag semleges csodalénynek ítélte…) Legközelebbi találkozásunk alkalmával Zsuzsi arcán ugyanazt a kínoszavart kifejezést fedeztem föl, mint előző nap anyukája mosolya helyén. Barátnőm lehalkított hangon, miközben szeme furcsán elhomályosult, arra kért, ne szóljak apámnak arról, amit tegnap náluk láttam, mert abból bajuk lehet. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy még köztünk is működik a „fortélyos félelem”. Nem árultam el, hogy már beszéltem otthon különös élményemről, s éppen szüleim kötötték lelkemre a titoktartást. Én viszont „beavatásom” óta azt is tudom, hogy pénteken este nem illik vallásos zsidókhoz vendégségbe menni. 

174

Már gimnazista voltam, amikor J. bácsi úgy döntött, hogy családjával együtt kivándorol Izraelbe. Zsuzsi – aki akkor már rövidre vágott, modern frizurát hordott, és sokkal nőiesebb volt, mint amikor megismerkedtünk –, mindenáron maradni szeretett volna, de az apai terv ellen nem volt apelláta. Barátnőm megígérte, hogy amint nagykorú lesz, visszajön, addig pedig sűrűn levelezünk, nem szakadunk el lélekben egymástól. De mindkettőnket megviselt az elválás. Valósággal csonkának éreztem magam Zsuzsi nélkül; sokáig még a házukat is elkerültem, pedig Tamás is ott lakott. Egy alkalommal éppen barátnőm hiányáról panaszkodtam egy osztálytársnőmnek, amikor az illető értetlenül rám meredt: „Hát miért nem mentek utánuk?” Ekkor értettem meg, hogy a mi családunkat is zsidónak tartják – nyilván éppen a Zsuzsival való szoros barátságom miatt. Nem tiltakoztam,

mert szívmelengető érzés volt számomra, hogy azonosítottak vele. S azután valahogy könnyebb volt elviselnem a hiányát, hiszen magamban hordoztam őt: mások számára azonos gyökerűek voltunk. Zsuzsi azonban, bármennyire fogadkozott is elválásunkkor, nem jött haza, csak egyszer, húsz év múltán, látogatóba. Sokáig leveleztünk. Így tudtam meg, hogy behívták katonának – elképzelni sem tudtam, hogyan képes ilyen törékeny alkattal fegyvert fogni, de levelei lelkes hangja és különösen egy katonaruhás fényképe, mely vidámnak mutatta, meggyőzött arról, hogy otthonra talált új hazájában. Nem író, hanem szociális munkás lett, de a férje – akivel még katonai szolgálata idején ismerkedett meg – írogat. Ikreik születtek, mesterséges megtermékenyítés segítségével, mert a férj háborús sérülései miatt tolószékbe kényszerült – Zsuzsi szeretettel ápolja. Sok mindent csak utólag és közvetve tudtam meg róla, mivel levelezésünk a nyolcvanas évek elején tett látogatásuk óta megszakadt, s azóta minden egyes híradást, amely a véres és végeláthatatlannak tetsző izraeli– palesztin viszályról, háborúról és terrorakciókról szól, Zsuzsiért és övéikért aggódva hallgatok. Azóta kiderült a hallgatás oka is. Tamástól, régi szomszédjuktól és egykori szerelmemtől – akivel negyven év múltán mostanában hozott össze újra a sors – megtudtam, hogy Zsuzsin a nyolcvanas évek óta megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá: egyszerűen nem mert levelet írni Magyarországra, mert attól tartott, hogy bajt hoz vele itt élő barátaira. Öccse, az azóta már felnőtt Tomi viszont rendszeresen tartja a kapcsolatot Tamással – és bízom benne, hogy közvetítésével előbb-utóbb mi is újra találkozhatunk. 

A remélt jövőből a megélt múltba visszatekintve, úgy látom, „lelki zsidóságom” meghatározó tényezője élettörténetemnek. Barátnőm távozása óta mindinkább tudatosodott bennem, hogy külső adottságaim és mentalitásom alapján sokan továbbra is „Zsuzsinak” néznek – így a saját bőrömön érzékelhetem, hogyan viszonyulnak közvetlen környezetemben azokhoz a lányokhoz, asszonyokhoz, akiket zsidónak vélnek. Nem ábrándítottam ki senkit, azon az alapon, hogy zsidó az, akit annak tartanak. Amikor egyik kolléganőm bizalmasan megkérdezett, milyen füzetet szerezzen be az ivrit tanfolyamra, csak annyit mondtam

175

176

szabadkozva, hogy nem tudom, mert én nem tanultam ezt a nyelvet. Sem a magam, sem más vallását nem tekintettem beszédtémának. Női mivoltomban néha mégis rákényszerültem, hogy „színt valljak” – és ezek a pillanatok kellemetlen, elszomorító élményként maradtak meg emlékezetemben. Huszonvalahány évesen szerelmes lettem egy kedves, okos, jó humorú fiúba. Kapcsolatunk hamar komolyra fordult, és már a közös jövőnket tervezgettük, amikor – egy vendéglői vacsora alkalmával – kijelentette, hogy ő ragaszkodik a rituális zsidó esküvőhöz. Nekem végül is mindegy – vonogattam a vállamat –, fogalmam sincs, hogy megy az ilyesmi. Kislány koromban minden szombaton a katolikus templomba jártam a barátnőimmel, és az esküvői szertartásban gyönyörködtünk, de én magam református vagyok, és semmilyen más vallású esküvőn nem vettem még részt. Mint aki nem hall jól, úgy meredt rám. Hogy-hogy ezt csak most mondom? Hogy hagyhattam meg őt abban a hitben, hogy én is zsidó vagyok? Csak nem gondolom, hogy ezek után bemutathat a szüleinek? A hagyomány, az hagyomány. Sajnálja, hogy így alakult, nagyon kedvel engem, de házasságról most már szó sem lehet… Közben a pincér kihozta a vacsorát, de egy falat sem ment le a torkomon: egész este a könnyeimet nyeldekeltem. Traumatikus élmény volt számomra a „kikosarazás” – eldöntöttem hát, hogy ezentúl nem árulok zsákbamacskát. Egy másik alkalommal viszont éppen ez volt a baj. Régóta, kitartóan kerülgetett egy nálam pár évvel idősebb ismerősöm, és addig-addig udvarolt, míg elmentünk vacsorázni. Konyakkal kezdtük, az ételhez bort ittunk – és ő becsíphetett, mert a lakoma végén azzal rukkolt elő: ő ugyan nős, de nagyon tetszem neki, és mindenáron szeretne velem együtt járni, mert – bevallja – zsidó nővel még soha nem volt dolga, és úgy hallotta, hogy mi nagyon buják vagyunk, s művészi fokon értünk a szerelemhez. Elhűlve hallgattam: Zsuzsi és J. néni alakja jelent meg előttem, életem első és legfontosabb „zsidó női”, akiket közelről megismerhettem. A szexualitás volt az utolsó, ami az eszembe jutott volna róluk. Mai eszemmel persze már sejtem, hogy torz irodalmi minták korbácsolhatták hódítóm képzeletét: eleget olvashatott a modern pesti zsidó nők kéjsóvárságáról,

vámpír gerjedelmeiről például Szabó Dezső hírhedt regényében, Az elsodort faluban. Elképesztőnek tartom azonban, hogy a XIX. század fordulóján virágzó irodalmi rögeszmék még ma is fogékony közönségre találhatnak. Akkor, friss felháborodásomban, csak egyet tehettem: lelepleztem magam. Valami olyasmit vágtam a fejéhez: sajnálom, ha csalódást okozok, de senki sem zsidó a családunkban, különben pedig megalázónak tartom, ha csupán szexuális tárgyként találnak vonzónak. Hitetlenkedve méregetett, szemmel láthatólag azt várta, mikor vallom be, hogy csak ugratom. Aztán amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, rossz­kedvűen félretolta a tányérját. Elrontottam az estéjét – és szétfoszlattam egy ábrándját. De láttam a szemén, hogy nem adja fel, s addig nem nyugszik, míg nem hódít meg egy igazi, egzotikus zsidó nőt, aki beváltja férfiúi reményeit. S lám, milyen igazságos az élet: egy „álzsidó” nő mellé ugyanolyan férjet vezérelt. Dávidot a keresztneve miatt sokan zsidónak vélik, holott ez csak fölvett név: édesapja után Józsefnek anyakönyvezték, ő viszont különleges hangzású utónevet keresett túl gyakori családnevéhez. Neki ráadásul előttem már volt egy „igazi” zsidó felesége is – de nem azért váltak el, mert „vegyes” házasságot kötöttek. Baráti körünkben nem tartjuk számon, ki milyen származású –, kizárólag a kölcsönös rokonszenv és a közös érdeklődés alapján keressük egymás társaságát. És szerintem ez így van rendjén. Szávai Gézával együtt vallom, hogy az emberiség megmaradásának legfőbb parancsa: „Idegen lény sorsához kötődni!” Nincs idegenebb egymásnál, mint egy férfi és egy nő, akik nem állnak egymással családi kapcsolatban – gyermekeik révén mégis hetedíziglen vérrokonokká válnak. A továbbélés záloga tehát az ismeretlen elfogadása és a fenntartás nélküli szeretet. Aki nem hiszi, gondoljon utána! Valachi Anna Az irodalomtudomány kandidátusa. A Ferenczi Sándor Egyesület és a József Attila Társaság vezetőségi tagja. Fő kutatási területe József Attila élete és költészete, az alkotáslélektan, vala­mint az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolata. Déry Tibor-díjas (1999).

177

Tamás Zsuzsa

ZSIDÓ VAGYOK? Németh Gábornak

178

„Fekete-fehér volt a kisfilm, és ellentétben az előző lelkes hanggal, ez alá komoran és tárgyilagosan beszéltek, szárazon, pontos ízléssel, érezték, nem kell már különösebben alápakolni, jöjjenek a szikár tények, majd a képek megteszik a magukét. Elintéznek mindent, amit kell. Engem, például. A szavakból alig emlékszem valamire. A képekre annál inkább. Százezer üres bőrönd valami drótketrecben, hajkazlak, egymillió üres szemüvegkeret, mintha a ketrec drótjából hajtogatták volna azokat is, vagy épp fordítva, szemüvegdrótból, azaz a drótkeretes szemüvegekből csinálták volna a ketrecet a drótszemüvegeknek, összegyűjtötték a szemüvegeket, aprólékos munkával kitördelték belőlük az üvegeket, aztán széthajtogatták a használt drótokat, kiegyengették, angyali türelemmel, hogy ne vesszen kárba semmi, hosszú házak valahol, egy kémény füstöl, a hazugságig sovány férfiak és nők fényképei, végül pedig buldózerek. Buldózerekkel toltak ruhátlan embereket egy gödörbe. Vagyis hullákat, na. Meztelen hullák hullámoztak, hullatenger, mintha kinyitnának egy szekrényt, és kidőlnének belőle a bábok. Először láttam halottat. Mégse gondoltam, hogy akár alhatnának is. Nem gondoltam a szokásosat. Nézd, mondjuk, milyen szép nyugodt a nagyi arca, egészen, mintha aludna. És szipogni közben. Nem. Ezek nem látszottak nyugodtnak. Nem látszottak nagyiknak. Nem látszottak valakiknek. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy valakik lehessenek. A valakik inkább a gödör szélén álltak, elegáns ruhában, nyilván egyenruhában, én mégis úgy emlékszem, könnyű, nyári öltönyben szalmakalappal, és mutogattak, befelé a gödörbe, valami bottal. Nyaralóbot, bambuszból, és nem valami demonstrációs pálca. Nem értettem, mit mond a hang, nem emlékszem a szavaira, pedig egytől egyig ismertem őket, egyetlen szóra sem emlékszem. Illetve egy szó-

ra igen, de az ismeretlen volt. Csak az egyetlen ismeretlenre. Biztos azért, mert a hullákat nevezték meg vele. Vagy, mert addig még sosem hallottam életemben. Az újra pedig, mint az köztudomású, fogékony a gyermek. Úgy mondta a hang, mintha a szóval nemcsak a hullákat, hanem velük együtt, ugyanazzal a szóval, mindjárt az okot is megnevezné, az okot erre az eljárásra. Azt mondta rájuk, hogy zsidók. Ennyit legalább megértettem. Zsidók, ez azt jelenti, hogy ezt kellett velük csinálni. Most legalább kiderült.” Ezt írta a Németh Gábor, nem én írtam ezt, és most mégis, az én gépemen az üzenet, „ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni, ez talán nem is egy mondat”. És a gépemen a szó, zsidó. És a szóvicc, vagy mi ez, a hullák hullámoznak. Mikor olvastam, nem fájt, most hogy leírtam, jaj. Ülök a Bálint Házban, Bálint Zsidó Közösségi Ház, mesélek a holokausztoktatásról, és felszólal valaki, hogy az nem jó, ha a zsidóságról csak a holokauszt kapcsán hall a gyerek. Mire mondja ezt. Hát hogy szerintem erről minél hamarabb beszélni kell. Idézem magam, ha Németh Gábor begépelné magának, látná a gépén, hogy ez talán nem is egy mondat. Tehát a pedagógiai szemszög: „A 2000/2001-es tanév egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye a holokauszt emléknap beiktatása volt a középiskolai emléknapok sorába. Az emléknap bevezetése elvileg nagy lépés a holokausztoktatás terén. De mit jelent a gyakorlatban? (És létezik-e egyáltalán Magyarországon holokauszt oktatás?) Hogy a holokauszt emléknapja Magyarországon április 16., lassan megszokják a diákok, hiszen idén negyedik alkalommal kerül sor az emléknap megtartására. De mit tud a diák a holokausztról? Lehet-e kötelező ünnepnapon, fehér ingben, tornateremben állva megtudni bármi lényegit a holokausztról? Lehet-e egyáltalán nagy tömegben megemlékezni a holokausztról? És ha ez az út nem járható, hogyan lehet méltóképpen megemlékezni erről a napról az iskolában? A kérdés megválaszolására többen tettek már kísérletet. Én magam is olvastam pályázatokat, amelyek az emléknap emléknapoktól, ünnepélyektől eltérő megtartását tűzték ki céljukul, de ezek között olyan elborzasztó „kézműves foglalkozással” is találkoztam például, melynek során mindenki sárga csillagot készít…

179

180

A saját válaszom jellemzően magyartanári válasz, amely a szavak és az irodalom erejében hisz, egy meghitt beszélgetésben, amelyet egy könyvről, egy könyv kapcsán folytat le az osztály és a tanár.” (Tamás Zsuzsa: A Rettentő valamiktől a sorstalanságig, avagy mit mondjunk a holokausztról irodalomórán? Irodalom Tanári Kincsestár, 2004. április ) Elmondom ugyanezt, kicsit közvetlenebbül, ez egy beszélgetés, a Tóraadás éjszakáján vagyok óraadó. (Hm. Tudom.) A hallgatóim, mi tagadás, zsidók, ez most egészen biztos, mert ha igaz, hogy zsidó az, aki annak tartja magát, akkor ők zsidók, azért vannak itt. Éjjel egy óra van, jól érzem magam, figyelnek és reagálnak, jobbak, mint a tanárok. Elhangzott a tévében, hogy a zsidó, az egy másmilyen szó, másmilyen, mit mondjuk hogy zokni vagy szökőkút. Érzem, hogy annyira másmilyen, hogy inamba száll a bátorság, alig mertem leírni, hogy a hallgatóim zsidók. Pedig a gyerekektől meg szoktam kérdezni, mondjátok csak, ki a zsidó? Vagy (névelő nélkül) ki zsidó? Kit nevezhetünk annak? És mindig hallgatnak. És akkor megkérdem, hogy hát a második világháborúban hogyan döntötték el? Akkor jönnek a bátortalan válaszok, hogy vallási meg faji alapon. Ez az. Mikor hogy? Zsidótörvények, ez új. És mi az, hogy faji alap? Hát hogy vannak zsidók, meg négerek, meg cigányok… Hogy ismerhető fel? Hát a szakáll… És a nők? És a gyerekek? Akinek nincs szakálla? Na igen. És mi az, hogy faj? Csönd. Ha valóban faji különbségek lennének, a különböző fajok tagjai nem tudnának egymással szaporodni, mert oly mértékben eltérne a génállományuk. Néma csend. A saját érvrendszerem alapján felmerül bennem a kérdés: akkor akik most itt vannak, azok milyen alapon vallják magukat zsidónak? Ha nem vallásosak? A múlt, a család múltja miatt? Sokáig, ha megkérdeztek, miért foglalkozom ezzel (szúrósabban: épp ezzel) a témával, azt feleltem, megértve a kérdés lényegét (miszerint: zsidó vagy?), hogy nem is tudom, nem vagyok családilag érintett, csak olyan nagyon fontosnak tartom. És ezzel válaszoltam a kimondatlan kérdésre is, hogy nem, nem vagyok zsidó. De mi az, hogy nem vagyok családilag érintett? Csak az érintett, akinek a szülei, nagyszülei, ő maga koncentrációs táborban szenvedett, halt meg, vagy itthon bujkált pincék mélyén, vagy barátoknál, hamis papírokkal? Nézzük a tévét a férjemmel. A holokauszt szemei. Egyszer már láttam, akkor nem sírtam, zavartak a hatásvadász elemek, a piros viasz vérszerű

csöpögése, az egészségtől kicsattanó gyerekarcok. Most nézem és egyáltalán nem akarok, de nyüszítve bőgök. Azt meséli egy bácsi, hogy mentek az utcán, „vitték őket”, és az emberek arcán nem volt részvét, volt, aki röhögött. Azt mondja a férjem: a mi őseink röhögtek ott. És megvilágosodtam. Most még mindenki érintett családilag. A nagyszüleim mind egy szálig fiatal felnőttek voltak akkor. Mit csináltak? Röhögtek? A nagyszülőkről minden családban keringnek történetek. Miért nem hallok történeteket bújtatásokról? Ezt meg is kérdezem anyámtól. Meglep, hogy ötvenévesen gyermeki nézőpontból válaszol. Hogy de, a szülei bújtattak zsidókat, emlékszik. Anya, hogy emlékezhetnél? Hát a Veráék egy éjjel kopogtattak, a Zsuzsi meg mindentől félt, még Amerikában is… De Anya, te 1954-ben születtél… Ja, tényleg. Hát lehet, hogy akkor ez ötvenhat volt. De tényleg zsidók voltak, azért is mentek el, tudod, a Péter meg a Zsuzsi Amerikába, a londoni Zsuzsi néniék meg Londonba. Tudom. Azt viszont csak valahol mélyen tudom, hogy mintha történt volna valami más is. Családilag. Kutatni kezdek, meg is találom. Sárga papíron, író-gépelt szöveg, olvasom. Nyilatkozat Alulírottak ezennel kijelentjük, hogy Göbl Lászlóné azelőtt férjezett Csák Máténé szül. Radics Erzsébet úrhölgyet személyesen ismerjük. Nevezett mint a Nemzetközi Vöröskereszt tagja Budapesten V. Zoltán utca 6. alatt létesített gyermekmenhelyen mint keresztény védőnő működött a Székesfőváros ostroma idején. Ugyanitt akkoriban 1944. október havától 240 zsidó vallású gyermek és 60 ugyancsak zsidó vallású felnőtt tartózkodott állandóan. Tanúsítjuk mint szemtanúk, hogy 1944. december 31-én az átkos nyilas uralom idején Göbl Lászlónét hivatásának példás teljesítése közben, amiatt, hogy gondozottjait védelmébe vette és kiadásukat a nyilas pribékeknek megtagadta, brutális és súlyos támadás érte. A támadás a nyilasok részéről abban nyilvánult meg, hogy az ott jelenlévő vőlegényét, Váczi Jánost szeme láttára agyonlőtték, és Göbl Lászlónét puskatussal úgy verték fejbe, hogy betört koponyacsontja, és emiatt súlyos műtéten ment keresztül, több mint 6 hónapon át orvosi kezelés alatt állott.

181

Tudomásunk szerint egészsége ma sem állott helyre, amennyiben állandóan orvosi kezelés alatt áll. Budapest, 1946. augusztus 6.

182

Az aláírások valódiságát pedig igazolja egy rendőr alhadnagy, akinek, ugyanúgy, mit a többieknek, nem tudom elolvasni a nevét. Az egész papírt látni kell, a lehetetlen helyesírásával, a tintás és cikornyás aláírásokkal, a pecséttel, a hatvanéves hajtogatás nyomaival. Göbl Lászlóné született Radics Erzsébet a dédanyám testvére. A nagyanyám nagynénje. És akkor most jobb? Jobb nekem, úgy családilag? Talán annál jobb, mint ha az derült volna ki, hogy „az átkos nyilas uralom idején” akárki a felmenőim közül nyilas volt. Annál jobb. De amúgy? Azt mondta nekem egy barátnőm, aki félzsidónak vallja magát, hogy vannak ismerősei, akik még mindig úgy ítélnek meg embereket, hogy vajon bújtatna vagy nem bújtatna? És engem páni félelem fogott el. Vajon bújtatnék vagy nem bújtatnék? Ezt semmilyen családi papiros ki nem deríti rólam, ezt csak a helyzet döntené el. Szóval, visszatérve ahhoz az éjjeli beszélgetéshez, azt mondja a felszólaló, hogy a zsidókról ne csak a holokauszt kapcsán halljanak a gyerekek. És akkor eszembe jut egy másik célkitűzésem. Hogy a holokausztról pedig ne csak a zsidók jussanak a gyerekek eszébe. De valami miatt ezt nem mondom ki. Miért? Azt mondta egy ismerősöm, hogy a zsidók úgymond kisajátították maguknak a holokausztot. Õ biztosan nem arra gondolt, hogy cigányokat, homoszexuálisokat, testi és szellemi fogyatékkal élőket is módszeresen pusztítottak el a koncentrációs táborokban. Neki legalább fel mertem tenni a kérdést, és mertem zavarba hozni: Hát ha egyszer velük történt?! Ugyanő ellátott egy jó tanáccsal is. Biztosan zsidónak fognak nézni, vigyázz. De az is lehet, hogy az jó lesz neked, nagyon összetartók. Mondjuk, meg is értem, nincs ezzel semmi baj, hogy felemelik a fajtájukbelit. Vitatkoztam vele, de talán nem elég hevesen. Émelyegtem a butaságától. Aztán mikor kiderült, hogy a holokauszt oktatásával foglalkozom, egyszer csak valóban megnyíltak előttem kapuk. Miért? Mert a téma fontosságát egyre többen belátják? De volt, ahová ismeretlenül hívtak, egy (magát) zsidó(nak valló) lány ajánlására. Miért? Ez volna az a bizonyos

összetartás? Miért kell nekem ezen gondolkoznom?! Egy másik ismerős pedig gratulál, hogy „bedolgoztam magam a témába”. Ezen megsértődöm. Mint kiderül, éppen elismerésnek szánta. Mi ez, paranoia? Egyébként hogy minek néznek… Voltam én már általános iskolában „a Molnár Móni cigányképű barátnője”, aztán gimnáziumban néztek „egyiptomi szépségnek”, és volt, hogy megkérdezték, tudok-e magyarul. Egyetemista voltam, mikor egy híresebb személyiségnek (de tulajdonképp mindegy is, hogy kinek) a lányát tanítottam, s ő azt mondta, rögtön látta rajtam, hogy én is. Én is mi? Zsidó vagyok. Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha nem mondanék ellent? Végül is egy olyan lánynak, aki azért nem eszik, mert a nagyapja a koncentrációs táborban éhezett, könnyebb lenne nem nemet mondani. Aztán azt feleletem, nem tudok róla, hogy lenne a családban… zsidó. Így, ilyen kis elhallgatással. Egyáltalán nem emlékszem, mit válaszolt. Mellesleg volt bennem egy kis félsz. Mi lenne, ha tényleg az volnék? Látszik is rajtam, csak eddig, mondjuk titkolták? „A zokogásukra számítottam, a megtért bűnösök zokogására, arra, hogy a zokogásban megtisztulva és felszabadulva majd megosztják velem a zsidó szégyent, valahogy feloldják titkos, zsidó rettegésemet.” (Németh Gábor: Zsidó vagy?) Lehetséges-e, hogy azért szégyelltem magam abban a fél másodpercnyi pillanatban, mert nem vagyok zsidó? Lehetséges-e, hogy utána a félsz szintén ezért maradt bennem? „– Tudniillik – mondta aztán – Aurél bácsi abban a hitben él, hogy mi zsidók vagyunk. Zsolti mosolygott ezen, Ákos, aki mindenre hevesebben reagált, összegörnyedt nevettében. – Megőrülök, papa! És ki beszélte be neki ezt a hülyeséget? – Ez nem hülyeség – mondta szigorú arccal az apja. – Ő meg én, vagyis az egész családunk zsidó származású.” (Örkény István: Ákos és Zsolt) Utazom a buszon, ölemben egy tankönyv, a legjobb ebben a témában, Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról. A könyvön táska, kezem a táskán. Egy néni ül mellém, előrehajol, minden határon átlépő indiszkrécióval a könyv felé, vagyis az ölem felé hajol. Elolvassa a címet, úgy marad. Zavarba jövök, nem a könyv címétől, az indiszkréciótól, hogy az ölemet bámulja rendületlenül. Mondom neki, hogy megtörjem ezt a kínos szitu-

183

ációt, tanítani megyek. – Pont erről? – kérdezi. – Igen – mondom neki, és próbálom ezt a nem létező semleges hangomon. – Annyi hazugság veszi körül – feleli erre, és nem tudom, hogy mondja, pro vagy kontra. – Igen – mondom, és várom, hogyan folytatja. Persze „kontra” mondta, és zsonglőrködni kezd a számokkal. Hogy nem is annyian. Csak háromszázezer magyar zsidó halt meg. És egy megdönthetetlen érvvel zárja: – Ezt nekem a zsidó barátaim mondták. Aztán a következő megállónál leszállt. Ezt lehet ma egy buszon. Mi mehet otthon, a családi fészkekben, négy fal között? Megyek, tanítom a holokausztot. Talán majd ezt az incidenst is elmesélem, ha olyan lesz a csoport. Megyek az Üllői úton, második alkalom, kicsit még izgulok. Még nem tudom, direkt felhívjam-e a gyerekek figyelmét a harmincas évek dokumentumfilmjeiből összevágott filmben látható gyári képsorokra, amikben szemüvegkeretek és cipők készülnek futószalagon, és a kiállítás végén látható szemüveg- és cipőhalmokra, amik mind egy-egy halott embert jelképeznek, vagy hagyjam, hogy észrevegyék maguktól. Mindjárt itt a Páva utca, figyelem a lépteimet. „Közben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el a tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan. Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagunkról. Ha tükörbe nézek, akkor nem önmagamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben.” (Nádas Péter: Évkönyv) Tamás Zsuzsa 1978-ban született, Budapesten. Az ELTE magyar szakát végezte el, de már a diplomája megszerzése előtt tanítani kezdett. Azóta a tanári pályát immár másodszor is elhagyta, egyszer sem önszántából. Irodalmi, pedagógiai és karitatív folyóiratokban publikál. 184

Szász Anna

MIT JELENT AZ, HOGY ZSIDÓ?

„Sajnálom a zsidókat, de maguk tehetnek arról, ami történt. Amikor J­ ézust keresztre feszítették, ők mondták: »Vére rajtunk és a mi fiainkon.«” 1945 ősze volt vagy 1946 tavasza. A Sze. utcai elemi iskolai osztály­ főnöknőm alacsony, vékony, foghíjas nő, ott állt a katedra előtt, messze tőlem. Közelről érezni lehetett a foghíjas szájából áradó alig elviselhető bűzt. Talán negyvenen jártunk az osztályba, valamennyien lányok, négyen voltunk zsidók. Négyen négy szülőt veszítettünk el. Ketten apánkat, egyvalakinek mindkét szülője életben maradt, és D. Zseni volt az, akinek egyik sem. Zseni Berlinben született, 1933 szeptemberében, német zsidó anyától, és a B-k szerteágazó, több nevezetes tudóst adó, szintén zsidó famíliájából származó apától. Azokban a zavaros években a szülők nem házasodtak össze, ezért viselte Zseni az anyja családnevét. Féléves volt, amikor Magyarországra menekültek. Külföldi állampolgárokként rendszeresen jelentkezniük kellett a rettegett KEOKH-ban. A szülőket több ízben internálták, egy alkalommal Zsenit is velük együtt. 1942-ben az apja a legkomiszabb munkásszázadba került, azon a télen, Ukrajnában verték agyon a keret tagjai. Anyját 44 nyarán vitték el: akkor ismételten jelentkeznie kellett a KEOKH-ban, ahonnan már nem engedték vissza. D. Gerda, epilepsziás, sovány, eleve kiszelektálásra ítélt nő Auschwitzban halt meg. 44 októberéig Zsenivel még együtt volt a nagynénje, akkor elvitték őt is. Zseni egyedül maradt. Túlélésének történetét 1992-ben rögzítettem magnóra. A Sze. utcai, szénszünetekkel rövidített iskolaév után nem sokkal Zsenit örökbefogadta egy orvosházaspár, a nevelőanyja a keresztneve megváltoztatásához is ragaszkodott. D. Zseniből így lett L. Zsuzsa. A nevelőapja korán meghalt, a nevelőanyjával összekülönbözött, elköltözött otthonról, tizenhat éves korában munkába állt, önfenntartó lett, ha önfenntartásnak nevezhető a nyomorgás. Az ötvenes évek elején volt egy öngyilkossági kí-

185

sérlete, bevett egy csomó gyógyszert, a legjobb barátnője fedezte fel és vitte őt el a gyomrát kimosatni. Nem sokkal ezután férjhez ment egy kissé púpos, nála jóval idősebb (nem zsidó) zenebohóchoz, akinek emberi kvalitásai, jósága elfeledtették az előnytelen külsejét. Zsuzsa a férje családnevét használta: barátai, barátnői B. Zsuzsaként tartották számon. (Ez a B. nem azonos az apai családnévvel.) A férjének, akit nem volt szerencsém ismerhetni, Ali volt a művész – és a családban is használatos neve. Amikor 94 tavaszán kaptam egy partecédulát, mely szerint özv. B. Mihályné 61 éves korában, súlyos betegségben elhunyt, hosszú időbe telt, míg végül rádöbbentem, kiről is van szó. „Te zsidó kislány vagy?” Egy asszony kérdezi ezt az utcán, a valahonnan valahová menekülő Zsenitől, 1944 november vagy decemberében. „Te nem vagy zsidó!” Mondják nekem, amikor zsidóznak, és én leleplezem magam. Ezt ők elismerésnek szánják. 

44 nyarán egy gimnázium érettségiző diákjai Babits verses drámáját, a Laodameiát adták elő. A rádió közvetítette az előadást. Csernus Mariann volt Laodameia. Ez volt az első szerepe, ekkor tűnt föl. Majd hatvan év után tisztán emlékszem a hangjára és erre a másfél sorra: „Ó, visszahívom, visszavívom hősömet/ egy percre bár…” A befejező félsort megnézem a Babits kötetben: „…aztán jöjjön a halál”. Iszonyú kánikula volt ezen a nyáron. Éjszakánként meztelenül aludtunk egy lepedő alatt. Mi még szerencsések voltunk: S. nagynéném három szoba hallos összkomfortos lakásában heten laktunk, ő, M. az unokanővérem, P. az unokabátyám, nagyapám és mi hárman, anyám, öcsém és én. Valamikor nyár közepén utaltak be hozzánk egy magas, szelíd öreg férfit. Nem sok vizet zavart. Bevette magát az egykori cselédszobába. Hajnalonként használta a fürdőszobát. Egy reggel nem jött elő. Anyám mondta, elaludt, meghalt. Ő és nagyapám rá akartak bírni, hogy nézzem meg: „Szép halott”. De én megmakacsoltam magam. Nem akartam látni. Nem akartam közelről megtapasztalni, milyen a halál. Még ha szép is. 186



Honnan tudja meg egy asszimiláns családban élő gyerek, hogy ő zsidó? Nem tartottuk meg az ünnepeket. A szüleim, nagyapám nem jártak istentiszteletre. Nem volt otthon semmiféle olyan tárgy, amiből a zsidóságunkra lehetett volna következtetni. Talán egy kiránduláson történt. Apámmal voltam, a barátaival, meg E. nagynéném gyerekeivel. Felértünk egy hegytetőre, és ott gyerekek, 7-8 éves fiúk kiabáltak nekünk valamit, amiben hangsúlyosan benne volt az a szó, hogy ZSIDÓK. És mint az emlék emléke maradt meg a felénk dobált kavicsaiknak. Azt hiszem, nem féltem, nem háborodtam föl, inkább csak csodálkoztam. Úgy rémlik, ezt az incidenst nem követte a felnőttek részéről magyarázat. Lassanként mégis kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben velünk, valamiért nekünk félnünk kell. A családtagok suttogásaiból, elhallgatásaiból. A vasárnap délutáni beszélgetésekből nagyapám nővérénél, Matild néninél. Leszivárogtak olyan kifejezések, mint Csehszlovákia, menekülők, KEOKH. A hangsúlyuk volt árulkodó. Miközben a felnőttek csöndben hallgatták az angol rádiót, mi, gyerekek a nagy, kerek családi asztal alatt kuporogtunk, és én éreztem, hogy az a valami, aminek nem tudtam a nevét, valami sötét árny egyre közelebb és közelebb jön. Iskoláskoromra már tudtam: mi zsidók vagyunk. Csak azt nem tudtam, hogy ez mit jelent. Csodálkoztam, hogy nagyapám ismeri a héber betűket, ő segített nekem a bonyolult rajzolatú jeleket felismerni, a nyomtatott sorokat jobbról balra elolvasni. Úgy gondoltam, hogy mi, nagyapám, anyám közelünkben lakó fiatalabbik nővére, E., az ő férje és a gyerekei, akikkel nap mint nap együtt voltunk – zsidók vagyunk valamennyien. Anyám idősebbik nővéréékről viszont, akik tőlünk messze voltak társadalmilag és térben is, – míg a férje élt, S. nagynénémék fönt laktak a Rózsadombon, – nem hittem volna, hogy ők is azok. Már valószínűleg iskolás voltam, mikor hallottam Hitlert beszélni a rádióban. A hang, az üvöltés maga volt a fenyegetés. A szüleim második anyanyelvként használták a németet, én elég sokat megértettem, de nem voltam hajlandó megtanulni.

187

Láttam a moziban filmhíradót, menetelni a rohamsisakos német katonákat. Már jól tudtam olvasni, amikor kezembe került a Magyar Futár, benne Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el… című folytatásos regénye, (ma könyv formájában adják ki) illusztrációként torzkép egy zsidóról. Görnyedt alak, csámpás láb, hosszú, görbe orr, vastag, lefittyedő száj. Nem érintett meg: anyám és két nővére híresen szép nők voltak, apám délies külsejével, fekete haj, kreol bőr, vonzó férfi, magas, szikártermetű nagyapám öreg korában is szép emberpéldány. Nem, egyáltalán nem értettem, mi a baj velünk. Én, mintha a levegővel együtt szívtam volna be az aufklärista világnézetet, azt a meggyőződést, hogy az emberek egyenlőek születésüktől fogva. Mi az, hogy zsidó? Harmadik-negyedik osztályos lehettem, amikor egy péntek esti istentiszteletre elvittem magammal az öcsémet. A hittantanárom, G. Arthur, láttunkra összecsapta párnás kezét, elővett a zsebéből egy hófehér zsebkendőt, bogot kötött mind a négy sarkára, ekképp rögtönzött az öcsém fejére kapedlit. Ha valakinek, G. tanár úrnak köszönhetem, hogy 1944. március 19-e nem ért teljesen felkészületlenül. Ez az alacsony, gömbölyű férfiú, aki a zakója alatt mindig mellényt viselt, a mellényen keresztben óraláncot, nem volt kellemes ember. A fiúknak meg-megragadta és alaposan meghúzogatta a barkóját. Velem gúnyolódott a nevem miatt. De ő volt az, aki valószínűleg megrémült és megbotránkozott ennek a lipótvárosi társaságnak a sötét tudatlanságán, és nemcsak hittant tanított, héberül olvasni, zsidó történelmet, de próbált belénk plántálni valamennyi zsidó öntudatot. Tőle kaptuk azokat a rózsaszín fedelű füzeteket, amelyekben zsidó hősökről és mártírokról szóló, népszerű stílusban írott történetek voltak. Dániel az oroszlán barlangjában. A három babiloniai ifjú. Eszter királyné. Juda Makkabi. És tőle tanultunk zsidó dalokat, egy alkalommal, talán egy purimi ünnepségen, fölléptünk a Goldmark teremben. Hite, zsidó öntudata nem segített G. tanár úron. Odaveszett ő is.  188

1944. március 19., vasárnap. Bizonytalan idő volt, hol beborult, hol kiderült. Délelőtt tizenegy óra tájt megcsördült a telefon. Apám vette föl.

Ott állt, bal kezében a kagyló, jobbjával a zsebéből kihúzott zsebkendője csücskét sodorgatta. Minden zsebkendője a csücsköknél foszladozott. Nem volt hosszú beszélgetés. Visszatette a kagylót, odafordult anyámhoz: „P. volt.” Azaz E. nagynéném férje. „ Megjöttek a barátaink.” Nem mondott többet. Én mégis, pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Bejöttek a németek. A következményeivel is tisztában voltam. Csöndben bevonultam a gyerekszobába. Tanulópadomból elővettem valamelyik rózsaszínű füzetet. Hogy melyiket, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy olvasni kezdtem, és olvasás közben elhatároztam: öntudatos mártírként, büszkén, fölemelt fejjel, félelem nélkül fogok meghalni. Később már nem akartam meghalni. És félni kezdtem. 

1945 februárjában unokanővérem, M. a jelenlétemben kiemel anyám táskájából egy fiola ciánkálit. Fehér, kristályos, két-három grammnyi anyag. Bedobjuk a fiolát a WC-kagylóba, ráhúzzuk a vizet. Anyám később árulta el: ez volt a végső esetre szánt tartalék. Úgy döntött, hogy mindent végigcsinál velünk – egészen a bevagonírozásig. 44 nyarán, éjszakákon át azon töprengett, ha arra kerül a sor, melyik gyerekének adja be először. Volt egy másik szere is. Ezt akkor vette be, valamikor 44 októberének végén, vagy novemberének elején, amikor mi, az öcsémmel a Kolumbusz utcai Vöröskereszt táborban voltunk, ő és a nagyapám egy Újpesti rakparton lévő svájci védett házban, és miután a közös családi schutzpasst elküldte a Dunántúl valamelyik szegletében munkaszolgálatot teljesítő apámnak, ott maradt egy bármikor bekövetkezhető nyilas razzia esetén, a jelenlétét igazoló papír nélkül. A schutzpasst A. Kató néni révén szerezte. Hogy ki milyen szerepet játszott akkoriban, azt gyerekként nem is tudtam igazán felfogni, megjegyezni és feldolgozni. Maga az, amit hosszú ideig az Auschwitz helységnév szimbolizált, ami ma Holokausztnak, vagy Soának neveztetik, amire nem volt szavunk a történés jelenidejében, később az 1944-es évszámmal jelöltük (a vészkorszak kifejezést valamiért soha nem tudtam kimondani), olyan képtelen volt, olyan hihetetlen,

189

190

olyan felfoghatatlan, hogy a részletek megfigyelése nem látszott számomra fontosnak. Napról-napra léteztem. Túl akartam élni. Nem voltam Anna Frank. Eszembe sem jutott, hogy nyomot hagyjak magam után. Anyám elejtett megjegyzéséből tudom, hogy A. Kató néni, szép, vörösesszőke nő, maga is zsidó, két gyerekkel és egy gazdag férjjel, E. nagynéném barátnője, sőt, egy ízben anyám arra is célzást tett, mintha apám és Kató néni között valamikor lett volna valami, akkor, a nyilas hatalomátvétel után, nem akármilyen bátorságot tanúsítva, svájci védlevelek gyártásával – értsd: hamisításával – és terjesztésével foglalkozott. Vagy ott volt az a másik asszony, akit Bese Magdaként ismertem. Magda félelem nélkül közlekedett mindvégig 1944-ben hozta-vitte a híreket és üzeneteket a szanaszét szóródott családtagok között, ellátott bennünket ennivalóval, egészen addig, amíg mozogni lehetett az ostromlott városban. A Kolumbusz utcai táborba is ő vitt ki bennünket, az öcsémet és engem. Egy ilyen utat 1944 novemberében, az akkor már felrobbantott Margit híd pesti hídfőjének közeléből Zuglóig csak úgy lehetett megtenni, ha nem viseltük a kabátunkon a sárga csillagot, és nem volt nálunk semmiféle igazolvány. Így legalább esélyünk volt arra, hogy igazoltatás esetén magunkat erdélyi menekültnek adjuk ki. Bese Magda abban a házban volt háztartási alkalmazott, amelyikben E. nagynénémék éltek a csillagos időkig. A háború után tudtam meg, hogy szlovákiai magyar zsidó, 1938-ban úgy menekült meg, hogy amikor értük jöttek Tiso emberei, az ő rabbi férje addig nem nyitott ajtót, míg Magda ki nem ugrott az ablakon. Ezt mesélte anyám, és a jelenet így maradt meg bennem, képszerűen. Látni véltem, hogy a házukat a sötétben megközelítik a csizmás, fegyveres férfiak, bent, az elsötétített szobában a szakállas férfi ellentmondást nem tűrően parancsol rá az asszonyra: „Menj! Ugorj!” A további részletek felől, hogy miként jutott el a határig, miként jutott át, hogyan és honnan szerzett valódi hamis papírokat, nem faggattam anyámat, Magda valódi nevét sem kérdeztem meg. Az a bizonyos szer, amit anyám bevett, nem volt halálos méreg. Tudta, hogy a mély kábulatból fel fog majd ébredni. Beavatta-e nagyapámat? Hívtak-e hozzá orvost? Vajon egy védett házban lakó zsidó asszonyhoz 44 őszén lehetett-e mentőt hívni? Valamilyen igazolása volt arról, hogy ekkor és ekkor orvosi kezelés alatt állt. Később, a spanyol védett házban, amikor a nyilasok razziát tartottak, átkötötte a fejét, előkészítette azt a bizonyos pa-

pírt, lefeküdt, és mi ketten az öcsémmel őrködni mellé ültünk. Nem vitték el. De akiket a ház lakói közül kivittek a Szent István parkba, este azokat is visszaengedték. (Közbelépett-e valaki? Wallenberg, vagy Giorgio Perlasca?) Azt, hogy kitől kapta a mérgeket, soha, később sem volt hajlandó elárulni, kitérőleg csak annyit mondott, hogy az embernek vannak barátai. A mérgezésről is csak annyit, hogy már eszméletnél volt, amikor megjelent nála apám volt bajtársa és barátja, P. Laci, aki megrémülve anyám állapotától, elrohant, és amikor visszatért, kezében volt az anyám és a két gyereke nevére kiállított spanyol védlevél és a spanyol védett házba szóló beutaló. 

A bőrkabátos, csizmás, nyilas karszalagos férfi kora délelőtt állított be abba a Duna-parti svájci védett házba, amely akkor, átmenetileg az otthonunk volt, hogy magával vigye anyámat és nagyapámat. Épp egy nappal azután, hogy anyám és E. eljöttek értünk a Kolumbusz utcai táborba. Egy SSteherautón, két fiatal SS-katona kíséretében. Nem közönséges haditett, amelyet a családi legendárium kizárólag E. nagynénémnek tulajdonít. Legalábbis így említette nekem több mint félévszázaddal később unokahúgom R., anyám öccsének nálam hat évvel fiatalabb lánya, aki a táborban együtt volt velünk. Két nagymamakorú nő megkísérli a múltját mozaikokból összerakni. Engem pedig, mintha csak tegnap történt volna, miközben tudatában vagyok annak, hogy reakcióim infantilisek és groteszkek, anyám méltatlan háttérbe szorítása, kisemmizése miatt elborít az indulat. Nem! Anyám és E. azon a bizonyos napon együtt indultak el. Mit számított most, hogy békésebb időkben ambivalens a kapcsolatuk? Testvérek voltak és természetes módon szövetségesek. Sokban hasonlítottak egymásra, sok közös vonásuk volt. Elszántság és határozottság. Mindketten gyorsak voltak döntéseikben, cselekvéseikben. Olykor türelmetlenek. Mindkettőjükben megvolt, neveltetésüknél fogva, az alapvető derekasság, tisztesség, kötelességtudás. Amikor a kölykeikről volt szó, a saját biztonságukkal nem törődve nekivágtak a nyilasok uralta Pestnek. Volt-e valamilyen határozott tervük, elképzelésük? Ha volt is, azt soha nem sikerült megtudnom. Az akkori történetek rövidek, tárgyszerűek. Az elbeszélők nem tértek ki olyan részletekre, amelyeket vagy nem tartottak fontosnak, vagy feltételezték, hogy mi, a hall-

191

192

gatóság, beavatottak vagyunk, és nem igénylünk részletes magyarázatot. Végül is, mi tudtuk, egy ilyen egyszerűnek látszó cselekvés, mint az, hogy elindultak, eleve milyen veszélyekkel járt. Véletlen-e, vagy sem, hogy épp abban az Sz. utcai trafikban, amelyikben ismerték őket a régi időkből, találkoztak a két fiatal SS-katonával? Szóba elegyedtek. Talán a két fiúnak jólesett, hogy az anyanyelvükön beszélnek velük. Talán már nekik is elegük volt a háborúból. Talán volt bennük valami vagányság, és valami ennél több, kockára tenni az életüket két vadidegen zsidó nőért és öt zsidó gyerekért. Ellenérték nélkül. Bagóért. Szó szerint. Egy-egy karton cigarettáért. Mindez azonban csak talán. Tény, hogy a megállapodás megköttetett, anyám és E. beült melléjük, a két névtelen, és számunkra arctalannak maradt fiatal SS-katona mellé, be a teherautóba, és nem sokkal később megtaláltak bennünket, abban a nagy kiterjedésű, és számomra kiismerhetetlenül kaotikus, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt működő táborban, ahol, ha kiléptünk a kőépületből, amelyiknek egyik szobájában, az óriási asztalon volt a szálláshelyünk, mindig fogtam az öcsém kezét, nehogy elveszítsem. Megjelentek számunkra váratlanul, utasítottak a maguk pattogó módján, hogy kapjuk össze a holmijainkat, és néhány perc múlva már ott lapultunk mind az öten – E. nagynéném gyerekei, mi, az öcsémmel, és az akkor öt éves R. – hason fekve, a teherautóban szállított hevedertekercseken. A rekvizitumait leszámítva abban a férfiban nem volt semmi félelmetes. Hétköznapi külső, se nem vonzó, se nem riasztó arc. Inkább kíváncsian, mint ellenséges érzülettel nézett körül a még nekünk is idegen szobában, míg anyám és nagyapám valahol egy másik helyiségben készülődtek. Mi, az öcsémmel még ágyban voltunk. „Ha a Dunát kell átúsznom, akkor is hazajövök!” Ezzel a mondattal búcsúzott anyám. Ez megint egy olyan nap, amiről csak néhány filmkockányi kép maradt meg. Egy rideg-hideg konyha, egy falikút, egy asszony, akihez megpróbálok közelebb húzódni. Megjelenik Bese Magda, vele üzenek E. nagynénémnek, hogy anyámat és nagyapámat elvitték. A várakozás libikókája reménykedés és reményvesztés között. Aztán már csak a teljes sötétség, és a tehetetlen kétségbeesés. És amikor már csak a semmi van, a minden mindegy, a teljes apátia, akkor, este fél tíz tájt megjelennek mindketten. Anyám és nagyapám.

Ha nem kellett is átúszni a Dunát, de át kellett jönniük az akkor még ép Lánchídon, az elsötétített városban. Anyám később úgy beszélte el a történteket, hogy Budára vitték őket, és ahogy kapaszkodtak föl a Rózsadombra, nagyapám megjegyezte, itt laktak B.-ék. Azaz S. nagynéném a családjával. Nagyapám valahogy kikövetkeztette, hogy a nyilasok az ő hollétüket akarják megtudni. Amikor felértek a Mandula utcai villába, az ott berendezkedett pártszolgálatos férfiak különválasztották, és külön-külön hallgatták ki őket. Valóban S. nagynéném és a gyerekei hollétéről faggatóztak, amiről, még ha tudtak volna, sem mondanak semmit. De nem is sejtették, hol lehetnek. A kihallgatás után ismét más-más helyiségbe zárták be őket. Anyámat egy emeleti szobába, és már a szökés-menekülés lehetőségét fontolva azon tűnődött, hogy letépi és összetekeri a függönyt, a rögtönzött kötélzeten leereszkedik a kertbe… de hogy hagyhatja cserben nagyapámat? amikor a nyilasok közölték, hogy mindkettőjüket elengedik. Anyám kérte, adjanak valami papírt, igazolást arról, hogy ott voltak, és hogy szabadon engedték őket, erre azonban nem voltak hajlandók. Már este volt, sötét. Anyám akkor így szólt: „Tartsa csak ide azt a lámpát!” (Ez a mondat, és benne ez a csak az adott szituációban, sok mindent elárul róla) és a nyilasok zseblámpájának fényénél, a szemük láttára fejtette le nagyapám és a saját kabátjáról a csillagot. Néhány nappal később elmentünk, elhagytuk azt az Újpesti rakparti házat. És ahogy a többit, később ezt sem ismertem föl. Egy másik életben, egy másik korszakban Eszter unokámat kísértem különtornára, egy Duna-parti házban működő stúdióba. Én is jártam oda tornászni néhány hónapig. Késő őszi, vagy téli reggel, ismerős ködök a Duna fölött, ahogy belépek a kapun, hirtelen észreveszem a lépcsőház kék majolikacsempés burkolatát. Ráismerek. Ez volt az a ház.

Szász Anna 1933-ban született Budapesten, középpolgári zsidó családba. Anyjával és testvérével Budapesten vészelte át a holokauszt korszakot, apja munkaszolgálatosként Buchenwaldban halt meg. 1956-ban végzett az ELTE TTK vegyész szakán, dolgozott textilgyárban üzemmérnökként, majd néhány évig tanított.

193

1969 óta újságíró, nyugdíjazása óta is aktívan ír és rádiózik. „Elmeséletlen története” részlet későbbi – egyben legutóbbi – könyvéből: Aki zsidónak tartotta magát, 2005. Argumentum.

194