No title

2

3

4

5

6

Szüleimnek

7

8

1. FEJEZET MIT TENNÉL, HA MEGTUDNÁD, hogy nemsokára meg fogsz halni? a) Sikoltozni kezdenél, és mindenkit mozgósítanál a közvetlen környezetedből? b) Senkinek sem szólnál a dologról, otthon viszont kiborulnál? c) Úgy tennél, mintha mi sem történt volna? Nos, ami engem illet: én felhúztam a bugyimat, és bőgni kezdtem. Már egy hete aggódtam az egészségem miatt. Kimerült voltam, feldagadt a bokám, a pisim pedig olyan habos volt, mint valami sárga kapucsínó. A kezemben szorongatott papírlap szerint ez csak egyet jelenthetett: gyógyíthatatlan, valószínűleg halálos betegségben szenvedek. 9

Alig két nap volt hátra az esküvőmig, és „a kellemetlen hír bejelentése a vőlegényemnek”-tétel speciel nem szerepelt a rám váró teendők végtelen listáján. De muszáj volt beavatnom Dant. Az internet szerint hetente kétszer is be kell mennem a kórházba, ahol dializáló gépre kötnek, sőt, idővel talán szervátültetésre is sor kerül. Ezt senki sem tudná könnyen megemészteni. Légy erős, Lucy, mondtam magamban, miközben kinyitottam a nappali ajtaját. Meg tudod csinálni! Légy erős! Dan a kanapén heverészett, és egy természetfilmet nézett, egy hosszú lábú sárga pókfaj párzási szokásairól. Kezét összekulcsolta a tarkóján, fekete haja kócos, az álla pedig borostás volt. A csípőfarmerét meg a kedvenc pólóját viselte egy kopott, fekete Jimi Hendrix-trikót, amely jól kiemelte széles vállát és izmos karját. Dan már csak ilyen volt: bármilyen szakadt cuccot kapott is magára, mindig fantasztikusan nézett ki. Nem mintha sokat törődött volna a külsejével. Nem ismertem nála szerényebb embert - ami még tovább fűtötte a szerelmemet. Amikor beléptem a szobába, Dan felhúzta hosszú lábát, hogy helyet csináljon nekem a kanapén, de én inkább a karfára kuporodtam le. Amikor a nőstény pók leharapta a hím fejét, hogy aztán a párja többi részét is felfalja, Dan rám vigyorgott. Barna szeme kajánul csillogott.

10

- Ha választanom kellene, hogy szex után lefejezzenek-e, vagy három órán át beszélgessenek velem, gondolkodás nélkül az előbbire szavaznék. Meglepődött, hogy nem nevettem a viccén, és inkább a kezemre szegeztem a tekintetemet, és babrálni kezdtem az eljegyzési gyűrűmmel. Jaj, istenem, vajon hogyan fogadja majd a hírt? Sírni fog? Vagy kiabálni? Elájul? Vagy valami még borzasztóbb dologra vetemedik? - Dan! - szólaltam meg. - Valami fontosat szeretnék mondani! - Mi történt? - kérdezte Dan, továbbra is a képernyőre szegezve a tekintetét. - Rossz hír. - Az esküvővel kapcsolatos? - Dan lehalkította a tévét, oldalra fordult, és felnézett rám. - Mi van már megint? A cukrász rózsa helyett liliomot tett a torta tetejére? Mély levegőt vettem. - Azt hiszem, előrehaladott stádiumban lévő vesebajban szenvedek! A távirányító hangos koppanással ért földet, ahogy Dan hirtelen felült és megragadta a kezem, teljesen összegyűrve az internetről kinyomtatott papírlapot. - Micsoda?! - kérdezte, az arcomat fürkészve. - Nem is mondtad, hogy orvosnál voltál. - Nem voltam orvosnál. - Akkor honnan veszed, hogy vesebeteg vagy? 11

Megszorítottam a kezét, és a hüvelykujjammal végigmasszíroztam az ujjait. Dan nyilvánvalóan nem akarta elfogadni a tényt. Az internetnek hála, fel voltam készülve erre a reakcióra. - Mert utánanéztem a tüneteimnek a neten. Dan komoran simította végig az állát a kezével. - Milyen tüneteid vannak? A tévére meredtem. Kellemetlenül érintett, hogy a barátommal kell megtárgyalnom a vizeletem minőségét. Ilyesmiről még hét év együttjárás után sem szokás beszélni. - Habos a pisim - feleltem. - Buborékok vannak benne, és az internet szerint a habos vizelet vesebajra utal. Dan akkorát nevetett, hogy lecsúszott a kanapéról, és a padlón ért földet. Tátott szájjal meredtem rá, majd előrehajoltam, és rácsaptam a karjára - teljes erőből. - Most mit röhögsz, Dan? Hagyd abba! Egészen megijesztesz. Dan felkönyökölt, és megfogta a kezem. - Bocs, Lucy, csúnya dolog kinevetni téged, most, hogy fél lábbal már a sírban vagy. Mikor kezdődtek ezek az úgynevezett tünetek? Gyors fejszámolást végeztem. - Kábé egy hete. Nem, pontosan egy hete. Múlt pénteken. - És mit vettünk pénteken? Amire azt mondtad, hogy nem bírsz meglenni nélküle? Kiszabadítottam magam Dan szorításából, és dühösen meredtem a szerelmemre. Tessék, én kiöntöm neki a 12

szívemet, ő meg a nagybevásárlásról tesz fel keresztkérdéseket. Mi a franc ütött belé?! - Nem tudom, Dan. Mit vettünk? - Új vécéillatosítót, ami egy pillanat alatt leoldja az összes vízkövet. - És? Dan felvonta a szemöldökét. - Nem te vagy az egyetlen, akinek egy hete habzik a vizelete. - Mi?! - Lucy, te mamlasz! - bökött oldalba Dan. - A vécéillatosítóra pisilsz. A csésze elejére tetted föl. Kiáll az egész. Attól habzik a pisid! Elképedve meredtem rá. - Akkor nincs vesebajom? - Nem, Lucy - emelte égnek a tekintetét Dan. - Nincs! Kitört belőlem a nevetés. - Úristen! - kapkodtam levegő után. - Mekkora hülye vagyok! Dan visszapattant a kanapéra, és magára rántott a karfáról. Rám mosolygott, és kisimított egy hajtincset az arcomból. - Mi lenne velem nélküled, Lucy Brown? - mondta, majd lágyan megcsókolt.

13

A két kezem közé fogtam az arcát, és viszonoztam a csókot. Úgy éreztem, ennél már nem is lehetne tökéletesebb az életem. Igazam volt. Másnap estére meghaltam, de nem vesebajban.

14

2. FEJEZET

M ÁSNAP REGGEL MOSOLYOGVA ÉBREDTEM . Dan összegömbölyödve feküdt mellettem, a paplan lágyan cirógatta a bőrömet. Dan még aludt: hosszú, fekete szempillái meg-megrebbentek. Hüvelykujjammal végigsimítottam az arccsontján, majd lágyan szájon csókoltam. - Dan - súgtam oda neki -, holnap összeházasodunk. Dan mocorogni kezdett, átvetette súlyos karját a mellkasomon, és magához vont. - Szeretlek - dünnyögte. - Én is szeretlek. - Óvatosan letoltam magamról a karját, és az oldalamra fordultam. Tíz óra volt. Tíz óra! Felkaptam a szörnyűségesen hosszú listámat az éjjeliszekrényről, és 15

panaszosan felnyögtem. Alig pár tételt sikerült csak kipipálnom, a következő teendők még előttem álltak: a) Megírni az ültetőkártyákat. Úgy döntöttem, a brightoni tengerpartról „kölcsönvett” kavicsokra fogom ráírni a neveket, ezüst filctollal. b) Befejezni a virágdíszeket (hosszú szárú liliomok üvegvázában). c) Felhívni a fotóst, és megbeszélni vele a beállításokat. Még mindig nem tudtam eldönteni, nem túl nyálas-e, ha Dan szerelemittasan csodálja a jegygyűrűmet. A lista túl hosszú volt ahhoz, hogy mindent egyedül intézzek el. Dannek is segítenie kell. Hátrapillantottam, ám Dan édesdeden hortyogott - a szája félig nyitva, arcát a párnájába fúrta. Az arcán éktelenkedő gyűrődések ellenére is piszok jól nézett ki alig bírtam levenni róla a szemem. Már a megismerkedésünkkor tudtam, hogy Dan lesz a férjem. Vagyis - a pontosság kedvéért - az első randevúnk felénél. Az én javaslatomra beültünk a közeli művészmoziba, de a film olyan unalmas volt, hogy majdnem belealudtam. - Érdekes film - jegyezte meg később Dan. - Nagyon, ööö, hosszú. Nem akartam, hogy azt higgye, én is olyan unalmas vagyok, mint a film, ezért megpróbáltam menteni a menthetőt, és felvetettem, hogy együnk valamit. Amikor Dan azt felelte, akkor vegyünk valami kaját, és együk meg nála, 16

nem kellett sokáig győzködnie. Még nem volt minden veszve. Még volt időm lenyűgözni Dant a sziporkázó humorommal és a színes egyéniségemmel. Útközben udvariasan elbeszélgettünk, majd leültünk az elnyűtt kanapéra, és némán tömtük magunkba a csirkés pirított tésztát. A jóízű rágást és nyeléseket leszámítva síri csönd honolt a szobában, és már éppen kezdtem elengedni magam - amikor vészjóslóan megkordult a gyomrom. A francba! Az izgalom hevében elfelejtettem, milyen hatással van a kínai kaja az emésztőrendszeremre. A hasam a duplájára puffadt - félő volt, hogy pillanatokon belül szétreped a nadrágom. Nem lenne valami vonzó látvány. Mocorogni kezdtem, hogy csökkentsem a hasamra nehezedő nyomást. - Akarsz zenét hallgatni? - kérdezte Dan, szórakozottan a villájára tekerve a tésztaszálakat, és ügyet sem vetve szorult helyzetemre. Hát persze, igen, az nagyon jó lenne. Talán egy kis séta segít. - Hogyne - feleltem, azzal felpattantam, és stikában behúztam a hasamat. - Közlöm önnel, Mr. Harding, hogy kitűnő a zenei ízlésem. Dan abbahagyta az evést, és rám mosolygott. - Tényleg? Hát akkor nyűgözz le! - Rendben. Miközben átvágtam a szobán, éreztem, hogy Dan a fenekemet stíröli. 17

- Hmm, lássuk, mi a kínálat - szólaltam meg a legbennfentesebb hangomon. A felül lévő CD-k számomra kicsit túl heavy metálosak voltak, így hát leguggoltam, hogy a többit is megnézzem. És fingottam egy nagyot. Olyan hangja volt, mint a nőstényét hívó elefánt trombitálásának, csak sokkal-sokkal ércesebb. Megdermedtem. Ha nem mozgolódok annyit, nem lett volna semmi baj. (Istenem, add, hogy Dan ne hallja meg!) Lángoló arcomra szorítottam a tenyeremet, és kimondtam a legelső dolgot, ami az eszembe jutott: - Hogy recseg ez a parketta! Dan fetrengett a röhögéstől. Úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei. Azt hittem, sosem hagyja abba. De aztán belőlem is kirobbant a nevetés. Dan idétlen, önfeledt vigyora és szinte gyerekes vihogása fakasztott kacajra. De miért is szomorkodtam volna? Tudtam, ha Dan képes volt elérni, hogy jót nevessek magamon, miközben legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben, akkor vele akarom leélni az életem! Elszakadtam az alvó Dan arcának látványától, majd összehajtogattam és az éjjeliszekrényre tettem a listát. A teendők várhatnak, legalábbis pár percig, amíg elintézek valamit. Óvatosan kimásztam az ágyból, és a szemközti ruhásszekrény felé vettem az utamat. Kicipzáraztam a terjedelmes vízálló zsákot, amelyben ott lapult álmaim 18

menyasszonyi ruhája. Rengeteg ruhát próbáltam fel Annával és Jess-szel, a két legjobb barátnőmmel, mire eldöntöttem, melyiket vegyem meg. Fehér ruha szóba sem jöhetett, mert abban túl sápadt lettem volna a hosszú, fekete hajammal és világos bőrömmel. A tapadós ruhák is hamar kihullottak a rostán - ha az ember nem botsáska, minden apró hurkát felnagyítanak. De aztán rábukkantunk a tökéletes ruhára törtfehér volt és pánt nélküli, nem túl szoros fűzőrésszel és széles, abroncsos szoknyával, amelyet parányi, ízléses gyöngyök díszítettek. Sem túl egyszerű, sem túl puccos — tökéletes. - Lucy! - szólalt meg Dan. - Mit csinálsz? Becsaptam a szekrényajtót, és megpördültem a tengelyem körül. - Ugye nem láttad? Ugye nem láttad a menyasszonyi ruhámat? Dan magára húzta a paplant, és álmosan nézett rám. - De igen. - Nem igaz! - Hirtelen gombóc nőtt a torkomban. - Persze, hogy nem láttam, te kis butus! - vigyorgott Dan. Megtiltottad, hogy kinyissam azt az ajtót. Nem emlékszel? Hát persze, hiszen saját kezűleg celluxoztam fel a szekrényre a „Ha Kinyitod, Meghalsz!” feliratot. - Akkor meg miért mondtad, hogy láttad? - néztem Danre gyanakvóan. - Csak fel akartalak húzni. 19

Keresztülvágtattam a szobán, az ágyra vetettem magam, és a paplanon keresztül beleöklöztem Dan gyomrába. - Ma tilos felhúznod, Daniel Harding! - Miért? - Mert holnap lesz az esküvőnk, azért - válaszoltam, két kézzel püfölve Dan vállát. - Akkor ne most valljam be, hogy az ajándékomat is megtaláltam? - Mi?! Dan elkapott, és magához vont. - Ha-ha! Megint beugrottál! Már a nyelvemen volt egy cifra káromkodás, Dan csókja azonban belém fojtotta a szót. Nyolckor, tízórányi kétségbeesett telefonálgatást, liliomokkal való bénázást, ezüstfilctoll-pacázást és egyéb nyalánkságot követően, elbúcsúztam Dantől az ajtóban. Csak egy gyors csókot leheltem az ajkára, de ő ettől is teljesen beindult. - Menjünk fel az emeletre - markolta meg a fenekemet csókolózás közben. Határozottan lefejtettem magamról a kezét. Úgy beszéltük meg, hogy Dan a bátyjánál tölti az éjszakát, és már így is három órát késett - nem mintha ezzel bármiben is a hasznomra lett volna. Nem, feltétlenül el kellett ugrania öt órácskára, hogy ő is megtegye a saját esküvői előkészületeit, 20

amelyek között - a tusfürdőillatú bőréből és az alkoholszagú leheletéből ítélve - gyanúm szerint egy konditermi látogatás és többórányi sörözgetés is szerepelt. Úgy tűnt, egy cseppet sem izgatja, hogy életünk legfontosabb napja előtt állunk. Az órámra pillantottam. Alig egy órám maradt, hogy megfürödjek, összedobjak valami kaját, és rendet rakjak, mielőtt Anna és Jess megérkezne a lánybúcsúra. - Légyszi! - kérlelt Dan. - Nem! - förmedtem rá. - Indulnod kell. És nekem is rengeteg a dolgom. Dan lehorgasztotta a fejét, és bánatos kutyaszemekkel nézett rám, amivel máskor szinte mindig sikerült meglágyítania a szívemet. - Megmasszírozom a hátad. - Nem - ráztam meg a fejem. - Indulj szépen, Dan! Kérlek! - Jó, jó, megyek már, megyek már. - Ügyetlenül megpróbált megölelni, de eltoltam magamtól. Néztem, ahogy becsomagolt öltönyét lazán a vállára vetve, félrecsapott cilinderrel a fején végigballag az ösvényen. Amikor a kapuhoz ért, megállt és visszafordult. - Milyen nap is lesz holnap? Úgy emlékszem, valami dolgom van. Felvontam a szemöldökömet, és olyan jeges pillantást lövelltem felé, amelynek hatására egy gyerek is azonnal abbahagyta volna a bő- gést. Dan azonban tovább vigyorgott. - Mi van? - kérdezte. - Még nem késő visszatáncolni. 21

Összerándult a gyomrom, és a hányinger kerülgetett. - Ezt meg hogy érted? - Az esküvőről beszélek - válaszolta Dan. - Még nem késő lefújni. Rámeredtem, és éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Van fogalma róla, mennyit güriztem, hogy emlékezetessé tegyem az esküvőnket? Tisztában van vele, mi mindenről kellett lemondanom, hogy minden klappoljon, amíg ő a haverokkal sörözött és a tévé előtt heverészett? És megköszönte akár egyszer is a fáradozásomat? Említette akár egy szóval is, milyen hálás azért, amit tettem? - Ez nem vicces, Dan - mondtam. - Egyáltalán nem vicces. Dan ajkáról leolvadt a mosoly. - Lazíts már egy kicsit, Luce! Lazítsak? Miért mondogatják állandóan a pasik nekünk, nőknek, hogy lazítsunk, amikor megpróbálunk józanul viselkedni? Ráadásul minden okom megvolt rá, hogy pipa legyek. A reggelinél Dan váltig állította, hogy a házastársi eskünél azt fogja mondani: „szörnyűséges menyasszonyom”, ebéd közben pedig hozzám vágott egy zsemlét, és közölte, hogy a lagzin ételcsatát fog kirobbantani. Most meg azzal viccelődik, hogy lefújja az esküvőt. Mikor hagyja már abba az idétlenkedést? Hiába próbáltam lakatot tenni a számra, a szavak maguktól tolultak a nyelvemre.

22

- Ha nem vetted volna észre, Dan, az elmúlt egy évben mással sem foglalkoztam, csak az esküvőnket szerveztem, és napok óta nem tudom rendesen kialudni magam. - Én is segítettem - felelte Dan, és vágyakozó pillantásokat vetett a piros Minije felé. - Én szereztem a DJ-t. - Igen. Felhívtad az egyik haverodat, és megkérted, hogy hozza el a keverőpultját. Biztosan óriási erőfeszítésedbe telt. Dan döbbenten meredt rám. - Tudod, hányszor néztem át a lemezeinket, hogy összeállítsam a műsort? A legtökéletesebb dalokat akartam kiválasztani, azokat, amik valamilyen szempontból különlegesek a számunkra. - Vagyis, ha jól értem, meghallgattál egy-két lemezt csattantam fel. - Istenem, mekkora áldozat volt ez tőled, Dan! Mert amúgy utálod a zenét. Komoly feladat lehetett. Én is szívesen üldögéltem volna a földön sört iszogatva és lemezeket hallgatva, de nekem sajnos ide-oda kellett cikáznom a városban, hogy elhozzam a nyakkendőket meg a kitűzőket meg a... - Muszáj pont most veszekednünk? - vágott közbe Dan, és úgy nézett rám, mintha én lennék az oka mindennek. - Azt mondtad, menjek el. Azt hittem, ezt akarod. - Én azt akarom, hogy vedd komolyan az esküvőnket. Mert ma csak púp voltál a hátamon, Dan. Dan vállat vont, kinyitotta a kaput, és majdnem elbotlott a saját lábában, amikor kilépett a járdára. 23

- Szeretlek, Lucy Brown! - kiáltotta hátra, miközben előhalászta a kulcsait, és beült a kocsiba. Becsuktam az ajtót, az előszoba falához nyomtam a homlokomat, és mélyeket lélegeztem. Jaj, istenem! Mi ütött belém? Nem értettem, miért reagáltam túl ezt a kis ugratást, bár az igaz, hogy az elmúlt pár hónap összes felgyülemlett feszültsége most tört ki belőlem. De akkor sem kellett volna így nekiesnem Dannek. Csak megpróbált megnevettetni, mint mindig, amikor fáradt vagy feszült voltam. Igaz, hogy néha hülyén viselkedett, és elég lusta is volt, de minden egyéb szempontból ő volt a hozzám illő ember. Magas (én 170 cm voltam), sötét hajú (ahogy én is - azaz, eredetileg szőkésbarna) és piszkosul jóképű. Mindenét szerettem; a feszes fenekétől a jóságos, barna szemén át az orrát elcsúfító kis göbig, amit egy túl hevesre sikeredett rögbimeccsen szerzett be még kamaszkorában. És ő is szeretett, még olyankor is, amikor a rám nehezedő stressz miatt súlyos humorérzékhiányban szenvedtem. És akkor a hiszékenységemet, a nevetséges érzelgősségemet meg a hipochondriára való hajlamomat még nem is említettem! Majd lefekvés előtt felhívom, határoztam el magamban, miközben felszaladtam a lépcsőn. Bocsánatot kérek tőle, amiért úgy viselkedtem, mint egy igazi menyasszörny. Még arra sem méltattam, hogy amikor elment, odakiáltsam neki: „Én is szeretlek”, ami pedig nem vallott rám. Mindig biztosítani szoktam őt a szerelmemről. 24

A lépcső tetején megtorpantam, és előkotortam a listát a farmerem zsebéből. A következő tétel mellett, amely a tízes számot viselte - esküvői ajándék Dannek -, egy golyóstollal odakanyarított kérdőjel volt látható. Egy pár ezüst mandzsettagombot vettem Dannek, de túl hétköznapinak találtam őket. A mandzsettagombok nem azt üzenik: „Ez életem legboldogabb napja!” Inkább azt: „Nagyon fantáziátlan barátnő vagyok. Karácsonyra fúrókészletet kapsz.” Visszagyömöszöltem a cetlit a zsebembe, és betámolyogtam a fürdőszobába. Egy órán belül itt lesz Anna és Jess, akikkel pezsgős-bulizós lánybúcsút terveztünk. Muszáj volt lehiggadnom. Ledobáltam a ruháimat, bekapcsoltam a rádiót, kényelmesen elnyúltam a meleg fürdővízben, és megpróbáltam vidám dolgokra gondolni. Alig huszonnégy óra múlva már Lucy Harding, Mrs. Daniel Harding leszek. Viszlát, Lucy Brown! Amikor az ujjaim meg a lábujjaim aszalt szilvára kezdtek hasonlítani, kiszálltam a kádból, és a törülközőért nyúltam. És akkor hirtelen belém hasított - Dan tökéletes ajándéka a padláson hever! Két hete lomtalanítást tartottam, és Dan segített felvinni az ereklyés ládámat a padlásra. A doboz a közös életünk emlékeit rejtette: rendezvények szórólapjait, fotókat, csecsebecséket, leveleket, kagylóhéjakat, képeslapokat és az első randinkról származó mozijegyeket. Ha odatenném a két mozijegyet a mandzsettagombok mellé, és a ceremónia után átadnám Dannek a dobozt, meg is lenne a 25

tökéletes ajándék - valami új a házasságunk tiszteletére, és valami régi, ami az első randevúnkra emlékeztet. Ehhez viszont meg kell keresnem a jegyeket. Kiakasztottam a padlásajtót a hozzá tartozó rúddal, majd, nedves lábnyomokat hagyva a szőnyegen, a lépcsőfeljáró közepére húztam a létrát. Felmásztam a létra legfelső fokára, és ágaskodni kezdtem. A doboz csak néhány milliméternyire volt a kinyújtott kezemtől. - A francba! A doboz őrjítően közel volt. Ha egy kicsivel magasabbra tudok nyújtózkodni, könnyedén megkaparinthattam volna. Lábujjhegyre álltam, és a doboz széle felé kaptam. A létra nyikorogva zöttyent egyet, aztán oldalra dőlt. Felsikoltottam, és kétségbeesetten markolásztam a levegőt, miközben a törülköző lecsúszott a testemről, én pedig zuhanni kezdtem. Esés közben az volt az első gondolatom, hogy - a francba, elfelejtettem biztosítani a létrát! A második pedig - na, ez fájni fog. És fájt is, de csak a másodperc törtrészéig. A fejem a korláthoz csapódott, a nyakam kitekeredett és nagyot reccsent, aztán tompa puffanással földet értem. Ennyi. Már meg is haltam.

26

3. FEJEZET A MIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM , csupán annyit láttam, hogy szürke, elmosódott lábak taposnak rajtam. Senki sem állt meg, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Már csak ez hiányzott, gondoltam magamban, és megdörzsöltem a fejem. A jelek szerint pont az Oxford Street kellős közepén sikerült elájulnom. De hogy a fenébe kerültem ide? Felkönyököltem, és lepillantottam a testemre, hátha találok valami árulkodó jelet. Ekkor vettem észre, hogy anyaszült meztelen vagyok. - Neeeee! - nyögtem föl, és rögvest magzati pózba kuporodtam.

27

- Már megint azt álmodom, hogy pucéran vásárolok. - Ha nem kelek fel gyorsan, következik a második szakasz, amikor is az összes expasim ujjal mutogat rám és kiröhög. Megvártam, amíg megritkul a tömeg, és lassan feltápászkodtam. Egyik kezemmel az ölemet próbáltam eltakarni, a másikat a cicimre szorítottam. Különféle korú, származású és vallású emberek vettek körül. Öltönyös, arcfátylas, estélyi ruhás, kórházi hálóinges, búvárruhás, overallos és pizsamás emberek. És kivétel nélkül sápadtak voltak, szinte átlátszóan szürkék. Mintha a világ legbizarrabb jelmezbáljába csöppentem volna. Bár sehonnan sem hallatszott zene. Síri csönd honolt körülöttem, csak csoszogást, sóhajokat és nyögéseket lehetett hallani, meg valami távoli búgást. Mindenki egyenesen maga elé meredt, és amikor megpróbáltam szemkontaktust létesíteni, üres tekintettel néztek vissza rám. Úgy éreztem magam, mintha megint elsőéves lennék az egyetemen. Csak a sör hiányzott. Meg a DJ. Meg a diszkógömbök. Tulajdonképpen még falak sem voltak körülöttem, csak egy nagy, sötét felhő tornyosult vészjóslóan a fejünk fölött. A világ legpocsékabb bulijában vagyok, állapítottam meg magamban. Ideje lelépni. - Elnézést! - kaptam el egy viktoriánus kori jelmezbe bújt nő könyökét. 28

De az átnézett rajtam, és ment tovább zavartalanul. Utánasiettem, de hirtelen megtorpantam. A kezem meg a lábam olyan szürke volt, mint a menzai tejbegríz. - Mi történt velem? - ragadtam meg egy nagyon öreg ember kezét, akinek szanaszét állt a haja. - Miért szürkültem el? Ám az öreg lerázta magáról a kezemet, és továbbsántikált. - Na jó, most már szeretnék felébredni - csattantam föl. Esküvőm lesz. Amikor semmi sem történt, elfogott a szédülés, és bizseregni kezdett a testem. A szüleim halála óta nem volt súlyos pánikrohamom, de még jól emlékeztem a figyelmeztető jelekre. - Lucy! - kiabálta túl egy férfihang a zümmögést. - Lucy Brown, maradj ott, ahol vagy! Megdermedtem. Ez a valaki ismer engem. - Itt vagyok! - engedtem el az egyik mellemet, és integetni kezdtem. - Itt vagyok! A tömeg szétnyílt, és láttam, hogy egy aranyszínű, kopasz fej közeledik felém. Azonnal összegörnyedtem, hogy eltakarjam magam. - Istenem, csak nehogy valamelyik expasim legyen! Légyszíííííí! Kisvártatva egy alacsony, zömök ember tört át a tömegen, és felém nyújtotta a kezét. 29

- Ugye te vagy Lucy? - kérdezte lihegve. - Elnézést a késésért. Eléd kellett volna jönnöm. - Mi a fene folyik itt? Pucér vagyok! - Így van - felelte a férfi olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Kérsz egy lepedőt? Néztem, amint kotorászni kezd a zakója zsebében, és előhúz belőle egy fehér lepedőt - ahogy a bűvész húzza elő a színes kendőket a kalapjából. Bocsánatkérő arckifejezéssel nyújtotta át a leplet, amit rögtön magam köré tekertem. Felálltam. Újdonsült ismerősöm nagyon alacsony és nagyon sárga volt. Szó szerint sugárzott - az arany- színűen fénylő feje búbjától a kissé szőrös lábujjaiig, amelyek csupaszon kukucskáltak elő jól szabott tweedöltönye alól. Szemét bozontos szemöldök keretezte, húsos arcán pedig, közvetlenül a mosolygó szája fölött, széles orr ült. Kiköpött Bob Hoskins volt. - Ugye, csak álmodom? - kérdeztem tőle. - Bob vagyok - közölte velem a fénylő ember, és felém nyújtotta a kezét. - Örvendek! Tudtam! Tudtam! A stressz hatására mindig híres emberekről álmodtam, ami jól hangzik - főleg, ha arra riadsz, hogy álmodban Noel Edmondsszal1 szexeltél. Még hónapokkal

1

Brit tévés személyiség, vetélkedőműsorok házigazdája.

30

az eset után sem tudtam pirulás nélkül végignézni az Áll az

alkut. - Hoskins, ha nem tévedek - ráztam meg somolyogva a pasas kezét. - Nem - felelte amaz zavartan. - Szent Bob, Péter unokafivére. Gyere velem! - Még mielőtt válaszolhattam volna, Bob kézen fogott, és ismét belevetette magát a tömegbe. Botladozva loholtam a nyomában. - Már nincs messze - lihegte. - Mindjárt ott vagyunk. Már éppen meg akartam kérni, hogy hadd fújjak egyet, amikor az utolsó ember mellett is sikerült átpréselnünk magunkat, és egy széles faajtó elé értünk. Bob elengedte a kezem, és sorban végigtapogatta a zsebeit. - Aha! - kiáltott fel, azzal előhúzott egy kulcsot az öltönyzsebéből, és kinyitotta az ajtót. - Fáradj be, és foglalj helyet! Hunyorogva körbepillantottam a helyiségben. Széket kerestem. Az egész szoba ragyogott, alig láttam valamit. - Elnézést! - szólalt meg Bob, és ismét a zakója zsebébe nyúlt. - Ez majd megoldja a problémát. Egy napszemüveget nyomott a kezembe. Elton John viselhetett ilyet a hetvenes években, de legyűrtem magamban a késztetést, hogy riasszam az ízlésrendőrséget, és szó nélkül feltettem a szemüveget. Hirtelen minden elhomályosult. Úgy pislogtam, mint egy agylágyulásos teve a homokviharban. 31

A helyiség nagyobb volt, mint képzeltem. Hatalmas, boltíves mennyezetét növényekről, emberekről és állatokról készült metszetek díszítették, a sötét színű padló pedig csiszolt fából készült. A helyiség közepén széles mahagóniasztal állt, két oldalán egy-egy antik, bőrhuzatú karosszékkel. Bob leült velem szemben. - Foglalj helyet, Lucy! - mondta mosolyogva. Beszélgessünk! Óvatosan letelepedtem az üres székre, de közben végig attól tartottam, hogy az átváltozik híres emberré és rám kiált: „Vedd le rólam a hájas seggedet!” - Ugye, álmodom, Bob? - húztam magam alá a lábam, miután a szék meg sem mozdult. De Bob csak a fejét rázta. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - Felmásztam a létrára, hogy levegyem Dan ajándékát a padlásról - hadartam -, aztán leestem, és beütöttem a fejem. Mély levegőt vettem. - Eszméletlen vagyok, ugye? Bob másodszor is megrázta a fejét. - Dehogynem! - erősködtem. - Kómában fekszem a kórházban. Dan ott áll az ágyam mellett, és a „My Heart Will Go On”-t játssza Celine Diontól, hogy végre kinyissam a szemem, mert ez a szám szólt az első randinkon, miután telefingtam... - Lucy! - Igen, Bob? 32

- Nem fogsz magadhoz térni. - De igen! - Nem. - De igen! - Lucy - suttogta Bob előrehajolva -, meghaltál. - Most már mennem kell, Bob - pattantam fel a székről, és az ajtó felé indultam. - Megmondom Dannek, hogy szeretem; megmondom neki, hogy sajnálom, amiért veszekedtem vele, és alig várom, hogy holnap férjhez menjek hozzá, mert... Nagy nehezen kinyitottam az ajtót. Odakint ugyanaz a szürke embertömeg örvénylett. - Ébredj fel, Lucy! - csíptem bele erősen a karomba. A csípés egyáltalán nem fájt, ezért pofon vágtam magam. Mi folyik itt? Miért nem érzek semmit? - Lucy - szólt utánam Bob -, légy szíves, gyere vissza! Visszatámolyogtam az irodába, és megmarkoltam a szék támláját. - Segíts felébredni, Bob! Egyedül nem megy. Bob felállt, megigazgatta a zakóját, és elindult felém. Halvány mosoly játszott az ajkán, de a szemöldökét komoran összevonta. - Többé nem fogsz felébredni, Lucy - mondta. - A purgatóriumban vagy, félúton a föld és a menny között. Sajnos egészen biztos, hogy meghaltál. - A purgatóriumban. Mi az, egy új konditerem? poénkodtam. 33

Ám ekkor minden elsötétült előttem.

34

4. FEJEZET B OB MEGLEPŐEN ERŐS VOLT alacsony termetéhez képest. Elkapott, mielőtt a földre csuklottam volna, és magához szorított. A teste olyan meleg volt, mint a frissen megtöltött forró vizes palack, és minél tovább tartott a karjában, annál nyugodtabbnak éreztem magam. Amikor óvatosan leültetett a székre, olyan ernyedt voltam, mintha egymagam megittam volna egy egész üveg bort (a gyomrom viszont nem kavargott). - Jobban vagy, Lucy? - érdeklődött Bob. Bólintottam. Halott voltam, és sikoltoznom kellett volna rémületemben. Ehelyett azonban olyan érzés fogott el, mintha egy felhőn lebegnék a szikrázó napsütésben, és duci kerubok legyezgetnének a szárnyaikkal. 35

Néztem, ahogy Bob visszamegy az íróasztalhoz, és felcsapja a nagykönyvet. Lapozni kezdett - minden oldal után megállt, hogy megnyálazza tömpe mutatóujját. - A pokolra jutok? - kérdeztem. Vontatottan beszéltem, alig forgott a nyelvem. - Nem akartam ám ellopni azt a fülbevalót a H&M-ből! Véletlenül pottyant a táskámba. - Nem, Lucy, nem jutsz a pokolra - nevette el magát Bob. Azért vagy a purgatóriumban, mert váratlanul haltál meg. Nem kell a rizsa, gondoltam magamban, de túlságosan ki voltam ütve ahhoz, hogy megszólaljak. - Nos - futtatta végig a mutatóujját Bob a lapon -, Lucy Brown, huszonnyolc éves, a néhai Judith és Malcolm Brown egyetlen leánygyermeke. A szüleim nevének hallatán idegesen rándultam össze. Istenem! Anyu. Apu. Huszonkét éves korom óta nem láttam őket. Amikor hazautaztam a húsvéti szünetre, legnagyobb bosszúságomra megtudtam, hogy a szüleim nélkülem akarnak elutazni Rodoszra. A hülye államvizsga miatt két hetet töltöttem tök egyedül a macska meg a kísérletipszichológia-könyv társaságában. Még Dant sem tudtam előráncigálni, hogy elterelje a gondolataimat. Manchesterben maradt, hogy kisegítő pincérként keresse meg a tandíjravalót. A hazaérkezésem utáni második napon a szüleim összecsomagoltak és felkerekedtek. Amikor kikanyarodtak a ház elől, anyu letekerte az ablakot, és kidugta a fejét. 36

- Sietünk haza, kislányom! - kiáltotta oda nekem. Szeretünk! Két rendőrtől tudtam meg a hírt. A rendőrnő leültetett, és így szólt: - Nagyon sajnálom. A kollégája közben a konyhában csörömpölt a bögrékkel teát főzött. A baleset egy szeles hegyi úton történt, mondta a rendőrnő, a nyaralás negyedik napján. A következő két hét eseményei teljesen egybefolytak. Dan lejött Brightonba, hogy lelki támaszt nyújtson. Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogyan ölelt át és duruzsolt a fülembe. A szüleim halála teljesen letaglózott. Azt hittem, soha nem fogok helyrejönni, Dan azonban végig velem volt, és megígérte, hogy soha nem fog elhagyni. Biztosra vettem, hogy örökre együtt maradunk. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármelyikünk is korai halált fog halni. - Lucy! - szakította félbe Bob lágy hangja a gondolatmenetemet. - Minden rendben, Lucy? Nem akarsz szünetet tartani? A kezembe temettem az arcom. Patakokban folytak a könnyeim. - Hol vannak? - kérdeztem elszoruló torokkal. - Hol vannak a szüleim? - A mennyországban - válaszolta Bob kedvesen. Hirtelen felegyenesedtem, és átnyúltam az asztalon. 37

- Találkozhatok velük? Beszélhetek velük? - Talán - felelte Bob. - De először is meg kell hoznod egy fontos döntést. - Miféle döntést? Bob kerülte a pillantásomat, és idegesen simította végig golyófejét. - Választanod kell. A szüleid és Dan között. - Ezt meg hogy érti? - pattantam fel a székről, és hirtelen a maradék nyugalmam is elpárolgott. Bob zavart grimaszt vágott, és megigazította a nyakkendőjét. - Azt hiszem, okosabb, ha velem jössz. Azzal elindult a helyiség túloldalán lévő ajtó felé. Izgatottan loholtam a nyomában. Hát mégis láthatom Dant? De hogyan? Talán mégsem haltam meg végleg, és Bob újból élővé tud változtatni a varázspálcája segítségével. Ezért nem kerültem a mennyországba, a szüleim mellé. Az is lehet, hogy Bob oda tudja varázsolni Dant a lakásba, akinek az utolsó pillanatban sikerül elsősegélyben részesítenie engem. Amikor kinyitom a szemem, így szól: - Hála istennek! Jaj, Lucy, már azt hittem, elveszítelek. Megcsókoljuk egymást, összeházasodunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Minden rendben lesz. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Bob bedugja a kulcsot a zárba. Vajon mi lehet az ajtó mögött? London? Az utcánk? A lakásom? Egy kórházi plafon? Az ajtó megnyikordult. 38

- Íme, a lehetőségek! - hajolt meg alig észrevehetően Bob. Összeszorult a szívem. Két szürke mozgólépcsőt láttam magam előtt. Az egyik fölött a neonbetűk azt hirdették: „Fel”, a másik fölött azt: „Le”. A felfelé menő egy szürke felhőbe veszett, a lefelé menő zöldes párába. - Ez itt - mutatott Bob a felfelé menő mozgólépcsőre - a mennyországba repít téged, ahol találkozhatsz a szüleiddel. Felszisszentem. Szinte önkéntelenül. Nem tudtam elhinni, hogy odafönt a szüleim várnak rám. Nagyot nyeltem, és kétségbeesetten igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. - És ez? - mutattam a lefelé menő mozgólépcsőre. - Ez hova visz? - Ez visszaszállít a földre. Igazam volt. Nem haltam meg teljesen. Félúton voltam élet és halál között. Mereven bámultam a felfelé menő mozgólépcsőt, és összeszorult a szívem, amikor elképzeltem, hogy a szüleim kisimult, mosolygós arccal, kitárt karral várnak rám a mennyországban. Mit nem adtam volna, hogy tagbaszakadt apukám medvemódra magához öleljen, anyukám szorosan hozzám simuljon, én pedig beszívhassam a L’Oréal hajlakk és a Christian Dior J’adore parfüm illatát. Csupán három ember volt a világon, aki mellett biztonságban éreztem magam, és most választanom kellett közöttük. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. 39

Egyik mozgólépcsőről a másikra tekintgettem, és úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. Kit válasszak: a szüleimet vagy Dant? A szüleimet, akik egész gyerek- és kamaszkoromban féltő szeretettel vettek körül, és akiket hat hosszú éve nem láttam, vagy Dant, akinél jobban senki sem szeret a világon, és aki egész hátralévő életét velem akarja leélni? Elképzeltem a szüleimet, amint összeölelkezve, bizakodó, bátorító arccal állnak egymás mellett, majd Dant - Dant, aki nemsokára megtalálja az emeleten fekvő pucér holttestemet, a karjába vesz, a nevemet ismételgeti, aztán elsírja magát, és ringatni kezd. - Ne haragudjatok - súgtam oda a felfelé menő mozgólépcsőnek. - Anyu, apu, nagyon szeretlek titeket, és évek óta arról ábrándozom, bárcsak újra találkozhatnánk, hogy átölelhesselek titeket, és elmondhassam nektek, milyen sokat jelentetek nekem, de. - Letöröltem az arcomon végigguruló könnycseppet, de rögtön egy újabb jelent meg helyette. - .de nem haltam meg egészen. Még nem. Bob ad nekem még egy lehetőséget, Dan pedig egyedül van, és nem tud nélkülem élni. Ugye, megértitek? Új esélyt kaptunk a boldogságra, és, gondolom, ti is szurkoltok nekünk. De visszajövök hozzátok. Egy szép napon visszatérek, és akkor mind együtt leszünk, és... - Lucy! - szólalt meg Bob. - Minden rendben? 40

Félretoltam az útból, és szélsebesen a lefelé menő mozgólépcsőhöz rohantam, nehogy meggondoljam magam. - Mindent köszönök, de most már ideje hazamennem. Bob fürgébb volt, mint Linford Christie egy romlott hamburger után. A mozgólépcső elé pattant, és széttárta a karját. - Állj! - kiáltotta. - Nem szállhatsz fel a mozgólépcsőre, amíg el nem mondtam az összes tudnivalót. - Én már mindent tudok. - Próbáltam elslisszolni mellette, de hiába. - Ha lemegyek a mozgólépcsővel, újra találkozom Dannel. Azt ígérte, láthatom őt, azt ígérte... - Én ugyan nem! - felelte Bob ingerülten. - Én csupán annyit mondtam, hogy gyere velem. Még nem ismered a lehetőségeidet. - És mik lennének azok? - Vagy felmész a mennyországba, ahol a szüleiddel együtt megvárod, amíg Dan is meghal, vagy élőhalott képében visszatérsz a földre. - HOGYAN?! - Élőhalott képében. Szólásra nyitottam a számat, de amikor sikerült felfognom Bob szavait, egy hang sem jött ki a torkomon. - Csak úgy mehetek vissza, ha… ha… zombivá válok? nyögtem ki végül. Bob feltartotta a kezét. 41

- Mi jobban szeretjük az élőhalott kifejezést, Lucy. A lényeg, hogy ha visszamész a földre, és teljesítesz egy feladatot, szellemmé változhatsz. Csak így lehettek újra egymáséi Dannel. Dan és én csak úgy lehetünk újra egy pár, ha szellemmé változom? - Jól vagy, Lucy? - kérdezte Bob. Megráztam a fejem, mert szólni sem bírtam döbbenetemben. Ha a mennyországot választom, ki kell várnom, amíg Dan meghal, ami, ha feltesszük, hogy a szerelmem szép kort ér meg, legalább. számolgattam magamban. ötvenegy év! Tényleg meghaltam. Elpatkoltam, kinyiffantam, feldobtam a talpam, kipurcantam, beadtam a kulcsot. várjunk csak, itt valami nem stimmel. - Miért nem lehetek eleve szellem? - tudakoltam. - Miért zombiként kell visszamennem? - Élőhalottként - csattant fel Bob. - Tök mindegy. - Az 550.3-as záradék szerint ahhoz, hogy az elhunyt szellemmé válhasson - kulcsolta össze a kezét a háta mögött, és váltott hirtelen hivatalos hangnemre Bob -, végre kell hajtania egy feladatot, amely az emberiség javát szolgálja. - Vagyis? - Hmm. - Bob a zakója zsebébe nyúlt, és egy fekete számológépre hasonlító tárgyat húzott elő belőle. Bepötyögött valamit, felsóhajtott, majd újra megnyomott pár gombot. 42

- Az lesz a feladatod - nézett rám -, hogy társat találj egy embernek, aki még soha életében nem volt szerelmes. Ennyi? Ha szellem akarok lenni, mindössze annyi a dolgom, hogy segítsek valakinek bepasizni? Életemben is megpróbáltam már pasit szerezni egy-két barátnőmnek. Az már más kérdés, hogy nem jártam túl sok sikerrel. Sőt, egyszer az egyik barátnőm közölte velem, hogy egy életre elment a kedve a randizástól, miután összehoztam őt egy állatpreparátorral, akivel a vonaton ismerkedtem meg. De ez még nem jelenti azt, hogy nincs tehetségem a dologhoz. Egyszerűen nem volt szerencsém. - Mennyi időt kapok? - kérdeztem. - Huszonegy napot. - Ugye, viccel? Életre szóló szerelem három hét alatt? Nekem huszonkét évembe telt, hogy rátaláljak Danre. - Huszonegy nap a szokásos határidő, Lucy - vonta meg a vállát Bob. - Különben a szellemjelölt túlságosan berendezkedne a földön. Nagyon megrázó tud lenni, amikor az emberek egy esetleges kudarc után nem hajlandók visszatérni a mennyországba - pillantott a hátunk mögött tolongó szürke arcú tömegre. - Megrázó és macerás. Furdalt a lelkiismeret, amiért korábban olyan csúnyákat gondoltam a Bob irodája előtt tébláboló emberekről. Látszott rajtuk, hogy nem bírják felfogni, mi történt velük. Teljesen érthető volt a viselkedésük. Most tudtam meg, hogy Bob égi 43

jótevőt akar csinálni belőlem, és még mindig nem tértem magamhoz. - Lenne még egy kérdésem - szólaltam meg. Bob bólintott. - Ha élőhalottként visszatérek a földre, és teljesítem a feladatot, szellemmé válok, ami azt jelenti, hogy újra összejöhetek Dannel. - Igen - felelte Bob. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy egy icipicit kezdek az agyára menni. - Utána a mennyországba kerülök? Bob megrázta a fejét. - Ha úgy döntesz, hogy szellemmé akarsz válni, nincs tovább. Ha egy épületben kísértesz, addig maradsz a földön, amíg az épület el nem pusztul. Ha egy embert kísértesz, szellem maradsz, amíg az illető meg nem hal. Csak ezután juthatsz vissza a mennyországba. - Úristen! - Sss, nehogy meghallja! - Bocs! - Kérsz egy kis gondolkodási időt? - tudakolta Bob. Szaporán bólogattam. - Kaphatnék öt percet? - Az egész örökkévalóság a tiéd - felelte Bob -, de azért örülnék, ha nem kellene olyan sokáig várnom. Nyugodtan ülj be az irodámba! 44

Lezöttyentem a Bobéval szemközti székre, és a kezembe temettem az arcom. Ez nem igazság! Olyan szépen alakultak a dolgaim! Jó, a grafikusi munkám egy kissé egyhangú volt. Amikor elvégeztem a képzőművészetit, arról álmodoztam, hogy menő magazincímlapokat és hipermodern csomagolásokat fogok tervezni, ám végül be kellett érnem a saját márkás mosóporos dobozokkal meg az üvegházprospektusokkal. Aztán arról sem szabad megfeledkeznem, hogy egyáltalán nem éltünk luxuskörülmények között. A ház kicsi volt, a sunyi bojlerünk pedig mindig a legdermesztőbb téli napokon mondta be az unalmast, nekünk pedig dideregve és büdösen kellett számolnunk a napokat. Egy élő rokonom sem volt, barátaim azonban igen, nem is számítva Dant. Dant, aki azt ígérte, hogy örökké szeretni fog. Csak ajándékot próbáltam keresni neki, amivel csibészes mosolyt csalhatok az arcára életünk legkülönlegesebb napján, de Isten úgy döntött, ez a megfelelő pillanat, hogy eltegyen láb alól. Igazságtalanság! Nem mintha túl sokat vártam volna az élettől. Csupán az volt a vágyam, hogy hozzámehessek életem szerelméhez, többé-kevésbé tisztességes karriert fussak be, és gyerekeket szüljek. Ez olyan nagy kérés? Amikor eszembe jutott, milyen körülmények között váltam el Dantől, azonnal furdalni kezdett a lelkiismeret. Búcsúzóul meg akart ölelni, de én ellöktem magamtól, aztán a fejére olvastam, hogy nem segített az esküvői előkészületekben. És aztán. Istenem. még arra sem vettem a 45

fáradságot, hogy utána kiáltsam: „Szeretlek!” Abban a hitben távozott, hogy haragszom rá. Ez a legutolsó emléke rólam. - Lucy! Felnéztem. Bob fénylő kopasz feje jelent meg az ajtónyílásban. - Elnézést, hogy siettetlek - mondta bocsánatkérően -, de kicsit feltorlódtak az emberek. Sikerült döntened? Hátradőltem a széken, és egyenesen Bob szemébe néztem. - Igen - válaszoltam -, sikerült. - Jó. - Bob sietve kiterelt az ajtón. - És mit határoztál? - Nagyon szeretnék találkozni a szüleimmel, de látnom kell Dant, mielőtt felmegyek a mennyországba - feleltem. - Nem spekulálhatok ötven évig, vajon minden rendben van-e körülötte. Vele akarok lenni, Bob. Bocsánatot akarok kérni tőle, és el akarom mondani neki, mennyire szeretem. - Ez a végleges döntésed? - kérdezte Bob enyhe csalódottsággal. - Ha a mennyországba mész, sokkal kevesebb a papírmunka. - Ez a végleges döntésem - feleltem az indokoltnál jóval magabiztosabban, és úgy éreztem magam, mintha egy bizarr égi vetélkedőbe csöppentem volna. - Jól van, Lucy. - Bob egy nagy barna borítékot nyomott a kezembe. - Ebben mindent megtalálsz, de ha bármi kérdésed lenne, a lakótársaid biztosan segítenek. Rámeredtem. - A lakótársaim?! 46

- Lucy, a Leendő Szellemek Házában fogsz lakni. Nemsokára megismerkedhetsz a lakótársaiddal. Miközben Bob a lefelé menő mozgólépcső elején látható kis lyukba illesztette a kulcsát, én végig a mellkasomhoz szorítottam a borítékot. Amikor a piros-fehér csíkos biztonsági korlát hátracsapódott, felém nyújtotta a kezét. - Sok szerencsét, Lucy! Viszlát huszonegy nap múlva! - Köszönöm, Bob! - szorítottam meg a kezét. A szívem, ha még létezett egyáltalán, hevesen dobogott, amikor előreléptem, és megmarkoltam a kapaszkodót. - Ne feledd! - kiáltotta utánam Bob. - Ide bármikor visszajöhetsz. Nem kell kivárnod a három hetet. A szabálykönyvben mindent megtalálsz. - A szabálykönyvben? - kiáltottam vissza. - Oké! Vettem! Amikor a mozgólépcső rezegni kezdett, majdnem visszaiszkoltam a tetejére. Mi a fenét művelek én itt? Egyáltalán kinek kell párt találnom? És Dan vajon őszintén örülni fog nekem, ha szellem képében lát viszont? A mozgólépcső kerregve-csattogva vitt lefelé a sűrű, zöld párába. Nincs mese, visszatérek a földre.

47

5. FEJEZET - AU! - HŐKÖLTEM HÁTRA, ÉS MEGDÖRZSÖLTEM AZ ORROMAT. - Ez meg mi a franc? A mozgólépcső hirtelen megállt, én pedig fejjel egy fehérre festett ajtónak tántorodtam. Amin nem volt kilincs. Egy darabig mereven bámultam, aztán bátortalanul megrugdostam a lábujjammal. Miután semmi sem történt, udvariasan bekopogtam rajta. - Halló! Semmi válasz. - Halló! - Most már hangosabban kopogtattam. - Lucy vagyok.

48

Amikor erre sem reagált senki, kicsit megijedtem. Nem voltam olyan jó formában, hogy felszaladjak egy lefelé haladó mozgólépcsőn. Tudtam, hogy be kell jutnom az ajtón. Nem volt más választásom. Mindkét öklömmel dörömbölni kezdtem az ajtón. - Hé! Engedjenek be! Az ajtó hirtelen feltárult, és egy magas, vékony, középkorú férfit pillantottam meg magam előtt. Göndör haja a szemébe lógott, nagy orra alatt vastag bajusz húzódott. Kordnadrágot, citromsárga akrilpulóvert, fehér zoknit és bőrszandált viselt. - Segíthetek? - kérdezte. - Lucy vagyok - lobogtattam meg a borítékot az orra előtt. Bob küldött. A pasas sóhajtva égnek emelte a tekintetét. Bevallom, melegebb fogadtatásra számítottam. - Értem - húzódott hátra. - Fáradj be! Előreléptem, és azonmód lefejeltem egy ruhaállványt. A fogasok, amelyeken pasztellszínű pulóverek és világos kordnadrágok lógtak, nagy lármával csapódtak egymáshoz. - Vigyázz a cipőkre! - förmedt rám a pasas. A lábam alatt szépen elrendezett barna szandálok sorakoztak. Mindegyikhez tartozott egy pár gombócba gyűrt fehér zokni is. A gardróbban voltam, méghozzá, a pasas arcából ítélve, az övében. 49

- Jól van na! - léptem hátra. - Azért nem kell megenni! Nem tudtam, hogy ez a te szekrényed. - Gyerünk már! Behúzott nyakkal előrelendültem, de megbotlottam a saját lábamban, és arccal egy koszlott báránybőr szőnyegen landoltam. A szőnyegnek olyan szaga volt, mint a túlfőzött zöldségeknek. - Bocsi! - Feltápászkodtam, és űzött tekintettel néztem körül. Hova kerültem? Ez egy szoba. Igen, egy szoba. Méghozzá elég bizarr, ha már itt tartunk. A sarokban lévő rekamiét „Thomas, a gőzmozdony”- mintás ágyneművel vetették meg. Az ágy melletti éjjeliszekrényen tornyokban álltak a könyvek. Mind a négy falat vonatos poszterek borították; egy négyzetcentiméternyi üres helyet sem lehetett látni. Már a nyelvemen volt egy megjegyzés a berendezést illetően, amikor hatalmas csattanással becsapódott a szekrény ajtaja. A vasutas mereven bámult, kezét csontos csípőjére tette. Nem foszlott a bőre, és nem sántított, de kevés visszataszítóbb férfit láttam nála életemben. - Te is zomb… élőhalott vagy? - tudakoltam. - Ühümmmmmmmmmmmmm - felelte lassan. - Az volnék. Tetőtől talpig végigmértem, és idegesen rágtam a körmömet. Attól, hogy ez a pasas egész emberinek tűnik, még nem biztos, hogy én is. A kezemre pillantottam. Puhának és 50

rózsaszínnek látszott, de ez még nem jelentett garanciát arra, hogy nem szakadt le az arcom. Megtapogattam az arcomat, nem véres vagy nyálas-e. - Valami baj van? - kérdezte a vasutas. - Még nem tudom. Van egy tükröd? Vasutas bólintott, azzal kotorászni kezdett a komód fiókjában, és nagy nehezen előhúzott egy borotválkozó tükröt. Visszafojtott lélegzettel pillantottam bele. Na jó, a hajam még mindig barna, a szemem még mindig kék, és a szemöldököm is szépen ívelt. A homlokom nem dudorodik előre természetellenes szögben, és az állkapcsom sincs kiakadva, mint egy támadásra kész zombinak. Először halálra rémültem a szemem alatt húzódó sötét karikáktól, de aztán rájöttem, hogy fürdés előtt lemostam magamról az alapozót. Phű! Ez itt én vagyok. Így, smink nélkül egy kicsit nyúzottnak látszom, de a jótékony félhomályban akár vonzónak is tűnhetek. Visszaadtam a pasasnak a tükröt. - Kösz szépen. ööö… - Brian. Gyere, bemutatlak Claire-nek, aztán megkeressük a szobádat. Ezek szerint nem én vagyok az egyedüli nő a házban. Hála Istennek! Remélem, jó fej a csaj; megérti, min megyek keresztül, és elmagyarázza, mi a fene folyik itt! 51

Brian kiviharzott a szobából, én pedig követtem őt a szűk folyosón. A hallban ugyanolyan koszlott volt a szőnyeg, mint Brian szobájában. Ahol nem kopott ki, ott hatalmas, narancssárga spirálminta díszítette. A piszkossárga fűrészporos tapéta itt-ott már levált a falról, a folyosó végén lévő nyitott ajtón keresztül pedig egy mosdókagylóra lehetett látni. Szürke vízkőréteg borította, és úgy festett, mintha évek óta nem tisztították volna ki. Már éppen meg akartam kérdezni, van-e másik fürdőszoba, amikor Brian megállt egy csukott ajtó előtt, és bekopogott rajta. - Claire, látogatónk jött. - Nyitva van! - süvöltötte egy női hang. - Nem harapok. Brian felhorkant, majd felém fordult. - Attól függ, milyen közel megy hozzá az ember. Amikor Brian lenyomta a kilincset, kissé hátrahőköltem. Világossá vált, hogy nemcsak Claire-t kell széles ívben elkerülni. Brian büdösebb volt, mint egy szaunában rekedt disznó. - Most akkor bejöttök, vagy mi van? - ordította a hang tulajdonosa. Benyomakodtam a helyiségbe, és kissé elfogódottan álltam meg az ajtóban. A szobában vágni lehetett a füstöt, a cigaretta és füstölő szagának gyomorforgató elegyét. A falat díszítő posztereken egy híres zenekar tagjait véltem felismerni. Bizonytalanságomat az okozta, hogy az énekes arcát fekete és 52

vörös csóknyomok borították; csak a szeme meg a drótszerű, szőke haja látszott ki. A padlón ruhák hevertek: a zömük fekete volt, egyhangúságukat csak itt-ott törte meg egy-egy piros vagy rózsaszín folt. A sarokban, a rekamién egy túlsúlyos leányzó trónolt törökülésben. Öltözéke fekete macskanadrágból, túlméretezett kötött pulóverből, katonai bakancsból és pink balerinaszoknyából állt. - Te meg ki vagy? - nézett rám összevont szemöldökkel. - Lucy Brown. - Claire. - Örvendek. - Aha. Itt is elég langyos volt a fogadtatás. Jobban mondva nem is langyos, hanem kifejezetten fagyos. Claire korát nehéz volt megállapítani az arcát borító vakolatszerű festékréteg miatt, de ránézésre úgy tizennyolc lehetett. Világos alapozója kísérteties külsőt kölcsönzött az arcának, malacszemei pedig egészen aprónak tűntek a vastag rétegben felkent fekete szempillafesték meg a leheletvékony, ceruzával megrajzolt szemöldök alatt. Fekete kötött pulóvere láttatni engedte melltartója pántját meg a csuklójára tekert gézdarabokat. Claire elkapta a tekintetemet, és felsóhajtott: - Jaj, de jó, akkor megint halottasat fogunk játszani! - Tessék? - kérdeztem, és megpróbáltam elszakadni Claire csuklójától. - Mit játszunk? Claire égnek emelte a tekintetét. 53

- Mindenki elmeséli, hogyan halt meg, és aki a legtragikusabb halált halta, az feltámad. Elakadt a lélegzetem. Egy nappal az esküvőm előtt haltam meg. Létezik ennél tragikusabb eset? Lehet, hogy én nyerek, és akkor... - Jesszusom, hogy te milyen naiv vagy! - vihogott Claire. Látnod kéne, milyen képet vágsz. Olyan édes vagy, ahogyan reménykedsz! Kétségbeesetten néztem Brianre, de ő csak a fejét csóválta. - Nincs ilyen játék, Lucy. Claire csak poénkodni próbál. - És jót röhögtem - vigyorgott rá Claire. - Egyébként én öngyilkos lettem, Brian pedig szívrohamot kapott. Te jössz! dobta hátra rózsaszínű rasztatincseit. - Én leestem egy szobalétráról, és kitörtem a nyakam. - Hoppá! - Az esküvőm előestéjén - tettem hozzá szúrós tekintettel. - Ne mondd! - Claire tetőtől talpig végigmért. - Én meg azt hittem, éppen úton voltál egy tógapartira. A francba, teljesen megfeledkeztem erről a hülye klepetusról! Karba fontam a kezem, és igyekeztem közömbös képet vágni, de Claire továbbra is gúnyosan mosolygott. - Na jó, akkor meg is volnánk a bemutatkozással - karolta át a vállamat Brian, hogy kitereljen a szobából, minek köszönhetően ismét közelebbi ismeretségbe kerülhettem rémes hónaljszagával. - Egy csésze teát, Lucy? 54

Bólintottam. A bűz meg a szandál ellenére Brian társasága sokkal kellemesebbnek tűnt, mint a pszicho-gót macáé. - Pá, menyasszörny! - kiáltotta utánam Claire, amint kiiszkol- tam a szobából. - Pá, gót tehén! - dünnyögtem, amikor becsuktam az ajtót magam mögött. Nem ez volt életem legszellemesebb riposztja. Briannel végigmentünk a folyosón, aztán le a rozoga, csupasz lépcsőn, amely a konyhába vezetett. A fal mellett rozsdás, kosztól ragacsos tűzhely árválkodott, vele szemben pedig egy edényekkel telezsúfolt mosogató éktelenkedett. A pulton, egyetlen sávot kivéve, csak úgy hemzsegtek a kenyérdarabok, az edények meg az üres kajászacskók. A konyhaasztal közepét elfoglaló almástál tartalma leginkább egy öregember aszott heregolyóit idézte. - Bocs! - szabadkozott Brian, és leemelt egy köteg újságot az egyik műanyag székről. - Amikor idekerültem, még viszonylag tiszta volt a lakás. Aztán jött Claire. Együtt érző képet vágtam, aztán az asztalon sorakozó koszos teáscsészékre siklott a tekintetem. Az egyikben vastag penészréteg úszott. Erről eszembe jutott az első étel, amit Dannek főztem (egy nagyon elrontott thai zöld currys csirke). - Láttam már rosszabbat is - hazudtam, azzal leültem a székre. - Ez - mutatott Brian az egyetlen tiszta felületre - az enyém. Meg ez a szekrény is. Majd megkérem Claire-t, hogy ürítse ki neked valamelyik szekrényt. 55

- Kösz - mondtam, bár titokban gyanítottam, erre még annál is kisebb az esély, mint hogy egyszer kölcsönkérem Brian valamelyik szandálját. - Mióta vagy itt? - kérdeztem, miközben Brian elővett két tisztának látszó bögrét, és megtöltötte a teáskannát. - Öt napja. - És hogy haladsz? Brian vállat vont. - Erről inkább nem nyilatkoznék. Látszott rajta, hogy baromi nagy hasznát fogom venni, ha esetleg segítségre lenne szükségem. Hirtelen eszembe jutott, hogy még fel sem bontottam a borítékot. - Most már kinyithatom? - lobogtattam meg Brian orra előtt. - Még meg sem nézted, mi van benne? A legtöbb szellemjelölt már a mozgólépcsőn felbontja. Nem éreztem magam szellemjelöltnek. Sőt, mintha meg sem haltam volna. Olyan volt az egész, mintha újra visszavedlettem volna egyetemistává, és most költöztem volna össze a világ legborzalmasabb lakótársaival. Benyúltam a borítékba, és lassan kihúztam a tartalmát, vigyázva, nehogy bármi is leessen a mocskos padlóra. A paksaméta tetején egy „Adatlap, Lucy Brown” feliratú papír hevert. Gyorsan átfutottam. Leendő szellem neve: Lucy Brown Életkor: 28 56

Halál oka: nyaktörés (ettől megvonaglott az arcom) Szellemstátusz igénylésének oka: Dan nevű vőlegény kísértése (így, leírva, kissé bizarrnak hatott a dolog) Feladat: hozzásegíteni egy vadidegent, hogy az megtalálja élete szerelmét Az idegen neve: Archibald Humphreys-Smythe Életkora: 30 Foglalkozása: programozó Munkahelye: Computer Bitz Ltd, London, Tottenham Court Road 113. - Te jó isten! - kiáltottam fel. - Egy droid, ráadásul nemesi származású! Brian egy üres müzlis doboz tetejére tette a teámat. - Ki a droid? - A patronáltam. Archibaldnak hívják. Kinek jut eszébe Archibald névre keresztelni a gyerekét? - Apámat is Archibaldnak hívták - jegyezte meg Brian. - A francba, bocs! - mondtam leforrázva. - Ne mentegetőzz! - vonta meg a vállát Brian. - Már meghalt. Lángoló arccal pillantottam a következő papírcsomóra. Fűzött, nagyjából tíz centi vastag dokumentum volt. A címe: „Szabálykönyv leendő szellemeknek”. - Azt nem ártana elolvasnod - szólalt meg Brian. - Egy csomó minden van, amit tilt a szabályzat. 57

- Például? - tudakoltam. Brian nagyon furán festett, amikor mosolygott. Szeme eltűnt redőkbe gyűrődött szemhéja mögött, szája pedig a bajsza mögé került. Tisztán láttam az orrszőrzetét és… úúú… mindent, ami csak hozzátapadt. Milyen fura, hogy valaki, aki ilyen kínosan ügyel a konyha tisztaságára, így fittyet hányjon a testi higiéniára. - Majd rájössz - felelte. Fogtam a bögrémet, és belekukkantottam. - Megihatom én ezt, vagy azonnal keresztülfut rajtam? Brian belekortyolt a saját teájába. - Még nem változtál át szellemmé, Lucy. Egyelőre ember vagy. Tudsz enni, inni, kakálni. - Kösz. - Te kérdezted. - De a vécézésről szó sem esett. - Mit kérdeztél? - Claire az ajtófélfának támaszkodott, és unott arccal méregetett minket. - Semmi közöd hozzá - feleltem. - Igazán? Mielőtt még felocsúdhattam volna, Claire előrevetődött, és kitépte a kezemből az adatlapomat. Amikor megpróbáltam visszaszerezni tőle, az ajtóhoz iszkolt, majd, immár biztonságos távolságból, végigfutotta a dokumentumot.

58

- Szellemstátusz igénylésének oka - olvasta fennhangon -, Dan nevű vőlegény kísértése. Vőlegény? Ezek szerint tényleg menyasszony voltál. Dühödt pillantást vetettem a müzlis doboz oldalában megbúvó vajtartóra. Vajon Claire másodszor is kipurcanna, ha belevágnám a vajkést? - Igen, a jelek szerint - válaszoltam. - És kísérteni akarod a pasidat? - Nem kísérteni akarom. Egyszerűen látni szeretném őt. Van pár dolog, amit muszáj elmondanom neki. Claire felröhögött. Ahhoz képest, milyen tekintélyes méretekkel büszkélkedhetett, meglepően magas volt a hangja. - Hazudsz! Azt akarod megtudni, továbblépett-e már. - Nem igaz! - pattantam fel a székről, és kikaptam Claire kezéből a papírt. - Még huszonnégy órája sincs, hogy meghaltam, te szerencsétlen! - Akkor halljuk, pontosan mikor is haltál meg, pártában maradt kisasszony? - Tegnap. Március 23-án, pénteken este fél nyolckor. - Mit szólnál, ha azt mondanám - vonta fel Claire ceruzavonal vékonyságú szemöldökét -, hogy ma április 27., vasárnap van? - Azt, hogy hazug disznó vagy. - Igen? Félreálltam, hogy helyet adjak Claire-nek, aki kotorászni kezdett a Brian által a padlóra száműzött újságkupacban. 59

- Aha! - lobogtatta meg az orrom alatt a Daily Herald egyik számát. - Íme, a bizonyíték! Kitéptem az újságot a kezéből. - Hadd nézzem! Április 27. vasárnap - állt az újság jobb felső sarkában. Nagyot nyeltem, és leültem. Claire-nek igaza volt. - Brian - suttogtam -, hogy lehet ez? Hogy telhetett el ilyen gyorsan egy hónap? - Odafönt csak az örökkévalóság létezik - bökött az ég felé Brian a hüvelykujjával, miután visszatette a bögrét az asztalra. - Az idő ismeretlen fogalom. - Akkor igaz, hogy már egy hónapja halott vagyok? - Attól tartok, igen. - Szegény kis Lucy! - szólalt meg Claire az ajtóban. - Most be vagy tojva, hogy Dan már továbblépett, ugye? - Brian - mondtam, ügyet sem vetve a csajra -, szeretném megnézni a szobámat. - Persze. Azt hittem, Claire mind a tíz fekete karmával nekem esik, amikor elmegyek mellette. Ilyesmire ugyan nem vetemedett, de amikor elindultam az emeletre, utánam súgta: - Vénlány maradtál! Hátrafordultam. - Légy szíves, rakd össze a mondatot: te elmész picsába ám. Claire felvonta a szemöldökét, és rám meredt. Álltam a tekintetét, 60

nem akartam meghunyászkodni. Mindig is jól tudtam farkasszemet nézni. Még a macskánkon is túltettem. - Az a-t kihagytad, Lucy. Jaj! - A szobád - közölte velem ünnepélyesen Brian, miután villámgyorsan felrobogtam a lépcsőn - az enyém mellett van. - Szuper! - lihegtem. - Ennek örülök. És ez így is volt, bár Brian ajtaja alól fura záptojásszag szüremlett ki. Minél távolabb vagyok Claire-től, annál jobb, gondoltam. Nem szívesen vallottam volna be, de Claire beszólása, miszerint kémkedni akarok Dan után, nagyon szíven ütött. Természetesen egy szó sem volt igaz az egészből. Dan szeretett, feleségül akart venni, és csak egy hónapja voltam halott. Lehetetlen, hogy a szerelmem máris továbblépett volna. - Ejha! - mondta elismerően Brian, amint átvágott a szobámon, és leült az ágyra. - Látom, szereted a csecsebecséket. Miféle csecsebecséket? Miről hadovál itt ez az alak? Te jó isten! Az ott nem Dan cipője a szennyeskosár mellett? És az a hatalmas rózsaszín plüsselefánt az ágyon - ugyanaz lenne, amit Dan lőtt nekem a brightoni vurstliban? De ezzel még nem volt vége. Az egyik éjjeliszekrényen ott állt Dan kontaktlencse-folyadéka meg PSP-je egy rakat CD társaságában, míg az én térfelemen egy félbehagyott könyv, egy doboz papír zsebkendő meg egy fél pohár víz szépen 61

elrendezett együttesét láttam. Úgy megszédültem, hogy bele kellett kapaszkodnom az ajtófélfába. - Ez az én szobám - szólaltam meg. - Az enyém és Dané. Brian furcsán nézett rám. - Igen. Mondtam, hogy a szobádba viszlek. - De ez pontosan ugyanúgy néz ki, mint amikor meghaltam. - Állat, nem? - Brian akkorát csapott az ágyra, hogy megnyikordultak a rugók. - Nem tudom, hogy csinálják, de mindenki, aki idejön, a pontos mását kapja annak a szobának, ahol a halála előtt élt. - Miért? - Fogalmam sincs. Talán úgy gondolják, ez segít a beilleszkedésben. Egészen elborzadtam a látványtól; mintha a Big Brother folytatásában szerepeltem volna, ahol, ahelyett, hogy ostoba feladatokat adnak a résztvevőknek, aztán kiszavaztatják őket, megölnek, és azzal kínoznak, hogy élethűen felidézik a régi életed. - Ezek betegek. Brian felállt az ágyról, és elindult felém. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, meg akar ölelni. De szerencsére minden kitérő nélkül elhaladt mellettem, és benyitott a saját szobájába. - Én értékeltem a gesztust - felelte, miközben eltűnt az ajtó mögött. - Hiányoztak a vonatos posztereim. 62

Már éppen utána akartam menni, amikor halkan megnyikordult a lépcső. Ijedten rezzentem össze, és beütöttem a csípőmet a fésülködőasztalba. Felszisszentem a fájdalomtól, és miközben hétrét görnyedve dülöngéltem jobbra-balra, majdnem levertem az ékszeres dobozkámat. A doboz pontosan ott állt, ahol hagytam. A teteje mindig nyitva volt, mert egyszer leejtettem a földre, és azóta nem lehetett becsukni. Csurig volt összegabalyodott nyakláncokkal meg felemás, örökre párjukat vesztett fülbevalókkal, a kupac tetején pedig az az ezüst-jáde karkötő billegett bizonytalanul, amit Dantől kaptam a születésnapomra. A bal kezem gyűrűsujjára siklott a tekintetem. Jaj, ne! Hova lett az eljegyzési gyűrűm? Beletúrtam a dobozba - csak úgy röpködtek a fülbevalók meg a nyakláncok. Hol lehet a gyűrűm? Hova tűnt? Sorban kihúzogattam a fiókokat, és a földre borítottam a tartalmukat. Világosan emlékeztem, hogy amikor elbúcsúztam Dantől az ajtóban, még rajtam volt, aztán. aztán. levetkőztem, és átmentem a fürdőszobába. Könyörgöm, gondoltam magamban, miközben az éjjeliszekrény felé robogtam, könyörgöm, legyen ott! Ott volt: vékony platinakarika egyetlen princess csiszolású gyémánttal. Dan választotta egy Bond Street-i ékszerboltban, és végig a zsebében rejtegette, amikor tavaly New Forestben kempingeztünk. 63

Elfáradtam az utazástól; csak arra vágytam, hogy végre bemászhassak a sátorba, és kialudhassam magam, de Dan mindenáron tábortüzet akart rakni. - Jó buli lesz - győzködött, azzal benyúlt a hátizsákjába, és egy öngyújtót, egy kis köteg aprófát, két fémnyársat meg egy csomag pillecukrot húzott elő belőle. - Nézd, a csillagok is előbújtak! Minden adott egy hangulatos cukorsütögetéshez. Olyan meggyőzően mosolygott, és olyan izgatottan nézett rám, hogy nem bírtam nemet mondani. Nemsokára meggyújtottam a világ legkisebb tábortüzét, Dan pedig ezalatt pillecukrokat tűzött a nyársakra. - Lucy! - szólalt meg a hátam mögül, miközben a tüzet piszkáltam. - Hm? - Lucy, kérsz egy cukrot? - Mindjárt, csak… - Lucy Brown… Olyan lágyan mondta ki a nevemet, hogy beleremegett a szívem. Amikor hátrafordultam, fél térdre ereszkedett, és egy gyémántgyűrűt egyensúlyozott az egyik duci, rózsaszín pillecukor tetején. - Lucy Brown, hozzám jössz feleségül? A többire nem emlékszem - mindent elhomályosítottak a könnyek meg a csókok, a sok-sok könny és csók. Végül Dan lassan felhúzta a gyűrűt a bal kezem harmadik ujjára. 64

- Ha ez igent jelent - vigyorgott -, akkor én vagyok a világ legboldogabb embere. Fölemeltem a gyűrűt az éjjeliszekrényről, és az ajkamhoz érintettem. Könnycseppek csurogtak végig az arcomon. Ha sikerül kibírnom a Leendő Szellemek Házában, és teljesíteni a küldetésem, tudom már, mi lesz az első dolgom. Megkeresem Dant.

65

6. FEJEZET LEDÜBÖRÖGTEM A LÉPCSŐN, feltéptem a bejárati ajtót, és kikukucskáltam az utcára. Narancsos-pirosas-sárgás csíkok szabdalták az eget, és az utcai lámpákban zümmögve lobbant fel a fény. Terv. Kell egy terv. Mi lenne, ha… egy pillanat… miért vacog a fogam? És miért vigyorog úgy az az öregember a túloldalon, m int pék kutyája a langyos kiflire? A francba! Még mindig ez a hülye tóga van rajtam! Lerántottam magamról a leplet, bevágtam az ajtót, és visszaszaladtam az emeletre. Ruhát, szép ruhát, normális ruhát! De milyen ruhát vegyen fel az ember lánya, ha a gyászoló vőlegényét készül meglátogatni, és ezzel a mondattal akarja köszönteni: - Helló, fogadjunk, hogy nem számítottál rám? 66

Kirángattam a fiókot, és egy fekete bugyit, egy hozzáillő melltartót, egy Gap farmert, egy pár csíkos zoknit, meg egy szürke kötött pulóvert húztam elő belőle. Gyorsan felöltöztem, és miközben belepréseltem magam a farmerba, úgy húztam be a hasam, mint egy hétköznapi estén. Amikor megpillantottam magamat az ajtó melletti egész alakos tükörben, elmosolyodtam. Megint önmagam voltam. Lucy Brown, 170 centiméter magas, 40-es méret (menstruáció előtt inkább 42-es), zöld szem, vállig érő barna haj. Pontosan úgy néztem ki, ahogy Dan emlékezetében éltem. Alighogy becsapódott mögöttem a bejárati ajtó, belém villant, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Az utca a látvány és a hangok alapján ugyanolyan volt, mint bármelyik londoni utca - sorházak, zsebkendőnyi előkertek (szeméttel teleszórtak vagy éppen szép kavicsborításúak), galambok, amelyek a járdába döngölt rágógumipacákat csipegetik, a távolban rendőrautók és tűzoltókocsik szirénázása -, de a pontos nevét nem tudtam. A túloldalon egy szúrós szemű pasas loholt a járdán. Mögötte egy nő tipegett tűsarkújában. - Mike! Várj meg! - kiabálta, valahányszor lemaradt a férfitól. Először arra gondoltam, hogy a nyomukba szegődöm, de mielőtt összeszedhettem volna a bátorságomat, már el is tűntek az egyik házban. Nyomok, nyomokra van szükségem, vagy valakire, aki segíteni tud. Három tinédzsert pillantottam meg az utca 67

végén. Egy alacsony téglafalon üldögéltek, lázasan beszélgettek meg hadonásztak, és közben hisztérikusan vihogtak. Elindultam feléjük, és közben megpróbáltam legyűrni az idegességemet. Képzeld azt, hgoy menő vagy, győzködtem magam. Vastag aranyláncos rapper, jó arc. Megnéztem magam egy autó ablaküvegében. Úgy néztem ki, mint Eminem agyvérzés után. - Elnézést - szólaltam meg, amikor közelebb értem a tinikhez -, melyik városrészben vagyok? - Jól kiütötted magad tegnap este, mi? - kacsintott rám az egyik fiú, aki Burberry kockás baseballsapkát viselt. - Nem, én… - Kurva vagy? - akasztotta be hüvelykujját a lány csípőszabású farmerjának korcába, amely láttatni engedte agyonszoláriumozott hasát. A hatást egy köldökgyűrű tette teljessé. - Nekünk elmondhatod - rikkantott közbe az egyik fiú. - Kussolj már, Jase! - fordult felé dühösen a lány. - Kis buzi! - Csak azt mondjátok meg, hol vagyok! Sürgősen haza kell jutnom. - Előbb adj egy tízest! - nyújtotta előre a lány gondosan manikűrözött kezét. - Nem érdekes - mondtam sóhajtva. - Majd megkérdezem mástól. Amint hátat fordítottam nekik, felröhögtek. Még az utca végéből is hallani lehetett a nyerítésüket. Befordultam a 68

sarkon, és majdnem lefejeltem egy buszmegállót. Felnéztem a táblán sorakozó számokra. Te jó isten! Kilburnben voltam. Alig tízpercnyire West Hampsteadtől, ahol Dannel laktunk. Amikor egy busz fordult be a sarkon, kotorászni kezdtem a táskámban, hátha találok egy kis aprót. Belekukkantottam a pénztárcámba. Kétszáz font volt benne! Hát ez meg honnan került ide? És hova tűnt a hitelkártyám, a jogosítványom meg a könyvtári belépőm? Az összes igazolványomnak nyoma veszett. Seggfej! - korholtam magam, miután kifizettem a jegyet, és felszálltam a buszra. Miért nem olvastad el azt a hülye szabálykönyvet? Kibámultam az ablakon, miközben a busz egyre közelebb repített Danhez. Mindenütt emberek sétálgattak, beszélgettek, vitatkoztak vagy nevetgéltek; kis csoportokba verődtek a fogadóirodák előtt, szabad gépre vártak az internetkávézókban; vagy boltok ajtaján léptek ki, tejet, kenyeret és sört rejtő reklámszatyrokat himbálva a csuklójukon. Néztem, ahogy az üzletek fölötti lakásokban sorra felgyulladnak a lámpák - az emberek hazaszállingóztak a munkából, letelepedtek a tévé elé, jól megpakolt tányérokkal igyekeztek a nappali felé, vagy behúzták a függönyt, megálljt parancsolva kíváncsi tekintetemnek. Olyan természetességgel élték az életüket, mintha mi sem történt volna. Hiszen nem is történt semmi. Nem voltam egy Diana hercegnő, Anne Nicole Smith vagy Heath Ledger kaliberű nő. Nem voltam se híres, se fontos; a lakosság nem viselte a szívén a sorsomat. A 69

huszonnyolc éves Lucy Brown voltam Londonból. Csupán egy maroknyi ember értesült a halálomról, és, az új lakótársaimat leszámítva, senki sem tudta, hogy visszatértem. A mellettem ülő idős hölgy kotorászni kezdett a táskájában. Jól megnéztem magamnak. Alacsony, csontos nő volt; jól behúzott, átlátszó műanyag kalapja alatt, amelynek széle mélyen barázdált homlokáig ért, kékes-ezüstös tincsek lapultak. Szegény asszony, gondoltam magamban, miközben útitársam egy viharvert tejkaramellát kotort elő a táskája gyomrából, és a szájába pottyantotta. Biztosan retteg a haláltól. És magányos is. Az a legkevesebb, amit tehetek, hogy megpróbálok szóba elegyedni vele, hátha sikerül megnyugtatnom. Hiszen, ami a halált illeti, igazi szakértőnek számítok. Megköszörültem a torkom. - Elnézést! Az asszony mosolyogva nézett fel rám. - Tejkaramellát kér? - nyúlt bele a táskájába. - Talán van itt még egy. - Nem, köszönöm. Csak beszélgetni szeretnék. - Egyedül érzi magát? - paskolta meg a néni a kézfejemet vékony ujjaival. - Semmi baj, csillagom, néha mindenkire rátör a magány. - Nem, nem - tiltakoztam. - Én a halálról akarok beszélgetni. - A halálról? - vonta össze a szemöldökét az asszony. 70

- Igen - feleltem, és könnybe lábadt szemmel szorítottam néni finom kezét. - Csak azt szeretném mondani, hogy nem kell félnie a haláltól. Eltávozott szeretteink ott várnak ránk a mennyországban. Csupán annyi a dolgunk, hogy... - Segítség! - kiáltotta el magát az idős hölgy. Elhúzódott mellőlem, és űzött tekintettel nézett körbe a buszban. Segítsen már valaki! Ez a szektás meg akar téríteni. Segítség! Segítség! Az egész busz félém fordult. - Nem, félre tetszett érteni - mondtam. Rémülten kalapált a szívem. - Én csak… Mielőtt még felocsúdhattam volna, egy középkorú férfi dülöngélt végig az ülések között, és vádlón rám szegezte a mutatóujját. - Maguk! - üvöltötte céklavörös arccal. - Ha éppen nem a csengőn lógnak, védtelen nyugdíjasokat molesztálnak a buszon. Szégyellje magát! - Én… én… - dadogtam. Kibámultam az ablakon, és kétségbeesetten törtem a fejem, milyen magyarázattal állhatnék elő, mielőtt még végleg rám sütik, hogy elmebeteg vagyok. - Én... jaj, itt kell leszállnom! A busz hatalmasat fékezett, mire felpattantam az ülésről, végigrohantam az ülések között, és leugrottam a járdára. A nap már lebukott a horizont mögé, és sötét homály borult az utcára, amit csak a pislákoló-zümmögő lámpák fénye tört meg itt-ott, meleg, sárga foltokban világítva meg a járdát. És már 71

meg is pillantottam a fehér táblán sorakozó fekete betűket, amelyektől azonmód görcsbe rándult a gyomrom: White Street, NW6. Az otthonom. Megvártam, amíg a tömeg elhalad a buszmegálló mellett. Az ő fedezékükben settenkedtem el a házunk melletti lámpáig. Ott megálltam, és behúzódtam az árnyékba. A házban égett a villany, a függöny nem volt elhúzva, a nappali sarkában pedig ott villódzott a tévé. A szoba túlsó végében két könyvespolc állt: az egyiken az én könyveim sorakoztak, a másikon Dan DVD-i és számítógépes játékai. A könyvszekrény tetején a thaiföldi nyaralásunkon zabrált faragott elefántszobor, két fekete fémtartóba állított templomi gyertya, egy ezüstszobrocska - Dan csapata nyerte a Londoni Reklámügynökségek Versenyén - meg egy hervatag szobanövény sorakozott egymás mellett. A könyvespolc előtt egy kanapé húzódott. Egy alak gubbasztott a végében, hóna alatt egy díványpárnával, lábát szorosan maga alá húzva. Dan volt az. A buszon még úgy képzeltem, hogy egyenesen a bejárati ajtóhoz szaladok, megnyomom a csengőt, és Dan karjaiba vetem magam. Most azonban izzadni kezdtem, és kiszáradt a szám. Mit fogok mondani? És Dan mit fog szólni? Nem mindennap fordul elő az emberrel, hogy a barátnője feltámad holtából, és bekopogtat az ajtaján. Miközben megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, a tévé vibráló fénye Dan arcára vetült. Úgy tűnt, egy fényképet 72

nézeget. Hevesen rázkódott a válla, és könnyek csurogtak végig az arcán. Összeszorult a szívem, úgy éreztem, mindjárt belepusztulok a fájdalomba. Még sosem láttam Dant ilyen keservesen sírni. Soha. Közelebb léptem az ablakhoz, és bekopogtattam rajta. - Dan! - tátogtam hangtalanul. - Visszajöttem. Dan felpillantott. Kivörösödött arcán döbbenettel vegyes elragadtatás tükröződött. - Én vagyok az! - kiáltottam heves ugrándozások és integetések közepette. - Visszajöttem! Ne haragudj, hogy úgy neked estem, Den. Hülye voltam. Esküszöm, nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Dan arckifejezése a szemem láttára alakult át. Az izgalmat csalódottság váltotta fel. Den komoran vonta össze a szemöldökét. Megállt a kezem a levegőben. Mi történt? Miért nem mosolyog Dan? Haragszik rám? Végigszaladtam az ösvényen, és dörömbölni kezdtem az ajtón. Gyerünk már, gondoltam magamban. A hallban felkapcsolódott a villany, a parketta megnyikordult a súlyos léptek alatt. Gyerünk, Dan, engedj már be! Lassan kinyílt az ajtó. - Igen? - kukucskált ki a résen Dan. - Segíthetek? - Nagyon vicces! - feleltem, és úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok a boldogságtól. - Engedj be, és ölelj át! - Tessék? - ráncolta össze a homlokát Dan. - Nem hallom. Megismételné? 73

- Tudom, hogy meghaltam - magyaráztam ostoba vigyorral és, ha úgy vesszük, még most is halott vagyok, de visszajöttem hozzád. Csak egy aprócska feladatot kell teljesítenem. Az a dolgom, hogy… - Ki maga - mért végig tetőtől talpig Dan és mit akar tőlem? Émelyegni kezdtem. Volt valami furcsa Dan tekintetében. Hűvösen és tartózkodóan viselkedett. Egy cseppet sem örült, hogy viszontláthat. - Dan, én vagyok az - nyúltam be az ajtónyíláson, hogy megsimogassam az arcát. - Lucy. Minden rendben? Vagy sokkot kaptál? Dan úgy ugrott hátra, mintha tüzes vassal értem volna hozzá, és ellökte a kezemet. - Mi a fenét művel? - Engedj be! - fogtam könyörgőre, amikor láttam, hogy Dan be akarja csukni az ajtót. - Ne hülyéskedj már! Megijesztesz. - Ha elment a hangja - mondta Dan -, kicsivel lejjebb talál egy patikát. Azzal bevágta az ajtót az orrom előtt. - Dan! - visítottam, most már két ököllel püfölve a festett faajtót. - Dan, én vagyok az, Lucy! Lucy! Engedj be! Hirtelen feltárult az ajtó. - Nézze! - Dan arcán mélységes undor tükröződött. - Nem tudom, ki maga és mit akar, de nem vagyok vevő az ócska trükkjeire. Tűnjön el innen! 74

Azzal ismét rám csapta az ajtót. Mereven bámultam az égszínkék festéket meg az ezüstösen csillogó harminchármas számot, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. Mi történik velem? Miért nem ismert fel Dan, és engedett be a házba? Most már jóval csüggedtebben ütöttem az ajtót, és kiáltoztam, ám Dan süketnek tettette magát. Végső elkeseredésemben az ablakhoz léptem, és megkocogtattam az üveget. Dan időközben visszaült a kanapéra, arcát a kezébe temette. - Visszajöttem, Dán - zokogtam. - Visszajöttem hozzád. Dan felállt, majd, végig farkasszemet nézve velem, átvágott a nappalin. Egy röpke pillanatra feltámadt bennem a remény, hogy mégis felismert. De ő csak összehúzta a függönyt, és eltűnt a szemem elől. Nem mentem vissza rögtön a Leendő Szellemek Házába. Elsétáltam a Primrose Hill parkba, leültem egy padra, és onnan néztem, hogyan táncol pislákolva az utcai lámpák fénye a sötétbe borult London fölött. Ha nem vagyok olyan pocsékul, még élveztem is volna a látványt. Nem bírtam kiverni a fejemből a zokogó Dan képét. Soha életemben nem láttam őt ilyen kétségbeesettnek. Dan a hét év alatt összesen négyszer sírt: 1) Amikor meghaltak a szüleim. 75

2) Amikor az anyukája közölte vele, hogy mellrákja van. Dan ott és akkor tartotta magát, de később, amikor a karomba bújt, éreztem, hogy a könnyei megnedvesítik a nyakamat. 3) Egy év múlva, amikor az anyukája bejelentette, hogy hivatalosan is tünetmentesnek nyilvánították. 4) Amikor megnéztük a Schindler listáját. A film végén, amikor Schindler megragadja a gyűrűt, amit a zsidók készítettek neki, és így kiált: „Többet is megmenthettem volna. Sokkal többet” - Dan csukladozni kezdett. Amikor felkapcsoltam a villanyt, vörös és duzzadt volt a szemhéja. Lehet, hogy a pasik szerint már ez is túlzás. Való igaz, Danen kívül egy férfi sem sírt a jelenlétemben. Szörnyű érzés volt látni, hogy Dan az én halálom miatt gyötri magát, és abban a pillanatban, hogy kinézett az ablakon, és majdnem felismert, rögtön tudtam, jól döntöttem, amikor a visszatérést választottam. Nincs fontosabb dolog a világon, döbbentem rá, miközben az óriáskerék távolban pislákoló fényeit figyeltem, mint hogy mi ketten újra egy pár legyünk. Amíg éltem, Dan mindig mellettem állt, és most neki van szüksége rám. Igaz, hogy csak egy szellem vagyok, de Dannek tudnia kell, hogy vigyázok rá. Elszántan pattantam fel a padról. Ha teljesíteni akarom a küldetésemet, vissza kell mennem a Leendő Szellemek Házába, és ki kell derítenem, miért nem ismert meg Dan. Nincs vesztegetni való időm. 76

7. FEJEZET A LEENDŐ SZELLEMEK HÁZÁBAN minden villany égett. Megfogtam a kilincset, és nekifeszültem az ajtónak. Zárva volt. - Brian! - kiáltottam be rémülten a levélnyíláson keresztül. Már-már attól tartottam, hogy eltévesztettem a házszámot. Én vagyok az, Lucy. Engedj be, légy szíves! Hangos robaj hallatszott az emeletről, majd súlyos léptek dübörögtek le a lépcsőn. Kivágódott az ajtó. Brian tetőtől talpig katonai ruhát viselt: khakizöld inget, terepszínű zubbonyt meg nadrágot, és egy pár katonai bakancs volt a vállára vetve. Arcának mindkét oldalán háromhárom vastag fekete csík virított. - Á, Lucy! - mondta. - Hála istennek, hogy hazaértél!

77

- Örülök, hogy hiányoztam - feleltem megkönnyebbülve, hogy Brian sikeresen felismert. - Lenne hozzád pár kérdésem. Először is áruld el, miért… - Halasszuk későbbre a beszélgetést - tartotta fel a kezét Brian. - Sürgősen meg kell mentenünk Claire-t. - Mitől? - Nos, ő úgy fogalmazott - mondta Brian, miközben bepréselte a lábát a súlyos bakancsba -: „Lerúgom annak a picsának a fejét. Segíts!” - Micsoda?! - kiáltottam. - Ugye, nem fogsz segíteni neki? - Persze, hogy nem. - Brian elhessegetett az útból, és bevágta ajtót. - Meg akarom állítani. És te is segíteni fogsz. - Én ugyan nem! - tiltakoztam. - Claire nagyon bunkón viselkedett velem, úgyhogy… - De Brian már kislisszolt a kapun, és úgy rohant végig az utcán, mint egy begolyózott Action Man. Lökdösni kezdtem a bejárati ajtót - ezúttal kicsit keményebben, mint az előbb -, de az meg sem moccant. A francba! Brian után néztem. Muszáj vele mennem, ha nem akarom az egész éjszakát a küszöbön ülve tölteni, várván, mikor érnek haza a lakótársaim. Brian után szaladtam. Beleremegett a combom, ahogy a talpam a járdához csapódott; a kezemet az oldalamra szorítottam. Holtomban is petyhüdt és edzetlen maradtam. Ez nem ér! 78

- Brian! - lihegtem, miközben egyre közelebb értünk a buszmegállóhoz. - Nem hivatásos katona voltál véletlenül? Brian bólintott, és kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát. - De igen. Honnan… - Brian az utca vége felé mutatott. Busz! És tényleg: egy piros emeletes busz kanyarodott be a sarkon. Miután megállt mellettünk, Brian megvette a jegyeket, majd felmasírozott a tetőre. Szorosan a nyomában maradtam; a korlátba kapaszkodva vonszoltam fel magam a lépcsőn. A lépcső tetejére érve Brian megállt, és úgy tekintgetett jobbra-balra, mintha pingpongmeccset nézne. - Olyan helyet keresek, ahol nem hallgathatnak ki minket - suttogta, mintha titkos katonai küldetésben lennénk. Mivel sürgősen le kellett ülnöm, elslisszoltam mellette, és leroskadtam a legelső ülésre. - Ha ide ülünk - ráncigáltam meg Brian csuklóját kilátunk az ablakon, és meggyőződhetünk róla, nem követnek-e minket felfordító egyének. - Úgy érted, felforgató egyének? - kérdezte Brian, azzal óvatosan leereszkedett az ülés szélére, vigyázva, nehogy összeérjen a testünk. - Igen - feleltem elvörösödve. - Mi most nem felforgató egyéneket üldözünk - nézett rám szigorúan Brian. - Claire-t kell megtalálnunk. Azt mondta, Camdenbe megy, a Dublin Castle sörözőbe. 79

Döbbenten meredtem rá. Szólni se bírtam a benyögés hallatán. Hirtelen másodlagossá vált, hogy Claire egy szemétláda, Brian pedig bűzlik, mert kiderült, hogy gondolatátvitellel is tudunk kommunikálni egymással. Ez már komoly! - Az én gondolataimban is tudsz olvasni, Brian? kérdeztem reménykedve. - Meg tudod mondani, mi jár most a fejemben? - Természetesen nem. - Brian elhúzódott tőlem, és úgy meredt rám, mintha megbolondultam volna. - Telefonon beszéltem Claire- rel, Lucy. Van egy készülék az előszobaszekrényben, a konyha mellett. -Ó! Kínos csönd támadt. Kibámultam az ablakon, és a pénztárcám patentjával babráltam. Alattunk, Észak-London utcáin továbbra is zajlott az élet; türelmetlen autósok nyomták a dudát, fiatal férfiak támaszkodtak a kebabárusok pultjához, bőszen szívták a cigit, és az elhaladó lányokat stírölték. Hazafelé igyekvő öltönyös pasasok törtettek keresztül a hahotázó tinédzserek csoportjain, a kart karba öltve sétálgató párok pedig meg-megálltak az éttermek előtt, hogy áttanulmányozzák az étlapot. - Brian - szólaltam meg végül -, hogy lehet az, hogy kétszáz font van a pénztárcámban, de az összes kártyám eltűnt? - Fogadjunk, hogy nem olvastad el a szabályzatot biggyesztette le az ajkát Brian. 80

- Még nem volt rá időm. - Egy fiatal párt pillantottam meg az ablakon keresztül. Szenvedélyesen smároltak az egyik söröző kirakatában. - Meglátogattam a vőlegényemet. - És? - Rettenetes volt. - Veszélyesen megvonaglott az alsó ajkam, és nagyon erősen kellett tartanom magam, nehogy újra sírva fakadjak - Fel sem ismert, Brian. - Jaj, Lucy! - sóhajtotta Brian. - Ha elolvastad volna a szabálykönyvet, nem csodálkoznál, hogy ez lett a vége. - De hiszen most is úgy nézek ki, mint régen - fordultam felé. - Megnéztem magam a tükörben. - Tudom - felelte Brian ellágyulva -, és én is ugyanolyannak látlak, mint te saját magadat. És Claire is. De a többiek, az élők, egy kicsit másképpen érzékelik a dolgot, Lucy. Ezt nevezzük átmeneti érzékcsalódásnak. - Mi az? - tudakoltam. Ijesztően hangzott. - Képzeld el, hogy egy puha agyagszobrot tartok a kezemben - nyújtotta maga elé a karját Brian. - Aztán kicsit összenyomom. - Azzal egymáshoz préselte a két tenyerét. - A szobor továbbra is egy embert ábrázol, de kicsit másképp fest, mint korábban. Ugyanez történik velünk is. - De Dan felismert - vetettem ellen. - Legalábbis amikor megpillantott. Brian bólintott. 81

- Az átmeneti érzékcsalódás nem azonnal jelentkezik. Mindig van egy kis fáziskésés. - A hangunk is megváltozik? - kérdeztem. - Ezért nem hallotta Dan, hogy mit mondok? - Nem. Ez a családon belüli megnémulás példája - felelte Brian. - 512.6-os szabály. Ha olyan személlyel próbálsz kommunikálni, akit már a halálod előtt is ismertél, hiába is töröd magad. Elnémulsz beszéd közben, az írásod pedig csupa krikszkraksszá változik. De ez mind nem lenne újdonság a számodra, ha vetted volna a fáradságot, hogy elolvasd... - A szabálykönyvet. Igen, Brian, ezt már említetted. Még javában az érzékcsalódásos témán rágódtam, amikor a busz befordult a Camden High Street sarkán, és rákanyarodott a Parkwayre. A camdeni metróállomás előtt már ott csoportosultak a péntek esti tivornyázók. Minden klubból, sörözőből és étteremből zeneszó szűrődött ki. A gótok, az emósok, a punkok, a metálosok, a hip-hoposok meg a csövesek hosszú, tömött sorokban indultak neki az éjszakának. Nyüzsgött az élet körülöttünk. Nem csoda, hogy Claire nem bírta visszafogni magát. - Egyszer láttam anyukámat Covent Gardenben mondtam, és nagyot nyeltem. - Legalábbis azt hiszem. Egy hónappal azután, hogy meghalt. - Brianre néztem. Gondolod, hogy ő is küldetést teljesített a földön? - Meglehet - válaszolta Brian lassan. 82

- De sosem jelent meg előttem szellem képében. Gondolod, hogy nem sikerült teljesítenie a feladatot? Brian megrázta a fejét. - Előfordul, hogy az emberek a feladat teljesítése után úgy döntenek, hogy mégsem akarnak szellemmé válni. - De miért nem? Ennek így semmi értelme. Minek törik magukat, ha a végén meg sem mutatják magukat a szerett… Brian leintett, és felpattant az ülésről. - Itt kell leszállnunk. A Dublin Castle-ban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Csak Brian sötét, zilált fejét láttam, ahogy átnyomakodott tömegen, és a helyiség végében lévő ajtó felé vette az irányt, amelyen ronda piros betűk hirdették: ÉLVHAJHÁ$ZOK. Ahogy közelebb értünk, egy szűk fekete pólót és még szűkebb farmert viselő fickó állta az utunkat. - Mennyi? - pislogott elő orra hegyéig érő, gyéren göndörödő frufruja alól. Brian előhalászta a pénztárcáját, és kivett belőle egy húszfontost. - Kettő. A sovány elvette a pénzt, és fekete jelet stemplizett a kézfejünkre. - Bemehettek - mondta. Amikor becsapódott mögöttünk az ajtó, dübörgő, csikorgó, fülsiketítő zene remegtette meg a dobhártyámat. A helyiség sötét volt, és bűzlött a sörtől meg az izzadságszagtól. Levegőt 83

is alig lehetett venni, nemhogy megmozdulni (rosszabb volt, mint a purgatórium). Brian lábujjhegyre állt, és a félhomályt kezdte fürkészni. - Lucy! - harsogta a fülembe. - Látom Claire-t. Vérzik. - Vérzik - visszhangoztam. - A francba! Oda néztem, ahova Brian mutatott, és átpréseltem magam a tömegen, ügyet sem vetve az utamba kerülő könyökökre és bakancsokra. Félúton valami a hátamnak csapódott. Meleg folyadék löttyent a pulóveremre, majd végigcsorgott a gerincemen, a fenekem felé véve az irányt. Istenem, add, hogy sör legyen, imádkoztam magamban, miközben tovább nyomultam a színpad felé. Nem volt nehéz beazonosítani a zenekart. Egy alacsony, hidrogénezett hajú énekes teli torokból visított a mikrofonba, a pufók dobos pedig úgy csapkodott a dobverőivel, mintha idegrohama lenne. Csak a basszusgitáros állt egy helyben, lehunyt szemmel - ütemesen mozgó ujjbegyein kívül minden jel arra utalt, hogy állva alszik. - Odanézz! - ragadott vállon Brian. - Ott van! Claire hanyatt feküdt a földön, fekete bakancsa a levegőben kalimpált, derekáig felcsúszott szoknyája látni engedte neccharisnyás fenekét. Az egyik orrlyukából vér szivárgott, és több hajtincse is kibomlott. Egy piros melltartós csaj lovaglóülésben ült a hasán, és a padlóhoz verdeste a fejét, miközben Claire vadul ráncigálta a ruháját, és rosszul 84

irányzott balegyenesekkel bombázta. Mind a ketten rákvörösek voltak, és hangosan fújtattak. Mintha két gót ruhás cékla birkózott volna egymással. Briannek földbe gyökerezett a lába. Tátott szájjal figyelte a jelenetet. - Hé! - csaptam rá a karjára. - Csinálj már valamit! Válaszd szét őket! Brian előrelépett, megtorpant, majd visszalépett mellém. - Az alapkiképzésen nem tanultunk ilyet, Lucy. - Az isten áldjon meg! - emeltem égnek a tekintetemet. Válaszd már szét őket! Segítek. Az adrenalin meg a butaság hatására kiléptem a tömegből, és elindultam a bunyózók felé. - Kapd el! - mutattam rá a vézna szőkeségre. - Én elintézem Claire-t. Brian lecsapott Claire támadójára, és egy mozdulattal felnyalábolta, én pedig megragadtam Claire kezét, és megpróbáltam felhúzni őt. Mielőtt még felocsúdhattam volna, Claire teljes erőből állon vágott a szabadon maradt kezével. Hátratántorodtam, majd, kissé szédelegve ugyan, ismét Claire felé nyúltam. - Kopj le! - visította amaz. Rasztatincsei kígyóként vonaglottak a feje körül. - Tudok vigyázni magamra. - Az ég szerelmére, Claire - kiáltottam rá az államat tapogatva -, én csak az életedet akartam megmenteni. 85

- Halhatatlan vagyok - sziszegte Claire. - Vagy elfelejtetted? - Igen! - kiáltott fel valaki a tömegből. - Örökké fogunk élni! Rock and roll! A tánctér túloldalán a sovány szőkeség vadul tekergőzött, és ököllel ütötte Brian halántékát. Brian összeszorított szájjal túrt, de láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. - Claire! - kiáltottam. - Azt akarod, hogy Briant is laposra verjék? Claire Brianre nézett, és mintha megenyhült volna. - Na jó - tápászkodott fel a földről. - Majd holnap elkapom ezt a ribancot. A tömeg hujjogása közepette kitámolyogtunk a sörözőből. Claire hisztérikusan nevetett. - Nézd! - kiáltottam, amint kiléptünk az utcára. - Ott megy a buszunk! - Ki nem szarja le? - felelte Claire. - Úgy fel vagyok spannolva, hogy hazáig el bírnék szaladni. - Claire! - kiáltottam utána, amikor nekiiramodott. - Állj meg! A busz teljes sebességgel elhúzott mellettem. A francba! Tudtam, hogy csak egy óra múlva jön a következő, ha jön egyáltalán. Most mit csináljak? Néztem, amint Claire eltűnik a távolban, és döntő elhatározásra jutottam. Utána kell mennem. Hiszen még csak gyerek. A mellemre szorítottam a 86

karomat, és futásnak eredtem. Hurrá, gondoltam magamban, megint loholhatok egy kicsit! - Szállj már le rólam! - sziszegte Claire, amikor utolértem. - Nem lehet - lihegtem. Claire lelassított, és sétára váltott. Lekéstem a buszt. - Fasza. - Fasza. Némán gyalogoltunk tovább, pedig a fejemben csak úgy sisteregtek a szavak. Nem bírom a hosszúra nyúlt csöndet, feszélyezve érzem magam. Minél tovább hallgatok, annál jobban rettegek, hogy egyszer csak minden kibukik belőlem, méghozzá nem túl szalonképes formában. Claire-re sandítottam. Önző, szemét, buta, dagadt, sunyi gót picsa! - Izé - szólaltam meg erőltetett mosollyal -, elmondod, mi volt ez az egész? - Miért mondanám? - szaporázta meg a lépteit Claire. Én is futni kezdtem. Elhatároztam, hogy nem adom fel. - Mert megpróbáltam segíteni neked, te meg leütöttél. Azért. - Kis kíváncsi! - vonta föl a szemöldökét Claire. - Ha tudni akarod, az a szőke ribanc lefeküdt Keithszel. A némaság miatt nem tudtam beolvasni neki, úgyhogy inkább jól megküldtem. - Ki az a Keith? - Jesszusom, tógakirálynő! - sandított rám Claire. Nemcsak béna vagy, hanem retardált is? Keith Krank az Élvhajhá$zok énekese. Ott volt a színpadon, te idióta. 87

- Miért izgat téged, hogy lefeküdt Keithszel? - engedtem el a fülem mellett a sértést. - Mert fél órával korábban Keith velem volt. - Ma este? - Nem, három órával azelőtt, hogy meghaltam. - De hát te… - Öngyilkos lettem. Igen. Erre mit lehet mondani? Még sosem beszélgettem öngyilkossal. Ahogy halott emberrel sem, ha már itt tartunk. - Keith a pasid volt? - puhatolóztam. - Nem t’om - vonta meg a vállát Claire. - Ha ötször dugsz valakivel, az már járásnak számít? - Jó kérdés. - Keith költő - folytatta Claire, és közben gyanakodva méregetett. - Nagyon aranyos meg érzékeny, és amikor nem zenél, egy kutyamenhelyen dolgozik. - Kutyamenhelyen - ismételtem. - Értem. És hol ismerkedtetek meg? Valami celebpartin? - Nem! - Claire olyan dühödt pillantást lövellt felém, mintha azzal vádoltam volna meg, hogy Westlife-rajongó. Be akartam kerülni a bandába. Ne nézz ilyen meglepetten, Lucy! Ha tudni akarod, állati jól gitározom. - Akkor miért nem vettek be? - Hány kövér csaj dolgozik a zeneiparban? - vette be a kanyart Claire. 88

Ezen elgondolkodtam. Muszáj volt mondanom valamit, hogy jobb kedvre derítsem a lakótársamat. Olyan névvel próbáltam előállni, aki igazi példakép lehet a számára. - Ott van Mass Cass a Mamas and Paposból - feleltem. Kövér volt és tehetséges, mégsem lett öngyilkos. Úgy halt meg, hogy torkán akadt egy falat szendv… - Menj a picsába, Lucy! - förmedt rám Claire. - Hogy te mekkora bunkó vagy! Egész úton nem szólt hozzám.

89

8. FEJEZET ÁPRILIS 29., HÉTFŐ

Harmadik nap „Jó reggelt, Lucy!” - állt a hűtőre ragasztott cetlin. - „Leugrottunk egy tejeskávéra a sarki kávézóba. Gyere utánunk! Brian. u. i. Hétfő van.” Megdörzsöltem a szemem, és még egyszer átfutottam az irományt. Mi?! Hétfő? Hát ez meg hogy lehet? Szombat este, miután visszatértünk a Leendő Szellemek Házába, Claire feltrappolt a szobájába, és full hangerőn bömböltetni kezdte az Élvhajhá$zokat, én pedig elnyúltam az ágyon, és mély álomba zuhantam. Nem alhattam át a vasárnapot. Vagy mégis?

90

Bekapcsoltam a vízmelegítőt, és felkaptam a piszkos kerámiabödönt az ablakpárkányról. Kávét! A kávé majd megvilágosítja az agyam. Lecsavartam a bödön tetejét, és belekukucskáltam. Üres. A francba! Ha koffeint akarok, kénytelen leszek Brian és Claire után menni a kávézóba. De jó, pont Claire hiányzik így hétfő reggel. De, érveltem magamban, miközben felkaptam a borítékomat, és kiléptem a házból, legalább megtudtam, hogy Brian élve megúszta a dolgot (azaz, ha pontos akarok lenni, halva, de úgyis értitek, mire gondolok). Claire meglepően visszafogott volt reggeli közben. Kíváncsian pillantott fel, amikor beléptem a verőfényes, ám kissé leharcolt kávézó ajtaján, de alighogy odaértem az asztalhoz, sietve lesütötte a szemét. Vékonyka rasztatincsei szomorúan lógtak az arcába, miközben beleharapott a sült kolbászba. - Szia, Lucy! - köszöntött Brian vidáman. Fogtam egy széket, és leültem. Brian pocsékul nézett ki. A bal szeme körül, amely olyan püffedt volt, mint egy buggyantott tojás, lila monokli virított, az arcát pedig karcolások szabdalták. - Úristen! - kiáltottam fel. - De szarul nézel ki! Claire-nek nem volt annyi vér a pucájában, hogy elpiruljon, vagy egy picit is bűnbánó képet vágjon. Egykedvűen lapátolta befelé a reggelijét. - A látszat csal - vonta meg a vállát Brian. 91

Rendeltem egy vegetáriánus reggelit, é spillanatok alatt behabzsoltam. A harminchat órányi alvás után farkaséhes voltam. Két falat között arról faggattam Briant, mi történt, amikor eljöttünk a klubból. Brian idegesítően kitérő válaszokat adott, de az azért így is látszott, hgoy a szőkeség eléggé zokon vette, amiért leteperték, és Brian arcán vezette le a feszültséget, mielőtt a fogdmegek minden fölösleges udvariasságot mellőzve kihajították volna őket az utcára. - Aztán hazamentem - mesélte Brian -, és rögtön lefeküdtem. Belekortyoltam a kávémba - élvezettel ízlelgettem a meleg, keserű folyadékot. - Miért aludtam ilyen sokáig? Ez nem jellemző rám. - Feltétlenül értesítsd a Guinness-rekordok könyvét dünnyögte Claire. - Tessék? - néztem rá az asztal fölött. - Kapd be, Lucy! Már nyitottam volna a számat, de Brian feltartotta a kezét. - Szerintem az fárasztott ki ennyire, amíg a purgatóriumból eljutottál a földre. Én majdnem kétszer ennyit aludtam a megérkezésem után. A szentek igazán belekalkulálhatnák ezt a kiesést a huszonegy napba, és adhatnának egy kis hosszabbítást. - Igen - helyeseltem. - Kicsit aggódom a határidő miatt. Ez a harmadik napom, de még meg sem kerestem azt az Archie fiút. 92

- Ne ostorozd magad - csitítgatott Brian, miközben vastagon megvajazta a pirítósát. - Az első napod elég keményre sikeredett, hogy az estéről már ne is beszéljünk. - Igen, a tegnap este kiakasztó volt - feleltem. Claire a tányérjára ejtette a kését meg a villáját, és olyan erővel taszította hátra a székét, hogy az csikorogva szántotta végig a járólapot. - Megyek, hogy nyugodtan kidumálhassatok a hátam mögött. Jó lesz így, Lucy? Jó lesz?! - Én… - hápogtam, de Claire már a helyiség közepénél járt. - Látom, megint nekem kell kifizetnem a reggelijét - jegyezte mg Brian, miután hangosan becsapódott az ajtó. Rámeredtem.. - Mi baja velem? Brian végigsimította a felső ajkát a hüvelykujjával, és egy tojásmorzsát söpört le a bajszáról. A morzsa átrepült az asztal fölött, és a mellettünk ülő idős hölgy teáscsészéjében landolt. A néni felsikoltott, és elejtette a csészét. - Mindenkivel baja van - felelte Brian, ügyet sem vetve a két nyugdíjasra, akik rémülten próbálták megmenteni a teasüteményeket a forró teaáradattól. - Nem csak veled. Megtöröltem a számat a szalvétámmal, és kézbe vettem a borítékot. - Muszáj elolvasnom a szabályzatot, hátha benne van, hogyan érhetném el, hogy Dan felismerjen. - Nincs benne - vágott a szavamba Brian. 93

- És - folytattam, figyelemre se méltatva Okostojást - erről az Archie fiúról is ki kell derítenem valamit. Van internetkapcsolat a házban? - Nincs - rázta meg a fejét Brian -, de ha lenne, sem tudnám hasznát venni. Én a ceruzára meg a noteszra esküszöm. Próbálkozz a könyvtárban. - A könyvtárban? Jó. - Én megyek is, Lucy - állt fel Brian. - Még sok a dolgom. - Rendben feleltem mosolyogva, miközben kinyitottam a szabálykönyvet. - Jó mulatást! A szabályzat hét részből állt: 1) Lehetőségek 2) Korlátozások 3) Érkezés után - alapszabályok 4) A Leendő Szellemek Házának házirendje 5) Mi a teendő, ha sikerül teljesítenie a küldetést 6) Mi a teendő, ha nem sikerül teljesítenie a küldetést 7) Mi a teendő, ha meggondolja magát A második rész - „Korlátozások” - volt a legvastagabb, és a tekintetem rögtön arra a sorra vándorolt, amely kimondta, hogy tilos olyan személyekkel érintkeznem, akikkel életemben bármilyen kapcsolatban álltam. A szabály így szólt: „Tilos olyan emberekkel érintkeznie, akikkel életében bármilyen kapcsolatban állt. Ide tartoznak - a teljesség igénye nélkül - a szülők, a testvérek, a házastársak, a szeretők, az 94

unokatestvérek, a nagynénik, a nagybácsik, a munkáltatók, az alkalmazottak, a barátok, az ismerősök, az üzletfelek, a klubtársak, a postai alkalmazottak, az orvosok, a rendőrök…” A lista végtelen hosszúnak tűnt, ezért átugrottam. „Amennyiben mégis megpróbálna kapcsolatba lépni valakivel, akit életében ismert: 1) Az illető nem fogja felismerni önt. 2) Az illető nem fogja megérteni önt (ld. „Némaság” az 566. oldalon). 3) Közeledési kísérletét félreértik és tévesen értelmezik. 4) Amennyiben írásban, szimbólumok, betűk vagy technikai eszközök segítségével próbál kommunikálni, az üzenete olvashatatlan lesz. 5) Amennyiben egy másik személy bevonásával próbál kommunikációt kezdeményezni, az üzenete értelmezhetetlen lesz (ld. „Médiumok és léleklátók” a 673. oldalon). Hát ezért viselkedett velem olyan furcsán Dan. Nem gonoszságból tette, és emlékezetkiesés áldozata sem lett egyszerűen fogalma sem volt, ki vagyok. Briannek igaza volt. Sehogy sem tudom elérni, hogy Dan felismerjen, vagy megértse, amit mondok. A francba! Ha csak szellemként tudok a közelébe férkőzni, akkor teljesítenem kell a feladatomat. Nincs más lehetőség. Végigpörgettem a szabálykönyv lapjait az ujjaim között, és nagyot sóhajtottam. Kizárt, hogy ezt itt végig tudjam olvasni, 95

hacsak nem szentelem neki a következő tizennyolc napot. Bele kell csapni a lecsóba, aztán majd meglátjuk, mi lesz. De először is ki kell derítenem, ki az az Archibald HumphreysSmythe. Ki gondolta volna, hogy a könyvtárban van internetkapcsolat? És hogy a Simson család tagjainak képével dekorált nyakkendőt viselő készséges férfi odavezet egy üres géphez, sőt, még azt is megmutatja, hogyan kell belépni? Én ugyan nem, de ha már így alakult, annál jobb. Ezek után mindössze annyi volt a dolgom, hogy begépeljem Archibald teljes nevét a Google-ba, megnyomjam az entert, és megvárjam, amíg a gép kidob egy e-mail címet vagy, szerencsés esetben, egy telefonszámot… A keresett kifejezés (Archibald Humhreys-Smythe) egyetlen dokumentumban sem található meg. Hogyan? Sehol? Hát ez meg hogy lehet? A Google-lal még Osama bin Ladent is felkutatom, ha elég ügyes vagyok. Újabb kísérletet tettem: ezúttal a „Computer Bitz” nevet gépeltem be a keresőbe. Légyszi! - esdekeltem magamban, miközben lenyomta az entert. Az emberem itt dolgozik. Kizárt dolog, hogy ne… Computer Bitz (London) - Speciális Szoftvertervezés és fejlesztés. Ez az! 96

Nagyszerű! A „Rólunk” linkből majd kiderül, kik dolgoznak… Nem. Egy szó sem esett Archie-ról vagy a cég többi dolgozójából, csak egy csomó számítógépes zagyvaságot találtam, amitől rögtön megfájdult a fejem. Kétségbeesetten kattogtattam végig a többi linket. Semmi. Semmi. Semmi. Hogy a fenébe fogom megtalálni Archie-t ha: a) Fogalmam sincs, hogy néz ki. b) Nincs meg a telefonszáma. c) Nincs meg az e-mail címe? Csupán egy lehetőségem maradt: felhívni a Computer Bitzet. De mit mondok a fickónak? „Szia, van kedved ismerkedni, hogy megtaláld életed szerelmét?” Azt hinné, hogy valami kétes hírű éjszakai tévéműsorból hívom. Várjunk csak, erre a linkre még nem kattintottam rá! Kisbetűvel gépelték, és az oldal jobb alsó sarkába rejtették. Karrier Istene, add, hogy grafikust keressenek, add, hogy… jaj… Webdesignert keresünk. Elvárások: Photoshop, HTML, Javascript és CSS beható ismerete, precíz munkavégzés, előzetes gyakorlat. További információ: Graham Wellington, 0207 437 9854. A webet annyiban ismertem, hogy rendszeresen vásároltam leselejtezett tervezőeszközöket az eBayen, de grafikus múltamból adódóan tökéletesen kezeltem a 97

Photoshopot, és precízen dolgoztam. Ha szerzek néhány könyvet a webdesign témakörében, talán a másik három követelménynek is meg fogok felelni. Mindig is gyorsan tanultam. Nem lehet akkora ördöngösség ez az izé. Kértem egy tollat a Simpson családos nyakkendőt viselő pasastól, és felfirkantottam a telefonszámot a szabálykönyv hátlapjára. nem volt más dolgom, mint összedobni egy kamu önéletrajzot, venni pár CD-t, és keresni egy-két weboldalt, amit a sajátomként mutathatok be. Aztán visszamenni a házba, és felhívni Graham Wellingtont, akárki legyen is. Összerándult a gyomrom. Csak egy telefon. Mi az nekem? Nem igaz?

98

9. FEJEZET - BRIAN! - KIÁLTOTTAM EL MAGAM, amikor beléptem a Leendő Szellemek Házába. — Claire! - próbálkoztam kissé bátortalanabbul. Semmi válasz. - Brian! Claire! Senki sem volt otthon. Hála istennek! Nem örültem volna, ha Claire szemét megjegyzéseket motyog az orra alatt, miközben telefonálok, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Brian sem szívesen lenne fültanúja az égbekiáltó hazugságaimnak. Nem volt szükségem közönségre. Gyorsan túl akartam lenni a dolgon, mielőtt inamba száll a bátorságom. A telefon a lépcső alatti szekrényben lapult, ahogy Brian monda. Túl rövid volt a zsinórja, hogy kivigyem az előszobába, így hát kénytelen voltam beljebb préselni magam. 99

A szekrény belsejében molyirtó- és zokniszag terjengett. Ahogy a telefon fölé hajoltam, sajogni kezdett a hátam, de legalább volt vonal. Kezdetnek jó. - Halló! - mondta egy hang a vonal túloldalán. - Computer Graham Wellington, szolgálatára. - Szolgálatomra? Ki ez az ember - inas? - Üdvözlöm, Mr. Wellington - szólaltam meg. - Lucy Brown vagyok. A webdesigneri állás ügyében hívom. Csönd támadt. Hosszú csönd. Csak Graham Wellington szuszogása hallatszott. - Szóval - dadogtam - rengeteg gyakorlatom van, az összes követelménynek megfelelek, amit a weboldalukon olvastam, és azt szeretném megkérdezni, e-mailben küldjem át az önéletrajzomat, vagy… - Aranyos lány maga, Lucy Brown? Felvontam a szemöldököm. - Tessék? - Aranyos lány vagy undok? Mi csak rendes embereket alkalmazunk. Te jó ég! Ki ez az alak? - Én… - Istenem, muszáj kimondanom! -…nagyon aranyos lány vagyok. - Remek, remek - duruzsolta Mr. Wellington. - Be tudna jönni hozzám délután 3-ra? Kicsit eldiskurálnánk, hogy jobban megismerjük egymást. 100

- Rendben - sandítottam rá a telefonszámra. Láttam, hogy nem emelt díjas. Nem egy szexvonalat hívtam. - Ezek szerint már ma délután sor kerül az interjúra. - Jaj, Lucy, Lucy, Lucy! - sóhajtott fel Graham. - Az interjú olyan szigorú kifejezés. Idetalál? - Igen, a biztonság kedvéért kinyomtattam egy térképet. Graham úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony. - Mindenre gondol. Nagyon helyes. Erre nem tudtam mit válaszolni. Szerencsére Grahamet ez nem zavarta. - Akkor háromkor, Miss Brown - mondta. - Már alig várom, hogy megismerhessem. - Igen, ööö, én is. Graham bontotta a vonalat. Rámeredtem a kagylóra. Hát ez meg mi a szösz? Mindegy, az a lényeg, hogy máris egy lépéssel közelebb kerültem Archibald Humphreys-Smythe-hoz. Egész délután azon morfondíroztam, mit vegyek föl. Normális interjúnál nincs gond: elegáns szoknya, tűsarkú, rendezett frizura; de hogyan öltözik fel az ember, ha arra készül, hogy „eldiskuráljon” valakivel. A farmer laza vagy túl slampos? Farmer blézerrel? Szoknya pulóverrel? Bikini száronggal? Az ágyamra hajigáltam a szekrényem meg a fiókjaim tartalmát, és többtucatnyi kombináció kipróbálása után végül sikerült döntenem: fekete garbó, térdig érő piros szoknya és 101

fekete nejlonharisnya fekete csizmával. Lezser, de nem slampos. Összecsücsörített ajkakkal méregettem a tükörképemet. Ez jó lesz. Milyen ékszert vegyek föl? Magamon hagyjam az eljegyzési gyűrűmet, vagy inkább vegyem le? Töprengés közben az ajkamhoz szorítottam a gyűrűt. Egyrészt közelebb érezném magam Danhez, másrészt viszont nem akartam, hogy Graham Wellington sikamlós kérdéseket tegyen föl: „Mondja csak, Miss Brown, szép csipkés fehérneműt fog viselni a nászéjszakán vagy ócska nejlonbugyogót? Mi, a Computer Bitznél a szép bugyit szeretjük.” Azt akartam, hogy az interjú csak a leglényegesebb témákra szorítkozzon. Hiszen eleve szét fogom hazudni a fejemet a végzettségemről meg a szakmai tapasztalataimról. Lehúztam a gyűrűt az ujjamról, és óvatosan az éjjeliszekrényre helyeztem. - Bocs, Dán! - suttogtam. - Ha ezen túl vagyok, visszaveszem, ígérem. Na jó, ideje indulni, mielőtt még meggondolom magam. Fogtam a kabátomat, ledübörögtem a lépcsőn, és kiviharzottam az utcára. Ahol teljes erőből fellöktem Briant. - Úristen, ne haragudj! - paskoltam meg a karját. - Nem esett bajod? Brian dünnyögött valamit az orra alatt, és eloldalazott mellettem. - Brian! Minden rendben? - szóltam utána emelt hangon. 102

- Hm? - fordult vissza. - Mondtál valamit, Lucy? - Jól vagy? - Aha. Brian rossz bőrben volt. Még a bajusza is lekonyult. Az órámra pillantottam. Csak húsz percem maradt. - Állásinterjúra megyek - mondtam Briannek -, de sietek haza. Majd beszélünk. - Ha gondolod - felelte ő. Izzadságcseppek gurultak végig a hátamon, miközben végigvágtattam a Tottenham Court Roadon, és félhangosan dünnyögtem magam elé a házszámokat. 59... 61... 67... 91... Borzongató élmény volt. Már hat éve éltem Londonban, de még mindig nem igazodtam ki a térképen. Hányszor is tévedtem el a Computer Bitz felé menet? Bele sem mertem gondolni, sőt, meg voltam győződve róla, hogy az életben nem fogok odakeveredni… Jaj… 113. Végre! Széles mozdulattal kitártam az ajtót, de azon nyomban ajkamra fagyott a diadalmas vigyor. A világ legmeredekebb lépcsősora húzódott előttem. Megtöröltem a homlokom a pulóverem ujjával, és panaszosan felnyögtem. Ha még jobban kimelegszem, a saját izzadságomba fogok belefulladni. Ismét szemügyre vettem a lépcsőt. Mindegy, meg tudom csinálni! Elszántan trappoltam fel a lépcsőfokokon, és végül ott álltam a Computer Bitz ajtaja előtt. Az órámra pillantottam: 2 103

óra 59. Épp időben érkeztem. Ha szerencsém van, a recepciós megszán, és ad nekem egy pohár vizet az interjú előtt. Talán még arra is lesz idő, hogy megigazítsam a frizurámat, és zilált bűzbombából profi webdesignerré varázsoljam magam. Mély levegőt vettem, kinyitottam az ajtót, és próbáltam „aranyosan” mosolyogni. - Jó napot! - köszöntem. - Lucy Brown vagyok. Egy csapat férfi nézett farkasszemet velem. Életemben nem láttam ennyi hosszú hajú, szakállas, szemüveges pasast, ráadásul olyan döbbenten meredtek rám, mintha egy másik bolygóról csöppentem volna közéjük. Az egyetlen borotvált arcú, rövid hajú, ép látású férfi Vörös törpe feliratú pólót viselt. Biztató kezdet. - Elnézést - szólítottam meg a hozzám legközelebb ülő szakállas fazont -, Lucy Brown vagyok. Graham Wellingtonhoz jöttem állásinterjúra. Rumcájsz kíváncsian nézett fel rám vastag hajfüggönye mögül. - A benyílóban - bólintott. - Azt hiszem, éppen telefonál. Átvágtam a helyiségen, tudván, hogy tucatnyi szempár figyeli minden mozdulatomat. Atyavilág! Archie is itt van valahol. Ha a nevén szólítanám, biztosan felkapná a fejét, és máris be tudnám azonosítani. De nem tehetem. Hülye ötlet. 104

Ha hangosan elkiáltanám magam: „Archie! Archie!”, valószínűleg fejvesztve elmenekülne, és ezzel lőttek is a Cupido-projektnek. Meg kell őriznem a hidegvéremet. - Nem — üvöltötte valaki ékes tájszólással, de olyan hangosan, hogy összerezzentem -, nincs igazad! Lövésed sincs a hangvezérlésű szoftverekhez! Egy középkorú, vörös hajú férfi támaszkodott az elém táruló hatalmas íróasztalnak; több számmal kisebb nadrágja fölött tekintélyes hordóhas rengett. A feje vörösen lángolt, mintha nem csak a nadrágja akarna szétrobbanni. Udvariasan megköszörültem a torkom. Pókhas tetőtől talpig végigmért. - Igen - mondta a telefonba -, ez így megfelel. Ha már az elején szólsz, hogy nekem kell átvenni a marketinget, nem pazaroltuk volna egymás drága idejét. - Lucy Brown - suttogtam. - Az interjúra… - Oda - mutatott pókhas az íróasztal előtt felállított székekre. Leforrázva ültem le, mintha alapos fejmosás várna rám. Pókhas összecsukta a mobilját, és leereszkedett a székére. - Graham Wellington - villantott rám ragyogó mosolyt az asztal túloldaláról. Életemben nem láttam ilyen hófehér fogakat. Fészkelődni kezdtem, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. 105

- Lucy vagyok. Délelőtt beszéltünk. Graham hátradőlt a széken, és a tarkójára kulcsolta a kezét. Már vártam, mikor teszi fel a lábát az asztalra, és ásít bele a képembe. De nem így történt. - Á, igen, az aranyos Miss Brown - mondta. - Személyesen. - Nnnos, Lucy… Megacéloztam magam - már jön is az első interjúkérdés, amire valószínűleg nem fogok tudni válaszolni. Csak keményen gondoltam magamban. Vedd föl a pléhpofát! - Melyiket szereti jobban, Lucy, a sört vagy a bort? - A bort - vágtam rá gondolkodás nélkül. Szó, ami szó, fura kérdés, de legalább tudtam rá válaszolni. - Helytelen! - csóválta meg a fejét Graham. - Mi a Computer Bitznél egy pofa sörre szoktunk beülni munka után. A kérdés az, tegyünk-e kivételt az aranyos Lucy Brown kedvéért. Hmmm. Ez aztán a ravasz kérdés, de mi lehet a helyes válasz? Muszáj kockáztatnom. - Szerintem tegyenek - feleltem. - Egyenlő bánásmód, satöbbi - Óóóó! - vigyorodott el Graham. - Egyenlő bánásmód. Ez az- tán a feminista szöveg! Maga leszbikus, Lucy Brown? Ha mindez egy rajzfilmben történt volna, a szemöldököm a fejem fölé csúszik. Valaki felnyerített a háttérben. 106

- Csak tréfáltam, Miss Brown. — Graham előrehajolt, és rám meredt az asztal fölött. - A humorérzék fontos előfeltétele ennek a munkának. Ugye, magának van humorérzéke? - Igen - feleltem. - Persze. Ha-ha-ha! Hosszasan kacagtam, amíg Graham közbe nem vágott. - Van még egy kollégánk, aki szintén a hölgyek táborát erősíti, de ő otthonról dolgozik. Könyvelők! Csak a számokon tudnak kérődzni. - Kérődzni - kacarásztam. - Hát ez nagyon jó! Nagyon jó! Graham elégedetten biccentett. Hála istennek. - Mondjon magáról pár szót, Lucy - szólalt meg aztán. Végre egy normális interjúkérdés. Erre ráadásul be is gyakoroltam a választ a metrón. Persze csupa hazugság volt az egész. Átnyúltam az asztal fölött, és odaadtam Grahamnek a nejlontasakot a kamu önéletrajzzal, a CD-vel meg az internetről vadászott weboldalak nyomtatott változataival. Egyiknek az alján sem volt ott a „tervezte” felirat, így biztos voltam benne, hogy nem bukhatok le. Szemesnek áll a világ. - Rengeteg megbízóm volt már - fogtam bele a mondókámba, miközben Graham végigpörgette a lapokat. Zenekarok, ingatlanügynökök, fényképészek, magasépítő vállalatok, színészek… - Hagyjuk a rizsát, Lucy - tartotta fel a kezét Graham. Tudjuk, hogy ért a webtervezéshez. Tényleg? - gondoltam magamban. Én ugyan nem. 107

- Magáról meséljen - folytatta Graham. - Teregesse ki a szennyest! - Izé… - Fogalmam sem volt, mit mondjak. Azzal mégsem állhattam elő, hogy halott menyasszony vagyok, a vőlegényem azt hiszi, hogy megkukultam, és egy vonatbuzival meg egy gót csajjal élek egy fedél alatt… - Egyedül élek - hazudtam. - Folytassa! - bólintott Graham bátorítólag. - Szeretek olvasni, táncolni, énekelni, bár nincs túl jó hangom, szeretek moziba és kocsmába járni. Szeretek utazni és a tengerparton vakációzni. Grahamre sandítottam. Vajon jó irányba tapogatózom? Graham megropogtatta az ujjait, aztán felállt, és megkerülte az asztalt. Legnagyobb riadalmamra egyenesen a mellettem lévő szék felé indult. - Így ni! - mondta, miután letelepedett mellém, és a combomhoz préselte saját méretes combját. - Meséljen csak arról a tengerparti vakációról! A kölnije bódító volt. Pézsma-, bors- és narancsillat keveredett benne. Megköszörültem a torkom. - Mire kíváncsi? Graham megvakarta a fejét, elővillantva mandzsettagombjait. Ezüst mandzsettagombok. Hűha! A szőnyegre szegeztem a tekintetem, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. - Mit szokott csinálni a tengerparton? - tudakolta Graham. 108

Te jó isten! Rendes esetben már rég kimentettem volna magam. Rögtön a leszbikusságomra való utalást követően, de szükségem volt az állásra. Csak így ismerkedhettem meg Archie-val. Nem volt ma választásom. - Szeretek strandolni - feleltem. - Szeretek úszni és napozni. Graham felém hajolt. Olyan közel volt hozzám, hogy simán meg tudtam számolni az orrát pöttyöző mitesszereket. - Szokott monokinizni, Lucy? - érdeklődött vakító fogpasztamosollyal. Na jó, itt az idő, hogy jól beolvassak neki, és eltűnjek innen. Méghozzá gyorsan. - Nem - válaszoltam. - Nem szoktam. - Kár - pillantott le Graham a dekoltázsomra. - Pedig mindene megvan hozzá. Grááá! Mire észbe kaphattam volna, nyitott tenyerem máris közeli kapcsolatba került Graham arcával. A pasas hátrahőkölt, az állához kapott, és tágra nyílt szemmel meredt rám. - Ööö - pattantam fel. - Ööö. Azzal kiiszkoltam a beugróból, feltéptem az ajtót, és levágtattam a lépcsőn. Meg sem álltam az utca közepéig. - Basszuskulcs! - kiáltottam teli torokból.

109

10. FEJEZET PIÁT! - GONDOLTAM MAGAMBAN, amikor belöktem kedvenc West Heampstead-i sörözöm, a Fehér Ló ajtaját, amely csak egy kőhajításnyira volt a régi otthonomtól… és az újtól is. Sok piát! Most! - Egy pohár száraz fehérbort, lesz’ szíves! - szóltam oda az első pultosnak, akit megpillantottam. - Nagyot. - Nehéz napja volt? - vonta föl a pasas a szemöldökét. - Így is mondhatjuk - feleltem sóhajtva. A söröző legsötétebb sarkába vittem a boromat, és lerogytam a székre. Most mihez kezdjek? Ki pofozza fel a leendő főnökét élete legfontosabb állásinterjúján? Naná, hogy én. Mindent elbaltáztam, pedig még csak a harmadik napnál tartottam. 110

Felhívhattam volna Grahamet, hogy kimagyarázzam magam, de tudtam, hogy egy egyszerű „bocsánat!”-tal nem megyek semmire. Annak az esélye, hogy Graham ezt válaszolja: „Jaj, de aranyos, bocsánatot akar kérni! Már nem is tartom közveszélyes őrültnek. Kell a meló?” - a nullával volt egyenlő. A francba, a francba, a francba, a francba! Mit műveltem? Most hogyan fogok összeismerkedni Archie-val? Azon kívül, hogy hol dolgozik, semmit sem tudtam róla. A tenyerembe ejtettem az állam, és körbenéztem a helyiségben. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára itt jártunk. A falakat még mindig sötét lambéria borította, a tölgyfapadló ragadt a kilötyögtetett sörtől, a gerendázat pedig olyan alacsonyan húzódott, hogy Dannek mindig be kellett húznia a fejét, amikor belépett ide. A divatos bárok kemény, éles fényeivel ellentétben a Fehér Lóban enyhe félhomály honolt, köszönhetően a porlepte, vörös ernyőjű falikaroknak és az asztalokon meg az ablakpárkányokon sorakozó borosüveggyertyáknak. Volt valami megnyugtató és hívogató a söröző zugaiban, ahol órákig zavartalanul elüldögélhettél egy pohár ital mellett. Valószínűleg ezért fordult meg olyan sok híresség ezen a helyen. Itt aztán el lehetett rejtőzni. Nem mintha Pete Doherty vagy Sadie Frost tiszteletét tette volna, de a törzsvendégek mind jelen voltak. Álomszuszék a kedvenc sarkában üldögélt, a szája tátva, előtte egy pohár sör. Boltkóros kisasszony a helyiség közepén foglalt helyet az 111

egyik kerek kisasztalnál, papucsba bújtatott lába mellett két degeszre tömött bevásárlószatyor pihent. Dumás Bob szokás szerint a bárpulton könyökölt, de a személyzet ügyet sem vetett rá. A súlyos helyzet ellenére jólesett megpihenni a régi törzshelyemen. Itt biztonságban éreztem magam. Addig iszom és bámészkodom, határoztam el magamban a boromat kortyolgatva, amíg be nem rúgok. Mást úgysem tudok tenni. Meg kell várnom a holnapot. Ekkor megszólalt az ajtó fölötti csengő. Felnéztem, és majdnem kicsúszott a kezemből a borospohár. Anna és Jess lépett be a sörözőbe. Az én Annám és Jessem. A két legjobb barátnőm. Tátott szájjal néztem, amint odamennek a bárpulthoz. Jól néztek ki. Jess, aki a legjobb barátnőm volt az egyetemen, sminkesként gozott egy színházban. Pontosan olyan volt, mint régen - alacsony, tündéri és zilált. Sötét haját rendezetlen kontyba fogta egy ezüst hajcsattal; fehér pólója fölé fekete kötényruhát húzott, lábát pedig egy röhejesen ormótlan csizmába bújtatta. Jókedvűnek tűnt. Ezek szerint jól alakulnak a dolgok Stuarttal, gondoltam magamban. Remek! Jess is jól nézett ki, de Annától aztán dobtam egy hátast. A haja rövidebb és divatosabb volt, mint régen. Egyenes, sima vonalú, állig érő apródfrizurára cserélte göndör, szőke fürtjeit. A megszokott loboncos szoknya és lezser, bő szabású blúz helyett feszes farmert, tűsarkút és szűk, kék színű topot viselt, amelynek mély nyakkivágása láttatni engedte feltűnő 112

dekoltázsát. Nincs rá jobb szó: lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Az összes pasinak csorogni kezdett a nyála, amikor átfurakodott a tömegen, és fenekét a bárpultnak vetette. Hűha, csodálkoztam magamban, csak nincs új pasi a láthatáron? Dan haverjánál ismertem meg Annát három évvel ezelőtt, és azonnal összebarátkoztunk. Szétröhögtük a fejünket. Ő volt a legfantasztikusabb nő, akit valaha ismertem. Egyetem után egy évig sztriptíztáncosnőként dolgozott, hogy beutazhassa a világot. Delfinekkel úszott, beköltözött egy nepáli családhoz, önkéntesként dolgozott egy romániai árvaházban, túrázott az Andokban, és megtanult négy nyelvet. Aztán hazajött Londonba, és megkaparintott egy zsíros állást a belvárosban. Mielőtt meghaltam, éppen spermadonort keresett. A fejébe vette, hogy harmincöt éves kora előtt teherbe akar esni, és már hangosan ketyegett a biológiai órája. De Anna nem akart férjet. Még csak pasira sem volt szüksége. - Végeztem a férfiakkal - jelentette ki, amikor megtudta, hogy a barátja, Julian, másfél év után megcsalta. — Minek nyűglődjek velük? Pasi nélkül is lehet gyerekem. Csak sperma kell hozzá. Még listát is írt a potenciális spermadonorral szemben támasztott elvárásairól, amelyek a kővetkezők voltak: 1) Szép arc 2) Megfelelő termet (180 centinél nem alacsonyabb 195 centinél nem magasabb) 113

3) Intelligencia (diploma elengedhetetlen, lehetőleg 135nél magasabb intelligenciahányados) 4) Humorérzék 5) Kellemes modor, életvidám természet 6) Kiterjedt baráti kör 7) Jó egészségi állapot (nagyon fontos) 8) Szexuális úton terjedő betegségek teljes hiánya (természetesen) Anna úgy tervezte, ha rátalál a megfelelő jelöltre, csak addigi randizik vele, amíg ki nem deríti, hogy az illető mindenben megfelel-e az elvárásainak, az első szexuális együttlét előtt elküldi a pasit vérvételre, aztán bebeszéli neki, hogy fogamzásgátlót szed. Addig szexel vele, amíg teherbe nem esik, aztán kidobja (de a babáról nem szól neki). Innentől kezdve nem veszi fel a telefont, „kivonul” a pasi életéből, és egyedül vág neki a terhességnek. Jess-szel megpróbáltuk lebeszélni, de ha Anna egyszer elhatároz valamit, akkor nincs apelláta. Megszerzi, amit akar kerül, amibe kerül. Mindent beleadott, hogy rábukkanjon a tökéletes férfira. Kipróbálta a rapid randit, az internetes társkeresést, a vakrandit („félelmetes”), az állatkerti randit, az egyedülállók bálját („csupa kopaszodó bumburnyák") és az extrém randit („a hullámvasúton összekócolódott a hajam”), de senki sem ütötte meg a mércét. Döbbenten néztem, amint Jess-szel együtt, kezükben egyegy pohár itallal, átverekedik magukat a tömegen. Lehet, 114

hogy Anna megismerkedett valakivel a halálom óta? Ezért változtatta meg a külsejét? Úristen! Egyenesen felém jönnek. Lehet, hogy felismertek. Nem. A mellettem lévő asztalnál két férfi éppen felhörpintette a sörét, a barátnőim pedig rögtön lecsaptak a helyre. Az egyik pasi rákacsintott Annára. - Szia, cicus! - mondta, és megigazította a nyakkendőjét. Anna gúnyos mosollyal nézett föl rá. - Álmodozz csak, lúzer! - Nem tudod, mit veszítesz — vonta meg a vállát a fickó. - Nem vagyok vak — tüzelt vissza Anna. - Néztél már tükörbe? Jess kuncogva nézett a távozók után. Háttal ült nekem, de olyan közel volt hozzám, hogy tisztán éreztem a kölnije illatát. Évek óta ugyanazt az édeskés, virágos parfümöt használta - szinte egybeolvadt vele az emlékezetemben. Megborzongtam. Itt ülök a legjobb barátnőim mellett, és nem tudok beszélni velük. A hülye némaság miatt még azt sem mondhatom el nekik, mennyire hiányoznak. - Hogy vagy, Jess? - hajolt előre Anna. Jess a hajcsatját babrálta. - Egész jól. Az Ahogy tetszik felújításában dolgozom. Kész bolondokháza, és néha nagyon kiakadok a színésznőkre, de az élet nemcsak a munkáról szól. Sokat gondolkodtam, mióta… Annára nézett, aki befejezte helyette a mondatot: - Lucy meghalt. 115

- Igen. Lucy halála mindent megváltoztatott. Én is megváltoztam. Stuart is megváltozott. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Anna vonásai ellágyultak. - Tudom, mire gondolsz - igazgatta meg a frizuráját. Amikor a fodrász megkérdezte, nem akarok-e valami újat kipróbálni, azonnal igent mondtam. Én is úgy éreztem, hogy Lucy halála megváltoztatott, és a régi stílusom már nem illett az új énemhez. Hülyeségeket beszélek? - Igen is, meg nem is - felelte Jess. - Én nem a külső változásokról beszélek, Anna, hanem… - Ezzel azt akarod mondani, hogy felszínes lettem? nevetett Anna. - Egyáltalán nem - válaszolta sietve Jess. - Nagyon bánt, hogy Lucy már nincs velünk - cirógatta végig Anna manikűrözött ujjaival a borospohár peremét. Tudtad, hogy minden vasárnap fel szokott hívni? A lelkére kötöttem, hogy csak délután csörögjön, mert szeretnék ejtőzni egy kicsit, de tíznél tovább sosem bírta. Az agyamra ment vele, de most már kifejezetten hiányzik. Vasárnap reggel arra riadok, hogy már tíz óra van, de a telefon néma marad. Jaj! Jaj, Anna! Összeszorult a torkom, de nagyot nyeltem, nehogy fuldokolni kezdjek, és felhívjam magamra a figyelmet. - Találkoztál mostanában Dannel? - kérdezte Jess. - Már hetek óta fel akarom hívni, de nem merem zavarni. 116

- Én pár napja beszéltem vele - tette vissza Anna a poharat az asztalra. - Azt mondta, valami fura dolog történt, és meg akarja beszélni valakivel. Csütörtök este itt találkozunk. Én voltam az, gondoltam magamban, és majd’ kiugrottam a bőrömből. Én voltam az a fura dolog. Dan látott engem a ház előtt. Ezt akarja megbeszélni veled, Anna. Csütörtök, ismételgettem magamban. Csütörtökön vissza kell jönnöm ide. Te jó isten. Látni fogom Dant. - Örülök, hogy találkoztok - mondta Jess. - Amikor a temetés után odamentem hozzá, az volt a benyomásom, hogy senkivel sem akar szóba állni. Anna felsóhajtott. - Igen, de ezen nem kell csodálkozni. - Nem. A két lány elhallgatott. Anna idegesen babrálta a pohara szárát. Fura volt kettesben látni őket. Ha éppen nem hármasban mentünk valahova, mindig külön-külön találkoztam velük. Anna és Jess jól kijött egymással, de nélkülem nem szoktak összejönni. Úgy tűnt, ha én nem lennék, nem is erőltetnék a barátságot. Jó volt látni, hogy végre megtört a jég. Anna a tenyerébe ejtette az állát, és a szemközti falra szegezte a tekintetét. Beszéljetek rólam, próbáltam szuggerálni. Mondjátok el, mi történt, amikor rám találtatok. Tudom, kicsit morbid dolog, hogy az ember ilyen élénken érdeklődjön a halála utáni időszak iránt, de még rengeteg 117

megválaszolatlan kérdés kavargott bennem. Ki talált rám? Hányan jöttek el a temetésemre? A szüleim mellé temettek? - És - szólalt meg végül Jess - hogy halad a spermadonorprojekt? Még rajta vagy? Anna felvonta a szemöldökét. - Igen, mondhatjuk úgy is - rántotta meg a vállát. - Valami azt súgja, jobb ezen túl lenni, hátha én is meghalok. Elnevettem magam. Hiába próbáltam visszafojtani. Természetesen nem igazi nevetés volt ez, inkább valami röfögésszerű zihálás. Anna rám sandított, összevonta a szemöldökét, majd Jess felé fordult. - Mi van? - kérdezte Jess. Anna másodszor is rám nézett. - Semmi. Hol is tartottam? - Valami azt súgja, jobb ezen túl lenni, hátha te is meghalsz… - Ja, igen, másrészről viszont nem akarok csalódni. Amilyen peches vagyok, fiút szülnék, és egy ócska szemétláda válna belőle. Jess felnevetett, és Anna poharához koccintotta a sajátját. - Hiányoztál, Anna. Gyakrabban is találkozhatnánk. - Az jó lenne, Jess - felelte mosolyogva Anna. - Egyébként klassz a ruhád. Hol vetted? A hátralévő egy órában ruhákról, cipőkről és különféle szerzeményekről folyt a társalgás. Nem is figyeltem oda. Ha halott vagy, a kutyát sem érdekli, mi van rajtad (kivéve persze 118

Claire-t). Ittam még egy kis bort, és közben belebelehallgattam a lányok beszélgetésébe. Vártam, mikor kanyarodnak vissza hozzám. Hirtelen azt a különösen pocsékra sikeredett kempingezést kezdték emlegetni, amikor az éjszaka közepén zseblámpa nélkül akartam vécére menni, megbotlottam a szomszédos sátor kötelében, és egy szexelő páron landoltam. Minden önuralmamat össze kellett szednem, nehogy én is beszálljak a mókába. Tíz órakor már pocsolyarészeg voltam, és ledőltem az asztalra. Épp csak egy pillanatra hunytam le a szemem… Arra ébredtem, hogy a pultos kelteget. - Hé! - mondta. - Fél tizenkettő. Ideje hazamenni, szomorú kislány. Homályos tekintettel néztem föl rá. - Mi? - Már el is felejtetted, milyen rossz napod volt? Ennek örülök. A fickónak igaza volt. Totál elfelejtettem, hogyan pofoztam fel Graham Wellingtont, és szúrtam el a találkozót Archie-val. A szomszéd asztal felé pillantottam. A barátnőim már hazamentek.

119

11. FEJEZET ÁPRILIS 30., KEDD

Negyedik nap - Lucy! — üvöltötte Brian a küszöbről. — Lucy, telefon! - Milyen nap van ma? — dünnyögtem elhomályosult tekintettel. - Kedd. Telefonon keresnek. Visszahanyatlottam az ágyra, és lehunytam a szemem. - Mondd meg az illetőnek, hogy meghaltam. Brian felhorkant. - Szerintem fontos. - Ki keres? - Valami Graham nevű fickó. Wellington, ha jól értettem. - A francba! - ültem fel, mint akit darázs csípett meg. Mit akarhat Wellington? Halott lányt is le lehet csukni súlyos testi sértés miatt? Jesszusom! Hogy fogom teljesíteni a feladatomat, ha börtönbe kell vonulnom? 120

Kimásztam az ágyból, átcsoszogtam a szobán, és levonszoltam magam a földszintre. A szekrényajtó nyitva volt, a telefonkagyló a zsinóron himbálózott. Megragadtam. - Halló! - Lucy Brown? - kérdezte egy ismerős hang. Nagyot nyeltem. - Én vagyok. - Lucy Brown, itt Graham Wellington. - Jaj, Graham, Mr. Wellington, ami a tegnapit illeti… - Lucy! - vágott közbe Graham hivatalos hangon, majd, mintegy mellékesen, megkérdezte: - Megengedi, hogy Lucynak szólítsam? - Igen. - Lucy, mint arra maga is felhívta a figyelmemet, a tegnapi beszélgetésünk kissé szakszerűtlenre sikeredett. - Hát igen. Igen, de… - És az is a tudomásomra jutott, hogy a munkaügyi bíróság tisztviselői nem nézik jó szemmel a finoman pikáns bókokat. Micsoda? A „mindene megvan hozzá” mióta számít finoman pikáns bóknak? - Ennek fényében - folytatta Graham -, és tekintetbe véve kimagasló szakmai képességeit, ezennel… Itt elhallgatott. - Ezennel? - kérdeztem, miközben a szívem úgy ugrált a mellkasomban, mint egy kétéves kissrác a gumiasztalon. - Felajánlom magának az állást. Mikor tudna kezdeni? 121

Felkacagtam. Nem bírtam megállni, annyira röhejes volt a helyzet. Hazudtam a végzettségemmel kapcsolatban, ráadásul felpofoztam a pasast, amikor az inzultálni próbált. Ennek ellenére megkaptam az állást! - Nemet mond? - Graham Wellington hangjába félelem vegyült. - Nem - válaszoltam -, igent mondok. Akár már holnaptól be tudok állni. - Komolyan? - nyüszítette Graham. - Ez fantasztikus! Maga tényleg nagyon aranyos lány, Lucy Brown. Akkor holnap. - Rendben. Viszlát! - Viszontlátásra! Kuncogva fordultam be a konyhába, hogy egy kis vizet forraljak magamnak. Egyszer csak Brian jelent meg az ajtóban. - Minden rendben, Lucy? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Igen, Brian — feleltem, miközben vizet és mosogatószert löttyintettem az egyik koszos bögrébe. - Minden szuper. Állásba megyek. - Tényleg? Ügyes vagy! - Brian elkomorult. - De miért jó ez? - Azért, mert holnap találkozom Archibald HumphreysSmythe-tal. Még egy lépéssel közelebb kerültem a győzelemhez. - Jó neked. - Brian mosolya valahogy nem hatott valódinak. - Jó neked. 122

Ólomlábakon járt az idő. A házban nem volt tévé, a régi típusú konyhai rádió pedig olyan intenzíven sistergett, hogy pár perc után visítva menekültem tőle. Claire elment valahova (hogy hova, arról fogalmam sem volt), Brian pedig csak kétóránként dugta ki az orrát a szobából, hogy teát főzzön magának, vagy elmenjen vécére. Rettenetesen unatkoztam. Hatkor, végképp megelégelvén a magányt, bekopogtam Brianhez. - Bújj be! Brian alsógatyában feküdt az ágyon, és a Villanyvonatok enciklopédiája 1879-től napjainkig című könyvet tartotta a kezében. - Szia, Lucy! - pillantott fel rám. - Foglalj helyet! Elindultam a szék felé, de a ruhásszekrény előtt megtorpantam, innen másztam ki, amikor megérkeztem a purgatóriumból. - Brian, megengeded, hogy bekukkantsak a szekrénybe? kérdeztem. Brian bólintott. - Ühüm-ühüm. Nyugodtan. Kinyitottam az ajtót, és óvatosan szemügyre vettem a szekrény belsejét. A kordnadrágok meg a pasztellszínű pulóverek még megvoltak, csakúgy, mint a szépen elrendezett szandálok és zoknik. És a mozgólépcső? Vajon az is megvan még? 123

Széthúztam az akasztókat, és a szekrény hátuljára erősített gomb felé nyúltam. - Ne! - kiáltott rám Brian. - Meghalsz! Úgy ugrottam hátra, mintha áramot vezettek volna belém. - Hogyhogy? - meredtem rá a kezemre. - Csak vicc volt - vigyorgott Brian. - Röhög a vakbelem. - Ismét az ajtógombra pillantottam. Mi történik, ha elfordítom? - Semmi. - Tényleg? - Komolyan semmi. Csak akkor tudod elfordítani, ha van valaki a túloldalon. Megrángattam az ajtógombot, és nekifeszültem a szekrény hátuljának. Semmi sem történt. - És ha vissza akarok menni? - kérdeztem két lökés között. - Akkor a másik ajtót kell használnod - lapozott egyet Brian a könyvében. - Melyiket? - Azt, amelyik a te szekrényedben van. Hmmm. Érdekes és borzasztóan csábító is egyben. Ha valaha úgy döntenék, hogy feladom, csak beugrom a ruhásszekrényembe, és irány a purgatórium. Nem mintha bármikor is sor kerülne erre. - Ülj már le! - szólt rám Brian, amikor becsaptam a szekrény ajtaját. - Kezdek ideges lenni. 124

Levetettem magam az ablak melletti fonott székre, felhúztam a lábam, és körülnéztem Brian szobájában, hátha találok valamit, amivel elszórakozhatok. Életemben nem láttam még unalmasabb posztereket. Ki izgul fel egy vonat láttán? - Brian, te valamelyik vonaton kísértesz? Brian kikukucskált a könyve fölött. - Nem, a Paddington pályaudvaron. - Egy pályaudvaron ? - Igen. Fentről jól meg tudom figyelni a vonatokat. Ez valami vicc? Kétkedőn vontam föl a szemöldököm, de Briannek arcizma sem rándult. Tényleg egy pályaudvaron kísértett. - Ööö, értem. Mennyi ideje is vagy itt… kilenc napja? - Igen. - És hogy haladsz? - Nem akarok beszélni róla, Lucy - dünnyögte Brian, azzal a könyvébe temetkezett. - Miért nem? Talán tudok se… Hirtelen kivágódott az ajtó. Összerezzentem. Na, frankó. Claire hazaért. És nem tűnt valami boldognak. - Magunkra hagynál minket? - támaszkodott neki az ajtófélfának. - Beszélnem kell Briannel. Négyszemközt. A lakótársam felé sandítottam, de az még mindig a könyve mögött lapított. Gyáva kukac! - Ha szépen megkérsz - feleltem vigyorogva. 125

Claire kényszeredetten elmosolyodott. - Tűnés! - Látod? - mondtam neki, miközben utat törtem mellette. Egy kis udvariasság csodákra képes. - Pá, menyasszörny! - szólt utánam, azzal bevágta az ajtót. Egy darabig tétlenül ácsorogtam, aztán az ajtóra tapasztottam a fülem. Mi az a nagy titok, amit Claire nem akar elárulni nekem? - Hmmnnnggg - duruzsolta Brian. - Hmmnnnggg. - Hmmnnnggg. - Hmmnnnggg. Egy szót sem értettem az egészből. Most mivel foglaljam el magam? Átmentem a szobámba, kinyitottam a ruhásszekrényt, és bekukucskáltam a belsejébe. Briannek igaza volt. Az akasztók meg a ruhák mögött egy ugyanolyan fehér ajtó húzódott, mint a másik szobában. Megcirógattam a gombot. Kinyissam? Ne nyissam? Vajon mi a legrosszabb, ami történhet! Egy szempillantás alatt a purgatóriumban kötök ki, és soha többi nem látom viszont Dant, aki egész hátralévő életében azt fogja hinni, hogy haraggal a szívemben haltam meg. Hát igen. Ez elég ciki. Az ágyra vetettem magam, és kézbe vettem a fotót, ami az éjjeliszekrényemen állt. Az első közös nyaralásunkon készült 126

Menorcán. Dan úgy bazsalyog rajta, mint egy tébolyodott, én pedig teli szájjal nevetek. Tökéletes nyaralás volt. Fehér homok, hideg, kristálytiszta tenger, ragyogó napsütés. Egyik délután a szokatlanul energikus Dan úszóversenyre hívott. - Látod azt a bóját? - mutatott a távolba. - Igen - bólintottam. - Odáig tart a távÖsszeszűkült szemmel néztem a bóját. Nagyon messze volt, és nem számítottam valami gyors úszónak. - Csak ha mellúszással megyünk - alkudoztam. - Jó - nyújtotta felém Dan a kezét. - Megegyeztünk. Leszaladtunk a partra, fejest ugrottunk a hűvös vízbe, és úszni kezdtünk. Kezdetben fej fej mellett haladtunk, de aztán Dan lebukott a víz alá, és nekiiramodott. Mire felocsúdtam, már tíz méterrel előttem járt. Nyilvánvaló volt, hogy semmi esélyem a győzelemre. Abbahagytam az úszást, hanyatt fordultam, és csak lebegtem a víz színén. Egy pisszenést sem lehetett hallani. A part olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly: az emberek kirázták a homokot a törülközőjükből, majd kényelmesen elhelyezkedtek a napozóágyon. Olyan érzésem támadt, mintha egy sellő vagy az óceán istene lennék, és távolról figyelném a birodalmamat. Isteni volt. - Hé! - mondta egy elégedetlen hang. Dan volt az. Lángolt az arca, és vadul fújtatott. - Miért szálltál ki? 127

- Nem szálltam ki - feleltem, a kezemmel takarva el a szemem, amikor Dan fröcskölni kezdett. - Csak megálltam, hogy megcsodáljam a gyönyörű tájat. - Hű! - fordult álmélkodva Dan a part felé. - Ez tényleg fantasztikus. - Tudom. Egy vijjogó sirály lebegett át a fejünk fölött. - Szerinted milyen a mennyország? - Dan is hanyatt fordult, csak a szőrös lábujjai látszottak ki a vízből. - Nem tudom. Pipacsmezők, napsütés, bárányfelhők, ujjongó rokonok. - Szerintem meg ilyen, mint ez itt - felelte Dan. - Tényleg? - mosolyodtam el. - Aha. - És mi lesz, ha meghalunk? - kérdeztem. - Én egy pipacsmezős mennyországban fogok élni, te meg egy tengerpartiban? Ekkor Dan felém nyújtotta a karját, és magához húzott. A csípője köré kulcsoltam a lábam; így ringatóztunk fel-le a hullámok ölelésében. - Remélem, mind a kettőből van benne egy kicsi - szólalt Dan. - Mert akkor együtt lehetünk. - Ez már jobban hangzik - feleltem, azzal szenvedélyesen szájon csókoltam.

128

Hangos kiabálás és ajtócsapkodás zökkentett ki az álmodozásból. - Brian! - visította Claire. - Brian, gyere vissza! Felugrottam az ágyról, és az ajtóhoz rohantam. Gót lakótársnőm a lépcső tetején állt, és a bejárati ajtó felé szaladó Briant szólongatta, aki ezt ordította vissza torkaszakadtából: - Hagyj békén! - Hé! Mi folyik itt, Claire? Mit mondtál neki? Claire dühödt pillantást vetett rám. - Én ugyan semmit. Csak annyit kérdeztem tőle, nem akare segíteni nekem, mire elborult az agya, és leviharzott a lépcsőn. Valami miatt nem akaródzott hinnem neki. - Majd én utánamegyek - mondtam. - Te addig itt maradsz. - Azt csinálsz, amit akarsz - vicsorogta Claire. - Szarok rá! Mire belebújtam a kabátomba, és kiloholtam az ajtón, Brian már az utca közepénél járt. - Brian! - kiáltottam utána. — Brian, várj meg! De Brian, ahelyett, hogy lelassított volna, még jobban, megszaporázta a lépteit - úgy ügetett lefelé az utcán, mint akinek sürgős dolga van. A francba! Ennek meg mi baja? Jó tíz percig követtem Briant, kertekben és bokrok mögött keresve menedéket, valahányszor körülnézett, hogy átmenjen az úttesten. Amikor a metróállomáshoz értünk, végre leesett a tantusz. Brian a Paddington pályaudvarra igyekezett. A nyakamat tettem volna rá. 129

Megvártam, amíg beszáll a metróba, aztán kilőttem magam, és beugrottam a következő kocsiba. Az ajtó sikeresen becsípte a kabátom szegélyét. A francba! A szerelvény elindult, a többi utas pedig vigyorogva nézte, hogyan ráncigálom a kabátomat. - Gyerünk! - szitkozódtam. — Gyerünk már, te szemétláda! Az ajtónak vetettem a sarkamat, és minden erőmet összeszedtem. Gyerünk! Gyerünk! A kabátom kiszabadult, én pedig hátratántorodtam, megbotlottam egy bőröndben, és egy szunyókáló üzletember ölében landoltam. - Elnézést! - suttogtam halálra váltan, amikor a pasas nagy horkantások kíséretében felébredt. - Nagyon sajnálom! Feltápászkodtam, és megmarkoltam a kapaszkodót. Egy színházi hirdetésről Annie Friel vigyorgott le rám. - Kapd be, majom! - dünnyögtem az orrom alatt. - Már a Halottnak a csókban is harmatgyenge voltál. - Paddington állomás - hallatszott a hangszóróból, amikor a szerelvény lassítani kezdett. - Átszállhatnak a vasútra, a District, a Circle és a Hammersmith&City vonalra. Kikukucskáltam a nyitott ajtón. Brian a kijárat felé sietett. Gyorsan, utána! Kiugrottam a metrókocsiból, és végigloholtam a peronon. A lift a Paddington pályaudvar kellős közepén tett ki. Idegesen néztem körül. Hova lett Brian? Néma kétségbeeséssel pásztáztam körbe az előcsarnokot. Brian 130

valami olyasmit mondott, hogy fentről jól meg tudja figyelni a vonatokat. Felnéztem a tetőre De honnan fentről? Meg kell kérdeznem egy illetékest. - Elnézést! - szólítottam meg az első utamba kerülő őrt. Meg tudná mondani, honnan lehet a legjobban látni a vonatokat? A pasas vigyorogva mért végig. - Az anorákját hol hagyta? - Nem vagyok vasútörült - mondtam elvörösödve. - Egy ismerősömet keresem. - Aha - felelte az őr, de látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. A távolba mutatott. - Általában ott szoktak gyülekezni. - Rendben, köszönöm! - mondtam, azzal elindultam a pályaudvar hátsó része felé. Aha, ott van! Brian zilált fekete haja kiviláglott a hídon átözönlő tömegből. Felszaladtam a lépcsőn, és Brian mellé osontam. Egy alacsony fémfalnak támaszkodva nézte, amint a vonatok lassan ki-be döcögnek az állomásra. Mintha sírt volna. - Brian! - tettem a vállára a kezem. - Én vagyok az, Lucy. Minden rendben? Brian összerezzent, és sietve megtörölte a szemét a kabátujjával. - Te mit keresel itt? - Aggódtam miattad. 131

- Ne is törődj velem — fordult ismét a vonatok felé Brian. Neked is megvan a magad baja. - De én komolyan aggódom miattad. - Egészen megrendültem Brian szomorú, könnyfoltos arca láttán. Rajtad meg Claire-en kívül nincs más barátom az élőhalottak világiban. Oda kell figyelnünk egymásra. Brian felhorkant. - Szerinted Claire törődik velünk? - Lehet, hogy nem, de ettől én még törődhetek vele. Mindig is ilyen pimasz kishúgot akartam magamnak. Nem hazudtam. Kezdtem úgy tekinteni Brianre és Clairere, mintha a családtagjaim lennének. Claire olyan volt, mint egy szemtelen kishúg, Brian pedig olyan, mint egy különc, ápolatlan nagybácsi. Talán más élőhalottak is járkáltak a világban, de nem ismertük őket. Csak mi hárman tudtunk osztozni egymás élményeiben. - Mi a baj, Brian? - kérdeztem. - Gyere, üljünk be valahova, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Egy pillanatig azt hittem, Brian elküld a búsba. De nem így történt. - Jó - vonta meg a vállát. - A restiben finom teát főznek. Az ablak mellé ültünk. Brian teát rendelt, én kávét és palacsintát (vészhelyzetben mindig feltalálom magam, feltéve, ha kéznél van egy kis édesség). 132

- Szóval, mi a baj? - tudakoltam. - A feladatoddal kapcsolatos? Brian bólintott, és elgyötört tekintettel bámult ki az ablakon. - Nem fog sikerülni. - Hogyhogy? Nem találod a célszemélyt? - De, már megtaláltam. - Akkor még van remény - feleltem vidáman. Brian két kockacukrot pottyantott a csészéjébe, és döfködni kezdte őket a kanalával. - Már nincs. Istenem, úgy látszik, ma mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. - Nem akarod elmesélni, mi történt? - Rendben, bár nem hinném, hogy sokra megyek vele sóhajtott fel Brian, és megkavarta a teáját. - El kell érnem, hogy egy Troy Anderson nevű tizenöt éves kamasz az egész világ előtt felvállalja, hogy vasútbolond. Titokban rajong a vonatokért, de a barátai szerint ez egy überciki hobbi. Mások szerint is, gondoltam magamban, de egy szót sem szóltam. - Beszéltél már vele? — kérdeztem. Brian a szájához emelte a csészéjét, és belekortyolt a teába. Megvártam, amíg lassan, hangos csörömpölések közepette visszahelyezi a csészét a kistányérra, és leíratja a nedvességet a bajszáról. 133

- Váltottunk pár szót - felelte. - Bemutatkoztam neki. - És? Mit mondott? - Szállj le rólam, köcsög! - Ó! Ittam egy korty kávét, és közben lázasan törtem a fejem, mit is mondhatnék erre. Amikor felpillantottam, kövér könnycseppek gördültek végig Brian arcán. - Jaj, ne! - fogtam meg péklapát kezét. A tenyere hideg és nyirkos volt, az ujjai reszkettek. — Nem szabad így elkeseredni! Próbálj meg beszélni vele! Brian megrázta a fejét. Egy könnycsepp az álláról halványsárga pulóverére hullott. - Miért állna szóba velem? Azt hiszi, hibbant vagyok. Nem fog sikerülni, Lucy. Kezdek kifogyni az időből. - És? Összedől a világ? Szerintem jól éreznéd magad a mennyországban. - Nem - zokogta Brian. - Nem érezném jól magam. Itt akarok maradni. Itt kell maradnom. - Néhány közönséges vonat miatt? - kérdeztem gyengéden. - Ez olyan, mintha azt mondanám neked, hogy Dan csak egy közönséges férfi - válaszolta Brian dühösen. - De hát ő életem szerelme! - Az én szerelmeim pedig a vonatok. Volt valami tragikus abban, hogy egy felnőtt férfi így viszonyul néhány fémkupachoz, de kezdtem együtt érezni 134

Briannel. Őt a vonatok tették boldoggá. Miattuk kelt fel nap, mint nap. A vonatok dobogtatták meg a szívét. - Brian - szólaltam meg, végig sem gondolva a következményeket -, mi lenne, ha segítenék neked? Brian rám meredt, majd a kezemre tette hatalmas mancsát. - Igazán megtennéd? - kérdezte. - Örökké hálás lennék érte. - Persze - feleltem. - Ne aggódj! Megoldjuk. Majd meglátod. Brian sugárzó mosolyt villantott rám. Kissé inamba szállt a bátorságom. Még a saját dolgaim sincsenek sínen, minek nekem más nyűgét is a nyakamba venni?

135

12. FEJEZET MÁJUS 1., SZERAD

Ötödik nap Jellemző. Annyira jellemző! Az első munkanapomon esett az eső. Órákig pepecseltem a hajvasalóval, mégis úgy néztem ki, mint a szopott gombóc. Ráadásul a kedvenc velúrcsizmám is átázott. Ennyit az első benyomásról. Archie kénytelen lesz így elfogadni. Mély levegőt vettem, lenyomtam a kilincset, és határozottan beléptem az irodába. - Jó reggelt! - csicseregtem eltúlzott vidámsággal. Rumcájsz egy abbahagyta a gépelést, rám nézett, de azon nyomban el is kapta rólam a tekintetét. Csúnyább volt, mint ahogy az emlékeimben élt. Hosszú, zsíros fürtjeit befőttesgumival fogta össze a tarkóján, fekete pólóján pedig öles fehér betűk hirdették: „Játékos”. A J betűn lekvárfolt virított. - Atyavilág! - jegyezte meg Rumcájsz, a csizmámnak intézve a szavait. - Nem hittem volna, hogy visszajössz. - Mit mondhatnék? - vontam meg a vállam. - Nagyon kellett a meló. Rumcájsz felvonta a szemöldökét. Ezúttal a bal vállam mögé irányította a tekintetét. - Mr. Wellington bent van? - kérdeztem enyhén balra dőlve.

136

- Nem. Kicsit később jön. - Rumcájsz most megint a csizmámat pécézte ki magának. - De beállítottunk neked egy íróasztalt, hogy addig is kényelembe helyezhesd magad. Azzal összeszedte a végtagjait, és feltápászkodott a székről. Életemben nem láttam még ilyen aprócska embert! 165 centi magas volt, és olyan sovány, hogy a lapockája majdnem kidöfte a pólóját. - Örömmel jelentem, hogy zsír új gépet kaptál - kígyózott végig a roskadásig megrakott íróasztalok között. - Gyere utánam! A francba, szitkozódtam magamban, amikor megállt a helyiség közepére tolt üres íróasztal előtt. Mindenki látni fogja a képernyőmet. - Akkor - mondta Rumcájsz a homlokom közepének bemutatom a srácokat. Jaj! Végre megismerem Archie-t. Körbepillantottam a helyiségben. Melyikük lehet az? Istenem, add, hogy az a borotvált, rövid hajú legyen, akinek tökéletes a látása! (Majd lecseréljük a Vörös törpe pólót valami divatosabbra.) - Ő - mutatott Rumcájsz egy pattanásos srácra, akinek hosszú, vörös haja volt, és a jobb oldalamon ült - Geoff. - Szia, Geoff! Lucy vagyok - nyújtottam előre a kezem. - Aha - dünnyögte amaz, egy pillanatra sem véve le a szemét a kékesen világító képernyőről. Rumcájsz a jelek szerint meg volt elégedve a bemutatkozással, mert rögtön a bal oldalamon ülő, szódásüveg szemüveget viselő fickóra mutatott, akinek hosszú, loncsos, fekete haja volt. - Ő Nigel. Nigel felpillantod, és rám villantotta sárgás fogait. - Örvendek! - rázta meg lagymatagon a kezemet.

137

- És végül - mutatott a hátam mögé Rumcájsz. Jaj! A Vörös törpe. Archie. Nem lehet más. Jóságos, barna kiugró pofacsont. A pólót meg a zsíros hajtövet leszámítva egész jóképű fiú. Mosolyogva nyújtottam felé a kezem. - Szia, Lucy vagyok! - Joe. A FRANC! - Szívesen bemutatnám a többieket is - intett körbe Rumcájsz, miközben összeestem, mint egy kilyukadt lufi -, de Graham azt mondta, hogy délben úgyis leugrunk egy italra. Akkor majd összeismerkedtek. - Jó- zöttyentem le a székemre. - Rendben. - Itt vannak a belépési kódok - nyújtott át Rumcájsz egy papírcetlit. - Randa már felinstallálta az összes szoftvert. - Azt mondtad, Randa? - pillantottam fel rá. - A rendszergazdánk. Jó fej. Bármi problémád van, nyugodtan szólj neki. - Miért hívjátok Randának? - Mert ez a kedvenc jelzője, ha valami gond van. Csak úgy ráragadt. Van, aki nem is tudja az igazi nevét. Van még kérdésed, Lucy? - Téged hogy hívnak? Még nem mutatkoztál be. Rumcájsz szégyenlősen elpirult, és felém nyújtotta a kezét: - Ja, persze! De bunkó vagyok! Archibald Humphreys-Smythe.

138

13. FEJEZET HIRTELEN AZT SEM TUDTAM, MITÉVŐ LEGYEK: a hajamat tépjem kétségbeesésemben, vagy felpattanjak, és medve módra magamhoz szorítsam Archie-t. Végül csak annyit mondtam: - Örvendek, Archie! Kalapáló szívvel figyeltem, amint visszaül az asztalához. Megtaláltam Archie-t. Sikerült! De hogy fogok párt találni egy alacsony, sovány, zsíros hajú srácnak, aki egy másodpercre sem mer a másik ember szemébe nézni? Elindították már a www.benapasik.com weboldalt? - Minden oké? - kérdezte Nigel felvont szemöldökkel. - Ugye, nem akarsz meglépni? - Á, dehogy! Csak, ööö, próbálom összeszedni magam. Nos. Igen. Végül is a munkahelyemen voltam. Úgy kellett tennem, mintha dolgoznék, csak ezután gondolhattam át, mi legyen

139

a következő lépés. A monitor felé fordultam. Jaj, ne, asztali gépet kaptam! Utoljára az iskolai informatikaórákon használtam ilyet. A régi munkahelyemen mindenki MacBookkal dolgozott. Oké. Először is kapcsoljuk be! Ez még nem akkora ördöngösség. Megnyomtam egy nagy, ovális gombot, amelyet cikornyás kék irat díszített, és a monitor életre kelt. Phű! Miközben felállt rendszer, óvatosan oldalra sandítottam, nem néz-e valaki, de Geoff és Nigel - fülükben fülhallgató - annyira belemerült a gépelésbe hogy ügyet sem vetett rám. Kitűnő! Csupán annyi volt a dolgom, hogy gyorsan keressek valami leírást a webdesignról, mielőtt valaki rájönne, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Már javában a program meg az internetes leírás között ugráltam, amikor árnyék vetült a monitoromra. Hátrafordultam, és elnyomtam egy sikolyt. A fölém tornyosuló férfi legalább két méter magas volt Életemben nem láttam még ilyen előreugró homlokot és vastag, fekete szemöldököt. Mintha Lurch kelt volna életre az Addams Familyből. - Szia! - nyújtotta felém péklapát kezét. - Randa vagyok. - Lucy. - Minden rendben? - ropogtatta meg a fickó az ujjaimat. - Igen, igen, persze. Csak úgy, izé, dolgozgatok. Randa elmosolyodott. Hatalmas rések tátongtak parányi, négyszögletes fogai között. Úgy festett, mint egy óriás, akinek tévedésből tejfogakat raktak a szájába. - Egy percre ki kell kapcsolnom a gépedet. - Jó, semmi gond.

140

Szépen bezártam a programokat, ám ekkor elfogott a jeges rémület. Hogyan kell kikapcsolni egy asztali gépet? Az istennek sem akart eszembe jutni. - Ööö - húztam el az egeret a gombok és ikonok fölött. Kivert a hideg veríték. - Inkább rád bízom. - Nem! — csattant fel Randa. — Kapcsold csak ki te! Tudod: Start menü, kikapcsolás. Hirtelen mindenki abbahagyta a gépelést. Geoff és Nigel gúnyosan mosolygott. - Oké - mondtam, miközben a gépem fura hangokat adott ki magából, és kezdett elsötétedni. - Kész. - Most kapcsold ki - utasított Randa. - Ez meg miről beszél? A képernyő sötét volt. Kikapcsoltam a gépet, vagy nem? Randára néztem, és tanácstalanul tártam szét a karom. - Nyomd le… a… főkapcsolót - magyarázta lassan. A kék feliratú ovális gomb felé nyúltam. Nigel kuncogni kezdett. - Dühödt pillantást vetettem rá. - A főkapcsoló hátul van - közölte velem Randa. - Ja, persze. Már tudom. Felálltam, megkerültem Geoffot, és odaléptem a gép hátuljához. Több millió zsinór és kábel állt ki belőle különféle szögekben, de hol lehet a főkapcsoló? Reménykedve pillantottam Geoffra és Nigelre. Úgy vigyorogtak, mint a tejbetök. Hirtelen síri csönd támadt az irodában. Még Archie is felállt, és zavartan pislogott felém. - A főkapcsolót, ha lennél szíves - förmedt rám Randa. - Nem érünk rá egész nap.

141

Előrehajoltam, és lenyomtam az első kapcsolót, amit megpillantottam. Nagy csattanás hallatszott, valami szisszent egyet, a számítógép hátuljából pedig ömleni kezdett a füst. Jaj! A francba! Harminc szörnyű másodpercig egy pisszenés sem hallatszott, aztán valaki tapsolni kezdett. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Mire felocsúdtam, az egész iroda lelkesen tapsolt és éljenzett. Kétségbeesetten néztem Nigelre, aki szinte fuldokolt a nevetéstől, és diadalmasan csapott bele Geoff tenyerébe. Már azon voltam, hogy bemászok az asztal alá, és elő se jövök onnan. - Szép volt, Lucy! - üvöltötte el magát valaki. - Ööö - néztem fel félénken a rendszergazdára. - Azt hiszem kinyírtam a gépemet. - Randa ügy - vonta föl amaz sötét szemöldökét. Ebéd közben, a kocsmában, a szendvics meg a korsó sör mellett, Nigel elmagyarázta, hogy véletlenül a feszültségkapcsolót nyomtam le. Nem nyírtam ki a gépet, de Randának el kellett vinnie, hogy különféle IT-s praktikákkal új életet leheljen bele. - Sose aggódj, Lucy! - vigasztalt Geoff. - Nigel az első munkanapján azt se tudta, hol dugja be magának. Harsány nevetés tört ki, mire én is kuncogni kezdtem, bár fogalmam sem volt, miről van szó. Sürgősen keresnem kell a neten pár infós viccet, gondoltam magamban. - Szólnom kellett volna az interjún, hogy a macesek táborához tartozom - mondtam, amikor végre elhalkult a nevetés -, de nem akartam különcködni. - Jó neked - nyögte be Archie az asztal túloldaláról.

142

- Ja - kontrázott valaki. - Nyílt forráskódú szoftverek, miegymás. Hirtelen megint felélénkültek; röpködtek a számomra érthetetlen kifejezések, mint Linux, Redhat stb. Archie felé sandítottam, aki időközben elhagyta a helyét, és most a bárpultnál toporgott. Idegesen tekergette a karóráját, és még csak halvány kísérletet sem tett arra, hogy felhívja magára a pultoslány figyelmét. Felálltam, és, bár összeszorult a gyomrom az idegességtől, nesztelenül odaosontam mellé. - Kösz, Archibald! Archie összerezzent. Rám nézett, de rögtön félre is kapta a tekintetét. - Mit? - Hogy megvédtél, amikor azt mondtam, hogy maccs vagyok. - Azt hittem, ki fogtok nevetni. Archie nem válaszolt, de mintha halvány mosoly suhant volna át az ajkán. - Ja, már értem! — szólaltam meg. - Azért mosolyogsz, mert így is kinevettetek, ugye? - Bocs. - Archie elvörösödött, és megint az óraszíját kezdte babrálni. - Nem kellett volna. Senki sem örül, ha rögtön az első munkanapján leégetik. - Késő bánat. Továbbra sem volt hajlandó szólni a pultosnak, így hát széles mozdulattal magunkhoz intettem a csajt. - Egy gin-tonik lesz és… - Archie-ra pillantottam, aki időközben mintha amúgy is elhanyagolható magasságának felére zsugorodott volna össze. - Te mit kérsz? - Egy pohár barna sört.

143

Barna sört? Negyven alatt senki sem iszik barna sört. - Egy pohár barna sört - tolmácsoltam a kérést. Kínosan feszengtünk egymás mellett, miközben a pultoslány jégkockákat szórt egy pohárba, amelyet aztán a felfordított ginesüveg alá tartott. - És - próbáltam meg újra fölvenni a beszélgetés fonalát - ha nem kellene visszamenned az irodába ebéd után, mit csinálnál? - Programoznék vagy játszanék - vonta meg Archie csontos vállát. - Mit játszanál? - Nem kérdés. Számítógépes játékokat. Sötétbarna folyadék csörgött a pohárba, ahogy a pultoslány fel-le húzkodta a sörcsap karját. Megigézve figyeltem a jelenetet. Nem lehet, hogy Archie élete kizárólag programozásból és játékból álljon, de ha mégis, akkor nagyon meg vagyok lőve. Hány nő álmodozik arról, hogy egy alacsony, hosszú hajú kockafej lesz élete párja? Én egyet sem tudtam volna felsorolni. Kivéve, ha Archie menő kocsival vagy szép lakással büszkélkedhet - valamivel, ami miatt jó partinak számíthat. - Na és hol laksz, Archibald? - kérdeztem tőle két korty között. Van saját lakásod? - Nem mondhatnám - rázta meg a fejét. - Ezt meg hogy érted? - A nagymamámmal élek. - A nagymamáddal - fuldokoltam. - Az jó.

144

14. FEJEZET MÁJUS 2., CSÜTÖRTÖK

Hatodik nap A csudába! Csütörtök reggel hűlt helyet találtam Archie-nak. Bordó anorákja nem lógott ott a székén, és a gépe is ki volt kapcsolva. Szerda délután feltűnően került, amit nem is csodáltam. Gyakorlatilag gint köptem az arcába, amikor elárulta, kivel él együtt. - Nigel - ereszkedtem le a székemre -, Archibald itt van? Nigel rám nézett a szemüvege fölött. - Miért, belezúgtál? - Nem - feleltem elvörösödve. - Csak kérdezni akartam tőle valamit az egyik szoftverrel kapcsolatban. - Kérdezd Randát - biccentett Nigel a rendszergazda asztala felé. - Ezért van itt.

145

Randa észrevett, és rám villantotta miniatűr fogsorát. - Majd később — dünnyögtem. Még mindig borsódzott a hátam, amikor eszembe jutott a „randa” robbanás. - Először meg kell írnom a jelentésemet Grahamnek a weboldalról. Nagyon sajnáltam, hogy Archie nincs bent, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Anna csütörtök estére beszélte meg a találkozót a vőlegényemmel. Alig vártam, hogy viszontláthassam Dant. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor pár perccel hat óra után beléptem a Fehér Ló küszöbét. Fogalmam sem volt, Dan hánykor találkozik Annával, de nem akartam lecsúszni az eseményről. Nem lehettem valami üdítő jelenség a gyűrött ruhámban, de fütyültem rá. - Á, te vagy az! - köszöntött a pultos, jól megnézve magának gyűrött, fekete lennadrágomat és tintafoltos, fehér pólómat, ahogy lezöttyentem az egyik székre. - Megint rossz napod volt? - Nem, egyelőre nem panaszkodhatom - ráztam meg a fejem. Egy pohár fehérbort kérek. Fogtam az italomat, és letelepedtem az egyik sarokba. Tíz perc is eltelt, de sem a vőlegényem, sem a legjobb barátnőm nem mutatkozott. A söröző kezdett megtelni. Ideges lettem. Csak közvetlenül mellettem és a helyiség túlsó végében volt egy-egy szabad asztal. Hogyan hallgatom ki Dan és Anna beszélgetését, ha a szemközti sarokba ülnek? Hideg légáramlat csapott meg az ajtó felől. Felpillantottam. Sötét hajú, zavart arckifejezésű férfi lépett be a sörözőbe. Dan volt az! Farmert viselt, és az a béna, zöld pulóver volt rajta, amit az

146

összeköltözésünk után kötöttem neki. Sokat fogyott, mióta utoljára láttam, és borostás volt az álla. Amikor találkozott a tekintetünk, elakadt a lélegzetem. Nem lehet, hogy a szabálykönyv téved? Nem lehet, hogy ha nagyon szeretek valakit, az illető képes meglátni a valódi énemet? Nem lehet, hogy Dan rájött, ki vagyok? Dán bosszúsan kapta félre a tekintetét. Felismert, de nem Lucyt látta bennem, hanem azt a fura, néma nőt, aki egyik este bedörömbölt hozzá. Összeszorult a szívem, amikor a bárpult túloldalán ült le és feltűnően kerülte a tekintetemet. Öt perc múlva Anna is megérkezett. Ha lehet, még ragyogóbban festett, mint amikor utoljára láttam. A haja sima volt és fényes, a bőre makulátlan. Farmert, tűsarkút és fehér, Bardot-stílusú, ejtett vállú pulóvert viselt. Ha nem ő a legjobb barátnőm, utáltam volna. Amikor észrevette Dant, elmosolyodott, és könnyed léptekkel elindult az asztal felé. Dan viszonozta a mosolyt, két puszit adott Annának, és mondott valamit, de hogy mit, azt nem tudtam leolvasni a szájáról. Már indult is a bárpulthoz, hogy megvegye az italokat. Most mi legyen? Közelebb kellett ülnöm Danhez és Annához, hogy kihallgassam a beszélgetésüket, de rögtön két akadályba ütköztem: 1) A bárpultnál minden hely foglalt volt. 2) Nem akartam túl közel ülni hozzájuk, nehogy Dan azt higgye, követem őt. Belekortyoltam a boromba, és tekintetemmel kétségbeesetten pásztáztam körbe a helyiséget. Észrevettem egy üres helyet a bárpultnál, kb. egy méterre Dan és Anna asztalától, egy szőke férfi

147

mellett, aki háttal ült nekem. Csak egy lehetőségem maradt. Úgy kell tennem, mintha fel akarnám csípni a pasit, és közben titokban kihallgathatom Dan és Anna beszélgetését. Felhajtottam a boromat, majd a pohár alján maradt folyadékba mártottam az ujjamat, és átdörzsöltem vele a pólómon éktelenkedő foltot (az irodában nem működött a nyomtató, ezért jól megráztam a patront, hogy ellenőrizzem, üres-e. Nem volt az.) Ám az akció nem járt sikerrel: a pólóm úgy festett, mintha egész nap a bányában robotoltam volna. A francba! Magamra kaptam a blézeremet, és nyakig begomboltam. Úgy néztem ki, mint egy aggszűz, de nem volt más választásom. Dan már elmélyülten beszélgetett. Felálltam, és tettetett lazasággal odasétáltam a bárpulthoz. A pultos kénytelen-kelletlen félretette a magazint, amit addig olvasott, és töltött nekem még egy pohár bort. Én a következő lépést tervezgettem. A szőke fickó, aki, így közelebbről szemügyre véve, hidrogénezte a haját, továbbra is hátat fordított nekem, és ügyet sem vetett rám. - Elnézést! - kopogtattam meg a vállát. - Szabad ez a hely? A fickó megfordult, és tetőtől talpig végigmért. Mintha már láttam volna valahol ezt az üveges, halványkék tekintetet meg ezt a fém orrkarikát. - Parancsolj! - mondta. Óvatosan megkerültem, végig arra gondolva, hogy ha kinyújtanám a bal kezem, könnyedén meg tudnám cirógatni Dan feje búbját, majd felkapaszkodtam a bárszékre. Mr. Peroxid felhajtott egy stampedli tequilának látszó folyadékot, amit egy nagy

148

korty sörrel öblített le. Belekóstoltam a boromba, és éppen akkor sandítottam Dan felé, amikor azt mondta: - Nekem is nagyon hiányzik, Anna, de néha… A mondat többi részét teljesen elnyomta a kocsmai ricsaj. Legszívesebben felüvöltöttem volna. Néha mi? Néha sikerül megállnia, hogy ne gondoljon rám? Néha az az érzése támad, hogy nem érdemes tovább élnie? Hirtelen fájdalom hasított az alkaromba. Mr. Peroxid bökdösött a jobb mutatóujjával. - Hé - mondta akadozó nyelvvel. - Tudod, ki vagyok? Levegőnek kellett volna néznem, Dan azonban éppen ebben a pillanatban fordult felém. Biztosan észrevette, hogy átköltöztem a pulthoz. A fene! Nem szabad hagynom, hogy halálra rémüljön, és sietve távozzon. Kényszeredett mosolyt villantottam Mr. Peroxidra. - Elárulod? - simítottam végig a kézfején kacérnak szánt mozdulattal. - Hallottál már az Élvhajhá$zokról? - A pasi olyan veszélyes szögben dőlt hátra a széken, hogy már-már lezuhant róla. Hirtelen leesett a tantusz. - Te vagy Keith Krank - mondtam. A jobbomon Dan szeme könnybe lábadt. - Kiskoromban megfogadtam — magyarázta -, hogy olyan lányt fogok feleségül venni, aki szereti Indiana Jonest. El tudod képzelni, milyen izgatott lettem, amikor az első randink után felhívtam Lucyt, és ő közölte velem, hogy éppen az Elveszett frigyláda fosztogatóit nézi a tévében? Hülyén hangzik, de azt hittem, semmi sem választhat el minket, és akkor, és akkor, itt hagyott… Összeszorult a gyomrom. Ez nem ér! Ez nagyon nem ér!

149

Hé! - rúgott bokán Keith a hegyes orrú lakkcsizmájával. Ha tudod a nevem, azt is tudod, ki vagyok, te kis hazudós! Nagy nehezen levettem a szemem Danről, és dühödt pillantást vetettem Keithre (totál elfelejtettem, hogy flörtölnöm kéne vele). - Nem vagyok hazudós. Csak nem ismertelek fel azonnal. - Hazudsz! - markolta meg Keith az ágyékát. - Keith húsára fáj a fogad. - Kösz, már vacsoráztam - feleltem. Annának csak a tarkóját láttam, úgyhogy csak találgathattam, milyen kifejezés ült ki az arcára, amikor átnyúlt az asztal fölött, és Dan kezére helyezte elegánsan manikűrözött ujjait. Dan elhúzódott tőle, és megtörölte a szemét a pulóvere ujjával. - Hé! - Fehér ujjak táncoltak a szemem előtt. - Hé, hallod, amit mondok? - Tessék? - Keith húsára fáj a fogad? - kérdezte újból Keith kéjes vigyorral. Miért felejtik el a részegek, amit öt másodperccel korábban mondtak? - Nem, Keith - ismételtem. - Nem vagyok éhes. - De édes sem. Uramatyám! Mit is mondott Claire Keithről? Hogy érzékeny lélek, aki verseket ír? Keithbe annyi érzékenység szorult, mint egy darab smirglipapírba, ráadásul a részeg hadovázása miatt nem hallottam rendesen, miről beszélget Anna és Dan. Kétségbeesetten néztem körül a sörözőben, hátha találok valamit, amivel elterelhetem a figyelmét. - Keith! - próbáltam magamhoz csalogatni a mutatóujjammal. - Igen? - vetődött előre.

150

- Menj ki a női vécébe! Fél perc, és ott vagyok. Keith elragadtatva bámult rám. - Csemegézel egyet belőlem? - Igen - feleltem szemlesütve. - Csemegézek egyet belőled. Várj meg a vécében! - Rendben! Keith lecsúszott a székről, majd feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult a mosdó felé. Félúton azonban visszafordult. - Hol a női vécé? - Menj el a bárpult végéig - mutattam a távolba -, és ott lesz előtted. Keith üdvözült vigyorral az arcán tántorgott végig a bár előtt. Félrelökött prostik és kilöttyentett italok jelezték az útját. Dan és Anna elmélyülten beszélgetett alattam. Anna teste görcsösen rázkódott a sírástól. Dan vigasztalón fogta meg a kezét. - Azt hittem, lélekben velem marad, de tévedtem - mondta Dan. - Örökre elment. Ne add fel ilyen könnyen. Dan, esdekeltem magamban. Ne add fel ilyen könnyen! Visszajövök. - Az utolsó mondata az volt - felelte Anna -, hogy: „Este találkozunk, szépségem, és szétröhögjük a fejünket.” Szerintem ez mindent elárul róla. Dan bólintott, de egy szót sem szólt. Tudtam, mi jár a fejében. Eszébe jutott, hogyan vesztünk össze az esküvői előkészületek miatt, és melyikünk mit csinált, mielőtt meghaltam. Kérlek, Anna, imádkoztam magamban, ne kérdezd meg tőle! - Ti mivel váltatok el? - tudakolta Anna. - Ha nem vagyok indiszkrét.

151

- Nem akarok erről beszélni - rázta meg a fejét Dan. Anna válaszát már nem hallottam, mert Keith Krank éppen ebben a pillanatban tántorgott be a látómezőmbe. - Hé! - ordította. - Nem jöttél. Már órák óta várlak. Megpróbáltam válaszolni, de sírás fojtogatta a torkomat. Alig kaptam levegőt. - Hé! - kiabált Keith. - Azt mondtad, leszopsz. Hirtelen síri csönd támadt. Mindenki minket bámult. Keith olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy tisztán éreztem sörgőzös leheletét. - Keith húsára fájt a fogad! - üvöltötte. - Miért nem kóstoltad meg Keith húsát, te büdös ribanc? Félrelöktem, és lecsusszantam a székről. - Hé! - kapta el a vállam Keith, amikor megpróbáltam elslisszolni mellette. — Most meg hova mész? Megpróbáltam kiszabadítani magam, de erősen markolta a kabátomat. - Hé! - kiáltotta ekkor valaki. Dan volt az. Felállt az asztaltól, és vasvillaszemekkel nézett le Keithre. - Engedd el! Keithnek összeszűkült a tekintete. - Kotródj innen, égimeszelő! - Hagyd békén a lányt! - kapta el Dan Keith kezét. - Mit ártott neked? Mire felocsúdtam, többen is hátratolták a széküket, és felálltak. Keithnek gyorsan inába szállt a bátorsága, és elengedte a kabátomat. - Ribanc! - taszított félre durván. - Nesze, vidd csak! Egyenesen Dan karjába lökött. Megmerevedtem, amikor az arcom a meleg gyapjúpulóveréhez nyomódott.

152

- Jól van? - ölelt át Dan. - A pultos majd elintézi ezt a barmot. Üljön le hozzánk! Meghívjuk valamire. Nem bírtam elviselni a finom illatát meg a gyengéd, vigasztaló hangját. Kiszabadítottam magam az öleléséből, és kirohantam a sörözőből. Később, az ágyamban, átkaroltam a hatalmas, rózsaszín plüsselefántot, amit még Dan nyert nekem a brightoni vurstliban, és puha bundájába temettem az arcomat. Az orromban még mindig ott volt Dan arcszeszének fűszeres illata, a bőrömön még mindig ott éreztem a teste melegét, ahogy védelmezőn átölelt, miután a részeg Keith kitaszított. Utoljára akkor viselte a zöld pulóvert, amikor tavalyi decemberben meglepett egy Eurodisney-beli látogatással. Akkoriba sokat panaszkodtam neki egy elhúzódó munka miatt, mire felvetette, hogy elutazhatnánk valamelyik hétvégén, hátha attól jobb kedvre derülök. Kezdeti lelkesedésem akkor lohadt le, amikor Dan közölte, hogy a jó kis vidéki koszt majd helyrehoz, ezért a szüleihez megyünk Norfolkba! Amikor rám szólt, hogy kényelmes cipőt és vastag pulóvereket pakoljak magamnak, még nem gyanakodtam (a szüleinél mindig meg lehetett fagyni!), de amikor nem a Liverpool Streetnél, hanem a St. Pancras nemzetközi vasútállomásnál szálltunk le a metróról, már sejtettem, hogy valami csel van a dologban. - Mi történt? - kérdeztem, amikor Dan kézen fogott, és a Eurostar terminálja felé kezdett vonszolni. Felnéztem a csillogó tetőre, amely úgy borult a fejünk fölé, mint egy modern katedrális íves acélmennyezete, és tátott szájjal bámultam a pezsgőbárt. Hova megyünk?

153

- Nem említettem - kérdezte Dan fülig érő szájjal -, hogy a szüleim a múlt héten Párizsba emigráltak? - Az lehetetlen! - kiáltottam fel. - Miért nem szóltál? - Mert nem igaz - engedte el a kezem Dan, és mielőtt még behúzhattam volna neki egyet, kilőtte magát az előcsarnok felé. - De - siettem utána, idegesen ráncigálva magam mögött a gurulós bőröndömet - nincs nálam az útlevelem. Így nem mehetünk sehova. - Az útleveled nálam van - vont magához a derekamnál fogva Dan. - És Disneylandbe megyünk, Luce. Talán még a csatorna túloldalán is hallani lehetett az elragadtatott sikongatásomat. Huszonnégy óra múlva ismét Dan pulóverébe temettem az arcomat, amint összeölelkezve ültünk a hideg éjszakában, és néztük, ahogy a több száz tarkabarka tűzijátékcsóva süvítve repül fel az égre, és robban szét a Magic Kingdom fölött, miközben Minnie egér, Miki egér és Donald kacsa vidáman bolondozik egy tutajon, az üdvözült arcú Hamupipőke pedig csókokat dobál a tömegnek. - Meg sem érdemellek - néztem föl Danre, és gombóc nőtt a torkomban. - Meg sem érdemlem, hogy ilyen boldog legyek. - De igen. - Dan az állam felé nyúlt, óvatosan hátrabillentette a fejemet, és gyengéden szájon csókolt. - Kit szekálnék agyon, ha te nem lennél? - Szóval csak azért szeretsz, mert én vagyok a világ legnaivabb nője? - szegtem előre az államat megjátszott sértődöttséggel. - Nem - válaszolta Dan, és mélyen a szemembe nézett. - Azért szeretlek, mert te vagy a világ legszebb nője.

154

Még jobban magamhoz szorítottam a rózsaszín elefántot. Az arcomon végigpatakzó könnycseppek teljesen eláztatták puha plüssbundáját. - Megtalálom Archie párját, Dan - suttogtam. - Ígérem. Kerül, amibe kerül.

155

15. FEJEZET MÁJUS 3., PÉNTEK

Hetedik nap Pénteken lélekszakadva rohantam be a munkahelyemre. Az ajtóban megálltam egy percre, hogy kifújjam magam. Az a szemét Keith Krank! Miatta aludtam el reggel. Ha ő nincs, rendes időben lefekszem, és nem gondolkodom órákig Danről. Várjunk csak! Archie az íróasztala fölé görnyedt, ujjai a billentyűzeten, a széke támláján színes pulóver. Bárhol is volt tegnap, ma visszajött! Újra életbe lépett a társkereső projekt. - Szia, Archibald! - köszöntöttem, és megtöröltem izzadt homlokomat. - Mmm - felelte, mereven bámulva a monitort. - Jó újra látni téged - erőszakoskodtam tovább. - Remélem, már jobban vagy.

156

- Mi? - nézett föl rám. Tegnap nem voltál bent. Azt hittem, megbetegedtél. - Valami olyasmi - dünnyögte Archie, és a nyakától a szempillájáig elvörösödött. Mély zavarát látván arra következtettem, hogy biztosan valami kínos betegség támadta meg, mondjuk, krónikus hasmenés. Pedig az nem szégyen. Bárkivel előfordulhat. - Az Immodium nagyon jó - mondtam neki. - Én is azt szedtem, amikor romlott rákot ettem, és egész nap a klotyón ültem. - Nem voltam beteg - dünnyögte halálra vált arccal Archie. Csak… dolgom volt… Ja, értem… Leültem az asztalomhoz. Alig tíz perce kapcsolhattam be a gépet, amikor sürgős üzenet jelent meg a képernyőn. Graham küldte:

Kedves Lucy! Legyen kedves, jöjjön be hozzám egy percre! A francba! A régi munkahelyemen az ilyen beszélgetések alapos fejmosással vagy kirúgással jártak együtt. Nagyot nyeltem. Mi van, ha Graham felhúzta magit a kamu önéletrajzomon? Nem veszíthetem el ezt az állást. Még nem sikerült megszereznem Archie otthoni telefonszámát. Minden rendben? - írtam vissza kalapáló szívvel.

Igen, de beszélnünk kell a weboldalról. Akkorát sóhajtottam, hogy Nigel abbahagyta a gépelést, és rám nézett a szemüvege fölött. Máris megyek - válaszoltam, ügyet sem vetve a kollégámra. Magamhoz vettem az előző nap írt jegyzeteimet. Adjunk egy pofont a szarnak!

157

Graham piros csokornyakkendőre cserélte sötétkék, hagyományos' nyakkendőjét, rakoncátlan tincseit pedig csillogó zselével fésülte oldalra. Nem állt jól neki az új frizura. - Jó reggelt, Graham! - álltam meg az asztala előtt. - Ne álljon ott olyan karót nyelten, Miss Brown! - intett Graham az egyik szik felé. - Foglaljon helyet! - Készítettem néhány jegyzetet az új weboldalról - ereszkedtem le a szék szélére. - Felolvassam, vagy inkább megnézi? Graham felkönyökölt, és a tenyerébe ejtette az állát. - Olvassa csak! Csüngök a szavain, Miss Brown. - Nos - mutattam remegő ujjal a gépelt lista első pontjára. Először is: a szín. Túl rikító, és nem sugall profizmust. Graham elkomorult. - Folytassa! - Az animált részek giccsesek, és elvonják a látogató figyelmét. Kezdtem belemelegedni a témába. Lehet, hogy a programozáshoz nem értek, de ha grafikáról van szó, messziről kiszúrom a kontár munkát. - Túl nagyok a betűk, a kivitelezés összecsapott, a menü rossz oldalon van, a találomra felrakott fotók szinte az összes helyet elfoglalják, és úgy összességében az egész weboldalról süt az amatörizmus. A tervező vagy színvak, vagy hülye. Graham biccentett. - És mégis mit tanácsolna a tervezőnek? - Nem tanácsolnék neki semmit - feleltem, élvezettel figyelve, milyen érdeklődéssel hallgatja Graham a kritikámat. - Közölném vele, hogy ki van rúgva. - Komolyan? - vonta föl Graham a szemöldökét. - Igen.

158

- Nos, attól tartok, saját magamat nem rúghatom ki, mivel én vagyok az ügyvezető. Ó, a francba! Idegesen köszörültem meg a torkom. - Én nem, akarom mondani, én azt hittem, hogy… - Annak idején magam is programozóként dolgoztam, Lucy húzta ki magát ültében Graham, és karba fonta a kezét. - Mint ön is tudja, a webdesign rohamosan fejlődő szakma. Bármelyik fiú meg tudná csinálni a weboldalt, csak éppen nincs rá idejük. Ezért vettem föl magát. Jaj! Lehet, hogy a beszélgetés elején Graham még nem akart kirúgni, de időközben biztosan meggondolta magát. - Értem. Sajnos a pozitívumok ismertetésére még nem tudtam rátérni. - És mik lennének azok? Lepillantottam a nem létező pozitív megjegyzéseimre. - A hangfelismerő szoftver leírása jó. - És? - És, ööö, a fotó, ami önt ábrázolja a szoftver használata közben, nagyon… informatív. Graham végigsimított a haján, és megigazította a csokornyakkendőjét. - Ugye? - Nagyon jó kép - áradoztam. — A világítás tökéletes, a szög ideális, és, ööö, az asztal is rendezett. - Na és a modell? - Tessék? - pislogtam értetlenül. - Talán a „jóképű” a legmegfelelőbb kifejezés.

159

- Graham, ön roppant jóképű a fotón - feleltem összeszorított fogakkal. - Hát akkor - állt fel Graham -, menjen, és rázza gatyába azt a weboldalt! Kíváncsi vagyok, mit tud kihozni belőle. - Mindem elkövetek. - Amikor sarkon fordultam, egy kövér izzadságcsepp csorgott végig a hátamon. Már félúton voltam, amikor Graham a nevemet kiáltotta. - Igen? - fordultam meg lassan. - Ha nem tetszik, szedheti a sátorfáját. Rémülten meredtem rá. - Csak vicceltem - mondta. Mire eljött az egy óra, zúgott a fejem a HTML-tagektől, a Javascripttől meg a fotókönyvtáraktól, és már alig vártam, hogy fújhassak egyet. Archie megint eltűnt, így hát odafordultam Nigelhez. - Ma is mentek sörözni? - Nem - rázta mega fejét Nigel. - Ebédidőben is dolgozni fogok. Geoffal van egy kis különmelónk. Geoffra pillantottam, aki lelkesen bólogatott. - De a többiek mennek - tette hozzá Nigel. - Állítólag a Javascript előnyeit és hátrányait fogják megvitatni a kiszolgáló, illetve a felhasználó szemszögéből. Nem csatlakozol hozzájuk? - Inkább nem - süppedtem vissza a székbe. - Nekem is sok a dolgom, úgyhogy csak kiugrok egy szendvicsért. Nigel az órájára pillantott. - Mindjárt jön Szendvicses Sally. A tojáskrémes-sajtos a specialitása.

160

És valóban: tíz perc múlva hangos dörömbölés hallatszott a bejárati ajtó felől. Ez a Szendvicses Sally jó nagy debella lehet, gondoltam magamban. - Gyere be! - kiáltotta el magát Nigel. Megfordultam, és szentül meg voltam győződve róla, hogy egy orosz súlylökőnő fog belépni az ajtón. - Üdv! — harsogta egy törékeny kínai lány, aki két copfba fogva hordta melírozott haját. Öltözéke piros-fehér kockás ingből, zsebkendőnyi farmerszoknyából és fehér kötényből állt, amelyen rózsaszín, hímzett felirat hirdette: ,,Szendvicses Sally”. Lábát röhejesen ormótlan rózsaszín tornacipőbe bújtatta. Még a Spice Girls is megirigyelhette volna a külsejét. - Tojáskrémes-sajtos? - indult el Nigel felé, és egy méretes szendvicset húzott elő a kupac aljáról. - Eltaláltad. - Helló! - fordult félém a lány. - Új vagy itt? - Igen. a nevem Lucy. Amikor felálltam, hogy kezet rázzak Sallyvel, úgy éreztem magam, mint egy óriás. A lány még kisebb volt, mint első pillantásra látszott. Nem lehetett több egy ötvennél. - Mit adhatok? - mosolygott rám. Vettem tőle egy szalámis-paradicsomos bagettet, és letelepedtem az asztalomhoz. Sally Geoffra pillantott, de az az otthonról hozott, fonnyadt sonkás-salátás szendvicsén nyámmogott. - Viszlát holnap! - nyalábolta fel Sally a kosarát, azzal kisietett az irodából. - Örülök, hogy megismerhettelek, Lucy. Pá, fiúk! Nehezen telt a délután. Amikor Nigel hátralökte a székét, és kinyújtózkodott, meghökkenve néztem az órámra.

161

Már fél hat volt. Archie az ebédszünet végére futott be, így már nem volt időm szóba elegyedni vele. El kellett kapnom, mielőtt megint felszívódott volna. Éppen időben léptem az asztalához. Már felvette a kabátját, és a vászontáskáját is átvetette a vállán. A gomb felé nyúlt, hogy kikapcsolja i gépét. - Archie! - szólítottam meg. - Mit csinálsz hétvégén? - LAN-partira megyek - dünnyögte, és az ajtó felé kezdett oldalazni. Fogalmam sem volt, mi az a LAN-parti, de arra a megállapításra jutottam, hogy egy parti csak jó lehet. - Én is mehetek? - tudakoltam, és éreztem, hogy elpirulok. Archie döbbenten nézett rám. - Tényleg el akarsz jönni? - túrt bele vékony szálú hajába. - Igen, persze. - Lehet, hogy negyvennyolc óráig is eltart - magyarázta Archie komoly képpel. - Ahhoz azért kell némi állóképesség. Aha, tehát valami rave partiról van szó. Te jó ég! Mi van, ha Archie drogos? Lehet, hogy ezért hiányzott tegnap. Egy drogos droid. Ki gondolta volna? - Simán kibírom a negyvennyolc órát - hazudtam. - Hol lesz a buli? - Holnap reggel felhívlak, és megbeszéljük a részleteket pillantott az órájára Archie. - Most sietnem kell. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy túl feltűnően vigyorogjak, miközben lefirkantottam a telefonszámomat egy post-it cédulára.

162

Ha Archie képes elkérni egy nő telefonszámát, akkor nem is olyan reménytelen eset. A cetlire sandított, majd begyűrte a farzsebébe. - Viszlát holnap, Archie! - kiáltottam utána vidáman, amint kislisszolt az ajtón. - Archibald - dünnyögte amaz, és köddé vált.

163

16. FEJEZET SZOKATLANUL JÓ HANGULATBAN léptem be a Leendő Szellemek Házába. Mindössze egy nap leforgása alatt sikerült: 1) Megtartanom az állásomat. 2) Meghívást nyernem egy fantasztikus buliba. Mindez azt jelentette, hogy negyvennyolc órán keresztül puhíthatom Archie-t, amíg ki nem szedem belőle, milyen nőket szeret. Aztán már csak rá kell vennem, hogy vegye igénybe társkereső szolgálataimat. Nagyszerű, gondoltam magamban, miközben bementem a konyhába és kivettem egy doboz light kólát a hűtőből. Minden a terv szerint halad. - Lucy! - Hirtelen Claire bukkant elő a semmiből, és elállta a ki- járatot. - Igen? - suttogtam megdermedve. 164

- Mién küldtél el a picsába tegnap este, amikor hazaértél? Ó, a francba! Erről teljesen megfeledkeztem. De Claire maga kereste a bajt, mert amikor könnyes szemmel betántorogtam az ajtón, „menyasszörny”-nek nevezett. - Azért, mert, ööö, haragudtam rád valamiért dünnyögtem az orrom alatt. - Éspedig? - fogta össze gyapjúszerű tincseit Claire egy vastag befőttesgumival. Ajaj! Vajon azért fogja össze a haját, mert verekedni akar? - Összefutottam Keith Krankkel. - Hátrálni kezdtem, és a konyhaasztalnak ütköztem. Ezzel sikeresen lesodortam egy müzlistálat, amely hangos csattanással miszlikbe tört a padlón. - Igazán? - Claire könyékig feltűrte horgolt pulóverének ujját, és felém lépett. - Hol? - Mi lenne, ha egy ital mellett beszélnénk meg a dolgot? hebegtem, miközben a cserépszilánkok hangosan ropogtak a talpam alatt. - Beülhetnénk valahova. Azt akartam, hogy ha tettlegességig fajul a dolog, legyen elegendő tanú, és a mentők gyorsan el tudják szállítani laposra vert testemet a legközelebbi kórházba. Claire összeszűkült szemmel méregetett. Nagyot nyeltem. - Na jó - mondta végül. Már éppen azt fontolgattam, mi lenne, ha a fejéhez vágnám a kólásdobozt, és elszaladnék. - De te fizetsz. 165

A Királynő Feje, egy lepukkant késdobáló, amely egysaroknyira volt a Leendő Szellemek Házától, zsúfolásig megtelt. Az összes asztal foglalt volt, így a bárpulthoz ültünk. Megrendeltem az italokat. - Szóval - kérdezte Claire, miután kikapta a ribizlileves almabort a vénséges vén pultosnő kezéből -, mi volt Keithszel? - Hát, izé... Hogyan meséljem el a sztorit, ha nem akarom, hogy Claire csalárdsággal vádoljon? Bárhogy is fogalmaztam meg a mondókámat a fejemben, mindig ugyanoda lyukadtam ki Claire kiakad, és szétveri a fejem. De várjunk csak! Nem muszáj elárulnom neki, hogy én voltam az, akire Keith rámozdult. - Beültem a Fehér Lóba egy italra - mondtam, a borospoharamat szorongatva -, és egyszer csak belépett Keith. Teljesen be volt állítva. - Jó öreg Keith - vigyorodott el Claire. - A Fehér Ló a törzshelye. Kivel volt? - Egyedül, de nem sokáig. - Ezt meg hogy érted? - Megkörnyékezett egy csajt, aki egyedül üldögélt a bárpultnál. Mindenáron rá akarta beszélni, hogy menjen ki vele a vécébe. Claire az italáért nyúlt. - És a lány belement? - kérdezte óvatosan. 166

- Nem. Keith erre leribancozta, és mindenfélének lehordta. Szörnyű volt. A lány nagyon kiakadt. Kíváncsian vártam Claire reakcióját. Az ő elmondása szerint Keith nagyszerű, érzékeny, állatbarát férfi volt. Úgy véltem, kisebbfajta sokként éri majd, ha megtudja, milyen ember is valójában a szerelme. - Ennyi? - kérdezte Claire, az orrgyűrűjét babrálva. Tátott szájjal meredtem rá. - Mi az, hogy „ennyi”? Az az alak egy idióta! Az egész kocsma előtt lejáratta magát, és elrontotta a lány estéjét. - Ezzel nem mondasz újat. - Ezt meg hogy érted? - vontam össze a szemöldököm. Claire megdörzsölte az arcát, és kerülte a tekintetemet. Már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Inkább borzasztóan fiatalnak és sebezhetőnek. - Velem is ezt szokta játszani, de én, ellentétben a lánnyal, el is szoktam menni vele. Ettől függetlenül engem is simán lekurvázott. - Most viccelsz? Claire megrázta a fejét, és felhörpintette az almabor maradékát. - Bárcsak viccelnek! Miután túlestünk a dolgon, visszament a bandához, velem meg közölte, hogy kopjak le, és maradjak a bárpultnál. Aztán mindent kitálalt a többieknek, akik jól kiröhögtek, mindenféle megjegyzéseket tettek rám. 167

Elborzadva ültem. Claire nagy szemétláda volt, de még ő sem érdemelte meg, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak vele. - Milyen megjegyzéseket? - tudakoltam. - Hogy milyen kövér vagyok, meg milyen ronda, meg hogy kétségbeesésemben bármit megtennék. - Jaj, Claire, ez iszonyú! És te még ezek után is lefeküdtél vele? - Claire lecsapta az üres poharat, és intett a pultosnőnek. - Amikor józan volt, nagyon aranyos tudott lenni halkította le a hangját, miközben a pultosnő újratöltötte a poharát. - Abban reménykedtem, hogy ha elég sok időt töltök vele, abbahagyja a piálást. De nem így történt. - Faképnél kellett volna hagynod, Claire. Te százszor jobbat érdemelsz. - Nézz rám! - tárta szét a karját Claire. - Kinek kellene egy ilyen nő? Én semmi kivetnivalót nem láttam rajta. A maszkszerű sminkréteg alatt csinos arc húzódott meg. Nem Claire külsejével volt a baj, hanem a megtépázott önbecsülésével. - Egy csomóan csinosnak találnának - feleltem -, ha nem nehezítenéd meg a saját dolgod azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy hisztérika. - Már késő - rágcsálta a szája szélét Claire. - Halott vagyok. Ebben igaza volt. Vagy mégsem? Vajon a halottak is megtalálhatják a nagy őt? Ennek feltétlenül utánanézek, ha hazaértünk, határoztam el magamban. Nem tudtam pontosan, miért akarok segíteni Claire-nek. Talán mert én is tisztában 168

voltam vele, milyen kívülállónak lenni. Nem számítottam szép tinédzsernek: fogszabályzót hordtam, az arcom pedig csupa ragya volt. Olyan zavarban voltam a fogszabályzó miatt, hogy amíg ki nem vették - vagyis tizenhét éves koromig -, nem is csókolóztam senkivel. Nekem is kijutott bőven. - Most mihez kezdesz, Claire? - kérdeztem. Kiittam a boromat, és a pultra helyeztem a poharat. - Teljesítem a küldetésem, és bosszút állok - vigyorodott el Claire. - Életük végéig kísérteni fogom a srácokat. Majd meglátjuk, mit szólnak, ha nem tudnak megszabadulni tőlem. - Biztos, hogy ez a megoldás? - Ez az egyetlen megoldás - felelte Claire száraz mosollyal. - Meg kell fizetniük azért, amit velem műveltek. Háborogni kezdett a gyomrom. - Claire, miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban? De Claire csak mosolygott.

169

17. FEJEZET MÁJUS 4., SZOMBAT

Nyolcadik nap Buborékok csiklandoztak az orrom, amikor előrehajoltam, hogy Dan beszappanozhassa a hátam. A fürdőszoba sötét volt, leszámítva a gyertyák pislákoló fényét, és a Molton Brown tengeri algás habfürdő édes illata terjengett a levegőben. - Még egy falat csokoládét, kisasszony? - suttogta Dan, és egy kocka tejcsokit csúsztatott az ajkaim közé. Bekapcsolhatom Barry White-ot? Bólintottam, bár véleményem szerint Barry White kicsikét giccses egy csábítási jelenethez. - Óhaja számomra parancs - nyúlt Dan a távirányítóért. Kényelmesen nekidőltem a mellkasának, és már magamon is 170

éreztem az ölelését… a csókjait… mi ez a ricsaj? Megakadt a CD? Mintha nem is a szerelem rozmárja énekelne, hanem, hanem... Telefon. A francba! Szombat. LAN-parti. Archie. Telefon. Kelj fel, Lucy! Mintha valami elszakadt volna, amikor felültem az ágyban és a kezembe temettem az arcom. A szabálykönyv egyik lapja tapadt a bal orcámhoz. Hmm. Biztos nyáladztam alvás közben. Klassz! Fájdalmas fintorral téptem le az arcomról a papírlapot, és megdörzsöltem sajgó bőrömet. Csak pár bekezdést tudtam elolvasni, mielőtt álomba szenderültem, de semmiféle utalást nem találtam arra, vajon Claire rátalálhat-e a nagy őre a mennyországban? Talán Brian tudja. De ráérünk ezzel. A telefon kitartóan csörgött. Kipattantam az ágyból, kiszaladtam az ajtón, és ledübörögtem a lépcsőn. - Halló! - lihegtem bele a kagylóba. - Lucy Brown? - kérdezte egy udvarias, előkelő hang. - Én vagyok - feleltem, miközben további papírfecniket szedegettem le az arcomról, és a földre hajítottam őket. — Archibald Humphreys-Smythe? Archie felnevetett. Sokkal mélyebb nevetése volt, mint egy ilyen termetű férfitól elvárná az ember . - Még mindig szeretnél eljönni a LAN-partira? - kérdezte. 171

- De még mennyire! - Nagyszerű. Hol laksz? Fél óra múlva ott vagyok nálad. A kagylóra meredtem. - Tessék? - Vagy legyen inkább háromnegyed? Miféle parti kezdődik szombat reggel 11-kor? - De miért ilyen korán? - tudakoltam. - Még össze is kell szerelnünk. Maratoni buli lesz. Mekkora partira megyünk, ha egy teljes napig kell szerelni előtte? Előzetes fenntartásaim ellenére kezdtem örülni, hogy fantasztikus este előtt állunk. A Buckley Road 108.-ban lakom. Háromnegyed óra múlva találkozunk. - Oksi. A vonal megszakadt. Egy darabig még a szekrényben maradtam. Egyszerre voltam ideges és izgatott. Itt a vissza nem térő alkalom, hogy megismerjem Archie-t. Ezt nem szabad elszúrnom. De kezdjük az elején - mit vegyek föl? Pontosan háromnegyed óra múlva csöngettek. Kalapáló szívvel néztem meg magam a tükörben. Haj megmosva és beszárítva. Pipa. Az összes papírfecni végleg eltávolítva. Pipa. Csillogó ezüst nyakbakötős felső és fekete szupermini. Pipa. Röhejesen magas tűsarkú. Pipa. Készen álltam az indulásra. Mély levegőt vettem, letipegtem a lépcsőn, és felrántottam az ajtót. 172

Archie, aki bézs nadrágot és „Szeretem az elfeket” feliratú fekete pólót viselt, tátott szájjal bámult rám. Tekintete a fejem búbjától egészen a szandálomból kikandikáló lábujjaimig siklott. - Öhmmmmm - tátogott, mint egy aranyhal. Öhmmmmmm. Csípőre tettem a kezem, és szélesen elvigyorodtam. - Szerintem azt akartad mondani: „Hűha!” - Persze, persze — állt egyik lábáról a másikra. - Csak éppen… - jegyezte meg a kezét tördelve. Félreértettem volna valamit? Inkább amolyan vacsorapartiról van szó? Vagy bálba megyünk? Ez is beleillene a képbe, hiszen Archie előkelő családból származik. - Csak éppen… nem lesz túl kényelmetlen ez a szerelés? Hogy nem lesz-e kényelmetlen? Tűsarkú cipőben minden lépés kész gyötrelem, de valamit valamiért. A férfiak, Archie-t is beleértve, soha nem fogják megérteni ezt. - Ez így pont jó lesz - feleltem. - Ne aggódj! - Oké, akkor menjünk! Ott parkolok. Archie peckesen végiglépdelt az ösvényen. Botladozva loholtam a nyomában. Archie odalépett a világ legaranyosabb, legfényesebbre suvikszolt fehér VW bogarához, és megállt. - Ő Herbie - nyitotta ki előttem az ajtót. - Csak utánad. Igyekeztem a lehető legelegánsabban beülni a parányi autóba. Az öltözékemmel kapcsolatos kétségeim eloszlóban voltak. Kezdtem jól érezni magam. Archie igazi csodabogár volt (ki 173

megy buliba „Szeretem az elfeket” feliratú pólóban?), de tökéletes úriemberként viselkedett, és végre elkezdődött a mi kis közös kalandunk. - Biztonsági öv? - kérdezte, amikor becsusszant a kormány mögé. - Becsatolva, Zsákos Bimbó. - He? - nézett rám zavartan Archie. - Tudod, A Gyűrűk Urából! - Ha jól sejtem, Zsákos Bilbót akartál mondani, Lucy. - Ja, igen, persze - feleltem. Minden erőmet össze kellett szednem, nehogy felröhögjek. Archie elfordította a slusszkulcsot, felbőgette a motort, egyesbe kapcsolt, és kikanyarodott az útra. - Készen állsz a partira? - kérdezte. Mintha félénk mosolyt véltem volna felfedezni torzonborz szakálla mögött. - Naná! Tépjünk! Van itt valami zene? - A kesztyűtartóban. Előrehajoltam, kinyitottam a kesztyűtartót, és beletúrtam a CD-halomba. Lövésem sem volt, mit hallgathat egy Archienoz hasonló kockafej, de arra mérget mertem volna venni, hogy nem rapet vagy hiphopot. Ragaszkodik a hagyományokhoz. Rólam ez nem volt elmondható. Én a rockért és az indie-rockért rajongtam. Átnéztem a CD-ket: Beasti Boys, Doctor Dre, Run DMC, Public Enemy, NWA. - Ez mind a tiéd? — kérdeztem. 174

- Miért, mit gondoltál? Felvontam a szemöldököm, bedugtam a Beastie Boys CD-t a lejátszóba, és letekertem az ablakot. A hátsó ülés fölötti hangszórókból bömbölni kezdett a „Harcolj, hogy bulizhass'” (milyen stílszerű, gondoltam magamban). A basszushangok szinte a tarkómnak csapódtak. Körülnéztem. Volt valami a hátsó ülésen. - Archie, miért hoztad el a laptopodat? - Mi? - halkította le zenét Archie. - A laptopod. Ott van a hátsó ülésen. Miért? - Hát mert szükségem lesz rá. A tiéd hol van? - Nincs nálam — néztem le elkomorulva az ölembe. Akartam hozni egy üveg bort, de elfejtettem. Majdnem kirepültem a szélvédőn, amikor az autó hangos fékcsikorgások közepette megállt. A CD-k a földre potyogtak az ölemből. A francba, ez nagy baklövés volt a részemről. A sznobok mindig visznek piát a buliba. - Visszamenjünk? - kérdezte Archie, amikor a mögöttünk feltorlódó kocsik dudálni kezdtek. Még van időnk elhozni a laptopodat. Mi? Ó, te jó isteni Úgy látszik, az igazi sznoboknál az a szokás, hogy bor helyett laptopot vagy valami hasonlóan drága holmit visznek ajándékba, ha vendégségbe hivatalosak. Ahogy a főúri méltóságok is tiarákkal és ékszerekkel lepik meg a királynőt. - De nekem nincs is laptopom - nyafogtam. 175

Archie ismét sebességbe tette a kocsit. - Nem gond, Nigel majd kölcsönad egyet. - Nigel is ott lesz a buliban? - kérdeztem meghökkenve. - Hát persze - válaszolta Archie. - És Geoff is. Jól néznénk ki, ha nem lennének pótlaptopok. Ez meg miről beszél? Valami laptopos orgiára megyünk? Mi van, ha a LAN szó valami bizarr csoportot jelöl? Ajaj! Mi van, ha az összes laptop webkamerája összeköttetésben áll az internettel, és a fiúk azt várják tőlem, hogy csábtáncot lejtsek vagy sztriptízműsort adjak? - Már nincs messze - szakította félbe Archie néma kiborulásomat. - Mindjárt ott vagyunk. Bekanyarodtunk egy csöndes külvárosi mellékutcába, és leparkoltunk a járda mellett. Két idős hölgyet láttam a járdán; az egyik kerekes szatyrot húzott maga után, a másik járókerettel küzdötte előre magát. - Megérkeztünk? - kérdeztem. Archie leállította a motort, és kiszállt az autóból. - A huszonhetes lesz - mutatott egy piros ajtós sorházra. Előreengedtem az ösvényen. Amikor megnyomta a csengőt, majdnem összecsináltam magam ijedtemben. Mibe keveredtem?

176

18. FEJEZET LASSAN KINYÍLT AZ AJTÓ. - Archie! - örvendezett Nigel, majd rám pillantott. Atyavilág! Önelégülten mosolyogtam. Volt valami bizarr abban, hogy egy kockafej ilyen leplezetlenül stíröl. De ami ennél is bizarrabb: kifejezetten élveztem a dolgot. Idegesen megpördültem a tengelyem körül. - Örülök, hogy tetszik. - Nem… csak - nevetett Nigel -, nem vagy egy kissé túlöltözve? Archie-ra sandítottam, de ő konokul bámulta a tornacipője orrát. - Mindegy - terelt be minket Nigel az ajtón. - Gyertek be, mindjárt kezdődik a buli. Végigtipegtem az előszobán, és 177

beléptem az ajtón, amire Nigel mutatott. Koromsötét, kissé dohszagú szobában találtam magam. A sötétítőfüggönyöket behúzták, a bútorok zöme pedig a franciaablakok mellett sorakozott. A szoba közepén négy összetolt asztal állt téglalap alakban. Az egyiknél Geoff ült a laptopjával. - Szia, Geoff! - Továbbra is zavartan pislogtam a félhomályban. A berendezés nem utalt sem orgiára, sem partira. Mi a frász folyik itt? - Minden oké? - dünnyögte Geoff, egy pillanatra sem véve le szemét a képernyőről. Nigel eloldalazott mellettem, és begépelt valamit a másik laptopba. - Ha megéheztek, a konyhában találtok kólát, Red Bullt, Lucozade-et meg egy tonna chipset - nézett rám. - Később, ha már meguntuk a rágcsákat, rendelünk pizzát is, természetesen a neten. - Jól hangzik - foglalta el Archie az egyik üresen maradt helyet - Ülj le, Lucy! Leereszkedtem az egyik szék szélére, és néztem, ahogy Archie bedugja a laptopját a konnektorba, aztán egy halom vezetékkel meg az asztal közepén villogó fekete dobozzal kezd pepecselni. - Archie - méregettem gyanakodva a fekete dobozt. Segítsek valamit? 178

- Ja! - kiáltott fel Archie. - Nige, van egy fölös laptopod? kérdezte bocsánatkérő arccal. - Lucy otthon felejtette a sajátját. - Semmi gond - pattant fel Nigel. - Özönvíz előtti darab, Lucy, és a videokártyája is elég szar már, de azért megteszi. Azzal kiloholt a szobából, és feldübörgött a lépcsőn. - Mikor kezdődik a parti? - súgtam oda Archie-nak, amikor hirtelen eltűnt az asztal alatt. - Amint összeszereltünk - hallatszott Archie fojtott hangja. - De hol vannak a többiek? Hol a DJ? Hogy fogunk elférni ezektől az asztaloktól? És sötét is van. Hoztatok diszkólámpát? Öblös kacaj szűrődött ki az asztal alól, majd hangos puffanás hallatszott. Hirtelen Archie vigyorgó arca jelent meg előttem. - Bocs - simította ki az arcából kusza tincseit. — Úgy nevettem, hogy bevertem a fejem. - De miért? - A helyzet pillanatról pillanatra zavarosabbá vált. - Lucy, tudod te egyáltalán, mi az a LAN-parti? - göcögött Geoff. - Hát persze - dadogtam. - Rave zenét játszanak. LAN? azaz „Laza Arcok Napja”, nem? Archie és Geoff egymásra nézett, majd hahotázni kezdett. - Most mi van? - méltatlankodtam, miközben a fiúk tovább röhögtek. - Valami rosszat mondtam? 179

- A LAN - közölte velem Geoff két csuklás között - a Local Area Network rövidítése. - Micsoda? Archie-nak hirtelen torkán akadt a nevetés. - A LAN-partin - magyarázta lassan - az emberek összekötik a számítógépeiket, hogy közösen tudjanak játszani. - Ezt én is tudom — cincogtam. — Csak ugratni akartalak titeket. Archie és Geoff még akkor is vigyorgott, amikor Nigel visszatért, és egy laptopot tett elém. Rámeredtem. Fogalmam sem volt, mit mondjak. - Hazaviszlek, ha akarod — mondta Archie kedvesen. — Nem muszáj maradnod, ha nem akarsz. A laptopról a botrányosan kurta szoknyámra meg az alkalomhoz egyáltalán nem illő cipőmre siklott a tekintetem. Nem csoda, hogy a fiúk úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna (ami részben megfelelt a valóságnak). Hát, belőlem sem lett parti királynő. - Ööö - hebegtem. - Ööö. Ha maradok, negyvennyolc órát pocsékolok el számítógépes játékokra a nem létező életemből, holott Dan számítógépes játékait leszámítva lövésem sem volt a dologhoz. Az utóbbiakat is csak onnan ismerem, hogy néha elkaptam belőlük egy-egy percet, amikor szóltam Dannek, hogy ha nem kapcsolja ki a gépet, elkésünk a moziból. 180

Archie-ra néztem. Látszott, hogy komolyan aggódik miattam, mintha ő lenne a hibás az ostobaságom miatt. A fenébe! Nem sok választásom volt. - Szívesen maradok - mosolyogtam rá melegen. - De meg kell tanítanod a játékra. - Nagyszerű! - Archie szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Amíg feltelepítem a szoftvert, és összekötlek a központtal nyúlt a laptopom felé -, döntsd el, mi akarsz lenni. Ember, ork, elf vagy élőhalott? - Hmmm - próbáltam megőrizni a komolyságomat -, szerintem jó élőhalott lenne belőlem.

181

19. FEJEZET ÉJFÉL UTÁN VÉGRE LEÁLLTUNK, ÉS MEGRENDELTÜK A KAJÁT. Jobban mondva, csak én álltam le; Nigel és Geoff tovább játszott, és két meccs között nyámmogott el egy-egy szelet pepperonis pizzát. Ha rajta múlik, Archie is szívesebben folytatta volna a játékot, de elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, amint a kanapén kuporgok a szoba túlsó végében, és már el is indult felém, egyik kezében egy szelet pizzával, a másikban a dobozzal. Ott toporgott mellettem, és az őszinte mosolyok meg a közvetlen szemkontaktus jellemezte, este után hirtelen megint eluralkodott rajta a félszegség. - Archie, Archibald - helyesbítettem gyorsan -, ülj már le, az ég szerelmére! Egészen elszédülök tőled. 182

Odébb húzódtam, hogy helyet csináljak neki, de ő továbbra is a kanapé túlsó végében kuporgott felhúzott térdekkel. Elgondolkodva rágcsálta a pizzáját, és vágyakozva bámulta a haverjait, akik éppen vidáman lapogatták egymást. - Jól érzed magad? - kérdezte. - Borzasztóan sajnálnám, ha nem. - Nagyon jól érzem magam, Archie - böktem meg gyengéden a karját. - Megmondanám, ha nem. - Archie-nak szólítottál - nézett rám ravaszkásan. - Igen… és? - Rájöttem, hogy tetszik. Elvigyorodtam, és a fenekem alá húztam a lábamat. A tűsarkúmnak nyoma sem volt, és már korábban halványkék pólóra meg Nigel fekete tréningnadrágjára cseréltem az eredeti öltözékemet. Klasszisokkal jobban éreztem magam, bár divatosság szempontjából nem voltam a topon. - Mindenki Archibaldnak hív? - tudakoltam. - Igen, az irodában mindenki… meg a nagymamám is. - És a barátnőd? Archie félrenyelte a falatot. - Nincs barátnőm - dünnyögte leszegett fejj. - Sajnos. Bingó! Ezek szerint örülne, ha lenne barátnője. Ez biztató kezdet. Nehéz lelki társat találni valakinek, aki nem érdeklődik a téma iránt. 183

- Sok lányt ismersz? - kérdeztem, és kivettem még egy szelet pizzát. Archie a fejét rázta. - Nincs időm ismerkedni. Ha éppen nem dolgozom, akkor... ööö… mással vagyok elfoglalva. - Mivel? - Ezzel-azzal. - Az ég áldjon meg, Archie, áruld már el! Ha titkolózol, nem tudok segíteni neked. - Össze akarsz hozni valakivel? - vonta fel a szemöldökét Archie. - Igen, miért ne? Nagy kerítőnő voltam, amikor még… Szerencsére időben kapcsoltam, - …izé, diákkoromban — vágtam ki magam. - Rengeteg embert hoztam össze az egyetemen. - Ilyen jól csináltad? - Igen - hazudtam. - Két pár össze is házasodott. Már gyerekeik is vannak. Szóval, mi az, ami ennyi idődet köti le? Archie megnyalta a szája szélét, kiugró ádámcsutkája föl-le liftezett a torkában. Nem szívesen nyaggattam, de ki kellett derítenem, mivel állok szemben. Ha Archie pörgős életet él, kerülő úton kell megközelítenem. - A nagymamámnak segítek - válaszolta halkan. - Nem marad sok szabadidőm. - Nagyon öreg a nagymamád? - kérdeztem együtt érzőén. Szegény asszony, biztosan beteg. 184

- Most ünnepelte a hetvenkettedik születésnapját - felelte Archie. Nem is olyan öreg. Rengeteg híres embert ismertem, akik sokkal idősebbek voltak, mégis aktívan dolgoztak. A jó öreg Brucie Forsyth nyolcvanéves volt, de még mindig vidáman ropta a táncot a tévében, és Honor Blackman is teljes pompájában tündökölt. Lehet, hogy Archie nagymamája komoly gondokkal küszködik. - Beteg? - puhatolóztam. Archie olyan erősen szorította a mellkasához a térdét, hogy attól féltem, kettétörik. Szomorúság bujkált a tekintetében; legszívesebben átöleltem volna. Szóval a nagymamájával él. Nem nagy ügy, komolyan. Ha a nagyi hasonlít az unokájára, bizonyára alacsony, szerény és kedves néni lehet. - A nagymamám tulajdonképpen makkegészséges magyarázta Archie -, de nincs senkije rajtam kívül. Apámat négy évvel ezelőtt Dubaiba vezényelte a cége, és anyám is vele ment. Úgy terveztem, hogy pár hét múlva követem őket, de hirtelen meghalt a nagyapám, és a család úgy döntött, az lesz a legjobb, ha itthon maradok, és a Nagyihoz költözöm. - Nem voltál csalódott? Archie összevonta a szemöldökét. A tekintete sztoikussá vált. - Ez volt a legésszerűbb megoldás. - Sajnálom - feleltem. - Biztosan szörnyű lehetett. Ha ez megvigasztal, tudom, milyen érzés. 185

- Igen? - nézett rám Archie meglepődve. - Nem az, amit a nagymamáddal kapcsolatban mondtál, de huszonéves voltam, amikor a szüleim meghaltak. Tudom, milyen egyedül maradni. Most Archie-n volt a sor, hogy elszomorodjon. - Jaj, Lucy! - mondta. - Nem tudtam. - Semmi baj - vontam meg a vállam. - Nem a te hibád. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Csak ültünk a kanapén néztük egymást, és valami kimondatlan egyetértés vibrált köztünk a levegőben. - Hé, ti ketten! - kiáltott ránk Nigel. - Szarrá verünk titeket. Méltóztatnátok idefáradni végre? A varázs úgy pattant szét, mint egy túlfújt lufi. A következő dolog, amire emlékszem, hogy valami könnyű, érdes cucc csapódik a homlokomnak. Kinyitottam a szemem, és körbekukucskáltam a szobában. Nigel chipsszel hajigált. - Jó reggelt, álomszuszék! - nevetett. - Mi? - dörzsöltem meg ásítva a szemem. - Épp csak ledőltem egy percre. De most már friss vagyok, és harcra kész! Nem akartam elaludni. Miután Nigel félbeszakította a beszélgetésünket, visszaültünk a laptopjaink elé, és ismét belevetettük magunkat a játékba. Hajnali 5-ig bírtam, amikor is úgy döntöttem, hogy visszaülök a kanapéra, és feltöltöm az 186

energiaraktáraimat egy Red Bull-lal. A jelek szerint nem jártam sikerrel. - Nyugodtan visszafekhetsz - mondta Nigel, miközben chipset tömött a szájába. - Úgy döntöttünk, hogy lerövidítjük a maratonit, mert ez a két pehelysúlyú nem bírja a gyűrődést. Az álmosan pislogó Archie és az ásítozó Geoff egyetértően biccentett. - Hány óra? - kérdeztem. - Délután négy. - Az nem lehet - tápászkodtam fel, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. - Meghaltam? - Nem - felelte Nigel -, amikor észrevettük, hogy elájultál, kiléptettünk a rendszerből. Utolsó lettél, de van még tíz bónuszpontod. Legközelebb felhasználhatod. Fogtam egy chipset, és Nigelhez vágtam. - Ki mondta, hogy legközelebb is eljövök? Nigel durcásan biggyesztette le az alsó ajkát. - Nincs kedved? - Talán, ha rendesen viselkedtek az irodában. - Arra ne is számíts! - nevetett Nigel. - Most, hogy kiismertelek, pokollá teszem az életed. - Lucy - szakította félbe a beszélgetést Archie. Hátratolta a székét, és felállt. - Én indulnék is, ha nem gond. Még, ööö… - Dolgod van? - kérdeztem mosolyogva. - Egy perc, és itt vagyok. 187

Nem tartott sokáig visszavenni a saját ruháimat, összehajtogatni Nigel adományait, és szépen elhelyezni őket az ágyán. Miután gyorsan megöleltem döbbent házigazdáimat (valahogy ez illett a pillanathoz - hiszen annyi kalandot éltünk át együtt a játékban), bepattantam Archie kocsijába. Némán autóztunk vissza a házhoz, de ez most fáradt, barátias csönd volt. Úgy éreztem, az esti beszélgetésünknek köszönhetően sikerült közelebb kerülnöm Archie-hoz. Egyelőre nem akartam tovább nyomulni. - Megérkeztél, Lucy - mondta Archie, miután megállt a házunk előtt. Elnyomtam egy ásítást, és hálásan rámosolyogtam. - Kösz, Archie! Jó kis este volt. - Igen - bólintott amaz. Kinyitottam az ajtót, és már éppen kiléptem volna a járdára, amikor eszembe jutott valami. - Archie - hajoltam vissza -, nincs kedved rapid randira jönni jövő héten? - Mi?! - vonta össze a szemöldökét Archie. - Úristen, nem! Pocsék ötlet. - Minden rendben lesz - paskoltam meg a karját. - Becsszó. Ugye, viccelsz? - hőkölt hátra Archie olyan arckifejezéssel, mintha arra akartam volna rávenni, hogy ugorjunk le pucéran a Big Ben tetejéről. - Én… meg a rapid randi? Lucy, szerintem… 188

- Jó buli lesz - győzködtem kétségbeesetten. - Élvezni fogod. Komolyan. - Hmm - tűnődött el Archie. A szakállát húzogatta, és szándékosan kerülte esdeklő tekintetemet. - Légyszi, Archie! - kérleltem. - Ígérd meg, hogy eljössz. Nagyon sokat jelentene nekem. - De miért? - nézett rám. - Meg kell találnom a lelki társamat - feleltem őszintén, és hirtelen Dan mosolygó arca sejlett fel a gondolataim között. Nagy segítség lenne, ha elkísérnél. - Hmm - ismételte Archie. Szinte hallottam a fogaskerekek csikorgását az agyában, ahogy megpróbálta eldönteni, mitévő legyen. - Légyszi! - villantottam rá legesdeklőbb pillantásomat, és ökölbe szorítottam a kezemet a hátam mögött. - Na jó - mondta végül, és komor arckifejezése mosollyá szelídült. - De csak a te kedvedért. Nem mutatott túlzott lelkesedést, de legalább arra sikerült rábeszélnem, hogy eljöjjön velem. - Biztos? - kérdeztem. - Nem fogod lemondani az utolsó pillanatban? - Azt nem ígérhetem, hogy nem leszek ideges - vihogott Archie -, de én mindig állom a szavam, Lucy, és ha megígérem, hogy elmegyek, akkor el is fogok menni. - Kezet rá! Archie megszorította a kezem, és többször is megrázta. 189

- Így ni! - szólalt meg végül. - Most már boldog vagy? - Az leszek. Nagyon-nagyon boldog akarok lenni, Archibald Humphrey-Smythe.

190

20. FEJEZET MÁJUS 6., HÉTFŐ Tizedik nap Az ujjaimon számláltam a napokat. Egy… kettő… három... Április 27-én, szombaton érkeztem meg a Leendő Szellemek Házába, ami azt jelenti, hogy még… egyenesen egy lámpaoszlopnak ütköztem, és azonnal szabadkozni kezdtem… tíz napig leszek a földön. TÍZ NAPIG?! Hát ez meg hogy történhetett? Hogy lehet, hogy már a tizedik napnál tartok? Mindössze huszonegy nap állt a rendelkezésemre, hogy teljesítsem a küldetésem, és máris a félidőnél jártam. Persze, sikerült megtudnom pár dolgot Archie-ról, sőt, arra is rávettem, hogy jöjjön el velem rapid randira, de akkor is… még rengeteg volt az elvarratlan szál. 191

Hétfő, gondoltam magamban, miközben kitártam a Computer Bitz ajtaját; Jess és Anna abban állapodott meg, hogy minden hétfőn találkoznak. Összeszorult a gyomrom. Ha látni akarom őket, vissza kell mennem a Fehér Lóba. Mi van, ha Keith Krank is ott lesz? - Jó reggelt, Lucy! - köszöntött széles mosollyal Archie, amikor beléptem az irodába. - Jó reggelt! - viszonoztam a mosolyt, és egyenesen az asztalomhoz mentem. - Miss Lucy Brown! - Nigel úgy üdvözölt, mint egy régen látott kedves ismerőst. - Hogy ityeg a fityeg? - Köszönöm kérdésed, Nigel, nagyon jól. - Rgglt! - nézett rám Geoff. Még a dörmögése is vidámabb volt a megszokottnál. - Jó reggelt, Geoff! Rámosolyogtam a kollégáimra, és egyből jobb kedvre derültem. Talán mégis sikerül megoldanom a feladatot. Legalább három ember volt a világon, aki nem tartott szánalmas lúzernek. Hamar elrepült az idő. Fél hatkor már izgatottan fészkelődtem a székemen, alig vártam, hogy elindulhassak a Fehér Lóba. Éppen a cuccaimat pakoltam össze, amikor megszólalt a telefon. - Halló! - Biztos voltam benne, hogy téves kapcsolás lesz. Senki nem szokott a munkahelyemen keresni. - Lucy? - kérdezte valaki a vonal túlsó végéről. 192

- Én vagyok. - Itt Brian. - Brian! - kiáltottam idegesen. - Honnan szerezted meg a számomat? - Felhívtam a tudakozót, ahol összehoztak egy Graham Wellington nevű fazonnal. Ő irányított át hozzád. Jaj, istenem, remélem, Brian nem mondott neki valami hülyeséget. - Mi a baj? - kérdeztem. - Történt valami? - Nem, nem - válaszolta Brian nevetve -, csak azt akarom megkérdezni, mit ennél vacsorára. Vacsorára? Mióta szokás nálunk egymásra főzni? Azóta, hogy betettem a lábam a Leendő Szellemek Házába, a vacsorám nem állt másból, mint sajtos makaróniból meg babkonzerves pirítósból. - Főzöl, Brian? - Igen, miután olyan kedvesen felajánlottad, hogy segítesz, úgy gondoltam, az a legkevesebb, hogy köszönetképpen főzök neked valami finomat. A francba! Teljesen megfeledkeztem a Paddington pályaudvari beszélgetésünkről. Annyira belemerültem a saját dolgaimba, hogy rá se bagóztam Brianre. - De hiszen még nem is segítettem semmit, Brian mondtam bűntudatosan. - Akkor vedd előzetes köszönetnyilvánításnak! Mihez lenne kedved? 193

Milyen rendes ember! Büdös, de akkor is rendes. - Ne haragudj, Brian - feleltem -, de már van programom ma estére. Hosszú csönd támadt. Ugye, Brian, nem azt várja, hogy őt is meghívjam? A Keith Krank-féle esetből egy életre megtanultam, hogy a csevegés és a hallgatózás nem megy egyszerre. - Áttehetnénk azt a vacsorát holnap estére? - vetettem föl. A lakótársam olyan hangosan „ööö”-zött, hogy el kellett tartanom a fülemtől a kagylót. - Brian! Jó lesz így? - Igen, igen, persze - nyögte ki végül. Az órámra pillantottam. Már majdnem hat óra volt. Indulnom kellett. - Akkor holnap! - Oké - sóhajtotta Brian. Hideg volt odakint; fázósan húztam össze magamon a kabátomat, miközben a Fehér Ló felé gyalogoltam. Mi van, ha Anna és Jess nem lesz ott? Mi van, ha másik kocsmába mennek? Ha így lesz, soha nem fogom megtudni, hogyan kommentálta Dan a Keith Krank-féle incidenst. Hiszen egyenesen a karjaiba vetettem magam. Muszáj volt megtudnom, milyen nyomokat hagytam benne. Idegesen löktem be a söröző ajtaját, és egyenesen a bárpulthoz mentem.

194

- Egy pohár fehérbort kérek! - mondtam, mielőtt a pultos megszólalhatott volna. Nem volt kedvem hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni az előző hétvége eseményeiről. Miközben a fickó hátat fordított, hogy benyúljon a hűtőbe, lopva körülnéztem. Anna és Jess ugyanannál az asztalnál ült, mint egy héttel korábban. Ezúttal Anna fordított hátat nekem, de Jess keskeny, mosolygós arcát jól láttam. Jess komoran rágta a körmét. Miről beszélhet neki Anna? - Három ötven - csúsztatta elém a poharat a pultos. Szó szerint odadobtam neki a pénzt. Ki kellett derítenem, mi a pálya. - Borzasztó volt - hallottam Anna hangját, miközben letelepedtem a szomszédos asztalhoz. - Az a részeg majom teljesen rászállt arra a szerencsétlen csajra. Dannek kellett közbelépnie. Igen! Rólam beszélt. Egészen a szék szélére csúsztam, és igyekeztem feltűnés nélkül közelebb hajolni hozzájuk. - Tényleg? - hüledezett Jess. - És aztán? - A csaj nekiesett Dannek, aki átölelte, és megpróbálta megvigasztalni, de a csaj ellökte magától, és elrohant. - Nem! - kiáltott fel izgatottan Jess. - És aztán mi történt? Az a barom utánament? - Á, úgy be volt állítva, hogy még a székre se bírt felmászni. A pultos a lány után szaladt, és amikor sehol sem találta, kipenderítette a fickót. - Jól tette - helyeselt Jess. — Szörnyű lehetett. 195

Rövid csönd támadt. Anna valószínűleg ivott egy kortyot. - De a legjobbat még nem hallottad - szólalt meg végül. Dan azt mondta, szerinte ugyanaz a lány volt, aki a hét elején bekopogott hozzá. - Miféle lány? Én, mondtam volna legszívesebben. Én voltam az, Jess. - Én sem tudok sokkal többet - felelte Anna. - Dan soha életében nem látta. Egyszer csak megjelent a házánál, és bebámult az ablakon. Aztán addig dörömbölt az ajtón, amíg Dan ki nem ment. Ez azért túlzás, gondoltam magamban. Először csak becsöngettem. És nem bámultam, hanem szerelem ittasan néztem. - És mi lett a sztori vége? - Jess teljesen bekapta a horgot. - Hát - simította végig Anna a haját -, a lány mindenáron mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Valószínűleg néma. - És Dan biztos benne, hogy ugyanaz a lány zuhant a karjaiba a hétvégén? - tudakolta Jess. - Szinte teljesen. - Hallottátok beszélni? - Ez a legfurcsább az egészben - halkította le a hangját Anna. Idegesen nyújtogattam a nyakam. - Egyikünk sem hallotta beszélni, pedig valamit biztosan mondott annak a részegnek. - De miért színlelne némaságot? 196

- Fogalmam sincs. Dan szerint nincs ki a négy kereke. Te is ezt fogod hinni, ha megfordulsz, és észreveszed, hogy a Hibbant Néma Lány most is itt ül mögötted, gondoltam magamban, és hirtelen nagyon védtelennek éreztem magam. Addig kotorásztam a zsebemben, amíg rá nem bukkantam egy hajpántra. Egy használt papír zsebkendőre meg egy rágópapírra volt rátekeredve. Szuper! Sietve kiszabadítottam, és hátrafogtam a hajam. Már csak egy kalap, egy műorr meg egy napszemüveg hiányzott. - És hogy van Dan? - kérdezte Jess. Anna felsóhajtott. - Az elején, hogy őszinte legyek, eléggé maga alatt volt. De miután kidobták azt a fickót, egészen felvidult. Az egyik poénommal úgy megnevettettem, hogy az orrán jött ki a sör. Ez szép, gondoltam, bár egy kissé nyugtalanító. Jó öreg Anna. Biztosan a legfrissebb randiélményeit osztotta meg Dannel. Anna randijai mindig pocsékul szoktak sikerülni, és kabarészámnak is beillettek volna (bár Anna nem tartotta viccesnek őket). - És mikor találkoztok legközelebb? - érdeklődött Jess. - Tulajdonképpen - kuncogott Anna, mint egy kamaszlány, ami nem volt jellemző rá - már találkoztunk. Pár napja meghívtam vacsorára. Semmi fakszni, csak egy kis tárkonyos csirke, sáfrányos krumpli meg tiramisu. Sokkal kellemesebb volt, mint a sörözőben. Nagyon jól éreztük magunkat, nagyon jól. - És megint kacarászni kezdett. 197

Együtt vacsoráztak, és én lemaradtam róla? A francba! Jess, kérdezd meg, miről beszélgettek! Kérdezd meg, hogy Dan szóba hozott-e engem! De hiába próbálkoztam gondolatátvitellel, a barátnőmet ezúttal cserbenhagyta a hatodik érzéke. - Ez szép gesztus volt tőled - jegyezte meg. - Dan nem ehet túl sokat mostanában. - Így van - válaszolta Anna. - Ezért is vetettem föl neki, hogy elmehetnénk valahova csütörtök este. Kipróbálhatnánk azt az új thai éttermet Swiss Cottage-ban. Jess elkomorult. - Csütörtökön? Hát ez pech! Stuarttal már elígérkeztünk valahova. Pedig szívesen elmentünk volna veletek. - Ez tényleg kár. Fura. Anna cseppet sem hatott őszintének. Amikor hazudott, lágyabb, dallamosabb hangon beszélt, és felvitte a hangsúlyt a mondat végén: magam is több százszor voltam fültanúja ennek a jelenségnek, főleg nem túl közeli ismerősök esetében. „Tetszik az új frizurád. Az aszimmetrikus fazon most nagyon trendi.” „Milyen szép ez a batikolt szoknya!” „De jól áll neked a sárga!” De miért hazudna Anna Jessnek? Lehet, hogy nem is kedveli őt annyira, mint hittem? - Nagyon aggódom Dan miatt, szerintem túlságosan elfojtja az érzelmeit - jegyezte meg Jess. Észre sem vette, hogy átejtették. - Ő nem az a típus, aki megnyílna a haverjai előtt, 198

de a nőkhöz másképp viszonyul. Örülök, hogy hajlandó szóba állni veled. - Igen - felelte Anna. - Ez az, amit a legjobban szeretek benne. Érzékeny és nyitott lélek, ugyanakkor férfi tud maradni. Nyerő párosítás. Szerintem Lucy sem szeretné, hogy élete végéig gyászoljon. Ő is azt akarná, hogy lépjen tovább. Micsoda? MICSODA?! Ezt meg mire véljem? A megrázkódtatástól majdnem félrenyeltem a boromat. Meg kellett kapaszkodnom az asztalban; se köpni, se nyelni nem tudtam. A köhögési inger már a torkomat kaparászta. Jó erősen összeszorítottam az ajkamat. Nem szabad köhögnöm, nem, nem… A fehérbor gejzírként tört elő a szám sarkából, és teljesen beterítette Anna makulátlan frizuráját. - Anna! - kiáltott fel Jess. - A mögötted ülő nő félrenyelt. Vágd hátba! Gyorsan! Mielőtt Anna hátrafordulhatott volna, én már fogtam a blézeremet meg a táskámat, és, egyik kezemet a számra szorítva, kistartoltam az utcára.

199

21. FEJEZET MÁJUS 7., KEDD

Tizenegyedik nap Hiába volt a kezemben egy bögre forró kávé, és hiába terítettem a vállamra a paplanomat, egész testemben reszkettem. Miért állította Anna, hogy én is azt szeretném, ha Dan végre továbblépne? Én sosem mondtam ilyet. Nem én! Pedig annak idején rengeteg részeg beszélgetést folytattunk erről a témáról. Egyszer, hajnalok hajnalán, egy átbulizott éjszakát követően a halálról beszélgettünk Dannel. Nem tudom, miért pont a napfelkelte előtti órákban merülnek fel a legbizarrabb témák, de gyanítom, hogy arra a nyugalomra vezethető vissza, amit akkor érez az ember, amikor szinte mindenki alszik körülötte. Meggyújtottam néhány gyertyát, és ruhástól végignyúltunk az ágyon. Dan rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. A tarkóm alá tettem a kezem, és néztem, a felszálló füst hogyan fogja körbe a papír lámpaernyőt. Aznap este öten gyűltünk össze a kocsmában. Eredetileg azt terveztük, hogy megiszunk pár pohárkával, aztán hazamegyünk, de egyik italt hajtottuk le a másik után, és mire 200

észbe kaptunk, már azt tárgyaltuk, melyik diszkóba menjünk. Anna valami béna tinidiszkót javasolt, hogy kedvére pasizhasson, én viszont egy camdeni klubba akartam elmenni, ahol indie klasszikusokat játszottak. Némi vita után szavazásra bocsátottuk a dolgot, és a World Headquartersben kötöttünk ki. Klassz este volt, de kissé váratlan véget ért, amikor Jess és Stuart parázs vitába keveredett az „I Wanna Be Adored” közben és dühösen kiviharzott a klubból. Ezek után a hangulat laposabb volt, mint egy palacsintává lapított sündisznó az M25-ösön. Dannel úgy döntöttünk, hogy hívunk egy taxit, és megkerestük Annát, aki az egyik sarokban ült, és éppen egy középiskolásnak tűnő srác torkán dugta le a nyelvét. Amikor szóltunk neki, hogy elmegyünk, még csak ki sem kísért minket, csak feltartotta a hüvelykujját, és intett, hogy tűnjünk már el. Hazaérvén Dan mindkettőnknek töltött egy whiskyt, és felvetette, mi lenne, ha beszélgetnénk még egy kicsit elalvás előtt. - Lucy - mondta, miközben elnyomta a cigijét, és rágyújtott a következőre -, tudtad, hogy a legtöbb ember hajnali háromkor hal meg? Az órára pillantottam. 02.56-ot mutatott. - Tényleg? Dan bólintott. - Igen, olvastam valahol. A bioritmussal van összefüggésben. Ebben az időpontban lassul le a legjobban a szervezet. 201

Arrébb toltam az órát, majd hasra fordultam, és átöleltem Dant. - Akkor még ne aludjunk. Dan a fejem búbjához szorította az illát. - Ha meghalnék, mikor kezdenél megint randizni? Elhúzódtam tőle, és felnéztem rá; bár indulás előtt megborotválkozott, az állán már kezdett kiütközni a borosta. - Ez most hogy jön ide? - Nem tudom - vonta meg a vállát Dan. - Gyerünk, áruld el szépen, mikor lépnél tovább? - Dan, ez olyan morbid! - Egyáltalán nem az. Csak egy egyszerű kérdés. - Hmm - fürkésztem Dan tekintetét, hogy lássam, csak ugrat-e, vagy komoly választ vár. - Azt hiszem, legalább két évet várnék. - Két teljes évet? - vonta föl Dan a szemöldökét. - Nem két hetet akartál mondani? - Hülye! - csaptam rá teljes erőből a karjára. Dan az oldalára hemperedett, és felkönyökölt. - Lucy! - Igen, te lüke? - Ha történik veled valami… - Dan elhallgatott, és kerülte a pillantásomat. Az álla megfeszült, az izmai összerándultak. - Igen? - nógattam, és hirtelen elfogott az idegesség. Dan nem szokott ilyen teátrálisan viselkedni. Dán hanyatt fordult, és felbámult a plafonra. 202

- Ha történik veled valami, Lucy - mondta lassan én belerokkanok. Rámeredtem, a szívem a torkomban dobogott. Dan az ajkához emelte a cigarettát, és mélyen leszívta, majd lassan, egyenletesen kifújta a füstöt. Amikor felém fordította a fejét, olyan erővel, olyan intenzitással támadt fel bennem a szerelem, hogy azt hittem, menten elájulok. Jó erősen megszorítottam Dan kezét. - Erre ne is gondolj, Dan! - Mire? - Hogy én halok meg először. — Halvány mosoly bujkált a szám sarkában. - Ha jól tudom, te vagy a dohányos. - Ja, persze! - Dan szeme pajkosan csillogott. - Ugye, tudod, hogy ezek után életem végéig nem tehetem le a cigit? Vigyorogva kikaptam a kezéből a szálat, és elnyomtam a hamutartóban. - Hé! - méltatlankodott Dan. - Ezt meg miért csináltad? Ráhemperedtem, és két kezem közé fogtam gyönyörű, meghökkent arcát. - Hogy megtehessem, amit akarok. Ezt - mondtam, azzal szájon csókoltam. Még szorosabban beburkolóztam a paplanba, és a mellkasomhoz szorítottam a bögrét. Anna állítása teljes képtelenségnek tűnt, kivéve - a gyomrom idegesen rándult össze a gondolatra -, kivéve, ha Dan mondott neki valamit. 203

Dan korábban arra panaszkodott, hogy a halálom óta nem érzi a jelenlétemet a házban. Lehet, hogy ebből arra következtetett, így akarom jelezni, hogy ideje továbblépnie! Vagyis hiszi, nem érdekel, ha összejön valaki mással, mivel a halálom pillanatában nagyon haragudtam rá? Felhörpintettem a kávét, de még az sem tudta felolvasztani jéggé dermedt szívemet. Nem volt vesztegetni való időm. Tudtam, teljesítenem kell a küldetésemet, hogy minél hamarabb szellem válhasson belőlem. Ehhez pedig az kellett, hogy minél hamarabb megtaláljam Archie lelki társát. Amint beértem az irodába, rögtön hozzáláttam a rapid randi megszervezéséhez. Átböngésztem pár londoni központú weboldalt, és minden estére beterveztem egy-egy ismerkedési estet. Már csak Archie-t kellett megfűznöm. - Archie! - könyököltem rá az íróasztalára. De ő továbbra is elmélyülten verte a billentyűzetet. - Archie! Végre felpillantott, és rám mosolygott. - Igen, Lucy? - Ráérsz ma este? - suttogtam. - Megnézem. Elővette az elektromos határidőnaplóját, és sokáig nyomkodta a gombokat, majd fura krikszkrakszokat firkantott fel a képernyőre egy írópálcaszerű eszközzel. Türelmetlenül 204

imbolyogtam a feje fölött, várva, hogy végre megkapjam a választ a kérdésemre. - Igen - szólalt meg, amikor már rogyadozni kezdett a térdem -, hacsak a nagyi nem tervezett be valamit. Miről van szó? A francba! A nagymamáról teljesen megfeledkeztem, de nem hagytam magam eltántorítani. - A rapid randiről - csicseregtem. - Ma este? - fagyott le Archie arcáról a mosoly. - Most mi van? Azt hittem, te is akarod. Vasárnap délután megállapodtunk, hogy eljössz velem. - De én, de én, izé - dadogta a szakállát csavargatva, üveges tekintettel meredve a monitorra -, de én azt hittem, hogy több időm lesz felkészülni. - És mégis hogy képzelted azt a felkészülést? - Nem tudom. - Akkor - nyúltam át az asztal fölött, hogy kikapcsoljam a monitorját - hívd föl a nagymamádat, és mondd meg neki, hogy ma estére programod van. Az egész nem tart tovább egy-két óránál, hamar haza fogsz érni. - Nem ígérhetek semmit - kapcsolta vissza Archie a monitort, és jelentőségteljes pillantást vetett rám. - Lehet, hogy a Nagyi ki lesz akadva. - Légyszi! - fogtam könyörgőre. - Légyszi, tedd meg a kedvemért! 205

- Ha így áll a helyzet, Lucy Brown - mosolyodott el Archie -, meglátom, mit tehetek. Öt órakor már alig bírtam magammal. Valahányszor fontos üzenet jelent meg a képernyőmön, a szívem kihagyott egy ütemet, de csak Nigel küldözgetett mindenféle „vicces” linkeket, és Graham érdeklődött, hogy haladok a munkával. Archie egész délután nem adott életjelet magáról, és már csak fél óra volt hátra a munkaidőből. Az ajtó felé sandítottam. Á - remek, Archie telefonál. Viszont - nagyon komor képet vág. Kérlek, Archie, imádkoztam magamban mondd, hogy eljössz velem! Arra ocsúdtam, hogy valaki a bordáimat döfködi. Körülnéztem. Nigel engem figyelt a szemüvege fölött, és hamiskásan mosolygott. - Csak nem szerelmes valaki? - kuncogott. - Mi? - Kicsit alacsony hozzád, nem? — bökött hátra a hüvelykujjával a válla fölött. - Te azt hiszed, hogy belezúgtam Archie-ba? - kérdeztem elborzadva. - Egész délután őt nézed. - Azért, mert… mert… küldeményt várok. - Tényleg? - vonta föl kétkedőén a szemöldökét Nigel. - Igen, tényleg. Rendeltem egy… ööö… alkatrészt. - Milyen alkatrészt? 206

- Hát, izé… Kétségbeesetten néztem a képernyőre. Alkatrészt? Miért pont alkatrészt? Mindenki tudja, hogy egy kockafejet nem lehet átverni, ha műszaki dolgokról van szó. Azt kellett volna mondanom Nigelnek, hogy sürgősen rendelnem kellett egy doboz tampont. Attól bedugult volna. - Hát… Üzenetjelző boríték jelent meg a képernyőmön. Majdnem felkiáltottam a megkönnyebbüléstől. Archie írt. - Egy pillanat Nige. Sürgősen válaszolnom kell Grahamnek. Szia, Lucy, kezdődött az üzenet. Jó híreim vannak! EL

TUDOK MENNI veled a rapid randira ma este (bár még mindig nem tudom elhinni, hogy belementem ebbe a hülyeségbe. A te hibád: kihasználtad, hogy fáradt vagyok, és nem tudok tisztán gondolkodni!) Előtte viszont muszáj hazamennem. Majd ott találkozunk. Hol/Mikor? A. Hát ez szuper! Már kezdtem azt hinni, hogy az utolsó pillanatban kihátrál. Ez nagyon jó hír, írtam vissza. 7.30-ra kellene ott lennünk

a Poland Street’i (Soho)Amber bárban. Az est 8.00-kor kezdődik. Megvárjalak a bejárat előtt? Ne, üzente vissza Archie. Jobb, ha inkább bent vársz. Lehet, hogy kicsit késni fogok, de 7.45-re biztosan odaérek. Jó lesz így? Azon vacilláltam, vajon adjak-e neki egy-két öltözködési tippet (a szakálla feltűnően elhanyagoltnak tűnt, ráadásul egy 207

ordenáré sárga pólót viselt, amelyen piros felirat hirdette: „Ding! Üdvözöllek a 70. szinten!”), de aztán arra jutottam, hogy azt még talán egy droid is tudja, hogyan kell felöltözni egy randira. És lekezelőnek sem akartam tűnni. Nagyon jó, írtam vissza. Akkor este. Nigel, Geoff és Joe már javában szedelőzködött. Fél 6 volt. Ideje hazamennem, és puccba vágnom magam. Lelki társat kell találnom!

208

22. FEJEZET VAJON MIT VESZ FEL ARCHIE? Miről fog beszélgetni? Vajon szóval tud tartani egy idegent három percig? Ezek a kérdések kergetőztek a fejemben, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban, és berobbantam a Leendő Szellemek Házába. Mennyei illat terjengett az előszobában. Mélyen beszívtam fokhagyma, hagyma, fűszerek és… úristen, megígértem Briannek, hogy ma este vele vacsorázom, de teljesen kiment a fejemből. A francba! Kisiettem a konyhába, és ott találtam Briant a tűzhely előtt. Egy konyharuhát kötött a homloka köré hajpánt gyanánt. Rakoncátlan tincsei úgy ültek a feje tetején, mint egy medveszőr kucsma. - Szia, Brian! - szólítottam meg, miközben csirkedarabokat helyezett egy sistergő serpenyőbe. A forró olaj köpködni kezdett, ezért hátraugrottam, de Briannek arcizma sem rándult. - Brian - kopogtattam meg a vállát. - Jól vagy? - Nem túlságosan - dünnyögte. - A feladat miatt? - kérdeztem kisvártatva. - Aha. 209

Elfogott a bűntudat. Istenem, mekkora szemét vagyok! Annyira lefoglaltak, a saját dolgaim, hogy rá se bagóztam a lakótársaimra. Megígértem Briannek, hogy segítek neki, de a kisujjamat se mozdítottam. És a vacsorát is le kell mondanom. Az órámra pillantottam. Alig egy órám maradt, hogy átöltözzek, és beérjek a belvárosba a rapid randira. - Brian - mondtam kedvesen. - Borzasztóan sajnálom, de még- sem tudok veled vacsorázni. Nagyon közel állok ahhoz, hogy teljesítsem a küldetésemet, és ha minden igaz, ma este sikerül lelki társat találnom Archie-nak. Tudom, mit ígértem neked, és segíteni is fogok. Becsszó. - Semmi baj, Lucy - dünnyögte Brian. - Menj, és tedd, amit tenned kell. Miattam ne aggódj! - De igenis aggódom. Brian vállat vont, és egy paradicsomkonzervet vett elő a konyhaszekrényből, miközben én a kétségeim között őrlődtem. Segíteni fogok neki, fogadkoztam magamban. De először meg kell találnom Archie lelki társát. Mire felöltöztem, keresztülbumliztam Londonon, és átverekedtem magam az embereken, akik hosszú, tömött sorokban áramlottak keresztül a Sohón, 7.50 volt. Egy pillanatra megálltam a bár előtt, hogy kifújjam magam, és leguggoltam, hogy megnézzem magam egy parkoló autó oldaltükrében. A hajam most az egyszer rendesen viselkedett, 210

ám a szemfestékem már most nagy, ragadós göbökbe gyűlt a könnycsatornámnál. Kipiszkáltam a gombócokat, és egy pillanatig még elidőztem a tükörképemnél. Az Archie, Nigel, Brian és Claire által ismert Lucy Brown nézett vissza rám. Ez voltam én, az igazi Lucy, de vajon mit látott belőlem Dan, Jess s Anna? Hogy néz ki a hibbant, néma nő? Nem barna a szeme, hanem kék? Kisebb az orra? Szőke a haja? Egy csapat lengyel diák majdnem elsodort, miközben elvonult mögöttem. Ettől észre tértem. Mit totojázok még itt? Nincs idő azon morfondírozni, hogy nézek ki. 7.55 volt. kezdődött a rapid randi! A bárban sötét volt, leszámítva azt a pár függőlámpát, amely lágy fénybe vonta az egymás mellé felsorakoztatott kerek kisasztalokat. Kommersz dzsessz hömpölygött a rejtett hangfalakból, a bárpult mellett emberek gyülekeztek. Feléjük sandítottam, és nagyon nyeltem. Hirtelen kiszáradt a torkom. Mi van, ha Archie mégsem jön el? Mi van, ha meggondolta magát? Meglódult a szívem, amikor Archie kicsi, sötét fejét pillantottam meg a helyiség hátuljában. Hátrafogta a haját, ami már önmagában is hatalmas előrelépésnek számított, de az öltözéke, az igazat megvallva, rettenetes volt. Bézs pantallónadrág, tornacipő, fehér ing, tweedzakó és… és… nyakkendő. 211

De nem volt egyedül! Archie egy hús vér nővel beszélgetett, holott csak pár perce érkezhetett meg a bárba. Ez jó jel! Odasiettem hozzájuk, és közben várakozóan szorítottam ökölbe a kezemet a hátam mögött. - Szia Lucy! - üdvözölt Archie ünnepélyesen, amikor közelebb értem hozzá. - Hadd mutassalak be valakinek! Tyűha, ez aztán nem vesztegette az idejét! Pedig még le sem ültünk az asztalokhoz. - Lucy - mondta Archie ünnepélyesen, mire a nő lassan szembefordult velem -, ő a nagymamám. Alacsony, gömbölyded asszony nézett farkasszemet velem. Kemény vonású, ráncos arca, vékony, mosolytalan (vérvörös rúzzsal vastagon átkent) szája és méretes orra volt. Szőke haját olyan szoros kontyba fésülte, hogy félő volt, a frizura teljesen elszorítja az agyi vérkeringését. Ennyit a kedves, barátságos nagyiról, akit elképzeltem magamnak. A nő úgy nézett ki, mint Szörnyella de Frász egy műkedvelő színielőadáson. - Lucy Brown - nyújtottam felé a kezem, és közben jól megnéztem magamnak a tweedszoknyáját, dísztelen cipőjét, fodros fehér blúzát és gyöngysorát. - Szóval maga az a nyomulós kislány - mért végig a nő tetőtől talpig. - Tessék?

212

- Archibald szerint maga nagyon szeretne már egy udvarlót. - A nő olyan erővel szorította meg a kezem, hogy összerándult az arcom. Archie, az idióta, ide-oda tekintgetett, csak hogy ne kelljen belefolynia az orra előtt zajló kínos jelenetbe. Mi a fenének kellett magával hoznia a nagyanyját? - Nem vagyok nyomulós - feleltem fogcsikorgatva. - Csak ki akarom próbálni a rapid randit. A néni kísérő? Mrs. Humphreys-Smythe hátravetette a fejét, és harsány kacajra fakadt. Mintha egy szemeteszsákot megrohamozó sirály csatakiáltását hallottam volna. - Jaj, dehogy drágaságom! - dorombolta, és a szokásosnál keményebben paskolta meg a karom. - Én is résztvevő vagyok. Rémültem sandítottam Archie-ra. Ő a cipője orrát bámulta. - Nagyi szerint jó móka lesz - dünnyögte. - De hát előre be kellett jelentkezni - mondtam kétségbeesetten. - Minden hely elkelt. - Csak semmi pánik - vigyorgott önelégülten Mrs. Humphreys-Smythe. - Szerencsénk volt. Valaki az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a szervező azt mondta, nagy örömére szolgálna, ha beugranék az illető helyett. Ez igencsak valószínűtlenül hangzott. A rapid randit húsz és negyven közöttieknek találták ki, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Archie nagymamája nem hagyta lerázni magát, bármivel is érvelt a szervező. 213

- De ezek a férfiak nem túl, izé, éretlenek? - vetettem föl idegesen. - Özvegyasszony vagyok, drágaságom - rikácsolta Mrs. Humphreys-Smythe -, nem halott. - Természetesen. - A fülem folyamatosan csengett. - Csak hát… Hangos és határozott kolompolás szakította félbe a válaszomat. Hirtelen mindenki elhallgatott, és körbenézett, hogy kiderítse, honnan jön a ricsaj. Az est házigazdája egy hokedlin állt, az egyik kezével vadul integetett, a másik kezével pedig bőszen rázott egy kis rézcsengőt. - Oké, emberek! - harsogta. - Megkérném önöket, hogy álljanak sorba. Mindenki kap egy névtáblát, egy értékelőlapot meg egy ceruzát. - Nekem már van cerkám! - kiabált be valaki a bárpult mellől. - Utána mindenki helyet foglal az asztaloknál - folytatta a pasas, ügyet sem verve a kuncogásra. - A hölgyek a bárpultnak háttal ülnek, az urak velük szemben. Csengőszó fogja jelezni, ha letelt a három perc. Az urak ekkor átülnek a jobb oldali asztalhoz. A hölgyek a helyükön maradnak. Libasorba fejlődtünk, mint az iskolások, átvettük a kitűzőnket, majd helyet foglaltunk. Megpróbáltam minél messzebb kerülni Archie nagymamájától, de az félrelökte a mellettem lévő asztal felé igyekvő nőt, és tekintélyes hátsójával letottyant a székre. 214

Jeges mosolyt küldtem felé, és kétségbeesetten néztem körül a teremben. Hova a fenébe tűnt Archie? Remélem, nem lépett meg. Aha! A helyiség túlsó végében üldögélt, a plafont nézte, és a ronda nyakkendőjével babrált. Ennyit a tervemről, hogy majd hasznos tanácsokkal látom el két beszélgetés között. Egyedül kellett megbirkóznia a feladattal. - Lucy, drágaságom - súgta oda félhangosan Mrs. Humphreys- Smythe miközben a partnerem elhelyezkedett velem szemben, és várakozó mosollyal rám nézett -, nem tudom, miben sántikál, de ha l akarja venni tőlem Archibaldot, megnézheti magát. Összeszorított szájjal rám mosolygott, majd elfordult. Döbbenten meredtem a partneremre. - Ismeritek egymást? - kérdezte a pasi. A következő másfél órában voltam légikísérő, általános iskolai tanárnő, mélytengeri búvár, harsonás, sztriptíztáncosnő (ez a beszélgetés különösen jól sikerült), utcaseprő és kardiológus. A férfiak sorban leültek elém, három percig elbeszélgettek velem, aztán továbbálltak. Meg nem tudnám mondani, hogy néztek ki, vagy mit mondtak. Egyfolytában Archie-t fürkésztem a félhomályban, megütötte-e már a főnyereményt. A szomszéd asztalnál Mrs. Humphreys-Smythe buzgón flörtölt és nevetgélt, egymás után ijesztve el a partnereit velőtrázó kacajával és azzal a 215

bizalmaskodó szokásával, hogy a csengőszó felhangzásáig bőszen szorongatta az aktuális férfi kezét. Mire a kissé ideges Archie odacsoszogott az asztalomhoz, nem láttam a pipától. - Archie - estem neki, miután leült, gyakorlatilag a helyiség közepén, és nem is akarta közelebb húzni a székét -, minek hoztad el a nagymamádat? - Nem volt más választásom - dadogta, és közben idegesen tekergette az értékelőlapját. - Azt mondta, nem hagyhatom egyedül, és ha én elmegyek hazulról, akkor őt is magammal kell vinnem. - De hiszen felnőtt nő! Archie tekintete ide-oda vándorolt köztem és a nagymamája között. - Nem akartalak felültetni, Lucy - mondta szerencsétlenül. - Úgy gondoltam, még mindig jobb, ha a nagymamámmal jövök, mintha otthon maradok. Elszégyelltem magam. Szegény Archie, ő csak jót akart. - De nem örülnél, ha megismerkednél valakivel? kérdeztem tőle. - Nemcsak miattam fontos ez az egész, hanem miattad is. Archie megvakarta a fejét, és ezzel kissé szétzilálta a lófarkát. A tincsek úgy tapadtak az arcához, mint a nedves hínár. - Jó lenne egy barátnő, de ez nem olyan egyszerű. Nincs sok lehetőségem az ismerekedésre. - Azt látom - pillantottam komoran a nagymamája felé. És hogy megy a dolog? Milyen a felhozatal? 216

- Az összes lány nagyon aranyos - felelte Archie jóindulatúan. - Jól elbeszélgettünk. - Megnézhetem a lapodat? - nyúltam át az asztal fölött. Kit jelöltél meg? - Ez magánügy - kapta el előlem Archie a papírlapot, még mielőtt hozzáérhettem volna. - Igen, de tudnom kell… A mondat második része beleveszett a kolompolásba. Lejárt a három perc. - Viszlát nemsokára, Lucy! - pattant fel a székről Archie. Már csak egy delikvens van hátra. A nagymamára sandítottam, aki összeszűkült szemmel figyelt minket. Amikor találkozott a tekintetünk, elmosolyodott - vékony ajkai szinte belevesztek a torz grimaszba. - Jó móka, ugye? - kérdezte. Az este hátralevő felében öt szót sem válthattam Archieval. - A nagyi fáradt - közölte velem, amikor megpróbáltam félrevonni őt egy rövid eszmecserére. — Haza akar menni. Mrs. Humphreys-Smythe a bárpultnál állt, és megállás nélkül lökte a sódert a szervezőnek. Lelkesen hadonászott, és időnként megérintette a fickó karját. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak, a szervező viszont kétségbeesetten fürkészte a tömeget, gyors menekülési útvonalat keresve. 217

- Jól érezted magad, Archie? - tudakoltam. - Jó volt az este? - Hát, az egyik beszélgetőpartnerem nagyon felkeltette az érdeklődésemet - mosolygott fel rám Archie. - Kicsoda, a nagymamád? - Nagyon vicces! - Akkor holnap találkozunk az irodában - tártam szét a karom, hogy megöleljem Archie-t. - Az összes értékelést felteszik a netre, hogy meg tudd nézni, van-e valaki, akivel kölcsönösen bejelöltétek egymást. Archie már nyitotta volna a száját, de a nagymamája közbelépett, és karon fogta őt. - Viszlát, Miss Brown! - szólt hátra, miközben a kijárat felé lökdöste az unokáját. - Mondhatnám, hogy örültem a szerencsének, de nem akarok hazudni. - Én… én - dadogtam. Szóhoz sem jutottam döbbenetemben. Na, megállj csak, gondoltam magamban, miközben a nagymama eltűnt az éjszakában. Belebújtam a kabátomba, és fogtam a táskámat. Majd lefagy a mosoly a rút, aszott képedről, ha holnap megnézem Archie adatlapját, és összehozom élete nagy szerelmével. Ezt garantálom!

218

23. FEJEZET MÁJUS 8., SZERDA

Tizenkettedik nap Szerda reggel már 8.55-kor ott ültem a helyemen, és az ujjaim szélsebesen szaladgáltak a billentyűk fölött. Uram, gondoltam, miközben begépeltem a rapid randi webcímét, add, hogy Archie-nak kapása legyen! Egy üzenet jelent meg a képernyőn: Be tudna jönni hozzám? MOST. Graham írta. Mit akarhat? Péntekig adott határidőt, hogy elkészítsem a weboldalt. Jövök, írtam vissza, fél szemmel a rapid randi weboldalát figyelve, amely dühítően lassan töltődött le a háttérben. Erről eszembe jutott egy buja megjegyzés, üzent vissza Graham szinte azonnal. De nem írom le, hátha valaki bepanaszol az Esélyegyenlőség Bizottságnál. - Graham! Látni akart? A főnököm félbehagyta a körömvágást, és felpillantott. - Igen. Maureen hívott tegnap este. Azt mondja, valami gond adódott a papírokkal. 219

Émelyegni kezdtem. Lehet, hogy Grahamet sikerült átvágnom a kamu önéletrajzommal, de mi van, ha Maureen, a könyvelés és személyügyek felelőse, utánanézett az adataimnak? Mi van, ha rájött, hogy piszok csaló vagyok? - Miféle gond? - próbáltam hányavetinek tűnni. - Nem találjuk a táj számát. - Tessék? Graham, aki időközben ismét a körmeivel kezdett foglalatoskodni, azaz lerágta a végüket, és az íróasztal melletti szemetesbe köpdöste a darabkákat, kivette az ujját a szájából. - Amíg nem adja le, nem kaphat fizetést. A francba! Erről megfeledkeztem. Nem mintha érintett lettem volna a fizetésben (tudtam, ha szerencsém van, akkor már rég szellem képében élek Dan mellett), de a saját táj számomat mégsem adhattam le. Arra gondoltam, talán az is elég lenne, ha találomra összedobnék egy számsort. Vagy ellopnám valakinek az azonosítóját. Megint egy kérdés, amire csak Brian tudhatta a választ. - Fejből nem emlékszem rá - feleltem. - De ha hazamentem, előkeresem. - Az a lényeg, hogy a hét végére itt legyen nálam hessegetett el Graham. - Jaj, Lucy… Hátrafordultam. -…hogy halad a weboldallal? Nagyon bízom ám magában, ugye, tudja? 220

- Fantasztikus lesz - válaszoltam kényszeredett mosollyal. Ne aggódjon! - Nagyszerű. És Lucy… - Igen? - Tudja, mi lesz itt pénteken? - Ööö, nem. - Jótékonysági napot tartunk. Ez röhejesen hangzott. Talán meg tudom győzni Archie-t, hogy hívjon meg valakit a rapid randiról. Ha valaki önszántból akar randizni vele, az már felér egy jótékonysági megmozdulással. - Étterembe megyünk? - tudakoltam, és elképzeltem Archie-t talpig szmokingban. Ha egy kicsit megstuccolnánk a szakállát, máris emberibb formája lenne. - Nem - rázta meg a fejét Graham. - Jelmezbált tartunk az irodában. A nyertes jutalmat kap, a legpocsékabb jelmez tulajdonosa pedig büntetést. Öltözzön annak, akit vagy amit a legjobban szeret. - Szóval karaokegépnek? - tréfálkoztam. - Ha ahhoz van kedve. - Ó! Hanyatt-homlok siettem vissza az asztalomhoz, és már éppen a billentyűzetre helyeztem az ujjaimat, amikor Nigel vetette le magát mellém. - Jól hallottam, hogy a pénteki jelmezbálról beszélgettetek Grahammel? - kérdezte vigyorogva. 221

Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam megfejteni. - Igen, érintőlegesen - feleltem. - Nagy élményben lesz részed. - Ez meg mit jelentsen? - Majd meglátod. Felvont szemöldökkel vártam a folytatást, de hiába: Nigel rám kacsintott, és a képernyője felé fordult. Így is jó. Tartsa csak meg magának a baromságait! Most fontosabb dolgom van: ki kell derítenem, sikerült-e lelki társat találnom Archienak. Kalapáló szívvel ütöttem be Archie kódját. Igen! Két pipa. Istenem! Sikerült! Archie két nőnek is felkeltette az érdeklődését. Megvan, amire vágytam. Várjunk csak! Az egyik pipa mellett az állt: „barát”. Ez én voltam. Jó, oké, semmi gond. A másik még lehet randipartner. Valaki szívesen randizott volna Archie-val, méghozzá nem más, mint… Jean Humphreys-Smythe. Nem! Ez nem lehet! Frissítettem az oldalt, és újból átböngésztem az adatokat, de… semmi. Senki sem érdeklődött Archie iránt, leszámítva a beteg lelkű, perverz nagymamáját. A délelőtt túlnyomó részét a női mosdóban töltöttem, és hol a falba vertem a fejem, hol kétségbeesetten temettem a tenyerembe az arcom. Amikor nagy nehezen visszavánszorogtam az asztalomhoz, Nigel rám sandított a szeme sarkából, de egy szót sem szólt. Hátradőltem a széken, 222

és hálát rebegtem az égnek, amiért nem tett megjegyzést. Hívhatjuk reménynek vagy elkeseredettségnek, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy időről időre fel ne lépjek a rapid randi weboldalára, hátha valaki meggondolta magát Archieval kapcsolatban. De nem, rajtam és a nagyin kívül senki. Bánatomban még a saját adatlapomat is elfelejtettem megnézni. Amikor végre elérkezett az ebédidő, üzenetjelző boríték villant fel a képernyőmön.

Szia, Lucy! Archie volt az.

Kösz, hogy elvittél a rapid randira tegnap este. Nagyon… érdekes volt. Esetleg… Vártam, hogy befejezze, de a kurzor egy helyben villogott. Szegénykém, még a rettegett kérdést sem meri föltenni. Nem estem hanyatt a csajoktól, írtam vissza. Te jobbat

érdemelsz. Rövid szünet.

Ezek szerint senkinek sem jöttem be? Csak nekem meg a nagyidnak. Sajnos. Mindegy, azért jó tudni. Megiszunk valamit ebédidőben? Szeretném megbeszélni a tegnap estét. Tudni akarja, hol rontotta el. Ez is valami. Sőt, kifejezetten dicséretes. Nagyszerű. Így legalább adhatok neki néhány tippet, sőt, talán az öltözködésére meg a személyes 223

higiéniájára is kitérhetek. Még semmi sincs veszve - bármikor összehozhatom valakivel!

Szívesen megiszom veled valamit, írtam vissza. Mi lenne, ha nem a kocsmába mennénk, hogy elkerüljük a srácokat? Benne vagyok, üzente vissza Archie. Van egy jó kis spanyol étterem a sarkon. Kipróbáljuk? Jól hangzik. Ott találkozunk. Az étterem zsúfolásig megtelt, viszont hűvös volt, világos, és az étlap is ígéretesnek tűnt. De ami a legfontosabb, sikerült a helyiség végébe húzódnunk, távol az esetleg betévedő kollégák kíváncsiskodó tekintetétől. - Akkor - szólalt meg Archie, miután alám tolta a széket mit rendeljünk? - Mindegy, csak finom legyen. - Sok finomságot árulnak itt. Ja, el is felejtettem: a vendégem, vagy. Bármit választhatsz. Ha te nem vagy, tegnap este is otthon kuksolhattam volna. - Így viszont velem, a nagymamáddal meg egy rakás nyomulós nővel tölthetted az estét. - Valahol el kell kezdeni — vigyorgott Archie. - Kösz, hogy meghívtál - mondtam neki. - Már nagyon rám fért. Átböngésztük az étlapot, és végül egy krumplis meg egy olívás fogást rendeltünk szalámival, miniomlettel és egy nagy kosár kenyérrel. A pincér spanyol sört hozott, az üveg szájába 224

szúrt citromgerezddel, negyed óra múlva pedig elénk tette a finomságokkal megrakott tálcát. Gyorsan szétpakolta a tányérokat az asztalon, majd elsietett. - Szerinted - mártottam bele egy falat kenyeret az olivaolajos-balzsamecetes mártásba - mi lehetett a gond tegnap este? - Nem tudom - felelte Archie tanácstalanul. - Azt hittem, minden rendben volt. Úgy értem, egész sokat beszéltem. Belenyomtam a citrom levét a sörömbe, és meghúztam az üveget. - Miről beszélgettetek a lányokkal? - A munkámról kérdezgettek meg a hobbimról, én meg elmondtam az igazat. Rémülten meredtem rá. - A LAN-partikról is beszeltél nekik? - Igen, meg a Star Warsról is. Tudod, az összes akciófigura megvan a gyűjteményemben, méghozzá az eredeti csomagolásukban. Tátott szájjal bámultam rá, aztán elnevettem magam. Fakadtam volna sírva? - Jobb, ha tudod, hogy rengeteget érnek - dünnyögte Archie, egy krumpliszemet döfködve a villájával. - Jaj, ne haragudj! Nem akartalak kinevetni. Csak hát, ez a téma nem nagyon hozza lázba a lányokat. - Erről nem én tehetek. 225

Igaza volt. Nem tehetett róla. Fogalma sem volt, miről beszélek. - És te miket kérdeztél a lányoktól? - tudakoltam. - Semmit. Mire elsoroltam, hányféle Darth Vader figurám van… Hirtelen elhallgatott, és szomorúan nézett rám. - Jaj, Archie! Összegörnyedt ültében, és a tányérjára pottyantotta a kenyérdarabot, amit addig majszolgatott. - Elcsesztem, ugye? Pedig csak udvarias próbáltam lenni. - Semmi baj, Archie! — paskoltam meg a kezét. - Ne izgasd magad! - Na és te? - kérdezte leverten. - Gondolom, egy rakás pasi akar randizni veled. - Tévedés. - Ó! - Archie csalódottnak tűnt. - Egyedül téged jelöltelek be barátnak, más senkit. - Barátnak? - vidult fel Archie. - És becses véleményed szerint hogyan érheti el egy férfiember, hogy a nők ne csak barátként tekintsenek rá? Idegesen rágcsáltam az alsó ajkamat. - Lehetek egészen őszinte? - Persze. Nyugodtan. Minden segítségre szükségem van. - Nos, kezdetnek talán levágathatnád a hajad, és megborotválkozhatnál. 226

- Szerinted ezen múlik a dolog? - simogatta végig elgondolkodva a szakállát Archie. - Ezen meg egy kis ruhatárfrissítésen. Archie lepillantott „Játékos” feliratú pólójára, és végigfuttatta az ujjait a betűkön. - De én szeretem ezt a pólót. - Jó, ha nem gondolod komolyan, akkor… - De! De! És mikorra tervezed ezt a csodás átalakulást? Az órámra pillantottam. Két perccel múlt kettő óra. Még ha sietünk, akkor is elkéstünk volna az irodából. - Hívjuk fel Grahamet - javasoltam és mondjuk azt, hogy ételmérgezést kaptunk. Archie szemöldöke szinte beleolvadt a hajvonalába. - Lógjunk? Még sosem csináltam ilyet. - Akkor ideje elkezdeni - feleltem vigyorogva. - Add ide a mobilodat, beszélek Grahammel. Archibald HumphreysSmythe, ezennel szuperhímet faragok belőled!

227

24. FEJEZET - SEGÍTHETEK? — mért végig minket a recepciós. Tetőtől talpig feketét viselt, és ijesztően trendi frizurája volt; hátul hosszú, elöl vörössel melírozott, oldalt finoman tépett. „Fodrászhaj” szoktuk mondani Dannel - ez az a stílus, ami csak az igazán menő arcoknak áll jól. Máson egy különösen csúf haltetem képzetét keltené. - A barátom hajvágást és borotválást szeretne - mondtam, miközben Archie rémülten pislogott hol az egyikünkre, hol a másikunkra. - Van szabad időpont? - Michael éppen szabad - pörgette végig a recepciós a könyvet. - Neve? - Archie. 228

- Rendben, üljenek le! - intett a fiú. - Michael mindjárt itt lesz. Leültünk a bejárat mellé, a recepciós pedig eltűnt a hátsó helyiségben. - Lucy! - suttogta Archie, a szék szélén kuporogva, idegesen dobolva a padlón a tornacipője orrával. - Ugye, nem olyan frizurám lesz, mint az övé? - Dehogyis! - nevettem. - Nem lesznek benne vörös csíkok? - Egyáltalán nem lesznek benne csíkok. Csak kicsit leszednek belőle hátul meg oldalt, elöl meg megcsipkedik. - Lucy! - nézett Archie a bejárat felé. - Nem ülünk be inkább valahova? Meg szeretnék beszélni veled valamit. - Mit szólnál ehhez? - kaptam fel egy magazint az üvegasztalról, és egy nagyon jóképű férfimodellre mutattam, akinek pontosa olyan frizurája volt, mint amit az előbb leírtam. Modern volt, rövid és - legalábbis a modellen hihetetlenül szexi. - Szerinted jól állna nekem? - kérdezte Archie bizonytalanul idegesen csavargatva hosszú tincseit. Hátradőltem a széken, és összehúztam a szemem. Nehéz volt elképzelni, hogy festene Archie rövid hajjal, de a modell frizurája mindenképpen előrelépést jelentett volna a jelenlegi állapothoz képest. - Szerintem nagyon jól néznél ki vele. Becsszó. 229

- Oké. - Archie mélyen a szemembe nézett. - Ha szerinted jól fog állni, Lucy, akkor biztos nekem is fog tetszeni. - Tessék! - toltam elé egy másik magazint. - Olvasgass, és próbálj megnyugodni! És ne próbálj megszökni! Ha végeztünk, iszunk valamit. Tíz perc múlva végre előkerült Michael; egy magas, sovány férfi, akinek szőke, félhosszú, lépcsőzetes frizurája volt. Archie úgy izgult, hogy még alattam is remegett a szék. - Üdv! - nyüszítette, azzal félig felemelkedett ültéből, és lagymatagon a közeledő férfi felé nyújtotta a kezét. Archibald vagyok. - Mit tehetek önért? - kérdezte a fodrász, ügyet sem vetve a kinyújtott kézre. Ehelyett az ujjai közé vette Archie haját. Hogy meg vannak törve a végek! - vonta föl a szemöldökét. - Valami hasonló frizurát szeretnék - rántotta el a fejét Archie, és a magazinra mutatott. - És a szakállamat is legyen szíves leborotválni. Michael rám vigyorgott, és beletúrt saját, tökéletes hajába. - A barátnője kicsit gatyába akarja rázni, ugye? - Nem járunk - helyesbített Archie. Láttam, hogy elvörösödik a nyaka. - Még - hunyorított rám a fodrász. - Rendben, Archie, lássuk, mit tehetünk. 230

Amint Archie botladozva elindult Michael mögött a mosó felé, hogy az asszisztens annak rendje s módja szerint kezelésbe vegye, kitéptem izzadt tenyeréből a magazint. Archie köré fekete leplet terítettek, törülközőt tűrtek a gallérjába, majd intettek neki, hogy üljön le, és hajoljon a mosótál fölé. Amikor a lány megnyitotta a csapot, és Archie fölé hajolt, az megmarkolta a szék karfáját, és behunyta a szemét. A felületes szemlélő könnyen azt hihette volna, hogy elektrosokkra vár, nem hajmosásra. Fogtam egy magazint, és legyűrtem magamban a bűntudatot. Archie szemmel láthatóan ideges volt, de voltaképpen nem én beszéltem rá a változtatásokra; ő kapott az alkalmon. Barátnőt akart, én pedig a segítségére siettem. Ennyi az egész. Mire felpillantottam a cikkből, amit olvastam, Archie-t már átkísérték a szemközti hatalmas tükör elé, és Michael már javában fésülte a haját. A lobonc így vizesen még hosszabbnak tűnt, és úgy kacskaringózott lefelé Archie hátán, mint a fekete hínár. Michael mondott valamit, amit nem értettem, majd lófarokba fogta Archie haját, és az ollójáért nyúlt. Archie tágra nyílt szemmel nézett rám a tükörből. - Minden rendben lesz - suttogtam. - ígérem. Michael ollója kettényisszantotta Archie haját, és a hosszú, nedves tincsek a padlóra hullottak. Félrefordultam, mert magamnak sem mertem bevallani, hogy Archie szeméből félelem sugárzik. Amikor ismét a tükör felé fordultam, 231

Michael már formára nyírta Archie haját a tarkóján meg a füle körül, és most a felső tincsekkel foglalatoskodott. Archie-ra mosolyogtam. Bár a szakálla még megvolt, máris klasszisokkal jobban nézett ki. - Tök jó - suttogtam, mire elmosolyodott. Fél óra múlva Michael megpördítette a széket, benne a szépen fazonírozott, simára borotvált Archie-val. - Nos? - kérdezte. - Mi a véleménye a kisasszonynak? Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. - Archie, de jól nézel ki! - kiáltottam fel, és úgy kellett elfojtanom magamban a vágyat, hogy tapsikolni kezdjek örömömben. - Biztos? - dörzsölte meg a nyakát Archie, és közben szégyellősen pislogott. - Nagyon tuti! Tényleg az volt. Archie sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint szakállal és hosszú hajjal; ápolt volt és aranyos. Mintha újjászületett volna. Egy tisztább, vonzóbb férfi képében. Miután kifizette a fodrászt, Archie lehajtott fejjel odasündörgött elém. - Biztos, hogy tetszik? - Nagyon tetszik - veregettem meg a vállát és szerintem másnak is ez lesz a véleménye. Ezt garantálom. Ám Archie, ahelyett, hogy velem örült volna, zsebre vágta a kezét, és felsóhajtott: 232

- Most már tényleg beülünk valahova, Lucy? Kérlek! Meg kell beszélnem veled… - Később - tereltem ki az ajtón. - Most vásárolni megyünk. - Vásárolni - visszhangozta Archie. - Szuper! Órákig tartott, amíg összeválogattuk Archie új szerelését. Mivel alacsony és vékony volt, a nadrágok, amiket kiválasztottam neki, vagy a földet söpörték, vagy elálltak a fenekénél meg a combjánál. Idáig csak Dannek vásároltam ruhákat, és, őszintén megvallva, fogalmam sem volt, milyen cuccok illenek egy alacsony emberhez. Archie ráadásul többször is megmakacsolta magát. Nem volt hajlandó felpróbálni azt a lazacrózsaszín inget, amit kiválasztottam neki, az egyik márkás farmert pedig a „tragikus” jelzővel illette. Miután egy órán át bolyongtunk az állványok között (miközben Archie egyfolytában nyafogott, hogy semmi sem tetszik neki, és a lába is megfájdult), megállapodtunk, hogy különválunk, és így fésüljük át a terepet. Archie egy halom halványkék koptatott farmerral és csiricsáré pólóval tért vissza, miközben én jól szabott nadrágokat és elegáns ingeket próbáltam összeszedni. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Akkor sem választhattunk volna ennyire különböző ruhákat, ha összebeszélünk. Végül kompromisszumot kötöttünk - jól szabott katonai nadrág hosszú ujjú és hagyományos pólóval (gyerekes feliratok nélkül). 233

- Na? - lépett ki Archie a próbafülkéből vagy tizenötödszörre. - Hogy tetszik? - Ez nagyon tuti! - feleltem. - Nagyon-nagyon tuti! Nem hazudtam. Archie tényleg jól nézett ki. Az egymásra rétegzett pólóknak köszönhetően testesebbnek látszott, a nadrág meg a bakancs pedig hosszabbnak, vastagabbnak mutatta a lábát. - Hurrá! - tűnt el sebesen a függöny mögött. - Most már iszunk végre valamit, Lucy? Kérlek! - Rendben - feleltem mosolyogva. Életem első átváltoztatása remekül sikerült. - Csak fogd már be a szád! A divatos bár, amit Archie javasolt, nem igazán illett az egyéniségemhez, de nem akartam akadékoskodni. Archie csodálatos, elképesztő átváltozását ünnepeltük, és az volt a legkevesebb, hogy köszönetét mondjak a barátomnak, amiért ilyen jó fej volt. Leültem egy asztalhoz, Archie pedig a pulthoz ment, és pár perc múlva már fel is tűnt, kezében egy nagy pohár borral meg egy korsó barna sörrel. Meglepődve nyugtáztam, hogy a korsót választotta, de nem szóltam egy szót sem. Ünnepelni csak extra adag piával lehet, ezt mindenki tudja. Archie leroskadt a székre, és mohón belekortyolt a sörbe. Tátott szájjal bámultam. Teljesen megváltozott, mintha egy másik férfi ült volna előttem. Észrevette, hogy figyelem, és rám nézett a korsó pereme fölött. - Jó? 234

- Fantasztikusan nézel ki. - Szerinted így már szóba fognak állni velem a nők? - Úristen, hát persze! - Örülök, hogy nálunk dolgozol - engedte le a korsót Archice, és a söralátéttel kezdett babrálni. - Én is - lelkendeztem. - Bár az elején azt hittem, nem fogom megkapni az állást, azok után, amit Graham Wellingtonnal műveltem. - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél - komorodott el Archie. - Graham enyhén szólva excentrikus alak. Megszokta, hogy minden az ő kedve szerint alakul. Alapjában véve nem rossz ember, csak… - …kicsit perverz. Archie elnevette magát. - Még a félét sem tudod. - Nekem az nem fér a fejembe — szólaltam meg, miután ittam egy korty bort -, hogy miért vett fel a pofon ellenére is. Azt állította, valaki megfenyegette, hogy feljelenti az Esélyegyenlőségi Bizottságnál, de nem tudom elképzelni, hogy bárki is ilyesmire vetemedne a Computer Bitznél. - Én voltam - mondta Archie halkan, majd letépte és gombócba gyűrte a söralátét legfelső réteget. - Micsoda? - Én voltam. - Az lehetetlen! Te fenyegetted meg, hogy feljelented? 235

- Igen. Graham már így is túl sok mindent úszott meg, és te olyan aranyosnak tűntél. - Az is vagyok - rebegtettem meg a szempilláimat. - Én vagyok a világ legaranyosabb nője. Kérdezz meg bárkit, kérdezd meg… Archie felegyenesedett ültében, a hátam mögötti tükörbe nézett, és felborzolta a hajit. - Kérdezd meg… Teljesen szétzilálta a kócos, mégis rendezett formát, amit a fodrász alakított ki neki. - Biztos, hogy tetszik az új frizurád? - kérdeztem zavartan. Az előbb még örült neki, hogy az új frizurája eladhatóbbá teszi a piacon. Hát nem ezért rendelt magának egy egész korsó sört? Hogy ünnepeljen? - Majd megszokom - vonta meg a vállát, aztán megpróbálta a homlokára fésülni a haját, de hiába. - A nagyidnak biztos tetszeni fog - poénkodtam, hogy oldjam a hangulatot. - Azt fogja mondani, hogy nagyon fess fiatalember vagy. Archie nem nevetett velem. Leszegte a fejét, és apró cafatokra tépte a söralátétet. Még soha nem láttam ilyen bizonytalan és gátlásos embert. - Nem is akartad levágatni a hajad meg a szakállad, ugye? kérdeztem, és összeszorult a gyomrom. Rövid csönd támadt, de mintha órákig tartott volna. Végül Archie megszólalt: 236

- Hát nem nagyon. - Akkor miért egyeztél bele? - Mert te azt mondtad, jót tenne nekem. - És? - És mert szeretek veled lenni. - Archie nagyot nyelt. - És mert… és mert... - Igen? - Hirtelen kiszáradt a szám. Archie a kezébe temette az arcát. Visszafojtott lélegzettel figyeltem. - Mert beléd szerettem - mondta.

237

25. FEJEZET MEGMEREVEDTEM, a borospohár pereme az alsó ajkamnak nyomódott. Biztos, hogy jól hallottam? Archie nem mondhatott ilyet. - Bocs, Archie, elismételnéd? - Azt mondtam… - Archie megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. A gyomrom olyan erővel rándult össze, hogy émelyegni kezdtem. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Épp lelki társat próbálok találni Archie-nak. Nem szerethetett belém… ez képtelenség. Reszkető kézzel tettem vissza a borospoharat az asztalra. - Te most… te most… - hebegtem kényszeredett mosollyal. - Te most viccelsz, ugye? 238

De Archie csak a fejét rázta. Tekintetét a cafatokra tépett söralátétre szegezte, arckifejezése színtiszta gyötrelemről árulkodott. Nem lehet szerelmes belém. Képtelenség. - Bocs - dünnyögte rákvörös arccal. - Már nem tudtam magamban tartani. Úgy éreztem, szétrobbanok. Bejelöltelek a rapid randin, de te egy szóval sem utaltál rá ma reggel, ezért ügy döntöttem, el kell mondanom, ha a fene fenét eszik is. Archie nagy levegőt vett. - De a reakciódból úgy látom, nem viszonzod az érzéseimet… - Bánatosan hajtotta le a fejét, de már nem volt meg a hosszú haja, ami eltakarhatta volna a szemét. Valami eltörött bennem, és sírás markolászta a torkomat. Én nem ezt akartam. Én csak önbizalmat akartam önteni Archie-ba, hogy végre párt találjon magának. Igazi párt, aki nem én vagyok. Én Dant akartam visszakapni. Talán rosszul közelítettem meg a feladatot? Túlságosan közel kerültem Archie-hoz? Félreérthető jeleket küldtem félé? - Archie - érintettem meg a könyökét. - Archie, nézz rám! - Nem bírok - rázta meg a fejét. - Nem szabadott volna elmondanom. Tisztára lejárattam magam. - Ez nem igaz. - De igen. - Archie - mondtam kétségbeesetten -, te nem lehetsz szerelmes belém. Barátok vagyunk.

239

- Én azt hittem, ez több annál - dünnyögte Archie. - Nige is azt mondta, hogy szerinte, ööö, hogy is fogalmazott? Feltűnően érdeklődsz irántam. Jesszusom! Milyen hülye voltam! Nem csoda, hogy Archie ezt a következtetést vonta le. Úgy tettem, mintha élnékhalnék a LAN- partikért, elmentem vele ebédelni, munka közben pedig őt bámultam. Még esti programot is szerveztem kettőnknek - igaz, hogy rapid randira mentünk, de ha egy kívülálló szemével néztem a dolgot, mindig én kezdeményeztem. Még Archie külsejét is a szívemen viseltem, és segítettem neki az átváltozásban. Nem csoda, hogy összezavarodott. - Kedvellek téged, Archie - mondtam, és közben az üres borospoharammal babráltam. - Nagyon közel állsz hozzám… - De? - De én inkább úgy tekintek rád, mintha... mintha... az öcsém lennél. - Az öcséd - nevetett fel szárazon Archie. - Értem. Kösz szépen. - Ne! - fogtam meg a kezét. - Ne haragudj rám! Én csak össze akartalak hozni valakivel. - És mégis miért, Lucy? - Archie kirántotta a kezét a kezem alól. - Hiszen alig ismersz. Kipirult arccal nézett rám, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy kifehéredtek az ujjai. Még sosem láttam ilyen 240

dühösnek és megbántottnak. De mit mondhattam volna? Az igazi okot mégsem árulhattam el neki. - Magányosnak tűntél - feleltem. - Baromság! - De, de - hebegtem -, én nem hiszem, hogy te tényleg szerelmes vagy belém. Talán az tetszik, hogy a jelenlétemben más férfinak érezheted magad. - Ennél lekezelőbben még senki sem beszélt velem, Lucy. - Tessék? - Nem vagyok ám én olyan elveszett ember - dőlt hátra Archie szúrós tekintettel. - Senki sem kért meg rá, hogy a szárnyaid alá végy, és összehozz valakivel. Ha tudni akarod, nagyon jól megvoltam egyedül is. - Biztos? Archie szólásra nyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit, csak megrázta a fejét. Hirtelen felpattant a székről, és mire felocsúdtam, már az ajtóban állt. - Archie! - kiáltottam utána. - Archie, ne menj el! Kérlek! Beszéljük meg! Archie hátrafordult, és jelentőségteljes pillantást vetett rám. - Szállj le rólam, Lucy! És már kint is volt az utcán. Megittam még három pohár bort, aztán távoztam a bárból, és gyalog indultam el hazafelé. Autók tülköltek körülöttem, 241

frusztrált ingázók lökdöstek félre az útból, de én csak mentem előre rendületlenül. Addig mentem, amíg le nem bukott a nap, és a lámpák ontani nem kezdték sárgás fényüket London sötét utcáira. Akkor megálltam. Az NW6 White Street 33. előtt. A régi otthonom előtt. Felültem a házzal szemközti fal tetejére, és az órámra pillantottam. Pár perccel múlt nyolc óra, de az ablakok sötétek voltak, és a függönyöket is behúzták. De nem is kellett belátnom a házba, hogy felidézzem magamban a berendezést. Elég volt lehunynom a szemem. A nappali… ahol pokrócokból és paplanokból csináltunk magunknak fekvőhelyet, amíg az új ágyunk megérkezett. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk, de úgy nevetgéltünk, mint a gyerekek, és mindössze négy óránk maradt, hogy kipihenjük magunkat a reggeli felkelésig. Az étkező… vettem egy gyönyörű antik ebédlőasztalt meg nyolc széket, hogy elegáns vacsorapartikat rendezhessünk damasztszalvétákkal, gyertyákkal és háromfogásos ételsorral. Végül csak egy vacsorapartit adtunk, mert mindenki olyan feszélyezve is kényelmetlenül érezte magát a csicsás ruhájában, hogy inkább áttereltem a vendégeket a nappaliba, ahol az ölünkből ettük meg a vacsorát a tévé előtt, és röhögve állapítottuk meg, hogy mi aztán sosem fogunk felnőni. A konyha… a csodaszép, sárga konyhánk. Amikor beköltöztünk, monokróm volt - csupa acél, fehér falak -, de én mindig is sárga konyháról 242

ábrándoztam, és ezt meg is mondtam Dannek. Egy szép napon arra értem haza, hogy Dan előbb elkéredzkedett az irodából, és gyönyörű kankalinsárgára mázolta a konyhát. Később elárulta, hogy undorítónak találta a színt, de az elragadtatás, amit az arcom tükrözött, amikor beléptem az ajtón, minden fáradságot megért… Valaki köhintett egyet. Kinyitottam a szemem. Dan állt mellettem. - Már megint maga! - bámult le rám megrökönyödve. - Ha követ engem, legközelebb próbálja ügyesebben álcázni magát. El kellett volna szaladnom, de moccanni sem bírtam. Felnéztem Danre, a szívem a torkomban dobogott. Dan egy fekete esernyőt tartott a feje fölé, miközben kövér esőcseppek potyogtak az arcomra, és csurogtak le az államon. Észre sem vettem, hogy eleredt az eső. - Miért bámulja a házamat? - ült le mellém Dan. Felgyorsult a lélegzetem. Parázsló vágy támadt fel bennem. Nincs semmim, amit érdemes lenne ellopni. Ez a mi házunk, mondtam volna, ha tehetem. Az enyém meg a tied. Miért nem érzed, hogy én ülök melletted? Miért nem jöttél még rá? - Maga reszket - állapította meg Dan, és fölém tartotta az ernyőt. - Nézze, nem tudom, ki maga, és mit akar tőlem, de hagyja abba ezt a butaságot! Különben hívom a rendőrséget vagy 243

tetőtől talpig végigmért, és megcsóválta a fejét - a szociális irodát. A szeme alatti területet ráncok szabdalták, de nem nevetőráncok. Idegesnek és fáradtnak tűnt, de még így is volt benne annyi figyelmesség, hogy megmentsen engem, a néma idegent, az esőtől, miközben az ő haja csatakokban lógott. Úgy éreztem, meg kell mondanom neki az igazat. Biztosan megérti. - Dan - szólaltam meg. -, Lucy vagyok. Megpróbáltam visszatérni hozzád, de sajnos mindent összekuszáltam. A férfi, akinek barátnőt kellett volna találnom, belém szeretett, és most nem tudom, mi tévő legyek. Dan mereven figyelte az ajkaimat, de egy szót sem szólt. Hiába törtem magam. Nem hallotta, mit mondok. Már azon voltam, hogy felállok, amikor Dan a táskájába nyúlt, és egy jegyzetfüzetet meg egy tollat húzott elő belőle. - Nem értem - mondta lassan és tagoltan, mintha süket lennék. - De ha leírja, mi a baj, talán tudok segíteni. Telefonálok vagy ilyesmi. Ahogy közelebb hajolt hozzám, kezében a jegyzetfüzettel, meleg, pézsmás illat csapta meg az orromat. Mélyen beszívtam, és egy pillanatra elmerültem a kedves emlékekben, majd kinyújtottam a kezem. Miközben elvettem Dantől a füzetet meg a tollat, az ujjaink alig érezhetően súrolták egymást, mire több millió voltos feszültség cikázott végig a karomon. 244

Lucy vagyok, firkantottam fel nagy sebesen a papírra. Nagyon szeretlek, Dan, is sajnálom, hogy veszekedtünk a halálom előtt. Ideges voltam az esküvő miatt. Azt kellett volna mondanom, hogy én is szeretlek, de… Dan megérintette a kezem. Félbehagytam az írást, és felpillantottam. Istenem! Istenem! Talán… talán felfogta, mit… - Sajnálom - szólalt meg gyengéden. - De fogalmam sincs, mi ez. Arab? Hindu? Nem tudom elolvasni. A szívverésem elnehezült. Az utolsó szalmaszál is, amibe eddig olyan kétségbeesetten kapaszkodtam, végleg kicsúszott a kezemből. Kitéptem a lapot a füzetből, összegyűrtem, és a csatornába dobtam. - Jöjjön vissza! - kiáltott utánam Dan, amikor sarkon fordultam, és elkullogtam. - Valahogy csak tudok segíteni. - Nem tudsz - suttogtam magam elé. - Senki sem tud.

245

26. FEJEZET

AMIKOR BEVÁNSZOROGTAM A LEENDŐ SZELLEMEK HÁZÁBA, Claire kukucskált ki az előszobaszekrényből, kezében a telefonkagylóval. - Lucy, téged keresnek. Kihagyott a szívverésem. Csak két ember ismerte az otthoni telefonszámomat, és az egyikük Archie volt. - Archie az? - kérdeztem suttogva, miközben végigsiettem az előszobán. CJaire megrázta a fejét. - Nem, és szerintem nagy lecseszés vár rád. Lecseszés. De miért? Jesszusom! Csak nem Graham Wellington az? 246

Kitéptem Claire kezéből a kagylót. - Halló! - Halló, Lucy! - mondta egy ismerős hang. - Itt Szent Bob. Majdnem leejtenem a kagylót. Szent Bob? A purgatóriumnak közvetlen összeköttetése van a házzal? Erről miért nem szólt nekem senki? - Lucy - folytatta Bob hivatalos hangon merre jártál? - Mikor? - Most. Szívesen hazudtam volna, de az a baljós előérzetem támadt, hogy nem járnék jól, ha átejteném égi feljebbvalómat. - Meglátogattam a vőlegényemet… hibát követtem el, ugye? - Lucy, olvastad a szabálykönyvet? - Részben. Bob felsóhajtott. - Azt a részt olvastad, amiben a régi ismerősökkel való kapcsolatfelvételről van szó? Nagyot nyeltem. Ó, a francba! Ezek tudják, hol voltam. - Igen - feleltem. - A nyilvántartásunk szerint, Lucy, két ízben is megpróbáltál kapcsolatba lépni a vőlegényeddel. Az első alkalommal beszélgetést kezdeményeztél vele, a második alkalommal pedig, azaz ma, nemcsak hogy beszélgetést kezdeményeztél vele, hanem üzenetet is írtál neki. 247

- Sajnálom, nagyon el voltam keseredve. Nem alakultak jól a dolgaim, már éppen fel akartam adni az egészet, és… A gondolat úgy lepett meg, mint derült égből a villámcsapás. Nem akartam feladni. Nem akartam, hogy Bob föltegyen a mozgólépcsőre, és visszatoloncoljon a purgatóriumba. Teljesíteni akartam a küldetésemet, kerül, amibe kerül. Ha Archie szerelmes belém, majd elérem, hogy kiábránduljon belőlem. Sőt, egyenesen meggyűlöljön, ha arra van szükség. Mindenáron vissza akartam kapni Dant. - Könyörgöm! - siránkoztam. - Könyörgöm, ne küldjön fel a mennyországba! Sajnálom, ami történt. Hadd kapjak még egy esélyt! Kérem, Bob, könyörgöm! - Lucy… - Kérem! Térden állva esdekelek! Könyörüljön meg rajtam! - Lucy! - Igen? - Ezennel megrovásban részesítelek. Ez többet ne forduljon elő! Az első kihágásod fölött hajlandóak vagyunk szemet hunyni, mivel akkor még csak egy napja voltál a földön, és nem olvashattad a szabálykönyvet, de ezúttal csúnyán megszegted a szabályokat. Már csak egy dobásod maradt. - Köszönöm szépen! - vágtam közbe. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - DE - mondta Bob - ha még egyszer valami hasonló trükkel próbálkozol, azonnal visszakerülsz a purgatóriumba, és vége a kiküldetésnek. 248

- Kizárt dolog - esküdöztem, idegesen csavargatva a telefonzsinórt az ujjaim között. - Senkit sem fogok megkörnyékezni. - Rendben - felelte Bob. - Jó lenne, ha Claire-t is figyelmeztetnéd a szabályokra. Neki sem áll jól a szénája, és a tudomásunkra jutott, hogy nemrégiben ismét veszélyesen közel került ahhoz, hogy megszegje a szabályokat. Viszlát, Lucy! - Egy pillanat! - Eszembe jutott, miről beszélgettünk legutóbb Claire-rel. - Az ember a mennyországban is rátalálhat a nagy őre? Úgy értem, ha valaki nem talált magának társat még életében, a mennyországban van rá esélye? - Hát persze - felelte sóhajtva Bob. - Miféle mennyország lenne az olyan, ahol a társtalanoknak az idők végezetéig egyedül kellene tengetniük az életüket? Alighogy visszahelyeztem a kagylót, Brian feje jelent meg az ajtóban. - Szia, Lucy! - üdvözölt. - Bocs, hogy így rád török, de nem tudnál segíteni egy kicsit? Azt mondtad, ma ráérsz. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy nemet mondok, de Brian kétségbeesett arcát látva erőt vettem magamon. - Rendben. Gyorsan átöltözöm, és már mehetünk is. - Remek! - Brian széles mosolyt villantott rám, és megvakarta sűrű hajkoronáját. - Tudtam, hogy nem hagysz cserben. 249

- És Brian - kurjantottam le a lépcsőről -, készíts ki két vonatos magazint! Azokat is visszük magunkkal. - Két magazin - ismételte Brian zavartan. - Rendben.

250

27. FEJEZET MÉG AKKOR IS ESETT, amikor a Tooting Broadwaynél leszálltunk metróról, és elindultunk a kihalt főutcán. Brian ment elől, arcán állhatatos eltökéltség tükröződött. - Itt lakik Troy - mutatott a távolba, miközben szaporán ügettem mögötte. - Oké - néztem körbe idegesen. Még az utcai lámpák is félelmetesnek tűntek. - De biztos, hogy jó ötlet volt idejönni? Késő van, és egy lélek sincs az utcán. Hogy fogjuk megtalálni a fiút? - Megtaláljuk - nézett hátra Brian. - Tudom, hol van. Fogalmam sem volt, mivel ütheti el az időt egy csapat kamasz egy esős májusi estén. Talán valami illegális dologgal, gondoltam magamban cinikusan. 251

- Rendben - torpant meg Brian az utca közepén. Megjöttünk. - Hol vagyunk? - tudakoltam, és elkomorodtam, mert a mellettünk elhaladó biciklista belehajtott egy tócsába, és eláztatta a farmeremet. Brian a közeli üzlethelyiség fölött világító sárga M betűre mutatott. - McDonald’s? - Igen - felelte Brian, is már nyitotta is az ajtót. - Kérsz egy hamburgert? Szorosan a nyomában maradtam, és örültem, hogy végre fedett helyen vagyunk. A pulthoz siettünk. Az étterem tele volt. Amerre a szem ellátott, tinédzserek tömték magukba a sült krumplit, szivornyázták a turmixot, vagy éppen az asztalra borulva tették a semmit. - Oké - lengette meg Brian az átható szagú gyorskajától roskadozó tálcát az orrom előtt -, eddig megvolnánk, de pontosan hogyan akarsz segíteni nekem? - Nyugi! - feleltem, és bekaptam egy szem krumplit. Mindjárt kitalálok valamit, de először mutasd meg, hol ül Troy. - Látod azt a két fiút meg azt a lányt, akik a bejáratnál ülnek? - biccentett a fejével az ajtó irányába Brian. - Szürke kapucnis pulóver, fekete nadrág, fehér tornacipő. - Jól van - böktem oldalba Briant -, akkor üljünk közelebb hozzájuk! Brian elfehéredett. 252

- Ugye most viccelsz? - Brian - emeltem égnek a tekintetemet -, hogyan akarsz beszélgetésbe elegyedni valakivel, ha az illető nem hallja, mit mondasz? - Azt reméltem, olyan tervet eszelsz ki, amihez senkivel sem kell szóba elegyedni. - És mégis mire gondoltál: elraboljuk a srácot, kikötjük a Paddington pályaudvaron, és csak akkor oldozzuk el, ha beismeri, hogy vasútbolond? - Hát… - vonogatta a vállát Brian. - Talán nem kell idáig elmenni, de… - Brian! - Pedofilnak nevezett, Lucy. Ha megszólítom, azonnal elrohan. - Az ég szerelmére! - Kikaptam Brian kezéből a tálcát, és elindultam az üres asztal felé. - Üljünk le, aztán a többit majd meglátjuk. - Jó - dünnyögte Brian. - De a te hibád lesz, ha megint leköcsögöz. Troy felpillantott, amikor leültünk, de nem kezdett visítozni, nem futott el, sőt, még pisztolyt sem szegezett ránk. Ami kezdetnek nem is volt rossz. - Látod? - toltam Brian elé a sült krumplis zacskót. - Még csak nem is emlékszik rád. 253

- Jó. - Brian szemmel láthatóan megkönnyebbült. - És most? - Vedd elő a két magazint! Igyekeztem nemtörődöm képet vágni, miközben Brian a táskájában kotorászott, és előhúzott két, nejlonborítóval bekötött magazint Az egyiket kikaptam a kezéből. - Óvatosan! - sziszegte Brian, és előrelendült ültében. Egyszer majd nagyon sokat fognak érni. - Ne majrézz már! - Letöröltem a ketchupöt az ujjamról (meg a nejlonborításról), és fellapoztam a magazint. - Mire izgul fel a legjobban egy vasútbolond? Brian levegő után kapkodott, és majdnem leesett a székről. - Tessék? - Mi az, ami mindennél többet jelent egy vasútbolond számára? - Mindig arról ábrándoztam, hogy régi sínágyra építek állomást - derült fel Brian zsírtól fénylő arca. - Nem is, két állomást, és gőzmozdonyt közlekedtetek közöttük. - Nagyszerű! - Troyra sandítottam, aki suttyomban a kezemben lévő magazint nézte. - Most pedig jelentsd be, hogy az álmod valóra vált. Mondd ki hangosan! - De nem vált valóra - ellenkezett Brian. - Jaj, az ég szerelmére, Brian, csak csinálj úgy! Kiskorodban nem jártál színjátszókörbe? - Egyszer játszottam egy karácsonyi darabban. - Az jó! 254

- Én voltam az egyik fa. - Tegyél úgy, mintha teljesült volna az álmod magyaráztam én pedig eljátszom, hogy a haverod vagyok, és szájtátva hallgatlak. - Vettem két állomást - üvöltötte Brian teli tüdőből. - És gőzmozdony fog járni közöttük. Troy ránk meredt. Az egész étteremmel egyetemben. - Hát ez fantasztikus! - válaszoltam kényszeredett mosollyal. - Én meg, ööö… - A magazinra pillantottam, és villámgyorsan beleolvastam az egyik cikkbe. - Én meg kipróbáltam a Man-szigeti gőzvasutat. - Azt én is - harsogta Brian. - Csodálatos! Úristen! De legalább sikerült magunkra vonnunk Troy figyelmét. Csakhogy volt egy kis bökkenő. A srác két barátjával volt, akik nem rajongtak a vonatokért. Le kellett koptatnunk őket. Méghozzá sürgősen. - És mondd csak, Lucy - kiabálta Brian -, mi tetszett a legjobban? - Sss! - néztem rá szigorúan. - Gondolkodom. Hogyan szabaduljunk meg Troy haverjaitól? A lányt talán ki tudom csalni a klotyóba valami női problémával (mondjuk, hogy sürgősen tamponra lenne szükségem), de a fiú attól még itt maradna. Ha elkiáltanám magam, hogy „Tűz van!", mindenki kirohanna az épületből (Troy is), tehát ez sem megoldás. 255

Kétségbeesetten fürkésztem a szomszédos asztalt. A három tini előtt fejenként egy-egy pohár kóla állt, de ennivalót nem vettek. És még? Mind a hárman a mobiljukat nyomogatták. Kettő ugyanolyan márkájú volt, Troyé azonban nem. Erről eszembe jutott valami. Lehet, hogy nem túl eredeti ötlet, gondoltam magamban, de talán beválik. - Brian - szólaltam meg fennhangon -, hányan iratkoztak fel a Sony Ericsson ingyen Big Mac promóra? Brian értetlenül bámult rám, de a három tini figyelmét máris került felkeltenem. Elhallgattak, és mind engem figyeltek azon a bizonyos übermenő, „észre se veszlek, akkora senki vagy” módon, ami annyira jellemző a mai tinédzserekre. - Nekem száz nevem van - mondtam gyorsan, még mielőtt Brian belepancsolt volna a tervembe. - Neked csak kilencvennyolc, igaz? Ki fognak rúgni, ha nem szerzel még két nevet. Pedig az ember azt hinné, hogy a kölykök így ráharapnak az ingyenkajára - csettintettem egyet. Brian továbbra is tátott szájjal meredt rám. Mellettünk Troy haverja finoman megrúgta a lányt az asztal alatt. Elővettem a százdolláros mosolyomat, és feléjük fordultam. - Gondolom, nem Sony Ericssonotok van. A barátomat ki fogják rúgni, ha nem ad el még két ingyen Big Mac menüt. - Nekem az van - felelte Troy haverja, azzal felkapta a mobilját, és meglengette az orrom előtt. - Mit kell tennem? Hogyan kapom meg az ingyen Big Macet? 256

- Nekem is az van, nekem is az van - cincogta a lány, és elém tolta a rózsaszín készüléket. - Az égvilágon semmit sem kell tennetek - vigyorogtam, mintegy eszelős. - Csak felmérést készítünk a Tooting Broadway körzetében. Megmentettétek Briant. Ugye, Brian? Életemben nem láttam még olyan bizarr mosolyt, mint amilyet Brian csikart ki magából. - Ja, persze, Lucy - mondta, amikor bokán rúgtam az asztal alatt. - Ez így van. - Hát akkor vedd elő a pénztárcád, és vegyél nekik két Big Mac menüt! - Nem kaphatnék inkább Fish Mac menüt? - paskolta mega lány a nem létező hasát. - Nem akarok elhízni, haljá’ meg. - Azt kértek, amihez kedvetek van - feleltem. - Ez is része a promóciónak. Menjetek a pulthoz, és válasszatok! - Lucy… - szólt közbe Brian. Az ajkamról egy pillanatra sem olvadt le a bájmosoly. - Vedd meg, amit a srácok kérnek! - Oké - tápászkodott fel Brian. - Veszek nekik kaját. Értettem. Miután Brian meg az újdonsült barátai elsiettek a pult irányába, Troy felé fordultam. Az a mobiljával játszott, és borzasztóan levertnek tűnt. - Nagyon sajnálom - mondtam neki, és egyúttal kézbe vettem a vonatos magazint. - Neked is jó telefonod van, de mi nem ezt a márkát képviseljük. 257

- Mindegy - rántotta meg a vállát. - úgyse kapok soha semmit. Belelapoztam a magazinba, és elismerően kiáltottam el az egyik fotó láttán. - Valami érdekes? - kérdezte Troy, és igyekezett rettentően közömbösnek tűnni. - Ja! Semmi. Csak egy Shinkansen Puskagolyó. - Végsebessége 300 kilométer per óra. Átfutottam az oldalt, hogy lássam, Troy nem téved-e. Nem tévedett. - Szereted a vonatokat? - kérdeztem, csak úgy mellékesen. - Á! - Troy a fejére húzta a csuklyát, és az asztalra könyökölt. - Az olyan ciki. A francba! Ha Brian végre akarja hajtani a rábízott feladatot, el kell ismertetnie Troyjal, hogy szenvedélyesen rajong a vonatokért. Nem volt túl rózsás a helyzet. - Miért ciki? - lapoztam egyet, és igyekeztem közönyös képet vágni. - Az csak a kockafejeknek való. Nézze meg a barátját! Brian a bajszát vakargatta a pultnál, és üveges tekintettel meredt a semmibe, miközben Troy haverjai az étlapot böngészték, és lázasan sutyorogtak. - Mondasz valamit - feleltem. - Brian egy kicsit fura arcnak tűnik, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenki ilyen, aki közénk tartozik. - Maga is szereti a vonatokat? - vonta föl Troy a szemöldökét. 258

- Szenvedélyesen. - Elgondolkodva kortyoltam bele a light kólámba. - Brian sokat mesél nekem a vasútról. Igazi zseni. Troy tekintete ide-oda ugrált köztem és Brian között. - A férje? Kóla buggyant ki az orromon, és teljesen beterítette Brian féltett magazinját. - Csak a lakótársam. - Próbáltam felitatni a nedvességet egy zsíros szalvétával. - Barátok vagyunk. A pultnál Brian már a pénztárcáját keresgélte. Nem maradt sok időm. - A barátaid is szeretik a vonatokat? - kérdeztem. - A! - Troy leszegte a fejét, és egyik kezéből a másikba dobálta a mobilját. - Kiröhögnének, ha megtudnák, haljá’ meg. Erre mit lehet mondani? Nem tudtam biztosan. - Haljá’ meg - bólogattam komolyan. - Mi van?! - Troy úgy nézett rám a csuklyája alól, mintha elment volna az eszem. Elvörösödtem, és hátranéztem a vállam fölött. Brian és újdonsült barátai már csak pár lépésnyire voltak tőlünk. Gyorsan kellett cselekednem. - Figyelj csak! - hajoltam oda Troyhoz. - Briannel a Paddington pályaudvaron szoktunk lógni, a hídon. Tudod, hol van? Troy bólintott. 259

- Sokszor kimegyünk oda, úgyhogy ha van kedved eljönni, vagy beszélgetni akarsz a vonatokról, esetleg meghallgatnád Brian sztorijait, csak szólj nyugodtan! - Nem t’om. Elég sok a dolgom. - Nincs olyan nap a héten, amikor kicsit lazábban vagy? kérdeztem, és ökölbe szorítottam a kezem az asztal alatt. - Talán a hétfő este - vonta meg a vállát Troy. - Nos, az ajánlat él - villantottam rá a legbarátságosabb mosolyomat. - Nagyon, izé, zsírkirály lenne, ha eljönnél. - Jó, de… - Mi van, öreg? - szólt közbe a haverja, majd megkerülte az asztalt, hogy leüljön. - Beújítottad a nyanyát? Micsoda? Hát ez szép! Mióta vagyok én… - Dugulj má’ be! - nyúlt át az asztalon Troy. - Szállj le rólunk, köcsög! - Lucy! — súgta oda Brian, miközben leült velem szemben, - Mi történt? Miért kellett kaját vennem ezeknek a kölyköknek? Rákacsintottam. - Hazafelé elmesélem.

260

28.

FEJEZET

MÁJUS 9., CSÜTÖRTÖK

Tizenharmadik nap Reszkető kézzel nyitottam ki az iroda ajtaját. A tegnap esti izgalmak után ideje volt visszatérnem a saját feladatomhoz. Nem állt jól a szénám. A tizenharmadik napnál jártam, Archie szerelmes volt belém, és utoljára ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem: - Szállj le rólam, Lucy! Nem, ez egyáltalán nem volt bíztató. Mély levegőt vettem, és beléptem az irodába. Archie a monitor előtt kuporgott, hallójáratát fülhallgató torlaszolta el. A haja még mindig rövid volt, de az álla feketéllett a 261

borostától, és a „Játékos” feliratú pólója is újra előkerült. Kiakadt Archie: 1 pont. Békülni szándékozó Lucy: 0 pont. - Jó reggelt, Archie! - mosolyogtam rá idegesen. Megrándult az álla, de nem viszonozta a köszönésemet. - Szia, Spongya Bob! - kaptam fel a kis műanyag figurát az asztal sarkáról. Elhatároztam, hogy nem adom fel. - Hogy vagy? - Köszönöm, jól, Lucy - sipítottam elváltoztatott hangon, és Archie orra alá nyomtam a rajzfilmfigurát. - Te is úgy gondolod, hogy Archie nagyon jól néz ki ma? - Nincs valami dolgod? - tépte ki a bogyókat Archie a füléből, és dühtől szikrázó szemekkel nézett föl rám. - De igen - cincogtam Spongya Bob hangján. - Úgy értem… - váltottam ár a normál hangomra — …sok dolgom van. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. Nincs időm itt tereferélni. Azzal átvágtam az irodán, és az asztalomhoz siettem. - Láttad Archibaldot? - bökött oldalba Nigel, amint leültem. Levegőnek néztem, bekapcsoltam a gépemet, és fellapoztam a JavaScript kezelési útmutatóját. Talán ha úgy teszek, mintha el lennék foglalva, Nigel leszáll rólam. - Hé! - bökdösött meg újból Nigel. - Láttad Archibald haját? - Úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Idióta! - Láttad a haját, Lucy? - Mi van Archie hajával? - kérdeztem harapósan. 262

- Ha egyáltalán Archie-nak nevezhetjük még - vonta föl a szemöldökét Nigel. - Na, mindegy. Szóval, Archie levágatta a haját. És a szakálla is eltűnt. - És? - Nem hajlandó elárulni, miért tette. Esetleg tudsz valamit? - Semmit. - Biztos? Összecsaptam a könyvet, és dühödt pillantást vetettem Nigelre. Geoff és Joe abbahagyta a gépelést, és megjátszott nemtörődömséggel kagylóztak. - Miért érdekel téged ennyire Archie frizurája, Nigel? Nigel hátradőlt a széken, és először Geoffra, majd Joe-ra nézett. - Azért ez egy kicsit fura, nem? Tegnap beteget jelentetek Archieval, ma meg új frizurája van. - Na és? - Izé… van valami közterek, Lucy? - Nem. Nincs. Nincs köztünk semmi Archie-val. Elég világosan beszéltem? - Jaaaj! - fintorgott Nigel, és úgy tett, mintha fedezékbe akarna bújni. - Azért nem keli rögtön megsértődni. - Akkor fogd be a szád, és hagyjál dolgozni, jó? Addig néztem farkasszemet Gcoffal és Joe-val, amíg meg nem rogytak a pillantásom súlyától, és újra nem kezdték a gépelést. Nigel vállat vont, és a monitor felé fordult. Hosszú nap állt előttem. 263

Ebédidőben Nigel, Geoff, Joe meg a többiek szedelődzködni kezdtek. Minden bizonnyal a kocsmába készültek, de nekem nem szóltak. Ami nem is volt meglepő, tekintve, hogy milyen harapós kedvemben voltam. Miközben kitódultak az ajtón, Nigel áthajolt Archie asztala fölött, kihúzta Archie füléből az egyik dugaszt, és odasúgott valamit a haverjának. Archie megrázta a fejét, felém sandított, de amikor találkozott a pillantásunk, rögtön el is kapta a tekintetét. - Jól van - hallottam Nigel Hangját. - Akkor majd jövünk. Az iroda kiürült. Kettesben maradtunk Archiebalddal. Itt volt a vissza nem térő alkalom. Csupán annyit kellett tennem, hogy felállok, odamegyek az asztalához, és megszólítom. Mit veszíthetek vele? - gondoltam magamban. Hogy Archie nem hajlandó szóba állni velem, és elbukom a küldetést? Na jó, erre jobb nem is gondolni. Legyünk optimisták! De még ez sem lényeges. HAJRÁ! Odaóvakodtam Archie asztalához. - Archie! - szólaltam meg halkan. - Megbeszéljük a tegnapit? Archie már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor kivágódott az irodaajtó. - Szép jó napot mindenkinek! - Sally jelent meg a küszöbön. Széles mozdulattal Archie asztalára helyezte a 264

kosarát, és közben sikeresen leverte a ceruzatartót. - Ja, csak ketten vagytok? Hát Archibald hova lett? - Archibald? - kérdeztem zavartan. - Nem értem. Hiszen itt van! - Kérsz egy szendvicset, új fiú? - böködte meg a lány Archie vállát neonkékre pingált körmével. - Sally! - integetett Archie. - Én vagyok az! - Jézus isten! — Sally akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem lesodorta a kosarat az asztalról. — Veled meg mi történt? Archie elpirult, de egy szót sem szólt. - Mi ez? - Sally úgy birizgálta meg Archie rövidre nyírt tincseit, mintha betegséget terjesztenének. - Mi történt veled? - Óriási hibát követtem el - dünnyögte Archie. - Azt látom. És mi a fenének borotváltad le a szakálladat? Nagyon hülyén nézel ki. - Hé! - szóltam közbe. - Azért nem kell sértegetni. - Mi közöd van neked ehhez, Lucy? - Sally keskeny csípőjére tette a kezét, és kihívó pillantást vetett rám. Ahhoz képest, hogy milyen filigrán volt, bárkit meg tudott félemlíteni, ha úgy tartotta kedve. - Én csak azt mondom, hogy jobb lenne, ha tapintatosabban fogalmaznál - hátráltam egy lépést. - Zavarba hozod Archibaldot. - Szerintem már előtte is éppen elég zavarban volt. - Honnan tudod? 265

- Nézz csak rá! - futtatta végig a lány az ujjait Archie haján. - Mintha birkanyíráson lett volna. - Mit érdekel ez téged? - És téged? - Hagyjátok abba! - pattant föl Archie feltartott kézzel. Hagyjátok abba mind a ketten! - kiáltotta. Döbbenten meredtünk rá. Sally még fel is sikkantott meglepetésében. - Miért ilyenek a nők? - csóválta meg Archie a fejét. Miért akartok mindenáron beleavatkozni az életembe? Ha éppen nem a nagyanyám nyaggat, akkor te, Lucy, most meg már te is kezded, Sally. Rám van írva, mekkora lúzer vagyok, vagy mi? - Te nem vagy lúzer, Archibald - felelte Sally, gyorsan visszanyerve a lélekjelenlétét. - De a hajad meg a szakállad volt a védjegyed, és nem értem, miért akartál megváltozni. Már nem volt annyira harcias. Úgy tűnt, komolyan feldúlta az eset. - Egyáltalán nem értem. - Archie! - szóltam közbe. - Beszélhetnénk egy percet? Légyszi! Archie tekintete ide-oda járt köztem és Sally között. Végül megdörzsölte az arcát. Kimerültnek látszott. - Magunkra hagynál minket, Sally? - mondta. Négyszemközt kell beszélnem Lucyval. - Persze. - Sally dühödt pillantást vetett rám, majd felnyalábolta a kosarát az asztalról. - De ha ez a nőszemély a 266

felelős az új fizimiskádért, Archibald, azt ajánlom, egy szavát se hidd el! Miután nagy csattanással bevágódott az ajtó, egymásra néztünk Archie-val, de egyikünk sem mert megszólalni.

267

29. FEJEZET Végül Archie törte meg a csendet. - Üli le, Lucy! - mutatott a legközelebbi üres szék felé. Közelebb húztam a széket, is letelepedtem rá. Különös izgatottság lett úrrá rajtam. Archie nem szokott ilyen nyílt lenni. - Archie, én csak azt akarom mondani, hogy… De Archie leállított. - Kezdhetem én? Kérlek, engedd meg! - Persze - rántottam meg a váltamat. Hátradőlt a széken, és a tűzőgéppel kezdett játszani: ki-be csukogatta a fedelét. Klikk-klikk-klikk-klikk! - Először is szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésemért. - mondta. - Nem szoktam gorombán 268

beszélni a nőkkel, Lucy. Igazságtalan és udvariatlan voltam veled szemben. - Semmi baj, Archie - mélyesztettem bele a cipőm sarkát a szőnyegbe, kis félholdszerű alakzatokat vájva a szálak közé. - Tegnap nagyon zaklatott voltam, és nem tudtam, hogyan kezeljem a dolgot. - Archie… - Várj - emelte föl ismét a kezét. - Hadd fejezzem be! Azt hiszem, azért viselkedtem olyan gyerekesen, mert az elevenemre tapintottál, amikor azt állítottad, hogy magányos vagyok. Szólásra nyitottam a számat, de szinte rögtön meggondoltam magam. - Tényleg magányos vagyok - folytatta Archie és amikor bejöttél az interjúra, azonnal megtetszettél nekem, de tudtam ,hogy sosem állnál le egy magamfajtával. Úgy éreztem, nem vagyunk egy súlycsoportban. Nem értettem, miért lennék magasabb súlycsoportban, mint bárki más, főleg Archie. - …és amikor megkaptad az állást, és érdeklődni kezdtél irántam úgy tűnt, végre rám mosolygott a szerencse. Azt hittem, egyszer az életben végre boldog leszek. Nagyon bíztam benne, hogy jól fognak alakulni a dolgaim… A nyál összegyűlt a számban - ez olyankor szokott előfordulni, amikor a sírás kerülgetett. Nagyot nyeltem. 269

- …de valószínűleg neked volt igazad. Talán az tetszett annyira, ahogyan a jelenlétedben éreztem magam. Tiszta hülyeség: a szerelembe vagyok szerelmes. Archie hangja elcsuklott. Felnéztem. - A szerelem gyönyörű, csodálatos élmény, Lucy, és én nem tudok kegyetlenebb dolgot elképzelni, mint amikor szerelmes vagy valakibe, de az illető nem viszonozza az érzelmeidet. Ez a mondat tette be a kaput. Könnycseppek gördültek le az arcomon, megkerülték az orromat, és végigfolytak az államon. Egyszerre sirattam magamat, Dant és Archie-t. Sirattam Archie-t, mert ő a legjobbat érdemelte volna, ám ehelyett belém lett szerelmes. Borzasztóan igazságtalannak éreztem a helyzetet. - Lucy! - szólalt meg Archie halkan. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy nem bírtam megszólalni. - Tessék! - nyújtott felém Archie egy tiszta, fehér vászonzsebkendőt. A gesztusban rejlő gyengédségtől ismét elérzékenyültem, és a két térdem közé temettem a fejem. - Lucy, kérlek, mondj már valamit! Nem akartalak megríkatni. - Archie — töröltem meg a szemem. Vastag, fekete szemfesték-maradványok csíkozták a zsebkendőt. Gombócba gyűrtem a textildarabot. Szörnyen nézhettem ki, de már ez 270

sem érdekelt. - Hinned kell nekem, amikor azt mondom, a világért sem akartalak megbántani. Esküszöm, hogy nem. - Hiszek neked - suttogta Archie, és megfogta a kezem. - Bárcsak elmondhatnám, miért vagyok itt, de nem tehetem. - Azért vagy itt, mert itt dolgozol - felelte mosolyogva Archie. - Igen, nem, akarom mondani… Jaj, én már nem is tudom. Konkrét oka van annak, hogy mi ketten találkoztunk. És nagyon szeretnélek összehozni valakivel. Archie elhúzódott tőlem. - Miért? - kérdezte homlokráncolva. - Fogd föl úgy, mintha én lennék az őrangyalod. - Ne nevettesd ki magad! - Pedig így van, Archie, és nekem módomban áll segíteni neked. Tudom. - Nem tudom, mit gondoljak, Lucy - sóhajtott föl Archie. A tegnapiak után kezdem azt hinni, talán jobb lesz nekem egyedül. - Archie, lehetünk barátok? Ennyiben legalább megállapodhatunk? Szívesen leszek a barátod - nézett rám Archie szomorúan. - Az a lényeg, hogy ne veszítselek el. - Akkor ölelj meg! - tártam ki a karom. Előregurultunk és összeölelkeztünk - először csak félszegen, aztán egyre szorosabban. 271

- Nocsak, nocsak! - hallatszott egy hang az ajtó felől. - Hát itt meg mi folyik? Nigel egész délután az idegeimre ment. Valahányszor kinyújtózkodtam, megmoccantam, vagy felálltam, hogy kimenjek a mosdóba rögtön félbehagyta a munkáját, és rám bámult. - Mi van? - förmedtem rá a hatodik vagy hetedik alkalom után - Semmi - felelte közömbösséget színlelve. - Csak azon töprengtem, mikor fogjátok beismerni, hogy te meg Archibald egy pár vagytok. - Figyelj rám, Nigel. Archie-val barátok vagyunk, ennyi az egész. - Akkor mi volt az a könnyes ölelkezés az előbb? Szakítottál vele? Vagy ő szakított veled? - Az ég szerelmére! - sóhajtottam föl. - Nem járunk együtt Archie-val, és soha nem is jártunk. Csak barátok vagyunk. - Akkor miért sírtál? - Semmi közöd hozzá. - Ezek szerint a holnapi jelmezbálon egymást fogjátok alakítani Archie-val? - Micsoda? - Annak kell öltöznünk, akit vagy amit a legjobban szeretünk - vigyorgott gúnyosan Nigel. - Már elfelejtetted? - Menj a francba, Nige! 272

Ismét a képernyő félé fordultam, és azt kívántam magamban, bárcsak nekem is lenne fülhallgatóm, amivel bedugaszolhatnám a hallójárataimat. Archie-val megállapodtunk, hogy barátok leszünk, ami óriási megkönnyebbülést jelentett a számomra, de még így is bőven akadt idegeskednivalóm: 1) Hogyan fogom feltűnés nélkül megfigyelni Dant és Annát az étteremben? 2) Hogyan fogok párt találni Archie-nak mindössze hét nap alatt? 3) Vajon Troy el fogja ismerni, hogy vasútbolond, és Briannek sikerül teljesítenie a feladatát? 4) Mit vegyek fel erre a hülye jelmezbálra? A legégetőbb tennivaló Dan és Anna vacsorája volt. A többi várhatott. Anna nem említette, hánykor találkozik Dannel, ezért a lehető leghamarabb oda kellett érnem az étterembe. Óvatosan körbesandítottam, és amikor láttam, hogy senki sem figyel, lopva megszagolgattam a hónaljamat. Phű, a reggeli rohanás nem tett jót a bukémnak. Hiába próbáltam volna megőrizni az inkognitómat, ha Dan és Anna egyből kiszagolja a jelenlétemet. Haza kellett ugranom átöltözni. Az órámra pillantottam: 17.30-at mutatott. Igyekeznem kellett.

273

30. FEJEZET A ZUHANY ALATT ÁLLTAM, DUDORÁSZTAM, és a hajamat samponoztam, amikor Brian dübörgött fel a lépcsőn. - Lucy! - dörömbölt be a fürdőszobába. - Igen? - dünnyögtem. A fülem tele volt szappanhabbal. - Bocs a zavarásért, de beszélhetek veled? - Most? Éppen zuhanyozom. Nem várhat? - Sajnos nem. Vészhelyzet van. Felsóhajtottam, bedugtam a fejem a vízsugár alá, aztán elzártam a csapot, kiléptem a kádból, és egy törülközőt tekertem magam köré. - Mi az? - nyitottam ki egyujjnyira a fürdőszobaajtót. Hidegvíz csorgott végig a hátamon. Megborzongtam. 274

- Claire-ről van szó. - Brian a szokásosnál is zaklatottabbnak tűnt. - Most hívott. Állítólag ülősztrájkot hirdetett Keith háza elé. Amikor a srác megfenyegette, hogy kihívja a rendőrséget, Claire elvette tőle a mobilját, és azóta sem adta vissza. - Ugye, viccelsz? - Sajnos nem. Keith már kihívta a rendőrséget. Claire azt kéri, menjünk oda erősítésnek. - Erősítésnek? De mégis miért? - Fogalmam sincs, de jobb, ha csipkedjük magunkat. Brian a dekoltázsomra pillantott, és heves köhögésben tört ki. - Brian - húztam szorosabbra magamon a törülközőt miért érdeklődsz ennyire Claire dolgai iránt? Tetszik neked? - Hova gondolsz! - méltatlankodott Brian. - Csak hát, olyan fiatal, és nincs senkije rajtunk kívül. Ha mi nem segítünk rajta, akkor ki fog? - Mondasz valamit. - Akkor eljössz? Brian órájára pillantottam. Már hét óra volt. Mi van, ha Dan és Anna már megérkezett az étterembe? Nem akartam lecsúszni a vacsoráról. - Na? - sürgetett Brian. - Akkor jössz, vagy nem, mert nekem indulnom kell. - Megyek - feleltem végül. Kicsit sűrű lesz a program, de nyolcra még oda tudok érni Swiss Cottage-ba. - Mindjárt kész vagyok, csak felöltözöm, és megszárítom a hajam. 275

- Oké - fordított hátat Brian. - De siess! Elslisszoltam mellette, visszarohantam a szobámba, és magamra hánytam a ruháimat. Mit szórakozik itt Claire? Szent Bob azt mondta, már csak egy dobása van, és ez a liba most az egész küldetését kockára tette, csak hogy borsot törjön Keith orra alá. Meg kell akadályoznunk, hogy még nagyobb bajba kerüljön. - Brian! — kiáltottam ki a folyosóra csizmahúzás kőiben. Készen vagyok! Claire törökülésben ült egy hatalmas hampsteadi ház gazzal benőtt előkertjében. Csontig hatoló hideg volt, ezért egyfolytában dideregtem, de egy pillanatra sem vette le a szemét a feketére mázolt bejárati ajtóról, még akkor sem, amikor megcsikordult a kavics a lépteink alatt. - Claire! - guggoltam le mellé. - Jól vagy? Megrázta a fejét. - Kölcsönadjam a széldzsekimet? - kérdezte Brian, és már bújt is ki a kabátjából. - Hideg van. De Claire egyre csak a fejét rázta, és mereven bámulta a házat Az ablakok előtt vékony függöny lógott, de látni lehetett, hogy odabent emberek mozgolódnak. - Miért csinálod ezt? - ereszkedtem le a kavicságyra. Intettem Briannek, hogy üljön le mellénk, de ő megrázta a fejét. 276

- Azért - húzódott el tőlem Claire —, mert úgysem fogom teljesíteni a küldetésemet, úgyhogy most már szabadon bosszút állhatok rajtuk. - Ezt nevezed te bosszúnak? Itt vacogsz a hidegben, miközben Keith a jó meleg szobából néz téged? - Csajjal van - húzta rá a kezére Claire a horgolt pulóver ujját. - Az a picsa már tegnap este bevette magát ide. Várom, hogy kijöjjön. - Tegnap este óta itt vagy? Úristen, Claire! - Mit érdekel ez téged? - Azt hittem, már elástuk a csatabárdot - feleltem, és nagy nehezen legyűrtem magamban a késztetést, hogy valami gorombaságot vágjak a fejéhez. - Azt hittem, barátnők vagyunk. - Szép barátnő az ilyen! - tűrt vissza Claire egy elszabadult tincset a füle mögé. - Napok óta nem láttalak. Igaza volt. A sok tennivaló közepette meg is feledkeztem róla. - Ne haragudj! - dugtam be elgémberedett ujjaimat a combom közé. - Teljesen el voltam havazva. - Sejtettem. - És - engedtem el a fülem mellett a szarkasztikus megjegyzést - mikor vette észre Keith, hogy itt vagy? - Ügy fél órával ezelőtt. A kurvája kinyitotta az ajtót a pizzafutárnak, és meglátta, hogy itt ülök. - Aztán mi történt? 277

- Kijött Keith - húzódzkodott össze Claire -, és megkérdezte, mi a frászt keresek a háza előtt. Amikor nem válaszoltam, elővette a mobilját, és azt mondta, hívja a rendőrséget. Akkor szedtem el tőle a telefont, és hívtalak föl titeket. - Khm! - Brian, akinek az egyik karja még bent volt a dzsekiben, amely egyébként üresen lebegett a háta mögött, időközben elsétált a kapuig. - Apropó, rendőrség… - Fussunk! - pattant föl Claire, engem is maga után vonszolva. - Fussunk! Lihegve zúdultunk be a Fehér Lóba, és rábuktunk a bárpultra. - Kutyás üldözés? - vonta föl a szemöldökét a pultos. - Nem - felelte Claire. - Rendőrös. Három korsó kígyómérget kérünk. A pasas bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb, és három korsót vett elő a pult alól. Már nyitottam volna a számat, hogy fehérbort kérjek, de Brian oldalba bökött, és megcsóválta a fejét. - Idd csak meg! - súgta oda. - Tényleg jöttek a zsaruk? - hajoltam közelebb hozzá. - Nem - felelte vigyorogva. - De legalább sikerült kibillentenünk, nem? Ravasz vén róka. Dörzsöltebb volt, mint én. - Gyertek! - tolta elém az egyik korsót Claire. - Üljünk le! 278

Elhelyezkedtünk az egyik sarokasztalnál, és fáradtan döltünk hátra. Briannel megadóan kortyolgattuk a förtelmes italt, Claire azonban hozzá sem nyúlt a sajátjához. Üveges tekintettel bámult a levegőbe, és sápadtabb volt, mint valaha. - Jól vagy? - érintettem meg óvatosan a vállát. Attól féltem, hogy tőből leharapja az ujjamat, aztán meg a fejemet. - Nem - válaszolta Claire halk, rekedtes hangon. - Nem vagyok. Amikor a korsóért nyúlt, megremegtek az ujjai, és a körmei hozzákoccantak az üveghez. Könny szökött a jobb szemébe, majd lecsurgott az arcán. - Claire! - kiáltottam fel elszörnyedve. Ösztönösen magamhoz vontam a lányt. - Jaj, Claire, kérlek, ne sírj! Legnagyobb meglepetésemre nem lökött el magától, és nem is förmedt rám, hogy szálljak le róla. Ott kuporgott a karomban, és keservesen zokogott. Brian, aki még mindig az italát szopogatta, nem mert ránk nézni. Nem csak őt döbbentette meg Claire összeroppanása. Én is sokkhatás alatt álltam. - Minden rendben lesz, Claire - simítottam ki a haját az arcából. - Nem igaz - dünnyögte Claire, és elhúzódott tőlem. - Azt hittem, hiányozni fogok neki, de még csak észre sem vette, hogy eltűntem. - Kicsoda? - Hát Keith. Miért, kire gondoltál? 279

Jesszusom! Nem elég, hogy kedvelte Keitht. Nem elég, hogy rajongott a zenéjéért, nem elég, hogy istenítette az érzékeny lelkű költőt, aki önkéntesmunkátvégzettegykutyamenhelyen. Hanem ráadásul még… - Szereted őt - állapítottam meg. - Ezért is vállaltad a küldetést, ugye? Nem azért, mert bosszút akartál állni rajta, hanem mert a közelében akartál lenni. - Igen - simította hátra Claire a haját, és egy tincset a többi köré kötve csinos kis kontyot rögtönzött a tarkóján. Elmaszatolódott sminkjével elképesztően fiatalnak tűnt. - De hát az a srác nagyon szemét módon bánt veled jegyeztem meg. - Megcsalt, és kinevetett a hátad mögött. Hogy szeretheted még mindig? - Mert ő az egyetlen, aki igazán akart engem. - Ezt meg hogy érted? - Merőazegyetleakivelefeküdte - dünnyögte Claire, és a kezébe temette az arcát. - Tessék? - hajoltam közelebb hozzá. - Ismételd meg, légy szíves! Nem hallottam rendesen. - Mert ő az egyetlen, akivel lefeküdtem. - Ki kell mennem a mosdóba - pattant fel hirtelen Brian, egyszerre borítva fel az összes korsót. Néztem, ahogy átverekszi magát a párpultnál csoportosuló embertömegen, majd eltűnik a férfivécében. 280

- Claire - jegyeztem meg mosolyogva. - Azt hiszem, elijesztetted Briant. Claire megdörzsölte az arcát, és kihúzta magát. - Nyugodtan nevess ki! Nem értem, miért kellett volna kinevetnem. Tizennyolc éves volt. Eddig egy fiúval feküdt le, akibe rögtön bele is szeretett, aztán öngyilkos lett, mert a fiú megcsalta. Ez volt a legszívfacsaróbb történet, amit életemben hallottam, és a halálom óta először fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, Claire-t küldeném vissza az élők sorába, nem saját magamat. Tizenhét évesen vesztettem el á szüzességemet. Már annyira vártam, hogy nagylány legyek, hogy gyakorlatilag az első fiúnak odadobtam magam, aki egy pici kis érdeklődést mutatott irántam. A brightoni vurstliban dolgozott a célbadobó sátorban, és amikor elmentem előtte a barátnőimmel, utánunk kiáltott: „Széplány kék ruhában!” Automatikusan a barátnőim félé fordultam, mert kíváncsi voltam, kit szúrt ki magának, de rá kellett jönnöm, hogy csak rajtam van kék ruha. Tizenhét éves csitri voltam, és egészen addig senki sem mondta nekem azt, hogy szép vagyok. A srác huszonéves volt, sötét hajú, jóképű éj nagyhangú - naná, hogy odamentem hozzá. Elmondta, hogy a testnevelési egyetemen tanul, és csak nyári munkának vállalta be a vurstlit. A vurstlin kívül nem is találkoztunk: a randik abból álltak, hogy minden este ott lógtam a bódénál, és szóval tartottam a srácot, amíg az 281

dolgozott. Három hét múlva már annyira vágytam rá, hogy megcsókoljon, és végre elveszítsem a kölöncként rám tapadó szüzességemet, hogy boldogan beleegyeztem, amikor a srác azt javasolta, hogy kicsit „dőljünk le” a móló alatti kavicságyra. Maga az aktus elég hamar lezajlott, és bár a srác megígérte, hogy másnap is találkozunk, egyszerűen levegőnek nézett, amikor este megjelentem a bódénál. Amikor másnap este újra elmentem hozzá, közölte velem, hogy a szünidő hátralévő részére hazautazik Leedsbe a szüleihez, és hogy, bár nagyon jó volt velem, nem igazán tudna hosszú távú kapcsolatot elképzelni egy húszéves fiú meg egy tizenhét éves lány között. Persze teljesen összetörtem. A visszautasítás fájt a legjobban, de idővel ezt is kihevertem. - Nem, Claire - ráztam le magamról az emléket, és bátorítólag rámosolyogtam a lakótársnőmre. - Nem foglak kinevetni. De miért pont Keithnek adtad oda a szüzességedet? Az összes férfi közül miért pont neki? Claire elmosolyodott, és elvette Briantől a korsót. Brian új kört rendelt a pultnál, és alaposan el volt ázva. Erősen gyanítottam, hogy mielőtt visszatért volna, több pohár whiskyt is legurított. - Egyik este meghallottam az Élvhajhá$zokat a rádióban kortyolt bele Claire az italába -, és nagyon meghatódtam a szám szövegén. Mintha nekem írták volna, érted? A 282

magányról szólt meg az elszigeteltségről, és úgy éreztem, ha találkoznék a szövegíróval, jól megértenénk egymást. - És aztán? — érdeklődött Brian. Észrevehetően megkönnyebbült, most, hogy a beszélgetés témája a szexről hétköznapibb témákra terelődött. - Aztán - folytatta Claire, miközben a jobb kezén lévő, emberi koponyát ábrázoló ezüstgyűrűvel babrált - volt egy lány az évfolyamunkon, akivel bírtuk egymást. Egyedül vele jöttem ki. ő is gót volt, úgyhogy megkérdeztem, nem akar-e eljönni velem egy koncertre. Igent mondott. - És a koncerten ismerkedtél meg Keithszel? - Nem, nem az első koncerten, de csodálatos érzés volt élőben látni őt. Amikor megszólalt az a dal, amit a rádióban hallottam, úgy éreztem, egyedül nekem énekel. - Mikor feküdtetek le először? - kérdeztem. - A negyedik koncert után - felelte vigyorogva Claire. Mondtam a barátnőmnek, hogy meg akarom várni Keitht, de neki nem volt kedve hozzá. A végén elég csúnyán összevesztünk, és a barátnőm hazarohant, úgyhogy egyedül kellett várakoznom. Húsz perc múlva kijött az egyik technikus. Megkérdeztem tőle, hazament-e már a banda. A csávó tetőtől talpig végigmert, és elvigyorodott. - És aztán? - kérdeztem. - Aztán - hajtotta fel egy szuszra Claire az italát - mondtam neki, hogy adok egy húszast, ha összehoz Keithszel. A csávó 283

elvett a pénzt, betett egy dobot a közelben parkoló furgon hátuljába, és mondta, várjak odabent. - A furgonban? - Aha. - Te meg persze beszálltál, mi? - néztem rá megrökönyödve. - Claire, és ha valami mocskos perverz lett volna? - Nem érdekelt - rántotta meg a vállát Claire. - Szóval, nem sokára nyílt az ajtó, és ott állt Keith. Imbolygott, és egyenesen rám mosolygott. Azt mondta: „Hallom, találkozni akartál velem, ifjú hölgy." Azzal bemászott a kocsiba, és becsukta az ajtót maga mögött. - És szexeltetek? - Mosdó! - pucolt el Brian. - Nem, nem azonnal - rágcsálta elgondolkodva Claire a fekete körömlakkját, majd felnézett rám. - Először elmondtam neki, milyen sokat jelentett nekem az a dal, aztán panaszkodni kezdtem, hogy mennyire magányos vagyok, meg hogy senki sem ért meg engem. Keith közben a hajamat cirógatta, és áradozott, hogy mennyire aranyos vagyok. Aztán csókolózni kezdtünk… - És egyik dolog jött a másik után? - Aha. - Jaj, Claire! - Mi van? Én is akartam. Jó, az igaz, hogy egy özönvíz előtti furgon hátuljában voltunk, és állandóan bevertem a fejem a 284

dobszállító bőröndbe, de akkor is különleges éjszaka volt. Végre magam mögött hagyhattam a dagadt Claire-t. Szépnek és kívánatosnak éreztem magam. Igazi nő voltam, aki elcsábította London egyik legígéretesebb bandájának a szólóénekesét. Fantasztikus volt! Arra gondoltam, ha jelentkeznék tagnak, mindig vele lehetnék… - Itt elhallgatott, és ábrándozva bámult a messzeségbe. Leszegtem a fejem, és végighúztam az ujjamat a sörtócsán. Ez nem fantasztikus, hanem rettenetes. Arra gondoltam, ha Claire történetesen nem Keithszel érez lelki rokonságot, hanem valaki mással; ha egy érzékeny és érző szívű fiúnak adja oda a szüzességét, akinek nem az a legfőbb célja az életben, hogy minél több rajongót kettyintsen meg, talán még ma is élne. - És most mi lesz? - szorítottam meg Claire kezét az asztal fölött. - Nem t’om - vonogatta a vállát Claire. - Összevesztem a lánnyal, akit meg kellett volna tanítanom gitározni. Nem hajlandó fogadni a hívásaimat. Pedig bármelyik bandába könnyen beprotezsálhatnám. Ja, egyébként ez volt a feladatom, de elcsesztem, és most már senkinek sem fogok hiányozni. - Ez nem igaz - feleltem, és hirtelen eszembe jutott a Szent Bobbal folytatott telefonbeszélgetésem. - Még mindig előtted áll a lehetőség, hogy megismerd a nagy őt. 285

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Claire tágra nyílt szemmel. - A mennyországban. Szent Bob azt mondta, hogy odafönt is létezik szerelem. Csak mert meghaltál, még nem biztos, hogy az idők végezetéig egyedül maradsz. Claire arca úgy sugárzott fel, mint a kislányoké a karácsonyfa alatt, és öt teljes másodpercig úgy vigyorogtunk egymásra, mim a tejbetök. Aztán Claire leszegte a fejét. - Bocsánatot szeretnék kérni - dünnyögte, és zavartan babrálta fekete pulóverének szegélyét. - Miért? - Amiért felhúztam az agyadat Dan miatt. Irigységből Fájt, hogy neked van valakid. - Csak volt, Claire - helyesbítettem szomorúan. - Csak volt. - Igen. De én akkor is sajnálom. Szemét voltam. Elhomályosult aggyal nyúltam a söröm felé, és ittam egy kortyot. Dan. A név hallatán szirénák harsantak föl a fejemben. Mit is akartam… A francba! Dan együtt vacsorázik Annával, én pedig teljesen megfeledkeztem az egészről. Az órámra pillantottam. Fél tíz volt. - Figyelj csak! - szorítottam meg gyorsan Claire kezét. - Ne haragudj, de most el kell mennem. Később majd megmagyarázom. El kell intéznem egy fontos dolgot. 286

- Menj csak, Lucy! - mosolygott rám őszinte megértéssel Claire. - Komolyan. Szaladj! Látom, hogy fontos. Ne aggódj! Elleszünk Briannel. Felálltam. Tényleg rohannom kellett, de még mindig aggódtam Claire miatt. - Biztos? Nem csinálsz semmi butaságot? - Nem - válaszolta nevetve Claire. - Ígérem. Most pedig kotródj innen, menyasszörny! És sok szerencsét! Sok szerencsét? Hirtelen émelyegni kezdtem. Én csak Dant és Annát akarom meglesni. Mi ebben a rizikó? Csupán egy baráti vacsoráról van szó. Vagy mégsem?

287

31. FEJEZET - ELNÉZÉST! - KAPTAM EL AZ ELSŐ UTAMBA KERÜLŐ PINCÉRNŐT, miután berobbantam a Kung Po’s étterembe. - Két barátommal van találkozóm. A nevük: Dan Harding és Anna Cowan. Megjöttek már? - Csoportos vagy kétszemélyes foglalás? - kérdezte a pincérnő kimérten, miközben megpróbálta kiszabadítani a csuklóját a szorításomból. - Kétszemélyes. - A kétszemélyes asztaloknál már nincs senki - mutatott körbe az üres székeken. - Már az utolsó pár is távozott. - De… A pincérnő kurta biccentéssel jelezte, hogy a beszélgetésnek vége, és sarkon fordult. 288

- Későbbre sincsenek bejelentkezve? - perdültem elé, és közben majdnem levertem a kínai sárkányt, amely egy oszlop tetején billegett közepén. - Legyen szíves, nézze meg! Nagyon fontos lenne. - Nincs kétszemélyes foglalás - mondta a pincérnő, és fekete bogárszemével alaposan szemügyre vette csuromvizes hajamat, sáros cipőmet. - Tízre várunk egy nyolcfős csoportot, de ez minden. - Le tudná írni a párt, amelyik utoljára távozott? kérdeztem kétségbeesetten. - A férfi magas volt és sötét hajú, a lány pedig szőke? A pincérnő vállat vont. - Lehet. De nem vagyok biztos benne. Akkora itt a forgalom. Pincérnő vagyok, nem Colombo hadnagy. Annyi segítőkészség szorult bele, mint egy rizspapír esernyőbe. Csak az időmet vesztegettem. - Köszönöm a kedvességét - mondtam, azzal sietve az ajtó felé vettem az irányt. Csengőszó jelezte, amint kiléptem az esős utcára. Hova mehettek Danék? Ha csak nemrég indultak el, talán még utolérhetem őket. Jobbra-balra tekintgettem, nyomok után kutatva. A metróállomás csak pár méternyire volt, a buszmegálló a túloldalon. Anna a Baker Street-i metróállomás közelében lakott, és nem bírta a buszozást, úgyhogy valószínűleg metróval ment haza, Dan pedig buszra szállt, vagy fogott egy taxit. De mi van, ha még nem mentek haza? 289

Mi van, ha beültek egy kocsmába a West Enden? Soha nem fogok a nyomukra bukkanni. Túl késő van. Szorosabbra húztam magamon a vékony blézert, és megborzongtam. Az eső egyre hevesebben zuhogott. Kellett egy hely, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt visszatérek a Leendő Szellemek Házába. Átvágtam az úttesten a buszmegállóhoz, és benyomakodtam a didergő diákok mellé az üvegkabinba. Autók szántották a mély tócsákat, és mindenkit lefröcsköltek, aki csak kimerészkedett az utcára. Az emberek bármi alá beálltak, ami menedéket nyújthatott nekik. Még a metróállomás bejáratánál is sűrű tömeg verődött össze, de egy nő mindenáron ki akart jutni az esőre. Néztem, amint a könyökével utat tör magának az emberek között, kilép az utcára, és nagyon egyenes, nagyon szőke haja fölé emeli a táskáját. Anna volt az! És a Kung Po’s felé tartott. Autók és motorbiciklik között cikázva visszaszaladtam a másik oldalra, és megálltam a szomszédos ruhabolt előtt. A szívem a torkomban dobogott. Miért megy Anna az étterembe? Lehet, hogy a pincérnő hazudott, és igenis foglaltak asztalt két személyre, tíz órára? Vajon Dan is úton van már? Már éppen be akartam slisszolni az étterembe, amikor ismét csengettyűszó hallatszott, és Anna jelent meg az utcán, mobilját a fülére szorítva. 290

- Jess, bocs, hogy nem vettem fel. Dannel vacsoráztam, és amilyen hülye vagyok, az étteremben felejtettem a mobilomat. Már a Baker Streeten jártam, amikor észrevettem. Rövid szünet következett, gondolom, míg Jess elmondta, amit akart. - Várj egy picit! - szakította félbe Anna. - ömlik az eső. Egy pillanat. Ne tedd le! Annyi mesélnivalóm van! Elsietett előttem, tűsarkúja hangosan kopogott a járdán. Lehajtott fejjel a nyomába szegődtem. Amikor elhaladtam egy ingyenes nyomtatványokkal telegyömöszölt kuka előtt, kivettem egy újságot, és olyan szögben tartottam az arcom elé, hogy jól lássam Anna ceruzavastagságú cipősarkát, amely most befordult a Swiss Cottage-i metróállomásra, és egy fal mellett megállt. Benyomakodtam két jegykiadó automata közé - így elég közel voltam ahhoz, hogy halljam az Anna és Jess között folyó beszélgetést, de nem olyan közel, hogy Annának azonnal feltűnjön a hatalmas tócsával körülvett csuromvizes lány, aki egy gyűrött újságot tart az orra elé. - Igen - mondta Anna. - Dan sokkal beszédesebb volt, mint legutóbb, és komolyan érdeklődött a dolgaim iránt… Nem, Lucyt meg sem említette… Összeszorult a szívem. Dan egyszer sem hozott szóba az este folyamán? Egyszer sem? - Igen - helyeselt Anna. - Ez szerintem is jó jel. Jess, ha mondok valamit, megígéred, hogy nem fogod túlreagálni? Biztos? Azt hiszem, Dan flörtölt velem… 291

Majdnem elejtettem az újságot. Micsoda?! MICSODA?! - Amikor újra akartam tölteni a poharát, lefogta a kezem. Amikor pedig szóvá tettem a dolgot, mélyen a szemembe nézett… Igen, mélyen a szemembe nézett… Olyan izgatott lettem, Jess! Leengedtem az újságot, és szúrós tekintettel méregettem Annát. Hát ez meg miben sántikál? Szerintem Dan azt akarta üzenni azzal a pillantással, hogy „én nem vagyok olyan iszákos, mint te”. Sokat nevettünk azon, hogy Anna mennyi szeszt képes benyakalni. Csupán az volt a bökkenő, hogy a kisasszony nem szeretett egyedül berúgni. Mindenkinek tartania kellett vele a lépést, ha tetszett, ha nem. - Hogy miért lettem izgatott? - folytatta Anna. - Hát mert Dan Lucy vőlegénye, illetve Lucy vőlegénye volt, és nem értettem, hogy jut eszébe kikezdeni velem, de izzott körülöttünk a levegő, Jess… Hát persze, hogy belementem a játékba... Nem, nem, nem erről van szó, Jess. Én egyáltalán nem akartam, komolyan. Hiszen ismersz… Jess, várj egy picit, hagyd, hogy befejezzem… Csak azért vacsoráztam együtt Dannel, mert fel akartam vidítani. Nem voltak hátsó szándékaim. Feszülten figyelt, amíg, gondolom, Jess jól leteremtette, hogy mégis mit képzel magáról. Nem láttam az arckifejezését, mert háttal állt nekem, de hirtelen összegörnyedt, és nagyot sóhajtott. Sóhajtott? Milyen jogon sóhajtozik ez itt? Kikezdett 292

a pasimmal! Hol marad a barátnői szolidaritás? Állítólag ő volt a legjobb barátnőm. - Jess! - szólalt meg. - Jess, ne kapd fel a vizet, de azt hiszem, kezdek beleszeretni Danbe, és a nyakamat rá, hogy ő is így érez irántam. Azt akarom, hogy ő legyen a gyermekeim apja. Ezen a ponton szakadt el a cérna. Vak gyűlölet és fájdalom markolászta a mellkasomat, ahogy odaügettem Annához, és teljes erőből oldalba taszítottam. Elakadt a lélegzete, hátratántorodott, és a falnak csapódott. Miután másodszor is meglöktem, a földre esett, és a mobilja hangos csattanással vágódott a padlónak. - Neked meg mi a franc bajod van? - ordította. Fölszedegette a mobilját meg a táskáját a sáros kőről, és feltápászkodott. Már nyitottam volna a számat, de meggondoltam magam, mert Szent Bob figyelmeztetése még ott visszhangzott a fülemben. Ha egy szót is szólok Annához, azonnali hatállyal visszatoloncolnak. - Tudom ám, ki vagy te - mért végig Anna. Mosolygott, de a tekintete jéghideg volt. - Te vagy az a hibbant, aki egyfolytában Dan után koslat. Nem tudom, néztél-e mostanában tükörbe, kisanyám, de a pasi fényévekre van tőled. Ja, és a társalgási képességed… hogy is fogalmazzak… a béka segge alatt van. 293

Felemeltem a karom, hogy lekeverjek neki egyet, de elkapta a csuklóm. - Én nem tenném - simította ki a haját az arcából. Szerintem már így is éppen elég kárt okoztál. Most pedig, ha megbocsátasz, megyek, és elmondom Dannek, milyen szánalmas kis féreg vagy - vetette oda gúnyos mosollyal. Vége a játéknak, bébi! Én nyertem. Tehetetlenül néztem, ahogy a vállára kanyarítja a táskáját, és elindul a kijárat felé. - Egyébként - fordult hátra - Dan fantasztikus az ágyban

294

32. FEJEZET MÁJUS 10., PÉNTEK

Tizennegyedik nap - Lucy… Lucy… Lucy…. kelj fel! - fuvolázta egy férfihang. Hasra fordultam, és a fejemre húztam a paplant. - Hagyj békén, Dan! Gyűlöllek! - Lucy! - A hang nem tágított. - Kilenc óra. Már rég az irodában kéne lenned. - Neked pedig szeretned kéne engem, te szemétláda! Éreztem, hogy valaki lehúzza a fejemről a paplant. - Menj a picsába! - csattantam fel. - Te menj a picsába, Lucy! - mondta egy női hang. - Mi csak segíteni akarunk. Kik ezek? Oldalra fordultam, és résnyire nyitottam a szemem. A lakótársaim álltak az ágyam mellett; Brian a bajszát vakargatta, Claire egy hajtincset tekergetett az ujja körül. - Jól vagy, Lucy? - nézett rám Claire aggodalmaskodva. A fejemhez kaptam. Mintha valaki azon igyekezett volna, hogy lefűrészelje a koponyám bal felét. - Fáj a fejem - mondtam. 295

- Nem vagyok meglepve - vonta föl Claire a szemöldökét. A segged nem fáj? - Mi? - Benyúltam a paplan alá, megcsipkedtem az egyik farpofámat, és felnyüszítettem a fájdalomtól. - Mi történt velem? - Tegnap este hullarészegen jöttél haza - magyarázta Brian. Végre elengedte a bajszát, és keresztbe fonta a kezét a mellkasa előtt. - Alig álltál a lábadon. - És a lépcsőn is leestél - tette hozzá Claire. - Kétszer. Megdörzsöltem a szemem. Duzzadt volt, fájt, és, bármennyire igyekeztem, nem bírtam pár milliméternyinél nagyobbra nyitni. - A szememre is ráestem? - Nem - válaszolta Claire -, de órákig bőgtél. Nagyot nyeltem. A torkom olyan száraz volt, mintha fűrészporral gargalizáltam volna. - Kiabáltam is? Claire és Brian egymásra nézett. - Igen - vágták rá egyszerre. - Sokat. - Nagyon be voltál rágva egy Anna nevű csajra - tette hozzá Claire. Anna? De hát mi… hirtelen felsejlett bennem az előző éjszaka minden emléke; az eső, Anna telefonbeszélgetése, a nagy bejelentés, a verekedés, a gonosz villanás a szemében, amikor közölte velem, hogy Dan fantasztikus az ágyban. Dan. Az én Danem. Fantasztikus az ágyban. Forró, dühödt könnyek 296

gyűltek a szemembe. Hogy tehette ezt velem? HOGY? Azzal etetett, hogy összeomlik, ha bármi történik velem, de még ki sem hűlt a testem, ö már ágyba csalja a legjobb barátnőmet. Fordított esetben én biztosan nem feküdtem volna le egy haverjával sem. Soha. Mégis, mit képzel ez magáról! A verekedés urán egyenesen inni mentem. Nem a Fehér Lóba (nem akartam ismerőssel összefutni), hanem az első utamba eső helyre. Bedobtam három vagy négy rikító színű felest (isten tudja mi volt az), aztán rendeltem egy üveg bort, beültem egy sarokba és az utolsó cseppig kiittam a palackot. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Fogalmam sem volt, hogyan keveredtem haza, hogyan jutottam be a házba, és az sem rémlett, amit Claire meg Brian, az imént felvázolt nekem. Hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom méghozzá elviselhetetlenül. - Tessék - húzott elő egy lavórt Brian az ágy alól. - Lehet, hogy megint szükséged lesz rá. - Úristen! - ugrott hátra Claire fintorogva. - Csak azt ne! Megmarkoltam a lavórt, és öklendezni kezdtem, de hiába. - Azt is elmeséltem, hogy mi történt? - kérdeztem, miután visszahelyeztem a lavórt a földre. - Igen - felelték a többiek kórusban. - Többször is. - Bocs! - húztam el a számat. - Bemész ma dolgozni? - pillantott Brian az órájára. - Vagy betelefonáljunk, hogy megbetegedtél? 297

- Kösz, nem kell - válaszoltam, a fájós homlokomat masszírozva. - Muszáj bemennem. Össze kell hoznom Archiet valakivel, ha beledöglöm is. Ezt most értsétek képletesen. Máskülönben hogyan akadályozom meg, hogy Anna rátegye a mancsát Danre? A fenébe is! Brian felvonta a szemöldökét. Az elmúlt öt percben többet káromkodtam, mint az előző két hétben, de már ez sem tudort érdekelni. Claire letelepedett az ágy végébe, és megkopogtatta a lábam. - Lucy! Ha segítségre lenne szükséged, ránk számíthatsz. - Abszolúte! - bazsalygott Brian. - Kösz, srácok! - feleltem mosolyogva. - Ja! - kiáltott fel Claire, azzal a kezembe nyomott egy csupa neccel meg csipkével teli szatyrot. - Ezt itthon ne felejtsd! - Mi ez? - kukucskáltam bele a szatyorba. - Csak egy pár cucc tőlem. Amikor éppen nem Annát ócsároltad tegnap este, egyfolytában valami munkahelyi rendezvényről rizsáztál. - Miféle munkahelyi rendezvényről? - Fogalmam sincs - felelte Claire. - Csak azt hajtogattad, hogy: „Madonna leszek. Madonna leszek.” Kifejezéstelen tekintettel meredtem rá. Miért akarnék én Madonna lenni? 298

Archie sugárzó mosollyal üdvözölt. - Szia! Örülök, hogy benéztél. Szép zöld az arcod, ha szabad ezt mondanom. Kicsikartam magamból egy mosolyt. - Azt hiszem, a testsúlyomnak megfelelő mennyiségű szeszt nyakaltam be tegnap este. - De nem amiatt ittad le magad, ami köztünk történt, ugye? - olvadt le Archie szájáról a mosoly. - Nem, nem - ráztam meg a fejem. - Egészen más volt az oka. - Ennek örülök, mert szeretném, ha barátok lennénk. - Barátok vagyunk, Archie. Csak a barátaim szólhatják le a külsőmet anélkül, hogy letépném a fejüket. - Akkor jó, mert pocsékul nézel ki - vigyorgott Archie. Úgy tettem, mintha lenyisszantanám a fejét, ám ekkor háborogni kezdett a gyomrom. Gyorsan le kellett ülnöm, különben menten összehánytam volna Archie makulátlan asztalát. - Később még beszelünk - indultam el botladozva az iroda belseje felé. - Meghalok egy erős kávéért. Csak miután leroskadtam a helyemre, vettem észre, hogy Nigel nem a szokásos farmer-póló összeállítást viseli. Vastag, barna köpeny volt rajta, amelynek csuklyája szinte teljesen eltakarta az arcát. Oldalba böktem. - Miért öltöztél szerzetesnek? 299

- Obi-Wan - felelte, le sem véve a szemét a monitorról. - Micsoda? Mi van és hol? - Lucy! - Nigel úgy nézett rám, mintha én lennék a világig legbutább embere. - Obi-Wan Kenobinak öltöztem. Star Wars. Jelmezbál. Rémlik valami? Az ölemben heverő szatyorra meredtem, és előhúztam belőle néhány csipkés rongydarabot. Az egyik topra emlékeztetett, a másik neccharisnyára. A szatyor alján megtaláltam a farmer miniszoknyámat, több ezer rózsafüzér és kereszt alakú medál kíséretében, amiket még életemben nem láttam. Hát persze, a jelmezbál! A karaoke mellett Madonna volt a másik nagy kedvencem, úgy 1987 környéken. Jó öreg Claire! - Nem akarod felvenni a szexi kis jelmezedet? - kérdezte Nigel. - Graham kitér a hitéből, ha észreveszi, hogy még utcai ruhában vagy. - Na és Graham meg Archie? - engedtem el a fülem melletti „szexi” jelzőt. - Ők is utcai ruhában vannak. - Graham csak később öltözik át - vonta meg a vállát Nigel. - Mindig az utolsó pillanatra hagyja, de Archie jobban teszi, ha csipkedi magát. Ismeri a következményeket. - Mik azok? - Majd később megtudod. Most menj, és öltözz át! Nem volt valami jó ötlet a levegőtlen női mosdóban átöltözni. Kétszer is kidobtam a taccsot, és mélyeket lélegezve tipegtem vissza az asztalomhoz a röhejesen magas sarkú fekete 300

bokacsizmámban, miközben a feszületek hangosan kolompoltak a nyakamban, a csipkés, ujjatlan top pedig folyton lecsúszott a vállamról. - Nagyon ribancos, Miss Brown - jegyezte meg Nigel, amikor leültem. - Madonna vagyok, ha nem vetted volna észre, te korlátolt! - Igen? Gót felfogásban? - Jaj, fogd már be, csuhás! — legyintettem meg a feje búbját. - Mit értesz te ehhez? A képernyőre meredtem, és gépelni kezdtem, de hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Hátrafordultam. Archie rám vigyorgott a helyiség túlsó végéből. - Mi van? — kérdeztem súgva. - Semmi — felelte, és megrázta a fejét. Örültem, hogy előző nap sikerült tisztáznunk a dolgokat. Archie már sokkal lazábban viselkedett a jelenlécemben, és nem küldözgetett felém bánatos „meghalok a szerelemtől” jellegű pillantásokat Csak egy apró bökkenő maradt mindössze hat napom volt arra, hogy összehozzam valakivel. A képernyő felé fordultam, és az egérre helyeztem a kezem. Hogyan tovább? Társkereső oldalak kilőve. Legalább egy hétbe telne regisztrálni, összeállítani Archie profilját, megvárni, amíg valaki jelentkezik, e-maileket cserélni, és összehozni a randit. Márpedig nekünk már nem volt egy 301

hetünk! Begépeltem a keresőbe, hogy „randi London”, és felmértem a lehetőségeket. Találd mega társad ebédidőben? Nem, ez olyan, mint a rapid randi, és azzal múltkor sem volt szerencsénk! Homo és leszbi randi? Nem. Londoni eszkort? Kizárt dolog! Szerelmet keresünk, nem szexpartnert. Webkamerás randi? Nem, Archie túl szégyenlős ehhez (ráadásul fennáll a veszélye annak, hogy halálra untatná a csajt a webkamera technikai adatainak felsorolásával). Olyan helyre volt szükségem, ahol Archie felszabadultan tud viselkedni. Egymás után nyitottam meg a weboldalakat, míg végül megakadt a szemem valamin: DJ Kirk randipartija. Kirk… erőltettem az agyamat. Miért olyan ismerős ez a név? Nem, nem is ismerős, hanem ordítóan gyanús. Sci-fi gyanús. Aha! Kirk kapitány. A Star Trekből. Hát persze! Archie egyszer elárulta nekem hogy nagy rajongója a sorozatnak. Talán a Star Trek felől kéne megközelíteni a dolgot. Biztosan vannak női rajongói is a sorozatnak. Jess egyszer részegen bevallotta, hogy egy kicsit szerelmes JeanLuc Picardba. Utána hetekig ezzel szekáltam. „Star Trek-klub” ütöttem be a Google-ba, és ökölbe szorítottam a kezem. Átfutottam az oldalt, és… Igen!... A klub létezett, és a hétvégén tartotta soron következő összejövetelét. Ez a sors keze. 302

Archie vigyorogva nézte, amint odalibegek az asztalához. A feszületek úgy csengtek-bongtak a nyakamban, mint a harangok. - Klassz a szerelésed, Lucy! - vonta föl a szemöldökét. Minek is öltöztél pontosan, kur… - Madonnának. - Ja, hát persze! De buta vagyok! - Hol a jelmezed? - Nincs - vonta meg a vállát Archie. - Hogyhogy nincs? Ugye, tudod, hogy akinek nincs jelmeze, büntetést kap? - seppegtem. - Persze, hogy tudom - felelte Archie, egy csöppet sem zavartatva magát. - Három éve dolgozom itt. Csak éppen unom, hogy mindig mások mondják meg, mit csináljak. Csak remélni mertem, hogy ezzel nem a külsejét ért változásokra akart célozni. - Nem, nem - tette hozzá sietve, mintha olvasna a gondolataimban. - Nem rólad beszélek. Csak rájöttem, hogy ideje a sarkamra állnom, és felelősséget vállalnom a saját életemért. - Ennek örülök - feleltem. Tetszett ez az új, bátor hozzáállás. - Apropó, mi a terved a hétvégére? - Semmi különös - rázta meg a fejét Archie. - Miért? - Meglepetés, de tetszeni fog. Bízz bennem!

303

- Egyszer már bíztam benned, emlékszel? - túrt bele a hajába Archie. - És a végén úgy megnyírtak, mint egy birkát kacsintott rám. Felkaptam egy gemkapcsot az asztalról, és hozzávágtam. - Sokkal jobb, mint az a zsíros lobonc, ami előtte volt. De visszatérve az előzőre: szerintem jó programot találtam ki. Találkozzunk az Edgware Roadon délelőtt 10-kor! - Edgware Road-i metróállomás, délelőtt 10 óra - pötyögte be az adatokat Archie az elektronikus határidőnaplójába. - Ott leszek! Rámosolyogtam, és visszatipegtem a helyemre. Borzasztóan elégedett voltam magammal. Tudtam, hogy Archie imádni fogja a Star Trek klubot. - Szendvicset? - csiripelte egy hang a fülembe. Úgy megijedtem, hogy azt gépeltem a Star Trek-klub jelentkezési lapjára: sdlsflkds. - Szendvicset, Miss Brown? - hangzott el újra a kérdés. Felnéztem. Sally állt az asztalomnál, és igazán üdítő jelenségnek hatott színes hímzéses farmerjában, kék tütüjében, rózsaszín tornacipőjébe és szűk, rózsaszín, ujjatlan felsőjében, aminek az elejét egy pillangó díszítette. A hátára tündérszárnyak voltak erősítve. - Mit kérsz? - lengette meg a kosarát, veszélyesen közel a fejemhez. 304

- Egy sajtos-sonkás bagettet, ha maradt még - válaszoltam, azzal kitöröltem a betűket, és a saját, illetve Archie nevét gépeltem be helyettük. - Star Trek-klubba mentek? - kukucskált át Sally a vállam fölött. Majdnem felnyársaltam a pillantásommal. - Igen, de ne üvölts! Meglepetés lesz. - Mi ez az egész? - tette le a szendvicset az asztalra Sally, és várta, hogy a markába számoljam a pénzt. - Ki akarod engesztelni Archie-t, amiért belehajszoltad, hogy kopaszra nyírassa a fejét? - Ha-ha! - Sally markába nyomtam a két font ötvenet, és azt kívántam magamban, bárcsak meglengetné picike tündérszárnyait, és elhúzna innen. - Kösz! - Azzal sarkon fordult, de rögtön meg is torpant, és tetőtől talpig végigmért. - Miért öltöztél sztriptíztáncosnőnek, Lucy? - fintorgott. Égnek emeltem a tekintetemet. Ezek a tejfölösszájúak már nem is emlékeznek, milyen volt Madonna a pályája kezdetén? - Mert - feleltem sóhajtva - őket szeretem a legjobban a világon. - Hasonló a hasonlót vonzza - rántotta meg a vállát Sally. Ki¬találod, ki vagyok? - Valami lánybanda tag? - puhatolóztam. - Nem. - Tündér? - Langyos, de nem. 305

- Szabad a gazda. Ki vagy? - Egy Bratz. Hú! Ez aztán az ötlet! Talán én is jobban tettem volna, ha élőhalott, kamu kerítőnőnek öltözöm. Akkor a saját ruháimat viselhetném. - Érdekes név - feleltem. - És tök egyedül találtad ki? - A Bratz, te korlátolt - toppantott egy nagyot Sally ormótlan rózsaszín tornacipőjével a szürke szőnyegen -, egy divatbaba-kollekció. Én vagyok Jade, és a Fashion Pixies szettet viselem, ha tudni akarod. - Ja, már értem! - Még most sem tudtam, mi a fenéről hablatyol. - Jól nézel ki. - Szexi vagyok? - kérdezte vigyorogva, és azonmód riszálni kezdett. A kalimpáló tündérszárnyak vakítóan szikráztak a fényben. - Aha, persze. - Szuper! Ez volt a cél - cincogta Sally, azzal tovalejtett, hogy egy újabb áldozatot kólintson fejbe a kosarával. Az űrlap felé fordultam, és majdnem szívszélhűdést kaptam, amikor kiderült, hogy csak online lehet befizetni a részvételi díjat. Hogy, hogy sem, a Leendő Szellemek Házába való megérkezésemet követően az összes bankkártyám eltűnt a pénztárcámból, készpénzem viszont mindig volt bőven (valahányszor lenulláztam magam, újabb kétszáz font termett a bukszámban). Muszáj volt felhívnom a forródrótot. 306

- Halló! - suttogtam a kagylóba. - Nagy szükségem lenne két jegyre a holnapi Star Trek-összejövetelre, de egy kis gond adódott a bankkártyámmal. Fizethetek készpénzben is? - Igen - sziszegte a pasas, mintha naponta milliók zaklatnák ezzel a kérdéssel. - Ha ma hat óra előtt megjelenik a pénztárnál. Különben nem tudunk belépőt biztosítani. - Rendben. Hat óra előtt. Ott leszek! Letettem a kagylót, és az órámra néztem. Már fél kettő is elmúlt, de semmi jel nem mutatott arra, hogy a jelmezbál hamarosan elkezdődne. De nem izgattam magam. Tudtam, hogy meg fogom szerezni a jegyeket, kerül, amibe kerül. Délután 2-kor hirtelen elsötétedett az iroda. Nigelre pillantottam, de egy fikarcnyi megrendülést sem láttam rajta. - Miért oltották le a villanyt? - sziszegtem. - Semmit sem látok. Nigel kivette a füléből a fülhallgatókat. - Szóltál? - Igen - sóhajtottam -, ezért fordultam feléd, és mozgattam a számat. Miére oltották le a villanyt? - Mindjárt kezdődik a jelmezbál - somolygott Nigel. - Ne izgulj! Körbenéztem, és vártam, mikor durrantanak petárdákat a kollégáim, de azok még javában a számítógépükkel voltak elfoglalva: eszelősen verték a billentyűzetet, és a képernyőt bűvölték. Csak az öltözékek jellege mutatott arra, hogy nem egy átlagos munkanapról van szó. Az a srác tette rám a 307

legmélyebb benyomást, aki kebabnak öltözött, és chiliszósz csöpögött az arcára (hacsak nem valami súlyos közlekedési baleset áldozata lett munkába jövet). De még ő is nyugodtan lapozgatta a könyvét, és közben az orrát piszkálta. Nigelre néztem, de időközben már visszadugta a fülébe a fülhallgatót. - Nigel! - Addig bökdöstem a vállát egy vonalzóval, amíg újból szabaddá nem tette a hallójáratait. - Buli lesz, és senki sem örül? Én ezt nem értem. - Ne félj, ha majd annyi ideje dolgozol itt, mint mi, te sem fogod repesve várni a rendes évi jelmezbált - felelte sóhajtva Nigel. Elhúztam a szám. Nincs olyan, hogy rossz buli. Bármi jobb, mint egész nap a számítógépet püfölni. Gondoltam, Nigellel is megosztom ezt az észrevételemet, ám ekkor az iroda narancssárga, piros, kék és zöld színezetet öltött. Diszkólámpák jelentek meg Graham asztalán, a méregdrágának tűnő hangszórókból pedig kommersz house zene bömbölt. Graham az asztala mögött állt, és kajánul vigyorgott. - Uraim és hölgyeim! - kiáltotta el magát, azzal lehalkította a zenét, és tapsolni kezdett. Hölgyeim? Tudtommal én voltam az egyedüli hölgy az irodában. Ja, mégsem. Sally Archie asztala mellett guggolt, javában magyarázott valamit, és közben lelkesen hadonászott. 308

- Hölgyeim és uraim! - ismételte Graham. - A parti pontosan öt-tíz perc múlva kezdődik, attól függően, milyen gyorsan sikerül átöltöznöm. Utána kezdetét veszi a jelmezbál. Én fogom eldönteni, kié a legjobb és a legrosszabb jelmez. Joe körbemegy a persellyel. Kérem önöket, hogy ne legyenek szűkmarkúak! Miután senki sem szólt egy szót sem, felhangosította a zenét, és kisietett az irodából. Joe, aki Drakulának öltözött, feltápászkodott, és egy sárga vödröt tartott az orrom alá. - Adakozz, Lucy! - sóhajtotta. - Legalább öt fontot, amiért egy teljes napra hülyét csinálunk magunkból. - Ha ennyire gyűlölitek a jelmezbált - hajítottam egy marék aprót a vödörbe miért nem szóltok Grahamnek? - Graham a cégtulajdonos, Lucy - szólt közbe Nigel, a pénztárcája után kotorászva. - Az van, amit ő mond. Ha nem tetszik, ki vagy rúgva. Ilyen egyszerű. Kikapcsoltam a gépemet. Akár szar a parti, akár nem, én ugyan nem fogok dolgozni. - De attól, hogy valaki nem szereti a jelmezbált, még nem rúghatják ki. Valaki hangosan kopogott az ajtón. - Ez Graham lesz - mondta Nigel. - Állj fel, Lucy! Ezt nézd meg! Feltápászkodtam, és idegesen sandítottam a feltáruló ajtó felé. ATYAÚRISTEN! 309

Graham Wellington - legalábbis azt hiszem, ő volt az - állt az ajtóban. Öltözéke fekete bőrnyakörvből, fekete bőrsortból, motoros csizmából, láncingből - amely láttatni engedte hetykén duzzadó, karikával átlőtt mellbimbóit, valamint bozontos, vörös mellkasszőrzetét - és… itt nagyot nyeltem… fekete gumimaszkból állt, amely az egész fejét eltakarta. És nem volt egyedül. Egy bőr kutyapórázt tartott a kezében. A póráz vége egy nyakörvhöz csatlakozott, amit egy alacsony, vékony, erősen sminkelt, hosszú, fekete hajú nő viselt. Lehetetlenül magas tűsarkúban, piros-fekete fűzőben és piros bugyiban tipegett be a helyiségbe. Nigelre néztem, és úgy tátogtam, mint a partra vetett hal. - Ez… meg… mi… a… franc? - cincogtam. - Ez az, Miss Brown - vigyorgott Nigel -, amit a magácska főnöke a legjobban szeret a világon. - Felfordítani a gyomromat? - Szadomazo - nevetett Nigel. — Tavaly is ugyanezt a szerelést viselte, de a nő a pórázon... na, az új. - Ki az? - Tudom én? Elbűvölve, ugyanakkor undorodva néztem, amint Graham nagy peckesen középre áll, és int Joe-nak, hogy halkítsa le a zenét. A kutyanő olyan üdvözült mosollyal tipegett a nyomában, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, 310

hogy egy férfi pórázon vezeti be egy irodába. Életemben nem láttam még ennyire bizarr jelenetet. De halálomban sem. - Nos - üvöltötte el magát Graham. Amikor kinyitotta a száját, az arcán megnyúlt és eltorzult a gumi. - Eljött az idő, hogy megszavazzuk, kié a legötletesebb jelmez. Hogy őszinte legyek, a többség nem nagyon erőltette meg magát. Ennek fényében úgy vélem, három versenyző esélyes a koronára. Elsőként Markot, a kebabot szeretném jelölni. Legalábbis remélem, hogy kebab, és nem egy hatalmas vagina. Másodsorban magamat jelölöm. Harmadsorban pedig Miss Lucy Brownt, az elképesztően ribancos szereléséért. Lélegzet-visszafojtva markoltam meg a feszületeket. Nigel felvihogott. - Egyéb javaslat? - kérdezte Graham. Mindenki konokul hallgatott. - Akkor következzen a legrosszabb jelmez díja - folytatta Graham. - Archibaldot jelölöm, mert még csak a kisujját sem volt hajlandó mozdítani. Más javaslat? Ismét síri csönd. Archie, aki az ajtó mellett állt Sallyvel, lehajtotta a fejét. - Rendben — mondta Graham. - Szavazzunk! Ki szavaz Markra? Mark és a szomszédja felemelte a kezét. - Két szavazat Mark vagina-kebabjára. Ki szavaz Lucy Ribanc-kurvára? 311

Archie, Sally, Nigel, Joe és Geoff is feltartotta a kezét. Meg néhány srác a túloldalról. Vasvillaszemekkel méregettem őket. - És ki szavaz rám, illetve a gyönyörű Miss Ostorszíjra? Azonnal feltartottam a kezem, és még sokan követték a példámat. Ökölbe szorítottam a kezem, és gyors fejszámolást végeztem. Istenem, add, hogy több szavazatot kapjon, mint én! Légyszi, légyszi! Graham összeszámolta a szavazatokat, és káprázatos mosolyt villantott ránk. - Én nyertem. Ha-ha! - Micsoda meglepetés! - súgta a fülembe Nigel. - Minden évben ő nyer. - Mivel arany szívem van - vakarta meg Graham meztelen mellbimbóját megosztom a bandával a nyereményemet. Hat üveg pezsgő. Hozzátok a poharakat! A vesztesen később hajtjuk be a büntetését. A francba! Lecsúsztam hat üveg minőségi pezsgőről. Ahelyett hogy csúnyán néztem a szavazóimra, inkább bátorítanom kellett volna őket, de Nigel olyan sanyarúnak festette le a vesztes sorsát, hogy azt hittem, a nyertes sem járhat sokkal jobban. Nigelhez fordultam, hogy hangot adjak a véleményemnek, de az újból felharsanó tuc-tuc zene belém fojtotta a szót. 312

- Pezsgőt? - nyújtott felém egy műanyag poharat KebabMark. Hálásan vettem el tőle. - Töltsd tele! Fél ötre teljesen berúgtam, és bárkivel hajlandó voltam szóba állni, aki meghallgatott. A fiúk azt találgatták, ki lehet ez a bizonyos Miss Ostorszíj. Geoff szerint Graham felesége (mire megjegyeztem, hogy a főnökünk nőtlen), Joe szerint hivatásos szadomazo modell, Nigel viszont, minél jobban elázott, annál inkább hajlott arra, hogy a lány hivatásos, de másféle értelemben. Én is osztottam a véleményét. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy nő csak úgy, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül eljátssza, hogy Graham „kutyuskája”. Már éppen javasolni akartam, hogy cseréljük ki Graham borzalmas CD-jét valami kevésbé irritálóval, amikor a főnök ismét lekapcsolta a zenét. - Jól van, emberek! - üvöltötte el magát. - Itt az idő, hogy a vesztes lerója a tartozását. Néhányan üdvrivalgásban törtek ki. Archie, aki most is a sarokban álldogált Sallyvel, közelebb lépett az ajtóhoz. - Nem, nem, nem úgy van az! - kiáltotta el magát Graham, és botladozva elindult Archie felé. - Fáradjon csak ki középre, Mr. Humphreys-Smythe! Archie karba tett kézzel meredt Grahamre. Pisszenni sem mertünk. 313

- Gyerünk! - kapta el Archie karját Graham. - Miss Ostorszíj kiporolja a fenekét. Mintegy végszóra, Miss Ostorszíj felmutatott egy pingpongütőre emlékeztető tárgyat, és körbeforgott vele. Geoff éljenezni kezdett, aztán csuklott egyet. - Graham - lépett hátra Archie -, maga részeg. - Részeg, na és aztán, te meg ünneprontó vagy, és ezért kiporoltatom a seggedet! - Graham Miss Ostorszíj felé kezdte rángatni Archie-t. Archie, aki fél fejjel alacsonyabb és negyven-ötven kilóval könnyebb volt a támadójánál, hiába ficánkolt, nem tudta kiszabadítani magát Graham vasmarkából. - Hajolj le! - kényszerítette térdre Graham Archie-t, a tarkójánál nyomva előre a srácot. - Kapd be, Graham! - kiabálta Archie, és közben vadul csapkodott a karjával meg a lábával. Az egész iroda elnémult. Erre még Nigel sem tudott mit mondani. Mindenkinek földbe gyökerezett a lába; tátott szájjal figyeltük a szemünk előtt lejátszódó jelenetet. - Porolja ki a fenekét, Miss Ostorszíj! - hívta magához begörbített mutatóujjával a lányt Graham. - Archie nagyon rossz kisfiú volt, megérdemli, hogy jól megbüntessük. Miss Ostorszíj odatipegett Archie-hoz, és fölemelte a porolót. - Ezennel… 314

Egy rózsaszín folt suhant át az irodán, és földre terítette a lányt. Páran felszisszentek. - Graham! - nyüszítette Miss Ostorszíj. Tűsarkai a levegőben kalimpáltak, fekete parókája lecsúszott a fejéről. Graham, segíts! De Grahamnek más dolga volt. A rózsaszín folt továbbsuhant, és teljes erőből ágyékon rúgta a pasast. - Hagyd békén, te perverz disznó! - visította. Belekapaszkodott a láncingbe, és egy mozdulattal letépte Graham arcáról a maszkot. - Vedd le róla a mocskos mancsod! Sally volt az. Tágra nyílt szemmel, kipirulva, félrecsúszott tündérszárnyakkal rugdalta Graham lábikráját rózsaszín tornacipős lábával. Graham félrelökte Archie-t, és ismeretlen támadója felé fordult - Gyerünk! - ugrott le róla Sally széles ívben. - Porold ki a fenekem, aztán majd meglátod, mi lesz. Próbáld csak ki! Graham falfehér lett. - Tűnés! - mondta halkan. - Tűnés, mind a ketten! Most! Archie feltápászkodott a padlóról, és megkopogtatta Graham vállát. - Felmondok - közölte a főnökkel, azzal előrelendítette az öklét, és állon vágta a pasast. Az egész iroda visszafojtott lélegzettel nézte, amint Sally és Archie peckesen kisétál az ajtón. 315

- Mit bámultok? - förmedt ránk Graham az állát tapogatva, amikor egy emberként felé fordultunk. - Tűnjetek innen, mielőtt mindenkit kirúgok! Kifelé! Egy-kettő! Az órámra pillantottam. Negyed hat volt. Megkeressem Sallyéket, vagy inkább vegyem meg a jegyeket? Háromnegyed óra volt hátra zárásig. A szívem hangosan zakatolt. Mitévő legyek? Mitévő legyek?

316

33. FEJEZET MÁJUS 11., SZOMBAT

Tizenötödik nap Idegesen toporogtam az Edgware Road-i metróállomás előtt, nyirkos tenyeremben a két jeggyel. Szombat délelőtt volt, és csak reménykedhettem, hogy Archie eljön a Star Trek-összejövetelre. Vagy hogy a történtek után egyáltalán szóba áll még velem. Amint megvettem a jegyeket, rögtön meg is bántam a döntésemet. A saját szememmel láttam, hogyan alázza porig nyilvánosan perverz főnökünk Archie-t, de csak álltam, és a kisujjamat sem mozdítottam. Ha Sally nem lép közbe, az ég tudja, hova fajultak volna a dolgok. Bele sem mertem gondolni. Még arra sem voltam képes, hogy Archie után szaladjak. A helyében én sem állnék szóba velem. 317

- Fel a fejjel! - mondta egy vidám hang a hátam mögött. Soha nem tennék ilyet. Archie volt az. A haja kócos volt, az állát sűrű borosta fedte, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt, de mosolygott. - Már attól féltem, hogy nem jössz el - mondtam neki. Örültem, de ideges is voltam egyben. - Miért ne jöttem volna el? - kérdezte Archie értetlenül. Az embert nem mindennap hívják meg egy meglepetésprogramra. - Azt hittem… izé… azok után, ami tegnap történt hebegtem a jegyeket gyűrögetve. - Amúgy jól vagy? - Persze, nem is lehetnék jobban - vonta meg a vállát Archie. - Nincs munkám, nincs barátnőm, ráadásul a nagyanyám reggel 7-kor kivert az ágyból, és lezavart a boltba, mert füstölt heringet akart enni reggelire. - Az ég szerelmére! Miért nem megy le ő maga? A rapid randin elég mozgékonynak tűnt. - Lucy! - nézett rám megrovóan Archie. - Oké, oké - szabadkoztam. - Legközelebb lakatot teszek a számra. Menjünk! - Jó - vigyorodott el Archie. - Nagyon készültem ám! Elindultunk a konferenciaközpont fele, és útközben felszabadultan cseverésztünk. Ha szünet állt be a beszélgetésben, gyorsan beszúrtam egy-egy megjegyzést az időjárásról vagy a szembejövőkről, és Brian meg Claire hajmeresztő kalandjaival szórakoztattam Archie-t, bár nem 318

ismerte személyesen a lakótársaimat. Ha folyamatosan szóval tartom, érveltem magamban, nem jut ideje arra, hogy jól lecsesszen, amiért nem siettem a segítségére, amikor nyilvánosan meg akarták alázni. - Állj! - kiáltottam, mielőtt befordultunk volna a konferencia- központ utcájába. - Be kell fognom a szemed. A bejárat fölött Spock, Kirk kapitány és egy műanyagnak látszó robotember életnagyságú fotója függött. Látni akartam, milyen képet vág Archie, amikor feltárom előtte jövetelünk célját. - Készen állsz? - kérdeztem, miután botladozva megálltunk az épület előtt. - Igen. - Archie arca vidám ráncokba gyűrődött a kezem alatt. - Készen állok, Miss Brown. - Jó, akkor vigyázz, kész… íme! Elvettem a kezem a szeme elől, és izgatottan fürkésztem az arcát - vártam, mikor jelenik meg rajta az elragadtatás. - Star Trek - csicseregtem. - A kedvenced. Archie tekintete ide-oda ugrált köztem és a plakát között - Mi az? - kérdeztem. - Semmi - felelte Archie, és kitört belőle a röhögés. Döbbenten, őszinte megrökönyödéssel néztem, amint szó szerint a hasát fogja nevettében. Hű! Még sosem láttam ilyen heves érzelemkitörést. Különös volt, sőt, mit ne mondjak, egy 319

kicsit félelmetes is. Archie még sosem feledkezett meg ennyire magáról. - Jaj, Lucy, hogy te milyen jópofa vagy! - szólalt meg nagy sokán a kézfejével törölgetve a szemét. - Mi? - Én a Star Warst szeretem. Nem a Star Treket. - Micsoda?! - Most az én tekintetem ugrált ide-oda Archie a konferenciaközpont között. - Nem! Mondd, hogy csak viccelsz! ! Légyszi! De Archie konokul rázta a fejét. - Sajnos, ez az igazság, Lucy. A Star Wars és a Star Trek rajongói tábora két külön világ. Zongorázni lehet a különbséget. Olyan ez, mint, ööö, nem is tudom. Mintha te a Gucci táskákért rajonganál, én megvennék neked egy retikült a piacon. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Star Trek gagyi, csak… - Hirtelen elhallgatott. A kezemben szorongatott jegyekre pillantottam. Négy betű, csupán ennyit tévesztettem el. Nem Trek, hanem Wars. Hogy lehettem ekkora ökör? - Mindjárt visszaváltom őket - hajtottam félbe a jegyeket. Biztosan van rá lehetőség, és akkor kitalálhatunk valami más programot. - Ne, azért menjünk csak be! - bökött oldalba Archie hamiskás arccal. - Ki tudja, még jól is elsülhet. Képzelem, micsoda fejeket fogunk látni! 320

Ezt vicces volt pont az ő szájából hallani. De azért így sem tudtam leplezni a csalódottságomat. Biztosra vettem, hogy Archie megismerkedik valakivel a találkozón. Nos, ennek már lőttek. Hacsak Archie nem éri be a „piaci” barátnővel is. Új tervvel kellett előállnom. És már csak öt napom volt arra, hogy társat találjak Archie-nak. A francba! - Gyere már! - karolt belem Archie. - Ne vágj ilyen savanyú képet! Jó buli lesz, ígérem. Ja, persze. Egy Star Trek-jelmezt viselő csupa mosoly pasas elvette tőlünk a jegyeket, és a kezünkbe nyomott egy-egy programfüzetet. - Szép napot! - mondta álamerikaias akcentussal. - Hosszú és eredményes életet! - felelte Archie. Furán intett a kezével, és amikor továbbsétáltunk, kipukkadt belőle a nevetés. Döbbenten néztem rá. Na, frankó, újabb érthetetlen kockafejpoén! - Gyere! - vonszolt be Archie a nagyterembe. - Mit nézzünk meg először? A rendezvény hatalmas volt: mindenütt nyüzsögtek az emberek, és lépten-nyomon akadt valami bizarr látnivaló. A bal oldali standokon Star Trek-emléktárgyakat árultak, a jobb oldalon büfék sorakoztak. Beleszimatoltam a levegőbe. Hot dog és sült krumpli. 321

- Nézd csak! - mutatott a fejünk fölé Archie. - Űrhajók lógnak a plafonról. - Aha - vettem szemügyre a szürke műanyag monstrumokat. - Nagyon érdekes. Jé, nem ott szokott ülni Kirk kapitány, amikor az űrhajót vezeti? Archie a helyiség közepe felé nézett, ahol az egyes szereplőket mintázó egyenruhás és jelmezes bábuk nyakatekert pózokban sorakoztak egymás mellett. - Azt hiszem, ez az Enterprise űrhajó fedélzete - mondta Archie. Egyedül a standok tudták felkelteni az érdeklődésemet ezek álltak a legközelebbi kapcsolatban a vásárlással. Körülnéztem, és kiválasztottam egy Star Trek-egyenruhás játék mackót. - Melyik előadást várod a legjobban? - tartotta elém a programfüzetet Archie. - „A Star Trek fizikája”. „A Star Trek szellemisége: az Elsődleges Irányelv, és ami mögötte van” bökött egymás után az „eseményekre”. - Lehet, hogy megsértődik, Mr. Humphreys-Smythe válaszoltam nevetve, és visszatettem a helyére a mackót -, de fogadok, hogy több száz kockafej-összejövetelen vett már részt életében. Ha jól sejtem, igazi szakértőnek számít ebben a témában. - Őszintén szólva - felelte Archie kissé ingerülten - sosem kedveltem a klubokat. Szerintem szánalmasak. 322

- Tényleg? - Kézbe vettem egy játékfigurát, amely egy halfejű, hastáncosnőtestű földönkívülit ábrázolt. - De hiszen a múltkor azt mondtad, hogy szereted a Star Warst. - Szeretem, de nem elvakultan. Te meg a karaokét szereted. Tagja vagy valamilyen klubnak? - Nem. Természetesen nem. - Visszatettem a helyére a halfejű földönkívülit. Itt még a vásárlás sem okozott örömet. - Nahát akkor. Archie-nak igaza van, gondoltam magamban, és megadóan tűrtem, hogy odavonszoljon az Enterprise űrhajó fedélzetéhez. - Hé! - mutattam a programfüzetre. - William Shatner is előadást tart ma. - És? - vigyorgott rám Archie. - Nem akarod meghallgatni? - Na, ki a kockafej? - vonta föl Archie a szemöldökét. - Tetszett, ahogyan feldogozta a Pulptól a „Common People”-t - mondtam, és éreztem, hogy elvörösödöm. Tudod, ami úgy kezdődik, hogy… Már majdnem dalra fakadtam, amikor Archie hirtelen mellém ugrott, és megragadta a vállam. - Ne ijedj meg, és ne fordulj hátra - suttogta -, de azt hiszem, követnek minket. Rögvest hátrafordultam. - Azt mondtam, ne fordulj hátra! - sziszegte Archie. - De ki követ minket? 323

Megint hátra akartam fordulni, de Archie elkapta a karom. - Egy klingon. - Mi az a klingon? Az, amit az öregasszonyok szoktak a bugyijukba ragasztani, ha köhögés közben összepisilik magukat? - Hát ez gyönyörű! - húzta el a száját Archie. - Nem, egy földönkívüli fajt neveznek így a Star Trekben. Erősen barázdált a homlokuk, elöl kopaszok, hátul pedig hosszú, fekete haj nő a fejükön. - Az első szerelmem is pont így nézete ki. - Lucy, nem viccelek - túrt bele a hajába Archie. - Valaki azóta követ minket, hogy betettük ide a lábunkat. Elszorult a szívem. - A nagyid az? - kapaszkodtam bele Archie-ba. - Kérlek, mondd, hogy nem ő az! - Persze, hogy nem ő az - emelté égnek a tekintetét Archie. - Először is, vásárolni ment a West Endre, másodszor, miért bújna klingon jelmezbe? - Hát, valakiről csak örökölnöd kellett a kockafejséget feleltem vigyorogva. - Mi, hogy én kockafej vagyok? - bökött a mellkasára Archie. - Te akarod meghallgatni William Shatner előadását. - Te meg azt hiszed, jó buli, ha egy sötét szobában kucorogsz két másik sráccal. - Ott a pont. 324

- Na és, hol az a titokzatos valaki? - Egy öregedő, zsíros hajú rocker őgyelgett mögöttünk „Spock az Isten” feliratú pólóban: ő volt az egyetlen hosszú hajú szörnyszülött. - Sehol sem látom a klingont. - Mert eltűnt - rántott közelebb magához Archie. - Azt hiszem, a csaj rájött, hogy lebukott. - Honnan tudod, hogy nő? - Szokatlanul alacsony. - Talán valami kölyök szórakozott velünk - vontam meg a vállam. De Archie-t nem lehetett meggyőzni. - Menjünk tovább! Úgyis észrevesszük, ha utánunk jön. Belekaroltam Archie-ba, és elindultunk a következő bábu felé. Szőke hajú, kontyos nő volt, akinek bal szemöldöke fölött egy gyík formájú fémdarab virított. Ezüst kezeslábast viselt, és egy háromszög alakú kitűző fityegett röhejesen felfújt melle fölött. - Álljunk meg itt - súgta a fülembe Archie. - Tegyünk úgy, mintha a babát csodálnánk. A bábu mellére szegeztem a tekintetem. Nehéz lett volna elsiklani fölötte. - Ki ez? - Hetes - felelte Archie. - Kitalált személy. - Ahhoz képest, hogy állítólag rühelled a Star Treket vontam föl a szemöldököm -, elég sokat tudsz róla. 325

- Hetest mindenki ismeri - nézett föl a bábura Archie. Tudod, én is csak férfiból vagyok. Egy pillanat! Azt hiszem, megint itt van a madárka. Nézz hátra, Lucy, de csak diszkréten, ha lehet. A bábu mögé bújtam, és a könyökhajlatán keresztül kukucskáltam kifelé. Egy erősen barázdált homlokú, hosszú, göndör hajú, vastag, bozontos szemöldökű, alacsony nő éppen a mennyezetről lógó űrhajókat csodálta. Szűk szabású feketeszürke jelmezt viselt, de volt rajta valami, ami nem illett a képbe. - Archie! - kaptam a kezem a szám elé, hogy elrejtsem kaján vigyoromat. - Melyik ismerősünk szokott magas sarkú, rózsaszín tornacipőt viselni? - Fogalmam sincs - vakarta meg a fejét Archie. Istenem, hogy a férfiak mennyire nem figyelnek a részletekre! - Sally - mondtam. - Sallynek van ilyen cipője. - De… de… - értetlenkedett Archie. - Miért követne minket Sally? - Nem minket követ - magyaráztam, és a fejemben lassan összeálltak az elmúlt pár hét történései -, hanem téged. Minden egybevágott - Sally kiborulása, amikor meglátta Archie frizuráját; a velem szembeni ellenséges viselkedése; az, hogy a jelmezbálon le sem lehetett vakarni Archie-ról; és az, ahogy Archie megmentésére sietett, amikor Graham bekattant. 326

- Mi? Engem? - Archie úgy meredt rám, mintha meghibbantam volna. - Már miért követne engem? - Nem vagyok száz százalékig biztos a dologban - feleltem ügyelve, nehogy elkiabáljam a dolgot, vagy túlságosan megijesszem Archie-t -, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Sally beléd zúgott. - Micsoda? - Archie-nak Hetes karjába kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. Hátrapillantottam a vállam fölött. A klingon észrevette, hogy őt figyelem, ezért gyorsan felnézett a mennyezetre. - Szerintem kedvel téged, Archie. - Ez neked jó poén, Lucy? - méltatlankodott Archie. Kissé zöld volt az arca. - Én nem tudok nevetni rajta. Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött. - Igen? - fordultam hátra. A zsíros hajú rockercsávót pillantottam meg. Úgy izzadt, mint a ló, és egy jobb napokat látott zsebkendővel törölgette a homlokát. Mellette egy ványadt nő állt, aki „ A másik barátom Jean-Luc Picard” feliratú pólót viselt. Vasvillaszemekkel méregetett. - Lennének szívesek arrébb menni? - förmedt ránk rockercsávó. - Szeretnék egy közös fotót Hetessel. - A hölgy az öné - húzódtam félre. - Már úgyis menni készültünk. Ugye, Archie? Archie összerezzent, amikor elkaptam a karját, és a következő bábu félé kezdtem vonszolni. 327

- Nem poénból mondtam, Archie. - És közben azon töprengtem, az előttem magasodó lapát fülű, nagy orrú, ráncos homlokú alak földönkívüli-e, vagy Bruce Forsyth viaszmása. - Sally tényleg kedvel léged. Csupán az a kérdés, hogy te kedveled-e őt. - Nem is tudom - hebegte Archie lángoló füllel. Kétségtelen, nagyon vonzó lány, ráadásul tegnap megmentett Grahamtől. Amiért, hadd tegyem gyorsan hozzá, rendkívül hálás vagyok. - Ami a tegnapit illeti - vágtam közbe. - Borzasztóan sajnálom, hogy… - És nagyon jól elbeszélgettünk a zenéről a metró fele menet - folytatta Archie, meg sem hallva a magyarázkodásomat. - Sally is a rapet meg a hiphopot szereti. Tudtad ezt? - Nem - ráztam meg a fejem -, én… - Meg sem fordult a fejemben, hogy úgy vonzódik hozzám, ahogy te állítod, Lucy. Ráadásul nem is olyan régen még másba voltam… - Archie elhallgatott, és lesütötte a szemét. Oldalra sandítottam. Nem mertem Archie-ra nézni. Sally, a klingon, Hetes szobra előtt állt. Rockercsávó már javában pózolt: egyik kezét Hetes mellére szorította, a másikban egy hamburgert tartott. Erről eszembe jutott valami. - Archie! - suttogtam. - Együtt vacsorázunk holnap este? Archie elkomorult. 328

- Mi? Úgy értem: tessék? Azt hittem, Sallyről beszélgetünk. - Idáig róla beszélgettünk. Most pedig azt kérdezem tőled, együtt vacsorázunk-e holnap este. - Nem is tudom - vakarta meg Archie a fejét. - Mondd, hogy eljössz! - könyörögtem. - KungPo’s Swiss Cottage, este 8. Mondd, hogy ott leszel! - Meglátom, mit tehetek - vonogatta a vállát Archie -, de nem ígérek semmit. - Szuper! Most pedig maradj itt egy kicsit! Ígérd meg, hogy nem jössz utánam. - Kérésed számomra parancs, Lucy. - Szegény Archie totál össze volt zavarodva. Észrevétlenül Sally mögé lopóztam. - Szia, Sally! - kiáltottam el magam. Sally összerezzent, megpördült a tengelye körül, és teljes erőből halántékon vágott a könyökével. Lucy! visította, miközben kitöröltem a konferenciaközpont padlóját. - De örülök, hogy összefutottunk! Miről ismertél meg? - Egy kis árulkodó részletről - tápászkodtam fel, és a tornacipőjére mutattam. - Ó! - pillantott le a lábára Sally, és hintázni kezdett a cipősarkán. - Sima fekete csizmát kellett volna fölvennem, de egyszerűen nem bírok megválni a tornacipőmtől. Már egészen hozzám nőtt. 329

- És mi szél hozott erre? - kérdeztem tőle. - Nem is tudtam, hogy Star Trek-rajongó vagy. - Hát, igen - felelte nem túl meggyőzően, és lesimította az egyenruháját. - Már, izé, a kezdetektől fogva nézem a sorozatot. - Értem. - Archie nincs veled? - Sally lábujjhegyre állt, és átkukucskált a vállam fölött. - Miért, szeretnéd, ha összefutnátok? - Nem, nem különösebben. - Sally a csuklóját körülfogó ezüstszürke mandzsettákat babrálta. Csak úgy megkérdeztem. Tegnap még azt mondtad, neki vetted a jegyeket. Elhatároztam, hogy felvidítom. Éppen eleget táncoltam már az idegein. - Ott van - mutattam a terem közepe felé. - Ő is a kiállítást nézi. Odamenjünk hozzá? - Persze! - Sally majd’ kiugrott a bőréből izgalmában. Átverekedtük magunkat egy csoportosuláson, amelynek tagjai tájt szájjal bámulták egy vörös, sziklás bolygó élethű mását. Alig láttunk valamit a nagy vakuvillogásban. - Sally - kaptam a szemem elé a kezem -, együtt vacsorázunk holnap este? Sally egy pillanatra megtorpant, és rám meredt. - Én? - bökött a mellkasára. - Igen, te. 330

- Meg te? - Látszott rajta, hogy kissé elszörnyedt. - Meg még valaki. Archie is ott lesz. - Hát persze, hogy elmegyek veled vacsorázni - vigyorodott el Sally. - Annyira, de annyira örülök! - Gondoltam, hogy benne leszel - jegyeztem meg, miközben bekanyarodtunk, és elindultunk a riadtan pislogó Archie felé. - Annyira, de annyira, gondoltam.

331

34. FEJEZET MÁJUS 12., VASÁRNAP

Tizenkettedik nap Ez lesz életem (vagy halálom, ha úgy jobban tetszik) legjobb vasárnapja, erről szentül meg voltam győződve. A Star Trek-rendezvény remek ötletnek bizonyult. Hiába, mindig is jó volt a szimatom. Igaz, hogy Archie nem rajong különösebben a sorozatért, de kit érdekel? Ettől még nagyon jó kis napot töltöttünk együtt. Amikor megpillantottam Sallyt a klingon jelmezben, tudtam, hogy nyert ügyem van. Az egész internetet tűvé tettem Archie lelki társáért, és tessék, végig itt volt az orrom előtt. Na jó, igaz, hogy Archie egyfolytában csak irult-pirult, és csúfondáros megjegyzéseket tett a megérzéseimre, de éppen ezért dobtam be a vacsora ötletét: 332

hogy Archie nyugodt környezetben beszélgethessen Sallyvel. Küldetés teljesítve! Borítékolni lehetett a sikert. Elsőnek érkeztem a Kung Po’s-ba, de hamarosan Archie is befutott, tisztára megizzadva. Egyenesen az asztalhoz loholt. - Elkéstem? - nézett az órájára. - Bocs, de a nagyi megint kitalált valamit. Már majdnem úgy volt, hogy el sem tudok jönni, de nem bocsátottam volna meg magamnak, ha felültetlek. Most már igazán szerezhetnél magadnak egy mobilt, Lucy. - Persze, persze - bólogattam, miközben Archie kibújt a dzsekijéből és leült. - Fújd ki magad, Archie! Bort töltöttem a poharába. Archie hálásan biccentett. - Bocs, Lucy, egy kicsit ki vagyok bukva. Tegnap egész este álláshirdetéseket nézegettem. Van meló bőven, de órákig tart kitölteni a jelentkezési lapokat, engem meg sürget az idő. Nemcsak magamat kell eltartanom. - Ezek szerint nem jössz vissza a Computer Bitzhez? tudakoltam. Archie majdnem kiköpte a bort. - Ugye, most viccelsz? - Bocs! Nem azért mondtam. Természetesen nem mehetsz vissza oda. Csak kíváncsi voltam. Ha Archie nem megy be dolgozni hétfőn, akkor nekem sincs több keresnivalóm az irodában. A mobilszámát tudom, ő tudja az otthoni számomat, vagyis tudjuk tartani a 333

kapcsolatot. Az egyetlen problémát Sally jelentette. Tudomásom szerint nem cseréltek számot Archie-val, és ha véget érnek a könnyed kis ebédidei csevejek, hamar elsodródhatnak egymástól. Ezért volt olyan fontos a vacsora. De ha már itt tartunk: hol késik Sally? Az órámra pillantottam. - Rendelünk? - nyitotta ki Archie az étlapot. - Jé, koktélrákos pirítós! A kedvencem. - Az a helyzet, hogy még várunk valakit Igen? nézett rám Archie az étlap fölött. Nem árultam el neki, hogy Sallyt is meghívtam, mert nem akartam elriasztani. Nyilvánvaló volt, hogy Sally odavan Archie-ért, azt azonban nem tudtam százszázalékosan megállapítani, hogyan érez Archie Sally iránt. Aztán ott volt még az a kis apróság is, hogy Archie szíve értem dobogott. - Sallyt is meghívtam - mondtam fapofával, és az étlap felé nyúltam. - Remélem, nem baj. - Sallyt - vonta össze a szemöldökét Archie. - Miben sántikálsz? - Semmiben - hazudtam. - Csak gondoltam, jó lenne együtt vacsorázni. Tudom, hogy Sallyvel volt egy kis nézeteltérésünk, de tegnap nagyon jópofán viselkedett, úgyhogy őt is meghívtam. - Igazán szólhattál volna - itatta le az izzadságcseppeket Archie a homlokáról. - Ha tudom, hogy Sally is jön, nem 334

csináltam volna lelkiismereti kérdést abból, hogy időben ideérjek. - Bocs! Az utolsó pillanatban döntöttem el, és Sally még nincs itt, ha jól látom. Így is egyedül rostokolnék, nem? Archie nem válaszolt, összecsapta az étlapot, karba fonta a kezét, és a plafont nézte. Na, szép! Most megint megharagudott rám. A bejárat felé sandítottam, és azon imádkoztam magamban, bárcsak jönne már Sally. Most igazán nagy szükségem lenne rá. Ha más nem, legalább feldobná a hangulatot. Éppen az utolsó ajándék koktélrákos kekszet vettem ki a tálból amikor Sally végre befutott. Kiesett a kezemből a keksz. - Hú! - kapkodtam levegő után. Sally elképesztően gyönyörű volt: egy fekete-ezüst álom. Rövid ruhát viselt, aminek a szoknyarésze épphogy csak eltakarta a fenekét, hozzá pedig fekete, apró gyémántdarabokkal kirakott tűsarkú szandált. A haját feltűzte, a szemét koromfekete ceruzával rajzolta körbe, az ajkait pedig mélyvörösre festette. Miután odatipegett hozzánk, leolvadt arcáról a sugárzó mosoly. - Szia, Sally! - álltam fel, hogy két puszit adjak neki. Káprázatos vagy! Archie tátott szájjal nézett föl rá. Alsó ajkán még ott himbálózott egy kekszmorzsa. - Jaj, jaj! - törölte meg gyorsan a száját, miközben felállt. Milyen udvariatlan vagyok! Sally, varázslatosan nézel ki! 335

Sally idegesen mosolygott, és vigyázva letelepedett a székre, amit Archie húzott ki neki. - Kicsit hülyén érzem magam - mondta, miközben Archie alátolta a széket. - Ti utcai ruhában vagytok, én meg úgy kicsíptem magam, mintha bálba jöttem volna. - Gyönyörű vagy! - feleltem. - Komolyan. Én vagyok a paraszt, amiért farmerban jöttem. Archie olyan megigézve bámulta Sallyt, hogy még az étlap is kifordult a kezéből. - Szerintem mind a ketten nagyon csinosak vagytok fordult felém. A tekintete kifürkészhetetlen volt. - Te is csinos vagy, Archie - jegyezte meg Sally. - Jól áll neked a kék. Archie elpirult, és a terítőre szegezte a tekintetét. - Egy kis bort, Sally? - emeltem az üveget a lány üres pohara fölé. Épphogy belekóstoltunk a koktélrákos pirítósból, fűszeres csirkenyársból és sült oldalasból álló előételbe, amikor megcsörrent Archie telefonja. Sally megtanított minket kantoni nyelven káromkodni, és visítva nevetett a kiejtésünkön. - Elnézést, hölgyeim! - tette le Archie a már megrágcsált koktélrákos pirítósát a tányérra. - Ezt muszáj fölvennem. Egy pillanat! 336

Sallyvel abbahagytuk a kacarászást, és néztük, amint Archie előhalássza a telefonját a válltáskájából. - Szia, nagymama! Elszorult a szívem. - Igen, nagymama. Az asztal túloldaláról is jól hallottam a nő rikácsolását, de azt nem tudtam kivenni, mit mond. - Van egy elemlámpa a szobámban - magyarázta Archie. Tessék? Jó, tökéletesen megértem… nem, nem gond… persze… fél óra múlva otthon vagyok. Jó, mindjárt megyek. Szia! - Komor képpel kinyomta a telefont, és visszacsúsztatta a táskájába. - Mi újság? - kérdeztem, és igyekeztem közömbös arcot vágni. - Nagymama volt - tolta félre a tányért Archie. Elment a villany, és nem akarja egyedül kinyitni a biztosítószekrényt, hátha megrázza az áram. Micsoda? Annyit még én is tudtam, hogy teljesen veszélytelen visszanyomni a kapcsolót. - Ugye, most viccelsz? De Archie a fejét rázta. - Sajnos nem. Az emeleti lépcső koromsötét, és már fél órája vécére kell mennie. Azt mondja, nem bírja tovább visszatartani. - De utána visszajössz, ugye? - szólt közbe Sally. Továbbra is kedvesen mosolygott. 337

- Nem hinném - nézett Archie az órájára. - Tíz óránál előbb nem érnék vissza, addigra meg már rég túl lesztek a főfogáson. Sally arca megnyúlt. - Legalább a desszertre gyere vissza! - Ne haragudjatok! - Archie felállt, és belebújt a dzsekijébe. Kivett néhány bankjegyet a tárcájából, és a tányérja mellé fektette őket. - Majd máskor bepótoljuk. - Az jó lenne. - Sally felállt, és két puszit nyomott az arcára. - Mondjuk egy hét múlva? Lucy! Ráérsz jövő vasárnap? A boromért nyúltam, és egy hajtásra kiittam. Nekem már nincs annyi időm! Ha Archie péntekig nem jön rá, hogy Sally az ő embere, nekem lőttek. Fölkerülök a mennyországba, ha tetszik, ha nem, és soha többé nem látom Dant. Anna ráteszi a mancsát a szerelmemre, én meg csak egy távoli emlék leszek a számára. Lucy? Lucy? Ja, az a lány, akivel egy ideig jártam… - Jól vagy, Lucy? - kérdezte Archie, amikor újabb pohár bort töltöttem magamnak. Megráztam a fejem. - Menj csak haza a nagymamádhoz, Archie! Nagy szüksége van rád. Jövő héten hívlak, jó? - Kösz, hogy ilyen megértő vagy, Lucy! - Archie megkerülte az asztalt, és két puszit nyomott az arcomra. - Kérdezhetek valamit? - szóltam utána, amikor elindult a kijárat felé. - Persze - fordult hátra. 338

- A nagymamád tudta, hogy ma este velem találkozol? - Persze - felelte mosolyogva. Minő meglepetés! - Hát ez meg mi volt? - kérdezte Sally, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő, és Archie kilépett az utcára. - Miért voltál olyan mérges Archie-ra? Nem nagy ügy. Jövő héten megint összejövünk. - Már annyira vártam ezt az estét! - toltam el magamtól a tányért. Teljesen elment az étvágyam. Sally a pillangós csatjával babrált, fölemelte a poharát, aztán megint letette, végül rágcsálni kezdte a hüvelykujját. - Kérdezhetek valamit, Lucy? - nézett föl rám a műszepmillája alól. - Hát persze. - Ti szerelmesek vagytok egymásba Archie-val? - Dehogyis! - válaszoltam nevetve. - Miből gondoltad ezt? Sally újból rágni kezdte a körmét. - Mert amióta beléptél a Computer Bitzhez, ti ketten elválaszthatatlanok vagytok - dünnyögte. - Már az egész iroda azt beszéli, hogy jártok. - Nem járunk. Csak haverok vagyunk. - Ó, hála az égnek! - sóhajtott fel Sally, és hátradőlt a széken. - Nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem. - Sally, te… 339

Megjelent a pincér. Nézett egy nagyot, amikor észrevette, mennyi kaját meghagytunk, majd gyorsan leszedte az asztalt. Miután nagy csörömpölések közepette távozott, újból feltettem a kérdést: - Sally, te szerelmes vagy Archie-ba? - Igen. - Sally idegesen rágcsálta az alsó ajkát, fognyomokat hagyva a vörös rúzson. - Azóta szeretem, hogy bejáratos vagyok a Computer Bitzhez. - Jaj, Sally - fogtam meg a kezét. - Szerintem ez csodálatos! Miért nem mondod el neki, hogy érzel iránta? Sally vállat vont. - Tudom, hogy gátlástalan némbernek tűnök, de… Nagyot nevettem. Hangos, önfejű és bizalmaskodó, az igen, de gátlástalan? Azt azért nem mondanám. - De amikor szerelmi ügyekre kerül a sor, teljesen elbizonytalanodom - mondta Sally bánatosan. - Azt szeretem, ha a férfi teszi meg az első lépést. Ilyen téren nagyon konzervatív vagyok. - Archie is konzervatív - feleltem vidáman. - Tudom, és becsülöm is érte, de nem vagyok hülye, Lucy. Tudom, hogy érted van oda. - Ez nem igaz. - De igen. - Sally kihúzta magát, majd hozzám hajolt. - A kedvedért leborotválta a szakállát. Még azt a gyönyörű haját is képes volt levágatni. Ezért akadtam ki rád annyira. Azért csinálta, hogy jobban tetsszen neked. 340

- Ez nem így van - hazudtam. - Archie bevallotta nekem, hogy magányos, én pedig elhatároztam, hogy megpróbálom összehozni valakivel. Úgy gondoltam, ha kicsit rendbe szedeti magát, vonzóbbnak fog tűnni a nők szemében. - De nekem úgy tetszett, ahogy volt. - Ezt nem tudtam, Sally. Bárcsak tudtam volna! Ismét feltűnt a pincér, hogy felszolgálja a főételt. Meghökkenve pillantott Archie üres székére, de azért letette a kínai sült tésztát. Sally kedvetlenül piszkálgatta a szecsuáni csirkéjét az evőpálcikával, és nagyot sóhajtott: - Mindegy. Archie nem viszonozza az érzelmeimet. Csak a locsi-fecsi szendvicsárust látja bennem. Felszúrtam egy szem gombát az evőpálcikámra, bekaptam, és lassan elrágtam, miközben százféle gondolat kergetőzött a fejemben. - Viszonozza ő - feleltem. - Csak még nem jött rá. - Tényleg? - bámult rám Sally tágra nyílt szemmel. - Ezt most komolyan mondod? - Igen, szerintem Archie nagyon is kedvel téged. Csak még tudatosítani kell benne a dolgot. És el kell érni, hogy kiábránduljon belőlem, gondoltam magamban. - És hogyan… hogyan tudatosíthatnánk benne? - kérdezte Sally izgatottan. 341

De én csak a fejemet csóváltam. Fogalmam sem volt, mitévők legyünk.

342

35. FEJEZET MÁJUS 13., HÉTFŐ

Tizenhetedik nap Hogyan érjem el, hogy Archie kiábránduljon belőlem? 1) Addig tömöm magamba a habos süteményt, amíg gusztustalanul el nem hízok, aztán ráülök a fejére. 2) Leborotválom a hajam, a szemöldököm meg a szempillám. Csak a lábamon növesztem meg a szőrt, és megkérem Archie-t, hogy simogassa meg. 3) Fejhangon nevetek mindenen, amit Archie mond, még a szomorú történeteken is. 4) Minden adandó alkalommal odadörgölőzöm Brianhez, hogy én is büdös legyek. 5) Ööö… 343

A paplanra hajítottam a tollat meg a papírt, és visszahanyatlottam az ágyra. Az összes ötlet halva született volt. Sőt, ostoba és teljességgel kivitelezhetetlen. Például: ilyen rövid idő alatt hiába is próbáltam volna meghízni vagy megnöveszteni a lábszőrömet, ami pedig a Brianhez való odadörgölőzést illeti… Ebből persze még nem következett logikusan, hogy nem maradt időm új tervvel előállni. Hétfő reggel volt, de nem kellett dolgozni mennem. Ha Archie nem megy vissza a Computer Bitzhez, határoztam el, akkor én sem! Felültem az ágyon, és nagyot nyújtóztam. Sürgősen szükségem van egy nagy csésze forró kávéra, hogy működésbe lendítsem az agysejtjeimet. Az majd segít. Letrappoltam a földszintre, és kinyitottam a konyhaajtót. Mi a szösz! Jól látok: a lakótársaim takarítanak? Claire, aki ananásszerű copfba fonta össze rasztatincseit, a padlón térdelt, és a linóleumot súrolta, míg Brian, aki szemmel láthatóan kissé kényelmetlenül érezte magát a kékfehér kockás kötényben bőszen mosogatott. Megtorpantam a küszöbön, és megdörzsöltem a szemem. - Hát itt meg mi folyik? - Ez az utolsó napom - pillantott fel Brian a habos edénytoronyról. - És, akármi is történjen, én már nem leszek itt holnap, ezért úgy gondoltam, nem ártana rendet rakni. - Nem akartam segíteni, de nincs jobb dolgom - mondta Claire mosolyogva. 344

- Hűha! Segíthetek valamit? - Tegyél fel vizet - húzta végig a karját Claire a homlokán. - Azt hiszem, ránk fér egy kis pihenő. Lábujjhegyen végigtipegtem a frissen felmosott padlón, és megkerestem a vízforraló kannát. Az egész szituáció olyan szürreális volt, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. A lakótársaim felhőtlenül boldogok voltak, és takarítottak! - Jól vagy? - fordultam Brianhez. - Azt hittem, ideges leszel. - A döntés már nem az én kezemben van - vonta meg a vállát. - Ahogy lesz, úgy lesz. - Vagyis ha Troy nem jön el ma este, nem leszel szomorú, hogy a mennyországba kerülsz? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem leszek csalódott - öblített ki Brian egy csészét a csap alatt -, de ha nem sikerül teljesítenem a feladatot, bele kell törődnöm a sorsomba. A mindenit! Ebben az emberben egy filozófus veszett el. A múltkor csak azért mentem el vele Troyhoz, mert azt hittem, összeomlik, ha nem változhat át szellemmé. Azt mondta, az neki a vasút, ami nekem Dan. - Jártál azóta Tootingban? - kérdeztem tőle, és tiszta csészéket vettem elő a szekrényből. Brian bólintott. - Többször is. Először a McDonald’sba mentem. Troy nem volt ott, de a következő alkalommal a haverjai nélkül jött. 345

Csak ültem ott, a magazinomat olvasgattam, és levegőnek néztem. - Nem adtad könnyen magad? - vigyorogtam. - Így is mondhatjuk. - Brian elhajolt az útból, hogy elővehessem a teásdobozt. - Fél óra múlva odasomfordált hozzám, és megkérdezte, milyen vonatokkal utaztam már. Nagyon jól elbeszélgettünk, de egyszer csak megjelentek a haverjai. Akkor megint leköcsögözött, és faképnél hagyott. - Nem említette a ma esti találkozónkat? - kérdeztem, csak úgy mellékesen. Brian leöblített egy tányért a csap alatt, és a csöpögtetőbe tette. - Nem. - Ó! - De még van remény, Lucy. - Igen, a remény hal meg utoljára - pottyantottam bele a teafiltereket a csészékbe. De nem tudtam megállapítani, magamat akarom-e megnyugtatni, vagy Briant. Hétkor bedugtam a fejem Brian ajtaján. Brian az ágy szélen ült és a két térde közé szorította a kezét. A konyhával ellentétben ez a szoba semmit sem változott: a vonatos poszterek még mindig ott voltak a falon, a piszkos szőnyeg még mindig ott hevert a padlón, a könyvek és a magazinok pedig csinos kupacokban sorakoztak az ágy mellett. - Nem kell összepakolnod? - kérdeztem. Felkaptam egy könyvet és belelapoztam. 346

Brian a fejét rázta. - Nem szükséges. Bármi is történjen, a szoba berendezése mindenképpen megsemmisül. - Tényleg? - Igen, mintha itt sem lett volna. - Ez szomorú - mondtam, és nem csak udvariasságból. Életünkben a szobánk az egyéniségünk tükre: olyan holmikkal van tele, amelyek sokat jelentenek a számunkra. Valaki valahol már kiürítette Brian egykori szobáját. Brian képe már ott díszeleg egy kredencen vagy kandallópárkányon, de amikor a tárgyai eltűnnek a Leendő Szellemek Házából, semmi sem marad utána. Örökre elmegy. Nekem egy pillantás is elég volt, hogy felmérjem, Dan mindent úgy hagyott a házban, ahogy életemben volt. A díszpárnáim szétszórva hevertek a kanapén, a szőnyeg, amit együtt választottunk, még mindig ott feküdt a padlón, a könyveim pedig Dan könyvei között lapultak a polcon. De egyszer majd ez is megváltozik. Az én tárgyaim is eltűnnek. És ha Anna megkaparintja magának Dant, mindez hamarabb bekövetkezik, mint szeretném. - Felkészültél, Brian? - kérdeztem vidámnak szánt hangon. Brian felállt, és körbesétált a szobában: egyenként kézbe vette a fényképeket meg a vasútmodelleket, megnézte őket, majd mindet visszatette a helyére. Még a ruhásszekrényt is kinyitotta, és mosolyogva nézett végig a szépen egymás mellé helyezett szandálokon. 347

- Minden tárgyamtól elbúcsúztam - szólalt meg halkan. Ideje indulnunk. - Megvársz az ajtóban? - kérdeztem tőle. - Csak szólok Claire- hogy elmegyünk. - Bújj be! - kiáltotta Claire, amikor bekopogtattam hozzá. Törökülésben ült az ágyon, és a gitárját pengette. Így, sminktelenül, az arca ragyogott a fiatalságtól. - Brian mindjárt indul - mondtam neki. - Ha esetleg el akarsz búcsúzni tőle. Claire sóhajtva tette le maga mellé a gitárt. - Fura - szólalt meg. - Amikor megismertem Briant, felfordult tőle a gyomrom… a szagról már nem is beszélve… Felkacagtam. - De hiányozni fog. - Claire lecsússzam az ágyról, és elindult felém. - Nem szeretek búcsúzkodni. - Claire! - tettem a vállára a kezem. - Kérhetek tőled egy szívességet? Elintéznél nekem valamit, amíg én a Paddingtonon leszek Briannel? Elmagyaráztam neki, hogy Anna és Jess szokás szerint a Fehér Lóban találkozik. Leírtam neki a két lány külsejét, és arról is felvilágosítottam, hogyan jut el a sörözőbe, végül megkértem, hogy hallgassa ki Annáék beszélgetését. - Persze - nyitotta ki az ajtót. - Nem gond. De elég rossz a memóriám; lehet, hogy nem fogok minden szóra emlékezni. - Az nem baj. Arra figyelj, mit mond Anna Danről. Claire megállt a folyosón, és hátrafordult. 348

- Nem így hívják a vőlegényedet? Történt vele valami? - Nem Dan miatt aggódom - néztem Claire-re jelentőségteljesen, hanem Anna miatt. - Mi van vele? - Semmi, amit egy jó nagy pofon ne tudna orvosolni. - Értem - vigyorodott el Claire, és egy pillanatra felsejlett előttem a régi énje: az, aki egy szempillantás alatt padlóra küldte a szőke ribancot. - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy üsd meg - tettem hozzá sietve, majd az órámra pillantottam. Negyed nyolc volt, indulnunk kellett. - Csak hallgasd ki, miről beszélgetnek, és ha hazaértem, mindent megmagyarázok. Ígérem. - Rendben - szorította meg a kezem Claire. - Csak előbb elbúcsúzom görény úrtól. Néztem, amint Claire leslattyog a lépcsőn, és a meglepett Brian karjaiba veti magát. - Nagyon fogsz hiányozni - szorította magához Briant. Ígérd meg, hogy bármi történjen is, boldog leszel. - Te is, Claire, te is - simogatta meg Brian a lány hátát. Nagyon bírlak ám téged! A nyers modor és a smink alatt igazi érző lélek lakozik. Megérdemled, hogy boldog légy. Könnybe lábadt szemmel támaszkodtam a lépcsőkorlátnak. Amikor Szent Bob azt mondta, az emberek nehezen szakadnak el a Leendő Szellemek Házától, nem hittem neki. Rosszul tettem. Szívszorító volt látni, hogyan kapaszkodik egymásba Claire és Brian. Semmi közös nem volt bennük 349

Brian, a magas, ösztövér férfi a rakoncátlan hajkoronájával meg a bajuszával; és Claire, az alacsony, zömök kislány, talpig feketében, a gyapjas hajával -, de csak ők ketten tudták, mi mindenen mentem keresztül, és mennyi akadályt kellett leküzdenem. Bármit megtettem volna értük. Bármit. Claire halkan zokogott, amikor Brian gyengéden kibontakozott az ölelésből. Mind a ketten könnyeztek. - Készen állsz, Brian? - szólaltam meg. Brian megtörölte az arcát a ruhája ujjával, és bólintott. - Akkor el tudsz menni a sörözőbe? - súgtam oda Clairenek, amikor búcsúzóul megöleltem. - Persze - bólintott. - Kösz! - szorítottam magamhoz. — És ne aggódj Brian miatt! Vigyázok rá. Ígérem. A Paddington pályaudvar kellős közepén szálltunk le a mozgólépcsőről. - Brian, hogy érzed ma… De Brian nem felelt. Megszaporázta a lépteit, és leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel loholt a híd felé. - Hogy érzed magad? - ismételtem meg a kérdést, amikor utolértem. - Ahogy lesz, úgy lesz - dünnyögte, és a földre szegezte a tekintetét. - Igen, de… - Ahogy lesz, úgy lesz, Lucy. 350

Mire a hídhoz értünk, legszívesebben fölképeltem volna. De uralkodtam magamon, és fel-alá járkáltam, miközben Brian a híd közepén álldogált, karba font kézzel, és a vonatokat figyelte, amint bedöcögnek az állomásra. - Troy megígérte, hogy eljön — szóltam oda neki, amikor már negyedszer mentem el mellette. - Semmi sem biztos, Lucy - felelte Brian higgadtan. - De elég lelkesnek tűnt, nem? - Az óráram pillantottam. Hol a pokolban késik Troy? - Mi az, hogy lelkes? - vonta meg a vállát Brian. Úristen! Ez most szándékosan próbál felhúzni? Miért nem mutatja ki az érzéseit? Ha a helyében lennék, én szálanként tépném ki a hajam, és az agyvérzés kerülgetne. Még egyszer megnéztem az órámat. Nyolc óra tíz perc volt, de Troy sehol. Minél jobban belegondoltam, annál valószínűtlenebbnek tűnt, hogy eljön. Ekkor lépteket hallottam a hátunk mögött. Megfordultam. - Brian! - kopogtattam meg óvatosan a lakótársam vállát. Itt van Troy. Brian olyan erővel pördült meg a tengelye körül, hogy a kezem a hídkorlátnak csapódott. - Troy! - nyújtotta a kezét Brian a fiú felé. - Ügy örülök, hogy el tudtál jönni! Troy, aki sötétkék csuklyát húzott a fejére, biccentett egyet. - Jól vagy, haver? 351

- Köszönöm kérdésed, remekül - engedte le Brain lassan a kezét. Troy tetőtől talpig végigmért. - És te? - Kösz, jól - bólintottam. Kínos csönd támadt. Némán bámultunk egymásra, nem tudtuk, tegyen a következő lépés. - Elolvastam a magazint, amit adtál, haver - törte meg végül a csöndet Troy. - El kellett dugnom, hogy a muterom ne vegye észre, de azért kiolvastam. - És milyen volt? - vonta föl Brian a szemöldökét. - Voltak benne jó dolgok, haver - bólogatott lelkesen Troy, miközben a csuklyája egyre lejjebb csúszott a homlokán. Mindent elolvastam a perui vonatokról. A Cuzco-Machu Picchu vonalon állítólag öt cikcakk van. - El Zigzag - bazsalygott Brian. - Mentem rajta. Troynak leesett az álla. - Ez most poén? - Tíz évvel ezelőtt. A kilátás egyszerűen mesés. Este az egész várost kivilágítják. - Hű, haver, azt én is szeretném látni! Teljesen belemerültek az eszmecserébe, és közben kézzellábbal hadonásztak. Mosolyogva figyeltem őket. Vártam még pár percet, aztán visszaballagtam az állomásra, és beültem egy kávézóba. Belelapoztam az asztalon heverő magazinba, de nem bírtam koncentrálni. A fejemben egymást kergették a kérdések. Vajon Troy be fogja ismerni, hogy vasútbolond? Mit 352

fog hallani Claire? Dán és Anna összejött? Elkéstem? Kilenc órakor nem bírtam tovább. Otthagytam a kávémat, és visszamentem a hídra. Brian és Troy egy tapodtat sem mozdult a távozásom óta. Úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy észre sem vettek. - Akkor - szólalt meg Brian szokatlanul magas hangon, zsebre dugott kézzel - mondhatjuk azt, hogy te is vasútbolond vagy? Megtorpantam, és földbe gyökerezett a lábam. Jó fel méterre lehettem tőlük. Troy zavartan állt egyik lábáról a másikra. Hármunkon kívül egy lélek sem tartózkodott a hídon. Visszafojtott lélegzettel vártam. Légyszi, mondd azt, hogy igen, imádkoztam magamban Légyszi, mondd azt, hogy igen! Troy megköszörülte a torkát. - Ja, de ha beköpsz a haveroknak, halott ember vagy. Üdvözült mosoly ült ki Brian arcán. A lakótársamnak fülig ért a szája, és vidáman csillogott a szeme. - Bocs! Nem hallottam kristálytisztán. Megismételnéd? - Süket vagy, haver? - vakarta meg a fejét Troy. - Igen, vasútbuzi vagyok. De többször nem mondom el. Brian előrelépett, és átölelte Troyt. - Köszönöm! - kiáltotta. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - Szállj le rólam, haver! - hőkölt hátra Troy, és nagyot sózott Brian karjára. - Ne buziskodj itt nekem! 353

Amikor Brian végre elengedte, megigazította a pulcsiját, feltette a kapucniját, és a mobiljára pillantott. - Na, én lépek is - mondta. - A csajommal találkozom. Kösz a vasutasklub számát, Brian! Majd felhívom őket. - Jól teszed - bazsalygott rendületlenül Brian. - Biztosan tetszeni fog. Ígérem. - Ott leszel a találkozón? - kérdezte Troy. - Nem - rázta meg a fejét Brian. - Most elutazom egy időre. - Valami jó helyre? - Azt meghiszem! - vigyorgott Brian. - Oké. Akkor jó utat! Na csá! Azzal intett Briannek, és leszegett fejjel, a mobilját a csuklyája meg a füle közé szorítva, átbandukolt a hídon. Megvártam, amíg biztos távolságba ér, és Brian nyakába ugrottam. - Sikerült! - visítottam. - Te jó ég, sikerült, Brian! - Megcsináltam! Megcsináltam! - Brian ölbe kapott, és megpörgetett a tengelye körül. - Nélküled semmire se mentem volna, Lucy Brown. - És most mi lesz? - tudakoltam kissé szédelegve, amikor végre földet értem. - Hogyan lesz belőled szellem? - Még mindig nem olvastad végig a szabálykönyvet, ugye, Lucy? - ingatta a fejét rosszallóan Brian. Már nyitottam volna a számat, ám ekkor két magas, szürke öltönyt és sötét napszemüveget viselő sovány férfi lépett a 354

hídra. Egymás mellett lépkedtek, teljes összhangban. Amikor odaértek hozzánk, megálltak. - Brian Worthing? - kérdezte az egyikük; az, amelyik közelebb állt Brianhez. Rémülten néztem Brianre, de egy cseppet sem tűnt izgatottnak. - Igen - felelte. - Szent Bob hív telefonon - nyújtott át neki a másik férfi egy mobilt. -Igen? - emelte a telefont a füléhez Brian. - Igen, igen, így van. Igen, igen, rendben. Köszönöm, Bob! Viszont kívánom! A két férfi rezzenéstelen arccal nézte, amint Brian befejezi a beszélgetést, és összecsukja a telefont. Az, amelyik távolabb állt Briantől, elvette a mobilt, a zsebébe csúsztatta, majd odabiccentett a társának. Sarkon fordultak, és ahogy jöttek, úgy el is mentek. - Nos? — kérdeztem tűkön ülve. Brian széles mosollyal fordult felém. - Bob volt az - mondta. - Szellem leszek. - Mikor? - Nagyon… - Brian a kezére pillantott. A májfoltjai meg a szeplői teljesen eltűntek. Olyan sápadt és viaszos volt a bőre, mint egy templomi gyertyának. - …hamar. - Gyorsan! — Megragadta a kezemet, és végigvonszolt a hídon. - Keressünk valami eldugott helyet! Nincs sok időnk. 355

Összekapaszkodva haladtunk végig a peronon, és meg sem álltunk a férfivécéig. Brian résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált rajta. - Én nem megyek be oda! - tiltakoztam, miközben beráncigált a helyiségbe. - Nyugi! - Brian lehajolt, és alulról bekukkantott a fülkébe. - Nincs itt senki. Ott álltam a szűk helyiség közepén, és megpróbáltam nem hozzáérni semmihez. A csempe sárga és koszos volt, a piszoárok felől pedig leírhatatlan bűz áradt felénk. Befogtam az orrom, és vágtam egy grimaszt. A neonlámpák kemény fényében Brian szinte áttetszőnek hatott. - Brian! - kapkodtam levegő után. - Mindjárt eltűsz. - Rendszerint ez szokott történni, ha valaki szellemmé változik - lapult szét a vigyorgó Brian bajsza. - Bocs, hogy iderángattalak, Lucy, de a szabálykönyv kiköti, hogy az ember nem változhat át szelemmé nyilvános helyen. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. - Nem vicceltél. Az alkarod már kezd átlátszóvá válni. - Akkor ölelj meg gyorsan - tárta szét másfél karját -, Brian amíg még lehet. Szorosan átöleltem, de már nem az a szilárd, melegvérű Brian volt, akit megszoktam. Mintha egy szivacsot vagy egy adag csokihabot ölelgettem volna. A testszag is eltűnt. Egyáltalán, semmilyen szagot nem éreztem. Brian készen állt a távozásra. 356

- Hiányozni fogsz, Brian. Nem is tudom, mire mentem volna nélküled. Mintha lágy szellő lebegtette volna meg a hajam. Hirtelen rájöttem, hogy Brian próbálja megsimogatni a fejem. - Erősebb vagy, mint gondolnád, Lucy - suttogta elvékonyodó hangon. - Nagyszerű lány vagy. Dan pedig egy nagy mázlista, hogy ilyen barátnője van. Ha újrakezdhetném az életem, ha megint fiatal lehetnék, olyan nőt választanék, mint… A mondat vége lágy sóhajba fulladt. A puszta levegőt ölelgettem. Hátraléptem. Brian alakja úgy csillogott a levegőben, mint egy fotónegatív - az arca épphogy csak derengett; szemében béke, ajkán szelíd mosoly. - Légy boldog Brían! - suttogtam magam elé. - Légy boldog! Brian bólintott, én pedig alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. - Menj, Brian! Menj! Vigyázok magamra, ígérem. És mindent köszönök. Brian még egyszer utoljára mélyen a szemembe nézett, majd elindult a piszoárok fele, átlépett a falon, és eltűnt. Még akkor is tágra nyílt szemmel meredtem a csempére, amikor kivágódott az ajtó, és egy kalauzruhás fiatalember robbant be a helyiségbe. - Eltévesztette az ajtót, drága! - mért végig tetőtől talpig. A női a szomszédban van. 357

Amikor visszatértem a Leendő Szellemek Házába, Claire-t a frissen kitakarított konyhában találtam. Az asztalnál ült, arcát a kezébe temetve, előtte egy csésze tea. - Jól vagy? - paskoltam meg gyengéden ananásszerű copfját. - Ne izgulj, Claire! Brian teljesítette a küldetést, és szellemmé változott. Még sosem láttam ilyen boldognak. Kihúztam egy széket, és leültem Claire-rel szemben. - Nem Brianről van szó - nézett föl rám, és az orrkarikáját kezdte babrálni. - Bár nagyon fog hiányozni. - Akkor meg mi a baj? - A barátnőd, Anna. - Claire mélyen a szemembe nézett, aztán hirtelen félrekapta a tekintetét. Émelyegni kezdtem. - Mi van Annával? - Melyiket mondjam előbb, a jó hírt vagy a rosszat? - A jót. - Összekulcsoltam a kezemet, és az ajkaimhoz érintettem az ujjaimat. - Anna azt mondta Jessnek, hogy még nem feküdt le Dannel mesélte Claire. - Csókolózni sem csókolóztak. Az asztal lába nyikorogva szántotta végig a konyhakövet, ahogy Claire nyakába vetettem magam, és szorosan átöleltem őt. Igen! Igen! Igen! Anna hazudott, amikor azzal hencegett a metróállomáson, hogy Den fantasztikus az ágyban. Hála istennek! - És mi a rossz hír? - ültem vissza idegesen a helyemre. 358

- Azt mondja, soha többé nem akar elszakadni Dantől, és még az sem érdekli, ha a vőlegényed nem akar gyereket. Az a lényeg, hogy ők ketten együtt legyenek. - Micsoda? - állt föl a hátamon a szőr. - Hazudik! Csak spermadonor kell neki. Mindenáron gyereket akar szülni; amióta szakított Juliannel, nem tud másra gondolni. - De, Lucy, azt állította, hogy halálosan szerelmes - mondta Claire halkan -, és elég őszintének hatott a hangja. Azt mondta Jessnek, hogy meghívta a pasit a szerdai szülinapi bulijára, és hogy majd ott fogja megvallani az érzelmeit. - Nem! Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Claire felé nyúltam, de úgy reszkettek az ujjaim, hogy feldöntöttem a csészét. A forró tea végigfolyt az asztalon, onnan meg az ölembe csurgott, aztán egyszer csak minden elsötétült.

359

36. FEJEZET MÁJUS 14., KEDD

Tizennyolcadik nap Hát ez meg mi? Mit keres Claire az ágyamban? Lehunytam a szemem, aztán újra kinyitottam. Nem, még mindig itt van; rasztafrizurás feje a párnán, a paplan a villáig húzva. Kinyitotta a szemet, és egyenesen rám nézett. - Jól vagy, Lucy? - suttogta, és kisimított egy tincset az arcomból. - Nem tudom - néztem körbe félénken. Már vártam, mikor ugrik elő Brian, Archie és Sally a paplan alól. - Mit keresel az ágyamban? - Nagyon aggódtam miattad tegnap este - könyökölt föl Claire. - Miután elmeséltem neked, mit mondott Anna, elájultál, leestél a székről, és beverted a fejed. Alig akartál magadhoz térni, aztán meg félrebeszéltél. - Miket mondtam? - Dant és Annát emlegetted. Megpróbáltál kiszökni az utcára, úgyhogy letepertelek, és addig ültem rajtad, amíg meg nem ígérted, hogy lefekszel. A hátamra hemperedtem, és panaszosan felnyögtem. - Ezért sajognak a bordáim? 360

- Ne haragudj! - vigyorgott idegesen Claire. - De nem akartam hogy újból megkeresd Dant, és ezzel veszélybe sodord a küldetésed. Ezért fekszem most itt. Nem akartam, hogy megszökj. - Kösz, Claire! - sóhajtottam. - Azt tetted, amit tenned kellett. - Biztos? Nem vagy mérges rám? - Nem. Becsszó. A plafonra szegeztem a tekintetem, és az agyamban felpörögtek a fogaskerekek. Három napom maradt a huszonegyből, és már csak kér lehetőség állt előttem: 1) Feladom, és a mennybe kerülök. 2) A végsőkig kitartok. - Lucy, biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Claire. - Igen - dünnyögtem, és kibújtam a paplan alól. Komolyan. És hogy bebizonyítsam, mennyire hálás vagyok neked, ma én főzöm a kávét. De előtte telefonálok egyet. Este 8-kor léptem be a Kung Po’s étterem ajtaján, és tisztáztam az űzött tekintetű pincérnővel, hogy három személyre foglaltam asztalt. A pincérnő a helyemre kísért, fölvette az italrendelést, majd egy üveg bort és három poharat tett az asztalra. Hálásan kortyolgattam az alkoholt, mert a gyomrom igencsak háborgott az idegességtől. A mai volt a legutolsó esélyem arra, hogy teljesítsem a küldetésemet. 361

- Szia, Lucy! - csicseregte egy jókedvű hang. - Nagyon elgondolkoztál. Sally kihúzta a széket, és leült. Hello Kitty-mintás póló és farmer volt rajta, a haját pedig két szőke copfba fogta a füle mögött. Leírhatatlanul bájos volt, és biztosra vettem, hogy Archie is ellenállhatatlannak fogja találni. Legalábbis ebben reménykedtem. - Örülök, hogy el tudtál jönni - mosolyogtam rá. - Kérsz bort? Azzal már nyúltam is az üveg után. Sally az ajtó felé sandított. - Ne aggódj - mondtam neki, miközben teletöltöttem a poharat. - Archie is mindjárt itt lesz. - Ennyire látszik? - nézett rám pirulva Sally. - Mi hárman barátok vagyunk, és ma este együtt vacsorázunk - feleltem színlelt magabiztossággal. - Csak lazán! - Csak lazán! - ismételte Sally, és nagyot kortyolt a borából. Sallyt könnyű volt meggyőzni arról, hogy nincs ok aggodalomra, saját magamat már kevésbé. Minden ezen a vacsorán állt vagy bukott. Sally túl ideges és konzervatív volt ahhoz, hogy rávesse magát Archie-ra, Archie pedig sehogy sem tudta elhatározni magát, ezért úgy döntöttem, összeeresztem őket, megvárom, amíg belemelegednek a beszélgetésbe, aztán valami ürüggyel lelépek. Innentől kezdve pedig csak imádkoznom kell, a sors majd elintézi a többit. - Lucy! - emelte föl Sally a poharát. - Köszöntőt mondok. 362

- Nem túl korai még? - néztem a bejárat felé. - Ne várjuk meg Archie-t? - Ne! - Sally olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a copfjai vadul csapkodtak a levegőben. - Ez egy női köszöntő. - Oké… Sally megvárta, amíg én is fölemelem a poharamat, majd odakoccintotta a sajátját az enyémhez. - Egészségünkre! A nőkre, és arra, hogy minden álmunk valóra váljon! - Hogy minden álmunk valóra váljon! - ismételtem és egy slukkra lehúztam a boromat. Sally aprókat kortyolt az italából, és közben engem figyelt a pohár pereme fölött. - Mi van? Miért nézel így rám? - Rejtélyes egy nő vagy te, Lucy Brown - mondta Sally. Sosem beszélsz magadról, csak a munkáról meg Archie-ról. A Star Trek-rendezvényt is végighülyéskedted. Semmit sem tudok rólad. - Kicsit szégyenlős vagyok - vontam meg a vállam. - Azt azért nem mondanám. - Sally a tenyerébe ejtette az állát és elgondolkozva fürkészte az arcomat. - Amikor koccintottunk, és azt kívántam, váljanak valóra az álmaink, olyan fura képet vágtál. - Hogyhogy? - Mint aki nagyon kétségbe van esve. 363

A borosüveg után nyúltam. Tényleg ennyire nyilvánvaló, hogy vissza szeretném kapni Dant? - Szó sincs ilyesmiről - töltöttem tele a poharamat. - Csak eszembe jutott valami. - Vagy valaki? - Nézd, én… Szerencsére nem kellete befejeznem a mondatot, mert megszólalt az ajtó fölötti csengő. Sallyvel egy emberként fordultunk a bejárat felé. - Ki az ott Archie mellett? - suttogta Sally meglepetten. - Az? - álltam föl, hogy méltó módon üdvözölhessem a felénk lépdelő idős asszonyt. - Az ott Archie nagymamája. - Ez maga a mennyország! - csapta fel Archie az étlapot. - A három grácia egy asztalnál. Sally vigyorogva babrált a szalvétájával. Mrs. HumphreysSmythe leplezetlen megvetéssel nézett rám. - Hát nem aranyos az unokámtól - fordult Sally felé -, hogy meghívta vacsorázni a magányos, öreg nagyanyját? - A néni nem is öreg - egyenesedett föl Sally, és az asztalra ejtette a szalvétáját. - Azt hittem, Archie anyukája. - De, felteszem, közelről már nem látszom annak - mondta összeszűkült szemmel Mrs. Humphreys-Smythe. - Nem, valóban nem - válaszolta Sally. - Közelről még fiatalabbnak tetszik kinézni. 364

- Köszönöm! - Sally jutalma egy őszintén jóindulatú mosoly volt. - Kész felüdülés ilyen jól nevelt kislánnyal beszélgetni. Sally kuncogni kezdett, és elbújt az étlap mögé, pont amikor Archie energikusan összecsapta a sajátját. - Nos - nézett körül, és egy pillanatra sem tűnt föl neki, milyen jeges hangulat uralkodik köztem és a nagymamája között -, választottatok? Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. - Ez most igent jelent? - kérdezte, teljesen félreértve az arckifejezésemet. - Igen? Nagymama? Sally? Nagyszerű! Archie intett a pincérnek, aki már loholt is az asztalunkhoz, és szolgálatkészen toporgott Archie mellett. - Nagymama? Mit kérsz? Mrs. Humphreys-Smythe mindenféle ravasz keresztkérdést tett fel a pincérnek az ételsorral kapcsolatban. Igaz, hogy minden étel tartalmaz nátrium-glutamátot? Kérheti a sült rizst tojás nélkül (mivel allergiás a tojásra)? A csirkés ételek mellehúsából készülnek (mivel ki nem állhatja a combot)? Mennyire csípős a konyhafőnök ajánlata (az enyhe fűszerezés még hagyján, de ne vigyék túlzásba)? Amikor végre kifogyott a kérdésekből, előételt, főételt, desszertet és kávét is rendelt magának. Úristen! Ezek szerint végig maradni akar. Még ha le is lépnek, ahogy terveztem, Archie és Sally egy pillanatra sem 365

maradhatna kettesben. Minden összeomlott. Totálisan, visszavonhatatlanul, százszázalékosan összeomlott. És vele együtt a küldetésem is. Már csak egy dolgot lehetett tenni. Leinni magam a sárga földig. Mire kihozták a fő fogást, már enyhén szalonspicces állapotban voltam. Sally a második pohár bor után átváltott üdítőre (kivívva ezzel Mrs. Humphreys-Smythe elismerését), Archie pedig rávette a nagymamáját, hogy kóstolják meg a „ház legfinomabb vörösborát". Vagyis egyedül kellett kihallgatnom a fehérboros üveget. Amit meg is tettem. Miközben a többiek jóízűen falatoztak, én rosszkedvűen piszkáltam csirkés sült tésztámat, a másik kezemmel pedig görcsösen szorongattam a borospoharamat. - Nem vagy éhes? - pillantott föl Archie két falat édessavanyú rák között. - Jól vagyok - néztem rá dühösen. - De köszönöm, hogy ennyire aggódsz miattam. Archie idegesen nyelt egyet, és a desszertig nem is szólt hozzám. Megérkezett a második üveg borom. - Ennyire szomjas? - jegyezte meg Mrs. HumphreysSmythe enyhe megrökönyödéssel, miután a pincér teletöltötte a poharamat. - Igen. - Leküldtem a bor felét, és visszatettem a poharat az asztalra. Egy darabig imbolygott, de nem dőlt fel. Mrs. Humphreys-Smythe beledöfte a villáját egy licsibe, és dünnyögött valamit az orra alatt. 366

- Tessék? - fordultam szembe vele. - Ez nekem szólt? Sally és Archie rémülten bámult rám. Mrs. HumphreysSmythe összeszorította a száját, és megpróbált valami mosolyfélét kicsikarni magából. Életemben nem láttam ilyen rossz alakítást. - Csupán annyit jegyeztem meg - mondta tagoltan, mintha értelmi fogyatékos lennék -, hogy érdemes lenne felkeresnie egy intézetet, ahol a magafajták szakszerű segítséget kaphatnak. - A magamfajták? Hát ez meg mit jelentsen? A beszédem elnyújtottá vált, és három Mrs. HumphreysSmythe-et láttam magam előtt. Mind a három gonoszul nézett rám. - Nem szégyen bevallani, hogy problémái vannak, drágaságom - húzogatta a gyöngysorát. - Manapság ez a divat. Ha az ember kinyitja az újságot, biztosan talál benne egy tudósítást, hogy ez meg az a Z listás celeb éppen milyen rehabilitációs kezelésen vesz részt. - Arra tetszik célozni, hogy nekem is rehabilitációra van szükségem? - vontam föl a szemöldököm. - Talán érdemes lenne megpróbálni - felelte a nő kimérten. - Abból, amit Archie mesélt nekem, az derült ki, hogy maga kicsit sokszor néz a pohár fenekére. - Abból meg, amit Archie nekem mesélt, az derült ki, hogy a néninek ideje lenne máar elhúznia az öregek otthonába, és végre békén hagynia az unokáját. 367

Archie, Sally és a nagyi egyszerre szisszent fel. - Lucy — szólt rám Archie -, ne beszélj így a nagymamámmal! - Valakinek meg kell mondania a frankót - fordultam félé dühösen. - Mert az nyilvánvaló, hogy te nem mersz kiállni magadért. - Lucy! Hagyd abba! Archie hangja fenyegetően hatott, de túl részeg voltam ahhoz, hogy moderáljam magam. Mindent elkövettem, hogy segítsek neki, de ő még mindig a nagymamájához húzott. Kapja be! Mindenki kapja be, a hülye Sally is, aki hiába próbálja leplezni, hogy mindjárt megfullad a röhögéstől. Nem teljesítettem a küldetésemet. Kudarcot vallottam. Soha többé nem láthatom Dant, és nem kérhetek bocsánatot tőle, Anna pedig ráteszi a mancsát a vőlegényemre. Ennyi, végleg eltűnök a porondról. Mintha a világon se lettem volna. Mintha semmi érdemlegeset se tettem volna. Mintha nem is szerettek volna. A borosüveg után nyúltam. Szopjatok le! Mi vesztenivalóm maradt? Semmi. - Nem hagyom abba - mondtam akadozó nyelvvel. - ltt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, Archie. Itt az ideje, hogy végre a szemedbe mondjam, milyen szánalmas lúzer vagy. Eláruljam, miért nem kellettél senkinek a rapid randin? Mert unalmas vagy. Unalmas az életed, unalmasak a témáid. Ha csak rád nézek, elalszom. 368

Igazságtalan voltam, és borzasztóan kegyetlen, de - bár magán, sem hittem el, amit mondtam - nem bírtam türtőztetni magam. Abban a pillanatban Archie-t okoltam mindenért, ami velem történt: minden elszenvedett kudarcért, minden ballépésért, minden átbőgött éjszakáért. - Lucy, kérlek! - fogta meg a kezemet Archie. Összerezzentem, és teljes erőből ellöktem magamtól a kezét. Archie hátrahőkölt, és döbbenten tapogatta meg a karját. - Megkérem, hogy távozzon, ifjú hölgy! - tette le a villáját Archie nagymamája. - Már így is sikerült bohócot csinálnia magából. - Ó, igen, tényleg? - fordultam szembe vele. - Mit teszed itt a fejedet, nagyi? Még nem végeztem. Beszéljünk egy kicsit rólad is, nem mintha nem hallottunk volna eleget ma este. Szóval szereted a klasszikus zenét? Milyen csodálatos! És az a véleményed, hogy a Hattyúk tava férfiváltozata felháborító? Ah, quel dommage! De beszéljünk még rólad egy kicsit! Beszéljünk arról, hogy téged csak az tesz boldoggá, ha az unokád ugyanúgy szenved, mint te. Összerezzentem. Archie időközben felállt, és elkapta a karomat. Paprikavörös volt, és egész testében remegett. - Ebből elég, Lucy! - Az egész étterem minket nézett. Menj el, légy szíves! Megpróbáltam lerázni magamról, de erősebb volt, mint gondoltam. 369

- De én nem akarok elmenni! - Menj el! - Archie mélyen a szemembe nézett. - Most. - Hát persze - feleltem, és dühödt pillantást vetettem rá. Már éppen indulni akartam. Archie elengedte a karomat, és hátralépett. Síri csönd honolt az étteremben. Összeszedtem a cuccaimat. - Most elmegyek - kanyarítottam a vállamra a táskámat, és közben véletlenül halántékon vágtam magam. - Köszönöm nektek ezt a pompás estét! Miközben a kijárat felé tántorogtam, az egyik pincérnő elém került, és kitárta előttem az ajtót. A menekülési útvonalat néztem, és megpróbáltam egyenes vonalban lépdelni. - Micsoda perszóna! - jegyezte meg Archie nagymamája fennhangon. - Alkoholista, mocskos szájú huligán. Mondtam én neked, Archie, hogy ez a nő egy cafat. Én figyelmeztettelek. Megpördültem a tengelyem körül, és visszatántorogtam az asztalhoz. - Elismételné? Archie nagymamája üdvözülten mosolygott. - Szerintem előszörre is jól hallotta. - Csak a biztonság kedvéért kérdeztem - mosolyogtam vissza rá. - Mielőtt… Nem emlékszem, mikor kezdett el sikítozni - amikor fölemeltem a poharát, vagy amikor a feje fölé tartottam -, de 370

amikor a rút pofájába loccsantottam a vörösbort, már teli torokból óbégatott.

371

37. FEJEZET MÁJUS 15., SZERDA

Tizenkilencedik nap Szerda délelőtt tizenötször hívtam Archie-t. Tizenötször. A telefon bugása tőrdöfésként hasított másnapos agyamba, de Archie nem volt hajlandó szóba állni velem. Először Mrs. Humphreys-Smythe vette föl a kagylót. Szégyenemben egy hang sem jött ki a torkomon, de az igazi megpróbáltatást az jelentette, amikor az asszony így szólt: - Hiába hallgat, akkor is tudom, hogy maga az, és azt is tudom, miért telefonál. Felejtse el, hogy Archie valaha is szóba áll magával. Tegnap este végképp megundorodott magától. Végképp. Hitvány nő maga, Miss Brown. Hitvány bizony, és olyan közönséges, mint egy utcasarki lotyó. 372

Mit mondhattam volna? Mivel védhettem volna meg magam? Semmivel, mert a nőnek igaza volt. Aljas módon viselkedtem Archie-val. Mrs. Humphreys-Smythe rászolgált a szidalmaimra, de a bort azért nem kellett volna a fejére öntenem. Tudtam, hogy Archie soha nem fog megbocsátani nekem, de én azért elnézést akartam kérni tőle. Már csak két nap volt hátra a purgatóriumba való visszatérésemig. Nem akartam szó nélkül eltűnni. Egyszerűen nem vitt rá a lélek. Amikor Claire belépett a konyhába, egy csésze kihűlt teát szorongattam a kezemben. - Ez az utolsó napom - vetette le magát jókedvűen a szemközti székre -, és nem tudom, mivel töltsem el. A küldetésemet már nem tudom teljesíteni. Hetek óta nem láttam a gitáros csajt. Ha tehetném, egész nap Keitht gyötörném, de akár le is ihatnám magam. Nem hiszem, hogy a mennyországban ismerik a kígyómérget. Lucy… Lucy… jól vagy? Nemet intettem a fejemmel. Úgy kiszáradt a szám, hogy a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt. - Hogy sikerült a tegnapi vacsora? - kérdezte Claire izgatottan. - Archie összejött Sallyvel? Teljesítetted a feladatot? Ittam egy korty hideg teát, és kiszabadítottam a nyelvemet. - Mindent elrontottam. 373

- Hogyhogy? - mosolygott rám Claire, egy kósza hajtincset tekergetve. - Á, szerintem nem volt az olyan rossz. - De, még annál is rosszabb. - Jaj, hagyd már abba! Néha úgy be tudsz hisztizni, Lucy. A „Mindent elrontottam” Lucy-nyelven azt jelenti, hogy leöntötted magad borral, Sally pedig idétlenül vihogott Archie poénján. - Nem magamat öntöttem le borral - kapargattam meg az asztalon lévő kávéfoltot. — Hanem valaki másnak a fejét. - Ne etess már! - nevetett Claire. - Ez az én specialitásom nem a tiéd. Na és, halljuk, kit öntöttél le? Lehunytam a szemem. - Archie nagymamáját. - Ajaj! - Claire úgy szívta be a levegőt, mint egy kőműves, amikor a munkadíját köbözi ki. - Ugye, viccelsz? Nem, nem viccelsz. Látom rajtad. Mi történt? - Hosszú történet. - Teát csöppentettce a kávéfoltra, és jól bedörzsöltem. - Röviden annyi történt, hogy mindent elcsesztem, és Archie nem hajlandó szóba állni velem. Véget ért a küldetésem, Claire. Mindent elrontottam. - És most mihez kezdesz? - tudakolta Claire. - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Mihez kezdhetnék? Nem kényszeríthetem Archie-t, hogy bocsásson meg nekem. Még csak meg sem tudom látogatni, mert fogalmam sincs, hol lakik. Már csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megakadályozni, hogy Anna szerelmet valljon a 374

vőlegényemnek. Ha sikerül megmentenem Dent, legalább tettem valamit. - Segítek neked - szorította meg a kezemet Claire. - A fenébe Keith Krankkel meg a piával! Akadályozzuk meg, hogy az a picsa rátegye a mancsát a vőlegényedre! Már sötét volt, amikor befordultunk Anna utcájába, és elindultunk a ház felé. Bent javában szólt a zene, és színes fény áradt az ablakokból. A bejárati ajtón keresztül szép, trendi emberek özönlöttek ki az udvarra, egyik cigiről a másikra gyújtottak, és masszívan ittak. Akár én is köztük lehettem volna. Egymás után nyomtam volna magamba a koktélokat és idétlenül ugrándoztam volna a zenére. Dan is velem lett volna: mosolyogva figyelt volna a sarokból, de közben rémesen unta volna a banánt. Hajnalban részegen és kimerülten, összekapaszkodva tántorogtunk volna ki az utcára, hogy bepréseljük magunkat egy taxiba, és egész úton hülyeségeket beszéltünk volna. Aztán hahotázva bezuhantunk volna az ágyba, és ha még lett volna energiánk, szexeltünk is volna egy rövidet, hogy aztán egy szempillantás alatt álomba merüljünk. - Elég szar buli lehet - jegyezte meg Claire, miközben felkapaszkodtunk az Annáéval szomszédos ház előtti alacsony falra.

375

Anna vendégei ránk se bagóztak. Vagy túlságosan be voltak rúgva, vagy túlságosan el voltak foglalva magukkal, hogy észrevegyék a tinit meg a barna hajú barátnőjét. - Mi van, ha Danék nem jönnek ki a kertbe? - súgtam oda Claire-nek. - Ha bemerészkedek a házba, Anna páros lábbal rúg ki onnan. - Én bemehetek - ajánlkozott Claire. - Dant nem ismerem, de Annát már láttam. Mocskos szarkeverő! - Kösz a felajánlást - feleltem, továbbra is mereven bámulva az ajtót. - Most jutott eszembe, hogy Dannek muszáj kijönnie. Anna nem engedi meg neki, hogy a házban cigizzen. Claire belenyúlt fekete lakktáskájába, és egy csomag cigit halászott elő belőle. - Apropó - mondta vigyorogva. - Ki kell használnom az időt. Nem hiszem, hogy a mennyországban a dohányipar lenne a húzóágazat. Négy cigit szívott el egymás után, és már nyúlt volna az ötödikért, amikor felszisszentem, és az ajtóra mutattam. Egy magas, sötét hajú férfi fél kézzel a farmerja hátsó zsebében kotorászott, és közben jól meghúzta a másik kezében szorongatott whiskysüveget. - Ott van Dan! - böktem oldalba Claire-t. Claire vadul meregette a szemét a sűrű füstfelhőben. - Jól be van állva - jegyezte meg. 376

Dan, mintegy végszóra, megbotlott a saját lábában, és csak azért nem terült el a kövön, mert az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a mellette álló srác karját. - Bocs! - kiáltotta, és fölegyenesedett. - Ezer bocsánat! Ne haragudj! Ne haragudj! A srác lerázta magáról Dant, és mondott valamit, de hogy mit, azt nem értettem. Néztem, ahogy Dan imbolyogva, szájában a cigivel átverekszi magát a tömegen, időnként nekitántorodik valakinek, és kilöki az emberek kezéből a poharat. Amikor végre odaért a falhoz, rárogyott, és hanyatt feküdt rajta. - Dan! — kiáltotta egy női hang. - Dan, kint vagy? Anna jelent meg az ajtóban. Káprázatosán festett fűzőszerű fekete felsőjében, szűk farmerjában és röhejesen magas tűsarkújában. - Dan! - kiáltotta el magát. - Nem láttátok Dant? - Ott van - mutatott valaki a fal irányába. - Szerintem ráfér egy kis elsősegély. - Akkor éppen időben érkeztem. Claire-re néztem, összeszűkült szemmel egyenesedett föl, és feszülten nézte, amint Anna keresztülsasszézik a tömegen. - Leüssem? - sziszegte oda nekem. - Csak egy szavadba kerül. - Már próbáltam - csóváltam meg a fejem. - Nem használt. - Mi van?! - meredt rám Claire, és majdnem elejtette a cigijét. - Ugye, most viccelsz? 377

- Majd később elmesélem. Hosszú történet. Claire a fal túlsó végébe húzódott. - Kezdek félni tőled - mondta vigyorogva. - Ssss! - emeltem föl a kezemet. - Hallgassuk, mit mond Dan. Dan, aki még mindig a fal tetején hevert, Anna felé fordította a fejét. Anna ráhajolt, és kisimított egy tincset az arcából. - Angyal vagy? - hőbörgött Dan. - Angyal vagy, és azért jöttél, hogy megments engem? Előrehajolt, és súgott valamit Dan fülébe. Dan borzasztóan viccesnek találhatta a hallottakat, mert csak arra az időre hagyta abba a röhögést amíg ügyetlenül meghúzta a whiskysüveget. Még sosem láttam ilyen részegnek. Vidám volt, igen, de szinte nem is tudott magáról. Az arca kivörösödött, a szemét félig lehunyta. A feneke tiszta sár volt, és úgy festett, mint aki napok óta nem zuhanyozott, vagy váltott ruhát. - Ments meg, angyal! - kiáltotta el magát. A közelben állók összerezzentek, és döbbenten néztek rá. - Ments ki ebből a kegyetlen, kegyetlen világból! Anna először Danre villantott egy bűbájos mosolyt, aztán a közönségre. Élvezte, hogy ő van a középpontban. - Ez talán segít - emelte fel a hangját, hogy mindenki fültanúja lehessen a jelenetnek. A szívem a torkomban dobogott, ahogy Anna Dan fölé hajolt, és homlokon csókolta a vőlegényemet. 378

Dan a fejét rázta. - Nem. Még mindig pocsékul vagyok. - Na és most? Anna cuppanós puszit nyomott Dan arcára, vörös rúzsnyomot hagyva a vőlegényem bőrén. Dan olyan erővel rázta meg a fejét, hogy majdnem leesett a falról. - Lucy! - suttogta Claire, miközben a csizmája sarkával eltaposta a csikket. - Nem tetszik ez nekem. Közbeléphetek? - Itt maradsz! - rivalltam rá, amikor felállt. - Ne menj oda! Bob azt mondta, nincs több dobásunk. Claire, állj meg! Vállon ragadtam Claire-t, de kiszabadította magát. - Nekem már nincs vesztenivalóm - igazgatta meg a tütüjét. - Én már mindent elcsesztem, innentől kezdve tök mindegy, mit csinálok. Dermedten néztem, amint hosszú léptekkel, kezét ökölbe szorítva elindul a párocska felé. Anna, aki még nem vette észre a közeledő gót lányt, hátradobta a haját, elragadtatott közönsége felé fordult, majd újból Danre nézett. - Na és most? - kérdezte. Az arckifejezésétől felfordult a gyomrom. Gyengéden, ellágyulva nézett le Danre. Úgy festett, mint aki szerelmes. - Ne! - visított fel Claire, amint Anna előrehajolt, és szájon csókolta Dant. - Dan, ne tedd! Lucy még mindig szeret téged. Nagyon szeret. Most is itt van. Egy pillanatra, egy borzalmasan hosszú pillanatra, mintha megállt volna az idő. Mindenki megmerevedett. Dan Annát 379

csókolta, ujjait a barátnőm hajába fúrta. Claire, a bosszú fekete angyala, Anna feje fölé tartotta vérvörös ujjait. Az emberek, a szájukhoz emelt poharaikkal meg az ujjaik között lógó cigarettáikkal, tátott szájjal figyelték a jelenetet. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, amikor észrevettem, hogy az összekapaszkodott Anna és Dan a földre zuhan. Claire dühösen kiabált, és hadonászott az öklével, de egy hang sem jött ki a torkán. A tömeg döbbenten nézte; az emberek feszülten álltak, és moccanni sem bírtak. Dán talpra ugrott. - Mit mondtál? - förmedt rá Claire-re. - Mi a francot mondtál? Claire szája mozgott. De egy hang sem jött ki a torkán. Nagyot nyelt, és ismét szólásra nyitotta az ajkait. Néma csönd. Dan előrevetődött, és megpróbálta elkapni Claire-t, de az fürgén kitért az útjából, és Dan a falnak csapódott. - Miért mondod ezt? - kérdezte megtört hangon. - Miért mondod ezt nekem? Időközben Anna is feltápászkodott. A haja összekócolódott, a rúzsa elkenődött. Védelmezőn karolta át Dant, és Claire-re szegezte manikűrözött ujját. - Öt másodpercet adok, hogy eltűnj innen, különben hívom a rendőrséget! 380

Claire csípőre tette a kezét, és szembeállt Annával. Mintha verekedéshez készülődött volna. Gyorsan leugrottam a falról, és elindultam felé. Amikor találkozott a tekintetünk, Claire haragját mintha elfújták volna. - Ne haragudj! - tátogta felém. - Bocsáss meg, Lucy! - Azzal felém iramodott, megragadta a kezem, és végigvonszolt az utcán, el a buliból, el Dantől. Claire hangja csak tíz perc múlva jött vissza, amikor már a legközelebbi metróállomásnál rohantunk le az aluljáróba, de még akkor is határozottan rekedtes volt. Az arcszíne is megváltozott. Az arcán, a karján és vádlijának azon a részén, amely a katonai bakancs teteje és a cicanadrág alja között kandikált ki, pöttyök jelentek meg. Nyakán és karján kidudorodtak az erek. Olyan pocsékul nézeti ki, hogy ha történetesen nem halott, azt hittem volna, hogy beteg. Claire azonban ügyet sem vetett a külsejét érintő változásokra. - Láttad, milyen képet vágott Anna, amikor lelöktem a falról? - krákogta büszkén, miközben végigsiettünk a peronon. - Teljesen lealáztam. Bólintottam, de túlságosan meg voltam rendülve ahhoz, hogy bármilyen kommentárt fűzzek az eseményekhez. Libabőrös voltam; a karomon a szőrszálak makacsul meredeztek az ég felé. Úgy éreztem, nem kapok levegőt lassan fuldokoltam, mintha a szívem összenyomta volna a tüdőmet. Dan viszonozta Anna csókját. Az én Danem. Dan, 381

aki azt ígérte, hogy örökké szeretni fog, beletúrt a legjobb barátnőm hajába, és megcsókolta. Miért nem nevette ki Annát, viccelte el a dolgot, tolta el magától a csajt… bármit elfogadtam volna. Na de megcsókolni? A peron szélére léptem, és lenéztem a sötét sínekre. Csattogást hallottam az alagút felől; a szerelvény egyre közelebb ért hozzánk. Csak azért nem ugrottam a sínek közé, mert eszembe jutott, hogyan reagált Dan Claire szavaira. Teljesen felizgatta magát. Megrendültnek tűnt. De miért? Talán lelkiismeret-furdalása volt, amiért megcsókolta Annát? Lehet, hogy végleg el akart felejteni. Úristen, mi van, ha Anna tényleg szerelmes Danbe, és Dan is viszontszereti őt? Ez megmagyarázná, miért nevezte angyalnak Annát, és miért csókolta meg olyan szenvedélyesen a barátnőmet. - Anna tényleg szerelmes Danbe - fordultam Claire felé, miközben a szerelvény berobogott az állomásra. - És az érzés kölcsönös. - Lucy - fogta meg a karomat Claire -, bárcsak jóvá tudnám tenni ezt az egészet! Én is ezt szerettem volna. - Claire! - álltam meg az utcasarkon. - Igen? - nézett fel rám Claire ellágyulva. - Szeretném megköszönni a segítségedet. Claire a pulóvere ujját ráncigálta. 382

- Szívesen - vonta meg a vállát. - Barátnők vagyunk, természetes, hogy segítek. Kár, hogy így alakultak a dolgok. Claire ujjaira pillantottam. Olyan szürkék voltak, mint a beton. Látszott az arcán, hogy észrevette a változást, de egy pillanatig sem mutatta, hogy félne vagy aggódna. - Mi lesz, ha Bob megbüntet? - kérdeztem tőle. - Mi lesz, ha nem engednek föl a mennyországba? És mindezt miattam. - Nem, Lucy - válaszolta Claire eltökélt arccal. - Bármi is történik, az az én saram. Életemben mindig másokat okoltam a rosszkedvemért. Most már nem forgathatom vissza az idő kerekét, és nem tehetem meg nem történtté az öngyilkosságomat, de azt igenis eldönthetem, mi legyen a következő lépés. Nem akarok bosszúálló szellem lenni. Nem Keith Krank tehetett róla, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben. Hanem én. - Elmosolyodott. - Ha igazat mondtál, és a mennyországban is van szerelem, még semmi sincs elveszve. Még megtalálhatom a boldogságot. Újonnan támadt csodálattal néztem le rá. Zsenge korához képest hatalmas bölcsességeket fogalmazott meg. - Meg fogod találni - feleltem halkan. - Boldog leszel, Claire. - Gyere! - fogta meg a kezem. — Menjünk vissza a házba! Kíváncsi vagyok, mi fog történni. Nem kellett sokáig várnunk, mert a bejárati ajtó előtt már ott állt a két szürke öltönyös fazon. - Claire Walters? - kérdezte a bal oldali pasas. 383

- Én vagyok az - lépett előre Claire. - Claire Walters - mondta a férfi -, szigorúan megszegted a leendő szellemek szabályzatának 520.5-ös pontját. Felbújtottál egy élőhalottat, és segítettél neki felvenni a kapcsolatot az egyik régi ismerősével. - Én nem bujtottam fel senkit - vágott közbe Claire. - Lucy kért meg, de magamtól is megtettem volna. - Ezzel is tisztában vagyunk - szólalt meg a másik szürke öltönyös. - Viszont mentő körülményként hozzuk fel, hogy Lucy Brown megpróbált visszatartani téged, így ebben a pontban őt nem találtuk bűnösnek. - Ami azonban téged illet, Claire - folytatta az első szürke öltönyös -, te két további szabályt is megszegtél: az 501-es számút április 28-án, és az 501.5-ös számút május 9-én. A második kihágásod után figyelmeztettünk, hogy súlyos következménnyel járhat, ha harmadszor is szabálysértésre kerül a sor. - Igen, igen - felelte Claire, aki a dacos viselkedése ellenére egész testében reszketett. - Halljuk, mi az a súlyos következmény. A férfiak közelebb léptek hozzá. - Haladéktalanul visszakerülsz a purgatóriumba - közölte vele a második szürke öltönyös. — Ott átkísérnek a mennyországba menő mozgólépcsőhöz. Az idők végezetéig a mennyországban maradsz, nem térhetsz vissza sem a földre, sem a purgatóriumba, és nem pályázhatsz az angyal címre. 384

- Köpök az angyalokra! - vigyorgott rám Claire. - Úgysem áll jól a fehér. Megyek a mennyországba, Lucy. Látod, mondtam én, hogy a végén minden jóra fordul. Magamhoz vontam, és szorosan átöleltem. - Hiányozni fogsz - suttogtam, és mélyen beszívtam a hajából áradó finom pacsuliillatot. - El sem tudod képzelni, mennyire. - Hagyd abba! - súgta Claire. - Még a végén elbőgöm magam, abból meg már kezd elegem lenni. - Claire! - kiáltott rá az egyik szürke öltönyös. - Ideje indulnunk. Lassan elengedtük egymást. Claire felnézett rám, és megcsóválta a fejét. - Bármi történjék is, Lucy - mondta -, akár sikerül teljesítened a küldetésedet, akár nem, mindig a szívedre hallgass! Ezt az egyet meg kell ígérned nekem. - Ígérem - feleltem. Néztem, ahogy Claire a zárba illeszti a kulcsot belép a Leendő Szellemek Házába, és a két szürke öltönyös kíséretében felmegy a lépcsőn. A lépcső tetején megállt, visszaintegetett, majd eltűnt a folyosón. - Ígérem, hogy a szívemre fogok hallgatni - kiáltottam másodszor is, bár akkor még fogalmam sem volt, mit is jelent ez pontosan.

385

38. FEJEZET Május 16., csütörtök

Huszadik nap Mindig a szívedre hallgass, tanácsolta Claire. Mindig a szívedre hallgass! Kikecmeregtem az ágyból, magamra kaptam a köntösömet, és leültem a ruhásszekrénnyel szemközti székre. A házban síri csönd honolt, és ha csak megnyikordult a parketta, vagy pattogni kezdett valamelyik cső, máris a szívroham kerülgetett. Most először voltam egyedül azóta, hogy húsz nappal ezelőtt földet értem Brian szekrényében. Felhúztam a lábamat, és átkulcsoltam a térdemet. Mit akart Claire azzal, hogy mindig hallgassak a szívemre? Arra célzott, hogy küzdjek meg Danért, vagy arra, hogy hagyjam az egészet, és kövessem őt a mennyországba? 386

Az a két szürke öltönyös olyan hamar bezavarta Claire-t a házba, hogy már nem tudtam megkérdezni tőle, mire gondol. Minek harcoljak Danért, ha elbuktam a küldetést? Vajon Claire arra próbált rávenni, hogy ne törődjek Szent Bob figyelmeztetésével, és keressem meg Dant? De akkor megint el fog menni a hangom. Vagy ideje továbblépnem? Amikor Claire azt mondta, hogy Anna szerelmes Danbe, nem hittem neki. De tegnap a saját szememmel láthattam, mi a helyzet. Anna arca nyitott könyv volt. A tegnapin kívül csak egyszer láttam ilyennek. A földre térdeltem, és bekukkantottam az ágy alá. A fényképalbumom igaz, hogy kissé porosan, de még mindig ott hevert a bezacskózott ruhák meg a cipőhalmok között. Előhúztam, belelapoztam, is néhány oldal után meg is találtam, amit kerestem: azt a fotót, ami Annát meg a volt pasiját, Juliant ábrázolta. Dan szülinapi buliján készült három évvel ezelőtt. Dan és Julián egymást átkarolva ül a kanapén, szabad kezükben dobozos sört szorongatva. Vidáman mosolyognak, de engem nem is ők érdekeltek igazán, hanem Anna, akt a kanapé karfáján kuporog. És őszinte imádattal bámulja Juliánt. Anna a munkahelyén ismerkedett meg Juliannel. Julian Anna beosztottjaként került a céghez, és néhány évvel fiatalabb volt a baártnőmnél, de Anna rögtön belezúgott. Anna már a srác első munkanapján felhívott, hogy bejelentse, megismerte a leendő férjét, és ő nem az a típusú lány volt, aki 387

csak úgy vaktában dobálózott volna az ilyen komoly kijelentésekkel. Korábban megesküdött, hogy neki nincs érzéke a romantikához, és inkább meghal, minthogy fehér ruhában vonuljon oltár elé, ami persze még izgalmasabbá tette a dolgot. Két hét sem telt bele, és összejöttek. Anna kijelentette, hogy halálosan szerelmes Julianbe. A pasinak van pár gyenge pontja, magyarázta, de nem kell megijedni. Julián szereti az italt, de ki nem? Néhány hónap múlva, amikor Julian sorra verte ki a szabadnapokat a nagy ivászatok után, Anna falazott neki. - Nem nagy ügy - mondta -, időnként mindenkivel előfordul, hogy másnaposán fetreng otthon. Egy év múlva Julian végre elismerte, hogy alkoholproblémái vannk, és bevonult az elvonóra. Anna minden nap felhívta, és az összes piát kidobta Julian lakásából. Amikor a srác hazatért, sápadtan és kimerültén, Anna babusgatta, ápolta a lelkét, és bátorította, hogy kezdjen el valami olyan hobbit, aminek nincs köze az iváshoz. Bármit megtenne Julianért, vallotta be egyszer, mert érzi, hogy ő az igazi. Ezt el is hitte, egészen addig, amíg egy este arra ért haza a munkából, hogy Julian az egyik szesztestvérével szórakozik az ágyban. Jess meg én ápolgattuk Anna lelkét a szakítás után. Együtt ittunk vele, meghallgattuk a sirámait, vele aludtunk, és éjszakáról éjszakára ott virrasztottunk fölötte. Lassanként, ahogy teltek-múltak a hónapok, Anna egyre keményebbé, 388

megkeseredettebbé és cinikusabbá vált. Annyi pasival feküdt le, hogy már számon sem tudtuk tartani. Hamis telefonszámot és nevet adott meg nekik, aztán az éjszaka közepén kirúgta őket a lakásból. Többé senki sem fog túljárni az eszén, hajtogatta, és mi hittünk neki. Tavaly aztán a fejébe vette, hogy gyereket akar, és előállt a spermadonoros tervével. Jes-szel nagyon aggódtunk miatta, de mit tehettünk volna? Anna úgy megmakacsolta magát, hogy senki sem állhatott az útjába. És mivel már régóta gyűlölte a férfiakat, szinte logikusnak tűnt a viselkedése. Becsuktam a fényképalbumot. Anna gyűlölte a férfiakat… de aztán megismerte Dant. Hiába igyekeztem, sehogy sem tudtam kiverni a fejemből azt a gyengéd pillantást, amit Anna vetett Danre, mielőtt megcsókolta a vőlegényemet. Dannek sikerült megolvasztania a szívét; az ő hatására visszatalált a régi, „lágyabb” önmagához - ahhoz a lányhoz, aki szentül hitt a szerelemben és a lelki kötelékekben. A „lágy" Anna megakadályozhatja, hogy Dan egyedül érezze magát, és masszív alkoholistává váljon. Átölelheti, megvigasztalhatja, védelmezheti és gondoskodhat róla. Mindent megtehet, amit én nem tudok megtenni. Még ha nem baltáztam volna el a feladatot, akkor sem tudnék igazi támaszt nyújtani Dannek. Mit tud egy szellem? Sejtelmesen lebeg az ágy végében? Ki nyugodna meg ettől? Feltápászkodtam a padlóról, és a szekrényhez léptem. A menyasszonyi ruhám még mindig ott lapult nejlonsírjában, de 389

amikor félrehajtottam, megláttam a mozgólépcsőre nyíló ajtót. Ezen a mozgólépcsőn távozott Claire a purgatóriumba. Kicipzáraztam a zsákot, és végigsimítottam a selyemszoknyán. Amikor még életben voltam, a menyasszonyi ruhám jelképezte a jövőmet. Most a veszteségeimre emlékeztetett. Mindenáron vissza akartam térni a földre, hogy segítsek Dannek, de csak áltattam magam. Három teljes hétig csak áltattam magam. Nem Dan kedvéért akartam teljesíteni a küldetésemet; neki már nem volt szüksége rám - legalábbis szellem képében nem. Nekem volt szükségem őrá. El akartam hitetni magammal, hogy tulajdonképpen nem is haltam meg, és mi ketten örökké egy pár leszünk. De nekünk már nem volt közös jövőnk. Az én életemnek vége szakadt, Dan viszont él és virul. Micsoda önzőség volt tőlem azt várni, hogy Dan egész hátralévő életében engem gyászoljon! Visszatettem a ruhát a zsákba, és az ajtóra meredtem. Brian szavai ott visszhangoztak a fejemben: „Előfordul, hogy az emberek a feladat teljesítése után úgy döntenek, hogy mégsem akarnak szellemmé válni". Akkor még nem fogtam fel ennek a mondatnak a jelentősegét. Meg voltam sértve, hogy anyu nem tért vissza hozzám a földre, hanem a mennyországot választotta. Most végre összeállt a kép. Anyu nyilván meggyőződött róla, hogy Dan mellettem áll, és mindenben támogat. Fölösleges lett volna szellemként megjelennie előttem, hiszen Dan velem volt. És most Anna került hasonló helyzetbe. Dan angyalnak 390

nevezte, és megcsókolta. Dan még mindig engem szeretett. Erre mérget mertem volna venni. Ennek ellenére azt tette, amit minden normális ember, aki elveszíti a szerelmét; egy darabig gyászolt és sírdogált, aztán továbblépett, hogy új fejezetet nyisson az életében. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem az ajtónyitó gombot. Ha igazán szeretem Dant, csak egyet tehetek… Éles hang ütötte meg a fülem. Ijedten hőköltem hátra. Hát ez meg mi? Valami riasztó? A hang egy pillanatra sem szűnt meg, az egész házban hallani lehetett. Ez a telefon, esett le végül a tantusz. Talán Szent Bob hív, hogy ne merjem kinyitni az ajtót. Kettesével véve a fokokat, leszaladtam a lépcsőn. - Bob? - lihegtem bele a kagylóba. - Itt Lucy. - Ki az a Bob? - kérdezte egy ismerős hang. - Archie? - Igen. Ki az a Bob? - A nagybátyám - mondtam ki az első szót, ami az eszembe jutott. - Bob a nagybátyád? - nevetett Archie, de aztán elkomolyodott. - Figyelj, Lucy, most nem nagyon tudok beszélni, mert a nagyi bármelyik pillanatban hazaérhet, de találkozni szeretnék veled, hogy tisztázzuk a múltkorit. Émelyegni kezdtem. 391

- Ne haragudj rám, Archie! - dadogtam. - El sem tudod képzelni, mennyire szégyellem magam. - Ezt majd holnap - felelte Archie szigorúan. Találkozzunk 2-kor a Café Rióban, a Wardour Streeten! Azzal letette, még mielőtt válaszolhattam volna. A kagylóra meredtem. Archie beszélni akar velem. Komolyan beszélni akar velem. Hát mégis kimagyarázhatom magam! Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Napok óta ez volt a legjobb dolog, ami történt velem. A mennyország még várhat.

392

39. FEJEZET MÁJUS 17., PÉNTEK

Huszonegyedik nap Az asztalnál ültem, kezemben egy csésze forró kávéval. Bő negyedóra volt még a találkozónkig. Azért jöttem korábban, hogy alaposan át tudjam gondolni a mondókámat. Danért már nem tehettem semmit, de arra még volt esély, hogy tisztázni tudjam a dolgokat Archie-val. Vagy legalább bocsánatot kérjek tőle. Lassan kortyolgattam a kávémat; a forró, enyhén keserű folyadék felmelegítette a szájüregemet meg a torkomat. Örültem, hogy végre látni fogom a szüleimét, de tudtam, hogy sok minden hiányozni fog a földi életből: a napfény melege az arcomon; a szél, ahogyan a bőrömet csiklandozza; a londoni 393

forgalom hangos moraja; a korusban felharsanó kacagás hangja; a csokoládé meg a fagyi íze; Dan bőre borotválkozás után; a nyaka és a kulcscsontja közötti gödröcske illata… - Lucy! Archie állt mellettem. Komor volt az arca. - Szia, Archie! - mondtam ideges mosollyal. - Úgy örülök, hogy eljöttél. Leülsz? Egy darabig farkasszemet néztünk egymással az asztal fölött, de aztán kénytelen voltam lesütni a szemem, annyira szíven ütött az Archie tekintetéből sugárzó düh. - Meghívhatlak egy kávéra? - kérdeztem tőle, miután leült. - Köszönöm, nem, Lucy - rázta meg a fejét. - Nem maradok sokáig. - Archie - nyúltam a keze után, de ő elrántotta előlem. Az ujjaim a műanyag asztallaphoz ütődtek. - Ne haragudj! mondtam. - Archie, hidd el, hogy borzasztóan sajnálom, ami történt. - Tudtad - szakított félbe Archie -, hogy a nagyszüleim negyvenöt évig voltak házasok? Tudtad ezt, Lucy? Megráztam a fejem. Mukkanni sem mertem szégyenemben. - És amikor a nagypapám meghalt - könyökölt rá Archie az asztalra -, a nagymamám nemcsak a férjét veszítette el, hanem a lelki társát is. - Előrehajolt, és mélyen a szemembe nézete. A lelki társát, Lucy, azt az embert, akit húszéves kora óta 394

szeretett. Csak én maradtam neki. Csodálkozol, hogy ennyire kapaszkodik belém? - Én nem tudtam… - hebegtem. Nyomorultul éreztem magam. Sőt, még annál is rosszabbul. Mintha valami levakarhatatlan anyag ragadt volna a cipőmre. Nem is tudatosult bennem, hogy Mrs. Humphreys-Smythe özvegyasszony. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy gyűlöl engem, és minden követ megmozgat, hogy keresztbe tegyen nekem. Eszembe sem jutott, hogy ő is a lelki társát gyászolja. Ezért fél az egyedülléttől. - Ne haragudj, Archie! Nagyon sajnálom. Amit tettem, arra nincs bocsánat, és még csak el sem árulhatom, mi volt az ok. Archie hátradőlt a széken, és karba fonta a kezét. - Azért erőt vehetnél magadon, Lucy. A nem árulhatom el gyenge kifogás. Mit tehettem volna? Az igazat mégsem mondhattam el. „Az a helyzet, Archie, hogy halott vagyok, és azért jöttem vissza a földre a purgatóriumból, hogy teljesítsek egy feladatot, és újra összejöhessek a vőlegényemmel. Ja, amúgy te voltál a feladat.” Abban a minutumban megnémulnék, és Archie azt hinné, meghibbantam. - Az a helyzet, Archie - mondtam a csészémbe bámulva -, hogy nagyon szerettem volna, ha te meg Sally kicsit jobban megismeritek egymást. Az okot nem mondhatom el, de csak ez a cél lebegett a szemem előtt, és amikor a nagymamád megjelent az étteremben, rettenetesen kiakadtam. 395

- Kiakadtál? De miért? Egy vacsora miatt? Máskor is összejöhettünk volna, csak mi hárman. - Nem, arra már nem volt idő. - Felnéztem. - Aznap este egymásba kellett volna szeretnetek Sallyvel, mert… - Igen? - hajolt előre Archie ültében. - Igen? - Mert ma este elutazom. - Hova? - olvadt le Archie arcáról a harag máza. A purgatóriumba? A mennyországba? Most mit mondjak erre? Valami távoli helyet kell bedobni. - Ausztráliába — mondtam végül. - És visszajössz még? - kérdezte Archie komoran. - Nem. Archie nagyot sóhajtott, beletúrt a hajába, majd égnek emelte a tekintetét. Amikor végül rám nézett, fájdalom tükröződött az arcán. - Akkor vegyük át még egyszer! Azt állítod, hogy a kivándorlásod előtt az volt a legnagyobb gondod, hogy összehozz minket Sallyvel? - Igen. - És ez olyan fontos volt, hogy amikor a nagymamám keresztülhúzta a számításaidat, úgy döntöttél, hogy halálra sértesz minket, és leöntöd a nagymamámat borral? - Tudom, hogy nevetségesen hangzik… - Nevetségesen?! - horkant fel Archie. - Te egyszerűen megvagy húzatva! 396

Mit mondhattam volna erre? Archie-nak igaza volt. Úgy viselkedtem, mint egy elmebeteg. - Az fáj a legjobban - folytatta Archie -, hogy azt hittem, barátok vagyunk. Azt hittem, kedvelsz engem, Lucy. - De hiszen én kedvellek téged! - Akkor miért mondtad azt, hogy lúzer vagyok, és miért aláztál meg? - Nem volt szándékos. Csak azért mondtam, mert kiakad… Archie csikorogva tolta hátra a székét. - Lucy, ha még egyszer azt mondod, hogy kiakadtál, úgy itt hagylak, mint eb a Szaharát. - Kérlek! - suttogtam, miközben mindenki minket nézett a kávézóban. - Kérlek, hallgass meg! Mindent megmagyarázok. Ne menj el! Archie közelebb húzta a székét, és az asztalra könyökölt. - Hallgatlak. - Archie, azért akadt... azért vesztettem el a fejem aznap este, mert kiderült, hogy a vőlegényem beleszeretett egy másik nőbe. Archie-nak leesett az álla. - Neked vőlegényed van? - Igen. - Vagyis hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nincs senkid. - Igen.

397

Egy borzalmas pillanatig attól féltem, hogy Archie beváltja a fenyegetését, és tényleg elmegy. De érdeklődéssel fonta karba a kezét. - És mióta vagytok együtt? - Hét éve. - Hét éve - vonta föl a szemöldökét. - Tehát semmi sem indokolta, hogy kipróbáld a rapid randit. - Nem. Neked akartam társat találni. - De miért pont nekem? - tárta szét a karját Archie. - Nincs szükségem jóakarókra, Lucy. Nem pancsolhatsz bele a magánéletembe, csak azért, mert a tied tönkrement. - Most már én is tudom. Archie sóhajtva rázta meg a fejét. - Szóval, javíts ki, ha tévedek, bár ez az egyetlen logikus magyarázat, amit el tudok képzelni, azt hitted, hogy a barátod megcsal téged, ezért elhatároztad, hogy kivándorolsz Ausztráliába, de indulás előtt még be akartad bizonyítani magadnak, hogy létezik igaz szerelem, úgyhogy megpróbáltál összehozni valakivel. Ez volt a te kis egyszemélyes küldetésed, jól gondolom? - Nagyjából. - Jaj, Lucy! - kiáltott fel Archie ellágyulva. - Fogalmam sem volt, hogy ilyen rossz passzban vagy! A kezemre néztem. Remegett. - Annyi tervem volt - mondtam -, és nem tudtam elfogadni, hogy sosem fognak megvalósulni. Rendet akartam 398

tenni, de csak most jöttem rá, milyen önző módon viselkedtem. Archie felém nyújtotta a kezét, de félúton meggondolta magát. - Nagyon sok embert megbántottál, Lucy. - Igen, ez így van. Nagyon sajnálom - néztem föl Archie-ra. - Nagymama még mindig haragszik rád. Ki sem szabad ejteni a nevedet a jelenlétében. - Nem hibáztatom. - De azért jó hírem is van, Lucy. Biztos voltam benne, hogy nekem már senki sem tud jó hírt mondani, de mivel láttam, hogy huncut mosoly bujkál Archie szája szögletében, feltettem az obligát kérdése: - Mi az? - Sikerült elérned, hogy Sallyvel közelebb kerüljünk egymáshoz. - Tényleg? - néztem rá meglepetten. - Bizony - mosolygott Archie. - Nagymama nem sokkal a boros incidens urán úgy döntött, hogy hazamegy, így kettesben maradtunk Sallyvel. Először kicsit döcögősen indult a beszélgetés, nem tudtuk hova tenni a történteket, de végül megtört a jég, és nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. - Komolyan? - Igen. Kiderült, hogy több bennünk a közös, mint hittem. Az összes ismerősöm közül Sally az egyetlen, aki egyformán 399

szereti a rapet, a Warcraftot, az olasz kaját, Mirót és Dosztojevszkijt. - Te szereted Dosztojevszkijt? - kérdeztem hitetlenkedve. Meg voltam győződve róla, hogy A Gyűrűk Ura a te világod. Archie bólintott. - És Sallyé is. Nagyon hasonló az ízlésünk az irodalom meg a képzőművészet terén, és mind a kerten érdeklődünk a filozófia iránt. Szóhoz sem jutottam. A Bratz-rajongó Sally szereti az irodalmat meg a képzőművészetet? Ki gondolta volna? És ki gondolta volna, hogy Archie odavan a rapért, Claire javíthatatlanul romantikus, Brian pedig figyelmes, melegszívű ember. Amikor megismertem őket, csak a droidot, a gótot meg a vasútbolondot láttam bennük. Ennyi minden változott huszonegy nap alatt. - Amit most fogok mondani, azt nem nagyon akaródzott beváltanom neked - folytatta Archie, az üres csészémre szegezve a tekintetét -, igaz, akkor még nem tudtam, hogy van barátod. Szóval, a múltkori viselkedésed nyomán végre kinyílt a szemem veled kapcsolatban. Közbe akartam szólni, de Archie leintett. - Nem vagy rossz ember, Lucy, távolról sem, de én nem ebbe a lányba szerettem bele. Tudod, miért? Megráztam a fejem. - Mert igazából nem is voltam szerelmes beléd. A szerelembe voltam szerelmes. Első pillantásra persze, és mert 400

olyan komolyan érdeklődtél irántam, úgy tűnt, hogy te vagy álmaim nője, de tévedtem. A nagy ő csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Az ajkamba haraptam. Vajon Archie azt fogja mondani, amit gondolok? - Még eléggé az elején járunk - folytatta és nem akarom elkiabálni, de… - nyelt egy nagyot - …kifejezetten vonzódom Sallyhez és úgy tűnik, az érzés kölcsönös. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Úgy tűnik, nagymama is kedveli Sallyt. Találkozott a tekintetünk. Rámosolyogtam Archie-ra: szélesen, őszintén. Napok óta ez volt az első szívből jövő mosolyom. - Nagyon örülök nektek - szorítottam meg Archie kezét. Nagyon-nagyon-nagyon örülök. El sem tudod képzelni, mennyire. - Komolyan mondod? - Halál komolyan. - Akkor teljesült az álmod? - Tessék? - Az álmod, hogy összehozz minket Sallyvel. Megvalósult. Végre mindenki boldog. Archie olyan elégedettnek tűnt, hogy nem volt szívem elárulni neki, most már nem sokat számít, sikerült-e összehoznom őket, vagy sem. 401

Az, hogy érez valamit Sally iránt, még korántsem jelentette azt, hogy megtalálta a lelki társát. Az, hogy „majd meglátjuk, mi lesz belőle”, még korántsem jelentette azt, hogy Archie megismerte élete szerelmét. Előbb-utóbb értem is eljönnek a szürke öltönyösök, és bármi is lesz, nem számíthatok sok jóra. Még ha, valamilyen csoda folytán, sikerülne is teljesítenem a küldetésemet, én már elhatároztam magam. Elhagyom Dant. Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor Archie telefonja pittyegni kezdett. - Sally írt - mondta Archie. - Délután piknikezni megyünk, és én vagyok a kajafelelős, úgyhogy jobb lesz, ha csipkedem magam. - Ez nagyszerű! - feleltem. - Jaj, de bunkó vagyok! — hajolt előre Archie. - Nincs kedved velünk jönni. Lucy? - Még van pár elintéznivalóm - ráztam meg a fejem. - Ja, igen! - állt fel vigyorogva Archie. - Hiszen Ausztráliába készülsz. De izgi! Egy új élet kezdete. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem fogsz hiányozni. Sally szomorú lesz. De jövőre esetleg meglátogatunk, ha már sikerült berendezkedned. - Ne érts félre - feleltem és felsejlett előtte az úti célom -, de nagyon remélem, hogy mg sokáig nem fogunk találkozni. Archie meghökkent, de azért kitárta a karját. - Egy ölelés? Remélem nem haragszol, Lucy. 402

- Remélem nem haragszol Archie - markoltam meg ktoldalt a széket -, de most inkább nem ölelnélek meg. Annyit búcsúzkodtam az utóbbi időben! Félek, hogy elbőgném magam. - Ha azt hiszed, hogy elfogadom ezt a harmatgyenge kifogást, közlöm veled, hgoy nagyon tévedsz. - Archie megkerülte az asztalt, és a nyakamba borult. - Boldog leszel, Lucy. Tudom. - Remélem, Archie - viszonoztam az ölelését. - Na jó - bontakozott ki Archie az ölelésből, és a vállára kanyarította a táskáját. - Én megyek a piknikre. Te meg, gondolom, nekiállsz csomagolni. - Igen - feleltem. - De előbb még el kell búcsúznom valakitől. Ahogy kiballagtam a kávézóból, láttam, hogy két nagyon ismerős, szürke öltönyös fazon közeledik felém. Megálltam a Wardour Street sarkán, és bevártam őket. - Lucy Brown? - kérdezte a bal oldali pasas. - Én vagyok az - biccentettem. - Keressünk valami nyugodtabb helyet - szólalt meg a jobb oldali fickó. Csak úgy hemzsegtek körülöttünk a nézelődők meg a turisták. A két férfi olyan tempót diktált, hogy alig bírtam lépést tartani velük. Amikor elértük a Southbanket, megálltak. Egy picit se melegedtek ki, én viszont hangosan ziháltam. A 403

Temze fölötti magas falnak támaszkodtam, lenéztem az alattam hömpölygő sötét folyóra, és kifújtam magam. - Nem ülünk le? - egyenesedtem föl, és sajgó oldalamra szorítottam a kezem. - Ott van egy üres pad. A két férfi először jobbra, aztán balra fordította a fejét. Végül rám néztek. - Rendben - mondta az egyikük. - De ha leülnek mellénk, más helyet kell keresnünk. - Rendben - roskadtam le a pacira. - Majd húzzanak fel! A két férfi kérdőn vonta föl a bal szemöldökét. Két oldalról közrefogtak, de úgy, hogy moccanni sem bírtam. - Nem úgy értettem, hogy nem akarok magukkal menni fészkelődtem idegesen. - Csak éppen elfáradtam. Erre megnyugodtak, és elhúzódtak tőlem. Hirtelen megszólalt egy telefon. A bal oldalamon ülő férfi a belső zsebébe nyúlt. - Igen, Bob - mondta. - Igen, megtaláltuk. Igen, mindjárt adom. Felém nyújtotta a mobilt. A fülemre szorítottam a készüléket. - Gratulálok, Lucy! Sikeresen teljesítetted a rád bízott feladatot - hallottam Bob meleg, joviális hangját. - Tessék? - dobbant meg a szívem. - Sikeresen teljesítetted a feladatot. - De hisz’ Archie egy szóval sem említette, hogy Sally lenne élete nagy szerelme. 404

- Tudom. - De… de… - hebegtem. - Briannek el kellett ismertetnie Troy-jal, hogy vasútbolond. Archie nem mondta ki, hogy megtalálta a nagy őt. - Nem is ez a lényeg. - Bob hangja olyan tisztán zengett, mintha ott álltam volna előtte. - A te feladatod csupán annyi volt, hogy találd meg Archibald Humphreys-Smythe lelki társát, amit meg is tettél. Sally egyenesen Archibaldnak lett teremtve. De össze kellett hozni őket, és ez a te érdemed. Teljesítetted a küldetésedet, Lucy. Alig kaptam levegőt a meghatottságtól. Sikerült! Mégis sikerült! Sallyt és Archie-t a sors is egymásnak teremtette. Boldogan fognak élni, amíg meg nem halnak, és ezt nekem köszönhetik. - Most pedig - folytatta Bob - térjünk rá a lényegre! Mivel teljesítetted a szellemlét feltételeit, eldöntheted, hogy kísértet akarsz-e lenni, vagy visszatérsz a purgatóriumba, és onnan továbbmész a mennyországba. Emelkedett hangulatomat, ami a jó hír hallatán fogott el, mintha a szél fújta volna el. - Ha a purgatóriumot választom - kérdeztem halkan, látván, hogy a szürke öltönyösök érdeklődve hegyezik a fülüket -, most rögtön indulnom kell, vagy kapok még egy kis időt? - Időt? - Hogy elbúcsúzhassak valakitől. 405

- Lucy - váltott át tüstént hivatalos hangnemre Bob -, világosan megmondtam neked, hogy tilos kapcsolatba lépned a régi ismerőseiddel, mint ahogy azt a szabályzat is… - Tudom - vágtam közbe. - Tudom, Bob. Senkivel sem fogok kapcsolatba lépni. Csak meg egyszer utoljára látni akarok valakit, és el akarok búcsúzni tőle. Gondolatban tettem hozzá gyorsan, még mielőtt Bob akadékoskodni kezdett volna. - Ha megpróbálsz kommunikálni az illetővel, azonnal közbelépünk. - Nem fogok. Ígérem. Kérem, Bob! Hadd búcsúzzak el az illetőtől! Úgyis nehezen hoztam meg a döntésemet. - És hogy döntöttél? - Purgatórium, aztán a mennyország. - Ma éjfélig mindenkitől el kell búcsúznod. Ha megszeged a szabályokat, vagy éjfélre nem vagy a Leendő Szellemek Házában, utánad megyünk. - Értem. - Lucy - mondta Bob komolyan -, most még meggondolhatod magad. Ha szellem akarsz lenni, most szólj! Utólag már nem másíthatod meg a döntésedet. Szóval, melyiket választod? A szellemlétet vagy a mennyországot? A szellemlétet, súgta a szívem. Legyél szellem! Különben soha többé nem láthatod Dant. Hosszú éveket kell vámod rá, és ha a végén fel is jut a mennyországba, már Annához fog húzni a szíve, nem hozzád. 406

A mennyországot, súgta az eszem. Lucy, válaszd a mennyországot! Azt kell tenned, ami Dannek a legjobb. Ha igazán szereted őt, elengeded, hogy újra boldog lehessen. Danre gondolj, ne magadra! Ez az igazi szerelem: ha a másik boldogságát fontosabbnak tartod, mint a sajátodat. Mély levegőt vettem. - A mennyországot választom, Bob. Miután a két szürke öltönyös zsebre vágta a telefont, és eltűnt a hídon, még sokáig elüldögéltem a padon. A nap lassan lenyugodott, és több ezer csillogó fénypont szikrázott fel a szürkületi félhomályban. A városlakók befejezték a munkát, és elözönlötték a bárokat, a klubokat, az éttermeket. Mindig is szerettem az esti Londont. Az ember sohasem tudhatta, milyen kalandba csöppen, vagy kivel fut össze. Miközben az otthonomul választott városban gyönyörködtem, elbúcsúztam az életemtől. Többé nem fogok összekuporodni a paplan alatt hideg téli reggeleken, többé nem élvezhetem a forró nyári délutánokat, többé nem dughatom bele a lábujjamat a tengerbe a nyaralás első napján, többé nem táncolhatok pucéran a konyhában, többé nem énekelhetek teli torokból, többé nem érezhetem, ahogy a csoki szétolvad a számban. Többé nem vásárolhatok, nem olvashatok, nem ülhetek be egy moziba, nem vehetek részt szülinapi bulikon. Többé nem aggathatom fel a fényfüzért a karácsonyfára, és nem nézhetem rémülten, hogyan potyognak le a tüskék, amikor 407

alágyömöszölöm az ajándékokat. Összébb húzódzkodtam, és végiggondoltam, ki mindenkit szerettem életemben. Eszembe jutottak a csókok, a nevetések, a veszekedések, a könnyek, a kacajok és a poénok. Szomjasan ittam a látványt, jól tudván, hogy már soha többé nem lehet részem ilyen élményben, és némán elbúcsúztam a világtól. Különös nyugalom szállt meg, amikor felálltam a pádról, és végigsétáltam a folyóparton. A Temze csöndesen hömpölygött mellettem. Már csak egyvalakitől kell elbúcsúznom, és elmegyek innen. Örökre. A White Street 33.-ban égett a villany. Leültem a házzal szemközti falra, és bekukucskáltam az ablakon. A függöny nem volt elhúzva, így tisztán láttam, hogy Dan elnyúlva fekszik a kanapén, fejét a kedvenc párnámon nyugtatja, és egy dobozos sört szorongat a kezében. Nem tudtam megállapítani, hogy alszik-e vagy sem, de feltűnően mozdulatlanul feküdt. Megnyugvással töltött el, hogy otthon van, és nem egy bárban ücsörög, vagy, ami még rosszabb, Annánál. Vagyis, igaz ugyan, hogy külön-külön, de mégiscsak kettesben töltöttük az utolsó földi estémet. Lehet, hogy a szíve mélyén Dan is érezte, hogy ma este örökre búcsút veszek tőle. - Szeretlek, Dani - suttogtam a túloldalról. - Jobban szeretlek, mint bárkit ezen a világon. Veled akartam leélni az életemet, a feleséged akartam lenni. Úgy képzeltem, elsírod magad, amikor bevonulok a templomba a menyasszonyi 408

ruhámban, a lagziban pedig magadhoz rántasz a táncparketten, és a hajamba temeted az arcod. Azt akartam, hogy te legyél a gyermekeim apja, Dan. Azt akartam, hogy a karodba kapj, amikor megtudod, hogy terhes vagyok; azt akartam, hogy te fogd a kezem vajúdás közben. Úgy képzeltem, sugárzó mosolyod az egész szülőszobát beragyogja majd, amikor a fiunk vagy a lányunk világra jön. Veled akartam megosztani minden örömömet és bánatomat; melletted akartam megöregedni. Te voltál az egyetlen férfi, akit igazán szerettem, akihez szívből ragaszkodtam. Szeretlek, Dan, és mindig is szeretni foglak. Te voltál, te vagy, és te leszel a lelki társam. Szeretlek, Daniel Harding! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Patakokban folytak a könnyeim, amikor felálltam, és hátat fordítottam a házamnak, Dannek és mindennek, amit elképzeltem magamnak. De rögtön meg is torpantam. Nem bírom megtenni. Még egyszer utoljára látni akarom őt. Látnom kell az arcát. Lassan megfordultam, és elakadt a lélegzetem. Anna állt az ajtóban, és javában nyomta a csengőt. Ne! - gondoltam magamban. Csak ezt ne! Anna, kérlek! Kérlek, menj el! Ne rontsd el a pillanatot! Mindjárt átengedem neked Dant, de még nem végeztem. El akarok búcsúzni. Ne nyisd ki az ajtót, Dan! Istenem, add, hogy Dan aludjon! Add, hogy ne hallja meg a csengőt! De hiába imádkoztam. Dan feltápászkodott a kanapéról, és kiment a szobából. Minden idegszálam azt súgta, hogy menjek, de sehogy sem 409

bírtam rávenni magam. Szinte önkívületben botorkáltam át a túloldalra, és elindultam a ház felé. Anna, aki teljes testével az ajtó felé fordult, nem vett észre, amikor lekuporodtam a szomszéd autója mögé. Megigazgatta a miniszoknyáját, és lesimította a haját. - Szia, Dan! - dőlt lazán az ajtófélfának, amikor a vőlegényem ajtót nyitott. - Behívsz, vagy azt akarod, hogy egész éjjel itt szobrozzak? Dan megrázta a fejét, és mondott valamit, de hogy mit, azt nem értettem. - Mi a baj, Danny? - cirógatta meg Dan arcát Anna. - Csak nem a múltkori miatt vagy zavarban? - Nem számítottam rád - válaszolta Dan kimérten, és elhúzta a fejét, mire Anna keze az arcáról a vállára csúszott. Anna hátrébb lépett. - Bocs, telefonálnom kellett volna, de kedvem szottyant meginni valamit a Fehér Lóban, és arra gondoltam, talán szívesen elkísérnél. - Nincs kedvem - intett nemet a fejével Dan. - Jaj, ne kéresd magad! - ragadta meg Anna Dan kezét. Majd útközben megjön a kedved. Látom, cipőt sem kell húznod. Dan lenézett a lábára. A küszöböt rugdalta a cipője orrával Mindig ezt csinálta, ha az akarata ellenére próbáltak rákényszeríteni valamit. - Nincs nálam a pénztárcám - mondta. 410

- Nem gond - rikkantotta Anna vidáman. - Van pénzem. Na, gyere már! Olyan magányos vagyok! Gyere, igyál meg velem valamit, Danny! Újból elkapta Dan kezét, és a járda felé kezdte vonszolni a vőlegényemet. Legnagyobb rémületemre Dan behúzta maga mögött az ajtót, és hagyta, hogy Anna kirángassa az utcára. Ijedten húzódtam vissza az autó mögé. - Utána elmehetünk táncolni - mondta Anna. - Vagy egy indie klubba. Tudom, mennyire szereted az indie rockot. - Nem akarok táncolni - engedte el Dán Anna kezét. Felejtsük el ezt az egészet! Ma este nincs kedvem kimozdulni. Anna felkacagott, de kétségbeesett felhangok vegyültek a nevetésébe. - Akkor maradjunk itthon! Veszünk egy üveg bort, es megnézünk egy filmet. Dan hátralépett, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Megfeszült az álla, de a tekintete kimerültségről árulkodott. - Egyedül akarok lenni, jó? Anna kihúzta magát, tekintete Dan tekintetét kereste. - A múltkori miatt vagy ilyen, ugye? - kérdezte feszült hangon. - Hagyjuk a témát, Anna! - sóhajtott föl Dan. - Kérlek! - Nem! - kiáltotta Anna, és fel-alá kezdett járkálni. - Nem hagyom a témát. Beszélni akarok róla. Egyszer sem hívtál vissza, amin csodálkozom, tekintve, hogy milyen szenvedélyesen csókolóztál velem a múltkor. 411

- Sajnálom - simított végig a homlokán Dan, majd a szemét kezdte dörgölni. - Részeg voltam. Anna megtorpant. Egy pillanatra megingott, de villámgyorsan visszatalált harcos énjéhez. - Á, igen? - őrjöngött. - Szerintem pontosan tudtad, hogy mit csinálsz. Angyalnak neveztél, nem emlékszel? Kérted, hogy mentselek meg. Te is ugyanúgy akartad, mint én, Dan. - Össze voltam zavarodva, Anna - húzódott el tőle Dan. Nem voltam ura önmagamnak. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. A kocsi hátsó lökhárítójába kapaszkodtam, a szívem hevesen kalapált. Óriási hibát követtem el. Dan nem szerette Annát. Nem akarta Annára bízni magát. Mindent félreértettem. Ráadásul azt mondtam Bobnak, hogy a mennyországba akarok kerülni. Mit tettem? Jesszusom, mit tettem? - Össze voltál zavarodva! - taszította mellbe Dant Anna. Te voltál összezavarodva? Hiszen te mondtad, hogy mindennél fontosabb vagyok a számodra. Te mondtad, hogy nélkülem nem bírnád feldolgozni Lucy halálát. Te mondtad, hogy jó velem lenni. - Igen… így van - vonta meg a vállát Dan. - De hát te voltál Lucy legjobb barátnője. - Még mindig nem érted, ugye, Dan? - visította Anna fejhangon. 412

- Szerelmes vagyok beléd. Már hetek óta. És azt hittem, te is szeretsz engem. Csókolj meg, Dan, és mondd, hogy hazudok! Éppen időben álltam fel, hogy lássam, hogyan veti magát Anna Dan nyakába, és szorítja rá vérvörös ajkát a vőlegényem szájára. Dan kitapogatta Anna derekát, és ellökte magától a lányt. Hátrálni kezdett az úttest felé. - Valamit félreértettél, Anna - mondta. - Az a csók nem jelentett semmit. Sajnálom, de ez az igazság. Részeg voltam és szomorú. Hibát követtem el. - Tudom, hogy szeretsz - rántotta magához Anna a csuklójánál fogva. - Tudom, hogy szeretsz, csak nem mered bevallani. - Nem igaz! - üvöltötte Dan, és elhúzódott Annától. - Én meg mindig Lucyt szeretem, Anna. Egyedül őt. Dühösen kitépte magát Anna szorításából, de elvesztette az egyensúlyát. Megbotlott, majd, mint a lassított felvétel, lecsúszott a járdáról, és háttal az úttestre zuhant. Fékcsikorgás hallatszott, és két nő kórusban sikoltott fel. Az egyikük én voltam. Az alacsony, köpcös buszsofőr egész testében remegett, amikor leugrott a fülkéből, és tátott szájjal meredt az ernyedt férfitestre, amely több méterre hevert az első lökhárítótól. - Hívja a mentőket! — kiáltott rá Annára. - Hívja a mentőket! Gyorsan! 413

A falfehér Anna reszkető kézzel kotorászott a táskájában, és elővette a mobilját. Beütötte a számot. - Halló! — mondta remegő hangon. - Jöjjenek gyorsan! Egy férfi a busz alá esett, ömlik belőle a vér. Igen. Igen. White Street. Nem, nem tudom, hogy lélegzik-e. Kérem, siessenek! Nem akarom, hogy meghaljon! - Látta ezt? - fordult felém a buszsofőr. - Látta, mi történt? Csak úgy beesett a busz alá. Megpróbáltam fékezni, de már nem tudtam megállni. Látta, mi történt? Szinte önkívületben sétáltam el a buszsofőr meg az utasok mellett, akik időközben letódultak a buszról, és körbeállták Dant. Elsétáltam Anna mellett, aki Dan teste mellett térdelt a hideg betonon, és a vértől csapzott tincseket simítgatta ki a vőlegényem arcából. - Lucy! - nyitotta fel a szemét Dan. - Lucy, te vagy az? - Én - suttogtam, és lágy csókot nyomtam az ajkára. - Én vagyok az, Dan. - Tudtam, hogy visszajössz - sóhajtotta Dan. - Mindig is tudtam. Ismét fölé hajoltam, de addigra már lehunyta a szemét. Az ajka szétnyílt, a mellkasa mozdulatlan volt. - Újra kell éleszteni! - lökött félre Anna az útból. - Újra kell éleszteni! Kérem, kérem, ne hagyják meghalni! Csináljanak már valamit! Könyörgöm!

414

40. FEJEZET BERONTOTTAM A LEENDŐ SZELLEMEK HÁZÁBA, és kettesével vettem a lépcsőfokokat. A mentők érkezeséig a baleset helyszínén maradtam. A mentősök azonnal leváltották az egyik utast, aki megpróbálta újraéleszteni Dant, majd, miután nem jártak sikerrel két tappancsot erősítettek Dan mellkasára. - Sajnos nem tehetünk semmit - fordultak oda a Dan mellett térdelő Annához. - Meghalt. Amikor Anna felsikoltott, két férfi azonnal mellette termett Senki sem vette észre, amikor kilőttem magam, és villámgyonan végigszaladtam az utcán. - A francba! - Gyorsan feltéptem a szekrényt, és elfordítottam a mozgólépcsőhöz vezető ajtó gombját. - Nyílj már ki! Engedj be Bob! Engedj be! 415

A zár már majdnem engedett, amikor hirtelen eszembe jutott a gyűrűm. Az éjjeliszekrényen maradt. Fogtam, és felhúztam a bal kezem gyűrűsujjára, aztán visszarohantam az ajtóhoz. Elfordítottam a gombot, és az ajtó ezúttal engedett. Addig futottam fölfelé, amíg ki nem fogyott belőlem a szusz. Akkor lekuporodtam. - Gyerünk! - noszogattam a mozgólépcsőt. A derengés sötétzöldből fokozatosan ólomszürkévé változott. - Gyerünk! Olyan sok érzelem kavargott bennem egyszerre, hogy nem tudtam szétválasztani őket. Dan halála rettenetesen megviselt: sehogy sem tudtam kitörölni az emlékezetemből a képet, amint a teste nekicsapódik a busznak, és bukfencet vet a levegőben. Viszont Dan felismert. Tudta, hogy visszajöttem érte. Tudta. - Istenem! - fohászkodtam hangosan. — Istenem, add, hogy a purgatóriumban legyen! Könyörgöm! Szent Bob a lépcső tetején várt rám. Ha lehet, még aranylóbb és sugárzóbb volt, mint amikor utoljára láttam. - Lucy! - tárta ki a karját. - Úgy örülök, hogy sikerrel jártál! Kicsit rezgett a léc, de az a lényeg, hogy itt vagy. Megöleltem. - Jó újra látni téged, Bob. Bob meglepetten nézett rám. - Tényleg? Azt hittem, alig várod, hogy szellemmé változhass. Legalábbis ez volt a vágyad, amikor elmentél. 416

- Változnak a dolgok - feleltem. - Mindenki meggondolhatja magát. - Jó, jó - vigyorodott el Bob, és a felfelé menő mozgólépcső felé kezdett terelni. - Reméltem, hogy így döntesz. - Nem, Bob - húzódtam el tőle. - Még nem mehetek fel. - Tessék? - vonta föl Bob bozontos szemöldökét. - Hogy mondtad? - Fel akarok menni. - Hátrálni kezdtem. — Megígértem, és így is lesz, de előbb még meg kell keresnem valakit. - Lucy! - kiáltott utánam Bob, de én addigra már fölvettem a nyúlcipőt, és belevetettem magam a szürke sokaságba. Lucy, azonnal gyere vissza! Süketnek tettettem magam, és keresztülrohantam a tömegen. Sorra lökdöstem félre az utamba kerülő szürke embereket. - Dan! - kiáltottam el magam. - Dan, itt Lucy! Hol vagy? Dan! Dan! Senki sem felelt, senki sem fordult felém. Feltartóztathatatlanul törtettem előre; hideg testek súrolták az oldalamat, ahogy az emberek között szlalomoztam. - Dan! - visítottam. - Dan, merre vagy? Addig csörtettem előre a tömegben, amíg egy falhoz nem értem. - Hol vagy? - indultam tovább a fal mentén. - Dan, hol vagy? 417

- Lucy Brownt várják a mozgólépcsőnél - dörögte a hangosbemondó. - Csak még egy perc! - kiáltottam válaszul. - Adjatok még egy percet! Már majdnem elértem a kanyart, amikor észrevettem, hogy két szürke öltönyös férfi siet felém. Visszamenekültem a panaszosan nyöszörgő szürke emberek közé. - Dan! - kiáltottam. - Hol vagy? Itt Lucy. Szeretlek! - Lucy! - kiabálta túl egy rekedtes férfihang a zümmögő kórust. - Lucy! - Kiabálj tovább! Jövök érted! Kiabálj! Követtem a hangot, és közben egy viktoriánus férfit, egy középkori lovagot meg egy barlanglakó ősasszonyt is kénytelen voltam félre lökni. A tömeg ritkulni kezdett, és egyszer csak megláttam őt: összegömbölyödve feküdt a földön, a térdei felhúzva, a szeme lehunyva. Ugyanazt a piszkos farmert, fekete pólót és koszlott tornacipőt viselte, amit a baleset pillanatában, de a tarkója már nem volt véres és a végtagjai is épnek tűntek. - Dan! - mondtam lágyan, és leguggoltam mellé. - Lucy vagyok. Dannek megrebbent a szempillája. Felnyitotta a szemet. - Lucy? Megsimogattam az arcát. Szürke volt, de még meleg; a borosták végigcsiklandozták az ujjbegyeimet. - Itt vagyok. 418

- Biztosan álmodom - dünnyögte Dan. - Hiszen te halott vagy! Már megint veled álmodom. - Ez nem álom. Tényleg itt vagyok veled. Dan elmosolyodott, és megcirógatta a hajam. - A hajad igazinak tűnik. - Mert itt vagyok veled, Dan. - Szeretlek, Lucy! - suttogta Dan. - Mindig is szerettelek. A nyaka meg a kulcscsontja közötti gödröcskébe temettem az arcom. Ugyanolyan finom illata volt, mint régen. - Én is szeretlek. El sem tudod képzelni, mennyire. Ne haragudj, hogy a halálom előtt veszekedtem veled. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Úgy viselkedtem, mint egy buta, hisztériás, önző liba. Dan felkönyökölt, és a körülöttünk tapodó szürke lábakra nézett. - Miféle veszekedésről beszélsz? Én nem veled veszekedtem. Hanem Annával a házunk előtt, és egyszer csak… egyszer csak elhúzódtam tőle… aztán nem tudom, mi történt - mondta Dan homlokráncolva. - Hol vagyok, Lucy? Már nyitottam volna a számat, de azonmód a torkomra forrt a szó, mert valaki a villámra helyezte a kezét. Szent Bob állt mellettünk, és rosszallóan ingatta a fejét. - Essünk túl a formaságokon, Lucy - mondta szigorúan. Egy perc az egész. 419

- Ki ez a fazon? - kérdezte Dan, ide-oda tekinthetve köztem és Bob között. - És miért világít? - Menj vele nyugodtan - feleltem mosolyogva. - Megvárlak az iroda előtt. Bob irodája előtt kucorogtam, és a kulcslyukra tapasztottam a fülem, de egy hang sem szűrődött ki. Kezdett elhúzódni a beszélgetés, és sehogy sem tudtam eldönteni, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat. Nagyon örültem, hogy Dan a purgatóriumba került, de amilyen állapotban volt, nem biztos, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy ő is meghalt. Amikor végre kivágódott az ajtó, lélegzetvisszafojtva léptem hátra. - Lucy! - mondta Dan kifejezéstelen arccal. - Igen? - Halott szívem vadul kalapált. - Tényleg te vagy az? - meredt rám Dan. - Esküszöl? - Én - bólintottam. - És mind a ketten halottak vagyunk? - Igen. - Könnycseppek csorogtak végig az arcomon. Mind a ketten halottak vagyunk, Dan. Dan felkacagott, odarohant hozzám, és a karjaiba kapón. - Lucy! - lihegte, miközben körbe-körbe forgott a tengelye körül. - Lucy, az én gyönyörű Lucym! Úgy hiányoztál! - Te is nekem, Dan. El sem tudod képzelni, mennyire. - Van fogalmad róla, mennyire imádlak? - engedett le a földre Dan, de továbbra is szorosan ölelt. Megráztam a fejem. 420

- Első pillantásra beléd szerettem - nézett mélyen a szemembe Dan -, és azóta is imádlak. Egyfolytában. - Akkor nem haragszol rám, amiért bunkó voltam veled a halálom előtt? - Micsoda? Dehogy haragszom! Szeretlek, Lucy. Saját magamat okoltam, amiért egyedül hagytalak, és feltettem azt a hülye dobozt a padlásra… - Dannek könnyek szöktek a szemébe. - Saját magamat okoltam a halálodért. - Nem te tehetsz róla, Dan - töröltem le a könnyeket az arcáról. - Nem te tehetsz róla. Dan föléin hajolt, és gyengéden szájon csókolt. - Szeretlek, Lucy! - mondta két csók között. - Nagyon szeretlek! Bob megköszörülte a torkát. - Gyerekek, elnézést, hogy megszakítom a nagyjelenetet, de van még itt egy apróság, amit meg kéne beszélnünk, mielőtt boldogan eltávoztok. Döbbenten meredtünk rá. - Mi az? - kérdeztem rémülten. Attól tartottam, hogy valami szörnyű félreértés folytán megint elválasztanak minket egymástól. - Látjátok azt a felfelé haladó mozgólépcsőt? - mutatott Bob a távolba. - Örülnék, ha végre felszállnátok rá. Vigyorogva néztem Danre. - Te mit gondolsz? Dan megszorította a kezem. 421

- Ahova te mész, oda megyek én is. Soha többé nem akarlak elveszíteni, Lucy Brown.

Vége

422