No title

1 / 192

http://vilagszabadsag.hu/print.php?catid=36

36.szám

2016. 04. 21. 7:14


Dunatáj Pašerák

/

Csempész

Laco Novomesky - szlovák vers magyar fordítással

Laco Novomesky:

Pašerák

Csempész

Už vidím pod komínom strechu colnice, Látszik ott a füst alatt a vám háza már, vlak trikrát zapíska a prídu hranice. hármat sípol a vonat, és jön a határ.

Mám malý kufrík iba, páni colníci, Kis táskám van, s szerelmem, vámos uraim, a vrúcnosť k všetkým svetom, v každej hranici. minden világ iránt a föld határain.

Už idú varty za mnou z temnej colnice, Sötét a ház, jönnek a vámos katonák. či prejdem s týmto kontrabandom hranice? Dugárummal hogy jutok a határon át? (Ford. Rónay György)

Z kuchyne myšlienok / gondolatok konyhája Gregor Papuček Magagyarországi szlovák költő verse magyar műfordítással

Gregor Papuček Z kuchyne myšlienok

Často chodievam po vyšliapaných chodníčkoch vedomia po myšlienky, ako kedysi matka chodievala s vážkami na pleci, s bielymi vedrami po čistú vodu.

2 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Opatrne začrela vedrom do studničky, aby sa voda nezamútila. Nesiem si myšlienky na vážkach – rozvážne. Škoda by ich bolo vyšpliechať. Vraciam sa po zelenej lúčke do kuchyne prihrbený pod vzácnou ťarchou. Matka tak prinášala vedrá, položila ich a s narovnaným driekom vydýchla: Už vodičku mám, dám sa do varenia. Dávku olúpaných slov posýpam korením citov a zalievam čistými myšlienkami, postavím na horúci sporák, dlho to miešam. Snáď z toho bude báseň? Ktohovie?! Matke to nikdy neprihorelo.

*** Gregor Papuček A gondolatok konyhája

Gyakran járok gondolatokért a tudat kitaposott ösvényein,

3 / 192

2016. 04. 21. 7:14


ahogyan anyám járt tiszta vízért fehér vödrökkel, rúddal a vállán. Óvatosan merített a forrás vizéből, nehogy felkavarja. Én is megfontoltan lépkedek gondolataimmal. Kár lenne őket kiloccsantani. A nemes teher alatt görnyedezve térek vissza a zöldellő rétről konyhánkba. Anyám hozta így a vödröket, s miután letette, kiegyenesedett derékkal felsóhajtott: Elkezdhetek főzni, vizem az már van. a meghámozott szavakat, tiszta gondolatokkal öntöm fel őket, forró tűzre teszem s hosszasan kevergetem. Talán vers lesz belőle. Ki tudja?Anyámnak sosem égett oda.

Mne dedinčanka stepilá / Ez a karcsú parasztleány Ján Smrek A szlovák költő verse Tandori Dezső műfordításával PUBLIKÁLVA

Ján Smrek: Mne dedinčanka stepilá Mne dedinčanka stepilá bezmála hlavu zmútila: čižmičky, sukňa riasavá -

4 / 192

2016. 04. 21. 7:14


to dievča sa mi pozdáva! Závidím tomu šuhaju, ktorého rty jej bozkajú a ktorý štíhle bôdcy jej objíma vôli po svojej. Ba repcem osud na celý, že cesty moje zavreli predo mnou raj i pôvab ten, v ňom žije vieska deň po deň. Banujem, že soni halenu a strechu domu slamenú zamenil a šiel v iný kraj, kde obledol môj obličaj. Ked' chladný vietor jesene horami u nás zastene, ja k našim idem s túžbami, by neboli mi neznámi. Mne hrdosť v očiach plápolá, keeľ vidím ten ťud dokola, tie silné, zdravé nevesty a devy piné prelesti. Ja každú rád by ospievať a každej rád by srdce dat, však jednej dám ho? - to je boj! ja rád mám všetky, Bože mój!

Ez a karcsú parasztleány Ez a karcsú parasztleány majd megszédített, de meg ám! Kis csizma, fodros szoknya: ó, ez a lány kedvemre való. Szerencsés legény, ebhite, aki csókolózhat vele, karcsú derekát is aki kedvére ölelgetheti. Sorsom ellen lázadozom, mért vitt oly messze utamon, hogy falum, régi édenem örömeit nem élhetem?

5 / 192

2016. 04. 21. 7:14

6 / 192


Bánom, hogy elhagytam a szűrt, szalmatetős házat, a csűrt, s jártam idegen tájakat, hol arcom csak megsápadott. Ha jön az ősz hideg szele, s hegyeink jajdulnak bele, vágyaimmal hazamegyek, ne legyenek idegenek. Szememben büszkeség ragyog, ha népemre pillanthatok, szép lányokat látok, derék menyecskék vidám seregét. Megdalolnám mindegyiket, adnám mindnek a szívemet! Csak egynek adjam? — jaj nekem, mindet szeretem, Istenem! Tandori Dezső

ÜNNEPI KÖSZÖNTÉS A Világszabadság szerkesztősége A szlovákságnak címezve

ÜNNEPI KÖSZÖNTÉS

Kedves szlovák testvéreink!

Lehet, hogy még szokatlannak tűnik nektek ez a megszólítás, mégis már régen ezt kellett volna használni, mert ez a helyes, mert a több mint ezeréves közös történelmünk nemcsak szokásainkat, gondolkodásmódunkat rokonította, hanem ténylegesen rokonokká tett. Vajon az a tény, hogy a legnagyobb nemzeti költőnknek, Petőfinek az anyja szlovák volt nem tette-e a költő rokonává anyja rokonait és fordítva. Vajon az a tény, hogy az egyik legnagyobb szlovák nemzeti költő apja magyar, anyja szlovák volt nem tette-e egymás rokonaivá mindkét oldal tagjait? Mindez nemcsak a két nemzeti kultúra hegycsúcsain van így. Alig van magyar vagy szlovák család, amelyben ne lenne szlovák vagy magyar rokon. Az ő közvetítésükön keresztül áramlottak a két kultúra értékei egymáshoz egy ezredéven át. Mindenki tudja vagy legalább érzi ezt, aki saját kultúráját tényleg ismeri. Mindezt régen tudjuk. Miért hangsúlyozzuk pont most éppen ezt? Azért, mert olyan történelmi helyzet alakult ki, hogy a kis létszámú népek nemzeti kultúrája fönnmaradásának és felvirágzásának a feltétele a hozzájuk hasonló szomszédos népek további szabad fejlődése. Ez fokozottan érvényes ránk magyarokra és szlovákokra. Ennek a tudatában kívánunk nektek, kedves szlovák testvéreink, kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet. Az ünnepek alkalmából lelkileg karoljuk át és öleljük meg egymást. Kísérje sok siker munkátokat kultúrátok, hazátok és népetek felvirágoztatásában! A Világszabadság szerkesztősége

Barabás György

2016. 04. 21. 7:14

7 / 192


Bedő János Bócz Ferenc Fogler Tibor Hirschler Tamás Dr. Jakócs Dániel főszerkesztő Jóny Iván

Két román vers Koosán Ildikó Lucian Blaga: Én nem töröm szét kelyheit a világ csodáinak Mariana Petcu: A költőkről reálisan

Lucian Blaga

Én nem töröm szét kelyheit a világ csodáinak

Koosán Ildikó fordítása

Én nem töröm szét kelyheit a világ csodáinak s nem tarolom le észérvekkel, amivel találkozom utam során virágokban, szemekben, ajkakon, vagy a sírokon. Mások fénye mellett fojtogat a sötétség mélyén rejlő áthatolhatatlan titkok varázsa, de én, a magam fényével gyarapítom a világ titkaits ahogyan a hold ezüstös sugarával nemhogy elfedné, hanem még inkább felnagyítja remegtetőn az éj titkait, úgy gazdagít a sötét láthatár engem is, borzongat szent misztériuma, s mind, ami talány

2016. 04. 21. 7:14

8 / 192


egyre inkább talánnyá változik szememben mert én szeretem a virágokat, szemeket, ajkakat és a sírokat.

Szombathely 2015. december 21

Jegyzet: A mű „Világosság poémái” c, kötetben jelent meg 1919-ben s egyszerre mutat rá a költő verstani és a filozófiai ismereteire. Nem egy szokványos versről van szó, mert Blaga nem beszél sosem közérthetően, sok metaforát használ. A virágok, szemek, ajaka és a sírok a természetet jelentik. Mivel az emberek egyre mélyülő tudásukkal / meg akarják fejteni/ el akarják pusztítani az univerzum titkait, a költőnek, - ahogy a holdsugár növeli az éjszaka titkait - intuícióival, metaforáival kell gazdagítania a világ talányait.(K.I.)

Lucian Blaga

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii şi nu ucid cu mintea tainele, ce le-ntâlnesc în calea mea în flori, în ochi, pe buze ori morminte. Lumina altora sugrumă vraja nepătrunsului ascuns în adâncimi de întuneric, dar eu, eu cu lumina mea sporesc a lumii taină şi-ntocmai cum cu razele ei albe luna nu micşorează, ci tremurătoare măreşte şi mai tare taina nopţii, aşa îmbogăţesc şi eu întunecata zare 2016. 04. 21. 7:14

9 / 192


cu largi fiori de sfânt mister şi tot ce-i neînţeles se schimbă-n neînţelesuri şi mai mari sub ochii meicăci eu iubesc şi flori şi ochi şi buze şi morminte.

(1919)

Mariana Petcu –

A költőkről reálisan


A költők a világ bírálói A könnyekről elmélkedők, Ők lenge déli fuvallatok És védelmező napsugarak, Az idők jobbra-fordítói.

Ártalmatlanok, mint langyos eső, Versbe fogják az igazságot. Amit elutasítanak az értetlenek Valahogy mégis előrevisznek Tán, mert pénzzel nem támogatottak..

2016. 04. 21. 7:14

10 / 192


Lucian Blaga

Én nem töröm szét kelyheit a világ csodáinak


Én nem töröm szét kelyheit a világ csodáinak s nem tarolom le észérvekkel, amivel találkozom utam során virágokban, szemekben, ajkakon, vagy a sírokon. Mások fénye mellett fojtogat a sötétség mélyén rejlő áthatolhatatlan titkok varázsa, de én, a magam fényével gyarapítom a világ titkaits ahogyan a hold ezüstös sugarával nemhogy elfedné, hanem még inkább felnagyítja remegtetőn az éj titkait, úgy gazdagít a sötét láthatár engem is, borzongat szent misztériuma, s mind, ami talány egyre inkább talánnyá változik szememben mert én szeretem a virágokat, szemeket, ajkakat és a sírokat.

Szombathely 2015. december 21

Jegyzet: A mű „Világosság poémái” c, kötetben jelent meg 1919-ben s egyszerre mutat rá a költő verstani és a filozófiai ismereteire. Nem egy szokványos versről van szó, mert Blaga nem beszél sosem közérthetően, sok metaforát használ. A virágok, szemek, ajaka és a sírok a természetet jelentik. Mivel az emberek egyre mélyülő tudásukkal / meg akarják fejteni/ el akarják pusztítani az univerzum titkait, a költőnek, - ahogy a holdsugár növeli az éjszaka titkait - intuícióival, metaforáival kell gazdagítania a világ talányait.(K.I.)

2016. 04. 21. 7:14

11 / 192


Lucian Blaga

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii şi nu ucid cu mintea tainele, ce le-ntâlnesc în calea mea în flori, în ochi, pe buze ori morminte. Lumina altora sugrumă vraja nepătrunsului ascuns în adâncimi de întuneric, dar eu, eu cu lumina mea sporesc a lumii taină şi-ntocmai cum cu razele ei albe luna nu micşorează, ci tremurătoare măreşte şi mai tare taina nopţii, aşa îmbogăţesc şi eu întunecata zare cu largi fiori de sfânt mister şi tot ce-i neînţeles se schimbă-n neînţelesuri şi mai mari sub ochii meicăci eu iubesc şi flori şi ochi şi buze şi morminte.

(1919)

Mariana Petcu –

A költőkről reálisan

2016. 04. 21. 7:14

12 / 192



A költők a világ bírálói A könnyekről elmélkedők, Ők lenge déli fuvallatok És védelmező napsugarak, Az idők jobbra-fordítói.

Ártalmatlanok, mint langyos eső, Versbe fogják az igazságot. Amit elutasítanak az értetlenek Valahogy mégis előrevisznek Tán, mert pénzzel nem támogatottak..

Adevarul despre poeti

Ei sunt judecatori ai lumii Ai lacrimii cugetatori, Sunt adierea de amiaza Si soarele care pledeaza Pentru schimbarea vremilor.

Inofensivi ca ploaia calda, Ei toarna-n versuri adevar. Cei ne-ntelepti ii demigreaza, Insa oricum inainteaza Chiar de nu sunt remunerati financiar.

2015. november 29.

2016. 04. 21. 7:14

13 / 192


Hétköznapjaink NYELVÉSZKEDJÜNK – MOST AZ IDEGEN SZAVAKRÓL Értökös "A neoliberális médiumokban a demokrácia kétségtelenül a leggyakrabban előforduló szó"

NYELVÉSZKEDJÜNK – MOST AZ IDEGEN SZAVAKRÓL

Az alább megbeszélendő idegen szavak a nemzetközi műveltségszavaknak abba a csoportjába tartoznak, „amelyek a(z európai) közös műveltségbe tartozó, nemcsak helyi érdekű fogalmat jelölnek, általában a technika változásával, fejlődésével szinte azonnal elterjednek a különböző nyelvekben. A nemzetközi szavak esetében a különböző nyelvekbeli megfelelőknek hasonló az írásképe és kiejtése is. ” [http://www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/FazakasEmese_reszIdegen.pdf] A neoliberális médiumokban a demokrácia kétségtelenül a leggyakrabban előforduló szó, a szövegkörnyezetéből kihámozható jelentése azonban eléggé zavaros, ám fölöttébb pozitív jelentéstartalmú. Próbáljuk meg hát értelmezni!

A DEMOKRÁCIA utótagja (épp úgy, mint az autokrácia, arisztokrácia, teokrácia,) uralmat, tehát nem uralomnélküliséget (anarchiát), így a demo- (nép-) előtaggal NÉPURALMAT JELENT. Mivel a NÉP jelentése nem egyértelmű, az szerint, hogy mit is tekintünk népnek, többféle demokrácia létezett, létezik. Az eredeti görög demokrácia a szabad poliszlakók uralma volt (az arisztokrácia háttérbe szorításával) a társadalom gazdasági alapját munkájukkal biztosító rabszolgák fölött. A mai politikai-gazdasági rendszerben a demokrácia alatt POLGÁRI demokrácia értendő. A `polgár` szónak is két főbb jelentése van, az egyik a citoyen/citizen (törvény előtt egyenjogú állampolgár, polgártárs) a másik a burzsoá (a termelőeszközök magántulajdonosa). Noha a média az előbbi jelentéssel reklámozza, valójában a termelőeszközökpénzeszközök tulajdonosainak uralmát jelenti a profitszerzési lehetőségeken kívül rekedt többség fölött. (József Attila: „Jogállamban pénz a fegyver.”) És ha az utóbbiak osztályharca szükségessé teszi, teketória nélkül nyúlnak a terror eszközeihez, például a Pinochet-diktatúrát említem. A NÉPI demokrácia a népi demokratikus forradalom győzelmével kialakult népi hatalom, a proletárdiktatúra egyik formája. [http://www.kislexikon.hu/nepi_demokracia.html#ixzz3h4tcEYlx] E szerint a megfogalmazás szerint a nép a tőkés tulajdont nélkülöző, tehát saját munkájukból élő emberek csoportját jelenti. Ez a definíció – ellentétben az interneten föllelhető számos mismásoló szöveggel – a demokrácia diktatórikus (kényszerítő) funkciójára is utalni mer. A népi demokrácia torzulása mindenek előtt a két világrendszer interferenciájával magyarázható. Ha igaz a Kommunista kiáltvány második mondata, hogy már a kommunizmus kísértete ellen összefogtak a vén Európa hatalmasságai, hogyne fogtak volna össze, amikor a kísértet testet is öltött. Szovjet-Oroszország – a többi szocialista ország is - megalakulásának pillanatától bukásáig (meg azóta is) a tőkés világ kemény valódi meg hidegháborús nyomása alatt állt. A Spektrum TV-n bemutatott Hidegháborús x akták vagy az Amerika elhallgatott történelme című műsorsorozat jellemző tényeket ismertetett ebből az időből. A centralizmus, a fölső utasítások haladéktalan végrehajtása háborús helyzetben elengedhetetlen. Ilyen körülmények közt nem lehetett jó, csak rossz vagy kevésbé rossz döntéseket hozni. Természetesen nem zárható ki a politikai szereplők, elsősorban vezetők szubjektív hibás gyakorlata, döntései, de a szocialista átalakulás vezetőinek démonizálása a tőkés propaganda eszköze.

A NAGY KIHALÁS és a „homo agrarius” alkonya Értökös Állapotfölmérés a mai világhelyzetről

A NAGY KIHALÁS

2016. 04. 21. 7:14

14 / 192


és a „homo agrarius” alkonya

„Óh, minden Jövő, be féltelek” (Ady Endre)

Először az INDEX hírportálon értesültem, hogy három amerikai egyetem, a Stanford, a Princeton és a Berkeley Egyetem kutatóinak tanulmánya szerint a gerinces fajok kihalási üteme 114-szer gyorsabb a normálisnál. Jelenlegi ismereteink szerint ez a hatodik ilyen esemény a földi élet történetében. De míg az első öt kozmikus okokra vezethető vissza, a mostani feketénfehéren antropogén – az ember okozza.

A mai ember, a homo sapiens az emberiség őshazájából, Afrikából költözött az óvilágba, Európába és Ázsiába 40-45 ezer évvel ezelőtt. Az emberfélék legfejlettebb változata sikeresen alkalmazkodott a különféle környezeti feltételekhez és mára a Föld minden zegét-zugát belakta. Fejlődésének legjelentősebb állomása, ami igazán mai értelemben vett emberré tette, az úgy nevezett neolitikus forradalommal teljesedett ki. Ez a lépés a vadászó-gyűjtögető („zsákmányoló”) életmód föladása, az élelemtermelésre való áttérés volt. Odáig a legintelligensebbnek bizonyult főemlős lényegében nem különbözött az állatvilág más fajaitól. Vadászott, jellemzően falkában, mint a farkasok, a csoport nőtagjai pedig főleg gyűjtögettek, mert a gyerekviselés, utódgondozás miatt sokkal kisebb volt a mozgáskörük. És mivel a közvetlen környezetük főleg növényi eredetű táplálékot biztosított, kézenfekvő feltételezés, hogy tartósabb egy helyben lakás esetén törekedtek a fogyasztható növények megőrzésére, megújítására. Elképzelésem szerint valahogyan így indult a földművelés. Az időjárási feltételek változása és a vadak számának csökkenése okozhatta, hogy a férfiak is, ezzel a teljes népesség a növénytermesztés felé fordult. Nagyjából 11 000 évvel ezelőtt erre az áttérésre kedvező körülmények alakultak ki a „termékeny félhold” - Elám, Mezopotámia, Assziria, Főnicia, Ciprus, Alsó- és Felső-Egyiptom – északi – északkeleti peremén. A mezőgazdálkodás óriási változásokat indított el az érintett emberi közösségek életében. - Megjelent a felesleg, ami biztosította az életben maradást az ínséges esztendőkben is, majd lehetővé tette az árucserét. A készletek elosztása feletti rendelkezés joga egyeseket a közösség többi tagja fölé helyezett, ezzel megszűnt az ősközösségi egyenlőség, kialakult az osztálytársadalom. - Megváltozott a nemek társadalmi értékrendje. Míg korábban a nők élelemszerző tevékenysége volt a biztosabb, a vadászó férfiak eredményessége pedig esetleges, mostantól a fizikailag erősebb, gyerekgondozáshoz nem kötődő férfiak gazdasági szerepe felértékelődött, a matriarchátus helyett, amelyben az anyáknak, a nőknek jutott központi szerep , férfiközpontú társadalom jött létre, a patriarchátus. - Ezek a változások a hitvilágban is tükröződtek: a női istenségek („willendorfi Vénusz”) helyébe férfi istenek, kultúrhéroszok léptek A szertartások a mezőgazdálkodás jellemzően ismétlődő eseményeihez – vetés, betakarítás kapcsolódtak és a termelés eredményességének transzcendens biztosítását szolgálták. - Gyökeresen megváltozott az egyes emberek viszonya a természeti környezetükhöz. A kezdő földműves a körülötte levő növényvilág jóval szűkebb körével, de azokkal sokkal intenzívebb kapcsolatba került. A korábbi életforma szükségszerű rögtönzései helyett jól begyakorolt, célszerű munkafogásokkal kellett élnie. Ráébredt saját alkotó erejére, miközben a rendszeres törődés kényszere fegyelmezetté tette – a munka elvégzését nem lehet halogatni, ha annak eljött az ideje. Eközben a közös vadászatok szigorúan összehangolt tevékenysége helyett ki-ki saját tempójában dolgozhatott, de az idényjellegű közös tevékenységek a közös munka élményét biztosították a helyi közösségnek. Eredményes munkájában az ember örömét lelte, maga teremtette környezetét szépnek találta. Az állandó lakhely a lakókörnyezet szépítésének igényét is felkeltette, a közösségi esztétikum kialakulását is magával hozta. Az otthonos környezet, a szülőföld szeretete is innen eredeztethető. A fentiek szerint alakult az új homo sapiens, a homo agrarius ösztön- és érzelemvilága, mentalitása évezredeken át. Igaz, a mondák, a mitológia és a későbbi írott történelem nem róluk szól, de a 18 - 20. századig ők tették ki a népesség túlnyomó többségét – gondoljunk csak a termelékenység akkori szintjére. A 15. századi nagy földrajzi felfedezésekkel Európában megindult az eredeti tőkefelhalmozás, amely felsőbb körökben az igényesség növekedéséhez, végső soron az ipari forradalom kibontakozásához vezetett. Az ebből meggazdagodó polgárság a

2016. 04. 21. 7:14

15 / 192


politikában is helyet követelt magának, a polgári forradalmak új társadalmi rendszert hoztak létre Nyugat-Európa gyarmatokon meggazdagodott országaiban, a kapitalizmust.

Nagyjából másfél évszázada Marx és Engels Kommunista kiáltványa így értékeli az új rendszert: „A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek,- mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak?!” Az embernek mosolyogni támad kedve ezen a lelkesedésen, ismerve azt a fejlődést, amelyet a tudományos-műszaki élet azóta produkált. Azóta létesült a Szuezi- és Panama-csatorna, a Hoover-gát, az Asszuáni- vagy a kínai Három-szurdok-gát. Nem járták még akkor óriástankerek és konténerszállító vízi monstrumok a világóceánt, nem volt űrállomás és űrtávcső. Nem hallottak műtrágyáról, génmanipulációról, de traktorról, kombájnról sem. De nem volt tudomásuk olyan nem várt következményekről sem, mint a globális felmelegedés, az élő környezet pusztulása, állatfajok tömeges kihalása. Mert a mezőgazdaság termelékenysége is nagyságrendekkel nőtt, mind kevesebb emberre lett szükség az élelmiszerek megtermeléséhez, hagyományos földolgozásához, ezzel párhuzamosan egyre több embernek kellett foglalkoznia ipari tevékenységgel, kereskedelemmel, szolgáltatással. Emberek tömegei kerültek falvakból városokba, kiszakítva életük korábbi közegéből. A földjéről kiszorult paraszt bérmunkás lett. Erről az élethelyzetről a fiatal Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban így ír: „... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában … nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem áll fönn fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.” Egyre több bérmunkásnak született nemzedék nem ismerheti meg a munka örömét, ami a paraszti elődöknek még osztályrészül jutott. Úgy nőnek bele az életbe, hogy nem is tudják, mitől vannak megfosztva. A „munka világa” a burzsoá piaci törvényeknek megfelelően alakul. A gazdasági rendszerben végbement sokféle változás ellenére változatlanul a mind nagyobb profitra való törekvés mozgatja a gazdasági élet szereplőit. A konkurencia nyomására, a termelési költségek leszorítása érdekében egyre kevesebb élő munkaerőt alkalmaznak a termékek előállítása során, míg a verseny kikényszerítette fejlesztések viszonylag több magasan képzett, ezért jobban fizetett alkalmazott foglalkoztatását teszik szükségessé. Ezek a diplomás bérmunkások a „középosztályhoz” sorolják magukat, míg a kiszámíthatatlan munkapiaci mozgásoknak erősen kitett alacsony képzettségű társaiknak a marxisták reményei ellenére sincs osztálytudata – nem tekintik magukat a munkásosztály részének. Pedig a marxizmus azzal, hogy a munkásságot, precízebb megfogalmazásban a munkásosztályt határozta meg a törvényszerűen elkövetkező, igazságos és valóban demokratikus társadalom vezető erejének, a történelemben először adta meg társadalmi értékük tudatát, osztályöntudatot dolgozó emberek tömegeinek. Épp erejük tudata vezetett a nyolcórás munkaidő kiharcolásához. De hol vagyunk már a huszadik századelő derűs jövővárásától! Hol van már a tavalyi hó! A főleg városban lakó mai emberek védtelenül ki vannak téve a modern tőkés „fogyasztói társadalom” manipulációjának. Elhitetik velük, hogy a mind korszerűbb fogyasztási cikkek csakis az ő boldogságuk kiteljesedése céljából születnek. A kertes ház „középosztálybeli” tulajdonosának például nem kell megtanulnia kézi kaszával bánni, elég a fűnyíró csatlakozóját a konnektorba dugnia és a gépet tologatni. Újabban már tolnia sem kell, az elektronika elvégzi helyette az irányítást. Feleségének söprűt sem kell kézbe vennie, robotporszívó végzi beprogramozott időközönként a takarítást. Gyerekük a világhálóról kompilálhatja össze a házi feladatát vagy akár a diplomáját: rendezetlen információmorzsákkal van tele körülötte a virtuális világ, amitől elhiszi, hogy elődeinél összehasonlíthatatlanul okosabb. Míg a mezőgazdálkodó emberek világában az utód életkorának megfelelő mértékben természetesen kapcsolódott bele a családi munkamegosztásba, most nincs mit csinálnia, élheti a saját korcsoportja más generációktól elkülönülő-elhatárolódó, pillanatnyi divat irányította „társadalmi életét”. Egy kis kitérő az okosságról. Az ember épp a gondolkodásának fejlettségével emelkedhetett ki az állatvilágból. Ahhoz, hogy a vadállatok ereje, kifinomult képességei híján a legkülönbözőbb természeti körülmények közt életben maradjon, a kőkori ember szüntelen helyes döntései, logikus rögtönzései kellettek. Ez az élethelyzet alakította tökéletessé a gondolkodás szervét, az emberi agyat. A földművelő életmódra történt áttérés már kevésbé követelte meg az ilyen mértékű rugalmasságot, aztán a társadalmi fejlődés során fölerősödő szakosodás még jobban lassította az agy fejlődését. Furcsának tűnhet, de az írásbeliség sem az egyes ember, hanem az emberiség egészének szellemi fejlődésére volt nagy hatással. A

2016. 04. 21. 7:14

16 / 192


mostani világ pedig, amelyben az elektronika gondolkodik, a gép kezelőjének csak gombokat, billentyűket kell nyomkodnia, az emberi agy leépülésre van kárhoztatva. Ha a 19. században a gépi berendezések, a vegyészet alkalmazása, a gőzhajózás, vasutak, villamos távírók ejtették ámulatba az érdeklődőt, ma az elektronika viharos fejlődése és alkalmazása lelkesíti a műszaki-tudományos fejlődés megszállottjait. A 20. század közepén alkalmazásba fogott digitális technika az elektroncsövekről hamarosan a tranzisztorokra váltott, különleges eljárásokkal egész áramköröket integráltak szilíciumlapkákra, és ezek tömörítése azóta megállás nélkül folytatódik. Tapasztalati szabály szerint a mikroelektronikai áramkörök teljesítménye másfél évenként megduplázódik, eközben viszonylag egyre olcsóbbak lesznek. Ebből adódik, hogy minden „hagyományos” gép, eszköz elektronikai irányítást-ellenőrzést kap. Jellemző, hogy egy szerény fizetésű értelmiségiből lett nyugdíjas fényképezőgépe arcfelismerő rendszerrel van ellátva. A „filléres csipek” meg az egyre gyorsabb, nagyobb integráltságú elektronikai eszközök újabb és újabb alkalmazások kidolgozására sarkallják a jó fantáziájú fiatal szakembereket, Árgus-szemű befektetők pedig a kiszámítható haszon reményében szívesen kölcsönöznek az ötletek realizálására. Ezért lepi el az emberiséget a sok életszépítő-jobbító, de végeredményben kiszámíthatatlan hatású kütyü. Ha orvosságról lenne szó, bevezetésük előtt át kellene esniük egy sor szigorú ellenőrzésen, hogy esetleges ártalmait elkerüljék, sőt a kettős vakpróba csak a valóban hatékony szerek bevezetését teszi lehetővé. Az új eszközökre, fogasztási cikkekre nincsenek ilyen szigorú bevezetési előírások, és amikor egy-egy korábban szórványos megbetegedés halmozottan jelentkezik, csak gyanakodhatunk valamelyik utóbb elterjedt berendezés vagy kemikália káros hatására. De a gazdasági rendszerré merevedett kapzsiság nem csak közvetlenül, hanem a természeti környezet kikerülhetetlen rombolásával is végeredményében kiszámíthatatlan ártalmakat okoz a mai emberiségnek. Olyan időjárási és biológiai változások indulnak be, amelyek az élővilág szélsőséges elszegényesedését okozzák. És mindez hiába nyilvánvaló, a kovetkezmények kivédésére hozott, hozandó intézkedések megvalósulását üzleti érdekek rendre megakadályozzák. Érdemes belegondolni, milyen más lenne a mai világ, ha a valamikori tervgazdálkodást folytató országok gazdaságirányítási rendszerükben a maihoz hasonlító információ-feldolgozó rendszereket alkalmazhattak volna. A mai világban elsősorban tőkés cégek használják az éles konkurenciaharcban teljesítményeik optimalizálására az informatika nyújtotta lehetőségeket. Ez csak erősíti azt a helyzetet, amiről ifjúságomban tanultam a tőkés gazdaságról: maximális rend a vállalaton belül, kaotikus állapotok a piacon. Persze a piacon is óriási kapacitású informatikai eszközöket alkalmaznak, hogy az alig kiszámítható változásokból kinyerhető nem kis hasznot megkaparintsák. Nem csak magáncégek, hanem államok is széles körben használnak informatikai rendszereket. Részben az előbbiekhez hasonlóan a működési költségeik csökkentése és a bevételek növelése céljából, mert az állam adókból él, bele kell látnia a kis adófizetők zsebébe. Minden állam fontos feladata a honvédelem, valójában a helyi uralkodó osztály érdekeinek fegyveres szolgálata. Az egyes országok, országcsoportok közti konkurenciaharcban a gazdasági és politikai eszközök mellett egyre nagyobb és nagyobb szerepet kapnak a fegyverek vagy „csak” háborús fenyegetőzés. A 19. század utolsó negyedében már volt ismétlőpuska, Maxim-géppuska, dinamit, és 1871-ben megszületett az egységes Németország is, amely növekvő gazdasági ereje okán „joggal” követelte a világ újrafelosztását. A világ hamarosan belépett a piacokért folyó imperialista háborúk korszakába. Az első világháború korábban soha nem tapasztalt szenvedést hozott Európa népei számára, a győztesek diktálta igazságtalan béke pedig egyenesen vezetett a következő, még rettenetesebb világégéshez, a második világháborúhoz. Ebben a háborúban mind a vesztes, mind a győztes országok óriási anyagi és emberéletbeli veszteségeket szenvedtek, kivéve az Amerikai Egyesült Államokat. Annak ipara a haditermelésnek köszönhetően maximális sebességgel pörgött, embervesztesége az európai és ázsiai áldozatok számához viszonyítva jelentéktelen volt. A háborús konjunktúra megszűnésével kolosszális túltermelési válság várt volna az országra, ám az atomfegyver birtokában kitalálták a hidegháborút. Esztelen fegyverkezési versenyt kényszerített a világra, amelybe végső soron a szocialista törekvésű világrendszer, a Föld szegényebb fele beleroppant. Ezzel egyúttal lelepleződött a fegyverkezési versenyt igazolni hivatott hazugság is, miszerint a „gonosz birodalma” ellen védekeztek volna. A rendszerváltások másnapján a keleti tömb kis országait a NATO-ba kényszerítették, az újra magára talált Oroszország pedig – most Putyin néven – ismét első számú közellenség lett. Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok nem ideológiai, hanem konkurencia-háborút vív a világpiac fölötti egyeduralom érdekében. Itt tartunk most. A világ műszaki fejlődésének dirigense a hadiipar. Szinte kivétel nélkül minden új tudományos felismerés és műszaki újítás először katonai alkalmazást nyer, onnan csorog le a polgári életbe. Ennek a rendszernek a létjogosultságát állandósult helyi háborúkkal igazolják. Ezek mindegyike magába rejti a fegyveres konfliktus irradiálódásának, viágháború kialakulásának a veszélyét, atomfegyverek alkalmazását, ezzel a fejlett földi élet kipusztításának az esélyét.

2016. 04. 21. 7:14

17 / 192


De legyünk optimisták, zárjuk ki a világkatasztrófa lehetőségét, higgyük el, hogy a mai kapitalista rendszernek nincs alternatívája. Milyen lehetséges jövőt tételezhetünk fel a jelenlegi trendek folytatásaként? Néhány évtized múlva személyazonosító csipeket hordunk a bőrünk alatt, mint ma az ebek. Fölöttébb hasznos lesz, mert bárhol igazolják jogosultságunkat, tartalmazzák orvosi adatainkat, segítségükkel illetékes rendszerek több és tárgyilagosabb ismereteket gyűjtenek és tárolnak rólunk, mint amit magunk hiszünk, így befolyásolásunk, manipulálásunk üzleti vagy politikai céllal nem ütközik nehézségbe. Zombik leszünk a fölöttes informatikai rendszerek tulajdonosai kezében. A további technizálás, robotosítás teljesen mentesíti a létért vívott küzdlemben talpon maradt társadalmi rétegeket a létfenntartás hétköznapi gondjaitól, helyette az üzleti érdekek keltette divatok és trendek kényszerű követése tölti ki az életünket. A felmerülő gondokat alacsonyabb vagy magasabb szintű információs rendszerek oldják meg helyettük, természetesen reálidőben. Nem kell már gondolkodniuk. A 20. század második felének népszerű költőjével, Nagy Lászlóval készült egyik televíziós beszélgetés végén megkérdezte a műsorkészítő, mit üzen az utókornak. „Csókolom őket, ha még lesz emberi arcuk” - válaszolta. Nem tudom, emberi arc lesz-e az elektronika vezérelte inplantátumokat takaró emberi fejbőr …

Értökös

2016. 04. 21. 7:14

18 / 192


Hírek Irodalmi est Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság

Szíria - volt, van lesz meghívó Az ELTE nyugdíjasklubja A volt damaszkuszi nagykövet visszaemlékezése

Az ELTE nyugdíjasklubjának programjából: · Február 4. csütörtök 10.30, ELTE ÁJK Budapest V. Kecskeméti u. 10-12. III. em B/19 előadó: Dr. Medgyes Péter professor emeritus (ELTE BTK): Szíria - volt, van lesz. A volt damaszkuszi nagykövet visszaemlékezése

MEGHÍVÓ: Miért rettegnek Lenintől? Az MKT Fóruma és a MET Fáklya Klubja KRAUSZ TAMÁS vitabevezető előadása

MEGHÍVÓ

2016. 04. 21. 7:14

19 / 192


A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében KRAUSZ TAMÁS

vitabevezető előadása: Miért rettegnek Lenintől?

2016. január 15-án, pénteken 15.30-kor! a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt, a földszinti klubhelyiségben (A József kőrúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

Vezetőségek Krausz Tamás díjazott műve magyarul 2008-ban jelent meg Lenin - Társadalomelméleti rekonstrukció címmel a Napvilág Kiadónál. 2015-ben angol nyelven a Monthly Review Press adta ki New Yorkban. A kötet az Egyesült Államokban jelentős szakmai sikert aratott, mértékadó folyóiratokban pár hónap alatt mintegy tizenöt recenzió született róla. A Reconstructing Lenin: An Intellectual Biography című kötetért az Isaac Deutscher Memorial Prize kuratóriuma ítélete oda a díjat, amelyet 'a marxista hagyomány szellemében vagy a marxista hagyományról készült legjobb és legeredetibb angol nyelvű új írásművek” számára alapítottak. A kuratórium újbaloldali, újmarxista elméleti folyóiratokhoz áll közel (New Left Review, Historical Materialism). ( http://nol.hu/kultura/az-ev-legjobb-konyve-dij-krausz-tamasnak-1574521 )

MEGHÍVÓ: Miért rettegnek Lenintől? Az MKT Fóruma és a MET Fáklya Klubja KRAUSZ TAMÁS vitabevezető előadása PUBLIKÁLVA

MEGHÍVÓ

A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében KRAUSZ TAMÁS

vitabevezető előadása: Miért rettegnek Lenintől?

2016. január 15-án, pénteken 15.30-kor! a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt, a földszinti klubhelyiségben (A József kőrúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

2016. 04. 21. 7:14

20 / 192


Vezetőségek Krausz Tamás díjazott műve magyarul 2008-ban jelent meg Lenin - Társadalomelméleti rekonstrukció címmel a Napvilág Kiadónál. 2015-ben angol nyelven a Monthly Review Press adta ki New Yorkban. A kötet az Egyesült Államokban jelentős szakmai sikert aratott, mértékadó folyóiratokban pár hónap alatt mintegy tizenöt recenzió született róla. A Reconstructing Lenin: An Intellectual Biography című kötetért az Isaac Deutscher Memorial Prize kuratóriuma ítélete oda a díjat, amelyet 'a marxista hagyomány szellemében vagy a marxista hagyományról készült legjobb és legeredetibb angol nyelvű új írásművek” számára alapítottak. A kuratórium újbaloldali, újmarxista elméleti folyóiratokhoz áll közel (New Left Review, Historical Materialism). ( http://nol.hu/kultura/az-ev-legjobb-konyve-dij-krausz-tamasnak-1574521 )

Síszezon a Vitosán Szerkesztőség Értesítés

Szófiában a Vitosánaz idei sielési szezont 2016. január 18-án 18.30-kor a „Vitosko Lale” pályánál megnyitják.

A Vitosa legmagasabb csúcsán -9°C a hőmérséklet.

XIX. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY A Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeuma, a Magyar Írószövetség és a Pan A CATEGORICUS IMPERATIVUS FILOZÓFIAI FOGALOM JEGYÉBEN

A Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeuma, a Magyar Írószövetség és a Pannon Művészet Alapítvány meghirdeti a

XIX. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENYT!

2016. 04. 21. 7:14


A MŰVEKET EBBEN AZ ÉVBEN EGY FILOZÓFIAI FOGALOM JEGYÉBEN VÁRJUK, EZ PEDIG A

CATEGORICUS IMPERATIVUS. Klasszikus formában írt (alkaioszi, szapphói, anakreóni, aszklepiádészi, hexameter, disztichon, leoninus, stb.) pályaműveket várunk, egy pályázatban legfeljebb kettőt. Egy-egy vers terjedelme ne legyen több 32 sornál!

Beérkezési határidő: 2016. március 28.

A pályaműveket kizárólag e-mail-ben várjuk! ([email protected]). Az előzsűri bírálata alapján döntőbe jutott versekről e-mail-ben adunk tájékoztatást április 4-től.

DÖNTŐ ÉS EREDMÉNYHIRDETÉS: 2016. ÁPRILIS 9. 11.00 óra (AQUINCUMI MÚZEUM, BP., III.,SZENTENDREI ÚT 135.)

A döntőbe jutott művek, színészek tolmácsolásában hangzanak el.

I díj: Arannyal ékesített babérkoszorú. II. díj: Ezüsttel ékesített babérkoszorú. III. díj: Bronzzal ékesített babérkoszorú. Közönségdíj cserépszavazással. Különdíjak.

EPIGRAMMAÍRÓ VERSENY

A HELYSZÍNEN MEGADOTT TÉMÁBAN.

Továbbított kérés Szepesi Erika, GyimesiLászó ... a Nagy Lajos társaság tagjaihoz

Továbbított kérés

Szepes Erika és Gyimesi László kérik a Nagy Lajos Társaság tagjait, hogy az Ezredvégben megjelentetésre szánt anyagaikat még holnap, március 8. folyamán juttassák el hozzájuk.

Továbbított kérés Szepesi Erika, GyimesiLászó ... a Nagy Lajos társaság tagjaihoz

21 / 192

2016. 04. 21. 7:14

22 / 192


Továbbított kérés

Szepes Erika és Gyimesi László kérik a Nagy Lajos Társaság tagjait, hogy az Ezredvégben megjelentetésre szánt anyagaikat még holnap, március 8. folyamán juttassák el hozzájuk.

2016. 04. 21. 7:14

23 / 192


Művészet Kácstapolcára beutalót kaptam nyári üdülésre (Kortársam története, II. kötet) Szász Benjámin II. kötet 11.részlet Ebben a részletben a szerző az 1944-es nyár ellentmondásos tendenciáit írja le.

Szász Benjámin Kácstapolcára beutalót kaptam nyári üdülésre 11. részlet Kortársam története, II. kötet I. fejezet Iskolai bizonyítványom szerint 1944. április 1-én befejeztem az állami népiskola I. osztályát. Ez teljesen logikusnak látszik, amikor az előző 10. részben azt írtam, hogy falunkat is megszállta a náci német hadsereg március 19-én, április3-án pedig elkezdődött Budapest angol-amerikai bombázása. Az angol- amerikai bombázók fejünk felett repültek el naponta. Ugyanakkor, --amint szintén írtam,-- a tanítás ténylegesen folytatódott. A német katonákat laktanyákban helyezték el, a tényleges hatalom Horthyval az élen bizonyos belső változásokkal a helyén maradt, amikor pedig a légi riadót lefújták elő lehetett bújni a pincékből. Látszólag az élet úgy ment tovább, mintha semmi különös dolog nem történt volna. Közben még március 5-én megszületett legkisebb testvérünk Gödöllőn az egészségház szülészeti osztályán. Ez a tény is a konszolidáltság látszatát keltette. Azelőtt az isaszegi gyerekek még rendszerint otthon a családi házban szülésznő segítségével látták meg a napvilágot. Csak bonyolultabb esetekben hívtak mentőt, és vitték be a szülőanyát Gödöllőre. Már kisebbik húgom is a rendesen felszerelt szülészeti osztályon született. Anyánk most is a szülés várható napja előtt vonult be az egészségházba. Ennek szülészeti osztálya semmiben sem különbözött egy átlagos korház megfelelő osztályától. Az egészségház színvonala összehasonlítva az egyszobás családi házak lehetőségeivel nagy haladást jelentett. Így öten lettünk testvérek, de családi házunk lakóinak száma még anyánk húgával is megszaporodott, mert kicsi testvéreim gondozására meg kellett kérni őt is arra, hogy tartósan maradjon nálunk. Még utólag is nehéz elképzelni, hogyan fértünk el heten abban a kis házban. Nagynénénk foglalkozása korabeli kifejezést használva nörsz volt,( ma ezt angolosan babysitternek mondják), ezért készségesen és bátran vállalkozhatott erre a feladatra. Szerencsére apám fizetése, amely az 1930-as évek végén még irigylésre méltó jövedelemnek számított, ekkor az infláció ellenére is, kiegészítve a méhészet hasznával, még elég volt arra, hogy szerényen megéljünk belőle. Tehát kívülről úgy látszódott, hogy kisebb kellemetlenségekkel tarkítva, az élet változatlanul megy a régi medrében. Apám persze tudta, hogy nagy változások várhatók, mert rendszeresen hallgatta Megyeri bácsinál a moszkvai rádió adásait, de érthetően azok tartalmáról nem beszélt velünk, nekem pedig megparancsolta, hogy politikai kérdésekről ne beszéljek másokkal. Közben május 15-én falunkban is elkezdődött zsidók deportálása, azonban ez sem okozott nagy feltűnést, mert nem egyszerre történt. Először csak néhány családot telepítettek ki és foglalták le vagyonukat. Végül június elején tényleg befejeződött a tanítás is a szeptemberi újrakezdés reményével. Néhány hét múlva, pontosan ennyi év után nem emlékezhetek rá, hogy mikor, azzal a hírrel jött haza apám, hogy a „ Főműhely” ( ez volt a MÁV kőbányai üzemének a neve), engem, mint sokgyermekes család tagját nyaralni küld Kácsra. Utólag könnyű észrevenni ebben tényben a hivatalos rendszer demagógiáját. Mintha ezt mondták volna, hogy nézzétek, a világháború kellős közepén mi gondoskodni akarunk és tudunk a sokgyermekes családok gyermekeinek az üdültetéséről is. Közben zárt szerelvények indultak Németország koncentrációs táboraiba előzőleg minden vagyonuktól megfosztott családokkal, köztük kis gyermekekkel a biztos pusztulás felé. Ne mondjuk, hogy senki nem tudta! Sokan tudták, még apám is tudta bizonyos véletlenek egybeesésének eredményeként . Erről már írtam egyik visszaemlékezésben, amit soron kívül közöltem. Anyám üdültetésembe szó nélkül beleegyezett. Elkezdődött a felkészítésem. Apám kapott egy listát arról, hogy mit kell nekem vinni az üdülőbe. Valószínűleg a munkahelyén adták át neki. Ebben a feltétlenül szükséges ruhaneműk és tisztálkodási eszközök voltak felsorolva. Anyámnak még vásárolni kellet egy kisebb bőröndöt is. A részleteket mellőzöm.

2016. 04. 21. 7:14

24 / 192


Anyám mindent megvett, ami nekem hiányzott, mindent kimosott, amit kellet, és készen voltam. A bőröndbe két példányban egy pontos leltárt kellett még elhelyezni „vagyonomról”. A többi részletre már egyáltalán nem emlékszem. Számomra is rejtély, hogy miért esett ki az emlékezetemből teljesen, hogy mivel utaztunk oda, hogy hol laktunk, hol étkeztünk, kikkel voltunk egy szobában, milyen volt az ennivaló. Pedig ez volt az első utam egyedül apám nélkül, és utazni mindig szerettem. Az egész kácsi nyaralásból csak a meleg vizes medencére emlékszem és egy hosszabb kirándulásra Kács környékének nevezetesebb helyeire, ez utóbbira viszont nagyon. Az egész üdülőben velem egyidős gyerek nem volt, valószínűleg a történelmi körülmények miatt a kisebb gyerekeket a szülők nem engedték el. Velem az üdülőben senki sem törődött, valószínűleg azért a személyzetből valaki figyelte, hogy mit csinálok, megvagyok-e. Magányom egyáltalán nem izgatott, és összes időmet a medencében lubickolva töltöttem el, vagy annak szélén napoztam. Úszni nem tudtam, ezért a korlát mentén addig mehettem be a vízbe, míg az el nem lepett, de így is nagyon jól éreztem magam. Valószínűleg július második fele lehetett, állandóan sütött a nap, eső soha nem esett, de kellemetlen forróság sem volt soha. Bár nem emlékszem arra, hogy az üdülő ételei finomak lettek volna, de éhséget soha nem éreztem, és rossznak sem éreztem azokat. Otthon a júliusi kánikulában mindig szenvedtem a forróságtól. Kertünk még kopár volt, az a néhány barackfa, amiket apám ültetett még alig adott árnyékot, szőlőlugast pedig apám nem alakított ki soha. Otthon a hőségtől nem tudtam hova menekülni. Itt szinte soha nem volt elviselhetetlen hőség, és ha már nem volt kedvem a vízben lubickolni, akkor a medence szélén fekve figyeltem a madarakat. A medencétől nem messze árnyas fák nőttek, és rajtuk sok madár volt. Érdekes volt nézni őket, nem unatkoztam. ( Ma már az internetről is tudjuk, hogy a Bükk hegységnek gazdag a madárvilága.) A nyaralót egy kisebb cserkészcsapat lepte el,12-16-évesek lehettek, és rettenetes komolyan túráztak a hegyekben. Turistabakancsban jártak, amikor egy nyári szandál elég lett volna, mindegyiküknek volt térképe, iránytűje, és a térképen állandóan ellenőrizték, hol járnak, és merre kell menni. Ezek elhatározták, hogy egy teljes napos túrára mennek a környéken. Én is jelentkeztem. Engem nem akartak magukkal vinni, mert gyengének ítéltek, és azzal sértegettek, hogy nem hajlandók a hátukon vinni, ha a fáradtságtól nem tudok menni. Végül a vezetőjük egy valamivel idősebb és tapasztaltabb cserkész úgy döntött, hogy mehetek. A konyha készített nekünk száraz ebédet az útra, és nekem egy kisebb üvegpalackban vizet is adtak. A cserkészeknek jobb volt a vízellátása, mert nekik kulacsuk is volt. Ebből a szempontból előnyös volt nekik, hogy olyan komikusan komolyan vettek mindent. Az út tanulságosnak bizonyult. Túránkon meglátogattuk a hegy oldalában a sziklákba vájt cselédlakásokat. Tényleg a nyári hőségben kellemesen hűvösek lehettek, télen pedig fűtés nélkül sem lehetett megfagyni. Ma sok hajléktalan cserélne velük, de mégis valamilyen végtelen szegénység áradt az egészből. A sziklalakások mellett ott voltak az állatok számára kivájt hatalmas istállók. Egyes állítások szerint juhok tartására készített hodályok voltak. Amikor mi ott voltunk marhacsordát láttunk a hodályok előtt. Az üregek méretei szerint ők is elfértek a hodályban. Most az üregek előtt álltak és kérődztek, szemükből valami végtelen bánat és szenvedés áradt. Látva őket ez érthető volt. Az egész területet az üregek előtt legyek olyan tömege takarta, hogy nem mertünk beszélni nehogy berepüljenek a szánkba. A szerencsétlen állatok orrát, szemét mindenütt legyek lepték el és csípték. A legyek ellen teljesen védtelenek és tehetetlenek voltak, farkukkal csak testük közepéig tudták elzavarni a rovarokat. Az ok is azonnal is érthető volt. Az istállók előtt néhány méterre kb. másfél méter magas és nagyon széles takaratlan trágyadombok álltak. Nagyon értékes trágya lett volna, ha valamelyik kapás növény alá időben beszántják, így azonban csak pokollá tették a legyek miatt az emberek és állatok életét. Nem tudtuk, hogy melyik uradalomhoz tartozott ez a terület, de az látszott, hogy igazi gazda itt már nem volt. Lehet, hogy ez az állapot már a közeledő háború következménye volt, de ez a látvány teljesen elrontotta azt a hangulatot, amit a festői környezet, az árnyas erdővel borított hegyek kiváltottak volna. Szerencsére közülünk senki sem akart sokáig maradni. Nagyon nyomott hangulatban távoztunk, és bár nem fogalmaztuk meg, de éreztük, hogy a meggondolatlan, felelőtlen emberi beavatkozás leronthatja a természet szépségét.

Lelkiismeretünk: a negyvenegyedik prédikátor Gyimesi László (Szubjektív sorok Moldova György munkásságáról) PUBLIKÁLVA

Gyimesi László:

Lelkiismeretünk: a negyvenegyedik prédikátor

2016. 04. 21. 7:14

25 / 192


(szubjektív sorok Moldova György munkásságáról)

Tavaly kellett volna köszöntenünk Moldova Györgyöt. Az illem úgy kívánta volna: álljunk meg a kerek – s igen tisztes – évfordulón, és a nyolcvanadik születésnap magaslatáról tekintsünk vissza a kétségkívül hatalmas életmű vonulataira, hegyeire-völgyeire egyaránt. Nem tettük. És most sem tehetjük: éppen az életmű gigantikus vonulatai akadályoznak meg bennünket abban, hogy néhány folyóiratoldalon elemző, érdemi módon méltassuk a páratlan írói teljesítményt.

Moldova György nem csak a legolvasottabb kortárs magyar író, de minden bizonnyal egyike a legtermékenyebbeknek is, csak néhány lektűr-író veszi fel vele – mennyiségben – a versenyt. De a moldovai minőség a számukra többnyire elérhetetlen.

Minden olvasója más miatt kedveli az írót. van, aki elsősorban szatíráiért lelkesedik, mások sajátos tényirodalmi alkotásaiért, vagy minden más szociográfus teljesítményétől eltérő, felfedező riportjaiért, míg sokan – mint e sorok írója is – magas színvonalú szépirodalmi prózájáért. novelláiért, regényeiért.

Moldova munkásságának fogadtatása persze nem egyértelmű diadalmenet. Hiába állnak ma is hosszú sorok közönségtalálkozásain, a köztereken, könyvheti és egyéb dedikációira várva, nem tagadhatjuk, hogy az író az utóbbi évtizedekben megosztó személyiséggé vált. S erről nem ő tehet, hanem a jobb híján rendszerváltásnak hívott fordulat kiváltotta értékelési válság, a sokakban munkáló igazodási kényszer, ami a helyzet kritikus áttekintése helyett a szólamokba menekülés útjára terel hajdan kiváló elméket is.

Nem értékválságot, hanem értékelési válságot emlegettem. Nem véletlenül: az értékekkel semmi baj, amíg őrzői maradnak. Az alapértékek, önértékek, társadalmi értékek évezredes alapokra támaszkodva fénylenek, ha nem takarjuk el őket az önérdek, akár az uralkodó (politikai, gazdasági) osztály hamisított, a közérdek burkába rejtett önérdekének borítókosaraival. Moldova egész életműve a valódi értékek köré szerveződik. S mivel az általa képviselt értékek általános érvényűek, élet-közeliségük, igazságtartalmuk miatt egységbe rendezik a különféle műfajok más és más megközelítési módszerét, ezért nincs külön riporter, esszéista, szépíró vagy szatirikus Moldova.

Persze, nem tehetünk úgy, mintha az életművet (vagy annak egy részét) elutasítóknak nem lennének érveik. Ezek az érvek azonban a legritkábban esztétikaiak, ontológiaiak, gnoszeológiaiak – folytathatnám, hanem kizárólag a napi politika által generált ideológiai, vagy ál-ideológiai porhintés következményei, így korántsem tárgyilagosak. Jellemző, hogy az ellenérzések elsősorban Kádár János moldovai megítélése köré csomósodnak, s nem azok köré a valóságos ellentmondások köré, amelyeket az új (új?) rendszer hozott létre.

Az elfogultság alapvető emberi tulajdonság, fogalmazhatnék úgy is: alapvető emberi jog. S miért éppen Moldovától tagadnánk meg ezt a jogot, aki a kétségtelen túlzások, tévedések mellett elsősorban az igazság könyörtelen kutatója, elkötelezettje, bajnoka. Idegen bajnok a mai, elidegenítő világban, mi más lehetne, de képletes dárdája hegyén a Nap ragyog, egy tökéletesebb holnap sokunk által kívánt, várt, megváltó égiteste.

Amikor – örömmel – elfogadtam a folyóirat felkérését, hogy írjak Moldováról, nem mértem fel kellőképpen a felelősségemet. Azok az élmények idéződtek fel bennem, ahogy vártam az újabb és újabb köteteit, ahogy beleszerettem Mandarinba, a híres vagányba, és az általam is ismerni vélt (hiszen 1964-től néhány évig ott éltem) józsefvárosi közegbe, ami Fejes Endre, Mándy Iván és korántsem utolsó sorban Moldova művei kapcsán vált számomra is igazán érthetővé. A Gázlámpák alatt remek novellái máig visszatérő olvasmányaim, ahogy Fejes Hazudósa is – miért féltem volna a feladattól. De amikor szembesültem azokkal a munkákkal, amelyeket nem, vagy csak részben ismertem (például a kiskönyvtárnyira duzzadó Utolsó töltényekkel), rádöbbentem, hogy újra olvasnom kell – olyat is, amit jól ismerek, olyat is, amit kevésbé. Moldova-hetek következtek, nem volt fárasztó, dehogy, hiszen a Magányos pavilon, vagy a Malom a pokolban most is új élményt adott. Az Elbocsátott légió mai eszemmel jobb volt, mint hajdanán, de hogy a „három lábon álló Moldova” három viszonylag új könyvét említsem inkább: újraolvastam a tűzoltókról szóló két kötetes remek riportját (Harcolj vagy menekülj), az önéletírásának különleges kötetét (A Bolygató) és megismertem legutóbbi szatíra-kötetét (Zsidómentes övezet). Mind a három egyszerre őrzi a moldovai erényeket, és megtartja a megszokott támadási felületeket is. Ezek elemzése egy másik írás feladata lenne.

2016. 04. 21. 7:14

26 / 192


A riporter Moldova igencsak különbözik a hasonló vállalkozásokba fogó (hiteles vagy kevésbé hiteles) pályatársaitól. Nemigen törődik a szociológia, szociográfia rigorózus szabályaival, őt mindig a cselekvő, a dolgokat megélő, a bajokat bőrén viselő kisember érdekli. Azt hiszem, neki van igaza. Hogy nem törődik a szöveg- és forráskritikával? Ne is törődjék, az nem az író dolga. Ő azt rögzíti, mégpedig hitelesen, amit a riportalanyok éreznek, tudnak, az olvasónál feltétlenül jobban tudnak. Néhány korai riportkönyvéhez – távolról – volt valami közöm: mozdonyvezető nagyapám (aki a Wiener Walczert vitte) vagy gázgyári masiniszta barátaim, Zöld Árpi, Havasi Sanyi révén, vagy a Szent tehén már-már feledésbe merülő munkáslányai kapcsán, de a számomra teljesen ismeretlen légi vagy országúti világ bárói és talpasai azonnal ismerőseimmé váltak, ahogy a lánglovagok is, akár korábban, akár az új riport révén, most.

Mit kéne mondanom az annyira szeretett szatírákról? Az egész ország használja a moldovai fordulatokat, anélkül, hogy ismerné származásukat. Betegre röhögtük magunkat az ellopott gyár történetein, a ferencvárosi koktél kortyain, a beszélő disznó faragatlanságain, a bal oroszlán szomoreszkjein. Haverunk H. Kovács, akkor is, ha tudjuk, a H az hazudóst jelent. A városi folklór Moldova éltető közege, rengeteg népnyelvi fordulatot vesz át, használ – hol joggal, hol anélkül – sajátjaként. És a városi folklór is magába építi a moldovai fordulatokat. Senki sem tartozik senkinek, mindkét fél gazdagodott. Minden esetre én szívesen szállnék vele együtt tengerre, akár a Lakinger Béla zsebcirkáló fedélzetén. Ne menjünk el a bajok mellett sem: a Zsidómentes övezet általam ismert kiadása olvasószerkesztő után kiált (rengeteg benne a nem írói hiba), vitathatatlan értékeit, szomorú igazságait bepöttyözik a kiadói hanyagság hibái.

Sok mindenről szót ejtettünk eddig, de aligha került előtérbe a szépíró Moldova, a leghitelesebb, a számomra legfontosabb, az igazi szépíró. Megemlítettem ugyan a kezdeti novellákat (ehhez hozzá tehettem volna a színjátékokat, forgatókönyveket), de szót sem ejtettem a számomra legfontosabb regényekről. Nehéz műfaj-elméletileg különbséget tenni a hosszú elbeszélés, a kisregény és a regény között, tudós uraink előbb-utóbb megteszik, bizonyára. Az azonban számomra kétségtelen, hogy a tehetségét százféleképp kamatoztatató (mások szerint szétszóró) Moldova György a huszadik század második felének legjobb regényeit is megírta, mintegy mellékesen, bal lábbal, ahogy Illyés mondta. Számomra – és más hozzáértők számára – ezek közül a legfontosabb a Negyven prédikátor, amelynek történelmi hitelessége vitathatatlan, ugyanakkor azok az értelmezők sem tévednek nagyot, akik a huszadik század történéseire vetítik (parabolaként, jelképes példabeszédként) a regény cselekményét.

A Negyven prédikátor nem egyedi remeklés: hasonló színvonalú írások sora követi, az én értékrendemben a folytatásaival együtt olvasandó Szent Imre induló, vagy a szerző által is csúcsteljesítménynek értékelt Ha jönne az angyal… sem marad el mögötte.

Moldova György novelláinak, regényeinek központi alakja mindig a magányos hős. Ha ezt az értelmezést a végletekig visszük, ő többnyire nem más, mint a maga magányosságát százszorosan megélő szerző. Ne legyen igazam, de ez a magányosság a moldovai irodalom központi irányító élménye. Moldova idegennek tudja magát ebben a korba, de nem béna, leszorított, kiszorított idegennek, hanem tettre kész, teljesítmény-kényszertől űzött, közösséget vágyó, közösséget teremtő önjelölt tiszta asszimilánsnak. Ő az a negyvenegyedik prédikátor, aki testében-lelkében, múltjában-jövendőjében a mi lelkiismeretünket hordozza, ha akarjuk, ha nem. És ez a lelkiismeret működik, gondolkodásra, cselekvésre készteti az írások befogadóit. Ahogy a kezdetekkor, ma is.

Öreg kommunista íróbarátom kérdezte, min dolgozom. Mondtam, Moldováról írok. Ne írj róla, ő meg akarta gyilkolni Kádárt – tanácsolta. Mások szerint meg most viszi mennybe – válaszoltam, de aztán másra fordítottuk a szót. Ha Moldováról beszélünk, múltunkról és jövőnkről kell egyértelműen állást foglalnunk. Nem könnyű. De ha kitérünk a feladat elől, magunkat tévesztjük meg. Ha nem veszünk tudomást véleményéről, a kisemberek tömegének véleményét negligáljuk. és ez több, mint bűn.

Írhattam volna még az író munkáinak más vonulatairól is, megkerültem a Keserű pohár három kemény kötetét, a történelmi olvasókönyvek legkiválóbbikát, A napló című Che Guevara-parafrázist, és ki tudja, mit még. De remélem, a fenti sorok igazolják, miért tartom Moldova Györgyöt, minden erényével és tévedésével együtt a mai magyar irodalom megkerülhetetlen, kiváló alakjának, tévelygő társadalmunk eleven lelkiismeretének, a fiatal prózaírók számára iskolateremtő mesternek. Lehet őt szeretni, bántani, csak semmibe venni nem.

2016. 04. 21. 7:14

27 / 192


(Utánközlés a Tekintet folyóirat szíves engedelmével)

Összefoglalás Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Kiskarácsony, Nagykarácsony Kis Antónia Józan gondolatok a "karácsonyi magányról"

KIS ANTÓNIA: Kiskarácsony, Nagykarácsony

– Hogy tetszik azt érteni, hogy én egyedül vagyok? Aztán miből gondolja? – Még fel is nevettem erre a furcsa gondolatra. – Hétmilliárd ember él a Földön – mondtam neki, bár biztos voltam benne, hogy ezt ő is tudja. Elvégre egyetemet végzett, tanított is valamilyen iskolában. De hogy hol? Azt nem kérdeztem meg tőle, ő meg nem mondta sohasem. Épp egy teli szatyorral tértem haza, ott jártam persze, abban a jó kis kilóra mérő ruhásboltban. Engem nem zavar, hogy használt ruhákat árulnak. Betartják a szabályt rendesen. Ott, kérem szépen, minden tiszta, vagyis ki van tisztítva. Én oda járok és megveszek mindent, ami megtetszik nekem. Nem kis dolog ám, ha valaki kedvére válogathat. Találtam is magamnak egy jó kis sálat, amilyet mindig is akartam, aminek a színe nem üti a kedvenc téli sapkámat, mert azt el nem hagynám soha. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy jó lesz, de biztos, ami biztos, legközelebb, amikor úgy terveztem, hogy benézek oda, a sapkámat magammal vittem. Ott aztán összetalálkoztathattam a sapkámat a sállal, és ahogy a tükörbe néztem, láttam, hogy szinte örülnek egymásnak. Százhatvan forintba került csak, hiszen alig húsz dekát mutatott a mérleg. De sok mindent vettem ám én ott karácsonyra. Leginkább egy jó, meleg férfipulóvert kerestem annak az embernek, aki ott harmonikázik a buszmegállóban. Ott van neki az a többrétbe hajtogatott hullámpapírja, amire rákuporodik. És ott van előtte az az adományokat váró jó nagy sapkája is. A fején csak egy kisebb kötött sapka van. A torka jól be van tekerve sállal, ami még a száját is eltakarja. Ha valaki bedob valamit a nagy sapkába, akkor sem szól, nem mondja ki: köszönöm, csak a játszott dallamot egy kicsit megcifrázza, és felnéz olyan bepárásodott pillantással. Kicsikét furcsa a szeme, mert olyan vastag üvegű szemüveg van rajta. A gyönyörűen muzsikáló kezén meg kötött kesztyű van. Az ujjhegyeknél meg a kesztyű le van vágva, mert élő kézzel kell megérinteni a hangszert, másképp nem úgy szólna. Elképzeltem én a testét is a göncök alatt, hát hogy mekkora lehet valójában, nem kíváncsiskodásból, csak hogy jól álljon majd a pulóver rajta. Jaj, nagyon szépet sikerült kapnom. Elég nagyot, majdnem egy kilósat. Norvégmintás, azt mondták. Olyan szép kis fehér csillagok vannak rajta. Ha arra megyek és ő is ott van, mindig teszek valamit a sapkájába. Mandarint, túrósbatyut (főleg, ha szép nagyot kaptam). A pulóvert meg szépen be is csomagoltam és azt mondtam neki: Karácsonyra! Meg még azt is hozzátettem, hogy nagyon tetszik a játéka. Egyedül lenni karácsonykor? Ez lehetetlen is volna, mert például ott van a rádió, meg a tévé, valamelyik mindig szól nálam. Érdekes, hogy ott is mindig azon rágódnak, hogy juj!, de borzasztó, ha valaki karácsonykor egyedül van. Van egy híres riporter, de azelőtt is volt egy másik ilyen, aki felajánlotta, hogy majd beszélget azzal, aki egyedül érzi magát és ezért őt felhívja. Én nem hívtam fel őt, de igen megsajnáltam, hogy így kell segítenie magán, ennyire egyedül van. Aztán meg is ismételték a műsorát, hogy az, aki ugyan egyedül volt, de mégis valami más dolga akadt, le ne maradjon róla, hallgathassa, hogy mások milyen egyedül vannak. Azt mondják: adni jobb, mint kapni. Én szívesen veszem mind a kettőt. A szomszédasszonyommal épp ilyen kapcsolatom van. Én vagyok a bevásárlója, mert neki nagyon fáj a lába. Sohasem szeretett járogatni, ülni szeret, de azt még jól tudja. Főzés közben is leül, a rántást úgy kavarja. Az én lábam meg jól be van járatva. Ő meg mindig ad abból, amit bevásároltam.

2016. 04. 21. 7:14

28 / 192


Még pénzt is akart adni, de azt én nem fogadnám el soha. „Még hogy nekem senkim sincsen? Hogy veszi ki ez magát karácsonykor?” Mindenki ezt kérdezgeti, mondogatja. „Van gyereke?” „Nincs? Jaj-jaj!” Amikor megmondom az igazságot, hogy van is meg nincs is, akkor csak sóhajtoznak, hogy: hát igen, ez mindig így van. Sokan még azt is hozzáteszik, hogy karácsonykor a nagy családi összejövetelekkor általában nagy veszekedések vannak. Rólam nemigen tudják az igazságot, hogy férjem is volt, méghozzá kettő is, az egyik elitta az eszét, mert ha józan állapotban volt, az élettel járó bajokat-gondokat nem tudta legyűrni. Aztán, amikor özvegy lettem, hozzámentem egy özvegyemberhez, akinek volt egy kamaszfia. Nemigen bírt a gyerekkel, ezért gondolta azt, megnősül, hogy legyen a gyereknek anyja. Hát én főztem rájuk rendesen, meg jó sokat is mostam. A férjemmel nem sokáig voltunk együtt, mert feltámadt neki a már régebben bujkáló rákja. Azt mondják, későn került orvos elé, annyira lekötötte, hogy a fia dolgait eligazítsa. A gyerek meg… Egyszer csak fogta magát és kiment Ausztráliába. Csak meglátogatja a barátját, ezt mondta. Aztán kint maradt. De nem szakadt meg a kapcsolatunk. Egy év múltán én is meglátogattam. Akkor már nős volt. Jaj, nagyon büszke volt rá, hogy neki van anyja. Mert anyja az ott sem mindenkinek van. Vittem neki matyó hímzéses terítőt, Petőfi verseket piros kötésben, szép, tartós formában. Azt mondta, maradjak. De én nem maradtam. Nem volt kivel beszélgetni, csak mutogatni tudtam. Nem értették, amit mondtam és én sem értettem, amit mondtak. De szoktunk telefonálni és ünnepekre, születésnapomra küldi nekem azokat az ausztrál dollárokat. Gyűjtögetem őket. Arra gondoltam, hogy legyen a fiúnak valami, ami utánam rámarad. Én meg – ha úgy adódik –, akkor mindig megnézem, hogy áll az árfolyam. Nem, nem teszem be a bankba, azok jóformán semmit se tesznek hozzá, de mindenféléket levonnak. Hogy is érezhetném karácsonykor egyedül magam?

Az a sok ember, akiket látok, az utcán meg a tévében… Csak az van egyedül karácsonykor, aki maga is ezt akarja.

Az 1939-es IV. törvénycikk első, számomra is érthető következménye Szász Benjámin II.kötet 12.részlet

Szász Benjamin: Az 1939-es IV. törvénycikk első, számomra is érthető következménye 12. részlet Kortársaim története, II.kötet I. fejezet

Valószínűleg augusztus eleje lehete(, a kácstapolcai nyaralás után teljesen egyhangú, unalmas meleg napok követekeztek, ezért mindig örömmel kísértem el Anyámat, ha bement a faluba vásárolni. Nyugodtan vihete( magával, mert huga, Teri néni már nálunk lako( és vigyázo( kisebb testvéreimre. Látszólag teljesen eseménytelen, csendes nyári nap volt, még bent a falu központjában is, ahol akkor éppen voltunk csak elvétve jelent meg egy-egy járókelő, és pont i( és ekkor szólt ki a falu egyik rövidáruboltjának a tulajdonosa, hogy '-Sz-né nézzen be hozzám még néhány percre.' A faluban emlékezetem szerint csak két rövidárubolt volt, és ennyi kellet is és körülbelül elég is volt a fizetőképes kereslet kielégítésére. Két bolt sem kelle( volna feltétlenül, de a falu ekkor már olyan nagy területet foglalt el, hogy néhány gombért és cérnáért két órát kelle( volna gyalogolni. A boltot és tulajdonosát már jól ismertem, Anyámmal évente négyszer-ötször megfordultunk nála. Mikor pedig tanuló le(em, minden hétköznapon iskolába jövet-menet elmentem az üzlet elő(. A tulajdonosnő azonnal rátért arra, hogy miért hívta be Anyámat. Elmondta, hogy holnap vagy holnapután eljönnek a 'hatalom' hivatalos képviselői, mindent átnéznek, a pénztárkönyv alapján minden pénzt, amit találnak elvisznek, minden árut leltárba vesznek, a boltot bezárják, az ajtót lepecsételik és az üzletet elveszik tőle zsidó származása mia(. Azért hívta Anyámat, mert jó vevője volt, nézzen körül az üzletben és a még megmaradt áruk közül válassszon ki magának

2016. 04. 21. 7:14


bármit és vigye el magával ingyen. Inkább kedves vevőié legyen az áru, mint idegen embereké. Az üzletben már három vagy négy nő csendben minden beszélgetés nélkül válogato( a még megmaradt áruk közö(. Sekinek a lelkiismerete nem engedte meg, hogy egy cikknél többet vigyen el. Hagyni kell másnak is, ezért szó nélkül alaposan megnézték az árukat döntés elő(. Azt is jól tudták, hogy az üzlet a tulajdonosnő egyetlen megélhetési forrása volt, hogy nem volt gazdag, hogy szerény jövedelméért alaposan, :sztességesen megdolgozo(. Lehet, hogy azt is érezték, hogy kellene valami vígasztalót mondani, de mit. Mit lehet akkor mondani, amikor maga az államhatalom rabolja ki azt az embert, aki saját munkájával teremte(e meg megélhetésének feltételeit. Erre a helyzetre ezeknek a nőknek nem voltak szavaik. Lehet, hogy valakinek eszébe juto(, hogy fel kellene ajánlani a tulajdonosnak, hogy az árut nem fogadják el ajándékba, hanem együ( az összes árut darabonként hazaviszik és elteszik számára és megőrzik és átadják neki, amikor visszajön. Ezzel azonban csak arra emlékezte(ék volna a tulajdonosnőt, hogy rá is hamarosan a deportálás sorsa vár, ugyanúgy mint azokra, akiket már korábban megfoszto(ak minden vagyonuktól és és már deportálták őket. Maradt a teljesen néma hallgatás. És mégis utólag úgy látom, hogy valamilyen formában a legreménytelenebb helyzetben is helyes le( volna az együ(érzést és szeretetet kinyilvánítani legalább az utódok kedvéért. Legalább azért, hogy a tulajdonosnő vagy rokonai érezzék és tudják, hogy voltak olyanok, akik együ( éreztek velük, segíteni akartak. Mindenki tudta, hogy a deportálást végző csendőrség már az elején embertelenül bánt a deportáltakkal, és kint Németországban sem várt rájuk semmi jó. Utólag gondolhatunk arra is, hogy néhány üldözö(et el lehete( volna rejteni a települést környező erdőségben a felszabadulásig, hiszen karácsonyra a falu teljesen felszabadult, de a csendőrség már régen kivert minden bátorságot az emberekből. Mindenki hallgato(. Anyám is némán kiválaszto( magának egy esernyőt, megköszönte és távoztunk. Azóta úgy érzem, hogy tartozom egy esernyővel a tulajdonosnő valamelyik rokonának, aki túlélte a vészkorszakot, de mindez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a magyarországi zsidók megalapozo(an érezhe(ék, azt amit József A=la így fogalmazo( meg, hogy : 'Az isten sem törődö( velünk.'

A HÉT VERSE - Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben Illyés Gyula Befejezésül a teljes ciklus PUBLIKÁLVA

Illyés Gyula: Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Kettős vállalkozás Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly sok prózát írtam! Az első soroktól meghőkölve szinte tollam maga áll meg velem, mint kényes paripa s tekint rám hátra: megint ez az únt, „szabad”, gebéknek szabad! lapos út? Már soha többé átvágás, merész árok-ugrás, ugratás! szökelés, egy táncos lépés? Magyarázhatom, arra nem ez a tárgy az alkalom: száraz pontosságot, megbízható adatot kér itt műfaj s olvasó,

29 / 192

2016. 04. 21. 7:14


olyat, mi versbe tán bele se fér, oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért! felelt ő, feleltem én is vele. Hisz a könnyűt, azt úntad eleve! Ha költészet lesz csak egy sor adat, száz vastag könyvnél szebb és – igazabb! Jó! Vállalkozás minden utazás: legyen ebből még egy vállalkozás.

Néhány adat Bulgáriának lakossága hét millió lélek… Földmívelő nép csaknem egészen – ez vonzott ide. A területe, a területe négyzetkilóméterben – no, most költő! – egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő. Főfolyói: a Marica, Sztruma és persze vén barátunk, a Duna. Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom ezzel be máris Kogutovitzom, nem másolom, nem plagizálom én, csak amit isten könyve tár elém. S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert jöttem én látni: – jól sejtitek – embert.

Első jel Küldött elém ízt Belgrádig az ország, mihelyt a bolgár vonatot betolták. Másodosztályon mentünk – (hogy helyet kapjunk, ha éjjel aludni lehet). Az első s másodosztályú szakasz nem külön kocsiban volt, ahogy az nálunk szokás (hogy ne csak kényelem, hanem distance is, külön lég legyen).

30 / 192

2016. 04. 21. 7:14

31 / 192


Nos, itt a háromféle fülke népe föl-alájárva, dudolva, beszélve egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón, megannyi szegény s módosabb rokon, kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de boldogan vegyül s parolázik össze. Testvérként olvadt talán még a hagyma illata is a kényes hubigantba.

Híradó Rohant a vonat Jugoszlávián át. Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át? Nézem álló nap az élő mozit, a híradót, mely engem okosít. Zöld fejét frissen most veti ki a paszuly, a krumpli, a kukorica nagy hantok közül: itt nem boronálnak? nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak. Kevés mező. Sziklás ösvény felén legel a jószág. Ahány a tehén, annyi az őrző: lányok, asszonyok; baljukban guzsaly, jobbjukban forog a gyalogorsó, mozdulatlan állnak, dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak: nincs rongyos ember; durva tán a vászon, de ezt valóban önköltségi áron kapja a férj, a fiú, az apa. Mert az a hű gyár nem áll meg soha. S nem drágít – azt a fonaladat, orsó, vágja el bármi – bár egy agrár- – olló!

Tovább Mit láttam még meg? Többet a szememnél. Multunkba láttam ennél a jelennél. A szerb falun át láttam a mienket,

2016. 04. 21. 7:14


a szerb nép lelkén át a magyar lelket. Kerek és tömött erre mind a község, megannyi zömök erősség s közösség. A vasrostélyos, emeletes házak nem magyarmódra, nem szétszórva állnak, mintha nem házak, hanem egy nomád had hosszan elnyúló sátrai volnának ütve útfélre, mintha csak egy éjre, mert készen egyre a továbbmenésre… Minden kis község áll itt, mint a vár, nem kerülgeti a nemzet-halál. Alattuk – érzed – jó mély a gyökér s csak vastagul, ha ömlik rá a vér. Kőkerítések. Mésszel festve nagy, szemkápráztató ciril felirat: zsivió… národ… závod… zsivió! A raktárokon piros lobogó. Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel. Cseréptető, de csupa félkör zsindely. A hegy kopár, a mező buja dísz: a Morava-völgy. Feltünt végre Nis.

Csillag Táguló szemmel néztem dél felé. Alkonykor értünk a határ elé. Vártam szomjun az új látnivalót. Mit láttam? Az est-hajnal csillagot; de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött s lent egy folyócska habjai között. Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek, ittlent zihálva nyargalt, mint az élet. Kísért a csillag, jött Bulgária bérce és bokra közt is, hű kutya. Állt felettem és vágtatott velem, mint végzetünk, mint a hű szerelem;

32 / 192

2016. 04. 21. 7:14


el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva, annál hívebben, szebben tűnt fel újra!

Hőmérő Késő éjjel értük el Szófiát. Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. Az állomás – akár a kaposvári – kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? Egy fia leva nincsen a zsebemben, egy fia bolgár ige a fejemben. Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, legalább kontrázzak a társaimnak. Sose sajnálom, hogyha a véletlen I. kötet 636 márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, bőröm mutassa, mi van idelenn a rendezetlen mélyben! – hány fokon áll a segítő készség, a rokons ellenszenv a csupasz ember iránt? Megismertünk egy hajóskapitányt, egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy tanítót, annak lányát, akinek diákemlékei közt megrekedt néhány nyugati szó – micsoda kincs, gyémántkő volt, nemes valuta mind, ahogy lassan fényt: értelmet vetett az áthatolhatatlan nyelvhomályba. Telefon, kölcsön. Egy kis karaván kisért ki, nézett gépkocsi után s irányított – éjfélkor – szállodába.

Az első látogató Az első látogató, első vendég, az első bolgár, félig álomban még

33 / 192

2016. 04. 21. 7:14


reggel az ágyban, első jóbarát, aki bedugta képét a szobámba, nem is az ajtón: az ablakon át és mosolyával máris indulásra keltett, másfél nap fáradt utasát: egy vén hegy volt, a hegyek óriása, a Vitosa! Hó födte vén fejét. Nem feledem ma sem üdvözletét és ajándékát: eszembe juttatta, ki ébresztett így nyaranta hajdanta.

Szófiában Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. Én védem váltig: de milyen arányos! – A szobranje… mondta Petr és legyintett (mert ismeri a pesti Parlamentet). I. kötet 637 – A törvényszék… – És azzal mi bajod? – Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… – Az akadémia… (A többi száz épület közt egy kedves sárga ház) – A múzeum… Nekem tetszett nagyon ez is, az is, szobranje, múzeum, állomás, posta; mindegyik szerény volt, de helyén volt, mint az a növény, mely úgy nő, ahogy földje engedi, mely táplálóját nem csikarja ki. Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami magánál többnek akar látszani! Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, nem az oromra, hanem az alapra! Hány „világváros”: tojás üres héja s még több hány olyan, mint a felfútt béka! Tudományával akadémia hány férne el egy parasztputriba,

34 / 192

2016. 04. 21. 7:14


igazával hány büszke Kúria egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: egy lombos főút, rajt a sok gyerek, a régi tégla-templom, a mecset, a bolt-negyed fecsegő, siető népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) És este!… Olyan távolságra, mint a Kálvin-tértől a Nyugatiig, nagykörutakon kocsi-gyalogjárót elözönlik a föl-alásétálók: áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) Héttől éjfélig a népé az utca: inast, diáklányt, munkást, tisztet összeolvasztva-fűzve – mint a vonaton – halad a társaság – társadalom! A két színház körül – míg odabent egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. Szívja vitázva a nép a sok kőház I. kötet 638 – nagy is van bőven, iskola és kórház! – között a nyáron is friss levegőt: hatszáz méterre a tenger fölött.

Parasztok – A mi parasztunk – tudatott Tzonev – vagy Likov – egy kicsit konok s merev, még bizalmatlan… annyiszor becsapták – bégek, basák, vezérek, hírlapok –, öklöktől tanulta, hogy mi a – jog, de öröktől, hogy mi a jó s igazság! Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra, de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!”

35 / 192

2016. 04. 21. 7:14


szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev – s folytatta: mondom, konok és merev, így állt ellent. Mert sorsa törte bár, saját portáján mindegyik… „Király-” – C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon harcias is… Majd látva mosolyom: – Most jár először nálunk csakugyan? Feleltem: „Otthon érezem magam.” Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel, tehénnel és egyszarvú faekével. – Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz! S L: – megold mindent a gépesítés! – Jöjjön két év mulva megint ide! Nem lesz akkorra csak acéleke!

Hasznos tudnivaló – Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, de hozza mégis rendelés szerint. – Átmehetünk? Bólint a biztos úr, de visszaűz félútról zordonul. – Úgy van ma is, hogy tagadva igent és helyeselve nemet intetek? Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis úgy van, tudatom, úgy van az ma is; megköszönheti, ha más nem, aki bolgár lánynak akar vallani.

A Rosicánál Még áll a falu, de készül a gát, a duzzasztó a sziklavölgyön át. Csillék, daruk, csigák, tízféle gép és lent a völgyben hangyakép a nép és fent a dombon barakok, diáksátrak és arrébb a munkásbrigád tábora és – mint Bábel lehetett –

36 / 192

2016. 04. 21. 7:14


megint csak állvány, gép, faszerkezet! Még áll a falu s patak a patak, mely tóvá, fia-tengerré dagad s megfeszítve, mint jó kar, izmait, majd kereket hajt, villanyt alakít, „óránként 30.000 lóerőt!” magyarázzák a lelkes mérnökök. Még áll a falu, legel a tehén a holnaputáni tó fenekén, állnak a házak, amelyek felett egy év múlva pisztrángok fürdenek, még cseng a torony, amely hallgatag áll majd ötven méternyi víz alatt. Nézem a gátat, a távol falut. A végzetes, de békés háborút. Nézem a vasdarút, ahogy beleharap a hegy bozontos mellibe. Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát mögött az új falu kőházsorát nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, tejet hoz tán a gép fiainak.

Kereskedők – S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! hangzott a válasz. – És ez? – mert az is hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! Maga a boltos mondta; tanu rá Fodor és Bödey és Barabás. Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? – Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni kezdett kifelé s magyarázta, hogy ha itt fölmegyek, ott befordulok… Befordultam egy másik boltba később, hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt.

37 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, mert nem értette ámulatomat. Sose értsétek, szófiaiak!

Karlovóban Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk. Megálltunk – arra vezetett az út a Rózsavölgybe – születéshelyén, apja házánál. Afféle szegény paraszt kelmefestő volt az. A ház, mint a többi parasztház: kétszobás, lent a konyha, fent a lakószoba. – Ez volt az anyja ágya, valaha, szólt a ház őre s a padló alatt megmutatott egy jó rejtek-lyukat. – Ez volt a műhely – s egy szekrény megett megmutatott egy másik rejteket. – Ez volt a kamra; a kamra fölött is mutatott egy nyílást: itt szökött, szokott kiszökni s a palánkon aztán egyetlen ugrással! mint az oroszlán. Oroszláni volt szíve s ereje: innen a Lev-szky is, harci neve. Kibujt, kisiklott, seregek között! Harminchét mult, amikor a török bitón… igen… elfogták mégis, el. Egy atyafia jelentette fel.

Csucsuliga Kétezer méter körül a Rila egyik hágóján – gépkocsihiba! Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege: hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde aranya… Aztán az ég selymei

38 / 192

2016. 04. 21. 7:14


közt egyszerre egy szinte mennyei hang, hangfutamok: láthatatlanul egy harsanásnyi a meg i meg ú – Madár volt, persze csak. De micsoda madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga, szólt Grubeslieva, a francia szót keresgélve. Közben, mintha a madár akarná kisegíteni, felzendült ujra egy sor a meg i meg ú és ujra i meg ú meg a és cs-s-cs-csi! – a madár maga mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! – bolgár nevére megtanítani! Vagy nem is arra! Arra tán, mire nincs egy emberi nyelven sem ige, a derűre, arra az állati bölcsességre, hogy jó, jó szállani, ha itt a nyár és bármily nagy a hegy, még feljebb, feljebb, – a hegyek felett daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! – a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha meg nem érthető mondanivalót! Különben, azt hiszem, pacsirta volt.

Délnek

Szeged és Jászberény között egy Tátra: ez emlékeztetne Bulgáriára – a sík országon hatalmas erődül a Balkán hegység így nyúlik keresztül; ez a fellegvár, a bástya, hova bevette magát a nép, ha csata, ha vezér, remény, ország elveszett; ez tartotta fenn itt a nemzetet, fönt a felhők közt! hű, örök bakony,

39 / 192

2016. 04. 21. 7:14


ez volt most a partizán-mozgalom fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! – mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt a sík vidék már – ez mint a miénk! a miénk, mikor még Petőfi élt: cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat, gangó-fán csüngő bográcsok alatt lángol a nád, subában a juhász – való, mit látok? – gulyást paprikáz! A másik ablakon? – végtelenül rizsföldek kockás tó-sora terül! Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás sűrűn, mint réten a vakondtúrás. Gémes-kút – csárda! Gulya legelész, de aztán újra rizsföld, öntözés. A gáton piroskendős lány siet; gátak, csatornák, csövek, zsilipek hozzák-osztják a vizet százfelé. Petőfi kora? S unokáidé! – Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica! – És ezt a Hortobágyot? – Trácia! A kukoricások fölött odább; egy hegyi város, mint egy délibáb.

Plovdivban Plovdiv a régi Filipopolisz. Megnéztük a Lamartine-házat is. (Nagy görög ház – a költő csak itt fért el hatvan lovával és kíséretével, ha jól emlékszem még a „Keleti Utazások”-ra, – ott részletezi.) „Ez volt a szoba hát – szólt meghatott hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!” – „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas asszonyka –, de abban most búza szárad,

40 / 192

2016. 04. 21. 7:14


így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket a vendégeknek, mégis ez a legszebb.” És megmutatta a butorokat, miket lányának majd móringba ad s a fényképeket: az ünnepit öltött sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra, hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja és megmutatta közöttük a költőt. – „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér, ideillik a többihez szegény: nem mondhatni róla se: csúnya volt” – szólt letörölve arról is a port. S mutatva máris egy négy fülű korsót, négy lyukja közül víz csak egyikből folyt. – „Ha nem találják el a jó lukat – szólt vígan –, a víz orrukra szakad!” Csak menet mondta meg, melyik a jó luk, köszönve folyvást, hogy meglátogattuk. Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt.

Erő a nincsben (Újabb adatok) Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen. Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia; gróf és nagybirtok nem volt itt soha. A nemesség? Megtette a magáét, ahogy kívánták kiváltságai: a török ellen meghalt a hazáért utolsó lábig – köszönet neki! Az egyház? Szegény. A népnek a pópa inkább csak holmi lelki kisbírója. Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol ki fönt van, szükségképpen nem alólról, nem a népből jött – néznek: hogy van az?

41 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Eredetre itt mindenki paraszt. Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár, a zsidóság, mint teljes jogú polgár, külön nemzetség; de választható, mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó s nincs vita többé; a negyvenezer lélekből nem pusztult itt egy sem el. A tőke gyönge – most előny ez is; van hát nép, kit épp hátrahagyva visz előre történelmi sorsa néha. A legfőbb: alig van analfabéta.

Gabrovóban Képzelj millió bárányfelhőt összemarkolva, gyúrva, bálákba kötözve; így áll a gyárteremben a gyapot. Forog a gép és vékony fonatot sodor a fehér káoszból, veti föl és alá, hengerre pödöri. Kapkod a gép s a munkáskéz s amott a sok orsó már visszára forog; fut a fonál a rángó dróthorog közt erre s arra, fut a vaskarok közt, mint távoli sziklaoldalak meredekén a cikázó patak; kerékre – malomkerékre – zuhog, de nem esik le, de vele forog, de csillogó, de fénylő csermelyét magára tekeri ez a kerék s csak arrébb játszat – már a szövedék emelésével a mennyezetig – lassúfolyású, széles vízesést, fátylasat, gyémántcsöppekkel telit. Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: a gépkorszak védőangyalakép

42 / 192

2016. 04. 21. 7:14


egy munkáslány állt mozdulatlanul. És újabb gép és megint újra új és csillogtak és sziszegtek és húzták sóváran szinte egymástól a munkát, fűzték és szegték a kézbe kapott, az alakuló, néma anyagot; futószalag vitte már azt zömök motorok varrógép-sora között még újabb gép felé. Hányféle gép volt még, hányféle kar, hányféle kéz? Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált tag mégis egy test volt, együtt zihált s működött! Jártam értelmetlenül (bár értve mindent) az új lény körül, ki a felhőkből, az összetömött ősködből végül egy sapkát kötött. Kezembe vettem, néztem a csodát, és fölpróbáltam, mint egy koronát.

Ének közben Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni! hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! Állok, fülelek s fordítja Petya: Ste zsivee: élni fog – nasta recs: a nyelvünk – zvanliva: a zengzetes. Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma Várnától Ljubljanáig, Mosztarig az ifjúság és hogy lelkesedik! Mint én a Marseillaise-ért valaha. Szép a tenger s szép, ha külön szíved milliók hullámáramán lebeg: sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt állni s elszállni a végtelenségig. De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép

43 / 192

2016. 04. 21. 7:14


tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a tengerszem”, szól vígasztalva Petya, szól kedvesen az óceánnyi nép udvarias háziasszonyakép és énekli már ő is: zsivee: éljen – a világ minden nemzete.

A Sipka-hágón A Sipka-szoros nevében a Sipka nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; csipkebokorral van a hegy borítva, csipkerózsával hajlata behintve: a völgy lapályán azt szemzik szelídre, nem feledi, ki illatuk beszívta; száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, forgott a kocsi a szerpentinekre, hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: az volt a világ, onnan letekintve! Előttem milljó parasztkendő földrerakott országos vásárának zöldjepirosa-kékje: – szinte a világ végéig – csupa kiskertgazdaság! Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve görgött hátulról egy égboltnyi szikla: tódult a vihar bazalt-förgetegje neki a hegynek, szinte föltaszítva! Köpenyem fogva, kalapom lehúzva indultam a szél-, a porforgatagban az ösvényen a nevezetes csúcsra, felhő kóválygott mindenütt alattam. Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, idők csúcsára vitt volna az út, az elemek fölelevenítették a népsorsfordító nagy háborút.

44 / 192

2016. 04. 21. 7:14

45 / 192


– Itt, ezerháromszáz méter magasban, itt állt – kiáltja Péter – behavazva itt állta Gurko fogyaték hada, körülkerítve, Szulimán pasa rohamát, végül – lőszere is fogytán – már követ, sziklát gurítván az oszmán fejekre, mígnem – a legeslegvégén – feltünt a kereszt a félhold alatt. Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek ágyúi helyett orosznak, töröknek; töri-söpri a szél az aszú ágat, mint akkor a halál a katonákat – míg föl nem szabadították a hágót, a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. Két császár küzdött – sejtették, miért? folytatták volna, ha látják a célt, a végsőt, az időét? Melyhez ők maguk is bábúk, percnyibb eszközök voltak, akár a „legutolsó” káplár? Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, természet, isten, vakhit akaratját? A tied, kígyómozgású szabadság? – gondoltam lejövet a meredek szélén, markolván ágat, gyökeret, nehogy a szél, mint könnyű levelet, világgá vágjon a síkság felett.

A középkori fővárosban

álom vagy máris, én meg álmodó! Való volt? Mese! Attól fogva, hogy kocsink a Csipke-csúcsról lefutott

2016. 04. 21. 7:14


versenyt a nyomunkban hörgő viharral s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, mely sarat-követ forgatva-fröcsölve loholt mellettünk – de folyvást előzve – a völgybe… Túl, a szakadék felett ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – ott tárt a sziklaváros temérdek házát, megannyi partifecske-fészket az égnek – színes mesekönyvi kép! – Mert rá fényt lövelt még az esti ég. Valóság voltál, Tirnavo? A vad, Jantra szédítő-gyors 8-asokat írva futott a házakkal tömött piros cukorsüveghegyek között; mint rég a járdán, ha várta a cárt, a félváros a folyóparton állt, a félváros ott szedte a dagadt vízből kosárral, kézzel a halat! Valóság voltál? Nem voltál való! Álltam az ég s a tajtékzó folyó közt a nagy hídon (itt már zuhogott) s fürkésztem, mit szemközt a meredek (még napos) hegyen Petya mutatott: a tornyot, hol Balduin szenvedett, hol egy magyar királylány élt… S amott a házat, hol ő, Petya született és szenvedett; és bealkonyodott s átmentem még egy szakadék felett egy másik völgyhídon, a Cárevec: a vár felé… De fent (az est haladt) nem láttam már a hős romok körül egyebet, mint szentjánosbogarat, de azt rengeteget! és mind röpült! fölvillantva és kioltva a fényt, (mintegy Tirnovo ajándékaként,

46 / 192

2016. 04. 21. 7:14


mert sose láttam még ilyet): pici aranyvarrótűk fürge százai fércelték reménnyel az éjt, ezer pont és vonás: szaladó morse-jel, apró körhinták, kisded repülők s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, vele szállt szinte mind a kinyílt csillag és vele forgott mind a kigyúlt ablak és Tirnovo és Bulgária és valahány ország és nép: az egész, forgott az egész mindenség serényen, dehogy hittem, hogy keserű levében!

Keleti hajnal Tirnovóban

Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, katona-kürt; igen, hajnali öt; kopasz szálloda-szoba; betörött üveg alatt a Vadász Búcsúja; kint bércek, klastromok, hol elfogott királynők éltek, szerelmes papok; azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; idegen nyelvű Boldog Margitok, szentek éltek ott, kiket, mint szokott, a mélybe löktek; fekszem, bejön a folyosóról az árnyékszék szaga; harang, roráté! Pécs ez, vagy talán Sásd még, amikor elakadt a szán! Van minden, csengő, rolló, mozaikmosdó; csak még semmi sem működik; folyó harsog; a szekrény fenekén száraz kenyér és összegyűrt levél; találtam fésüt; de törülközőt nem, így megtörölköztem a lepedőben;

47 / 192

2016. 04. 21. 7:14


elém veti a portás: Dobre den, ahogy a bankár egy fillért kivet; den, nyújtom neki minden kincsemet; koldus vagyok, mint minden idegen –

Utcára nyílnak itt a pékkemencék, a kenyereket éppen kivetették; hosszú az árnyék, akár alkonyat előtt, vagy télen: a házak között bujócskázik, de hason még a nap, az utcavégről dühvel szembeköp; alján szűk minden ház, feljebb kövér, a sikátor fent majdnem összeér; zavarba ejt, hogy ami különös, épp különösségével ismerős és otthonos, nem jártam itt soha, de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; az ajtó mind a járdára nyilik, belátni rajt a kettős ágyakig: alszik a város, a forráskutak köré szállong csak egy-egy nő-csapat; itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, míg a csap vize lassan becsepeg a kerek rézbográcsba, mit a nők párosával vállrúdon hordanak; Lyonban vagyok ötszáz év előtt, Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; egy férfi a házakra utcahosszat felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, ma temetik itt a legjobb anyát és nagyanyát, Kovacseva Marát, ha itt születtem volna, délután én baktatnék a koporsó után; balkonok alagútján ballagok, ez az álom, vagy hogy pesti vagyok?

48 / 192

2016. 04. 21. 7:14


üres a piac még, de hozza már teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, két rácsos török ház közt lépdelek, cipelem a rámnyergelt életet; nyitja ablakát, az emeletit a török s abban borotválkozik; megmámorít, ha valamit nem értek, és mindent tudni vélek, mint a részeg, dúdolok és mint alkohol-ködön erőltetem át szemem az időn, mához egy hétre már otthon vagyok, onnan látom majd méltón Tirnovót; kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas padlásablakból rámszól egy kakas, diák siet, ha itt vagyok diák, én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, robogó szekér távoli zaja, átüget rajtam apám két lova, hajnal! hajdani mámorokon át kettőzte így meg a világ magát, kamasz-italom, ontológia, rajtad tántorgok, tér gondolata! Itt a bérc, hol megölték a papot, és ott a nap, mely akkor ragyogott, minden kettős, tízszeres, százszoros, csak embert köt egyszeresbe a sors, tele foltváró üstökkel, sarukkal, itt minden utca olyan, mint az udvar, egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, az ügyvéd boltja is utcára nyíl, az ügyvéd szinte kint a téren ír; mire jó, amit látok? jelenés? rész a világ, csak én vagyok egész, minek egésze? víg és szomorú

49 / 192

2016. 04. 21. 7:14


vagyok, most jöttem s vár már a búcsú; mint asszonyok, a vérző anya-kínban fáj és remél a szív, gyerünk tovább, dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, itt hagyom, itt is jövőm egy honát, itt hagyom magamat megint: szalad a víz, amely elvitte Balduin-t, viszi az én szívemet is.

Tirnovo és Vidin között Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi, itt jártak László büszke hadai, itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán itt hozta toportyán hadát a Szultán. Ez volt a nagy verő-ér valaha, itt folyt a történelem árama – Ölnyi-széles út. Patak vájta ki. Itt áradtak a sors hullámai, e szűk völgy-úton, kis hazád felé. Egy ledőlt szikla elrekesztené. Itt szivárgott el, mint leterített, itt folyt porba, mint padra fektetett tetem hideg szívéből, cseppre-csepp, Világostól a maradék sereg.

Dimitrovnál

Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. „Unom a szót. De elviselem most már ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, mint ezt például”… A vrányai kertben ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem:

50 / 192

2016. 04. 21. 7:14

51 / 192


– El lehet kerülni a háborút? Felém fordult. Ahogy a lapuló vad előugrik rejteke alól, úgy villant elő kék tekintete. Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” mondta, de szinte kiáltva: lehet! és vállamravert és fölnevetett.

– Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! S ha összefogunk eleve keményen!” – És Amerika? – „Az fantázia, mit Truman hisz; a pénz nótáira nem táncol már a világ!” – Odaát… „Naivan nézik a politikát; még fiatalok rá!” – S az angolok? „Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” – Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? „Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” – És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: nem abban: bennünk van ős tartalom: az emberség – és az fog dönteni!” – Azt kéne tökéletesíteni! „Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen derűs volt mindig, teljes életében?

„Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? kérdeztem, mikor várta a halált? „Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált, hogy megőrizze épen a reményt? Hát ő bizony ott – néha az sem árt – két vallatás közt – múlatni az éjt – megláncolva is – rímet kalapált! Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben mert németül volt… schöner ist zu lieben

2016. 04. 21. 7:14


sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden s látszott, ha most magában volna, hozzá a zenét is szívesen eldúdolná.

Összefoglalás Utolsó este Szófiában. Egy csöpp vagyok a hullámzó tömeg sodrásában: könnyűlök, könnyeden úszik szívem, mint holmi víz-szinen. Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át, mit vett le rólam ez a sokaság, mint víz a súlyból? Keresztben az utcán megy – ezer hullám közt egy külön hullám – kis társaságunk. Grubeslieva azt kérdi (nyilván nem tőlem először); milyen emlékkel indulok haza? S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl? A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban? – A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam – lelki és testi közelség! Ahogy a tiszt itt bakáival társalog – (Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok közt Petr egy szóval nevetést fakasztott ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek a kocsi köré s rögtön lekezeltek… (Ezt sem értették: mi itt különösség?) – Ahogy mindenki első ismerősét karonfogja, sőt átöleli sokszor… (Majdnem kihúzták karukat karomból.) – Ahogy itt díszvacsorán is kiki a salátát közös tálból eszi… (Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm, teneked is csak félve folytatom.

52 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Egy szóval az a szívbeli, az a belső, nem-mímelt demokrácia… Ti értitek tán – s vele kedvemet – sarkadiak, parasztkörbeliek.)

Fejembe szállt Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell még három órát. Járkálok le-fel a sínek között. Csak egy perce volt, hogy elindultam Szófiából. Hajnal volt, hány új jóbarát ölelt-karolt, köszöntött félig sem értett szavakkal. Szívemben ültök még mind melegen, Ludmil és Orlin és Petr s Demeter s ti, ti parasztfi költők, feleim, s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin, háznépetekkel, megbocsássatok, így együtt egy fészek rigó-fiók vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg, zsibong még bennem az emlékezet; azt hittem, szomorú leszek s ime jókedvvel vagyok szinültig tele, most ízlelem (mint tegnap borotok) azt a tizenkét-nap arany derűt, föl-alá járok, egy dalt dúdolok, az Imate-li vino kezdetűt.

1944 október 15-e, Horthy Miklós kormányzó sikertelen fegyverletételi kísérlete Szász Benjámin II.kötet 13. részlet

Szász Benjamin

53 / 192

2016. 04. 21. 7:14


1944 október 15-e, Horthy Miklós kormányzó sikertelen fegyverletételi kísérlete 13. részlet Kortársaim története. II. kötet I. fejezet Hogy ki volt Horthy Miklós ténylegesen arról most nem kezdek sem tartalmi, sem terminológiai vitát, az alábbi részletből azonban kiderül, hogy ki-mi volt ő 1944 októberében valójában. Hivatalosan ő volt Magyarország kormányzója azaz az államfő és a hadsereg legfőbb parancsnoka. 1944 utolsó három hónapja különlegesen válságos idő volt az ország életében. A hivatalos hatalom minden szintje és formája igyekeze( azt a látszatot kelteni, hogy minden de minden a szokásos mederben halad. Szeptemberben rendesen elkezdtük a tanévet, a hivatalos hatalmat támogató személyek hangosan hirde(ék,hogy 'győzünk', hogy a németelknek valamilyen :tkos 'csodafegyvere' van, amely meghozza a végső győzelmet. Akadt köztük egy-két tanító is. Apám pedig meg:lto(a nekem, hogy német győzelemről beszéljek, nehogy mások azt higgyék, hogy ő is ezt gondolja. Közben néhány fontos hír eljuto( hozzánk is. Lehetetlen volt nem venni tudomásul, hogy Románia aug. 23-án lete(e a fegyvert a Szovjetunió elő( és hadat üzent Németországnak. A bolgár kertésztől megtudtuk szeptemberben, hogy számára kedvező változások történtek és hamarosan hazatér, és ezt meg is te(e. A kedvező változás az volt, hogy Bulgáriába bevonult a szovjet hadsereg. Hogy a bolgár kertész miként utazo( haza Románián keresztül azt nem tudtuk. Végül még szeptemberben különös harcok nélkül felszabadult Orosháza és Szeged környéke, és október elejére pedig az egész Tiszántúl szovjet katonai ellenőrzés alá került. Bár Horthy tudta, hogy Németország ténylegesen elveszíte(e a háborút, nehezen tudta rászánni magát, hogy pont a Szovjetunió elő( kell letenni a fegyvert. Végül megérte(e és rászánta magát az elkerülhetetlen lépésre. Október 15-én rádión bejelente(e, hogy fegyverszünetet kötö( a Szovjetunióval és azt is felsorolta, hogy Németország hogyan szegte meg a szövetségesi köteleze(ségeket. Gyönyörű napos meleg idő volt. Ha jól emlékszem a rádió többször közveEte(e Horthy szózatát. Én éppen az iskolából mentem haza. Akiknek rádiójuk volt kinyito(ák az ablakot és kite(ék a készüléket az ablakba, hogy mindenki hallhassa az örömhírt: számunkra vége a háborúnak és nem kell többé re(egni a(ól, hogy levelet kapunk a hadseregtől arról, hogy melyik rokonunk halt 'hősi halált'. A béke többi előnyeiről ne is beszéljünk. Az ország dolgozó többsége néhány óráig örömmámorban úszo(. Sajnos az öröm nem tarto( sokáig. Pár óra múlva Horthy szózatának elhangzása után a rádió közveEte(e a vezérkar parancsát arról, hogy a fegyverletétel nem jelen: a harc azonnali beszüntetését. Erről a vezérkar külön értesítést küld majd. Október 16-án pedig arról értesültünk,hogy a német hadsereg elfoglalta várat, Horthy lemondo(, Szálasi és pártja átve(e a hatalmat és a harcot a végsőkig folytatni kell. Mindebből megtudtuk, hogy 1. a vezérkar még ostobább volt Horthynál, vagy fordítva. Horthy azért okosabb volt mint vezérkara, 2.hogy a hivatásos :sz:kart és a vezérkart túlszárnyalni nem lehet hazaárulásban. A sikertelen fegyverletétel egyedül Horthynak volt hasznos, felmente(e őt a felelősségre vonástól. Helye(e Szálasi és hívei feleltek Horthy bűneiért is. Az új népi hatalom jogászai azonban elköve(ek egy hibát. A katonai vezérkar valamint Szálasi és hívei akkor köve(ék el bűneikat, amikor a Horthy korszak törvényei voltak érvényben. E törvények szerint kelle( volna katonai bíróság elé állítani őket parancsmegtagadásért és hazaárulásért. Hogy miért volt ilyen :sz:karunk az nem a memoárirodalomba tartozó téma.

Nyolc vers Bereti Gábor "Még alszik a május a földben, s hallgat a dal, a tavaszról nem szól."

Bereti Gábor

Félénk dalocska

54 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Még alszik a május a földben, s hallgat a dal, a tavaszról nem szól. Holt havak rongya roskad a vékony üvegű fészken. Bokrok ölében

éled a tél. Rőt avar roppan. Dér horgol, mintát csíp a sötétre. Virágzó torokkal a föld sebe lázít. Varjú vitázik a szóval.

Még alszik a május a szívben, hol összefogódzva rím, s hóvirág vívják értünk az örök csatát.

Beáll a jég, s a kérgek alatt küzd ellene, harcol, forr a dalom; mert ránk tört újra a középkor.

Őszi hajnal Virágok selyme e kedves illat e csöndekből szőtt sóhaj ernyő szelíd robbanás a felkelő Nap tűzlázas üvegekre hasadt

bolyhában amint duzzad merészen a harmatnedves gallyak felett a csillogó hártyákba dermedt levelek között s terjed egészen

a lüktető földig ahol mindent lázítva tör a fagyra a felkelt verébraj s a nyárról a melegről

55 / 192

2016. 04. 21. 7:14


suttog a többi madár is hol kincs a széllel száguldó szárny s ahol nincs többé csúf őr madárijesztő

És sugározz

Fenyők tű-fodra, ringó, zöld felleg, mohakönnyű körötted a táj, meleg nap lebben, nincs mire várj, a tavasz színes szirmokkal ellep.

Lobbanj és sugározz. Légy világos szavaktól sáros. Hagyd harmattal hinteni magad. Ha hajnallal jönne a dér, vele legyél páros.

Ringó, zöld felleg, nőj, légy hatalmas, légy szelíd szellőkkel diadalmas, se Éjnek, se Délnek, ne engedj!

Szúrós, zöld felleg, fenyők tű-fodra, megértünk immár a megváltásra – repülj hát, s a világot ellepd.

A madarak röpte az angyalokig

Kék üvegveder az ég. Benne nagy, sárga szappan a Nap. Kivirul fénylőn egy rég feledett kép.

Míg ajkaddal játszik a kóbor mosoly, nyakadon ékszer egy felhőcsokor – szemembe villantja emlékedet.

56 / 192

2016. 04. 21. 7:14


S hirtelen megértem mily egyszerűek az igazságok: meg kell halni, a feltámadáshoz.

Onnan visszanézni

Előtted. Mindenütt. Az erdőben, a heverésző fű és a függönyt szitáló, olvadó, ködbe bámuló fák előtt, azáltal, hogy eltitkollak, fogsz visszanézni. Gézpizsamád hattyúszín foszlányával. Se ez. Ez lesz olyan parancsoló.

Ha Bartók hallgat Nem a zenéje, csupán hiányzó szavai a csend. A virágtalan délutánban kifosztott bokor az arca. Árnyak kunkorulnak a levelek helyén. Bujdosók dühével jő a szél és esőt szitál vízszintesen szeme sötét árkába. Menekülőn a Bárka gyomrába gyűlnek a só marta vízcseppek, s könnynek nevezik magukat. Nem halott. Nem rideg. Nem barbár ő, mint arcán időnk rándulása.

Nem gondol másra

57 / 192

2016. 04. 21. 7:14

58 / 192


Nem gondol másra Csak magára Nem is engedett Magához Iróniával élni Maga a felejthetetlen Pátosz

Nem most Nem most, ha majd a sorsán időző óceán, súlyával a szél sikoltó robajából kilép, s a Nap vöröslő korongjában úszva föllobognak hajának fehér tincsei, és már senki sem lesz, akit az égben keresve megtalálhat, P. Klee a föld torkához hajol, és hallgatja majd a mélyben szálldosó, könnygyökérzetű felhők suttogásait. S míg hallgatózik, akár a Hold ezüstös bőrét a vékony, csontnyi árnyak, testét lassan ellepik a széteső jövő kazlas, sárgás színei. E zizegő hangok közül néhány szót még megjegyez, s mormolni fogja, félve, ahogy arcán a tenger önmagát ismételgeti. Nem most, majd akkor, visszanéz, s tekintete a fű zöldes cérnáival kivarrt mezők felett, utoljára még sétára indul.

2016. 04. 21. 7:14


A katonaszökevény kivégzése Szász Benjamin II. kötet 14. részlet Kortársam története,

Szász Benjamin A katonaszökevény kivégzése 14. részlet Kortársam története, II. kötet I. fejezet Horthy sikertelen fegyverletételi kísérlete után csak néhány nap esetleg egy-két hét telhete( el. A vénasszonyok nyarára jellemző gyönyörű idő továbbra is maradt, de a természe(ől eltérően egyre szörnyűbb események következtek be. Egy szép délelő( a magyar hadsereg egyik :sztje közölte velünk és szomszédainkkal, hogy a házunk elő( levő teljesen üres telkeket a délután hagyjuk szabadon, mert o( kivégzés lesz. Katonaszökevényt fognak kivégezni azaz egy szerencsétlen fiatal katona a Ezparancsolatból komolyan ve(e a hatodikat, azaz, hogy 'ne ölj' és megszökö(. Hogy szökésében szerepet játszo(-e az, hogy még Horthy is befejeze(nek nyilváníto(a a harcokat nem tudhatjuk. Viszonylag korán délután két katona a szabad terület közepére vezete( egy bekötö( szemű, alacsony, széles vállú fiút, katonasapkáját sem ve(ék le. Nem lehete( több 21-22 évesnél, amennyire magassága megengedte kihúzta magát és türelmesen, mozdulatlanul állt. Látszo(, hogy a félelem látszatát sem akarta mutatni, büszkén várta hóhérait. Viszonylag hosszú idő után egy al:szt vezetésével megjelent egy 8-10 fős katonai raj fegyveresen és félkört alkoto( az áldozat körül. Végül megjelent a kivégzést vezénylő :szt. Eddig minden szinte hangtalanul zajlo(. A :szt néhány vezényszava utána a kivégző osztag elfoglalta a végleges alakzatot, majd a :szt utolsó szavai következtek és a fegyverek csövei egyszerre ráirányultak az áldozatra. Én ezekben a pillanatokban azt vártam, hogy valami csoda történik, hogy a kivégző osztag tagjai az utolsó vezényszóra a fegyvereket a :sztre irányítják és az ártatlan katona helye( a gonosz :sztet lövik agyon. Hiszen ez is elképzelhető le( volna, mert a kivégző osztag tagjai pont olyan egyszerű, ártatlan emberek voltak, mint a halálra ítélt fiú. Teljes rokonszenvem a halálra ítélt fiú oldalán volt. Ekkor már csak pár nap hiányzo( nyolcadik születésnapomig. Néhány hónappal elő(e hitoktatóm megtaníto(a Ezparancsolatot benne a 'ne ölj' kategorikus impera:vusával. Akkor mindenki függetlenül, hogy katolikus, protestáns vagy zsidó volt, vallo(a a Ezparancsolatot és minden kivétel nélkül. Logikus le( volna, ha a gonosz :szt parancsát nem hajtják végre, de csoda nem történt. Az ítélet végrehajtását elrendelő parancs elhangzása után az áldozatra irányíto( összes fegyver eldördült, és az elítélt éle(elenül rogyo( a földre. Ekkor Apám engem ölébe kapo( és bevi( a házba. Már nem lá(am, hogy kik és hová vi(ék a hol(estet. Másnap településünkön vagy valahol a közelünkben élő hivatásos :sztek azt terjeszte(ék azok közö(, akik látha(ák a kivégzést, hogy a megölt katona szüleinek nem azt írta a hadsereg, hogy katonaszökevény volt, ezért halálra ítélték és kivégezték, hanem azt, hogy hősi halált halt. Azok, akik a kivégzést lá(ák, semmit sem tudtak a meggyilkolt katonáról, nem tudták sem nevét, sem származási helyét, nem tudtak semmit rokonairól, és azt sem tudták, hogy milyen alakulatnál szolgált. Így megcáfolni a hadsereg hivatalos értesítését sem cáfolha(ák meg. A kivégzés szemtanúinak a :szturak azt állíto(ák, hogy az áldozatot azért állíto(ák hivatalosan hősi halo(nak, hogy a rokonságnak ne kelljen szégyenkeznie azért, mert fiuk katonaszökevény volt. Ez azonban a :szturak átlátszó hazugsága volt. A nép abszolút többsége számára nem volt szégyen katonaszökevénynek lenni. Mint már előzőleg írtam a szovjet hadsereg ekkor már a Tisza vonaláig elfoglalta az ország kele: részét. Minden reálisan gondolkodó ember tudta, hogy a náci német hadsereg teljes veresége hónapok kérdése már, és ezért a velük szövetséges magyar egységek és a hivatásos :sz:kar teljes bukása is

59 / 192

2016. 04. 21. 7:14


elkerülhetetlen. A harcnak nem volt semmi értelme. Horthy fegyverletétele után a harcot folytató :sz:kar hazaárulóvá vált. Nagyon jól tudták, hogy bukásuk után minden cselekedetükért felelősségre lehet vonni őket. Csak azért folyta(ák a harcot, mert eszelősen nem akarták elismerni bukásukat akkor sem, amikor már az mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Még egy okuk volt az önbecsapásra. A szovjet hadseregnél még jobban féltek magától a magyar néptől. El kelle( tüntetni bűneik nyomait. Tisztában kelle( lenniük azzal is, hogy a magyar nép többsége helyesli a 6. parancsolatot. A katonaszökevény fiút pedig azért végezték ki, mert nem volt hajlandó ölni. A hadsereg törvénye szerint a katona köteles ölni, ha azt parancsolják, a Ezparancsolat szerint pedig egyáltalán nem volt szabad ölni. Ezt a véleményt képviselték a magyar nazarénusok. A magyar parasztság körében nagyon népszerű vallás volt. Az ún. beve( vallások lelkészei is tudták, hogy a kéLéle erkölcs összeegyeztethetetlen, de szemet hunytak az ellentmondáson. A kivégzésért bűnös :szt urak jól tudták a nép véleményét és ezért jobbnak lá(ák eltüntetni a hivatalos nyomokat. A kivégze( katona mégis hősi halo( volt, az igazság és erkölcs hősi halo(ja.

Mne dedinčanka stepilá / Ez a karcsú parasztleány Ján Smrek A szlovák költő verse Tandori Dezső műfordításával

Ján Smrek: Mne dedinčanka stepilá Mne dedinčanka stepilá bezmála hlavu zmútila: čižmičky, sukňa riasavá to dievča sa mi pozdáva! Závidím tomu šuhaju, ktorého rty jej bozkajú a ktorý štíhle bôdcy jej objíma vôli po svojej. Ba repcem osud na celý, že cesty moje zavreli predo mnou raj i pôvab ten, v ňom žije vieska deň po deň. Banujem, že soni halenu a strechu domu slamenú zamenil a šiel v iný kraj, kde obledol môj obličaj. Ked' chladný vietor jesene horami u nás zastene, ja k našim idem s túžbami, by neboli mi neznámi. Mne hrdosť v očiach plápolá, keeľ vidím ten ťud dokola, tie silné, zdravé nevesty a devy piné prelesti. Ja každú rád by ospievať

60 / 192

2016. 04. 21. 7:14


a každej rád by srdce dat, však jednej dám ho? - to je boj! ja rád mám všetky, Bože mój!

Ez a karcsú parasztleány Ez a karcsú parasztleány majd megszédített, de meg ám! Kis csizma, fodros szoknya: ó, ez a lány kedvemre való. Szerencsés legény, ebhite, aki csókolózhat vele, karcsú derekát is aki kedvére ölelgetheti. Sorsom ellen lázadozom, mért vitt oly messze utamon, hogy falum, régi édenem örömeit nem élhetem? Bánom, hogy elhagytam a szűrt, szalmatetős házat, a csűrt, s jártam idegen tájakat, hol arcom csak megsápadott. Ha jön az ősz hideg szele, s hegyeink jajdulnak bele, vágyaimmal hazamegyek, ne legyenek idegenek. Szememben büszkeség ragyog, ha népemre pillanthatok, szép lányokat látok, derék menyecskék vidám seregét. Megdalolnám mindegyiket, adnám mindnek a szívemet! Csak egynek adjam? — jaj nekem, mindet szeretem, Istenem! Tandori Dezső

Veled minden

61 / 192

2016. 04. 21. 7:14

62 / 192


Bereti Gábor ... és még három vers

Bereti Gábor: Veled minden Gyimesi Lászlónak Bár egyedül, de nem magad vagy. Kicsit hallgass most, maradj csendes. Kiket mindig szegénnyé aláztak, e némasággal most ők üzennek.

Figyeld a csendet. S hallhatod, mintha önnön szívedet hallanád, hogy átszakad a végtelen burka, s a mélyből, akár a sóbányák fehér sóhaja, elfojto( ezernyi dobbanás tör föl – és szívükkel eléd zuhannak ők, kiket a szegénység nap mint nap megsebez. Emeld hát rájuk óvón tekinteted. És szólj. Hisz’ a lelkükben, mi a múlt :tka le(, feltámad értő szavad, s jövőnk reménye lesz.

Eljö" értem a Földidő Hogy magához intsen, eljö( értem a Földidő. Szava kietlen táj, szerelmet, anyát, hazát hagyatva el. S most a hideg hó abroszok fele(, mint a végtelen, füstöl a sávos semmiben. A csatakos útpartokon elő(em száll, benne lidérc dala, kihűlt évszakok, hűvös nyár és télforró

2016. 04. 21. 7:14

63 / 192


virágok fekszenek – testük sovány, lándzsaszár, fele(ük szemem lebeg, lámpa folt, mereng, mint holt tenger üvegszínén a Hold. Hullámzó kendőarc. Tüdőhangoktól súlyosan liheg a szél. Mert nem szere(em a rendszerváltást, isten már nem vigyáz rám. Hullajtja időm szirmait.

Az égre Az égre, mintha angyalok, felragadtak a csillagok.

Nézem, várom, hívom őket játsszák el ők az élőket.

Játsszák, ha tudják, mi az ok, játsszák, hogy ők a boldogok.

Ahogy most e földi mélyben utánozzuk csak szegényen

a bölcset, a jót, s az embert. Az életünkkel csak megvert

minket az Úr, és i( hagyo(; ha merünk, hát merjünk ellene nagyot!

Tizennégy sor Az életem leng, ring, mint furcsa ág. Szemem szomjas virág, nagy, tépe( fürt,

2016. 04. 21. 7:14


ahogy jövőnk félénken kihűlt arcomon: eltékozolt igazság

le( életünk. Talán kelle( volna vadul csaholni, mint egy mérges eb, s havas pofával egyre mérgesebb szavakat szórni a hitvány nyárra,

tenger torkába dobni szép szavunk, morzsolja örvény, :porjuk magunk, ha törvény, hogy i( a hatalmasok

csak úgy, kényükre játszhatnak velünk! Hát merjünk! mind! kikelni ellenük!, kiket sarkall!, s éltet hatalmas ok

Falusi hétköznapok a nyilasok uralma alatt Szász Benjamin Kortársam története, II. kötet I.fejezet 15. részlet

Szász Benjamin 15. részlet Kortársam története, II. kötet I.fejezet Falusi hétköznapok a nyilasok uralma ala( Településünket, Isaszeget, bár már város, és napjainkra tényleg külsőleg is teljesen megváltozo(, 1944-ben is teljesen ke(ősség jellemezte. Kívülről falunak látszo(, centrumában igazi mezőgazdasági lakosság élt, a házak tulajdonosai földet műveltek, állatokat tarto(ak és ez volt megélhetésük forrása. Ugyanakkor a Gödöllőidombvidék részeként területe nagy részét nagyüzemi erdőgazdaság foglalta el, ahol magas színvonalú termelést folyta(ak munkások alkalmazásával. Hogy a bérmunkások hányad része volt alkalmazo(, nem tudom. Azt tudom, hogy a hivatásos szakmunkások, az erdészek kevesen voltak, jól kerestek és az alkalmazo(aknak csak néhány százaléka lehe(ek. Jövedelmük jelentős része kiegészült természetbeni ju(atásokkal. Az erdőgazdaságtól fűtésre fát kaptak és megkapták az erdei füvet is ingyen. Az erdészeknek, ha szorgalmasak voltak, egész tehenészetük lehete(. Uraknak számíto(ák őket. A bérmunkások nagyobbik része, a favágók, idénymunkások voltak, mert ezt a munkát csak télen lehete( végezni. Ők a helyi agrárproletárokból kerültek ki, és a néhány holdas szegényparasztokból, akiknek 2-3 hold földjük volt. Ők saját földjüket a család segítségével tavasztól őszig kézzel is meg tudták művelni. A téli favágás pedig állandó biztos munka nyújto(. Az erdészek évekre előre tudták, hogy mikor melyik fát fogják kivágni. Az erdőgazdaság

64 / 192

2016. 04. 21. 7:14


szintjén tervgazdálkodást folyta(ak. Az erdő területe egyben királyi vadászterületnek is számíto(. Nagyon gazdag vadállománya volt. Király pedig nem volt, ezért Horthy és bizalmasai élvezték a vadászat előnyeit. Mivel a falu szántóterülete viszonylag kicsi volt, önálló gazdálkodó középparaszt az 1940-es évekre már viszonylag kevés maradt. Egy előnyük azért volt még így is volt , ha a kapitalista konkurencia gazdaságilag tönkrete(e őket, viszonylag könnyen találtak munkát Budapest fejlődő iparában. Gyakran állt elő olyan helyzet, hogy a család egyik tagja bement Budapestre dolgozni, a többiek o(hon maradtak a családi gazdaságban tevékenykedni. A férjes asszonyok természetesen o(hon maradtak és csak a gyerekekkel és a háztartással foglalkoztak. A gazdasági helyzet fokozatos romlása, amit a háborús terhek növekedése és katonai vereségei okoztak a hétköznapokban is érezte(ék hatásukat. Egyes áruk, amelyek pár éve még természetesek voltak egymásután tűntek el az üzletekből, elsősorban az ún. gyarmatáruk, a mazsola, a citrom, a narancs, a kakaó, a csokoládé, néhány fűszer, mint a fahéj vagy a bors. A szerény jövedelmű gyári munkások vagy vasutasok azelő( sem vásároltak ezekből az árukból sokat, de megengedhe(ék maguknak néha, hogy az ünnepi ebéd megkoronázásaként gyermekeik számára egy-egy narancsot vagy egy szelet csokoládét tegyenek az asztalra, hogy a kalácsba mazsola is legyen. Most ezekről a csemegékről fokozatosan le kelle( mondani. Ízeik, illatuk a nem oly régi 'békebeli' idők emlékévé váltak. A helyi poli:ka szintjén a helyi vezetésben az 1944-es változások nem hoztak semmilyen látványos következményt. Az ok, akármilyen furcsa, azért mert a Gödöllői járásban majd egész Pest megyében már 1944 elő( azok a poli:kusok és helyi államhatalmi és államigazgatási vezetők játszo(ák a meghatározó szerepet, akik 1944 október 15-e után az egész országban meghatározták a poli:kát. Elég a legjellemzőbb személy Endre László helyi karrierjére utalni. Ő már 1919-ben a gödöllői járás szolgabírója, 1923-ban főszolgabírója, 1938-tól 1944 áprilisáig Pest-PilisSolt-Kiskun vármegye alispánja, majd ezután a Belügyminisztérium adminisztraEv állam:tkáraként már az egész zsidó lakosság deportálásának irányítója Baky Lászlóval együ(, végül Szálasi Ferenc kormányában közigazgatási állam:tkár. Tehát már 1919-től a gödöllői járás vezető személye. Isaszeg pedig ehhez a járáshoz tartozo(. Mindvégig a megyében maradva le( Szálasi egyik legfontosabb poli:kusa, a nyilas uralom rendszere még jóval Szálasi hatalomra kerülése elő( Pest megyében kialakult. A megye lakossága a poli:kai mozgást közvetlenül nem észlelte, csak a háborús nehézségek mia= gazdasági bajokat ve(e észre. A helyi parasztság azonban továbbra is megtermelt annyi gabonát, amennyi a lakosság kenyeréhez kelle(, és a faluban malom is volt, amely azt meg is őrölte, és voltak pékek, akik a kenyeret megsütö(ék. Anyám 1944 októberében is elkészíte(e hetente a kenyér tésztáját és azt elvi(ük a legközelebbi pékhez, aki másnap hajnalban megsütö(e, természetesen pénzért. Mindez természetesen nem jelen: azt, hogy mindent helyben termeltek meg, de azt igen, hogy a külső bajoknak nem voltak teljesen kiszolgáltatva. A pékek és a háziasszonyok együ(működésének az volt az előnye, hogy így , aki akarta, a saját ízlése szerint készíte( kenyeret ehe(e, de ezt a kenyeret már magas színvonalon igazi szakember sütö(e meg. A Piri péknek, ez volt a neve a mi pékünknek, mint szakembernek különösen jó híre volt. Sütni nem volt könnyű, mert tapasztalat és érzék kelle( hozzá, hogy minden időben eltalálja mennyire kell befűteni a kemencét, ahhoz, hogy a kenyér teljesen megsüljön, de meg se égjen. Tekintélye olyan nagy volt, ahogy az utcát, ahol a 'műhelye' és a lakása volt mindenki Piri pék utcájának nevezte. A szakmája nehézségei mia( őt és az összes péket nagyon sajnáltam, mert amikor ki kelle( nyitni a kemence ajtaját, olyan perzselő hőség áradt az ember arcára, amilyennek a poklot képzeltem a katolikus kispap szuggeszEv hi(anórái után. (Télen engedelmével néhány katolikus hi(anórán benn maradtam a tanteremben, nem akartam a hidegben az udvarban sétálni . Tényleg hatalmas szemléltető erővel írta le a pokol borzalmait.) A kemence ajtaja mögö( hatalmas terem volt, ahol hosszú polcokon tárolták a frissen sült kenyereket. Ezt a termet érthetően soha nem fűtö(ék, és innen hűvös vagy fagyos időben elég hideg levegő áramlo( a pék hátára. Piri pék sanyarú sorsát tovább nem ecsetelem ennyi is elég ahhoz, hogy érthető legyen, hálás voltam neki azért, hogy ennyit kelle( szenvednie a mi finom, puha, illatos kenyerünkért. Piri pék azok számára, akik nem tudtak vagy nem akartak kenyeret dagasztani, sütö( eladásra kész kenyereket is. Ezek teljesen egyforma két kilós veknik voltak, finomak is, de érthetően egyéni igényeknek nem feleltek meg. Egy október végi szép napos délelő( anyámmal éppen hazaindultunk friss kenyereinkkel, amikor azt ve(ük észre, hogy a jelenlévő nők többsége a kenyerekkel szétszéledve nem hazafelé megy, hanem az utcán lemegy az Isaszeget Gödöllővel összekötő országútra. Anyám is köve(e őket. Amikor leértünk hamarosan megérte(ük, miért. Valaki megtudta, hogy a helyi nyilas pártszolgálatosok egy csoportja éppen most kísér egy szakasz munkaszolgálatos zsidót Gödöllő határától a péceli határig. Hamarosan megjelentek. Katonai

65 / 192

2016. 04. 21. 7:14

66 / 192


alakzatban elfáradt, legyengült, éhes emberek csoportja vonszolta magát az úton a helyi nyilasok csőre töltö( géppisztolyai közö( Pécel felé. Az asszonyok közül többen mondták, hogy szegény munkaszolgálatosok biztosan nagyon éhesek, adni kellene nekik a kenyérből, de rögtön hozzáte(ék, hogy nem lehet, mert akkor minket is elhajtanak. A nők az üldözö( zsidókat nem ismerték, de a helyi nyilasokat mind ismerték. Biztos ismereteik voltak gonoszságukról. Én csak egy nyilast ismertem, épp a vezetőjüket. Féllábú ember volt, de fél lábbal ügyesen biciklize( és nem átallo(a nyomorékként, vállán a géppisztollyal a többi nyilast is irányítani. Különben helyi szabó volt. Az egész esemény pár nappal Szálasi hatalomátvétele után történt, hiszen még október vége volt csak. Valószínűleg éppen ezért duplán édes volt neki a hatalom. Végre i( most ő parancsol mindenkinek, még a többi nyilasnak is. Nem hiszem, hogy a többi nyilas is elvárta volna tőle, hogy pont ő, aki katonai szolgálatra a legkevésbé volt alkalmas, legyen a parancsnok. Az asszonyoknak igazuk volt, ezek a nyilasok képesek voltak lelkiismeret-furdalás nélkül megölni bárkit, régi jó barátot, iskolatársat, szomszédot, munkatársat, akiket a nyilas ideológia pusztulásra ítélt. Ennek most nem kutatom az okát, bár e tény is további elemzést igényel. Most csak arra akarok rámutatni, hogy miért üldözték kegyetlenül a puszta együ(érzés megnyilvánulásait. Ezzel azt akarták elérni, hogy az üldözö( zsidóknak az legyen a benyomása, hogy mindenki ellenük van, hogy teljesen egyedül vannak, hogy senki sem szere: őket. Sajnos ezt a céljukat sikerült elérniük. A magyarországi zsidók beszámolói szerint nekik az volt a véleményük, hogy ez egy teljesen an:szemita ország. Pedig ez nem volt igaz, de ezt csak azok vehe(ék észre, akik belülről ismerték a nép többségének a véleményét.

C. V. „Történelmi lecke fiúknak” Értökös Mottó: Sokkal könnyebb az embereket hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítve vannak. Mark Twain

Értökös

C. V. „Történelmi lecke fiúknak”

Mottó: Sokkal könnyebb az embereket hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítve vannak. Mark Twain

A C. V. nem autobiográfia, nem teljességre törekvő irodalmi igényű önéletírás, hanem úgy nevezett szakmai önéletrajz. Nincs benne szó szülőkről, gyerekkorról, az első szerelemről, csak az állás szempontjából fontos iskolai, tanfolyami végzettségről, szakmai gyakorlatról, referenciákról. Én nem szakmai, hanem politikai C. V.-t kívánok írni, megkísérelve a nehezebb feladatot: meggyőzni valakit arról, hogy hülyítve van. Már meglett ember voltam, amikor a múlt század utolsó évtizedében nagy változás ment végbe. Megszűnt az úgy nevezett kétpólusú világ. Nem funkcionált tovább a KGST, ezzel a Szovjetunió és a szövetséges keleteurópai országok gazdasági együttműködése, a katonai együttműködés a Varsói Szerződés feloszlatásával. Később a Szovjetunió is szétesett. A világporondon csak egy dudás maradt, az Egyesült Államok. A globalizálódott tőkés világnak ugyanakkor számos, a belső ellentmondások ellenére is jól működő politikai, gazdasági, katonai szervezete van, a NATO-tól az ENSZ-ig. az EU-tól az IMF-ig. Ezek megmondják, mit tegyen a másod-harmadrendű „szuverén” ország, vagy éppen mit ne tegyen. (Ha mégis megtenné, komoly szankciókkal, esetleg agresszióval találja szembe magát.) A „gonosz birodalma”, a „kommunizmus” úgymond – történelmi vereséget szenvedett.

2016. 04. 21. 7:14


Akkor, 55 évesen, én már több, mint 30 éve a „kommunista állampárt”, az MSzMP tagja voltam, valójában eszmélésem óta kommunista. Mi több, második generációs kommunista vagyok: politikai meggyőződésemet és hitemet a szüleimtől örököltem. Édesapám még a 19. században született. Már apja, nagyapja is bognár volt. Ő is nagypapám keze alatt tanulta ki a mesterséget, de miután Teri nővére Pestre került cselédnek – nagy volt a család – ő is Újpestre jött. Mivel a nagynéném férje a Ganz Hajógyárban volt kazánkovács, valószínűnek tartom, hogy édesapám is ebben a gyárban kezdte munkás életét hajóácsként. Nem szokott magáról mesélni (vagy nem voltam elég gyakran együtt vele), nem sokat tudok a fiatalságáról. Azt azonban tőle tudom, hogy 1912. május 23-án 18 évesen a nagy munkástüntetés aktív résztvevője volt. Büszke volt arra, hogy már „szervezett dolgozó”. Miért szerveződött az a nagy munkástüntetés, amely a rendőrség durva beavatkozása miatt kiérdemelte a „vérvörös csütörtök” elnevezést? Az alkalommal az általános és titkos választójog kikövetelése a dolgozó emberek számára. De gyakran elhangzott a „háromszor nyolc” - a 8 órás munkaidő és 8 órás pihenő idő követelése, hogy még maradjon nyolc óra a tanulásra, szórakozásra. A munkásmegmozdulásokat a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szervezte. Az SZDP marxista párt volt. A marxizmus mostanság nem népszerű. (Egy, a világra egyébként nyitott fiatalembert alig lehet arra rávenni, hogy beleolvasson a Kommunista kiáltványba.) A „demokratikus világ” nem vitatkozik a marxizmussal – agyonhallgatja. Helyette a sosem-volt kommunizmust átkozza-gyalázza, hogy elfelejtesse a többé-kevésbé sikeres szocialista kísérletek emlékét is. Pedig a marxizmus értékes tudományterület, társadalmi hatása pedig felér az európai felvilágosodáséval, sőt, bátran állítom, a felvilágosodás természetes folytatása. Mint tudomány természetesen nem a semmiből született. Előzményei közt a 18. századi materializmust, a klasszikus német filozófiát, angol közgazdaságtant és a francia utópista szocializmus elméleteit találjuk meg. Ez szerint „Az [emberi társadalomban az] alapot a termelőerők (a munkaerő és a munkaeszköz) és a termelési viszonyok (tulajdonformák és viszonyok) határozzák meg. A termelőeszközök birtoklása, valamint a megtermelt javak elosztásakor birtokolt pozíciók alapján alakulnak ki az osztályviszonyok, és határozódik meg az osztályharc, ami az ellentétes érdekű osztályok közötti küzdelem az államhatalomért [helyesen: a gazdasági és politikai hatalomért]. Ezek a tényezők mozgatják a történelmet, és ez a fejlődés záloga is egyben.” (sulinet.hu) Azzal, hogy a marxizmus a munkásságot, precízebb megfogalmazásban a munkásosztályt határozta meg a törvényszerűen elkövetkező, igazságos és valóban demokratikus társadalom vezető erejének, a történelemben először adta meg társadalmi értékük tudatát, osztályöntudatot dolgozó emberek tömegeinek. Magyarország a kiegyezést követően, a 19 – 20. század fordulóján jelentős gazdasági haladást produkált. Az ipari fejlődés következtében jelentősen növekedett a gyári munkások száma. Annál inkább tűntek elviselhetetleneknek a feudális maradványok, a magyar társadalom elmaradottsága. Világosan látó íróink munkássága jól tükrözi az első világháborút megelőző évtizedek hazai valóságát. Különösen éles rajzot kapunk erről Ady Endre publicisztikájában. Az öntudatosodó munkásság egyre jelentősebb részt vállalt a kor politikai küzdelmeiben. Pártot, szakszervezeteket hozott létre és - ami a mai viszonyokból kiindulva elképzelhetetlen - tanult. Főleg a marxizmust népszerűsítő irodalmat tanulmányozta. Vidéken is egyre nőtt az olvasókörök száma - a parasztság is öntudatosodni kezdett. Nem csak a fővárosban, a falvakban is több helyütt került sor társadalmi megmozdulásokra (meg csendőrsortüzekre - az úri Magyarország ellenállt). Az értelmiség legjava szolidáris volt a sorsukon jobbítani akaró dolgozó emberekkel, velük lelkesedett, velük szervezkedett. A magyar történelemben ritkán előforduló reményteli időszak volt ez. Ady Endre, a korszak hiteles krónikása így lelkendezett:

67 / 192

2016. 04. 21. 7:14

68 / 192


Néztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kináltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. (Rohanunk a forradalomba) Büszke vagyok arra, hogy édesapám ennek az optimista kornak tevékeny részese volt. Közben az európai politika boszorkánykonyháiban készült az új háború a világ (a tőkés világpiac) újrafelosztására. A nemzetközi szociáldemokrata mozgalom aggódó figyelemmel kísérte az eseményeket. A II. Internacionálé 1912-es bázeli kongresszusának felhívásából idézem: „ Ha háború kitörése fenyeget, akkor az érdekelt országok dolgozó osztályai és ezeknek parlamenti képviseletei kötelesek, támaszkodva a nemzetközi iroda támogatására, minden lehetőt megtenni, hogy a legalkalmasabbnak ítélt eszközök felhasználásával a háború kitörését megakadályozzák. … Ha azonban a háború ennek ellenére is kitörne, kötelesek annak befejezését minden erejükkel siettetni, továbbá a háború okozta gazdasági és politikai válságot a nép felrázására kihasználni és ilyen módon a kapitalista osztályuralom megszüntetését siettetni.” (http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=1016) Mégis kitört a háború. Baljóslatú, bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. (Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek) Anyai nagyapám, Értökös István családjából először az első házasságából született fiát, Gábort hívták be katonának. Fiatal házas volt. Bevonulás előtt följöttek Pestre fényképezkedni, aztán a következő szavakkal adta át apjának a fényképet: „Lehet, hogy személyemet nem látja többé, megyek a hazát védeni”. (Az első ütközetek valamelyikében halt „hősi halált.) Két világháború után hinné-e valaki, hogy úr és szegény, parasztlegény és hivatalnok örömmel fogadta a háború hírét? A kirobbanásra emlékezve írta Ady: Az iszonyuság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt:

2016. 04. 21. 7:14

69 / 192


Különös, Különös nyár-éjszaka volt. (Emlékezés egy nyár-éjszakára) Sajnos nem csak minálunk, Európa-szerte nagy volt a végiggondolatlan hazafias lelkesedés. Még nagyobb baj volt, hogy a szociáldemokrata pártvezetők, akik a nemzetközi munkásszolidaritást hirdették, most kormányaik háborús erőfeszítéseinek támogatói lettek. A szociáldemokraták egy szűk, internacionalista csoportja azonban már 1915-ben a svájci Zimmerwaldban konferenciát szervezett. Az itt megfogalmazott kiáltvány „értékes harci okmánya a háborúellenes küzdelmet szervező és a nemzetközi összefogást kereső szocialista erőknek. Elősegítette az imperialista háború rabló jellegének megvilágítását, a „haza védelme' jelszóval űzött népcsalás leleplezését, a burzsoázia szolgálatába szegődött szociál-soviniszták elleni harcot. A kiáltvány hitet tesz a munkásság nemzetközi összefogása mellett.” A konferencia balszárnya következetes forradalmi álláspontot képviselt. Vezetői az oroszországi Bolsevik Párt képviselői voltak, akik felléptek az új, III. Internacionálé létrehozásáért, s a konferencia után megszervezték a zimmerwaldi baloldal nemzetközi irodáját. Ebből született a III. Internacionálé. Innentől vált szét a megalkuvó szociáldemokrata és radikális kommunista szárny. (http://www.kommunista.net/konyv/a-iiinternacionale-csodje-es-a-zimmerwaldi-konferencia) Édesapám felnőtt fiatalemberként elég korán sor alá kerülhetett. A K. u. K. hadsereg katonájaként Kassán kapott utász-hidász kiképzést, utána az olasz frontra került. (A második katonafényképe Trentoban készült.) Még bevetés előtt követte el első hőstettét: egy macskát mentett ki olasz bajtársa karmai közül, aki le akarta a szerencsétlen állatot vágni, hogy megvendégelje vele bajtársait. Amikor aztán fegyveres bevetésre került volna sor, megtagadta a parancsot. Azt mondta, ő nem lő arra az olasz munkásestvére, aki őt sohasem bántotta. Büntetőszázadba került. Kérdésemre, hogy szabadult onnan, így válaszolt: „Bagólevet ittam.” Komolyan megbetegedhetett, mert leszerelték. Lábadozni hazament a szüleihez a Solthoz tartozó Rémánciába, ahol nagyapám uradalmi bognár volt. És már indult volna vissza Budapestre a gyárba, amikor édesapja rábeszélte, maradjon otthon és dolgozzon vele. Biztosan jól jövedelmezett az uradalomnak a szekérgyártás – kellettek a háborúhoz –, mert hat orosz hadifogoly dolgozott nagyapám keze alatt, és még a fia segítségére is szüksége volt. Így aztán otthon élte át a kommünt (a Tanácsköztársaságot). De előbb hadd meséljek édesanyám bátyjáról, Értekes Imréről, egyszerűen azért, mert mesélő kedvű édesanyám révén többet tudok róla. Őt is elvitték katonának. Nem volt nagy kedve vitézkedni, nyilvánvaló, hogy bátyja halála intő példa volt neki. Mint „visszaeső” katonaszökevény még a szegedi csillagbörtönt is megjárta. Anyukámtól hallottam a nótát, amit háború végén énekeltek a „Meghalt a cselszövő” operakórus dallamára. Kiérezni belőle a háborúba belefáradt katonák gyűlöletét. Hadnagy uram, magáról is megemlékezünk, hogy a kecskeméti kaszárnyában jól kitolt velünk, de mi ezt már nem feledjük, mert hazamegyünk, kérd az istent, hogy civilben össze ne jöjjünk. A Tanácsköztársaság alatt nagyapám tiltakozása ellenére vörösőrnek (rendőrnek) ment. A román megszállás alatt Kecskemétre internálták, onnan is megszökött. Még annyit teszek a solti történethez hozzá, hogy amikor kirobbant a Duna-melléki (Dunavecse - dunapataji) ellenforradalmi lázadás, nagyapám a padláson rejtőzött el, keresett menedéket. És hogy miért tört ki a Tanácsköztársaság elleni felkelés? Az 1848-as jobbágyfelszabadítás nem szüntette meg a nagybirtokokat, a felszabadult paraszt kis földje az utódok között egyre aprózódott. A háborút végigkínlódó falusi ember földet remélt jutalmul, a kommün azonban felosztatlanul hagyta az államosított nagybirtokokat. Félreérthették a (talán szándékosan terjesztett) szogent is: „Minden a miénk”[értsd: a proletároké]. Ezért állíthatta maga mellé az ellenforradalom „vitézi földek” és a földosztás ígéretével a parasztság egy részét. Édesapám, az öntudatos fiatal munkás az államosított uradalom termelési biztosa és tanyabizalmi is lett. Az

2016. 04. 21. 7:14

70 / 192


egész Tanácsköztársaság mindössze 133 napig tartott, ő sem csinálhatott sokat ezalatt. Az a történet járta róla, hogy krumplit osztott a cselédeknek, de elfogyott, mire a saját családjára került volna sor. És amikor a csendőr vitte – az lóháton, ő gyalog (pedig még valami rokonféle is volt) – a cselédek azt mondták, „Úgy köll a Ferinek, igön nagy szája vót”. A járásból Dunavecsére gyűjtötték be a hozzá hasonló rebelliseket. Soha nem mesélte, hogyan bántak ott velük, de egyik, azt hiszem, dunapataji elvtársáról említette, azt mondta a csendőrnek: „Nem az a legény, aki ver, hanem aki állja”. Arról, hogy milyen is volt a fehérterror, van egy „családi” példám, Annus nagynéném mesélte. A fehérek összeterelt foglyokat kísértek a házuk mellett. Egyikük bekérezkededett, nadrágot kért. A szerencsétlen félelmében összecsinálta magát. A nagypapám megjegyezte, „Hogy lehet így emberrel bánni!” A kísérő katona így válaszolt: „Jobb lesz, ha nem beszél így a bácsi, mert maga is közéjük kerülhet”. Édesapám ekkor már „biztonságban”, a hajmáskéri internálótáborban volt fegyveres őrizet alatt. A rabság Zalaegerszegen folytatódott. Nem hallottam internálótábori történeteket, de azt elmondta, hogy „ébredő magyarok” a barakk falához állították a foglyokat és csattogtatták rájuk az üres puskákat, biztosan azért, monda édesapám, hogy lázadjanak, akkor aztán lehet éles lőszerrel lőni. Erre figyelmeztették suttogva egymást. Emlékszem arra az emléklapra, amit ott készítettek. A mintegy írógéppapír-nagyságú műszakirajz-lap fölső részén a szögesdróttal körülkerített tábor rajza, előtte egy asszony sír. Egy bilincsét szétszakító meztelen férfialak magasodik a tábor fölé. A címe: Szenvedésem emlékéül - és az egész oldal tele aláírással. Talán a hátoldala is, csak nem emlékszem rá. (Kár, hogy már nincs meg. Azt hiszem, a munkásmozgalom-történeti intézetnek ajándékozta édesapám.) Mesélte, hogy egyszerű kétkezi munkástól színészig volt ott mindenki. Ismét csak nem tudom, meddig időzött az internálótáborban. Ha igaz Annus néném utalása, Berci öccse segítségével szökött meg és emigrált Csehszlovákiába, pontosabban „Szlovenszkóba”. Édesanyám így írt: „ Mondása szerint a füzesabonyi gazdaságban dolgozott. (Tévedés kell, hogy legyen: Füzesabony Egertől délre van, az nem tatozhatott akkor sem Csehszlovákiához – hacsak nem történt határkiigazítás arra.) Ott szépen keresett hosszabb ideig. Férjem szorgalmas, józan ember volt, keresetéből vehetett volna egy rendes házat. ... Férjem hazajött látogatóba, látta szüleinél a nagy szegénységet. Felruházta őket, adósságaikat kifizette. Még egy vemhes üszőt is vett nekik, hogy a nagy családnak legyen tej. Így az én férjemnek nem lett háza. Pesten kezdett dolgozni mint autókarosszéria-készítő.” Édesapám visszatért Pestre. Vissza a gyárba, a munkásmozgalomba, a munkanélküliségbe, a zaklatásokba. 1922-ben talán még nem volt itthon, erre utalhat egy tőle maradt akkori dátumú eszperantó újság, a Sennacieca Revuo című havi lap, címoldalán ötágú csillag, a keresztbe tett sarló és kalapács között parolára egymásba fonódó két kéz körül a jelszó: Proletarioj el ciuj landoj unuicu! Világ proletárjai, egyesüljetek! (Iyen újságot nem árultak az ellenforradalmi Magyarországon.) Közben az újpesti munkásotthonba járt, eszperantóul tanított (nem tudom, mikor és hol tanulta meg a nyelvet), a szakszervezetben a Fásoknál tevékenykedett, azt hiszem, az újpesti szervezet titkára is volt valamikor. Ugyancsak titkári föladatkört töltött be egy ideig a Vági István vezette Magyar Szocialista Munkáspárt újpesti szervezetében. Ez az MSZMP gyakorlatilag az illegális kommunista párt legális fedőszervezete volt 1925 és 1928 között, amikor is betiltották, vezetőit börtönbe vetették. Édesapám csak kis főnök volt, a börtönt elkerülte, de persze hogy zaklatták. Nem egyszer elő is állították: tudom, hogy vallatás közben bordáját törték, el is „talpalták” [talpát verték] a detektívek. A budapesti rendőrségi zsebkönyvben név szerint is szerepelt, mint rendőri felügyelet alatt álló 'kommunistagyanús személy'. És mint ilyen, természetesen az elsők között vesztette el a munkáját, ha a gyárban éppen 'leépítés' kezdődött. Természetesen

2016. 04. 21. 7:14


kezdődött, az 1929-ben indult gazdasági világválság Magyarországot sem hagyta érintetlenül. Közben még történt valami: megnősült. Ez 1928-ban esett meg vele. Anyukámnak is tetszett a finom lelkű, kedves és már megállapodott férfi, akivel otthon félig-meddig még szomszédok is voltak. Talán amikor még nem voltak házasok az újpesti munkásotthonban megnéztek egy baloldali szellemiségű műsort, ami mindkettőjüknek egész életükre szóló élmény lett. (Később jobbára már csak a gond, a robot jutott nekik közös osztályrészül.) A tőlük hallott dalok közül ma is tudom idézni az ócskás dalát: 'Mesterségem kissé furcsa, nem is oly könnyű dolog: Nekem abból kell megélnem, amit más ember eldobott. Kopott melltű hamis kővel, alig ér egy koronát. Tudatlan kis parasztlányka tán ezért adta el magát. Utcára került a lányka, ott keresi kenyerét. Mi lett a lányból? Ami ebből, piszok, rongy lett és szemét. „ (Mennyi ilyet lehet látni mostanában!) Emlékszem, amint a színpadi jelenetet fölidézve apukám a vállamra tette a kezét, úgy énekelte: Egy az életünk, egy a sorsunk, testvér, egy álomról álmodozunk. Ha együtt-tartasz velem, miénk a végső győzelem, Új világ hajnala ragyog felénk. Megfordul majd a nagy sorskerék, Örömünnepekre virradunk. Harcos szívünket nem gyötri a bánat, Borús arcunk deríti víg mosoly. Nem örök az éj, hajnal pírja kél, Felragyog a mi napunk! Nem a szöveg művészi értéke miatt idéztem, hanem az élményt szeretném érzékeltetni. Ismét csak Ady-vers jut az eszembe: 'Éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek hajt titeket.' Lehettek még ott kabarészámok is, mert a gyerekkoromban két 'kabarés' név közszájon forgott nálunk: Pavcsuka, aki 'mindent tud', és bizonyos Ajtójás Bibi, aki félszeg, gyámoltalan, és sajnos, mindig velem kapcsolatban említette édesapám. Nem egészen öt évet töltöttek Budapesten, és ez a gondok, bajok ellenére életük legszebb évei voltak. A boldog fiatalasszony otthagyta a 'cselédpályát', Teri néném bevitte a jutagyárba, öntudatos ipari munkás lett. Jóval később apukám állítólag 'úgy nyilatkozott', hogy ő a menyasszonyának a házasságuk feltételéül szabta a munkásmozgalomban való részvételt. Nem hiszem, hogy 'kényszeríteni' kellett volna az Értekes család helyzete, addigi élettapasztalata nem kelthetett ellenérzést benne azzal szemben, a 'jegyben járásuk' közös élményei is azt segítették elő. Apukám ezekben az években élt életéről igazán keveset tudok. 1928-29 tele nagyon 71 / 192

2016. 04. 21. 7:14


hideg volt, ő Kőbányára járt dolgozni. Amikor elveszítette az állását, járt a hatósági munkaközvetítőbe. Akkorjában 'szokás volt' kauciót fizetni annak, aki munkahelyet tudott szerezni. Neki is került volna így, talán a szakmájában is. Fizetett. Egyszer aztán lógó orral ért haza. 'Mi baj van, édes párom? Ugye, oda a kaució?...'. Úgy volt. H. Feri bácsi, egyik elvtársuk őt is 'bevitte' volna a Mauthner-féle bőrgyárba. Édesanyám bőröket vasalt - őt beküldték az erjesztő tankba kisalakolni. Lehet, hogy csak kis termete 'predesztinálta' erre a munkára, ám ő személyes sértésnek vette. Lehet, hogy a régiek valóban kajánul figyelték az előkelőbb szakmából idekényszerült újoncot. A bőrgyártást valóban nem virágillatokról ismerni meg. Nem is ment többet. Végül is egy könyvzúzdában talált munkát. Amikor megszületett az első gyerekük, Gabriella nővérem, apukám a kor szokásaitól eltérően gondozta, mosott rá, járt vele orvoshoz. Talán 'rá is ért'. Közben persze a 'mozgalom'.. Legálisan szakszervezeti munka a 'fásoknál', hétvégeken az illegális túrák: társasági élet is, ideológiai továbbképzés is. Úgy mesélték, József Attila előadását is hallgatták. Sokat énekeltek, főként munkásmozgalmi dalokat: Kelet felől száll a harang hangja nyugat felé, Munkásdalt zeng, s a burzsoá lelke remeg belé. Csak zengd, harang, szívünk dalát, Szállj hegyen-völgyön át! Gyújts lángra munkáskebleket, Hadd égjen a világ, Hadd égjen a burzsujvilág! Egy másik: A gond, az éhség a börtönőrünk, a sorsunk mostoha, Korán feltépte bőrünket a tőke ostora... És ha gyanús idegent láttak közeledni, új nótát kezdtek: Szegény kántor számtalanszor az úristeent dii-cséé-ri... , vagy Az ibafai papnak fapipája van, tehát az Ibafai fapipa az papi fapipa. Igazi barátságok szövődtek, persze szerelmek is, fölemelő volt az együttérzés,a szolidaritás érzése közöttük. Új erőt gyűjtöttek a következő heti robotra. 1930. szeptember elsején nagy munkástüntetés volt Budapesten. Édesapám most is ott volt, mint 1912-ben, de most már egy asszonnyal az oldalán. A rendőrség humánusan verte szét a tüntetést, nem kardélre hányta , csak kardlappal verte véresre a tisztességes megélhetést követelő proletárokat. Édesanyám sokszor mesélte - és mindig meg is mutatta -, hogy fogta két kezével apukám könyökét, hogy húzta, nehogy belekeveredjen az események sűrejébe, mert az 'olyan kis hörcsög volt'. A Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése elleni megmozdulásokkal kapcsolatban anyukám mesélte, kijött a túrára az egyik elvtársnő, talán valamelyikük rokona, kérte őket: 'Tegyetek meg értük mindent! Félholtra vannak verve...' (Ismert eset volt ebben az időben, hogy egy elvtársat vallatás során agyonvertek, kidobták az emeletről, az

72 / 192

2016. 04. 21. 7:14


újságban pedig vastagbetűs cím:' Macskaügyességgel kiugrott az ablakon'.) A két kommunista vezetőt a tiltakozások ellenére kivégezték 'az államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedés' vádjával. Ehhez kellett a Matuska Szilveszter biatorbágyi merénylete ürügyén hozott statárium... A vörös segély (a letartóztatott kommunisták családjának segítésére szolgált) javára édesanyám is gyűjtött. Azt hiszem, a család minden tagja adott bele több-kevesebb pénzt. Édesanyám 1933-ban hazament Édesapám is követte hamarosan.

Soltra,

beteg

nagyanyámat

kellett

gondoznia.

„Családi ügy' miatt tartóztatták le a szüleimet valamikor még nagyapám életében, amikor édesapám Solton próbált iparosként egzisztenciát teremteni magának. Egy vasárnap a solti szigetre indultak kirándulni ők, a Lajos bátyám, egy (-két?) barátjuk (elvtársuk). Kocsival mentek, nagyapám volt a fuvaros. Amikor célhoz értek, meglepetésükre csendőrök, detektívek fogták közre őket. (Hogy meg lehetett szegény nagyapám rémülve!) Kommunista szervezkedés gyanújával tartóztatták le, és állították elő a községházára a társaságot. (Nagypapát és a kiskorú Lajost elengedték.) A koronatanú a L. néném volt: 'Ezek azt akarták, ami tizenkilencben volt.' 'Mit, kérem?' - kérdezett rá a vizsgálat vezetője. 'Hát nem tudja?! Kommunizmust!' Édesapámat egy társával (ki volt, nem tudom,) vitte vonaton egy csendőr Pestre a Mosonyi utcába kihallgatásra. Aztán hazaengedték őket, apukám szerint a csendőr 'elnéző' nagyvonalúsága tette lehetővé, hogy vallomásukat előre megbeszéljék. (A följelentés bizonyára azért volt, hátha így sikerül szüleimet kiforgatni a családi 'vagyonból'.) Ennek az ügynek az egész családunkat sújtó következménye lett, hogy édesapámat 1938-tól minden 'revíziós' hadjáratba bevonultatták. Tessék csak elképzelni, negyven éves kora fölött ragadták ki a munkából, a dunaföldvári híd építésén dolgozott, vették ki a kenyeret a szánkból. Mert az a négy és fél hold föld kevés volt ahhoz, hogy megéljünk belőle, és csak alig több, hogy éhen ne haljunk.

Egyszer történt ez, amikor édesapám ismételten hadba vonult, valamelyik 'reviziós' kalandba. Késő este ment a vonat, anyukámmal kikísértük. Már mentünk haza, a mostani benzinkútnál jártunk, amikor kitört belőlem a sírás: 'Mindig az én apukámat viszik ee katonának? Hát én mos má kivel aaszok?!' (Amikor megjött egy csetnik sapkát hozott nekem, ez volt a hadizsákmánya.) Arról nem tudtam, hogy édesapám a Petőfi-szobornál 1942-ben rendezett tüntetésen részt vett (akkor már ismét a hajógyárban dolgozott), viszont vannak határozott gyerekkori emlékeim is édesapám illegális tevékenységéről. Tudom: láttam, és emlékszem rá, hogy ház - vagy az ól? - nádtetőjéből, a nád közül húzta elő a 'titkos iratokat'. Hogy kinek mutatta, nem tudom: Á. Feri bácsi, A. bácsi, P. Feri, B. Jóska (így emlegették otthon - csősz volt, én nagyon csodáltam domborított rézlemez-borítású bőrtáskáját)? Csak az utóbbira emlékszem, egyik szomszédunk volt. Azt sem tudom pontosan, mik voltak azok a 'titkos iratok', amikre büszke lehetett. Én (későbbről) egy Riadó! című, Szamuely Tiborról írott, moszkvai kiadású könyvre emlékszem, egy röpcédulára Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzésével kapcsolatban, talán Bebel Ágoston brosúráját is láttam, de talán ezek közt lehettek a már korábban említett eszperantó újságok is, már azért is, mert olyan megviseltek, hogy ki se igen merem venni a dossziéból. Emlékszem még, igaz, későbbről, Szentirmay (?) Mit és hogyan tanuljunk című könyvecskéjére. Ez aligha volt tiltott könyv, viszont a művelődni vágyó munkásember nagyon hasznos útmutatója lehetett. Megvolt még édesapámnak az 1941-es budapesti szovjet árumintavásárnak a szép kivitelezésű prospektusa is. Ez a kiállítás volt a Szovjetunió első magyarországi legális szereplése, és óriási volt iránta az érdeklődés. És noha nem 'titkos irat' volt, a konyhaszekrényünk belsejébe volt rajzszöggel tűzve egy eszperantista kiállításról készített fénykép, a közepén ötágú csillaggal. Akkor is ott volt, amikor a front alatt német katonák voltak elszállásolva nálunk.

73 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Arra is emlékszem, amikor a dunavecsei K. bácsi egylovas hintóval megállt a házunk előtt az úton, apukám kiment hozzá, rövid ideig beszélgettek, majd továbbhajtott a község felé. Ez közvetlenül a front előtt, 1944 nyarán lehetett, amikor rengeteg szarvasmarhát hajtottak a dunaföldvári úton a Dunántúlra. Tudtam, (bár nem emlékszem, honnan, mert nem hallottam, miről beszéltek,) hogy utasítással jött, meg kell akadályozni az állatok továbbterelését. Máig sem tudom, kitől jött az utasítás, azt sem, mit tudott az apukám érdemben tenni.(Azt biztosnak tartom, hogy beszélt a kísérő gulyásokkal.) Közben majdnem elfelejtettem, hogy apukám 1943 márciusában súlyos baleset érte. Leesett az állványzatról, koponyaalapi törést és agyrázkódást szenvedett. Hat hétig feküdt a Magdolna Baleseti Kórházban. Amikor anyukám meglátogatta, az volt az első kérdése: 'Mi van a gyerekekkel?' - és nekünk küldte haza, amit a napi kórházi kosztból megtakarított. Aztán mint 60 százalékos (egy 1954-es dokumentum szerint már csak 35 %-os) rokkant, tartós betegállományra hazajött. Megnyugodott a család. Budapestet akkor már gyakran bombázták, mindig a gyárakat meg azok környékét, ahol szegény emberek laktak. (Akkor halt meg a legidősebb húga: 10 éves kisfiával agyonnyomta a beomlott pince.) Úgy tette egyebek között hasznossá magát, hogy bunkert (lövedékek ellen védelmet nyújtó pincét) épített a családnak a Némediék háza mögött, a bejárat elé golyófogót épített, a tetejére ölfát rakott. Az 'értékeinket', a ruhaneműink egy részét elásta. Közeledett a front. Közeledett a fölszabadulás. Egy korabeli újságban (talán a katolikus Szív Újság?) emlékszem egy rajzra: egy kupacon valami obeliszk-féle, honvédek kergetnek egy csúnya medvét el, a szövege pedig ez volt: 'Sztalin elvtárs be akarta kapni édes hazánkat, de drága magyar katonáink messze elűzték őt.' Ez volt a 'rugalmas elszakadások' korszaka, a sajtó szerint ezt a taktikát követték a katonáink, közben hozzánk mind közelebb és közelebb verték vissza a túlerőben levő ellenség támadásait. Esténként anyukám a Friss Újságból olvasta föl az optimista hadijelentéseket, közben 'Naná...!' megjegyzéssel kommentálta a nyilvánvaló valótlanságokat. Aztán már én is mondtam egy-egy ominózus helyen, naná...! Mi vártuk az oroszokat. A Némediék béresétől, aki valamilyen szláv nyelvet tudott, édesapám orosz szavakat, mondatokat tanult. Amikor aztán 1944. november 14-én bejöttek, kedves taváris megszólítással köszöntöttük őket. (Csak azt sajnálta, hogy senkit sem talált köztük, akivel eszperantóul beszélhetett volna.) Úgy látta, hogy eljött a szép remények megvalósulásának az ideje. Megalakították (Nagy Béla szerint vagy ötvenen) a Magyar Kommunista Pártot. Anyukám piros karszalagot csinált apukámnak, és ötágú csillagot varrt ki rá. Elég esetlen csillag volt, édesanyám hímzéssel soha nem foglalkozott. Nem volt édesapám 'policáj' - inkább arra volt, hogy az orosz katonák közt biztonsággal közlekedhessen, mert rengeteget tanácskoztak, üléseztek akkoriban, igyekeztek megteremteni a közbiztonságot, a rendet. A normális élet megteremtéséért akkor biztos, hogy a kommunisták tették a legtöbbet. 1945 kora tavaszán kezdődött a földosztás, azt is a kommunisták – meg a parasztpártiak - készítették elő. Édesapám maga is részt vett az előkészítésében, bár nem volt a földosztó bizottság tagja. Azt hiszem, hiányos helyismerete miatt, mint ahogy arra hivatkozva utasította vissza - édesanyám határozott kérésére, - hogy részt vegyen az úgy nevezett igazoló bizottság munkájában, amely a helyi köztisztviselők esetleges fasiszta tevékenységét vizsgálta. ('A múlt rendszerben az a csendőr, aki mög akart a falujában maradni, az úgy is viseeködött' - mondta neki.) Viszont elvállalta a FÉKOSZ - Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége - helyi szervezetének a vezetését, ami később egyesült az UFOSZ-szal (Újbirtokosok és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége, ennek is tagja volt,) és lett belőle DÉFOSZ - Dolgozó Parasztok 74 / 192

2016. 04. 21. 7:14


és Földmunkások Országos Szövetsége. (A MEDOSZ-nak már nem ő volt a vezetője.) Közben - azt hiszem, az MKP-ban is vezetőségi tag volt. Hadd mondjam még el a földosztással kapcsolatosan, hogy földet is igényelt volna. Már-már vitte ki a karókat, amikor anyukám ismét közbeszólt: 'Azzal se bírunk, amink van...' 1946-ban alakult meg a földművesszövetkezet a faluban. A szüleim alapító tagjai, később igazgatósági tagok voltak benne. Nehéz volt az indulása - akkoriban a város és falu közt a 'kereskedelmi forgalmat' a batyuzók bonyolították: a városi asszonyok batyuba kötötték, amit otthon nélkülözni tudtak, falun lisztre, zsírra, tojásra cserélték. Édesapám egy másik taggal - sajnos a nevét nem tudom - egy alig-alig működő traktorral és egy pótkocsira való terménnyel indult el Pestre, hogy meglegyen a szövetkezeti bolt induló árukészlete. Út közben a traktor el-elromlott, tolniuk kellett, de szerencsésen visszajutottak! Volt még egy tisztsége - a szentimrei legeltetési társulat 'miniszteri biztosa' lett. Volt pecsétje a hivatalhoz, valami kis tiszteletdíj is járt vele. Körülbelül 1949-ig tartottak az úgy nevezett koalíciós idők: több párt volt a faluban, ezek sokszor csináltak ilyen-olyan rendezvényeket, rendszerint vacsorával meg bállal végződtek, és gyakran hívták meg más pártok képviselőit egymás programjaikra. Ilyenkor azután elő-előkerültek a demizsonok a gazdák legjobb borával, és a visszautasítást személyes sértésnek vették. Ilyenkor apukám, aki meggyőződéses antialkoholista volt, egyszer-egyszer bizony kapatosan ért haza. Soha sem volt kötekedő, hangos vagy akár dalos kedvű - csendben kisietett az udvarra, ott mondta csak, hogy 'öt-ven-öt!' Én a koalíciós időkben tíz-tizenkét éves kiskamasz voltam, és – csak most, utólag tudom megfogalmazni – a „falusi osztályharc” ártatlan áldozata. Óraközi szünetekben a nagyobb iskolatársaim, köztük B. Árpi, a „traktoros vállalkozó” fia, rendszeresen gúnyoltak, piszkáltak. Családnevemből adódóan bocinak, bohócnak, és nem mellesleg „komonistának” csúfoltak, de még osztálytársaimat is uszították rám. Egyikük, K. Pista még birokra is kelt velem. Én pedig megalázottan nem értettem, miért bántanak, hiszen én egyiküknek sem ártottam. (Aztán úttörő lettem, őrsvezető, talán 10 napot Csillebércen táborozhattam 1949-ben, gondolom, inkább a szüleim, mint a saját érdemeim alapján.) Hogyan gondolkoztam én akkoriban? Naplót nem vezettem, de verseket kezdtem írni a költői mesterséghez alig-alig konyítva „Megénekeltem” Kolumbusz Kristófot, az aradi vértanúkat, a telet meg a tavaszt. De buzogott bennem a „közéletiség” is. Íme: Nem akarok úgy meghalni, mint herceg vagy más halt: szabad vagyok, de harcolok, mert napszabadságot akarok.

A reakció mindent megtesz, hogy leverjen minket, de mi kommunisták vagyunk, a világ népéért harcolunk.

S ha majd egykor golyók süvöltenek

75 / 192

2016. 04. 21. 7:14


s gépfegyverek ropognak sötét éjjelen, ott egy téli éjszakában golyó találjon szivemen. Hát ebben nem nehéz fölismerni Petőfi Egy gondolat bánt engemetjét, a korabeli sajtószövegt meg az alig múlt háború búval bélelt nótáit is. Látható, alma nem esik messze a fájától. Nem akart 'hivatásos' politikus lenni édesapám, de mindig szenvedélyesen politizált, mindenkivel leállt vitatkozni, mindenkit igyekezett meggyőzni a marxizmus igazságáról. Gyakran hallottam tőle meglehetősen szabadon idézni a Kommunista kiáltványt: eljön az az időszak, amikor a tőkés osztály csak háborúról háborúra tudja magát fönntartani. 'És akkor üt a tizenkettedik óra - a kisajátítók kisajátíttatnak.' Ebből a szenvedélyéből aztán adódtak gondok is, akár a mozgalmi életben, akár otthon. A pártban a fiatalabbak, akik hitték, hogy 'holnapra megforgatjuk az egész világot', megmosolyogták, amikor 'Marx tanait' emlegette - őket 'frissebb' tudással vértezte föl az éppen végzett szeminárium. (Különösen megalázó volt neki, amikor egy középfokú szemináriumról - a párttagoknak kötelességük volt politikai ismereteik állandó fejlesztése - visszaminősítették alapfokúra.) Otthon meg édesanyám epéje forrt, ha kiállt a kapálásból, hogy egy egy arra járó ismerőssel vitatkozzon. (Azt hiszem, neki későn jött a fölszabadulás - már ötven fölött volt.) Elmúltak a koalíciós idők, hatalomra került a Magyar Kommunista Párt és az SZDP egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja. Ugyanakkor kibontakozott a hidegháború - a világ újabb világháborús szakadék szélén táncolt. Feszített iparosítás következett, főleg a honvédelem céljait szolgáló nehéziparé, a szükséges tőkét pedig honnan máshonnan, ha nem a mezőgazdaságtól tudták elvenni. Nagyon nehéz, ellentmondásos, az új rendszer hívei számára lelkileg nehéz évek voltak ezek. (Szüleim nagyon nem értettek egyet a „kulákozással” a gazdagabb parasztok gazdasági ellehetetlenítésével, üldözésével, vagy például édesapám nem hitt a szovjet-jugoszláv ellentétekben, taktikai célú színjátéknak tartotta azokat.) Hiába is írták az újságok az ellenkezőjét - az emberek többségének csökkent az életszínvonala. A mienk is. Tényleg a mienk is? Én nem vettem észre - korábban sem ettem jobbat, azelőtt sem kaptam több ajándékot. Ha arra gondolok, hogy a Horthy-rendszerben mennyibe került volna két gyerek taníttatása, nem is bírták volna a a szüleim. Mert mi akkor tanulhattunk. Gabika nővérem, aki polgári iskolai (mai iskolarendszer szerint nyolc általános) végzettséggel egy ideig a járási pártbizottságon adminisztrátorként dolgozott, aztán Budapesten a szövőgyári munka közben esti gimnáziumba járt, bekerült a dolgozó fiatalokat szovjet egyetemi tanulmányukra fölkészítő szakérettségis tanfolyamra, 1950-től Kazanyban orvosnak készült. Én ugyanebben az évben kezdtem Kalocsán gimnáziumban tanulni, 1954-től kezdtem az egyetemet. Kalocsán kezdtem a gimnáziumot. Többen voltunk soltiak, osztálytársaim közül P. Pista, P. Lajcsi és V. Pista. Utóbbi édesanyja aktívan politizált a faluban, talán a nőszövetségben (MNDSz) volt valami vezető, azt hiszem, hogy tanácstag és az MDP tagja is volt. Hát ez a V. Pista levélben árulkodott rólam a szüleimnek. Azt írta rosszallóan, hogy az ünnepélyen – tanévnyitó vagy november 7-i volt-e – alig tapsoltam, amikor Szálin elvtárs nevét említették, sőt még gúnyos mosolyt is észrevett az arcomon. Édesanyám nagyon elmarasztaló levélben válaszolt neki, amiért nem velem beszélte meg, amit leírt. Biztosan jól látta az én Pista komám, amit látott, és sokszor gondolkodtam azon, milyen is volt ennek a 15 éves gyereknek a viszonya a kor politikai felszínéhez. Én, aki (mint már korábban leírtam) kommunistának tudtam magam, hazugnak tartottam azt a lelkesedést, ami vastapsban fejeződött ki, amint 76 / 192

2016. 04. 21. 7:14


elhangzott Sztálin vagy Rákosi neve az előadó szájából. A gúnyos mosoly azoknak a képmutató lelkesedőknek szólt. Még annyi adalékot hadd mondjak az akkori önmagam jellemzésére, hogy amikor megjelent Zelk Zoltán A hűség és hála éneke című nagyon népszerűsített verse – soha nem olvastam el, – úgyszólván fizikai undort éreztem. A hűségről a kutya hűségére gondoltam. Második osztálytól Szekszárdon folytattam a gimnáziumot, ott is kollégista voltam. Szabadidőmben a MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) lövész, műszaki és ejtőernyős tanfolyamát is elvégeztem (kétszer ugrottam ejtőernyővel). Amikor pályaválasztásra került sor, még az is megfordult a fejemben, hogy politikai tisztnek tanulok. A nyári szünetekben a szocializmus építésének nemes szándékával ifjúsági építőtáborokban dolgoztam Inotán, kétszer Sztálinvárosban, majd már egyetemistaként Tiszapalkonyán és a Mohácsi-szigeten. (A szüleimnek bizony hiányzott a segítségem a nyári mezőgazdasági munkákhoz. Aztán beadták a földet a téeszbe.) 1953-ban halt meg Sztálin. A nagy sírást-rívást is túljátszottnak tartottam, de engem is aggasztott, mi lesz tovább. Nem alaptalanul. Az SZKP 19. kongresszusán Sztálin helyett előadó, vélhetően utódjául jelölt Malenkovot mint „pártellenest” leváltották, Berija eltűnt, Hruscsov és Bulganyin mint sziámi ikrek mindenütt együtt fordultak elő, mígnem Bulganyin is „pártellenes” lett. Dúlt a hatalmi harc a Szovjetunió élén. Nálunk szinte varázsütésre szalonna lett a „láncos kutyából” - Tito ismét elvtárs lett. Nagy Imre lett a minisztertanács elnöke, megszüntette a kuláklistát, majd Rákosi kijelentette, hogy a kulák kulák marad listával vagy lista nélkül is. Közben érettségi, egyetemi fölvétel. Azon a nyáron cséplőgép- pontosabban kombájnellenőr voltam, Solton és Dunaegyházán is téeszföldeken dolgozott a gép. Közben még az árvízvédelmi töltés erősítésén is dolgoztam, amikor másik határrészre települt át a gép. Itt kért meg egy rendőr, hogy fordítsak le egy orosz nyelvű röplapot. Szovjet katonáknak szólt, arról, hogy mit keresnek ők minálunk. (Orosz kiskatonák is építették a nyúlgátat.) Dél felől indított léggömbökről szórták. Az első budapesti évemben a sok újdonság mellett kevésbé figyeltem a politikára. A DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) és MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) tagja voltam, de nem sokat csináltam. Megpróbáltam újra ejtőernyővel ugrani, de magas volt a („fehér köpenyes”) vérnyomásom. Azért möhoszos aktivista maradtam, jól jön egy fiatalembernek, ha van egy külön bejáratú mozgalmi szoba a keze ügyében. A marxizmus-leninizmus alapjai, politikai gazdaságtan, dialektikus materializmus – ilyen politikai tantárgyakból vizsgáztunk a nyelvi meg nyelvészeti szaktárgyak mellett. Nekem igazán egyik sem mondott különösen újat vagy meglepőt, olyat, amin rágódnom, amivel vitatkoznom kellett volna. Abban viszont osztottam sokak véleményét, hogy nem szerepeltek a kötelező irodalomban azok állításai, akik tételeit a marxizmus-leninizmus épp idézett klasszikusai cáfolták. (Attól tartok, többségünk el sem olvasta volna, mert nem politikai pályára készültünk. De nem lett volna miért berzenkednünk.) Ötvenöt nyarán Nagykanizsán voltam katona, miután a tanév során katonai ismereteket tanultunk („Az egyes harcos általános kötelmei”) Egy hónap nem nagy idő, de azt a benyomást erősítette bennem, nem is változott annyita a világ, mintha ma (akkor) is jutasi őrmesterek uralnák a kiskatonák életét. Ősszel már úgy tértem vissza Budapestre, hogy van, aki vár. A „magánélet” jegyében telt volna a tanév, ha nem robban be a világ életébe az SzKP XX. kongresszusa, az ott 77 / 192

2016. 04. 21. 7:14


elhangzott beszéd, Hruscsov „véletlenül kiszivárgott” 'titkos' jelentése a sztálini személyi kultusz idején elkövetett törvénytelenségekről. Onnantól újságban, rádióban állandó téma volt. Mintegy 'fölülről' hazudtoltak meg minket, akik a súlyos nehézségek ellenére hittünk és érveltünk a szocialista rendszer mellett. Lehangoló „élmény” volt, amint nap mint nap bizonyosodott be „jó elvtársak”, újságírók, művészek képmutatása. Úgy tűnt, a börtönökben csupa-csupa koncepciós peri ártatlan áldozatok ültek volna boldogot-boldogtalant rehabilitáltak. A Szabad Nép, a pártlap is tele volt „leleplezésekkel”. Ady soraival érzékeltetem az akkori hangulatomat:

„Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel:p Hiába, mégis furcsa volt Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember ...”

Napnál is világosabb lett „nemzeti függetlenségünk” minőségét jól tükrözi az akkori politikai vicc: - Hogy jött be az országba Árpád apánk? - Fehér lovon. - Hogy jött be Horthy Miklós? - Fehér lovon. - Hát Rákosi? - Vorosilovon. - … és milyen lovon ment? - Sepilovon. (Utalás arra, hogy Sepilov akkori szovjet külügyminiszter látogatása után mondott le Rákosi Mátyás – „népünk bölcs vezetője” – betegségére hivatkozva.) '56 nyárvégén kerékpárral jöttem föl Budapestre. Fiatalos hittel (naivan) köteleztem el magam egy életre szeptember negyedikén, de továbbra is a kollégiumban laktam. A politikai események egyik szobatársamat sem hagyták érintetlenül, de jövőt latolgató viták nem voltak köztünk. Amikor hallottam Rajk László október hatodikára tervezett újratemetéséről, komolyan megdöbbentem. Döbbenetem definiálta egy röpcédula, amelyben valaki a bűnösök felelősségre vonását követelte. Mit ne mondjak, érezhetően nőtt a feszültség bennem. Így közeledett október 23. Nem vettem ugyan részt az egyetemisták vagy az „értelmiség” (Petőfi kör) mozgalmaiban, de tudtam a készülő tüntetésről. A lengyelországi politikai mozgolódások melletti rokonszenv kifejezése és „tiszta szocializmus” követelése volt a kimondott célja. Az előtte való napon a TTK nagy előadótermében összevont politikai gazdaságtani előadás lett volna. Az előadó javasolta, hogy előadás helyett a másnapi tüntetést beszéljük meg. Az egyik társunk, azt hiszem a görög P. Takisz attól tartott, az lesz, mint Poznańban, ahol katonai beavatkozásra került sor. Egy hajadon a szervezők nevében állította, hogy zárt sorokban, összefogózkodva vonulnak majd, hogy ne engedjenek maguk közé provokátorokat. Nem úgy történt.

78 / 192

2016. 04. 21. 7:14

79 / 192


Másnap a párom szüleivel ebédeltünk, aztán jó volt egy kicsit együtt lenni, majd egyedül indultam vissza a kollégiumba. A Jászai Mari téren meglepetten hallottam, hogy nem jár a kettes villamos. A tüntetés miatt, mondták. Gyalog indultam a Szabadság tér felé, át a Kossuth Lajos téren. Tényleg tele volt a tér emberekkel. Nem sűrűn, inkább kis vitatkozó csoportosulásokban, indulatok nélkül. Azt hiszem, nagyrészt olyanok voltak, mint én, akinek villamos híján gyalog kellett hazajutni. Nem álltam oda egyikhez sem, csak figyeltem az eseményeket. A széles lépcsősor előtt egy hangszórós zöld katonai teherautó állt, a lépcsőkön hangos, láthatóan szervezett csoport, a hangjukból ítélve fiatalok, akkor ipari tanulóknak gondoltam őket. Kórusban kiabálták a valakik súgta mondandóikat. Hosszasan kiabálták, „Halljuk Nagy Imrét! Halljuk Nagy Imrét!” Hosszas invitálás után megjelent a főbejárattól balra az emeleti ablakban. Az éljenzés után igazán semmitmondó szónoklatot tartott: Mindent megteszünk, hogy a hibákat kijavítsuk – valahogy így. Én az akkor frissen nézett Dollárpapa című filmből idéztem jellemzésül: „Éljen a haza! Menjetek haza ...” Az emberek kezdtek is szétszéledni. A ”szavalókórus” - okosabb nem jutott az eszükbe – azt kezdte skandálni, hogy „Együtt maradunk... együtt maradunk!” Majd valaki azt kiáltotta: „Az ávósok a Rádiónál könnygázbombát dobnak a tüntetőkre”. A kórusból fölhangzott: „Menjünk a rádióhoz, menjünk a rádióhoz!” Én aztán nem, gondoltam magamban. Azon a nyáron a kecskeméti katonáskodásom közben voltam gázkamrában, a kiképzés része volt. A könnyfakasztó gáztól az ember taknya-nyála egybefolyik. A kollégiumi szobában alig voltunk néhányan. Feszült csönd, vártuk, mi lesz. Talán kilenc körül hallatszott az első lövés. Aztán egyre sűrűbben. Ez volt a rádió ostroma. Azok, akik proklamációt akartak beolvastatni a rádióban, már nem a naiv egyetemisták voltak. Hogy fölelevenítsem az emlékeimet, megnéztem, mit is ír róla az on-line lexikon, a magyar Wikipédia. Érdemtelenül finom vagyok, ha csak azt állítom, hogy zavaros a szöveg. Azt bizonygatja, hogy ami ott történt, teljesen spontán események sorozata volt. Néhai kedves barátom, G. Jancsi ott kíváncsiskodott. Mesélte, saját szemével látta, amint a nyitott csatornából adták föl a fegyvereket. Az első munkahelyemen volt kollégám B. (a keresztnevére nem emlékszem). Ő mesélte, hogy aznap a feleségével egyik ismerősükhöz látogattak be a Rádióba. Amikor kivűlről lövöldözni kezdtek, lementek a pincébe. Közvetlen mellettük ért jól célzott halálos fejlövés egy, az ablaknál tüzelőállást foglaló katonát. Szobatársaim közül egyedül M. Sanyi, egy értelmes, talán cigány „szesztestvérem” jött be másnap katonaköpenyben, derékszíjjal: „katonásdit játszott”. Fegyver nem volt nála. Többször sem láttam, nem tudni, mi lett vele. (Folytatása köv.)

A VISSZAEMÉKRZÉSEK ÚJABB FEJEZETEI Benedekné Köves Hajnalka Ezerkilencszázötvenhat - Október 23. - Kizökkent az idő - Elszabadul a Pokol… - Életünk a zűrzavar heteiben - A konszolidáció rögös útján

Benedekné Köves Hajnalka:

2016. 04. 21. 7:14

80 / 192


A VISSZAEMÉKEZÉSEK ÚJABB FEJEZETEI

Ezerkilencszázötvenhat

Ezt az évet több nemzet és igen sok ember egyfajta határkőnek tekinti. Számomra, családom számára és Magyarország számára mindenképpen az. AZ SZKP XX. kongresszusáról és annak nemzetközi és hazai jelentőségéről már tettem említést. Az események gyorsan követték egymást. Például 1956 tavaszán Rákosi Mátyás nyilvánosan elismeri saját felelősségét a személyi kultuszt és a törvénytelenségeket illetően, és kijelenti, hogy Rajk László és társainak pere „provokáción” alapult. A Petőfi Körben viták zajlanak különböző témakörökben. Budapestre látogat M. A. Szuszlov, az SZKP központi bizottsága elnökségének tagja, és megbeszéléseket folytat Rákosival és más vezetőkkel. Kim Ir Szen szintén Magyarországra látogat. Tüntetés és zavargások a lengyelországi Poznańban, majd egész Lengyelországban. A LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) KB rehabilitálja W. Gomulkát és több, a pártból kizárt személyt. Októberben Gomulkát a LEMP első titkárává választják. Magyarországon elítélik a Petőfi Kör pártellenes tevékenységét, és betiltják működését. Júliusban Rákosit felmentik vezető funkciói alól, Farkas Mihályt még a pártból is kizárják, október 20-án pedig őrizetbe veszik. A párt első titkárává Gerő Ernőt választják, a központi vezetésbe pedig beválasztanak több, korábban bebörtönzött személyt, közöttük Kádár Jánost, akit a KV titkárává neveznek ki, és Marosán Györgyöt, aki a kormány elnökhelyettese lett. Magyar-jugoszláv gazdasági tárgyalások kezdődnek Belgrádban. Október 4-én az előző év decemberében kizárt Nagy Imre levélben kéri visszavételét a pártba, s 13-án kérését teljesítik. Csak néhányat említettem a felkavaró események sorából, amelyek különlegessé tették ezt az évet, nem beszélve a folytatásról, az október 23-i és az azt követő fejleményekről. Privát életünkben is történt egy és más ebben a nyugtalan időszakban. Például apámat 1956 januárjától nyugdíjazták. „Rendkívüli személyi nyugdíjat” állapítottak meg részére: ha jól emlékszem, ez 2000 forintos összeg volt, és további 500 forintért még bedolgozhatott a Rádiónál. Anyám pedig 1000 forintos „kivételes” nyugdíjat kapott, ami szintén elég szép összegnek számított, különösen, ha tudjuk, hogy élete folyamán alig dolgozott valamennyit. Magyarországra érkezésünk után a Hadifogoly--Hadirokkant Híradónál került rövid időre adminisztrátori állásba, később a Gorkij Nyelviskolában lett tanár, de ez sem tartott sokáig. Aztán már csak privát angol órákat adott időnként otthon, ágyban fekve, egy-egy embernek. Én is részt vettem néhány óráján. Angolul tudtam ugyan, de például a nyelvtan bizonyos szabályait így tanultam meg. Apám továbbra is külön élt a Kárpát utcai nyomortanyán, én pedig a tanítási időszak alatt a kollégiumban laktam, és csak hét végére jártam haza, anyámhoz. Nyáron, talán augusztusban, Karkas Maricáéknál töltöttem három hetet Mindszenten. Egyedül utaztam hozzájuk. Hazafelé a vonaton Gribojedov: „Az ész bajjal jár” (Gore ot umá”) című vígjátékát olvastam, oroszul. Talán kötelező irodalom volt, de az is lehet, hogy csak puszta érdeklődésből olvastam. Egyszer csak orosz beszédet hallok, s meg is szólítottak. Szovjet kiskatonák voltak, akik Mátyásföldre igyekeztek, vissza a laktanyájukba. El voltak bűvölve attól, hogy egy csinos,16 éves kislány orosz könyvet olvas, és beszédbe elegyedtünk. Ketten felírták egy cédulára a nevüket, mondván: hátha találkozunk még az életben, sosem lehet tudni. Egyiküket Toljának (Anatolij) hívták; erre ma is emlékszem, mégpedig nem ok nélkül. Még visszatérek erre. Otthon örömhír várt: anyám levelet szeptemberben meglátogat bennünket.

kapott

Kanadából,

s

tudatták,

hogy

John

bátyja

Itt jegyzem meg, hogy Magyarországon az ötvenes években sem utazni – különösen Nyugatra –, sem nyugati állampolgárt fogadni, sem levelezni nem volt szabad. Ennek ellenére mi folyamatosan

2016. 04. 21. 7:14

81 / 192


leveleztünk kanadai nagymamámmal, olykor mással is. Nagyanyámtól pedig néha úgy nevezett IKKA-csomag érkezett, benne használt ruhák, csokoládé, rágógumi, meg ilyesmi. Nagy dolog volt ez akkor, mert a háború utáni, Rákosi-rezsimmel is sújtott országban ezek értékes portékák voltak. Ami a külföldi, sőt nyugati kapcsolattartás tilalmát illeti, bennünket nem zaklattak emiatt. Nyilván egyfelől tudomásul vették, hogy anyám a saját édesanyjával folytat levelezést, másfelől szüleimet megbízható „pártkádereknek” tekintették valószínűleg. Persze az, hogy Johnny nagybátyám személyesen is eljön hozzánk, óriási szenzáció volt. Én még sohasem találkoztam vele, anyám pedig húszéves korában látta őt utoljára, még Kanadában. Izgatottan vártuk érkezését, de ennek pontos idejét nem tudtuk. Szeptember közepe lehetett, amikor anyám az ágyban feküdt, mint mindig, én pedig a leckémet írtam, amikor csöngettek. Mentem megnézni, ki az. Kinyitottam az ajtót, s ott állt John nagybátyám! Azonnal felismertem a fényképek alapján. „Johnny!” – kiáltottam fel boldogan, és a nyakába ugrottam. Ő pedig meghatottan ölelt át, és nagyon csodálkozott azon, hogy én rögtön felismertem. Talán egy hónapig maradt velünk. Persze nemcsak privát út volt ez, a kanadai párt részéről valamilyen megbízatással jött, tárgyalásokat folytatott a pártközpontban, de erről nem tudok semmi konkrétumot. Az viszont biztos, hogy nagyon megkedveltük egymást. Hol oroszul, hol angolul beszélt anyámmal is, velem is. Apámmal szintén többször találkozott, hiszen kölcsönösen becsülték egymást. Ő tanított meg engem különböző kanadai, amerikai mozgalmi dalokra, de a szovjetunióbeli egyetemi évei alatt tanult szatirikus dalocskákra, „csasztuskákra” is, amelyeket mindmáig tudok. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről: családi dolgokról, politikáról és egyebekről. Külön élményt jelentett számomra az arany humora. Csak úgy ömlöttek belőle a viccek, anekdoták. Lenyűgözőnek tartottam egyéniségét, magas fokú kultúráját, tudását, amelyet jól érzékeltem. Ő meg örült, hogy a kis budapesti unokahúgával, akinek arcán a családi vonások is felismerhetők, mindenféléről lehet beszélgetni. Nekem, a nagyszülők és testvérek nélkül felcseperedett lánynak, akinek a szűk, háromtagú családja is szétesett, igazán sokat jelentett egy távolból előkerült, szerető szívű nagybácsi. Aztán eljött a búcsú napja. Emlékszem: beszereztem, és neki ajándékoztam Madách „Az ember tragédiáját” angolul. Október közepén utazott el, egy héttel a 23-i események előtt… Aggodalommal teli szívvel búcsúzott tőlünk, hiszen itteni tartózkodása idején, október 6-án került sor több tízezer ember részvételével az 1949-ben kivégzett Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András ünnepélyes temetésére, amely tüntetésbe ment át. Más nyugtalanító események is történtek. Az elutazása utáni napokban diákgyűléseket tartottak különböző városok egyetemein, és követeléseket fogalmaztak meg a párt vezetésének címezve. Október 16-án megalakult az egyetemek és főiskolák szervezete, a MEFESZ. A középiskolások új szervezete pedig a Diákszövetség volt. Emlékszem, részt vettem – néhány osztálytársammal együtt – a Diákszövetség egyik ülésén. A Szabadság téren tartották, a Partizánszövetség épületében vagy talán amellett. 15-20 fő vett részt ezen. Valamilyen Zsolt vitte a szót, egy nagyképű, ellenszenves fiatalember. Ezzel a névvel akkor találkoztam először, és furcsának találtam, mivel oroszul a jelentése „sárga”. „Nekünk egy nem politizáló szervezet létrehozása a célunk” -- jelentette ki Zsolt. Vitába szálltam vele: „Akkor meg mi értelme az egésznek? – kérdeztem. – Olyan szervezetre van szükség, amely a szocializmus mellett áll, és tesz is érte valamit.”

Közben Moszkvában az SZKP vezetésének tagjai tárgyalásokat folytattak az MDP központi vezetőségének küldöttségével: Gerő Ernő, Hidas István, Kádár János és Szántó Zoltán magyar vezetőkkel. Mi, Gorkij-os fiatalok, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség tagjai, természetesen érzékeltük a légkör megváltozását, és nem tudtuk, mi lesz mindebből.

2016. 04. 21. 7:14

82 / 192


Október 23.

Reggel iskolába mentem, mint máskor. A tanítás után igyekeztem haza, a Rákóczi úti lakásunkba. Nem emlékszem, miért, de nem a kollégiumba mentem. Lehet, hogy nagybátyám látogatása miatt egy időre kimaradtam a kollégiumból? A Thököly úton, a Dózsa György úti megállónál szálltam fel a villamosra, és a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán szálltam le. Éppen jó helyen, mert a Múzeum körúton tömegek vonultak transzparensekkel. Ilyen tartalmú feliratokra emlékszem: „Szolidaritás a lengyel néppel!” „Poznan…” Egyetemisták – és a hozzájuk csatlakozott tömegek -- vonultak hosszú időn át, jelszavakat skandálva… A Rákóczi út sarkán álló hírdetőoszlopon (vagy telefonfülkén?) röpcédulák voltak kiragasztva, köztük a „12 pont”, vagyis a tüntetők és a mögöttük álló erők követelései a pártvezetéssel és a kormányzattal szemben. Aggodalommal teli szívvel olvastam a szöveget. Egyik fő követelés a szovjet csapatok azonnali kivonása volt, meg persze a hatalom átadása másfajta erőknek, személyeknek. Rohantam haza – csak egy saroknyira laktunk onnan, a Puskin utca sarkán. Közben – erre jól emlékszem – arra gondoltam, hogy holnap biztosan nem kell iskolába menni, így leckét sem kell írni. Anyám aggódva, de fegyelmezetten fogadta a híreket. A rádió is bemondta, hogy az egyetemisták tüntetnek stb. Döbbenten olvastuk a Szabad Nép vezércikkét, amely „Új tavaszi seregszemle” címmel jelent meg. Nem értettük, és persze nem tudhattuk, hogy a szerkesztőségben Nagy Imre hívek is dolgoznak. Estére apámmal mozijegyünk volt. Az Üllői út elején levő Vörösmarty filmszínházba (a Kálvin tértől két háznyira) szólt a jegyünk. A „Ganga” című indiai filmet néztük meg, amely nyolcig tartott. A film óriási zavargásokkal és lövöldözéssel ér véget. Kiléptünk a moziból, és – a lövöldözés folytatódott. Apám természetesen tudott már az eseményekről, én is elmeséltem neki a délután tapasztaltakat. Minél hamarabb haza akart vinni anyámhoz. A legrövidebb út: a Nemzeti Múzeum mögötti utca, vagyis maga a Puskin utca, amelynek a Rákóczi úti sarkán laktunk. A következő saroknál meg a Szentkirályi utca. A kettőt a Múzeum oldalának folytatásaként a Bródy Sándor utca köti össze, ahol apám munkahelye, a Magyar Rádió helyezkedett el, amelynek január óta nyugdíjas külső munkatársa volt. Amikor kijöttünk a moziból, már javában folyt a Rádió ostroma. Innen jöttek a lövések. A Puskin utcán nem mehettünk, elindultunk hát a Szentkirályi utca felé, hogy ott érjünk ki a Rákóczi útra. De a Bródy Sándor utcán, a Rádió főbejárata előtt már óriási tömeg csoportosult, ordítozás, átkozódás hangjaira értünk oda. Lövések is dördültek. Apám egészen a tömeg közé vezetett engem, és jó hangosan, hogy minél többen hallják, ezt mondta: „Tudd meg, és egész életedre jegyezd meg, kislányom: Magyarországon a mai napon kitört a második ellenforradalom!” Tudta, mit beszél, hiszen ő az elsőt is megtapasztalta, legalábbis az első szakaszát, 1919-ben. Lassan, minden szót hangsúlyozva mondta ezt, majd a tömeg sűrűje felé fordulva ezt kiáltotta: „Meglátják, ki fog derülni, hogy ezt a Nyugat szervezte. Ne hagyják provokálni magukat!” Többen visszaszóltak: „Dehogy is, téved, nem így van, menjen innen”, meg ilyesmiket. De nem bántották: hófehér hajú apámból szuggesztív erő áradt. Közben már bevetették a könnygázt is az ostromlók ellen. Könnyező, fájó szemmel igyekezett apám kikeveredni velem a tömegből, és minél hamarabb hazavinni. Lényegében öt-tíz perces távolságról lett volna szó, de több mint két órás út lett belőle. A Puskin utcára ugyanis nem juthattunk el a tömegen keresztül, de a Szentkirályira sem kanyarodhattunk a Rákóczi út felé. A Rádiónál és környékén csata zajlott.

2016. 04. 21. 7:14

83 / 192


Bonyolult, tekervényes útvonalon végül kikeveredtünk a Nagykörútra. Az utcákon felzaklatott tömeget láttunk mindenfelé. Az egyik helyen, a körúton egy üvöltöző csoporthoz értünk: éppen földre tepertek egy fiatal férfit, és már ütlegelni, rugdosni kezdték. Egyértelmű volt, hogy meglincselik. – Mit csinálnak? Miért bántják ezt az embert? – kérdezte apám. – Ez egy büdös ávós, láthatja, hogy sárga cipő van rajta – válaszolta valaki. (Az állambiztonsági szervezet a Belügyminisztériumhoz tartozott, amelynek hivatásos és sorozott állományú tagjai egyenruhájukhoz barna – talán inkább csau-színű – cipőt viseltek, amit civil ruhához is használhattak.) – Ugyan, dehogy! Tévednek – mondta határozottan apám –, ez egy kiskatona, a mi emberünk. És már kezdte is felsegíteni a rémült embert, és leporolni a ruháját. – Segítsenek, kérem, látják, csupa por lett a ruhája – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon az apukám. Az ősz haj és a magabiztos fellépés megtette a hatását. Az emberek hátrébb léptek, és utat engedtek a megszeppent fiatalembernek. Mi pedig folytattuk utunkat a Nemzeti Színház felé, és onnan a Rákóczi úton, hazáig. Sok idő – közel 60 év! – telt el azóta, ezért nem tudok pontosan felidézni minden részletet, a történések sorrendjében is akadhat tévedés, de igyekszem minél jobban visszaemlékezni e rendkívüli időszak eseményeire és szereplőire. Vannak konkrét emlékek, amelyekről nem tudom biztosan, hogy ezen a hazafelé tartó, elképesztően bizarr úton láttam, tapasztaltam-e, vagy csak napokkal esetleg hetekkel később. Arra mindenesetre emlékszem, hogy ott, a Blaha Lujza téren láttuk, amint a Felvonulási térről elhurcolt Sztálin-szobrot vágták, kalapálták a túloldalon, és egy levágott darabját cipelték az Akácfa utca irányába. Arra viszont nem emlékszem, hogy amikor végre éjféltájban hazaértünk anyámhoz, apám ott maradt-e reggelig, vagy visszament Kárpát utcai nyomorúságos lakásába. Az utóbbit tartom valószínűnek. Mi is történt tulajdonképpen azon a napon? Október 23-án reggel tért vissza hivatalos jugoszláviai látogatásáról a magyar párt- és kormányküldöttség, amelynek vezetője Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára, tagjai pedig Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István és Münnich Ferenc belgrádi nagykövet voltak. Meglepetésként érte őket a délutánra tervezett tüntetés. A rádió 13 órakor még tilalomról szólt, majd másfél óra múlva ezt visszavonták. Az egyetemistákat a Bem térre hívták a szervezők a „magyar-lengyel barátság” mellett tüntetni. Nagy tömeg csapódott hozzájuk, és a Petőfi tér, valamint a Bem tér után a Parlament elé vezették a tüntetőket. Addigra a légkör megváltozott. A közéjük keveredett hangadók „Le a vörös csillaggal!” „Ruszkik haza!” és más radikális jelszavakat kiabáltak be. A Parlamentnél Nagy Imre tartott rövid beszédet, de őt is lehurrogták. Közben teherautók érkeztek a Kossuth térre, ahonnan fegyveres csoportokat szállítottak a Rádióhoz. Ezután, este 8 órakor kezdődött a lövöldözés a Rádiónál, vagyis éppen akkor, amikor apámmal kiléptünk a moziból. Ezek a fegyveresek megszállták a szemközti épületeket, és onnan tüzeltek. A védők viszont csak éjfél után kaptak teljes lőparancsot. Közöttük sok volt a halott és a sebesült. Végül a fegyveresek elfoglalták az épületet, addigra azonban az adót átkapcsolták a Parlamentbe. Még aznap, az esti és az éjszakai órákban szervezett csoportok fegyveres támadást indítottak az állam más kulcsfontosságú intézményei ellen is: a józsefvárosi telefonközpont, a lakihegyi rádióállomás, a Ferihegyi repülőtér, a fegyvergyár (Lámpagyár), a Timót utcai katonai fegyverraktár ellen. Ennyit a „spontán, népi” jellegről. A nyugat-berlini Tagesspiegel így írt erről október 27-én: „A felülről pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kaparintották meg Budapest hat ideggócát.”

2016. 04. 21. 7:14

84 / 192


Még aznap este döntötték le a Dózsa György úti Sztálin-szobrot is. A „spontán” akcióban részt vevő csoportoknál „éppen volt kéznél” lángvágó berendezés, csörlők, tehervontatók. Még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították a ledöntött szobrot (ezt láttuk is, mint említettem), és ott verték szét kalapácsokkal. Ezzel egy időben vörös csillagokat, vörös zászlókat, Lenin-képeket, Marx és Engels műveket tiportak meg vagy égettek el. A párt vezetése nem állt a helyzet magaslatán. Gerő Ernő este 8 órakor rádióbeszédet mondott, amelyben a rend helyreállítására szólított fel, intézkedések azonban nem történtek. Viszont elterjedt, hogy „csőcseléknek” nevezte a tüntetőket, ami olaj volt a tűzre. Pedig ez a szó nem hangzott el a beszédben. Az éjszakai órákban végül összeült a Központi Vezetőség, és harci programot fogalmazott meg. Eszerint aki fegyverrel támad a magyar szocialista állam intézményeire, az ellenforradalmár. Mozgósítani kell a hadsereget, a karhatalmi erőket, fel kell fegyverezni a munkásokat. Mivel azonban nemcsak belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó, szükség esetén katonai segítséget kell kérni a Szovjetuniótól. Ezen az ülésen részt vett Nagy Imre is, és ezzel a programmal egyetértett!

Kizökkent az idő

Másnap reggel hihetetlennek tűntek az előző napon történtek, de nagyon hamar kiderült, hogy nem lidérces álom, nem is múló epizód-sor részesei voltunk. A Szabad Európa Rádió ettől a naptól fogva 24 órás időre állt át, és -- ellentétben a korábbi néhány órás magyar nyelvű műsoridővel, amelyet alig lehetett hallgatni a zavarás miatt – most igen jó vételi lehetőségek mellett hallgatható volt. Megtudtuk, hogy az éjszaka folyamán Nagy Imrét visszavették az MDP Központi Vezetőségébe és a Politikai Bizottságba is. Emellett miniszterelnöknek javasolták. Egyúttal kihirdették a statáriumot, vagyis estére kijárási tilalmat rendeltek el. Az is kiderült, hogy Kopácsi Sándor, Budapest rendőr-főkapitánya átállt a felkelőkhöz. Nagy Imre új karhatalom létrehozását javasolta. Rendkívül nyugtalanító helyzet alakult ki. Nem értettük, miért nem intézkedik a pártvezetés, miért engedi szabadjára a folyamatot. A házunkba fegyveres fiatalok fészkelték be magukat. Becsöngettek hozzánk azzal, hogy engedjük be őket a lakásba, mert az ablakainkból és az erkélyről kiválóan lőhetnének a szovjet tankokra és az „ellenségre”. Mondtuk, hogy ehhez nem járulunk hozzá. Anyám betegségére hivatkoztunk. Tudomásul vették, de házunk földszintjét és udvarát elfoglalták, emlékezetem szerint az egyik lakásban, valamint a padláson is tanyát vertek. Házmesterünk – Szobcsáknénak hívták – közölte, hogy új fűtője lett a háznak. Voltak gondok a fűtővel, ezért örültünk a hírnek. Korai volt az öröm. A „fűtőnek” eszében nem volt a fűtéssel foglalkozni. Ehelyett kiderült, hogy a fegyveres ifjakat irányítja. A nevét is megtudtuk – utólag rájöttünk, hogy egy hírhedt horthysta volt (sajnos, a névre már nem emlékszem). Néhány napon belül ismét fegyveresek csöngettek be hozzánk. Én nyitottam ajtót. Közölték: bejelentést kaptak lakóktól, miszerint itt oroszok laknak. Szóljak a szüleimnek, hogy igazolják magukat. Mondtam, hogy az anyámmal élek itt, apám a válás óta másutt lakik. Kérdezték a címét, de azt mondtam: nem tudom, nincs kapcsolatunk.

2016. 04. 21. 7:14

85 / 192


Akkor hívjam ide az anyámat – rendelkeztek. Anyám jött, hozta a személyi igazolványát. Kettős állampolgárok lévén, volt magyar igazolványunk is. Megnézték alaposan, és azt találták benne, hogy anyám neve Köves Lajosné, leánykori neve: Weir Emília, születési helye pedig Abbotsford, Kanada. Szerencsére eszükbe sem jutott, hogy nekem, a vékonyka gyereklánynak is lehet személyim. Pedig volt, mivel májusban töltöttem be a tizenhatodik évemet. Ha engem is igazoltatnak, kiderült volna, hogy a nevem Szvetlána, és a Szovjetunióban születtem. Így hát elnézést kértek a tévedésért – bosszankodva szidták a házbelieket, akik összekevernek dolgokat –, és elmentek. . A történelmi események, dátumok, nevek hiteles felidézéséhez Népszabadság „Ez történt” címmel 1981-ben megjelent cikksorozata.

segítségemre

van

a

25-én Gerő Ernőt Kádár János váltotta fel a párt első titkári posztján. Kádár aznap beszélt a rádióban: harcra szólította a rendszerhez hű erőket. Emlékszem, apám örömmel vette Kádár kinevezését. Azt mondta: noha szenvedett Rákosiék börtönében, de érzi, hogy igaz kommunista maradt. A Kádár-beszéd hatására több száz volt partizán, régi harcos, antifasiszta jelentkezett tettre készen a Partizánszövetségben, köztük apám is. Szinte minden kerületi pártbizottságon jelentkeztek kommunisták, hogy védjék a pártszékházat és a rendszert. Apámmal elmentünk a kerületi PB-re, hogy feladatot kérjünk. Egy ijedt arcú asszony nyitott ajtót, és közölte, hogy a pártbizottság egyelőre nem működik, egyedül ő van ott, és nem is tudja, mit kellene tenni. – Jól van – mondta apám –, akkor egyelőre egyéni akcióba kezdünk. Röpcédulákat írtam, és együtt mentünk Apuval kiragasztani őket a környéken. Vittünk tubusos ragasztót. Megbeszéltük, hogy ha gyanús alakok közelednek, akkor én annyit mondok: „cukor”, és apám csak akkor ragasztja ki a cédulát a falra, kapura, ha megszűnt a veszély. A Nagy Imre vezette kormány 25-én feloldotta a kijárási tilalmat, és tüntetést szervezett a Parlament elé. Több ezer ember gyűlt össze a téren, s egyszer csak géppuskatűz zúdult a szemközt lévő épületek tetejéről a tüntetőkre. Csaknem százan estek össze holtan, illetve sebesülten. „Az ÁVO lőtt!” – üvöltöttek többen a tömegben. Pedig fegyveres provokátorok voltak. Mindenesetre a Szabad Európa Rádió már félóra múlva hírül adta a véres eseményt, követelve az ÁVH felszámolását. Még aznap megnyitották a börtönök kapuit. Október végéig közel tízezer köztörvényes bűnözőt és több mint háromezer háromszáz politikai foglyot engedtek szabadon, köztük volt horthysta tiszteket, háborús bűnösöket, hírhedt csendőrnyomozókat, nyilasokat, a Tanácsköztársaság utáni fehérterror különítményeseit. Többségük azonnal fegyvert kapott, hogy csatlakozzanak az ellenforradalmi csoportokhoz. Az adatokhoz természetesen jóval később, dokumentumokból jutottam hozzá. Azt viszont a saját fülemmel hallottam a Rákóczi úton, a Rókus kórház közelében, hogy azt üvöltözték teli torokból: „A zsidó bérencek felgyújtották Magyarországot!” Budapesten több mint 30 támaszpontja volt az ellenforradalomnak. Vezetőik bejártak a Budapesti Főkapitányságra, Kopácsi Sándor jóvoltából, aki megegyezést kötött a rendszerellenes erőkkel, és azok irányító központjává tette a kapitányságot. (Tudatában vagyok annak, hogy – ellentétben a több évtizeden át fennálló hivatalos állásponttal, amelyet a társadalom, a lakosság látszólag elfogadott – a jelenlegi rendszerben forradalomnak minősülnek az 1956-os események, én azonban a tapasztalataim és a családi megítélés alapján írok erről.) A Corvin-közi csoport már 24-én hajnalban megalakult, és másnap kiegészült a szemben lévő Killián laktanyával. Október végére már mintegy ezer fő települt be a jól védhető komplexumba. Ugyancsak fontos központ volt a Baross tériek csoportja, valamint – egy volt horthysta

2016. 04. 21. 7:14

86 / 192


őrmesterrel az élen – a Széna téri csapat. A Tompa utcai csoport ellenőrizte a Petőfi-hidat, a Ferenc körutat, az Üllői út környékét. Egyik feladatuk volt égő benzines palackokat dobálni szovjet harckocsikra, és az előtűnő katonákat lelőni. Feltételezésem szerint ennek a központnak a megbízásából szállta meg a Rákóczi úti házunkat a fegyveres csoport. A börtönből szabadult köztörvényesek – amellett, hogy többen közülük mindenféle posztokat foglaltak el az alakuló új „karhatalmi” erőknél – tették a dolgukat: raboltak, gyilkoltak, fosztogattak. Csakhamar feltört kirakatok, kifosztott üzletek voltak láthatóak mindenfelé. A Rákóczi úton ugyanúgy, mint másutt. Emlékszem, hogy amikor egy alkalommal leértem a lépcsőn a földszintre, az udvarra nyíló kis házmester lakás ajtaja éppen nyitva állt, és elképesztő mennyiségű vadonatúj „szerzeményt” láttam odabent: műszaki cikkeket, ruhaneműt stb., egymásra halmozva, mint egy raktárban. Október 27-én a lapok rendkívüli kiadásban közölték: Nagy Imre megalakította „nemzeti kormányát”. Ebben az MDP-tagok mellett helyet kaptak a volt Független Kisgazda Párt, valamint a volt Nemzeti Parasztpárt politikusai is. A megmaradt kommunista miniszterek között akadtak olyanok is, akiknek a korábbi pártvezetéssel voltak ugyan konfliktusai, mégsem osztották Nagy Imre nézeteit, például a Varsói Szerződésből való kilépést illetően. Ilyen volt Münnich Ferenc és Lukács György. Közben megkezdték a „munkástanácsok” szervezését, hogy a párt szervezetei helyett vegyék át a helyi politikai irányítást. Többnyire jobboldali, illetve deklasszált elemek kerültek be ezekbe. Ráadásul az üzemekben nem a többség választotta őket, mivel időközben általános sztrájkot hirdettek ki, és így a dolgozóknak csak egy kis része volt jelen. Több helyen egyszerűen csak jegyzőkönyvbe vették a tanácsok megalakulását. Hasonlóan zajlott a „forradalmi bizottságok”, illetve a „nemzeti bizottságok” megalakulása is. A Szabad Nép „hajnalhasadásról” írt, hiszen Nagy Imréék befolyása alatt állt az orgánum. Az események rendkívül gyorsan eszkalálódtak. A pártvezetés egysége teljesen felbomlott; 28-án az MDP KV gyakorlatilag feloszlatta magát, és egy elnökségre bízta a tennivalókat. Ezzel egy időben megkezdték egy új párt szervezését, amely mind a korábbi, Rákosi nevével fémjelzett pártvezetés, mind a Nagy Imre vezetésével működő revizionisták hibáitól, bűneitől és a kompromittálódott személyektől meg kívánt szabadulni. Az új párt neve Magyar Szocialista Munkáspárt lett, amelynek első titkárává Kádár Jánost választották. Fellélegeztünk. De korai volt az öröm.

Elszabadul a Pokol…

A szovjet csapatok – amelyek nemzetközi szerződések alapján tartózkodtak az országban – október 29-én elhagyták Budapestet. Ez, valamint az államvédelmi szervezet feloszlatása, felbátorította az ellenforradalmi erőket, a bosszút szomjazó nyilasokat, börtönből szabadult deklasszáltakat és a köztörvényes csőcseléket. Tombolt a fehérterror. A düsseldorfi Deutsche Volkszeitung így ír erről néhány héttel később: „Attól az időponttól fogva, hogy Budapestet elhagyták a szovjet páncélosok, szörnyűséges tömegmészárlás, valóságos Szent Bertalan-éjszaka kezdődött.’ Lincselések, akasztások, gyilkosságok történtek sok helyen. A félelem, a rettegés légköre bénította meg az embereket. Nemcsak államvédelmiek, hanem tanácselnökök, pártmunkások, igazgatók, rendőrök, kiskatonák estek áldozatul.

2016. 04. 21. 7:14

87 / 192


29-én Nagy Imre utasította Kopácsi Sándort, hogy a felkelők bevonásával szervezze meg az új karhatalmat, és alakítsák meg a „nemzetőrség” vezető szervét Forradalmi Katonai Bizottság néven. Ennek élére Király Béla volt horthysta vezérkari tisztet nevezték ki, akit 1951-ben kémkedés miatt életfogytiglani börtönre ítéltek. Miután elterjesztették, hogy a Budapesti Pártbizottság székházában, a Köztársaság téren „államvédelmi ügynökök” rejtőznek, akik diákokat tartanak fogva, 29-én a Corvin-közi parancsnokság kezdeményezte a pártház elfoglalását. Még aznap este Kádár János találkozott Mező Imrével, a pártbizottság vezetőjével. A rendszerhez hű erők megszervezéséről, felfegyverzéséről tárgyaltak. Mező Imre másnap kora reggelre értekezletet hívott össze. Reggel 9 órakor megkezdődött a Budapesti Pártbizottság ostroma. Géppuskás alakulatok jelentek meg a tér fái között, és egy óra múlva támadást indítottak a pártház ellen. Az épületet összesen két karhatalmi szakasz védte. A segélykérés után a központi szervek hat harckocsit küldtek a térre, azonban közülük három átállt a támadókhoz. Ugyanis ekkorra már Maléter Pál honvéd ezredes is csatlakozott a felkelőkhöz, és ezt követően a Nagy Imre kormány honvédelmi minisztere lett. A három harckocsi tehát ágyúzni kezdte a pártházat, amelyet csak kézi fegyverekkel védtek. Ekkor Mező Imre elrendelte a tüzelés beszüntetését. Fehér zászlókat tettek ki az ablakba, és Mező Imre, valamint Asztalos János és Papp József ezredesek fehér zászlóval kiléptek a kapun. (Megjegyzem: a Mező és az Asztalos-gyerekek az iskolánkba jártak.) Az ellenforradalmárok tüzet nyitottak rájuk. Mindhárman összeestek. Asztalost agyonverték, Papp ezredesnek tőrrel felvágták a mellét, és a csürhe őrjöngése közepette kitépték a még élő ember szívét. Mező Imrét a zűrzavarban sikerült kimenteni onnan, de a kórházban belehalt sérüléseibe. A támadók – kézigránátokat hajigálva – betörtek az épületbe, és eszeveszett mészárlásba fogtak: volt, akit lelőttek, voltak, akiket a lábuknál fogva akasztottak fel, az egyik államvédelmi sorkatonának a kezét, egy másiknak a fejét vágták le. Huszonöt embert gyilkoltak meg bestiálisan. Többen csak azért menekültek meg, mert akadtak bátor, tisztességes emberek, akik kimentették a sebesülteket. Hát ilyen volt a „dicső”, tiszta forradalom, amelyben fehér zászlót tartó emberekkel jártak el a leírt módon. Ezek lezajlott események, és nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történtek volna. Természetesen a pártházban nem voltak „fogvatartott diákok”. Erre elterjesztették, hogy a Köztársaság tér alatt „titkos kazamaták” vannak, és ott őriznek rabokat. Király Béla parancsára munkagépekkel felásták a térnek egy jókora részét, de persze nem találtak ott semmit. Közben megindult az „embervadászat”. A Szabad Európa Rádió „Fekete Hang” című műsora név szerint fenyegette meg a fegyveres erők, az igazgatási szervek, a sajtó és természetesen a párt kádereit, a rendszerhez hű embereket. November 1-ig országosan 3 ezer kommunistát vettek őrizetbe, és több mint 10 ezer köztisztviselőről állítottak össze halállistákat. A Westdeutsches Tagblatt így ír ezekről a napokról: „Elképzelhetetlen borzalmak… Vérben tobzódó lincstörvény lett úrrá az országban.” Hát igen: a fehérterror, a fasizmus tombolt az utcákon. November elsején Nagy Imre kérette Jurij Andropov szovjet nagykövetet, és közölte, hogy a magyar kormány azonnal felmondja a Varsói Szerződést, és kinyilatkoztatja az ország semlegességét. Nagy Imrének ehhez alkotmányosan nem volt joga! Egy ilyen döntéshez az Országgyűlés, de legalább az Elnöki Tanács jóváhagyására lett volna szükség. Persze, már másnap, John Foster Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere üdvözölte a magyar kormány döntését. Ugyanakkor Eisenhover elnök még aznap úgy foglalt állást egy tanácskozáson, hogy „Magyarországon… a lázadóknál hiányzik az erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők a visszavonulását követelik… Mindszenty bíboros lehetne a vezér.” Ez idézet Eisenhower emlékiratából.

2016. 04. 21. 7:14

88 / 192


Az USA Tájékoztatási Hivatalának igazgatója N. Streibert pedig ezt nyilatkozta már 31-én nyugati újságírók előtt. „Amerika vadkezű kormányt vár… amely gyökeresen szakítani tud a kommunista rendszerrel, képes megtisztítani az államapparátust, s mindezek után Magyarországot visszavezeti a nyugati táborba.” Ennyit tehát a semlegességről és a színtisztán magyar forradalomról. Az események rendkívüli módon felgyorsultak. A Szabad Európa Rádió november 1-én kiadta a jelszót: „Mindszentyt az élre!” A volt hercegprímást, akit államellenes összeesküvésért ítéltek el 1949-ben, felhozták a fővárosba. November 3-án Mindszenty megtartotta hírhedt rádióbeszédét, amelyben igencsak elvetette a sulykot. A horthysta társadalmi rendszer teljes restaurációjáról beszélt, és kemény leszámolásokról. A magántulajdon visszaállítását, a katolikus egyház „intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának” visszaadását követelte. Az egyház „intézményei” pedig elsősorban a földbirtokait jelentették. Márpedig az előző rendszerben a katolikus egyház volt a legnagyobb földbirtokos Magyarországon. Erre már a mezőgazdaságban dolgozók felkapták a fejüket. Hogy a régi földbirtokosok, gazdatisztek, uradalmi intézők, csendőrök visszatérjenek? Ez aztán nem volt csábító részükre. Sokan mások is megrémültek vagy elbizonytalanodtak. (Emlékszem, milyen dermedten hallgattuk a beszédet. Olyan érzés volt, mintha visszazuhantunk volna a sötét középkorba.) A szociáldemokraták jobb- és baloldala – a hagyományokhoz híven -- most is szembekerült egymással. Napok alatt 70 párt és szervezet alakult az országban, alkotmányellenesen, köztük fasiszta pártok is, például a Nyilaskeresztes Párt – Nagy Imréék engedélyével. Meglepetésre, az alkotó értelmiség egyik prominens képviselője, Németh László, aki szembe helyezkedett a Rákosi-féle önkényuralommal, most felemelte a hangját. Aggályát fejezte ki a fejlemények miatt, és óvott a szocializmus vívmányainak (földreform, államosítás) felszámolásától. November 3-án Nagy Imre újjáalakította kormányát: csak neki és Maléter Pálnak volt tárcája (külügyi és honvédelmi). Az új kormányba beválasztották Kéthly Anna szociáldemokrata politikust, Bibó Istvánt, de megkérdezése nélkül Kádár Jánost is beírták, aki ekkor már elhagyta a fővárost. Kádár János, Münnich Ferenc és több társuk november másodikára virradó éjjel megalakították a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, és e kormány nevében fegyveres segítséget kértek a Szovjetuniótól. November 4-én hajnalban Budapesten megjelentek a szovjet páncélos alakulatok. Gyorsan szerveződött a magyar karhatalom is. Nagy Imre november 4-én rádióüzenetben követelte az „ENSZ-csapatok” beavatkozását, ami valójában az amerikai haderő intervencióját jelentette volna (hiszen a koreai háború is ezt bizonyította).

Életünk a zűrzavar heteiben

A kényszerű kitérő után visszatérek személyes emlékeimhez, amelyek nagymértékben összefonódtak a körülöttünk zajló történelmi eseményekkel.

igen

Minthogy a házunkat megszállt ellenforradalmárok lövöldöztek, válasz is érkezett jócskán. Az ablakok rögtön az első napokban kitörtek, és a telet így kellett átvészelni.

2016. 04. 21. 7:14

89 / 192


Egy hetet – a legnagyobb tűzharc napjait -- a pincében töltötték a lakók. Az ott töltött időből konkrétan egy csecsemőre emlékszem csupán: szorosra zárt szemmel, tátott szájjal sírt, amúgy szívből, keservesen. Arcocskája piros volt az erőlködéstől. Nyilván ezekben a napokban zajlottak az átvonuló szovjet harckocsik elleni támadások, és a viszonzott ágyúlövések. Az alattunk levő lakásba belőttek ágyúval. Ott egy fiú meg is halt (talán nem ment le a pincébe?). Amikor ki-ki visszatért a lakásába, dermesztő hideg fogadta a lakókat, ablakok híján a fűtés nem sokat ért. Ettől kezdve a nappali időszakot zömmel a fürdőszobában töltöttük anyámmal, éjszakára meg mindenféle takarót raktunk magunkra. Apám rettenetesen aggódott értünk. Egyik nap eljött, és közölte anyámmal, hogy amíg az események nem csitulnak, legalább éjszaka itt lesz, vigyáz ránk (de lehet, hogy ez október 23. és november 4. között volt). Az első napokban a társbérlőnk, Jójárt Imre is zömmel a szobájában tartózkodott. Anyám és őközötte igencsak elmérgesedett a viszony. Csúnya veszekedés zajlott éppen közöttük, amikor apám betoppant. Megragadta mellénél az ordítozó férfit, felemelte és úgy megrázta a levegőben, ahogy a túlérett gyümölccsel teli fát szokták szüretkor. Igaz, erről a fáról csak férges gyümölcs hullhatott volna. Az meg kétségbeesetten kalimpált a lábával. – Hagyja békén ezt a beteg asszonyt, különben alaposan megjárja. Megértette? – Igen, meg – nyöszörgött a társbérlő. Ekkor apám elengedte. Úgy emlékszem, a későbbiekben Jójárt mintha nem tartózkodott volna a lakásban. Talán volt hol meghúznia magát, amíg az események rendeződtek. Anyám azonban nem sokáig engedte, hogy apám ott aludjon. Durván elküldte. Viszont a kis cselédszobában immár az új háztartási alkalmazottunk, Aranyi Margit lakott. Nappal dolgozni járt, munka után látta el anyám körül a teendőket. Harminc év körüli, rokonszenves elvált asszony volt. Amolyan töltött galamb formájú, szép hosszú, természetesen göndör gesztenyebarna hajjal. Kedves és igen tisztességes asszony volt, ezt többszörösen bizonyította. Velünk volt a kritikus időszakban (1956 őszétől talán 1958 végéig, de lehet, hogy tovább.) Apám már nem volt velünk a lakásban, amikor egy délután csöngettek. Margit ment ajtót nyitni, de én is kijöttem az előszobába a csöngetésre. Két karszalagos „nemzetőr” állt a bejáratnál, kezükben egy listát böngészve. – Köves Lajost keressük – mondták. – A lista szerint ő kommunista. Margit halálsápadtan állt ott, s remegő szájjal ezt mondta: – Itt nem lakik ilyen személy. Évekkel ezelőtt elvált a feleségétől, és azóta semmit nem tudunk róla. – Jól van – válaszolták azok. – Majd utánanézünk. Mire utánanézhettek volna, apám már a megalakult új karhatalomban volt, november 4. után talán egy héttel. Nem felejtem el azt a jeges rémületet és kétségbeesést, amelyet a Horthy-rezsim meghatározó jellemzőinek visszaállítása és a fehérterror egyre nyilvánvalóbb jelei kiváltottak belőlünk. Nem értettük, miért nem jön segítség, a szocializmus védelmében. És milyen megkönnyebbülés volt számunkra, amikor Kádárék kérése nyomán a Rákóczi úton megjelentek az első szovjet tankok. Persze még sokáig nem volt stabil a helyzet, még folytak a fegyveres összetűzések, még tartott a sztrájk. Margit egyébként abban is rendes volt, hogy figyelmen kívül hagyta a sztrájk kihirdetését. Ő továbbra is eljárt dolgozni a Doboz- és Tubusgyárba. Egy alkalommal én is elkísértem. Valahol messze volt a gyár, és csak gyalog lehetett menni, nem volt közlekedés. A város képe riasztó volt. A Rákóczi úton felfordított villamosok. A Nagykörúton kiégett szovjet páncélosok hevertek, körülöttük égett emberi csontok. A Köztársaság téren már az ostrom utáni napok valamelyikén elborzadva láttam a fákra felakasztott embereket, a pártház védőit. Összeszorult a szívem. Borzalmas látvány volt. Mindenfelé romos épületek, golyótól szaggatott

2016. 04. 21. 7:14

90 / 192


falak. Előttem van egy körúti ház képe: egy félig leszakadt emeleten egy lakás megmaradt része, zongorával. A Keleti pályaudvarnál égő kocsit láttam. Egyébként hajszál híján én is kaptam egy golyót a fejembe. A rádiónkat ugyanis a szobámban, a Rákóczi útra néző ablak előtt, egy asztalkán tartottuk. Egy alkalommal odamentem, és csavargatni kezdtem a keresőgombot, amikor egy lövedék süvített el a fejem fölött ferde ívben, és a mennyezetbe fúródott. Ablak híján még csörömpölés sem volt. Továbbra is gyártottam a röpcédulákat, plakátokat, lilára fagyott kézzel, a fürdőszobában. Aztán vittem kiragasztani, és letépkedtem az ellenforradalmi plakátokat, ahol mód volt rá. (Egyébként néhány ilyen „művem” valahogy megmaradt, ma is őrzöm.) Időközben felvettem a kapcsolatot több osztálytársammal. A Gorkij iskolát természetesen rögtön megszűntették, még október végén. A szovjet tanárok sürgősen hazautaztak, kivéve néhányat, akiknek magyar férjük volt. Így aztán más iskolát kellett keresni a diákoknak is. A gyerekek nagyobb része különböző iskolákba került, voltak azonban, akik továbbra is együtt maradhattak. Az Abonyi utcai leánygimnázium igazgatója ugyanis kommunista volt, és felajánlotta, hogy befogadja a volt Gorkij-os diákokat és néhány tanárt is, köztük szovjeteket. De a tanítás csak január elején indult meg, az első félév lezárult október 22-én. A Gorkij-iskola volt diákjai közül sokan megpróbáltak tenni valamit, nem nézhették közömbösen, passzívan, ami történik körülöttük. Voltak, akik a saját lakhelyük környékén tevékenykedtek, de egy részük létrehozott egy kis központot, ahol összehangolt, szervezettebb formában lehetett feladatokat végezni. Idősebb, tapasztaltabb fiatalok irányításával megalakult Zuglóban, a Május 1. úton (a volt úttörőházban) egy „klub”, ahova főleg Gorkij-os diákok jártak el, de mások is csatlakoztak hozzájuk. Igazi ifjúsági szerveződés volt ez, laza kötődéssel, minden formalizmustól mentes társas együttléttel és működéssel. Tevékenységünkhöz tartozott a plakátok ragasztása és az ellenforradalmi plakátok letépkedése. Osztogattuk járókelőknek a Népszabadság első számait, röplapokat. A klubban mozgalmi dalokat, olykor átköltött szövegű népdalokat énekeltünk. Például november 4-ét követően: „…Kádár-kormánynak uralmat, Támogasd a Karhatalmat, A Munkásőrséget. Megláthatja bárki, aki rá kíváncsi, Hogy nem lehet a proletárral, Nem lehet a proletárral Kikukoricázni.” A KISZ megalakítását követően pedig: „Kéthly Annát, Király Bélát pokolra kívánjuk. Aki ilyen nagy gazember, nem lesz úr minálunk. Hazánkban nem lesz október huszonhárom újra. Mi, a magyar KISZ-esek majd gondoskodunk róla.”

Ezek, persze, nem a költészet csúcsai, de a légkörből érzékeltetnek valamit.

2016. 04. 21. 7:14

91 / 192


A konszolidáció rögös útján

A hatalom kérdése ugyan eldőlt november 4-én és az utána következő napokban, de a konszolidáció, a társadalom stabilizálódása még messze volt. Sokan úgy döntöttek akkoriban, hogy elhagyják az országot, vagyis disszidáltak, ahogyan akkor nevezték az ország illegális elhagyását. Mindenekelőtt azok távoztak a sokáig nyitott határokon át, akik a győztes szocialista rendszer megtorlására számítottak: a horthysták, volt nyilasok, csendőrök, köztörvényes bűnözők, meg akik raboltak vagy gyilkoltak a zűrzavar napjaiban. De mentek el mások is – sokan –, indokolatlan félelem, vélt anyagi érdek vagy egyszerűen kalandvágy miatt. A rádióban sokáig alig volt más adás – a hírek mellett –, mint a disszidálással összefüggő összeállítások: rokonok, ismerősök keresték egymást vagy üzentek egymásnak. Új slágereket sugároztak: „Oly távol, messze van hazám…”, „Járom az utat, a macskaköves utat…” és hasonlókat. Ezt megelőzően egy ideig Beethoven Egmont-nyitánya ment, újra és újra – nyilván nem indult még be a rendes munka a Rádiónál. Levél érkezett John nagybátyámtól Kanadából. Nagyon aggódott, és közölte, hogy szeretné, ha kimennék hozzájuk. Apám azonban hallani sem akart erről, nem akart elveszíteni. Utólag – évtizedek múltán -- megtudtam, hogy kanadai nagymamám sem lelkesedett az ötletért. Január 7-én megkezdődött a tanítás. Először csak lányokat vettek fel az Abonyi utcai leánygimnáziumba. Ezt a tanévet Vándor Annával, Ádler Verával – és talán még néhány volt Gorkij-os osztálytársnőmmel együtt – lányosztályban végeztem el. Osztályfőnökünk Magyar Ágnes történelem tanár volt, aki jól tanított ugyan, de szemmel láthatóan nem rajongott sem a Gorkijosokért, sem az eszméért, amelyet ők és családjuk képviseltek. Furcsán éreztem magam, hiszen ezt megelőzően néhány hónapig jártam csak lányosztályba – 8 vagy 9 évesen –, és nem tetszett a dolog. Később igazgatónk, Simon József már fiúkat is felvett az iskolába, és külön orosz tagozatú osztályok alakultak, 2-3 szovjet tanárral, akiket igazgatónk alkalmazott. Második gimnazisták lettünk ebben az iskolában, hiszen a Gorkijban a nyolcadik . osztályt kezdtük meg 1956 szeptemberében. A 3. gimnáziumi osztályt már volt osztálytársaimból álló, orosz tagozatú osztályban végeztem, amelybe fiúk is jártak. Ekkortájt előadódtak olyan mulatságos jelenetek, hogy valaki megkérdezte az egyik fiút, hova jár iskolába, és azt válaszolta, lányosan illegetve magát: „Az Abonyi utcai lánygimnáziumba”. Volt is röhögés! Persze sokáig nem maradhatott így. Végül döntés született arról, hogy az iskola felveszi a „Radnóti Gimnázium” nevet, de tudomásom szerint ez csak 1958 tavaszán történt meg. A Május 1. úti klub összehozott engem volt iskolatársammal, Garai Lacival. Kiderült, hogy már a Gorkij iskolában tetszettem neki, de csak a távolból figyelt rám. Minthogy évekkel idősebb volt nálam, már a 10. osztályt is elvégezte, leérettségizett a Gorkijban. Ekkor már az ELTE Bölcsészettudományi Karának filozófia és pszichológia szakára járt. Tanárai között volt Heller Ágnes és Hermann István, a két jeles Lukács-tanítvány. A klubban kinyilvánította érdeklődését irántam, és – ma így mondják – járni kezdtünk. Családjaink is összeismerkedtek, és kölcsönös rokonszenvvel tekintettek egymásra, hiszen ők is mozgalmi emberek voltak. Laci apja illegális kommunista volt, költő, József Attila barátja, majd – pártutasításra – megtámadta József Attilát, és mindenféle vádakkal illette. Ilyen tragikus helyzetek teremtődtek olykor a mozgalomban. De ez már másik téma. Garai László igyekszik jóvátenni apjának ezt az akcióját, hiszen a költő egyik kutatója, róla szóló könyvek, esszék, tanulmányok szerzője. Édesapjának nem volt módja helyrehozni tévedését, ugyanis 1944-ben kommunistaként deportálták, és soha nem tért vissza.

2016. 04. 21. 7:14

92 / 192


Laci édesanyjának egyik bátyja együtt ült börtönben Kádár Jánossal a Horthy-érában. Egyszóval, a mi szemszögünkből nézve, kiváló család volt ez. De visszatérve saját helyzetünkre: az ablaktalan lakásban elég szörnyű volt a tél elviselése. Februárban anyám egyik ismerőse (sajnos már nem emlékszem, ki volt) felajánlotta, hogy átmenetileg költözzünk Mátyásföldre. Tud ott biztosítani részünkre egy szobát, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg kitavaszodik. Elfogadtuk az ajánlatot. Magára a lakásra nem emlékszem, csak arra, hogy a szovjet laktanya közelében volt. Anyám örült, hogy találkozhat oroszokkal. Eszembe jutott, hogy még a nyáron a vonaton együtt utaztam szovjet katonákkal, akik a mátyásföldi laktanya lakói voltak. Ketten felírták a nevüket azzal, hogy hátha találkozunk még az életben. Megkerestem ezt a cédulát, és magammal vittem. A laktanyában ennek segítségével megtaláltam egyiküket. Megrendülten mondta el, hogy a másik fiú – Tolja – bent égett egy tankban a Nagykörúton. Tehát az ő összeégett csontjait is láthattam! Találkoztam olyan katonával ott, a laktanyában, akit totális idegösszeroppanással kezeltek. Kiderült, hogy egyike volt azoknak, akiket harckocsival a Kossuth térre vezényeltek, majd parancsot kaptak, hogy a tömeg közé lőjenek. A fiú végrehajtotta ugyan a parancsot, de azóta sem gyógyult ki a sokkból. A baráti országok: Csehszlovákia, Bulgária, Románia, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország már novemberben szolidaritását fejezte ki a Kádár-kormánnyal, de ugyanígy Tito Jugoszláviája és Kína, valamint az olasz, a francia és más kommunista pártok is ellenforradalomnak minősítették a felkelést, és helyeselték a szovjet segítségnyújtást. Az Elnöki Tanács már decemberben amnesztiát hirdetett: aki március 15-ig hazatér a külföldre távozottak közül, az büntetlenséget élvez. A disszidensek mintegy negyedrésze vissza is jött, és munkahelyükön visszavették őket. Közben megkezdték azok letartóztatását, akik konkrét bűncselekményt követtek el. A bíróságok gondos kivizsgálás után, a megfelelő jogi keretek között hozták meg az ítéleteket, az ügyészség ellenőrzése mellett. Persze akadt talán néhány vitatható döntés, ezek tárgyilagos, elfogulatlan megítélésére azonban -- véleményem szerint -- még sokáig kell várni. 1957. január végén a párt döntése alapján megkezdték a Partizánszövetség újjáalakítását, amiben apám jelentős szerepet kapott. A Partizánszövetség tagjai közé olyan kipróbált harcosok, veteránok tartoztak, akik a háború előtti években illegális kommunisták voltak, a háború alatt részt vettek a náci hadsereg elleni fegyveres harcban, az ellenállásban, illetve az emigrációban harcoltak a haladás oldalán (például a spanyol polgárháborúban, a francia ellenállási mozgalomban és a nemzetközi kommunista vagy a baloldali szociáldemokrata mozgalom különböző színterein). Januárban a párt úgy döntött, hogy a Táncsics Mihály Kör, amelynek tagsága szintén munkásmozgalmi harcosokból állt, olvadjon be a Partizánszövetségbe. Apám a Karhatalomban nagy tiszteletnek örvendett, hiszen ő a Magyar Kommunista Párt alapító tagja volt, aki a Tanácsköztársaságban is részt vett. Amikor pedig a munkáshatalom ismét veszélybe került, ötvennyolc évesen, immár nyugdíjazva, az elsők között lépett be a Karhatalomba. A Forradalmi Ezredhez került, ahonnan rendőr századosi rendfokozattal (az alezredesit nem fogadta el, mondván, hogy vannak, akik jobban rászorulnak a rendfokozattal járó illetményre) került át a Partizánszövetségbe, és annak titkáraként nagy lendülettel dolgozott a szövetség újjászervezésén. 1960-ig maradt ebben a funkcióban. 1957 februárjában létrejött a Munkásőrség. A felfegyverzett munkásokat a népi demokratikus államrend védelmére képezték ki. Felemelő érzés volt látni, amint kék overallban, sildes sapkában, géppisztollyal a kézben meneteltek március 15. előtt Budapest főútvonalain, munkásmozgalmi dalokat énekelve. A gazdasági élet minden területén szintén fontos, pozitív változások történtek. A kormány javaslatára az Elnöki Tanács eltörölte a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatását. A kormány a parasztság szabad döntésére bízta a termelő szövetkezetek

2016. 04. 21. 7:14

93 / 192


létrehozásának és formáinak kérdését. Felemelték az ipari munkások, a bányászok bérét. A táppénz összegét többé nem kötötték szakszervezeti tagsághoz. Visszaállították a szabad munkavállalást. A sajtóban, a közéletben is megváltozott a hangvétel, a stílus. Kiderült, hogy az új hatalom nemcsak a jobboldali, ellenforradalmi vagy revizionista eszmék ellen harcol, hanem a leszerepelt korábbi pártvezetés „balos”, szektás, dogmatikus stílusa ellen is. Ezt a „kétfrontos harc” politikájaként aposztrofálták. Az ellenforradalmi erők talán utolsó próbálkozása volt a március közepére tervezett akció-sorozat. Kiadták a jelszót: „Márciusban újra kezdjük!” Röviden: MUK. A másik oldal is készült a várható eseményekre. Az utcán járőrök cirkáltak hármasával: rendőrök, karhatalmisták, munkásőrök. Mi, a Május 1. úti klub tagjai szintén vállaltuk, hogy március 15-én őrködünk a rend felett. Felosztottuk a kijelölt zuglói területet magunk között, hogy kettesével sétálva figyeljük, nincs-e gyanús mozgolódás vagy cselekmény. Ebben az esetben jelezni kellett volna megfelelő helyen, szükség esetén magunknak intézkedni. Nekem és társamnak (nem emlékszem, kivel voltam beosztva) a Rákos-patak környéke jutott. Elmondtam a MUK és az ellenakció tervét mátyásföldi ifjú barátunknak. Néhány percig gondterhelten hallgatott, majd átadott egy pisztolyt, hogy vegyem magamhoz, a biztonság kedvéért. Mondtam, hogy én nem tudok lőni, és egyébként is… Megmutatta, hogyan kell használni a fegyvert, de – hangsúlyozta – csak a legvégső esetben, önvédelemből használjam, ha életveszélyről van szó. Így történt, hogy március 15-én és még néhány napig utána is szovjet revolverrel a retikülömben sétáltam az utcákon. A megfigyelt területen szerencsére nem történt semmi rendkívüli, mint ahogy – tudomásom szerint – másutt sem. Megkönnyebbülve adtam vissza a pisztolyt a szovjet fiúnak, aki szemmel láthatóan szintén fellélegzett. Örült, hogy nem használtam. Visszatértünk a lakásunkba, ahol rövidesen az ablakokat is megcsináltattuk. A március emlékezetes hónap volt, tele eseményekkel, amelyek a konszolidáció irányába hatottak. Igazi tavasz volt ez, természeti és társadalmi értelemben egyaránt. A párt Ideiglenes Központi Bizottsága március 11-i ülésén határozatot hozott a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) létrehozásáról. Megalakult a KISZ Országos Szervező Bizottsága, amely felhívással fordult a fiatalokhoz. Március 21-én az Erkel Színházban ünnepélyes keretek között jelentették be a Kommunista Ifjúsági Szövetség megalakulását, amelynek élén Komócsin Zoltán állt. Sorra alakultak az országban, a fővárosban is a KISZ-szervezetek. Mi, a Május 1. úti klub tagjai természetesen lelkesen részt vettünk a zuglói KISZ-alapításban. Alapszervezetünket március 29-én hoztuk létre, amely a Braun Éva nevet vette fel. Március végére már 270 alapszervezet alakult, mintegy 8000 taggal. A megyei, a járási-városi, budapesti kerületi, üzemi, intézményi bizottságok csak fokozatosan, őszre jöttek létre. A KISZ I. Országos Értekezlete 1957. október 25-én ült össze. Ekkorra már több mint 6100 alapszervezet működött, csaknem 170 ezer taggal. Márciusban a párt és a kormány több vezetője tartott nagygyűlést, rengeteg ember részvételével. Számomra örökre emlékezetes marad a március 29-én a Köztársaság téren tartott tömeggyűlés, amelyen jelen voltam. Mintegy ötvenezer ember hallgatta Marosán Györgyöt, akit, mint volt szociáldemokratát, Rákosiék meghurcoltak, koholt vádak alapján bebörtönöztek, és aki mégis határozottan állt ki a szocializmus védelmében, Kádár János és társai oldalán. Maga a helyszín – a Köztársaság tér, ahol magam is borzadva láttam október végén a fákra felakasztott embereket – jelképes volt, a legyőzött ellenforradalmat szimbolizálta. Emlékszem Marosán sodró erejű, szókimondó, lelkesítő beszédének több részletére. Például erre: – Azt kérdezik, hogy ki hívta be a szovjet csapatokat november elején? Hát én, Marosán Gyuri, a

2016. 04. 21. 7:14

94 / 192


pék. Én és velem más munkások… Az idézet nem pontos, az emlékezetem alapján írtam le, de tudom, hogy frenetikus hatása volt. Lelkes taps szakította meg sokszor az előadást. Amikor pedig eleredt az eső, és Marosán kijelentette, hogy „Minket nem mos el az eső”, a hangulat a tetőfokára hágott, és a tömeg ott maradt, az eső ellenére is. Úgy emlékszem, a frissen alakult KISZ-alapszervezetünk együtt vonult a térre, és együtt hallgattuk lelkesen ezt az erőt és szilárd meggyőződést sugárzó nagyszerű beszédet. Marosán egyébként igen népszerű volt, elsősorban a munkások, az egyszerű emberek körében, mert világosan és érzelemre hatóan beszélt. Aztán jött május elseje. Ez aztán ünnep volt a javából! A visszanyert bizalom demonstrációja. A Hősök tere megtelt emberekkel, és a Dózsa György utat is mindkét irányban ellepte a tömeg. A Munkásőrség díszalakulatain kívül csak a KISZ-esek vonultak szervezett csoportokban, mintegy tízezer fiatal. Immár KISZ-egyenruhában érkeztünk a térre: sötétkék szoknya vagy nadrág, világoskék ing és bordó nyakkendő. Emlékszem, gyakorolni kellett a nyakkendő megkötését, mert az úttörőnyakkendő kötési módjától eltérően, ezt férfi nyakkendő módra kellett megkötni. A Köztársaság térről indultunk, ahol a KISZ-esek átvették a párt zászlaját, és onnan vonultunk a Hősök terére. A hangulat fantasztikus volt. A Himnusz elhangzása után Marosán György nyitotta meg a gyűlést, akit néhány nappal korábban a Budapesti Pártbizottság első titkárává választottak. Amikor Kádár János lépett a mikrofonhoz, óriási taps és éljenzés fogadta. A fiatal Kádár alakja úgy él bennem, ahogyan később is, sok-sok éven át megismertem: higgadt, őszinte, mindenféle túlzást és bombasztikus kijelentést kerülő, de a figyelmet mégis magára irányítani tudó szónok volt. A tartalomra koncentrált, de ösztönösen birtokában volt a meggyőzés formai elemeinek is. Sokat próbált, sokat szenvedett, tapasztalt politikus volt, akiben én – és nyilván még sokan mások is – az egykori kétkezi munkást, a kommunista párthoz igen fiatalon csatlakozott embert láttam, aki vállalta az illegalitással járó üldöztetést is a Horthy-rezsim alatt, majd pedig elszenvedte Rákosi börtönének keserves éveit. Híve lettem kormányra lépésétől kezdve, és az maradtam az elkövetkező három évtized alatt. Úgy gondolom: a magyar népnek nagy szerencséje, hogy éppen egy ilyen személyiség állt az élen egy igen jelentős történelmi periódusban. Május 9-én – háromnegyed évi szünet után – összeült az Országgyűlés. Ezzel az alkotmányos rend formálisan is helyreállt. Ezután már a gazdaság talpra állítására lehetett irányítani a fő figyelmet. A fegyveres harc, az elhúzódó sztrájk óriási károkat okozott, és a Szovjetuniónak – a katonai mellett – jelentős gazdasági segítséget is kellett nyújtania. Emlékszem, amikor Nyikita Hruscsov, az SZKP főtitkára az eseményeket követően először látogatott Magyarországra, beszédét így kezdte: „Drága magyar barátaim!” – és a „drága” szó mindkét jelentését felfogták az emberek. 1957 közepétől azonban a magyar gazdaságnak alapvetően a saját lábán kellett megállnia. Június végére összehívták az MSZMP országos értekezletét. A pártnak ekkorra már mintegy 350 ezer tagja volt. E tanácskozáson foglalkoztak a pártegység kérdésével, és elutasították annak korábbi, szektás-dogmatikus értelmezését. Kádár e témakör keretében kifejtette a demokratikus centralizmus elvét, amely nemcsak megengedi a vitát, a kritikát, hanem éppenséggel az eleven vitát tekinti az egység kialakulása módszerének. Ezzel gyakorlatilag lezárult az a kritikus időszak, amely veszélyeztette a szocializmus létét és a társadalmi nyugalmat. A békés (újjá)építés, a gazdaság és a társadalom jobbá, fejlettebbé, emberibbé, vonzóbbá alakításának ideje következett el. Tudom, pontosan érzékelem, hogy az 56-os „események” időszakának felidézése, a történések leírásának módja, stílusa, hangvétele csak részben illeszkedik az életrajzi írás egyéb részeihez: a hajdani hivatalos forrásokra támaszkodó megállapítások, adatok itt-ott kissé háttérbe szorítják a személyes emlékeket, élményeket. Mégis úgy gondolom: meg kell próbálnom bemutatni a történelmi hátteret, feltárni az igazságot, az olyan tényeket, amelyeket jelenleg elhallgatnak,

2016. 04. 21. 7:14

95 / 192


illetve torzítva, meghamisítva prezentálnak. A fiatalabb generációkban – tapasztalataim szerint – egészen más kép él 1956-ról, mint amit mi átéltünk, érzékeltünk, vallottunk.

Természetesen akkor, és azután is, megoszlottak a vélemények, a tapasztalatok és a szándékok is. Ki-ki másként volt passzív elszenvedője vagy aktív szereplője a történelem e rendkívüli időszakának. De az általam leírtak mindenképpen az igazság egyik szeletét, ha úgy tetszik, egy tanú átélt, megtapasztalt valóság-töredékét tükrözik, amelyet fontosnak tartottam ismertetni.

Vihar után mélyvíz Benedekné Köves Hajnalka Az önéletrajzi írásújabb fejezete

Benedekné Köves Hajnalka:

Vihar után mélyvíz

Amint megszűnt a veszély, a kiélezett helyzettel összefüggő aktivitásom időszaka, kezdtem visszazuhanni a depresszió mélységeibe. Az iskolai év véget ért, elvégeztem a második gimnáziumot, de – amint az akkori tanulmányi értesítőm tanúsítja, a félévben 318 órát mulasztottam, igazoltan. Hát igen, sokat betegeskedtem. Aranyi Margit, anyám háztartási alkalmazottja, változatlanul velünk volt, és felajánlotta, hogy töltsek el 2 vagy 3 hetet a szüleinél, Mesztegnyőn. Elfogadtam a meghívást, elmentünk Margittal. Igazán kedves emlékem ez a „Somogy-országi” nyaralás. Margit szülei barátságos, egyszerű emberek voltak. Szeretettel fogadtak. A táj elbűvölő arrafelé: egy szép tavon csónakáztunk, körülötte nádas és erdő. Az ottani beszédet viszont nagyjából 3 nap elteltével kezdtem csak érteni. Mintha külföldre kerültem volna. Számomra ismeretlen szavakat is használtak a helyiek, és a hanglejtésük igencsak eltért a pestitől. Rám fért valóban ez a nyaralás. Ma is hálával gondolok Margitra, persze nemcsak ezért. Közben Garai Laci továbbra is udvarolt, sőt menyasszonyává nyilvánított engem. Ezzel kapcsolatban volt is egy ma már mulatságosnak tűnő eset. Laci ugyanis egy alkalommal bejelentkezett a gimnáziumi igazgatómhoz. Simon József, az igazgató fogadta, Laci pedig úgy kezdte a beszélgetést, hogy „Köves Szvetlána a menyasszonyom, és szeretném azt kérni…”, mire Simon kidülledt szemmel, dühtől vörös arccal közölte, hogy „itt nincsenek menyasszonyok, csak diákok”, és elküldte Lacit. De ez valószínűleg csak harmadikos koromban történt. Úgy emlékszem: a házasságkötésünkhöz akart engedélyt kérni. Na hiszen! Olyan szigorúság volt akkoriban a gimnáziumokban, hogy a lányok nem járhattak nadrágban, a hajviselet is csak konzervatív lehetett. Semmi festék arcon, szájon, hajon… Otthon anyám egyre lehetetlenebb légkört teremtett. Rémisztő, elképesztő figurák vették körül. Hízelgő, pletykálkodó, rossz minőségű emberek. A lakásból egyre több értékes tárgy talált új gazdára. Aranyi Margit helyett is más háztartási alkalmazott jött. Idegennek éreztem magam ebben a környezetben. Nem tudtam tanulni, egyre rosszabb idegállapotba kerültem. Anyám egoizmusa, apámmal szembeni gyűlölete nagyon rossz hatással volt rám. Úgy határoztam, hogy inkább apukámhoz költözöm, akinek igaz szülői szeretetét egyetlen percre sem vonhattam kétségbe. Átköltöztem a gyönyörű Rákóczi úti lakásból a Kárpát utcai nyomortanyára. Csak a tankönyveimet, füzeteimet és ruháim egy részét vittem magammal. Apám egyfelől örült, hogy visszakapta a gyerekét, másfelől aggódott, hogyan férünk el ketten a lepusztult, tenyérnyi kis garzonban. Engem viszont nem érdekelt, milyen körülmények között lakom. Nyugalmat és szülői szeretetet akartam. Összeszorult a szívem, látva, hogyan élt ott Apu. A 2000 forintos nyugdíjából csak 500 forintot tartott meg, a többit önként elküldte anyámnak, remélve, hogy azt jórészt rám költi. Persze, nem így volt. Apámnak viszont a rezsi kifizetése után csak annyi pénze maradt, hogy kenyeret meg babot vásárolt általában, mert az olcsó és laktató, néha marhafejet is vett hozzá. Szomorú, magányos, begubódzó életet élt, csak a Partizánszövetségben és a pártkörzetben végzett munka éltette, meg a

2016. 04. 21. 7:14

96 / 192


velem való időnkénti találkozások. Most, hogy hozzá költöztem, nyilván kevesebb pénzt utalt át anyámnak, hogy rólam gondoskodhasson. Én pedig iskolába jártam, tanultam – egyre több erőfeszítéssel. Amellett eljártam Lacival különböző kulturális programokra, hozzájuk is rendszeresen mentünk, sokszor apámmal együtt. Laci nagy létszámú családja szeretettel volt irántunk, és az én szüleim is becsülték Lacit és családját. Megismertem Laci évfolyamtársait és néhány tanárát is. Amikor időm lehetővé tette, el is jártam egyetemi óráikra és a szemináriumokra. Mindenekelőtt Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István filozófusok előadásait, szemináriumait látogattam. Ez, valamint a Lacival való beszélgetések lényegében eldöntötték a kérdést, milyen szakot választok, ha majd egyetemen folytatom a tanulmányaimat. Ugyanis gimnazista létemre igen nagy hatást gyakoroltak rám a két kiváló filozófiaoktató előadásai. Több alkalommal részt vettem Füst Milán szemináriumain is. Óriási, maradandó élményt jelentettek számomra ezek az órák. Az egyik hatalmas előadóterem zsúfolásig megtelt ilyenkor. A fehér hajú költő sajátos, egyéni felfogásban tanította az esztétikát. Volt néhány „rögeszméje”, amelyek minden alkalommal szerepeltek nála. Az egyik Shakespeare volt, akinek valamennyi művét kívülről tudta már 15-16 éves korában, mint mondta. Amikor róla beszélt, vagy tőle idézett, a szó legszorosabb értelmében könnyezett. Igen nagyra tartotta Adyt. Emlékszem, amikor ezt idézte tőle: „Oszlik lelkemnek barna gyásza…” – Értik? – tette fel a költői kérdést. – „Barna gyász”! Nem fekete. A fekete gyász banális, unalmas. Az igazi, a mély gyász barna. Babitsot is szerette, elemezte jelzőit, metaforáit. Furcsa hangsúllyal idézte: „Vagy vedd például a kicsiny fűszálat”… Tolsztojjal ellenben hadilábon állt. Én viszont odavoltam érte, tizenhat évesen olvastam el oroszul a Háború és békét, és teljesen a hatása alatt voltam. Szinte vártam, hogy egyszer csak szembe jön velem Natasa vagy Andrej. – Még hogy a tömegek csinálják a történelmet! Ostobaság – mérgelődött Füst Milán. Ha viszont valaki késve érkezett az órára – különösen, ha a női nemhez tartozott az illető –, gunyoros hangon kérte a jelenlévőket: köszönjék meg szépen a „kisasszonynak”, hogy időt szakított arra, hogy megtiszteljen bennünket a jelenlétével és meghallgassa az előadás egy részét. Gimnazista csitriként bejárni az egyetemre, és ilyen fantasztikus előadásokat hallgatni – ez nagy élményt jelentett számomra. Irodalmi, szellemi érdeklődésem egyébként elég korán megnyilvánult, amit elsősorban apámnak, de tulajdonképpen anyámnak is köszönhettem. Mindketten értékelték az igazi, jó könyveket – prózát és verset egyaránt --, és velem is megosztották efféle élményeiket. Anyámmal orosz novellákat, verseket olvastunk, de emlékszem például Upton Sinclair amerikai író „King Coal” (Szénkirály) című regényére, amelyet angolul olvastam el, és egy kis versbetétre még most is emlékszem belőle. Amint érteni kezdtem magyarul, tehát úgy 8 éves koromtól, apám Ady-verseket mondott nekem. Néhány évvel később már Móricz Zsigmondot is olvastam, ami nyelvi szempontból ugyancsak feladta a leckét (például a Rózsa Sándor lovát ugratja című regény). De én örültem a kihívásnak, mert igazán jól meg akartam tanulni a magyar nyelvet. Ott, a Kárpát utcai lakásban olvastam el Dante Isteni Színjáték-át, apámmal konzultálva a problematikus részeknél. Húszévesen elolvastam Thomas Mann A törvény című művét, amelytől el voltam ragadtatva, és így nem sokkal utána jött a József és testvérei, majd a többi Thomas Mann mű. De elkalandoztam. Visszatérek tehát harmadik gimnazista koromhoz. Laci vitt moziba meg színházba, koncertekre. Még táncolni is olykor. Csakhogy nekem önmagamtól semmilyen szórakozásra nem volt akkoriban igényem. Inkább csak hagytam, hogy vigyen, még az ellenálláshoz sem volt erőm, akaratom. Rossz állapotban voltam. A harmadik gimnázium első félévét végigcsináltam, mégpedig 4,2-es átlaggal, aztán beütött a krach. Pedig kiváló tanáraink voltak (ez már az orosz tagozatú osztály volt, ahova korábbi Gorkij-os osztálytársakkal jártam együtt). Külön szeretettel és hálával gondolok Székely Róbertné biológia, Gönczi Anikó matematika és Inessza Vlagyimirovna (asszony nevén Matejka Márciusné, később Vujovics Vlagyimirné) orosz földrajz tanárra, akikkel mindmáig tartjuk a kapcsolatot (pontosabban: sajnos, Inesszától a közelmúltban elbúcsúztunk). Kiváló magyartanáraink, Valkó György, majd dr. Soós Júlia órái

2016. 04. 21. 7:14

97 / 192


emlékezetesek számomra. Szeretetre méltó magyar történelem tanárunkkal, Lakatos Jánossal sok évvel később találkoztam. Tele volt ambícióval, tervekkel. (Lakatos tanárunk egyébként egy alkalommal kijelentette az órán, hogy majd elviszi az osztályunkat Egyiptomba, mert valahol összeismerkedett Nasszerrel, az akkori elnökkel, és ő majd segít ennek megvalósításában. A dologból persze nem lett semmi, de ez nem a tanárunk jóindulatán múlt.) Orosz nyelv és irodalom tanárnőnk Varga Jánosné (Gömbinek becéztük magunk között) még néhány divatos szovjet dalra is megtanított bennünket (pl. a Moszkva-parti esték-re). Igazgatónk pedig logikát tanított. De tanultunk művészettörténetet is. Osztálytársaim, főleg a fiúk, olykor kissé „pajkosak” voltak. Tehát jókedvben nem volt hiány. Erdős André, a későbbi ENSZ nagykövet és egyéb rangos funkciók birtokosa, ebben az életszakaszában igencsak humoránál volt. A hasunkat fogtuk, amikor Alfonso stílusában parodizált valakit, pl. valamelyik tanárt. Rados Péter, a későbbi eszperantista, egyik óra alatt verset írt hozzám. A kényszerű rövid lányosztálybeli időszak után felüdülés volt számomra az ismerős, nekem kedves környezet. Mégis, az első félév lezárását követően – úgy február közepén – kórházba kerültem, igen rossz állapotban. A Rózsadombon lévő idegkórházban feküdtem egy teljes hónapon át, idegösszeroppanással, mint mondták. Másnaponként kaptam inzulininjekciót, a közbeeső napokon pedig hisztamin-injekció kúrát. Az intézmény élén dr. Szinetár Ernő állt, aki egyúttal a Kútvölgyi Kórház igazgatója is volt. Kiváló ember és orvos volt; családunk tisztelője. Csontsovány, sápadt, életkedvet nélkülöző tizenhét éves lány voltam. Minden mindegy volt. Közömbösen tartottam a karomat, amikor belém nyomták az injekciókat, mintha nem is az én testrészem lenne. Az egy hónapos kórházi kezelés elteltével nem engedtek vissza az iskolába, hanem egyelőre pihenést, lehetőleg üdülést ajánlottak. Úgy emlékszem, apám ekkor vitt el a Balaton-parti Partizán Üdülőbe. Amikor eljött az iskolai év vége, nekem úgynevezett záróvizsgákat kellett tennem, hogy a negyedik gimnáziumi osztályba léphessek a következő ősszel. Le is tettem a vizsgákat, anélkül, hogy akár egyetlen órán is részt vettem volna a második félévben. A negyedik osztályt megkezdtem ugyan szeptember elején, de a dolog nem ment. A tanulmányi értesítőmbe 1958. október 20-i dátummal ez van beírva: „A mai napon szülei kívánságára kimaradt, más gimnáziumba felvehető”. Az aláíró Simon József igazgató.

Közben új lakásba költöztünk apámmal, a XIII. kerületi Apály utcába. Ez egy panelházban volt, és két egymásba nyíló szobácska volt benne. Valamivel jobb volt a Kárpát utcainál, de azért ez sem volt igazán megfelelő.

Menekülnek az erdő vadjai Szász Benjamin Kortársam története, II.kötet I. fejezet, 16.részlet

Szász Benjamin Menekülnek az erdő vadjai 16.részlet Kortársam története, II kötet I. fejezet A következő történet pontos sorrendjére nem emlékszem már, akkor természetesen nem vezettem naplót. Hogy melyik esemény volt fontosabb, azt csak a helyzet későbbi alakulása mutatta ki. Egységes keretbe az foglalja őket, hogy az akkor szokatlanul hosszú vénasszonyok nyarának idején és még mindig enyhe, de már borúsabb, szelesebb novemberi napokban történtek. Első történetem nem több egy hatalmas mozgó képnél, amely szokatlansága miatt maradt meg egy életre az emlékezetemben. Verőfényes október végi vagy inkább már november eleji délután volt. Valószínű, hogy puszta véletlenek egybeeséseként éppen a Besnyei út szélén tartózkodtam. Ez a hely négy-öt telekkel volt távolabb házunktól. Váratlanul tüzérségi fegyverek először tompa, majd egyre erősödő morajlása hallatszott. A lövések abban különböztek attól, amit megszoktunk már, hogy az egyes lövések között nem volt szünet, amikor egy eldörrent, azonnal követte a másik. A fegyverek olyan közel álltak egymáshoz, hogy a lövedékek közvetlenül egymás mellett robbantak. Amikor a morajlás elég közelre ért, szokatlan látvány tárult szemünk elé. Az erdő vadjai szinte összeérve egymás mellett futottak nagyság szerint, de megtartották az

2016. 04. 21. 7:14


elengedhetetlen követési távolságot. Mindegyik állat csak előre tartotta a fejét és előre nézett és figyelmét csak a futásra összpontosította. Elől futottak az isaszegi erdő legnagyobb vadjai, a szarvasbikák, közvetelnül utánuk a nőstény szarvasok, a suták. A nőstény szarvasokat követték a gyors lábú őzek, csak utánuk futottak a nagyobb testű, de kevésbé gyors vaddisznók és csak végül a gödöllői dombvidék egyetlen ragadozója a rókák. Ők már nem voltak annyian, hogy teljes szélességben elfoglalják az utat. Köztük és utánuk menekült szintén egymás mellett a nyulak, a fácánok és foglyok hatalmas serege. A rókák ügyet sem vetettek a nyulak és futómadarak hatalmas tömegére. Egyik állat sem félt a másiktól, minden félelmet elnyomott a végső pusztulástól való teljes rettegés. Ezt a látványt szavakkal leírni nem lehet, mert szinte lehetetlen kifejezni az állatok szemében tükröződő rettegést. Az egész menekülés nem tarthatott tovább egy-két óránál. Pécel irányában áthaladtak Isaszeg lakott részén és valószínűleg ott, ahol újra erdőbe jutottak, és elmaradt mögöttük a tüzérségi tűz moraja, ismét szétszéledtek az erdőben.

Szerény javaslatok Bistey András "Az ÖSZJ-t [önkéntes szolidaritási járulékot] a templomok, imaházak előtt gyülekező elfogadók a megkapott járulékról például kötelesek lennének számlát adni ..."

Szerény javaslatok

Igen Tisztelt Pénzügyminiszter Úr! Mélyen átérezve hazánk nehéz pénzügyi helyzetét, és különösen a költségvetés gondjait, azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önhöz, hogy szíveskedjék megismerkedni szerény javaslataimmal, amelyek megtételében kizárólag az ország helyzetének jobbítására irányuló szándék vezetett. Természetesen nem remélem, hogy az alant következő javaslatok minden pénzügyi gondot megoldanak. Nem összefüggő, az egész gazdaságra kiterjedő reformcsomagról van tehát szó, hanem csupán arról, hogy némely területeken talán javaslataim megvalósítása nyomán jelentősnek mondható megtakarítások, illetve jótékony forrásáthelyezések valósíthatók meg. Ezek, egy nagy ívű reformcsomag részeként bizonyára kifejtik áldásos hatásukat. Azért is érzem megalapozottnak e véleményemet, mert szerény javaslataim a készülő intézkedések eddig tudomásomra jutott elemeivel compatibilisnek látszanak. A folyamatban lévő reform egyik kardinális eleme a nyugdíjrendszer. Javaslataim megtételekor elsősorban erre szorítkozom, megjegyezve azonban, hogy e javaslatok mutatis mutandis az élet más területeim is alkalmazhatók. Abból, a reformközgazdászok által axiómának tekintett, és a legszélesebb néptömegek által is elfogadott tételből indulok ki, hogy az úgynevezett jóléti állam kifulladt nálunk gazdaságilag összehasonlíthatatlanul fejlettebb országokban is, és különösen igaz ez a mi koraszülött jóléti államunkra Magyarországon. A jóléti állam tehát lebontásra vár. Ezt hirdetik a modern kor legkitűnőbb közgazdászai, ennek a kategorikus imperativusznak a szellemében cselekszik a nemzetközi gazdasági-politikai elit, és ezt sürgeti a maga módján az országok lakosságának túlnyomó többsége is a világ civilizáltabb, humanistább felén, beleértve természetesen kis hazánkat is. A kifulladt jóléti állam által viselt legnagyobb terhek egyike a túlfejlesztett nyugdíjrendszer. Tarthatatlan az az igazságtalanság, hogy 3,9 millió aktív munkavállaló a jelenlegi szinten tartson el mintegy 2,5 millió nyugdíjast. A nyugdíjasok tömegét tehát csökkenteni szükséges. Ennek többféle, jól bevált módja van. Közülük a leghumánusabbak egyike a nyugdíjkorhatár fölemelése, szerény javaslatom szerint 70 évre, a teljes nyugdíj elérésének föltétele pedig a nyugdíjjárulék minimum 47 éven át történő fizetése legyen. Ez azonban önmagában nem hozna azonnal kézzel fogható javulást az ország költségvetésében, ezért elkerülhetetlennek látszik, hogy azoktól a nyugdíjasoktól, akik még nem érték el a 70. évüket, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság

98 / 192

2016. 04. 21. 7:14


haladéktalanul vonja meg a nyugdíjat, és az illető személyeket munkavállalásra kötelezze. Amennyiben ennek a kötelezettségnek önhibájukon kívül nem tudnak eleget tenni, részükre az állam egy hónapon át munkanélküli segélyt fizessen, majd ezen időszak lejártával az említetteket az önkormányzatok, szigorúan a rászorultsági elv alapján, szociális segélyben részesítsék. A plusz költségek biztosításához nem szükséges, hogy az állam forrásokat adjon át az önkormányzatoknak, elegendő, ha az eddigiekhez hasonlóan csupán kötelezi őket a megfelelő összegek kigazdálkodására. Nem tarthatók fenn a 70 éven felüliek esetében sem a jelenlegi, igazságtalanul magas nyugdíjak. A reform keretében ezeket a körültekintően megállapítandó biológiai létminimum szintjén célszerű stabilizálni. Így nemcsak az államháztartás mentesül jelentős mértékben, de a szociális igazságosság elvének is ez felel meg. Ma ugyanis a nyugdíjak jelentős hányada a biológiai létminimum alatt van, így a nyugdíjasok egy nem elhanyagolható hányada esetében még némi emelésre is sor kerülhet. Akiknek pedig csökkenne az indokolatlanul, igazságtalanul és az államháztartás számára elviselhetetlenül magas nyugdíjuk, azokkal, megfelelő kommunikációs technikák segítségével el kell fogadtatni, hogy a közösség intézményei nem lehetnek a gazdasági igazságtalanságok újratermelői. A társadalmi elosztórendszerek átalakításának lényeges eleme az is, hogy ezek igazságosan, szolidárisan lássák el feladatukat. A fentiekben jelzett reformintézkedések azonban csak a kezdetet jelenthetik. Amennyiben eredményesnek bizonyulnak, azaz csökkentik az állam pénzügyi terheit, és ez nem kétséges, célirányos továbbfejlesztésük érdekében is lehet lépéseket tenni, természetesen a gondos és lelkiismeretes hatásvizsgálatok elvégzése után. A továbblépés egyik lehetséges módja, hogy a munkavállalók közül 47 évi járulékfizetés után csak a súlyos mozgásképtelenséget okozó betegségekben szenvedők kapjanak nyugdíjat, a többiek viszont jogot szereznének arra, hogy a települések egyes erre kijelölt területein önkéntes szolidaritási járulékot (ÖSZJ) fogadjanak el. Ezek elfogadási helyei elsősorban a templomok, imaházak bejáratai, lépcsői lehetnek. Az e helyeken történő járulékadományozás ugyanis az egyházaknak a társadalomban betöltött szerepét erősítené, és növelné a presztízsüket a települések lakosságának körében, ami a nép morális színvonalának emelése szempontjából korántsem közömbös. Ez a megoldás számtalan előnnyel járna az állami költségvetés és az érdekeltek számára. Csak az utóbbi előnyöket részletezve, miután a költségvetés előnye nyilvánvaló, megemlíthető, hogy az ÖSZJ rendszerének bevezetése tovább csökkentené a túlsúlyos állami bürokráciát. A jól működő esélyteremtő állam nem vonja ki magát a közösség és az egyén iránti felelőssége alól, hiszen megfelelő, kulturált helyről gondoskodik az ÖSZJ elfogadására, de például nyugdíjfizetéssel nem avatkozik be fölöslegesen az állampolgárok életébe. Az állam ilyen módon versenyhelyzetet teremt az ÖSZJ-t elfogadók között, aki tehetségesebbnek, rátermettebbnek bizonyul, az nagyobb mértékben részesül az ÖSZJ-ből. A járulékot elfogadók természetesen nem lennének sikerre predesztinálva, de nem is volnának a lehetőségektől elzárva, boldogulásuk egyedül önmagukon múlna. Ez a reformlépés azon túl, hogy, mint már említettem, jelentősen könnyítene az állami költségvetés terhein, növelné a társadalmi kohéziót, az összetartozás tudatát az ÖSZJ-t adók és elfogadók között. A járulékot adományozók átélhetnék a jótétemény örömét, ami morális szempontból túlbecsülhetetlen jelentőséggel bír, az elfogadók pedig éreznék, hogy a társadalom nem hagyja őket magukra, a magánszférában is érvényesül a nyomasztó állami közreműködéstől mentes igazi szolidaritás. Amennyiben a fent vázlatosan ismertetett rendszer olajozottan és eredményesen működne, nagyobb távlatban felmerülhet az ÖSZJ után fizetendő adó bevezetése a társadalmi igazságosság szellemében, amely nem tűri, hogy bármely jövedelmet kivonjanak a közösség ellenőrzése alól. Az ÖSZJ-t a templomok, imaházak előtt gyülekező elfogadók a megkapott járulékról például kötelesek lennének számlát adni, amelynek összesítése nyomán az adományozók adójuk bizonyos százalékát leírhatnák, az elfogadók pedig a másolatok alapján személyi jövedelemadó bevallást nyújtanának be a NAV-nak. Az adóhivatal alkalmazottainak létszáma ennek során természetesen némi emelésre szorulna, például próbaadományozást végzők alkalmazása révén, akik a számlaadást ellenőriznék, jelentős büntetést szabva ki azokra az önkéntes szolidaritási járulékot elfogadókra, akik a számlaadást elmulasztják, és ezzel kárt okoznak a róluk oly humánus módon gondoskodó közösségnek. Amennyiben az adóhivatal alkalmazottainak létszáma növekedne, ez jótékonyan csökkentené a munkanélküliséget, tehát többszörös kedvező hatást gyakorolna a társadalom életére.

99 / 192

2016. 04. 21. 7:14

100 / 192


Igen Tisztelt Pénzügyminiszter Úr! Amennyiben vázlatosan előadott javaslataimat figyelemre méltónak találja, kész örömmel vállalkozom azok részletes, számításokon alapuló kimunkálására, sőt hasonló javaslatok megtételére az élet más területén, például az egészségügyben elérhető megtakarítások érdekében, hasonlóképpen figyelembe véve természetesen az állami költségvetés helyzetének javítása mellett az egyes állampolgárok igazságérzetét, a közjó és a közmorál további erősítését. Mély tisztelettel

Bistey András

Teljes étlap LÁRAI ESZTER A művekből tömény pesszimizmus árad, de a szerző nem lehet más, ha a valóvilág ilyen hangulatot vált ki belőle. Éppen ezért ideje lenne azon gondolkodni, hogyan kellene megváltoztatni a való világot ahhoz, hogy ne ilyen hangulatot váltson ki se a sz

LÁRAI ESZTER:

Teljes étlap (tovább gondolva Erdős Virág:van egy ország c. versét és emlékezve a 2015 szilveszterén bántalmazott európai nők szenvedéseire)

Van egy ország ahol lakom szegény ország elhagyhatom elhagyhatom? jobb lesz máshol ahol lakó meg nem lakol? jobb lesz másutt de hol? de hol? Itt van példul szomszédságunk ukrán-orosz barátságuk annyira szép annyira jó szájban marad a ruszin szó szájban marad

2016. 04. 21. 7:14

101 / 192


a magyar szó az ukránok olyan nacik menekülnek orosz macik menetelnek háborúba a borúnak az otthona újra újra Európa! -ujjé!-

Na de ha nem Európa csapkodjon kicsit a nóta ugorjunk az ujgurokra kiket éppen a nagy Kína genocizik -s semmi ország nem cikiziHongkongot meg épp lenyúlja Na és itt van Amerika még nem abda csak a Fema szállítják már a műanyag koporsókat vagonokban És ha tavasz

2016. 04. 21. 7:14


legyen arab ahol nyugi nincs talp alatt Mezopotámia vége:

zikurátok mind kilőve sumér történtek törölve majd jönnek a piramisok kék mecsetek katakombák minaretek zsinagógák agyonnyomják atombombák lehullanak a keresztek keresztezik gyerek fejek -halleluja-

de nem hagyom én nem hagyom hogyha lenne olyan vagon ami vinne vissza nagyon vissza messzi történésbe lehetséges múltba régbe

oda messze ahol elcse-

102 / 192

2016. 04. 21. 7:14


sződött minden (egy lett a jó s a rossz isten de az út az ezer hozzá így válhatott sokarcúvá s fiú lett a lelkem szöttye lyánygyermeknek nem lett helye csak jézuska csak kis buddha a nőnek meg szülni

illyen helyre elmegy kedve de ha elmegy jön erőszak lesz erőszak nő és vérszag jön a tatár jön a török jön az orosz meg az ukrán -szovjetnek öltözöttkétszázezer magyar leány szeretheti úgy a fiát mint a fiának az apját -csuhajja-) kisiklatnám bizony ki én

103 / 192

2016. 04. 21. 7:14


ezt a belakatott időt ezt a lefejezett jövőt ami régen elkezdődött nem húsz éve nem száz éve nem is ezer tán hétezer esztendeje -ki tudja-

ez az ország leg-legország hol a legjobb hol legrosszabb kinek mikor hol és ahol

van pár sziget erre-arra minek partját tenger nyalja s nem falja hol a Nap még szelíden süt nem vadul Szél isten is csak dorombol be nem gurul küldj egy lapot ha eljutsz majd egyszer arra felszegezem

104 / 192

2016. 04. 21. 7:14

105 / 192


majd a falra ***

leng a lelkem nem lóg

csak a testem -ejnye-bejnye-

Három új vers Koosán Ildikó Út a jövőbe „ új füvek dallamosodnak” Nem csak aktaszám

Út a jövőbe Koosán Ildikó

Egyben az eddigi termés! Összesöpörve, elmenekítve mind a trezorba: fémbe, papírba, úgy ahogy illik;

háttérerő nélkül tervezni manapság aligha lehetne; Vurtslit ép eszű nem épít, számozott utcákra költeni kár,

Aréna kell, s leszállópályák fel a tetőkre, várja a nép, digitális útjelzőkkel akár;

ott üdvös élni,- mondják,hol az időt is koordinált láncreakció vezényli, s önműködően töltődik rendszabályokkal az ész;

2016. 04. 21. 7:14


kezdete óta, nem volt ily fejlődőképes ez a város; holdbéli utakat hirdetnek leárazottan maholnap közkedvelt űrkomp-bérbeadással, csillagközi offshore cégalapítást, s panorámás űrtelket városlakóknak…

Ó Városom! futurisztikus képeket vetít a múltad elébünk: víziók gyötörnek, biztass, hogy mégsem…

2016

Koosán Ildikó „ új füvek dallamosodnak” Sz. István költőbarátomnak

Panel-proli, művelhető földje balkonvirágládában, fái a téren, világmegváltó eszmék verseiben, mit kívánsz tőle még? puha, festetlen szavakkal ölel, ostoros villámmal cserdít, ha belobban a nyár zápor kacarász, szél iramlik virágzó dombtájakon, új füvek dallamosodnak, termékeny gondolat Földünk, az élőhely

titkaival; hagyom, visszhangozzanak bennem, emeljen tiszta-szép magasa köznapi csodák közé teremtőistenműhelyét

106 / 192

2016. 04. 21. 7:14

107 / 192


lesni, mint olvadnak eggyé emberérzéskohóban látványok, eszmék, létezések.

2015. december 2.

Nemcsak aktaszám Koosán Ildikó

az ember, ha nincs remény tovább, mint lom közé szorult furcsa báb kihallani, hogy sír, üvölt, nevet, börtönében kábán ténfereg,

szimultánt játszik a semmi színterén, visszavágni nincs elég kemény ökle, s ha néha félig csintalan arcán a tiszta csend bizonytalan

rózsapírja ébred, hiába ígérget feloldozást e redves, kurva élet, kényszerű - göcsörtös önmagát vonszolja

egy más időbe át,

ahol még jelölt útja, rendje volt ami mára önön hamvába holt, ahol törvény és hit volt a fegyver, nemcsak aktaszám volt az ember.

2015. augusztus 3.

Négy új vers Bak Rita

2016. 04. 21. 7:14

108 / 192


A bölcs fők bólintanak... / Eltűntek a szörnyek / Falusi életkép / Kontraindikált

Bak Rita: A bölcs fők bólintanak... A bölcs fők bólintanak… A bölcs fők bóllintanak. Jól van. Minden jól van. Ott van jól és itt van jól. Legfőképpen itt. Mert ott ők mindig veszélyesek. De mi elválasztjuk a tisztát a tisztátalantól. Ők nem szólhatnak Istenhez. Ők bezúzatnak, fejük betöretik. A bölcs fők bólintanak. És elfogyasztják vacsorájukat.

Eltűntek a szörnyek Eltűntek a szörnyek Végre A szomszéd hajléktalan az erdőben Vidáman köszönt hajnalban Próbál pozitív lenni Mint mindenki úgy általában és mindig Hiába hasad a faág Mindennek szépnek kell lennie Ezt kívánja tőlünk a rend A csúnya is csodálatos, tudod Tudnod kell Különben áldozat leszel Hűseges lúzer Láss reálisan, ne álmodozz Mert a helyes valóságérzékelés Nagyon fontos, sőt Hiszen A szörnyeket már a szigetre szállították Lúzer vagy, ha azt hiszed, A bolt előtt ülnek A mi kis jólétünket Nem fenyegetik Már eltűntek A szörnyek

2016. 04. 21. 7:14

109 / 192


Falusi életkép Reggel szobájában két szék között jégcérna feszül. Délben a hűtőszekrényben merev, kristályos gesztenyepüré-darab. Délután a kert végében hajlong a befagyott latrina fölött. Egyre meri a vizet. Este otromba, húszéves stoplis futballcipőjében elbotorkál a zokniboltig. Utoljára még feldereng a kalapács a célmezőben.

Kontraindikált Tó nirvána partja merev Buddha ellszáll kontraindikált cél terápiás úton menetelés tovább sakálok sivatag karaván kettétört totem útmente higany csordogál patak magány oldódik lehúz csonkolt láb jégmező farönk hasít éjszaka görnyedt irodista megáll bakter vágány lezár ébredés műanyag ágytál kinyit bezár szájzár Engedelmes lépés halál mosoly tárnában hangtalan

A FELNŐTTKOR KEZDETEI - A hatvanas évek Benedekné Köves Hajnalka Az önéletrajzi sorozat újabb folytatása

Benedekné Köves Hajnal:

A FELNŐTTKOR KEZDETEI

A hatvanas évek

2016. 04. 21. 7:14

110 / 192


A társadalmi közmegegyezés, a stabilitás, egyúttal a lendületes fejlődés évei voltak ezek. Életemben először éltem viszonylag konszolidált helyzetű országban és élvezhettem – a lakosság nagy részével együtt – a társadalmi béke, a fejlődő gazdaság és a növekvő életszínvonal együttes áldásait. Igazság szerint a hatvanas évek – abban az értelemben, ahogyan itt szólok róluk – a hetvenes évek közepéig tartottak. Persze, az egyéni sorsokat más tényezők is befolyásolták, de az „alaphangot” mégiscsak a társadalmi háttér és légkör adta meg. A háború, majd az 1956 utáni – szó szerinti és képletes – rom-eltakarítás időszaka lezárult, lényegében tehát szellemipszichológiai értelemben is. Az embereket általában a jelen és a jövő foglalkoztatta. Elkönyvelték – ki őszintén, ki csak látszólag –, hogy az ellenforradalom (mások szerint forradalom) leverésével lezárult egy korszak, új lapot kell nyitni a történelem könyvében, a megfelelő tanulságok hasznosításával. Ez a másfél évtized alapozta meg mind inkább külföldön is a Magyar Népköztársaság növekvő tekintélyét. E korszak eredményei alapján érdemelte ki Kádár Magyarországa a „legvidámabb barakk”, illetve a „gulyás-kommunizmus” címkéket a nyugati világtól. A termelő szövetkezetek, kiegészítve az egyéni háztáji gazdaságokkal, látványos eredményeket produkáltak a mezőgazdaságban. A szegényes, komfort nélküli, sok esetben omladozó viskókból álló falvak megújultak. Modern, komfortos házak épültek tömegével, a parasztság – akkoriban még nem szégyellték a mezőgazdaságban dolgozók ezt a megnevezést – egyre jobban boldogult, nőtt az életszínvonal. Az iparban létrejöttek olyan nagyüzemek, amelyek exportképes, korszerű termékeket voltak képesek előállítani. A hatvanashetvenes évek fordulóján a külkereskedelem a népgazdaság legdinamikusabban fejlődő ágazata volt. Természetesen a korszerű és hatékony termelés nem az ipar egészére volt jellemző. A legtöbb vállalatnál inkább csak a mennyiségi növekedést tekintették célnak, s ez idővel gondot okozott. A kulturális élet számos területén jelentős eredmények születtek, és ehhez hozzájárult az a politika, amely megszabadította a szellemi életet a Rákosi-korszak cenzori béklyóitól. Na, persze, maradtak azért tilalmak, korlátozások. Aki pedig túllépett bizonyos határokat, az számíthatott a büntetésre. A kultúrpolitika lényegét a „három T” fejezte ki: támogatjuk, tűrjük vagy tiltjuk. A tilalmas kategóriába a pornográfia, a náci, fasiszta nézetek propagálása, valamint a fennálló, szocialista rendszer nyílt támadása, a rendszerre veszélyes nézetek hangoztatása, vagyis a „fellazítás” tartozott. (A „fellazítást” mint célkitűzést egyébként az Egyesült Államok kormányzata fogalmazta meg a szocialista országokra vonatkozóan.) Arról azonban, hogy mi minősül rendszert veszélyeztető nézetnek vagy tevékenységnek, különböző szinteken, különböző felfogású személyek vagy grémiumok döntöttek. Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István, a két jeles filozófus, mindenesetre átlépett bizonyos korlátokat, aminek az volt az eredménye, hogy megszüntették egyetemi oktatói állásukat, és azt követően csak gimnáziumban taníthattak. Igaz, ez még 1958-ban történt, és tudomásom szerint akkor Lukács-tanítványi mivoltuk és ebből fakadó nézeteik jelentették a fő gondot. Velük egyidejűleg más lukácsista, revizionista vagy antimarxista – illetve annak minősített – nézeteket hangoztató értelmiségiek is hasonló sorsra jutottak. Rövidesen megjelent a belső ellenzék, amely olykor szervezettebb formában is fellépett, hallatta a hangját. Többféle irányzatát, áramlatát is megtapasztalhattuk. Csak jelzésszerűen foglalkozom ezzel a témával. Egyik vonulatának magját az úgynevezett népies írók és a vonzáskörükhöz tartozó értelmiségiek alkották. A Horthy-korszak éveiben formálódott írói csoportosulás érdemei között említhető, hogy ráirányította a figyelmet a parasztság nehéz sorsára, problémáira. Ugyanakkor a nacionalizmus rányomta bélyegét nagy részük munkásságára, habár több irányzat alakult ki közöttük. A progresszív, később a szocializmus iránt lojális alkotók között említhető Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter, Szabó Pál és mások. Más részük megbékélt ugyan a fennálló, szocialista társadalmi rendszerrel, de a kritikai hangvételről azért nem mondtak le. Közéjük tartozott Illyés Gyula, Németh László stb. És voltak, akik a burkolt, majd mind nyíltabb ellenállást választották. Ebből a csoportból nőtt ki később, a rendszerváltás idején az MDF és a Kisgazda Párt egyik vonulata, de a MIÉP is. Meghatározó személyiségeik: Csurka István, Csoóri Sándor és mások, akik a szélsőjobb prominensei lettek a rendszerváltás utáni Magyarországon. A másik ellenzéki irányzat a liberális, polgári elveket valló erőké volt, s ezekhez csatlakoztak évfolyamtársaim közül is többen (Kis János, Solt Otília stb.), de első férjem, Garai László évfolyamtársaiból is néhányan (Vajda Mihály, Háber Judit és mások), valamint volt egyetemi tanáruk, Heller Ágnes és második férje, Fehér Ferenc. (Első férje, Hermann István később lojális maradt a rendszerhez.) De nagyon előreszaladtam az időben. Visszatérek a hatvanas évek legelejére, új munkahelyeim bemutatásához.

2016. 04. 21. 7:14


Nem Karácsonyra Kecskés Anikó "Művelni kellene a főket ..."

Kecskés Anikó: Nem karácsonyra

Elég már az üres lihegésből! Országunk csak elhíresül, a termés nem érik, szájízünk nem édesül.

Mi meg csak nyögünk és nyögünk, Az ígéretekre már nem is köpünk. Becsaptak! Most becsapják egymást. Unjuk már a zászlólobogtatást!

Művelni kellene a főket, munkára fogni a heverőket, segíteni azt, ki erőlködik és pusztuljon, aki csak élősködik.

Felgyújtották az isaszegi új állomást Szász Benjámin Kortársam története, II. kötet I.fejezet 17.részlet

Szász Benjámin Felgyújtották az Isaszegi új állomást 17.részlet Kortársam története, II. kötet 111 / 192

2016. 04. 21. 7:14

112 / 192


I.fejezet Isaszegen két állomás volt és a két épület megvan még ma is, egy új és egy régi. A régi is nagy egyemeletes épület, olyan amilyeneket a XIX. század végén építettek gazdaságilag jelentős településeken. Az állomás előtt hosszan öt sínpár húzódott, hogy a vonatok, ha kell, ne csak áthaladhassanak, hanem hosszan ott is tartózkodhassanak az áru ki-és berakodására. Isaszegen jelentős mezőgazdaság nem volt, amely sok árút termelt volna, lakossága nem volt nagyobb egy átlagos alföldi falusi településnél, nem volt vasúti csomópont sem, ahol több szerelvény találkozására va szükség. Viszont a gödöllői erdőség részeként hatalmas erdőgazdasága volt, és ez jelentős tömegű fát termelt, amit el kellett szállítani. Trianon után az ország határain belül maradt erdők területe nem fedezte a gazdaság szükségletét, ezért a termelés növelésének nem volt akadálya. Az erdők többsége ún. koronauradalom volt Magyarországon, azaz mai nyelven állami tulajdonban volt, és ez a tény tervszerű nagyüzemi termelést tett lehetővé. Ennek a kifejtését most nem folytatom, majd később térek vissza rá, csak azt jegyzem meg, hogy senki sem csodálkozott azon a döntésen, hogy Isaszegen új, modernebb állomást építenek, pedig a helyi áruforgalom szempontjából erre nem volt szükség. Hamarosan felépült az új állomás, amely alkalmas volt a vasúti szerelvények összetételének átrendezésére és a vonatok műszeres irányítására. Az épület szerkezetét, falait teljesen betonból készítették. S most váratlanul érkezett a hír, hogy ennek az állomásnak teljes műszaki berendezését és bútorzatát felgyújtották. Kik gyújtották fel? Senki sem kérdezte, mindenki tudta, hogy a náci német hadserag, amelynek vezetői úgy utasítgattak az országban a nyilas uralom alatt, mintha az ország a tulajdonuk lenne. Akik éppen otthon voltak, kimentek az állomásra, hogy megnézzék az égő új állomást. Maga az épület nem éghetett, hiszen teljesen betonból volt, csak a berendezés. Az épületből magasra csaptak a lángok, még ekkor is a vénasszonyok nyarára jellemző meleg, koradélutáni idő volt. A Nap szinte fénylett a teljesen felhőtlen égbolton, és az épületből kicsapó lángok színe a vadrózsabokrok nyárvégi, már kifejlett és érett, de még nem sötétedő piros terméseinek a fénynét sugározta a környező néhány fára és épületre. Valószínűleg petróleummal öntötték le az épületet, hogy biztosan elégjen a berendezés. Többségünk hallgatott és nézte a lángokat. Néhányan azt beszélték, hogy a németek azzal indokolták tettüket, hogy a szovjet hadsereg ne tudja használni a berendezést, ha mégis elfoglalná Isaszeget. Ez nem is burkolt beismerése volt annak, hogy ők reálisnak tartják, vagy legalábbis lehetségesnek a szovjet hadsereg végső győzelmét. Mi, a hallgató többség tudtuk, hogy ez hamarosan bekövetkezik. A szovjet hadsereg kiűzi a német katonákat Magyarországról, majd német területre érve felmorzsolja a náci német hadsereg maradványait. Egyet azonban nem fogalmaztunk meg magunknak sem elég világosan. A szovjet hadsereg kiűzte a nácikat, bevonult Magyarországra, és ez teljesen érthető, mert ez volt a győzelme feltétele, majd ő is továbbment és kivonult Magyarországról, de az ország, annak lerombolt épületei, közlekedése, hídjai, állomásai, a teljes kár itt maradt nekünk. Mivel pedig ez az ország tényleg mégis a mienk, nekünk kellett ismét felépíteni. Az isaszegi új állomást is. Mennyivel könnyebb lett volna a sorsunk, ha Ausztriához hasonlóan nekünk is sikerül kilépni a háborúból, mielőtt a tényleges harcok elérik a magyar határt. De fejezzük be itt ezt a részt, mert a feltételes módnak nem sok értelme van a tényleges történelemben.

Első munkahelyeim és első házasságom Benedekné Köves Hajnalka Az önéletrajzi sorozat újabb folytatása

Első munkahelyeim és első házasságom

1959 nyarán egy hónapra szóló szerződéssel munkát vállaltam egy IBUSZ-irodában a Lenin körúton, a Blaha Lujza tér közelében. Vasúti menetjegy, illetve hajójegy eladás volt a feladatom. Más kollégáknak más feladatkörük volt. Életem első munkahelyén keserves tapasztalatokat szereztem. Munkabeosztásom szerint tizenkét órás és négyórás munkanapok váltották egymást. Egy pult mögött kellett állnom – ülőhely nem volt! –, és várni a betévedő vevőt, érdeklődőt, aki vagy jött, vagy nem. Többnyire az utóbbi. Álltam tehát 12 órán át, és az idő nagy részében a semmibe bámultam. Hát ez fizikailag is, de lelkileg is rendkívül fárasztó és gyötrelmes volt. Hiszen beteg és gyenge voltam, alig álltam a lábamon. És még az álldogálásnál is nehezebb volt semmit nem csinálni.

2016. 04. 21. 7:14

113 / 192


Elhatároztam, hogy amikor éppen nincs ügyfél, legalább hasznosítom az időt. Minthogy a gimiben francia nyelvet kezdtem tanulni, gondoltam, ezt megpróbálom egyénileg folytatni. Vettem néhány kétnyelvű könyvecskét, és a pult alatt, a félig kihúzott fiókba helyezve, olvastam, és igyekeztem memorizálni az új szavakat. Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett az irodába néhány ember. Mivel nem engem kerestek, folytattam az olvasást. Utólag tudtam meg, hogy a központból jöttek ellenőrizni. – Maga mit csinál ott? – kérdezte vádlón egyikük. Mondtam, hogy a francia nyelvtudásomat szeretném fejleszteni, amikor nincs munkám. Óriási botrány lett belőle. Dicséretet vártam, ehelyett rikácsolva közölték, hogy fegyelmi jár annak, aki munkaidőben olvas… És majd tesznek róla, hogy elmenjen a kedvem az ilyesmitől. Elkövettem egy másik hibát is. Rögtön belépésem után szóltam az iroda vezetőjének, hogy szeretném megszervezni a KISZ-alapszervezetet. Ez 1959 nyarán volt, és a főnök enyhén szólva nem volt elragadtatva tőlem és a javaslatomtól. Rövidesen csúnya incidens következett. Minden munkanap befejeztével be kellett írni – ceruzával – egy lapra, hogy hány jegyet adtam el, milyen összegben. Egyik reggel jött a főnök, szigorú arccal, és az orrom alá dugta a napokkal korábbi lapot. Egy javítás volt az egyik összegnél. Csalással, lopással vádolt meg. Földbe gyökerezett lábbal álltam, alig tudtam szólni. A döntés az volt, hogy mivel a szerződésem egy hónapra szólt, a hátralévő talán másfél hetet a központban kell letöltenem. Ezzel inkább jól jártam, mert ott barátságosabb légkör fogadott, és szék is volt, ahol ülhettem. (Érdekes, egy ottani munkatársra ma is emlékszem. Montenegróinak vallotta magát. Nagydarab, kövér, tohonya fiatalember volt. Amit pedig előszeretettel, szinte büszkén hangoztatott mindenkinek: „Bevallom, én lusta vagyok. Nem tagadom, nem is szégyellem.”) Lejárt végre a hónap, és mielőtt távoztam volna, közölték, hogy amivel a jegyirodán megvádoltak, az tévedés volt. Összeadták a számokat, meg a pénzt, és nem volt hiány. Apám ezután egy másik munkahelyet szerzett nekem: a Fővárosi Tanács VB Csarnok- és Piac Igazgatósághoz, azaz a Dimitrov téri (ma: Vámház körút) Nagycsarnokba vettek fel, egy emeleti irodába, félállásba. Egy hajdani jugoszláv partizán volt ott a főnök, aki együtt szolgált apámmal a Karhatalomban. Kicsit sztálinista volt – mondta apám --, ezért szembe került a titói jugoszláviai kurzussal. De rendes ember. Mindenesetre aput nagyon tisztelte. Neve Milanovity Szvetozár volt. Így aztán egy Szvetozár mellé egy Szvetlána került az irodára. Rokonszenvvel fogadott, már csak apám miatt is. Ezzel nem is volt baj. Na de a munkám! Statisztikai adatgyűjtőnek nevezték a munkakört, amelynek keretében azt a feladatot kaptam, hogy úgynevezett „kutyanyelveket” készítsek mindennap. Ez egy keskeny papírlap volt, amelyre nekem az aznapi árakat kellett ráírnom. Lélekemelő volt: „Sárgarépa 1 Ft 28 fillér; Jonathan alma 2 Ft 30 fillér stb.” Egymás alá kellett írnom ezeket, majd leadni a főnöknek. Igyekeztem legalább egy kicsit „szebbre faragni a széklábakat”, azaz szép betűkkel, pontosan egymás alá írni az adat-oszlopokat, így ránézésre majdnem versnek nézhette volna valaki. Még sormintát is rajzoltam köré. Szóval, becsülettel és szorgalmasan elvégeztem a rám bízott feladatot, de csak másfél hónapig bírtam ki. Végül más munka után kellett nézni. A Kultúra Külkereskedelmi Vállalathoz vettek fel 1959. szeptember végétől. Ez már jobban hangzott. Azt mondták, államközi referens leszek: kereskedelmi kapcsolatokat kell ápolni, az orosz és az angol nyelvtudásom felhasználásával. A gyakorlat azonban egy kicsit prózaibb volt. Inkább gyakornoknak tartottak, némi joggal, hiszen a külkereskedelemhez nem sokat értettem. Leveleket kellett írnom, főleg magyarul és oroszul, meg amit még rám bíztak. Előfordult, hogy tolmácsolni hívtak a vezérigazgató tárgyalására, máskor magam is részt vettem tárgyalásokban. Még egy fél évig sem dolgoztam ott. Nem vonzott a külkereskedelmi szakma, és a légkör sem tetszett. Közben felvételt nyertem a Reáltanoda utcai Eötvös Gimnázium esti tagozatára. A negyedik osztályt itt kellett elvégeznem, majd leérettségiznem, munka mellett. (A szigorú orvosi tilalommal nem törődtem.) Az iskolakezdés hónapjában és egy héttel a Kultúra vállalathoz kerülésem előtt tartottuk az esküvőnket Garai Lacival. Az esküvői vacsora náluk volt, rokonok, barátok részvételével. A Partizánszövetségtől – apám munkahelyétől -- egy gyönyörű porcelán, kézzel festett kávés készletet kaptunk ajándékba. Ma is megvan. A nászutat a következő nyárra halasztottuk. A Fekete-tengeri Gurzufba mentünk nyaralni, a Krím félszigetre. Az 1959-60-as tanév osztályvizsgáit kitűnő eredménnyel tettem le, az érettségi vizsgákon azonban fizikából négyest kaptam. Így jeles érettségivel végeztem el a gimnáziumot 1960 júniusában. Addigra azonban (márciustól) a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályán dolgoztam már, külügyi referensként. Ez a munka már jobban tetszett. Önállóbb tevékenység volt. Tudósokkal, tudományos kutató intézetekkel álltam kapcsolatban egyfelől, másfelől külföldi szakemberek számára szerveztem szakmai programokat, néha kísértem is őket valamely tudományos intézethez. Önálló levelezést folytattam magyarul és idegen nyelven egyaránt, tárgyaltam emberekkel, intézményekkel. Jelentős személyekkel ismerkedhettem meg itt az agrártudományok területéről: többek között Manninger Rezsővel, illetve Rajki Sándorral, az MTA martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetének igazgatójával, aki a hibridkukorica és a búzanemesítés terén ért el kimagasló eredményeket.

2016. 04. 21. 7:14

114 / 192


Nyáron tehát elutaztunk Lacival a Szovjetunióba nyaralni. Nagy dolognak számított akkoriban bármilyen külföldi út. Az Expressz ifjúsági utazási iroda szervezte az utat, nem éppen luxus-színvonalon. Mindegy. A fontos a tengerparti nyaraló volt, ahol különböző országokból üdültek csoportok. Én pedig – amint ez már korábban is kiderült – jól éreztem magam nemzetközi környezetben. Folyt a barátkozás; a tenger, a strandolás is örömteli volt. Gurzufból tettünk Lacival egy kirándulást Jaltába. Azon túlmenően, hogy gyönyörködtünk a szép tengerparti sétányban, és leültünk a híres padra, ahol Sztálin, Roosevelt és Churchill tárgyalt a háború kimeneteléről, nekem más célom is volt. Szerettem volna megtalálni azt a házat és lakást, ahol a szüleim éltek mintegy 8 éven át, a harmincas években. A címet tudtam, de a házszámot nem találtuk. Végül kiderült, hogy maga a ház megvan, a számozás azonban változott, a háborúban lerombolt, immár hiányzó épületek miatt. A pálmafákkal övezett tengerparti sétányon volt az épület, az erkélyes lakás pedig a sétányra és a tengerre nézett. Szüleim mindig nosztalgiával emlékeztek vissza erre a szép lakásra. Szerettem volna látni, ha már eljutottam ide. Becsöngettünk a gondnokékhoz, és az idős asszonynak mondtam, ki vagyok. Elképzelhető az öröm, amikor kiderült, hogy az asszony már akkor is ott lakott, amikor a szüleim, és nagyon jól, méghozzá szeretettel emlékezett rájuk. Az ő segítségével be is jutottunk a második emeleti lakásba, ahol ugyan fiatalabb lakók éltek, de kedvesen fogadtak bennünket, és megmutatták a lakást. A látottak alapján nem csodálkoztam, hogy a helyi NKVD-főnök éppen ezt a lakást nézte ki magának, és emiatt megpróbálta letartóztatni, börtönbe juttatni a szüleimet. De ez egy másik történet. Az üdülőnk kirándulásokat is szervezett. Például jártunk Bahcsiszerájban, és láttuk a Puskin által megénekelt szökőkutat, amely némi csalódást okozott. Viszont egy elképesztő hajtűkanyarokkal megtűzdelt hegyi útvonal vezetett oda, igazán szép tájakkal. Más kérdés, hogy a kanyargós úton gyakorlatilag mindenki rosszul lett, és emiatt többször meg kellett állnia az autóbusznak. Kedves emlékem a gurzufi üdülőből, hogy az angliai csoportban volt egy indiai fiatalember, akivel összebarátkoztunk. Egy alkalommal azzal lepett meg bennünket, hogy megbeszélte a konyhán: indiai specialitást készít, és megvendégel bennünket. Kíváncsian vártuk az egzotikus ételkülönlegességet. Amikor ünnepélyes arccal elénk tálalta az ételt, igencsak meglepődtünk: paprikás krumpli volt. Persze hús és kolbász nélkül. Búcsúzóul megajándékozott bennünket három kis porcelán elefánt-figurával, piros rubin szemmel. Az egyik ma is a vitrinemben van. A gurzufi nyaralás után folytattam a munkát, Laci pedig az egyetemet (de lehet, hogy már éppen befejezte az egyetemet, és elhelyezkedett a Magyar Tudományos Akadémia Lexikon Szerkesztőségénél). Az esküvőt követően átmenetileg hozzájuk költöztem. A nyolctagú család egy ideig a Hungária körúton lakott, majd átköltözött a Bartók Béla útra, egy szép nagy, emeleti saroklakásba. Laci édesanyja, annak nővére, valamint egyik bátyja a családjával élt ott. A nagybácsi, Újhelyi Imre – aki együtt ült börtönben Kádár Jánossal a Horthy-érában -- egy időben az OTP személyzeti igazgatója volt. Kilencediknek én is odaköltöztem. A konyhából nyílt egy kis cselédszoba, amelybe éppen csak egy ágy fért be; átmenetileg ott laktunk Lacival. Az egész családra Laci mamája, a kedves, jó Sári főzött, mosott, takarított. Mosolyogva, jókedvűen csinált mindent, mint aki kedvtelésből teszi. Aranyos asszony volt az anyósom, akivel kölcsönösen szerettük egymást. A többi felnőtt munkába járt, Laci két unokahúga tanult, a legkisebb gyerek, János még nem járt iskolába. A nagyobb lány, Gabi egyébként szintén a Gorkij-iskolába járt korábban. A rokonság azonban ennél jóval szélesebb volt, és a kapcsolat folyamatos volt velük is. Laci másik nagybátyja, Újhelyi József a Pannónia Szinkron Filmstúdió igazgatója volt. Lányából, Marikából filozófia tanár lett később. A családhoz tartoztak Újhelyi Imre feleségének, Manyinak a testvérei. Egyikük felesége volt Sebestyén Nándorné, Ica, az Országos Béketanács későbbi főtitkára, akivel munkakapcsolatom is volt annak idején. Veszprém megyéből is érkeztek néha rokonok. Barátok, iskolai vagy egyetemi társak is jöttek szép számmal a családhoz, úgyhogy a lakásban állandóan pezsgett az élet. Mosolygós, mindig derűs anyósomnak épp ellentéte volt Bözsi nevű nővére. Zord és rosszkedvű teremtés volt, mindig morgott, veszekedett valami miatt. Pedig nem volt rossz ember, csak a természete volt ilyen. Külön kell szólnom Laci apai nagymamájáról és annak húgáról. A nagymama terebélyes, tekintélyt sugárzó jelenség volt – jóllehet abban az időben, amikor hozzájuk jártam, takarítónő volt valami üzemben. Csodálatos humorral adta elő a WC takarításának műveleteit és a munkakörével kapcsolatos történéseket. Rendkívül okos, művelt, szellemdús polgárasszony volt, pillanatnyi foglalkozásától függetlenül. Családjuk Lévitől származik, mint mondta. Egyetlen fiának, Laci apjának elvesztése (a holokausztnak kommunista zsidóként lett áldozata) dacos, ironikus és a vallást elutasító magatartást váltott ki belőle. Húga még öregkorára is szép, finom teremtés volt. Amikor Lacival meglátogattuk őket, vacsoráztunk, aztán szertartásos módon előkerült a kártya. Kanasztázni szerettek, így aztán kénytelen voltam megtanulni ezt, és egészen jól ment a dolog. Közben beszélgettünk. Sajátos légköre volt ezeknek a látogatásoknak.

2016. 04. 21. 7:14

115 / 192


A család közeli barátja volt a Péteri-család: egy anya a két szép lányával, Jutkával és Vikivel. Még az előző, a Hungária körúti lakásban voltak szomszédok (vagy legalábbis közel laktak egymáshoz); talán akkor barátkoztak össze. Mindenesetre rendszeresen jártak a Bartók Béla úti lakásra is, hol együtt, hol külön-külön. Jóval később egy húgocska is született a két lány mellé. Vikiből szintén filozófia tanár lett a későbbiekben. Vikivel egy-egy alkalommal eljött Kis János egyetemi évfolyamtársam, a későbbi filozófus és SZDSZ-elnök, mert egy ideig „jártak” Vikivel, ahogy manapság nevezik az ilyesmit. Olykor eljött Bencze György is, aki szintén neves filozófus, Kis János szerzőtársa lett. Laci kiterjedt baráti köréből első helyen Szerdahelyi Istvánt, az írót, irodalom-tudóst, a Kritika későbbi főszerkesztőjét, számos rangos mű alkotóját említem. Akkoriban verseket írt, amelyeket nagyon szerettem. De például megalkotta az ókori indiai eposz, a Mahabháráta műfordítását, amelyet dedikálásával ma is őrzök. Pista igen érdekes, vonzó fiatalember és jó barát volt. A beszéd-stílusa ugyanakkor sokszor szarkasztikus volt, és szeretett túlzó, meghökkentő kijelentéseket tenni. Aki csak a felszínre figyelt, akár meg is sértődhetett. Nekem viszont imponált a stílusa is, mert rendkívül kifejező volt, és mondanivalójának a lényegére figyeltem elsősorban. Akkori feleségével, Edittel gyakran látogattak a Garai-családhoz éppúgy, mint az én Apám lakásába. Apukám nagyon kedvelte őt, és Pista szintén szerette, tisztelte őt, és sokat beszélgettek. Mi is eljártunk hozzájuk (jól emlékszem Pista igen kedves nagymamájára, akire ő hasonlított is). Sokszor voltunk közösen részesei a Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István filozófusok lakásán, továbbá Márkus György lakásán kialakult társasági összejöveteleknek is. Pista arról ábrándozott, hogy majd közösen létrehozunk egy nívós folyóiratot, amelynek a címe „Eszmélet” lesz. (És íme, jelenleg létezik egy ilyen folyóirat.) Laci másik közeli barátja Farkas Lajos volt, egy jóval egyszerűbb fiú, aki feleségül vette egy osztálytársnőmet. Nem igazán voltak összeillő pár, és rövidesen el is váltak. Nusi később a hanti és a manysi nép kultúrájának jeles kutatójává lett. Laci baráti köréhez tartozott Somos Andrej, Bojtor Sándor ügyvéd, Előd Nóra tanárnő, Görög Tibor és még többen, akik a Gorkij-iskolában végeztek. Emlékszem Józan Péter orvos, demográfusra, számos rangos magyar és külföldi tudományos társaság tagjára,Petőcz Ottóra és még többekre. Nívós, érdekes emberek voltak valamennyien. Nekem viszont Piszker Ági osztálytársnőm volt akkor a barátnőm, de az iskolai élet befejezését követően egyre ritkábban találkoztunk. Ő a pszichológusi pályát választotta (talán ez is Laci hatására történt). Iskolás éveink jó részében nélkülözte az apját, Piszker Tibor ezredest, aki hol Pekingben, hol Bukarestben, hol Belgrádban dolgozott katonai attasé beosztásban. Anyámat természetesen látogattam, sokszor Lacival együtt, de a viszonyunk kissé hűvössé vált. Ekkortájt történt – emlékezetem szerint 1959-ben –, hogy kanadai John nagybátyámat a Canadian Tribune c. lap Moszkvába küldte tudósítónak. Nagybátyám ott ismét összekerült első feleségével, Egyával és Emma lányukkal. Úgy döntött, hogy végleg Moszkvában marad, velük. Kanadai fia és lánya már huszonéves felnőttek voltak, feleségével, Helennel pedig nyilván lazult a kapcsolat. Egyát viszont mindig is szerette, és annak idején nem jószántából hagyta el őt és elsőszülött kislányát, Emmát. A kapcsolat velük mindig is fennállt, amikor csak lehetőség volt rá. Emma unokanővérem, ekkor már közel harminc évesen, férjnél volt, Mása nevű kislánya pedig iskolába járt. Nagybátyám tehát velük élt, és a kanadai lapot tudósította Moszkvából. Időközben apám felajánlotta, hogy Lacival lakjunk nála. Akkor már az Alkotás utcában, az Alkotás presszó házában volt egy másfél szobás lakása a második emeleten. Ő a félszobában, mi pedig a szobában helyezkedtünk el. Igaz, csak 38 négyzetméteres volt a lakás, de napos, viszonylag kellemes kis otthon volt. Az Alkotás utca is csendes, nyugodt volt akkoriban. Vacsorázni rendszeresen jártunk Laci családjához, a mamája pedig kérte, hogy hetente vigyük el neki a szennyes ruhát, hogy kimossa, kivasalja. Neki mindegy – mondta --, hogy egy-két fővel többre mos, főz-e. Hiszen én dolgozni jártam, és igen gyenge állapotban voltam. Laci pedig tanult, vizsgázott (vagy talán már dolgozott), és a szakdolgozatát írta. A hétvégén általában náluk ebédeltünk, családi körben, sokszor apámat is meghívták. Neki ekkorra befejeződött a Partizánszövetségben (a MEASZ elődje) végzett tevékenysége, és már csak a körzeti pártszervezetben működött, szervező titkárként. Életemben először tartoztam egy nagy családhoz, amelyben kölcsönös tisztelet, szeretet, az összetartozás és egymás segítése volt jellemző. Sem azelőtt, sem azután ez nem adatott meg nekem. Igen rossz fizikai és idegállapotban voltam. Megint kórházba kerültem. A Kútvölgyiben három hétig feküdtem, B-12 injekció-kúrával és egyéb gyógyszerekkel igyekeztek felhízlalni egy kicsit, a vérszegénységet és ideggyengeséget csökkenteni. Talán érhettek volna el némi eredményt, ha történetesen nem egy haldokló nénit fektettek volna a szomszédos ágyra, úgy fél méterre az én ágyamtól. Az eredmény az lett, hogy hízás helyett fogytam, az idegállapotról nem is beszélve. Így hát beutaltak egy hónapra a Kékestetőn lévő szanatóriumba, regenerálódni. Egyszer csak anyám arról értesült a családi levelekből, hogy édesanyja, az én 75 éves kanadai nagymamám, két szívműtét után, úgy döntött: visszatér a szülőföldjére! Gondoljunk bele: 1906-ban, tizennyolc évesen emigrált Kanadába a cári

2016. 04. 21. 7:14

116 / 192


Oroszországhoz tartozó ukrán falujából, és ott élte le az egész életét. Ott születtek a gyerekei, az unokái. Ott temette el a férjét, a kisebbik lányát. Ott élt családjának, rokonságának túlnyomó része. Ő pedig felült a repülőgépre, és megérkezett Moszkvába, legidősebb fiához és annak moszkvai családjához. De csak átmenetileg akart náluk maradni. Szíve mélyén az ukrajnai szülőfaluba, Cinevába vágyott, ahol még éltek rokonai. Amikor anyám ezt megtudta, azonnal írt Moszkvába, Egya sógornőjének, hogy küldjön meghívólevelet. Nagyon szeretne találkozni az édesanyjával, akit három évtizeddel azelőtt, húszévesen látott utoljára. Természetesen a bátyját és az egész moszkvai rokonságot is látni kívánja. Betegen is kész odautazni. Egya örömmel vállalta a meghívással járó hivatali ügyintézést, elküldte a meghívólevelet, enélkül ugyanis nem lehetett a Szovjetunióba utazni. Anyám tehát közölte velem, hogy elutazik, meglátogatja a családot. Ez már 1961-ben volt. Moszkvában nagy szeretettel fogadták, és mint beteg asszonyt, körülugrálták, kiszolgálták. Amikor pedig letelt az egy hónapra szóló tartózkodási engedély, a bátyjáék mondták neki, hogy másnap kiviszik őt a repülőtérre. Mire anyám a szemük láttára széttépte a repülőjegyet, és közölte: ő ugyan nem tér vissza Magyarországra. Az egész család döbbenten fogadta a bejelentést. Erről nem volt szó. Természetesen ott nem volt semmilyen jövedelme, ellátmánya, ráadásul ő cselédhez – illetve háztartási alkalmazotthoz, ahogy akkoriban nevezték – szokott, és a moszkvai család ezt nem kívánta vállalni. De a hatóságoknál is kínos magyarázkodást és intézkedést vont maga után ez az önkényes eljárás. Én magam is visszavártam anyámat egy hónap elteltével, és amikor megírta, hogy nem tér vissza, megdöbbentem. Az is a leveléből derült ki, hogy a gyönyörű Rákóczi úti lakást egyszerűen ott hagyta, minden holminkkal együtt. Idegenek kapták meg, miközben én, az egyetlen gyermeke egy kis szobában laktam a férjemmel, apám pedig – akinek annak idején a lakást kiutalták – egy félszobában, szűkös körülmények között élt. Máig nem tudom, mi lett az értékes bútorokkal, berendezési és dísztárgyakkal. Még a személyes holmim is ott maradt. Talán 20 év elteltével jelentkezett egy asszony, aki annak idején járt anyámhoz. Közölte: férjhez megy Amerikába, felszámolja itteni lakását, és átadná nekem családunk fényképeit, mert anyám ezt neki adta át, megőrzésre. Nyilván nemcsak ezt, de ennek is örültem. Moszkvában egyre kellemetlenebb volt a helyzet anyám viselkedése miatt. A bátyja is szégyenkezett miatta. Végül nagyanyámmal együtt elutaztak az ukrajnai Cineva faluba. Ott még élt nagyanyámnak egy nővére és egy fivére, és a fél falu rokon volt. Anyámmal leveleztünk, de a szép szavak nála nem mindig voltak őszinték, ezt már tudtam. Keserves érzés volt, hogy nekem ilyen anyám van. Időközben a munkahelyemen változás történt: a Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályára új főnök jött, és a korábbi normális légkörnek vége volt. Új munkahelyet kerestem, és osztálytársnőm, barátnőm Piszker Ági segített. Az apja, Piszker Tibor ezredes akkoriban a Zrínyi Katonai Kiadó parancsnoka volt. Felajánlotta: menjek oda segédszerkesztőnek.

A HÉT VERSE - Március József Attila - végiggondolásra.

József Attila: MÁRCIUS 1 Langy, permeteg eső szemerkél, új búza pelyhe ütközik. Kéményre gólya s a levert tél jeges csucsokra költözik. Zöld robbanásokkal kitört a kikeleti víg erőszak. Asztalos műhelye előtt remény legyint meg, friss fenyőszag. Mit ír a hirlap? Dúl a banda Spanyolhonban és fosztogat; Kínában elűzi egy bamba tábornok a parasztokat

2016. 04. 21. 7:14

117 / 192


kis telkükről. Had fenyeget, vérben áznak a tiszta vásznak. Kínozzák a szegényeket. Hadi uszítók hadonásznak. Boldog vagyok: gyermek a lelkem, Flóra szeret. S lám, álnokul, meztelen, szép szerelmünk ellen tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja. Megriaszt a buzgóság e söpredékben. S csak magunkból nyerek vigaszt, erőt az élet érdekében. 2 Zsoldos a férfi, a nő szajha, szivüket el nem érhetem. Gonoszságuk is fel van fujva, mégis féltem az életem. Hisz nincs egyebem e kivül. Számol ezzel a gondos elme. A megbántott Föld ha kihül, ég Flórám és szivem szerelme. Mert mi teremtünk szép, okos lányt és bátor, értelmes fiút, ki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút, és ha csak pislog már a Nap, sarjaink bízóan csacsogva jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba. 1937. márc.

A HÉT VERSE - A MAGYAR TANÍTÓKHOZ Ady Endre "Lázad hát már az Élet alágyűrtje, A tanitó, a legrababb magyar?"

Ady Endre: A MAGYAR TANÍTÓKHOZ

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész, Tespedt tavat mely fenékig zavar? Alázását ki oly bűnösen tűrte, Lázad hát már az Élet alágyűrtje, A tanitó, a legrababb magyar? Gyújtatott lelkek víg mécsesének, Ott, hol Sötét ül várost és falut S hol eped fényért cellák milliója, Magyar sivatag magyar tanitója Rabok között rabként senyvedt, aludt.

2016. 04. 21. 7:14

118 / 192


Bús ébredők! a naphoz az arccal, Pusztul ez ország s az idő repül S kik hivattatok vezérül a népnek, Ne maradjatok gyáva csőcseléknek: Úri gazságok jobbágy őreül. Ha itt a Szélvész, szivet elébe, Ha itt az óra, verjen hangosan: Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész, Köszöntjük ezt a zárka-nyitót. Lelkünknek fényét ezer éve orzák, Kapja meg végtén szegény Magyarország A szabaditó magyar tanitót.

2016. 04. 21. 7:14

119 / 192


Olvasnivaló Kossuth és az egyházak Kertész Botond ... a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatát tartalmazza.

Kossuth és az egyházak Kertész Botond Luther Kiadó Egységár: 800 Ft (5 % áfával) 192 oldal, 168x238 mm, kartonált, ISBN 963-9571-24-5, 2004

Kossuth Lajos születésének 200. évfordulóján az Evangélikus Országos Gyűjtemények vezetői úgy döntöttek, hogy az évfordulóról tudományos konferencia megszervezésével és az ehhez kapcsolódó kötet megjelentetésével emlékeznek meg. A konferenciát 2002 októberében rendezték meg. Kötetünk nagyobbrészt az ezen a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatát tartalmazza. Kossuth Lajos hosszú és változatos politikai pályafutása során sokszor és sokféleképpen került kapcsolatba a különböző egyházakkal és az egyházpolitikával. Konferenciánk és jelen kötet azt kísérli meg, hogy ezt a sokrétű kapcsolatot különböző tanulmányok segítségével minél inkább megvilágítsa, és elénk rajzolja az egyházpolitikus és evangélikus egyháztag Kossuth Lajos portréját. A kötetben a következő tanulmányokat olvashatjuk: Fabiny Tibor: Az evangélikus Kossuth Zakar Péter: -Édes Anyánk, ki a földön vagy? - Kossuth Lajos egyházpolitikai nézetei Sarnyai Csaba Máté: Kossuth Lajos és a katolikus felső klérus autonómiaigénye Fazekas Csaba: Kossuth Lajos házasságkötésének ügye a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitában (1840?1841) Gáborjáni Szabó Botond: Kossuth és a debreceni reformátusság Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kossuth Lajos Erdmann Gyula: Lapszerkesztő, újságíró -- a reformellenzék organizátora Závodszky Géza: Nép, nemzet, nemzetiség, állam -- Kossuth terminológiája „A magyar conservativ párt és nemzetiség” című, álnéven írott munkában Szabad György: Kossuth bibliai példázata a felelősségről newarki beszédében Miskolczy Ambrus: 'Rossz vigéc' vagy a 'magyarok Mózese?' Kossuth személyisége és politikája Gyulay Lajos (1800?1868) ismeretlen naplóinak tükrében.

Luther Kiadó

kiadónk és könyvesboltunk címe: 1081 Budapest, Kiss József u. 2/A

nyitva tartás: hétfőtől péntekig 9 –17

2016. 04. 21. 7:14

120 / 192


számlázási és postázási címünk: 1085 Budapest, Üllői út 24.

Tel.: (1) 317 5478, (20) 824 5518 Könyvesbolt: (1) 411 0385 Kiadványaink megrendelhetőek: [email protected] http://www.facebook.com/LutherKiado

2016. 04. 21. 7:14

121 / 192


Politika Az USA irányítása csökken, de még azt hiszi, hogy birtokolja a világot Chomsky, Noam "... minden amerikai kormányzat „skizofrén”. Csak akkor támogatja a demokráciát, ha az megfelel bizonyos stratégiai és gazdasági érdekeknek."

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2013/feb/04/us-control-diminishing-own-world Chomsky, Noam: Az USA irányítása csökken, de még azt hiszi, hogy birtokolja a világot US control is diminishing, but it still thinks it owns the world

guardian.co.uk, 2013. február 4. Ezt az anyagot az Uprisings-ból, a Power Systems egy fejezetéből adaptálták: Conversations on Global Democratic Uprisings és New Challenges to US Empire, Noam Chomsky új interjukönyvéből, amelyet David Barsamian-nal írt (köszönet a Metropolitan Books kiadónak). A kérdéseket Barsamian tette fel, Chomsky válaszolt). Az Egyesült Államok még ugyanúgy ellenőrzi a Közel-Kelet energiaforrásait, mint valaha? A nagy energiatermelő országok még szorosan a Nyugat által támogatott diktatúrák irányítása alatt állnak. Így, ténylegesen az arab tavasz által elért haladás korlátozott, de nem jelentéktelen. A Nyugat által ellenőrzött diktatórikus rendszer eróziója folyik, ténylegesen, már egy ideje. Így például, ha visszamegyünk 50 évet, az energia-erőforrásokat – az USA tervezőinek a fő gondja – jórészt nacionalizálták. Állandóan próbálják ezt visszafordítani, de sikertelenül. Nézzük, például, az USA Irak elleni támadását. Az elkötelezett ideológusokat kivéve, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem a demokrácia iránti szeretetünk miatt támadtuk meg Irakot, hanem a világon a második vagy a harmadik legnagyobb olajforrásai miatt, és azért, mert a nagy energiatermelő régiónak éppen a közepén van. Nem ajánlatos ezt mondani. Ezt összeesküvési elméletnek tekintik. Az Egyesült Államok Irakban komoly vereséget szenvedett az iraki nacionalizmustól – nagyrészt az erőszakmentes ellenállástól. Az USA gyilkolhatta a felkelőket, de nem boldogult az utcákon tüntető félmillió emberrel. Lépésről lépésre, Irak képes volt lebontani a megszálló erők által létrehozott irányítást. 2007 novemberére jócskán világossá vált, hogy nagyon nehéz lesz elérni az USA céljait. És érdekes, hogy ezeket a célokat ezen a ponton nyilvánították ki kifejezett módon. A Bush II kormány 2007 novemberében állt elő egy hivatalos nyilatkozattal arról, hogy milyennek kell lennie bármely jövő iraki rendezésnek. Ennek két fő követelménye volt: az első, hogy az USA szabadon hajthasson végre katonai műveleteket a katonai bázisairól, amelyeket megtart, és a második: „ösztönözze a külföldi befektetések, különösen az amerikai befektetések áramlását Irakba”. 2008 januárjában Bush ezt világossá tette az egyik (törvény-) aláírási nyilatkozatában. Néhány hónappal később, az iraki ellenállás miatt, az USA kénytelen volt ezt feladni. Irak ellenőrzése most a szemeik előtt tűnik el. Irak egy kísérlet volt erővel visszaállítani valami hasonlót a régi irányítási rendszerhez, de ezt visszaverték. Általában, úgy gondolom, az USA politikája állandó marad, visszamenőleg a második világháborúig, de a képesség a megvalósítására hanyatlik. A gazdasági gyengeség miatt hanyatlik? Részben, mert a világ sokfélébbé válik. Sokfélébbek a hatalmi központjai. A második világháború végén az USA abszolút módon a hatalma csúcsán volt. Az övé volt a világ gazdagságának a fele, és a versenytársainak mindegyike komolyan megsérült vagy romba dőlt. Az elképzelhetetlen biztonság helyzetében volt és terveket dolgozott ki lényegében a világ vezetésére – akkor nem is irreális módon. Ezt nevezték „nagy területi” tervezésnek? Igen. Közvetlenül a második világháború után, George Kennan, az amerikai külügy-minisztérium politikatervezési törzsének a vezetője és mások felvázolták a részleteket, majd azokat megvalósították. Ami most történik a Közel-Keleten és Észak-

2016. 04. 21. 7:14

122 / 192


Afrikában bizonyos fokig, és Dél-Afrikában lényegében, visszamegy egészen az 1940-es évek végéig. Az első nagy, sikeres ellenállás az USA hegemóniájával szemben 1949-ben mutatkozott. Olyan esemény ment végbe, amelyet érdekes módon „Kína elvesztésének” neveztek. Ez egy nagyon érdekes kifejezés, amelyet sosem kifogásoltak. Sok vita volt arról, hogy ki a felelős Kína elvesztéséért. Ez nagy belföldi téma lett. De ez egy nagyon érdekes kifejezés. Csak akkor veszthetsz el valamit, ha birtokolod. Biztosra vették: Kína a mienk – és, ha azok a függetlenség felé mennek, elvesztettük Kínát. Később jöttek a gondok, mint „Latin-Amerika elvesztése”, a „Közel-Kelet” elvesztése”, bizonyos országok „elvesztése”, mindez azt feltételezve, hogy a világ a mi tulajdonunk és bármi, ami gyengíti az irányításunkat, a veszteségünk és szeretnénk tudni, hogyan állíthatnánk vissza. Manapság, ha, mondjuk, külpolitikai folyóiratokat olvasunk, vagy nevetséges módon republikánus vitákat hallgatunk, ezek azt kérdezik: „Hogyan előzzük meg a további veszteségeket?” Másrészt, a képesség az irányítás megőrzésére meredeken lehanyatlott. 1970-re a világot már gazdaságilag tripolárisnak nevezték, egy USA-alapú észak-amerikai ipari központtal, egy német alapú, durván összehasonlítható méretű európai központtal, és egy japán alapú kelet-ázsiai központtal, amely akkor a világ legdinamikusabban növekvő régiója volt. Azóta a világ gazdasági rendje sokkal sokfélébbé vált. Így nehezebb végrehajtani a politikánkat, de a mögöttes elvek nem sokat változtak. Vegyük a Clinton-doktrínát. A Clinton-doktrína az volt, hogy az USA jogosult egyoldalúan erőhöz folyamodni a „kulcsfontosságú piacokhoz, energiaforrásokhoz és stratégiai erőforrásokhoz való akadálytalan hozzáférés” biztosítása céljából. Ez túlmegy bármin, amit George W Bush mondott. De nyugodt volt, nem volt arrogáns és durva, így nem okozott nagy lármát. A hit ebben a jogban jelenleg is fennáll. Ez az intellektuális kultúrának is része. Közvetlenül Osama bin Laden meggyilkolása után, az összes vidámság és taps közepette, volt néhány bíráló megjegyzés, amely kérdéssé tette a cselekmény törvényességét. Évszázadokkal korábban szokott létezni valami, amit az ártatlanság vélelmének neveztek. Ha letartóztatnak egy gyanúsítottat, ő gyanúsított, amíg nem bizonyították be a bűnösségét. Bíróság elé kell vinni. Ez az amerikai jog egyik lényege. Visszakövethető a Magna Carta-ig. Volt hát néhány hang, amely szerint nem kellene kidobni az angol-amerikai jog egész alapját. Ez sok nagyon haragos és dühödt reakcióhoz vezetett, de a legérdekesebbek, mint rendesen, a spektrum bal-liberális végéről származtak. Matthew Yglesias, egy jól ismert és respektált bal-liberális kommentátor, írt egy cikket, amelyben nevetségessé tette ezeket a nézeteket. Azt mondta, hogy ezek „elképesztően naivak” és buták. Aztán elmagyarázta az okot. Azt mondta: „Az intézményes nemzetközi rend egyik fő funkciója pontosan a nyugati hatalmak halálos katonai ereje használatának a törvényesítése.” Persze nem Norvégiára gondolt, hanem az Egyesült Államokra. Az elv tehát, amelyen a nemzetközi rend alapul, az, hogy az USA jogosult erőt alkalmazni akarata szerint. Arról beszélni, hogy az USA megsérti a nemzetközi jogot vagy valami hasonlót, elképesztően naiv, teljesen buta dolog. Véletlenül, én voltam ezeknek az észrevételeknek a célpontja, és boldogan beismerem a bűnömet. Én igenis azt gondolom, hogy a Magna Carta és a nemzetközi jog megérdemel némi figyelmet. Csak annak az illusztrálására említem ezt, hogy az intellektuális kultúrában, még a politikai spektrum bal-liberálisnak nevezett végén sem nagyon sok változott. De a képesség a megvalósításra meredeken csökkent. Ezért mindez a beszéd az amerikai hanyatlásról. Pillantsunk a Foreign Affairs, a vezető réteg folyóiratának az év végi számába. A nagy címlapon vastag betűkkel ez áll: „Amerikának vége?” Ez azoknak a szabványos panasza, akik úgy vélik, hogy mindent kell birtokolniuk. Ha úgy véled, hogy mindent birtokolnod kell és bármit elvesztesz, az tragédia és a világ összeomlik. Vége hát Amerikának? Hosszú ideje, hogy „elvesztettük” Kínát, elvesztettük Délkelet-Ázsiát, elvesztettük Dél-Amerikát. Amerikának vége? Ez valamilyen paranoia, de a szuper gazdagok és szuperhatalmasok paranoiája. Ha nem minden a tiéd, az szerencsétlenség. A New York Times úgy írja le „az arab tavasz meghatározó politikai dilemmáját, mint az ellentmondásos USA impulzusoknak való megfelelést, beleértve a demokratikus változás támogatását, a stabilitás kívánságát és a potens politikai erővé vált iszlámisták óvatosságát”. A Times az USA három célját azonosítja. Mit gondol ezekről? Kettő közülük pontos. Az USA a stabilitás mellett van. De emlékezni kell arra, hogy mit jelent a stabilitás. A stabilitás az USA parancsainak való engedelmességet jelenti. Így, például, az Irán elleni vádak egyike, a nagy külpolitikai fenyegetés az, hogy destabilizálja Irakot és Afganisztánt. Hogyan? Próbálva kiterjeszteni a befolyását a szomszédos országokra. Másrészt, mi „stabilizáljuk” az országokat, amikor megtámadjuk és leromboljuk őket. Néha, alkalomadtán hivatkoztam az egyik kedvenc illusztrációmra erről, egy jól ismert, nagyon jó, liberális külpolitikai elemzőtől, James Chace-től, a Foreign Affairs korábbi szerkesztőjétől. Salvador Allende rezsimének a megdöntéséről és Augusto Pinochet diktatúrájának a bevezetéséről írva, 1973-ban azt mondta, hogy „destabilizálnunk” kellett Chilét a „stabilitás” érdekében. Ez nem érződik ellentmondásnak – és nem az. Szét kellett rombolnunk a parlamenti rendszert, hogy elérjük a stabilitást, azt értve ez alatt, hogy azt tegyék, amit mi mondunk. Hát igen, mi a stabilitás mellett vagyunk ilyen technikai értelemben. A politikai Iszlám gondja éppen olyan, mint az aggodalom bármilyen független fejlemény miatt. Aggódni kell bármitől, ami

2016. 04. 21. 7:14


független tőletek, mert alááshat benneteket. Voltaképpen, ez egy kissé paradox, mivel hagyományosan, az USA és Britannia jórészt erősen támogatta a radikális iszlám fundamentalizmust, a valódi gondot jelentő világi nacionalizmust blokkoló erőt, nem pedig a politikai Iszlámot. Így például, Szaudi Arábia a legszélsőségesebb fundamentalista állam a világon, radikális iszlám állam. Misszionáriusi hevület fűti, terjeszti a radikális Iszlámot Pakisztánra és pénzeli a terrort. De az USA és Britannia politikájának a bástyája. Állhatatosan támogatták ezt, Gamal Abdel Nasser Egyiptoma és Abd al-Karim Qasim Irakja világi nacionalizmusának a fenyegetése ellen, sok más között. De ők nem szeretik a politikai Iszlámot, mert az függetlenné válhat. A három pont közül az első a mi sóvárgásunk a demokráciáért, ami nagyjából a világ szabadsága és demokráciája iránti orosz elkötelezettségről beszélő Joseph Stalin szintjén van. Ez olyas fajta nyilatkozat, amelyen nevetsz, amikor a komisszároktól vagy az iráni papoktól hallod, de udvariasan, sőt lehet, hogy áhítattal bólintasz, amikor az ő nyugati megfelelőiktől hallod. Ha a múltat nézzük, a sóvárgás a demokrácia után egy rossz tréfa. Ezt még vezető tudósok is elismerik, noha nem így állítják be. A demokrácia úgy nevezett elősegítésének az egyik nagy tudósa Thomas Carothers, aki jócskán konzervatív és nagyra becsült – egy neo-reaganista, nem lángoló liberális. Reagan külügy-minisztériumában dolgozott és néhány könyvet írt a demokrácia haladásáról, amelyet nagyon komolyan vett. Szerinte, igen, ez egy mélyen ülő amerikai ideál, de furcsa története van. A történet az, hogy minden amerikai kormányzat „skizofrén”. Csak akkor támogatja a demokráciát, ha az megfelel bizonyos stratégiai és gazdasági érdekeknek. Úgy írja le ezt, mint egy furcsa patológiát, mintha az USA pszichiátriai kezelésre vagy valami hasonlóra szorulna. Természetesen, van másik értelmezés is, de az nem juthat eszedbe, ha jól nevelt, megfelelően viselkedő értelmiségi vagy. Néhány hónappal a bukása után, Hosni Mubarak elnök Egyiptomban a vádlottak padján volt bűnügyi vádakkal és eljárással szembenézve. Elképzelhetetlen, hogy valaha is USA vezetőket számoltassanak el a bűneikért Irakban vagy azon túl. Megváltozik ez valamikor hamarosan? Ez alapjában Yglesias elve: a nemzetközi rendnek az alapja az, hogy az USA-nak joga van erőszakot alkalmazni tetszése szerint. Hogyan vádolhatsz így bárkit? És senkinek másnak nincs ilyen joga? Természetesen nincs. Nos, a klienseinknek lehet. Ha Izrael megtámadja Libanont és megöl ezer embert és lerombolja a fél országot, OK, ez rendben van. Érdekes. Barack Obama szenátor volt, mielőtt elnök lett. Szenátorként nem sokat tett, de tett néhány dolgot, amelyek közül egyre különösen büszke volt. Tény, ha megnézed a honlapját a jelölőgyűlések előtt, kiemelte a tényt, hogy Libanon izraeli inváziója alatt 2006-ban társszponzora volt egy szenátusi határozatnak, amely megkövetelte, hogy az USA semmit se tegyen Izrael katonai akcióinak az akadályozásáért, míg azok el nem érik a céljaikat, és Irán és Szíria elítélését, mert azok támogatták az ellenállást Dél-Libanon izraeli, 25 év alatt ötödik lerombolásával szemben. Így örökölték a jogot, és más kliensek is. De a jogok valójában Washingtonban vannak. Ezt jelenti birtokolni a világot. Olyan ez, mint a levegő, amelyet lélegzel. Nem teheted kérdésessé. A modern IR [international relations – nemzetközi viszonyok] elmélet fő alapítója, Hans Morgenthau valóban egészen jóravaló személy volt, egyike a nagyon kevés politikai tudósnak és nemzetközi ügyi specialistának, aki erkölcsi, nem taktikai alapon bírálta a vietnami háborút. Nagyon ritka. Írt egy könyvet „Az amerikai politika célja” címmel. Már tudható, mi jön. Más országoknak nincsenek céljaik. Amerika célja, másrészt, „magasabb rendű”: szabadságot és igazságot vinni a világ többi részének. De ő jó tudós, mint Carothers. Így ő áttekintette a múltat. Azt mondta, amikor tanulmányozta a múltat, úgy tűnt, hogy az USA nem felelt meg a felsőbbrendű céljának. De aztán azt mondja, hogy bírálni a mi felsőbbrendű célunkat annyi, mint „az ateizmus hibájába esni, amely hasonló alapon tagadja a vallás érvényességét” – ami jó összehasonlítás. Ez egy mélyen gyökerező vallásos hit. Annyira mély, hogy nehéz kibogozni. És ha valaki ebben kételkedik, az közel hisztériához és gyakran az amerikaellenesség vagy „Amerika gyűlölet” vádjához vezet – ezek érdekes fogalmak, amelyek nem léteznek demokratikus társadalmakban, csak totalitárius társadalmakban és itt, ahol természetesnek veszik őket. (Ford. Szende Gy.)

A MEASZ tiltakozik a Hóman szobor állításának terve miatt Hanti Vilmos elnök M E A S Z H Í R L E V É L ( 2015. december 3.)

123 / 192

2016. 04. 21. 7:14

124 / 192


A MEASZ tiltakozik a Hóman szobor állításának terve miatt

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége ( a MEASZ) tiltakozik az ellen, hogy Hóman Bálint születése 130. évfordulóján szobrot kapjon Székesfehérváron vagy bárhol az országban. Hóman Bálint a náci Németország és Hitler feltétlen híve volt. Egyetértett és szorgalmazta, hogy hazánk vegyen részt a II. világháborúban, amely az 1943-ban a 2. magyar hadsereg voronyezsi tragédiához vezetett. Szembe fordult a Kállay kormány kiugrási törekvéseivel, mely végezetül Magyarország megszállását okozta.

Történészként, akadémikusként és miniszterként szerepet vállalt a zsidótörvények alkotásában. Kijelentette: „a zsidókérdésben végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével…. Tudatára kell ébredni végre, hogy a zsidó ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek …. A meglévő zsidótörvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új egy-két szakaszok törvényt, mely faji alapra helyezkedik.”

Hóman Bálint is felelős a II. világháborúban elpusztult katonák, zsidók, civilek, hadifoglyok haláláért.

A jelenlegi történészek egy része megpróbálja Hóman Bálint ügyét zsidóügyként kezelni, sőt egyesek zsidómentőként tüntetik fel. Határozottan kijelentjük, hogy Hóman Bálint ügye nem kizárólag a zsidókat érintő ügy, hanem minden magyar ember ügye és elítélendő politikai tevékenysége „jutalma” nem lehet köztéri szobor állítása. Budapest, 2015. december 1.

A MEASZ elnöksége nevében Hanti Vilmos elnök

(A főszerkesztő megjegyzése: A tiltakozás szövege eltúlozza Hóman mint történelmi személyiség jelentőségét, ugyanakkor tudományos munkássága is kritikai elemzést igényel.)

TERTIUM DATUR. A PÁRIZSI MERÉNYLET APROPÓJÁN Krausz Tamás Az Eszmélet folyóiratban megjelent írás [http://eszmelet.hu/tertium-datur-a-parizsi-merenylet-apropojan/] átvétele

Krausz Tamás: TERTIUM DATUR. A PÁRIZSI MERÉNYLET APROPÓJÁN

A párizsi iszlamo-fasiszta merényletsorozat napnál világosabban megmutatja, hogy az a gondolkodásmód (és persze a mögötte meghúzódó érdekrendszer), amely a világot “globalista univerzalistákra” és “nemzeti-vallási fundamentalistákra” osztja ketté, szakadékba sodorja az emberiséget. Régóta írjuk-mondjuk, hogy itt ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Huntington könyve – amely hovatovább kötelező egyetemi tananyaggá avanzsált – a “civilizációk összeütközéséről”, az “eltérő kultúrák összecsapásáról” fantáziál, a “globalistáknak” éppen úgy érveket ad, mint a “fundamentalistáknak”. Pedig éppen nem a vallási kultúrharc itt az érdekes, mivel az csak ideológiai tünet. Elfedi a nagy- és középhatalmak között folyó geostratégiai-gazdasági-katonai versengést, amelynek végső tétje a világ regionális piacok újrafelosztása, az energiaforrások és kereskedelmi utak fölötti ellenőrzés ismételt átrendezése. Tehát nem keresztények és muszlimok, zsidók és arabok között húzódnak a valóságos ellentétek, hanem a helyi és globális oligarchák, gazdasági érdekcsoportok, valamint a nagy- és kishatalmak érdekeinek összecsapásáról van szó, amelynek nagy vesztesei természetesen a helyi-nemzeti keretek között szerveződő alsó társadalmi csoportok, az alsó “néposztályok”, Marx szóhasználatában a “bérmunkások osztálya”. A neoliberális világrend létrejötte, a kapitalizmus kiterjedésének új szakasza, amely végső soron elsöpörte a hagyományos (szociáldemokrata, kommunista) munkásmozgalmakat, a baloldali tömegmozgalmakat, az új kihívásokra válaszolni nem tudó Szovjetuniót, magát az államszocialista rendszert, soha nem látott gazdasági-anyagi, kulturális egyenlőtlenségeket zúdított a népek nyakába. A baloldal, a szocializmus világméretű vereségének egyik következménye, hogy mindenfajta radikális és tömeges ellenzékiség a helyi-nemzeti ellenállás fundamentalista formájában tör felszínre. A jövő felé fordulásnak, a tőkés rendszer meghaladása szocialista-kommunista projektjének helyére sokfelé az új nacionalista-vallási fundamentalizmus lépett, aminek az Iszlám Állam terrorgépezete csak egyik, igaz, manapság a legszélsőségesebb megnyilvánulása. A feladat súlyosságától megrettenve a “bánatbaloldaliak” az iszlamo-fasizmus ellenében a Nyugat katonai és erőszakgépezetének további kiterjesztését támogatják a mainstream médiában, nem pedig végre a rendszerkritikai baloldal hazai és nemzetközi újraépítésére mozgósítanak, gyakorlatilag továbbra is a globális és helyi tőke játékszereivé

2016. 04. 21. 7:14

125 / 192


válnak. Akaratukon kívül hozzájárulnak a humanista-közösségi hagyományokban gondolkodó kapitalizmuskritikai ellenállás további periferizálásához, vagyis magának a rendszernek az egyik fő törekvéséhez. A globális és helyi egyenlőtlenségek növekedésével, “a kapitalizmus strukturális válságával” (Mészáros István) szemben nem kínálnak reális alternatívát. Miközben tagadják a nemkapitalista megoldásokat, a többszektorú vegyes gazdaságot, az alulról szerveződő gazdálkodási közösségeket, a társadalmi ellenőrzést, a nem piaci, közösségi termelési formákat és életmódkísérleteket, vagyis a harmadik lehetőséget, atertium datur-t, elkerüli figyelmüket, hogy ezzel az új fasizmus elleni küzdelmet alávetik a tőke spontán érdekeinek, ama politikai erőknek, amelyeket a válságért, a fasizmus felemelkedéséért történelmi felelősség terhel. József Attilával szólva: “tőke és fasizmus jegyesek”, de tegyük hozzá, az iszlamo-fasizmus is a tőke valamely helyiregionális formájának, érdekeinek megtestesítője, maga is üzlet. A hatalom által félrevezetett sok szamár a NATO bombázásai és az Iszlám Állam terrorja elől menekülő“migránsokban” látja az ellenséget. Pedig nem a menekültek idézték elő saját borzalmas sorsukat, hanem azok a nagyhatalmak és helyi kiszolgálóik, akik kibombázták őket lakásaikból, megszokott mindennapi életükből. Ha nem a rendszerkritikai baloldal emberközpontú értékei és törekvései határozzák meg a perspektívákat, benne a menekültek sorsát, akkor a rendszer újabb tömegeket sodor majd a szélsőséges, középkorias, véres fundamentalista ellenállás karjaiba. Ma már nem állunk messze attól a jövendöléstől, amely a humanizmus vereségét az eluralkodó világméretű káosszal köti össze. Rosa Luxemburg alternatíva-meghatározása aktuálisabb, mint valaha: “szocializmus vagy barbárság”. 1914-ben az emberiség az utóbbi irányba lépett.

(Az Eszmélet folyóiratban megjelent írás [http://eszmelet.hu/tertium-datur-a-parizsi-merenylet-apropojan/] átvétele)

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL Csikós Sándor (Mottó: a világ február 22-én tartja meg a bűncselekmények áldozatainak emléknapját…)

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL (4/1)

(Mottó: a világ február 22-én tartja meg a bűncselekmények áldozatainak emléknapját…)

A napokban, február 22-én volt két éve annak, hogy – három hónapig tartó erőszakos zavargások nyomán – Viktor Janukovics, addigi, 2010-ben törvényesen megválasztott ukrán elnök, az ellene kialakult pogromhangulatban, személyes biztonsága, sőt puszta életének mentése érdekében, menekülni volt kénytelen Ukrajna fővárosából. Kényszerű távozását kihasználva, a három hónapig tartó zavargások főkolomposai – a már addigra is szélsőjobboldali többségű – parlamenttel, az alkotmányos, törvényi, a parlament ügyrendi szabályzatát felrúgva, hatalmától megfosztottnak nyilváníttatták az államfőt. A puccsisták önmaguk közül választották meg a parlament új elnökét (aki egyben ügyvezető államfő lett, ekként hagyva jóvá az új, törvénytelen és hatalombitorló kormány rendelkezéseit), valamint új kormányt, új miniszterelnököt választották.

A Latin-Amerikában beszélt spanyol nyelven az alkotmányellenesen, törvénytelenül, erőszakkal hatalomra jutott szűk vezetői kört szokás juntának nevezni. Amilyen volt, például, a demokratikus választásokon győztes, chilei népi kormányt, Salvador Allende elnököt megdöntő puccsista tisztek kormánya 1973. szeptember 11-től, élén Augusto Pinochet tábornokkal, Allende kormányának hadügyminiszterével. Mindezeknek a kritériumoknak tökéletesen megfelel a 2014. február 22-én hatalomra került új ukrán vezetés is. Lényegét tekintve is – és annak a módozatnak megfelelően is, ahogy megragadták a hatalmat.

MÁRPEDIG A PUCCSISTÁKAT A VILÁGON MINDENÜTT HAZA- ÉS NEMZETÁRULÓ HATALOMBITORLÓKNAK SZOKÁS TEKINTENI – aminél a világ egyetlen civilizált országában sem létezik súlyosabb bűncselekmény. MINDENKI CINKOSUK, – MINDEN OLYASVALAKI BŰNÖS TETTESTÁRS, AKIK AKÁR A LEGCSEKÉLYEBB MÉRTÉKBEN IS SEGÍTIK, TÁMOGATJÁK AZ ILYEN POLITIKAI GONOSZTEVŐKET. De kiváltképpen azok, akik pénzzel, fegyverrel, – a diplomáciai mentességgel visszaélő – közvetlen szervező- és aknamunkájukkal, beavatkozásukkal, részvételükkel segítik az ilyeneket.

2016. 04. 21. 7:14

126 / 192


FŐKÉPPEN HA AZ ERŐSZAKOS HATALOMBITORLÓ HÁBORÚT KEZD SAJÁT NÉPE (vagy annak egy része) ELLEN, NÉPIRTÁS, ETNIKAI TISZTOGATÁS BŰNÉBE ESVE, HÁBORÚS BŰNTETTEKET TÖMEGÉVEL KÖVETVE EL, NAP MINT NAP.

De hogyan is kezdődött? Úgy, amiről nekünk is vannak történelmi tapasztalataink. Hogy egy tömegtüntetés a lakosság számára aktuális, fájó kérdések kapcsán kezdődik. Majd OLYANOK, AKIK ELŐRE KÉSZÜLTEK A TÜNTETÉSRE, ÁTVESZIK AZ ESEMÉNYEK IRÁNYÍTÁSÁT, A FELISMERHETETLEN MESSZESÉGBE ELVISZIK AZT ANNAK EREDETI CÉLJAITÓL, Amely tüntetés így erőszakba torkollik, az események irányítását átvevők véres leszámolásba kezdenek ellenfeleikkel, ellenségeikkel. AMIKOR PEDIG VALAKI A VÉGLETEKIG KIÉLEZŐDÖTT VÁLSÁG BÉKÉS MEGOLDÁSÁT CÉLZÓ KEZDEMÉNYEZÉSSEL ÉRKEZIK AZ ADOTT ORSZÁGBA – E KEZDEMÉNYEZÉST VALAMILYEN RENDKÍVÜL VÉRES PROVOKÁCIÓVAL MEGHIÚSÍTJÁK. Így volt ez a Kossuth téren is – és így volt a Kijev főutcáján, a Krescsatikon, illetve a környező mellékutcákban 2014. február 20-án végrehajtott tömegmészárlás idején is. A VÉRES PROVOKÁCIÓ UTÁNI LINCSHANGULATBAN pedig MINDENFAJTA BÉKÉS KIBONTAKOZÁS LEHETETLENNÉ VÁLT, AZ ERŐSZAK ELSZABADULT. A polgárháborúnak az egyik országban az idegen beavatkozás elejét vette – Ukrajnában azonban, idegen beavatkozás híján, senki sem tudta azt megakadályozni. (Főleg, hogy az Egyesült Államok vezette Nyugatról a polgárháborút még ösztönözték is.)

***

Mint ahogy már erről korábban szó volt, a lakosság nagy várakozásokkal nézett az Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási szerződés aláírása elé. Ettől azt várták, hogy „Ukrajna európai ország lesz”; hogy (a társulási szerződést csatlakozásinak nézve) megnyílik az európai bőségszaru; hogy „Európához” csatlakozva Ukrajnában valami új kezdődik: megszűnik a mindent fölemésztő korrupció, vége szakad az Ukrajnát végletekig kifosztó, a lakosságot nyomorba döntő, politikai törekvéseit kisiklató, elfojtó, mindenható oligarchák uralmának.

Emlékeztetőül: a lakosság nagyobb része által olyannyira várt eseményre az Európai Unió, illetve a Keleti Partnerségi Programban részt vevő hat volt szovjetköztársaság vezetőinek 2013. november 29.–30-i vilniusi csúcstalálkozóján kellett volna sor kerülnie. Az utolsó pillanatban azonban Janukovics államfő – noha valamennyi mérvadó közgazdász már hosszú ideje figyelmeztette erre – hirtelen észrevette, hogy a társulási szerződés részét képező szabadkereskedelmi megállapodás (ebben a formájában) megadja a kegyelemdöfést mindannak, ami még megmaradt a szétprivatizált, szétlopott ukrán gazdaságból. Janukovicsnál eljöve a megvilágosodás pillanata… ÉS NEM ARRÓL VOLT SZÓ, AHOGY AZT FELÜLETESSÉGBŐL, VAGY SZÁNDÉKOS FERDÍTÉSBŐL ADÓDÓAN MA ÁLLÍTJÁK, hogy megtagadta volna a társulási szerződés aláírását. NEM, ARRÓL VOLT SZÓ, HOGY JANUKOVICS, AZ UTOLSÓ PILLANATBAN, A SZABADKERESKEDELMI MEGÁLLAPODÁS EGYES FEJEZETEINEK ÚJRATÁRGYALÁSÁT KÉRTE – FELFÜGGESZTVE ADDIG A TÁRSULÁSI MEGÁLLAPODÁS ALÁÍRÁSÁT. (Nota bene: már a puccsista Janukovics miniszterelnök is kérte ugyanezt, vagyis a szabadkereskedelmi megállapodás egyes részeinek újratárgyalását. Ám ha Janukovicsnak sem voltak hajlandók ebben engedni – még kevésbé voltak hajlandók ezt megtenni a tehetetlen, jenki bábnak – aki ráadásul évek óta beszervezett ügynökük volt. Az amerikai hírszerzés, ugyanis, a politikusok aljanépét, a leghitványabb árulókat, semmirekellő bérenceket és politikai prostituáltakat, alávaló, szolgalelkű, CINIKUS ÉS LÉLEKTELEN bértollnokokat szokta maga köré gyűjteni: ügynökeik közül még soha, egy se volt, aki a szabadságért, az igazságért, az emberi haladásért küzdött volna. Legalábbis, mióta a világ fölötti korlátlan uralom megszerzése és megtartása a céljuk.)

A csalódottság, az elkeseredettség a csodaváró lakosságban elemi erővel robbant. 2013. november 21-től tömegtüntetések kezdődtek a Majdanon. (Majdan Nezalizsnyisztyi – Függetlenség tere – Kijev főtere. Amelyet kettévág Kijev főutcája, a Krescsatik. Amelynek egyik oldalán vertek sátortábort a tüntetők, másik oldalán volt a hajdani „Moszkva”, ma „Ukrajna” szálló. Ahol nagyszerű MTI tudósítónk is lakott. Aki messziről rálátott ugyan a térnek a Krescsatikon túli részére, a nyüzsgő, zsibongó „Majdanra” – ám aki az eseményeket tisztes távolságból követve, szállodájának erkélyére kiállva, nap, mint nap engedelmesen és lelkiismeretesen fölmondta a fasiszta fegyveresek agitprop osztálya által a külföldi újságírók számára összeállított aznapi hírbulletinek tartalmát. Az igazságot csupán az orosz újságíróktól, illetve a „Berkut” („Szirtisas”) nevét viselő készenléti rendőrségi alakulat filmeseinek videóiból lehetett megtudni. És amelyekkel köszönőviszonyban sem voltak a külvilág tömegtájékoztatási eszközeiben nap, mint nap megjelent filmkockák, híradások. AMELY HAZUG, FERDÍTŐ HÍRADÁSAIBÓL tájékozódtak (gyaníthatóan) a külföldi (nyugati) országok politikacsinálói.

(De hát megmondatott: a világsajtó, lényegében, a nemzetek fölötti (értsd: amerikai) tőke kezében van.)

A Majdanon (főtéren) található a szakszervezetek palotája. A főtértől pár perc sétára, a Krescsatikon van a kijevi városháza. Néhány napon belül a felkelők elfoglalták mindkét létesítményt. Mindkettő (de főleg a városháza) afféle politikai központtá vált. A szakszervezetek székházának egyik emeletét valamiféle titokzatos politikai csoportosulás foglalta le: oda még a Majdan fegyveresei sem tehették be a lábukat. A szakszervezetek székházában rövidesen afféle katonai célú vegyészeti

2016. 04. 21. 7:14

127 / 192


laboratórium jött létre. Ott kísérletezték ki a Molotov-koktélok löttyei vegyi összetételének újfajta változatait – olyanfajta folyadékokat, amelyek NAPALMOT TARTALMAZTAK, és az ilyesfajta folyadékot gyakorlatilag elolthatatlanná tették a készenléti rendőrökre dobott palackok nyomán keletkezett tüzeket.

Mindkét létesítmény pincéiben kínzókamrákat létesítettek. Oda hurcolták az elfogott készenléti rendőröket, a hatalomba készülő fasiszta rezsim ellenfeleit, illetve egyszerűen azokat, akik valamiért gyanúsak lettek a „Majdan” hamarosan megszervezett elhárító szerveinek szemében. A MAJDAN SZABÁLYSZERŰ KATONAI TÁBORRÁ VÁLT, PARANCSNOKOKKAL, KÉMELHÁRÍTÓ SZERVEKKEL. A Majdan katonai parancsnoka egy bizonyos Andrej Parubij lett. A puccs győzelme után Parubij a kormány Nemzetbiztonsági Tanácsának titkára lett. Ugyanez az Andrej Parubij egy héttel a 2014. május 2-i ogyesszai tömeggyilkosság előtt már a városban termett: Ő IRÁNYÍTOTTA A NÉPNYELV ÁLTAL „OGYESSZAI HATINYNAK” ELKERESZTELT VÉRENGZÉST a szakszervezetek megyei székházának az épületében.

(MINDEZT CSAK AZÉRT MONDOM, MERT EGÉSZEN A PUCCS GYŐZELMÉIG A VILÁGSAJTÓ – közöttük nagyszerű Kovács Valériánk is az MTI-től – „BÉKÉS TÜNTETŐKRŐL” BESZÉLT. Még 2014. február 20-án is, a Krescsatikon, a környező utcákban végrehajtott borzalmas, véres provokáció napján is.)

De folytatva a helyszínrajzot: a Majdan (a főtér) közelében lévő utcákban találhatók a kormányzati épületek (Minisztertanács, egy sor minisztérium, az elnöki palota). Nem túl távol a Majdantól található a Verhovna Rada (Legfelsőbb Tanács, vagyis a parlament) épülete. A Krescsatik az egyik irányban hamarosan véget ér: az un. Európa téren áll a hajdani Lenin Múzeum épületében található Néprajzi Múzeum épülete (melyet a magyar tévé által a minap is „forradalomnak” nevezett tombolás hősei feldúltak és kifosztottak). Ott található a Konzervatórium – és ezen az Európa téren találkoztak, tüntettek a fasiszta zavargások ellen fellépő antifasiszták, un. Antimajdan résztvevői is. A Krescsatik másik végén (ahol a Sevcsenko bulvár beletorkollik a Krescsatikba), állt, a véres, erőszakos zavargásokig, Lenin szobra.

Ezek voltak a zavargások színterei is.

Az elégedetlen lakosok tehát kivonultak. Tüntettek a szegénység, a korrupció, a hatalom – de leginkább az oligarchák ellen. Tüntettek, persze, az ellen is, amit úgy hittek (amiről a Nyugat által már évek óta „megdolgozott” így a puccsot mindmáig teljes mértékben támogató ukrán sajtó azt hirdette), hogy „az orosz nyomásnak engedve” az államfő visszalépett a társulási megállapodás aláírásától. AKCIÓJUKAT ÚGY HÍVTÁK: A „MÉLTÓSÁG FORRADALMA”.

Csakhogy időközben a tüntetők összetétele egyre határozottabban átalakult. Végsősoron a szélsőségesen nacionalista Nyugat-Ukrajnából (az ukrajnai fasizmus melegágyából) HÁROMEZER ÚJFASISZTA, KIFEJEZETTEN NÁCI FIATAL ÉRKEZETT. (A háború idején – illetve már előtte, a lengyel uralom idején is – ez a föld szülte azokat az ukrán náci, félkatonai szervezeteket, amelyek fegyveresei minden képzeletet felülmúló kegyetlenségükről váltak hírhedtté – a lvovi pogrommal, 80-100 ezer lengyel kisebbségi lakos lemészárlásával. Hagyományaikat, „szellemi” örökségüket hozták magukkal előbb a Majdanra, majd utóbb kiterjesztették azt az uralmuk alá hajtott egész országra is.)

Az erőszakos, náci rohamosztagosok hamarosan átvették a megmozdulás fölötti ellenőrzést. És amikor rövidesen csatatérré vált Kijev központja, gyorsan feledésbe merültek a tüntetés eredeti céljai követelései: szó sem volt már sem a szegénységgel, az oligarchákkal való elégedetlenségről – de még az ország uniós csatlakozásáról sem. AZ ERŐSZAK ÖNCÉLÚVÁ VÁLT. Helyesebben napok alatt mindenki számára, akinek volt szeme erre, az észrevehette: ITT MÁR EGÉSZEN MÁSRÓL VAN SZÓ. A NÁCI ROHAMOSZTAGOSOK BRUTÁLIS TÁMADÁSBA KEZDTEK A HATALMUK ÚTJÁBAN ÁLLÓ EGYETLEN AKADÁLY, A KÉSZENLÉTI RENDŐRÖK ELLEN.

A korrupt, jellemtelen – majd, mind hamarosan kiderült, gyáva, alávaló, hitvány – államfőnek már régen nem maradt támogatója. Egyedül a rendőrségre támaszkodhatott – volna. De nem tette. Az alkotmányos, törvényes hatalom – végsősoron pedig az ő személyének védelmére is – kirendelt készenléti rendőröket, illetve karhatalmistákat rútul cserbenhagyta. Nemhogy azt nem engedte, hogy a készenléti rendőrök fellépjenek az alkotmányos rend védelmében (pedig azok három hónapig csak a parancsára vártak) – de még azt is megtiltotta nekik, hogy önmaguk védelmében fegyverhez

2016. 04. 21. 7:14

128 / 192


nyúljanak. HÁROM HÓNAPIG OTT ÁLLTAK, SZERENCSÉTLENEK – GYAKOLATILAG VÉDTELENÜL, KISZOLGÁLTATOTTAN – AZ ŐRJÖNGŐ CSŐCSELÉK (pardon: „békés tüntetők”) AGRESSZIÓJÁNAK. (Erről egy külön részben teszek közzé fényképeket, videókat.) Egy szál pajzsuk (az is, akárcsak sisakjuk, silány, könnyen törő minőségben), gumibotjuk, jobb esetben hanggránátjaik voltak. ANNAK LEGAPRÓBB JELÉRE IS, HOGY AZ ÁLLAMFŐ ESETLEG MÉGIS MEGGONDOLNÁ MAGÁT (és parancsot adna az ellentámadásra), A NYUGAT SIVALKODÓ KÓRUSA – WASHINGTONTÓL KEZDVE, BRÜSSZELEN, BERLINEN ÁT EGÉSZEN VARSÓIG – HANGOS JAJVESZÉKELÉSBE KEZDETT: Janukovicsnál égtek a telefonvonalak: meg ne próbálja…! (Ugyanezek – jelesül Amerika – pontban két hónappal a puccs győzelme után – KIFEJEZETTEN UTASÍTOTTÁK HATALOMRA JUTTATOTT BÁBJAIKAT: nemhogy a rendőrséget, DE A HADSEREGET IS VESSE BE A DONYEC-MEDENCÉBEN KITÖRT TILTAKOZÓ MOZGALOM ELLEN.)

A Nyugat, minden lehetséges módon, kifejezésre juttatta támogatását. A LEGBRUTÁLISABBAN: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK. Túl azon, hogy Victoria Nuland külügyminiszter-helyettes asszony – nyilván immár győzelmük tudatában, maga tárta fel: az amerikai kormány 2009 óta 5 milliárd dollárral támogatta Ukrajna „demokratizálását” (értsd: az oroszbarátnak kikiáltott Janukovics elnök megdöntését). MINT UTÓBB KIDERÜLT: ÉSZTORSZÁGI NATO-TÁMASZPONTOKON MÁR 2006 ÓTA RENDSZERES FEGYVERES KIKÉPZÉSEKET TARTOTTAK ÚJFASISZTA UKRÁN FIATALOKNAK (pedig 2005 és 2009 között ugyancsak az ő emberük, Viktor Juscsenko, volt hatalmon). Ez azon kívül volt, hogy szélsőséges ukrán szervezetek már 2008 óta rendszeres katonai táborozásokat rendeztek a Kárpátokban, ultranacionalista fiatalok számára.

Még két héttel a puccs győzelme előtt voltunk, amikor egy telefonbeszélgetésen Victoria Nuland külügyminiszter-helyettes asszony (aki mézes puszedliket osztogatott a főtéren a puccsistának és leendő áldozataiknak is, mint valami cukros néni) – és Geoffrey Pyatt kijevi amerikai (akkor még nagykövet, most már birodalmi helytartó, afféle jenki Heydrich) telefonon már ki is tárgyalták a leendő ukrán kormány összetételét. Miniszterelnöknek a gérnyó, szigorú professzoros kinézete ellenére is terrorista Arszenyij Jacenyukot, a csecsen háború oroszellenes zsoldosát, elfogott orosz katonák megkínzóját és gyilkosát – a CIA régi ügynökét, a Donbassz népét utóbb (zsidó létére) „alacsonyabb rendű fajnak” minősítő, külsőleg embernek látszó véglényt – szemelték ki. Abban is határozottan egyetértettek, hogy az egykori profi ökölvívó bajnok (egyben a 90-es évek leghírhedtebb ukrán maffiavezérének testőre, aki idővel elárulta gazdáját), Vitalij Klicsko semmi szín alatt nem lehet a kormány tagja. (Meg is kapta, kárpótlásul, a kijevi főpolgármesteri stallumot. Az ukrán főváros politikai és szellemi kultúrájának szintjét minősíti, hogy időközben újra is választották.)

Még a Majdan előtt, az ukrán titkosszolgálat figyelmeztette az államfőt: katonai teherszállító gépeken érkezik az amerikai nagykövetség ellátmánya: dollármilliók – és Kijevet vadonatúj dollárbankók árasztották el. Az 5 milliárdon kívül az amerikai nagykövetség heti 20 millió dollárral járult hozzá a Majdant megtöltő siserahad ellátásához. Az amerikai nagykövetség afféle vezérkarává vált a „forradalmi” megmozdulásnak: a nagykövet és diplomatái jószerével még afféle futárszolgálatot is elláttak a felkelők különböző csoportjai között. Rendszerességgel megtartott operatív kiképzéseket, tanfolyamokat, továbbképzési kurzusokat tartottak nemcsak a fegyveresek, de az ukrán sajtó munkatársai számára is. Ukrajna leendő helytartója, magától értetődően, aktív részesévé vált az ukrán BELPOLITIKA napi történéseinek. Ugyanerre figyelmeztetett az államfő Régiók Pártjának talán egyetlen talpig becsületes és merész képviselője, Oleg Carjov is – aki nagy beszédben leplezte le, még az események kezdete előtt, az amerikai nagykövetség üzelmeit. Teljes hangerővel kellett beszélnie, hogy legalább részben hallhatóvá váljon mondandója, miközben a már akkor is többségben lévő fasiszta üvöltő kórus minden erővel igyekezett őt lehurrogni. (Az ukrán parlament addig is alighanem világrekorder volt az ülésteremben és a folyosókon zajló bunyók számát tekintve. Még inkább így van ez a puccs győzelme óta.)

De nem maradt el mások támogatása sem. A Majdan napjaiban Kijevbe látogatott „mindenki, aki csak számított” az Unió brüsszeli központján belül. Lelkesen támogatták a felkelőket Lengyelország részéről: az ottani politikai palettának szinte nem is volt olyan árnyalata, amely meg ne fordult volna a Majdan pódiumán, az ultrakonzervatív Kaczinskytől kezdve a „modern baloldal” lengyelországi csodagyerekéig, Aleksandr Kwasniewskiig, a hivatalos lengyel kommunista ifjúsági szövetség hajdani utolsó első titkáráig. Egy sem volt közöttük, aki utált volna együtt pózolni a főtér pódiumán, tömegével és brutálisan legyilkolt honfitársaik hóhérainak mai politikai és szellemi örököseivel. A Majdan előtt két hónappal nem más, mint Sikorski akkori külügyminiszter hívta meg, kormánya nevében, a későbbi Jobb Szektor 86 fiatal aktivistáját egy katonai kiképző kurzusra. (Lengyelország volt utóbb az az ország – talán az USA-n kívül – mely a legtöbb fegyverest, zsoldost küldte a Donbassz szabadságharcának vérbefojtására.)

2016. 04. 21. 7:14

129 / 192


A Kijevbe érkezett szélsőséges fegyveresek tehát hamarosan átvették az irányítást az események fölött. November végétől megkezdődtek a rendőrség ellen kiprovokált támadások. November 30-án a rendőrség még megpróbált visszavágni: elkezdték kiszorítani a tömeget a Majdanról. Mi tagadás, ekkor még jutott pár ütés a rendőrség gumibotjaitól. (És bár a következőekben ennél sokkal borzalmasabb képeket láthattunk – a világsajtó még február végén is annak az egyszeri rendőrattaknak a képeivel volt tele. Úgy állítva be, persze, hogy ez az akció váltotta ki a tömeg dühét, agresszióját. Pedig hát hol volt addigra már az az akció!)

A fordulópont december 1-én következett be. Azon a napon nemcsak hogy ledöntötték a Lenin-szobrot (ami világos jelzése volt annak, hogy miféle mozgalom is indult) – de akkor érte az első brutális támadás a Lenin-szobor védelmére kirendelt, amúgy több autóbusznyi rendőrt. Én onnantól kezdve többé nem volt megállás! Hamarosan megindult a kormányépületek elleni ostrom. (Nota bene: a náci rezsim tajtékozva fenyegetőzött, amikor február-márciusban a Krímben, és az ország keleti részén békésen tüntető emberek ugyancsak elkezdték elfoglalni a helyi kormányzati épületeket – csak éppen erőszak nélkül).

ÉS MIKÖZBEN „A VILÁG” „A BÉKÉS TÜNTETŐK” OKÁN TÖRDELTE KEZEIT, A KIJEVI UTCÁKON TELJESEN FÖLCSERÉLŐDTEK A SZEREPEK. Ha a videókon azt látjuk, hogy valamiféle sisakos, símaszkos, pajzsos emberek csoportjai egy földön fekvő embert ütlegelnek, ott, bizony, egy rendőr volt a kárvallott. Dobálták őket petárdákkal, Molotovkoktélokkal és egyéb gyújtó folyadékokkal (derék kijevi leányzók és nénikék szorgalmasan töltögették az „anyagot” üvegekbe, /olyanok is akik most már sírnak-rínak a junta minden korábbit felülmúló népnyúzása, a nyomor, az éhezés miatt/. Ugyanezt láthattuk pár hónappal később Ogyesszában is. A Dinamo stadion területén egész nagyüzem volt. Ott készült az egyik legmegrázóbb kép és videó is: az égő fejjel rohanó rendőrről (szerencsére társai gyorsan eloltották poroltóval, de arca így is megperzselődött).

Kijev belvárosának utcái hamarosan megteltek az égő gumik füstjével, bűzével – amitől nemcsak a rendőrök, de környező házak lakói is szenvedtek. Ha a szél (többnyire) a rendőrök felé vitte a füstöt, azok nem látták az őket támadó fegyvereseket – a nap végére pedig rendőrök tucatjait kellett füstmérgezés miatt kórházba szállítani. A belügyi kórház hamarosan meg is telt sérült, füstmérgezett rendőrökkel, karhatalmistákkal. A nagyobb találat kedvéért a pogromlovagok hajítógépet is szerkesztettek. De láthattuk, amint egy buldózer nyomul előre, rá a rendőrökre (vezetője nemrégiben a „keleti fronton” megsérült, de – sajnos – föl is épült). Mindezt a pokolbeli képet még csak erősítette a fémtárgyakkal megállás nélkül ütögetett lámpaoszlopok őrjítő zaja.

Az erőszak, az agresszió napról napra nőtt. December végére – legalábbis időlegesen – az ellenőrzés még az egész akció három fő szervezőjének (Arszenyij Jacenyuk mostani miniszterelnöknek, Viktor Klicsko hajdani ökölvívó bajnoknak, mostani kijevi főpolgármesternek, illetve Oleg Tyagnyiboknak, a mára összezsugorodott „Szvoboda” /„Szabadság”/ párt vezérének) a kezéből is kicsúszott. A felkelők kibontakozó terrorjának közepette valóságos hajtóvadászat indult a készenléti rendőrök ellen. Megpróbálták kirángatni őket a sorfalból, és jaj volt annak, aki esetében ez sikerült. Közülük csak nagyon keveseket tudtak társaik megmenteni. A többit félholtra, vagy egészen holtra ütötték, verték, rugdosták. Olyanok is voltak, akiket elvonszoltak a Majdanra, és ott, a tömeg szemeláttára művelték velük ugyanazt. Másokat a két „forradalmi központ” pincéibe hurcoltak, és ott kínozták őket – tudakolandó a rendőrség további terveit, társaik neveit, lakcímeit, elérhetőségeit. Aki látta, nem felejti el a földön fekvő, kiszúrt szemű rendőr látványát, aki fölött ketten azon vitatkoznak, hogy elvigyék-e a kórházba. Egy másiknak a karjára petárdát kötöztek, majd belelőttek a petárdába, amelynek a robbanása levitte a szerencsétlen karját. Amikor a felkelők – az amerikai nagykövet parancsára – kiürítették a városházát, rendőrök egy kazettát találtak ott. Két jómadár éppen arról beszélgetett: hamarosan menniük kell, mi legyen „ezzel a kettővel”. Van még egy óránk, addig még elszórakozunk velük – mondta a másik, miközben egy verőlegény kérdései, az áldozat jajkiáltásai hallatszanak.

(Mi, akik mindezt láttuk, egyre nagyobb döbbenettel és rettenettel kérdeztük magunktól: uram isten, mi lesz ebben az országban, ha ezek ott győznek!)

Nem jártak jobban azok sem, akik más okokból kerültek a felkelők kiépülő elhárításának a kezébe. Különös előszeretettel vadásztak azokra, akiket a Janukovics-rendszer fegyveres provokátorainak véltek. Mindenki magából indul ki – a junta időközben szinte tökéletesre csiszolt provokáló képességeit e véres hónapok során kísérletezte ki. Volt, hogy egyik kisebb

2016. 04. 21. 7:14

130 / 192


vezetőjük napokra eltűnt, majd „levágott fülekkel” került elő (amelyek hogyan, hogy nem, pár nap múlva visszakerültek a helyükre).

Egy másik alkalommal egy egyetem fiúkollégiumába rontottak be, éjnek idején. Az álmukból fölvert diákoknak csak annyi időt hagytak, hogy felöltözzenek – hogy azután a következő filmkockákon már hátrakötött kezű áldozataikat tereljék be egy buszba, amely ismeretlen helyre vitte őket. A cél nyilvánvaló volt: az ismeretlen helyen őrzött túszok – mind fiatalemberek – közül olykor-olykor egyet vagy néhányat elvisznek valahová, tarkón lövik őket – majd fellármázzák a közvéleményt, hogy lám, a véreskezű diktátor az ifjú forradalmárokat gyilkolja.

Az újesztendő után – január 16-án – az ukrán kormány végre lépésre szánta el magát: szigorú intézkedéseket fogadott el az elhúzódó, egyre érthetetlenebb és indokolhatatlanabb tüntetés-sorozattal kapcsolatban. Janukovicsnál ekkor megint égtek a telefonvonalak: Európában zúgtak a vészharangok, bőgtek a szirénák. És az államfő megint meghátrált. Hogy miért? Nyílt titokká vált, hogy Nyugatról folyamatosan zsarolták, fenyegették: ha föl mer lépni „a békés tüntetők” ellen, búcsút mondhat a nyugati bankokban elhelyezett dollármilliárdjainak. Ez többet nyomott a latban, mint az, hogy megvédje hazáját és annak népét a teljesen nyilvánvaló fenyegetéstől.

Nyilván nem elvonatkoztatható a fenti eseményektől, hogy január 22-én megtalálták egy ismert ellenzéki, illetve a Majdan egy hívének holttestét: közvetlen közelről főbe lőtték őket. A már csillapodni látszó kedélyek így újra fellobbantak.

Januártól megindult a „rendszerváltás” vidéken is. Először a legkönnyebb ellenállású helyeken: a nyugati megyékben. Sorra váltották le a még a törvényes kormány által kinevezett helyi vezetőket. (Voliny megyében kivonszolták a megyeháza előtti térre az addigi kormánypárt nemrég kinevezett emberét, a kivételesen becsületes megyei kormányzót. A földre ültetve, kezét egy oszlophoz bilincselték, a fagyos télben hideg vízzel locsolgatták – követelve, hogy ott, nyomban, írja alá lemondását. A megyei vezető hajthatatlan maradt – egészen addig, amíg megfenyegették a családjával. A helyi lázadók elfoglalták a rendőrkapitányságokat, laktanyákat, ahonnan fegyvereket zsákmányoltak. Rövidesen mintegy másfél ezer komoly lőfegyver indult útnak a főváros felé.

A HÁROM VÉRES HÓNAP KÖZBEN ÉRZŐDÖTT EGY FONTOS NEMZETKÖZI SZEREPLŐ NÉMILEG CSÖKKENT FIGYELME AZ UKRAJNAI ESEMÉNYEK IRÁNT. Oroszországról van szó. Oroszország – és annak vezetője, Putyin – a szocsi téli olimpiára (2014. február 7.–23) készült. A 90-es években porig alázott Oroszország számára az olimpia megrendezésének sikere nem csupán presztízs-, de igen fontos politikai kérdés is volt.

Mostanság, amikor az USA által Oroszországgal szemben indított, kíméletlen geopolitikai játszmáról van szó, MINDEN – MÉG A SPORT IS – POLITIKAI KÉRDÉSSÉ VÁLT. A sport világtörténelmében példátlan gyűlölködő, lejárató és rágalomkampány indult a világsajtóban a 2014-es téli olimpiának Oroszország általi megrendezése ellen (még ha évekkel korábban a nemzetközi sportdiplomácia még el is fogadta ezt a rendezési jogot). 1936-ban megközelítőleg sem bontakoztatott ki a világsajtó ennyire ellenséges kampányt a Berlinben megrendezni készülő olimpia ellen – holott már közismert volt mindenki számára a Reichstag felgyújtása, az ezzel kapcsolatban a nácizmus minden németországi ellenfele (a keresztény-konzervatív politikai erőket is beleértve) indított féktelen terror, a koncentrációs táborok felállítása, a Nürnbergben előző évben elfogadott, hírhedt „faji törvények” elfogadásának ténye.

Ha Oroszország számára az olimpia sikeres megrendezése az orosz nép összefogásának, nemzeti tudatának erősítését szolgálta – úgy a Nyugat majd kibújt bőréből, hogy ezt a törekvést meghiúsítsa. Így érthető, hogy az orosz vezetés – személy szerint Putyin – roppantul aggódott a miatt, nehogy valami nyugati provokáció, menet közben meghirdetett valamiféle bojkott meghiúsítsa a rendezvény sikerét. AMI KÉTSÉGTELENÜL A SZOKÁSOSNÁL IS NAGYOBB ÓVATOSSÁGRA, KÖRÜLTEKINTÉSRE, A KONFLIKTUSOK MAXIMÁLIS KERÜLÉSÉRE INTETTE AZ OROSZ VEZETÉST. (Ha kételkednénk ebben az értékelésben, elegendő felidéznünk magunkban azt az összehangolt kampányt, ami a 2018-as labdarúgó világbajnokság oroszországi megrendezésének ügyében indult. Amikor – évekkel az orosz jelöltség elfogadása után – nagy hirtelen „észrevették”, hogy Oroszország, úgymond, kenőpénzekkel vásárolta meg a rendezési jogot. De hogy ne lógjon ki a lóláb, Katart, a következő – 2022-es világbajnokság rendezőjét is – megvádolták ugyanezzel. Azt a Katart vádolták meg, amelyik pedig készséges közreműködő a Szíriával kapcsolatos nyugati ármány megvalósításában.)

2016. 04. 21. 7:14

131 / 192


Oroszország ezért a szokásosnál is békülékenyebb, a Nyugattal„együttműködőbb” magatartást tanúsított. MAGA IS CSATLAKOZOTT AZOK TÁBORÁHOZ, AKIK AZT SZORGALMAZTÁK, hogy Janukovics még a 2015-ben amúgy is esedékes volt elnökválasztás előtt távozzon a hatalomból. (Holott az ukrán nép azon az elnökválasztáson nyilván amúgy is kiszavazta volna őt a hatalomból). A MOSZKVAI DIPLOMÁCIA ÁLTAL KIDOLGOZOTT KOMPROMISSZUMOS MEGOLDÁSI JAVASLAT SZERINT Janukovicsnak – ha nem is azonnal, de 2014 végéig távoznia kellett volna. Ennek érdekében alkotmánymódosítást kellett volna végrehajtani, amely visszavágta volna az államfőnek egy nem sokkal előbbi alkotmánymódosítással túlságosan is megnövelt alkotmányos jogköreit – és előrehozták volna az elnökválasztást.

A NYUGAT AZONBAN MÉG EZT SEM TŰRHETTE EL. AZT AKARTÁK – és adj uram isten, de azonnal – hogy Ukrajnának olyan elnöke legyen, AKI A SZABADKERESKEDELMI MEGÁLLAPODÁS UKRAJNÁRA NÉZVE RENDKÍVÜL HÁTRÁNYOS RENDELKEZÉSEIT TUDOMÁSUL VÉVE – azonnal aláírja a társulási megállapodást. (Nota bene: ez ügyben kompromisszumos megoldás született a puccsista rezsimmel: a Nyugat ugyan hallani sem akar a szabadkereskedelmi megállapodásnak az akár legkisebb módosításáról – ám abba beleegyezett, hogy Ukrajna a társulási megállapodásnak csak a politikai részét írja alá.

Ezt akarják most elfogadtatni az Unió 28 államával; ezzel összefüggésben követelték ki holland civil szervezetek, hogy a megállapodásnak a holland parlament általi jóváhagyását előzze meg – legalább konzultatív – népszavazás az országban. És ezzel kapcsolatban kérvényezte az ország külső felderítő szolgálata az államfőnél, hogy a szolgálat emberei, AZ UKRÁN ÁLLAM NEVÉBEN, HOLLANDIA TERÜLETÉN ELJÁRVA, HOLLAND ÁLLAMPOLGÁROKKAL SZEMBEN, A SAJÁT TERÜLETÜKÖN, AKÁR ERŐSZAKOT IS ALKALMAZVA, KÖZBELÉPHESSENEK, ÉS – az aktivistákat, saját országukban fenyegetve, megfélemlítve – KIKÉNYSZERÍTHESSÉK A NÉPSZAVAZÁS MEGHIÚSÍTÁSÁT. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy az ukrán parlament a közelmúltban engedélyezte az ukrán titkosszolgálatoknak, hogy, adott esetben, ne csak Ukrajna, de külföldi államok területén is elrabolhassanak olyanokat, akik kézre kerítését indokoltnak tartják.)

Február közepe volt – vészesen közeledett az olimpia zárónapja: február 23., vasárnap. Hírek, értékelések kaptak lábra arról, hogy az olimpia végeztével Putyin elnök – felszabadulva az előbb említett kényszer alól – erélyesebben száll majd be az Ukrajna körüli játszmákba. AZ IDŐ SÜRGETETT – A DOLGOT EZÉRT, szükség esetén, AKÁR KENYÉRTÖRÉSRE IS KELLETT VINNI. A Nyugat (az utólagos események ismeretében vélhetően színlelve) elfogadta a Moszkva által ajánlott kompromisszumos megoldást.

Február 18-án Janukovics – váratlanul – ismét cselekvésre szánta el magát. A „Berkut” megindult: egy óra alatt megtisztította a tér nagyjából felét. Saját bevallásuk szerint még egy óra, és teljes rendet tettek volna a fővárost három hónapja terrorizáló csőcselék között, megtisztítva tőlük a város főterét. Megint a szokásos hisztériaroham a nyugati fővárosokban, az államfőnél újra égtek a telefonvonalak – akinek így ismét eszébe jutottak a nyugati bankokban elhelyezett milliárdjai. ÉS ISMÉT VISSZAVONULT. Ezzel az utolsó esély is elveszett a helyzet megmentésére.

Február 20-ra Kijevbe várták a német, a francia, az orosz és a lengyel külügyminisztert (Lavrov külügyminiszter helyett azonban az ország emberi jogi főbiztosa érkezett). AZON A NAPON VÉGEZTÉK VOLNA EL A HATALOM ÉS AZ ELLENZÉK KÖZÖTTI ÍRÁSOS MEGÁLLAPODÁS UTOLSÓ SIMÍTÁSAIT – AMELYNEK ELFOGADÁSÁVAL BÉKÉSEN, KOMPROMISSZUMMAL VÉGZŐDTEK VOLNA A HÁROM HÓNAPJA TARTÓ ZAVARGÁSOK. A megállapodást a kormány, illetve a Majdan tüntetőinek képviselői írták volna alá – a három külügyminiszter és az emberi jogi megbízott pedig aláírásával ellenjegyezte volna azt. (Az orosz képviselő az utolsó pillanatban ezt megtagadta: a megállapodás, abban a formában, nem tartalmazott ugyanis garanciákat a dokumentum megtartására vonatkozóan.)

EGY SZÓ, MINT SZÁZ: A HATALOM ÉS AZ ELLENZÉK KÖZÖTTI ÍRÁSOS MEGÁLLAPODÁS – 2014. február 21-én – MEGSZÜLETETT. A HÁROM UNIÓS (a német, a francia és a lengyel) KÜLÜGYMINISZTER PEDIG, ALÁÍRÁSÁVAL, HITELESÍTETTE AZT.

Csakhogy február 20-án – amikor a három nyugati külügyminiszter megérkezett, A PUCCSISTÁK VÉGSŐ ROHAMRA INDULTAK (egyben abból a célból is, hogy a téli olimpiáról „visszatérő” orosz államfőt már kész helyzet elé állítsák).

2016. 04. 21. 7:14

132 / 192


A Krescsatikon és környékén álló háztetőkről – összesen négy (nagyobb) helyszínen – váratlanul orvlövészek nyitottak tüzet mindenkire, aki arrafelé haladt. Látszólag válogatás nélkül – valójában azonban gondosan ügyelve, hogy az utcán tartózkodók mindhárom csoportjából (tüntetők, rendőrök, illetve véletlenül arra járó, vétlen járókelők) legyenek áldozatok. Az áldozatok száma 80 és 100 között mozgott (a rohamosztagosok el is nevezték őket „Mennyei Százaknak” – még a rendőröket is közébük sorolva). AZON A NAPON A KÉSZENLÉTI RENDŐRSÉG, ILLETVE BELSŐ KARHATALOM HÚSZ HARCOSA VESZTETTE ÉLETÉT. A „Mennyei Százak” mindmáig olyan érzelmi momentum, amelyet, aljas céljai érdekében, a náci junta alaposan kiaknáz. Fényképeik, neveik állandóan ki vannak téve a vérengzés helyszínein – a megemlékezők állandóan friss virágaival.

Bár a puccsisták propaganda gépezete rögtön „tudta”, hogy „Janukovics terrorlegényei” a tettesek, valójában egy sor homályos – sőt, enyhén szólva ellentmondásos – mozzanat maradt. A háztetőkön olyan fegyvereseket láttak, akiken ugyan egyenruha volt – de például sportcipő. A helyszíneken olyan (nyugati gyártmányú) fegyvereket találtak, amelyek addig se voltak, és ma sincsenek rendszeresítve az ukrán hadseregben. A lövések egészen más irányból érkeztek, mint ahonnan, emberi számítás szerint, a rendvédelmi fegyveresek tüzelhettek volna a tüntető tömegre – nagyon sokakat, közöttük magányosan közlekedő vétlen járókelőket is – hátulról érték a lövések. A GYŐZTES HATALOM ELSŐ INTÉZKEDÉSEI KÖZÖTT VOLT A FÁK KIVÁGATÁSA, A REKLÁMTABLÓK ELTÜNTETÉSE A LÖVÖLDÖZÉSEK HELYSZÍNHELYEIRŐL: a golyónyomok ugyanis árulkodtak arról, hogy a lövések milyen irányokból érkeztek.

Az események után nem sokkal Kijevbe látogató észt külügyminiszter kötelességének tartotta, hogy látogatásáról azonnal tájékoztassa Catherine Ashtont, az Unió akkori kül- és biztonságpolitikai főbiztosát. Nos, a miniszter arról számolt be: kijevi találkozóin nagyon sok embertől hallotta azt a véleményt, hogy ez egy megrendezett véres provokáció volt. Erről beszélt neki, például egy doktornő, akinek bőven akadt dolga a sebesültekkel – és aki szakmai tapasztalatai alapján meg tudta ítélni, hogy páciense hogyan, milyen körülmények közepette sebesült meg. A rút angol bárónő csak hümmögött az elmondottak hallatán (utóbb valószínűleg nem dicsérték meg az észt minisztert, amiért fölöttébb kellemetlen dolgokat kotyogott ki).

Bár – leszámítva a magyar televíziót, amely még most is Janukovics terrorlegényeinek tudja be a történteket – a világ mára nagyjából azzal tisztába jött, hogy a mesterlövészek tényleges kiléte enyhén szólva is tisztázatlan. Egy euroszkeptikus lengyel euróképviselő a minap feltárta: az orvlövészeket Lengyelországban készítették fel.

Akármennyire is ezer sebből vérzik a náci junta verziója: a szörnyű, véres provokáció elérte célját: a városban lincshangulat támadt. Másnap ugyan még aláírták a hatalom és az ellenzék közötti, föntebb említett megállapodást – ám a gyilkos indulatok már annyira elszabadultak, hogy Janukovics államfő a február 21-ről 22-re virradó éjszakán jobbnak látta, ha elmenekül – előbb a fővárosból, majd az országból is. Ellene valóságos hajtóvadászat indult: sorra zártak le előle minden lehetséges menekülési útvonalat. Putyin elnök kifejezett utasítására vetették be az orosz különleges alakulatok egy egységét, akik a Krímben, szinte a bukott elnökre leső egy ukrán különleges alakulat orra elől mentették ki őt gyilkosai elől – vitték a szevasztopoli támaszpontra, onnan egy hajóval egy repülőgép anyahajóra, amelyről azután Oroszországba menekítették ki.

Másnap, február 22-én összeült az ukrán parlament – meglehetősen megfogyatkozott létszámban. A mostantól ellenzéki kommunista, illetve Janukovics Régiók Pártjának számos képviselőjét vagy be sem engedték az épületbe, vagy egy szobába terelték be, igazolványaikat elvették, amelyek felmutatásával azután csak a jó ég tudja, ki szavazott. A csonka testület az alkotmány vonatkozó részeinek, a vonatkozó törvényeknek, illetve a házszabály adott pontjainak, az ügyrendi eljárás szabályainak durva megsértésével, megfosztotta az államfő tisztségétől.

Mondani sem kell: AZ ELŐZŐ NAP ALÁÍRT MEGÁLLAPODÁS TÜSTÉNT A SZEMÉTKOSÁRBAN LANDOLT. Oroszországot jól átverték: miután örömmel elfogadták diplomáciai kezdeményezéseit, amelyek, lényegüket tekintve (de objektíve mindenképpen) a nyugati törekvéseket segítették. Moszkva hiába lamentált utána a szerződés durva felrúgása miatt: „nyugati barátainkat és partnereinket” ezek a sirámok már nem érdekelték. Mert hiszen: „a mór megtette kötelességét – a mór mehet”. Ez a későbbiekben is jól bevált: az orosz diplomácia, láthatóan, naivan elfelejtett mindent – és nem tanult semmiből.

2016. 04. 21. 7:14

133 / 192


A parlament új tisztségviselőket – egyebek mellett új házelnököt választott. Akit egyszersmind az ügyvezető államfő teendőinek ellátásával is megbíztak. Ez az ember – Alekszandr (ukránosan: Olekszandr) Turcsinov, aki igencsak változatos életutat mondhat magának: apja a háború idején egy, a megszállók oldalán harcoló félkatonai büntetőkülönítmény tagja volt. Maga Turcsinov a 80-as években a Komszomol Dnyepropetrovszk megyei bizottságának másodtitkára volt. Mára azonban baptista lelkipásztor lett az alapvetően görögkeleti Ukrajnában. (Ez a Turcsinov adta ki a parancsot másfél hónappal később, hogy a hadsereg, a fegyveres rendvédelmi szervek, illetve az időközben megalakult félkatonai terrorzászlóaljak fegyveres erővel fojtsák vérbe a Donyec-medencében kibontakozott tömeges, tiltakozó, antifasiszta ellenállási mozgalmat.) Most ez a vérszomjas görény a kormány mellett működő Nemzetbiztonsági Kabinet titkára.

A náci rohamosztagosok már a Majdan napjaiban is terrorizálták – egyelőre még csak az ukrán főváros lakosságát, háromezer szélsőséges fegyveres a hárommillió kijevit! A „gyanús elemek”, az elfogott rendőrök elleni terrorjukról már szó volt. De, például, egy hétvégén megtámadták Janukovics Régiók Pártjának országos székházát. A titkárnőt ugyan, bár inzultálták, de elengedték – ám a párt, éppen szolgálatban lévő, számítógépes rendszergazdáját agyonverték, mielőtt a székházat felgyújtották volna. A terror azonban igazából február 22. után bontakozott ki. Akárcsak barnainges társaik, 1933. január 30. után, ők is kiélvezték az immár senki által nem korlátozott hatalmukat. Vad rohammal kergették szét mintegy félszáz kijevi lakos tüntetését, akiknek elegük lett abból, hogy a város szép főteréből csatatér, koszfészek, szeméttelep lett (ahol még veteményeskert, illetve sertésistálló létesítését is tervezték). Véresre verték a tüntetés minden résztvevőjét, nem kímélve az öregeket, nőket, kiskamaszokat, gyermekeket sem. A náci rohamosztagosok olyan fiatalembereket is véresre vertek a nyílt utcán, akik feleségeik védelmére keltek, amiért festékszóróval fújták le őket, csak mert filmezni merészeltek. Ellenállók elmondták: a puccs győzelme utáni hetekben MINTEGY FÉLSZÁZ KIJEVI – AZ ÚJ REZSIM ELLENFELEI – TŰNT EL NYOMTALANUL. (Hasonlóképpen jártak az ország más városai is.)

Oleg Carjovot, Janukovics Régiók Pártjának egyetlen belevaló képviselőjét többször is véresre verték (egyszer megvárva őt az egyik tévéállomásban vele készített műsorának végéig). Egy újabb véres támadás után ez a bátor képviselő is kénytelen volt azonban a fővárosból való távozás mellett dönteni.)

Az országos egyes tévécsatorna igazgatója (komolyan véve a vélemény- és szólásszabadságot, a különböző nézetek szabad ütköztetését) úgy döntött: egyenes közvetítésben számol be arról az ünnepélyes eseményről, amikor is 2014. március 18-án a Kreml György-termében ünnepélyesen aláírták a Krím, illetve Szevasztopol városának az Oroszországhoz történő visszatéréséről szóló szerződést. Az igazgató csúnyán ráfizetett merészségére. Az egyik videón még az látszik, amint egy fasiszta képviselő, fegyvereseinek kíséretében beront az igazgató irodájába, és ordítozva követeli tőle: azonnal kérvényezze írásban fölmentését. Amit az igazgató, némi vonakodás után, kénytelen-kelletlen meg is tett. Egy másik videón azonban azt látni: a dolog nem maradt annyiban: cirka háromnegyed óra elteltével az igazgatót zilált öltözetben, cipóra dagadt arccal taszigálják kifelé a tévé székházából. (Valószínűleg azon a napon esett el az egyetlen olyan tévéállomás, amely talán valamennyire objektíven tudósított volna az ukrajnai történésekről. Az emberi jogok, a sajtószabadság folytonosan sivalkodó nyugati védelmezőitől ez alkalommal egyetlen nyikkanást sem hallhattunk. )

A náci horda a puccs győzelme után sem takarodott el mindjárt a Majdanról. Még három hónapig ott lebzseltek, állandóan terrorizálva, fenyegetve a parlament képviselőit – mint valami Nemzeti Számonkérő Szék a nyilas időkben. (Ajánlanám dr. Németh Zsolt úrnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének a figyelmébe: mielőtt az „ukrán nép dicsőséges forradalmát” 1956-tal hozza összefüggésbe, talán előbb nézzen körül, tekintsen meg néhány, az akkori eseményekről készült OBJEKTÍV videót is. Nehogy aztán, rajta kívül, az ember abba a kísértésbe essen, hogy azt találja mondani: meglehet, 1956 „dicsőséges forradalma” is fasiszta fegyvereseknek éppen olyan véres tobzódása volt, mint amilyet Kijev utcáin láthattunk, három hosszú hónapig.) A már konszolidálódott puccsista rezsim azután május végére merte rászánni magát, hogy (a megválasztott bábelnök beiktatási ünnepségeire) eltakarítsa a fasiszta mocskot a város főteréről.

Kijevben a puccs tehát győzött. (Február 22-én, a puccs győzelmének napján a német külügyminiszter, nagykövetségük épületében, együtt fényképezkedett a puccs három főkolomposával.)

A náci puccsisták azonban egyelőre még nem pihenhettek meg babérjaikon. A történtek ugyanis országos felháborodást váltottak ki. UKRAJNA AKKOR 25 MEGYÉJÉBŐL 16-BAN ROBBANTAK KI TÖMEGES TILTAKOZÓ MOZGALMAK (még színtiszta „ukrán” megyékben is). Ezeket azonban rövid úton leszerelték az országban szétrajzó náci különítményesek. Akik abból a célból indultak országjárásra, hogy a főváros után vidéken is végrehajtsák a „rendszerváltást”.

2016. 04. 21. 7:14

134 / 192


Ungváry es Gogun aktuális üzenete a Magyar Nemzetben Csikós Sándor – A patologikus antikommunizmus összefonódása a ruszofóbiával

Ungváry es Gogun aktuális üzenete a Magyar Nemzetben – A patologikus antikommunizmus összefonódása a ruszofóbiával 9 hozzászólás Próbáltam figyelemmel követni az Alekszandr Gogun történész körül kialakult vitát. Nem igazán tudva eligazodni abban, hogy voltaképpen mi is a vita lényege (netán: voltak-e – és mennyi – zsidó a nácikat 1941 és 1944 között kiszolgáló, fasiszta ukrán félkatonai szervezeteken belül), az a határozott benyomásom alakult ki: a vitát félrevitték eredeti tárgyától.

Meglehet, ez Ungváry Krisztián műve. Szövetségesül híva – és elnyerve – a (mint kiderült) igencsak kétes hírű Alekszandr Gogant. Aki hiába állítgatja: ő nem is ukrán, hiszen Szentpéterváron él. Ráadásul zsidó kötődésű tudományos intézetekben dolgozik. Nyugaton – ahol (az úgy látszik, még mindig bolsevista Kelet-Európával szemben) ő nyugodtan kifejtheti véleményét. Kedves egészségére kívánom Hogy ő nem is ukrán, hanem Szentpéterváron él… Hát, istenkém. Attól még éppen ukrán is lehet (ha már egyszer ott született). Magával hozott értékítéletét nyugodtan hirdetheti: az intézet vezetése ezt hagyja, elnézi neki. (Lelkük rajta!) De még csak az sem érdekes, hogy ukrán-e valójában. Nemzetiségét tekintve lehet echte orosz is. Miért, nem láttuk-e éppen a minap, hogy echte orosz állampolgárok (Nyemcov halálának első évfordulóján), a náci Ukrajna – Moszkvában, Oroszország fővárosában, Oroszország ádáz ellenségének – kék-sárga rongyai alatt Oroszország ellen tüntettek? Hogy megtéptek egy idős embert, aki szót merészelt emelni a mai Ukrajna első számú hőse, a náci Sztepan Bandera (az ukrán Szálasi Ferenc), az első számú ukrán háborús bűnös ellen? (Akit még az orosz rendőrség – szégyen-gyalázat rájuk! – sem védett meg. Kívánom annak a moszkvai rendőrségnek: élje át ugyanazt, amit a törvényes ukrajnai rendet védő, Berkut nevű készenléti egység rendőrei éltek át. Akiket kövekkel, Molotov koktélokkal dobáltak, bulldózerrel mentek rájuk, kirángatták a sorfalból, félholtra vagy egészen holtra vertek-rugdostak a világsajtó által „békés tüntetőknek” titulált náci rohamosztagosok. Vagy a Majdan nevű főtérre hurcolták, a tömeg előtt verték félig, vagy egészen holtra őket, szúrták ki a szemüket, kötöztek a karjukra petárdát, majd, abba belelőve a petárda szakította le a karjukat. Vagy az elfoglalt városháza pincéjében kínozták őket – előre vetítve mindazokat szörnyűségeket, amit ma a Donyecmedencében láthatunk, nagyban.) Látta-e valaki az 1941-es lvovi pogrom, az 1943-44-es volhíniai és galíciai lengyelmészárlás minden képzeletet felülmúlóan borzalmas képeit? Tudja-e valaki, hogy a mostani náci rezsim eltávolíttatta az akkor meggyilkolt egyik ötéves lengyel kisfiúnak emléket állító szobrot? Tudja-e valaki, hogy egy kijevi esküvői lakomán egy orosz csecsemőre formázott tortát szolgáltak fel, amelyet a társaság élénk derültségére, elegánsan öltözött hölgyek szeleteltek föl darabokra? Látták-e kijevi aranyifjaknak azt a mulatságát, ahol egy „hátrakötött kezű fogolynak” „vágták el a torkát”, amúgy ISIS módra. Látták-e a horogkeresztes zászló előtt gyermekével fényképezkedő fiatalasszony képét? A kétéves forma, még alig pöntyögő leánykáról készült videót, ahol a bájos gyermek, mint egy felhúzott játékszer, sorolja sorban a ma használatos fasiszta jelszavakat és köszöntéseket, közöttük azt, hogy „muszkákat a bitóra!” (És látták-e a „Jobb Szektornak azt a rettenetes videóját, amelyen egy „muszka” rendőr csakugyan megvalósított felakasztását mutatják, két és fél percig végig követve a szerencsétlen haláltusáját.) Most nem is beszélek azokról a szörnyű videókról, amely egyikén egy elfogott luganszki milicistát akasztanak fel, együtt minden napra várandós feleségével. Amelyek másikán egy rendőrtiszt torkát vágják el, saját lakásában. Illetve harmadikán egy éjszakai mezőn a donyecki néphadsereg egy elfogott harcosát feszítik először keresztre, majd égetik el elevenen. Miért térek ki minderre? Mert az ukrán „történész” fiatalember hamisítással vádolja az orosz felet. Mert Ungváry Krisztián ugyanezzel vádolja az orosz propagandát. Pedig: lehet-e ennyi hamisítványt gyártani? Ilyen szörnyűeket? Hamisítvány-e az egyik falu határában talált tömegsír, benne a náci „ukrowehrmacht” által „comfort womeneknek” használt, utóbb pedig tarkón lőtt lányok és asszonyok már oszlásnak indult holttesteivel? Az ukrán börtönökben tartott és megkínzott hadifoglyok képeivel? A minapi hírrel, hogy egy Mariupol környéki koncentrációs tábor (merthogy ilyenek is vannak – méghozzá az amerikai Rand Corporation ajánlatainak megfelelően) egyik tömegsírjában legalább két és félezer agyonkínzott civil áldozat holttestére bukkantak. (Akik nyilván nem szerepelnek az ENSZ, az EBESZ által eddig jelzett, közel tízezer civil áldozat között.)

Ungváry Krisztián vitapartnerét bírálja, hogy, úgymond, csak orosz forrásokból dolgozik. És ő? Elolvasott-e egyetlen hírt is „a másik oldalról”? Nem tudom – ha olvasta őket, akkor becstelen gazember, aki elhallgatja az igazságnak legalábbis az egyik felét (bár hogy mennyi igazsága van az ő általa preferált oldalnak, – nos, nem tudom. Illetve következtetni tudok. Arról az oldalról, amelyet Ungváry Krisztián preferál, azt olvashatom, hogy: „Ukrajna felszabadított ilyen és ilyen várost” (valójában éppen most verték szét őket, és a náci ármádia véres fejjel menekül). Az ukrán vezérkari főnök elismeri, hogy nem tapasztalta még orosz csapatok jelenlétét a Donbasszban. Porosenko ukrán elnök négyezer, egyik katonai parancsnoka kilencezer – az amerikai ENSZ-küldöttség vezetője pedig egyenesen húszezer orosz katona jelenlétéről tud. És mindezt nagyjából 24 óra alatt. Porosenko előbb bejelenti, hogy

2016. 04. 21. 7:14

135 / 192


csapatokat küld Szíriába az Iszlám Állam ellen. Majd pár órával később megállapodik a törökökkel arról, hogy a Krímmel határos ukrajnai Herszon megyéből kiszakítanak egy darabot (érdekes, ez nem szeparatizmus!) az ott létesítendő krími tatár állam leendő területére pedig máris bevonult több ezer iszlám szélsőséges (közöttük az Iszlám Állam banditái is) – akik máris hozzáláttak a terület etnikai megtisztításához. Kérdezem ezek után: hogyan lehet hinni ennek az oldalnak? Én, például, egyáltalán nem hiszek. Más higgyen csak nyugodtan, ha egyszer tömeggyilkos nácikat támogat, lelke rajta– de azért ha elvárja, hogy tudósnak tartsák és ne propagandistának, akkor olvasson néha a másik oldalról is! Ha mondjuk az orosz fél állításaiból legalább 80 százalék – még ha olykor utólag is – igaznak bizonyul, míg a másik fél állításairól kivétel nélkül az derül ki, hogy hazugság – nos, akkor, melyiknek higgyünk? Ungváry urat felvilágosítom (merthogy nyilván nem tud oroszul): az orosz, a donyecki fél hírei elérhetők más, világnyelveken is. Például az orosz Külügyminisztériumnak a Donbasszban elkövetett, kirívó ukrán emberi jogsértéseiről rendszeresen összeállított Fehér Könyvei megtalálhatók valamennyi nagy világnyelven, az orosz külügyminisztérium honlapján (www.mid.ru) Különben Ungváry úr könnyen úgy járhat, mint szegény jó Szelényi Zsuzsannánk. Aki miután (véletlenül) rábukkant egy AMERIKAI újság cikkére, amelyik az ukrán hadifoglyok megaláztatásairól lamentált, íziben telerikoltozta a magyar sajtót, hogy az effajta bánásmód: háborús bűntett. A történet arról szólt, hogy 2014. augusztus 24-én, az ukrán nemzeti ünnepen (amikor Porosenko elnök győzelmi díszszemlére készült a térdre kényszerített Donyeckben), a donyecki néphadsereg – Alekszandr Zaharcsenko főparancsnok, akkori kormányfő (ma államfő) parancsára, hátratett kezekkel, végigvezetett Donyeck főutcáján, főterén mintegy hetven ukrán hadifoglyot. Akiknek, bizony, (ó, borzalom) végig kellett hallgatniuk a lakosság szidalmait, repült ott pár ásványvizes palack is, elcsattant egy-két nyakleves is. Ez Szelényi Zsuzsanna számára rettenetes háborús bűntettet jelentett. Nem úgy, mint a falvak, városok, lakóépületek, civil infrastruktúra módszeres lövetése (amerikai tanácsra). Szelényi Zsuzsanna (és Ungváry Krisztián) számára nyilvánvalóan nem háborús bűntett sem a trolibusz végállomására diverzánsok által kilőtt rakéta (13 halott), sem egy buszmegállóra rakétavetőből kilőtt rakéta (6 halott), sem az iskolaudvaron focizó fiúk közé lőtt rakéta (2 halott), sem az állandóan lőtt lakásukból menekülő, ám a parkban rakéta által eltalált fiatal család tragédiája (apa, éppen 24 éves anyukája, és a tízhónapos kislány), sem a négytagú, éppen vacsorázó család tragédiája, ahol az egész család elpusztult, a négyéves kislánynak a becsapódó lövedék még a fejét is levitte. Az illető hölgy és úr (no meg a teljes magyar sajtó) számára nem volt hírértéke a Luganszkra 2014. június 2-án kilőtt kazettás bomba (8 halott, rengeteg sebesült), majd a másfél hónappal később kilőtt ugyanilyen bomba (18 halott, véres agyvelő, skalp, leszakított kezek és lábak a járdán). Nem volt hír a nyugdíjukra, segélyükre várók közé csapódó rakéta (5 halott, az emeletről lelógó emberi húscafatok a falon). De nem volt hír a donyecki repülőtér közelében álló, teljesen kiégett, műemlék női kolostor, a közeli temető sírjai közé hulló gyújtóbombák. Nem volt hír az ostromlott Szlavjanszkra és a környező településekre kilőtt foszforbombák. Nem volt hír a tízéves Ványa Voronov, aki kisöccsével játszott az udvaron. Amikor a kisöccsét a becsapódó lövedék rögtön megölte, maga a kisfiú pedig elvesztette mindkét lábát, szeme világát – és egyik karját is csonkolni kellett, szép kis arca pedig az okozott sebektől ijesztően eltorzult. Látta-e a képeket valaki is Magyarországon, hogy egy gyutacsgyárra kilőtt rövid hatótávolságú ballisztikus rakétától, az ettől keletkezett légnyomástól a milliós Donyeckben, a fél városban kitörtek az ablakok – közöttük a parlament épületében is, ahol éppen kormányülés volt.

(Arról most nem is beszélek, hogy a Donbassz halottaiért még egyszer sem volt színpadias vonulgatás Párizs utcáin, együtt az azt övező világméretű hisztériával. Amikor is a tömeggyilkos, nyakig véres, háborús bűnös ukrán bábelnök ott vonulhatott a többi tisztes polgári államfő között – míg Putyint demonstratívan negligálták. Pedig éppen azokban a napokban történt, hogy a Donbasszban 18-an estek a sorozatos tüzérségi belövések áldozatául. Ártatlan civilek – és nem magamutogató, mások legszentebb érzéseibe belegázoló, ütődött újságírók.) Mindezt csak annak illusztrálására hoztam fel, hogy ki milyen forrásokat használ fel. Persze, hogyne, az ukrán propaganda is hoz fel képeket a donyeckiek „kegyetlenkedéseiről”. Láthatunk ukrán hadifoglyokat véraláfutásokkal, hogy Givi parancsnok belemarkol az egyik ukrán fogoly arcába, és ordít vele. Láthattunk képeket, amint egy ukrán főtisztbe belerúgnak, megütik (ez történetesen a fentiekben említett troli megállóban történt, ahová a felindult donyecki államfő tüstént elrendelte a nemrég foglyul ejtett ukránok odaszállítását – és akiken a feldühödött tömeg (isten bocsássa meg vétküket) rögvest kitöltötte a haragját. (Ám azt egyszer sem láttuk, hogy frissen foglyul ejtett ukrán katonáknak a fejét rugdosnák. Sem azt, hogy egy ugyancsak frissen foglyul ejtett ukrán katona pokoljárása azzal kezdődne, hogy mindkét mutatóujját levágják – hogy, úgymond, ne tudja többé meghúzni a ravaszt. Ahogy azt sem láttuk, hogy a fogságból szabadult ukrán katonákat hetekig kell utána ápolni a kórházban, ahol elszenvedett testi kínjaik mellett lelki gyötrelmeiket is ápolni kellene. Ukrán katonáknak még sohasem égettek izzó vasakkal, késekkel a bőrébe horogkereszteket, vagy „ukrán náci” feliratokat. Egyetlen ukrán katona sem vált a fogságban, kínzásai, bántalmazásai miatt, örök életére nyomorékká. No és, persze, egyikőjüket sem kínozták halálra, vagy lőtték tarkón, húzatták halálra órákon keresztül, lábuknál fogva egy tankhoz kötözve őket, vagy tépették ketté, az áldozat egyik kezét egy fához, a másikat pedig egy elinduló páncéloshoz kötözve. – Ugye, ilyesmiről sem olvashattunk a kizárólag az ukrán hazugsággyárból táplálkozó magyar sajtóban? Ennyit a forrásokról! Ungváry Krisztián esetében is.) Ilyesmiről, ugyebár, roppant kellemetlen beszámolni. Főleg ha meggondoljuk: a liberálisok kedvenc fogása a relativizálás. Ez is rossz volt, az is rossz volt – mindenki rossz volt. (Csak a liberálisok azok, akik a zsebükben hordozzák a Bölcsek Kövét. Kioktatva ezzel mindenkit – ellenfeleiket pedig Szibériába száműzik. Nem hiszik? Olvassák csak el, miket vágnak a halandó fejéhez az emberi jogok, a vélemény- és szólásszabadság hívei az internetes fórumokon. El sem hinnék – csak hüledeznének!) Azzal altatva el az olvasó éberségét, hogy mindenki rossz, csak mi vagyunk a jó, máris be lehet csempészni napjaink – a rendszerváltások, az ilyen-olyan ellenforradalmak – kedvenc tételét: nincs különbség a jakobinusok és Vendée vérengzői között. Mindenki vérengző. Jobb lett volna el sem kezdeni a francia forradalmat. (Csak éppen nem tudom, hol lennénk ma, a francia forradalom nélkül.) És akkor jön a másik kedvenc liberálfasiszta fegyver: a fenyegetőzés. (Ide is eljutottunk: a korlátlan emberi szabadságjogok hirdetői ma fenyegetőznek!) „Tudjuk ám, honnan fúj a szél!” (Magyarán: ha nem csupán másként gondolkodsz, de netán más forrásokból is merészkedsz tájékozódni, akkor jobb, ha behúzod, füledetfarkadat!) „Természetesen, csak nyugaton lehet észrevételeket tenni” (Magyarán, itt egy antiliberális világ van, amelyet sürgősen meg kell dönteni, ahhoz, hogy itt is „Nyugat legyen”!) Vagy: „Meg kell jegyezzem, hogy Putyin emberei általában az EU-ban és Észak-Amerikában is arra törekednek, hogy megbízható káderekkel töltsék fel a Kelet-Európaszakértők sorait.” Világos: bárki, aki ellentmond a „mainstream” eszméknek: az automatikusan orosz ügynök. Akinek dádá lesz! Ismerem már, nem olyan nagyon régen én is megkaptam egy ismert politológustól (akivel pár évtizede már ismerjük egymást): az oroszok ideológiai/propagandadiverzánsa vagyok. (Vagyis: szőrös kezem betette lábamat a demokrácia tiszta vizű forrásába.) Semmi gond, lehet jelentkezni az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat „Mirotvorec” („Béketeremtő”) nevű spicliportáljának önkéntes feljelentői közé, föl lehet jelenteni engem, a Magyarországon tevékenykedő orosz ügynököt és ideológiai diverzánst, mint Ukrajna ádáz ellenségét. Úgyis van már 50 ezer név a listájukon – gondolom, már az enyém is közöttük szerepel.

Nos, ez a liberális demokrácia – az ő emberi jogaival, vélemény- és szólásszabadságával egyetemben. De hát csak kell valahogy leplezni mindezt a rútságot. Ennek legkézenfekvőbb módszere: el kell terelni a vitát a

2016. 04. 21. 7:14

136 / 192


lényegről. Le kell silányítani a vitát arról, hogy mit műveltek drágalátos hazánkfiai a megszállt szovjet területeken – arra a szintre, hogy hány zsidó volt az ukrán fasiszta terrorkülönítményekben. Ráadásul a történészek ukrán ifjú titánja ab ovo védve van: ő zsidókhoz kötődő tudományos intézményekben dolgozik, így eleve nem is lehet antiszemita. Jól bevált liberális vitamódszer: hosszú évtizedek óta mindig bevált. Nevezetesen átterelni a vitát (szinte észrevétlenül) a lényegi témáról a „mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás” szintű vitákra. (Ha annak idején nem lógták volna el a biológiaórákat – ahol a törzsfejlődés mellett azt is megtanultuk, hogy miért kell két különböző nemű egyed, lény egy utód létrehozásához a teljes növény- és állatvilágban – akkor azt is tudnák, hogy a tojás tízmillió évekkel előbb volt, mint a tyúk. Tojásokat már a 65 millió éve kipusztult dinoszauruszok is raktak – míg a madarak (közöttük a tyúkok) csak sok tízmillió évvel később alakultak ki. Ezt arra az esetre mondom, ha a materialista világnézet, anyagi valóságunk talaján maradunk, és nem bocsátkozunk a fellegekben járó álvitákba. Ifjú történészünk sem lehet tehát antiszemita – még ha valójában az is. Az antiszemitizmus egyébként is eleve igen hálás vitatéma napjainkban: mi mindent el lehet ma már rejteni mögéje! Olyan ez, mint az egyén (az individuum) jogai napjaink liberalizmusában: „az egyén jogaival” ölik meg, irtják ki az egyén jogait. Minden ember egyenlő – de isten őrizzen megbírálni akárcsak egyetlen zsidót is, valamilyen konkrét hibája, bűne miatt! Ifjú konjunktúralovagunk is nagyszerűen elvan az ő filoszemita antiszemitizmusával. Ha ugyanis valaki bírálni kezdi az ukrán vezetés közül Petro Porosenkó államfőt, Arszenyij Jacenyuk miniszterelnököt, Grojszman parlamenti elnököt, Julija Tyimosenkót, Alekszandr Turcsinovot – vagy a nyakig vérben gázoló Igor Kolomojszkij milliárdos oligarchát, akkor rögtön megkapja, hogy antiszemita. Így lehet elvonni a vitát a lényegtől, és azon elkezdeni, hogy csak öt, vagy netán száz körüli zsidó volt a német megszállókkal együttműködve vérengző ukrán terrorbrigádok tagjai között. Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök képes volt a „nyedoljúgyi” („untermenschen”, „alacsonyabb rendű faj”) jelzővel illetni a Donbassz lakóit – vagyis ugyanazokkal a jelzőkkel operálni, mint amelyekre a népét érintő nürnbergi törvények, illetve az Endlösung épült. A kikeresztelkedett bábelnöknek sem felejtik majd el nyilván, hogy az amúgy is ebek harmincadján lévő országát végképp tönkretevő háború alatt megduplázta addig is milliárdos vagyonát. Amikor Turcsinov apjáról azt mondták, hogy zsidó létére az ukrán fasiszta, félkatonai terrorkülönítményekben szolgált, nem akartam hinni a fülemnek. Most e vitában kiderült: de, bizony, szolgáltak zsidók is a náci osztagokban. (Eszerint Donald Tusk nagyapja is lehetett csakugyan, lengyel létére, SS-altiszt, miként azt egy 1944-es fényképen láthatjuk). Maga, Turcsinov, a 80-as években még magas rangú Komszomol-funkcionárius, de a 2014. február 22-i puccs eredményeként a parlamenti elnök székébe emeltetvén, ideiglenes államfői minőségében ő adta ki a parancsot a Donbassz népe elleni katonai büntetőhadjárat megindítására. És hát, igen, Igor Kolomojszkij, a milliárdos oligarcha. A Magyarországon sem ismeretlen „Jobb Szektor” (afféle ukrajnai Magyar Gárda) alapítója és legfőbb szponzora – egyszersmind egy európai zsidó szervezet vezetője. Akit a győztes náci junta Dnyepropetrovszk város és megye kormányzói székébe emelt, ahol véres rémuralmat valósított meg. Aki fejenként tízezer dollár vérdíjat tűzött ki minden élve elfogott, és a székvárosába épségben hurcolt népfelkelő fejére – de a népi erők által elfoglalt középületek visszafoglalásáért akár százezer dollár is üthette a martalócok markát.Aki kitervelte, bőkezűen megfinanszírozta a 2014. május 2-i ogyesszai rémtettet. (Nem önzetlenül, persze: a borzalmas tragédia után saját emberét ültette a város kormányzói székébe, rátette a kezét az ogyesszai – és egy másik mártír város, Mariupol – kikötőjére is.) Személyesen vele tárgyalt Victoria Nuland amerikai külügyminiszterhelyettes asszony arról, hogy az elvesztett szevasztopoli támaszpontért cserébe az övék lehet az ogyesszai hadikikötő (e tárgyalásra még a kijevi hatóság embereit sem hívták meg). Ebbe a kikötőbe érkeznek szervezetten, hajókon szállítva, százszámra az iszlám terroristák – csak hogy ha valaki nem tudná, hogy kerülnek ezek Ukrajnába, és Oroszországba is. Egy részüket a Krím határára küldik – egy másik részük pedig már feltűnt a Donbassz népe ellen szép számmal (ezrével) küzdő idegen zsoldosok (amerikaiak, lengyelek, baltiak, angolok, kanadaiak, stb.) között.

Lám, mi mindenről lehet elterelni a figyelmet álvitákkal. Aminek a liberálfasiszták nagy mesterei. Közbevetőleg – Gogun úr figyelmébe is ajánlom (hadd örvendezzen a lelke mélyén): a tényleg vagy sovinisztán hazafias orosz közvéleményben már forr a harag a zsidóság ellen. Akik szemében nem többségükben haza- és nemzetáruló ukránok, hanem egy zsidó maffia uralja ma Ukrajnát. A számos meghatározó poszton ténylegesen ott ülő zsidók irányította náci horda elől, csak 2014-ben, ötezer zsidó menekült el Ukrajnából. Megriadva azon jelszavaktól, véres zsidóverésektől, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem zavarják sem a kikeresztelkedett bábelnököt, sem a miniszterelnököt, sem a parlament elnökét, sem az ugyancsak kikeresztelkedett Julija Timosenkot, aki mindjárt a puccs győzelme után atombombával irtott volna ki minden ukrajnai oroszt. Magától értetődően nem zavarja a hóhér Turcsinovot – és főképpen nem a nyakig vérben úszó, jobb szektoros pólóban parádézó, önmagát büszkén „zsidófasisztának” hirdető milliárdos oligarchát. A többieken, az ártatlanokon meg majd a junta bukása után csattan az ostor. De hát ez sem érdekel senkit. Legalábbis most. Ez csak egy kis adalék azzal kapcsolatban, hogy valaki a zsidókról szóló álvitákkal akadályozza az igazság kiderítését a magyar megszállók második világháborús rémtetteiről.

Csikós Sándor

2016. 04. 21. 7:14

137 / 192


Tudomány Kossuth politikai eszményei a levelezésében Ács Tivadar Hozzáférhetően előszőr a MSzDP adta ki 1943-ban. Kossuth gondolatai máig ható mondanivalót hordoznak. Reméljük, a mai köznyelvhez igazodó kiadással sikerül őket újjáéleszteni.

Előszó a Kossuth demokráciája című könyv modernizált kiadásához

Az összesen 78 számozott oldalnyi könyv Kossuth három művét tartalmazza. Címüket nem sorolom fel, az olvasók az eredeti borítón láthatják. Kossuth műveihez Szakasits Árpád írt előszót, Ács Tivadar történész pedig ellátta a legszükségesebb jegyzetekkel. Jelenlegi internetes kiadását az a tény tette szükségessé, hogy Kossuth legnagyobb nemzetközi jelentőségű cikkeit foglalja magába. Feltételezésem szerint összesen legfeljebb 15-20 példány maradhatott meg az ország legnagyobb könyvtáraiban. A könyvet nagyon rossz minőségű papírra nyomtatták, lapjai a belső vegyi folyamatok miatt maguktól mállnak szét. A munkásmozgalom történetében legtájékozottabb ismerőseim közül is kevesen tudnak még a létezéséről is. A könyvet a Szociáldemokrata Párt adta ki 1943-ban. Ezt a könyvet szándékosan közöltük teljesen pontos fényképmásolatban, hogy még a gyanú árnyéka se eshessen ránk, hogy akár csak egy pontot is megváltoztattunk. Ugyanakkor a szöveghű másolat után szükséges egy modernebb, a mai helyesírás szabályainak megfelelő és a sajtóhibáktól megtisztított modernebb kiadás. Az alábbiakban egy ilyen javított és modernizált szöveget ajánlunk az olvasóknak. Meggyőződésünk szerint történelmi ismereteinket valós tényekre és dokumentumokra kell alapozni, éppen ezért kezdtük el azoknak a történelmi dokumentumoknak a publikálását, amelyek lehetővé teszik, hogy a valóságnak megfelelően ismerjük meg történelmünket. Bizonyosak vagyunk abban, hogy ez a kiadvány is szétoszlat sok előítéletet. Amikor Szakasits Árpád és Ács Tivadar a Szociáldemokrata Párt segítségével kiadták a Kossuth Lajos államelméleti gondolatait tartalmazó cikkeket, tudták, hogy olyan dokumentumokat tesznek közzé, amelyeket a magyar földbirtokos osztály és annak állama mind a dualizmus korában, mind a Horthykorszakban a feledés homályába akart burkolni. Tudták, hogy ezeknek a cikkeknek a tartalma egyenlő a Horthy-korszak megsemmisítő bírálatával. Azt azonban valószínűleg Szakasits sem gondolhatta, hogy az ő előszava még döntő bizonyítéka lesz annak, hogy ténylegesen milyen volt a magyar történelmi szociáldemokrácia az 1940-es években. A munkásmozgalom egyetlen ága sem volt soha teljesen egységes, mindig léteztek benne irányzatok, amelyek maguk sem voltak „vegytiszták”: vitáztak egymással, utána összefonódtak, majd szétváltak. Mindez tükrözi a társadalom bonyolultságát, de minden szellemi műhelyében volt fő elmélet, amely meghatározta az egész irányzat jellegét és lényegét. A szociáldemokráciában ez az elmélet a marxizmus volt. A szociáldemokrácia közvetlenül Marx és Engels elméleti munkáinak és személyes befolyásának a hatása alatt jött létre, és fejlődött. Természetesen a munkásmozgalom tapasztalatai befolyásolták Marx és Engels elméletét, ez az elmélet pedig vezérfonalként szolgált a gyakorlatban. Tovább nem folytatom, nem egy előszóban kell az elmélet és a gyakorlat bonyolult kölcsönhatásán elmélkedni. A puszta történelmi tények ismerete alapján is nyugodtan állíthatjuk, hogy az eredeti, a tényleges, azaz a történelmi

2016. 04. 21. 7:14


szociáldemokrácia a marxista pártok mozgalma volt. Aki ezt nem tudja, az nem ismeri a történelmet, ha pedig tudja, és az ellenkezőjét állítja, meg akarja hamisítani azt. Mindezen mit sem változtat az a tény, hogy a legtöbb szociáldemokrata pártban voltak olyan vezetők, akik szakítottak a marxizmussal, vagy eltávolodtak tőle, de úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és befolyásuk megőrzése érdekében továbbra is szociáldemokratának nevezték magukat. Az I. világháború után ez vezetett a szociáldemokrata pártok kettészakadásához, de a helyzet nem volt egységes. Mivel a legtöbb országban azoknak a politikusoknak sikerült megszerezni és megtartani a szociáldemokrata elnevezést, akik hűtlenek lettek a marxizmushoz, az igazi, a történelmi szociáldemokraták kénytelenek voltak nevet változtatni és felvenni a kommunista elnevezést. Viszont több országban a marxisták egyik része új pártot alakított, másik része megőrizte a szociáldemokrata nevet, és a következetlen vagy elhajló tagokkal egy pártban dolgozott. A konkrét viszonyok miatt Magyarországon is így alakult a helyzet. Párhuzamosan két munkáspárt létezett, és ezen belül a Szociáldemokrata Pártban legtöbbször a marxizmus dominanciája érvényesült. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy történelmi, azaz tényleges szociáldemokratának csak a marxistákat tekinthetjük, mert, amint írtuk, a szociáldemokrata pártok marxista pártként jöttek létre. Ebből a szempontból nagyon fontos, mondhatjuk, perdöntő Szakasits Árpád előszava. Éppen ezért teljes egészében idézem az előszó utolsó előtti két bekezdését: „A parasztságnak és a munkásságnak előbb osztállyá kellett szerveződnie, szociális közösséggé kellett válnia, hogy képessé legyen arra, hogy egyrészt a szavazati jogban rejlő erőt megragadhassa, másrészt képessé legyen arra, hogy gazdasági létének bizonytalanságából legalább viszonylag kiemelkedhessék, és megvívhassa küzdelmeit gazdasági és politikai téren egyaránt. Ama küzdelmek, amelyek a tőke és a munka között szükségszerűen keletkeztek, és az a másik küzdelem, amelyet a kapitalizmus önmagában vív, s az is, amelyet a nemzeti kapitalizmusok vívnak egymással szemben a nemzetközi piacokon, végül is a döntés órájáig fejlődnek, amikor a tőkés termelési viszonyokban rejlő ellentmondások kényszerítően parancsolják a termelőviszonyok átalakítását, a régi tulajdonviszonyok megszűntetését, új gazdasági és társadalmi viszonyok megteremtését. Ekkor érkezik el az emberiség a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmának határaihoz. És csak ekkor nyílik meg a lehetősége annak, hogy a nép szabadságban élhessen, igazi szabadságban és igazi demokráciában, az önrendelkező jognak olyan ideális érvényesülési körében, amilyennek Kossuth álmodta több mint kilencven esztendővel ezelőtt a magyar alkotmányosságot” (10. oldal). Két oldallal előbb pedig Szakasits a következőt írta: „Ha azt mondjuk, hogy a kossuthi koncepciót a Szociáldemokrata Párt elvileg és nagy vonalaiban magáévá tudja tenni, akkor azt hisszük, a magunk részéről mindent elmondottunk erről a koncepcióról, amelynek szilárd összefoglalását megtaláljuk aztán Kossuth alkotmánytervezetében” (8. oldal). Akik a Világszabadságra feltett cikkeket olvasták, azok az első idézetnek a kapitalizmus belső ellentmondásaira és a tulajdonviszonyok szükségszerű megváltoztatására vonatkozó gondolatait már ismerhetik Leninnek Marxról írt lexikoncikkéből. Ez teljesen érthető, mert Lenin mint a marxizmus szakembere igyekezett minél világosabban közzétenni Marx gondolatait. Ezek a megállapítások tehát nem Szakasits eredeti tételei, hanem Marxtól vette át őket. Ebben nincs semmi rossz, hiszen nem kell ismét felfedezni azt, amit előttünk már mások felfedeztek. A koncepció eredete Marx Tőkéjének I. kötetében, a 24. fejezetben, a 7. részben olvasható (A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája). A szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenetre vonatkozó részt pedig Engels Anti-Dühring című műve III. szakaszának II. fejezetében találjuk. (Marx-Engels Művei. 20. kötet, 279. o.) Itt meg kell jegyezni azonban, hogy ezekkel a kérdésekkel Marx–Engels műveiben több helyen is találkozhatunk. A Lenin és Szakasits szövegében levő árnyalatnyi eltérések azzal magyarázhatók, hogy Lenin szövege és Szakasitsé is fordítás németből, ráadásul rövid összefoglalás formájában, és két különböző nyelvre fordítva – oroszra, illetve magyarra – ugyanaz a szöveg ritkán esik egybe teljesen. Számunkra most az a fontos, hogy Szakasits Árpád a leglényegesebb kérdésekben 1943-ban a marxizmus talaján állt, éppúgy, mint a szociáldemokrácia 1912 előtt. Vagyis 1943-ban, de utána is Szakasits Árpád a 138 / 192

2016. 04. 21. 7:14

139 / 192


történelmi szociáldemokrácia képviselője volt Marosán Györggyel együtt. A másik döntő kérdés a kossuthi alkotmánytervezethez és föderációs koncepcióhoz való viszony. Az a tény, hogy a Szociáldemokrata Párt megtalálta a kossuthi radikális polgári demokráciában saját politikájának előzményeit, és ezeknek a demokratikus követeléseknek letéteményese és folytatója lett, azt bizonyítja, hogy a történelmi szociáldemokratákat tekinthetjük az igazi magyar demokratikus nemzeti sajátosságok képviselőinek. Kossuth koncepciója komoly visszhangra talált a Balkánon. A XX. század első évtizedében a balkáni szociáldemokrata pártok regionális szervezete a programjába vette fel a balkáni konföderációt, amelyet Kossuth koncepciója alapján alakítottak ki. 1993-ban erről cikket is írtam, amely megtalálható a Világszabadságon:

http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=230

Kossuth elmélete, amely pedig a legdemokratikusabb magyar hagyományok összefoglalása, lényegében épp Magyarországon vált ismeretlenné a széles tömegek számára. A hivatalos magyar politikát kisebb megszakítással az uralkodó földbirtokos osztály világnézete határozta meg, az pedig ellenségesnek tekintette Kossuth nézeteit. 1945 után a nemzetközi helyzet akadályozta meg Kossuth koncepciójának érvényesülését, sőt megismerését is. A helyzet 1990 után sem változott annak ellenére, hogy még Szabad György szerint is „Kossuth kütahyai Alkotmánytervezete... a XIX. század legkonkrétabb tervezete volt Magyarország államberendezésének polgári demokratikus átalakítására”. A polgári demokráciáról ma még távolabb kerültünk, mint korábban. Az a lehetőség – Szakasits szavaival –, hogy a nép igazi szabadságban és igazi demokráciában élhessen, továbbra is megoldandó feladat maradt. Minden igazi és nem látszatdemokratának javasoljuk, hogy másolja le, és baráti körével ismertesse meg Kossuth alkotmánytervezetét, és ne csak olvassa, hanem tanulmányozza is, mert szellemisége nem avult el. Az Európai Unió gazdasági keretei között ma már szűk lenne egy csak a Duna-medencére tervezett gazdasági integráció. Egyrészt ki kellene terjeszteni egész Európára Kossuth koncepciójának demokratikus elveit, másrészt a Duna-medence kis népeinek össze kellene fogniuk, hogy az új keretek között megvédjék a nagyobb hatalmak uralmi törekvéseivel szemben gazdasági és politikai jogaikat és érdekeiket. Ezt csak együtt tehetik. Ha nem fognak össze, és továbbra is torzsalkodnak, és a másik rovására akarnak előnyöket maguknak, kétes helyzetben maradnak, és ezért magukra vethetnek. A későbbiekben szeretnénk, ha majd olvasóink megismerkedtek Kossuth cikkeivel, hogy olvasói levelekben fejezzék ki véleményüket. Ács Tivadarról tárgyilagos cikket találnak olvasóink a Révai Új Lexikona 1. kötetében. Szakasits esetében nem tartom valószínűnek, hogy tárgyilagos cikket találnának, ismertetés helyett javaslom, hogy olvassák el a „Válogatott beszédei és írásai” című kötetet. Összeállította Kende János. Talán a nagyobb könyvtárakban nem semmisítették meg. Végül röviden meg kell jegyeznünk azt a tényt, hogy napjainkra a szociáldemokráciának az az értelmezése terjedt el, mely szerint a szociáldemokrata pártok elárulták a dolgozók érdekeit, és sose voltak igazi marxista pártok. Ez a felfogás egyrészt meghamisítja a történelmet, másrészt rossz színben tünteti fel az eredeti szociáldemokrata pártokat, amelyek eredményesen és magas színvonalon képviselték a dolgozók érdekeit; az okokra most nem térek ki. Persze, vannak olyan pártok, amelyek a tömegek megtévesztése céljából szociáldemokratának nevezik magukat, de nem azok. Ebből azonban nem következik, hogy ilyen volt minden szociáldemokrata párt.

Jakócs Dániel

2016. 04. 21. 7:14

140 / 192


KOSSUTH DEMOKRÁCIÁJA

1. Kiáltvány Amerika szabad népéhez 2. A dunai államkonföderáció és a nemzetiségi kérdés 3. Magyarország alkotmánya

Közreadja és jegyzetekkel ellátta: ÁCS TIVADAR Bevezetést írta:SZAKASITS ÁRPÁD

Budapest 1943. A SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KIADÁSA

Bevezetés 2016. 04. 21. 7:14


ARÁZSLIK 1848, és mindig jobban, ha fellegek gyűlnek az ország égboltozatán. Egyetlen nemzet sem élhet nagy történelmi emlékképek nélkül, s ha egy nép elveszti emlékező képességét, országtalanná, hazátlanná válik. Mert a haza nem csak a föld, amelyen élünk, s a táj, amely dajkál bennünket, hanem a múlt is; nemzedékek munkájának, küzdelmeinek hagyománya, a sors is, amelyet a nép munkája, roppant erőfeszítése és létéért való küzdelme kialakít. Ami történt, jórészt megszabja azt is, aminek történnie kell, ami történni fog. Nem léphetünk ki önnön életünkből, történelmünkből s jellemünkből sem, amely itt formálódott ezen a földön; táj, tradíció, szokások, adott gazdasági és szociális viszonyok alakították és alakítják, s nyelvünkben zeng az egész magyar mindenség, és csak ezen át szólhatunk a többinek, s csak ez tartja meg számunkra a hagyományokat meg az emlékeket, egy egész nép küzdelmes életét, s csak ezen a trombitán harsonázhatunk a jövőbe, és csak ezen a hangszeren fejezhetjük ki azt az újat, ami a régiből szökken föl könyörtelenül, mert törvény van rá, hogy minden emberi dolgok, ha meg akarnak maradni, meg kell, hogy újuljanak, s meg is újulnak, s így van ez népeknél és nemzeteknél is. Hogy egy nép folytonosan keblében hordozza történelmét s azokat az emlékeket, amelyek mindenkori megújulásának nagy erőfeszítéseit őrzik, az ily nép arról tesz tanúbizonyságot, hogy van benne vitalitás és arra való képesség, hogy újra meg újra teljesítse életének és történelmének parancsát, hogy újra meg újra megújítsa magát és országát, életének berendezkedését és kultúráját, hogy magasabbra hágjon a beteljesülés felé. Nem véletlen, hogy éppen most, ezekben a vészterhes időkben, amikor az egész magyar nép fölött sötéten gomolyognak történelmének viharfelhői, megint a múlt emlékei felé fordul, s elsősorban a dolgozó osztályok szövik bele ebbe a múltba érdeklődésük, életakaratuk és jövő terveik aranyszálait. Üjra átélik a múltat, a nagy eszmék megragadják képzeletüket, és értelmük kutatólencséje alá vonják ennek a múltnak nagyszerű eseményeit, mozgatóerőit, nagy embereinek magatartását. Szenvedélyesen tapadnak a képhez, amely a történelem távlatában feltűnik előttük, és szenvedélyesen merülnek el a részletekben. Mindent tudni akarnak. Hogyisne! Az életükről van szó. Ez a múlt az övéké, azoké, akik munkájukkal és szellemükkel, makacs életerejükkel és államalkotó képességükkel megtartották és fönntartották országukat. A lánc megszakíthatatlan. Korszakok fonódnak egymásba, és minden korszak ráhagyja örökségét a következőre eszmékben, és ezekből ered a nép mai életének, a jelennek minden problémája, s jövőjük minden terve is ebből alakul. Nem is lehet másképp! Nagy eszmék befuthatják a mindenség térségeit, minden nép lángra kaphat tőlük, de az, hogy ezekből az eszmékből mi és hogyan valósul meg, az a nép és az ország alkatától függ; az ország gazdasági és társadalmi struktúrájától, a nép öntudatától és jellemétől, s mindezeket századok alakítják ki. Az anyagi feltételek döntő jelentősége mellett roppant szerepe jut a történelmi fejlődésben a szellemi és erkölcsi erőknek is. Ezt nem szabad tagadni, már csak azért sem, mert hiszen nem egy példát nyújt a népek történelme és nem utolsó sorban a magyar nép történelme arra, hogy szellemi és erkölcsi erők úrrá tudtak lenni az anyagi erők felett, és ne hangozzék kérkedésnek, ha azt állítjuk: erre éppenséggel nem mellőzhető példa a szervezett magyar munkásság, amely a szocialista mozgalmak ranglétráján lényegesen magasabb fokon áll, semmint azt egyedül országának gazdasági és társadalmi viszonyaiból magyarázni lehetne. Ellenben az már inkább megmagyarázza, amit 1848 az egész magyar nép számára jelentett. 1848 és ami utána következett! Elbukott forradalom volt, elbukott szabadságharc. De vajon csakugyan úgy zúgott át 1848 a magyar történelmen, hogy csak a bukás sötétségét hagyta maga után? Szó sincs róla! Eszméi betöltötték az ország minden zugát, legendái ott lebegtek a magyar falvak fölött; Petőfijének alakja egyre fényesebb palástot öltött, s évtizedeken át Kossuth nevével kelt és hunyt le a nap a magyar égboltozaton ...

141 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Megtermékenyítő örökséget hagyott maga után ez a nagy korszak, s az már különös sajátossága országunknak, hogy ezt az örökséget nem egy izmos és modern polgárság vette át, hogy segítségével megteremtse a polgári Magyarországot, hanem a munkásság és parasztság, amelynek vállalnia kellett a történelmi kényszerűség parancsára, hogy a maga történelmi dolgai mellett elvégezze azt a másikat, azaz előbbrevalót is, amelyet a hiányzó magyar polgárságnak kellett volna elvégeznie. A dolgozó magyar nép s benne elsősorban a szervezett ipari munkásság és az öntudatos parasztság viszont ennek a kettős feladat-megoldásnak nagy erőfeszítése közben vált nagykorúvá, politikai erőtényezővé és egy eljövendő Magyarország szilárd, biztos alapjává. Ez az „új nép” köti össze a magyar múltat a magyar jövővel, s biztos léptekkel jár a múlt csarnokaiban. A nyersanyagot keresi. A retusált történelmi freskók kevésbé érdeklik. Nem fél a történelem műhelytitkaitól, és nem kell őt attól félteni, hogy kiábrándul, ha emberi gyöngeségekre, kuszált viszonyokra, súlyos tévedésekre és otromba árulásokra bukkan, ahogy nem vezeti őt félre a „megszépítő messzeség” és a dicsfény sem, amelyet jótékonyan rásugároznak a szereplő nagy egyéniségekre. A dolgozó osztályok maguk is egy nagy korszak részesei. Tudják az alakulás törvényét, és ismerik ebben az ember szerepét. A fény, ami egy-egy nagy emberre hull, nem mindig a személynek szól, inkább azoknak az eszméknek, amelyekért kiáll. A nép önmagát imádja benne, azokat a nagy gondolatokat, országépítő terveket, amelyek létének örvényéből kiszakadtak, s mint meteorok keringenek a nemzeti öröklét kozmikus világában. Kossuth ajkáról röppent el a szó? Történelmi esetlegesség. De hogy a kimondott szó máig visszhangzik, s visszhangozni fog, az már mélyebb értelmű jelenség. Ezért bocsátjuk közre ebben a könyvben a három kossuthi művet. A világhíres kiáltványt, amelyet Kossuth Amerika szabad népeihez intézett; Teleki Lászlóhoz írott levelét, amelyben föltárta a dunai államkonföderációról szóló tervét és a nemzetiségi kérdésről vallott felfogását, s harmadiknak azt az alkotmánytervezetet, amely magában foglalja Kossuth államférfiúi megnyilatkozásainak egyik legfontosabbikát. Mondottuk: kossuthi művek. Mondottuk, mert Kossuth koponyájában értek meg, s Kossuth keze írta le ezeket a műveket, de valójában a magyar lángész alkotásai, a magyar nép lelke legmélyéből erednek, és mind a három műben talán éppen ezért egyetlen gondolat zeng: szabadság. Ez a gondolat maradt ránk örökségül, és megvalósítása ennek és a következő nemzedéknek a feladata. Egyetlen szó, de sokrétű fogalom. Megvalósulása a nemzeti élet beteljesülését és az osztályokra tagolt társadalom megszűnését jelenti. A szabadság fogalma ma már lényegesen gazdagabb, mint 1848-ban volt. Nem csak népek és nemzetek önrendelkező jogát, nem csak a függetlenség eszméjét, nem csak a közmegegyezés elvét és nem is csak a politikai szabadságot hordozza magában, hanem a gazdasági szabadságot, a szociális demokrácia eszményét is. Legyünk tisztában vele: ha 1848 nem bukik el, ha nem tiporják le kozák lovasok a szabadságharcot az egész magyar nép mai értelemben akkor sem vált volna, szabaddá, mert akkor a nemzet fogalma csak a nemesség határáig terjedt. A parasztság és a munkásság osztályhelyzetén változás nem esett volna, csak annyiban, hogy a munkásság és a parasztság gazdasági és kulturális fejlődése gyorsabb lett volna, hiszen azok az energiák, amelyek a nemzeti szabadságharcban fölemésztődtek, és azok is, amelyeket megmaradásáért a parasztság és a munkásság meg az értelmiség az osztrák szoldateszka, a nemzeti elnyomatás ellen felhasznált, a szociális haladást szolgálhatta volna. A munkásság is, a parasztság is gyorsabb ütemben szerveződhetett volna osztállyá, hamarabb kezdhette volna meg küzdelmeit, de valós értelemben szabaddá nem vált volna. Nem is válhatott volna. A fejlődésnek megvannak a maga törvényei, és a szociális demokráciának megvannak a maga előfeltételei. Mindenekelőtt a termelőeszközökben, az iparban rejlő erőforrásokban, a paraszti életforma, vagyis a paraszti gazdálkodás megváltozásában, fejlettségében. 142 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Kezdetleges termelési viszonyok, elmaradott gazdasági állapotok közt nem lehetséges magasabb életformák kialakulása. Hiszen 1848-at nem éppen csak az eszmék lódították útjára, hanem gazdasági kényszerűségek is. Igazi értelmét a kis- és középnemesség gazdasági elsorvadása és ennek a nemességnek a feudális nagybirtokos osztállyal szemben folytatott osztályküzdelme adja. Az európai forradalmak mind a harmadik rend, α polgárság forradalmai voltak, hogy az új termelési viszonyok számára a politikai térséget megtisztítsák, elseperjék a korlátokat, amelyek az új termelési viszonyok elé meredtek. Magyarországon azonban nem volt ilyen polgárság, és nem volt modern értelemben vett ipari proletariátus sem. Annál csodálatosabb, hogy mégis itt, ezen a földön lobogott legtovább a szabadságharc lángja, s hogy itt talajra találtak a polgári forradalom eszméi, noha polgárság még csírájában sem volt, s ami volt, nem volt magyar. Itt a kis- és középnemesség vitte a polgárság szerepét a királyi hatalommal és a vele szövetségben álló nagybirtokos osztállyal szemben. Megmozgatta a szélesebb néptömegeket is, amennyire egyáltalában megmozgathatta Magyarország akkor igazán sajnálatosan elmaradt viszonyai és a jobbágyság szörnyű öntudatlansága mellett. A forradalom élén inkább a szabad magyar értelmiség haladt. Ennek az értelmiségnek a munkálkodása nyomán alakult ki a magyar 48 ideológiája is, amely azonban nem felelt meg a magyar termelési viszonyoknak. Ezért is kapott léket a magyar forradalom hajója szinte minden evezőcsapásnál. Nem csak a parasztság állt nagyon mélyen gazdasági, szociális és kulturális vonatkozásban, hanem a kis- és középnemesség túlnyomó többségéből is hiányzott az a legelemibb szociális öntudat, ami alkalmassá tehette volna arra, hogy egy nagy korszak nagy eseményeiben méltó módon vehessen részt. Így azután a nemességnek csak érettebb, műveltebb része és a fiatal Magyarország, a márciusi ifjúság táplálta a föllobbanó lángot. Hogy ez a láng mégis olyan magasra csapott, s olyan soká lobogott és világított, annak magyarázata az, hogy egyfelől egy idegen uralkodóház, másfelől a nagybirtokos nemesség létérdekében fenyegette a kis- és középnemesség jogi és gazdasági lehetőségeit, másfelől az elavult termelési viszonyok fenyegették pusztulással ezt a nemességet, végül pedig ugyancsak ezek az elavult termelési viszonyok, valamint az adóterhek, amelyek a jobbágyságra hárultak, olyan szörnyű nyomorúságot teremtettek, ami állandó nyugtalanság és lázongás forrásává lett. A változás kikerülhetetlen volt. S minthogy ennek a változásnak szellemi előkészítése az úgynevezett reformkorszakban1 szinte befejeződött, a magyar értelmiség legjobbjaiban pedig ideológiai alapot is öltött, az eszme- és a szükségszerűség nászából meg kellett születnie a forradalmi változásnak, s hogy lángja idő előtt ki nem lobbant, az a Habsburg-ház hitszegésében, erőszakos fellépésében, a nemzetiségieknek Magyarország ellen való uszításában leli magyarázatát. A szociális forradalom elvetélődött, és március mint nemzeti szabadságharc lobogott tovább. A szabadságharc viszont nem egyedül a kozák csizmák nyomán tört meg, hanem éppen azért, mert a politikai forradalom szociális forradalommá lenni nem tudott. S hogy nem tudott, ez nem csupán a nemesség gazdasági és szociális elmaradottságának, hanem a termelő viszonyok akkori állapotának a következménye. Annyi bizonyos, hogy mindezek ellenére a magyar forradalom és szabadságharc jelentősége messze kimagaslik nem csak a magunk történelmi eseményei, hanem a középeurópai szomszédos népek történelmi eseményei közül is. Megtermékenyítő ereje óriási volt, ha csak Kossuthnak az itt közölt három művére utalunk is. Az amerikai néphez szóló kiáltványáról különösebb mondanivalónk nem lehet. Nagyszerű szónoki mű, remek dialektikával vázolja fel az ország és a Habsburg-ház között kitört ellentétet s a harcot, amely a trónfosztáshoz vezetett, amely azonban kikerülhetetlen kényszer volt s nem lázadás a jog ellen. Az igazság a nemzet oldalán állt. S Kossuthnak ezt Amerika népei el is hitték. Nem csak azért, mert ez volt a történelmi tény, hanem mert Kossuth lángoló szavai ezt szinte beleégették kiáltványának olvasóiba. Kossuth különben is a meggyőzésnek minden eszközét igénybe vette, hogy az amerikai nép rokonszenvét Magyarország felé fordítsa. És sikerült is neki. Ez megmutatkozott amerikai diadalútja során is. Kossuth óriási emigrációs politikai tevékenységének hatásából nem von le semmit, hogy ő sem mindig volt állhatatos, hogy nem volt benne kezdeményezés, hogy nem látta át mindig az akkori európai

143 / 192

2016. 04. 21. 7:14


politika szövevényeit, hogy sokszor vetette magát hiú remények dajkaölébe. Egy bizonyos, politikai zsenije kétségtelen, s ennél csak emberi tisztasága volt nagyobb. Ebben az amerikai kiáltványban egyébként már pontosan fölvázolta politikai hitvallását, amely benne a szabadságharcot követően kialakult. S ez a hitvallás a polgári demokráciának, a nemzeti függetlenségnek és a népek önrendelkező jogának legtisztább elveivel egyezett meg. Ha az amerikai kiáltvány a magyar ügy külföldi megítélése szempontjából volt nagy jelentőségű, úgy Kossuthnak Teleki Lászlóhoz intézett levele, amelyben ő a dunai államkonföderáció és a nemzetiségi kérdés nagy gondolatait körvonalazza, a magyar politikai ideológia fejlődésének szempontjából nyert utolérhetetlen jelentőséget. Ez a konföderációs terv nem csak arra érdemes, hogy most újra szemügyre vegyük, hanem arra is, hogy fölmutassuk minden nép felé mint a magyar politikai géniusz alkotását és a magyar nép államszervezői képességének messze kimagasló bizonyságát. A Teleki Lászlóhoz intézett Kossuth-levél egyéb szempontból is figyelmet érdemel. Kossuth ebben a levelében szinte mérleget von műkődéséről, mégpedig őszintén és becsületesen, és igyekszik levonni elkövetett és bevallott tévedéseinek tanulságait. Nincs értelme itt annak, hogy ebben a rövid bevezetésben részletesen kielemezzük a kossuthi koncepciót. Beszél az önmagáért. Lehet, hogy részleteiben túlhaladta az idő, de egészében elevenebb, mint volt, amikor Kossuth papírra vetette. Nagyon kívánatos volna, ha az „Északkeleti Szövetséges Szabad Államok” hatalmas tervét minél többen és minél gyakrabban olvasnák s tanulmányoznák, s különösképpenfigyelmet fordítanának arra, hogy milyen módszerrel vélte Kossuth megoldani a nemzetiségi kérdést, milyen alapelvek szerint akarta biztosítani a magyarság sorsa mellett a nemzetiségi népek szabad életét is — az önrendelkező jog alapján. Ha azt mondjuk, hogy a kossuthi tervet a Szociáldemokrata Párt elvileg és nagy vonalaiban magáévá tudja tenni, akkor azt hisszük, a magunk részéről mindent elmondtunk erről a koncepcióról, amelynek szilárd összefoglalását megtaláljuk azután Kossuth alkotmánytervezetében. Ennek az alkotmánytervezetnek minden mondata éles tiltakozás mindenfajta erőszakos központosítási törekvés ellen. A községek, városok és vármegyék szabad önrendelkezési joga az az igény, amelynek kielégítésére Kossuth építette alkotmánytervezetét. És ez a szerkezet mégis szilárdnak tűnik, mert noha a központi hatalom mindenhatósága nem kap helyet benne, mégis a kossuthi rendben olyan erőösszpontosítás születhet, ami biztosítani képes az állam létét, fejlődését és biztonságát. „Én azt hiszem – mondta Kossuth –, hogy a rendnek nincs erősebb biztosítéka, mint a megelégedés, amely csak a szabadság alapján lehetséges. Én tehát ellene vagyok a központosítás eszméjének, én gyűlölöm a mindenhatósági irányt mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomnál, s sohasem fogok kezet nyújtani olyan intézmények hozatalához, amelyek egyrészt ellenkeznek az emberi jogokkal, amiket az államnak védeni, nem elnyelni kell; másrészt ellenkeznek a politikai szabadsággal is, mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet központosítani ...” És másutt így olvassuk: „Szabad embert nem elégítheti ki a politikai szabadságnak azon paránnyá szétmosott adagja, amely arra korlátozódik, hogy időszakonként egy-egy szavazatot vet neki milliók szavazata közé a választásoknál, neki sérthetetlennek kell magát éreznie egyéni jogaiban, s szakadatlan befolyása kell, hogy legyen községi és megyei ügyekben.” Kossuth természetesen a nemzetiségek teljes egyenjogúságának elvét vallotta, és alkotmánytervezetén ez az elv vörös fonálként húzódik végig. Különösen azért ragaszkodott a községek és vármegyék teljesen szabad önkormányzatához s ahhoz, hogy a nép a községi életben szabadon vehessen részt, mert azt tartotta, hogy ez az önkormányzat, amíg egyfelől védőbástyája a szabadságnak, másfelől iskolája a közdolgokban való részvételnek, s arra képesít, hogy a polgárok megleljék azt a biztonságot, amellyel az ország dolgaiba beleszólhatnak. Kossuth tulajdonképpen a magyar alkotmányosság ősi alapjaihoz tért vissza, amikor ezt az

144 / 192

2016. 04. 21. 7:14

145 / 192


alkotmánytervezetet megszerkesztette, s felgazdagította az ott lelt alapelveket a modern idők követelményeivel. Más kérdés, hogy vajon Kossuth ezt az alkotmánytervezetet, ha történetesen 1848 nem törik derékba, megvalósíthatta volna-e, lehetséges lett volna-e számára, hogy megváltoztassa az erőviszonyokat, vagy legyőzze a maradiság szellemét, s még inkább kérdés, hogy vajon ez az alkotmánytervezet, amely abban az időben kétségkívül utópisztikusnak lett volna nevezhető, megvalósítása esetén az ország elmaradott gazdasági és társadalmi viszonyai mellett működöttvolna-e! Kossuth alkotmánytervezetének indokolása során Macaulayra hivatkozik, és idézi őt: „Az újonszerzett szabadság bajai ellen csak egy orvoslat van, s ezen orvoslat: a szabadság... Az igazság és szabadság verőfénye kezdetben szemkáprázást s kábulást okozhat azoknál a nemzeteknél, akik a szolgaság házában megvakultak; hagyjátok őket nézni, s csakhamar látni fognak. Néhány év alatt az emberek gondolkozni tanulnak, a vélemények szélső erőszakossága lecsillapul, ellenséges elméletek egymást kiigazítják, az igazságnak szétszórt elemei megszűnnek harcolni, s idővel a káoszból rend és igazság áll elő.” Nos, ebben kétségtelenül benne rejlik az igazság. De az igazságnak csak egyik fele: az, amely az eszmék felé fordul. A másik fele azonban zordonul hallgat, mert ez a valóság felé fordul. Bizonyára léteznie kell oly erőnek, amely az igazságot és a szabadságot érvényre és győzelemre juttatja. S mi ez az erő? A feltörekvő nép öntudata, νalóságérzése, amely azonban megint csak nem létezhet légüres térben, hanem csakis azokban a gazdasági és társadalmi viszonyokban, amelyekben ez a feltörekvő nép él. A polgárság olyan alkotmányt igyekezett létrehozni, amilyen gazdasági érdekeinek, fejlődésének és hatalomra való törekvésének megfelelt. És megfelelt ama új termelőviszonyoknak, amelynek gépezete a kezében volt. Ez az alkotmány létre is jött mindenütt, ahol a polgári termelőviszonyok kifejlődtek, és gyökeret vertek. De ez a polgári demokrácia korántsem teremtett olyan társadalmi állapotokat, amelyek az egész nép, minden társadalmi osztály számára kielégítők lehettek volna, és mindenki számára biztosították volna az önrendelkezés jogát és a gazdasági meg a politikai szabadságot. Kimaradtak belőle a széles paraszti tömegek éppúgy, mint az ipari bérmunkások milliói. Kimaradtak belölük még akkor is, ha netán az általános szavazati jog valóban nagy jelentőségű eszköze kezükbe is jutott, mert hiszen ezzel szemben a polgárság hatalma nem csak politikai szabadságában, hanem sokkal inkább a tulajdonjogi viszonyok polgári jellegében és tényében gyökerezett. Világosan látta ezt már Bezerédy István is, aki a nemzetgyűlés 1848. évi december 11-iki ülésén így beszélt a forradalom bukásának egyik okáról: „Azt mondom, miszerint nem azért nem volt sikere a forradalmaknak, mert alapjukat nem tartották, hanem azért, mert nem tudtak maguknak kellő alapot szerezni. Csupán a politikai formák változtatása az emberiség haladását „s az örök igazságot ki nem elégíti; segíteni kell a népnek lelki és anyagi bajain is...” A parasztságnak és a munkásságnak előbb osztállyá kellett szerveződnie, szociális közösséggé kellett válnia, hogy képessé legyen arra, hogy egyrészt a szavazati jogban rejlő erőt megragadhassa, másrészt képessé legyen arra, hogy gazdasági létének bizonytalanságából legalább viszonylag kiemelkedhessék, és megvívhassa küzdelmeit gazdasági és politikai téren egyaránt. Azok a küzdelmek, amelyek a tőke és munka között szükségszerűen keletkeztek, és az a másik küzdelem, amelyet a kapitalizmus önmagában vív, s az is, amelyet a nemzeti kapitalizmusok vívnak egymással szemben a nemzetközi piacokon, végül is a döntés órájáig fejlődnek, amikor a tőkés termelési viszonyokban rejlő ellentmondások kényszerítően parancsolják a termelési viszonyok átalakítását, a régi tulajdonviszonyok megszüntetését, új gazdasági és társadalmi viszonyok megteremtését. Ekkor érkezik el az emberiség a szükségszerűség birodalmából a szabadság* birodalmának határaihoz. És csak ekkor nyílik meg a lehetősége annak, hogy a nép szabadságban élhessen, igazi szabadságban és igazi demokráciában, az önrendelkező jognak olyan ideális érvényesülési körében, amilyennek Kossuth álmodta több mint kilencven esztendővel ezelőtt a magyar alkotmányosságot. De közben is út van. És ezen az úton a népnek, a dolgozó osztályoknak az a kötelességük, hogy mindig több jogot és mindig több és több szabadságot vívjanak ki maguknak, hogy aztán még előbbre 2016. 04. 21. 7:14

146 / 192


jussanak ennek segítségével. Ebben a fejlődésben letagadhatatlanul szerep jut az anyagi kényszerűségek mellett a szellem erejének is; azoknak a nagy gondolkodóknak, akik eszmékkel ajándékozzák meg népüket s az emberiséget. Ezek az eszmék megtermékenyítik a népek szellemi életét, és hajtóerőivé válnak a fejlődésnek, formát adnak a népek ösztönszerű vágyainak, álmainak, kívánságainak és tartalmat a nemzeti életnek. Célt mutatnak mint lobogó fáklyát, amely felé érdemes elindulni. Ilyen nagy gondolatok rejlenek abban a három kossuthi műben is, amelyet ebben a könyvben bocsátunk hódító útjára a dolgozó magyar nép tömött soraiba, hogy olvassák, hogy gondolkodjanak fölötte, s emeljék fel szívüket a szabadság eszméjéhez, és erősítse őket abban a küzdelemben, amelyet a holnap Magyarországáért vívnak.

Budapest, 1943. március

Szakasits Árpád .

1. Kiáltvány Amerika szabad népéhez

Kossuth az Északamerikai Államszövetség népeihez intézett világhíres kiáltványát 1850. március 27-én, Brussában szövegezte, és küldte el Ujházy Lászlónak New-Budára. A kiáltványt Újházy fordította németre, németből angolra dr. Tochmann lengyel származású washingtoni ügyvéd, Jagelló Apollónia, alias Sarah Schuster férje. A fordítás különböző okok miatt egyre késett, s csak 1851. október közepén jelenhetett meg először a washingtoni „Union”-ban és a „National Era”-ban. Tochmann a következő levél kíséretében juttatta el a lapok szerkesztőségeihez: „Washington D. C. okt. 17. 1851. Uram! Múlt február havában Újházy L. úr, aki nemrég érkezett hozzánk Magyarországból Kossuth Lajos magyar kormányzónak egy az Egyesült Államok népéhez címzett kiáltványát azzal a kérelemmel küldte meg nekem, közöljem azt a lapokban, az eredetit pedig, amelyet magyar nyelven fogalmaztak, a Kongresszus valamelyik levéltárában tartsam. Amikor ez a történelmi becsű okmány megérkezett, Kossuth felszabadítása a török őrizet alól éppen élénk diplomáciai alkudozás tárgya volt. Ez vett rá, hogy több kiváló s magasan álló olyan polgár elé, akikről tudtam, hogy a magyar ügy vezérének hű, bizalmas barátai, terjesszem a dolgot, s miután ők is úgy vélekedtek, mint én, hogy ti. a fontos okirat közrebocsátása most káros hatással lehetne a fent jelzett tárgyalások menetére, siettem Újházy urat erről az aggályról tudósítani, ő aztán felhatalmazott, hogy ezt a lényeges okmányt mindaddig magamnál tartsam, amíg habozás nélkül sajtó alá adhatom. Ez az idő most elérkezett. A nagy magyar főnök jelenleg már a csillagos és csíkos lobogó pártfogása alatt áll, szabadon közelít vendégszerető partjainkhoz, s így semmi ok többé arra, hogy nagyszerű védirata

2016. 04. 21. 7:14

147 / 192


továbbra is zár alatt maradjon; őszintén kifejtve az indokokat, amelyek miatt az Egyesült Államoknak népéhez szóló felhívást előbb közölni nem látszott tanácsosnak, most tisztelettel kérem, hogy azt lapjában mielőbb világ elé bocsátani szíveskedjék. Az eredeti példány nálam van, és marad a Kongresszus legközelebbi üléséig, amelyen aztán a· nép képviselőinek kellő tisztelettel kézbesítem. Maradok üdvözlettel hű polgártársa és szolgája G. Tochmann.” A „New York Herald” október 20-án közölte Kossuth kiáltványát, s azt egy modern Iliászhoz hasonlította. A kiáltvány hatalmas rokonszenvet teremtett Kossuth iránt, s teljes mértékben ellensúlyozta azt a sajtóagitációt, melyet Hülsemann washingtoni osztrák követ, Szemere Bertalan és Bangya János Párizsból és Londonból Amerikában kifejtett. A Kiáltvány magyar nyelven most lát először napvilágot. Ugyan Áldor Imre „Vázlatok a magyar emigráció életéből” Pesten, 1870-ben megjelent könyvében, tömérdek kihagyással, közli a Kiáltványt, de ebből alig lehet következtetni az eredeti magyar szövegről készült s itt közölt másolat valódi értelmére, ő maga, említett munkájában, megjegyzi (69. 1.): „Az emlékirat eredetije megszerezhetetlen lévén, így olvasóink természetesen csak az angol szöveg fordítását kapják”. A több nyelvre való át- és visszafordítás, valamint kihagyások következtében az ott közölt szöveg valóban nem emlékeztet egy „modern Iliászra”.

Ács Tivadar

Az Észak-Amerikai Egyesült Államok szabad népéhez! Két évvel ezelőtt az isteni gondviselés nekem, igénytelen, egyszerű polgárnak, kezembe adta az Ausztriai-ház sorsa felőli döntést. Ha vagy ismernék nagyravágyást, vagy olyan végtelenül gonosznak hihettem volna ennek a hitszegő háznak a tagjait, amilyennek most tapasztalom, intésemre szétporlottak volna a dinasztia trónjának korhadt oszlopai, s ők maguk, a koronás hitszegők hontalanul bujdosnának idegen földön, nem hordva magukkal egyebet, mint a saját bűneik által elvesztett hatalom emlékét. De én, bár sokat szenvedett nemzetem tökéletes szabadsága egyedüli óhajtásom volt, nem engedem át magam a kedvező körülmények ingerlésének; s kívánságaimat arra a szerény fokra süllyesztve, amely a történelmileg kifejlett európai viszonyok között hazám számára rendeltnek látszott, szeretett honom tökéletes függetlensége helyett a király ellenében még csak új jogot sem, hanem csak ezt a hármat kívántam: Először. Hogy hazámnak elidegeníthetlen ezredéves jogait, önállását és alkotmányát felelős nemzeti kormány felállításával biztosíthassuk. Másodszor. Hogy hazám minden lakosa szabad legyen, s nyelv- és valláskülönbség nélkül egyenlő a törvény előtt, egyenlő jogokban, egyenlő arányos kötelességekben. Harmadszor. Hogy az ausztriai birodalom népei, akik ugyanazt s ugyanolyan örökösödési renddel ismerik el császárnak, akit mi, magyarok királynak ismertünk, az új idők új formái szerint visszanyerjék jogtalanul elrablott hajdani alkotmányos életüket. Az első kívánság semmi új jogot nem tartalmazott, hanem csak új biztosítékot. Az egyezségek, amelyeken őseink a Habsburg-ház királyi hatalmát szabad akaratból felemelték, hazánk önállóságának s alkotmányának épségben tartását feltétlenül kötötték ehhez a választáshoz. Ez az önállóság és az alkotmány élő törvény volt. A Habsburg-házból három század folytán 12 király esküdött meg az örökkévaló Istenre, amikor trónusra lépett, hogy azt megtartja; de mind a tizenkettőnek élete nem volt egyéb3, mint egy átkos folytonos hitszegés, amit nem tudott megszüntetni az a hűség, aminél nagyobbat soha nép nem nyújtott fejedelmének, nem tudták megengesztelni a végtelen áldozatok, amelyeknek nemzeti boldogságunk gyakran martalékául esett, s mi, szegény magyarok, ezerszer becsapva ezerszer újra bíztunk a király szavaiban, s amíg békében hatalmát hűségünkből merítette, veszélyben karjaink 2016. 04. 21. 7:14

148 / 192


dönthetetlen segítségére támaszkodott; míalatt más nemzetek egész erejüket belső gazdaságuk gyarapítására fordíthatták, nekünk jutalmul három századon át az a sors jutott, hogy saját királyaink felé a szentírás őreiként örökké résen álljunk, nehogy hitszegő kezükkel széttépjék országos létünk s alkotmányos önállóságunk megszaggatott levelét. Én, nemzetem kívánságainak igénytelen tolmácsa, így nem követeltem mást, mint alkotmányos minisztereket, akiknek felelőssége megóvja királyainkat a hitszegéstől. A második kívánság még kevésbé volt politikai jogszerzemény a királlyal szemben. Belső javítás volt, semmi más. Igazság a nép iránt az arisztokrácia részéről, adósságának lerovása engesztelésül Isten előtt, ősei bűneiért. Ezzel a király csak nyert, mert hű népének erejét trónja támaszául megtízszerezte. A harmadik kívánság a humanitás és testvéries érzés gyakorlása volt. Hozzánk, az alkotmányos életben öregebb testvérhez illett szót emelni a velünk egy fejedelmet ismerő s velünk sokrétű viszonyban álló testvérnépekért, hozzánk, a szabadság híveihez illett nem csak magunknak kívánni szabadságot; mi nem kiváltságokban büszkélkedni, ám szabad nemzetek sorában szerényen, de szabadon vágytunk állni, s ha ebben a kívánságomban hazafi szempontból volt politika, legfeljebb csak annyi, hogy egy főn nem jól ül két korona, amelyek egyike nem alkotmányos, s két ellenkező irány egy szívben éppúgy nem fér meg, ahogy Istennek s ördögnek egy ember nem szolgálhat. A király s családja fogadták kívánságaimat, s a letett királyi eskü szentségére hivatkozva ígérték teljesítésüket. És én magamban gyönge, de nemzetem bizalmával s az ausztriai népek romlatlan rokonszenvével erős, azt mondtam a mindenfelől tornyosuló vészek között: „maradjon meg az Ausztriai-ház, s legyen áldott Istentől, mert megtért az igaz útra, s igazságos lett népei iránt.” És megmaradott. Megmaradott akkor, amikor, bármivé is fejlődött volna népeik sora, de őt magát, az elvénhedett, gyámoltalan dinasztiát, ellenkező szavamra elfújta volna a fergeteg, akár a szél a magtalan polyvát. És én nem csak élni hagytam őt, de kezébe adtam egy dicsőn hosszú jövő sorsát, a hatalom kulcsát, amely 32 millió ember hű szeretetén alapulhatott sziklaszilárdan; kezébe adtam hős nemzetem ragaszkodását, amely egymaga meg tudta volna őt tartani egy ellenséges világ ellen; kezébe adtam azt a magasztos rendeltetést, amelynél nemesebb embernek nem juthatott, hogy dönthetetlen évek fala legyen a szabadságnak, civilizációnak és haladásnak az ó Európát fenyegető kozákuralommal szemben.

És hogy mindez teljesedjék, csupán egy csekélység volt szükséges, egy csekélység, amelyet ennyi jótétemény, ennyi dicsőség kilátása mellett az útonálló rablóban is meglett volna; csak a Habsburg-ház tagjaiban kerestük híába. Az a csekélység kellett, hogy hitszegők ne legyenek. De az Ausztriai-ház nem tud nem lenni hitszegő. Amely napon a magyar nemzet mérsékelt kívánságait aláírta, s azoknak megtartására Isten és a nemzet előtt királyi szavára ünnepélyes esküt tett, azon a napon palotája rejtekén már megalapította a legundokabb összeesküvést: hogyan fogja megtörni a királyi szót, hogy fogja vérrel, tűzzel, lazításokkal elárasztani s ezer szenvedésen át anarchiába süllyeszteni Magyarországot, hogy végül az elsorvasztott, kimerített nemzetet fegyveres kézzel kitörölje az élő nemzetek sorából, s alkosson a szuronyok élén 16 nemzetből egy álombirodalmat, amelynek orosz mintára s ha kell, a népeket orosz fegyverekkel egybeterelő szolgaságában vélte fellelni kényúri vágyai jövőjét. Soha a pokolnak annyi mesterségét egy nemzet ellen nem merítették ki, mint mi ellenünk, magyarok ellen; titkos cselszövést nem is álmodva, megtámadtatást nem is gyanítva, nemzet önvédelmére soha készületlenebb s a veszély által meglepettebb nem volt, mint mi, annyira, hogy a hitszegő Habsburgok, könnyű győzelem előérzetében, hamarosan nem átalltak Isten és a civilizált világ előtt minden szeméremből kivetkőzve, tartózkodás nélkül közzétenni pokoli terveiket, s szuronyaik minden hatalmával

2016. 04. 21. 7:14


az általuk előre felizgatott rablókhoz, gyújtogatókhoz s nemzetiségi ellenszenvvel mesterségesen felzaklatott pártütőkhöz állni. Εzekben a vészes percekben, amikor sokan az erősebbek közül is meghajlani készültek az enyészet csapásai alatt, én azok sorába álltam, akik önvédelemre hívták a nemzetet, s amint az igazságos Istenben bízva átkot mondtam azokra, akik elhagynák a szegény hazát, s gyáván meghajolva az istentelen erőszak előtt, szolgaságukhoz készek lettek volna becstelen nyomorúságot vásárolni, én fegyverre, az önvédelem élethalál-harcára kiáltottam népemet; nem vak elbizakodottságból tettem, nem a kétségbeesés indulatának engedtem, mert ez hibás út nemzetek sorsának intézésére; hanem számba vettem nemzetem erejét, s az enyészet szélén jós lélekkel győzelmet mertem ígérni, ha Magyarhon önmagához hű lesz, s megedzi lelkét az erős akarat szent tüzével. Az erős akarat előidézését három eszme táplálta: Egyik, mindenekelőtt, erős bizalom Istenben, akinek útjai gyakran megfoghatatlanok, de aki az igaz ügyet elveszni nem.hagyhatja, ha annak győzelmére magunkat méltóknak mutatjuk. Másik a szabadságnak s hazaszeretetnek szent érzelme, amely a törpét óriássá növeli, s az erősnek erejét megtízszerezi. Harmadik a ti példátok volt, amerikaiak! Ti, választott népe a szabadság szent Istenének! És népem, ez a vallásos, istenfélő nép, népem, akinek lelkében mindenható a hazaszeretet indulata, magasztos példátok buzdító hatását ihletett lélekkel szívta magába. Amerikai szabad polgárok! Történelmetek volt a vezércsillag, amelynek fényéből merítettünk önbizalmat és elhatározást a csüggesztő kísértések napjaiban. Vegyétek nemzetem nevében hálaadásként ezt a nyilatkozatot. De engedjétek meg nemzetem számára az önérzetet, hogy ha ti Istentől kiválasztva méltók vagytok példaként arra, hogyan kell megérdemelni, megszerezni a szabadságot, s hogyan kell használni a megszerzettet, a magyar nemzet, gyengébb bár és kevésbé szerencsés, de nem méltatlan arra a vén Európa korhadt viszonyai közt, hogy követőtök legyen, s a magyar hármas halom kettős keresztjében tükröződjenek dicső lobogótok csillagai. És felvettük a kesztyűt, amelyet az önkény kevélyen elénk dobott. És elkövetkeztek a szent harc véres napjai. Példátok ihlető hatására felállt a nép, és támadtak semmiből semmivel a kemény harchoz szükséges eszközök, mint fűszál a tavaszi eső után, s ha ellenségeinkhez képest számban így is gyengébben; ha régi készültségünkhöz képest fegyveres kezünk kurtább is volt; a magyar nép hős fiai számunk hiányát elszánt vitézséggel pótolták, s fegyverük rövidségét megtoldták egy lépéssel. A világ tudja, hogyan harcolt a magyar. Hozzám, aki nemzetem parancsának hódolva szerényen, igény nélkül, de híven ennek a nehéz, de dicsőséges korszaknak a kormányrúdjánál álltam, méltatlan volna magasztalni, hogyan vívta a magyar az önvédelem szabadságharcát. Elég említenem, hogy bár minden nap világosabbá vált, hogy bár a magyar harcban az európai szárazföld szabadságának ütőere ver, harcunkban mégis mindvégig egyedül állunk; de ha egyedül is, boldogtalan szomszédsági helyzetünk miatt a világtól s minden segédforrástól elzárva, most egy éve mégis porban hevert igazságos fegyverünk előtt a zsarnok Habsburg-ház büszke hatalma, s csak annak a vezérnek, aki később hazámat gyalázatosan elárulta, rendeletem feletti hanyagsága akadályozta meg, hogy Bécs császári palotájában, Ausztria népeinek felszabadításával s azzal a kötéssel, amelyet ez az esemény Németország sorsára gyakorolt, nem pecsételte meg a magyar nemzet a hitszegő Habsburg-ház bukását. De bár a már készülő árulás a dinasztiát megmentette akkor a végbukástól, 1849 márciusában annyira megaláztuk őt, hogy akkor sem tudott igazságos lenni: azzal segített pillanatnyilag magán, hogy az orosz autokrata lábaihoz borult. Ő, aki azt reméli, hogy kevély fenyegetéseitől megfélemlítve, a magyar nemzet a szolgaságot a halálnak elibe teszi, zsarnok vágyaiban csalódva oda jutott, hogy csak gyávához illő döntéssel ő maga választott szolgasága árán egy kis efemer haladékot.

149 / 192

2016. 04. 21. 7:14

150 / 192


Pedig nem csak fegyverrel, nem csak nemtelen bujtogatással küzdött ellenünk, de a rágalom minden eszközével. Semmilyen próbálkozást sem hagyott ki, hogy a közvélemény nagy ítélőszéke előtt ügyét igaznak hazudja, s azt a hatalmas erőt, amely az igazságérzetben rejlik, a világ és nemzetünk gyengébbjeinek lelkében megingassa. Észak-Amerika szabad polgárai! Ti ezekkel a rágalmakkal szemben nemzetem iránti osztatlan rokonszenveteket vetettétek mérlegbe. És mi ott is, ahová okaink előadásával nem juthattunk, elmondtuk, hogy olyan nemzet, amilyenek ti vagytok, csak szent és igaz ügyet pártolhat, és ennek a meggyőződésnek az alapján nemes szívetek rokonszenve segített feltartani az ügyünk igazsága iránti hitet s vele az Isten segítségében való bizalmat. Ó, hogy Isten nem titeket adott szomszédainkul, most az Óvilág szabad volna, s nem kellene egy újabb kikerülhetetlen világforradalom hányattatásai elé néznie! Azonban Isten megválasztotta a célt, s meg fogja választani az eszközöket; és ítélete teljesülni fog. Ti nagy és szabad nép! Fogadjátok nemzetem köszönetét a nemes rokonszenvért, amellyel nehéz küzdelmeinknek erkölcsi támaszt nyújtottatok. De amint az Ausztriai-ház az északi zsarnok szolgájává adta el magát, az orosz invázió réme ereszkedett győzelmeiben kissé megfáradott, de ki sem merült, el sem csüggedt nemzetünk fölé. Ez a támadás annyira sértett minden népjogot, annyira kiáltó ellentéte volt nem csak a rendnek, civilizációnak, emberi érzésnek, de még annak az eszmének is, amit a diplomácia Európa egyensúlyának nevez, hogy lehetetlen volt hinnem, hogy a nyugat-európai hatalmak ezen inváziót megengedhessék,vagy legalább meg ne próbáljanak közbeszólásukkal egy olyan békét szerezni, amely, ha már miránk nem akartak tekinteni, legalább Ausztriát megóvná attól, hogy orosz terjeszkedés elleni védfal helyett annak szolgai segédjévé süllyedjen. Mi a becsületes békének a lehetőség végső pontjáig barátai voltunk. A megegyezést többször megkíséreltük. Közbenjárásra kértük az európai alkotmányos hatalmakat. Ezek nem hallgatták meg kérésünket. A kevély Habsburgok pedig elbizakodottságukban felejtve, hogy ők s nem mi voltunk a hitszegő pártütők, minden közeledésünket azzal utasították vissza, hogy rebellisekkel nem alkusznak, sőt követeinket fogságra vetették, s közülük legnemesebb férfiaink egyikét később gyáván, istentelenül legyilkolták. S mégsem siettünk vissza azonnal széttépni a kapcsolatot, 10 hónapon át vívtuk, s vívtuk győztesen a védelem harcát, s azt is csak onnan, amikor a becsületes békének már minden kísérlete meghiúsult, miután Ferenc József, aki nekünk királyunk sohasem volt, március 4-i kiáltványában ki merte ejteni azt a káromlást, hogy Magyarország ne legyen többé. Miután az orosz invázió bizonyos volt, s annak tárgyalásos megakadályozásához semmi remény, miután láttuk, hogy vagy küzdenünk kell életre-halálra, vagy kitöröltetni a nemzetek sorából, miután az Ausztriai-ház tömérdek istentelenségével s idegen, zsarnok hatalomnak ránk hozásával kiszaggatta a magyar nép lelkéből az iránta való tisztelet utolsó gyökerét, csak ekkor, ennyi tűrés után határozta el magát a nemzet saját kikerülhetetlen élet-halál harcának méltó feltételéül függetlenségünket kihirdetni; csak ekkor mondta ki a nemzetgyűlés, s hangoztatta végig az országon minden hű ajak: Ferenc József, te szakálltalan gyermek-Néró, azt mered állítani, nincs Magyarország többé; mi pedig, a nemzet, azt mondjuk: vagyunk, de te s hitszegő házad nem vagy, s többé nem lehettek magyar királyok! Legyetek örökre számkivetve, hitszegő honárulók!! De mi nem csak hajlandók voltunk a békés megegyezésre, amíg becsülettel tehettük, hanem közben gondosan igyekeztünk megszüntetni mindent, ami az orosz cárnak rég keresett ürügyet szolgáltathat a belügyeinkbe avatkozáshoz. A magyar nemzet Isten legszebb ajándékaként szerette a szabadságot, de szerény helyzetében soha sem álmodott arról, hogy a szabadság nevében keresztes háborút indítson a királyok ellen. A magyar föld nem lett azoknak a propagandáknak a műhelye, amelyektől az óvilág kényurai

2016. 04. 21. 7:14

151 / 192


annyira borzadnak. A magyar földön nem voltak titkos társaságok összeesküvéseinek belső formái, szocialisták, kommunisták s mások elvei, akiket a hatalmasok anarchistáknak szeretnek nevezni. Ez a föld igazságos akart s tudott a nép iránt lenni nyelv- s valláskülönbség nélkül, de a szabadságra olyannyira méltó nép elég nagylelkű volt az időnek is hagyni valamit s megelégedni a fokozatos kifejlődéssel. Nálunk semmi sem ment erőszakos rázkódtatással, nem tapostak semmilyen méltányos érdeket, s enyhébbek voltak még az eredetükben bár igazságtalan, de századok történelmi boltozatának fedezete alatt kialakult viszonyok is; a magyar nép senkit, még az arisztokráciát sem akarta erőszakosan eltiporni, készebb volt áldozatokat hozni, mint az atyák bűneit az ártatlan utódokban s a kevés élő gonoszságát tömegek nyomorúságával büntetni. Nálunk nem volt az anarchiának semmi eleme. Legvéresebb harcaink közepette hazámban nagyobb volt a rend, nagyobb a személy- és vagyonbeli biztonság, mint amilyennel a „rendcsináló” Ausztria még ebben a percben is dicsekedhet. Ahonnan egy pár hétre elvonult a harcok fergetege, még ha figyelmét a kormány nem is terjeszthette odáig, a romlatlan nép erkölcsi érzetének ösztönszerűsége nagyobb rendet s bátrabb létet idézett elő, mint ahol ezek felett a politikának ezer légiója őrködik. Mi védtük magunkat a megtámadás ellen nyíltan, nemzeti közakarattal, de nem támadtunk meg senkit, s titkos célzatok nemzetünk nyílt szívétől távol maradtak. A ti nagy Washingtonotok példáját követve a becsületes jogszerűséget vallottuk politikának, s már-már túlságosan tiszteletben tartottuk a népjogot is. Orosz és osztrák hadmunkálati bázisul használta ellenünk Románia földjét, s az önérdekét értő, vagy védeni nem merő török kormány hallgatagul tűrte a népjogsértést, amely őt magát is olyan mélyen megalázta, amennyire elárulta gyengeségét; mi többször kilöktük a román határon túlra az oroszt és az osztrákot, s győzelmes seregeinknek csak tovább kellett volna haladni, hogy az aldunai tartományok felálljanak az orosz ellen, s így annak saját birodalmába játsszuk át a háborút; de szent volt előttünk a népek joga, s győztes seregeinkkel Románia határánál megállapodtunk. A fegyvereink által megalázott Ausztria minden erejét ellenünk gyűjtötte össze, s Galíciát csaknem teljesen fedezetlenül hagyta; győztes seregeink egy kis részének Lengyelföldre küldése általános felkelést idézhetett volna elő a bosszú alkalmára méltán leső, épp annyira hős, amennyire szerencsétlen lengyel nemzetnél, s ez az orosz birodalmat magát is lángba boríthatta volna; de mi nemzetek vérével játszani bűnnek tartottuk; és megfékeztük rokonszenvünket szerencsétlen szomszédaink iránt, nehogy ürügyet nyújtsunk az orosznak azt állítani, hogy fegyverbe kell szállnia ellenünk, mert saját birodalmát zavarjuk fel. Ó, ők, a képmutatók nagyon érezték az ürügy szükségét, s ezért kényszerített szabadságharcunkat magyar–lengyel revolúciónak nevezték, holott a seregeinkben küzdő lengyelek száma 4000-nél többre sohasem ment. Nem volt-e okunk elvárni az európai diplomáciától, hogy ilyen körülmények között vagy békét csináljanak közöttünk, vagy legalább ne engedjék az orosz inváziót? Hiszen azt hirdette ez a diplomácia, hogy bennünket sajnál, erőlködésünket becsüli, s Ausztriát kárhoztatja ellenünk tett lépéseiért, de nem segített rajtunk, mert egy erős Ausztriára minden bűnei mellett is Európának az orosz ellen szüksége van! Nem napfénynél világosabb, hogy ha az orosz megmenti Ausztriát, nem maga ellen, hanem a maga számára menti meg?! S nem világos, hogy az az Ausztria, amelyik csak a magyar nemzet segítségével lehetett volna erőssé az orosz ellen, abban a percben, amelyben orosz fegyverekkel gyilkolja le Magyarországot, nem lesz önálló hatalom többé, csak az orosz cár előserege? És mégis megengedték az orosz inváziót! Εz a tény örökös bélyeg marad Európán. De ilyen ez az elvénhedt világrész, úgy bántak ügyünk kérdésével, mint a törökkel, mindig azt hirdetik, hogy a török birodalom fennállására az európai békének és egyensúlynak szüksége van, mondják: a töröknek határfalat kell képeznie a kozák uralom ellen! És flottáját az angol és francia tengerészek mégis semmivé teszik, amely nekik nem árthatott volna, de az orosznak a Fekete-tengeren igen; elnézik, amint az orosz egy tartományt a másik után szakaszt el a török birodalomtól; hogy uralkodóvá teszi magát Moldvaés Romániában, s hogy aláássa a török hatalom minden alapját, úgyhogy a török tisztviselők már ma is jobban függenek az utolsó orosz kémtől, mint saját nagyvezérüktől. Ó, ha mi, magyarok, az erkölcsi támogatásnak csak egy apró jelét kaptuk volna azoknak az európai hatalmaknak a részéről, akiket a kozák uralomtól még álmukban is bánt a félelem, ha csak egy angol vagy francia ügynök jelent volna meg tusáink közepette, hogy lássa a valóságot, és saját ítéletével mérje fel a magyar nemzet életrevalóságát, szabadságimádással párosult emberségét s rendszeretetét, ha csak annyit

2016. 04. 21. 7:14


néztek volna el, hogy egy pár hajóteher fegyver úszhatott volna fel Viddintől Orsováig annak a milliónyi elhatározott bajnok karnak a számára, akik hiába kiáltottak fegyverért! Mi, magyarok, más védfalat képeznénk most Európának, mint amilyet korhadt diplomáciájának bölcselkedése valaha kitalálhat. Volt idő, amikor mi s lengyel szomszédaink mentettük meg a kereszténységet Európában. Az örökkévaló Istenre esküszöm, hogy most is csak mi menthetnénk meg Európát a kozák uralomtól! Igen, elismerem én, hogy a magyar nemzet harca a fontosság magasabb arányaira emelkedett fel eredeti köréből: a mi harcunk a világszabadság harcává lett; de ez nem a mi büszkeségünk választása volt; ezt Európának önmaga érdekeihez hűtelen politikája kényszerítette ránk azzal, hogy az orosz inváziót nem akadályozta meg. Kiválasztottak minket a világszabadság vértanújául; mi nem kerestük ezt a dicsőséget, de cgész Európától elhagyatva is alázatos készséggel fogadtuk el, amikor ránk mérték. És bár nemzetemet letiporták, bár jobbjaink vagy elvérzettek a zsarnokok hóhérjainak keze közt, vagy idegen földön bujdosnak hontalanul, és én magam is, a szabadságért küzdő magyarok kormányzója, távol Ázsiában, török rabságban írom ezeket a sorokat, mégis megjósolom itt fogságomból, s az örökkévaló Isten hallja meg jóslatomat: „A magyar szabadság helyreállítása nélkül nem lesz szabadság az európai földrészen, s a Don melléki kozákok a leigázott Rajna habjaiban fogják itatni lovaikat; velünk, magyarokkal lesznek csak szabadok Európa népei, csak velünk, magyarokkal van a kisebb nemzetiségeknek jövőjük, nélkülünk nincs”. És esküszöm arra is, hogy az egyesült osztrák–orosz erő sohasem lett volna képes megdönteni nemzetem hős erejét, ha nem talált volna árulóra abban az emberben, akit becsületes emberhez illően, szakértelménél fogva a jelentéktelenség porából kiemeltem, s a nép és hadsereg bizodalmában osztozva seregeink élére állítottam, kezébe adva a legszebb szerepek egyikét, amelynek dicsőségére Isten embert felemelkedni enged. Hogy ez az ember a történelem egyik legáldottabb férfiává legyen, semmire sem lett volna szüksége, csak, hogy becsületes ember legyen. Ő ehelyett elárulta hazáját, s átkozottá tette nevét a napok legvégéig. Hadd ne szaggassam fel a kínos emlékezetek vérző sebeit. Elég legyen annyit említenem, hogy az arad–világosi fegyverletétel csak egy rég forralt árulás végjátéka volt. Annak az árulásnak, amelyet ez az átokterhes ember a győzelem felhasználásának elmulasztásával, rendeleteim sikerének jól választott ürügyeket felhozó kijátszásával, a hadsereg polgárszellemének aláásásával, a siker iránti bizalom csökkentésével s a sereg egy részének, amelyre a katonai diktátorságra vágyó áruló nem egészen számíthatott, mesterséges legyengítésével nélkülözések és szenvedések által, már régóta előkészített. Isten, akinek bölcsessége örök, de útjai megfoghatatlanok, megengedné, hogy sikerüljön az árulás?! Híába hulltak el legjobbjaink a hosszú harc alatt, híába volt hős nemzetem minden erölködése; híába küldte az elvénhedt apa áhítatos reménnyel egyetlen fiát, öregsége egyedüli támaszát, a menyasszony vőlegényét, az ifjú hölgy imádott férjét meghalni a hazáért; híába vonult minden érdek háttérbe előtted, magasztos honszeretet, híába lebegett fel az egekhez egy szenvedő nemzet imádsága, híába kísérte erőlködéseinket jókívánataival a szabadság minden barátja; híába remélt a szenvedő népek lángelméje: hazám a világszabadság mártírjává lett; nemzetem felett hóhérok uralkodnak; elmondták felette az istenkáromló szót, hogy ő, a szabadság választott nemzete, „a cár lábánál fetreng”, s honom levegőjét a hit, remény és szeretet hálaadó imája helyett a kétségbeesés átkának tompa moraja tölti be. És én, akit nemzetem vezérévé választott, hontalan vagyok, kilökve egy másik világrészbe, ahol az európai politika, a török vendégszeretet számomra s társaim számára török fogsággá változott. Vonszolom az élet kínos kötelességét, kis gyermekeim hazám hóhérjának kezei közt rabságban; magam – de nem, nem illik hozzám a gyáva panasz; én polgár vagyok, s nem szabad mondanom, hogy irigylem a holtakat. Ki mondhatja, hogy ő a legszerencsétlenebb? Broussában vagyok, ahol egykor a nagy Hannibál számkivetve élt, hontalan, mint én, de érdemekben gazdag hazája előtt, amíg én csak hűségre, nem érdemekre hivatkozhatom; mégis őt hazájának hálátlansága kísérte számkivetésbe; engem népemnek 152 / 192

2016. 04. 21. 7:14

153 / 192


bánatos szeretete kísért. Hálát adok tenéked, Istenem, hogy méltónak tartasz szenvednem a hazáért, önts fejemre minden kínt, de fogadd el engesztelő áldozatul népemért. És te, magyar nép, ne ess kétségbe! Tűrj, bízz, reménykedj; s várd ki napodat! Ha mindenki elfelejtett volna is, az igazságos Isten nem felejtett el. Könyvébe feljegyezte szenvedésed; mérlegében megszámláltatta könnyeid; ő, aki legnemesebb fiaid vérével öntözte meg földedet, meg fogja ezt a vérözönt termékenyíteni; az áldozatok, amik érted naponta hullanak, mint a síron zöldelő ciprus, tetszhalálod jelképei, ellened népek támadnak fel, kiket hóhéraid hazug csábításokkal elámítottak, nehogy lássák, hogy nem uralomra, hanem velük közös szabadságra vágysz, hogy ne lássák, mennyire hű testvérük vagy, aki értük is küzd, értük is vérzik. Isten pillanatnyi győzelmet engedett hóhéraidnak, hogy gonoszságaik által lehulljon a becsapott népek szeméről a vakság hályoga; szenvedéseidből születik majd a kisebb népek szövetkezésének eszméje; az eszme, amelyet én hirdetek mint a nemzetiségek egyedüli biztosítóját s a népek szabadságának zálogát; ezen megtestesült eszme előtt porbahull a kevély kényurak hatalma, s te, szabad népek szabad testvére, nagy, dicső, független leszel! Azt gondoltam, nincs ezen a földön számomra vigasztalás, s íme, a kegyelemnek Istene megszabadította nőmet, s megengedte, hogy ezer veszélyen át hozzám, a számkivetés távol földjére eljusson; ő, aki mint a kergetett nemes vad, saját hazájában öt hónapon át egy percig sem hajthatta nyugalomra keserves fejét, akinek fejére, egy szende nő fejére, ama szakálltalan bécsi Néró hóhérjai nem szégyelltek jutalmat kitűzni, s akit Isten mégis megsegített, hogy a számára már elkészült koporsót üresen hagyhassa; úgy jelent meg köztünk, szegény bujdosók közt, mint Noénak a szivárvány, meghozva a magyar nép imádásra méltó lelkületének hírét, meghozva hírét annak, hogy Magyarhon sokat rágalmazott kormányzójának neje, akit két birodalom hóhérai üldöztek, épp azoknál talált oltalmat s legszívesebb baráti pártfogást, akik kevéssel ezelőtt dühösen fegyverben álltak ellenünk. Igen, téged, ó, magyar nép, Istenen kívül még mások sem felejtettek el; amíg a világ rendszerint a sikerhez köti rokonszenvét, s tapsolni csak győztesnek szokott, az emberiség közvéleménye ügyedet éppen szenvedéseidben karolta fel, s a rokonszenv, amely bukásod felett két világrész lelkét járta át, az átok moraja, amely hóhéraid felé népek millióinak ajkain támadt, mint zúgó szél a fergeteg előtt, Isten ítéletének közelségét hirdeti. És minden népek között épp az a népcsalád, amely épp olyan hatalmas, amilyen szabad és dicső, az angol nép nyílt érzelmeiben mutatkozik Istennek ez a közelgő ítélete. Amíg Óangliában a nemzet legnemesebb fiai milliók helyeslő szavától kísérve hangoztatják a nemes részvétet irántunk s a kárhoztatást hóhérainkra, s most túl az Óceánon a szabadságnak s emberi nagyságnak választott földjén, ÉszakAmerika Egyesült Államaiban egy roppant mennydörgésbe összeolvadva nyilatkozik a mindenható népnek s ennek a nagy és szabad nép szabad kormányának ügyünk és szenvedéseink magasztos részvéte. Az a férfiú, akit ennek a nagy és szabad nemzetnek bizalma a világ legdicsőbb polcára emelt, a nép választottainak számot adva egyéves sáfárkodásáról, nemes kötelességének látta bukásunk után is hivatalos bizonyságot tenni az amerikai nép általános érzelmeiről, amellyel ügyünket s szenvedéseinket kíséri, és közölni, hogy készen állt az észak-amerikai szabad államok nevében elsőként üdvözölni a független nemzeteik sorában Magyarországot. Ε nagy és szabad nemzet legnemesebb fiai a nemzet törvénykező tanácsában összegyülekezve, hogy őrködjenek érdekei, dicsősége s becsülete felett, az új világnak ezek a kegyeltjei haragosan ütik a gyalázat, becstelenség és utálat bélyegét hazánk hóhéraira, bosszankodó lélekkel lökik el maguktól s nemzetüktől a Habsburgokkal való diplomatikus érintkezés szennyét, az elbizakodott kényurakat a felháborodott emberiség ítélőszéke elé idézik, füleikbe mennydörgik, hogy bírájuk lesz az egész világ; s ennek a kérlelhetetlen bírónak a méltó tolmácsai kimondják az ítéletet, hogy orosz és az osztrák hazánkkal igazságtalanul,zsarnok és barbár módon bánt el, ami miatt méltók az egész emberi nem kárhoztatására, a magyar nép viszont érdemessé lett a világ rokonszenvére. Hazánkfiait, akik szerencsésebbek, mint én, akik ennek a szabad világrésznek partjait érinthették,

2016. 04. 21. 7:14

154 / 192


nép és kormány által osztatlan nagylelkűséggel, sőt testvérként fogadták, s mialatt a zsarnokok fejére a kárhoztatás ítélete dörög, őket, az igénytelen száműzötteket, szerencsétlenségükben dicsőítik, s az amerikai szabadságnak, amely korának fényénél becsesebb, részeseivé fogadják, s ők illetődött szívvel látják, hogyan terjeszti ki pártfogó figyelmét ez a nagy nemzet minden magyarra, kit hazájának szerencsétlen sorsa idegen földön bujdosóvá tett. Ilyen körülmények közt egy ily nemzet kiáltványa, amely Angliának rokon érzelmeivel összevág, nem puszta sóhaj, amelyet a szellő elrepít; ez már magában tett vagy legalább nagyszerű tettek csírája. Mekkora áldása Istennek a szabadság, amely egész népekben ilyen érzéseket ébreszt! Észak-Amerika szabad polgárai! Példátok lelkesítette nemes tettekre nemzetemet, helyesléstek keltette lelkében újra az önbizalmat, szerencsétlenségünkben nemes részvétetek vigasztal, s reménysugarat nyújtva jobb jövőre, erőt ad össze nem rogyni a ránk mért csapások súlya alatt, s fenntartani magunkat annak a napnak a számára, amelyen megvalósul hitünk, az általatok s angol testvéreitek által feltartott hit: hogy Magyarország még nem veszett el. Fogadjátok nemeslelkűségetekért tőlem nemzetem nevében a legmélyebb hála s legfőbb tisztelet adóját. Igen, én hiszek az isteni gondviselésben, hogy Magyarország még nem veszett el. Észak-Amerika életrevaló népe célszerű tapintattal felmérve a helyzetet nem ok nélkül nyilatkozik így mellettünk, letiport, de meg nem tört magyarok mellett. A hangulat, amelyen irántunk a részvét érzelme szól, nem a temetkezést kísérő gyászének, hanem a közelgő ítélet trombitájának előrezgése. Ki ne látná, hogy Ausztria éppen győzelme által gyilkolta meg magát? Elárulta erőtlenségét. Eloszlatta a hitet, amely szerint korhadt épületére Európának szüksége van. Kizárta, hogy ő az emberiségnek többé kárára nem, csak javára lehet. Lelepleződött a hazugság, hogy ő az emberiségnek többé kárára nem, csak hasznára lehet. Elenyészett képzelt hatalmának varázsa. Mindenki látja, hogy ez a természetellenes összefércelés a hazugság buborékja, amely többé senkit el nem ámít. Népei közül egy sincs, aki úgy ne utálná, ahogy kell, hogy utáljuk a gyáva bűnt. Hatalmának a legkisebb morális alapja sincs. Kevély eszméje, amit birodalma egységéről álmodott, s amelyért semmilyen bűntől nem borzadt vissza, gyakorlatban egy tébolyodott őrjöngésére hasonlít, és saját kezei közt gúnnyá, nevetségessé vált. Nem tiszteli senki, nem szereti senki, s ha majd megbukik, egy részvétkönny sem hull érte, siratatlanul fog elenyészni. Elenyészik mindjárt, amely percben orosz segítségre nem támaszkodhat, külső lökés nélkül is összerogy. Az első ágyúlövésre, amely megdördül egy angol vagy francia hajóról összerabolt birodalmának partjai felé, összeroskad, mint Jerikó falai a trombita szavára. És ő hóhérpallossal gondolja a sorsot kiengesztelni. Kába, istentelen!!! És az orosz meddig nyújt neki segítséget? Meddig tűri a népek Istene, hogy a cár Isten szent nevében menjen kérkedni a küldetéssel, hogy ő a szabadságszerető népek hivatott ostora? Ő, a nyomorult halandó, aki Isten előtt annyi, mint az utolsó koldus, a szent Isten nevében pokoli megbízatással kérkedik. Az ő életének s birodalmának ez a tette maga egy előhad az egész emberi nem jogai s a népek önállósága ellen.

2016. 04. 21. 7:14

155 / 192


Meddig tűri ezt még a világ?! Sokáig nem! A magyar nemzet pedig – szabad kérdés nélkül mondanom – nem csak önerejének ismeretére jutott, de egyszersmind kivívta magának a civilizált világban azt a hitet, hogy méltó az életre; vérével vívta ki magának azt a sorsot, amelyről jogszerűen állíthatja, hogy nemzeti élete szükséges Európa népeinek szabadságához. Nem – nem! Magyarország nem veszett el. De megnehezedtek kísértésének napjai; hit, önbizalom és azon óvatosság nélkül, mely „készülve várni tud, míg az óra üt”, elveszhetne. Amerikaiak! Nemes részvétetek segíti szívében feltartani a hitet s az önbizalmat. Legyetek áldottak a szabadság Istenének nevében. Ti az emberiség ítélőszéke elé idéztétek hazám hóhérait. En ennek az ítélőszéknek elsőszülött tagját tisztelve bennetek, elétek viszem nemzetem szenvedéseinek panaszát. Előttetek lépek fel ünnepélyes tiltakozással minden erőszak ellen, amellyel a zsarnokok hazámat illetik. Előttetek idézem a világ emlékezetébe, hogy miután a Habsburg-ház Magyarországot fegyverrel megtámadva s idegen seregeket is nyakára hozva, 1849-i március 4-i kiáltványával maga örökre szétzúzta azt az alapot, amelyen kapcsolata a magyar nemzettel nyugodott, Magyarországnak más alaptörvénye nincs, mint a nemzet függetlenségi nyilatkozata, amelyet annak nemzetgyűlésén összesereglett képviselői 1849-i április 14-én közakarattal elhatároztak, s amit az egész nemzet ünnepélyesen elfogadott, s vérével, győzelmeivel és szenvedéseivel megpecsételt. Előttetek mint ünnepélyes tiltakozást mondom ki, hogy minden, ami a függetlenségi nyilatkozattal, Magyarország s a hozzátartozó országok és tartományok egyetlen érvényes alaptörvényével ellenkező történt, vagy történik, akár egyesektől, akár testületeiktől eredjen, örökre jogtalan, Isten és ember törvénye előtt érvénytelen. Előttetek mondom el ünnepélyesen, hogy az a vád, amellyel a Magyarországon lakó szerbeknek, románoknak, szlávoknak s németeknek egy része ellenünk fordíttatott, mintha a magyar nép igazságtalan lett volna a hazát vele együtt lakó más nyelvű népekkel, istentelen rágalom, amellyel a semmi gonoszságtól vissza nem riadó Habsburg-ház megosztani törekedett a nemzet összerejét, hogy a népeket egymás által legyőzve – miként most teszi – valamennyit rabigába hajthassa. Nem titkolom én, hogy a múlt időkben hazám kisebbségeinek sok joguk volt panaszkodni. Egyedül a horvátoknak sohasem volt. Ők, a félmilliónyi nép, nemzetségük külön rendelt területén s a vidék nemzetgyűlése által biztosítva több jogot kaptak, mint mi, magyarok. A közadónak csak fél terhét viselték, s Magyarország minden jogának egyenlő részesei voltak, amíg Horvátországban a magyar protestánsokat vallásuk miatt a földbirtoklási jogból is kirekesztették. A többi népnek igenis volt oka panaszkodni, sok sérelmük közös volt a magyar néppel, hiszen a szolgaság jármát ez velük egyformán viselte. Akadtak külön sérelmeik is. Azonban mindez a múlt időnek s részben az ausztriai kormányrendszernek bűne volt, amely a szlavón-, szerb-, román határvidéket német vezetésű katonai őrzésre kényszerítette; de amely percben népünk felszabadult, s a politikai jogok részesévé vált, abban a percben igazságossá is lett, s minden viszonyt a szabadság s a tökéletes jogegyenlőség alapjára fektetett. És ők mégis, Ausztria pokoli sugallataitól elvakítva, épp akkor lázadtak fel. A szolgaságot tűrték évszázadakon át, a szabadság ellen fegyvert fogtak. Bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudták, mit cselekszenek. Lám, dicső hazátokban, amerikaiak, sokféle nyelvű nép lakik – ki nevezi azt köztetek elnyomásnak, hogy kongresszusotokban hazátok közügyeit képviselőitek, szenátoraitok angol nyelven intézik, s

2016. 04. 21. 7:14


szabadon választott kormányotok ugyanezen a nyelven kormányoz? Épp ennyit, sőt ennél kevesebbet kívánt Magyarországon a magyar nép; a különbség csak az, hogy Amerikában ezt nem kellett törvény által kimondani, mert a dolgok természete önként magával hozta. Magyarországon volt törvényre szükség, mert a középkor átokmaradványaként ránk maradott a holt latin nyelv uralma, amelyet papi s világi arisztokrácia ereklyeként őriztetett, utánozva a hajdankor mesés kényurát, aki magas tornyokra apró betűkkel iratta a törvényeket, hogy a nép ne ismerje azokat, s ne ismerjen bennük saját jogaira. Magam voltam az, aki javasoltam népemnek, hogy, ha szabad akar lenni, legyen mindenekfelett igazságos, s jövőjét ne a hatalomban, hanem a jogegyenlőségben keresse. És a magyar nép lelkesen fogadta tanácsomat, országos létalapként hozta meg azt a törvényt, hogy országszerte egyenlő legyen a jog, egyenlő a szabadság, egyenlő az államoknak minden előnye vallás- és nyelvkülönbség nélkül; s ennek következtében minden népnek, minden nemzetiségnek szabad fejlődését törvény biztosítsa. Ebből a célból minden egyházban és iskolában nem csak bármely nyelv szabad használatát garantáltuk, hanem minden nemzetiség kiképzéséhez, polgárosodásához, fejlődéséhez az állam részéről egyenlő oltalmat, egyenlő segítséget biztosítottunk. Alapelvvé vált: vagy ne legyen a kormánynak gondja egy vallásra, egy nemzetiségre sem, s adja azt át beavatkozás nélkül a társas élet szabadságának, vagy mindenkire egyenlő gondja legyen. A polgári közéletben minden község belső életét a többség nemzetiségének s nyelvének alapjára fektették; a megyei (departamentális) közéletben, mely némileg (a szuverenitás kivételével), az Észak-Amerikai Egyesült Államok közéletéhez hasonlít, minden nyelv szabad használatát biztosíttattuk; minden nyelv használatát az esküdtszékeken, a bíróságok előtt, s a korlátlan kérelmi jogot a közigazgatásban garantáltuk, s a törvények kihirdetése minden nyelven, a kormány rendeleteinek hasonló módon közzététele s határozatok kiadása azon a nyelven, amelyen a kérelmet beadták, minden nemzetiségek egyenlőségét szentesítette; szóval semmit sem mulasztottak el, ami vagy territoriális eldarabolást s az ország testétől való elszakítást nem foglalt magában: vagy a magyart avagy bármelyik népet egy másiknak szolgájává nem tett. Εzt a kettőt megadni ugyanazt jelentette volna, mint amit Ausztria akart. Ő most behozta ezt az orosz fegyverek segítségével, s talán a népek nemzetiségének érdekében? Nem, a közös szolgaság érdekében Magyarországot szétdarabolta; a magyar nemzetet alárendelte; s felemelkedett valaha ettől akár egy nép, akár egy nemzetiség? Nem, mindnyájan egyenlők lettek a szolgaságban; a nemzetiséget nem ismerő kardhatalom vagy bürokrácia nyomorult rabjai. Amikor hangosan követelték ellenünk a nemzetiségi jogokat, nyílt homlokkal kérdeztük, mi hát az, ami még hátra van, s amit az ország pusztulása nélkül meg lehet adni? A jobbak nem tudtak felelni kérdésünkre, az indulatosak pedig területi jogfosztást emlegettek. A szerbek Bácsot és Bánátot külön szerb tartománnyá, a románok Erdélyt Románia részévé tenni követelték; s az elsők meg sem fontolták, hogy Magyarországon a szerbeknek nincsen külön országa, s Bácsban és Bánátban román, német s magyar is lakik, akiket a legkisebb létszámú szerbeknek alárendelni a szabadság eszméje nem engedi, éppígy Erdélyben magyar, székely és szász is lakik. Ki vádolhatna, hogy a magyart más nemzetek urává tenni nem akarva, szolgájává tenni sem akartuk? Ki vádolhatna, hogy különböző nyelvű népek keverten laknak Magyarhon földjén, s ezért a közös hatóságnak nyelvek szerinti felosztását képtelenségnek látva, országunk létezését nem egy nép uralmára, hanem közszabadságra s jogegyenlőségre alapoztuk? Horvátország az egyetlen, amelynek külön kialakított területe volt Magyarországon, s százszor kimondtuk, hogy, ha velünk szövetségben akar maradni, szívesen nyújtjuk testvéri kezünket; ha elválni akar, nem akadályozzuk meg; de Magyarországot bármilyen alapon feldaraboltatni s ezzel a darabolással az élő államok sorából kitöröltetni nem engedhetjük. Hiszen életért és szabadságért küzdöttünk; hiszen Ausztria sem akart egyebet, mint szétdarabolással és beolvasztással halálunkat! Íme, én is őszinte vallomást teszek előttetek, Amerika szabad polgárai, hogy végső eszmém az 156 / 192

2016. 04. 21. 7:14

157 / 192


államszövetség eszméje, amely egy únióvá forrasztja össze a magyar s a magyarral szomszéd kisebb népeket, hogy ebben az eszmében keresem a nemzetiségek biztosítékát: a népek függetlenségét s önállóságát; és ígéretet teszek előttetek, hogy, ha igazság szerint van még hátra valami megadni való a Magyarország határain belül vegyesen lakó népek számára; csak ismerni kell azt a magyarnak, hogy teljes készséggel megadja, mert ő nem kiváltságokat, nem uralmat akar, hanem szabadságot. Végül előttetek mondom el ünnepélyes tiltakozással, hogy engem a nemzet függetlenségi nyilatkozata választott az ország kormányzójává, így ameddig a nemzet, felmentve minden erőszak alól, szabadon, szabad akarattal másképp nem határoz, rajtam kívül jogosan senki más hazám kormányzása felől nem rendelkezhet. Ezt nem nagyravágyás, nem hiúság mondatja velem, hanem a nemzet jogainak tisztelete. Hatalomra soha sem vágytam, s ahogy a koronák sem vethettek soha csábító fényt rám, úgy életem vágya sohasem volt más, mint az, hogy szabad hazám szabad törvényeinek oltalma alatt mint magán polgár és szerény földműves végezhessem életemet. De nemzetem a veszély napjaiban azt parancsolta, hogy mielőtt a magánélet boldogságába visszatérhetnék, vezessem mint kormányzó a nemzetet a szabadulás ösvényén. Sok érdemesebbnek, sok erősebbnek adhatta volna bizalmát, de hívebbnek nem; akadhatott volna másokra, kik erősebbek nálam, tán még dicsőségüket is találták volna abban, mit én csak legkínosabb kötelesség napszámának tekintek; de népem tán épp azért szeretett, mert tudta, hogy én nem szerettem a hatalmat, mert tudta, hogy én nem csalom meg soha, tudta, hogy szabadsága – ha megszerzi – kezeim közt biztonságban lesz. De én erőm gyengeségét érezve nyíltan megmondtam a nemzetnek, hogy megmentését csak úgy ígérhetem, ha bizalmában pártokra nem szakad, s győzelem utánra halasztva a személyes érdekek s nagyravágyások tusáját, egyetlen férfiként fog helytállni, mert megjósoltam, hogy ha megoszlik, elvész. A nemzet követte tanácsomat, és egyetértett, s amíg egyetértett, csodákat művelt, s győzhetetlen volt. Bukása aznap kezdődött, amelyen pártokra kezdett oszlani. Én nem vizsgáltam, ármányból ered-e ez, én magam érzem mindig a legjobban, hogy a nagy feladathoz nálamnál erősebb karok kellenek, s amint láttam, hogy vannak, akik másban ha több hűséget nem is, de több tehetséget vagy több szerencsét remélnek, az egység helyreállítására azon módhoz nyúltam, ami becsületes emberhez illik, ki nem arra vágyik, hogy övé legyen a dicsőség, hanem, hogy a haza szabad legyen, én magam adtam át vetélytársamnak a hatalmat, amennyire azt átadni hatalmamban állt, kiküldetésként hatalmaztam fel vele, azzal a feltétellel, hogy azt a nemzet javára fordítsa, és annak gyakorlásáról nekem s általam a nemzetnek felelősséggel tartozzék. Ő arra használta a kezébe tett hatalmat, hogy elárulja hazáját, s két nap alatt a nemzet becsapott hadseregét átadja az ellenségnek. Ha árulása nem sikerült volna ennyire, tisztségem alapján vissza kellett volna vennem tőle a ráruházott hatalmat, őt megbüntetni, így árulásának boldogtalan sikere őt a felelősségtől, engem kormányzói tisztemtől nem old fel, s ahhoz ragaszkodni s vele nemzetem igényeit, az igazságot világ előtt képviselni épp annyira jogom, mint kötelességem. Ennek a jognak és kötelességnek a jegyében ruháztam fel követségi megbízással Újházy László sárosi főispánt s Komárom polgári kormányzóját, hogy az Észak-Amerika Egyesült Államai szabad népénél nekem s általam a magyar nemzetnek képviselője legyen, bízva, hogy ti, nagy és szabad nép s dicső kormányotok, akik jogot és igazságot nem siker szerint mértek, őt ilyennek ismerve és elismerve szenvedő nemzetemet majd nagylelkűségetek új jótetteivel vigasztaljátok. Legyen megáldott Istentől hazátok a napok végezetéig. Legyen a tiétek Istentől a dicső feladat, közölni az Óvilág elnyomott népeivel annak a szabadságnak az áldásait, amelyek mind boldogságotokat, mind dicsőségeteket képezik. Legyen példátok a polgári erény kútfeje minden népeknél, hatalmatok büntető ostor minden zsarnoknak, oltalom minden elnyomott népnek, s szabad hazátok megenyhítő menedék a szenvedőknek!

2016. 04. 21. 7:14

158 / 192


2. A dunai állam-konföderáció és a nemzetiségi kérdés Kossuth a kütahyai, törökországi internáltságában nehezen tudott kapcsolatot találni a nyugateurópai államokban tartózkodó emigránsok vezetőivel. Levelei, így a hozzá érkezettek is, gyakran elvesztek, s egy levelében felpanaszolja még azt, hogy a konstantinápolyi angol követség útján érkezettek közül is többet nem kapott kézhez. Teleki Lászlóhoz szintén nehezen talált kapcsolatot. Amikor megérkezett hozzá Teleki első levele, nyomban terjedelmesen válaszolt. A levél töredékesen ismert Deák Imre közléseiből („Magyar kisebbség”, 1934. évf.). A töredékes ismertetés annak kihangsúlyozásával történt, hogy Kossuth már a kütahyai internáltsága alatt is foglalkozott a dunai államszövetség gondolatával, s így ez a levél főleg ebből a szempontból érdemel figyelmet. Azonban ennek a levélnek a szépsége, eszmegazdagsága indokolttá teszi, hogy egész terjedelmében közzétegyük, hiszen Kossuth kütahyai életéről, gondolatairól egyetemes történetírói szempontok szerint is gazdag anyagot nyújt. A levelet Kossuth – a levél szövegének értelmében –1. sorszámmal jelölte meg.

Ács Tivadar

Gróf Teleki Lászlónak, Paris mellett, Montmorency Rue Ve Jacques No7. Kütahya, Juni 15. 1850. Kedves Barátom!

A szakadozott levelezés, melyet Te hozzám s Batthyányihoz, mi pedig hozzád folytatunk, leveleink gyakori eltévedése által olyan hiányossá, olyan rendetlenné válik, hogy haladéktalanul szükséges rendezni s biztosítani. A rendezés céljából ezeket vélem szükségesnek: 1. Hogy leveleinket sorszámozzuk, amit én ezennel el is kezdek, s ezt a levelemet 1. számmal jelölöm. Ha már legközelebb például 3-ik számú levelemet vennéd, mindjárt tudnád, hogy a 2-ik számú elveszett, amíg enélkül gyakran nem is tudjuk, hogy leveleink elvesztek-e. 2. Nem fájlalva a fáradságot, minden levélnek másolatát meg kell tartanunk, hogy az elveszetteket utánuk pótolhassuk. Én ezt is alapvető szabálynak tartom.

2016. 04. 21. 7:14

159 / 192


A biztosítás céljáról: Több tapasztalatból tudom, hogy a párizsi posta nem biztos. Én tehát a magánalkalmakat kivéve, leveleimet a konstantinápolyi angol követ útján Londonba, Pulszkyhoz fogom utasítani. Kérlek, intézd el, hogy Pulszky tudasson velem egy biztos címet, amelyre leveleimet az ottani posta biztosan a címzett kezéhez juttatja; ugyanakkor intézd el, hogy te a neked szólókat onnan biztosan és gyorsan megkapjad. Továbbá én részemről minden levelemhez előbbi levelemnek rövid kivonatát csatolni fogom, hogy az elveszés esetén is tájékoztasson, és szabályul tekintem, hogy mivel innen minden szombaton indul posta, én neked minden szombaton írok, legalább annyit, hogy betegségem miatt nem írhatok. Ha gondolod, kedves barátom, hogy addig, amíg a sors fordulata közeledbe nem vezet, a világ folyása levelezésünket napról napra fontosabbá teheti (amint én gondolom, hogy igenis azzá teheti), légy szíves ezeknek részedről is elfogadásával levelezésünk rendezéséhez s biztosításához hozzájárulni. Én április 18-án írtam hozzád utolsó levelemet s Pulszkynak május 17-én egyet, amely téged is illetett, s amelynek közlésére veled őt felszólítottam. Tőled sem ezekre választ, sem hónapok óta nőmtől sem kaptam levelet, s ez fájna, ha nem ismernélek, de mert ismerlek, s hiszem, hogy a közöttünk a magánbarátságnak s politikai egységnek örökkön melegen fenntartása nem függ a levelezés gyakoriságától (nincs a gyakori levelezéstől függésben), a dolgot csak mint tényt tudomásodra s mint panaszt említem... Ellenben derék barátunk, Batthyányi, akit én naponként mindinkább tisztelek, közölte velem kívánságod szerint május 7-én s május 16-án kelt leveleidet. Én ezekre, régi barátságunk testvéries szeretetével, aggódva jegyeztem meg: félek, hogy némely elvont eszmék ismétlése azok gyakorlati értelmezése nélkül, amelyeket magad előtt biztosan tisztáztál, de ha előttem, az én tájékoztatásomra is tisztán felállítanád, már az is lehetővé tenné, hogy véleménykülönbséget vélj köztünk fennforogni. Ez fájdalmas baj, Barátom! Nekem azt mondja a tapasztalás, hogy ahol ez a tévhit van, ott lesz is véleménykülönbség. Legtöbb félreértés a világon az értelmezetlen szavakból ered. Én megpróbálom ennek elejét venni. Ha tévedtem volna, amikor azt híttem, hogy köztünk csak egyértelmű meghatározásra van szükség, hogy véleményünk ne különbözzék, úgy valóban van köztünk különbség; s ez baráti szívemnek, ez az embernek kimondhatatlanul fájna, de a hazafinak efelől tisztában kell lenni; mert miként te írod, hogy meggyőződésedet fel nem áldozod, úgy én is kötelesnek érzem magamat Téged, kedves szeretett Barátom,erről tájékoztatni: én sohasem fogok többé múltamnak abba a hibájába esni, hogy tekintsek jobbra, tekintsek balra, mit kell engednem mások véleményének: én nem engedek többé soha semmit, s kompromisszumokra nem is gondolok, hanem megyek utamon, minden percben halálra készen, ha kell. Azt (hiszem), kérkedés nélkül szabad elmondanom, hogy mivel törtetést és személyes érdeket nem ismerek, állok olyan tisztán a mindentudó Isten előtt, mint a történelem bármelyik embere . Ezt tudta s tudja hazám népe, amelynek józan tapintata s nemes érzelme előtt hódolva kell leborulni a legnagyobb egyes érdemnek is; ez a nép tudja, hogy én sem hatalomra, sem dicsőségre nem vágytam soha, s nem vágyok, s nincs egyéb személyes óhajtásom, mint szabad hazámnak szabad törvényei alatt szabadságban művelni pár hold földemet. Nekem más vezércsillagom nincs, mint a haza és a szabadság; ennek javára arról, mi legyen a helyes út, képeztem magamnak részletes meggyőződést, amelynél az európai fejlődést is tekintetbe vettem, s ha ezen utamban hazám népe mellém áll, hajthatatlanul fogok azon haladni; s ha a múltban mindig engesztelni, minden elemet össze akartam olvasztani (s ez volt politikám egyetlen hibája), a jövőben magamat sem balról tolatni, sem jobbról feltartóztatni nem engedem, hanem megyek egyenesen előre, s ha szent meggyőződésem sikerének bárki útjába áll, én kérlelni többé senkit sem fogok, döntsön le, ha bír, s ha gondolja, hogy azzal hazánknak használ, de legyen elkészülve, hogy, ha erre nem képes, én dőntöm le őt; párttal győzök, vagy párttal bukom, de abba csapdába, hogy szétágazó elemeket egyesítgessünk, én ez életben többé nem esem, hanem minden mesterkélt egybemosás helyett a népért a népre támaszkodom; ha bízik bennem, s velem lesz, megmentem, ha elhagy, elbukom. Ezt személyemre nézve előtted kitárni becsületbeli kötelességemnek tartom, és pedig azért, mert a 2016. 04. 21. 7:14

160 / 192


múltakban egy ellenkező iránynak voltam csalódó mártírja. Amikor a nemzet engem nyíltan bevállalt (bevallott), s erőtlenségem dacára a kormány élére állított, azt mondtam, csak úgy leszek képes a hazát megmenteni, ha minden pártkérdést elhalasztva mindnyájan a haza megmentésére egyesülünk. Szép eszme, de nem valós; azt teszi fel, hogy mindenki jobban szereti a hazát, mint önmagát, pedig fájdalmasan tapasztaltam, hogy az úgynevezett intelligens osztályok legnagyobb része még a haza szent nevében is csak önmagát s ha nem saját hasznát, legalább saját dicsőségét, saját hiúságát szereti. Az említett szép eszme álnokságát vezérszempontnak fogva fel, nem csak azon iparkodtam, hogy a pártokat, ha szívben nem, legalább külső munkásságban egyesíthessem; sőt a közjóra minden elemet még fel is akartam használni; azért, ha bárkit, akinek különben érdemei s használható tulajdonságai voltak, de vagy engedetlenkedett, vagy hóbortos túlkapásaival zűrzavart keltett, netán cselt szőtt, ahelyett, hogy ártalmatlanná tettem volna, jósággal s kedvezéssel vettem körül, gondolva, hogy ez is, amaz is tehet a hazának hasznos szolgálatokat, elnéztem ezt, elnéztem amazt, nehogy ennek vagy amannak rossz hírét keltsem, vagy elkedvetlenítsem, egyik elnézésből azután másik elnézésnek kellett következnie; s az elnézések alapján nőtt fel a titkos cselszövény ellenem, amelyet azzal a gondolattal tűrtem, hogy vagy nem árt, vagy, ha látom, hogy valaki olyan fokra emelkedik a népszerűségben, ahol többet használhat a hazának, mint én, a meghasonlást azzal hárítom el, hogy magam emelem fölém. Ez a fúziós törekvés, ez az önzetlenség tűrette velem az intrikusokat kormányban, hadseregben és parlamentben; amíg végül megbuktattak – igen –, de velem a hazát is. Ezt tudja a nép, s mert (érdemelve vagy érdemtelenül, mindegy) személyemmel azonosítja a közügyet, tökéletesen bízik bennem. Én szerepet nem keresek, de ha rám ruház valamilyet a gondviselés, elfogadom azt minden következményével, amelyek közé számítom azt is, hogy aki sikert akar, annak pártra kell támaszkodnia; pártra, amely előre felkészül vagy minden más párt legyőzésére, vagy vereségre. A fent említett elvből még az is következik, hogy látva: ha sok ügyet magam intézek vagy döntök, vannak emberek, akik neheztelnek, amiért nem engedek másnak is dicsőséget (mintha bizony nekem dicsőség csak eszembe is jött volna valaha), én hát megengedtem, hogy sokat mások tegyenek, sőt magam kapcsoltam kezemre a formák bilincseit, holott az élet-halál percei nem tűrnek gátló formákat, hanem határtalan bizalmat kívánnak egyrészről s határtalan energiát másrészről. Másodszorra ezt sem tenném. Hanem azt mondanám a népnek: vagy bízol bennem, vagy nem, ha nem, ölj meg; ha igen, ne tégy bilincset a kezemre. Mindent magam viszek véghez. A hatalommal visszaélni nem fogok, s leteszem, amely percben a haza megmenekült, de a haza szabadítasának munkáját csak mint diktátor végezhetem el, másképp nem. Ilyenné változtatta jellememet az élet szomorú tapasztalása, s a változáshoz kimeríthetetlen energiát s vasakaratot küldött szenvedésben kitisztult lelkembe. Most már, fájdalom, én is tudom, hogy forradalmat sem rózsavízzel, sem glaszékesztyűben nem lehet csinálni. És most bemutatkozva mind neked, mind barátaidnak, akikkel mindezt közölheted, sorsomat a kezedbe adom: elhatározhatjátok magatokat, akartok-e bizonyos helyzetváltozás esetén velem egy hajóban evezni; ha igen, áldom érte a Teremtőt; ha nem, azt mondom, mit 1841-ben mondtam az arisztokráciának: „veletek, általatok, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell”. Az arisztokrácia nem hallgatta meg tanácsomat, s tudod a következményt. Forradalmunk irtózatos vége mellett még nem biztos, megbukott-e a haza örökre; de az biztos, hogy az arisztokrácia örökre megbukott, s a nép többé jobbágy nem lesz soha, sem a hazában, sem Ausztriában. Ez is eredmény, mégpedig nagy! Már most, ismerve személyiségemet, ismerned kell még azt a célt is, amely hazám jövőjére nézve szemem előtt lebeg éppúgy most, mint tíz éve, változatlanul. Tudod, hogy az úgynevezett központosító rendszernek, amely minden községi, megyei és tartományi önállóságot elnyel, mindig ellensége voltam. Ellensége még akkor is, amikor az európai, kivált a francia balhitek által felszentelt fényes elméletek nálunk is sok jó főt megingattak. Azért voltam ellensége a központosításnak, mert azt a szabadsággal soha sem tudtam összegyeztetni. 2016. 04. 21. 7:14

161 / 192


Εz a meggyőződésem ma erősebb, mint valaha, s erre, gondolom, elég indok az, amit egyrészt Frankhonban még köztársasági formák közt is történni látunk, másrészt meg az, hogy Ausztria központosítás céljából volt elég istentelen ellenünk háborút indítani. Az alkotmányos formákat az események kényszerítették rá, s talán hiúság nélkül mondhatom, hogy nagy részben én is; s ő, a szabadság esküdt ellensége, ezekből a formákból ki nem bújhatva a központosításhoz folyamodott, hogy ez által gyengítse a szabadságot, amelyet az alkotmányos rendszer a népnek adni látszott. – A francia nemzet nagy és egy, s a legkülönbözőbb hatósági formák között megkísérelte a központosítást, s annak zászlója alatt volt minden, csak szabad soha; sem a konvent alatt, sem a konzulátus, sem a császárság, sem a Bourbonvisszatérés, sem Lajos Fülöp alatt, sem most. Még az általános választójog sem volt képes a központosítást a szabadsággal összeegyeztetni. És megjósolom, hogy a szocialisták törekvései is illúzióvá lesznek, ha győznek, de alapos változtatásként nem szüntetik meg a mindent elnyelő központosítást. Én a valódi szabadságot képzelni is csak államszövetség alakjában tudom. Ez volt, amióta eszemet tudva határozott gondolkozással bírok, örökös meggyőződésem. Ha kérdeztek sok év előtt, amikor még azt, aki az 1848/49-iki eseményeket lehetségesnek mondotta volna, tán őrültnek nézték volna, ha kérdeztek, mit gondolok Magyarország jövőjéről, azt feleltem: vagy nincs jövendője, vagy, ha van, az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy szövetséget képezzen, amely mindezeknek a kisebb nemzeteknek politikai szabadságát s függetlenségét bármely hatalom túlnyomó súlya ellen, nemzetiségét pedig beolvasztás ellen biztosítja. Ha kérdeztek, miért vagyok a megyei rendszer barátja, feleltem, azért, mert annak népi alapra helyezésével látom a föderáció eszméjét hazám belső szervezésével is megközelíthetőnek. Ha kérdeztek, hogyan vélem a vagy mesterségesen felszítogatott, vagy természetesen felébredt nemzetiségi tusákat kiengesztelhetőknek, feleletem ismét az volt: az államszövetség eszméje által. Ez régi hitem, hit, amelyet senkitől nem tanultam, hanem magamból merítettem, amiért sokszor gúnyoltak ábrándozónak, amihez ragaszkodásom nem hazám jelen szomorú viszonyai miatti engedmény, hanem régi meggyőződésem; amelynek jó s rossz körülmények közt tántoríthatatlan híve voltam. Ez az eszme vezetett már akkor is, amikor 1841-ben Horvátország függetlenségét indítványoztam, s ezzel a javaslatommal az egész országban egyedül álltam. Egyedül, barátom, még tőled, Deáktól s szegény Batthyányi Lajostól is elhagyatva; ha tehát valaki az államszövetség nevében áll fel ellenem, s magát felettem, előttem a szabadság emberének nevezi, vagy engem sohasem értett, vagy saját hitéről magának soha számot nem adott. Igen, de mint minden eszmét, úgy az államszövetség eszméjét is a képtelenségig lehet vezetni. Az észak-amerikai szabad államok szövetségben élnek, s ezen az alapon nagyok, szabadok és hatalmasak; de ha ezt az eszmét valaki arra akarná kiterjeszteni, hogy az egyes államok ne bírjanak magukban önállósággal, hanem a kerületek az államokban, a községek a kerületekben, az emberek a községben egymás iránt mind csak oly szövetségi összefüggésben álljanak, mint a külön államok egymás iránt, ez a nevetségessel volna határos. Az általános eszmék határozatlanságától az államok életében s a társadalmi tevékenység gyakorlatában óvakodni kell. Nem szabad, hogy az elmélet más legyen, mint a gyakorlati viszonyokból vagy gyakorlati tapasztalásokból leszűrt szabályzat. Az elmélet olyan épület, amelynek alapja a gyakorlat. Aki ezt szem elől tévesztve csupa általános elvet penget, az puszta hangot ad ki, s üres szalmát csépel, vagy mást akar, mint amit mond. Vegyük a nemzetiség eszméjét: Ha valaki azt mondja: „az állam egyenlően ítélkezik minden nemzetiség felett, ezzel a gyönyörű eszmével így általánosságban utalva rá kielégíthetetlen vágyakat ébreszt, vágyakat, amelyek, ha nem volnának kielégíthetetlenek, minden államszervezetet lehetetlenné tennének.

2016. 04. 21. 7:14


Nagyszerűen tanulságos képe ennek a Szentírás regéje a Bábel tornyáról – az épületet Isten le akarta rombolni, s ezért a nyelveket veszítette össze. Ha valaki úgy érti ezt a „egyenlő bánásmód”-ot, hogy egy poliglott országban Bábel legyen a törvényhozás, Bábel az országlás, Bábel sorsára jut az ország is az első 24 óra alatt: még mielőtt sikerült volna az ország törvényhozó (legislatori) testületét a nyelvmániásoktól megtisztítani. A politika gyakorlati tudomány. Tisztázni kell az eszmék tartalmát. Mi a „nacionalitás”? Tízesztendei zavarok azt felelik rá: a nyelv a nemzet. Amerikában ezt jobban tudják, de nálunk, Európában így tartják. Tehát: minden nyelvnek egyenlő joga van az államban. Legyen! Kérdem: hogy alkalmazzák ezt majd a hatóságok? Úgy-e, hogy az államszerkezet egyetlen s egyedüli alapja legyen a nemzetiség, azaz nyelv? Mi lesz a következmény? Az, hogy, ha Pesten egy háznál magyar, szerb, román, görög, német, szlovák stb. lakik (ami gyakran előfordul), ugyanannyi különféle bíróság alatt fog állni, s polgári jogszolgáltatás tekintetében a pesti országos polgármester a magyarra nézve tán a nádortól, a szerbre nézve a vajdától, Carlovitzról, a románra nézve nem tudom, kitől Balázsfalváról stb., stb. kapja utasításait. Ez képtelenség lenne; ezt senki sem kívánja, mindenki átlátja, hogy terület s nem nyelv szerint lehet és kell kormányozni. Hol kezdődik tehát a nyelvnek az állam irányában „egyenlő bánásmód”-ra jogosított igénye? „Ott, ahol már egy bizonyos tekintélyes szám van egy tömegben.” De hát hol ennek az alsó határa? Ki felel erre? Tegyük fel, hogy ennek megfelelt egy város, amelyben 30 000 rác, 10 000 magyar lakik. Tehát a többség szerint rác város. Szenátusa rác nyelven kormányozza a nagyvárost. Rác nyelven ítél s határoz. Hová lesz a „egyenlő bánásmód” a 10.000 magyarra nézve? Vagy csak a többség érdekében (majoritások végett) van a hatóság, a kisebb lélekszám semmi? Vegyük a szerb vajdaságot úgy, ahogy a szerbek kívánták. Szerém, Bács, Bánát, Baranya: uralkodjon ott a szerb nemzetiség; hová lesz az ott lakó s együtt a szerbeket felülmúló magyarnémet-román lakosságra nézve az egyenjogúság? Látszik, mekkora lehetetlenségre vezet egy csupán elvont általánosságokat hangoztató eszme. Igenis, van igénye minden nemzetiségnek az állam felé, de a nemzetazonosság csak egy, nem pedig egyedüli tényezője az államszervezetnek. Olyan az, mint a vallás. Jogot, egyenlőséget igényelhet magának s maga körül mindenki az államban, de azt nem, hogy az állam csak vallási alapon szerveződjék. Így a nyelv is, amely maga egyedül még nem nemzet, s még a teljes nemzetiség sem igényelheti azt, hogy ő legyen egyedüli tényezője az állam szervezetének, mert ezt elvárva vagy lehetetlenséget, vagy képtelenséget kívánna. Mi ebből a fő tanulság? Az, hogy a politikai szövetség eszméjének gyakorlati keresztülvitelét csak a nemzetiségi „egyenjogúságra” alapítani vagy lehetetlenség, vagy képtelen gondolat. Én számba vettem a rendeltetést, mely nemzetünkre nézve hazánk földrajzi helyzetében, szomszédsági viszonyainkban s népünk eltagadhatatlan jellemében rejlik, összevetettem az ember mint egyén s az ember mint népcsalád-tag és ezzel összefüggésben a nemzetek természetszerű jogait a szabadság, rendszeretet igényeivel s mindezeket együtt az ország céljával, az államszervezet alapvető feltételeivel, és ennek az összehasonlításnak az alapján hazám jövőjéről magamnak egy elképzelést

162 / 192

2016. 04. 21. 7:14


alkottam, melynek alapvonásai következők: Kisebb nemzetek csak egymás közti szoros kapcsolattal biztosíthatják politikai létüket, nemzeti önállóságukat és függetlenségüket. Másképp politikai életük a nagyobb hatalmak túlnépesedésétől örökké fenyegetve, nemzeti kultúrájuk pedig elnyeletésnek lesz kitéve. Ez a szövetségeszme mindenütt a szabadság legtartósabb biztosítéka. Hazánkra s a velünk szomszédos népekre nézve pedig az egyedüli lehetőség, amelyen kívül biztosított államiságuk el sem képzelhető; annyira körülvett s fenyegetett a nem csak túlságosan nagy, hanem természetüknél fogva még önkényuralmi jellegű hatalmaktól. Ebből ránk és szomszédainkra saját létünk biztosításának igényein kívül még az a feladat is következik, hogy Európát s Európa civilizációját az orosz hatalom felsőbbsége ellen biztosítsák. Európa érezte, hogy ez ellen a veszély ellen védfalra van szüksége, s ezt annyi nép elnyomásának árán az ausztriai birodalomban látta. De a Habsburg-ház bűnei miatt az a hatalom, amelynek az orosz ellen védfalat kellett volna képeznie, az orosz szolgájává, előseregévé lett. Így az ausztriai birodalom létezése Európa számára nem biztosítás többé, hanem veszély. Ez az a tény, amelyet tagadni nem lehet, s amelyen kívül már többé sem más alternatíva, sem választás nincs. Az említett konfederációra Európának nélkülözhetetlen szüksége van. Enélkül mindezek a kisebb nemzetek az orosz zsákmányává válnának, s az orosz erejét annyira növelnék, hogy annak a német nemzet sem volna képes ellenállni, s sem ez, sem utánuk az olasz és francia nem kerülhetnék el a függést az orosztól. Ezt az államszövetségi tervet tehát az isteni gondviselés, amely az eseményekben is láthatóan nyilvánul meg, egyedüli mentségként jelölte ki Európának. S Európa keservesen bűnhődni fog, ha a gondviselés intésének nem engedelmeskedik. Mi és hol legyen az államszövetség központja? Mellőzve minden más párhuzamot, ami hiúságot vagy önbizalmat sérthetne, egyenesen csak arra az alapelvre utalok, hogy egy szövetség központját a kitett, a fenyegető hatalommal határos külső országba tenni kábaság volna. Következik tehát, hogy a minden emberi elképzeléstől független földrajzi kényszernél fogva ennek a szövetségnek más központja nem is képzelhető, mint Magyarország. Sőt, Magyarország nélkül maga az államszövetség nem valósítható meg. Hiszen minden államszövetségnek, hogy erős legyen, tömör s nem széthúzó testületet kell képeznie. Magyarország nélkül pedig például a lengyel a horváttal, a cseh a románnal szoros érintkezésbe nem is hozható. Magyarország függetlenségének helyreállítására tehát Európának nélkülözhetetlen szüksége van. Kik képeznék ezt az államszövetséget? Felelet: azok, akik az orosz elleni védállapotot mindig kiindulási pontul tekintve, magukban nem elég erősek magukat az elnyeletéstől biztosítani; vagy közvetlen szomszédságukban nem támaszkodhatnak olyan nagyobb nép testületére, amely felé nemzetük érdekében természetszerűen törekedniük kell. Ebből az következik, hogy a Magyarország nyugati szomszédságában levő németek ennek a

163 / 192

2016. 04. 21. 7:14


konfederációnak részesei lehetnek ugyan, de nem feltétlen részesei, számukra inkább a német egység iránya látszik a gondviselés által kijelölve. Ellenben a Magyarországtól nyugatra, északra s délkeletre élő szláv népek és a románok erre a szövetségre természetszerűen hivatottak. A szláv népek különösen csak ebben az államszövetségben tarthatják meg nemzeti sajátságaikat. Lengyel, cseh, horvát, szlavón, szerb, dalmát másképp mind vagy egyenként beolvasztásra kerül, vagy a pánszlávizmus eszméjében (ami az orosz protektorátussal feltétlenül együtt jár) mindnyájan elvesztik saját nemzeti önazonosságukat. A magyar és román pedig mint elszigetelt népek önmagukban ugyanekkora veszélynek vannak kitéve. És éppen azért, hogy ebben a szövetségben minden egyes szláv nemzet biztosítva legyen, nagyon fontos, hogy ne csupa szláv népből álljon, csak így állhat ellen az elnyelésnek még a legkisebb is közülük. Ennek az államszövetségnek még azon megbecsülhetően jó oldala is van, hogy azok a homogén népek, amelyek egyik vagy másik tartományban elszórva laknak, s nincs különválasztott területük, s így államtudományi értelemben külön nemzetet nem képeznek, csakis egy ilyen államszövetségben lelhetik meg nemzeti továbbélésük biztosítékát. Hiszen tagadhatatlan, hogy csak az a nemzet van biztonságban, amelynek valahol biztosított állami helyzete van; ez az államszövetség pedig a cseh, lengyel, román, szlavón, horvát, dalmát, magyar nemzetiségnek saját, önálló történelmi országát biztosítva, nem csak annak nemzetazonosságát tartja fenn, hanem ezzel az államszövetségi kapcsolattal azt is eléri, hogy például a románnak, szerbnek, szlováknak, akik Magyarországban, a magyarnak, aki Moldvában lakik, van mire támaszkodnia nemzetének polgárosodásában, kifejlődésében, s így többé semmiképp sincs mit félnie a beolvasztástól.. Az államszövetség szervezetének alapelvei a következők: 1. Minden szövetségbe tömörült állam minden belügye a többi államtól s az egész államszövetségtől tökéletesen független. 2. Az egész államszövetség minden egyes szövetkezett államának ezt a függetlenségét s nemzeti önállóságát szilárd alaptörvény (solidum) biztosítja. 3. Természetesen következik tehát, hogy mivel Szerbiának s Moldva–Romániának viszonya a török portával belügyeik körébe tartozik, ez a szövetség hatáskörén kívül esik, s abba a szövetségi kormány nem csak hogy nem avatkozik, de barátságuk biztosítására a portának közös védszövetséget ajánl. 4. Az államszövetség lényege: a) közös védelem külső ellenség ellen; b) közös vámvonal; c) közös diplomácia. 5. Az államszövetség ügyeit egy szövetségi tanács kormányozza, amelybe mindegyik szövetséges állam legalább 1, népességi és területi arányban legfeljebb 4 tagot választ. 6. A szövetségi tanács tagjait az illető államok törvényhozó testülete választja, s ez vissza is hívhatja. 7. A közös védelmi s egyéb közös költségekhez a hozzájárulást mennyiségi arány, népességszám s területi nagyság szerint a szövetségi alaptörvény határozza meg. 8. A szövetségi kormány határozatait minden állam kormánya a maga körében végrehajtani tartozik, s ezt a szövetséges államok biztosítják.

164 / 192

2016. 04. 21. 7:14

165 / 192


9. Minden egyes állam megbíz minisztériumában egy tárcát a szövetségi ügyekkel, ennek miniszterével az illető államszövetségi kormány tanácsnokai folytonos hivatalos viszonyban állnak; ez a miniszter az illető állam nemzetgyűlése előtt a szövetségi ügyeket képviseli. 10. Követeket külhatalmakhoz a szövetségi kormánytanács nevez ki és utasít; minden állam kormányának szabadságában áll saját ügyeit vagy ezzel a követtel, vagy külön megbízott által képviseltetni. 11. Háború s békekötés a szövetségi kormány hatáskörébe tartozik. 12. A szövetségi kormány vezetése Magyarország belsejében választható helyen lesz, de nem ott, ahol Magyarország saját kormányának székhelye van. S a szövetségi kormány hatásköre jogilag közvetlenül a szövetségi kormány alatt áll, de magyar törvények szerint kormányoztatik, képviseleti jogát a magyar nemzet gyűlésein megtartja. 13. Elnököt a szövetségi kormánytanács egy évre a tanács tagjai közül maga választ; a tanácskozási s jegyzőkönyvi nyelvet is maga határozza meg. 14. A szövetségi szerződés minden 25-ik évben revízió alá kerül, s ilyen alkalommal minden államnak módjában áll eldönteni, kilép-e a szövetségből, vagy bennmaradását újra szavatolja. Ezek volnának az konföderáció alapvonásai, melyek formailag természetesen módosítást szenvedhetnek. Az államszövetség neve volna: Északkeleti Szövetséges Szabad Államok.

És most a nemzetiség és szabadság igényeit szem előtt tartva, áttérek Magyarország (Erdélyt is beleértve) belügyeire. Alapjuk az 1849-iki függetlenségi nyilatkozat, Magyarországnak ez az egyedüli jogszerű alaptörvénye. Ehhez híven abba: köztársasági vagy monarchista legyen-e a magyar állam szerkezete, nem szólhatok, mert ezt a nemzet függetlenségi nyilatkozata nyitott kérdésnek hagyta; s annak elhatározásánál ajánlom az európai viszonyok egyidejű állását tekintetbe venni. De akármit határozzon is erről a nemzet, a kormánynak felelősnek kell lenni. Ez az egyik alapelv, ami mellett nekem másik alapelvem, hogy a kormány minden egyes állampolgárnak, családnak, községnek, megyének teljes szabadságát meghagyja saját ügyeiben – ne akarja a polgári társadalmat ezekben örökké kiskorúnak s magát gyámságra hivatott zsarnoknak tekinteni, hanem csak az illető állam közös érdekeit tartsa szem előtt, s azokkal csak annyiban foglalkozzon, hogy ügyelje felelős szervei által, nehogy község vagy megye az állam érdekeit aláássa, vagy törvényeit sértse. Így közelítik meg a belügyekben is az államszövetség eszméjét, amennyire lehet; megközelítik, mondom, mert belső ügyeket pusztán s egyedül szövetségi alapon nem lehet elbírálni. Ezáltal felel meg majd a különböző népek nemzeti igényeinek is. Az alapeszmék előrebocsátásával rövid vázlatba foglalom a szövetség szerkezeti körvonalait: 1. Jó, a lehetőségig egyenlő részekre osztás a hatékony közigazgatás természetes feltételeinek megfelelő megyékre. 2. Ennél a felosztásnál főképpen és mindenekfelett a nemzetiségekre kell ügyelni úgy, hogy, amennyire lehet, egynyelvű nép lakjon egy megyében. Ez a felosztás oldja meg a nemzetiségek kiengesztelésének gondját, vagy semmi sem képes azt megoldani, s a népek arra vannak kárhoztatva, hogy egymást marcangolva mind járomba kerüljenek.

2016. 04. 21. 7:14

166 / 192


Ha megtörtént a helyes felosztás, annak eredménye szerint kell a szerveket létrehozni. 3. Minden helység a maga községi dolgait szabadon kormányozza, s az országos törvényeket s megyei határozatokat maga körében hajtsa végre. 4. A megye nem gyámkodik a községek felett azok helyi ügyeire nézve, ott a község népe az úr, amely választottjai által igazgatja belső ügyeit, és számoltatja el szabadon választott tisztviselőit; a megye csak felügyel, hogy a település eleget tegyen az ország törvényeinek s a megye határozatainak. De ahogy a megye a település belügyeibe nem avatkozhat, a község a megyei s országos ügyekbe sem szólhat bele, hanem a községek illetékes tisztviselői az országos és megyei ügyekre vonatkozó felsőbb parancsok pontos végrehajtásáért felelősek a megyének, belső ügyekben pedig a községtől függenek. 5. Községnek pedig az nevezhető, amelynek egy nyelven, egy valláson legalább annyi lakosa van, hogy papot és iskolát tarthasson, s ahol a községi szolgálat minden választottjára legalább 20 választó esik. Kisebb települések többen tömörülnek egy községbe. 6. A megyét a községek küldöttei képezik, akik a megyei tisztviselőkart választják, s a megye közügyeit igazgatják. 7. Minden megye a megye belügyeit szabadon kormányozza, éppúgy, mint a község a községi ügyeket. Ezen kívül az ország törvényeit végrehajtja (s ezért az illető tisztviselő felelősséggel tartozik az ország kormányának), és a községekre felügyel, hogy a törvényt s a megyei dolgokra vonatkozó határozatokat saját körükben végrehajtsák. 8. Az ország kormánya nem gyámkodik a megyék felett azok megyei dolgaiban, hanem csak felügyel, hogy az ország törvényeit ne sértsék. De ahogy az ország kormánya a megyei ügyekbe nem avatkozik, a megye sem avatkozhat az országos ügyekbe, ezekre nézve a kormány parancsol a megyének, illetve a megyei tisztviselőnek, aki az országos ügyekre vagy a törvény végrehajtására vonatkozó kormányparancs végrehajtásáért felelős. 9. Az ország ügyeit az ország kormánya kormányozza, s a törvényeket a megyei tisztviselők által végrehajtja. Maga pedig a nemzetnek felelős. 10. A nemzetet a nemzetgyűlés képviseli. Ez áll a képviselők házából, amelynek tagjait a nép a választókerületekben közvetlenül választja, és az országos tanácsból (senatus), amelynek tagjait a megyék azonos számban választják. Ilyen rendszerrel látom én a szabadságot a renddel, a települési és megyei önkormányzatot s önállóságot a miniszteri felelősséggel összeegyeztethetőnek. Ilyen rendszerrel látom én a politikai polgárjogot valósnak. Ami előttem még tisztázatlan, csak annyi, hogy nem tudom, a választók hány évente jönnek össze egy nem tudom, hány századrészét a nemzeti képviseletnek megválasztani s ebben a választásban nem tudom, hány ezredrészt venni. E rendszerben az aktiv politikai jog így áll: Minden ember településhez (községhez) tartozik. Minden ember közvetlenül választja a község képviselőit s hivatalnokait. És közvetlenül választja követét a nemzet képviselőházába. A községek választják küldötteiket, kik a megyét képviselik. A megye választja tisztviselőit, és választja szenátorait az országos tanácsba. A kötelesség így áll: Minden ember köteles az ország törvényeinek, a megye rendeleteinek s a község határozatainak engedelmeskedni. A felelősség pedig így áll:

2016. 04. 21. 7:14


Az ország kormánya a nemzetgyűlésnek felel.

A megyei tisztviselők a törvények s kormányrendeletek végrehajtásáért felelősek a kormánynak; a megyei határozatok végrehajtásáért felelősek a megyének. A községi tisztviselők felsőbb rendeletek végrehajtásáért felelősek a megyének, s községi dolgokban a községnek. Εnnek a rendszernek a fő érdeme az: hogy csak így lehet a nemzetiségek igényeit kielégíteni anélkül, hogy az államszervezetet megoldhatatlan bonyodalmaknak tennék ki emiatt. Ennek az állításnak a valósága rögtön szembeötlik, ha emlékszünk, hogy ez az egész rendszer a községek és megyék autonómiájára épül, s hogy annak előzménye a nemzetiségek figyelembe vételével történő megyei felosztás. A községek és megyék önkormányzati szabadságából ugyanis az következik, hogy minden községi és megyei dolgokban, így abban is, hogy milyen nyelven vitessenek a község és megye ügyei: a többség határoz. Hogy ez az alapelv tökéletes biztosítást adjon a nemzetiségnek, még csak az kell hozzá, hogy a kisebbség természetes jogait is gondosan megóvják, s minden társadalmi jogot (associationalis szabadság) tiszteletben tartsanak. Mindezekből a következő szabályok erednek: 1. A községi rendszert meghatározó törvény értelmében a község megválasztott képviselői eldöntik, milyen nyelven vezetik jegyzőkönyveiket, s igazitják községi ügyeiket. Azonban az egyének személyes szabadságának biztosítására fennmarad az a jog, hogy kiki a köztanácskozásban azon a nyelven szólhasson, amelyen tetszik, ugyanígy kérelmét is a község bármely lakosa tetszés szerinti nyelven adhatja be. Az ország törvénye meg fogja szabni, milyen ügyekre terjed ki a községi bíróság hatásköre. Ennek hivatalos nyelve az lesz, amelyiket a községi képviselők hivatalosnak nyilvánítottak, s az ügyvédek ehhez igazodnak, de aki személyesen tesz panaszt, vagy személyesen védelmezi magát, más nyelvet is használhat, ha akar. Minden községnek joga van előterjesztéseit a megyéhez és kormányhoz azon a nyelven intézni, amelyet magára nézve hivatalosnak megállapított. 2. Hasonló felépítésű a megye is. A megyét képező községi képviselők határozatától függ, milyen nyelvet használnak hivatalos nyelvként a megyei közigazgatásban; viszont a köztanácskozásban kiki azon a nyelven szólhat, amelyen akar; éppígy kiki ezen a nyelven kérelmezhet. Minden megyében feláll egy esküdtszéki bíróság. Ennek hivatalos nyelve az, amit a megye magának megszabott, de tanúk és vádlottak akármelyik nyelven nyilatkozhatnak. Hasonló áll a megyében felállítandó polgári bíróságra is. A megyéknek szabadságukban áll az ország kormányához azon a nyelven levelezni, amelyet magukra nézve hivatalosnak nyilvánítottak ki. 3. Az ország kormánya egyesektől, községektől, megyéktől bármilyen nyelven írott felterjesztéseket elfogad. A kormány hivatalos nyelve a magyar, de normatív rendeleteit kiadja az ország törvényhatóságai által elfogadott minden nyelven. Az ország polgári fő törvényszékénél s büntető ügyekben a semmítő bíróságnál az országban nagyobb néptömegeknél szokásos nyelvek számára külön osztályok alakulnak, s minden felhozott pert az illető osztályon azon a nyelven tárgyalják s ítélik meg, amelyen az első bíróság ítéleteit hozták. A magyar

167 / 192

2016. 04. 21. 7:14

168 / 192


nyelv csak akkor tekinthető a legfőbb törvényszékek hivatalos nyelvének, amikor a törvényszabta esetekben minden osztálynak együtt kell összeülni. 4. A törvényhozás hivatalos nyelve a magyar. De bármi nyelven elfogad petíciókat. A népképviselők és szenátorok tetszésük szerinti nemzetiségi osztályokba íratják be magukat, s ezek az osztályok kötelesek minden törvénynek hivatalos fordításáról gondoskodni; a kormány viszont köteles a törvényeket minden országban a szokásos népnyelven kihirdettetni.

A népnevelés felépítése 1. Község nem lehet iskola nélkül, a községi iskolákban az oktatási nyelv az, amelyik a község hivatalos nyelveként használatos. 2. Viszont a lakosok kisebbségének joga van, ha tetszik, külön iskolát állítani s annak oktatási nyelvét megszabni. 3. Minden megyében kell egy felsőbb iskolának lenni; amelynek oktatási nyelve az, amit a megye hivatalos nyelveként fogadott el. 4. Azonban a megyebeli községeknek vagy lakosságnak szabadságában áll más nyelvű külön felsőbb iskolákat is alapítani. 5. Ugyanígy több megye együtt, ha tetszik, egyetemet (univerzitást) is állíthat, s annak oktatási nyelvét tetszés szerint állapíthatja meg. 6. Az országos fő egyetemnél pedig tanszékeket kell állítani az ország minden nyelve számára, s a magánoktatók tetszésük szerint szabhatják meg az egyetemeknél s minden felső tanintézeteknél előadásaik nyelvét. 7. A községi oktatókat az erre a pályára törvény szerint minősítettek közül a község, a megyei tanintézetek oktatóit a megye nevezi ki és fizeti; a különböző vallásbeli felekezeteknek saját iskoláikra vonatkozó rendelkezési jogát természetesen teljes tiszteletben kell tartani. 8. Az állam minden nemzetiség számára megfelelő számú népnevelő intézményről gondoskodni tartozik. Az egyházak helyzete 9. Minden vallásfelekezetnek az állam irányában egyenlő joga van. Egyenlő szabadság, egyenlő oltalom, egyenlő javadalmak. Ezt az állam minden felekezet papjainak s egyházainak egyenlően biztosítja. 10. Az állam a hit és vallás dolgába nem avatkozik. Mindegyik egyház, felekezet a maga egyházi belügyeit tetszése szerint intézi és igazgatja; de az egyházak döntési jogkörét csak annak megtagadására, vagy visszahúzására engedi kiterjedni, amit maga az az egyház adhat vagy adott. Büntetőbírói hatáskörrel (peinliche Gerichtsbarkeit) az államban senki nem rendelkezhet, csak az állam maga. S ahogy az egyházak senkinek, aki az egyházból ki akar lépni, lelkiismereti szabadságát nem korlátozhatják; éppúgy senkit polgári büntető törvények hatásköre alól ki- vagy el nem vonhatnak. Az egyházak társadalmi intézményeknek számítanak, s mint ilyenek, államot az államban nem képezhetnek.

Ezekből áll, kedves barátom, az államszövetségi rendszer iránti nézeteim vázlata, amelyből láthatod, hogy én saját gondolataimban minden részlettel tisztában vagyok, s hogy én nem pusztán ajkamon pengetem a népek testvériségének eszméjét. Látni fogod, hogy Verbőczy-féle magyar önkényuralom (de honnan veszed, hogy Verbőczy önkényuralma magyar?... Én latinnak és arisztokratának, nem magyarnak tudom) Kossuth Lajos

2016. 04. 21. 7:14


szabadságszerető agyába nem fér. Látni fogod, hogy én a magyar nyelv számára csak annyit tartottam meg, amennyit bármely nyelv számára, akármelyik legyen az, a jogot mindenképp tartani kell, még akkor is, ha nem borzadnál az egy Magyarországot magyar, szlovák, román, szerb, német s rutén országokra felosztani, s azokat országos egység helyett szövetségbe akarnád összefűzni; mert még akkor is előkerülne a kérdés, hogy a szövetségi kormány milyen nyelven intézkedjen. S ha ez így állna, és valaki Magyarországon belül a magyar nyelvnek még csak ennyi helyet sem akarna engedni, attól azt kérdem: hová lesz tehát a magyar nemzetiség biztosított államhatalma, amelyet konföderációmban minden más nemzetiség megtalál? Aki ezt sem akarná a magyarnak megengedni, abban én nemzetem gyilkosát tekintem, ha magyar; ha pedig idegen, azt mondom neki: hazugság ajkadon a testvériség eszméje, te nem testvér, hanem uralkodó akarsz lenni a magyar felett, s ez ellen harcolni fog a magyar, amíg egy magyar él; megmutatta népem, s mutatja ebben a percben is, bár járom alatt nyög, hogy a magyar nemzet léte nem egy gyenge sóhajtás, amelyet a szellő elkap.

Védeni fogjuk magunkat, üt még a magyarok órája is. Európa pedig lássa meg, hogy mit csinál. Ügy fog aratni, ahogy vetett. Amerikában bizonyára tudják, mi a szabadság, hányféle nép lakik ott, s mutass nekem nem egy államot, de egy várost, amelyet nem angol nyelven kormányoznak! Kinek jutott eszébe az angol nyelv fölénye ellen panaszkodni? Én tervemben többet, sokkal többet engedek a nemzetiségeknek, mint Amerika; aki ezzel sincs megelégedve, az nem szabadságot akar, hanem a magyart elemésztetni; s aki ezt akarja, ellenére talál, ha egy szív alatt jött is volna világra velem.

Felhatalmazlak ezen nézeteimet mindenkivel, akivel tetszik, közölni, sőt, ha akarod, mint hozzád írott levelemet nyilvánosságra hozni. Batthyányihoz írott leveleid engem mélyen megszomorítottak, ide róva veheted azokra néhány észrevételemet.

Ugye, részt veszel örömömben, ha tudatom veled, hogy kedves gyermekeim 3 nap múlva karjaimban lesznek, Lujza húgom kíséri őket ide. Csudálatos, hogy a zsarnokok megengedték, talán jelenlétük túl elevenen emlékeztette rám a népet, amely zarándokolt hozzájuk, szegény angyalaimhoz. Sokat fognak tűrni, nélkülözni, szenvedni velem, de velem. Guyont a szultán Kurschid pasává tette anélkül, hogy törökké lett volna. Damaszkuszba megy, s így Konstantinápolyban most nincs más megbízottam, mint gróf Vay László. Batthyányi Pista szörnyű Pecsovics-emberré lett. Az internáltak ezekben a napokban még tízzel megszaporodnak, már úton vannak, neveiket nem tudom. A török kormány most sok figyelmet mutat irántunk. Tesz, amit itt, Kütahyában tehet, hogy állapotunk tűrhető legyen. De lehet-e annak sorsa tűrhető, aki száműzött, akár a mennyekben? Est ce qui on emporte sa patrie sur les semelles de ses souliers?* Áldjon meg az ég, kedves barátom. Régi szeretetemnek testvéri ölelését küldöm Feléd,

169 / 192

2016. 04. 21. 7:14

170 / 192


változhatatlan indulattal. hű barátod Kossuth Lajos

* Vajon magunkkal vihetjük-e hazánkat cipőtalpunkon?

3. Magyarország alkotmánya Alkotmánytervezet

Az alábbi alkotmánytervezetet Kossuth kütahyai magányában, 1851-ben készítette el, s az Magyarországon nem vált közismertté. Az bizonyos, hogy a magyar nyelvű eredetiről készült francia nyelvű másolatot, amely hiányos, és sok vonatkozásában eltér az itt közölt s eredetiről készült másolattól, Irányi Dániel és Chassin „Histoire politique de la Revolution de Hongrie” munkájának I. kötetében közzétette, majd a Pulszkyhagyatékban talált francia nyelvű fordítás szövegét Kastner: „Mazzini e Kossuth” című kötetében. A másoló Horváth Mihály ezen a kéziraton feljegyezte, hogy „Kossuth Lajos egy Londonban, 1860 februárjában kelt levelében újra felmelegíti a nemzetiségi kérdésnek minden nemzetiség kielégítésével járó megoldását a szerint a dolgozat szerint, amelyet még 1851-ben készített. Εbben a levelében mondja Kossuth, hogy ezt a szervezési tervet (számos utalás található erre ,,Irataim”-iban) évek előtt megküldték Magyarországba, Erdélybe, Horvátországba és Vajdaságba, sőt Belgrádban a szerb nemzet vezéreivel is közölték, s mindenütt a legnagyobb tetszéssel fogadták. Továbbá, hogy Erdélyre nézve a „Magyar Nemzeti Igazgatóság (Kossuthból, Telekiből és Klapkából álló forradalmi tanács) beleegyezését adja, s befolyását ajánlja arra, hogy Erdély jövőbeli államformája az erdélyi nép közvetlen szavazás útján megnyilvánuló többségének határozatától függjön.” Horváth Mihály a kéziratra gúnyosan jegyzi meg: „Hát ez az 1848-hoz való ragaszkodás!”, pedig Kossuth 1860-ban a nemzetiségi kérdés fölvetésénél nem oktalanul járt el. A Couza-féle fegyverügy kapcsán bizonyítékokat szerzett, hogy Couza Erdélyre vágyik, és tevékenységét máris megkezdte. Amikor Kossuth újra felvetette a nemzetiségi kérdést, politikai meggyőződésén felül bizonyára az a meggondolás is szerepelt, hogy Couza még alig legalizálódó fejedelemségének lehetőségeit mindazokon a helyeken, ahol Európa jövő sorsát irányították, semlegesítse. Kossuth maga írja haza 1860. június 15-én Komáromy Györgynek („Irataim II.” 49. oldal): „Komáromynak lelkére kötni iratom minden pontját s hozzá azt, hogy ámbár mi Belgrádban és Iaşiban éppen most teszünk lépést a román és szerb csábítás ellensúlyozására; ne tőlünk, hanem maguktól várjanak legtöbbet az efféle osztrák ármányok ellen. Ennek legfőbb eszköze a társadalmi út. És ismertessék az oláh és szerb főnökökkel szövetkezési tervemet, amelyet Irányi könyvében az I. kötet végén közöltünk.”

2016. 04. 21. 7:14


Az itt megjelenő alkotmánytervezet nagyobb terjedelménél és meghatározásainál fogva lényegesen eltér Kastner francia nyelvű kiadásától, Hentaller („Balavásári szüret” 131-138. 1.) és Kónyi („Deák Ferenc beszédei” V. 21-37. l.) kivonataitól, és inkább Irányi párizsi kiadására emlékeztet. Valószínűnek látom, hogy az itt közölt alkotmánytervezet az alapirat, amelynek terjedelmére céloz Kossuth („Irataim” I. 453. 1.): „A levélben érintett alkotmányterv sokkal hosszabb, semhogy el lehetett volna küldeni, ezért csak azalapelvet, annak is csak a nemzetiségi kérdésre vonatkozó oldalát fogom ezúttal megismertetni.” így feltehető, hogy későbbi kiadások is (L'Etoile D'Orient, 1868. október 13–25, Alleanza 1862. stb.) ennek az alapiratnak csak töredékes kivonatai, részei, annál inkább, mivel az összes idevágó publikációhoz képest a jelen irat terjedelmes ismeretlen részeket tartalmaz. Kossuth a „Javaslat” előtt a következő jegyzetet fűzi: „Erre a kérdésre franciául egy előterjesztéssel feleltem, amelynek magyar fordítása itt következik.” Ennek ellenére az a feltételezésem, hogy az alkotmánytervezetet Kossuth magyar nyelven készítette el, s arról készültek a francia nyelvű másolatok, amelyeket Mazzininak és a nála járt román emigránsoknak küldött, annál is inkább, mert az alkotmányterv eredeti irányelve az Országos Levéltárban, a Kossuth-hagyaték 1112. sz. iratában megvan. Így az eredeti alkotmányterv a következőképpen hangzik:

Ács Tivadar

1851-ben Kütahyában tartózkodásom alatt kérdést intéztek hozzám (különös tekintettel a románoknak Erdélyt célzó vágyaira), miként vélem a jövőben kiegyenlíthetőnek azt a nyelvi–nemzetiségi viszályt, amely 1848-ban olyan szerencsétlen befolyást gyakorolt a szabadsági mozgalmakra. Εrre a kérdésre franciául egy előterjesztéssel feleltem, amelynek magyar fordítása itt következik:

Javaslat Magyarország jövő politikai szervezetére nézve, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására A francia köztársaság példája szembeszökő tanúbizonyságot nyújt ahhoz az igazsághoz, amelyet egész életemen át vallottam, ti., hogy a népfelség elvének kijelentése egyáltalán nem elég sem az egyéni jogok, sem a népszabadság biztosítására; ha egyrészt a kormány túlságos hatalommal van felruházva, másrészt pedig az országgyűlés (még ha az az egyetemes szavazatjog, általános választójog teremtménye is) a népfelség egyedüli megnyilvánulását képezi, minthogy törvényhozói mindenhatósága is van, s egyben egyedüli törvényes gátként szolgál a kormány kihágásai ellen. Láttuk, hogy a közszavazattal választott kormány büntetlenül támadhatott fel a nemzet szabadsága s alkotmány által biztosított egyéni jogok ellen. Láttuk, amint a közszavazat által választott népképviselő gyűlés magát ezt a szavazatjogot, saját hatóságának kútfejét is eltörölte. Láttuk, hogy ez a két mindenhatóság nem csak minden jogot, minden szabadságot megsértett, minden biztosítékot megtört, a demokrácia minden intézményét meghamisította, s a köztársaság hazugsággá változott; de még maga a köztársaság név szerinti fennállása is kérdéses lett, annyira, hogy a köztársasági érzelmek s a köztársasághoz ragaszkodás is bűnné vált a népfelség ezen korlátlan hatalmú szervei előtt, s a szegény köztársaság odajutott, hogy Moore Tamás hazafiúi panaszszava szerint: „Szeretni őt árulás, védeni halál” (it is treason to love her, and death to defend), Szegény nemzet! Odajutottál, hogy újabb forradalomra legyen szükséged, ha nem akarod mind elveszteni, amit annyi kínos forradalommal szereztél! Szomorú, de természetes!

171 / 192

2016. 04. 21. 7:14

172 / 192


Előre láttam, s nyilvánosan megjósoltam azt abban a percben,amint a francia köztársaság alkotmányának hírét vettem; láttam, hogy a francia nemzet a múltak tapasztalatainak ellenére még mindig nem képes megválni központosító hajlamától, amely hízeleghet a nemzeti dicsőség hiúságának, de a szabadságnak biztos halál. Képzeljünk kormányt, amely a vasfegyelemnek teljes szigorával rendelkezik egy nagyszámú állandó hadsereggel, kormányt, amelynek évi pénzereje több, mint másfél milliárd; kormányt, amelynek kinevezésétől és elmozdításától függ minden közhivatalnok az országban, még a falusi „maire”-ket sem véve ki; kormányt, amely a nemzetőrségét kénye-kedve szerint feloszlathatja, az országot ostromállapotba helyezheti stb. s mindezt azzal az előfeltétellel, hogy kárhoztatást ne vonjon magára az országyűlési többségtől, amely a hatalomban s annak előnyeiben vágyik osztozni. Képzeljünk mellé egy országgyűlést, melynek hatalmát semmi sem korlátozza. Egy ilyen kormánynak s országgyűlésnek csupa Washingtonból kellene állnia, hogy a hatalmukkal visszaéléstől a nemzet biztonságban legyen. Washingtonok pedig sehol sem teremnek nagy bőségben. Meglehet, hogy a franciáknál ez a központosító hajlam hagyományos érzelmek következménye, ami összeforrt a nemzeti jellemmel, ez esetben inkább sajnálat, mint rosszallás illeti őket. Mert a nemzet szíve, akár az egyéneké, megtörhet, de nem könnyen változik, s így a francia nemzetnek még sok kísértésen kell keresztül menni, mielőtt öröklött hajlamát elhagyná. Azonban akárhogy alakul ez a franciáknál, a magyarnál másképp van. A magyar nemzeti jellege ellenkező irányban fejlődött. A magyar nemzet szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére. Én tehát mint magyar ismerve nemzetem jellemét s osztozva benne, hazám jövőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek „erős kormányokról” azok, akik a „rend” ürügye alatt hatalomra vágynak. Én azt hiszem, hogy a rendnek nincs erősebb biztosítéka, mint az elégedettség, amely csak szabadság alapján lehetséges. Én tehát ellene vagyok a központosítás eszméjének, én gyűlölöm a mindenhatósági irányt mind a törvényhozó, mint végrehajtó hatalomnál, s soha sem fogok kezet nyújtani oly intézmények létesítéséhez, amelyek egyrészt ellenkeznek az emberi jogokkal, amiket az államnak védeni s nem elnyelni kell; másrészt ellenkeznek a politikai szabadsággal is, mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet összpontosítani. Én azt kívánom, hogy mind az emberi jogok, mind a politikai szabadság minden csorbítás ellen biztonságban legyenek. Ebből a szempontból kiindulva itt jegyzem fel a vezérelveket, amelyekre hazám jövendő szerkezetét fektetni vágyom.

Fő alapelv a népfelség, vagyis: önkormányzat. Nép alatt értem a honpolgárok összességét. Ez az értelmezés jogegyenlőséget, tehát teljes szavazatjogot feltételez. Azonban a honpolgárok általános választójogának gyakorlata s az ebből a választásból eredő megbízatások csak az egész államot érdeklő kérdésekben képezhetik az népfelség hatáskörét. Vannak ennek más szervei is. Az egyén az egyéni jogok körében, a család a családi ügyekben, a község a községi ügyekben s a megye a megyei ügyekben ugyanolyan sérthetetlen szervei az önkormányzatoknak, mint valamennyi nemzet a nemzeti ügyekben. Sok család rosszul vezeti családi dolgait, de azért nincs olyan korlátlan zsarnokság a világon, mely magát a családi ügyek gyámjává tehette volna azon ürügy alatt, hogy ő azokhoz jobban ért.

2016. 04. 21. 7:14


Éppígy a családoknak önállóknak kell lenniük mindazon jogok gyakorlásában, amelyek őket mint egyéneket, mint családokat, mint községi s megyei tagokat megilletik. Az egyén jogai nem függhetnek a család, a község, a megye, az állam kényétől; ellenkezőleg a családi kényuralom ellen pártfogást kell találniuk a községben, a községé ellen a megyében, a megyéé ellen az államban, az államé ellen az egyéni, családi, községi, megyei önkormányzat elvének az alkotmány által elismert sérthetetlenségében; a megyének abban a jogában is, hogy az állam kényúri parancsaitól a végrehajtást megtagadhassa, a köztisztviselők felelősségében, amelynek valódiságát biztosítsa az, hogy legyen minden egyénnek, családnak, községnek s megyének joga panaszt emelni akármelyik köztisztviselő ellen, bármilyen magas helyzetű legyen is az, s a nyilvánosság által ellenőrzött független bírákkal a hatalomnak a visszaélést megbosszultatni. Amennyi szabadság követelhető az egyéni jogok számára, annyi követelhető a családi, községi, megyei önkormányzat számára is. Szabad embert nem elégítheti ki a politikai szabadságnak az a porrá szétmosott adagja, amely arra korlátozódik, hogy időszakonként egy-egy szavazást vet neki milliók szavazata közé a választásoknál, a szabad embernek sérthetetlennek kell éreznie magát egyéni jogaiban, s szakadatlan befolyása kell, hogy legyen a községi és megyei ügyekre. Vagyis! I. Az egyéni jogokat fel kell az alkotmányban sorolni, s ki kell mondani, hogy azokat a törvényhozás nem módosíthatja, el sem törölheti. Egyebek közt ezek közé a jogok közé tartozik a gondolat szabadsága (szabadsajtó), a lelkiismeret szabadsága, (vallás) s az egyesülés szabadsága. Ezeknek a szabadságoknak határa egyedül a mások jogainak sérthetetlensége. Szerintem a sérthetetlen emberi jogok közé tartozik az egyesülés másokkal akár erkölcsi, akár anyagi érdekek kifejtése, támogatása s biztosítása céljából. Egy hiten, egy valláson levő egyének egyesülnek: íme, az egyház. Egylet az, s nem egyéb – társas szövetkezés, amely magát szabadon rendezi és kormányozza. Nincs semmi köze az államhoz, s az államnak sincs semmi köze hozzá. Vannak országok, ahol a lakosok különféle nyelvet beszélnek, s így különféle néphez, vagy ha úgy nevezzük, nemzetiséghez tartoznak, de vagy vegyesen laknak más népekkel, vagy, ha kisebb-nagyobb tömegekben bár, de az állam természeti s történelmi adottságai alapján behatárolt földterületen laknak. Mit fognak cselekedni nemzetiségük érdekében? Fel fogják osztani az állam területét nyelvük szerint? Ez vagy gyakorlatilag lehetetlen, mert keverve laknak más népekkel, vagy legalábbis lehetetlen az állam felbontása s így a polgárok jogainak s biztonságának sérelme nélkül. Az állam nemzetet feltételez, de a „nemzetnek” nem a nyelv az egyedüli alapja. Nyelvegység még nem képez nemzetegységet, s nyelvkülönbség nem akadályoz nemzetegységet. Anglia s az Észak-Amerikai Egyesült Államok nyelve egy; de egy nemzet nem lesznek soha. Másrészt az Észak-Amerikai Egyesült Államokban akadnak angol, ír, francia, spanyol, holland, német, olasz s Isten tudja, hány más nyelvet beszélő lakosok, s némelyik közülük milliókra rúg, de azért minden nyelvkülönbségük mellett nem képeznek-e egy nemzetet? S milyen borzasztó szándék volna az Egyesült Államokat nyelv szerint felosztani! Avagy nem egy nemzet-e Svájc attól, hogy vannak német, francia, olasz és vallon nyelvű lakosai? Mit fognak tehát az államnak nemzeti összességét képező többnyelvű lakosai cselekedni nemzetiségi érdekeik biztosítására s kifejlesztésére? Azt fogják tenni, amit vallási érdekeik biztosítására s fejlesztésére cselekednek. Egyesülni fognak. 173 / 192

2016. 04. 21. 7:14


A nyelvközösség éppúgy, mint a vallásközösség, társas érdek. Társadalmilag kell azt előmozdítani az államban, nem pedig az állam fölé emelni, ami az állam felbomlását vonná maga után. Vegyük például a vallási érdekek köréből azt az egyházat, amelynek magam is tagja vagyok, az augsburgi vallástételt követő evangélikusok egyházát, hogyan kormányozták azt Magyarországon, amíg Magyarország szabad volt? Kormányozták: a községi egyház közgyűlése s a közszavazat útján választott lelkipásztor s helybeli felügyelő. Több községi egyház egyesült az esperességekbe (senioratus), s ezeket az esperességekhez tartozó egyháztagok közszavazatával választott szeniorok s szeniorális világi felügyelők, továbbá az egyházközségi közgyűlések által választott esperességi gyűlés kormányozta. Még feljebb, több esperességet egy-egy kerületbe (Superintendentia) egyesítették; a kerületet közszavazat útján választott szuperintendensek, kerületi felügyelők s kerületi közgyűlések kormányozták; mindezek felett végül az egyetemes egyházgyűlés állt, ahol a kerületeket főtisztviselők, az esperességeket követek képviselték, azonban ott az evangélikus egyház minden tagja felszólalhatott; ennek a gyűlésnek elnöke az egyházközségenként összeszedett közszavazat útján választott világi felügyelő, akinek kötelességeihez tartozott a közgyűlés határozatainak végrehajtása, s az egyház érdekeinek képviselete a törvényhozás s a kormány előtt. Ennek a láthatóan demokratikus felépítésű szervezetnek az útján az evangélikus egyház, bár tagjai más vallásúakkal keverten éltek szétszórtan az egész országban, mégis teljes társadalmi egységben működött, anélkül, hogy magának területi hatalmat követelt volna az országnak csak egy talpalatnyi földje felett is. Az egyházi érdekek körében (az iskolákat is beleértve) tökéletes és sikeres önkormányzatot gyakorolt. Hasonló módon kell eljárni a nemzetiségi ügyben. Társas ügy az is, mint a vallás. Tehát az egyik vagy másik nemzetiséghez tartozó honpogárok nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett társaságot hoznak létre, községenként képviselet útján kerületi egyleteket képeznek, s a kerületeket egy közös nemzeti egyletbe forrasztják, amelyben alkothatnak maguknak olyan szerkezetet, amilyen tetszik. Választhatnak nemzeti főnököt, címezzék vajdának, hospodárnak, ahogy tetszik, egyesítik, ha akarják, nemzeti társas egyletükkel egyházuk, iskoláik kormányzatát, csinálnak maguknak szabályzatokat, kormányozzák egyesületüket ezekkel a szabályokkal, szóval, társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodnak mindazoknak az erkölcsi s társas érdekeknek az érvényesítéséről, amelyek összegét „nemzetiségnek” nevezzük. Ennek az egyesületnek nincs köze az államhoz, s az államnak sincs semmi köze hozzá. Az állam nem kíván tőle egyebet, mint hogy gyűlései nyilvánosak legyenek. Így lehet, így kell társadalmi úton biztosítani a nemzetiségi érdekek érvényesülését az egyéni jogok körében. II. Ami a községet illeti: Községi ügyeinek igazgatásában a község szabad és független. Szerkezete a közszavazat (általános választójog) sérthetetlen jogán alapul. Az alkotmány meghatározza a tulajdonságokat, amelyekkel kisebb vagy nagyobb családcsoportoknak bírniuk kell, hogy községbe tömörüljenek. Több tanya is egyesülhet egy községgé. Az alkotmány kimondja, hogy a közszavazati jog sérthetetlen s változtathatatlan, s hogy a község elmozdíthatja minden községi tisztviselőjét, de sem a megye, sem a kormány, sem az országgyűlés nem avatkozhat a község beligazgatásába. Így minden község időszakonként maga határozza meg, milyen nyelven végzi a községi igazgatást; jelentéseit, levelezését a megyével; kérelmeit a kormányhoz, törvényhozáshoz azon a nyelven intézi, válaszokat, határozatokat a megyétől s a megye útján a kormánytól azon a nyelven vesz, amelyet a megye 174 / 192

2016. 04. 21. 7:14

175 / 192


magára nézve megállapított; de ha ez a nyelv nem ugyanaz volna, mint a községé, a megye hasábos fordítást fog közleményéhez csatolni. Azonban az alkotmány biztosítja egyenként a kisebbségek számára azt a jogot, hogy panaszt, kérelmet a községhez saját nyelvükön írhassanak, s a községi bírák előtt magukat saját nyelvükön védhessék. A községi rang nélkülözhetetlen feltételei közé tartozik legalábbis egy elemi községi iskola alapítása. Ebben az iskolában, ahol a lakosok többféle vallásúak, nincs vallásoktatás. Az erről való gondoskodás minden felekezet saját egyházára tartozik. Ha egy vallásúak a lakosok, a közönségnek szabadságában áll a vallásoktatást is megszervezni, de emiatt más vallású növendéket sem kizárni, sem a részvételét kötelezővé tenni a vallásoktatásban nem lehet. Ez az iskola a község igazgatása alatt áll, így a tanulás nyelvét is a község határozza meg. De az alkotmány biztosítja a tanítási s tanulási szabadságot. A községben más nyelvű kisebbség, vagy egyéb társadalmi csoportok (mint az egyház, a nemzeti egyesület, földmívelési, ipari, kereskedelmi szakcsoport stb.), sőt minden egyes ember nyithat iskolát (a nyilvánosság ellenőrzése alatt), s mindenkinek joga van iskolát választani. A megyének, kormánynak, törvényhozásnak nincs joga az elemi községi iskola igazgatásába avatkozni, de az állami közérdek szempontjából a törvényhozás meg fogja határozni, a közoktatási minimumot, aminél kevesebbre szorítkozni nem szabad. Így például minden polgárnak kötelessége a hazát megtámadás ellen védeni; tehát a hazának joga van megkívánni, hogy ennek a kötelességnek a teljesítésére minden honpolgárt kiképezzenek, így az elemi katonai oktatásnak (testtartás, mozgás, sorakozás s egyszerű alapgyakorlatok) már a községi iskolákban kell kezdődnie. Az iskola kormányzásával megbízott községi tisztviselő felelős a kormánynak a kiszabott minimumért. Így a kormány felügyeleti hatóságként működik, azonban ezt csak a megye útján gyakorolhatja. Ily szerkezettel, míalatt egyrészt a népfelség a községben teljesen megvalósul, másrészt mind a nemzetiségi érdeknek, mind a kisebbségi s egyéni jogok biztosításának megfelel. Azonban a község s annak közszavazattal választott tisztviselői nem csak önkormányzati testületet képeznek, hanem egyben a megye határozatainak, a kormány rendeleteinek s a törvényeknek végrehajtói is lesznek mindazokban az ügyekben s érdekekben, amelyek a megye, a kormány s a törvényhozás hatóságához tartoznak. Ez a valóságos demokrácia, a nép hozza a törvényeket, s a nép a végrehajtó is. Hogy a kormányzat sikere biztos legyen, azok a községi tisztviselők, akik munkaköréhez tartozik majd a törvények s felsőbb rendeletek végrehajtása, ebben is felelősek a kormánynak s a megyének. A kormány azonban a községgel közvetlenül nem tárgyalhat, egyenest a községhez nem intézhet rendeleteket. Az illető megye útján kell azt tennie. Ez szükséges, hogy a községet a kormány részéről minden kényuralom ellen megoltalmazzák. Ha mégis sértettnek találná magát a község, vagy vádat emelhet a kormány ellen az illető bíróság előtt; vagy panaszos kérelemmel járulhat az országgyűléshez. Megyei visszaélés ellen pedig a kormányhoz folyamodhat. III. Ami a megyéket illeti: A megyék számát s határait a törvényhozás határozza meg. Hacsak fontos ok nem forog fenn, a történelmi felosztást nem tanácsos változtatni.

2016. 04. 21. 7:14

176 / 192


A megyei belügyekben ugyanazokat a népfelségi elveket alkalmazzák, amelyeket a községre javasoltam. Mindenben, ami a megyei önkormányzat köréhez tartozik, a megye tökéletesen független hatóság. Rendeleteket adhat belkormányzásához, de mivel egyik évi megyei gyűlésnek nem lehet több joga, mint egy másik évinek, a megye nem róhat egy éven túli terheket a megyei lakosokra, mert azokat a következő évi megyei gyűlés többé nem szüntethetné meg. Adóssággal tehát a megyei lakosokat nem terhelheti külön törvényi felhatalmazás nélkül. Oly jogokat sem tulajdoníthat magának, amelyek az összes nemzet szuverenitásához tartoznak (például pénzverés vagy papírpénz-kibocsátás, vagy kibocsátási engedély). A megyegyűlés a megyebeli községek által közszavazás útján időszakról időszakra választott képviselőkből áll, akik azonban megbízóik részéről mindig visszahívhatók. A választási időszakot s a visszahívás módját a törvény határozza meg. Első összeüléskor a választás után a megyei közgyűlés többsége dönti el, milyen legyen a megyei közigazgatás nyelve a következő választásig. Ezen a nyelven fog levelezni a kormánnyal (ha ez a nyelv nem a magyar, magyar fordítást is csatolva hozzá), s a kormánytól is hasonló módon kap feleletet és rendeleteket. Eredetinek mindig az a szöveg számít, amelyik a megye hivatalos nyelve. De a kisebbség jogát itt is, mint a községben, tiszteletben kell tartani. Mindenki szólhat saját nyelvén a megyei panaszokban, kérelmeknél, ügyvédnél; a megye, megyei tisztviselők s megyei bíróságok előtt kiki saját nyelvét használhatja. A megye a bíróságok számára tolmácsokról gondoskodni köteles. A megyei közgyűlés első alkalommal saját választása után megválasztja a megyei tisztikart, mely utasítását a megyegyűléstől kapja, s annak felelős. Ha a képviselők közül valakit tisztviselővé választanak, megszűnik képviselő lenni, s helyére az illető község újat választ. Tisztválasztások alkalmával senkinek sincs kizárólagos jelölési joga; minden megyegyűlési tag javasolhat; s ha más két tag támogatja a javaslatba tételt, az ajánlott személyt jelöltnek tekintik. A képviselők számának legalább kétszerannyinak kell lenni, mint a tisztikarnak. Több lehet, a megye rendelkezhet efelől. A kormány végrehajtás végett rendeleteit a megyegyűléshez küldi a megyékben, községekben. A megyegyűléseknek nincs joguk a kormányrendeletek végrehajtását megtagadni abból az okból, hogy azokat nem ítélik célszerűeknek. A megyegyűlés és a megyei tisztviselő felelős a kormánynak minden olyan kormányrendelet végrehajtásáért, amelynek alkotmányossága s törvényessége nem vitás, a kormány pedig engedetlenség esetén őket az országos főtörvényszék elé idéztetheti büntetés s a végrehajtás halogatásából eredhető kár s késedelem miatti kárpótlás ügyében. Azonban, ha a kormányrendelet célszerűségét a megye vitatja, saját felelősségére (a fentebbi felelősségrevonás veszélyére) a megye a végrehajtást függőben tarthatja addig, amíg sürgősen (24 óra alatt) elküldött felterjesztésére a kormánytól választ kap. Ha a kormány megmarad rendeleténél, a végrehajtásnak azonnal meg kell történnie. Felterjesztésből határozat csak szavazás útján lehet. A voksolás nyilvános, s a jegyzőkönyvbe név szerint be kell jegyezni az esetleges felelősség miatt. Alkotmányossági s törvényességi szempontból azonban a kormányrendeletek szabadon taglalhatók a megyegyűléseken, s ha a szavazó többség úgy találja, hogy a rendelet alkotmányellenes vagy törvénytelen, hogy a kormány túllépett hatáskörén, s vagy egyéni jogokat sért, vagy pedig a községi, avagy megyei önkormányzatba szól bele, a megyegyűlés (annak végrehajtását időközben felfüggesztetve) két ízben folyamodhat ellene, de ha a kormány mindkét fellebbezésre ragaszkodik válaszában rendeletéhez, a megye köteles azt végrehajtani; viszont, ha törvénymagyarázati hibára lel, a törvényhozás fordulhat a kormányhoz hiteles magyarázatért, ha pedig törvénysértést vél fennállni, panaszt tesz a kormány ellen az erre a célra rendelt magas törvényszék előtt, s büntetést s kárpótlást követel. Hasonlóképpen minden egyes egyén, család vagy község, amely a megye határozata által sértve érzi jogait, kérelmezhet orvoslatot a kormánytól. A kormány meghallgatja a megyét, s rendelkezik. Ilyenfajta

2016. 04. 21. 7:14


rendelete ellen is, mint a másfélék ellen, a törvényhozáshoz intézett kérelem vagy a panasz lehetősége a magas törvényszéknél mind egyeseknek s községnek, mind a megyének fennmarad. A kormány a megyei tisztviselőkkel közvetlenül nem levelez. Minden kormányrendelet csak megyegyűlési határozat útján juthat megyei tisztviselő kezébe végrehajtásra. De a kihirdetett törvény végrehajtásának kötelessége nem függ megyei határozattól, s a törvény végrehajtásának elmulasztásából adódó felelősség alól a tisztviselőt megyei határozat fel nem mentheti. Minden megye tartozik legalább is egy másod (megyei) iskolát alapítani s fenntartani, vallásra való tekintet kizárásával. Ennek tanulási nyelvét a megyegyűlés határozza meg. Azonban minden a megyében honos nyelvet kell tanítani azok számára, akik bármelyikben részt akarnak venni. (Tehát a nyelvtanítás kötelező, de nyelvtanulás tetszőleges.) A törvény meg fogja határozni az oktatás minimumát ezekben az iskolákban, s az iskolai igazgatással megbízott képviselő erre a minimumra nézve a kormánynak, egyebekben a megyének felelős. A kisebbségi egyesületeknek s egyeseknek ily iskolák felállítására ugyanúgy joguk van, mint a községeknek. Ily szerkezet mellett a megyék a szabadságnak megtörhetetlen oszlopai lesznek: a közszellemet fejlesztik, a részvételt a közdolgokban elevenen tartják, a népet a végrehajtásba is bevonják, s így a népfelség elvét minden szempontból megvalósítják, ugyanakkor pedig a nemzetiségi érdekeknek minden tekintetben megfelelnek. Ezt a megyerendszert semmilyen új elv által nem pótolható, megbecsülhetetlen intézménynek tartom. IV. Ami a törvényhozást illeti A törvényhozó hatalmat az országgyűlés gyakorolja. Az országgyűlés két házból áll: a népképviselők házából és a szenátusból. A népképviselőket közszavazat útján választókerületenként választják. A szenátus tagjait pedig a megyegyűlések választják. Minden megye két szenátort küld. Népképviselők és szenátorok küldőik által bármikor visszahívhatók. A törvény meghatározza a visszahívás módját. A népképviselők választói nem képezvén rendezett tanácskozó testületeket, természetesen nem adnak, s nem adhatnak utasításokat képviselőiknek. Tudják, milyen alapra fektetik bizalmukat, s ha bizalmukban tévednének, vagy becsapnák őket, az orvoslás a visszahívási joggal nyitva áll előttük. A megyék sem adnak kötelező utasításokat az általuk választott szenátoroknak; de mivel a megyék tanácskozó gyűléseket képeznek, nem csak alkotmányba foglalhatónak, de igen kívánatosnak tartom, hogy a megyei gyűlések az ország közdolgait tanácskozásuk tárgyai közé számítsák, s jegyzőkönyvbe vett határozataikat szenátoraik tudtára adják. A szenátorok azonban sohasem hivatkozhatnak küldőik határozatára szavazatuk indokolásául, nekik hazafiúi kötelességük meggyőződésüket szabadon követni, s meg nem engedhető, hogy a haza s a közvélemény felé személyes felelősségüket utasításokra hivatkozással magukról el s megyéjükre hárítsák. Azonban határozottan ellene vagyok annak az újkori fonák eszmének, hogy az egyszer megválasztott képviselő a következő rendes időszaki választásig elmozdíthatatlannak higyje magát, akár képviseli küldőit, akár nem. Ez nem képviselet, ez uralom. Épp ezért legyen érvényes a visszahívási jog a szenátorokra is. Ez a képviseltetés természetes biztosítéka. Csakhogy a visszahívásnak nem utasítástörésre (mert ilyet az általam javasolt kormány nem ismer), hanem a küldő bizalmának elvesztésére kell alapíttatni. Lehet, hogy a szenátor véleménye sokban eltér megyéje kijelentett nézeteitől, de azért mégsem fogja küldői bizalmát elveszteni, s szenátor marad, lehet ellenben, hogy mindenben úgy szavaz, mint megyéje nyilatkozott, mégis elveszti küldői bizalmát, s visszahívják. De ajánlom a nemzetnek, hogy mindig a legbecsesebb kincseként őrizze a megyéknek azt a jogát, hogy az ország közdolgait tanácskozásaik érdemi tárgyának tekintsék. A közvéleménynek olyan kifejezése 177 / 192

2016. 04. 21. 7:14

178 / 192


ez, a hazafiságnak olyan dajkája, az államférfiságnak olyan iskolája, olyan összeforrasztó kapocs haza s polgár között, a szabadságnak olyan termékeny forrása s egyben védőbástyája, amilyet a világon semmi sem pótolhat. Sőt nagyon helyesnek vélem, hogy a községi gyűlések éppúgy foglalkozzanak tanácskozásaikban megyéjük közdolgaival, ahogy a megyéket érdekelteknek látom az ország közdolgaiban. A visszahívási jog gyakorlatának formájára nézve javaslatom ez: Megyegyűlésen indítvány esetén először csak azt kell meghatározni, hogy ez és ez szenátor visszahívását tanácskozás s határozat tárgyává tegyék-e. Ha az indítványt a többség elveti, a kérdés semmis; ha pedig az indítványt a többség elfogadja, külön közgyűlés tűzhető ki a visszahívatás tárgyalására s eldöntésére. Eldöntésnél a szavazat igen és nem-mel történik; s ha a többség igent mond, nyomban más választásnak kell következni. A népképviselők visszahívásához pedig ezt az eljárást javaslom: A szavazásra jogosultak jelentkezésének módját a törvény meghatározza, s egyben kinevezi minden választókerülethez a köztisztviselőt, aki a választást vezeti. A köztisztviselő új választásra a bizalmatlanság következtében csak akkor hívja a választókat, ha a bejegyzett választóknak felénél legalább eggyel több aláírással ellátott, az aláírók bizalmának elvesztését magában foglaló s új választást követelő nyilatkozatot adnak be hozzá. Ez azonban az így visszahívott újabb megválasztását nem zárja ki. Az ország kormányának tagjai s az ő kinevezésüktől függő tisztviselők sem népképviselők, sem szenátorok nem lehetnek, ha csak hivatalaikról le nem mondanak; ha valamely népképviselő vagy szenátor ilyen hivatalt vállal, azonnal megszűnik népképviselő vagy szenátor lenni. A kormány azonban megbízottjai által követelhet mindkét házban kihallgatást, ha szóbeli közlést kíván tenni, vagy felvilágosítást adni. Kell is tennie, ha akármelyik ház kívánja. Az alkotmány meghatározza a törvényhozás eljárási szabályzatát, a két ház közötti viszonyt s a két különböző hatáskört. Például, hogy az adó meghatározása, a költségvetés megállapítása s a pénzügyi számvitel a népképviselőházat; ellenben a kormány és megyék közt felmerülő vitás kérdések eldöntése a szenátust illeti. A törvényhozás tagjai az ország lakosai által beszélt akármely nyélven szólhatnak az országgyűlési tanácskozásokon. Az országgyűlési jegyzőkönyveket magyarul vezetik. De a törvényeket az országbeli községek által minden elfogadott nyelven ki kell hirdetni. Ha kétség támad a szöveg értelme iránt, a magyar szöveget tekintik hitelesnek. Az ekként működő országgyűlés a népfelség hangját képezi mindazokban az ügyek s érdekek terén, amelyek az egyének, családok, községek s megyék alkotmányos alapjogaihoz nem tartoznak, mert ezek a jogok ugyanolyan sérthetetlenek, örökösök, s minden következő nemzedék sajátját képezik, mint általában minden, ami a népfelség lényegéhez tartozik, s ezért az élő nemzedék azokról nem rendelkezhet, azokat el nem idegenítheti. Ezeknek a jogoknak a biztosítására egy Alkotmányőr-szék felállítása szükséges, amely a törvények kihirdetése előtt azokat alkotmányos szempontból átnézi, s kijelenti, alkotmányosak-e, vagy sem. Egy törvényt sem hirdethetnek ki anélkül, hogy ez a magas bírói hatóság ki ne jelentené, hogy semmi sincs benne, ami ellenkezik az alkotmánnyal. Az alkotmányellenesnek ítélt törvényt kihirdetés nélkül s az alkotmányellenes pont kijelölésével a törvényhozáshoz visszaküldik. Ennek az Alkotmány őr-széknek a tagjait a szenátorok nevezik ki – a törvényhozás tagjai nem lehetnek –, elmozdíthatatlanok, s még lemondás esetén sem viselhetnek soha kormánykinevezéstől függő hivatalt. V. Végre, ami a végrehajtó hatalmat, vagyis kormányt illeti: Az 1849-i függetlenségi nyilatkozat kimondta, hogy az ország szerkezete megállapításában a nemzet 2016. 04. 21. 7:14

179 / 192


kész lesz figyelembe venni az európai viszonyok igényeit. Ha ennek következtében a nemzet monarchikus kormányformát vélne tanácsosnak elfogadni, alapfeltétel volna, hogy a király személye sérthetetlen legyen; de hogy ellenjegyzés nélkül a király se bocsáthasson ki rendeletet, a felelősség az ellenjegyzőt illesse, s annak terhétől őt királyi kegyelem sem menthesse fel. A vétó hatalma a norvégiai alkotmány példájára legfeljebb csak felfüggesztő lehetne. Ha a törvényhozás a következő évi ülésben határozata mellett marad, azt már törvényként kell kihirdetni. A kormány szerintem nem felhatalmazható a törvényhozás feloszlatására. Bár rendkívüli esetben hívhassa össze az országgyűlést, de az ilyenkor semmi mást ne tárgyalhasson, mint azt a kérdést, amely végett összehivták, s ennek a tárgynak a befejezése egyben zárja le az országgyűlést. Egyéb esetre évenként határozza meg az alkotmány, hogy melyik napon kell az országgyűlésnek összeülnie, s általában meddig kell együtt maradnia. Ha a két ház egyetért, hamarabb is befejezheti üléseit, és határozat alapján a szabott időn túl is együtt maradhat, ez esetben azonban az alkotmány által kiszabott határidőn túl az országgyűlési tagok nem kaphatnak napidíjat (a napidíjazás elvét különben ajánlom – demokratikus elv az –, másképp a gazdagok monopolizálnák a népképviselői és szenátori állást). Ha monarchikus lenne a kormányforma, a nádori méltóság megtartását fontosnak vélem; az országgyűlés által ebből a célból választott vegyes ülésen minden tagnak egyenlő szavazata legyen. (Szeretem, ahol lehet, megtartani a nemzeti történelmi alapot.) A nádort egész életére választanák. Hatásköréhez tartoznék: a) Ha a király meghal, a nádor kormányoz addig, amíg a trónörökös vagy kiskorú, vagy meg nem koronáztatik; koronázatlan királyt ne ismerjen a magyar alkotmány. b) Ha a király betegség miatt tehetetlen az uralkodásra, vagy az országon kívül van, a nádor helyettesíti. c) Természetes közbenjáró a király s alattvalói között mind eseti, mind egyéni ügyekben. d) Ő a szenátus elnöke. Ha ellenben (amit óhajtok, hogy a körülmények megengedjék, az európai haladás különben is a demokratikus kormányformát nevezi a jövő igényének) a köztársasági kormányzatot fogadnák el, a végrehajtó hatalom főnökét közszavazat útján az ország állampolgárainak összessége választja. A szavazás az egész országban községenként ugyanazon a napon történik. A községek szavazataikat a megyéknek adják be, s a megyék felküldik az országgyűlésnek. Ott a szavazatokat a két ház összesíti, s az eredményt vegyes ülésen jelenti be. Az abszolút többséget nyert egyént így választják meg. Ha senkinek sincs abszolút többsége, az országgyűlés választ a legtöbb szavazatot nyert két egyén közül. Az ország főnökének címéül (ismét történelmi alapon) a kormányzó (gubernátor) címet ajánlom. Hivatali ideje hat vagy kilenc év. Azok mellett a biztosítékok mellett, amiket a szervezés nyújt a népi önkormányzatnak, a gyakori választást nem tartom sem szükségesnek, sem tanácsosnak; az országgyűlési tagok, megyei képviselők, megyei tisztikari választását hároméves időszakra ajánlom. A kormányzó maga személyében is felelős, de nem adhat ki semmilyen rendeletet ellenjegyzés nélkül. Ellene vagyok annak a hamis tannak, hogy a miniszteri ellenjegyzés leveszi a felelősséget a végrehajtó hatalom főnökének válláról. Elvem az, hogy minden rendeletért felelős, aki aláírta. A kormányzóval együtt helyettest is kell választani, akinek címéül a nádort ajánlom. Ebben a kormányzati rendszerben ennek hivatalideje is csak annyi, mint a kormányzóé. A kormányzó halála esetén a nádor veszi át a kormányzást a szabályos idejű választásig. Ha a kormányzót bármi akadályozza tiszte teljesítésében, a nádort szólítja fel helyettesítésre. Egyébiránt a nádor (ha nem kormányoz), elnöke a

2016. 04. 21. 7:14


szenátusnak (s a legfőbb országos törvényszéknek). A kormányzó felelős miniszterek segítségével kormányoz, akiket maga nevez ki, s el is bocsáthat. A miniszterekre nézve is fenntartásra érdemesnek vélem a történelmi és hasonlósági alapot. Az igazságügyminisztert: országbírónak nevezvén, A pénzügyminisztert: tárnoknak, A hadügyminisztert: országfőkapitánynak, A belügyminisztert: országos főispánnak, A külügyminisztert: kancellárnak, A közlekedési és kereskedelmi minisztert: országos főbiztosnak. A vallás nem tartozik az állami feladatok körébe, vallásügyi miniszterre nincs szükség. Az oktatásügy pedig (ha az a kormány s nem a megyék, s községek hatáskörébe tartozik) az országos főispánság (belügy) tárcájához csatolható. A miniszteri tanácsban (kormánytanácsnak nevezzük) az elnökséget (ha a kormányzó maga nem elnököl) az a miniszter viseli, akit a minisztérium alakítására szólítottak fel. De tárca nélküli miniszter nincs. Olyan alkotmány mellett, amilyet tervezek, a végrehajtó hatalom elég erős arra, hogy a törvényeknek végrehajtást s tiszteletet szerezzen, s a nemzet akaratát érvényesítse, de nem sértheti az alkotmányt, nem hamisíthatja meg az ország belső rendjét, nem nyomhatja el a szabad polgárokat. Egyértelműen jelölik ki a végrehajtó hatalom hatáskörét, s erős biztosítékok lesznek a részrehajlással, visszaéléssel s elnyomással szemben; a legfőbb biztosíték az, hogy a végrehajtó hatalom cselekvő szerveit nem a kormány, hanem a megyék s az érintett községek választják; ilyenek a megyei rendszer fent előadott elvei, s végül az, hogy minden egyes polgárnak, községnek, megyének s törvényhozásnak joga van akármely minisztert s magát a kormányzót is az illetékes törvényszék előtt felelősségre vonni törvénysértésért; természetesen a törvénynek gondoskodni kell, nehogy egyesek, községek, megyék ezzel a magas joggal könnyelműen visszaélhessenek. Ilyen vádnak alaptalan házsártoskodás esetén felelősséggel kell járni. Ha ezekhez a biztosítékokhoz járul még az a gondoskodás, hogy a kormány túl sok patronálást ne gyakorolhasson, mind az ország, mind az egyesek szabadsága teljes biztonságban lesz, mert a kormány nem esik a kelleténél több kormányozgatás s gyámolgatás hibájába, s jól is teljesíti kötelességét, mert semmi mással nem kell foglalkoznia, mint azzal, ami az egész nemzet közérdeke. Világosan látható ez a kormányhatóságnak abból a réteges felosztásából, amelynek tervét ide jegyeztem, s amiből az következik, hogy az alkotmány s törvény által községekre s megyékre ruházott kötelességek teljesítésére való felügyeleten kívül a kormány hatóköréhez mindaz s csakis az tartozik végrehajtási szempontból, ami törvényhozási szempontból az országgyűlés hatóságához tartozik. A közigazgatási tevékenység körvonalazásának példájaként, ha tekintjük a közlekedés könnyítésének feladatát, a községi utakat a községek építik, és tartják fenn, a megyei utakat a megye, az országos nagy közlekedési vonalakat a törvényhozás rendelkezése szerint a kormány. A megyék felügyelik, hogy a községek teljesítsék, ami az ő kötelességük, a kormány számot kér a megyétől mindarról, amit neki mint tagnak tennie kell, s arról is, miként vigyázott fel a községekre, végül a kormány az országgyűlésnek ad számot. Így ismét a közoktatásra nézve; az elemi iskolák a község teendőihez tartoznak, a középfokú intézmények (kollégiumok, gimnáziumok) a megyékhez, a felsőfokúak (akadémiák, egyetem, politechnikum) a kormányhoz. Az oktatás kapcsán megjegyzem, hogy alig kell egy dologtól jobban óvakodni egy szabad nemzetnek, mint attól, hogy a katona ne tekintse magát polgárnak. A katonának polgári jelleműnek kell lenni; s úgy kell alakítani a köznevelést, hogy a katonáskodást általában ne tekintsék másnak, mint polgári

180 / 192

2016. 04. 21. 7:14


kötelességnek; azok pedig, akik a katonai állást életpályául választják, éppoly kevéssé érezzék magukat a polgári állapotból kiemelteknek vagy éppen fölé emelteknek, mint hogyha papi, ügyvédi, orvosi, mérnöki vagy akármi más pályát választottak volna. Ezért azt javaslom, hogy ne állíttassanak egészen külön katonai akadémiát, hanem a hon védelmére, mint minden polgárral közös s legnemesebb polgári kötelesség teljesítésére intézett képzést az elemi iskolákon kezdve minden közoktatási intézetben fokozatosan vezessék be. Azok számára pedig, akik katonai életpályára adják magukat, s ebben magasabb katonai ismeretet kívánnak szerezni, az országos egyetemeknél létesüljön katonai kar, ahogy van például orvosi vagy jogi, vagy mérnöki kar. Kívánom, hogy ez a katonai kar olyan magas színvonalú legyen, amilyen csak katonai akadémia lehet a világon, de ne legyen külön intézmény, hanem az országos egyetem kiegészítő része. Ami már ennek folytán a fegyveres erőt illeti: fővonásaiban a svájci rendszert ajánlom. Alapelve: minden polgár szükség esetén katona, de nincs állandó hadsereg, csak annyi, amennyire a városok biztonságához szükséges; egyben minden fegyvernemből annyi állandó keret, amennyi kell, hogy olyan gyakorlati hadiiskolát képezzen, amelybe bizonyos életkorban (például 18 éves korban) az ország összes ép fiatalsága kivétel nélkül egy évre belépni tartozzék; ennek a két feladatnak, azt hiszem, 1200–1500 ember tökéletesen megfelelhet. Ez a honvédsereg, s tagjai a honvédek. Az ifjúság, miután ezt a szolgálatot teljesítette, lakása helyén a nemzetőrségbe tartozik belépni; ez életkor szerint három egységre oszlik: az első az aktív szolgálatra kötelezetteket foglalja magába, a másik kettő az első s második tartaléksereg, s ha fegyvert kell fogni a hon védelmére, ezeket az egységeket a kormány a szükséghez mérten hívja szolgálatba. A törvény meghatározza a szolgálati mentesség eseteit éppúgy, mint a részint folytonos, részint évi hadgyakorlatok módját. Minden megye felosztja a községeket, vagy külön, vagy többeket egyesítve (a népességszám szerint) zászlóaljakba, illetve lovas ezredekbe s ütegekbe; a kormány gondoskodik, hogy a honvédseregeket minden megyei hadparancsnokságon táborvezérkari s mérnöki kari tisztekkel lássák el. A megyei nemzetőrség fő tisztjeit az illető zászlóalj-, ezred- s ütegparancsnokok javaslata alapján a megyei hadparancsnokság előterjesztésére a megye nevezi ki, s lépteti elő. A törzstiszteket a kormány nevezi ki. Háború esetén minden tiszti előléptetés a kormány hatásköre. Béke idején községekben a nemzetőrség szolgálatával a község, megyében a megye rendelkezik, az ország közérdekében pedig, vagy ha valamely megye elégtelennek érezné magát a belrend fenntartására, segélyt kérhet, s erről a kormány rendelkezik. Végül, ami az igazságszolgáltatást illeti: polgári s politikai bíróságok állítassanak fel a községekben. Hatósági körüket a törvény szabja meg. A népi választásnak legyenek következményei. A politikai bíróság a községben előforduló minden bűntényt megvizsgál (ahogy Angliában), s ha az nem haladja meg hatósági körét, szóbeli nyilvános eljárás útján nyomban ítél; ha pedig hatósági körét túlhaladja, a vádlottakat bűnvádi eljárás alá veti, ami a megyei bíróság feladata. A rendőrbíró időközben vagy kezesség fejében szabadon hagyja a vádlottat, vagy letartóztatását rendeli el a törvény útmutatása szerint. A megyében lesznek polgári, kereskedelmi s büntető bíróságok, ez utóbbi esküdtszéki alapon; mindegyiket a megyegyűlés választja, s mindegyik nyilvános. A megyegyűlés gyakorolja a „Grand Jury” (vádszék) hatóságát. Lesz azonkívül feljebbviteli főtörvényszék, s lesz semmítőszék (történelmi alapon „Hétszemélyes tábla”- néven), amely mind polgári, mind bűnvádi perekben a felek kérelmére az eljárási módszerek felett őrködik, s ha azokat sértve találja, új eljárást rendel. Ha a büntető törvénykönyv olyan büntetéseket tartana meg, amelyekre nézve a kegyelem gyakorolható volna, a megkegyelmezési jog a kormányt illetné; de azt csak a „Hétszemélyes tábla” meghallgatása után gyakorolhatná. Ennek a főtörvényszéknek a tagjait a kormány nevezné ki, de a szenátus megerősítése mellett. Volna végül az Alkotmányőr-szék, amelyről feljebb már szóltam. A községi s megyei bíróságoknál a közigazgatásul elfogadott nyelven tartják a tárgyalást, s mondanak ítéletet, de a vádló és a vádlott a tárgyaláson saját nyelvén beszélhet. Az eljárás mindenütt szóbeli és nyilvános. 181 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Ilyen fővonásaiban a szervezet, amelyet hazámnak ajánlok. Vezéreszmém: az önkormányzat elve az egyéntől fel az összes államig, minden rétegen át logikus következetességgel megvalósítva. Az így szervezett állam szabad, és biztos szabadságában. Az önkormányzat elvén kívül nincs szabadság. Ennek az elvnek csak a tekintély, bitorlás párthívei lehetnek ellenségei. Ők, akik nem tudom, milyen kútfőből merített szív- és ész felsőbbségnél fogva a nép kiváltságos gyámjainak vélik magukat, s ennél a káromló igényüknél fogva a népet örökös kiskorúságra szeretnék kárhoztatni. Szabad népet nem kell önmagától félteni: „Vor dem Sclaven wen er die Kette bricht, Vor dem freyen Menschen erzittert nicht.” („A rabszolga, amikor széttöri láncát, Nem reszket a szabad ember előtt.”)

Bitorló nagyravágyás mondhatja csak, hogy nem kell a népnek önkormányzati jogot adni, amíg arra nem képes. Csak a szabadság képesíthet a vele való élésre, más semmi. Lelkemből beszélt a híres skót történetíró: Macaulay, amikor így szólt: „There is only one cure evils, which neoly-aquired freedom produces and that cure is: freedom. When a prisoner leaves his cell he cannot bear the light of theady, but the remedy is, notto rwmand him into his dungeon, but to accusom hi to the rays of the sun. The blaze of truth and liberty, may at first dazzle, an bewilder nations which have become half blind in the house of bondage, but let them gaze on and they will soon be able to bear it. In a few years men learn to reason the extreme vilemce of opinion subsides, hostile theories correct each other, the scattered elements of truch cease to conflict, and begin to coalsesce, and as lenght a system of justice and order is educed out of the chaos. – Some say: no peaple ought to befree til they are fit to use their freedom. The maxim is worthy of the fool in the old story, who resolved, not to go into the water till he had tearnt to swim! If men are to wait for liberty till they become wise and good in slarverny, they, may indeed wait for ever.” Magyarul: „Az újonnan szerzett szabadság bajai ellen csak egy orvoslat van, s ez az orvoslat: a szabadság. Amint a fogoly elhagyja sötét tömlöcét; nem képes a nap világát eltűrni – de az orvoslat nem az, hogy tömlöcébe visszaküldjék, hanem, hogy szokjon hozzá a nap sugarához. A nemzetnél, amely a szolgaság házában megvakult, az igazság és szabadság verőfénye kezdetben szemkáprázást s kábulást okozhat; hagyjátok őt nézni, s csakhamar látni fog. Néhány év alatt az emberek gondolkozni tanulnak, a vélemények szélső erőszakossága lecsillapul, az ellenséges elméletek egymást kiigazítják, az igazságnak szétszórt elemei már nem harcolnak, az idők jártával a káoszból rend és igazság bontakozik ki. Emlegetni szokták: „Egy népet sem kell szabaddá tenni, amíg nem képes élni szabadságával”. Ez az állítás méltó ahhoz a kábához a regében, aki elhatározta, hogy nem megy vízbe, amíg meg nem tanult úszni; ha az embereknek addig kellene várniuk a szabadságra, amíg a szolgaságban jókká, s bölcsekké válnak, bizony örök időkig várnának.” Ezek szent igazságok. Különben is, ami minket illet, egy ilyen szervezet, amilyet javaslok hazánknak, nem olyan

182 / 192

2016. 04. 21. 7:14


ismeretlen újság , amitől a közvélemény mint szokatlantól visszariad, sőt inkább kapcsolódik hazánk hagyományos érzelmeihez s nemzetünk történelmi jellegéhez: meggyőződésem, hogy egy ilyen alkotmányos szerkezetet a nép üdvözölne, mint egy régi barátot, aki az egyenlő, testvéries szabadságnak az egész népre eredet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül való kiterjesztése által kitisztult hajdani hibáiból, s fogyatkozásaitól megszabadult. Én nem tartozom azok közé a tüzes újítók közé, akik a feltalálások dicsőségét hajszolva, elvetnek mindent, ami nem új. Ahhoz a határhoz értem életemben, ahol a csalódások eltűnnek, a szenvedélyeket kor és szenvedés lecsillapítják. Egy viszontagságos életen át a nemzetek bukásának s az emberiség szerencsétlenségének okait a történelem logikájának kutatásában s az emberi szív tanulásában kerestem, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak a szabadság elvének minden más célok fölé emelése az egyetlen mód, amely képes a népek politikai újjászületésének nagy feladatait megfejteni s Európa társadalmi bajait orvosolni. Én tehát mesterkélt új tanokat nem keresgetek, mert az igazság mindig egyszerű, mint a természet nagy törvényei, s szerencsére hazámért nincs is szükségem mesterkélt új tanok keresésére, mert azok a társadalmi bajok, amelyek Európa némelyik részében olyan magas fokra hágtak, hazánkat még nem érték el, s erősen hiszem, hogy olyan kormányzás mellett, amilyet javasoltam, nem is fogják elérni; annyival kevésbé, mert mi földművelő nemzet vagyunk. Maradok tehát ennél a szervezetnél s abban a meggyőződésben, hogy az elegendő erőt fog biztosítani hazánk számára elhárítani minden veszélyt, ami kívülről fenyegethetné. Azonban, ha nemzetem azt hinné, hogy akár saját biztonsága, akár a népek szolidaritása szempontjából kellenének még biztosítékok, azokat a szomszéd nemzetekkel köthető szövetség eszméjében találja meg. Azt hiszem, ennek az eszmének van jövője, mert csak így lehet a kisebb nemzetek függetlenségét egyrészt elnyelés, másrészt a nagyobb nemzetek túlsúlya ellen biztosítani. S ha végignézem azokat a nemzetiségeket, amelyek hazánkkal több oldalon határosak, s ha számot adok magamnak jövőjükről, nem lehet arra a meggyőződésre nem jutnom, hogy ennek a eszmének a Duna Németalföld alatti folyása mentén s attól jobbra-balra van jövője. Én ennek az eszmének őszinte barátja vagyok, feltéve, ha az ennek az államszövetségnek részéül hivatott államok egymás területére s egymás önkormányzati függetlenségének csorbítására nem vágynak, hanem, hogy ezt sértetlen épségben hagyva szövetkezésük egyedül a kívülről jöhető veszély elleni biztonságot szolgálja. Kérdezték Önök, mi a véleményem a nemzetiségi kérdés megoldásáról. Feleletemet erre a nagy s fontos kérdésre a fent előadott országszerkezeti javaslatomban találják. Olvassák végig figyelemmel, s látni fogják, hogy a sértetlennek vallott egyéni jogoktól, így a gondolat-, vallás- és társadalmi egyesülés jogától kezdve minden az állam szerkezeti rétegein keresztül, a községnél, a megyében, a törvényhozásnál, a kormánynál, az igazságszolgáltatásnál, honvédelemnél, közigazgatásnál, közoktatásnál, vagyis mindennél a nemzetiségek igényeire, emelésére, biztosítására, fejlesztésére olyan következetes figyelemmel készült, hogy, ha csak nem azt akarják Önök, hogy az állam nem csak a magyar, de minden más nemzetiségnek is közös romlására szétbomoljon, vagy egy nemzetiséget a másiknak feláldozzanak, alig tudom, mit lehetne még kívánniuk. Azonban egyet meg akarok említeni. Különbség van az egymással vegyesen Magyarország területén lakó népek s a magyar korona (jelképesen) külön részei közt. Ilyen utóbbi, minden tekintetben, csak Horvátország s Szlovákia; Dalmáciát is hozzá számítva – ha ugyan a dalmát nemzet, amely tőlük régóta külön áll, velük szövetkezni vagy egyesülni akar.

183 / 192

2016. 04. 21. 7:14


Ezek az országok mind összetartó nemzetiség, mind földterület szempontjából a történelem során mindig külön-külön államot képeztek, így Magyarországnak nem részei, hanem társai. Ha ezek az országok Magyarországgal a történelmi kapcsolatot hajlandók fenntartani, igazságosnak vélem, hogy belkormányzatukat minden kigondolható szemszögből a magyar kormánytól s törvényhozástól tökéletesen függetleneknek ismerjék el; rendezzék magukat községi, megyei, törvényhozási fokon, amint tetszik, válasszák bánjukat önmaguk, ahogy jónak látják, legyenek olyan tökéletesen függetlenek még ellenőrzés tekintetében is a magyar kormánytól s magyar országgyűléstől, mint amilyen függetlenek egymástól az északamerikai szövetséget képező szuverén államok; s köztük s Magyarország között csupán valódi társadalmi kapocs létezzék, s a közös törvényhozás s a szövetségi főkormány hatásköre náluk csak azokra az ügyekre vonatkozzon, amelyek mind őket, mind Magyarországot közösen érintik. Ezeket az ügyeket az új szerződésben el kellene számoltatni (én alig tudok mást, mint a honvédelmet szárazon és vízen, a viszonyt a külhatalmakkal, a vámügyet, a kereskedelmi rendszert s a közös érdekű fő közlekedési vonalakat a tenger felé). Lelkemből óhajtom, hogy horvát, szlavón, dalmát atyánkfiai ebben – mindnyájunk közös javára – megelégedésüket találják. Ha azonban megunták a 600 éves kapcsolatot, amely nekik alkotmányos múltat adott, ha nem akarnának velünk kezet fogni az osztrák .... megtörésére másként, mint azzal a feltétellel, hogy közös erővel kivívandó győzelmünk béreként tőlünk egészen elváljanak, s kapcsolatunkat teljesen megszakítva magukat különálló állammá alakítsák, kérem őket, fontolják meg higgadtan, mit cselekszenek; de ha csakugyan ezt akarják: azt mondom, legyen úgy, ha úgy akarják, én kész vagyok azt is elfogadni, s ünnepélyesen kijelentem, hogy nem illene a magyar nemzet szabadságszeretetéhez az ő akaratuk ellenére ragaszkodni a társas kapcsolathoz. Ez esetben csak a következő pontok megjegyzését vélem szükségesnek: a) hogy horvát, szlavón s (ha hozzájuk csatlakoznának) dalmát atyánkfiai, akármilyen országlási formát fogadnak is el, az osztrák házból maguknak fejedelmet ne válasszanak. b) Fiume dönthesse el, Magyar- vagy Horvátországhoz akar-e tartozni, vagy pedig mindkettő jótállásával (a hajdani Hanza példájára) független szabad várossá és kikötővé válni. c) A szabad áruszállításról kölcsönös kereskedelmi szerződés lépjen érvénybe. d) Pétervárad Szlavóniára kevés vagy semmi befolyást nem gyakorol, alsó Magyarország déli részének ellenben kulcsát képezi; tehát vagy Magyarországé maradjon, vagy pedig meghatározott számú közös várőrséget kapjon. Ennyit a társországokról. Annyi személyes, családi s birtokérdek-közösség mellett, amennyi a hatszázéves kapcsolat során kifejlődött, s a jövő biztonságát is kellő figyelembe véve, nem akkor gondoskodnak-e horvát atyánkfiai érdekeikről legjobban, ha a nemzetiségűket, nemzeti állásukat tökéletesen biztosító s a kapcsolatot velünk csakis államszövetségi alapra fektető első javaslat mellett maradnak, azt higgadt megfontolásukra s szabad megítélésükre kívánom bízni. Ami Erdélyt illeti, Erdély helyzete más, mint Horvátországé, az nemzetiség tekintetében sem egy erős külön, sem területi és történelmi szempontból nem külön társország, hanem Magyarországnak elszakasztott, 1848-ban közös akarattal vele újra egyesült része. Erdélyi nemzetiség nem létezik. Itt tehát arról nem lehet szó, hogy az erdélyi nemzetiségnek Magyarországgal szemben biztosítást keressünk, hanem, hogy az Erdélyben lakozó nemzetiségek egymás irányában magukat biztosítva érezzék. Itt különösen a szászokra és románokra kell figyelemmel lenni, s emlékezni, hogy részükről 1848-ban az únió ellen gáncs és kifogás merült fel. A szász nemzetre nézve megjegyzem, hogy az általam fentebb javasolt szerkezet mellett a szász nemzet nem csak területeit tartaná meg mindazzal az önkormányzati hatósággal, amelyet „megyei szerkezet” név alatt fejtegettem, ezt a szót, „megye”, csak rövidség okáért, nem pedig kirekesztőleg a régi

184 / 192

2016. 04. 21. 7:14

185 / 192


„vármegye” értelmében használtam, mindent, amit a megyéről mondottam, a szász és székely székekről, a jász-, kun-, hajdú-kerületekről s vidéknevet viselt országrészeikről is kívánom érinteni; mondom tehát, a szász nemzet nem csak székeit s vidékeit tartaná meg, hanem azt a nemzetegységi, szoros kapcsolatot, ügyintézési egységet s önállóságot is, amely övék volt a múlt századokban, sőt azt a szász földön élő minden lakos jogegyenlőségének s közszavazatának alapján önkormányzatként tetszés szerint kifejthetné, s fő tisztviselőjét is függetlenül választhatná; emellett pedig az országgyűlésnek mindkét táblájába méltányos arányban képviselőket s szenátorokat választana. Hasonló önkormányzati jogot s képviseltetést nyer a székely nemzet is. Ami pedig a románokat illeti, meggyőződésem, hogy az olyan alkotmányos szerkezet mellett, amelyet javaslok, s amelynek alapján az általános közszavazat, jogegyenlőség, önkormányzat községben, megyében és képviselet az országgyűlésen, mondom, meggyőződésem, hogy erdélyi román rokonainknak mind nemzetiségi, mind polgári s politikai tekintetben csak kívánniuk lehet, s ha higgadtan számot vetnek érdekeikkel, lehetetlen nem kívánniuk, hogy Erdélynek Magyarországgal való államúniója maradjon úgy, ahogy1848-ban kihirdették. Ami végül szerb atyánkfiait illeti – ők vegyesen laknak más nyelvű polgártársaikkal –, ahogy én sem kívántam, hogy a magyar vagy akármi más nemzetiség felettük felsőbbséget gyakoroljon, úgy hasonlóan felteszem méltányosságukról, hogy ők sem kívánnak más nyelvű polgártársaik felett felsőbbséget gyakorolni. Az 1850-iki hivatalos számlálás szerint is a szerb vajdaságban és temesi bánságban 1,426.000 lakos közül csak 384.000 a szerb, alig több az egész egy negyedénél. Szembetűnő tehát, hogy itt, ahol román, szerb, német, magyar, szlovák, bolgár, zsidó, cigány, rutén, horvát s görög lakik vegyesen, a nemzeti igényeket csak olyan alkotmányos szervezet által lehet kielégíteni, amilyet feljebb javaslok, s amely az egyéni sérthetetlen jogok fejezete alapján biztosítja a szerbeknek nemzetiségük társadalmi egységét, vajdaválasztást, egyházuk független kormányzatát, főpapjuk szabad választását s annak tetszésük szerint ,,pátriárka” címmel felruházását, nyelvüknek a községi s megyei közigazgatás körében szabad használatát, sőt az országgyűlésen is saját nyelven szólhatást; végül biztosít számukra minden tekintetben egyenlő jogot és szabadságot.

Íme, megmutattam, mennyire kívánom, hogy a nemzetiségi viszályokat oldjuk meg, s egybeforrott akarattal alkossunk újra egy szabad hazát mindnyájunk számára nyelv-, fajta- és valláskülönbség nélkül. Eleget szenvedtünk mindnyájan a nemzetiségi szenvedélyek miatt. Mi, magyarok elnyomva, ti, többiek becsapva és velünk együtt elnyomva. Szabadságvesztett áldozatok mindnyájan. Adja Isten, hogy mindnyájan okuljunk a múlton. Kossuth

Kiadó: Szeder Fôreno országgyűlési képviselő Világosság Könyvnyomda Rt. Budapest VIII, Conti u. 4. Felelős vezető: Dukai Károly

Az alábbiakban következik Ács Tivadar által összeállított információ az előző Kossuth-levelek történetéről

A Kossuth-levelek története.

2016. 04. 21. 7:14

186 / 192


A közölt három Kossuth-dokumentum Teleki László gróf kézirati hagyatékában volt, s Horváth Mihály, a neves történetíró-püspök sajátkezű másolatából vált itt közkinccsé, abból a kéziratcsomóból, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattára (tehát nem a Horváth-hagyaték az Akadémián) őriz. Az eredeti Teleki Lászlóanyagot Puky Miklósnál őrizték, s minden tudományos valószínűség szerint abban a lepecsételt okirati csomóban foglal helyet, amelynek tulajdonjogáért évtizedek óta folyik a per a Puky-család, az Irányi-örökösök, a gróf Teleki-család, illetve à magyar államot képviselő Nemzeti Múzeum között. Bizáki Puky Miklós 1848-ban Heves vármegye alispánja, majd a Honvédelmi Bizottmány kinevezése folytán a vármegye kormánybiztosa lett. Vármegyéjét teljesen a szabadságharc céljának szolgálatába állította. 1849. január 29-én Komárom vármegye és város főispánjaként, majd a komáromi vár ostroma alatt mint a vár kormánybiztosa működött. Világos után egy darabig Tiszavárkonyban rejtőzött, aztán a Balkánon át és a Földközi-tengeren Marseille-be, majd Párizsba jutott. Járt Olaszországban és Angliában is, de legszívesebben Svájcban tartózkodott Almássy László, gróf Teleki László, Klapka György és Horváth Mihály társaságában. Genfben nyomdát alapított, itt adta ki Horváth Mihály nagy munkáját a szabadságharc történetéről. 1867 januárjában tért haza az emigrációból, s Heves vármegye már áprilisban alispánjává választotta. Amikor 1860. december közepén gróf Teleki Lászlót, a Magyar Nemzeti Igazgatóság egyik tagját (Kossuth–Klapka–Teleki) Drezdában elfogták, és kiszolgáltatták az osztrákoknak, Teleki László Puky Miklósra bízta irományait, s ő azokat híven meg is őrizte, és amikor hazatért az emigrációból, azokat hozta magával. Teleki László egyébként leghívebb barátjának tartotta őt, s általános örökösévé tette, de Puky nem tartotta meg a tragikus halállal halt államférfi birtokait, hanem önként visszaadta azt a Teleki-családnak. Horváth Mihály csanádi püspök, a szabadságharc közoktatásügyi minisztere, ugyancsak 1867-ben tért vissza 18 évi száműzöttség után az emigrációból. Ekkor azzal a kéréssel fordult Puky Miklóshoz, hogy betekintés végett bocsássa rendelkezésére az általa megőrzött Teleki László-féle emigraciós levéltárat, mivel határozott szándéka most már a száműzetés történetét is megírni. Puky készséggel eleget tett majd két évtizedes emigránstársa kérésének, s kölcsönadta a Teleki László-féle iratokat, amelyekről Horváth Mihály pontos másolatot készített. Horváth azonban nem írta meg az emigráció történetét, hanem 1868. április 12-én a szegedi Deák-párti Szabadelvű Körhöz nyílt levelet intézett, amelyben félreérthetetlenül megtagadja a kossuthi eszméket: „Lehetetlen, hogy oktalanságnak ne mondjam mindenképp és mindenáron zavart óhajtó rosszakaratának nem tekinteni azt a törekvést, amely ennek a lényegében ránk nézve egyedül lehetséges, egyedül üdvös államalapnak a feszegetését és felforgatását tűzte ki célul. Lehetetlen a legszelídebb kifejezéssel élve a leggondatlanabb könnyelműségnek és bűnös elbizakodottságnak nem bélyegezni afféle állításokat, hogy a kiegyezés alkotmányos szabadságunkat aláásta, a 48-i törvényeket felforgatta. Alkotmányunk 350 év óta sohasem nyugodott biztosabb alapon, szabadságunk sohasem bírt annyi biztosítékkal; közügyeink felett annyi szabadsággal és függetlenséggel századok óta sohasem rendelkezhettünk, minden 1790-iki X-ik féle törvények ellenére; s maguknak a 48-ki törvényeknek is ide kellett volna fejlődniük, hogy a vészes háborút elkerülhessük.” Horváth Mihály szegedi levele óriási felháborodást váltott ki a függetlenségi gondolat harcosai között. Kossuth Lajos a pécsi választókhoz írt nyílt levelében, reflektálva Horváth Mihály szegedi levelére, így írt: „Nincs is a hatalomnak veszélyesebb ellensége, mint a jó barátoknak az az ügyetlen fajtája, amelyik azzal hiszi hűségét bizonyítani, hogy kormányabbnak mutatja magát, mint a kormány, királyibbnak, mint a király és – osztrákabbnak, mint Ausztria.” Az ugyancsak akkortájt hazatért Csernátony Lajos azzal vádolja meg lapjában Horváthot, hogy szegedi levelével csupán püspöki állást keresett. Más lapok, így a „Magyar Újság” is, még szenvedélyesebben támadták Horváthot politikai pálfordulásáért. Horváth ezekre a támadásokra „Kossuth Lajos újabb leveleire (Pest: Ráth 1868.)” című röpiratban válaszolt. Ebben a röpiratban töredékesen leközölte Teleki László gróf kézirati hagyatékából, amelyet Puky Miklós engedett át egészen más célra, Kossuth két levelét Teleki Lászlóhoz (1860. április 26. és május 1.), annak bizonyítására, hogy Kossuth még a kiegyezés éveiben is forradalomra törekedett: „Nem akarok ennek bebizonyítására egyes helyeket idézni azokból a leveleiből, amelyeket 1849-i bukásunk után a száműzöttség első éveiben írt, idézhetnék pedig, mert több ilyen, különféle személyekhez írt leveléről van másolatom. Azt lehetne ezekre mondani, hogy a bukás keserűségének első hevében s a békés egyezkedés lehetőségének reménytelenségében írta, amikor emiatt nem csak ő maga, hanem a bujdosók mind az elszakadási politikát vallották magukénak. Mellőzöm tehát ezeket, s csak néhány későbbi levelét közlöm részben vagy egészben, amikor a hatalom már megtette első, bár még elégtelen, de a jövő békés kifejlés iránt már reményt keltő lépéseit. S ezeknek a leveleknek a közlésére teljesen jogosultnak érzem magam, mert azok egyáltalán nem magánjellegűek: a ‘Nemzeti Igazgatóságnak’ – miként Kossuth Lajos maga nevezte a külföldön lévő forradalmi társulást – fejétől a nemzeti igazgatóság egy tagjához, a nemzet közügyeiben írott, a nemzet sorsát mélyen érintő levelek nem lehetnek magánlevelek, amelyek közlését az illem és a lovagiasság tiltaná; különben jelenleg csak a nyilvános akták s a hírlapi cikkek gyakran valótlan közleményeire kellene türelmünknek

2016. 04. 21. 7:14

187 / 192


szorítkoznia, ami az oknyomozó történetírást lehetetlenné tenné. Εzeknek a leveleknek a közlésére tehát teljesen jogosult vagyok.” A függetlenségi mozgalom vezérei azonban másként fogták fel Horváth Mihály szerepét és elhatározását. Megszólalt maga Puky Miklós is, s „A Hon” 1868. aug. 5-i (162. sz.) és szeptember 11-i (208. sz.) számaiban kifejtette, hogy „Horváthnak sohasem adott engedélyt a lemásolásra”, s Horváth neki azt ígérte, hogy az emigráció történetét készíti el. „A kérdéses irományok tulajdona az enyém, s így ezennel újra eltiltom Horváth Mihály urat, hogy azoknak tartalmát engedelmem nélkül, amit neki ezennel megtagadok, bármi célra felhasználhassa – ha tenné, azt tulajdonjogom megsértésének venném.” „Gróf Teleki László halála után4 – írja tovább Puky – a megboldogult akaratából minden levelezésének, irományainak jogos birtokába jutottam. Ezt tudta Horváth Mihály úr is. 1864-ben, amikor a függetlenségi harc története már ki volt nyomva, Horváth Mihály engem felhívott, hogy nem lennék-e hajlandó Teleki László irományait, amelyek között volt Kossuth Lajos Teleki Lászlóhoz írt minden levele, kezeibe adni abból a célból, hogy ő ezeket is felhasználva az emigráció történetét készítené el, s majd kinyomatnánk. Ajánlatát akkor elfogadtam, s kezébe adtam a kért irományokat, azonban … 1865-ben azt mondottam Horváth Mihálynak, hogy a hazai körülmények nem engedik ez idő szerint a kérdéses munka közzétételét, s én az irományokat tőle visszakívántam, amit Horváth Mihály maga is helybenhagyott. Felhívásom folytán a kérdéses leveleket egy csomagban nekem visszaküldte. Meglepetéssel látom azonban most, hogy Horváth Mihály úr ezekből a levelekből puskázik. Miután ezt a levélcsomagot külföldön hagytam, s átvételkor – bízva a visszaküldő jóakaratában – nemigen számoltam össze ... jelenleg nem tudom megmondani, hogy a leveleket eredetiben tartotta-e vissza, vagy pedig másolatban. .... Kereken tagadom, hogy Horváth Mihály által közölt (Kossuthnak) Teleki Lászlóhoz címzett levelei bárki más tulajdonai lennének, mint az enyéim, mert attól a perctől kezdve, amikor Teleki Lászlóhoz címezve, kezeihez érkeztek, Teleki László tulajdonává váltak, halála után pedig az én tulajdonommá.” Horváth Mihály sem hagyta magát. Több hírlapi cikkben válaszolt az őt támadóknak. Megszólalt Kossuth Lajos is, s a „Magyar Újság” 1868. július 24-i (169. sz.) számában heves támadást intézett Horváth Mihály ellen: „A társadalmi illem és méltányosság végleg elfogadott szabályai szerint még maga az, akihez magánlevél érkezik, sem érezheti magát felhatalmazottnak a magánlevél nyilvánossá tételére a levél írójának beleegyezése nélkül, kivéve, ha az vagy magánjogi érdek-próbát foglal magában, vagy akár bíró előtt, akár becsületbeli elégtételre szolgáltathat alkalmat. Ezeket az eseteket kivéve még az is, akihez a magánlevelet intézték, ha azt nyilvánossá óhajtja tenni, mindig múlhatatlan kötelességének tartozik előbb megkérdezni a levélírót, van-e a közlés ellen kifogása. Ez szabály, amelytől az, aki az úriember címre igényt akar tartani, soha el nem tér, ahogy ennek angol és francia lapokban igen gyakori példáit látjuk.” „No, már az a tény, hogy én azt a bizalmat, amellyel Teleki László és Jósika Miklós iránt viseltettem, Horváth Mihály úrra át nem ruháztam, s neki az amazokhoz írott magánleveleim kinyomására engedelmet nem adtam, s meggyőződésem, hogy neki erre engedelmet sem Teleki László örökösei, sem Jósika Miklós tisztelt özvegye sem adtak, mert bizonyára tudják, hogy ha az elhunytakhoz írott magánleveleimet az én megegyezésem nélkül kinyomatásukra egy idegennek, akinek ahhoz semmi joga, engedelmet adtak volna, ez a boldog emlékű elhunyt hazafiak hozzám írott leveleik kinyomatásának engedelmét is jóváhagyná. Így feljogosítottnak érzem magamat a Horváth Mihály úr által elkövetett visszaélés ellen nyilvánosan tiltakozni, s őt ezek ismétlésétől ez úton a művelt világ szokásai által szentesített társadalmi illem s a pozitív jog nevében eltiltani.” Horváth Mihály a „Pesti Napló” 1868. július 30-i számában válaszolt Kossuth újabb támadó levelére: „Mi a magánlevél jellege? Ezt, úgy hiszem, csak a következőkből lehet és kell meghatározni: 1. Az író személyiségéből, annak képzelt vagy valódi állapotából, amelyben a levelet írta; 2. a tárgyból, amelyről ír; 3. a célból, amelyre levelével törekedett.” „Szűnjék meg Kossuth Lajos úr forradalomra, felforgatásra izgatni az alsóbb néposztályokat, s ne provokáljon engem se: ez esetben biztosítom, hogy ezt a „visszaélést” nem ismétlem. De ha ő nem hagyja abba az értelmetlen tömeg izgatását, engem pedig újabban is sérteget, elkészülhet arra, hogy védeni fogom magamat, és leveleit is mindannyiszor fegyverként használom, valahányszor azok közzététele által népünket a saját vesztébe rohanástól óvhatom. Horváth Mihálynak ez az újabb levele csak olaj volt a tűzre. Valóságos hírlap- és röpirat-irodalom keletkezett ennek kapcsán. Irányi Dániel névtelenül „Válasz a válaszra Horváth Mihálynak (Pest: Noséda, 1868.)” című röpiratában Horváth Mihály történetírói munkásságával igyekszik bebizonyítani, hogy mennyire következetlen és történelmietlen az az alap, amelyre most Horváth Mihály építette új politikáját. Rátér a levélközlés vitájára is: „Ami Kossuth Lajos magánleveleit illeti, annak boncolgatásába nem bocsátkozunk, bár lovagiatlanul a nyilvánosság elé csempészve fekszenek előttünk, de mert minden magánlevél (ezek pedig, bármit állítson Horváth Mihály, magánlevelek) a magánjog egyik szentségét képezi, azokhoz nyúlni tartózkodunk. Sem Horváth, sem Deák Ferenc, de senki más sem mondhatja el magáról, hogy ne volnának, bár a haza ügyéről írt, olyan levelei, amelyeket semmi áron nem adna ki a

2016. 04. 21. 7:14

188 / 192


nyilvánosságnak. Pillanatig tartó hangulat, elkeseredés vagy néha fel-feltámadó reménytelenség olyan lelkiállapotba hozhatják a legnagyobb embert is, hogy annak szüleményeit, bár meghitt barátaival jólesik közölni, nem szánja a nemzet elé. Rablást, a legméltánytalanabb visszaélést követte el Horváth Mihály, amint tolvaj kezekkel olyan egyén szentélyébe nyúlt, aki ezért az elkövetett bűntettért őt felelősségre nem vonhatja, pellengérre nem állíthatja. Nem szolgálhat itt mentségül semmiféle hazafiúi frázisokkal körített állítás, ez becsületbeli ügy, és ha összeül a legelső becsületbíróság, Horváth Mihályt ezért a tettéért el fogja ítélni. Szolgáljon Kossuthnak vigasztalásul, hogy a nemzet ezt belátja, feltépett magánleveleit nem olvasottaknak tekinti, bár azokban a nagy hazafi fájdalmas kitöréseinél egyebet nem lelhetne. Horváth ölni akart, csakhogy tőrétsaját történetírói hitelébe merítette; ölni akart, csakhogy az a jellem, amelynek, hogy magát fedhesse, képzelt árnyéka alá bújt, tisztán ragyog, s a nemzet megismerte leplezetlenül Horváth Mihályt. Legyen a jobboldal boldog vele.” Horváth Mihály azután valóban nem publikált újabb leveleket a Teleki László-féle kézirati hagyatékból. Puky Miklós 1887. augusztus 23-án halt meg Karácsondon, s a Teleki-féle iratokat még életében fiára, ifj. Puky Miklósra bízta. A fiatal Puky nem érezte biztonságban Heves megyei birtokán ezeket a nagy fontosságú iratokat, s Irányi Dániel gondjaira bízta, aki lepecsételte az iratgyűjteményt, s ráíratta, hogy az 25-30 évig nem közölhető. Később azt is rávezette, hogy: „1914 előtt nem bontható fel”. Az iratcsomó körül azóta különböző perek folynak, amelyeket a közönség hírlapi cikkekből már elég jól ismer. Horváth Mihály másolatai még életében Pulszky Ferenchez, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához kerültek, aki azokat átvette, s olyan számozással látta el, hogy arra történetíró aligha akadhatott. Gondosan átvizsgálván a Teleki László-féle hagyatékról készített Horváth Mihály-féle másolatokat, megállapítottam, hogy azokban semmi olyan nincs, ami a legkisebb árnyékot vethetné akár Kossuth Lajosra, akár a magyar szabadságharc száműzöttségbe kényszerült bármelyik férfijára. Ezek a dokumentumok a nemzeti történelem legszebb lapjaira kívánkoznak s a jövő zálogát rejtik magukban.

Ács Tivadar

Образ венгер&# Д. Якоч Несколько предварительных пояснений

Д. Якоч Несколько предварительных пояснений к моему докладу «Образ венгерского участника партизанского движения на основе героя-врача в романе Б. Пастернака «Доктор Живаго» Тезисы 1. Роман «Доктор Живаго», по всей вероятности, причинил столько горьких переживаний и

печальных дней Пастернаку, сколько ни одно другое произведение не причиняло своему автору. В этом факте виновны в первую очередь средства массовой информации Западной Европы, которым нужен был повод для очередной антисоветской пропаганды, и такой повод они нашли в романе. Наиболее страшно то, что журналистам Запада удалось убедить в этом как противников, так и сторонников Советскогог Союза с помощью умело подобранных цитат. Роман не был и не является антисоветским, но имеет необычные для многих читателей особенности. В этом надо разобраться. 2. В связи с этим привожу одну цитату, которую мне не удалось прочесть ни у одного из «рыцарей»

СМИ, желающих доказать антисоветский характер романа. А именно: «Экстренный выпуск, покрытый печатью только с одной стороны, содержал правительственное сообщение из Петербурга об образовании Совета Народных Комиссаров, установлении в России советской власти и введении в ней диктатуры пролетариата. ... Величие и вековечность минуты потрясли его (то есть доктора Живаго) и не давали опомниться». (Изд. Feltrinelli, Milano, 1957, стр.196).

2016. 04. 21. 7:14

189 / 192


3. Роман укладывается в общее русло развития русской литературы, но образует в нём вместе с

некоторыми другими произведениями особое течение. Одним из основных свойств романа является многоголосие в самом широком смысле. Многоголосие впервые было широко применено в произведениях Достоевского и после него стало характерным для многих авторов русской литературы. Сущность его заключается в том, что высказывание отдельных персонажей нельзя автоматически принимать за мнение автора данного произведения. Разные мнения представлены в произведении на равных правах с мнением автора. Автор показывает без пристрастия (или скрывая своё пристрастие) существующие в обществе философские и т.п. направления, а право выбора автор предоставляет читателю. Данный метод делает возможным с помощью умело выбранных цитат приписывать писателю такое мнение, которое он своим не считал. Журналисты СМИ и некоторые политики этот метод применяли против Пастернака. 4. В русле своего развития Пастернак применяет и продолжает основные тенденции русского

реализма, присущие области литературы и живописи. В изображении природы мы, вероятно, нашли бы черты, характерные для произведений передвижников. Пастернак является реалистом и в том смысле, что изображение соответствует изображаемым явлениям и жизненным ситуациям. Он объективно описывает, до какой жестокости довела гражданская война ранее мирных, незлобливых людей. «Озверение воюющих к тому времени достигло предела - пишет Пастернак. – Пленных не доводили живыми до места назначения, неприятельских раненых прикалывали на поле» (стр. 345, там же). То, что это правда, я и сам давно знаю, об этом мне рассказывали мои личные знакомые, бывшие венгерские красноармейцы. Я выписал этот отрывок из той части романа, где мы получаем скудные, только самые необходимые сведения о венгерском враче и коммунисте Лайоше Керени и о хорватском фельдшере Ангеляре как о помощниках доктора Живаго. Но вряд ли они были только помощниками. Численность солдат лагеря настолько увеличилась, что два врача с фельдшером, по всей вероятности, не справлялись с задачами, тем более, что Живаго слишком много разговаривал и был занят и другими делами, Керени занимался только снабжением аптеки медикаментами и другими конкретными медицинскими проблемами и делами. Кроме того, озверение, взаимное уничтожение воюющих сторон привело к тому, что у партизан появились душевные заболевания, и Керени предлагал применять в лагерных условиях амбулаторные методы лечения. Керени всегда с большим сочуствием следил за здоровьем своих пациентов. Основная разница между ними была в том, что Лайош Керени помогал партизанамкрестьянам по убеждению и из человеческого сочуствия к их судьбе, тогда как Живаго делал это по принуждению. В следующей главе Живаго убегает от партизан и больше к ним не возвращается. Так как структура романа построена, в основном, на канве событий, связанных с жизнью Живаго, Пастернак больше не описывает судьбу партизан после ухода Живаго от них. Одновременно Пастернак потерял интерес, конечно, не только к партизанам, но и к деятельности врача Лайоша Керени, а также и других интернационалистов. Вся часть романа, расказывающая о партизанах, стала только эпизодом в произведении, и вследствие этого мы ничего не узнаём из романа о дальнейшей судьбе партизанского движения. Однако то, что для романа было только эпизодом, в действительной истории имело продолжение. Известная и в наши дни партизанская песня «По долинам и по взгорьям» досказала события до конца: «Партизанские отряды занимали города... И на Тихом океане свой закончили поход.» 1. Некоторые своеобразные случайности моей жизни дали мне возможность познакомиться ещё с

одним летописцем боевых действий венгерских, хорватских и отчасти немецких участников паризанского движения и Красной Армии в целом. Когда я был студентом ЛГУ, для нас читали курс по истории чешской литературы, и для нашей группы специально пригласили читать этот курс аспиранта, который занимался исследованием творчества Ярослава Гашека. От него мы узнали о том, что во время гражданской войны Ярослав Гашек был главным редактором армейской газеты, издаваемой для венгерских частей Красной Армии. Число венгерских красногвардейцев было приблизительно сто тысяч, фактически это была армия внутри армии.

2016. 04. 21. 7:14


Название газеты было «Rоham» («Атака»), сам Гашек тоже писал в ней статьи на венгерском языке. Аспирант, который читал нам лекцию, нашёл эти газеты в одном из исторических музеев Ленинграда. Он, конечно, не понимал содержания этих статей, знал только, что Гашек сам систематически публиковал статьи на венгерском языке. К сожаленью, я поздно догадался, что мне надо было бы предложить этому аспиранту свою помощь и перевести эти статьи на русский язык. Ведь эти статьи являются интересными историческими документами, написанными гениальным писателем, с другой стороны, они составляют, по всей вероятности, отдельную главу творческой биографии Я. Гашека. («Гашек как журналист, пишущий на венгерском языке»). Я забыл фамилию аспиранта и не смог найти тот музей, где хранились (и надеюсь, до сих пор хранятся) эти газеты. Мои поиски привели к успеху только в Публичной Библиотеке, где по моему заказу нашли один экземпляр газеты «Rоham», на котором было написано, что главным редактором является Ярослав Гашек, таким образом, существование самой газеты и функция в ней Гашека вещественно были доказаны, но в этом номере не оказалось статьи самого Гашека. Публичная Библиотека за небольшую плату сделала для меня микрофильм с этого номера. Содержание газеты было удивительно интересным даже и без статей главного редактора. К сожаленью, после этого я вновь поступил оплошно, так как подарил микрофильм газеты Институту истории партии, не сняв предварително копии для себя. В наше время, после реставрации капитализма судьба материалов стала ненадёжной, менее безопасной. Ярослав Гашек, будучи главным редактором газеты «Rоham», не был ещё всемирно известным писателем, он стал им только после окончания Первой мировой войны, когда постепенно его роман о Швейке в переводах стал наиболее популярным во всей Европе, но его талант, его умение видеть мир в основном уже определилось. Было бы большим открытием найти остальные номера газеты «Rоham». 1. Наконец, несколько слов о непосредственном предшественнике общего мировозрения Пастернака,

влияние творчества которого чувствуется и в романе «Доктор Живаго», но не только там. Его предшественником был Александр Блок. Для доказательства этого я ограничусь только цитатами.

«Век девятнадцатый, железный Воистину жестокий век!... Век буржуазного богатства (Растущего незримо зла!) Под знаком равенства и братства Здесь зрели тёмные дела... «Жизнь так бескровно и безбольно Пытала дух как никогда... Но тот, кто двигал, управляя Марионетками всех стран, Тот знал, что делал, насылая Гуманистический туман...

Двадцатый век... Ещё бездомней, 190 / 192

2016. 04. 21. 7:14

191 / 192


Ещё страшнее жизни мгла... Сознанье страшное обмана... Сулит нам, раздувая вены, Все разрушая рубежи, Неслыханные перемены, Невиданные мятежи... Что ж, человек? – За рёвом стали, Какие огненные дали Открылись взору твоему?...»

Ismét Morva Tamás tudományos tevékenységéről Jakócs Dániel A társadalmi termékmérleg szerepe a népgazdaság tervezésében.

Jakócs Dániel Ismét Morva Tamás tudományos tevékenységéről

Amikor a Világszabadságban közöltük a szomorú hírt, hogy internetes folyóíratunk munkatársa Morva Tamás elhunyt, rögtön megírtuk azt is, hogy közgazdász és a tudományok kandidátusa volt. Ezután pár nap múlva együtt egy listán publikáltuk szerzőnknek a Világszabadságban megjelent műveit. Természetes, hogy ezen a listán a kandidátusi disszertáció nem szerepelhetett, ugyanakkor műveinek felsorolásakor a kandidátusi értekezés témája, címe nem maradhat el, különösen olyan mély és alapos tudós esetében, mint amilyen Morva Tamás volt. Ezt a hiányosságot most pótoljuk. Tehát a disszertáció címe: “ A társadalmi termékmérleg szerepe a népgazdaság tervezésében. “ Készült 1962-ben, terjedelme 165 lap (azaz 330 oldal) megtalálható a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, a kézirattárban olvasható, jelzete D-2155. Nyomtatásban nem jelent meg , ennek feltételezehető oka az lehet, hogy a téma csak szakemberek szűk köre számára lehet fontos és sokba került volna a kiadás. Meg vagyok győződve róla, hogy a téma tudománytörténeti jelentőségét nem veszítette el. 1962 óta azonban végbe ment az ún. rendszerváltás. Ennek agresszív apostolai még a terv szót is kiátkozták a magyar nyelvből több más szóval együtt, és alárendelték a tudományt ideológiájuknak. Kritikusan gondolkodó ember ne siessen mindent elhinni nekik. Akkor, amikor a terv szót kiátkozták a magyar nyelvből, rögtön megjelent és ráadásul divatossá vált egy angol szó, amit úgy írnak, hogy projekt és megközelítőleg úgy ejtenek pradzsekt. Ha az angol értelmező szótárban megnézzük a jelentését azt látjuk, hogy magyarul pontosan tervet jelent. Ha megszámolnánk, ma valószínűleg gyakrabban használják, mint annak idején a magyar terv szót. De tisztelt hölgyek és urak, ez mégis angolul van és mennyivel szebben hangzik, hogy pradzsekt. Ennek ellenére tudomásul kell venni, hogy a terv szó mögött meghúzódó fogalmat kirúgták, igen (nem kidobták) hanem kirúgták az ajtón és azonnal visszarepült az ablakon, csak most angol nyelven rikácsolja pradzsekt, pradzsekt, pradzsekt. Mindez pedig azt jelenti, hogy a szocialista irányultságú nagyüzemi termelés és a mai ' modern' monopolkapitalizmus közötti összefüggés sokkal bonyolultabb mint gondolnánk.

2016. 04. 21. 7:14

192 / 192


2016. 04. 21. 7:14

No title

Recommend Documents