Köszönöm a szót! Tisztelt Rektor Asszony, tisztelt Államtitkár Urak, tisztelt Elnökségi Tagok, kedves Vendégek, igen tisztelt Oktatók, kedves jelenlegi és leendő BGF-es Diákok! Nehéz szavakban kifejezni, mekkora öröm és megtiszteltetés számomra itt állni Önök előtt azon intézmény tanévnyitó rendezvényén, amely nem is olyan régen engem is elindított a pályán. Azon a pályán, melyen végül az Oxfordi Egyetemen szereztem doktori fokozatot, és sikeresen beilleszkedtem a nemzetközi tudományos életbe. Hogy a főiskola ebben fontos szerepet játszott abban is tükröződik, hogy kutatásaim továbbra is a modern Európa, azon belül is elsősorban Németország gazdasági növekedésének történetére koncentrálnak, különös hangsúllyal a humántőke-felhalmozás és az állam szerepére a hosszú távú növekedés előmozdításában. Habár a számomra az alma matert jelentő főiskolától már diákéveim során is számos elismerést és komoly támogatást kaptam, mégsem gondoltam volna, hogy ebben a különleges formában, ennyi ember előtt, ünnepélyes keretek között önthetem szavakba legőszintébb hálámat. Persze, és ezt mindenfajta álszerénység nélkül állíthatom, ha egy iskola egykori diákját ilyen nagy megbecsülésben részesíti, az legalább annyira minősíti az intézményt, mint a volt növendék végzése óta elért eredményeit. A megtiszteltetést követően az első érzés az örömé. Az előttem lévő sorokban látom egykori kedves tanáraimat, akiktől oly sokat kaptam, és akikkel oly sok, máig nem feledett élmény köt össze. Emlékszem számos oktatóhoz, közöttük egykori témavezetőmhöz, Majoros Pál tanár úrhoz és a főiskolán azóta fényes karriert befutott Felkert Balázs rektorhelyettes úrhoz fűződő sokkal inkább kollegiálisnak, mintsem a magyar felsőoktatás rendszerében jellemzően hierarchikusnak nevezhető kapcsolatomra. Emlékszem Nyusztay tanár úr kiváló előadásaira, amelyek olykor-olykor még azon nebulókban is felkeltették a nemzetközi kérdések iránti érdeklődést, akik esetleg más indíttatásból, avagy fatális tévedésből választották a Külkert. Emlékszem arra a temérdek munkára, amellyel a Tudományos Diákkör mátyásföldi háziasszonya, az általam alapított szakzsargon szerint szimplán kedvenc tanárnőnkként titulált Loidlné Pápista Márta nyújtott pótolhatatlan segítséget számos tehetségnek szakmai pályájának megalapozása során. Ez a gondolat egyben előhozza emlékeimet az Országos Diákköri Konferenciákhoz kapcsolódó élményekről: létszámellenőrzés a pályaudvaron, aranyeső Nyíregyen, és végül a jól megérdemelt rektori fogadás a diadalmenetben hazatérő küldöttségnek. A rendkívül megtisztelő felkérésnek elsődleges célja azonban nyilvánvalóan nem az volt, hogy nosztalgikus anekdotákkal szórakoztassam az egybegyűlteket, még akkor sem, ha a fenti mondatok másokban is kedves emlékeket ébresztettek fel. Az én feladatom a mai napon az, hogy a Külkeres éveim során gyűjtött személyes 1
tapasztalataim, illetve az azt követő pályámon szerzett szaktudás és nemzetközi ismeretek birtokában adjak a Főiskola jelenlegi és leendő hallgatói számára néhány percben hasznos útravalót. Éppen ezért ez a felkérés nem pusztán megbecsülést és megtiszteltetést, hanem egyben komoly kihívást is jelentett, hiszen talán sohasem volt olyan nehéz jó tanáccsal szolgálni a jövő gazdasági szakembereinek, sok esetben gazdasági vezetőinek, mint ma. A mögöttünk álló, és még mindig komoly utórengésekkel fenyegető világgazdasági válság ugyanis felülírt, vagy legalábbis átértékelt számos korábban kőbevésett szentírásnak tekintett közgazdasági elméletet vagy gazdaságpolitikai, illetve üzleti stratégiát. A hazánkat is sokkszerűen érő recesszió a magyar gazdasági elitet és politikai vezetést is arra kényszerítette, hogy átgondoljon szinte mindent, amit korábban az ország gazdasági-társadalmi felemelkedése, modernizációja érdekében tett, vagy legalábbis tenni vélt, illetve tenni szándékozott. Azonban van valami, amiben a válság semmiképpen nem hozott változást, amit az elmúlt másfél évszázad hazánkra és annak társadalmára mért csapásai csak megerősítettek, azt megtörni nem tudták. Ez pedig az a Magyarországon egyébként igen ritka nemzeti konszenzus, amely azon célkitűzés mögött áll, hogy hazánk belátható időn belül gazdasági, társadalmi, sőt kulturális értelemben is felzárkózzon a modern Európához: ahhoz az Európához, melynek mindig is szerves részeként értelmezte önmagát, még akkor is, amikor erre a geopolitikai feltételrendszer nem adott kielégítő alapot. Persze mindannyian tudjuk, másfél évszázad nem tartozik a belátható időintervallumok kategóriájába. Márpedig Magyarországnak az 1867-es Kiegyezés által biztosított szuverenitás megszerzése óta nem sikerült beteljesítenie ezt a nemzeti célkitűzést, sőt még jelentős előrelépést sem tett ebben az irányban. Pedig e célkitűzést szinte minden politikai rezsim zászlajára tűzte, ideológiától, retorikától, konkrét gazdasági-társadalmi programoktól függetlenül. Hazánk, és egyben szűkebb térségünk elmúlt másfél évszázadának története a nagy várakozásokkal indult, de végső soron mindig kudarcba fulladt felzárkózási kísérletek története, amelynek során Közép-Európa – a legnagyobb élő magyar gazdaságtörténész Berend T Iván találó szavaival élve – a fél-perifériáról a fél-perifériára jutott. Pedig markáns politikai irányváltásban, lelkesedésben, nemzeti, vagy népi büszkeségben nem volt hiány soha. Mindez viszont mindig csak arra volt elég, hogy valahogy kihúzza magát az ország a legutóbbi történelmi kataklizma által ásott szakadékból. A kezdeti lendület néhány évet, vagy legfeljebb egy-két évtizedet követően rendre alábbhagyott, és korábbi relatív gazdasági fejlettségünk helyreállítását követően mindig megállt a nagy magyar tudomány. Nem történt ez másképp a közelmúltban sem. A rendszerváltás társadalmi legitimációja is mindenekelőtt a Nyugat-Európában már realizált életszínvonal elérésének igényében
2
testesült meg. Az ország nagy bizakodással indult el a gazdasági átalakulás és az intézményi modernizáció útján, de a kilencvenes évek közepén megindult dinamikus fellendülés a 2000-es évek elejére lelassult, és így Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem 2002 óta az EU 27-ek átlagának 62 és 64 százaléka között stagnált. Egy gazdaságtörténész számára nem meglepő, hogy ez az arány szinte pontosan megfelelt hazánk relatív gazdasági fejlettségének az 1870-es évek elején, az első világháborút megelőző utolsó békeévekben, a szocialista iparosítás kezdetén, vagy éppen a 1980as évek végén. Nem meglepő, hiszen miden felzárkózási kísérletünket olyan tényezőkre alapoztuk, melyek leginkább csak rövid-, esetleg középtávon gyorsíthatták fel a gazdasági növekedés és a társadalmi modernizáció folyamatát. A meghatározó gazdasági növekedéselméletek és a nemzetközi gazdaságtörténész szakma szinte egyöntetű véleménye, hogy egy nemzetgazdaság növekedési potenciálja hosszú távon nem a termelési tényezők felhalmozásának, hanem az innovációnak a függvénye. A jelenleg legfejlettebb országok elmúlt másfél évszázados, történelmi léptékkel mérve páratlanul gyors gazdasági-társadalmi fejlődése alapjában véve a felgyorsuló innováció eredménye volt, amely forradalmian új technológiákban, termelési eljárásokban és munkaszervezési modellekben, új intézményekben öltött testet. Az innováció létrehozásának és hatékony alkalmazásának képességét ugyanakkor hosszú távon mindenképpen az adott nemzetgazdaság humánerőforrásainak minősége, illetve szerkezete, vagyis az adott társadalom humántőkéje határozza meg. Az elmúlt másfél évszázad nagy nemzeti felzárkózási kísérletei közben erről a tényezőről valahogy mindig megfeledkeztünk. A Külkereskedelmi Főiskolán egy szakmai rendezvény keretében a Német Magyar Kereskedelmi Kamara akkori elnöke már 2002-ben úgy érvelt, hogy hazánk tőkevonzó képességét mindenekelőtt nem a bonyolult adórendszer, vagy a fejletlen közlekedési infrastruktúra, hanem az egyre markánsabbá váló szakemberhiány korlátozza. Bár minden eddigi oktatási miniszter első szóbeli megnyilvánulásában hangsúlyozta, hogy az oktatás stratégiai ágazat, a helyzet a későbbi években sem javult, sőt. A hazai oktatás jelenlegi vezetőinek pedig ismételten le kell nyelni a békát, miszerint az ország nehéz gazdasági helyzetében reszortjuk átmenetileg továbbra sem kaphat prioritást. Pedig a humánerőforrások fejlesztésére, vagyis az oktatásra és szakképzésre, továbbá a kutatásfejlesztésre fordított közösségi és magánkiadások nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya már évtizedek óta alacsony szinten stagnál. Az oktatásban, sőt egyre inkább a hazai tudományos műhelyekben foglalkoztatottak között is egyre erőteljesebb a kontraszelekció, diákjaink pedig a nemzetközi felméréseken egyre rosszabbul teljesítenek. Miközben hagytuk elsorvadni a nem is olyan régen még világszerte irigyelt szakképzésünket, az 2009/2010-es tanévben főiskolai, illetve egyetemi tanulmányaikat elvégzett magyar fiatalok több mint 30%-a nem kapott diplomát nyelvvizsga hiányában.
3
Tovább rontja hosszú távú növekedési perspektíváinkat, hogy az oktatási és szakképzési rendszer számos más európai országban is képtelen lépést tartani a piaci igények fejlődésével. Megalapozott becslések szerint a szakemberhiány miatt munkaerőimport nélkül betölthetetlen állások száma 2020-ra egyedül Németországban elérheti a 3 milliót. Vagyis a hazai humánerőforrás-deficitet a legfejlettebb európai gazdaságok elszívó-ereje még súlyosbítani is fogja. Így talán megbocsátják nekem, hogy hazánk gazdaságtörténeti tapasztalataiból okulva némi szkepticizmussal tekintek a nagy nemzeti csinnadrattával beharangozott legújabb, immáron nem is tudom hányadik, felzárkózási kísérletünk hosszú távú kilátásaira is. Persze nyilvánvalóan nem lehet tanévnyitó beszédem célja, hogy a maradék lelkesedést, illetve reményt is kiöljem az itt megjelent leendő hallgatókból. Erre azonban az általam elmondottak nem is adnak okot. Éppen ellenkezőleg: a magyar gazdaság kilátásai szempontjából kedvezőtlen humánerőforrás-hiány az Önök számára komoly lehetőségeket rejt magában. Hiszen a korszerű, piacképes szakismeretekkel, illetve magas szintű idegennyelv-tudással rendelkező, a nemzetközi együttműködés irányában nyitott fiatal szakemberek iránt az egyre egységesebbé váló európai munkaerőpiacon az elkövetkező évtizedekben óriási lesz a kereslet. E szempontból viszont kiváló hírem van az Önök számára: Önök, számos hazai diáktársukkal ellentétben jó helyen vannak. Jó helyen vannak a Budapesti Gazdasági Főiskolán és ezen belül a Külkeren. A BGF mindhárom tagintézményét a gazdasági fejlődés által teremtett igények hívták életre, majd emelték főiskolai rangra, és tették szükségessé bővítését az évtizedek során. A vállalati szektorral fenntartott kapcsolatok már a rendszerváltást megelőzően is jelentősek voltak, ami komoly helyzeti előnyt biztosított a piacorientált oktatási modellek további fejlesztésében. Főként e szemléletnek köszönhető, hogy a hallgatók számos olyan oktatóval találkozhatnak a BGF-en, akik korszerű elméleti tudás mellett komoly gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkeznek akár az üzleti szférában, akár a kormányzati intézményekben, vagy éppenséggel a diplomáciában. A három főiskola a magyar felsőoktatás intézményei közül az elsők között volt nemzetközi kooperációk, hallgatói és oktatói csereprogramok megszervezésében, és hagyományosan kiemelten kezeli a szervesen a tantervekbe illesztett magas szintű nyelvoktatást valamint a kellő szakmai gyakorlat megszerzését. Külön említést érdemel a főiskola elkötelezettsége, hogy ösztönözze tehetséges hallgatóinak tanterven kívüli szakmai tevékenységét is, akár a tudományos diákköri munkában, akár a hallgatói kezdeményezésen alapuló szakmai szervezetek keretében. Ez az elkötelezettség megtestesült mind szakmai támogatásban, mind kiemelt ösztöndíjakban és dékáni, illetve rektori elismerésekben. A BGF nem veszélyt, hanem lehetőséget látott a bolognai folyamat által elindított felsőoktatási reformban is, és így mára több versenyképes mesterkurzust is bevezetett. Sőt az idei évtől már a doktori tanulmányokra is lehetőséget kínál, ráadásul nemzetközi kooperációban.
4
Mindezek eredményeként a Budapesti Gazdasági Főiskola sikeres életpályák széles skálájának megalapozásához kínál piacképes szaktudást és gyakorlati ismereteket, függetlenül attól, hogy a végzett hallgatók további tanulmányok vagy a munkaerőpiac irányában mozdulnak el. Persze a mai ünnepélyen megjelent leendő hallgatók szerencsés helyzete, miszerint ebben az intézményben kezdhetik meg felsőfokú tanulmányaikat, pusztán lehetőség, de önmagában nem garancia a későbbi sikerekhez. Hogy az elkövetkező néhány év során milyen szakmai életpályát sikerül majd megalapozniuk saját maguk számára, és hogy ezen az életpályán mennyire lesznek sikeresek, mindenekelőtt az Önök döntésein, szorgalmán, nyitottságán, az Önök céltudatosságán múlik majd, és azon hogy milyen magas mércét állítanak saját maguk elé. Amennyiben, mint egykori Külkeres, hasznos útravalóval szolgálhatok, arra kell ösztönöznöm Önöket, vegyék komolyan tanulmányaikat, és használják ki a főiskolai évek során adódó szakmai lehetőségeket. Legyenek ambiciózusak! Soha ne elégedjenek meg azzal, hogy teljesítették a minimális elvárásokat! Bízzanak saját tudásukban és képességeikben, de maradjanak mindig nyitottak az új gondolatok és ismeretek befogadására. Ne hátráljanak meg a nehézségektől, hanem tekintsenek azokra inspiráló kihívásként. Végül, helyezzenek különösen nagy hangsúlyt nyelvtudásuk fejlesztésére, és külföldi szakmai tapasztalatok megszerzésére, akár a főiskola által szervezett nemzetközi kooperációk, akár a szűkebb intézményi kereteken kívül kínált megannyi ösztöndíj vagy szakmai gyakorlat segítségével. Higgyék el nekem, nagymértékben bővíthetik jövőbeni választási lehetőségeiket akár a továbbtanulás, akár a munkaerőpiaci elhelyezkedés terén, amennyiben európai léptékben képesek gondolkodni, még akkor is, ha feltétlenül Magyarországon képzelik el a jövőjüket. Ebben a szellemben kívánok minden kedves jelenlegi és leendő hallgatónak valamint igen tisztelt oktatóiknak pozitív élményekben és sikerekben gazdag új tanévet. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
5
