No title

http://hu.united-pc.eu/koenyvek/szepirodalom.html

Tisztelt Olvasó! Örömmel üdvözlöm könyvem első oldalain, lapjain! Hogy miért határoztam el, hogy megírom könyvemet? És, hogy miért ezt a témát választottam? Célom mindösszesen az volt, hogy szerény ismereteimet, valamint az elérhető publikus forrásokat alapul véve mintegy tisztelegjek. Tisztelegjek a felderítés, a bűnügyi hírszerzés szürke eminenciásai előtt. Azok előtt az emberek előtt, akik szakmájukat a színfalak mögött, mintegy láthatatlanul végzik. Munkájuk sokszor nem diadalmenet. Izzadságszagú elmét próbáló fárasztó munka. Nincs naponta részük látványos akció jelenetekben, autós üldözésekben kommandós akciókban. Nem előre megírt siker forgatókönyv az övék, melyben a történet csak happy end-del végződhet. Hús-vér emberek ők, mindannyian egyediek, egyedi problémákkal, gondokkal, örömmel, sikerekkel, sikertelenséggel. Erejük leginkább a csapat erejében rejlik. Abban a csapatéban, amely képes az egyedi képességeket a legmesszebbmenőkig kiaknázva sikereket elérni. És amikor elérték… Nos ott folytatni, ahol a sikeres ügy kezdődött. A következő ügy legeslegelején. És újra vállalni a kudarc kockázatát, de küzdeni teljes erővel a sikerért. Egyszóval könyvem ezekről a felderítőkről szól. A könyv szereplői, helyszínei, történései, fiktívek, kitaláltak, csak saját elmém szüleményei. Bármilyen a valósággal egyezés csak a véletlen műve lehet. Ez még akkor is így van, ha a regényben szereplő rendvédelmi szervezetek egyébként működnek, és professzionális szinten végzik a rájuk kirótt feladatokat. Végezetül nem kívánok mást, csak annyit, hogy könyvem nyújtson kikapcsolódást, szórakozást az Ön számára, teljenek kellemesen azon órái, amelyeket e történet olvasásával tölt, és nyújtson olyan élményt Önnek, amelyet a könyv kézhezvételekor teljes joggal elvárt! Tisztelettel: Peter f.B.



Előszó Az Europol egy kormányközi rendőrségi koordinációs szervezetként alakult, 1995. július 26-án. Valódi működését 1999. Július 1-én kezdte meg, felváltva ezzel az elődjeként prosperáló ún. Europol Kábítószer egységet. Az Europol központja a hollandiai Hága városában található, ahol több száz – a tagországokból munkavégzésre vezényelt – rendőr, illetve vámtisztviselő végzi a meghatározott rendvédelmi feladatokat. A feladatra vezényelt rendvédelmi tisztek leginkább az ügynökséghez befolyó bűnügyi információk értékelését végzik. Ennek alapján tudják egy adott ország bűnüldözési érdekeit hatékonyan támogatni. Nem lebecsülendő feladat ez. A klasszikus rendőri munkát végzők között bürokratáknak, vagy „balett rendőröknek” nevezett tisztviselők olyan jellegű tevékenységet folytatnak, mely segítségével sok ország bűnüldöző szerveinél került helyére az a bizonyos utolsó kocka, vagy ha úgy tetszik utolsó mozaik darab. Az egy kézben összpontosuló és később profik által elemzett értékelt információk megfelelő időben módon és helyre történő továbbítása nyomán bizony sok – korábban szinte büntetlenül működő – az Európai Unió tagállamait – azok helyi törvénykezési viszonyait – hatékonyan felhasználó, kihasználó bűnszervezetre sikerült komoly – sok esetben végzetesnek bizonyuló – csapást mérni. Ennek ellenére az Europol szinte soha nem került kamerák kereszttüzébe. Minden egyes sikert az adott ország nemzeti bűnüldöző egységei arattak le. Az Europol tisztviselői legfeljebb az ajtók mögött, talán munkaidő után egy hangulatos holland bárban ünnepeltek egy rövidet. Majd másnap ott folytattak mindent, ahol előző nap abbahagyták. Jött a következő… második… harmadik… ki tudja hányadik új ügy. Folytatódott a sokszor végeláthatatlannak tűnő, és szinte semmilyen eredménnyel nem kecsegtető újabb és újabb információelemzés, mígnem egy „bürokrata” ismét, majd újra, megint csiszolatlan gyémántot talált. A szervezet így tengette unalmasnak tűnő, ám korántsem unalmas hétköznapjait. Mivel a tisztviselőknek letartóztatási joguk nem volt, így csak a televízión, illetve médián keresztül kísérték figyelemmel egy-egy általuk felcsiszolt gyémánt megvillanását… Az évek multával a szervezet egyre hatékonyabb elemzéseket juttatott el a tagállamok felé – már nem csak megtörtént és felderítésre váró – hanem bizony a jövőben várható bűncselekményekkel, elkövetési formákkal kapcsolatban is. Természetesen ez sem abból adódott, hogy a tisztviselők időközben látnoki tanfolyamokat végeztek. Nyilvánvalóan egy hirtelen felindultságból elkövetett gyilkosság tettesét továbbra sem tudták időnek előtte megnevezni. Egyre komolyabb profizmussal fordultak ugyanakkor a bűnelkövetői tendenciák feltérképezése felé. Aztán a helyzet egy kicsit kezdett átalakulni… Az Europol központjába egyre több olyan jelzés jutott el, melyek egyes országok bűnüldöző szerveinek „megbízhatatlanságára” utaltak. Nem volt ez jó hír az Europol vezetői számára. Tudták. Szervezetük működésének hatékonyságát komolyan és hosszú távon alááshatja az együttműködő hatóságok szándékos vagy gondatlan hanyagsága. 2015-öt írtunk, amikor eljött a fordulópont, mikor el kellett dönteni. Szembenéznek az – önhibájukon kívül álló okokból bekövetkezett – általános hatékonyság romlással, vagy új utat keresve beavatkoznak a nemzeti bűnüldöző szervek autonómiájába. A döntés az utóbbi lehetőségnek kedvezett. Az Európai Unió illetékes bizottságának jóváhagyásával az Europol igazgatója kiadott egy szigorúan titkos direktívát, melyet az Europol vezetésében rajta keresztül csak kettő ember ismert. A direktíva értelmében



minden tagállamban létre kellett hozni egy kis létszámú, de hatékonyan működő – csúnya szóval élve – hírszerző sejtet. Ezek a szervezetek országonként pár tíz fős létszámmal a nemzeti bűnüldöző egységek tudta nélkül kezdték meg a működésüket. Fő feladatuk az volt, hogy országonként, az adott ország hatóságaitól érkezett kéréseket – nemcsak elemzési – hanem a helyszínen beszerzett bizalmas információk átadásával is támogassák. Másik ilyen feladat volt még, hogy, ha látszólag egy nagyobb felderítés valamiért „lelassult” ennek okára a legrövidebb időn belül fényt derítsenek. Komoly munka kezdődött el a szervezetnél. Minden országban erre kiképzett speciális tippkutató ügynökök kezdtek el megfelelő paraméterekkel rendelkező munkatársakat keresni. Nem volt könnyű. Az ellenfél ugyanis nem volt más, mint egy-egy több országon – esetleg földrészen – keresztül csápjait nyújtogató bűnbanda megfizetett sztárügyvédekkel, és szinte hihetetlen mennyiségű anyagi és kapcsolati tőkével. Ezzel szemben az Europolnak olyan képzett hírszerző tiszteket kellett találnia, akik előző életüket teljesen feladva illegalitásba vonulnak, és – az Europol biztosította fedőcégeken keresztül – informátorokat szerveznek be, és azoktól komoly bűnszervezetekkel kapcsolatos információkat szereznek meg, miközben az adott ország bűnüldözőit megillető törvényes védettség őket bizony nem illette meg. Ennél veszélyesebb feladatot jelentett az egységek számára, amikor saját munkatársaik épültek be egy-egy jól körülhatárolt szervezetbe, hogy – az információk megszerzése mellett – a szervezetek tevékenységét megfelelő hatékonysággal bomlasszák. Volt még egy másik – elsőre lebecsülendő, mégis – igen komoly probléma. Ez az emberi gondolkodásban, a kitaposott ösvény biztonságában, a kényelmi zóna által nyújtott valódi kényelemben volt keresendő. Azon körön belül ugyanis, akik megismerték e nagyszabású terveket, voltak olyan személyek, akik – hol korrekt, hol inkorrekt eszközökkel – megpróbálták e tervet megvétózni. Lépten, nyomon az adófizetők pénzét féltették, komoly aggodalmukat fejezve ki a projekt bekerülési költségei miatt, illetve a rég bevált elemző értékelő módszer hatékonysága mellett lobbyztak. Mindezek miatt a projekt nem haladt olyan tempóval, ahogy az elején ezt a megálmodók tervezték, de… azért szépen haladt. 2018-ban aztán minden tagállamban megkezdődött a Hágából bizalmasan felügyelt és irányított szervezetek működése. Hosszú kiválogatások, és alkalmassági vizsgálatok után összeszervezett maroknyi csapatok kezdhették meg a működésüket. Mivel a fő célpont a szervezett bűnözés, illetve a terror szervezetek voltak, ezért mélyen fedett ügynökök próbáltak az ilyen csoportok közelébe férkőzni – viszonylag komoly sikerekkel. Persze voltak sikertelen próbálkozások is, melyek ismét az ellenlobby malmára hajtották a vizet. Mindennek ellenére a csoportok komoly pozíciókat építettek ki a tagállamok területén, és a korábban az Europolon belül újszerűnek ható szemlélet egyre komolyabb hasznot hajtott. Az aligazgatók, akik egy-egy tagállam területén a hírszerzőket irányították, negyedévente utaztak Hágába a szervezetük munkájáról történő beszámolás céljából. Természetesen a kapcsolat napi szinten megvolt, és amennyiben egy adott területen hírszerző művelet folyt a területi aligazgató zárt láncú műholdas – természetesen csúcstechnológiával védett – videofon konferenciabeszélgetéseken jelentett az igazgató felé. Egyszóval a rendszer egyre jobban, egyre nagyobb hatásfokkal működött, kezdte aranykorát élni. Az Europolon belüli ellenállás is kezdett egyre inkább alábbhagyni, és a gyermekkorba lépő Europol hírszerzés kezdte beváltani a hozzáfűzött reményeket.



2019 egyik kora nyári hónapjában… Kovács Péter Ádám elégedetten üldögélt a patinás belvárosi étterem teraszán, és márkás cigarettája elszálló füstjét nézte. Előtte az asztalon ízlésesen felszolgált kávé, aprósütemény, valamint üdítő. A találkozóig még van szűk félórája, ezért van ideje egy kis elmélkedésre. Ilyenkor mérlegre szokta tenni életét. Régen így tesz már. Úgy gondolta, hogy a hála az egyik legnagyobb erő, amely őt ide juttatta. Hová is? Élete ugyanúgy indult, mint abban az időben több százezer újszülött kisgyermeké. Miskolcon, az ország legnagyobb ipari városában született, a hetvenes évek elején. Édesapja, édesanyja a „gyárban” dolgoztak. Gyermekként mindig csak így emlegette. Másfél szobás panellakás, melyben a félszobát testvérével osztotta meg. Trabant, majd később Wartburg, személygépkocsi. Zajos, kényelmetlen, de másnak még ilyen sem volt. Mégis, valahogy nosztalgiával gondol gyermekkorára. A lakótelepi játszótér hangulata, a haverok. Általános iskola, kisdobos, úttörő avatás. Ifjúsági táborok a maguk retro, mégis feledhetetlenül boldog hangulata. Majd jött a rendszerváltás. Szülei szinte egyik napról a másikra vesztették el munkájukat. Ő ekkor készült egyetemre. Miután kiváló tanulmányi eredménnyel végzett a gimnáziumban építészmérnök szeretett volna lenni. Valahogy az építészet már kiskora óta vonzotta. Anyja sírva közölte vele, nagyon örülnek, hogy az első öt között került be az egyetemre, de anyagilag nem tudják támogatni. Munkát vállalt az egyetem mellett. Hajnal négykor kelt, és újságokat hordott ki, szinte borravalóért. Arra mégis elég volt ez az összeg, hogy szüleit ne kelljen terhelni a tanulmányaival. A másodállás okozta leterheltség tanulmányi eredményein is meglátszott. Az egyetemi diploma már nem lett kitűnő, csak jeles… Ezután szembesült a rendszerváltás következő hozományával. Az állami tervező irodák megszűntek, helyettük egy vagy többszemélyes vállalkozások működtek az építőipari piacon. Felvétel legalább öt év szakmai gyakorlattal. Hát persze! De hol tudná ezt megszerezni?- kérdezte több esetben. Ilyenkor jobb esetben kitérő választ kapott, rosszabban pedig egyszerűen ajtót mutattak neki. Nem maradt más, minthogy saját lábra álljon. Kölcsönkért és megalapította első tervező irodáját. Na persze az iroda elég erős kifejezésként hatott. Egyszobás albérlet volt ez, ahol a konyha volt a tárgyaló, mert befért két szék. De ő hitte, hogy jó helyen van jó időben. Egy-két év múlva már elérte, hogy az év tíz hónapjának rezsi és megélhetési költségét kitermelte, és már csak kéthavi díjért kellett a megváltóhoz fohászkodnia… Valahogy mégis mindig megoldódtak a dolgok. Aztán egyszer csak el kezdett működni. Ehhez persze kellett egy egyetemi osztálytársa, aki kevesebb, mint öt évvel az egyetemi diplomaosztó után már multimilliomos volt. Soha nem kérdezte meg tőle, hogy hogyan… Neki éppen elég volt, hogy az első luxus villáját ő tervezhette meg. A tiszteletdíjára pedig azt hitte, hogy barátja elszámolta egy nullával. -Nem sok ez egy kicsit?- kérdezte tőle. -Jó munkáért megfelelő bér Petya! – mondta neki és kacsintott egyet. Azóta annyit tud barátjáról, hogy Dél-Amerikába költözött, és nem egészen jószántából… De, egy szó, mint száz neki anyagilag akkor indult meg. Természetesen nem azzal az egy – nem elhanyagolható – összeggel. Barátja újdonsült milliomosoknak ajánlotta őt. Hamar ki is nőtte az egyszobás lakás tárgyaló konyháját. Nemsokára visszafizette minden tartozását és hitelét, majd a patinás Andrássy úton bérelt egy nagyon impozáns bérlakást. Egyre jobban mentek a dolgok. Az ezredfordulót már saját budai villájában ünnepelte. Egyedül, mert épp akkor magányra vágyott. Persze megtehette volna, hogy bármilyen előkelő szállodában töltse a szilveszterét. Akkor már



megtehette volna. A teraszon üldögélve nagykabátban – kezében egy pezsgőspohárral – nézett le a városra. Arra a városra, amelynek mindezt köszönhette. Éjfélkor ivott a város egészségére, és boldog volt. Hamarosan elhagyta Budapestet, és vidékre, a Balatonhoz költözött. Tevékenységének nagy részét már nem a tervezés, hanem az ingatlan beruházások, illetve közvetítések tették ki. Feleség gyermekek, ahogy ez lenni szokott. Már nem kellett terveznie. Vállalkozásai lehetővé tették neki, hogy csak az év egy részét töltse munkával. Az is leginkább stratégiai irányok kimunkálása volt. Befektetései nem mindennapi jólétet teremtettek neki és családjának… És most itt van, hogy egy régi arab ismerősével találkozzon. Az egyetemen – ahol évfolyamtársak voltak – csak Alinak szólították. A diplomaosztó után sokáig nem találkozott vele – úgy tudja egy időre hazaköltözött – majd az ezredforduló környékén újra feltűnt. El kezdett ingatlannal „bizniszelni”. Komoly tőkével érkezett, és tudta is, hogyan kell ezt megforgatni. Kovács látta a folyamatos gyarapodást és el kellett ismernie, hogy Ali valamit nagyon jól csinál. Jóízűen ivott egyet a kávéból, és lassan, élvezettel újra beleszívott a cigarettájába. Kifújta a füstöt, és most – a füst helyett – a délelőtti Budapesti látképet vette szemügyre. Késő délelőtti tipikus belvárosi forgalom. A körülményekhez képest kevés, de drága autók. A Duna túloldalán látszik a Gellérthegy a szabadság szoborral. A hidakon a forgalom csak araszol. Valahol, valaki dudál egyet. Tulajdonképp a mai napig szerette Budapestet. Soha nem fogja elfelejteni, hogy mit köszönhet neki, és ez valahogy a csúnya dolgokat is megszépíti. Azt is megállapította ugyanakkor, hogy már nem lakna újra a fővárosban. -Barátom! - A hang olyan váratlanul jött a háta mögül, hogy pördültében majdnem felborult az elegáns fonott székkel. Az asztal mellett Ali állt, a tőle szokásos széles mosollyal. Bajsza ugyan már őszült, de rajta sem fogott az idő. Bőre napbarnított volt, látszott rajta, hogy az elmúlt hónapokat nem valamelyik hófödte országban töltötte. Kovács felállt, kezet nyújtott, és hagyományos módon megölelték egymást. -Ali! Te engem meg akarsz rémíteni! – kezével az asztalnál álló üres székre mutatott, ő maga pedig leült. Ali követte példáját, és lezseren keresztbe tette a lábát. Jobbján lévő – körülbelül egy autó árát taksáló – arany karkötőjét szórakozottan forgatni kezdte jobbra – balra. Mosolya nem lankadt, miközben leplezetlenül, mint jó barátjára nézett Kovácsra. -Én? Megrémít? Á, dehogy! Ali barát! Hiszen tudod! A pincér jelent meg az asztalnál. Ali a szokásos kávéját kérte. Jól ismerték őt itt, és nem csak az itt töltött órák, hanem az úri módon számolt borravalók miatt is. Udvariasan meghajolt és sietve távozott. Ali szivart vett elő. Rágyújtott és pöfékelni kezdett. -Én barát neked Péter! Te is tudod! Hiszen együtt jártunk iskola! Építő iskola! Én szeret téged Péter! – Kovács tudta, hogy Ali nem „csak úgy” mondja, amit mond. Valóban barátjaként tekintett rá. A pincér visszaérkezett. Letette a megrendelt frissítőt, ismét illedelmesen meghajolt, és el is sietett az asztal mellől. Tudta, hogy Alinál mi a rend. Ali élvezettel kortyolt egyet, majd újra megízlelte szivarját, egy füstkarikát fújt a levegőbe. Hosszan nézett utána, majd tekintetét újra Kovácsra emelte. -Barátom! Én azért hívni ide téged, mert te vagy jó ember! Én bízni benned meg Kovács lassan megfontoltan bólintott. Ismerte Alit, ezért szándékosan nem reagálta le egyetlen szavát sem. Türelmesen várta a folytatást. -Barátom! Én akarok nagy biznisz veled. Sok pénz biznisz. – Ali itt elhallgatott. Láthatóan a reakciót várta. -Mire gondolsz Ali? Tudod, hogy a jó biznisz nincs ellenemre. -Nagy biznisz, ház biznisz. Sok ház biznisz.



Kovács elnyomta cigarettáját, és kiitta a kávé maradékát, majd mohón a gyöngyöző üdítő után nyúlt. Nagyot húzott belőle, és letette a poharat az asztalra. -Értelek Ali. Csak egyet nem értek. Te eddig tervezésből éltél. -Á barát! Az volt eddig! De tudod, én hazautaz két hónap ezelőtt. Otthon találkoztam szintén olyan régi barát, mint te. Régi barát mondta. Akar sok ingatlant venni Magyarország! Nagyon sokat! Én pedig gondolok rád! Veszünk ingatlant. Ráteszünk haszon. Eladjuk én barát. A profit, elosztjuk. Sok profit lesz, én barát!- Kovács újabb cigarettára gyújtott. -Ez minden? – kérdezte. -Ez csak ajánl neked barát! Ha te azt mond, beleegyez, én elmond részletek. Te ügyvéd, én ügyvéd, te könyvelő, én könyvelő leülnek és megdolgozzák az ügyet! -Talán kidolgozzák! – fakadt mosolyra Kovács. Ali – több évtizednyi magyarországi tartózkodás után is hagyományosan rosszul beszélte a magyar nyelvet. -Az, barátom! Kidolgozzák! A magyar beleszívott a cigarettájába, és elmélkedett. Gondolatai gyorsan követték egymást. Ali jó üzletember hírében állt, és – noha ő maga még nem üzletelt vele soha – nem hallott olyanról, hogy bárkit „lenyúlt” volna. Márpedig az ilyen történeteknek üzleti körökben hamar híre megy. Mélyen Ali szemében nézett, aki továbbra is mosolygott és önfeledten nézte őt. -Nem bánom Ali. Nézzük meg! Elküldöm az ügyvédemet hozzád. -Ez az barát! Csapj bele! – kiáltotta el magát Ali, miközben Kovács felé nyújtotta kezét. Több vendég feléjük fordult a zajra. Ez persze Alit egy kicsit sem zavarta. Megszorította két kézzel Kovács kezét és elégedetten hátradőlt székében. Mosolygott, de mosolya nem csak a megkötött üzletnek szólt. Ez sikerült, gondolta. Az üzlet elindult, most már csak végig kell csinálni, és a hasznot eljuttatni azoknak, akiknek szánja! Nagyobb volt megkönnyebbülése az üzlet nyomán, mint azt Kovács akkor érzékelni tudta… 2020.Június 2. Kedd 08. óra 23. perc Az egység. Egymás között csak így nevezték. Elmélkedett Zoltán, miközben lábát hanyagul az asztalon pihentetve szórakozottan nézett ki az impozáns budai villa ablakán. Kicsit furán mutathat - gondolta. Noha egy olcsónak éppen nem mondható öltöny volt rajta lába – amúgy rendőrösen az asztalon. Mindehhez járult még a műanyag kávés pohár, melyet – miután kiitta belőle az automatából kinyert kávé maradékát – szórakozottan forgatta az ujjai között. Érdekes. Ez az első olyan kávéautomata pályafutása során mely nem csak éppen megiható löttyöt szolgáltatott. Ez a lötty kimondottan ízletes volt, és a forgalmazó szerint még megfelelő mennyiségű koffein is volt benne. Bár ő ezt azért erősen kétségbe vonta. Hihetetlenül réveteg, befelé forduló hangulatában volt ma reggel. Persze az okát ő sem nagyon találta de hát… Mit számít az? Egyszerűen sokszor kell ez a befelé fordulás, pláne ebben a munkakörben. Körülbelül egy éve került az egységhez, és – az első idők szorongásai után – kezdte magát egyre jobban érezni. Sok céget megjárt már. Gyermekkora óta felderítő akart lenni, és ezért el is követett mindent. Rengeteg mindenről mondott le élete folyamán, hogy oda jusson, ahol most van. Nagyon sokszor érezte, hogy talán mégsem ez az ő útja. Talán kezdhetne egy civil – mondjuk pénzügyi – karriert és boldogan gazdagon élhetne. De nem. Valahogy mindig itt ragadt. Itt? Hát nem teljesen, mondhatni a bűnüldözésben. Több szervezetet is kipróbált, - egy rövid időre még az elhárításhoz is benézett – hogy aztán, egy véletlen folytán valaki megkérdezze tőle, hogy nincs-e kedve egy markáns változáshoz. Ő pedig igent mondott.



Hogy miért? Akkor ő sem tudta. Egyszer valaha egy könyvben olvasta, hogy a legújabb kutatások szerint az emberek döntéseik sokkal nagyobb részét hozzák meg érzelmi, mint logikai indíttatásból. Hát valószínűleg vele ugyanez történt. De hát mit számít ez most már? Itt van, és – mint eddig mindenhol – meg akar felelni, a maximálist akarja nyújtani bármi áron. A szakmai kvalitások mellett az eddigi élete még egy dologra megtanította. Számoljon le illúziókkal. Nincsenek Ferrarival száguldozó sztárnyomozók, akik bikinis – netán monokinis – lányok gyűrűjében nyomozgatnak a Miami tengerparton a pálmafák árnyékában. Ha vannak is, egyik karate bajnok, nyomozó sem egy jól irányzott fej rúgással szerez információkat egy bűnszervezetről. Arról már nem is beszélve, hogy nem látta a véget nem érő tűzpárbajokat sem. Valamikor pályája kezdetén – még a magyar rendőrség tagjaként – egy idősebb kolléga azt mondta neki: „Figyelj kopasz! Itt nincs rendező. Ha lelőnek nem fogják újra forgatni a jelenetet!” És ez így is van. Másik mondás, amit egy életre megjegyzett magának: „ A bűnügyi hírszerzésben nincsenek profik csak kezdők. Nincs olyan hírszerző, aki minden feladatot úgy tudna végrehajtani, hogy az rutin feladat, és ezt ő bármikor végrehajtja.” És ez is így van. A felkérés az egységbe történő belépésre 2019-ben érte, amikor aktív rendőrként a hazai rendvédelmet szolgálta. Mindössze annyit tudott, hogy hírszerző tevékenység végzéséről van szó új egységben és új felfogásban. Ja! És hogy erről – még a felkérésről sem – nem beszélhet, még családjának sem. Több éjszakát töltött – álom helyett – gondolkodással. „Ugrás a sötétbe.” Járt a fejében a szlogen. De hát… a felderítő vére, ami hajtotta. Végül igent mondott, és ekkor kezdődött csak az igazi móka. Alkalmassági vizsgálatok tömkelege. Pár óra alvás utáni igen kemény, izzasztó szituációk megoldása. Intelligencia tesztek végeláthatatlan sora, akadékoskodó pszichológusok, akik látszólag az íróasztaluk mellől csak akkor állnak fel, ha épp a mellékhelyiségbe mennek… Végül alkalmassá nyilvánították. A rendőrségen az utasítás szerint bejelentette: leszerel, és civil szakma után néz. Még nem tudja, hogy mi lesz az, de már sok volt neki, érkezett a következő kérdésre a jól bemagolt válasz. A megbeszélt helyen és időben – a Parlament szomszédságában - aztán egy sötét BMW várta. Egy fénykürt segítette, hogy el ne tévessze. Mikor beszállt az első ülésre a kormány mögött egy szimpatikus 40-50 közötti – utóbb megtudta 43 éves – őszülő halántékú ránézésre porszívó ügynök kinézetű nyakkendős úr ült. Ahogy becsukta az ajtót az illető kezet nyújtott: -Üdvözlöm! Pomázi Pál aligazgató vagyok. Ön pedig – ha emlékeim nem csalnak – Kolos Zoltán. Ugye? Az aligazgató indított, majd lassan lehajtott a pesti rakpartra. Rögzítette magában, hogy déli irányban haladnak. Május 13-a volt, hétfői nap. Az óramutatók lassan elütötték a delet. Odakinn az évszakhoz képest igen meleg volt az idő – ez a hőmérők szerint éppen 32 Celsius volt. Ezt az autóban a szorgalmasan dolgozó klíma berendezések azonban feledtették. A hagyományosan jó minőségű autó hifiből lágy swing zene szólt. Kívülről szinte semmi zaj nem szűrődött be. A hangulat akár idilli is lehetett volna, ha legalább egy pár szó elhangzott volna közöttük. Ez azonban nem történt meg. És ez Zoltánt módfelett zavarta. Lassan, szinte lépésben haladtak. Habár ezt a forgalom nem nagyon tette indokolttá. Zoltánnak aztán hamar feltűnt, hogy az újdonsült főnöke többször a visszapillantó tükörbe néz. -A piros sportkocsi kezdetektől mögöttünk jön – szólalt meg végül. Az aligazgató szája mosolyra húzódott. Megfontoltan bólintott, de továbbra sem szólt egy szót sem. Később – ahogy visszaemlékszik – lassan áthajtottak a Duna felett, és a budai rakparton



folytatták útjukat – immáron északi irányba. Mintegy egyórás kocsikázás után a BMW – nyomában a sportkocsival – felhajtott a Gellérthegyre, és egy impozáns villa udvarába kanyarodott be. A kapun felirat reklámozta: Go Bahamas Kft… Nagyjából idáig jutott az ábrándozásban, amikor ajtónyitásra ébredt. Irodatársa sétált be, miközben elmélyülten olvasott egy anyagot. Az ajtót hanyagul berúgva maga mögött, sétált tovább az asztala felé, közben továbbra is folyamatosan az irományt tanulmányozta. Zoltán hanyag mozdulattal dobta a szemetes felé a kiürült kávés poharat. Ezúttal beletalált. Forgó székét – az asztalon lévő lábának segítségével – jobbra, balra kezdte forgatni, és eddigi belső látását most kifelé fordította. Szórakozottan kezdett el kifelé bámulni irodájának ablakán, mely egyenesen a Dunára nézett. 2020. Június másodika volt – ezt az ablak mellett a falon lévő digitális naptárra pillantva konstatálta – de neki ez ugyanolyan keddi nap, mint az összes többi. Nagyon hételeje, nehéz ébredéssel, és már most rohadt meleg van… A Dunán egy uszály úszott felfelé méltóságteljesen. Németország felé igyekszik- gondolta Zoltán. Valahol egy repülőgép emelkedett egyre magasabbra. Látni nem lehetett, csak a hajtóművek hangja szűrődött be tompán a zárt ablakon keresztül. Lustán vette le a lábát az asztalról és a kikapcsolt, lezárt laptopjára meredt révetegen. Nem tengett benne éppen túl a munkakedv, de ami muszáj azt muszáj. Már csak harminc valahány nap, és irány a repülőtér aztán két hétre messze el innen… Hány nap is? Kislánya számolgatja lelkesen minden reggel ébredés után. Társa közben abbahagyta az olvasást. A paksamétát nemtörődöm módon az íróasztalra hajította, majd elővett egy szivart, és anélkül, hogy meggyújtotta volna szájába vette, majd kiment a szobából. Műanyag pohárral a kezében tért vissza, melyben láthatólag kávé gőzölgött. A szivart is meggyújtotta. Kellemes dohány illat terjengett az irodában. Noha Zoltán soha nem cigarettázott, és nem is szivarozott, ez az illat nem volt ellenére. Társa háttal neki az ablakhoz állt, és – miközben elmélyülten nézett le a városra – szórakozottan kortyolgatni kezdte a kávét. Élvezettel szívott bele a szivarba majd újabb korty. -Mi a helyzet Karesz? – Zoltánnak valahogy ingerenciája támadt megtörni a csendet. -Olvasd el – intett Karcsi az asztala felé, miközben újabbat szippantott - Most adta a főnök. Sok ingerenciája nem volt olvasgatni, azért Zoltán lomha mozdulattal a szomszédos íróasztal felé nyúlt és elvette az iratot. Szokásos jelentés – nyugtázta magában – majd elmélyült a szövegben. „… G-2-es ügynök jelentette: Ali Ahmed Salameh vállalkozó (itt cégnév, és cím szépen igényesen felsorolásba rendezve) az elmúlt egy évben több milliárd forintot fektetett be Budapesti, Budapest környéki, valamint Balaton parti ingatlan ügyletekbe egy magyar vállalkozó segítségével. G-2-es információi szerint - amelyet Ali Ahmed Salameh környezetéből nem tudott megerősíteni, de cáfolni sem – Salameh pénzei nem tisztázott forrásból származnak. Ali Ahmed Salameh testvére ugyanakkor – aki nem él Magyarországon, de rendszeresen látogatja Salamehet – az információk szerint kapcsolatba hozható egy újonnan alakult terrorista szervezettel (melynek a nevét G-2 egyelőre nem tudja). G-2-es véleménye szerint a magyar vállalkozó nincs tisztában a pénzek eredetével, kizárólag csak a komoly haszon reményében vágott bele az üzletbe. Az ügynök javasolja annak vizsgálatát, hogy a vállalkozó hajlandó-e együttműködni az Europollal az ügy felderítése érdekében… A vállalkozó neve: Kovács Péter Ádám ( és az adatai felsorolva)



Lapozott, majd egykedvűen tovább olvasott: Nyilvántartó adatok: Kovács büntetlen előéletű, bár korábban egy másik vállalkozásából mintegy 1 milliárd forint elcsalása miatt eljárás alatt állt, de felmentették. Jelenlegi cége patyolat tiszta, jól működik, becsületesen adózik, minden dolgozója után satöbbi – hát persze, gondolta Zoltán – csak az első milliót ne kérdezzék. Ali Ahmed Salameh: a titkosszolgálatok információval nem rendelkeznek róla, a rendőrség nyilvántartásában nem szerepel. Cége szintén mintacég és így tovább. A jelentés elejére lapozott, majd visszatette Károly asztalára. -Mi ezzel a probléma? – kérdezte. -A főnök rám osztotta az ügyet. Meg kell találnom a fogást a vállalkozón, és be kell szerveznem. -Na. Legalább nem panaszkodhatsz, hogy semmibe vesz téged. Úgyis mindig a jutalmat várod, hát itt a lehetőség. -Szerinted kapok én itt jutalmat valaha is? A legrosszabbul fizetett hírszerző ügynök vagyok a cégnél! Zoltán nyelt egy nagyot. Kollégája ezt a témát mostanában módfelett gyakran emlegeti fel. És ez a megfogalmazása még enyhébb, mint az átlag… -Mi bajod van állandóan a fizetéseddel? – kérdezte. Károly nem fordult hátra, úgy válaszolt. -Csak annyi, hogy ebből a pénzből nem tudok megélni. Lakáshitel, autóhitel, egyebek. Most akarok megnősülni, hiszen tudod. Egy esküvő háromhavi fizetésembe kerül. Zoltánt elöntötte a méreg. Elmormolt valamit az orra alatt, de inkább nem folytatta. Károly tovább nézett kifelé az ablakon. Társa a részéről befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. Felállt és kiment az irodából, csak egy pár perc múlva tért vissza újra. Károly még mindig az ablakban állt. Kollégája mintegy tíz évvel volt fiatalabb, mint ő. Ennyivel tapasztalatlanabb is. Zoltán nemrég egy beszélgetésen távollétében tapasztalatlan ugyanakkor tehetséges hírszerzőnek nevezte, melynek nyomán – szerinte – pár év elteltével a H szekció – Europol magyar hírszerző egysége – egyik legjobb hírszerző ügynöke lehet. -Nem tudom megcsinálni – szólt hirtelen Károly, és befejezve a nézelődést, kollégája felé fordult. Zoltánt váratlanul érte a hang. Visszaült a helyére és tekintetét a fiatal hírszerzőre emelte. -Mit nem tudsz megcsinálni? Károly lassan az asztalához indult. Elnyomta a hamutartóban a szivar csonkját és leült a kényelmes foteljébe. -Nem tudom beszervezni. Ez nekem nagy falat. -Hogyhogy nagy falat? Mit beszélsz itt összevissza? -Figyelj! Ez a vállalkozó nekem nagyhal. Érzem, hogy belebukok. -Ugyan miért buknál bele? Károly nem szólt. Maga elé húzta a billentyűzetet és gépelni kezdett. Így is jó- gondolta Zoltán. Ha nem kérdeznek én nem válaszolok. Ha nem kérnek segítséget… én mit tehetek? Bár valóban közel van a grízhez ez a Kovács vagy kicsoda, de ettől szép kihívás az egész - elmélkedett még, aztán elmélyülten gépelni kezdett. Az aligazgató elgondolkodva ált szobája nyitott ablakában. Egyszerűen csak élvezte a június elejei kellemes időt. Az ő szobája – Zoltán és Károly szobájával ellentétben – a villa egy másik részében volt, ezért ő nem a Dunára, hanem a villa szépen gondozott udvarára rendelkezett kilátással. Tulajdonképpen szeretett itt dolgozni. Sok évet húzott le ő is a magyar rendőrség kötelékében, de aztán egyre komolyabban szembesült a cég hibáival. Állandó



pénztelenség, a működési feltételek jó esetben nem javultak, rosszabb időszakokban azonban radikálisan romlottak. Irreális teljesítmény kényszer és a többi… Elég lett. Épp civil karrieren kezdett el gondolkozni – tanult szakmájához a befektetések világához akart közelebb kerülni – mikor ez a váratlan ajánlat érte. Miután végighallgatta a feltétel rendszert szinte azonnal igent mondott. És valahogy úgy érezte, nem is bánta meg. Elgondolkodva lötyögtette a poharában még meglévő kávét – a nagyobbik részét már komoly élvezeti értékkel elfogyasztotta – és tovább engedte, hogy gondolatai a látvány felé kalandozzanak. Úgy érezte, ennyi most jár neki. Az udvar felől vidám madárcsivitelés hallatszott a szobába. Ez jókedvre derítette. Szerette a természetet, bár – született fővárosiként – nagyon kevés jutott neki belőle. Nagyszülei élnek vidéken, így inkább a gyermekkori nyári szünetek bővelkedtek természet adta élményekkel. Soha nem fogja el felejteni őket. Szórakozottan ivott egy újabb kortyot, majd – kezét hanyagul a zsebébe süllyesztve tovább nézelődött. Nézőpontját már áthelyezte – a villa előtti utcára. Budának egy előkelő negyede volt ez. És mint ilyen az itt élő embereken ez meg is látszott. Elegánsak voltak, látszólag gondtalanok, szinte sütött róluk a jómód. Valahogy mégsem cserélt volna velük. Miért? Ő maga sem tudta. De az biztos, hogy ő így is boldog volt. Pedig neki nem volt villája, lakása törlesztő részletéből pedig még sok év volt hátra. Lassan eljutott az utolsó korty kávéig. Mikor ezzel is végzett, csészéjét az asztalára helyezte. Vett egy mély levegőt, és a telefon után nyúlt. - Küldje be kérem Istvánt! Mondja meg neki, hogy hozza magával a G-2-es dossziét – szólt bele, majd óvatosan a helyére tette. A titkárnőjével fél szavakból is megértették egymást. István az egyes – azaz a hírszerző - osztály vezetője fél percen belül kopogtatott az ajtaján, hóna alatt egy vaskos dossziét tartott. -Szervusz, gyere be! – állt fel az aligazgató. A kivételes tegeződés több mint húsz éves közös múltjuknak, és közel ennyi idős barátságuknak szólt. Irigyelték is sokan ezt a nexust a szekcióban. Azt azonban kevesen tudták, hogy Pál az egyik legkeményebb követelmény és számonkérési rendszert támasztotta Istvánnal szemben. „Meg kell értened a helyzetemet! A te esetedben a protekció éppen fordítva kell, hogy működjön!” Ez a mondat akkortájt hangzott el, amikor Pál állásajánlatot tett neki. A barátság megmaradt, a számonkérés azonban valóban kellően szigorú. Pál intésére István leült az elegáns bőr ülőgarnitúrára. Ő egy fokkal lezserebb volt főnökénél. Most is csak inget és nyakkendőt viselt. Zakójától általában rögtön a reggeli érkezés után megszabadul. Pál az asztalához lépett, és elvett onnan egy írott anyagot. G-2-es mélyen fedett hírszerző ügynök jelentése volt ez, melynek ügyintézésével korábban Károlyt bízta meg. -Na nézzük – lassan ő is leült szemben Istvánnal. István hanyagul hátradőlt, de Pál tudta, hogy maximálisan rá figyel. -Szép anyag, nagyon logikusan felépített. Kérlek, dicsérd meg érte G-2-est. -Tudod, hogy ő az egyik legjobb! -Tudom, és ez az anyagon is látszik. Mi az elképzelésed G-2-es szerepét illetően? -Egyenlőre nincs sok lehetősége ebben az ügyben. Mint ahogy a dossziéban is benne van, G-2-es nincs közvetlen kapcsolatban az arabbal. Ugyanúgy soha nem találkozott Kováccsal sem. Ezt az információt gyakorlatilag a szerencsének köszönhetően sikerült beszereznie. Az aligazgató lassan, megfontoltan a dohányzó asztalon található tál után nyúlt, és elgondolkodva kivett magának egy mentolos cukorkát. Kicsomagolta és a szájába tette. István jól ismerte. Ez a szokása már hajdanán a rendőrség berkein belül is megvolt neki. Ilyenkor –tudta – gondosan rendszerezi az eddig kapott információkat. G-2 a bankszférába beépült „korrupt” banktisztviselő volt, legalábbis mindenki így tudta róla. A híre aztán hamar elterjedt, és először csak kisstílű bűnözők kérték ki a jó



szándékú tanácsait, később egyre komolyabb nevű gengszterek is keresték a kapcsolatot vele. Természetesen megfelelő százalék ellenében. Az így a bankvilágon átfuttatott pénzekről az Europol első kézből értesült. A kifizetett jutalékok pedig szintén az Europol költségvetését gazdagították. Ha ezt a gengszterek tudták volna… - Aliról G-2-nek egy másik kuncsaftja beszélt – törte meg a csendet István. Olvasott főnöke gondolataiban, és jól tudta, ez a következő kérdés. – Egy „üzlet” után kifizetett osztalékból hívta meg az ügyfelet G-2 egy kicsit „lazítani”. A tag viszont olyan mélyen ellazult, hogy előadta ezt a kerek történetet. Pál tovább elmélkedett, miközben mereven nézte a vele szemben elhelyezkedő falat. A mentolos cukorkát hanyagul forgatta a szájában, majd az ügynök jelentését újból olvasó távolságba emelte. István látta, nem az egész anyagot, csak egy részletét olvassa el újra. Tudta, már kész tervekkel rendelkezik, és most tervének valamely gyenge pontját próbálja megerősíteni. -Kiadtam az osztályodnak az anyagot feldolgozásra - törte meg a csendet, miközben szemét továbbra sem vette le az irományról. Feladatul szabtam nekik, hogy vizsgálják meg Kovács Péter Ádám beszervezésének lehetőségét. Az ügyet Karcsi kapta. István arcán egy alig észrevehető fintor futott át. No persze nem annyira észrevehetetlen, hogy az Pál figyelmét elkerülje. -Valami probléma van? - kérdezte meg azonnal beosztottjától. -Semmi... csak elgondolkoztam egy pillanatra. -Tudom, mire gondoltál, de akkor is így döntöttem, és nemcsak azért mert én vagyok a főnök. A kollégának sürgősen bizonyítania kell, különben könnyen az utcán találja magát. Nemrég éppen arról panaszkodott, hogy semmibe veszem. Most itt a lehetőség. Elkezdheti a munkát ebben az ügyben. Ha nem jó úton indul el még mindig ott lesz Zoltán, aki besegíthet. István hanyagul megrántotta a vállát. - Végül is nekem mindegy. Milyen szerepet szánsz G-2-nek? - Tulajdonképpen az lenne a feladata, hogy minden információt összeszedjen Kovácsról. - Találkozzon is vele? - István gondolatai már messze a jövőben jártak. Ismét telibe találta főnöke gondolatait. - Értem mire gondolsz, de egyelőre nem. Megpróbáljuk beszervezni. Ha nem sikerül, akkor elgondolkodunk azon, hogy szüksége van-e egy korrupt bankár hosszú távú segítségére. - Ok. A kapcsolattartó holnap találkozik G-2-vel utána soron kívül jelentést teszek nálad. - Helyes - állt fel az ülőgarnitúrától Pál. Mindig így jelezte, ha a maga részéről befejezettnek tekintett egy megbeszélést. István is felállt. Egy pillanatra még visszafordult, és a dohányzó asztalkán található cukorkából elcsent egyet. Ez közös fogyasztásra volt. Bárki, akit a főnök az irodájába invitált vehetett belőle, hát ő sem hagyta ki. Hóna alá csapta a G-2-es aktát és becsukta maga mögött az ajtót. Az irodára ismét csend telepedett. Pál lassan író asztalához sétált, és leült. Mélyen a gondolataiba merülve terveket szőtt. Képzeletbeli szeme előtt jövőbeni események pörögtek. Titkos találkozók Kováccsal. Dezinformációval megszerzett bűnügyi információk. Mesterien kidolgozott játszma, melynek végén hatalmasnak tűnő pénzmosási ügy végére tehetnek pontot. "Hátha ez a Károly gyerek is végre magára találna. Sok fantáziát látok benne, csak össze kéne szednie magát." Felállt és szekrényéből egy másik aktát vett elő. Erre az ügyre ma ennyi ideje jutott. Tudatában volt, hogy innentől megfelelő tudással rendelkező hírszerzők vették kézbe az ügyet. Az ő tisztje már csak a megfelelő stratégiai



irányítás. A nyitott ablakon keresztül egyre vidámabb madárének hallatszott be, de ő ezt már nem hallotta. Mélyen az előtte fekvő anyag olvasásába temetkezett. 2020. Június 3. Szerda 08. óra 43. perc A Go Bahamas Kft. nem hirdette magát. A szűk körben, ahol egyáltalán ismerték mindenki csak úgy tudta, valaha egy elkényeztetett egyke gyermek komolyabb vagyont örökölt. Ennek egyik része egy villa volt, másik része hosszú távú részvényekben illetve arany letétben pihen egy svájci bankban. Mivel ez az egyke gyermek nagyon szeret utazgatni, így - mintegy passzióból - alapított egy utazási irodát. Az iroda vezetését ugyanakkor barátaira bízta, ő maga már nem akart ezzel foglalkozni. A barátok a havi fix fizetés ellenében szorgalmasan kiszolgálták azt a havi pár ügyfelet, akik betévedtek a villába. Erre a villa hatalmas előterében voltak kialakítva helyiségek. Dekoratív hölgyek fogadták a betévedőket, és megfelelő információkkal, valamint katalógusokkal látták el őket. Az ajánlatok kizárólag egzotikus utazásokra szóltak, és megfelelően drágák voltak. Ha valaki mégis az irodát bízta meg az utazással, profi szervezés volt a jutalma. Azon kevesek, akik imígyen kapcsolatba kerültek a Go Bahamas Kft-vel mindenhol csak jót tudtak mondani róla. Az adóhivatallal sem volt gondja. Az egyik legbecsületesebb adózóként ismerték. Persze azt senki nem tudta, hogy e látszat fenntartása mögött mekkora műhelymunka húzódott. Minthogy azt sem sejtette - mert nem sejthette - senki, hogy amennyiben túljutna a három - alkalmanként négy dekoratív hölgyön mit tapasztalna az irodák mélyén. A villa komoly hasznos alapterülettel rendelkezett. Amit ugyanakkor kevesen tudtak róla az az, hogy egy szintje a föld alá süllyesztve működött. Nem egy hálás feladat volt az itt folyó munka. Még akkor sem, ha igen jól fizették. Egyszerre két technikus napi huszonnégy órában tartott itt ügyeletet. Feladatuk a szekció hírszerző feladatainak technikai támogatása volt. Sok minden tartozott ebbe bele. Kezdődött ez a - népszerű nevén csak "poloskaként" emlegetett - lehallgató mikrofonok telepítésétől, és tartott egészen a legkorszerűbb műholdas rendszeren keresztül történő nyomkövetésig valamint telefon lehallgatásig. A technikai helyiségek a körülményekhez képest egyébként tágasak és modernek voltak, de hát akkor is híján voltak a természetes napfénynek. Nem kis terhet rótt ez az itt dolgozókra. Mégis a szekcióban a legjobban összeszokott csapatként emlegették őket, és nem alaptalanul. Ez a hétfő reggel sem kezdődött másképp, mint a többi. T-2-es - egymás között csak ilyen neveket használtak - kissé álmosan ült a leginkább egy sci-fi filmben látható űrhajó vezérlőpulthoz hasonlatos asztal mögött. Ha valaki véletlenül betévedt volna ide, soha nem hitte volna el, hogy T-2-es eligazodik a körülbelül tucatnyi monitor közvetítette információ dömping között. Egyik monitoron utcarészlet, valahol a belvárosban. Másik monitor teljes sötétségben. Ő azonban tudta, hogy ez egy garázsba szerelt kamera valahol a Szabadság hegy egyik impozáns házikójában. A ház gazdája rendszeresen a garázsban üzletel orosz nyelvet beszélő ügyfeleivel. Valaki azt mondta neki, hogy ott lehallgathatatlan a beszélgetésük, így ott nyugodtan megbeszélheti a több milliárdos kábítószer kereskedelemből származó pénzek áramlási útvonalát. Igaz, a technikai tanácsadó később egy Karib tengeri utazást nyert a Go Bahamas Kft. jóvoltából… Mert hát mindenkit utolérhet a szerencse, csak kísérteni kell. T-2-es elgondolkodva kavargatta a bögréjében a teáját, miközben az egyik monitoron látható sakktábla aktuális állását tanulmányozta elmélyülten. Ez a monitor minden bizonnyal nem az egyik felderítés részadatait közvetítette... Nagyot rezzent a bejárati csengő hangjára. Ivott egy kortyot, majd megpördült



kényelmes bőrborítású forgó székében, és az ajtóhoz indult. Ujjlenyomatát az ellenőrző rendszerhez értetve már hallotta is a kattanást. Az ajtó nesztelenül csúszott a tokjába. Kollégája állt az ajtóban. Hosszú hajú fiatalember volt, haját összegumizva hordta. Öltözete a legújabb rock divatot utánozta. A szekciónál ez volt az egyik olyan egység, ahol nem volt kötelező az öltöny, valamint a nyakkendő viselése. Ez a szabály némi feszültséget keltett az egyes – azaz a hírszerző - valamint a kettes – azaz a technikai és titkos megfigyelő osztály dolgozói között. A hírszerzőktől szigorúan megkövetelték az öltöny viselését, még akkor is, ha ezt a szabályt nem sok ember szívlelte. De hát… a szabály az szabály. - Új melót kaptunk! - lobogtatott T-6-os egy papírt a kezében. Meg sem várta kollégája válaszát, már be is törtetett a helyiségbe, és hanyagul levetette magát a saját forgó székébe. Egyik lábát a másikon keresztbe vetve hátradőlt, és eddig fejtetejére tolt olvasó szemüvegét szemére helyezve olvasni kezdte az írásos anyagot. A 2-es lassan visszasétált az asztalához. Már messziről a sakkjátszma aktuális állását szemlélte. Nem mondhatná, hogy nyerésre áll. Leült a fotelébe, és amennyire lehet közelhajolt a monitorokhoz. Naivan azt gondolta, hogy így majd eszébe jut az az egy zseniális lépés. -Kék kód - szólalt meg hirtelen a társa. 2-es ebből tudta: valakinek a lehallgatása, valamint a nyomkövetése van elrendelve. Rutin munka. Ivott egy újabbat a teájából, és hirtelen mozdulattal támadásra szánta el magát. Leütötte a mesterséges intelligencia egyik futóját. A következő pillanatban ő vett érzékeny búcsút királynőjétől. Bosszúsan dőlt hátra. -Ki az? - kérdezte a 6-ost. -Egy arab és egy magyar vállalkozó. Hehe, vállalkozó!- 6-os hangja nem volt éppen gúnymentes. -Nyomkövetéssel együtt? -Így van. Mozgalmas heteink lesznek. A főnök azt mondta, ennek az ügynek a végére pontot akar tenni még ősz előtt. 2-es kéznyújtással jelezte: kéri az anyagot. A mai szolgálatot ő vezette, neki kellett a szükséges technikai intézkedéseket megszervezni. Unottan futotta át az anyagot. Kovács Péter Ádám... Ali Ahmed Salameh... lakhely.......gépjármű adatok, telefonszámok - már amit ismernek.... ennyi. Egy rövid utasítás a kivonat alján: Állapítsák meg, hogy a két személy tart-e kapcsolatot egymással! Ha igen a kapcsolat jellegét a lehető legrészletesebben fel kell térképezni! Letette a papírt, és maga elé húzta az egyik klaviatúrát. Kódokat pötyögött be, majd az egyik monitoron megjelenő adatsort kezdte tanulmányozni. Valóban rutin ügy. A lakhelyekkel kapcsolatban elindít egy huszonnégy órás scannert. Ebből meg fogja tudni, hogy amikor otthon vannak a személyek használnak-e az ismerteken kívül másik telefont. Egy óra alatt megvan vele. Úgy döntött neki is lát. A művelethez megadott kódokat nagy odafigyeléssel el kezdte berögzíteni a táblázatba. Ezzel hitelesíti az általa kért műholdas megfigyelés és lehallgatás jogosságát. Mivel a műveletre ilyenkor egyenesen Hágából érkezik jóváhagyás, neki ezzel már nem kell foglalkoznia. A számítógép a bevitt számsorok hatására szorgalmasan dolgozni kezdett. Ezt egy kellemes háttérzene és egy egész képernyős tengerpartot ábrázoló animáció jelezte. 2-es hátradőlt, és türelmesen várt. Tudta jól, pár percre van szükség a folyamat beindításához. Valóban. Nem egész három perc elteltével a zene elhalkult, a képernyőről a tengerpart eltűnt és az előbbi - kevésbé felüdítő - táblázatok és számsorok kaotikusnak látszó rengetege jelent meg újra. A változás csupán annyi volt: a képernyő legalján egy kék mezőben felirat villogott: " Kérés elfogadva." Ebből 2-es tudta, hogy egy gigantikus technikai gépezet fogaskerekei kelnek önálló életre. Tudta azt is, hogy a kért adatok



értékelése óránként fog megtörténni. A rögzített telefonbeszélgetésekről pedig azonnali jelzést kap a rendszertől, így tehát - gondolta magában - ismét van egy óra hossza, hogy csúfosan kikapjon a sakk automatától. A technikai jelentést precízen az erre szolgáló gyűjtőbe helyezte, és egy kódos páncélkazettába elzárta. A következő percben már bele is mélyedt a sakktábla aktuális nyitó állásába. 2 óra múlva.......... 2-es az egyik létező legkorszerűbb fülhallgatóval a fülén, fejét kezeire támaszkodva bambán meredt a semmibe. Persze természetesen ez csak a látszat volt, a fülhallgatóban az elmúlt órában rögzített telefonbeszélgetések szóltak Ali, és Kovács között. 2-es néha unottan jegyzetelt az előtte fekvő papírra, majd újból üveges tekintettel meredt maga elé. Ez folyt már több mint háromnegyed órája, mióta az első értesítés a rendszertől megérkezett. A képernyőn futó adatok szerint Kovács most éppen Balaton parti házában volt, Ali pedig a belvárosi sétáló utca környékén sétálgatott. 2-es ilyenkor sokszor beleképzelte magát a kékek (így hívták a megfigyelt személyt) helyzetébe. Nyár, meleg, előkelő kávézók, csinos lányok… Egy-két telefonhívással nagy üzletek megkötése, majd a pénz verejtékes fáradtsággal történő elköltése. Saját magának hasonló jövőt vizionált. Tervei szerint pár év múlva - amikor elég tudást magába szívott már a virtuális világról - önálló vállalkozásba kezd, és hamarosan csak a nyaralás úti céljának kiválasztása fogja terhelni elméjét... Újabb telefonhívás. Ali hívja Kovácsot. - Barátom! - Ali! Hiszen pár perce tettük le a telefont! Csak nem valami rendkívüli dolog? -Hááát! Rendkívülinek nem mondanám, csak el kellene számlálnunk! Te tud barátom, jó munkáért jó fizetség! Átutal időközben nekem annak a legutóbbi eladott villa árát. Én pedig odaad neked megérdemelt bónusz. - Á értem! És mikor akarod ezt odaadni nekem? - Holnap leautózom Balaton. Úgyis régen járok arra. Vagyis jártam arra szép mondva. Majd sétálunk egyet a tóparton és beszélünk szép jövőről! - Rendben van Ali! Holnap délelőtt tíz órakor megfelel? - Természetesen. - Rendben várlak! A vonal megszakadt. 2-es egy kissé lendületbe jött. Pár - más számára olvashatatlan szót leírt az előtte heverő lapra, majd maga elé húzta a számítógép billentyűzetét, és el kezdte megírni első jelentését a 20/008-as feladat végrehajtásáról. Noha megtehette volna, Pál nem rendelte magához a kettes osztály – azaz a technikai és titkos megfigyelő osztály - vezetőjét. A jó időre és a nyárra tekintettel beült fekete szolgálati BMW-jébe és kigördült a villa kapuján. Ez mintegy egy órával ezelőtt történt. Délután öt óra körül járt, ő négy óra tájékában indult el, és az óta látszólag céltalanul keringett a városban. Valójában a mögöttes forgalmat figyelte. Szükséges reflex volt ez, ebben a munkában soha nem lehetett tudni, hogy ki ül a sorban következő autóban. Miután kellőképpen meggyőződött róla, hogy nem követik, el kezdte megközelíteni azt a jelzés nélküli - kívülről elég réginek tűnő, de belülről modernül kialakított – közepes méretű egyszintes irodaépületet melyen semmiféle felirat nem tudatta, hogy vajon kik töltik ott mindennapjaikat. Távműködtető segítségével nyitotta a garázsajtót. Az lomhán útnak indult, és mire a BMW elé gördült már elég utat hagyott neki arra, hogy beguruljon a félhomályba. A garázs belsejében Pál befordult az egyik üres



parkolóhelyre, leállította a motort, megfogta a csak újlenyomat ellenében kinyíló diplomata táskáját, és szép komótosan kiszállt. Mire bezárta a kocsi ajtaját, a megfigyelők vezetője már a háta mögött állt. -Üdvözlöm Péter!- köszönt rá az aligazgató. Péter enyhén meghajolva fogadta a köszöntést, valamint a kéznyújtást. Fiatal - az aligazgatónál több mint tíz évvel fiatalabb - volt de szakmájának a legjobbja. Sokan nem is értették annak idején, hogy miért is akar ő a vállalkozói szférában boldogulni... Lassan lépdeltek a garázs és az irodák közötti átjáró ajtó felé. A meleg még mindig izzasztó volt. Erre a késő délutáni órára már Pál is megszabadult a zakójától. Péterre ez nem vonatkozott. Farmer rövidnadrágban, és egyszerű fehér pólóban volt. Ez volt a szekció másik egysége, ahol nem volt kötelező az öltöny és a nyakkendő. Sőt, mi több, itt kimondottan tiltva volt. Ahogy a garázstérből beléptek az irodatérbe kellemes légkondicionált levegő csapta meg őket. Szó nélkül sétáltak tovább az osztályvezető irodája felé. Péter sem törte meg a csendet. Ismerte a főnököt. Ilyenkor szedi rendbe mondanivalóját. Az épületben rajtuk kívül csak a titkárnő volt. A megfigyelők épp egy másik ügyben járták az országot. Halkan záródott mögöttük az iroda ajtó. A helyiségben halk lágy zene szólt. Szinte felüdülés a kinti zsivaj után. A főnök ismerte Péter eme hóbortját, és helyeselte is. A stresszt oldani is tudni kell. - Hallgatom főnök!- Péter megvárta, míg a főnök leül a felkínált dohányzó asztal mellé, és csak azután foglalt helyet a másik kényelmes fotelben. Neki ugyan nem volt bőr ülőgarnitúra az irodájában, de visszaemlékezve korábbi munkahelyei irodai hangulatára, az omló vakolatra, a megsárgult függönyre, igazán semmi oka nem volt panaszra. A főnök nem szólt, csak kinyitotta táskáját, és egy dossziét vett belőle elő. Letette az asztalra és kinyitotta. Az első lapon rögtön két fénykép, két személyről. Az egyik őszülő halántékú, elég szimpatikus 50 körüli, a másik barna bőrű, bajszos, mintha arab lenne. Pál szembe fordította a papírt az osztályvezetővel, jelezvén, hogy tanulmányozza a képet, miközben ő egy írásos anyagot vett elő. - A célszemélyeink. Holnap délelőtt találkoznak a Balaton parton. Pontosan a helyet még nem ismerjük.- Péter elmélyülten nézte a képeket, mellé olvasta az átadott írást. Az aligazgató folytatta: - Ismereteink szerint a bajszos személy pénzt fog átadni a másiknak. A maguk dolga, hogy ezt a legrészletesebben rögzítsék.- Péter szórakozottan bólintott, és tovább tanulmányozta az anyagokat. Főnöke tudta, hogy minden apró mozaikot bevés, holnap, mint egy filmre úgy fog emlékezni minden apró részletre. - Ali címe ott van az anyagban. Vigyázzanak vele! Szinte semmit nem tudunk róla. A lakása egyébként komoly védelmi rendszerrel van felszerelve. A kamerái szinte az egész utcát belátják. - Igen, ismerem ezt a címet - mondta a megfigyelő főnök, miközben fel sem emelte tekintetét az irományról. Egyre csak a számára készült kivonatot olvasta. Tudta, főnöke nem bocsát rendelkezésére minden információt, csak éppen annyit, ami a munka profi módon történő végrehajtásához elengedhetetlen. Rendjén volt ez ebben a szakmában. Mikor a végére ért az anyagnak, letette az asztalra, és a szemközti fal egy pontját kezdte nézni, szinte teljesen mozdulatlanul. A fejében kavargó gondolatok lassan formát öltöttek. Helyszínek, feladatok, a végrehajtáshoz legalkalmasabb nevek, a munka menete, lassan egy egésszé álltak össze elméjében. - Rendben van főnök, meglesz. -Csak a megszokott profizmust kérem a csapattól – szólalt meg Pál, és felállt. Látszott, menni készül. Péter is felállt, de vigyázott, nem akarta, hogy főnöke, ezt esetleg sürgetésnek fogja fel. -A munka befejeztével várom a szóbeli jelentést! – nyújtotta kezét Pál. Ezzel jelezte,



nem kéri, hogy kikísérjék. Péter kezet fogott vele, és előzékenyen ajtót nyitott neki. Megvárta, míg főnöke eltűnik a folyosón, és visszaült a dohányzó asztalához. Újból kézbe vette a részére átadott anyagot, és még részletesebben kezdte tanulmányozni. Noha rutin ügynek látszott, soha – így most sem – engedte meg magának, hogy bármilyen nemtörődömség a munka színvonalát akár csak egy árnyalatnyival is lerontsa. Annyira belefeledkezett az elmélkedésbe, hogy ijedten rezzent össze, mikor mobil telefonja megrezdült a tokjában. Ránézett a kijelzőre, látta, hogy helyettese hívja, aki a csapat mai munkáját irányította. -Szia Laci – szólt bele a készülékbe, miután lezseren megnyomta a fogadógombot. Szeme már újra az írást pásztázta. Oké – nyugtázta helyettese jelentését, miszerint a megfigyelés rendben lezajlott, útban vannak Budapest felé. Ha megérkeztetek, itt leszek az irodámban, van egy kis megbeszélni valónk. A srácok mehetnek haza. Jó pihenést nekik! Hello! - kinyomta a telefont, és egy üres papírt vett elő, melyre pár szót felírt. Kollégája, és egyben jó barátja mintegy fél óra múltán lépett be az irodába. Nem túl magas, de kisportolt testalkatú, kopaszra borotvált fejű, amolyan „lazán hanyag” stílusú férfi volt. Hátizsákját a hozzá illő módon dobta le az egyik fotelba, és kissé fáradt mozdulattal ült le ő is a dohányzó asztal mellé, szemben Péterrel. Noha a mai nap csak egy átlagos nap volt, így is több mint ötszáz kilométer van mögötte… -Hallgatlak! - szólalt meg. Kissé előrehajolt, és a Péter által tanulmányozott papírt kezdte fejjel lefelé olvasni. Ha valamiben, akkor ebben kimondott nagy tehetség volt. -Budapest-Balaton – szólalt meg Péter, miközben lassan felemelte tekintetét, és Lacira nézett. Egy arab és egy magyar személy. Az arab Budapestről indul, és majd valahol a Balaton partján fognak találkozni. A főnök szerint pénzátadás lesz, azt kell megörökítenünk az utókornak – mondta némi gúnnyal a hangjában. A találkozó helye nem ismert, ideje, holnap délelőtt tíz. - Tehát tappancs – szólt közbe Laci. Tappancs alatt természetesen nem egy kutyát értett. A kor egyik legkorszerűbb – mindössze kabátgomb nagyságú – öntapadó nyomkövetőjét becézték így. -Igen tappancs. Méghozzá menetből. Az arab házán több kamera van, mint egy jobb filmstúdióban. Aha – Laci agya dolgozni kezdett. Míg Péter egészben látta a műveletet, ő maga az apróbb részletek kidolgozásában volt profi. Hamarosan az ő terve is készen állt a holnapi sikeres naphoz. 2020. Június 4. Csütörtök 09. óra 03. perc A magyar tenger. Ez a kifejezés ugrott Kovács Ádám elméjébe, ahogy egy kicsit álmosan, mégis jókedvűen üldögélt a balatonfüredi sétányon elhelyezett kovácsoltvas padok egyikén. Ezt a kifejezést még gyermekkorában, a televízióban hallotta. Később – mikor már megengedhette magának, hogy bármely kiválasztott tengert közelről megnézhessen – értette meg, hogy ez a kifejezés nem egészen a Balaton méreteire utalt. Régen, az ő gyermekkorában, a magyar átlagemberek többsége, sőt túlnyomó többsége nem igazán juthatott el külföldi üdülőhelyekre. Maradt tehát a Balaton, a maga vállalati üdülőjével, a kiégett gyeppel, az unott lángos árussal, aki nem versengett a fizető vendégekért. Mivel őt is az állam fizette, nem volt kivel és miért versengenie. Hát valahogy innen a magyar tenger kifejezés. Valahogy mégis szép emlékek fűzték a Balatonhoz. Emlékezett rá, mikor édesapja egyszer azzal tért haza a gyárból, hogy beutalót kapott. Nagydolog volt ez akkor, és ők így is értékelték. Szinte számolta a napokat a nyári szünet kezdetéig, és az indulás előtti éjszaka jó, ha pár órát tudott aludni. Emlékei szerint igazából a több mint öt órás vonatút sem zavarta, az üvegre



tapadva nézte az elsuhanó tájat. Az egy hét pedig felejthetetlen volt. Hiába- gondolta. Szinte a világ minden szegletét megjárta már, mégis a gyermekkor emlékei töltik el szívét a legnagyobb melegséggel. Lassan, de biztosan visszatért a jelenbe. A sétányon elhelyezett óra szerint reggel 9 óra múlott pár perccel. A találkozót csak tízre beszélték meg, de valahogy vágyakozott egy kis magányos üldögélés után itt a parton. Magányos? A sétányon már most is sok turista volt. A közeli yacht kikötőből egymás után futottak ki a szebbnél szebb hajók. A Balaton csábereje évről évre egyre nőtt, úgy a külföldiek, mint a belföldi turisták szemében. Így hát nem csoda, ha e viszonylag korai órában is már nagy volt a nyüzsgés. A találkozó helyét – ahogy máskor sem – most sem egyeztették telefonban. Így megy ez már egy éve, mióta együtt üzletelnek. Ali azt állítja, hogy ő a szokások rabja, ezért mindig ugyanarra a helyre tér vissza, és idegesíti, ha megkérdezik tőle, hogy pontosan hol találkoznak. Végül is nem volt nehéz megszoknia. Üzletember lévén jól tudta, hogy minden ügyfélnek megvannak a maga hóbortjai. Ez az üzlet. Ráadásul nem is akárhogy fizet… Kb. 1 órával korábban Budapest… Ali kicsit álmosan ült be a luxus Mercedes kormánya mögé. A tegnap este egy kicsit hosszúra és erősre sikerült… Mindezt most nyomás formájában érezte a tarkójában. Hiába. Ő sem fiatalodik már. A kedvenc bárjában elfogyasztott italok, noha a mennyiséget nem emeli, és igazán nem issza magát az asztal alá, egyre többször okoznak kellemetlen másnapot neki. Hanyagul a jobb oldali ülésre dobta diplomata táskáját, és kinyitotta a kesztyűtartót. Mindig tárolt ott fejfájás elleni tablettát, és most sem kellett csalódnia. Bevett egy szemet, majd indított, és lassan kigurult a garázsból, egyenesen az útra. Az utca, ahol élt, ebben az időben szinte teljesen kihalt volt, nem véletlenül költözött ide. Soha nem szerette, ha tömeg veszi körül, ráadásul mostani üzletelései igazán nem kívánják meg a nyilvánosságot… Az utca végén Budapest Budai oldala egyik legforgalmasabb többsávos útjának forgalmába csatlakozott, amely már közel sem volt olyan csendes, mint a lakhelye. Az egy irányban haladó két sáv teljesen tömve volt autókkal, ráadásul a forgalom nagy jóindulattal is csak lépésben haladt. Beállt hát az egyik sávba, és türelmesen araszolt a többi autóval. Fejfájása kezdett múlni, és ez kicsit kedélyállapotán is javított. Beindította az autó klíma berendezését, kellemes jazz zenét kapcsolt be a minőségi hifi berendezésen, és tette, amit a többi autós. Öt méter előre majd állj. Megint őt méter… és így tovább. Lassan közeledett a piros lámpához. Örömmel tapasztalta, hogy a torlódás a lámpa után teljesen megszűnik, és a forgalom normál tempóra gyorsul. Az autók között egy szimpatikus fiatalember újságokat árult. Ötletesen egy négyzet alakú tartószerkezetre rakta fel a több nyelvű, és még több témát átfogó választékot. Ali – amint a fiú a kocsija mellé ért – egy pillantást vetett a kínálatra, és meglepve tapasztalta, hogy az ő kedvenc arab nyelvű újságja is a kínálatban szerepel. Gyorsan pénzt vett elő, és a lehúzott ablakon nyújtotta az árus felé, miközben az újság címét kiabálta. Az árus gyakorlott mozdulattal vette ki a tartóból a kért lapot, vette el a pénzt, és kezdett visszajáró után kutatni. -Nem kér vissza! – kiabált neki Ali a motorzajban, és már húzta is fel az ablakot. A fiú köszönete jeléül meghajolt, majd Ali autója mögött elhaladva az útszéli járda felé vette az irányt. A lámpa zöldre váltott, és Ali végre normál tempóval elindulhatott a Balatonhoz vezető autópálya felé. Az újságárus közben elérte a járdát. Jobb kezét egy mozdulattal arcához emelte és csak ennyit mondott: -Helyén!- a válasz csak egy kattanás volt, ezt sem hallhatta rajta kívül senki. Ali autójának hátsó rendszámtábláján az oda tapasztott, mindössze inggomb méretű jeladó elkezdte sugározni jeleit.



A fehér kisbusz sötétített ablakokkal mintegy 5 perccel Ali után érte el az utolsó torlódást okozó közlekedési lámpát. A busz hátsó részében Pál az aligazgató, valamint Péter ült. Mindkettejük előtt csúcstechnológiát képviselő laptop. Több berendezésre nem volt szükség ahhoz, hogy a továbbiakban az Ali által megtett út minden méteréről értesüljenek. Pál – mint mindig – most is kifogástalanul vasalt öltönyben és nyakkendőben ült a kényelmes, forgatható karosszékben. E pillanatban elmélyülten figyelte a laptop monitorját. A monitoron Ali autójának helyzete látszott, egy extrém részletességű térképre vetítve, illetve az akcióban részt vevő követő autók, melyek tisztes távolságból követték Alit, persze ugrásra készen, arra az esetre, ha a „csipogó” felmondaná a szolgálatot. De eddig erre a jelek szerint nincs szükség. Átlagos akciónak ígérkezett, a megfigyelő csapat több ezer óra rutinnal a háta mögött hibátlanul oldott már meg több tucat ilyen feladatot. Pál ugyanakkor nem tűnt éppen jókedvűnek. Elgondolkodó tekintete, mozdulatai gondterheltséget sugároztak. Nem kellet sok idő, hogy ez Péternek is feltűnjön. Egy ideig megállta kérdések nélkül, ám eljött az a pillanat, amikor feltette az ide illő kérdését: -Valami gond van főnök?- Pál pár pillanatig nem mozdult, csak réveteg tekintettel tovább nézte a monitort. Tekintetén látszott, hogy elméje nem a térképpel, az autók helyzetével van elfoglalva. Majd – le sem véve a tekintetét a monitorról, szinte csak maga elé mormolva – szólalt meg: -Hát azt nem mondanám… -Már csak azért mert elég gondterheltnek néz ki. – Péter hanyagul forgott a furgon kényelmes karosszékében. -Ez az ügy nem tetszik nekem. Valahogy rossz előérzetem van. -Szerintem pedig sima munka lesz a mai- válaszolt Péter biztatólag. Pál ekkor –mint aki álomból tér vissza – hirtelen Péterre emelte a tekintetét. -Félreért. Nem a mai munka izgat engem. Ez az ember… vele nem vagyok tisztában.Péter nem reagálta le főnöke mondatát. Ismerte már annyira, hogy tudta, jön magától a folytatás. Ezúttal sem tévedett. -Az első jelekből ítélve – na persze, ha rutinom nem csal – elég pénzéhes fickóról van szó. Félek, hogy bármi álljon is e mögött az üzlet mögött, nem fogja feladni, azért hogy minket segítsen. -Akkor nem adja fel, mit számít az nekünk? – Péter hanyagul rántott egyet a vállán, közben kinézett a furgon sötétített ablakán. Elérték az autópályát, és kényelmes kiránduló tempóban haladtak tovább. Az autópályán nem volt nagy forgalom, és az úton lévőknek sem volt sietős. -Megint félreért. Persze, ha nem adja fel, hát nem, ő dolga. Attól még nekünk sokat segíthet. Csak… tudja… az az érzésem, hogy túl jó a viszonyuk az arabbal… na persze lehet, hogy csak én öregszem, és kezdek paranoiás lenni – hirtelen mozdulattal lehajolt a praktikusan kiképzett asztal alá és egy kis hűtőtáskából két dobozos üdítőt vett elő. Egyiket Péter felé nyújtotta, másikat felbontotta, és gyorsan húzott belőle egy nagyot. Péter is hasonlóan tett, emiatt pár másodpercre csend telepedett közéjük. A fiatalabb szólalt meg először miután kiélvezte az utolsó korty ízét is. -Ki lesz a beszervező? Már természetesen, ha ez nem titok. -Károlynak adtam az ügyet. -Semmi probléma Karcsival. Meg fogja oldani –hangjában biztatás volt, mintha erre főnöke rászorulna. -Tudom, hogy meg fogja oldani. De ez most nem tőle függ. Az ember a nehéz eset…De nem baj! Megoldjuk, ahogy eddig megoldottuk a többi ügyet is! – váltott stílust az



aligazgató, majd rögtön utána húzott egyet az üdítőből. Pár másodperc múlva már – kicsit gondterhelten – de azért kíváncsian nézett ki az elsuhanó tájra. Péter elhallgatott mellette és elmélyedt a laptop tanulmányozásában. Gondolatai még az előző beszélgetésen jártak. Ha sikerül szóra bírni az embert, egy komoly ügyet deríthetnek fel, és ez most ráférne a szekcióra. Talán egy kis jutalmat is ki tudna harcolni az embereinek. Megérdemelnék, hiszen dolgoznak éppen eleget. De hát ahhoz kell az eredmény. És úgy érezte, az még egy kicsit messze van. Akkor még nem is gondolta, hogy érzései milyen közel járnak az eljövendő valósághoz! Újabb egy óra elteltével…….. Ali jókedvűen szállt ki autójából. Kifejezetten élvezte az utat, a jó időt, és különben is… Fejfájása teljesen elmúlt, és ez a hangulatát nagyban feljavította. Az autópályán megállt kedvenc pihenőjében, és ivott egy jó adag kávét. Ez viszont gondolatait is helyre tette. Így már semmi nem állhatott az üzleti tárgyalás útjába. A parkolóba piros sportautó kanyarodott be két fiatallal. Egy fiú egy lány. Szépek, jókedvűek, felszabadultak. Előttük az élet – gondolta Ali. Ma már egyszer látta őket a pihenőben kávézás közben. Akkor is megakadt a szeme a lányon, de hát… Szerinte legalább 25 év különbség. Bezárta az autót, és lassú kényelmes léptekkel elindult az utcán, a sétány felé. Világos furgon gurult el lassan, méltóságteljesen mellette. Ahogy egy pillanatra oda nézett egy cowboy kalapos férfit látott a volán mögött, oldalnézetből. Furcsa egy fazon – futott át az agyán, de több jelentőséget nem tulajdonított a járműnek. Pár perc múlva elérte a sétányt, újabb pár perc és szokott találkahelyük felé baktatott, miközben meggyújtotta kedvenc szivarját, és élvezettel eregette a füstöt. Diplomata táskáját hanyagul lóbálva olyan benyomást tett, mint a 40-50 évvel korábban készült filmekben megtestesített „amerikai nagybácsi”. Kovács Péter már a padnál ült, ahogy oda ért a padhoz hanyag mozdulattal levetette magát mellé. -Barátom!- nyújtotta kezét Kovács felé. A kézfogás részéről meleg baráti volt. Kovács ennél egy kicsit kimértebb volt. -Hogy vagy Ali? – jött a sablonkérdés. Ezzel szemben ugyanakkor Kovács arcán komoly érdeklődés is mutatkozott a válasz iránt. Ali lemondóan legyintett. -Á barátom! Mindennek az alkohol az oka! Tegnap ittam sok alkohol. Reggel a fejemet kalapáccsal ütik. Rossz volt! Nagyon rossz! De mindegy. Vettem be gyógyszer. Ittam kávé. Erős kávé. És nagy adag. Úgyhogy már rendben vagyok. Ahogy Ali beszélt táskáját térdére helyezte, és kezét – mintha csak pihentetné – folyamatosan rajta tartotta. A pad mögötti tisztásra – tőlük úgy 15 méterre – fiatal pár telepedett le. A lány – nem lehetett sokkal több húsznál – egy művirágot szúrt a fűbe, miközben folyamatosan beszélt a fiúhoz, és közben nagyokat kacagott. Csak egy pillanatra komorodott el, mikor a virág fejét a szél elfordította… Gondosan újra a pad irányába állította, és mintha mi sem történt volna csevegett tovább barátjával. Időközben Ali egy hosszabb eszmefuttatásba kezdett korról, meg elfogyasztott alkohol mennyiségről, Kovács pedig hallgatta, és közben bólogatott. Szerette Alit. Emberileg is megkedvelte, és szeretett vele üzletelni. Szavatartó ember volt, és amit elmondott neki, azzal kapcsolatban mindig tartotta a szavát. Amit meg nem mond el, az biztos nem tartozik rá…. -Na de! – ért partnere mondandója végére – nem ezért jöttem barátom! – Felnyitotta diplomatatáskájának fedelét, és egy borítékot fogott meg benne, miközben óvatosan körbe nézett. Miután semmi rendkívülit nem észlelt kivette a kis csomagot, és Kovács kezébe adta. Kovácsnak nem kerülte el figyelmét Ali óvatos körbe kémlelése. Vajon



máskor is csinált már ilyet, mikor pénzt hozott nekem? Nem emlékszem – vitatta meg a dolgokat – jobb híján – saját magával. Valahogy azonban olyan érzése támadt, hogy ezt a kérdést tisztáznia kell. -Nagyon furcsán tekintettél körbe Ali. Tartasz valakitől?- Ali nagyot szívott szivarjából, és arcán széles mosoly jelent meg, bár ez egy kicsit mintha most mesterkélt lett volna. -Hát barátom! Komoly összeget hagyok itt neked, és mindenhol vannak rossz emberek! Félek, nehogy elvigyék a borítékot. Pénz! Sok pénz! -Látod, ezért mondtam neked, hogy utald át a számlámra, úgy könnyebb! – Kovács most úgy magyarázott, mint tanár a diákjának. -Nem jó barátom! Adóhatóság, meg minden! Nem kell sok adót fizetni! -Ali! Nekem nincs titkom az adóhatóság előtt! Hidd el, nekem sokkal kellemetlenebb lenne, ha az ellenőrök azt látnák, hogy én mindenfajta borítékokat veszek át ismeretlenektől! -Barátom! – az arab hangja mintha egy kicsit kérlelőre váltott volna – hidd el, ez így jobb. Bízzál Aliban. Ha bízol benne, akkor Ali sok pénzt keres neked. És természetesen magának is. Kovács többet nem akart ezzel foglalkozni. Egy hangyányi gondolat azért ott maradt elméje hátsó szegletében, de nagyvonalúan túllépett a dolgon. Felállt, és már állva folytatta. -Oké Ali, ha te mondod! Na gyere! Igyunk egy hideg limonádét, aztán el kell, hogy köszönjek. Sok még a dolgom.- Ali szó nélkül állt fel, és elnyomta szivarját a pad melletti cigarettatárolóban. -Menjünk! – szólalt meg vidáman. Előző gondterheltségének már nyoma sem volt. Kovács nem mindig értette társa eme hangulat változásait. Az idők folyamán azonban megtanulta, hogy nem is kell megértenie. Pedig ha értette volna… 2020. Június 4. Csütörtök 16. óra 22. perc István irodája közvetlenül a főnök irodájával szemben volt. Persze ez nem mindig volt előny, de – miután egész napját végigdolgozta – őt ez a dolog nem zavarta. Nem volt még rá példa, hogy elmaradt munkát kértek volna számon rajta. Így viszont teljesen mindegy, hogy hol van az irodája. A hírszerzők vezetője épp az aznapi Balaton parti megfigyelésről készült jelentést olvasta. A megfigyelők teljesen jól feldolgozható hanganyagot is készítettek így az utolsó szóig hallható, amit Ali és Kovács a padon beszélgettek. Mikor az utolsó oldal végére ért, felállt az asztal mögül, és kilépett az irodájából. A hírszerzők irodái felé tartott, hogy Károllyal konzultáljon. Neki már nem járt titkárnő, de ő valahogy nem is igényelte. Sőt a telefonon magához rendelgetést sem szerette. Inkább sétált egy pár métert. Kopogott majd benyitott Károly irodájába. Kollégája egyedül ült benn, és elgondolkodva olvasott valamit a laptopján. - Gyere át hozzám, légy szíves!- szólt oda neki. Hangja kérő volt, de Károly tudta, hogy ez kevésbé kérés. István becsukta maga mögött az ajtót, és visszaindult az irodájába. Nem telt el egy perc, és Károly már ott állt az ajtóban. - Gyere be, csukd be az ajtót! - szólt neki. A fiatal felderítő belépett, és leült a főnöke asztalával szemben lévő székre. - Figyelj! – az osztályvezető még beleolvasott az előtte fekvő anyagba, majd felnézett egyenesen Károly szemébe - Itt van a leirata Ali meg Kovács keddi találkozójának. A megfigyelők nagyon jó hangfelvételt készítettek – lobogtatta meg a több oldalas irományt. Pár dolgot bejelöltem benne, amire érdemes odafigyelned. Olvasd el, és kérem a tervet a beszervezésre! Természetesen írásban! - Károly felállt átvette az



anyagot, majd állva olvasni kezdte, miközben az ajtó felé indult. - Karcsi! – szólt utána főnöke. - Hallgatlak. - Gyere vissza, ülj le! Mi bajod van neked? Úgy járkálsz itt, mint aki gyászol! -Semmi bajom nincs… – Károly lehuppant a székre, de közben már az ablakon bámult kifelé. Istvánnak egy kicsit kezdett vörösödni a feje, de próbált uralkodni magán. Elég régóta ismerte már kollégáját ahhoz, hogy tudja, vagy legalábbis érezze, nem őszinte vele. Hátra dőlt foteljában, gondosan ügyelve arra, hogy testtartása ne legyen fenyegető. Halkan, de annál határozottabban folytatta: - Ide figyelj! Ne mondd nekem, hogy semmi bajod nincs! Vagy hülyének nézel? Mert ha igen, szerintem nem egészen ezt érdemlem tőled! Károly nem szólt csak nem túl energikus tekintetét emelte Istvánra. Lelki szemei előtt film pergett. Film egy pár évvel ezelőtti történetről, a saját életéből. Kedvenc kábítószeres egységét látta maga előtt a képzeletbeli mozivásznon, ahol - fiatal korára tekintettel – nem régóta üldözte a bűnt, mégis főnökei az egyik legtehetségesebb nyomozónak tartották. Egyik főnöke volt István is. Aztán a csapat feloszlott, megkezdődött a rendőrségnél abban az időben megszokott átszervezés. István akkor már nem dolgozott ott, tudomása szerint civil karriert kezdett. „Segíts, hogy ne kerüljek utcára!”- kérlelte akkor. És nem sikertelenül. Mikor az egységbe került az első beszélgetések egyikén volt, újdonsült főnöke közölte vele: „Ez az állás egy hitel! Kamatostól kell visszafizetned, és meghálálnod a segítséget! Mit tegyek?- kérdezte erre ő. Dolgozz, és hozd az eredményeket! Lássák, és én is lássam, hogy akarsz!” -Félek ettől az ügytől – szólt halkan. István előre hajolt és pár másodpercig csak hallgatott. -Hogyhogy félsz? Mitől félsz? -István, ezek nagypályás figurák, én pedig… – hirtelen elhallgatott. Már jobbnak látta volna, ha bele sem kezd az egészbe. -Te pedig?.. – vezetője még mindig előre hajolva várt a válaszra. -Én pedig ehhez kevés vagyok – Károly lehorgasztotta fejét, és cipőjét kezdte nézegetni. Főnöke hátradőlt székében és csodálkozva nézett beosztottjára. Egyelőre csak gondolatait rendezgette megfelelő sorrendbe, ezért nem szólt. Nem kis meglepetéssel hallgatta kollégája szavait. Károly hirtelen felnézett, és – az előbbi kijelentésénél sokkal határozottabb hangnemben – mondókába kezdett. -Figyelj főnök! Az elmúlt hónapokban akár mennyit dolgozom, csak azt veszem észre, hogy az aligazgató állandóan a hibákat keresi a munkámban. Ettől már teljesen bedőltem. Szorongok, állandóan izgulok, hogy el ne rontsak valamit. Félek a kudarcoktól, félek attól, hogy állhatok szőnyeg szélén, félek, hogy a megítélésem még tovább romlik. -Azt látom, hogy félsz! – szólalt meg István enyhe gúnnyal a hangjában. Társán enyhe megkönnyebbülést érzett, aminek igencsak örült. Már hetek – ha nem hónapok – óta látta, hogy Károly nem igazán van kibékülve a helyzetével. Valahol sajnálta is egy kicsit. Tényleg látta az igyekezetet, de voltak ügyek, amelyek a felkészültségét valóban meghaladták. Ebből aztán szükségképpen főnöki számonkérések voltak. -De azzal semmire nem mész! – folytatta az előző gondolatot. Annál inkább jutsz előre, ha ezt az ügyet rendesen megcsinálod! -De nem érted, hogy erről van szó? – Károly a kelleténél jobban megemelte a hangját. A szobára csend telepedett. Feszült csend. Hirtelen érezte, ez méltatlan kirohanás volt. Érezte, hogy indokolatlanul intézett kirohanást. Már bánta is. Nagyon bánta. -Elnézést! – törte meg a feszültséget, és visszasüppedt a székbe. István felállt, és oda lépett kollégájához. Vállára tette a kezét, és nyugodt hangon szólalt meg:



-Miről van szó Karesz? -Megint egy kudarcra ítélt ügy. Megint egy kudarc. Megint egy főnöki számonkérés. És nem tőled – Károly válaszát maga elé a semmibe mondta bele. Hangja egy kicsit nyugodtabb volt, de még mindig sugárzott belőle a feszültség. -Mit csinálsz este? – váltott hirtelen témát István. Erre ő is felkapta a fejét, és csodálkozva nézett föl. -Hogyhogy mit csinálok este? -Jól hallottad! Mit csinálsz este? Úgy értem, hogy van valami kötött programod? -Nem… nincs semmi. -Helyes! Munkaidő után vendégem vagy egy sörre. És csak akkor mész haza, ha elmondtad, hogy mi az úristen nyomaszt ennyire! -De főnök! Nem tudok inni, kocsival jöttem dolgozni! -Annyi baj legyen! Én fizetem a taxit. Károly megadóan bólintott. Örült az ötletnek. Régóta nyomasztották már a munkahelyi dolgok, és most kibeszélheti magából. Ráadásul egy olyan embernek, akire felnéz. És akire mindig is felnézett. 2020. Június 5. Péntek 08. óra 13. perc Pál mozdulatlanul érzelemmentes arckifejezéssel ült irodája dohányzó asztalánál. E pillanatban épp arra várt, hogy István, a hírszerzők főnöke a pár perccel ezelőtti „főnök beszélnünk kellene…” kezdetű nyitányt megfelelő tartalommal töltse fel. Vele szemben kollégája foglalt helyet a kényelmes fotelban. Arca eléggé kialvatlannak tűnt, szeme véres volt. Úgy látszott, hogy az előző esti beszélgetés Károllyal kicsit hosszúra nyúlt… -Hallgatlak – szólalt meg az aligazgató. Hangja érzelemmentes, tárgyilagos volt. István mindig sokra becsülte a főnök effajta póker arcát. Bár ez a beosztottak felé nem volt mindig előnyös, az biztos, hogy Pál a végletekig tudta palástolni érzelmeit. -Szóval -A tegnapi nap el kezdtem átbeszélni Karcsival az Ali ügyet – Pál bólintott, és türelmesen várta a folytatást – csakhogy a beszélgetés egy egészen más irányt vett. Ennek végül az lett a következménye, hogy mondtam neki, igyunk meg egy sört és beszéljük át a problémát. -Problémát? – az aligazgató arca még mindig semmilyen érzelmet nem árult el. Kérdése viszont elárulta hirtelen kíváncsiságát. István hatásszünetet tartott, majd folytatta: -Szóval kiöntötte a lelkét nekem. Azt mondta, úgy érzi, hogy semmibe nem nézed az ő munkáját. -Igen? – a főnök a folytatást várta. Nem szakította félbe a hírszerzőt. -Azt mondja, hogy bármennyit dolgozik az az érzése, hogy nem kapja meg a megfelelő elismertséget a munkájáért. -És milyen elismertségre gondol? -Hát ezt elég egyértelműen megfogalmazta. Főleg anyagi elismertségre gondolt. -Magyarul jutalmat szeretne – szólalt meg Pál, és felállt a fotelből. Zsebre tett kézzel lassan a nyitott ablakhoz sétált, és kinézett rajta. -Ahogy mondod. De ez másodlagos kérdés. Az elsődleges kérdés az, hogy úgy érzi, nem csak pénzben, még szóban sem ismered el a munkáját. Az aligazgató hátrafordult, és hanyag félig ülő félig álló helyzetben helyezkedett el az ablak párkányán. -Akkor fordítsunk a dolgon! – szólalt meg – te hogyan vagy megelégedve Károly munkájával? -Szerintem átlagos munkaerő. Bevallom, mikor segítettem neki bejutni a szekcióhoz én is egy kicsivel többet vártam tőle – István megrántotta vállát – de nekem nagy csalódást



még nem okozott. -Ahogy nekem sem – replikázott Pál – akkor mégis hol a probléma? Vagy máshogy szólva: szerinted mi a megoldás? -Talán nem kéne minden apróságért ledorgálnod. Szerintem nem biztos, hogy azok a hibák megérnek ennyit. -Valóban? – Pál hangján enyhe ingerültség érződött, amint meglódult, és asztalához ment. Lendületesen kihúzta fiókját, és elővett egy anyagot. Azzal odalépett a dohányzó asztalhoz, majd – már kicsit nyugodtabban – leült és István kezébe adta azt. István rögtön felismerte. Károly egy korábbi jelentése volt. Olvasta ő is, sőt ellen is jegyezte. -Ismerem a jelentést. Mi a probléma vele? -Egyszerűen annyi, hogy leellenőriztem a nyilvántartóban, a jelentésben lévő adatokat. Nem egyeznek. És ezt a jelentést te is aláírtad – a főnök hangjából enyhe szemrehányás csengett. István nem szólt csak hátradőlt a fotelben. A jelentést hanyag mozdulattal dobta az asztalra, és fáradtan homlokát kezdte masszírozni. Hiába. A tényekkel nehéz vitatkozni. Témát váltott hát. -Azt mondja, hogy ő nem tudja az Ali ügyet megoldani -Hogyhogy nem tudja? -Szerinte ezek az emberek túl nagy halak neki. Azt mondja, direkt adsz neki olyan feladatot, amelyet biztosan el fog hibázni. -És te ezt elhiszed? Az ég szerelmére, ez a feladata a szekciónak! Nem igazíthatom a cég feladatrendszerét Károly tudásához! Ennek éppen fordítva kell működnie! Neki kell megfelelő tudást megszereznie ehhez a feladatrendszerhez! Emlékezz vissza a saját múltunkra! Mertél te bármikor olyat mondani a főnöködnek, hogy nem tudod végrehajtani a feladatot? Hirtelen csend telepedett közéjük. István – még ha nem is mondta ki hangosan – gondolatban maximálisan igazat adott a főnökének. Pár percre visszatért a múltba. A múltba, amikor együtt csinálták, azt, amit most vezetnek. Emlékezett az „oldd meg!” végezetű vitákra. A „nem érdekel, csak a végeredmény!” végezetű tanácsokra. Kétségtelenül el kell ismernie, hogy az egységnél ennél sokkal humánusabb vezetési stílus uralkodik. -Figyelj István! – folytatta a főnök békülékenyebb hangon – én tudom, hogy Károly az egyik legtehetségesebb hírszerző. A jelenlegi bérezése előleg a jövőbe. Te is tudod, hogy a mai bérszínvonalon magasan többet keres, mint mi ennyi idősen. De előtted is felvállalom, ami a véleményem. Pontatlan. Amíg pedig ez így van nagy jutalmakra ne számítson! Addig elégedjen meg az egyébként jelenleg sem kevés fizetésével! Ha pedig ezekre az apróságokra odafigyel, pár év múlva a legjobbak között lesz, ha épp nem ő lesz a legjobb. Azt pedig hallani sem akarom, hogy fél, meg nagy halak, meg minden ilyesmi! Kérjen segítséget tőled, vagy Zoltántól, vagy akár tőlem is, de tanuljon, és ne féljen! -Igazad van, el kell ismerjem – adta meg magát István. A jelentést kölcsönadod egy órára? -Persze, csak kérem vissza. István kilépett a főnöki irodából. Útja egyenesen Károlyhoz vezetett. -Gyere át hozzám – szólt be az irodába, majd saját irodája felé indult. Egy ideje már szótlanságba burkolózott az iroda. Károly és Zoltán is egy-egy anyag olvasásával voltak elfoglalva. A percek peregtek. A klíma berendezés kellemes hőmérsékletet teremtett a helyiségben, miközben halkan, barátságosan, egyáltalán nem zavaróan zümmögött. A szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Valahol a házban karibi zene



szólt. Foszlányai be-be hallatszottak, és megtörték a monoton zúgást. Ám a kellemes melódia valószínűleg egyik hírszerző tudatáig sem jutott el. Aztán egy váratlan pillanatban Károly felkapta a fejét és – minden előzmény nélkül – Zoltánnak szegezte mondandóját: -Segíts nekem, légy szíves!- Zoltán a meglepetéstől hasonló hirtelenséggel emelte fel a fejét. Arcán teljes értetlenség ült. Látszott, el kell telnie pár másodpercnek, mire újra visszakerül a való világba. -Micsoda? -Segíts nekem, ebben az ügyben! -Melyikben? -Abban, amit egy pár napja mutattam neked. Pénzmosás, ingatlan…biztos tudod. -Már emlékszem. Mit kellene segítenem? -Segíts beszervezni ezt az embert! Segíts megkörnyékezni! Segíts, hogy sikerüljön! Bizonyítani akarok a főnöknek! Zoltán hátradőlt a székében. Agya gyorsan átállt az új gondolatsorra, és most ezen száguldozott. Tulajdonképpen sajnálta Karcsit. Tehetségesnek tartotta, és ezt nem is titkolta. Azt viszont látta, hogy ez az ügy erősen megviseli. -Történt azóta valami az ügyben?- kérdezte -Igen. A megfigyelők rögzítettek egy találkozót a két ember között. Itt a leirata. Zoltán csak keze kinyújtásával jelezte: kéri az anyagot. Félretette az előtte heverő papírkupacot, és újra olvasni kezdett. A leiratból egy pénzátadási találkozó képe bontakozott ki előtte. A megfigyelők olyan élethűen írták le tapasztalatukat, hogy szinte saját magát is ott látta a Balaton parti sétányon. Szinte úgy érezte, hogy ott áll, közvetlenül a beszélgetők padja mellett, miközben ő maga teljesen láthatatlan. Az arab és Kovács beszélgetése pedig – amíg a padon üldögéltek – szóról szóra rögzítve lettek. Zoltánnak már az első olvasás után szembe ötlött egy-két ígéretes pont. Ezeket – ahogy annak idején mentoraitól megtanulta – ceruzával gondosan megjelölte, majd tovább olvasott. Mikor a szöveg végére ért újra kezdte, és – mintha először olvasná – még egyszer átrágta magát az egészen. A harmadik olvasás után – miután úgy gondolta, hogy kellően megértette az egészet – felnézett Károlyra. Károly feszengve ült a helyén. Látszott, hogy Zoltán reakcióját várja. -Na figyelj! Van egy pár ötletem. Először is. Látszik, hogy Kovácsot nagyon zavarja a borítékosdi. Nem szereti, fél tőle. Ezt kihasználhatjuk a magunk javára. Másodszor. Kovács szerintem elég pénzéhes. -Ezt meg honnan tudod? -Nem tudom, csak gondolom. Miből? Hát abból, hogy azért benne maradt az üzletben. Pedig G-2 szerint ez a buli már egy éve megy. Vagy rosszul emlékszem? -Nem, nem jól emlékszel… -Na akkor ezt fogod kihasználni! El kell hitetned Kováccsal, hogy ebbe belebukhat, és akkor az eddigi egész egzisztenciája romba dől! Ezt ő nem fogja bevállalni és segíteni fog. Én a helyedben mint adóügynök keresném fel, és úgy beszélgetnék vele. Károly nem szólt semmit csak nézte Zoltánt. Hirtelen újra csend lett a szobában. -Mi az? – kérdezte Zoltán. Nem tetszik az ötletem? -Zoli. Gyere el velem ezekre a találkozókra! Nagyon szépen kérlek! 2020.Június 8. Hétfő 09. óra 08. perc A főnök irodájában négyen ülték körbe a dohányzóasztalt. Egyik oldalon István és Pál, míg a másikon Károly és Zoltán. A hétfői álmosság még érződött a levegőben. Már több mint egy órája egyeztettek a „Szultán” fedőnevű ügyben, és jó pár ötletet megtárgyaltak,



mire kialakult a végső verzió. -Vegyük akkor át újra Zoltán javaslatát! – szólalt meg az aligazgató. Tehát önök adónyomozók, és kaptak egy bejelentést, miszerint Kovács cégén keresztül pénzt mosnak tisztára adócsalók. Ha van egy kis esze, akkor segít nekünk. -Felvegyük vele a kapcsolatot telefonon, mielőtt személyesen felkeressük? – kérdezte Károly. Hangján enyhe feszültség érződött. -Nem, két okból sem – válaszolt a főnök. Az egyik ok az, hogy időt adunk neki a találkozó előtt, és az nem célszerű. A másik ok, ami sokkal prózaibb. Itt van előttem T2-es szolgálatos technikus ma reggeli jelentése. Emberünk ma reggel még be sem kapcsolta a telefonját. -És nyomkövetés szerint otthon van? – kérdezte Zoltán. Ha már beszállt az ügybe, akkor biztosra akart menni. -Rá csak telefonos nyomkövetésünk van. Amíg nem kapcsolja be a telefonját addig feltételezéseink vannak csak. Ő nem elkövető. Mivel tegnap este saját lakásában kapcsolta ki a készüléket, ezért vélelmezhetjük, hogy otthon van. -Legalább van egy kis izgalom is – szólalt meg Zoltán újra, hangjában némi iróniával. Pál úgy csinált, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Ismerte már beosztottjának az efféle szólásait. Ezzel együtt megbízható, jó munkaerőnek tartotta. Ennyi pedig szerinte is belefért. -Urak! – szólalt meg végül – Ha nincs más, akkor indulás! Adandó alkalommal soron kívüli jelentést kérek Istvánon keresztül! Zoltán és Károly szó nélkül kifordultak az irodából. -Te maradj még István! - szólt hirtelen a főnök a távozni készülő osztályvezető után. A megszólított kíváncsian ült vissza a dohányzó asztal mögé. A főnök arcán némi feszültséget látott, és ez nem volt jó előjel. -Mi a véleményed? Meg tudja csinálni? -Szerintem meg tudják csinálni. Én bízom bennük. – válaszolt, miközben a főnökre nézett. A következő másodpercben azonban már tudta, hogy a válasz rossz volt. -Nem ezt kérdeztem István! Azt kérdeztem, hogy Károly meg tudja-e csinálni?- a feszültség, melyet István az aligazgató szemében látott, most a hangjában is érezhető volt. A hírszerzők főnöke egy pillanatra elbizonytalanodott. Hirtelen csend ült közéjük. -Hogy egyedül meg tudja-e csinálni, azt nem tudom. Ketten biztosan megcsinálják – vágta ki magát végül. -Ez őszinte válasz volt tőled, ugyanis hasonlóan érzem én is. Zoltán maradjon az ügyben, mindaddig, amíg a végére nem járunk! Tőled pedig – a főnök hangja most nyomatékos volt – folyamatos jelentést várok! -Meg lesz – állt fel István az asztaltól. Az aligazgató felállásával szintén jelezte, hogy részéről a diskurzus a végére ért. Pár másodperc múlva már a szobájában volt. Elgondolkodva rogyott bele a székébe. Feje úgy zúgott, mint egy felbolydult méhkas. Valahogy nem tetszett neki főnöke hozzáállása ehhez az ügyhöz. Vagy csak Károlyhoz? Vagy tud valamit, amit mi nem? De akkor miért nem beszél róla? Nem beszélhet? És ha így van, akkor miért nem? Kelletlenül húzta maga elé az asztal sarkán heverő napi iratkupacot, és elmélyülten olvasni kezdett. 45 perccel később….. A szolgálati Opel Vectra halkan suhant az autópályán. Károly vezetett, és látszott, hogy teljesen a vezetésre koncentrál. Egy biztos. Zoltánra szinte ügyet sem vetett. Ez az adott



pillanatban azonban őt sem nagyon bosszantotta. Egy-két órás autó utak közben szívesen merült gondolataiba, vagy a táj szemlélésébe. Ezt – mivel ő az autóban csak utas volt – most a legkisebb gond nélkül megtehette. Valahol agya hátsó szegletében rögzítette, hogy szűk félóra, és megérkeznek Kovács Péter Ádám cégéhez. De ez most valahogy nem izgatta. Sok tucat beszervezéssel a háta mögött nyugodt tudott maradni az ilyen találkozók előtt. Gondolatai szűk egy hónapot előre szaladtak az időben. Három repülő jegyet, és a görög tengerpartot látta maga előtt. Az elmúlt egy éve sem neki, sem feleségének nem volt könnyű. Úgy döntöttek hát, hogy ezt a két hetet megérdemlik. Kerül, amibe kerül. Majd legfeljebb a következő évben egy kicsit összébb húzzák a nadrágszíjat. Már látta szeme előtt Pankát, a kislányát. Látta, amint szalad a homokban, amint este öltözik a vacsorához… még csak tíz éves, de már igazi hölgy… - Hallottad, amit kérdeztem?- Károly hangja szinte bele dörrent az ábrándozásba. - Tessék? Nem figyeltem, bocs. - Mi a véleményed? Sikerülni fog? Zoltánnak kellett egy pár másodperc, mire a görög tengerparttól a szolgálati autóba visszaérkezett. Hanyagul megrántotta a vállát, miközben oldalra kifelé nézett. Lassítottak, és egy kellemesebb tempóban lehajtottak az autópályáról. -Nem tudom. Nem tudom, hogy sikerül-e. Ezt így előre nem lehet megmondani. -Én is így gondolom. De… akkor… érdemes egyáltalán megpróbálni? -Persze! Ha meg sem próbálod, soha nem derül ki, hogy sikerült volna-e – Zoltán lehúzta az oldalablakot, és kezét kilógatta a menetszélbe. Kellemes hűs levegő csapott tenyerébe, amit nagyon élvezett. - Egyébiránt, ha már így megkérdezted, ez az ember túl közel van a tűzhöz. Már, ha tényleg van itt tűz, merthogy azt sem tudjuk biztosan. Ha sikerül, akkor főnyeremény, ha nem… nos hát akkor lényeges, hogy soha ne rakja ki a kirakóst! Legalábbis a kirakósnak azt a részét, hogy mi kik voltunk valójában. Károly sokatmondóan bólintott, miközben az utat nézte. Zoltán enyhe izgalmat látott az arcán, aminek nem örült, bár valahol meg tudta érteni. Emlékei szerint Károly még nem sok kettes kódú beszervezést csinált. Ilyenkor az ügynöknek ki kell bújnia saját bőréből, és be kell bújnia egy más ember – jelen esetben egy adónyomozó – bőrébe, ami mindig rejt veszélyeket. De hát… ez már csak egy ilyen szakma. Ezt el kell tudni fogadni. Szűk negyedóra elteltével megálltak az impozáns balatoni luxusház kapuja előtt kialakított parkolóban. Egy pillanatra mindkettőjűknek elakadt a szava, ahogy az épületet végigmérték. Ez volt az az alkalom, mikor tisztán látszott: a pénz, és az ízlés egy jól kialakított párost alkotott. A kétszintes házikó mediterrán stílusban épült. A kaputól az épületig tartó térség ízlésesen le volt járókövezve. Az udvaron napernyők alatt kis asztalkák, és elegáns, mégis laza fából készült székek. Az egész ingatlan pazar benyomást keltett. A hírszerzők egymásra néztek: -Menjünk! –szólalt meg Zoltán, és kinyitotta kocsiajtót. Automatikusan megtapogatta öltönye belső zsebét. Az adónyomozói igazolvány ott lapult benne. A kapun a – nem túl fantáziadús – cégnév messziről hirdette a profilt: „Kovács Kft. Ingatlan és Értékpapír Kereskedelem”. A kapucsengő gombjára a kapu automatikusan nyílt. Az ügynökök beléptek, és határozott léptekkel a földszinti kétszárnyas ajtó felé indultak. Odabent kellemes hűs levegő, és egy még kellemesebb recepciós hölgy fogadta őket. - Jó napot kívánok, uraim! Miben segíthetek? – villantotta meg a hölgy hibátlan fogsorát, miközben felállt a széke elé. - Jó napot kívánok! – köszönt Zoltán. - Igazából mi Kovács Péter Ádám úrral szeretnénk beszélni! Ha jól tudjuk, akkor itt dolgozik. A recepciós hölgy - ha lehet – még nagyobb mosolyra húzta a száját a főnöke neve hallatán.



- Igen, valóban itt dolgozik, pontosabban ő vezeti ezt a vállalkozást, de nem tartózkodik jelenleg a városban. Segíthetek esetleg én valamiben? A két hírszerzőt villámcsapásként érte a hír, de ezt egész jól palástolták. Zoltán tért először magához: - És megtudhatnánk, hogy hol van most Kovács úr? - Persze! Budapestre utazott, egy megbeszélésre. Megtudhatnám, hogy milyen ügyben keresik? - Ő semmi… Tulajdonképpen magánügyben… - Á értem – a hölgy még mindig igen készséges volt. Látszott, hogy jól megfizetik ezért. Sajnos nem emlékszem rá, hogy Kovács úr mára megbeszélést említett volna… - Igen, ez így is van – replikázott Károly – mivel nem beszéltük meg előre a dolgot. - Esetleg próbálják meg telefonon utolérni őt! Ismerik a számát? – kérdezte ravaszkásan a hölgy. - Igen ismerjük a számát, köszönjük! – válaszolt Zoltán. Nem is tartjuk fel önt tovább, minden jót kívánunk! – folytatta, miközben határozott léptekkel elindult az autó felé. Károly követte. - Ez jól sikerült! – használta Zoltán a tőle már megszokott szófordulatot, és bosszúsan csapta be az Opel ajtaját. - Most mit csináljunk? – Károly már a kormány mögött ült. Indított, és kitolatott a parkolóból. - Hát, egyelőre jelentjük, hogy eddig mit értünk el. Pontosabban, hogy mit nem – Zoltán a telefonjával bíbelődött. Az autó lassan gurulni kezdett velük. Az utca tele volt strandról jövő, vagy strandra igyekvő fürdőruhás, emberekkel. Igazi strandidő volt, amit az autóban is a kiválóan működő német klímaberendezés volt képes csak ellensúlyozni. - Szervusz István! – szólt a telefonba – Igen, hát a helyzet a következő…- tömören tárgyilagosan beszélt, majd rövid kérdésekre csak igennel, illetve nemmel válaszolt, hasonlóan röviden. - Rendben, megértettem. Szervusz! – zárta le végül a beszélgetést, és kinyomta a telefont. - Na? Mit mondott? - Azt, hogy kerítsük elő még ma. - De hogyan, ha fel sem hívhatjuk? - De igen. Felhívhatjuk. Azt mondta, így nem gond, ha felhívjuk, csak kerítsük elő – Zoltán újból tárcsázni kezdett. - Hangposta – szólalt meg egykedvűen. Hát úgy látszik ez egy kalandos történet lesz… Lassan kiértek a városból és kényelmes tempóban az autópálya felé vették az irányt. Az igényes budai szálló halljában nagy volt a sürgés-forgás. Emberek jöttek mentek, a bárban szinte minden asztal foglalt volt. Magányos öltönyös férfiak, kosztümös középkorú üzletasszonyok, párban, hármasban diskuráltak. De olyan is volt, aki elmélyedve a kellemes zenében a napi újságot olvasta, vagy épp magányosan iszogatta kávéját. Egyik ilyen volt Kovács Péter. Lassan, elgondolkodva kavargatta a feketét, miközben az elmúlt két óra alatt hallottakat próbálta az üzleti logika szerint szép sorba rendezni. Noha feje tele volt számokkal és számsorokkal, és úgy érezte, mintha agymosáson esett volna át, lassan ülepedtek le elméjében az elhangzottak. És ahogy leülepedtek, rögtön megmutatták valódi mondandójukat. Igen. Az olasz kollegina teljesen logikusan érvelt a közel és távol keleti részvények várható árfolyam mozgását illetően. És Kovács Péter nem is lett volna befektető, ha ezek mögé az érvelések mögé nem rakott volna be – egyelőre csak a gondolataiban – egy komolyabb összeget, mely aztán egy pár év múlva még komolyabb összeggé növi ki magát. Miközben jókedvűen



kortyolt a kávéjából gondolatai már a jövőben jártak. Számok, évek, majd megint számok. A végeredmény pedig igencsak biztató. Ha az Alival folytatott üzletét még ebben az évben folytatja, és a betervezett ingatlanokat megforgatják, abból egy szép kerek summát át tud csoportosítani közel keleti részvényekbe. Talán annyit is, hogy végleg kiszálljon az arab féle ingatlan üzletből. Hirtelen rosszkedv lett úrrá rajta, ahogy eszébe jutott a történet. Az állandó mosolygás. A színházi mozdulatok. A borítékban átadott nagy összegű jutalékok. A kitérő válaszok a feltett kérdésekre. Nincs ez így jól. Ez nem az ő világa. Szereti a pénzt, de nem így. És nem mindenáron. Jobban szerette a naponta e-mailben, vagy üzenetben kapott részvényárfolyamokat. És természetesen jobban szerette, mikor az árfolyamok alapján kikalkulált napi hozam egy csinos kis összegre rúgott. Ez volt az ő stílusa. És nem a borítékos osztogatás. Az ám! A telefon! Most vágott elméjébe, hogy a mai reggeli részvényárfolyam még nem érkezett meg üzenetben a telefonjára! Hirtelen kutatni kezdett a zsebeiben, míg kezébe nem akadt a korszerű kis kütyü. Megérintette a képernyőt, de az sötét maradt. Ezt nem teljesen értette. Talán elfelejtette bekapcsolni? Próbálta orvosolni a hibát, eredményesen. Igen. Sajnos Budapestre indulása előtt valóban elfelejtette beüzemelni. Hiába! Lehet, hogy tényleg öregszik? Bosszússága azonban hamar tovatűnt, amikor megérkezett az on-line tőzsde értesítése. Pár pillantással átfutotta a listát, majd elégedetten tette le a telefont a kis dohányzóasztalra. Ez az! A mai napra virradóra részvényei pontosan annyi pénzt hoztak számára, amennyit Alitól legutóbb borítékban kapott a Balaton parton. Lassan tényleg itt lesz az ideje, hogy kiszálljon. Gondolatai újra szárnyalni kezdtek. Elhagyták a szállodát, Budapestet, majd egész Magyarországot, és pillanatok alatt komoly magaslatokba emelkedtek. Rengeteg szabadidő! Még több luxusutazás! Még több pihenés! Ijedten rezzent össze, mikor telefonja rezegni kezdett a kis asztalkán. Visszatérése csak pár másodpercig tartott, aztán jó üzletember módjára fel is kapta a kis készüléket és fogadta hívást. -Kovács Péter! – szólt a telefonba, miközben másik kezével a kávés csészéért nyúlt, hogy a megmaradt pár korty kávé ízét is kiélvezze. Ahogy azonban megfogta a poharat keze megállt a levegőben, az asztal felett. Arca megfehéredett, vonásai izgatottá váltak. -Igen, én vagyok, miben segíthetek?- szólt a készülékbe. Lassan visszatette a csészét az asztalra. Szeme üvegessé vált, és üresen meredt a semmibe. -Természetesen egy óra múlva! Tisztelettel várom önöket! De… megtudhatnám, miről van szó? Nem. Értem. Rendben, minden jót, egy óra múlva! – újra letette a kis készüléket az asztalra és mozdulatlanul ült egy ideig. Ezután hirtelen újra tárcsázott, és gyors léptekkel a hotel kijárata felé indult. Ezt jobb, ha más nem hallja – gondolta, és kilépett az automatikusan nyíló ajtószárnyon. Egy pillanat alatt megcsapta a már most is kellően meleg nyári levegő, de nem vett róla tudomást. Most valahogy nem észlelte a külvilágot. Gondolatai máshol, egészen máshol, más helyszíneken jártak. A hotel előtt csak páran lézengtek, ők sem vettek tudomást a szállodából komoly lendülettel kirontó ötvenes úriemberről. Kovács az egyik fa alatt üres padot vett észre, ezért nyomban határozott léptekkel felé indult, és lehuppant rá. Pár másodperc múlva Ali hangja hallatszott a készülékben: -Barátom! -Ali. Hol vagy most? Beszélnünk kellene! -Ausztria. Vagyok Ausztria. Mi baj? -Ali! Adónyomozók keresnek engem! És nem mondták meg, hogy miért!- a telefonban egy pillanatig csend lett. -Értelek barátom – szólalt meg aztán újra az arab szenvtelen hangon – és mi baj ezzel? -Ali! Én nem akarok semmibe sem belekeveredni! Én tisztán akarok… -Barátom! – a másik hangja nyugodt volt. - Nincs gond. Beszélnek veled, mert az a



dolguk. De hát veled, meg velem minden rendben van. -Ali! Nekem rossz előérzetem van! Ezek a nyomozók nem véletlenül keresnek engem! – Kovács érezte, hogy keze enyhén remeg. Gyomrában pedig hol nyomást érzett, hol pedig úgy érezte, hogy egy gyorslifttel közlekedik valahol az első és a tizedik emelet között. A telefon másik végén egy pár másodpercig csend lett. -Barátom! – Ali hangja nyugodt volt. Beszélj a nyomozókkal, majd utána telefon nekem. Elmeséled, mit mondtak, és meg fogod látni, nincs probléma. Ha nem haragszol, most éppen tárgyalok. Viszonthallásra. A vonal megszakadt. Kovács telefonos kezét ölébe ejtette, és tekintetével a semmibe meredt. Keze remegése nem hagyott alább, sőt mintha egy kicsit erősödött volna. Gondolatai vadul cikáztak. Érezte, pánik tör rá. Megpróbált elébe menni a beszélgetésnek, és kitalálni az adónyomozók jövetelének célját. Több gondolatsor végig futott az elméjén egy pár másodperc leforgása alatt. Logikus énje ugyanakkor egy végeredményt dobott ki minduntalan. Ali. Lassan feltápászkodott a kényelmes padról. Úgy érezte, mintha legalább tíz évet öregedett volna szűk öt perc leforgása alatt. Lassú léptekkel indult vissza a szálloda bejárata felé. 2020. Június 8. Hétfő. 13. óra 15. perc -Mit hozhatok az uraknak? A pincérnő széles mosollyal lépett a három férfi asztalához. Kezében kis notesz, tollát írásra emelte. Az asztalnál elég kimért, mondhatni hideg volt a hangulat. A férfiak egymást méregették, bár láthatóan Kovács Péter lelkiállapota volt a leglabilisabb. Izgatott kézmozdulatok kíséretében rendelt, és viselkedésén látszott: alig várja már, hogy a pincérnő elsétáljon az asztaluktól. -Nos miben lehetek a szolgálatukra? – ragadta meg az első adandó alkalmat a beszélgetésre, miután egyedül maradtak. Zoltán figyelmét nem kerülte el a kérdésből érezhető izgalom. -Talán fordítsuk meg a kérdést, tisztelt Kovács úr! Ön szerint mi miért kerestük fel önt? Kovács nem számított visszakérdezésre. Valahogy nem volt hozzászokva. Hiszen ő a főnök, az ő szavát lesik, az ő utasításait hajtják végre. És ő kérdez. Mindig ő kérdez. Rögvest úgy tűnt neki, hogy az idősebb nyomozóban méltó ellenfélre talál, amely frusztráltságát még tovább növelte. -Ne haragudjon tisztelt nyomozó! De nem hiszem, hogy találós kérdések megválaszolása miatt kerestek fel engem. A pincérnő visszaérkezett asztalukhoz, és újabb széles mosoly kíséretében lerakta a megrendelt frissítőket az asztalra. Zoltán töltött magának, és lassú – már, már teátrális – mozdulatokkal kortyolt. Letette a poharat és újból Kovács szemébe nézett. -Felvetése teljesen jogos – szólalt meg kimérten – Valóban nem találós kérdéseket szeretnénk önnek feltenni. Mindennek ellenére, a legnagyobb tiszteletem mellett újból meg kell kérdezzem: Ön mit gondol látogatásunk céljáról? Kovács szintén pohara után nyúlt. Noha szomjas nem volt, a szája kiszáradt. Úgy érezte, hogy gondolatai fénysebességgel száguldoznak egymás után, és ő nem tudja megállítani, logikusan sorba rakni őket. -Nézze nyomozó! Több mint húsz éve foglalkozom vállalkozásokkal. Nyilván annyira nem lepődöm meg azon, hogy az adóhatóság időnként felkeres. Éppen ezért nem is szeretném az időmet fecsérelni. És természetesen az ön idejüket sem. A helyzetből adódóan vélelmezem, hogy a vállalkozásommal kapcsolatban keresnek. Ezért én is a legnagyobb tiszteletem mellett azt javaslom, hogy vágjunk a dolgok közepébe, és árulják el, hogy minek köszönhetem megtisztelő figyelmüket!



-Hát rendben – válaszolt látszólag megadóan Zoltán – Ha önnek így könnyebb… Én azonban mégis kérdéssel folytatnám ezt a beszélgetést – Pár másodperc hatásszünetet tartott, miközben Kovács reakcióit figyelte. Aztán folytatta, ahogy ígérte valóban kérdéssel - Észlelt-e a közelmúltban olyan rendellenes folyamatokat akár saját maga, akár vállalkozása körül, amely ön szerint indokolhatja a mai látogatásunkat? -Nem. Nem észleltem ilyet – az üzletember válasza közben hanyagul megrántotta vállát és igyekezett teljesen közömbösnek látszani. -Értem. És tapasztalt-e környezetében – itt főleg üzleti környezetre gondolok – olyan üzleti törekvést, amely önben esetleg gyanút keltett? -Nem, ilyen sem volt. De nem teljesen értem, hogy hová akar kilyukadni ezzel? -Csak türelem! El fogunk jutni oda is, ahová én – ezt egy kicsit jobban megnyomta – szeretnék eljutni. Egyelőre azt kérném öntől, hogy gondolkozzunk egy kicsit együtt! Kovács izgatottan dobolni kezdett az asztallapon. -Nézze nyomozó! Én szívesen együtt gondolkodom önnel, ha végre valahára megosztaná velem, hogy miben akar együttgondolkodást tőlem! -Mintha kicsit ideges lenne Kovács úr! – Zoltán fokozta a lelki nyomást. Úgy látszott, hogy – bár beszélgető partnere ezt próbálta leplezni – eredményesen. -Gondolom nyomozó, hogy ön sem lenne jobb állapotban, ha több évnyi becsületes vállalkozói múlttal a háta mögött egyszer csak – a semmiből – két adónyomozó bukkan elő, és kérdezz –felelek - et kezdenek játszani önnel, anélkül, hogy tudná, mit akarnak! -Ebben önnek teljesen igaza van. Talán az a különbség kettőnk között, hogy én, ahelyett, hogy egyre ingerültebb lennék, az adott helyzet megoldását próbálom keresni – Zoltán újból kortyolt egyet, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a vállalkozóról, aki időközben egy ideges fejmozdulat után hosszan kifújta a levegőt, és megadóan szólalt meg: -Rendben. Önök nyertek. Nos. Mi a megoldás? -A segítségét kérnénk Kovács úr! – Zoltán olyan gyorsan válaszolt, amilyen gyorsan csak tudott. Most viszont Kovácson volt a meglepődés sora. -Miben tudnék én önöknek segíteni? A felderítő nagy levegőt vett és hozzá kezdett a története előadásához. -Kovács úr! Alapos okunk van azt feltételezni, hogy bizonyos országon belül tevékenykedő bűnözői csoportok az ön vállalkozását akarják felhasználni tevékenységükhöz. -Hogy micsoda? – Kovács izgalma kezdett alább hagyni, helyét a korábbinál ha lehet még nagyobb meglepődés vette át. Mikor meghallotta, hogy adónyomozókkal kell találkoznia mindenre számított, csak éppen arra nem, hogy a segítségét kérik. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy magyar bűnözőkkel került kapcsolatba. Őszintén szólva teljesen Alira és közös vállalkozásukra koncentrált. Hogy nem róla kérdeztek, ez némileg megnyugtatta. De hát… Akkor kik lehetnek ezek a magyar bűnözők? -Ne haragudjon nyomozó, de miféle magyar bűnözőkről beszél nekem? - hangjába némi határozottság tért vissza, és ezt Zoltán is észrevette. -Bocsánat! Én nem azt mondtam, hogy magyar bűnözők! Sőt, ha jól emlékszem, akkor a nemzetiségükre nem is mondtam semmit. Én azt mondtam, hogy országon belül tevékenykedő bűnözői csoportok. Többet mi sem tudunk róluk – füllentett tovább Zoltán. Kovács Péter kezdte nem érteni a dolgot. Most, hogy kicsivel nagyobb biztonságban érezte magát, ennek rögvest hangot is adott: - Már elnézést, de kezdem végleg elveszíteni a fonalat! Hogy csak a saját logikámat kövessem: hogyan tudnék én maguknak segíteni, ha önök nem tudják megmondani, hogy miben segítsek?



Zoltán kiitta maradék hűsítőjét, majd az üres poharat az asztalra tette, és pár másodperc hatásszünetet tartott. - Nézze! A mai találkozónknak egyetlen célja van. Ez pedig nem más, mint az, hogy beláttassuk önnel: mindkettőnk közös érdeke, hogy ebben az ügyben együtt működjünk. Persze… ettől függetlenül mondhatja azt, hogy ön ebből nem kér…. - És az milyen következményekkel járna rám nézve? – kérdezett vissza Kovács. - Természetesen részünkről semmilyen következményekkel. - És abban az esetben, ha önök ezt a csoportot… hogyan is mondjam….. felszámolják? Mi történik akkor, ha ők engem vádolnak, noha én semmiről semmit nem tudok? Zoltán megérezte, hogy ismét felül kerekedhet kettejük lelki csatájában. - Nos látja… ez az, amivel kapcsolatban semmit nem tudok ígérni önnek. - De persze, ha együttműködöm… Zoltán nem szólt. Rezzenéstelen arccal nézte Kovácsot, és közben azért drukkolt, hogy eme hatásszünet a lehető leghosszabb legyen. - Rendben! – szólalt meg az üzletember pár pillanat után - Mondják meg, hogy mikor és hol kell vallomást tennem az ügyben, és én oda megyek az ügyvédemmel, és vallomást teszek! Elmondok önöknek mindent az üzletfeleimről, maguk pedig kibogarásszák közülük, akit ki akarnak! Ez így megfelel? - Hát… nem teljesen - a válasz rövid volt és kimért. Kínos csend telepedett közéjük. Kovács döbbenten nézte a vele szemben ülő két férfit. - Nem teljesen? Ne haragudjon nyomozó, de önök – pontosabban csak ön – folyamatos nyomás alatt tart engem, és nem nagyon látom önben a közös érdekből fakadó kompromisszum készséget! - Mert nincs is. Legalábbis nem akkora, amekkorát ön szeretne. Nézze Kovács úr! Ha ön most nemet mond nekünk, mi ezt az ügyet szépen eltesszük a szekrényünk legaljára, és előveszünk helyette egy másikat. Higgye el, van belőlük elég… - De az ég szerelmére… - Még nem fejeztem be! Ugyanakkor, ha igent mond a kérésünkre, a feltételeket mi szabjuk. Ez csak így tud sikeresen működni. - De akkor mondja már el, hogy mire gondolnak! Zoltán megpróbált teljesen nyugodt maradni. Hála több éves rutinjának ez sikerült is. - Oké. Sorolom a feltételeinket. Először is. Nincs semmiféle kihallgatás. Ennek egy oka van, az ön védelme. Eldugott helyeken fogunk találkozni, és nem az adóhatóság épületében. Az önben felmerülő kérdésre a válasz: azért, hogy még véletlenül sem találkozzon olyan emberrel, akivel az adóhatóság épületében nem kéne. - Ezt úgy értsem, hogy azok közül, akikről esetleg szó van ebben az ügyben? - Így ahogy mondja. Látom, egyre jobban érti a logikánkat. - Kénytelen vagyok… -A másik feltétel: nemcsak az ügyvédjének, hanem senkinek nem beszélhet erről az ügyről. Ha esetleg másként tesz, abban az esetben ismét a saját biztonságát teszi kockára. Ért engem? Kovácson bizonytalanság lett úrrá. - Azt akarja mondani, hogy senkinek… - Pontosan azt akarom mondani! Egyéb esetben az ügy kimenetelével kapcsolatban semmiféle garanciát nem tudunk vállalni! A férfi teljesen vert helyzetben érezte magát. Szórakozottan játszott a kiürült üdítős üveggel, s közben mereven nézte maga előtt az asztalt. Ismét csend vette át a korábbi diskurzus helyét. A hallgatást Károly törte volna meg, amint – feladva eddigi inaktivitását – szóra nyitotta a száját, de Zoltán fejmozdulatára inkább csendben maradt. - Rendben van, bár a feltételeik nagyon nem tetszenek nekem – szólalt meg Kovács



végül. Hallgatom önöket, hogy hogyan tovább. - Először is egy kérdésem volna – nézett rá sokatmondóan az idősebbik hírszerző. Beszélt-e valakinek erről a találkozóról, mielőtt ide érkeztünk? - Természetesen nem – hazudott Kovács. E pillanatban jobbnak látta, ha egyelőre még két pályán játssza ezt a mérkőzést. - Ennek örülünk. Egy pár nap múltán keresni fogjuk, és újból találkozni fogunk egy általunk megjelölt helyen és időben. Addig kérjük, gondolja át, hogy aktuálisan kikkel áll üzleti kapcsolatban, és ezek közül kik lehetnek azok a személyek, akik az adóhatóságot érdekelhetik! Így rendben lesz? - Rendben – bólintott a másik megadóan. - Akkor…- állt fel az asztaltól Zoltán jelezvén, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést – köszönjük, hogy időt szakított ránk! – kezet nyújtott beszélgető partnerével, miközben mélyen a szemébe nézett. – És továbbra is kérem, hogy ezt a kapcsolatot a saját érdekében kezelje bizalmasan! - Ahogy megegyeztünk. Minden jót uraim!- sarkon fordult, és kisétált a helyiségből. Zoltán lehuppant a székre. Csak most látszott rajta, hogy a csata némileg kimerítette. - Ez nehéz ügy lesz – szólt Károlyhoz, miközben intett a pincér lánynak. - Hogy érted ezt? – Károlyba kezdett visszatérni az élet. Az első perctől tisztában volt azzal, hogy ezt a pályát most Zoltán uralta. Valahol örült is neki. Így utólag pedig belátta, hogy jó volt a megérzése Kováccsal kapcsolatban… - Ez az ember nem hisz nekünk. És mivel nem hisz nekünk, ezért nem is bízik bennünk. Ez az ember azt szeretné, hogy bevigyük az adóhatóság épületébe, és ott beszélgessünk vele. A pincér lány az asztalhoz lépett, és letette a számlát az asztalra. Zoltán fizetett, és mosoly kíséretében busás borravalót adott. A hatás – szintén egy mosoly képében – nem maradt el. - De te jól kivágtad magad…- Károly felállt az asztaltól, és helyére tette a széket. - Ez talán igaz. Mondom talán. Kérdés, hogy ez az ember elhiszi-e a történetemet. Egy biztos. Túlságosan jóban van Alival - zsebre tette kezét, és lassan a kijárat felé indult. Kovács szórakozottan andalgott az autója felé. A délutáni forgalom a belvárosban egyre nőtt, ezért még ebben a tempóban is kerülgetnie kellett a sétálgató nézelődő turistákat, párokat, csoportokat. Kellemes nyári idő volt, enyhe széllel, ezért a meleg nem volt elviselhetetlen, még itt a belvárosi épületek között sem. Persze az ő gondolatai most nem épp az aktuális időjárás környékén jártak… Több éves tapasztalatával próbálta összerakni az imént lezajlott találkozó célját. A baj csak az volt, hogy ő tapasztalatát az üzleti életben és nem a bűnügyek területén szerezte. Azt hamar meg tudta állapítani magában, hogy a nyomozók – illetve főképp az idősebbik – úgy vették rá őt az együttműködésre, hogy semmilyen konkrétumot nem közöltek vele. Ez valahol megnyugtatta. De mi van, ha ez egy ördögi terv része? Mi van, ha így akarják elterelni a figyelmét a valódi célról? Mi van, ha..? Megérkezett az autójához. Nyitott beszállt, és kényelmesen elhelyezkedett. Indított, és a klíma berendezés rögtön kellemes hűvös levegőt kezdett az utastérbe juttatni. Beállt az araszoló autósorba. Ezért nem szerette a belvárost. Bármikor járt erre, mindig is araszolgatni kellett. Neki pedig, ha valamiből kevés volt, az a szabadideje. De… nincs mit tenni. Bekapcsolta az autó hifi berendezését, és lágy zenét választott a cd tárból. Valamivel több, mint negyed óra múlva elérte az autópályára vezető utat. Itt a forgalom már élénkebben haladt. Még pár perc, és az autópálya három sávjának egyikén utazó sebességre gyorsított. Lassan, nyugodtan a telefonkészüléke hívó gombjához nyúlt. Ahogy a tárcsázást megkezdte a készülék automatikusan bekapcsolta külső hangszóróit, ezért nem kellett azt kézbe



vennie. Három vagy négy csengés után a hívott készüléket felvették: - Hallgatlak barátom! – Ali hangja a szokásosnál kimértebb és csendesebb volt. 2020.Június 8. Hétfő 21. óra 42. perc Zoltán hanyagul dobta a dohányzó asztalra T-2-es szolgálatos technikus jelentését, és elgondolkodva nézett Istvánra. Az irományon messziről világított a piros „Soron Kívül!” felirat. A szobában csend volt. Csend és bosszúság. A hírszerző épp családjával volt útban egy mozi felé, mikor István hívása utolérte. Ez a rosszkedvhez már elég volt. Kislányának éppen egy hónapja ígérgette a ma esti mozit és most, mégis itt van… Károly a másik székben ült szótlanul, míg kettejük főnöke az íróasztala mögött. Az iroda ablaka nyitva volt. Most, hogy kint már szinte teljesen besötétedett és a meleg is megenyhült a városi madarak is életre keltek. Dallamos madárcsicsergés hallatszott be az irodába. Utoljára még kiengedték hangjukat, mielőtt a mai napra végleg álomba szenderülnének. Ez a dallam azonban most kevésbé volt nyugtató, üdítő hatással a három nyomozóra. Sőt, ami azt illeti gondolataik teljesen máshol jártak. A hosszúra nyúló csendet –miután ő is végigolvasta az ügyeletes technikus jelentését – Károly törte meg: - Ezek szerint ezt úgy kell érteni, hogy lebuktunk?- hangjában némi bizonytalanság bujkált - Egyenlőre nem buktunk le. Egyenlőre azt tudjuk, hogy Kovács mindenről tájékoztatta a barátját – az osztályvezető felállt a székéből, és hanyagul asztala lapjára ült fel. Mivel szokásos esti tornatermi látogatását szakított félbe, ezért most csak egy sport felszerelés volt rajta. Az is eléggé átizzadva. - De hát az pont elég! – erősködött tovább Károly. – Hiszen így Ali mindent tud! - Ali annyit tud, hogy Kovácsot adó nyomozók keresték meg, és vállalkozásáról kérdezték. Ennél többet nem. Mivelhogy ennél többet Kovács sem tud. - Ezt mondtam neked – szólalt meg Zoltán is – Ez az ember nem bízik bennünk. Pontosabban szólva sokkal jobban bízik Ali barátjában, mint bennünk. - De hát miért? – Károly hangja ingerültnek hatott. - Azért, mert tőle kap pénzt. Tudtunkkal nem is keveset. Így van? – Károly nem szólt, csak elgondolkodva meredt maga elé, mikor megszólalt. Igen. Végül is ez igaz. De akkor hogyan tovább? Dobjuk a kapcsolatot? - Semmiképp nem dobjuk a kapcsolatot. Egyrészt azért, mert akkor rögtön rájönne, hogy valószínűleg minden szavát halljuk, másrészt akkor még inkább elhatalmasodna rajta a bizalmatlanság – István hangja türelmesen magyarázó volt. – Folytatnunk kell a történetünket, és ennek keretein belül kell kihozni belőle a lehető legtöbbet. Zoli, ez a te felelősséged – Zoltán elgondolkodva bólintott. Noha felfogta főnöke szavait, gondolatai már a közeljövőben jártak. Azt már látta, hogy ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani Kováccsal. Azt is belátta, hogy nagyon okosan kell irányítani ezt a dolgot, ha azt szeretné, hogy megbízható információkat szerezzenek egy megbízhatatlan embertől. Ha egyáltalán lehetséges ez… - Szerintem erre aludnunk kell egyet és én eléggé álmos vagyok. Ha már nem vihettem moziba a kislányomat, akkor had aludjam ki magam. Ti hogy vagytok ezzel? A beszélgetés után nem egészen tíz percen belül a Go Bahamas épületében kialudtak a lámpák, és a villa elcsendesedett. Csupán a technikus kezdte meg éjjeli szolgálatát az alagsorban, de annak a külvilág felé semmilyen nyoma nem volt. Elvégre egy utazási irodában éjszaka senki nem dolgozik… A csendes udvarból három autó hajtott ki. A három hírszerző elindult, hogy az este hátralévő részét családjával töltse.



2020. Június 9. Kedd 09. óra 33. perc Károly egyik kezében a kávé automatából hozott kávéval, másik kezében egy irománnyal fel alá járkált az irodában. Látszólag ez azonban neki kevésbé tűnt fel, annyira belemélyedt az olvasásba. Zoltán ügyet sem vetett rá, egy másik anyag gépelésével foglalatoskodott éppen. A helyiségben viszonylagos csend honolt. A süppedős drága szőnyegek felfogták Károly cipőjének a zaját. Kettejük tevékenységét így nem is zavarta semmi. A Duna felől egyre erősebben sütött be a nap. Sugarai az ablakkal szemközti falon játszottak, vidám hangulatot teremtve az irodában. - Elárult minket – szólalt meg Károly hirtelen. - Mi? – Zoltán válaszán hallatszott, hogy nem egészen tudatosult benne, miről beszél Károly. - Mondom, elárult minket Kovács. Megegyeztünk vele valamiben, és nem tartotta be. Áruló. Zoltán hátradőlt székében, és elgondolkodva nézte társát. Arcán látszott, próbál az új témára hangolódni, végül szó nélkül a kezét nyújtotta az írott anyagért. Károly – ahogyan tőle kérték – ő is szó nélkül átnyújtotta az anyagot Zoltánnak. Úgy tűnt, mentsvárat keres, támaszt, aki segíti ebben az ügyben. Zoltán – miközben félretolta maga elől az anyagot, mellyel eddig dolgozott, szemével már T-2-es „Soron Kívül” feliratú előző este datálódott jelentését olvasta. Pár másodperc elég volt, hogy újból ráhangolódjon az egyszer már tanulmányozott iratra. „…. – Hallgatlak Barátom! -Ali! Most találkoztam az adónyomozókkal. -És mi történt? -Azt mondják az adónyomozók, hogy valamilyen magyarországi bűnözők akarnak engem felhasználni bűncselekmények elkövetéséhez. -Azt nem mondták, hogy kik ezek a bűnözők? -Nem, azt nem mondták. Azt mondták, hogy ők sem tudják, kik azok. Ehhez várnak tőlem segítséget. -Rendben van barát. Semmi problem. Hiszen te nem követsz el semmilyen bűntény. Segíts nekik, amiben kérik. Nem lesz semmi baj. -Ali. Én azt gondolom, hogy miattad keresnek engem. Azt gondolom, hogy… Hogy ők rád gyanakszanak valamiért Ali! Nekem nincs más olyan üzletfelem, mint te…! Aki így üzletel… -Nem keresnek miattam barátom. Én becsületes üzletelek, miattam nincsen ok, hogy keressenek. De most le kell tennem telefon. Bocsáss meg… -Ali! De mi van a borítékkal…” T-2-es szolgálatos technikus szerint itt a vonal megszakadt. Zoltán felnézett az irományból egyenesen Károlyra. A fiatal nyomozó időközben visszaült székébe, és onnan nézte behatóan kollégáját. -A helyzet komoly, de nem reménytelen, szokás mondani – szólalt meg. Hangjában nyugalom volt. Fejében már újabb tervek születtek az üggyel kapcsolatban. Persze, mint minden tervnek ennek is kétséges a kimenetele… -Mitévők legyünk? Neked már van valami ötleted? – Károly kérdésén érződött, komolyan számít kollégája véleményére. -Szerintem, amit lehet gyorsan meg kell tudni Kovácstól és utána meg kell szakítani vele a kapcsolatot. -De hát rövid idő alatt nem biztos, hogy mindent meg tudunk tőle… -Ez igaz. De az ügyet nem kockáztathatjuk a kapcsolatunkkal. Ez is egy aranyszabály.



- Igen, ebben igazad van.- Károly látszólag belenyugodott kollégája érvelésébe. – Csak hát mi lesz akkor az eredményekkel? Mi lesz, ha nem lesz sikeres ez az ügy? – mormogta maga elé, ám társa ezt már nem hallotta. Újra előbbi elfoglaltságába mélyedt. Lassan újból némaság ült a szobára. 2020. Június 9. Kedd 14. óra 30. perc Noha a találkozóig még körülbelül két óra volt hátra, a két nyomozó már a megbeszélt helyen üldögélt. Rendjén volt ez így, nem illet késni az ilyen tárgyalásokról, több okból sem. Ha pedig késni nem illik, azt úgy tudják a legjobban megelőzni, ha bőven idő előtt érkeznek. Már rendeltek, és Zoltán épp a kihozott frissítőhöz adott szívószállal bíbelődött. Próbálta a buborékokat száműzni a pohárból, kevés sikerrel. Károly idegesen dobolt az asztalon, miközben elgondolkodva nézte maga előtt a földet. Minden ajtó csapódáskor felkapta a fejét, és izgatottan nézett a bejárat felé. A bárban nem voltak sokan. Itt az élet inkább este kezdődik, és éjszaka hág tetőfokára. Most jobbára turisták, üzletemberek üldögéltek az elegáns asztalok körül. A férőhelyek nagy része üres volt. Pár perc elteltével Zoltánban tudatosult, honnan ered a kopogó zaj. Társa kezére nézett, majd barátságosan rátette tenyerét. Szemében csak annyi látszott: „nyugalom”. Károly elértette a jelzést, és abbahagyta a kézjátékot. Persze felfokozódott hangulata ettől még nem hagyott alább. -Mi van, ha megint elárul minket? – a kérdés elementáris erővel tört ki belőle. -Nyugalom. Nem lesz mit elárulnia. -Ezt meg hogy érted? -Úgy, hogy nem mondunk neki semmi olyat, amivel ezt megtehetné. -De hát… akkor mi sem tudunk meg semmi olyat… -Ez igaz. De szerintem ennek a találkozónak nem is az a célja. -Hanem mi? -Az, hogy felmérjük, akar e velünk együttműködni. -De azt már megmutatta, hogy nem akar! -Ő semmi ilyet nem mutatott. Egyszerűen csak bizalmasát tájékoztatta az ügyről. Üzletemberek között ez csak természetes. -De megmondtuk neki..! -Igen, megmondtuk neki. És akkor mi van? – Zoltán hangja határozott, mondhatni lehengerlő volt.- Meglett ötvenes évekbeli férfi, félti az egzisztenciáját, a családját, az anyagi biztonságát. Mi ebben a meglepő? -Az, hogy megmondtuk neki! – Károly egyre indulatosabban beszélt. Zoltán hirtelen nem tudta: izgalmát akarja palástolni, vagy valóban dühbe gurult Kovács viselkedésén. -Megmondtuk neki, így van! Te viszont egy szót jegyezz meg egy életre: azt, hogy érdek! Ő mindaddig és akkora mértékben hajtja végre a mi utasításainkat, ameddig, és amekkora mértékben ez neki érdekében áll. Egy perccel sem tovább. -Akkor hogyan kérdezzük meg tőle, hogy milyen a viszonya Alival? Hiszen nekünk az a feladatunk! Zoltán jóízűen húzott egyet az üdítőből, és próbálta kiélvezni a kortyot. Csak miután letette a poharat válaszolt: -Sehogy. Mindenről fogunk vele beszélgetni, csak éppen Aliról nem. Károly ismét szólásra nyitotta a száját, de már nem maradt rá ideje. Meglepve látta, hogy Zoltán feláll az asztaltól, és üdvözlésre nyújtja a kezét. Az asztal másik oldalán Kovács Péter állt. -Üdvözlöm! – Zoltán szeméből barátságos mosoly áradt. Károly szó nélkül nyújtotta a kezét, majd mindhárman helyet foglaltak. A nyomozóknak nem kerülte el a figyelmét,



hogy Kovács kicsit gondterheltebb, mint az előző találkozó alkalmával volt. -Hogy van Péter? – törte meg Zoltán a hirtelen közéjük telepedett csendet. Szándékosan Kovács keresztnevét használta, hogy egy kicsit bizalmasabbá tegye a légkört. Ez a diplomatikus közeledés láthatólag jól hatott Kovács lelkivilágára. -Köszönöm kérdését nyomozó, kicsit izgatottan. -Pedig szerintem erre semmi oka nincsen. -Már, hogy a fenébe ne lenne! Hiszen az embert nem szokták adónyomozók naponta találkozóra hívni! -Ez így igaz. Azonban felhívnám figyelmét az ön által használt szavakra, amelyek tökéletesen írják le az ön helyzetét: találkozó, valamint hívni. Nem pedig kihallgatás, és idézni. -Igen, ebben kétségtelenül igazuk van. Őszintén szólva éppen ezért vagyok izgatott. Tudják, ahogy az ember bűnügyi tudósításokat hallgat… nos hát ez a helyzet ahhoz képest rendhagyónak tűnik. -Rendhagyó is. Minthogy maga az ügy is rendhagyó. – Egy pincér lépett az asztalukhoz. Kovács rendelt, és villámgyorsan újra Zoltánra nézett. Szinte falta a szavait, támaszt, mentőkötelet keresve bennük. -Hogy érti azt, hogy az ügy is rendhagyó? -Nézze Péter! Mi – azaz az adóhatóság – még nem folytatunk nyomozást senki ellen. Azért nem, mert jelenleg azt kell eldöntenünk, hogy történt-e egyáltalán bűncselekmény. És ebben tud ön a segítségünkre lenni. -Nyomozó! Én értek mindent! Csak nekem az a véleményem, hogy így kettőnk, illetve bocsánat hármunk között soha nem lesz bizalmi a viszony. -Ebben önnek kétségtelenül igaza van – Zoltán nyugodtan biztatóan beszélt – ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy a saját érdekében kérem, bízzon bennünk! -Rendben! – dőlt hátra Kovács a kényelmes székében együttműködően – Önökön a sor, kérdezzenek! Kezdjük meg az együttműködést! - Kovács nagyot húzott a közben feltálalt frissítőből – szinte az egészet kiitta – és közben gyorsan körbeforgatta tekintetét a bárban. Az asztalnál a feszültség érezhetően oldódott, noha teljesen nem szűnt meg. Zoltán szeme sarkából látta, hogy Károly nagyot sóhajt, majd kortyol egyet. -Kezdjünk hát neki! Kérem, beszéljen nekem arról, hogy ön, illetve a vállalkozása egészen pontosan mivel is foglalkozik! Ha úgy érzi, a könnyebb megértés kedvéért beszélhet saját üzleti múltjáról, persze ez nem kötelező. Semmi okunk vájkálni az ön magánéletében… -Nekem pedig semmi titkolni valóm nincs – csapott le az utolsó szóra Kovács. Úgyhogy elmondom önöknek, hogy mivel is foglalkozom. A beszélgetés szinte teljesen egyoldalúan folyt. Beszélt gyermekkoráról, szakmájáról, és arról, hogy hogyan érte el mai egzisztenciáját. Zoltán hallgatott, és figyelt. Kapaszkodókat keresett a történetben. Kapaszkodókat, melyre később taktikáját építheti. A taktikát, mely a végén meggyőzi Kovácsot, hogy kérdés nélkül minden információt megosszon velük… főleg Aliról. Bár a cél még messze volt, de fejében már körvonalazódtak a támadási pontok. Kovács büszke volt családjára, és arra, amit eddig az üzleti életben elért. Büszke volt arra, hogy jómódot biztosított szeretteinek, és ezt semmi esetre sem akarta elveszíteni. Bár szerette a pénzt és a gazdagságot, de nem minden áron. Ez jó. Sőt nagyon jó. Talán nem ragaszkodik minden szín alatt az Alival meglévő üzleti kapcsolatához. Az üzletember pedig egyre jobban belemelegedett. Már nem nyomozókat, sokkal inkább beszélgető partnereket, hallgatóságot látott magával szemben. Beszélt az aktuális ingatlan befektetési trendekről, haszonkulcsokról, megtérülési időkről. A hírszerzők



előtt egy profi üzletember képe rajzolódott ki. Egy üzletemberé, aki pénzben, bevételi rátában, grafikonokban gondolkodik, miközben éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy családja szekere az eddigieknél is jobban menjen. Zoltán kezdett szimpátiát érezni Kovács iránt. -Mondja csak Péter! Mi most Magyarországon az ingatlanvásárlási trend? Úgy értem jellemzően kik, és milyen ingatlanokat vásárolnak? -Hát általában arab, és orosz üzletemberek vásárolnak hosszú távú befektetés céljával. -Mit jelent az hogy hosszú távú? -Tulajdonképpen öt év, és annál hosszabb idő. -Értem. Akad, aki ennél rövidebb idő alatt akarja a pénzét viszont látni? -Akad, de elég ritka. Nekem az elmúlt években egy ilyen arab üzletfelem volt. Pontosabban ő még a mai napig is üzletfelem. Ő rövidtávon forgatja a pénzét ebben az üzletágban. Noha Zoltán érezte, hogy helyben vannak, nem reagálta le Kovács kijelentését. Szinte biztosra vette, hogy Kovács most Alira gondolt, de rögtön az agyába vágott: veszélyes volna most visszakérdezni erre. Talán Kovács éppen az ő érdeklődési irányukat akarja tesztelni. -Értem. Kérem, folytassa! – szólalt meg végül. Kovács pedig folytatta. Ali többet nem került szóba, viszont valóban átfogó képet kaptak az aktuális országon belüli ingatlan helyzetről egy profi előadásában. A beszélgetés mintegy két óra időtartamban folyt, mire a szakember a végére ért mondandójának. Önkéntelen mozdulattal órájára nézett és elcsodálkozott: -Úristen. Így elment az idő? Ha nem haragszanak nekem indulnom kell haza! Tudják este családi program lesz nálunk. -Természetesen! A család mindenekelőtt! – jegyezte meg Zoltán enyhe éllel. Kovács lassan szedelőzködni kezdett, majd – hirtelen elhatározásból - újból visszaült a helyére, és elgondolkodva nézte az asztalterítőt. -Valami gond van? – kérdezett rá Zoltán. Érzékelte a férfi zavart lelkiállapotát. Úgy érezte, jobb, ha most a segítségére siet. -Hát… Azt nem mondanám, hogy gond. Csak… tudják nekem olyan valószerűtlen ez az egész. Itt ül velem szemben két férfi, akik – ki tudja - még talán szimpatikusak is. És… miután korábban jelzik, hogy bűnözők célpontjává váltam, most két óra kellemes beszélgetést folytatnak velem. És most, hogy végig gondoltam a mai délutánt, szinte semmi értelmét nem látom az egésznek. Higgyék el, néha az, az érzésem támad, hogy önök nem azok, akiknek mondják magukat! Hirtelen elhallgatott. Mielőtt azonban ez túl hosszúra nyúlt volna Károly szólalt meg: -Értjük önt, és meg is értjük. De kérem higgyen nekünk, és bízzon bennünk. Ha ez valamit segít esetleg újból igazoljuk magunkat… -Hát… az tulajdonképpen nem ártana! – nézett rájuk zavartan Kovács. A hírszerzők egyszerre vették elő a nevükre kiállított adó nyomozói igazolványt és tartották Kovács elé. Kovács elolvasta az igazolványokba írtakat, és lassan bólintott. -Rendben – szólalt meg – bár mostanában nagyon jó hamisító műhelyek működnek. -Ez igaz – reagált rögtön Zoltán – de ezek valódiak. Kérem, fogadja ezt el, mást nem mondhatok! -Az első alkalommal, amikor önök meginvitálnak engem az adóhatóság székházába el fogom fogadni – válaszolt Kovács. Hangja inkább elgondolkodó, mint támadó volt. -Higgye el, arra is sor fog kerülni – állt fel az asztaltól Zoltán. A kézfogások újból távolságtartóra sikeredtek, Kovács pedig hátat fordított nekik és kisietett a bárból. Zoltán leült, húzott egy kortyot az üdítőből, és elgondolkodva forgatta kezei között a poharat. Próbálta összegezni, és tervébe illeszteni az elhangzottakat.



-Még mindig nem hisz nekünk – szólalt meg egyfajta diskurzus indítóként Károly. -Miért hinne? Hiszen semmivel nem tudjuk alátámasztani, hogy mi valóban adónyomozók lennénk. Az igazolvány ehhez szerintem is kevés. Hiába, vannak még bizalmatlan emberek – még mindig poharát markolta, és merően nézte az asztalt. -Ha ennyire bizalmatlan, akkor hogyan nem tűnik fel neki Ali barátja mesterkedése? -Úgy, hogy Kovács nem titkos ügynök, vagy hírszerző. Ő egy üzletember. Belefogott egy jól jövedelmező üzletbe, és neki csak a biztonságos profit a lényeg. Ha ő ezt törvényesnek látja, nincs miért gyanakodnia. – Zoltán intett a pincérnek, hogy fizet, és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a napot. 2020.Június 9. Kedd 17. óra 30. perc A Mercedes egy bő negyed órája hagyta el Budapest határát, és kényelmes tempóban haladt a Balaton felé vezető autópályán. A nap már régen túlhaladt a zeniten, és most – bár elég magas szögből – éppen Kovács szemébe sütött. Ez némiképp bosszantotta. Fészkelődve próbált a lehajtott napellenző mögött egy olyan helyet találni, ahol ez a kellemetlen fényhatás nem zavarja. Kicsit felszabadultabb volt, mint a találkozó előtt. Valahogy – ki tudja – kezdtek neki szimpatikusak lenni a nyomozók. Lehet, hogy tényleg segíteni akarnak neki? Miközben kényelmes tempóban folytatta útját, gondolatait próbálta rendszerezni. Végül is sokszor átgondolta már, hogy a pénz, a vagyon mit ér meg, és mindig meg tudott állapodni magával, hogy sok minden, de nem minden. Nem kockáztatná a családját a vagyonért, bármekkora legyen is az. Az eddig elért egzisztenciájára pedig büszke lehet. Nem mondja, hogy néha nem a határon táncolt a törvényesség és a törvénytelenség között, de hát… Szokták mondani, az belefér. Azt pedig kétségtelenül és teljes nyugalommal kijelentheti, hogy ezt a határt bizony soha nem lépte át. És abban is biztos volt, hogy nem is fogja átlépni soha. Még Ali kedvéért sem. Igen. De miért Ali? Miért lyukadtak ki a gondolatai megint nála? Valami tudatalatti figyelmeztetés? Miért érzi, hogy miatta keresik a nyomozók? És ha így van, akkor miért nem kérdezik meg, hogy mit tud róla? Miért? Miért? Csak a miértek. És lehet, hogy mégsem Ali. Lehet, hogy olyan személy után kutakodnak, akire ő most nem is gondol. Hiszen nagy az ismeretségi köre. Nagy a kapcsolati köre. És ki tudja? Lehet, hogy tényleg előre látnak egy eseményt, amit ő nem. Hiszen mégiscsak ez a szakmájuk. Lehet, lehet, lehet. Hirtelen elhatározta, hogy megbízik a nyomozókban, és segítségükre lesz, bármit kérjenek is. Úgy érezte, muszáj rájuk bíznia az ügy tisztázását. Hiszen az ő feladatuk az ilyen ügyek vizsgálata. És kétségtelenül jobban értenek hozzá, mint ő. Ebben nem is kételkedhetett. Eldöntötte, hogy a legközelebbi találkozón egyenesen közli velük, hogy bármiben a rendelkezésükre áll. Ettől egy kicsit jókedve lett. Érezte, hogy el is mosolyodik egy kicsit. Hisz nem olyan nagydolog! Ő elmondja, amit tud, a nyomozók végigjárják a maguk útját, és mindenki jól jár. Ő tiszta marad – bárki is próbálta őt megkörnyékezni – a nyomozók pedig egy sikeres ügy végén dicséretet, akár még előléptetést is kaphatnak. Elmélkedésébe a telefon lágy rezgése szakította bele. Egy pillantással a konzolra nézett, és látta, hogy egyik üzletkötője az. Noha kedvelte a hölgyet, és jó munkaerőnek tartotta, most valahogy nem volt hangulata beszélni vele. Várta, hogy a telefon elcsendesedjen. A kis készülék azonban nem hallgatott el, kitartóan rezgett. Hirtelen mozdulattal megnyomta a kihangosító gombját: -Csókolom a kezét Angéla! – szólalt meg. Hangja a nő iránt érzett tiszteletet hűen tükrözte. Régóta dolgoztak már együtt, és sokat köszönhetett neki. Tudták ezt mindketten. -Jó estét Péter! Merre jár, ha szabad kérdeznem?- Kovács a hölgy hangjában nem titkolt



feszültséget, mondhatni idegességet vélt felfedezni, és ez meglepte. Hosszú évek tapasztalatának mondott ellent ez a hangszín. A kis riasztó csengő elméjének hátsó szegletében azonnal jelzett. - Éppen Budapestről vagyok hazafelé útban. Valami probléma van? - Hát mondhatnánk úgy is. Gunyoros hangnem. Kovács fejében a csengettyű egyre hangosabban csilingelt. Gyorsan határozott: megpróbálja megtudni, hogy mi a probléma. - Kedves Angéla mi a probléma? Nem várhatna… - Nem – a hang most tárgyilagos volt. Sóhajtott hát, és megadóan válaszolt. - Hát, akkor hallgatom! - A legutóbbi 8 lakásos lakóparkról van szó, amelyet értékesítettünk. Emlékszik? Kovács egy pillanatra elhallgatott. A projekt az Ali ügy része volt. - Igen, emlékszem. Mi a probléma vele? - Az értékesítési jutalékunk a probléma – Angéla hangja kissé megenyhült. Látszott, jól esett, hogy Kovács meghallgatja. Ő azonban most kivárt. Ez volt az az összeg, melyet „Ali” módon borítékban vett át a Balaton parton. Kivárt, és gondolkodott. Eljött az, amelytől kezdetektől fogva tartott. Ez a pénz nem jelent meg a cég eredményében, és… Most jutalékot kell belőle fizetnie. Igen. Ez komoly gond. És még nagyobb gond lehet, ha… - Angéla! Beszéljük ezt meg holnap hideg fejjel! Szerintem jobb lenne… - Csak akkor Péter, ha most megígéri, hogy megkapjuk a fizetségünket - Kovácsban csak most tudatosult a többes szám. Fizetségünket? Kiről beszél a kolléganője? Talán Katalinról, a másik képviselőről, aki részt vett az értékesítési folyamatban? - Úgy értsem, hogy Katalin, és ön? - Igen, Péter. Szeretném, ha úgy értené! Mindketten megdolgoztunk azért, hogy ez a projekt sikeres legyen, és most a jussunkat kérjük. - Nézze Angéla teljesen igaza van! – Kovács menteni próbálta a menthetőt. Tudta, ha most ebből az összegből fizet, akkor az adóhatóság könnyen rászállhat. Azt pedig ebben a helyzetben nem szeretné… – de most nem tudok fizetni. Egy újabb projekt van a láthatáron, abból kifizetem ezt is… - Szintén Ali úr projektje? Mert akkor félek, hogy abból sem látjuk a pénzünket! – a név bombaként robbant az éterben. Szinte megfordult vele a világ. Szóval ők is észrevették? Észrevették, hogy valami nem stimmel Ali körül? Bizony észrevették, és ennek most Angéla – nem túl hangosan de azért mégiscsak hallhatóan – nyomatékot is kölcsönzött! Teljesen sarokban érezte magát. Az adónyomozók itt loholnak a nyakán! Nem fizethet olyan pénzből, amelyet hivatalosan nem keresett meg! Ha pedig nem fizet, a két legjobb ügynökét veszítheti el! De ami a legfontosabb: most ebből a helyzetből ki kell vágnia magát! - Rendben Angéla! Rendezzük az anyagiakat. Mindkettőjükkel. Azt kérném, hogy jövő héten hétfőn jöjjenek be az irodába, és megbeszéljük! – a másik oldalon egy sóhaj hallatszott, és tisztán érződött Angéla hangján a megenyhülés. - Köszönöm Péter! Jó pihenést! Az éter elcsendesedett. Kovács felszabadultsága pillanatok alatt elszállt. Szűk egy hete van, hogy megoldja ezt az ügyet. Élete ügyét. Ha meg tudja oldani egyáltalán. Az autó halkan suhant tovább az autópályán az aranyló nap fényében.



Körülbelül százötven kilométerrel arrébb……. Angéla kinyomta a mobil telefon hívógombját, és hosszan nézett maga elé. Ötvenes éveiben járó, ám korához képest ápolt, csinos hölgy volt, és ami sokkal fontosabb: céltudatos. Már két évtizede elváltként élte mindennapjait, és ez a két évtized megtanította egyre és másra. Kovácsnak sokat köszönhetett, de ez fordítva is így volt. Jól egészítették ki egymást a munkában. Kovács volt a tőkés, aki stratégiai tervező volt. Ő pedig a beosztott, aki minden szerződésből a lehető legjobbat hozta ki. És ezért meg is fizették. Valami azonban most el kezdett motoszkálni a fejében. Ali. Mindig is furcsa volt neki ez az ember, bár csak hallomásból ismerte. Az ügyfeleik általában rendszeres vendégek voltak az irodában, nem úgy Ali. Az ügyfelek bankjai az iroda partnerei voltak, nem úgy Ali bankja. Ráadásul most, hogy ezt szóba is hozta, úgy érezte, hogy megfagyott a levegő a telefonban. Lehet, hogy egy titok nyomára bukkant? És ha igen? Jó ez neki, vagy nem? „Talán jó, talán nem, ez rajtam múlik” – válaszolt magában. Mindenesetre egy apró világosság gyúlt a fejében. Apró, de konokul pislákoló fény. Egy gyanú, mely neki még sokat hozhat a konyhára. Nem volt anyagias, de ötven egynéhány évesen már saját lábra állhatna. A lakásban csend honolt. Sűrű, nehéz csend. 2020. Június 9 Kedd 19. óra 30. perc Noha a nap még nem bújt el a horizont mögé, ereje percről percre gyengült, és a belőle áradó forróság már elviselhetően kellemes meleggé szelídült. A Go Bahamas Kft. dolgozói már jószerivel mindannyian hazaszállingóztak. Az ügyeletes technikusokon kívül csak az aligazgató irodájában voltak még. Pálon kívül hárman ülték körül a dohányzóasztalt. István, Károly, valamint Zoltán. Pál most fogadta a beszámolót a délutáni találkozóról, és elgondolkodva nézte az asztalon heverő cukorka tartó tálat. Munkatársai tudták: ilyenkor a csend az úr. Nem szólt hát egyikük sem. -Mi a véleményük a folytatásról? – nézett fel hirtelen. Kérdését egyértelműen Károlynak szegezte. -Ahogy azt Zoltánnal már ketten megbeszéltük, minél előbb kellő mennyiségű információ birtokába kell jutnunk, és utána meg kell szakítanunk a kapcsolatot az illetővel – Károly hangjából némi bizonytalanság áradt, ami nem kerülte el az aligazgató figyelmét. -Ez az ön véleménye, vagy Zoltáné? – kérdezte tárgyilagosan. Noha hangja érzelemmentes volt Károly értette a mögötte megbújó számonkérést. -Igazából Zoltán vetette fel, de egyetértek vele. Sőt azt sem tagadom le, hogy ezt az ügyet ő vezeti, én csak próbálok tanulni tőle. Pál bólintott, és tekintetét a nyitott ablak felé fordította. -Rendben van, mára ennyi. István te maradj, Zoltán ön is! Károly, magának jó pihenést, holnap reggel találkozunk! Károly szó nélkül felállt, és kiment az irodából. Csend támadt miközben Pál Zoltánra nézett. -Most az ön véleményére vagyok kíváncsi! -Szerintem Károly jól foglalta össze az imént, az eddig történteket. -Azt én is tudom, vagyis gondolom. Arra vagyunk kíváncsiak Istvánnal – nézett sokat mondóan az osztályvezetőre - hogy Károly ön szerint hogy áll helyt ebben az ügyben. A felderítő egy pillanatra elgondolkodott. Gondolatai sebesen forogtak, míg végül szavakká formálódtak: -Tulajdonképpen a jó tanuló szerepét tölti be, és ez szerintem a lehető legjobb



viselkedés. Csak akkor szólal meg, amikor úgy érzi, hogy itt az ideje, sokat kérdez… -És milyen lelki állapotban van? -Tulajdonképpen elég egykedvű. Mintha nyomasztaná ez az ügy. Persze ebben olyan nagy titok nincs, ennek hangot is adott, ha jól tudom – nézett Zoltán Istvánra. István beleegyezően bólintott. Pál – anélkül, hogy tartásán és hangszínén bármit változtatott volna – újból mondandójába kezdett: -Amit tudnia kell az ügyről. Az ügyet fokozott érdeklődés kíséri a központból. Mármint Hága városából. Alit már ott is ismerik, tudnak róla ezt-azt. Mi ehhez siker esetén nagymértékben hozzá járulhatunk. Ahogy látom, ez a Kovács nem túl bizalmas önökhöz, és én is látom az esélyeinket ebben az ügyben. Ettől függetlenül, meg kell tennünk amit meg tudunk tenni! Öntől pedig azt kérem, hogy Károlyt folyamatosan oktassa, magyarázzon neki, ha kell kérdés nélkül is! – Pál felállt az asztaltól. István és Zoltán követte a példát. -Értem főnök. A Go Bahamas Kft. épületében pár perc múlva lekapcsolódott a világítás, és békés csendbe burkolózott. 2020. Június 10. Szerda 09. óra 10. perc Pál – miközben szórakozottan kávéját kavargatta – egyre nagyobb érdeklődéssel olvasta az asztalán fekvő „Sürgős!” feliratú jelentést. Látszott, figyelmét teljesen leköti az anyag. Hirtelen mozdulattal a telefon kihangosító gombja után nyúlt, és lenyomta azt. Szemét még ekkor sem vette le az irományról. -Igen főnök? – a titkárnő pár másodpercen belül készségesen jelentkezett. -Küldje be hozzám Istvánt! – Pál hangja udvarias, de tekintélyt parancsoló volt. -Máris – a vonalban csend lett. Pál letette a kávés kanalat, hátradőlt székében és úgy olvasott tovább. Először nem is hallotta meg a kopogtatást. Mikor az egy kicsit erőteljesen megismétlődött Pál riadtan pillantott az ajtóra. -Igen!- István lépett be, arcán némi kíváncsisággal. -Itt vagyok főnök. -Ülj le, mindjárt végzek! – intett Pál a dohányzó asztal felé. És valóban, pár másodperc múlva az anyag végére ért. Szó nélkül felállt oda sétált Istvánhoz, és a kezébe nyomta előbbi olvasmányát. Aztán, mint aki jól végezte dolgát megfogta kávéscsészéjét, és egy jó ízűt ivott belőle. Ekkor jött rá, hogy az időközben teljesen kihűlt és ihatatlanná vált. Letette hát az asztalára, és leült Istvánnal szemben. Nem szólt semmit, csak behatóan nézte beosztottját, aki közben teljesen elmerült az olvasásban. Csend lett. Csak a nyitott ablakon át beszűrődő reggeli madár tivornya törte meg a békét. Lassan István is a lap aljára ért. Letette a jelentést az asztalra, és elgondolkodva nézett főnökére. Tudta, kérdés nélkül is övé az első szó. -Gondolom, hogy mindkettőnknek ugyanarra jár az agyunk – szólalt meg. Fejében gondolatok indultak el egy irányba, és a sok év ismeretség után biztos volt benne: ugyanazok a gondolatok, amelyek főnöke fejében is. -Te el tudod képzelni, hogy Angéla tud ennek a Kovácsnak a dolgairól? – Pál kérdése precíz és célirányos volt. István hanyagul megrántotta a vállát: -Akár még az is lehet. Vagy ha nem ő, akkor a barátnője, vagy kolléganője, akire célzást tett. Pál hátradőlt, és merően nézte a falat István feje felett. Ebből a hírszerző főnök megértette: készül a terv, sőt már szinte teljesen készen is van. Hamarosan kiderült, hogy nem tévedett: -Rendben. Intézkedem a megfigyelő osztály felé, hogy tudjanak meg mindent erről a két



kollegináról. Tőled pedig ötleteket várok annak a beépített ügynöknek a személyére, akinek valamelyik hölgyemény közel fog kerülni a szívéhez! Na persze előbb megvárjuk a megfigyelőket, és az általuk jelentetteket. Biztos lesz belőle egy-két további használható ötletünk. Ellenben intézkedj, hogy kezdjék meg a két hölgy lehallgatását! -Mikorra kéred a beépített ügynök kijelölését?- állt fel István az asztaltól, jelezvén, hogy tudomásul vette a feladatot. -Minél előbb. Legyenek kijelölt emberek, akik közül ki tudjuk választani a legmegfelelőbbet! – állt fel Pál is, és a dolgozó asztala felé indult. Háta mögött hallotta, hogy István nyitja az ajtót. -És még valami!- fordult vissza hirtelen, ahogy eszébe villant a gondolat. Nagyon fontos! Sőt a legfontosabb! Sem Zoltán, sem Károly nem tudhat a beépített emberről! Jobb a békesség. 2020. Június 10. Szerda 09. óra 20. perc A hét középső napja. Zoltán – miközben hanyagul asztalára dobott egy halom olvasni való anyagot – arra gondolt, hogy mennyire nem szereti a szerdát. Habár – ismerte be önmagának – ezt lassan minden hétköznapról elmondhatja. Szereti a munkáját, szereti ezt a céget, a társaságot, a kihívásokat….csak….valahogy szeretne már mást csinálni. De mit? Erre a kérdésre mindig adós maradt a válasszal. Hiszen ő ehhez ért, ha valamihez ért egyáltalán. Mit tudna csinálni még? Magánnyomozó? Féltékeny férjek, vagy feleségek megbízásait teljesíteni? Behajtó cég? Megszorult embereken elverni a port? Nem. Egyik sem. Akkor mi? Itt újból megakadt gondolataiban. Felnézett az asztaláról, és kinézett a szemközti ablakon. Most kicsit borongós volt az idő, a nap nem sütött be, ezért a szobában félhomály volt. Egyedül volt. Bár Károly itt volt valahol az épületen belül, de nem tudta, hogy hol. Nem érti ezt az embert. Sokszor nem érti. De hát… neki nem is ez a dolga. Majd előkerül. Kelletlenül fordult vissza olvasnivalójához, és hamar belefeledkezett. Pár perc után már falta a több oldalas anyag sorait, és teljesen lekötötte ezen tevékenysége. Először nem is hallotta meg, hogy szólnak neki. - Zoli! Tudsz figyelni rám egy pillanatra? – ekkor emelte fel fejét. Csodálkozva tapasztalta, hogy Károly áll az asztala felett – ki tudja mióta? Hiszen azt sem hallotta meg, hogy nyílik az ajtó, és bejön valaki. Egy köteg nyomtatott papírt tartott a kezében. Mozdulataiból kiérződött: szeretné azokat Zoltánnak megmutatni. - Persze, figyelek, mondjad csak!- tért vissza a jelenbe Zoltán. - Szeretném, ha ezt az anyagot átolvasnád, persze, ha nincs sürgősebb dolgod! - Végül is, van rá egy kis időm – nyúlt az irat felé. Károly – miután odaadta neki – lassan asztalához sétált, leült és szó nélkül nézni kezdte. Ebből ő megértette: most szeretnék, ha elolvasná, és várják a véleményét. Nem később, hanem most. Lassan olvasni kezdett. Az iratról az első percben kiderült, hogy az internetről letöltött, és összeválogatott anyagok tömkelege. A következő percekben az is kiderült, hogy ingatlan trendek elemzése, értékelése. Mégis Zoltánnál el kellett telnie egy pár pillanatnak, hogy ezt a napi aktualitásba beillessze. Bár kollégája elég szűkszavú volt az anyagot illetően, már tudta, hogy a Kovács által elmondottak ellenőrzéséről van szó. Kényelmesen elhelyezkedett hát a székében, és folytatta az olvasást. Rövid negyed óra után feltűnt neki, hogy az anyag nem csak kinyomtatva, de rendszerezve is lett. Károly logikus sorrendbe állította a kinyert információkat úgy, hogy a laikusok is erőlködés nélkül átlátták. Felnézett olvasnivalójából. Szeme sarkában érzékelte, hogy társa még mindig őt nézi, és várja a reakcióját. Ő azonban az ablak mögötti tájon legeltette a szemét. Bár biztos volt benne, hogy Károly azt gondolja, az olvasott anyagot elemzi, de



ez nem így volt. Azt már sikerült kiértékelnie magában. Valójában Károlyt elemezte. Egyre nagyobb rejtély volt neki ez a fiú. Egy ember, aki állandóan a fizetésre panaszkodik. Egy ember aki mindig elégedetlen. És végül egy ember, aki számára teljesen idegen témáról rövid idő leforgása alatt ilyen profi anyagot állít össze. - Szép anyag! – szólalt meg végül, miközben le sem vette szemét az ablakkal szemközt elterülő városrészről. Biztos a főnöknek is tetszeni fog. Ahogy Károly felé fordult azt látta, hogy kollégája keserűen legyint egyet. -Dehogy fog..! De most nem is ez a lényeg. Az aktuális trendek logikussá teszik a Kovács – Ali ingatlan üzletelést. Sőt! Véleményem szerint meg is magyarázzák. - Igen – bólogatott Zoltán – ez így igaz. - Akkor viszont nincsen ügy. - Hogyhogy nincs ügy? – Zoltánt kicsit meglepte ez a fordulat. - Figyelj Zoli! A szemünk előtt zajlik egy ingatlan ügylet, amely horribilis hasznot hajt mindkét embernek. Egy üzlet, amely aktuális hullámokat lovagol meg. Mit akarunk mi akkor ebben az ügyben? - Azt akarjuk bizonyítani, hogy Ali pénzt mos az ingatlan adás-vételeken keresztül. A két dolog nem zárja ki egymást! Sőt. Éppen egymást erősíti! –Károlyra nézett, és egy kisebb hatásszünet után folytatta: - Gondolkozz az ő fejükkel! Te – feltéve, hogy pénzt akarnál tisztára mosni – milyen üzletekbe fektetnél? Nyilván abba, ami aktuálisan a legrövidebb időn belül a legnagyobb hasznot termeli. Miért? Két ok miatt. Az egyik: minél gyorsabban visszakapd a piszkos pénzt, immár tisztán. A másik: bárki, úgy értem bármelyik hatóság a nyomodba ered, és a vállalkozásaidat vizsgálja, rögtön látni fogja, hogy miből élsz olyan nagyon jól. - De hát akkor eleve vesztett helyzetben vagyunk! – Zoltán figyelmét nem kerülte el, hogy Károly egyre emeltebb hangon érvel. - Ez nem igaz. - De miért? Miért nem igaz? - Azért nem igaz, mert van egy személy, aki esetleg hajlandó nekünk azt a pontot elárulni, ahol Alit meg tudjuk fogni. Ezért nem vesztett az ügy. - De könyörgöm! A múltkor éppen te mondtad, hogy nem fogjuk Aliról kérdezni! Zoltánnak hirtelen elege lett a vitatkozásból. Valami azt súgta neki, hogy Károly ma mindenképp be akarja neki bizonyítani, hogy az ügy kudarcra van ítélve. Ezt pedig ő nagyon nem szerette. Elhatározta, hogy rövidre zárja a meddő vitát. Hirtelen felállt az asztaltól: - Figyelj Karesz! Nekünk az a dolgunk, hogy elmenjünk addig, amíg el tudunk menni, ebben a melóban. Ha ezt megtettük, és nem jutunk semmire, akkor én fogom a főnök előtt képviselni az igazadat. De addig, ha tényleg tanulni akarsz, és azt akarod, hogy segítsek, még egyszer ilyet nem akarok hallani! - azzal kilépett a szobából, és a kávéautomata felé vette az irányt, ezzel is jelezvén, hogy részéről lezártnak tekinti az eszmecserét. Károly elgondolkodva nézett utána. 2020. Június 10. Szerda 11. óra 10. perc - Gyere be! – szólt egy kicsit emelt hangon Péter a megfigyelő főnök a csukott iroda ajtó felé. Mindezzel az előbbi kopogásra akart reagálni. Az ajtó ki is nyílt, és helyettese, Laci lépett be rajta. Kezében egy marék tökmagot tartott, melyet szorgalmasan ropogtatott fogai között. - Ülj le a tárgyalóban! – intett Péter fejével a dohányzó asztal felé, melyet korábban nevezett el kissé gúnyosan így. Ő maga is felállt az íróasztala mögül, és mire Laci



kényelmesen elhelyezkedett, addigra lehuppant a szabadon maradt másik fotelba. Egy mozdulattal kollégája elé tolt egy üres hamutartót, jelezvén, hogy nem szeretné, ha a szétszórt tökmag esetleg az iroda hangulatát nem megfelelő irányba befolyásolná. Laci megértvén a jelzést, maga elé húzta azt és a zavar legkisebb jele nélkül szorgalmasan törte a magot tovább. Láthatóan lekötötte ezen tevékenysége, mert még mindig nem szólt egy szót sem. - Most kaptam titkosított e-mail csatornán. Sürgős – szólalt meg Péter, miközben hanyagul egy papírlapot dobott az asztalra. Társa kézbe vette, és olvasni kezdte. Hamar a végére ért, majd letette maga elé. - Megvan a sztori? – kérdezte az osztályvezető, miközben kézbe vette újra az iratot. - Két nő, ingatlanügynökök. Összevesztek a főnökükkel. Életvitel felderítés. Rendben vagyok vele. - Oké. Holnap reggel nyolctól megy a munka. Alkalmas pillanatban pedig kontakt! – kontrázott Péter a feléjük divatos szlenget használva. Laci egy pillanatra megállt a rágcsálással. A szűk határidő őt is meglepte. - Kik ezek, terroristák?- kérdezte. - Még az is lehet – nagyolta el főnöke a választ. Holnap reggel nyolcra Kata, Anita, Pepe és Janó készüljenek fel az ügyből – Laci mélyen bólintott. Főnöke – és egyben barátja – messzemenő profizmusára az is jellemző volt, hogy mindig ki tudta válogatni az adott feladathoz legalkalmasabb embereket. Véleménye szerint most sem tévedett. - Akkor át kell szerveznem a holnapi feladatokat. Más feladatra voltak beosztva. - Oké, akkor őket vedd ki abból a feladatból! Ez most az elsődleges. - Jó. Mi a cél? - Nem tudom. Velem sem közöltek ennél többet. A főnök felhívott és mondta, hogy jön az e-mail, olvassam el azonnal, és kezdjem meg végrehajtani. Annyit mondott, hogy a legmélyebb szintű ellenőrzést kérik. Laci megrántotta a vállát, és újból a papírért nyúlt. Végül is mindegy. A papíron szerepeltek a témakörök, és ez sok mindent elárult: párkapcsolat, szabadidős tevékenység, anyagi helyzet satöbbi… Őt ez az egész, mint feladat, mint kihívás izgatta és ez szerinte így is van rendjén. Nagyobb probléma lenne, ha túlságosan érdeklődne a háttér iránt. A kijelölt megfigyelők ismeretében újra olvasta az aligazgatói utasítást, és alaposan megrágott minden egyes mondatot. Olvasott, felnézett, nézett a távolba, majd újra olvasott. Mire újra az iromány végére ért kész tervei voltak személyekre, emberekre, eseményekre, helyszínekre lebontva. - Okés – állt fel egy szűk negyedóra elteltével, és a papírt visszaadta Péternek. Rendben vagyok. - Menni fog? - Persze! Még most nekiülök és megírom a tervet. Egy órán belül hozom hozzád aláírni. - Rendi, itt vagyok. Péter iroda ajtója halkan bezáródott Laci mögött, és újra egyedül maradt. A csendet csak a kedvenc rádió csatornájából halkan szóló zene törte meg. A megfigyelő főnök az ügyet elintézettnek tekintette. Ismerte Lacit, ismerte a képességeit, a szakmai hozzáértését. Egy órán belül egy profi akció terve fog az asztalán heverni. 2020. Június 11. Csütörtök 12. óra 30. perc Angéla becsukta autója ajtaját, de mielőtt indított volna a leengedett ablakon keresztül szívott még egy nagyot a Balaton parti friss levegőből. Mindig így csinálta, amikor túl volt az ebéden. Ez a szokása valahogy ellazította, megnyugtatta, és ilyenkor mindennek ellenére nagyon tudta szeretni az életet. A csendes Balaton parti kisváros határában



található vendéglő- ahol ő napi rendszerességgel szokott ebédelni – a régebbi idők stílusát idéző hangulatos kis hely volt, felvirágozva, rokonszenves tulajdonossal, pincérekkel, halk zenével. Miután évek óta minden hétköznapi ebédjét itt költi el már mindenki név szerint ismerte, és ő is így volt szinte minden alkalmazottal. Megelégedve figyelte most is szeme sarkából, hogy az egyik pincér az autóig kíséri, és előzékenyen kinyitja neki a vezető ajtaját, majd be is csukja azt, és mély meghajlás után visszasiet a többi vendéghez. Nem volt nehéz beleszeretnie ebbe a kényeztetésbe azután, miután Kovács Péter egyszer – egy sikeres ingatlan projekt befejezése után – elhozta ide egy jutalom vacsorára, ahol ráadásul egy repülő jegyet is kapott a kellemes vacsora mellé – a Bahamákra. Kovács. Soha nem volt vele szűkmarkú, mindig a legnagyobb mértékig ismerte el a teljesítményét. És ezzel gondolatban el is jutott a jelen eseményekhez. Szinte villámként hatolt bele a kérdés. Akkor most miért nem? Miért viselkedik vele és kolléganőjével így? Hiszen az évek folyamán – ők ketten – iszonyatos profitot termeltek a cégnek ezzel együtt Kovácsnak. És ezért Kovács mindig ki is fejezte háláját, és nem csak szóban… De akkor… Most mi romlott el? Vagy mi változott meg? A projektek ugyanolyan sikeresek, sőt. Még sikeresebbek, mint korábban. Szinte szárnyal az üzlet. Ali sorra hozza a vásárlókat a legújabb projektekre és… A gondolat, mely már egy ideje kísérti most is rögtön letáborozott elméje hátsó szegletében. Hátul, de mintha egy kicsit már előbbre került volna. Ali. Lehet, hogy tényleg ő az egésznek az oka? Már éppen indulni szándékozott, amikor egy kellemes kék színű nyitott tetejű sportkocsi fékezett mellette. Egy láthatóan magas barna bőrű fiatal fiú vezette, jobbján egy szőke hosszú hajú mutatós – szintén fiatal – lány ült. - Ne haragudjon, hogy megszólítom hölgyem, de ön idevalósi? Úgy értem jelenleg itt lakik?- Angélát kissé meglepte a lánytól érkező hirtelen megszólítás, ezért némileg zavartan válaszolt: - Persze… igen… Idevalósi vagyok. Úgy értem, itt is lakom. - Nagyszerű! Tudna nekünk segíteni? Megbízható ingatlan ügynökséget keresünk a környéken. - Hogyne! Tudok ilyet – bújt elő az üzletasszony Angélából, ezért rögtön vissza is kérdezett – de… ha nem titok megtudhatom, hogy mit terveznek? Vagyis – javította ki Angéla magát – miért, milyen célból teszik ezt? Úgy talán célirányosabban fogok tudni tanácsot adni önöknek – A barna bőrű fiú leállította az autót, de továbbra sem szálltak ki egyiken sem. Így sem esett nehezükre a beszélgetés a nyitott tetejű autóból. - Tulajdonképpen mi olyan sokat nem tervezünk itt. Van viszont egy rokonunk, akinek elég jól megy mostanság, és ingatlanba fektetné a pénzét… Na persze nem akarom ilyenekkel terhelni önt… -A világért sem terhel! – Angéla úgy érezte, hogy talán a sors most kárpótolhatja őt Kováccsal kapcsolatosan – ugyanis jómagam is ingatlan ügynök vagyok – A fiatal lány felkacagott. Nevetése felszabadult volt de nem harsány. - Komolyan mondom, ilyeneket csak a könyvekben olvasni! És… kedves hölgyem….. - Angéla! - Köszönöm! Kedves Angéla, talán, ha egy kávé mellett tudnánk egy fél órácskát beszélgetni… Persze nem rabolnánk el a munkájától… És nem is szeretnénk tolakodni. Mindösszesen csak egy szakavatott személy tanácsát szeretnénk kérni. - Szó sincs róla! – Angéla fejében megszülettek a tervek. Erről volt ő híres már évtizedek óta. Semmi körülményeskedés. Semmi időhúzás. Ha ott a lehetőség, akkor ki kell használni. - Tulajdonképpen az irodában, akinek bedolgozom, már elvégeztem a napi munkámat, tehát szabad vagyok. Persze azért felhívnám őket, hogy ne várjanak vissza… Aztán tudok, egy hangulatos kávézót a városban.



-Ez nagyszerű! – szólt a szöszi, és intett a fiúnak, aki indított, ezzel jelezvén, hogy ők készek a megbeszélésre. Angéla a telefonjáért nyúlt, hogy tárcsázza a kolléganőjét. Ugyanekkor 200 kilométerrel távolabb… A nap ismételten kíméletlen volt Budapest lakosságához. Az utak, még a viszonylag hűvösebb Budai kerületekben is ontották a hőséget magukból. Az utcán valóban csak azok tartózkodtak, akiknek halaszthatatlan dolguk akadt arrafelé… A tegnapi – kicsit enyhet adó – borús idő már a múlté, és úgy fest, hogy a nap az előző napi henyélését most próbálja jóvátenni. Ebből persze szinte semmi nem érződött a Go Bahamas Kft. épületében. A kinti hőmérsékletre egyedül csak a mind gyakrabban és gyakrabban beinduló klíma berendezések halk, cseppet sem bántó zúgása utalt. Pál az asztalánál ült és egy újabb „Sürgős!” jelzéssel ellátott jelentést olvasott. A jelentés pár perce került az asztalára, egyenesen az ügyeletes technikustól. Ali, valamint Kovács legfrissebb, ma reggel rögzített telefonbeszélgetése volt. Ahogy végére ért az anyagnak, hátradőlt a székében és hosszan nézte a szemközti falat. Aztán visszatért az olvasáshoz, és újból átolvasta az egészet, majd újból gondolkodóba merült. Nem értette Kovácsot. Pontosabban úgy érezte, a kirakósból hiányzik még egy kocka, amit meg kell fejteniük. Az egyértelmű, hogy Ali, és Kovács viszonya korántsem felhőtlen. Sőt az is látszik, hogy ha ez a mindkét fél számára jövedelmező üzlet nem lenne, akkor valószínűleg szóba sem állnának egymással. Kutya macska barátság. Viszont ez az ember nem érti, hogy Ali nem őszinte vele. Ennyire nagy motiváció lenne a pénz? Lehet, hogy nála igen. Vagy ennyire naiv lenne Kovács? Akár az is lehetséges. Mindenesetre kezdte úgy érezni, hogy ez az ember zsákutca lesz. Rossz érzés volt ez. Olyan érzés, amelytől eddig mindannyiszor mindenáron szabadulni próbált. Most sem volt ez másképpen. Titkárnőjét hívta hát, hogy gondolatait más irányba terelje: - Igen főnök? - István benn van? - Rögtön utána nézek. Délelőtt házon kívül volt. - Kérem, hogy ha benn van, küldje hozzám! Az asztalán heverő anyag egy holnaputáni találkozó megbeszéléséről szól, miután Kovács egy-két célzást tett az ingatlan ügynökök zsarolási kísérletére. Azt a találkozót rögzíteniük kell. Utána majd eldöntik, hogy mi legyen ezzel az emberrel. Valaki halkan kopogott. István nyitott be az invitálásra. - Gyere, ülj le! – az aligazgató felállt íróasztala mögül, és a fotelek felé mutatott, miközben ő is elindult az irányukba. Pár másodperc múlva szemben ültek egymással, és az iménti anyagot már István tanulmányozta behatóan. - Nézzük meg! – szólalt meg, miután végigolvasta az anyagot. - Nem hiszem, hogy nem tudjuk az emberrel megértetni, hogy átverik! Azt gondolom, hogy a találkozó után pedig el kell kezdenünk támadni, ha továbbra sem működik együtt. - Csak óvatosan a támadással! – Pál megfontoltan emelte fel a kezét. Noha ő tudta a legjobban, hogy pontosan kivel is állnak szemben, azt is tudta, hogy egyetlen „hangos” mozdulat, és elrepül a madárka. Ráadásul nagyon messzire… - Mit szólnál inkább ahhoz, hogy ha ezután a találkozó után Zoltánék újra felkeresnék? Meglátjuk, hogy a holnaputáni találkozó mit hoz ki belőle. Ha semmit, akkor még mindig ott a két ingatlan ügynök. Hátha őket hamarabb szóra bírjuk! - Az lehet, de az is biztos, hogy nem tudnak annyit, amennyit Kovács! - Akkor gondolkodunk tovább. Értsd meg, hogy nem ijeszthetjük meg ezt az embert! Mármint Alira gondolok. Ha elijed, lehet, hogy az életben sem látjuk többet.



- De mi nem őt ijesztenénk meg, hanem Kovácsot! - Ugyanaz. Látod, hogy ha egy kicsit megszorongatja két ingatlanügynök rögtön rohan Ali barátjához. Tudod te is, hogy eddig minden találkozónkat kiteregetett Ali előtt, holott ennek folyamatosan az ellenkezőjét állítja. Nem tudod garantálni, hogy másképp lenne, ha Zoltánék kicsit megszorítanák – István elgondolkodva nézett a semmibe. Tulajdonképpen ezt szerette főnökében. Igaza volt, és nem azért mert ő a főnök. - Rendben, be kell látnom, hogy igazad van. Akkor rögzítsük ezt a találkozót, és utána leülünk mindannyian és kitalálunk valami okosat. Jobbat most én sem tudok. - Én sem – állt fel az asztaltól Pál. - Rögzítjük a találkozót, megnézzük, hogy Péteréknek mit sikerül megtudniuk lenn a Balaton parton, aztán döntünk egy nagyot. Hidd el, ezzel az üggyel a mennybe és a pokolra is juthatunk. És hidd el kérlek azt is, hogy nekem is az első variáció a szimpatikusabb. Pál a bejáratig kísérte Istvánt, majd halkan becsukta az ajtót. Sokáig álldogált az iroda közepén, miközben kezét hanyagul tolta zsebre. Gondolatai fénysebességgel követték egymást. Kellene ez a sikeres ügy, mint egy pohár víz a sivatagban. Hogy önmaga miatt-e? Tulajdonképpen nem. Az egység miatt. Remélte, hogy ezt rajta kívül mindenki így gondolja. 2020. Június 11. Csütörtök 13. óra 30. perc Már túl voltak az első kávén, amit Angéla – óvatosságból – hagyta, hogy a jövevények fizessenek. Valami belső hang azt súgta neki, hogy egy jó üzlet van kilátásban, hogy szinte az égből küldték a két fiatalt, akik – közben azt is megtudta, hogy Anitának, és Jánosnak hívják őket – érdeklődve hallgatták rögtönzött kiselőadását az aktuális ingatlan trendekről. - Nem tudom, hogy mennyire volt érthető – szólalt meg végül, miközben az utolsó korty kávéját is kiitta. A fiatalok egymásra néztek. Láthatóan a lány vitte a szót. - Részben érthető volt… Úgy értem, annyit megértettem, hogy jó üzlet most és itt az ingatlan. Bár – a lánynak mintha hirtelen zseniális ötlete támadt volna elnézett Angéla feje felett – szerintem célszerűbb lenne, ha ugyanezt elmondaná a rokonomnak is! Lehetséges ez? - Természetesen! Hogyan tudnánk ezt megoldani? - Hát… – Anita láthatóan a fejét törte a kivitelezésen – a rokonunk jelenleg külföldön van, és nem tudom pontosan, hogy mikor tér vissza Magyarországra… Talán, ha ön megadna egy telefonszámot, ahol jelentkezhetünk önnél. Persze… csak, ha nem gond, ugyanis egy egyedülálló gazdag úriemberről van szó, nem tudom, hogy az ön férje mit szólna… - Angéla vidáman nevetett fel. - Hát azzal nem lesz gond! Ugyanis lassan két évtizede egyedülálló vagyok. Ezt úgy kell érteni, hogy már a gyermekünk is kirepült. Már saját családja van. - Ilyen fiatalon? – szaladt ki a kérdés János száján. A beszélgetés alatt nem sokat szólt, amikor szólt, akkor folyamatosan Anita alá „adta a lovat”. Persze mindketten azt remélték, hogy az igazi céljuk nem tűnik fel újdonsült ismerősüknek. - Fiatalon? – Angéla meglágyult a bók hatására – engedje meg fiatalember, hogy közöljem önnel! A fiam körülbelül egyidős önnel. Ezért nem él velem. Sőt, hogy őszinte legyek senki nem él velem – suhant át egy árnyék Angéla szép vonású homlokán, amely nem kerülte el János figyelmét – teljesen egyedül élek. - Bocsánat, de ezt már végképp nem értem! – bókolt tovább János. Nagyon vigyázott, hogy hangjából inkább a humorba burkolt bók, mint az óvatos érdeklődés hasson. - Azt azért csak nem mondja, hogy udvarlója sem… Ó bocsánat! - nyelte le a mondat végét. Nem akartam tolakodó lenni!



- Nem volt az. De az élet hozta így. Persze nem mondom, hogy ez nem lehetett volna máshogy… - hirtelen táskájába nyúlt. Már újból a régi határozott üzletasszony volt. - Itt a névjegykártyám. A mobil telefonszámomat hívják, az éjjel-nappal be van kapcsolva! Szívesen segítek önöknek is, és a kedves rokonuknak is, hogy egy jó ingatlan vételt csináljanak itt a Balaton parton – udvariasan felállt, jelezvén, hogy a két fiatalra szánt ideje a végéhez közeledik. Megértették a célzást, és ők is felálltak. Anita kezet nyújtott, majd János is, miközben intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Pár másodperc múlva Angéla elhagyta a takaros kis vendéglőt, és ketten maradtak. Elégedettség ült mindkettejük arcán. Nem kevésbé volt elégedett Angéla sem. Úgy érezte, talán az égiek kárpótolják a kiesett jövedelemért. De ez még így nem elégítette ki. Úgy érezte, hogy ettől többet is tehet érdekei érvényesítésére. Hiszen nem véletlenül lett ő a Balaton part egyik legjobban fizetett ingatlanügynöke. 2020. Június 11. Csütörtök 21. óra 30. perc A Go Bahamas kft. lassan, teljesen elnéptelenedett. Csupán Pál üldögélt irodájában. Noha későre járt már az idő, arcán a fáradtságnak szinte semmi jele nem látszott. Annál inkább a feszült érdeklődés, ahogy egy percekkel ezelőtt készült jelentést böngészett. A megfigyelőktől kapta, akik végrehajtották a feladatot a Balaton partján. A jelentés két részből állt. Az egyik sajnos teljesen hasznavehetetlen, és nem kollégái hanyagsága miatt. Korrektül szépen összeállított anyag, amelyben leírják, hogy a részükre megszabott feladatot nem tudták végrehajtani, mivel az ingatlan ügynökkel – akivel kapcsolatba kellett volna lépniük – mindenféle kapcsolat felvételi kísérlet eredménytelen maradt. Annál érdekesebb volt a másik csapat által készített jelentés. Pál az olvasás közben több esetben szaporán bólogatott, máskor mélyen meghajtotta fejét, egyetértésének teljes jeleként. Bizonyára, ha valaki látta volna ezen mozdulatait kissé mókásnak is találhatta volna. Nem más volt ez ugyanakkor, mint teljes átélése a jelentésben leírt jelenetnek, teljes beleélés az adott helyzetbe. Pál ilyenkor élte végig életének azon éveit, amikor még ő maga is a terepen dolgozó felderítő volt, és amely évek – bár kimondatlanul – nagyon, de nagyon tudtak neki hiányozni. Szép anyag – állapította meg elismerően. Péter emberei ismét szép munkát végeztek, és nem mellesleg eredményeset is. Angéla. 50-es éveiben járó – egyébként csinos mutatós, de – egyedülálló hölgy, akit életének ezen szegmense – legalábbis a megfigyelők értékelése szerint – igencsak rosszul érint. Egy sikerhez szokott karakán, céltudatos hölgy, aki üzleti téren mindent elér, ugyanezt nem tudja megtenni saját társas kapcsolataival. Az alkalmazott történet pedig zseniális. Elvégre mivel lehetne megszólítani egy ingatlanügynököt, mint azzal, hogy… Pál elégedett volt. Ilyenkor érezte, hogy nem kár a túlórákért, a családtól távol töltött percekért, a feszültségért, amely ennek a munkának óhatatlan velejárója. A legnagyobb sikerélményt midig az okozta neki, amikor látta egységének különböző részeit vállvetve egy cél érdekében dolgozni, félretéve minden egyéb szempontokat. Hirtelen az asztali telefonért nyúlt, majd rögtön ráébredt, hogy már csak egyedül van az épületben, tehát ez egy felesleges mozdulat. Helyére tette hát a halkan búgó készüléket és kis mobil készülékére váltott. A gyorshívó egy pillanat alatt hívta a tárcsázott számot, és már fel is vették a másik oldalon. - Szia István! – szólt bele az aligazgató. Holnap reggel benn leszel?.. Rendben, ahogy beértél, rögtön gyere hozzám, a reggeli kávét már tőlem kapod! Meg kell beszélnünk, hogyan szállunk be a Balaton parti ingatlan bizniszbe.



2020. Június 12. Péntek 09. óra 00 perc - Ez egy nagyon jó hír péntekre! – dőlt hátra elégedetten István, miután átolvasta a Pál által neki átadott anyagot Péterék munkájával kapcsolatban. Arcán elégedett mosoly futott át, ahogy a dohányzó asztalon lévő kávés csészéért nyúlt. A vidámság azonban hamar eltűnt onnan, és átadta helyét a megfontoltságnak. Miközben kortyolt a tegnap este Pál által beígért fejedelmi kávéból gondolatai már több nappal előre szaladtak. - Jó hír, de ez csak a kezdet! – Hűtötte a hangulatot Pál, aki szintén megosztotta figyelmét kollégája, és a reggeli frissítő között. Most a mi dolgunk az, hogy ezt az információt apró pénzre váltsuk. Habár megmondom őszintén, hogy én nem nagyon értek az ingatlan bizniszhez. - Hozzád hasonlóan én sem – replikázott István, és egykedvűen nézett maga elé. Pár pillanattal ezután csillant fel a szeme. - Várj csak! Karcsi csinált egy nagyon korrekt elemzést az ingatlan piaccal kapcsolatban! Talán azzal kezdhetnénk valamit! - Milyen elemzést? Miért nem tudok én erről? – kapta fel a fejét az aligazgató, kissé bosszúsan. - Nem tartottam fontosnak, hogy neked is… - Ismerhetsz, és tudod, hogy nekem minden fontos!- dorgálta kollégáját Pál, de pillanatokkal később ismét szokásosan szelíd hangjára váltott. – Hol az elemzés? - Nálam, mindjárt behozom. - Lássuk van-e keresni valónk ezen a piacon? – a Go Bahamas Kft. „vezetője” elmélázva itta ki utolsó korty kávéját. 2020. Június 13. Szombat 10. óra 12. perc A több mint száz éves János hegyi Erzsébet kilátónál elég nagy volt a nyüzsgés. Mivel szép nyári idő volt, a pár éve modernizált libegő ontotta az utasokat. Ha pedig ezt a csodás utat a hegyre megtették, legtöbbjük nem mulasztotta el azt sem, hogy a kilátóból pillantást vessen az alant elterülő városra. Külföldiek fényképezkedtek a kilátó előtt, az oldalvást elhelyezett büfé asztaloknál pedig többen hűsítőt, kávét fogyasztottak láthatóan nagy örömmel. Szép kellemes szombat délelőtt volt, amit mindenki, aki csak tehette ki akart használni. Így volt ezzel Kovács is. Habár az is igaz, hogy őt most kevésbé kötötte le az elébe táruló – még a kilátó tövéből is csodálatos – látvány, de a délelőtt hasznát ő is le akarta aratni. Látszólag egykedvűen nézte a napfényben úszó Budai oldalt, gondolatban azonban teljesen máshol járt. Alig várta a percet, hogy ismét szót váltson Alival kettejük közös projektjével kapcsolatban, amely lassacskán annyi gondot okozott neki, amennyi pénzt hozott a konyhára, ez pedig nem a legjobb arány. Jobban szerette a maga részéről a gondtalan üzleteket. Még akkor is, ha azokkal az esetek nagy részében sokkal több munkája volt, mint Ali üzleteivel kapcsolatban. Több munka, de békésebb éjszakák… Feszülten nézett órájára. Még bő 10 perc és Alinak érkeznie kell. Ismét meg fogja kérdezni tőle… Mit is? Hirtelen elbizonytalanodott. Valójában már megint mit akar kérdezni tőle? Hogy miért emlegeti őt, Alit a legjobb ingatlan ügynöke? Hogy – ugyan semmi bizonyítéka nincs – de szerinte Alival kapcsolatban keresik őt az adó nyomozók? Hogy kezd paranoiás lenni, mióta..? Kezdett elkedvetlenedni. Kezdte úgy érezni, hogy vert helyzetben van Alival kapcsolatban. Hiszen mendemondákra és találgatásokra hagyatkozik. Ezek valóságtartalmát illetően viszont ő sem volt biztos semmiben…



- Szép innen a kilátás! Szeret én is! - Ali hangja váratlanul érte a háta mögül. Mire azonban megfordult volna, üzlettársa már mellette könyökölt a terasz szélére telepített korláton. Kovács egykedvűen nyújtott kezet, majd indulni akart a padok felé. Ali megértette a mozdulatát, és gyengéden megérintette Kovács könyökét. - Maradjunk itt barátom! Én tényleg szeretem kilátás! Had gyönyörködjek benne! – Kovács kelletlenül könyökölt vissza a kilátóra és próbált ellazulni, hogy érvelését a lehető leglogikusabban tudja előadni. - Hallgatlak barát! Kovács egy pillanatra leblokkolt. Nem tudta, hogy honnan kezdje mondandóját. Érezte, hogy pulzusa gyorsul, keze izzadni kezd. - Nézd Ali! – kezdte bátortalanul. - Már egy éve csináljuk együtt ezt az ingatlan üzletet ugye? - Ez így igaz – Ali teljesen érzelemmentes maradt. - Én úgy érzem, hogy lassan fel kellene függeszteni ezt az együttműködést. - Miért gondol ezt barátom? - Úgy érzem, hogy kezdenek a dolgok rosszul menni. - Miért érzed úgy? - Nézd Ali! Az adónyomozók, akikről beszéltem neked ingatlan ügyek miatt keresnek engem. A kolléganőimet a te ingatlan ügyed miatt nem tudom kifizetni, mert… - De miért nem barátom? Én kifizettem neked pénz a legutóbbi üzletből! Sok pénz! Nagyon sok! - Kifizetted Ali, de én abból nem tudok fizetni, mert nincs benne a… de hát nem érted te ezt! Ali! Ez Európa! Magyarország! Itt a megkeresett pénz után adót kell fizetni! Be kell vallani, és fizetni kell… Ali hanyag legyintéssel szakította félbe. - Ugyan barátom! Hiszen te is tudod, hogy egy jó vállalkozó a világon sehol nem fizet annyi adót, amennyit kéne! - Ezt akkor én úgy értem, hogy nem vagyok jó vállalkozó. Én ugyanis forintra befizetem az összes adót, amit tőlem az adóhivatal követel. Már persze az ügyfelektől hozzám átutalt bevételből. - De hát én is fizet neked… - Pad alatt borítékban Ali! Olyan ez, mint egy istentelen csalás! Miért nem tudsz te is számlán fizetni nekem úgy, ahogy a többi ügyfelem teszi ezt? Úgy érzem magam, mintha bűnöznénk! Mintha valami istentelen pénzmosoda lennénk! És ez nekem rossz érzés Ali! – Kovács most először látott a mai napon ideges rángást Ali arcán, amit azonban partnere pillanatok alatt ki is simított. - Neked akar jót barátom! Te megbíztál bennem, és beszálltál az üzletbe. Cserében én segítek neked, hogy sok-sok pénzt keressél. De ne az államnak keressél pénzt, hanem magadnak barátom! Kovács hirtelen elkedvetlenedett. Tulajdonképpen kifogyott az érvekből. Hiszen hogyan is érvelhetne ennek az embernek az adóhivatallal, amikor ez az ember a hivatal ellenében neki akar hasznot hajtani? Hogyan kérhetné számon tőle ezt a gesztust, ami náluk, az ő kultúrájukban teljesen természetes is lehet? Egyáltalán mit is mondhatna még? Súlyos csend telepedett közéjük. Mindketten elteltek a táj szépségével, valamint a domboldalt teljesen átható vidám madárdallal. Végül Ali törte meg az egyre súlyosabb hallgatást: - Az adónyomozókat pedig fizesd le! Akkor majd békén hagynak – Kovács akkorát ugrott a korlát mellől, mint akit megmart egy mérges kígyó. - Miket beszélsz te itt?! Hogyhogy fizessem le őket? – Most viszont Alin volt a csodálkozás sora. Kérdően nézett Kovácsra.



- Úgy fizesd le őket, hogy te többet keresel, mint ők, és ezért tudsz nekik segíteni anyagilag! Cserében megkéred őket, hogy hagyjanak téged békén! Kovács nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy egyszerűen rosszul hall? Gyomra kezdett összeszűkülni a világ pedig forogni kezdett vele, mintha egy körhintában ülne. - Ali, te azt akarod, hogy börtönbe kerüljek? - Dehogy akarok ilyet! De hát ezért nem is kerülnél! Ez felénk csak amolyan szívesség számba megy. Ezért nem jár börtön! Az üzletember feladta. Tudatosult benne, hogy a kettejük kultúrájában rejlő ellentétek most és itt áthidalhatatlanok. Kezdte megérteni Ali üzleti felfogását. Ezzel együtt azonban bizonytalansága tovább nőtt. Lehet, hogy tényleg egyszerű üzletről van szó Ali sajátos szabályai szerint? Lehet, hogy csak az a baj, hogy Ali nem érti az Európai kultúrát? Lehet, hogy mindössze ennyi áll saját bizonytalansága mögött? Mindketten hosszú hallgatásba burkolóztak. Csend, ami egyre mélyült. Végül Kovács döntött. Mélyet sóhajtva felegyenesedett, és kezet nyújtott Alinak. - Köszönjünk el Ali! Az üzletet pedig folytatjuk tovább, de most már szeretnék én is beleszólni a szabályokba! Ha nem, akkor én kiszállok. És nem vesztegetek meg senkit. Ezt verd ki a fejedből!- Ali pár másodpercig halkan nézett maga elé. Látszott rajta, agya gyorsan pörög, lehetőségeket, lehetséges jövőbeni történéseket mérlegel. Aztán felegyenesedett, és megszorította Kovács kezét. Szorítása baráti, közvetlen volt, ám a megszólítás vészjóslóan hangzott: - Rendben Péter! Legyen így! Lassan indultak el a korláttól. Kovácsnak nem kerülte el a figyelmét, hogy Ali pillanatok alatt eltávolodott mellőle, és sietve egy másik irányt választott a távozáshoz. Az egyik padon egy kerékpáros üldögélt, és figyelmesen olvasott egy újságot. Látszólag semmitmondó üres pillantással kísérte, amíg Kovács és Ali látótávolságon kívülre kerülnek, majd mérgesen földhöz vágta az olvasnivalóját, és káromkodott egy cifrát. Szájához közel emelte kezét, melyen az óráját viselte és félhangosan csak ennyit mondott: - Ennyi volt fiúk-lányok! Köszi a munkát, benn találkozunk! – majd sietve felugrott kerékpárjára, és őrült sebességgel elindult lefelé a kilátót a libegővel összekötő meredek úton. Persze senki nem vett tudomást a sportos kerékpárosról. Mindenki a levegőt, a kilátást, vagy éppen párja, barátja társaságát élvezte. Hiszen olyan szép, ez a szombat délelőtt! 2020. Június 13. Szombat 19. óra 02. perc „Jakab Andrea mérlegképes könyvelő”… ez volt névjegykártyájára írva, amelyet most szórakozottan forgatott ujjai között. Nem mintha bárkinek is adni szeretne, hiszen elegáns lakásának étkezővel egybenyitott tágas nappalijában egyedül üldögélt. Egyedül, és a gondolataival. Gondolataival melyek egy gyorsvonat sebességével száguldottak egymás után. Az étkező igencsak méretes asztalán egy nemrég elköltött ebéd nyomai. Tányérok, szalvéták poharak két fő részére. Vörös boros üveg félig borral. Kávés poharak, üdítők. Andreának most nem volt hangulata a maradékok eltakarításához. Most nem. Talán, majd ha végig gondolta a délutánt. Minden egy ártatlan telefonhívással kezdődött ma délelőtt. Szemei előtt leperegtek az események… Angéla hívta fel Kovács ingatlanügynökségétől. Jó viszonyban volt Angélával. Habár kis híján akár édesanyja is lehetne valóban jó barátok voltak. Barátnője egy ebédmeghívást tolmácsolt felé. Ez még mindig a szokásos… Csak ami aztán történt. Azt kérte tőle, hogy ne menjenek el sehová, pláne ne a kedvenc helyükre, ahol nem egyszer ebédeltek már együtt.



- Természetesen mindent én fizetek, de szeretném, ha nálad ebédelnénk! – magyarázkodott zavartan. - Valami baj van Angi?- kérdezte ő, és valóban csodálkozott. - Nem… nem… vagyis… Figyelj, beszélhetünk nálad? - Hát… persze… gyere várlak! Angéla ezzel le is tette a telefont. Az ebéd a szokásos csevegéssel telt, talán még az ebéd utáni kávé is. Ami viszont azután következett, arra Andrea nem számított. - Honnan veszed azt, hogy Ali bűnöző?- Andrea még mindig döbbenten nézett barátnőjére, pedig a kijelentés már elhangzott egy pár perce. - Nem tudom Andi. Egyszerűen csak megérzés. Vagy egy kicsivel több. Figyelj. Mióta ez az ember üzletel Kováccsal, minden egy kicsit megváltozott. - Ez így igaz. Többek között drasztikusan megnőtt a bevételünk. - IIIgen, ez is igaz, de… - Mit de drága Angi? Tényleg nem értelek! - De például a Kata, meg az én jutalékomat egyre nehezebben fizeti Kovács! Pedig az Ali projektben mi dolgozunk, és nem más – Angéla kicsit magabiztosabb lett – szerinted hogy lehet – kérdezte – hogy ezek a projektek hozzák a legtöbb pénzt, és mégsem fizet érte jutalékot Kovács? - Hogyhogy nem fizet jutalékot? Hiszen a legutóbbi projekten közel 15 millió forint nyeresége volt a cégnek! Abból nem kaptatok semmit? – most viszont Angéla csodálkozott egy jó nagyot. -15 millió? Közel 40 millió forint többlet keletkezett! Tudom, hiszen végig ott voltam a tárgyalásokon… -A szerződéskötésnél is? - Ott nem. Azt már Kovács intézte egyedül… Andrea azóta hosszan elgondolkodott a hallottakon. A kialkudott árnál mintegy 25 millióval kevesebb nyereség szerepel a könyvelésben. Hol a többi? Vajon miért érte meg Alinak 25 millióval kevesebbért eladnia az ingatlant? Nem ismerte ezt az embert, de tudta róla, hogy jó üzletember. Sőt túl jó. Ennek az embernek egyszerűen nem éri meg, hogy ennyit bukjon az üzleten… Illetve egy esetben… Ha… Hirtelen egy kattanás hallatszott Andi elméjében. Persze nem igazi, csak amolyan képzeletbeli kattanás. Mint amikor egy kirakós játékba az utolsó elemet illesztik be és… Egy esetben jó ez így. Akkor, ha a bukás tulajdonképpen nyereség. Bukás az egyik, nyereség a másik oldalon. Ha éppen ennek az eladásnak nem is a profit termelés a célja, hanem valami más… Névjegykártyája kicsúszott a kezéből, és egyenesen beesett a dohányzó asztal alá. Ez most azonban valahogyan nem érdekelte. Hirtelen mozdulattal felállt, és számítógépéhez sietett. Türelmetlenül dobolt ujjaival, amíg a gép életre kelt, és felkínálta kapacitását a munkához. Észre sem vette és mintegy két és fél órát kutakodott. Cégeket keresett, neveket hasonlított össze. Internetes hirdetéseket böngészett, közösségi oldalakon kutakodott. Már, már azt hitte, hogy hiába, mikor gyöngyszemre talált. És akkor… Értette már. Értette a logikát, értette Alit, értette, ezt az egész üzletmenetet. Nincs szó veszteségről. Nincs szó rossz üzletről. Egészen másról van itt szó. De vajon… Vajon Kovács mit tudhat erről? Mit sejthet Ali hátteréről? Vajon tudja, hogy Balaton parti ingatlanjainak ugyanaz az ember az eladója, mint a vevője? Pár kilométerrel arrébb… Habár kellemes volt az ebéd, Angéla úgy üldögélt kedvenc foteljában, mintha teljesen kifacsarták volna. Olyan érzés volt ez, mint mikor az ember könnyít egy nagyot a



lelkén, és mintha egy intenzív fogyókúrán esett volna át. Hát elmondta. Elmondta, és így már cinkosok Andival, összeesküdtek Kovács ellen. Elindult egy nagy játék, amelynek kétséges a végkifejlete. Angéla viszont semmilyen játékban nem szeretett a vesztes oldalon állni, ezért mindent el akart követni, hogy ez most is így legyen. Társak kellenek még. Cinkosok, akikben megbízhat. Van olyan egyáltalán? Van olyan ember manapság, akiben teljes mértékig meg tudna bízni? Talán. A bizalom az érzelmi kérdés. Az érzelmek pedig megcsalhatják az embert. Mint talán most is… Mobil telefonjáért nyúlt és a gyorshívóból egy gombnyomással tárcsázott. Akit hívott közel állt hozzá, ebben az ügyben is. Nem kellett sokat várnia a bejelentkezésre. - Szia. Ráérsz? - Persze – Katalin készséges volt. - Akkor mesélek neked egy történetet. 2020. Június 15. Hétfő 09. óra 02. perc - Rohadt áruló!- Károly vállával lökte be irodája ajtaját. Tette mindezt azért, mert egyik kezében a kávéautomata ma reggeli termékét, míg másik kezében egy irományt tartott. Hétfő reggeli produkciója azonban nem zárult ennyivel. A kézben tartott papírt Zoltán asztala felé dobta. Az azonban elvétette a célt, és a földön landolt. Zoltán éppen szorgosan gépelt valamit. Ahogy a neki célzott papíros szépen elpihent a szőnyegpadlón, felhúzott szemöldökkel a papírra, majd Károlyra nézett. Mindez nem tartott tovább egy fél másodpercnél. A gépelést folytatva jelezte Károly felé: kevésbé érdekli az általa előadott színjáték, mint saját dolga. Károly – hasonlóan egy dúvadhoz – folytatta útját saját asztala felé, ahová lendületes mozdulattal tette le a kávés poharat úgy, hogy abból kis híján kiborult a tartalom. Hangosan kihúzta székét, leült, majd kezét az asztalon keresztbe fonva előrehajolt, és behatóan nézett Zoltánra. Zoltánra, aki továbbra sem vett tudomást kollégájáról. Valahogy nem neki valók voltak már az ilyen jellegű dühkitörések. Ahogy mondani szokták – noha fényévek választották el az ország profi hírszerzőitől – látott már karón varjút. Az ilyen fajta jelenetek már nem érték el az ingerküszöbét. Szorgosan gépelt hát tovább, hiszen volt neki épp elég dolga. - Tudod mit csinált ez a tróger? – Károly próbálta megtörni a csendet, és minden bosszúságát Zoltánra önteni. Mivel azonban nem kapott választ, ezért saját maga monológját folytatta. - Megint találkozott Alival, és megint rólunk beszélt! - Igen tudom, és?- Zoltán hangja teljes érdektelenségről árulkodott. Hideg volt, és tárgyilagos. - Hogyhogy és ?! Megint elárult minket! Ez az ember egy áruló! Egy mocskos áruló! - Mi olyat tett ez az ember, amit ez idáig nem? - Semmit! Azt tette, amit eddig! Folyamatosan elárul minket! Ott a jelentésben! Megint találkozott Alival és megint rólunk beszélt neki! Folyamatosan elárul minket, miközben rohadt terroristákkal üzletelve iszonyatosan sok pénzt keres! Legalább annyi fáradtságot vennél, hogy elolvasod!- Károly szinte fuldokolt a méregtől. Ez az utolsó mondat már Zoltánnál is – pesti szlenggel mondva - kiverte a biztosítékot. Arcán ugyan nem látszottak érzelmek, de a gépelést abbahagyva lassan Károly felé fordult. Szavaiból nem sok köszönet érződött… - Idefigyelj, te taknyos! Én ezt a jelentést már akkor olvastam, amikor te a macid mellett a másik oldaladra fordultál az ágyikódban! És képzeld, hogy én nem vágtam földhöz! És tudod mit! Hacsak fele annyira lennél profi hírszerző, mint amennyire annak tartod magad, akkor értelmezni tudtad volna a jelentést….. - Mit kéne még értelmeznem azon kívül, hogy megint árulás történt?



- Ha én végig tudlak hallgatni téged, akkor te is végig hallgatod a mondanivalómat. Világos? A szobában egy pillanatra csend lett. - Kérdeztem valamit!- Zoltán most először emelte meg a hangját. - Ok. Elnézést kérek! – Károly lehajtotta a fejét. Noha kényszer hatására de kezdett lenyugodni. - Tőlem ne kérj elnézést te szerencsétlen! Inkább tanulj meg egy jelentést az elejétől a végéig elolvasni és értelmezni! Olvastad a záradékát is a jelentésnek? Károly egyre zavartabban nézte az asztallapot. Nagyon jól tudta, hogy hibázott. Hangja halk volt, szinte alig érthető, mikor megszólalt. - Nem. - Akkor vedd fel azt a rohadt papírt a földről és olvasd végig! – Zoltán felállt az asztaltól és az ajtó felé indult, jelezvén, hogy részéről eme rendhagyó diskurzus a végére ért. A nyitott ajtóból még visszafordult: - Délután kettőkor találkozó! Addigra szedd össze magad! – az ajtó halkan csukódott. Károly tudta, érezte, hogy eltévesztette a házszámot. Még nem tudta pontosan, hogy mire vélje Zoltán szemrehányását, de azt már érezte, hogy jogos volt. Lassan felállt, és elindult azért a papírért, amit korábban – Zoltán asztala helyett – a földre dobott. Lassú kimért mozdulatokkal lenyúlt a jelentésért, felvette, és azonnal olvasni kezdte, újból az elejéről. A megfigyelő osztály jelentése volt a szombati Ali- Kovács találkozóról. A találkozón csak foszlányokat sikerült rögzíteni, azt is csak gyenge minőségben. A beszélgetés témája Kovács, és a nyomozók kapcsolata, valamint a közös ingatlan ügyletek voltak. Aztán el kezdte olvasni a záradékot is, és pillanatok alatt belátta, hogy Zoltánnak igaza van. Ahogy letette az írást az asztalra és hátradőlt, a szeme előtt – szinte a levegőbe égetve – jelentek meg a záradék mondatai: „Az Értékelő Osztály záradéka: Egyre élesedő érdekellentét alakult ki Ali Ahmed Salameh, valamint Kovács Péter Ádám között. Ez az érdekellentét mára – az ingatlan ügynökök keltette bérfeszültség, valamint Ali Ahmed Salameh üzletmenetben tanúsított magatartása miatt az Europol hírszerző pozícióit erősítheti. Az Értékelő Osztály javaslata: soron kívüli találkozó végrehajtása Kovács Péter Ádámmal, közepes szintű nyomás gyakorlása mellett….” Károly egyre jobban kezdte szégyellni magát. Értette már a reggeli hangnemet. Hiszen rés keletkezett a pajzson. Megbomlott az általa eddig megbonthatatlannak hitt egység. És ez jó. Ez sikerre viheti az ügyet. Hát erre célzott Zoltán. És ez szégyenletes. Ezért joggal szégyelli magát. Pedig csak végig kellett volna olvasnia a jelentést, és akkor a semmit mondó műbalhé helyett inkább örült volna a lehetőségnek. Megint hibázott. Pedig ő profi akar lenni, és ezt be is bizonyítja. Ugyanekkor, mintegy 200 kilométerrel odébb… Kovács Péter elegáns irodájában – noha hárman ülték körbe az ízléses tárgyalóasztalt – csend honolt. Feszült, vészterhes csend. Rendhagyó csend. A titkárnő már felszolgálta a kávét, és tapintatosan – amilyen gyorsan csak tudta – el is hagyta a főnöki irodát. Nem tudta, inkább csak sejtette: neki ott most nincs keresni valója. És ez így is van rendjén. Hiába a pozíció a hatalom, Kovács gyomor tájékon erős nyomást érzett, ahogy szembe kellett néznie két legagilisabb kolléga nőjével. Valahogy most – erre a beszélgetésre – minden megváltozott. A szerepek, mintha felcserélődtek volna. Most ŐK fognak számon kérni, jómaga pedig – mint a két hölgy munkáltatója – kínos magyarázkodásba fog kezdeni. És ami a legszörnyűbb az egészben: a számonkérés teljesen jogos lesz, ő ezzel a legmesszebb menőkig tisztában van. Egy régi mondás jutott eszébe, amit – a másodperc tört része alatt ugyan – lehet, hogy nem pontosan de a lényegét megfogva



idézett fel magában: „… nem az az igazi egyéniség, aki a végsőkig kitart a saját álláspontja mellett, hanem aki pontosan tudja, hogy mikor változtasson azon… ” Bölcs mondás. Hiszen nála most jött el az a pillanat, amikor felül kell vizsgálnia jelen üggyel kapcsolatos eddigi álláspontját… - Örülök, hogy eljöttek ma hozzám… - próbálkozott megtörni az egyre vészjóslóbb csendet. - Mi is örülünk, hogy időt tudott ránk szakítani Péter! – láthatóan Angéla fogja vinni a szót, ezt Kovács rögtön leszűrte. Veszélyes. Mindkét kolléganő nagyon okos, de Angéla veszélyes. Volt alkalma tapasztalni rafináltságát, csak akkor még a cég hasznára, most pedig már a sajátjára… Érezte, hogy elébe kell menjen az egész ügynek, ezért vett egy mély lélegzetet, és neki kezdett. - Mindannyian tudjuk, hogy miért is vannak itt. A legutóbbi projekt után járó jutalékért – azzal kihúzta asztal fiókját, és két – láthatóan vaskos – borítékot tett az asztalra. Mindkettő igényesen felcímkézve a címzettek nevével. Parancsoljanak! Megdolgoztak érte, nagyon jól tudom, és nem győzöm kifejezni sajnálkozásomat, amiért a munka ellentételezésére eddig várniuk kellett. A két hölgy lassan – szinte erőltetett lassúsággal – nyúlt a borítékért, és kinyitották. Főnökük feszülten figyelt a reakciókra. Azok nem is maradtak el. Angéla zavartan nézett Katalinra, majd újból a boríték tartalmára, és megint Katalinra. Nem tette ezt máshogy Katalin sem. Szinte már színpadias volt az egész. - Valami baj van? – próbált Kovács túljutni ezen a ponton. Angéla hanyagul rántotta meg a vállát, miközben válaszolt. A főnök némi bizonytalanságot is látott rajta: - Hát… ami azt illeti… kicsit rendhagyó ez az egész… - Talán keveslik az összeget? - Szó sincs róla, sőt! – Angéla újból átszámolta a kezében tartott boríték tartalmát – Éppen fele ekkora jutalék illetne meg számításaim szerint. - Azért gondolom, nem haragszanak, hogy néha bőkezűbb vagyok!- magabiztossága mintha kezdett volna visszatérni. - Nem… nem… csak… itt… és így borítékban… Hiszen számlára szoktuk kapni… Úgy értem átutalással… vagyis… - a vállalkozó önkéntelenül is elnevette magát Angéla zavarán. - Igaza van kedves Angéla! Nem így szoktuk! Így viszont módom volt megduplázni az önöknek járó összeget. Ezzel ismerve el saját bakimat. Kérem, értsék ezt úgy, hogy elnézést kérek, és fogadják olyan szívesen ezt az összeget, ahogy én adom! A zavar most érezhetően Angélán és Katalinon lett úrrá. Láthatóan nem értették az adott helyzetet. Hiszen Péter – mióta világ a világ – arról volt híres, hogy forintra pontosan, és átutalással fizet. Erre most… Lassan álltak fel az asztaltól, miközben a borítékot próbálták kézitáskájukba gyömöszölni. Kovács – a külső lepel mögött – feszülten számolta a másodperceket, és figyelte, hogy mi történik. Hiszen mindent előre eltervezett. Ha a két nő most elhagyja irodáját, cinkosokká válnak. Ahogy az általa Alitól kapott pénz úgy az ő jutalékuk is rejtett jövedelem marad. Félt Angélától, de tudta, hogy a pénz, most mindennél fontosabb számára. Azt is tudta, hogy Katalin és Angéla viszonylatában Angéla a „főnök”. Tehát ha Angéla elfogadja a borítékot, akkor Katalin is ezt fogja tenni… Pár pillanat múlva a két hölgy mögött bezárult a súlyos főnöki ajtó, és ők szótlanul sétáltak a kijárat felé. Annyira el voltak foglalva saját gondolataikkal, hogy még a recepciós kolléganőjük „Hello lányok!” köszönését is el felejtették fogadni. - Jól látom, hogy erről az emberről pénzt lehet lehúzni? – törte meg a csendet Katalin, ahogyan az elegáns iroda bejárati kapuját nyitotta. Angéla nem válaszolt csak kisétált a tágra nyílt kapun.



2020. Június 15. Hétfő 13. óra 48. perc Az elegáns bárban halk zene szólt, olyan délutáni andalító. A klímaberendezések szorgosan dolgoztak azon, hogy a vendégeknek ne legyen okuk a melegre panaszkodni. Sikerrel. A helyiségben kellemes hőmérséklet uralkodott, nem volt meleg, ugyanakkor nem volt a levegő egészségtelenül lehűtve sem. Látszott: a bár személyzete profi, értik a dolgukat. Szinte minden asztal megtelt, még ebben a kora délutáni órában is. Megtelt itt a bár belső részén, illetve kinn az elegáns teraszon is, ahol egy kellemes ital iszogatása mellett gyönyörködni lehetett a Duna parti korzóban. Már azoknak persze, akik nem vetették meg, a körülbelül 34C fokos hőmérsékletet. Zoltánék is inkább a bár belső helyiségét választották, és nem éppen a hőmérséklet miatt. Az ő helyzetük kezdett egyre melegebb lenni, más tekintetben is… Jobb volt hát, ha nem mutatkoznak Kováccsal egy olyan, nyílt helyen, ahol esetleg Kovács valamelyik ismerősébe botolhatnak. Így hát maradt a kellemes hőmérséklet, és az andalító zene. Zoltán kávét, mellé hideg limonádét rendelt, Károly csak egy hideg üdítőt kért. Kettejük között még mindig érződött a reggeli szócsata okozta feszültség. Noha Zoltán jobban titkolta ő sem szerette az ilyen feszült perceket. „Jobb a békesség”- mondogatta gyakran. - Ne haragudj a reggeliért! – szólalt meg Károly, miközben nagyot húzott az elé tett üdítőből. Nem akartam indulatos lenni, csak felidegesített ez a… - Nem haragszom. Figyelj és tanulj! – Zoltán még a kávéját kavargatta. A fekete erősen gőzölgött, és kellemes aromát árasztott magából. - Nagyon felidegesít engem ez az ember! – próbált tovább érvelni Károly, miközben fél szemmel Zoltán reakcióját figyelte. - Megértem – társa végre megpróbálkozott inni egy jót a kávéból, de az még mindig túl meleg volt. Letette a poharat, és kárpótlásként szürcsölt egyet a limonádéból. - Ilyen koromban engem is sok minden idegesített fel. Ezért mondtam reggel, amit mondtam. Egy ilyen ügyet nem lehet idegből, érzelmekből kezelni. Az nem profizmus. Ahogy nekünk megvannak az érdekeink ebben az ügyben úgy Kovácsnak is. Ezt tiszteletben kell tartanunk, egyébként rajta vesztünk. Méghozzá elég csúnyán. Az asztalnál újfent csend lett. Zoltán látszólag a zenének adta át magát, azonban a gondolatai már előbb jártak. Készült a soron következő tárgyalásra. Tudta, gondoljanak, amit akarnak, Kovács komoly ellenfél. Még akkor is, ha ezt ő maga sem tudja magáról. A tárgyalás az tárgyalás, az érdekek azok pedig érdekek. Itt is üzletet kell kötni, csak itt nem ingatlan van az egyik oldalon, és pénz a másikon. Attól még nyereségre megy az egész. - Üdvözlöm az urakat!- Kovács megállt az asztaluk felett, és – miután táskáját az asztal lábához tette - azonnal kezet nyújtott Zoltánnak. Ez nem kerülte el az idősebb hírszerző figyelmét, minthogy az sem, hogy a megbeszélt találkozó időpont előtt tíz perccel érkezett. Ez jó. Ez mindenképp jó. Azt jelzi, hogy kezdi őket egyenlő szintű partnerként kezelni, vagy talán még többként is. Igaza lehet az elemzőknek. Sokatmondóan fogott vele kezet, miközben mélyen a szemébe nézett, majd teátrális mozdulattal mutatott az asztalnál található egyik üres székre: - Kérem, foglaljon helyet! Köszönjük, hogy eljött!- Kovács miután Károllyal is szívélyesen kezet fogott, leült, és kényelmesen elhelyezkedett a széken. A pincérnő egy pillanat alatt az asztalnál termett és mosolyogva várta a rendelést. Hideg üdítőt rendelt, majd barátságosan a hírszerzők felé fordult:



- Nos? Minek köszönhetem a mai találkozásunkat? Úgy értem miben tudok a segítségükre lenni?- Zoltán vette át a szót. Nem akart semmit siettetni – tulajdonképpen nem is volt mit. Ki kellett várnia, hogy Kovács teremtsen kedvező helyzetet. Erre minden esély megvolt ebben a pillanatban. - Tulajdonképpen azért kerestük ismét önt, mert az előző beszélgetésünk alkalmával ön által elmondottakat leellenőriztük. Kollégám – mutatott Károly felé – komoly munkával vizsgálta végig az elmondottakat, és megbizonyosodtunk róla – nézett beszélgető társára – hogy az elmondottak teljes mértékig fedik a valóságot. -Ennek szívből örülök! Bár vélem, hogy ezzel még nem jutottunk el az ügy megoldásáig. -Ezt teljesen jól látja. Az ön által eddig elmondottak egy nagyon jó alapot szolgáltatnak az együttműködésre, de innen tovább kell lépnünk – feltéve, ha továbbra is belátja, hogy ez közös érdek. Kovács hátradőlt a székében, miközben az üdítőből húzott egy jót. A poharat kezében tartva hosszasan vizsgálta Zoltán arcát. Zoltán állta a pillantást. -Ön mit javasol nyomozó? – kérdezte aztán ravaszul. Éreztette a hírszerzővel, hogy az elmék mai játszmája elkezdődött. -Természetesen az együttműködést. -Úgy érti, hogy nekem az az érdekem? -Ahogy mondja. -És miért gondoljam ezt én is így? -Mert ön egy okos ember, és nem tudja azt amit mi tudunk. Márpedig meg szeretné tudni – már természetesen annyit ami önre tartozik. Hiszen önnek fontos a saját anyagi, egzisztenciális biztonsága. Erre volt büszke egész életében. Kovács elismerően bólintott. -El kell ismernem nyomozó, hogy ön méltó ellenfél! -Ezért nem jött ma üres kézzel ugye?- Kovácson a döbbenet jele szaladt át, de pár másodperc alatt újból „felszínre került”. -Honnan veszi, hogy nem jöttem üres kézzel? -Mert eddig még soha nem hozott táskát a találkozóinkra. -Ön egyre komolyabb fejtörést okoz nekem! -Pedig az nem helyes, ha én okozom a fejtörést. -Rendben, igaza van, valóban nem jöttem üres kézzel! Cégünk tavalyi éves mérlegét hoztam el önöknek, bár nyilván ezt önök az adóhivatalban már látták – Zoltán gondolatai gyorsan forogtak. Ravasz. Kimondottan ravasz. Hiszen, ha valóban adónyomozókkal ül szemben, akkor pontosan tudniuk kell, hogy mit látnak. Ha pedig nem… -Kérem, megnézném – válaszolt. Kovács habozás nélkül az asztalra tette az irományt, és ismét ivott a hűsítőből. Zoltán szakavatott szemmel vizsgálta az anyagot. Jól jött neki a múltban szerzett pénzügyi diplomája, amit korábbi nyomozói múltjában is sokat kamatoztatott. -Ez így mind szép – nézett fel sokat mondóan az iratokból – de kevés. -Hogyan értsem, hogy kevés? -Látnom kellene a struktúráját a befolyt összegeknek. E mérleg szerint ön a tavalyi évben tekintélyes árbevételre tett szert az ingatlan piacon. Csak éppen az nem derül ki ebből az anyagból, hogy mikor és milyen ingatlanokat értékesített. -Ebben önnek teljesen igaza van. Az önnél lévő anyagot csak a nyomaték kedvéért hoztam. Látnia kell, hogy stabil üzleti háttérrel rendelkezem. Ilyen háttérrel nem érdekem, hogy bármely bűnöző az én cégemet találja meg és használja a mocskos üzleteihez. Nincs az az üzletfelem, akivel nem bontanék szerződést, ha megtudnám róla,



hogy bűnös dolgokat cselekszik. -Kovács úr! Körülbelül tudná nekem vázolni, hogy hány ügyfél áll e mögött a csinos árbevétel mögött? -Természetesen! Hiszen mondtam, hogy ilyen formán nincs okom titkolózni. Ez az árbevétel három komoly befektető csoportnak köszönhető. Ezek közül az egyik egy ír, a másik egy orosz, a harmadik egy arab ügyfélcsoport. -És hogyan folyik maga az ingatlan kereskedelem? Úgy értem önnek vannak eladó ingatlanjai, és azokat árulja? -Tulajdonképp így is úgy is – Kovácsból előjött az üzletember, amit Zoltán elégedetten nyugtázott. - Az írek, és az oroszok általában befektetési régiókban keresnek hosszú távú beruházásra ingatlanokat. Ezt úgy kell érteni, hogy nekik meghatározott tarifáik vannak például Budapest minden kerületére, illetve az ország több megyéjére is. Az arab befektetőink pedig most értékesítik a megvásárolt ingatlanjaikat. Ehhez keresünk nekik vevőket. Mindkét esetben a mi jutalékunkat az eladók fizetik, amit szerződésben előre rögzítünk. -És ön szerint most inkább vásárolni, vagy eladni érdemes? -Hát… Tulajdonképpen mindkettőt. Azt ugyanakkor el kell mondjam, hogy az arab ügyfeleink azonnali üzleteket kötnek. Vesznek ingatlant, majd a legrövidebb időn belül értékesítik is. -Hm. Ez egy kicsit furcsán hangzik. Ezekben az esetekben bizonyára az ön szakértelmére nagy szükség van, hiszen rövid időn belül kell megbízható tőkeerős vásárlót találnia. Kovács nem válaszolt rögtön. Az ártatlan kérdés mögött csapdát sejtett. Próbált az arany középúton kimenekülni a helyzetből. -Tudja, ez általában team munka. Együtt dolgozzuk ki az ilyenkor alkalmazandó eladási stratégiát az ügyféllel… -És ezekből a befektetőkből keletkezett önnek a jövedelme? -Igen. Az ír és az orosz befektetőkkel már több éve kapcsolatban állok. Nekik jó pár ingatlanjukat értékesítettük komoly nyereséggel az idén. Ahogy mondtam, arab ügyfeleink pedig gyors lefolyású ügyleteket bonyolítanak, ahol a haszon rögtön realizálódik. -És… ez csak az én kíváncsiságom… Milyen arányban oszlanak meg a bevételek az ügyfeleik vonatkozásában? -A bevételünk közel felét arab ügyfeleink termelik. Ez most egy komoly bevételi forrásunk. Az ír, valamint orosz ügyfelünk körülbelül 20-20 százalékkal részesülnek. A fennmaradó rész a kis ügyfeleké. Úgy értem, egy, egy eladott családi ház, nyaraló, egyebek - Zoltán idejét látta, hogy ezen a fronton visszavonuljon. Elvégre amit akart megtudott, és most nem célszerű zavart kelteni Kovács fejében. -Értem. Kérhetnék öntől valamit? -Hogyne! – tárta szét Kovács bizonytalanul a kezét. -Adna nekem egy kimutatást az elmúlt egy év ingatlan adás-vételeivel kapcsolatban? Úgy értem, az érdekelne minket, hogy mikor ki, milyen áron vett meg egy bizonyos ingatlant, és azt mikor kinek milyen áron értékesítette. -Ez nem fog gondot okozni. Csak azt nem tudom, hogy mikor tudnám ezt az anyagot önöknek a leggyorsabban átadni. Egy ideig ugyanis nem tudok Budapest felé jönni. -Semmi gond – szólalt meg Károly a találkozón először. Adok önnek egy névjegy kártyát, rajta van az e-mail címem. Oda el tudja küldeni az anyagot. Úgy talán nekünk is könnyebb értékelni, elemezni azt. -Ez igaz – nyugtázta Kovács és egy pillantás után eltette a kártyát. Kis csalódás volt ez neki, amit próbált leplezni. A névjegykártyán sem név, sem egyéb adat nem volt, csupán



egyetlen e-mail cím. A találkozó lassan a végéhez közeledett. Zoltán is érzékelte, hogy Kovács kifogyott a mondandóból, nem kevésbé ő a kérdésekből. Felállt hát, és felé nyújtotta a kezét: -Ismételten köszönjük, hogy időt szánt ránk!- kézfogása sokat mondó volt. -Megerősítem, hogy ha bármiben tudok az önök segítségére lenni, azt meg fogom tenni – köszönt el az üzletember is. - És még valami! Ha önök alá tudják nekem támasztani, hogy bármelyik ügyfelemmel probléma van, azonnal megszüntetek vele minden üzleti kapcsolatot! -Előre is köszönjük a közreműködését! – tért ki az egyenes válasz elől Zoltán. Újra ketten maradtak. Zoltán limonádéját szürcsölte szórakozottan, közben magában az elhangzottakat értékelte. -Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet Károly. -Persze! – válaszolt de továbbra is az asztalt nézte maga előtt. -Kovács elmondta, hogy az arabok rendhagyóan üzletelnek. Nekem amit elmondott, annak erősen pénzmosás szaga van. Szerinted? -Szerintem is –kiitta a maradékot, és mint aki jól végezte dolgát hátradőlt a székben. Tekintete ugyanakkor az asztalon üresen maradt poharakon kalandozott. -Akkor miért nem kérdeztük ki jobban? Lehet, hogy egy csomó információt elmondott volna!- Zoltán hanyagul megrántotta a vállát: -Lehet. De az is lehet, hogy nem. Mindenesetre nyitva hagytunk egy kiskaput. Most emailt fog nekünk küldeni. Abban lesz lehetősége mindent leírni. Ha leírja az Alival kapcsolatos aggályait, akkor átállt a mi oldalunkra. Ha nem írja le, akkor még mindig a pénz számít. De gyere, menjünk, mert fáradt vagyok. 2020. Június 15. Hétfő 17. óra 03. perc -Kérem, olvassák el ezt!- nyújtotta át az aligazgató Zoltánnak a legfrissebb lehallgatási jelentést. Az irodában hárman ültek. Pál, Zoltán, és Károly. Istvánnak egyéb elfoglaltságai voltak, ezért ő már hazament. Zoltán kézbe vette az anyagot, és érdeklődéssel olvasni kezdte. Pár perc alatt a végére ért, és Károlynak adta át. Pál tovább várakozott. Érződött: mindkettejük véleményére kíváncsi az anyaggal kapcsolatban. Mikor Károly is az olvasás végére ért vissza adta azt főnökének a papírost, és hátradőlt a dohányzó fotelben. -Nos, mi a véleményük?- kérdezte az aligazgató, azonban tekintetét egyértelműen Károlyra szegezte. A jelzés világos, először Károly beszéljen. -A magam részéről úgy értelmezem, hogy Angéla, és egy Katalin nevű hölgy talált valami furcsát a Kovács és Ali közötti üzletmenetben. Talán nekik is feltűnt, hogy nem hagyományos üzletelésről van szó. Kár, hogy többet nem mondtak el a telefonban - a főnök felállt a dohányzó asztal mögül, és lassú megfontolt léptekkel elindult íróasztala felé. Pár másodperc múlva visszatért, és egy fényképes adatlapot tett a dohányzó asztalra úgy, hogy mindkét hírszerző láthassa. -Jakab Andrea könyvelő. Alább látják az adatait is. Jelenleg Kovács cégének a könyvelését végzi, ez a cégadatokból egyértelműen kiderül. Nem ismeretlen a hatóságok előtt. Korábban több olyan ügyben felmerült a neve, amikor csak egy hajszálon múlt az adócsalás. Hiába: keress egy jó könyvelőt! -Talán itt is ő lehet a kulcs?- kérdezte Zoltán. -Nem tartom valószínűnek – az aligazgató mindig elemében érezte magát, amikor konkrét kérdésekben cserélhetett eszmét - Amíg önök Kováccsal találkoztak, készítettem egy gyors elemzést az üggyel kapcsolatban. Nem valószínű, hogy kapcsolatban állna Alival.



-Akkor marad a másik verzió, hogy Kovács esetleg Alival kapcsolatban őt is félrevezeti. -Ez már inkább lehetséges. Ha viszont ez így van, akkor ez inkább múlt idő. Az anyag szerint, ahogy önök is olvasták Angéla, és az eddig ismeretlen Andrea együtt ebédeltek. Az ebéd előzményeiből ítélve – amit szintén lehallgattunk Angéla telefonján – ez lehetett a téma. Persze biztosat sajnos nem tudunk. -Akkor viszont itt hamarosan történnie kell valaminek – nyugtázta Zoltán. - A kérdés csak az, hogy minek. Túl sok embernek szúrt szemet a cégnél az arab. -Egyetértek önnel! –állt fel Pál az asztaltól. - A lényeg, hogy ott legyünk, amikor történik! Délután 16.00 órától lehallgatjuk Jakab Andrea telefonját is. Talán kiderül a terve. De mára elég volt. Szép munkát végeztek, magukra fér a pihenés. Viszontlátásra holnap! 2020. Június 16. Kedd 09. óra 17. perc Zoltán egyedül volt az irodában és mélyen elmerült teendőiben. Mivel az ablakok zárva voltak, szinte síri csend honolt. Csupán a billentyűzet lágy kopogása hallatszott. Néhanéha beindult a klíma berendezés, de halk zümmögése nem zavarta a munkában. Mélyen az ingerküszöbe alatt maradt. Valahogy most nem bánta, hogy egyedül volt. Károllyal a dühkitörés óta valahogy megváltozott a viszonya. Habár, ha jobban átgondolja, eddig sem kedvelte túlságosan, de nem is haragudott rá. Átlagos kollegiális kapcsolat volt az övék. Hogy miért? És vajon miért nem lesz ez soha több? Nem tudja. Talán a korkülönbségből adódó szemléletbeli dolgok miatt. Talán a kezdődő élettapasztalat miatt az egyik, illetve annak viszonylagos hiánya miatt a másik oldalon. Zoltán néha visszaemlékezett önmagára huszonévesen. Ilyenkor nem tudott haragudnisem kollégájára, sem más huszonévesekre. Hiszen ez volt az a kor az ő életében is, amikor világot akart váltani. Amikor tele volt illúziókkal. Amikor eldöntötte, hogy az ország legjobb felderítői közé küzdi fel magát. Aztán jöttek a harmincas évek, és az értékrendek kezdtek átalakulni. Megszületett kislánya, akiért bármit megtenne, bármit odaadna. És – habár felesége szerint még ma is megszállott munka mániás – már tud máshogy dönteni, ha szükséges. Tud önző lenni munkahelyével szemben, ha kell. Sokszor magyarázta feleségének, de kevés sikerrel: saját magáért dolgozik, nem a főnöke elismeréséért. Azért, hogy saját maga előtt ne legyen szégyellnivalója. Felesége ezt nem értette, és nem érti ma sem. Hiába - gondolta. Nem vagyunk egyformák, de ettől kerek a világ. Hirtelen azon kapta magát, hogy a monitorra begépelt szövegre mered, azonban gondolatai máshol járnak. Igen. Mostanában gyakran előfordul vele az ilyen. Nagyon ráfér már ez a nyaralás. Mikor is? Most nem volt hangulata utána számolni. Majd este kislánya közli vele. Károly lépett be az irodába, kezében kinyomtatott papírok, azokat tanulmányozta behatóan. Lassú léptekkel ment íróasztalához, leült és folytatta az olvasást. Zoltán nem akarta megzavarni, meg… úgy igazából nem is volt mit mondania neki. Visszatért hát a legépelt jelentése olvasásához. Néhány perc múlva ismét elmerült a billentyűk ütemes kopogtatásában. -Százmillió. Durván – szólalt meg egy jó fél óra múlva Károly. Zoltán először nem is figyelt rá. Utoljára lepötyögött mondatát olvasta, szépítette. Mikor a végére ért csak akkor nézett Károly felé. A másik még mindig az előtte heverő papírra meredt. -Micsoda? Nem figyeltem. -Kb. százmillió forintot keres éves szinten az arabbal Kovács. Erre jön még rá a másik két ügyfele. Ja! Ez már nettó összeg. Ezt már költheti, ahogy akarja. -Honnan tudod?- kérdezte Zoltán, bár a kérdés feltevése után már tudta, hogy butaságot kérdezett. Hiszen a legutolsó találkozón éppen Kovács ígérte meg, hogy ezeket az



adatokat a rendelkezésre bocsátja. Károly elértette a kérdést. Odanyújtotta neki az egész paksamétát, és várakozóan nézett rá. Zoltán konstatálta, hogy valóban egy e-mail üzenetet tart a kezében. Rajta, számára ismeretlen feladó név – valószínűleg Kovács e-mail címe. Csinos számadatok, ez kétségtelen. Mégis, neki kicsit más szúrt szemet, mint Károlynak. Az adatok részletezettségét kezdte figyelni. Elméje hamar váltott az új feladatra, és agysejtjei ezen kezdtek dolgozni. Önkéntelenül a kezébe vett egy tollat, miközben fel sem tűnt neki, hogy Károly egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli őt. Kezében a toll gyorsan ugrált a papír felett. Lapozott, majd visszalapozott. Mindez pár percig tartott csupán. Ezután hanyagul az asztalra dobta az írószerszámot, és hátradőlt. Ekkor tudatosult benne, hogy a művelet alatt kollégája folyamatosan őt nézte. -Szerintem Kovács átállt hozzánk. Persze mérget még mindig nem mernék rá venni, de nagy rá az esély – Károly nem válaszolt, de fejében cikáztak a gondolatok. Tanulni akart, de nem mindig kérdéssel. Próbálta hát megfejteni mi jár társa fejében. Aztán – pár pillanat után - támadt is egy gondolata. A papír után nyúlt és ő is böngészni kezdte. Lapozott, előre, hátra, mígnem igazolva látta gondolatát. -Ugyanolyan részletességgel írja le az Alival bonyolított üzleteit, mint a többit. Ráadásul Alit említi az első helyen – nézett várakozóan Zoltánra, mintha csak vizsgázna. Zoltán mélyen bólintott, jelezve, hogy ő is ugyanerre gondolt. -Habár lehet, hogy azért említi Alit az első helyen, mert vele köti a legnagyobb üzleteket, de az is lehet, hogy azért – és ez már pszichológia – mert amióta mi megkerestük a gondolatai neki is Alinál kötnek ki a leggyakrabban. Ezt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy nem volt szégyenlős, amikor az ügyleteket leírta, tehát ő tényleg úgy gondolja: neki semmilyen takargatni valója nincsen. -Ez nekünk jó. Így már egy kicsit egyenesebben kérdezhetünk Aliról – fejtette tovább a gondolatot Károly. Zoltán ismét bólintott egyetértése jeléül. -Ahogy mondod. Mindazonáltal én egy pár napig pihentetném a dolgot. Várjuk meg, hogy ott a könyvelő, meg az ügynökök körül történik-e valami. Nem tudom, hogy fog-e, de nem kizárt. Aztán majd utána keressük újból Kovácsot. Én a helyedben írnék egy szép jelentést a főnöknek erről, és beleírnám, amit kisakkoztál Kováccsal kapcsolatban – Károly bólintott, és nyomban el is kezdte számítógépét életre kelteni, Zoltán pedig visszatért eredeti munkájához. Ismét a dolgos csend lett az úr az irodában, de a feszültség mintha oldódott volna egy nagyot. Sikeres kezdet ez a mai napra. 2020. Június 16. Kedd 10. óra 13. perc -Halló! Tibor ön az? – kérdezte Andrea, miután az általa hívott számhoz tartozó telefont felvették, de nem szólt bele senki. Bár nem szokott az lenni, most kissé bizonytalan volt, hiszen a „Tartozok magának egy szívességgel….” Kezdetű mondat, melynek nyomán ezt a telefonszámot megkapta több mint három éve hangzott el a Hortobágyi Tibor és társai ellen lefolytatott bírósági tárgyalás után adócsalás tárgyában… Azóta sok víz lefolyt a Dunán, ahogy ezt pestiesen mondani szokás, és nem tudni, hogy az illető állja-e a szavát. -Attól függ, ki kérdezi?- mély érett hang volt. Andrea egy kicsit megnyugodott. A hang ismerős, szinte biztos benne, hogy az a személy vette fel a telefont, akit ő szeretett volna. -Jakab Andrea, a magyar tenger mellől – szándékosan nem mondott várost, vagy helyiséget. A helymeghatározás pedig célzatos volt. „Tudja Andrea, ott a magyar tenger mellett sokkal barátságosabban mennek a dolgok, mint itt a nagy fővárosban…” – hangzott el az utolsó tárgyalás előtt a bíróság folyosóján. Akkor már csak Andrea



tanúvallomására, valamint az általa felsorakoztatott érv rendszerre volt kíváncsi a bíró, hogy eldöntse: Hortobágyi adócsaló-e vagy csak egy merész üzletember. Az utóbbi mellett döntött… -Csókolom a kezét Andrea! Mit tehetek önért?- a hang valahogy kimértebb volt, mint amire számított. Bár Hortobágyi egyébként sem híres érzelmi kitöréseiről, de ez még valahogy önmagát is alulmúlta. Andrea egy kicsit bizonytalan lett. -Hát… Ezek szerint emlékszik rám ugye? Nos annak idején ön adott nekem egy telefonszámot, hogy ha segítségre lenne szükségem… -Ez így igaz – szakította félbe Hortobágyi – és most segítségre van szüksége fogalmazott kijelentő módban. -Úgy van. Mondja, megihatnánk egy kávét a közeljövőben valahol? Hajlandó vagyok oda utazni, ahová ön mondja… -Ma este tíz óra a lakásomon. Megfelel? – kérdezte Hortobágyi ellentmondást nem tűrő hangon. -Hát… végül is jó. De nem túl intim hely ez egy beszélgetéshez?- Hortobágyi most felnevetett a telefonban. Ez egy kicsit oldott a hangulaton. -Nézze Andrea! Ön egy nagyon csinos nő, legalábbis mikor utoljára találkoztunk ez még így volt! Gondolom azóta csak javult a helyzet. De pontosan az ügy kapcsán kell rólam tudnia, hogy soha nem keverem össze az üzletet az érzelmekkel! -Igen emlékszem – válaszolt Andrea. - Rendben. Este tízkor önnél vagyok. Viszonthallásra. Bontotta a vonalat a mobil telefonján, majd hanyagul az asztalra dobta. Hátradőlt és kifújta a levegőt, amit eddig – ő sem vette észre – benn tartott. Az első lépés megvolt. Este jön a második. Aztán majd meglátja. Úgy döntött, hogy Kováccsal kapcsolatos terveit egyedül hajtja végre. Ha kell, félrevezeti Angiékat is. Az üzlet már csak ilyen. Hirtelen mozdulattal felkelt a nappali kanapéjáról, és az ízlésesen berendezett amerikai típusú konyhába lépett. Bekapcsolta a kávéfőző automatát, és az „erős” jelzésre állította. Tudta még messze van az este, de fel kell pörögnie. Hiszen elméjének a tárgyaláson legalább olyan gyorsan kell forognia, mint ahogy ezt Hortobágyi teszi. Nem. Inkább sokkal gyorsabban. 2020. Június 16. Kedd 14. óra 08. perc -Jöjjenek, üljenek le! – Pál az íróasztal mögül intett irodája ajtaja felé, ahogy az kinyílt. Az ajtóban István, Károly, Zoltán és Péter állt, majd lépett be. Időközben főnökük is felállt és az iroda első részében található dohányzó asztal felé vette útját ezzel jelezvén a többieknek is. A dohányzó asztalon öt csésze kávé gőzölgött. Nemhiába. Az aligazgató mindig figyelt az ilyesmire. Megvárta, míg kollégái elhelyezkednek, majd teátrális mozdulattal a kávés csészékre mutatott, miközben ő is elvett egyet. Kortyolt egyet majd megszólalt: -A dolog sürgős, azért kértem mindnyájukat ide az irodámba. Ugyebár azt mindenki tudja, hogy a Szultán fedőnevű ügyünkben tegnap délután 16. 00 órától lehallgatjuk Jakab Andrea könyvelő mobil telefonját. Nos hát – Pál vett egy levegőt, láthatóan gondolatait rendezte. – Ma délelőtt körülbelül negyedtizenegy tájékán a mi Jakab Andreánk felhívott egy Hortobágyi Tibor nevű budapesti személyt, és elég rejtélyes telefonhívást bonyolított vele. A telefonhívás lényege annyi volt, hogy Jakab Andrea korábban az illetőtől kapta ezt a telefonszámot arra az esetre, ha segítségre lenne szüksége. Nos mára ez e két ember találkozót beszélt meg Hortobágyi lakására. Nem tudjuk, hogy mi lesz a témájuk, de vélelmezhetjük, hogy összefüggésben van Alival és a mi Kovácsunkkal. Ezért – nézett Péterre – a házat szoros megfigyelés alá kell venni,



mind figyelő személyzettel mind a rendelkezésre álló technikai lehetőségekkel! -Meglesz! – bólintott Péter azonnal, miközben noteszába feljegyzett egy pár szót. -Az esti feladat oroszlánrészét a megfigyelő egység végzi. István, tőletek azt kérem, hogy folyamatosan kövessétek nyomon a megfigyelésből beszerzett információkat, és azt vessétek össze a már rendelkezésre állókkal! -Mit tudunk Hortobágyiról? – kérdezte István. Pál válasz helyett felállt, az íróasztalához lépett, és egy paksamétát emelt le onnan. Rá jellemző volt ez. Már mindent tudott a szóban forgó személyről. Miközben odaadta az iromány Istvánnak, a többiekhez címezve kezdett beszélni: -A szóban forgó személy adócsalásért, illetve zsarolásért volt vád alá helyezve egy pár évvel ezelőtt. A nyilvántartó szerint akkor Jakab Andrea volt a koronatanú a védelem oldalán és Hortobágyit felmentették. Úgy látszik eljött a hitel visszafizetésének ideje. Az irodára csend telepedett. István átolvasta a Hortobágyiról készített összefoglalót, Péter már közben javában jegyzetelt valamit. Az ő fejében már összeállt az esti feladat terve, és a hozzá rendelt – természetesen a feladatra legalkalmasabb – megfigyelők listája. -Van-e valakinek kérdése? -Várható-e Hortobágyi lehallgatása?- kérdezte István. -Egyenlőre nincs rá indokunk. Nem tudjuk, hogy a mai megbeszélés köthető lesz-e a mi ügyünkhöz. Ha nem, akkor te is tudod, hogy nincs lehetőségünk rá. Sok múlik Péterék csapatán ma este. István bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette a választ, majd felállt. A többiek követték a példáját. Pár másodperc múlva kiürült Pál irodája. Ő egyedül maradt a gondolataival. Tulajdonképpen – még ha nem is szívesen vallotta be magának – egyfolytában nyomasztotta ez az ügy. Túl nagy volt az elvárás Hágából, és túl sok forgott kockán. Ez a Kovács pedig egy két lábon járó életveszély. Hiszen ki tudja, hogy kinek mit fecseg még össze vissza? De hát… Egyenlőre nincs más választás. Talán, majd ha sikerül a beépülés az Angéla nevű ingatlanügynök mellé. Vagy, ha ma este megtudják, hogy mit akar a könyvelő ettől a simlis fazontól. Akkor majd talán okosabbak lesznek. Talán. Talán. 2020. Június 16. Kedd 21. óra 06. perc Andrea kényelmes tempóban autózott a kis sportautójával. Noha maga az autó sokkal többre is képes lett volna, ő maga nem szerette a sebességet. Nem is ezért vette kedvencét. Egyszerűen ez a sportautó típus volt a kedvence. Nem mellékesen barátai szerint is jól mutatott benne. Egy ennyi idős hölgynél pedig ez a legkevésbé hátrányos körülmény… Még körülbelül húsz perc és eléri Budapest határát, akkor majd feltekeri az ablakot. Az autópályán szeretett lehajtott ablakkal vezetni. Valahogy vagánynak tartotta. Gondolatai azonban most kevésbé az autója, sokkal inkább az előtte álló este körül kavarogtak. Mi lesz, ha Hortobágyi visszautasítja? Mi lesz, ha megfenyegeti őt a rendőrséggel? Mi lesz…?Mi lesz…? Kellemetlenül érezte magát, és ő nem az a fajta volt, aki könnyen viselte ezt az érzést. Szerette mindig saját maga irányítani a körülötte folyó eseményeket. Szeretett nem függni másoktól, szerette tudni, hogy minden úgy történik, ahogyan eltervezte. De ez most egy más helyzet volt. Hiszen volt egy terve. Volt egy –szerinte – zseniális terve. Márpedig egy terv sikerének az egyik kulcsa a tervezésen kívül az, hogy mennyire megfelelőek a személyek, akikkel azt végre akarják hajtatni. Ez a kulcsa mindennek. A megadott címre idő előtt érkezett – mintegy húsz perccel. Nem is olyan rossz ez a



Budapesti közlekedés – gondolta. Miközben rákanyarodott az elegáns – de nem hivalkodó – épület kapu bejárójára, fél szemmel látta, hogy Hortobágyi a bejárati kaput nyitja. -Csókolom Andrea!- köszöntötte, miközben ő bezárta autóját. Andrea szertartásosan kezet nyújtott neki, amelyet Hortobágyi megcsókolt. -Üdvözlöm Tibor! Ezek szerint emlékszik rám. -Természetesen! Fáradjon beljebb! Kérem, nézze el nekem, de vacsorával nem készültem, ugyanis nem volt időm rá… -Semmi probléma, hiszen nem is azért jöttem! – Andrea úgy érezte a kelleténél hamarabb vágott Hortobágyi szavába. Időközben beértek az ultramodern stílusban berendezett nappaliba. Andrea még soha nem járt itt, és meghökkentette, amit látott. Tudomása szerint Hortobágyi a mai napig egyedül él – feleségét jó pár évvel korábban veszítette el egy súlyos betegség után – a lakásban mégis példás rend tisztaság és harmónia uralkodott. Nem bírta megállni tett egy fordulatot, hogy jobban szemügyre vehesse a tágas nappalit. Hortobágyi elértette a jelzést, és szabadkozni kezdett: -Nem az én érdemem, higgye el! Van egy példás házvezetőnőm, aki nem csak takarít, és rendet rak, de kiváló lakberendező is. Mint látszik – mutatott széles mozdulattal körbe. – Na de foglaljunk helyet – terelte Andreát a kiváló minőségű bőr ülőgarnitúra felé. A lány csak most vette észre, hogy egy szerviz asztalon ízlésesen elrendezett sütemények üdítők kávé, tea várta őket. Helyet foglalt, miközben vendéglátója a kis gurulós asztalkához lépett. -Mit tölthetek? Szeszes italt gondolom nem fogyaszt, hiszen vezet. -Ahogy mondja – Andrea feszültsége kezdett oldódni a fogadtatás láttán. Érezte, vendéglátója – ahogyan azt akkor és ott megígérte – nem felejti el, amit köszönhet neki. Nemhiába. Hortobágyi attól még úriember, hogy nem kényeztette el adójával az államkasszát… Végül a férfi is helyet foglalt. Andrea egy jó ízűt ivott az üdítőből, közben Hortobágyi szólalt meg. -Kérem, nézze el, hogy a lakásomra csábítottam! A dolgok mai állása szerint nem szívesen mutatkozom egyetlen reménybeli üzletfelemmel sem nyilvános helyen. -Természetesen nincs ellene kifogásom. Nyilván, ha máshogy lenne, nem jöttem volna ide. De… Ha szabad megkérdeznem, van ennek valami különleges oka? -Hát hogy úgy mondjam, van. Elég komoly konkurencia harc van abban az üzletágban, ahol most tevékenykedem, és sajnos az elmúlt időszakban több esetben előfordult, hogy valamely érthetetlen okból az üzlettársaim megelőztek…Szóval érti. Ezért hát gondoltam egy merészet és nem kevés anyagi ráfordítással alkalmassá tettem a lakásomat bizalmas megbeszélések lefolytatására. Szerintem elég erről annyit tudni, hogy ma bármit beszéljünk is, azt a házon kívül senki semmilyen módon nem tudja rögzíteni – hirtelen sokat mondóan előre hajolt és mélyen Andrea szemébe nézett – tehát, ha mégis kiderül, akkor vagy tőlem, vagy öntől tudták meg. -Hát tőlem ugyan nem fogják! – nevetett fel Andrea, és újabb kortyot ivott a hűs kellemes ízű italból. Mindenesetre megjegyezte magának a figyelmeztetést. -Nos akkor úgy gondolom, hogy semmi nem állja útját annak, hogy a lényegre térjünk!terelte új irányba Hortobágyi a beszélgetést. -Én is úgy gondolom, úgyhogy neki is látnék a mondandómnak – válaszolt Andrea és beszélni kezdett. Mondandója logikus, összeszedett és egymásra épülő volt. Többször átrágta még otthon, illetve útban Budapest felé mesterien kitalált tervét ahhoz, hogy valóban egy nagy egészről legyen képes beszélni. Már az első percek után úgy tűnt neki, hogy partnerének tetszik a dolog. Mély bólintások, sokat mondó hallgatások jelezték: Hortobágyiban esetleg tényleg társra talál. És akkor… Később, úgy egy óra elteltével már érkeztek a



kérdések itt. Ez volt az a pont, ahol világossá vált: a szövetség megköttetni látszik. A kérdések gyakorlatiasak, amolyan „hogyan tovább” típusúak voltak. Vendéglátója nem kímélte őt, és szinte ötpercenként újra meg újra összefoglalta az eldöntötteket. Beszélgetésük több mint két órán át tartott. Pár perccel múlt éjfél, amikor kiléptek az udvarra, és lassú, amolyan andalgó léptekkel megindultak a kapu felé. Eközben a férfi lendületesen, de suttogva magyarázott valamit, Andrea pedig egyetértően bólogatott. Mikor kiléptek a kapun, a könyvelő kezet nyújtott, s csak annyit mondott: -Hát akkor Tibor! A mielőbbi viszontlátásra! -Vigyázzon az úton hazafelé Andrea! Andrea beszállt kedvencébe, lassan indított és elindult a csendes utcán. Lassan, pedig legszívesebben beletaposott volna a gázba. Hiszen megcsinálta! Az első lépésen túl van, és ha így megy tovább ő – Jakab Andrea – megalapozta élete hátralévő részének anyagi oldalát! A kis sportkocsi eltávolodott, Hortobágyi pedig elégedetten sétált be házába. Az utcán – távolabb a háztól – fehér furgon álldogált magányosan. Látszólag teljesen csendben várta, hogy majd valaki reggel életre keltse, és munkára fogja. De a látszat csalt. A jármű hátsó részében Péter ebben a pillanatban vette le fejéről a fejhallgatót és dörzsölte meg fáradtságtól égő szemeit. -Teljes kudarc – mondta, csak úgy magának, de helyettese szükségét érezte a vigasztalásnak. -Nem mi tehetünk róla! Úgy fel van szerelve ez a kecó, mint valami digitális erődítmény! Kitől fél ennyire ez a Hortobágyi? -Fogalmam sincs – nyújtózott el székében Péter. A munkaasztalon egy félig elfogyasztott energia ital álldogált, ebből húzott most egy jó nagy kortyot. – Mit hallottunk akkor, amikor kijöttek a lakásból? -Szinte semmit. Valami tervről beszéltek, és arról, hogy csak akkor van esélyük, ha precízen kivitelezik. Körülbelül ennyi. -Az nem sok – nyugtázta Péter, és fáradtan nyúlt a rádió gombja után. Minden résztvevőnek megköszönte a részvételt, és jó éjszakát kívánt. 2020. Június 17. Szerda 08. óra 03. perc Pál sajnálkozva, de büszkén nézett végig a négy emberen, akik nyúzott arccal ültek a dohányzóasztal körül. Nem is szólt egy ideig, nagyon jól tudta, hogy mi játszódik most le bennük, hiszen bulldogok, vérebek ezek a srácok. Ha csatába indulnak, nem szeretnek onnan vesztesen visszatérni. Márpedig a tegnapi nap ilyen volt. De hát… Ez sajnos benne van ebben a szakmában. Gondolatban lepörgette maga előtt a tegnap este óráit. Ahogy a megbeszélés után fél órával profi akciótervet kapott titkosított e-mail postában Pétertől. Ahogy a hírszerzők – Zoltán, Karcsi, no meg a főnökük István az asztal tetején ülve, egymás szavába vágva az este esélyeit latolgatták. Mi fog történni? Miről fognak beszélni? És ha arról beszélnek, akkor azt hogyan illesszük a tervünkbe? És ha nem arról, hanem… És így telt el az este, egészen addig, amíg el nem indultak a helyszínre. Vele együtt természetesen, hiszen ebből az ügyből ő sem maradhatott ki. Érezte magában a függőséget. Újra érezte. Mióta ő vezette ezt az egységet munkája nagy részben az íróasztalhoz köti. Ez nem elégíti őt ki teljes mértékben ezért szükség van az adrenalinra. Szép ügy. Nagyon nehéz, de szép. Reméli sikeres is lesz. A tegnapi nap ellenére… -Hát jó reggelt mindenkinek…- kezdte, mert hirtelen neki sem jutott jobb az eszébe. – Úgy tapasztalom mindenki annyira pihente ki magát, amennyire én. -Legalább sikeres lett volna! Az isten verje meg ezt a házat! – ez Péter rövid lendületes



és rá jellemző vehemenciával előadott véleménye volt. -Ezen most túl kell lépnünk! A kérdés az, hogyan tovább. -Azt látjuk, hogy elindult egy szál, csak azt nem tudjuk, hogy hová vezet majd – próbálta értékelni a kialakult helyzetet István. Pál bólintott, és Károlyhoz fordult: -Ön hogyan látja a helyzetet? – Károly pár másodpercig maga elé bámult. Próbált kialvatlansága ellenére is értelmes válaszokat formálni. -Szerintem patthelyzet alakult ki a továbblépést illetően. Egészen pontosan ezt úgy értem, hogy meg kellene várnunk, hogy mi történik a könyvelő vonalán. Addig nem kellene újra találkozni az informátorunkkal sem. Legalább nem kezd el rólunk fecsegni megint – tette hozzá erős iróniával a hangjában. -Jól látom, hogy nem szívleli igazán az informátorunkat? – kérdezte Pál teljesen érzelemmentesen. A figyelem most egy pillanatra Károlyra irányult. -Árulónak tartom. Hiszen minden találkozónkat felfed Ali előtt, noha megállapodtunk vele valamiben. -Ebben van igazság – bólintott az aligazgató – ezzel együtt kell tudnunk élni, amíg tart ez a kapcsolat. Egyébként helyesnek tartom az értékelését, és addig nem kéne találkozni vele, míg meg nem nyílik ez a számunkra ismeretlen második front. Zoltán, István? Vélemény? Zoltán épp mentolos cukorkát vett a dohányzó asztalon található kicsiny tálkából. Műveletét félbehagyva szólt közbe: -Karcsinak igaza van. Jegeljük a kapcsolatot, hadd jöjjön elő most a másik oldal a magáéval! Aztán ha ez megtörtént, akkor újra leülünk, és újra tervezünk egy nagyot. -Rendben van – állt fel a főnök – ha nincs más hozzáfűzni való, akkor munkára. Köszönöm a tegnap estét, nem önökön múlott. István, te maradj légy szíves – szólt az ajtóhoz lépő beosztottja után. Miután István kivételével mindenki elhagyta az irodát, visszaültek a dohányzó asztalhoz. Először Pál szólalt meg: -Érdekes kis játszma lesz ez. Mi a véleményed? -Hát nem egy unalmas sztori az biztos. Csak már látnánk a végét! -Hogy áll Szíriusz a felkészüléssel? -Készen van, akár indulhat is. -Rendben. Kezdje meg a kapcsolatfelvételt Angélával! Közben készítsünk elő egy változtatást! Mivel külföldről hozott vagyont kell befektetnie, szüksége van egy jó könyvelőre is. Hátha ez éppen a mi Andreánk lesz az! -Rendben. Ez jól hangzik – Istvánnak valóban tetszett az ötlet, és nem csak azért mert főnökétől származik. -Zoltán, és Károly pedig továbbra sem tudjanak Szíriusz működéséről. -Nem bízol bennük? – nézett főnökére István. -Szó sincs róla! – tiltakozott az aligazgató. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy több egymástól független szálat akarok mozgatni. Aztán a végén úgyis összeér minden. -Remélhetőleg így lesz! – válaszolt István elgondolkodva. 2020. Június 17. Szerda 18. óra 12. perc -Kezét csókolom, Donáti Ákos! – nyújtotta az ötven körüli úr a kezét Angélának. Angéla kissé későn kapcsolt. A Balaton parti presszó vízbe nyúló teraszáról elé táruló látvány teljesen lekötötte. -Óh bocsásson meg! Kissé elbambultam! – állt fel, miközben ő is bemutatkozott. A kézfogás egy kicsit tovább tartott a szokásosnál. Mélyen a szemébe nézett a jövevénynek, közben próbált olyasféle első benyomást szerezni róla.



Helyet foglaltak, és egy percen belül pincér jelent meg az asztalnál. Angéla már korábban rendelt, ezért most Donátin volt a sor. Hideg limonádét kért, sok jéggel, és citromkarikával. Pár másodpercen belül újból ketten maradtak. -Kérem, ne haragudjon, ha önre ijesztettem! Megértem, ha helyettem inkább ez a látvány ejtette rabul…- próbált viccelődni a férfi. Angéla elmosolyodott, és ivott egyet a frissítőjéből. -Félreért tisztelt Ákos! Kissé tényleg elbambultam, de már itt vagyok teljes valómban. -Kérem, nyugodtan szemlélje még a kilátást, én ráérek! Tudja, nekem sincs ellenemre ez a látvány, a napból pedig még van hátra egy pár óra. -Szó sincs róla! Az üzlet, az üzlet. Aztán még ráérek nézelődni – replikázott Angéla. Ezzel át is vette a szót. – Ha jól emlékszem rokonai elmondására ön külföldön él, és ingatlant szeretne vásárolni itt a Balaton partján. -Ahogy mondja – bólintott Donáti. Többet azonban nem szólt. Várta, hogy Angéla folytassa a diskurzust. -Ebben szeretné ön egy ingatlan ügynök segítségét igénybe venni. -Először csak egy ingatlan ügynökét, igen. -Hogy értsem, hogy először? -Tudja, én igazából befektetésekben gondolkoznék. Ennek egyik szegmense lehetne az ingatlan biznisz. Tudomásom szerint ez most elég jól működik a Balatonnál – A pincér érkezett vissza az asztalukhoz, és letette a rendelt limonádét. Donáti megköszönte miközben mélyen meghajtotta a fejét. Angélának kezdett szimpatikus lenni az úriember. Tippje szerint valóban vele egy korú lehet – ahogy azt rokonai említették – és valóban úriember benyomását kelti. Ez idáig rendben van. Reméli jól fognak tudni üzletelni egymással. -Jók az információi, kedves Ákos. Hál’ istennek a jelenlegi környezet kedvez az ingatlan beruházásoknak. Persze nyilván minél nagyobb a befektetett összeg, annál nagyobb haszonnal lehet számolni. Az a kérdés, hogy ön mekkora összegekben gondolkozik? -Nézze Angéla! Én igazából hosszú távon tervezek, nagyban. Először egy-két lakást szeretnék megvásárolni, később aztán – amint egyenesbe kerülnek itt a dolgok – jöhetne a többi is. Akár komplett lakóparkokról is szó lehet a későbbiekben, de ez még nyilván az idő függvénye. -Értem – válaszolt Angéla, és némi csalódást érzett. Hogy miért azt ő sem tudta, hiszen teljesen reális képet vetített fel neki legújabb ismerőse. Először egy-két ingatlan, aztán jöhet a többi is. Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy valaki az első találkozás után százmilliós összegeket fektet be egy újdonsült ismerős tanácsai alapján! -S ha szabad megkérdeznem, milyen jellegű segítségre lenne még szüksége a későbbiekben? -Igazából gondolkozom még egy könyvelő segítségében is. Tudja, én ezek után a befektetések után itt szeretnék adózni Magyarországon. Ez nálam elvi kérdés. -És van már jelöltje erre a feladatra? -Igazából még nincs. De ezzel még szerintem ráérünk foglalkozni – vágta el a szálat Donáti. Nem akart ajtóstól a házba rontani, ahogy a mondás mondja. Sőt igazából azt szerette volna, ha a könyvelő kérdést inkább Angéla erőlteti a későbbiekben. -Rendben. Akkor hogyan tovább? – kérdezte Angéla. -Én szeretnék az ön útmutatásaira hallgatni. Hiszen mégis csak ön ennek a szakmának a helyi képviselője! -Az egyik, helyi képviselője, hogy pontosan fejezzük ki magunkat. Azt javaslom, hogy holnap reggel találkozzunk ugyanitt. Én elhozok önnek egy együttműködési szerződést, amely alapján mi közösen kezdünk el ingatlanokat keresni a Balaton partján. Aztán



elhozok még egy aktuális prospektust, mely a jelenleg eladó, vagy építés alatt álló ingatlanokat tartalmazza. Később közösen eldönthetjük, hogy ezek közül melyik felel meg önnek, és azt szintén közösen megtekintjük. Valahogy így lenne célszerű elkezdeni. -Részemről semmi akadálya! – Donáti újabbat kortyolt üdítőjéből.- Holnap reggel, mondjuk kilenc órakor várom ugyanitt, ha az önnek megfelel. -Pontban kilenckor itt leszek – Angéla szemével a pincért kereste, de Donáti – megértve mozdulatát - finoman megérintette alkarját. -Kérem, ne sértsen meg! A vendégem volt, természetesen. -Óh köszönöm…- válaszolt a nő kissé zavartan. – Akkor további szép estét, és holnap reggel ugyanitt! – Donáti felállt, és meghajolva kezet csókolt Angélának. Angéla mosolygott, de szeme sarkában még mindig lányos zavar bujkált. Ahogy egyedül maradt, Donáti rendelt egy italt is magának. Kényelmesen elhelyezkedett, és ő is belemerült a Balaton látványába. Nyár lévén a nap még magasan járt, de színe egyre jobban kezdte aranyra festeni a vízpartot. Szép látvány volt, el kellett ismernie. Régen járt már itt, akkor is csak átutazóban. Most viszont – ha minden jól alakul – egy időre valóban letelepszik valahol a környéken. Elkezdődött a munka, és most erre kell koncentrálnia. Minél gyorsabban, viszont minél kisebb feltűnéssel kellene az ügynök és a könyvelő bizalmába férkőznie. Hiszen „odafenn” sem tudják, így nem tudják megmondani sem, hogy ez az Ali meddig hajlandó még, a Kovács nevezetű úriemberrel üzletelni. Gyorsan, de feltűnés nélkül. Magában mosolygott egyet. Hisz, ha az olyan egyszerű lenne! De főnökei szerint, neki sikerülhet. Hiszen ő az egyik legjobb ebben a szakmában. Éppen ezért választották ki erre a feladatra. 2020. Június 18. Csütörtök 22. óra 08. perc -Úgy látom, ön nagyon szereti ezeket a késői időpontokat! Este nyolckor találkozóra hívás, tízkor találkozó… – szállt ki Andrea az autójából Hortobágyi házának kapujában. Az előkelő utca már csendes volt, ezért hangja viszonylag messze hallatszott. Hortobágyi kezet nyújtott neki, de mielőtt válaszolt volna, maga elé terelte látogatóját, és elindultak a ház felé. A választ már a ház belsejében adta meg: -Igen, igaza van. Illetve, talán úgy helyesbítenék, hogy én azért szeretem a késői időpontokat, mert mások nem szeretik. -Ezt meg hogyan értsem? – Andrea helyet foglalt a felkínált kényelmes fotelben. Azonnal feltűnt neki, hogy az általa korábban fogyasztott ital már elkészítve áll a szerviz kocsin. Hortobágyi azonnal elé is tette, majd – mintha az előző kérdést egyszerűen nem hallotta volna – visszakérdezett: -Vagy inkább nem ezt fogyasztana? A múltkori látogatásán azt mondta ez a kedvence, ezért bátorkodtam… -Ön igazán figyelmes, Tibor! Az ital pedig nagyon finom! – kortyolt egyet Andrea – ellenben az előző kérdésemet viszont mintha figyelmen kívül hagyta volna. Végre Hortobágyi is elhelyezkedett, egy pohár konyak társaságában. -Mit is? Ja igen! Elmondom, hogy hogyan kell értenie. A legutóbb, amikor hazafelé indult, nem tűnt fel önnek semmi furcsaság? -Nem, nem emlékszem – rántotta meg a vállát Andrea. -Persze ebben nincs semmi rendkívüli. Nekem viszont feltűnt. Méghozzá nem más, mint egy fehér furgon. Ez a furgon ugyanis még sohasem állt ebben az utcában. -Úgy értsem, hogy figyelnek minket? – kapta fel a fejét Andrea. Az életnek ebben a műfajában elég gyakorlatlan volt… -Nem minket, nagy valószínűség szerint engem. Méghozzá – amit már említettem



önnek – valószínűleg a konkurencia. Azt szaglászhatják, hogy éppen milyen ügybe ártottam bele magam, ami nekik bántja a csőrüket. -Ez elég félelmetesnek hangzik! -Nem az. Az a konkurencia, akinek én – hogy is mondjam – nem tetszem, szóval ők egészen más pályán játszanak. És egyébként mit láthattak? Hogy egy feltűnően csinos vidéki hölgy egy egyáltalán nem csinos, de legalább gazdag úriemberrel randizgat – felnevetett, majd komolyabb hangnemre váltott - Na de, ez nem is tartozik ide. Szerintem foglalkozzunk a kettőnk ügyével. Ugyanis kész terveim vannak… -Mindössze két nap alatt? -Ez az üzleti világban így megy! – mosolygott Hortobágyi – hiszen ön is ismeri a régi mondást az időről meg a pénzről… Azzal mondandójába fogott, és kezdetét vette egy hosszú diskurzus. Órákon keresztül beszéltek, néha vitatkoztak is. Kérdések, feleletek, majd újabb kérdések mindkét oldalról. Hiszen mindig így van ez, ha két magas intelligenciával megáldott ember tervet sző. Verziók, alternatívák, majd újabbak. Így ment ez, egészen hajnalig. Ekkor Andrea – kicsit önkéntelenül – az órájára nézett, és elszörnyülködött: -Jézusom! Jól látom, hogy fél három van? Hozzám reggel kilencre ügyfél érkezik, és addig még aludnom is kellene egy kicsit! -Nem tartóztatom tovább, bár, ha úgy gondolja, hogy fáradt, a rendelkezésére bocsátom a lakásomat, én pedig elmegyek egy szállodába aludni. -Isten őrizz, szó sincs róla, hogy kitúrjam saját lakásából! Viszont most már indulnom kell, hogy reggelre valami emberi formát tudjak magamra ölteni – Andrea szedelőzködni kezdett. Akkor, kedves Tibor, ahogy megegyeztünk, innentől ön irányítja kettőnk hadműveletét, a jusson pedig becsületesen megosztozunk. -Úgy lesz, ahogy mondja! – Hortobágyi előzékenyen ajtót nyitott vendégének, majd az autóig kísérte. Ahogy Andrea beszállt kedvencébe, becsukta az autó ajtaját, és jó utat kívánt. A kis sportkocsi egy kissé nagyobb tempóval viharzott ki az utcából, mint legutóbb. Hortobágyi utána nézett, de úgy helyezkedett el, hogy enyhe – nem feltűnő fejmozdulatokkal belássa a környéket. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a furgon nem látható sehol. Bár ennek okára önmagában rosszul tippelt… Egy órán belül újabb vendég parkolt le az autó felhajtón. A sötét limuzinból Andreánál kevésbé kellemes jelenség – egy kopaszra nyírt körülbelül 2 méter magas izompacsirta –szállt ki. Hortobágyi egy semmitmondó kézfogás után – látszott régi a kapcsolatuk és Hortobágyi a főnök – a ház felé invitálta. Ha valaki akkor ott áll mellettük csak egy halk mondatot hallott volna: - Gyorsan! Virradat előtt el kell tűnnöd innen! 2020. Június 19. Péntek 07. óra 00. perc Pál csukott szemmel ült íróasztalánál, fejét kezében pihentette. Várta már a pénteket, de nem ilyen hírrel a nap elején… Pár perce érkezett be a munkahelyére és az ügyeletes technikus rossz hírrel fogadta. Nagyon rossz hírrel. -Hogyhogy meghibásodott? -Nem tudom főnök. Ilyen még nem volt, hogy az egész lehallgató rendszer leállt volna. Kisebb hibák akadtak, de ilyet még nem tapasztaltunk. -Mióta nem működik? -Tegnap délután, úgy négy óra óta.



-Lehetségesnek látja, hogy külső behatás történt? -Ezt szinte teljesen kizárnám – rázta fejét a technikus. Inkább valami műszaki történés, amit hamarosan meg is fogunk találni. -Mikorra várható? -Nem tudom uram. Lehet, hogy még ma délutánra, lehet, hogy csak holnap reggelre. De jövő héten hétfőre mindenképp rendelkezésre áll már. -Csak nehogy késő legyen! – motyogta maga elé az aligazgató, ahogy a technikus elhagyta az irodáját. Így kezdődött hát a pénteki nap. Pál kinyitotta szemét, nagyot kortyolt az elé készített kávéból, és gondolatban ismét áldotta titkárnőjét, amiért ilyen mennyei italt kap tőle minden áldott reggel. Aztán magában mérlegelni kezdett. Mi az, ami kimaradhat? Nem hallják, hogy mit csinál a könyvelő, ezzel a Hortobágyival. Nem hallják, hogy mit csinál a két ingatlan ügynök. És nem hallják, hogy mit csinál Kovács. Súlyos. Felettébb súlyos. Ezek után csak reménykedni tudnak, hogy a hiba ideje alatt nem történik semmi, aminek ilyenkor nem kéne történnie… Előrehajolt, a telefonja kihangosítója után nyúlt és lenyomta: -Küldje be Istvánt, ha bejött – szólt e bejelentkező titkárnőnek, majd újra hátradőlt kényelmes bőrfotelében. Sokan irigyelték tőle ezt a fotelt, jól tudta. Pedig ő mindig megmondta, hogy szívesen adja, na persze a vele járó munkát és felelősséget is. De azt soha nem kérte senki. Most sem. 2020. Június 19. Péntek 09. óra 30. perc Károly hosszan nézte az asztalán rezgő telefon készüléket. Jól tudta, hogy végül fel kell vennie, és meg is fogja tenni. Egyszerűen csak a hívó személye… Kovács volt az. Jól emlékezett rá, hogyan egyeztek. Kovács csak akkor keresi őket, ha valami rendkívüli történt. Lehet, hogy… -Üdvözlöm!- vette fel a készüléket, és feszülten figyelt. A hívó folyamatosan beszélt. Zoltán először nem foglalkozott Károly telefon hívásával – épp a közelgő nyaralásán ábrándozott - aztán feltűnt neki a telefonból áradó emelt hang. Még így is izgatottnak tűnt. Zoltán csak a szemével kérdezte Károlyt, hogy mi történt, az csak intett. A hívás után elmondja. Így egyelőre nem volt más tennivalója, minthogy folytassa az ábrándozást. -Fordulat történt az ügyben – szólalt meg Károly, miközben bontotta a vonalat a mobil telefonján. -Fordulat? Milyen fordulat? – Zoltánnak kicsit nehéz volt a visszatérés a napfényes tengerpartról. -Kovács kapott egy e-mailt – nézett maga elé mélán, elgondolkozva Károly. -E-mailt kitől? -Hát azt ő sem tudja, de azt mondta, hogy látnunk kell. -Hát akkor nosza! – állt fel Zoltán az asztal mögül. -Nem tud feljönni Budapestre, le kell menjünk a Balatonhoz. -Helyes. Úgyis rég jártunk arra. Szólok Istvánnak, te pedig szerezz egy autót! Zoltán kipenderült az asztal mögül, és egy pillanat múlva már az előtérben volt. 2020. Június 19.Péntek 11. óra 23. perc Kisebb eszmecsere után végül mégsem a Balaton partja mellett döntöttek. Kovács azzal érvelt, hogy túl sokan ismerik arrafelé… Az autópálya leágazó melletti benzinkút elegáns kávézója megfelelő helyszín volt.



Végül mindhárman így gondolták. Egy félreeső asztalhoz ültek le, így egyaránt kiestek a látóteréből azoknak, akik a benzinkútra, vagy egyenesen a kávézóba léptek be. Zoltán elmélyülten olvasta az elé tett kinyomtatott e-mail üzenetet. Egyszer már a végére ért, most ugyanezen ügyködött, másodjára. Elgondolkodva kevergette kávéját. Károly a bejövő vendégeket figyelte. Gyanúsan viselkedőket nem látott köztük, így ő is egy kicsit leengedett. Kérdően nézett Zoltánra. Várta, hogy hogyan értékeli az e-mail tartalmát. Ő azonban még mindig olvasott. „Tisztelt Kovács úr! Hogy ki vagyok én, az nem fontos, inkább az, amit közölni akarok önnel. No persze nem ingyen. Megbízható helyről tudtam meg, hogy ön olyan terrorista gyanús személyekkel üzletel, akik az ingatlan bizniszt pénzmosásra használják Magyarországon. Tudta Ön ezt? És azt tudta, hogy végül mit fog jelenteni ez az Ön számára? Komoly büntető ügyet, amennyiben nem tudja tisztázni magát! Hát ebben tudok én önnek segíteni. Szerintem korrekt ajánlat, vagy nem? Elmondom hát, hogy mi az ajánlatom: Átadok önnek egy komplett anyagot, amely bizonyítja, hogy ön teljesen ártatlan ebben az ügyben. Az anyag garancia lesz, hogy a végén csak a csapat másik fele kerül börtönbe, ön pedig szabad marad. Jómagam ezért a szolgáltatásért 30 millió forintot kérek öntől, már feltéve, ha ez Önnek megéri. Ja! És még valami! Nem veheti fel a kapcsolatot egyetlen hatósággal sem! Ellenkező esetben az anyag nem önhöz, hanem a hatóságokhoz kerül majd! Azt pedig Ön is tudja, hogy sok kellemetlen kérdést okozhatna önnek. Higgye el segíteni akarok! Amennyiben érdekli az ajánlatom, akkor ezen az e-mail címen megtalál - Zoltán tekintete itt – immár második alkalommal – a címzésre suhant: értelmetlen becenévből, és számokból álló cím – ha meg akar. Tisztelettel!


No title

Recommend Documents