Tőke Péter Miklós: HOGYAN NEM LETTEM A VAILLANT RAJZOLÓJA? Egy új kultúrpolitika 1945. augusztus 3-án születtem Győrött, Magyarország észak-nyugati részén. Az országban gyökeres változások folytak: a háború előtti polgári társadalmat lépésről lépésre felváltotta egy másik, a kommunista eszmeiségen alapuló, a „szocializmushoz vezető utat építő” társadalmi forma. Az új értékrend hatással volt a kultúrára is, az írott betűre, a nyomtatásban megjelenő rajzokra – előírta, milyen újságok és könyvek kerülhetnek a gyermekek, felnőttek kezébe, milyen filmeket vetíthetnek a mozikban, milyen színdarabokat játszhatnak el a színészek, milyen festmények függhetnek a középületekben. A közkönyvtáraknak ki kellett selejtezniük a régi kor nemkívánatos sajtótermékeit, legyen az bár újság, dokumentum, regény vagy gyerekkönyv. Szerencsére a családi könyvtárakat nem fenyegette a kiselejtezés veszélye – és még nagyobb szerencse, hogy azok a könyvek és újságok, amelyekben szüleim gyönyörködhettek gyermekként, nem pusztultak el a háborúban. Így aztán én már egész fiatalon megismerkedtem a képregénnyel, amit pedig a kezdetektől fogva elitélt a hivatalos kultúrpolitika. Benne látta megtestesülni ugyanis a gyűlölt, amerikai imperializmust, a nyugati kultúra minden negatívumát, melynek erkölcsromboló, az ifjúságot károsan befolyásoló, az „igazi könyvekről” a figyelmet elvonó – sőt a fiatalokat az olvasásról leszoktató! – hatását úgy lehetett a legegyszerűbben kivédeni, ha nem engednek az országba nyugati képregényeket... Ettől persze még rajzolhattunk volna ízléses, a kultúrpolitikánknak megfelelő képtörténeteket mi, magunk, és voltak is gyatra próbálkozások – pl. a Pajtás c. úttörőújságban, 1946 és 50 között –, de ezek nem arattak igazán sikert, amiben valószínűleg a megfelelő ideológiai háttér hiánya is közrejátszott... Nekem azonban úgy tűnik – sőt biztos vagyok benne! -, hogy a Magyar Kommunista Párt olyan ellenszenvvel viseltetett a képregény iránt, hogy egyáltalán nem akart létrehozni ilyet, magyar földön. Franciaországban viszont, épp ellenkezőleg, a Vaillant kommunista megalapítói pontosan tudták, hogy mi a céljuk: létrehozni az ifjúság számára „a legkapósabb lapot”– amely hátat fordít az imperialista ideológiának, ám szórakoztatásban nem marad el a nyugati képregényektől! A Vaillant megmutatta, hogy lehetséges létrehozni olyan újságot az ifjúságnak, amely minőségi információkat és humanista eszméket ad. Igaz ugyan, hogy a Vaillant nem volt a Francia Kommunista Párt hivatalos lapja, de úgy tekintettünk rá, mint a „béketábor” egyik újságjára, amely az imperialista eszmék ellen harcolt. Ez a lap volt az egyetlen, képregényeket tartalmazó gyermekújság, amely bejöhetett hozzánk akkoriban. Első olvasmányok A háború előtti időkből fennmaradt Áller Képes Családi Lapja, a Zászlónk és az Én Ujságom rajzos meséi, képtörténetei, a Magyar Uriasszonyok Lapjának majmokat ábrázoló, vidám rajzai nagy hatást tettek rám, és már egész korán cselekvésre ösztönöztek: ceruzát véve a kezembe, megpróbáltam egyik-másik rajzot lemásolni, vagy újabb képen tovább alakítani a látványt – szüleim nem kis gyönyörűségére. Ők ugyanis sokra tartották a firkálásaimat, és egy idő után úgy tekintettek rám, mint „tehetséggel megáldott” gyermekre, „aki talán híres festőművész lesz egykoron”. Ez az elképzelés nekem is tetszett, és ha megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, meggyőződéssel feleltem: – Festőművész! ................................................
1
Amikor megtanultam olvasni, falni kezdtem a meséket, és az izgalmas történeteket. A családi könyvtárunk engem érdeklő könyveit kiolvasva, körülnéztem a világban, újabb olvasmányok után. Ám az ötvenes évek elején a könyvtárakban, és könyves boltokban csak nehezen sikerült egy-egy nekem tetsző könyvre rábukkannom. A régi gyermekirodalom zöme eltűnt a polcokról, az új gyermekirodalom pedig még csak most volt kialakulóban. Ismerőseinknél akadtam csak régi újságokra, gyermekkönyvekre, füzetes ponyvaregényekre – többé-kevésbé szakadozott, elpiszkolódott lapokkal. Az utóbbiakat – melyekre csak nagyon ritkán lehetett rábukkanni - különösen megkedveltem, mert kevés idő kellett az elolvasásukhoz, szörnyen izgalmasak voltak, és szerepeltek benne indiánok, cowboyok és detektívek... A szerzőik hangzatos idegen neveket viseltek, de magyarok írták valamennyit. Nem véletlen tehát, hogy első „regényem” – amit 5. osztályos koromban, tizenegy évesen írtam – A titokzatos banda címet viselte, és 36 oldalán cowboyok harcoltak a banditákkal: védték gazdájuk marháit a marhatolvajoktól. Végül természetesen győztek a cowboyok, s a pozitív hős cowboy feleségül vette a ranch urának a lányát... Ez volt első aktív próbálkozásom az irodalommal, de a barátaimon kívül csak a szüleimnek mertem megmutatni, akik nem igazán lelkesedtek érte. A ponyvaregényeken kívül azonban értékesebb könyvek is érdekeltek. Barátommal sorra jártuk a városban lévő, kisebb könyvtárakat, abban a reményben, hogy esetleg találunk olyan ......................................... könyveket, amelyek túlélték a háború utáni szanálást. Fáradozásunkat siker koronázta, mert ha nem is sok mindent, de néhány „Verne Gyulát” – művei legnagyobb részét kiadhatták nálunk -, „May Károlyt”, „Fenimore Coopert” és hasonlót sikerült találnunk ily módon. Az 1956-os fordulat Az 56-os esztendő - én tizenegy voltam akkor - számomra kedves változásokat hozott, az illusztrált sajtóban. Illetékes helyeken sikerült némi szemléletváltást elérni, és egy napon Laci bácsi, a mozgáshibás újságárusunk, azzal a hírrel fogadott, hogy megjelent a Szivárvány Kiskönyvtár első füzete, amely önálló képregény. Nem volt valami vastag, 16-oldalas, kis alakú (14x19 cm), kétszínnyomású (fekete és kék), de legalább – volt!... Valójában nem is lehetett újságnak nevezni, hanem albumnak, mert az egy képregényen kívül más nem volt benne. Október 21-én, vasárnap - két nappal a forradalom kitörésének történelmi dátuma előtt Laci bácsi előhúzott egy jókora, színes újságot a bódéja aljából: a Vaillant 597. száma volt, hatalmas és fele részben színes! A rajzolt figurák s a képtörténetek nyomban rabul ejtettek. Szerencsére csupán 2 forintba került, és sikerült rávenni édesanyámat, hogy megvásárolja. Franciául egy kukkot sem tudtam, ám ez nem zavart a képregények élvezetében. A rajzok alapján kikövetkeztettem az eseményt, és ámuló osztálytársaimnak mindet elmeséltem... A forradalom kitörése 23-án elterelte figyelmünket a Vaillant-ról, később pedig hiába érdeklődtem újabb szám után az újságárusunknál; azt a választ kaptam mindig, hogy nincs. Decemberben a szüleimtől karácsonyi ajándékként megkaptam a Vaillant 32. albumát; a Laci bácsinál vették a szüleim, a Vaillant egyes számait azonban még mindig nem lehetett kapni... Időközben kiderült az is, hogy édesapám tanult franciául valamikor, és attól kezdve gyakran megkértem rá, hogy fordítson nekem az újságból.Sok szó és kifejezés megmaradt így az emlékezetemben! Néhány magyar újság... 1957 elején több, képregényeket közlő újság is a piacra került. Az érettebb fiataloknak (15 évestől) szánt Magyar Ifjúság, a felnőttek számára készült Füles magazin – pár oldalas képregényekkel –, mindkettő hetilap, és a 11-14 éveseknek szánt Tábortűz és Pajtás. ..............................
2
A Pajtásban két képregény jelent meg, két színnel nyomtatva: egy humoros (Erdei bajnokság, megy egy kalandos történet Karl May műve nyomán (Winnetou). Természetesen majdnem minden osztálytársam előfizetett a hetilapra! 1957-től kezdve szerepelt képregény a Kisdobosban, a 6-10 év közötti gyermekek lapjában is. A Tábortűz, a Magyar Úttörők Szövetségének a kéthetenként megjelenő lapjának színes fedele nagyban hasonlított a Vaillant kiadású Camera c. újságéra Az első, 32 oldalas száma 23 oldalon közölt fekete-fehér képregényeket; ezek száma azonban fokozatosan csökkent, és a 13. számban már tíz oldalra zsugorodott. ............................... Aprilistól kezdve aztán, Laci bácsi folyamatosan árusította a Vaillant-t, és több éven át megvásárolhattam nála! Korábban talán csak a fővárosban – és talán még a nagy, megyei jogú városokban – juthatott hozzá az ember, bár ez csupán feltételezés részemről. Győr 145 km-re fekszik Budapesttől, és itt nem mindent lehetett kapni, amit ott. Jóval később, 1962-ben, a Les aventures de Pif le chien nevű lapot szintén nem lehetett kapni Győrben, hanem mindig Budapestről hozta édesapám. Ugyanebben az évben történt a második írói megmérettetésem. Hatodikos voltam akkor, és házi feladatul fogalmazványt kellett írnunk, szabadon választott témáról. Én a naplementéről írtam egy hangulatos ábrázolást, amit fel is olvasott a magyartanár, és mindenkinek nagyon tetszett. Már kezdtem a fellegekben érezni magamat, amikor a tanárnő rám rivallt, hogy tüstént áruljam el, honnan másoltam ezt a gyönyörű leírást... A dolog vége az lett, hogy kaptam egy nagy egyest, és ezután jó ideig nem akartam ilyen szépet írni! Én ekkor még változatlanul festőművésznek készültem, de egyre gyakrabban gondoltam arra is, hogy szép, színes képregényeket készítsek: hasonlókat ahhoz, amilyeneket a Vaillantban láttam. Az első képregényem A magyar képregények ugyanis 57-ben mind feketék voltak, mert az egyetlen kétszínnyomású Szivárvány Kiskönyvtár, addigra már megszűnt... 1959-ben, a gimnázium 1. osztályos tanulójaként, rajzfigurákat kezdtem tervezni, képtörténeteken törtem a fejemet. Vettem egy francia nyelvkönyvet is, és elkezdtem franciául tanulni. Miután elsajátítottam a nyelvtani alapokat, szótárral nekiálltam lefordítani a Le Lion de Neige c. képregényt, mely a Vaillant 633. számában kezdődött. Megtanultam úgy-ahogy gépelni is, aztán elkészítettem egy képregény első részének vázlatos formáját, amit később a Vaillant-nak akartam küldeni: Újhagyma Ubul és Paradicsom Sámuel kalandjai a Légyölő Galócák földjén. A gimnáziumban nem volt rajzóránk, és hogy mégis tanuljak rajzolni, festeni, beiratkoztam a Győri Képzőművészeti Körbe. A képregénykészítéssel kapcsolatos tudnivalókat azonban magamnak kellett megszereznem. 1963-ban leérettségiztem. Szerettem volna bejutni a Képzőművészeti Főiskolára, Budapesten, de többen is mondták, hogy semmi esélyem sincs erre, mert 300 jelentkezőből csak tizet vesznek fel egy évben, és abból kilenc munkásszármazású, a tizedik pedig nem én leszek... Így volt-e vagy sem, nem tudom, de akkor nagyon valószínűnek tűnt mindez. Én értelmiséginek számítottam, ami lényegesen rosszabb kategória, továbbtanulás szempontjából. Felvételi esélyemet tovább csökkentette, hogy apámat az 56-os eseményekben való részvétele miatt 4 hónap börtönre ítélték, és eltiltották az ügyvédi hivatása gyakorlásától is (Később jogi tanácsadó lett egy állami vállalatnál, de csak a 1989-ben, a rendszerváltozás után kapott újra engedélyt arra, hogy ügyvéd lehessen; egy kicsit már későn...)... Ilyen családi háttérrel semmi értelmét nem láttam, hogy jelentkezzek a felvételi vizsgára. Viszont azt is hallottam, hogy ha valaki három év fizikai munka után jelentkezik továbbtanulásra, akkor már ő is munkásnak számít: nem a családja után kapja a besorolást.
3
Jelentkeztem a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyárba (később: Győri Magyar Vagon- és Gépgyár), ahol felvettek a Fagép műhelybe, gépi segítőnek. Úgy terveztem, hogy a napi munka végeztével rajzolok majd, és befejezem Vaillant-nak szánt képregényt. Kiderült azonban, hogy a nyolc órás, kemény munka után – amikor is különböző méretű és súlyú deszkákat, bútorlapokat kellett mozgatni, különféle műveleteket végző faipari gépeken – nem akar menni a rajzolás. A műhely levegőjében állandóan szállt a feldolgozott faanyagok finom pora, és ellepett mindent. A munkaközi rövid szünetekben, lendületes figurákat rajzoltam ujjammal, a fényes bútorlapokat borító, vékony porrétegbe – gyakorolva a rajzolást, s egyben mulattatva munkatársaimat... A dolog vége az lett, hogy a Vagongyár üzemi lapjában, a RÁBÁban, megjelent az első képregényem, egy Bubu nevű melós mókás tetteiről. Minden második szombaton benne volt a lapban, mígnem a tizenkilencedik megjelenés után közölte a főszerkesztő, hogy az olvasók megunták a Bubut, és ezzel a sorozat véget ért. Közben könnyebb munkára osztottak be: munkaadagoló lettem a festőműhelyben, ahol túlórázni csak ritkábban kellett. Ismét nekiláttam hát a képregény-rajzolásnak. Úgy gondoltam, teszek egy próbát a hazai piacon, mielőtt a Vaillant-hoz fordulok a rajzaimmal... ............................................ A Kisdobost és a Tábortűzet kívántam felkeresni. Az utóbbi rendszeresen közölte a Vaillant-tól átvett – ám a Vaillant vagy d’Arnal (Pif megteremtője) beleegyezése, és díjfizetés nélkül/*/, – Pif történeteket, és külsőleg hasonlított kissé az 1963-as Vaillant-ra... Összeállítottam hát egy általam megfelelőnek ítélt képanyagot, 65 júniusában felutaztam Budapestre – és a rajzokkal bekopogtam a Tábortűz szerkesztőségébe. Miután előadtam jövetelem célját, a szerkesztőségben ülő hölgy mosolyogva így szólt: – Tőke elvtárs, nem közölhetjük a rajzait, mert éppen most szűnt meg a lapunk! Kissé furcsa arcot vághattam erre a kijelentésre, mert a hölgy még hozzátette: – Erre nem számított, ugye?... Próbálja meg a Pajtásnál; az nem szűnik meg!...Tessék!...Itt az utolsó számunk! Természetesen bekopogtam a Pajtáshoz is, melynek ugyanabban a házban volt a szerkesztősége, de ott sem jártam nagyobb sikerrel. – Már van képregény a lapban – magyarázta a hölgy, az elutasítás indokát. – Kettő is! A Kisdobos szerkesztőségébe is elmentem, ahol megnézték a rajzaimat, és megállapították, hogy bár nem kifejezetten rosszak, de a színvonaluk nem éri el az újságban megkívántat... Ez világos beszéd volt: sokat kell tehát még rajzolnom ahhoz, hogy megjelenhessek egy országos terjesztésű lapban! /*/...Ezt a sort nem én írtam, hanem a szerkesztő!...Vajon mi az igazság?... Kertész Sándor írja a Comics szocialista álruhában.c. könyvében, 158. old., hogy a magyar állam jogosult volt a díjmentes kiadásra... Úgy tűnik, mintha a PR főszerkesztője másként tudná.... Talán a FKP illetékesei nem tájékoztatták a Vaillant dolgozóit a megállapodásról, akkoriban? Új irány Elhatároztam, hogy a jövő évben – amikor letelik az a bizonyos 3 év -, nemcsak a Képzőművészetire felvételizek majd, hanem egy tanárképző főiskolára is. Tartottam ugyanis attól, hogy nem vesznek fel a Képzőre, és ha legalább rajztanár lehetnék, már az is jó volna. Aztán elővettem a Vaillant-nak szánt képregény-vázlatot, és elkezdtem megrajzolni nagyban (A/5 15x21cm) az egyes képkockákat – úgy gondolva, hogy így könnyebb lesz majd a postai szállításuk Franciaországba, mintha teljes, nagy oldalt küldenék.... A franciák pedig összeraknák újra. Törtem a fejemet a rajzok színezést illetően is, míg végül a vízfestés mellett döntöttem... Akkor sajnos még nem tudtam, hogy a Vaillantnál egész máshogy – sokkal egyszerűbben! – végzik a színezést... A Vaillant-nak szánt képregényem készítése nagyon lassan haladt... Akkoriban még nem volt szabadnap a szombat; és ha úgy hozta a szükség, a napi nyolcórás munkához gyakran
4
négy túlóra is járult. Csak a vasárnap hozott felüdülést – bár ha túlóráztunk, aznap is kellett nyolc órát dolgozni! A képregény végül nem készült el, és nem vettek fel a Képzőművészetire sem. A Pécsi Tanárképző Főiskolán viszont ősszel megkezdhettem a tanulmányaimat, matematika-rajz szakon. A második tanév elején bemutattam rajzaimat és festményeimet, egy önálló kiállításon, melynek elég jó visszhangja lett a tanárok, diákok körében. Kiállítottam több fantasztikus „illusztrációt” is, melyek alá írtam pár sort, hogy a néző lássa, mit akartam illusztrálni. Az egyik képen egy robotember állt, kinyújtott karral, s egy madár lebegett előtte. A kép alatt három mondat gépírásos szöveg volt – hasonlóan, mint a többi „illusztrációnál”. Többen is kérdezték tőlem, hogy mi a mű címe, melyből az idézet származik, mert szeretnék elolvasni, s a kitérő válaszok után végül be kellett vallanom, hogy nincs ilyen mű, én találtam ki a pár sort... És ekkor pontosan az történt, mint 6. osztályos koromban a magyarórán: nem hitték el, hogy tőlem származnak a sorok. A dolog vége az lett, hogy felszólítottak: – Bizonyítsd be, hogy ilyen ügyes vagy, írd meg a történetet, és mutasd meg nekünk!... 1967-ben még csak nagyon kevés tudományos-fantasztikus könyvet adtak ki magyarul – leszámítva Jules Verne nagyszerű műveit, amelyek megszerettették velem a tudományos fantasztikumot –, valamint az angol H. G. Wells, és szovjet írók könyveit. Ez a fajta irodalom a „megtűrt” kategóriába tartozott még akkor... Csak Budapesten, a Váci utcai idegen nyelvű könyvesboltban lehetett hozzájutni főleg angol és amerikai /Penguin Books, Bantam Books/, SF-zsebkönyvekhez. Fantasztikus magazinunk ekkor még egyáltalán nem volt, és Az első magyar SF-könyvsorozatot – Kozmosz Fantasztikus Könyvek néven –, csak egy évvel később, 1969-ben indította el a Móra Kiadó... Én akkor már buzgón tanultam angolul a szokott módszeremmel, hogy elolvashassam a csábító könyveket. Az első novelláskötetet, amelyen szótárral végigrágtam magam, 20 évvel később dedikálta nekem a könyv összeállítója, Brian W. Aldiss, angol író; a Budapesten megrendezett World SF Találkozón üdvözölhettem, 1988-ban. Egy hónap alatt készültem el a tíz oldalas SF-mesével, amelynek A robot és a madár címet adtam. A mesét többen elolvasták, és sokaknak tetszett, de én akkor nem is gondoltam rá, hogy valaha író leszek. A Vaillant 1969-ben átalakult Pif Gadgetté, és új irányban indultam el én is. A főiskola elvégzése után, 1970-ben, visszatértem Győrbe, és képregény-rajzolói álmok kergetése helyett inkább bekapcsolódtam a város kulturális életébe. Festményeimmel és rajzaimmal szerepeltem kiállításokon, rendszeresen küldtem illusztrált meséket a Kisalföld nevű megyei napilapunknak. A robot és a madár 1971. február 14-én jelent meg a Kisalföldben, majd elküldtem az írást a Móra Kiadónak, ahol 1974-ben kiadásra került, a saját rajzaimmal... Én ezt, az 1974-es dátumot, tekintem írói pályafutásom kezdetének. Az első megjelent könyvet újabbak követték, melyek jórészét magam illusztráltam; első regényem, a Hanyistók két kiadásban, és 40000 példányban fogyott el... Sok mesét írtam a gyermekek számára, elbeszéléseket, fantasztikus és kalandregényeket, melyek közül néhány elnyerte az olvasók és az illetékesek elismerését: (A következő bekezdést a PR – helyhiányra hivatkozva kihagyta, de magyar olvasó számára érdekes lehet!) A Veszedelem az ősvilágból c., dinoszauruszok korában játszódó, időutazásos regényemért megkaptam a Móra Könyvkiadó Nívó-díját, 1987-ben... Pár évvel ezelőtt érkezett egy e-mail egy fiatalasszonytól, aki örömmel értesített róla, hogy sok keresés után végre sikerült olyan férjet találnia, amilyennek A Veszedelem... egyik főszereplőjét formáztam – sőt még az arca is hasonlít a könyvben lévő rajzomra...)
5
Én aztán megmaradtam Vaillant-rajongónak, és sok régebbi számot sikerült szereznem, a gyermekként megvásároltakon kívül. Jelenleg több mint 600 újságom van. Gyermekkori tervem, hogy „festőművész leszek”, megvalósult, ám a Vaillant-nál nem lettem képregényrajzoló - noha sokat álmodoztam róla!... Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy 2009-ben, hatvannegyedik évemet taposva – házas emberként, két felnőtt gyermekkel –, felkérést kapok a néhai Vaillant szerkesztőjétől, aki egyben a Pif Gadget főszerkesztője is volt, a nagyszerű Periode Rouge nevű internetes lapban történő bemutatkozásra! *** Az érdeklődő figyelmébe ajánlom az alábbi linkhez tartozó weboldalt: www.fesztivalirodagyor.hu/mgy/toke.html Az oldal tetején vagy alján lévő Képgaléria szóra klikkelve, megjelennek a könyveim, és néhány grafikám, festményem.
6
