ITTHON ÉS OTTHON A gép oldalára billent, hogy megkezdje a leszállás hosszú műveletét, minthacsak nehezére esnék megválni az égbolttól. Vándor előrehajolt, hogy a felesége profilja mögül lenézzen a földre, amelyet három és fél évtizede hagyott el. Tájékozódni próbált, de csak annyit látott, hogy a Duna fényes sávban szeli át a tengernyi zöldet, mint ezüst szalag a zöld papírba csomagolt ajándékot. Erre-arra gyárkémények küldtek fehér-szürke füstjeleket az ég felé, lassanként kivehetővé váltak a valószínűtlenül keskeny utakon araszoló autók. Aztán egyre lejjebb szállt a gép, az utasok mocorogni kezdtek. Több mint két órás égi területenkívüliség végén nyújtózkodtak, az ülés alatt vagy lábuknál elhelyezett csomagjaik közt matattak. Vándor csalódottan ült a helyén: a pilóta manőverei miatt semmit sem látott Budapestből. Pedig hányszor eltervelte, hogy már a levegőből megmutogatja a feleségének az Országházat, a Várat, a Lánchidat. Izgalom csak akkor fogta el, amikor a gép a táj részévé vált, és rohanni kezdett a futópályán. Heathrowhoz, Kennedyhez, Charles De Gaullehoz szokott szeme számára Ferihegy olyan kihalt volt, mintha csak a BA gép zajára ébredezne. „Na, sokat változott harminchat év alatt a repülőtér?” kérdezte naív mosollyal Katie. „Angyalom, harminchat éve nem repülőgépen, hanem gyalog, sőt olykor hasoncsúszva utaztam.” „Igaz. Hiszen még 58-ban is romantikus hős voltál. Szabadságharcos. Emlékszel, amikor az egyetemen az Európa Klub szemináriumán beszéltél? Szemedbe hullott a hajad – akkor még sok volt és fekete – és legalább két számmal nagyobb volt az inged mint kellett volna. Ma bezzeg bele se férnél!” Hogyne emlékezett volna, hiszen akkor találkoztak össze. Ő még csak elsőéves volt, másfél évig tartott, míg annyira vergődött hazulról hozott csekélyke angol tudásával, hogy felvették az egyetemre, akkor is több jóindulattal, mint meggyőződéssel. Katie, noha két évvel fiatalabb nála, már második évét kezdte Cambridgeben. Mint később mondta, első látásra belehabarodott a komoly, barnás bőrű, fekete hajú, feketeszemű, nyurga fiúba, amint kemény, tiszta magánhagzóival, meg-megkettőzött mássalhangzóival alig érthetően beszélt a forradalomról, amely tűzhányó gyanánt dobott szét kétszázezer magyart a világ minden tájára. A politika sosem érdekelte – az Európa Klubba is csak azért iratkozott be, mert tagsága révén olcsó sítúrákra mehetett Ausztriába – Vándor Zoltán viszont annál inkább. Egzotikus külseje, még egzotikusabb keresztneve (amelyről csak később tudta meg, hogy vezért jelent, s azonos eredetű a szultánnal), vaskos akcentusa, szomorkás komolysága ellenállhatatlan erővel vonzotta. Ismeretségük úgy kezdődött, hogy Zoltán előadása után megkérdezte, az előadást követő sherry-party után nem adna-e neki rövid interjút egy diáklap számára egy csésze kávé fölött a Rézkanna nevű diák-presszóban. A rövid interjúból pár óra lett, az ártatlan találkából szerelem. Katie avatásakor már jegyben jártak, és amikor Zoltán befejezte doktori disszertációját és tanársegédi állást kapott kollégiumában, megtartották az esküvőt. Akkorra Zoltán már nem kettőzte a mássalhangzókat, kevésbé jó fülű angol ismerősei alig érezték beszédén, hogy magában, hangtalanul, még mindig magyarul számol, és hogy még mindig sokszor magyarul álmodik. A lány szülei – joviális norfolki állatorvos és a felesége – hamar megkedvelték a magyar fiút, megtanulták helyesen kimondani a nevét, és nem bánták, hogy leányuk Katie Whittle-ből Mrs Vandor lett. Apósa néha tréfásan ugratta ugyan Zoltánt, amiért a neve úgy hangzik, mintha kereskedősegéd
lenne, de ő elmagyarázta, hogy a neve nagyonis stílszerű, hiszen utast jelent, aki hazájából messze barangolt. Katie is, szülei is sokszor faggatták, hogy nem vágyik-e haza, kivált az első tíz évben, amikor hozzá sem jöhetett vendég hazulról. Zoltán mindig csak azt válaszolta, hogy addig nem megy haza, amíg a hazát nem érzi hazának. Szüleit, barátait jól esett volna látni, de honvágyat nem érzett. Első néhány angliai éve alatt őt is gyakran gyötörte a jólismert menekült-álom: otthon találja magát, látogatóban, s rájön, hogy többet nem jöhet vissza. Amint Magyarországon enyhült a kommunista rendszer, s előbb Zoltán anyja, aztán apja is kilátogathatott hozzájuk, Katie igyekezett a magyar rokonok kedvében járni, még néhány magyar szót is megtanult a kedvükért. Azok büszkék voltak a nagyhírű egyetemen tanító fiukra, jóleső izgalommal rótták a mézszínű kövekből épült ódon épületek között kanyargó szűk utcákat, megilletődve járták be Zoltán kollégiumát, csodálták meg a laboratóriumot ahol dolgozik. Zoltánt mulattatta, hogy anyja magyar anyósra egyáltalán nem jellemző tisztelettel kezeli a menyét. Nem a vendéglátó háziasszonynak, hanem a Nyugat szülöttjének kijáró tisztelettel, majdhogynem alázattal. Katie akkorra már, mint két kis gyerek anyja, csak ritkán járt be kisegíteni abba az iskolába, ahol korábban angol irodalmat tanított. A magyar nagyszülőket meglepte, s láthatóan egy kicsit el is szomorította, hogy unokáik egy kukkot sem tudnak magyarul, sőt még a nevük is merőben idegen: Robin és Priscilla (igaz, Zoltán néha tréfásan Pirinek becézte a kislányát). A gyerekek hamar napirendre tértek afölött, hogy a magyar nagyszülők furán beszélnek hozzájuk, s hogy Nagyinak (akit nodzsinak ejtettek) időnként minden ok nélkül könnybelábad a szeme. Zoltán szülei fiatalon haltak meg, Nagyi még a hatvanadik évét sem érte meg, s férje hamarosan utánahalt. Zoltánt megrázta szülei halála, de Katie unszolása ellenére sem ment haza a temetésükre. Addig nem, amíg tart az ellenforradalmi rendszer – mondta kemény elhatározással. Katie sokszor faggatta férjét, hogy tulajdonképpen minek érzi magát. Angolnak biztosan nem, hiszen ahhoz az is kellene, hogy az angolok annak érezzék. Befogadták, nem idegenkednek tőle, de mulatságosnak tartanák, ha úgy tenne, mintha angol volna. Zoltán mindig azt felelte, hogy természetesen kizárólag magyarnak érzi magát, olyan magyarnak, aki hazája körülményei miatt külföldön él. „És a brit állampolgárság semmit sem jelent neked? Az, hogy angol a feleséged, angolok a gyerekeid? Hogy itt élsz évtizedek óta? Az, hogy minden munkatársad, tanítványod, majdnem minden barátod angol?” Katie érdeklődő hangjából egy kis sértődöttség érződött. „Dehogynem! Hiszen minden nemzetközi meccsen az angoloknak szurkolok, ha meg ők nem játszanak, akkor a skótoknak” – próbálta tréfával elütni a kérdést. Közben pedig arra gondolt, hogy vajon a gyerekek, akik közben belenőttek a kamaszkorba, idegent látnak-e benne. Feszélyezi-e őket saját barátaik előtt az apjuk parányit idegenes kiejtése, sajátos fogalmazása, nem is beszélve a család nevéről? Igaz, hogy az ő szájukban a Vándor teljesen az angol vendor szóvá alakult át, ami szokatlan ugyan, de nem elképzelhetetlen mint angol név. Néha félt, hogy előbbutóbb megváltoztatják a nevüket. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de rosszul esett volna. Katie következetlenséggel vádolta, amiért 1990 tavaszán nem sietett azonnal haza. Ő sem egészen értette, miért nem mer találkozni a múltjával. Mintha attól tartana, hogy egyszercsak szembe találja magát az utcán egykori önmagával, akit réges-rég levetkőzött. Végül az asszony addig hajtogatta, hogy ha Zoltán nem is, de ő kíváncsi arra az országra, ahol a férje született, ahol felnőtt, amelyért az életét kockáztatta, ahonnan elmenekült a levert felkelés után, míg végül, harminchat évvel
VII/2
azután, hogy sáros cipővel és átázott télikabátban Andauba érkezett, elszánta magát a visszatérésre. Az útlevélvizsgálatnál dobogó szívvel állta a fülkében ülő egyenruhás fiatalember vizsga tekintetét, amint arcát gondosan összehasonlítja az okmányban levő fényképpel, átolvassa adatait, majd mégegyszer jó hosszan ránéz, mielőtt beleütné a pecsétet. Annál jobban esett, amikor magyar szóval adta vissza az angol útlevelet: „Köszönöm.” Szinte jelképes befogadásnak érezte a szót, hiszen a fiú a többi angol útlevelesnek „Thank you”-t mondott. Amikor Katievel átlépett a tejüveges ajtón, s mint a függöny elé kilépő színész egyenesen a nagyközönséggel, a várakozók sokaságával találta szemben magát, úgy érezte, mintha egy egész nemzet méregetné, hogy sokat változott-e, idevaló-e, vagy csak idevetődött idegen. Egy pillanat múlva tétovázó, félig felkiáltó, félig kérdező hangot hallott: „Zoltán … Katie?” Annuska volt, az unokatestvére, akit harminchat éve nem látott, de akivel egész idő alatt rendszeresen levelezett. Csak a legutóbbi levelében küldött fényképről ismerhette meg őket. Másodpercek múlva nyaka körül érezte a pityergő, gömbölyded, őszülő asszony puha karját. Annuska a másik kezét már nyújtotta is Katie felé. Angol tanárnő lévén ő volt a család egyetlen megbízható angolságú tagja, ő jött elébük, hogy kocsiján elvigye őket a szállodájukba. Katie látta, hogy Zoltán a hosszú úton éppolyan kíváncsisággal nézelődik jobbra-balra mint ő, aki most jár először Budapesten. Az első épület, amelyre a férfi ráismert, a Népstadion hatalmas, nyitott teknője volt. „Itt kaptatok ki 7:1-re” mondta Katienek sületlen kérkedéssel, amit mind a két asszony elengedett a füle mellett. Aztán lassacskán kezdett feltárulni előttük Budapest. Mint félig elsüllyedt hajó kéményei, árbócai a vízből, itt is ott is feltűnt emlékezetéből egy-egy ismerős épület, utcasarok. A Kálvin téren dugóba kerültek. Hosszan nézte a templomot: itt keresztelték, konfirmálták. Aztán eszébe jutott valami: „Itt van alig negyedórányira a Nemzeti Múzeum, oda feltétlenül el kell mennünk”. „Bolond vagy? Negyedórányira?” nevetett Annuska. „Hiszen ha megfordulsz, még láthatod innen a Múzeum-kertet!” Minden kisebb volt, a templom is, a távolság is, mint emlékezett. A sárga villamoskocsik is, a Nagycsarnok is. Amint a Gellért Szálló elé kanyarodtak, meglepetten látta, hogy csak néhány lépés a Sziklakápolna. Még három nap múlva is úgy érezte, mintha álmában olyan idegen városba vetődött volna el, ahol csodálatosképpen érti a feliratokat, mindenkivel tud beszélni, és térkép, sőt még utcatáblák nélkül is el tud igazodni, csak éppen mindenhova hamarabb ér, mint várta. Újra meg újra megfordult az utcán a magyarul beszélő járókelők után, mintha ez Budapesten is olyan ritkaság lenne, mint Cambridgeben. Annuska már érkezésük estéjére összetrombitálta a családot a lakására. Nem sokan voltak, csak két unokatestvér családostul, meg egy nagyon öreg, süket nagybácsi, aki sokmindent kérdezett Zoltántól, de nem hallotta a válaszait, Katiehez pedig makacsul tört németséggel beszélt, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy az asszony angol és egy szót sem tud németül. Különben elég jól sikerült a családi vacsora, Annuskának és Katienek elég sok mondanivalója volt egymás számára, Zoltánnak nem kellett tolmácsolnia – amit mindig útált – és attól sem kellett félnie, hogy Katie kirekesztve érzi magát. Két másik unokatestvére, Annuska két öccse, András és Jóska eleinte egy kicsit elfogódott volt, de a két feleség annál nagyobb érdeklődést mutatott a nyugati rokon iránt. „Mondja, mégis milyen ott az élet? Nagyon más? Nehéz volt megszokni?” kérdezte Jóska felesége, aki sosem járt életében külföldön, akkor sem, amikor már lehetett volna. „Én el se tudnám képzelni, hogy máshol éljek, mint itt.”
VII/3
„Először is nem mondja, hanem mondd! Elvégre rokonok lennénk, nem? De hogy a kérdésére feleljek” nagy hahota, míg végre ő is észrevette a hibát „szóval, hogy a kérdésedre feleljek, persze, hogy először minden idegen volt. Nemcsak a nyelv, az utca képe, a szokások, modorosságok, gondolkodásmód, de még a kenyér, a hús, sőt még az eső is. Nemcsak sokat esett, de másképpen is esett.” Ezen gondolkodóba estek. „Hogy-hogy másképpen? Hát hányféleképpen eshet?” kérdezte Erzsike, András lánya. „Hát tudom, hogy fizikushoz nem méltó a válaszom, de mintha nedvesebb lenne az eső, csontig ható, de ugyanakkor gyengédebb is. Lágyabb. Szelídebb. Itt ha esik, ömlik. Mint New Yorkban. Angliában viszont már az első hetekben feltűnt, hogy ha esni kezd, az emberek nem szaladnak mindjárt tető alá. Úgy tesznek, mintha nem is esne. Tovább sétálnak, szaladgálnak a parkban, néha az sem nyit ernyőt, akinek ott van a kezében.” „Mit szokott meg Zoli bácsi a legnehezebben?” Zoltán már korábban észrevette, hogy Gergő, Jóska tizenhatéves fia, szeret egyenesen a lényegre tapintani. „Nem is tudom … Talán a baloldali közlekedést, meg az akkor még teljesen idegen, bonyolult pénzrendszert. Tudod, azt, hogy egy fontban húsz shilling, egy shillingben tizenkét penny volt. De nem! Talán még inkább azt, hogy mindenki mindent elhitt. Senki sem gyanakodott, hogy esetleg nem igaz, amit mondok. Persze, ma már talán ez sincs egészen így. Sokat tanultak tőlünk …” „Tőletek, magyaroktól?” „Nem, tőlünk külföldiektől. A háború alatt a sziget népe nagyon összekovácsolódott, még exkluzívabbá vált. De most már ez is megváltozott.” „Mondd csak” szólalt meg András elgondolkozva „hogyan láttok ti, külföldiek, minket?” „Hát azért én nem lettem külföldi, még harminchat év alatt sem, ha külföldön is élek!” „Dehogynem! Úgy értem, hogy külföldi magyar lettél. Magyarul beszélsz, talán sokmindenben magyarul is gondolkodol, de azért mégiscsak külföldi vagy, hiszen évtizedek óta külföldön élsz. Másképp öltözöl, még a villát is másképp fogod, amikor eszel. Kinek jutna eszébe itt a villa hátára nyomkodni a krumplit? Biztos, hogy nem olyannak látsz minket, mint mi sajátmagunkat.” Jellemző volt Andrásra, hogy a dolgok mélyére ás. Mindig is ilyen volt, mindig az érdekelte, amit a felület alatt gyanított. Zoltán meglehetős zavarban volt. Hogyan jellemezze, hogyan érzékeltesse a különbséget? Azt, hogy számára az otthonról rövid időre külföldre szabadult honfitárs sokáig olyan volt, mintha járványkórházból jött volna? Mintha attól kellene tartani, hogy félelmetes, gyógyíthatatlan betegséget hordoz, amelyről nem is tud, amelynek a tüneteit már észre sem veszi? Nehéz volt felelni. „Nem tudom. Hiszen még egy teljes napja sem vagyok itthon. Még azt is nehéz megszoknom, hogy velem együtt ti is öregedtetek. Persze, igaz, hogy ennyi év alatt azért nagyon sok emberrel találkoztam, aki hazulról jött, látogatóba, nyaralni, üzletelni. Megmondom nektek őszintén, hogy az első években nagyon idegenkedtem tőlük. Akkoriban persze többnyire hivatalos úton voltak itt, újságírók, kereskedelmi vállalatok, bankok küldöttei. Diplomatákkal egyáltalán nem érintkeztem, a magyar követségnek még a tájára sem mentem, de akkor – úgy értem, körülbelül hatvanhárom-hatvannégyig – ritkán lehetett közönséges látogatóval találkozni, aki rokonokhoz jött, vagy pláne csak úgy vakációzni. A hivatalosokon meg, akármilyen gyerekesnek hangzik is, valahogy a Kádár kezenyomát láttam, a rendszer szagát éreztem. Nem szerettem összejönni velük, ha meg kellett, akkor igyekeztem minden
VII/4
kényes témát kerülni. Emlékszem, egyszer jött egy fizikus valami magyar kutatóintézettől, és egy napra feljött Londonból Cambridgebe. Szakmai dolgokról beszéltünk egész nap, semmi más nem került szóba. Egész jól összemelegedtünk. Velem egyidős férfi volt, természetesnek találtuk, hogy tegeződünk. Este visszautazott Londonba, kikísértem az állomásra. Út közben, már nem is tudom, miről beszéltünk, valamiről azt mondta, hogy ‘arra biztosan te is emlékszel, az még az ellenforradalom előtt volt’. Attól kezdve képtelen voltam visszategezni. Ezzel az egyetlen szóval átállt az ellenséghez. Azokhoz, akikre pár évvel azelőtt lőttem. Várni kellett a londoni vonatra, de ahogy magázni kezdtem, valahogy elsorvadt a beszélgetésünk, a végén már mind a ketten csak toporogtunk, alig vártuk, hogy búcsút mondhassunk egymásnak. Képzelem, hogy lefasisztázhatott a jelentésében, amikor hazajött.” A többiek hallgattak egy darabig. Aztán Jutka, Jóska felesége szólalt meg halkan. „Ti el sem tudjátok képzelni, mi volt itt a forradalom után. Olyan borzasztó nehéz volt a helyzet … úgy el voltunk keseredve. Én például vissza se mentem az egyetemre. Mindenki félt, sokan teljesen zavarodottak voltak, már nem is tudták, kinek higgyenek, ki mond igazat, ki hazudik, ki tett jót, ki rosszat. Ne haragudj, hogy ezt mondom, Isten látja lelkemet, se irígység, se rosszindulat nem beszél belőlem, de nektek ott könnyebb volt megőrizni azt ami felemelő volt, elfelejteni ami nem. Ha mi, akik nem lőttünk, szintén elmentünk volna, akkor ma nem lenne szabad az ország.” „De ha mi, akik elmentünk, előbb nem lőttünk volna, akkor sem!” Ez kikívánkozott Zoltánból, pedig nem akarta. A többiek mind maguk elé néztek. Jóska szomorúan csóválta a fejét. „Hát nem tudom, de most már úgyis mindegy. Mi itt maradtunk és ilyenek lettünk, te meg elmentél és olyan lettél, amilyen vagy. Fő, hogy végre hazajöttél. Isten hozott!” szakította félbe a veszélyessé váló beszélgetést András. Hazajöttem? Itthon vagyok? Zoltánnak hirtelen az az érzése támadt, hogy utoljára a repülőgépen volt otthon. Az angol gépen. De aztán könnyebb témák kerültek szóba, a többiek a munkájáról, az egyetemről faggatták, apránként ők is előrukkoltak a saját életük kisebb-nagyobb fordulóival. Alapjában egyiküket sem érte bántódás, kiderült, hogy mind a két család a saját házában lakik, az egyik Óbudán, a másik Újpesten. Erzsike már egyetemista volt, jogot hallgatott, Gergő orvosnak készült. Jóska volt, aki a legtöbbre vitte, osztályvezető volt valamelyik minisztériumban. Zoltán nem kérdezte, hogy mióta, pedig szerette volna tudni. Meglepte, hogy a négy felnőtt közül egyik sem volt még nyugaton, sőt Jóska volt az egyetlen, aki egyáltalán járt már külföldön, egy-két hivatalos úton Csehszlovákiában, Lengyelországban. Igaz, hogy mind a két családnak volt villája a Balatonnál. A két gyerek ezzel szemben sokat utazott, kivált Erzsike, aki, úgy látszott, bejárta fél Európát. Gergő is utazott már Ausztriába, Németországba. Zoltán látta, hogy rokonai nem szegények, alapjában mindenük megvan, ő sem él jobban Cambridgeben, mint azok Budapesten. Csak mintha jobban elhasználódtak volna. András, aki amúgyis idősebb volt nála két vagy három évvel, tisztes aggastyánnak látszott, habár még mindig dolgozott. Magától értetődő természetességgel mondta, hogy „már átesett az első infarktusán”. A három asszony is olyan volt Katie mellett, mintha három nagynénje volna. Amikor Annuska letette őket a szálloda előtt s ők még leültek a bárban egy pohár barackpálinkára, Katie megkérdezte Zoltántól, hogy milyen volt a találkozás a rokonokkal. „Sajnálom, hogy nem tudtam velük beszélni, pedig mind nagyon rokonszenvesnek látszanak.”
VII/5
„Úgy érted, hogy civilizáltak? Mint mi, nyugaton?” Katie felütötte a fejét. „Még egy napja sem vagyunk itt, és már megsértődsz a honfitársaid nevében? Szó sem volt civilizáltságról, egy pillanatig sem vártam, hogy valaki majd felteszi a lábát az asztalra, vagy elböffenti magát. Aki civilizált és jómodorú, az még lehet ellenszenves. Ők mind rokonszenvesek voltak nekem. Ez csak nem baj?” „Hiszen nem is beszéltél velük, csak Annuskával. De igazad van, túl érzékeny vagyok. Csak egy kicsit leereszkedőnek éreztem amit mondtál, mintha meglepett volna, hogy jó benyomásod volt róluk. Én viszont … nem is tudom. Rokonaim, szeretem és megértem őket. De mintha idegenek lennének. Olyan volt velük találkozni, mintha valamiben megzavarnám őket a jelenlétemmel. Mintha addig valami olyasmiről beszéltek volna egymás közt, amihez semmi közöm, amibe nem akarnak belevonni. Ami az ő titkuk. Az ő életük. Az az élet, amelyből én, a szökevény, kiiratkoztam.” Eltöprengett. „Láttam egyszer egy háborús filmet. Amerikai katonákról szólt, a normandiai partraszállás után. Egyikük megsebesült, csak két-három hónappal később küldték vissza a szakaszához. Közben ők majdnem állandóan a tűzvonalban voltak. Nehezen fogadták vissza. Egyszerűen nehezményezték, hogy megérkezik közéjük tiszta egyenruhában, tiszta kézzel, jóllakva, mint valami civil. Most valahogy ez jutott eszembe. Én is köztük harcoltam – sőt, csak én harcoltam közülünk – és most mégis olyan vagyok nekik, mintha idegen volnék, akinek fogalma sincs arról, hogy mi mindenen mentek keresztül, mint aki kirekesztette magát közülük.” „Hát, ami igaz, igaz, nem is tudhatod, mit éreztek évtizedeken át. Én nem mondom, hogy cserben hagytad őket, ezt biztosan ők sem mondják, nem is gondolják, de ahogy ők nem tudhatják, milyen nehéz lehetett neked beilleszkedni közénk, otthont teremteni idegenben, úgy te sem tudhatod, hogy milyen érzés lehetett nekik egy hét szabadság után visszamenni a cellába.” Zoltán meglepődve nézett a feleségére. Nem gondolta volna, hogy ilyen ösztönösen megérti a családját. „Beszéltetek erről Annuskával?” „Nem. Csak annyit mondott, hogy örül, amiért te megúsztad, kivált amikor te még harcoltál is annak idején, de mindjárt hozzátette, hogy biztosan neked sem volt könnyű. Látszik, hogy nagyon szeret téged. De nem hiszem, hogy a többiek haragudnának rád, amiért elmentél .” „Azt én sem hiszem, hogy haragszanak. Egyszerűen csak tudomásul veszik, hogy már nem vagyok közöttük. Idegen lettem nekik.” Másnap Zoltán bejárta Katievel a várost. Megmutatta neki azt a kis kétemeletes házat a Városliget közelében, ahol az ostromot átvészelte, az elemi iskolát, ahol átélte az első légiriadót, még azt a kapualjat is a város szívében, ahonnan géppisztollyal lőtt az ávósokra. Katie hamarosan észrevette, hogy a férjében kétfajta emlékhalmaz tárolódott el: a gyerekkori emlékek és az 56-os napok emlékei. Másra is emlékezett, de valami belső kényszer hatására ezekhez tért vissza újra meg újra, mint elvesztett kedves sírjához. Egyik nap a Deák téri metróállomáson magas, ősz férfi lépett Zoltán elé, kissé tétovázva, mint aki fél, hogy tévedésből idegent szólít meg: „Zoli? … Vándor Zoltán?” Bocsánatkérőn mosolygott, máris készen a szabadkozásra, ha valóban tévedett. „Igen, én vagyok. Ismerjük egymást?” Az idegen mosolya felszabadult nevetéssé szélesedett: „Hű, de idegen lettél, a szentségit! Hát tényleg nem ismersz meg? Nyolc évig ültünk egy osztályban. ‘A görög gazdaság egyik fontos tétele a kőolajbogyó termelés …’ Nem emlékszel?”
VII/6
„Gyurka! Ugri Gyurka! Füles! Ilyen hülyeséget soha senki más nem mondott, csak te! Hogy vagy, mit csinálsz? Gyere, bemutatlak a feleségemnek, de ő csak angolul tud.” Ugri – akit az osztály hat éven át Fülesnek becézett, mióta csak a fent idézett emlékezetes mondat elhangzott a szájából földrajzórán a másodikban – félszegen meghajolt Katie előtt: „Kisztihand, hello, how do you do?” Katie mosolyogva nyugtázta az üdvözlést: „Hi! I am so glad to meet you, I gather …” De Zoltán nevetve szakította félbe: „Ne fáradj, úgy sem érti amit mondasz, azt hiszem, ez az egész angol tudománya.” Ugri mosolyogva bólogatott: „Ha azt mondtad neki, hogy nem értem, amit mond, akkor igazat mondtál. Németül nem tud a kedves nejed?” „Nem, de nem baj, nem fog haragudni, ha egy kicsit magyarul beszélgetünk” – Katiehez fordulva, angolul: „Ugye nem haragszol, angyalom, ha egy kicsit magyarul beszélünk?” Katie megértőn rázta a fejét, leült egy padra és előhúzta a szállodában reggel vásárolt angol újságot. „Na mondd, öreg, hát mit csinálsz itthon? És főleg mit csinálsz odakinn? Amerikában laksz?” „Nem, Angliában. Cambridgeben dolgozom, fizikus vagyok, asztrofizikával foglalkozom.” „Hűha! Én az ilyesmihez bizony nem értek. Közgázt végeztem, jelenleg több kis cég könyvelését intézem.” „Hát mesélj, tudsz-e valamit a többiekről? Attiláról, Komáromiról, Székelyről?” „Persze. Mindenkiről, aki itthon van. Nem te voltál ám az egyetlen, aki meglógott! Pesti Ausztráliába ment, Fischer Kanadába, Kálmán meg valahova DélAmerikába. De ezek már sokszor voltak itthon, rendszeresen hazajárnak már vagy húsz éve. Rólad sokáig azt hittük, hogy meghaltál annak idején a harcokban. Csak pár éve mondta Sebes Gyuszi, hogy találkozott veled Londonban. Miért nem toltad eddig haza a képed?” „Nem tudom. Valahogy nem jött össze. Pedig jó lenne látni a többieket is.” „Meddig maradsz?” „Még négy napig. Vasárnap utazunk haza – szóval Cambridgebe. Nemsokára kezdődik a tanév. Októberben.” „Szerencséd van. Szombat este találkozik a társaság. Kimegyünk Esztergomba, a Csülökcsárdába. Ott lesz Attila is, Székely is, feljön Szabó Feri – ő orvos Szolnokon – és biztos ott lesz Láng meg Erdős is.” „Azok még mindig olyan jó barátok?” „Még a feleségeik is úgy összebarátkoztak, hogy sülve-főve együtt vannak. Azt hiszem, eljön Somvári is, meg Palkó.” „Palkó … ki is az? Látod, őt már elfelejtettem. Végig velünk járt?” „Végig, de csak az ötödiktől, talán azért nem emlékszel. Palkó Károly. De Somvári Gusztira csak emlékszel, nem?” „Hogy a fenébe ne, hát négy évig ült mögöttem! Mi van vele?” „Semmi. Él, mint mindnyájan. Hülyére dolgozza magát, ő is, meg a felesége is. Mind a ketten gyógyszerészek, van három gyerekük, már mind felnőttek, de még mindig rengeteg pénzükbe kerülnek. Elég élhetetlen srácok, folyton járnak a Gusztiék nyakára, most kocsira kell pénz, most lakásra, nyaralásra …” „És Bertalan?” „Ő is el szokott jönni” mondta Ugri hirtelen tartózkodással. Zoltán úgy érezte, mintha ajtó csukódott volna be köztük.
VII/7
„Na jó, hát akkor nem is faggatlak tovább, szombaton úgyis találkozunk. Hol van az a vendéglő Esztergomban? Hogy találok oda? Hánykor találkoztok?” „Hétkor találkozunk, de elég nehéz elmagyarázni, hogy hol van. Mondok valamit: gyere el hozzám szombat délután, én kocsival megyek, kiviszlek. Legalább találkozol a feleségemmel is.” „Jó, köszönöm, de nem tudok sokkal korábban menni, mert az unokatestvéreimmel ebédelünk, búcsúebéd lesz, nem tudok rögtön eljönni tőlük. Ha öt óra jó, addigra oda tudok menni. Hol laksz?” „A Király utcában. Kilencvennégy. Mindjárt az Izabella utca sarkánál. Odatalálsz?” „Ne hülyéskedj! Behúnyt szemmel is.” „Akkor jó. Várunk. A feleségem is kijön csülköt enni. Szia!” Ugri Katiehez lépett: „I now go. Hello!” Kezet fogott az asszonnyal és már el is tűnt a mozgőlépcsőhöz tóduló tömegben. Katie mosolyogva, de egy kicsit értetlenül bámult utána. „Ha egyszer elmegy, akkor miért mondja, hogy ‘hello’?” Zoltán elnevette magát: „A legtöbb magyar azt hiszi, hogy a ‘hello’ a szervusz angol megfelelője. Magyarul ezt mondod, akár találkozol, akár búcsúzol. Ugyanolyan jelenség ez, mint amin annyit nevettetek, mikor először meghívtál vacsorára, és azzal köszöntöttem a szüleidet, hogy ‘Good night’.” Hamar elérkezett a szombat. Megbeszélték, hogy Katie Annuskával marad, amikor Zoltán elmegy az „öreg fiúk” találkozójára, s az viszi majd vissza este a szállodába. Hogy Zoltán mikor fog előkerülni, azt nem lehetett előre kiszámítani, de őt nem kellett félteni, hogy nem talál vissza. „Elvégre itthon van Budapesten” amint Annuska megfogalmazta. Zoltán titokban alig várta ezt a találkozót. Nem mintha vágyott volna már a vakáció végére, és főleg nem mintha Katietől akart volna egy estére megszabadulni. Egyszerűen az érdekelte, hogy mi lett egykori osztálytársaiból. De ha egészen őszinte akart lenni, azt is be kellett vallania önmagának, hogy jól esett neki, ahogy rokonai, régi ismerősei körülvették, ő volt az érdeklődés középpontjában, mint valami híresség, aki visszatér a szülőfalujába. Aztán az is hízelgő volt, hogy olyan sokan bizalmasan megmondták neki, mennyire sajnálják, hogy annak idején ők otthon maradtak. Ebben saját okos előrelátásának elismerését látta. Nem öltözött ki túlságosan az esztergomi útra, amolyan osztálykirándulásnak fogta fel, amilyenre gyakran jártak gimnazista korukban. Akkor szoros közösséget alkottak, közmondásosan összetartó volt az osztály. Leginkább talán az tartotta össze őket, hogy az általános félelem, az idegenekkel szembeni óvatos tartózkodás éveiben csaknem mindnyájan osztoztak a rendszer-gyűlöletben. Azt az egy-kettőt, aki nem osztozott, épp félelmükkel és tartózkodásukkal rekesztették ki maguk közül. Ugri Gyurka felesége mint régi barátot fogadta. Úgy látszott, hogy az asszonyokra is ragadt valami a régi összetartásból, ők is gyakran el-eljártak a találkozókra, külön kis baráti klikkeket alkottak, néha már a férjek nélkül is öszejöttek. Mint kiderült, most is négyen mentek együtt Esztergomba, Gyuriék nemcsak Zoltánt vitték a kocsijukban, hanem Neuburg Katit is, akinek a férje épp Hévizen kezeltette reumáját. De Kati, egy trombitahangú, kedélyes, gömbölyű asszony, már évek óta éppúgy otthon érezte magát a férje volt osztálytársai között, mintha ő is velük járt volna iskolába. „Jobban mint én” – gondolta Zoltán hirtelen támadt kis féltékenységfélével. Amint Esztergom felé hajtottak, Zoltán előtt apránként kibontakozott a két család élete. Ugriék gyermektelenek voltak („nem mi akartuk így” jegyezte meg Ugri
VII/8
Boris egy kis keserűséggel a hangjában) és mind a ketten könyvelők, hites könyvvizsgálók. Azelőtt mind a ketten állami vállalatnál dolgoztak, de „most, hogy kitört a kapitalizmus” – amint Gyuri mondta – mind a ketten önállóan, kisvállalatok könyvelését, adóügyeit tartották rendben. Kiderült, hogy évek óta minden szabadságukat külföldön töltik, rendszeresen be akarják járni Európát. „Még Norvégia, Finnország, a balti országok, meg Portugália hiányzik” mondta Ugri Boris a gyűjtő büszkeségével. „Meg Gibraltár” tette hozzá Gyuri. „Na jó, akkor mondd San Marinót, meg Andorrát is! Mellesleg, Izlandban sem voltunk még. De nem is leszünk, mert oda túl drága lenne a kocsit magunkkal vinni.” „Hát maga merrefelé járt a nagyvilágban? – fordult Kata Zoltánhoz. – Biztosan sok szépet látott.” Zoltán egy kicsit zavarban volt. Nem akart dicsekedni, minek mondja, hogy bejárta az Egyesült Államokat, Mexikót, Indiát, Japánt, és hogy huszonötödik házassági évfordulójukon vettek egy kis lakást Firenzében? Kitérő választ adott: „Igen, elég sokfelé csavarogtunk, de főleg csak amikor a gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy külön nyaraljanak. Addig nemigen lett volna pénzünk két gyerekkel messzire menni. Többnyire valahol a tengerparton nyaraltunk és heverésztünk a napsütésben mint a krokodilok.” Úgy vette ki a beszélgetésből, hogy Neuburgék, akiknek volt egy egyetemista lányuk, szerényebb körülmények között élnek. Neuburg Ottó már harmincas évei óta sokat szenvedett a reumától, a MÁV-nál dolgozott mint műszaki tisztviselő (Zoltán nem firtatta, hogy az mit jelent), Kata titkárnő volt egy vállalatnál, amely egy évvel korábban megszűnt. „Azóta úrinő vagyok” – harsogta tettetett vidámsággal, amely alól úgy türemkedett ki a mindennapi gondokkal folytatott eseménytelen, lélekölő küzdelem, mint túl rövid kabátujj alól a kirojtosodott manzsetta. A langyos szeptemberi estében a vendéglő kertjében terítettek asztalt a társaságnak. Már elég sokan voltak, Zoltán látta, hogy Borison és Katán kívül még két-három másik feleség is eljött a találkozóra. Tardos Attilára rögtön ráismert, de a többiekkel egy kicsit bajban volt. Kivált azzal a kettővel, aki szakállt viselt. Ahogy meglátták, elcsitultak, látszott, hogy nem tudják hova tenni. Végül aprótermetű, barnaképű nyalka bajszú férfi kiáltotta el magát: „Dögöljek meg, ha nem Vándor Zoli! Mi van Zolikám, hát végre hazavándoroltál?” Valósággal rárontott, nyakába ugrott és jobbról-balról megcsókolta. Szabó Feri volt, a szolnoki orvos. „Nézzétek a vén buzit, egyből lesmárolta!” ingerkedett egy reszelős hang: semmi kétség, Komáromi, a gimnázium labdarúgó csapatának lyukaskezű, de nagyszájú kapusa. Ő is megropogtatta Zoltán csontjait. Aztán jöttek a többiek is, ki meghatottan, ki tréfásan, de mind látható szeretettel. Még azok is, akikkel sosem volt különösebb barátságban, mint például Palkó Karcsi. Mire bemutatták Komáromi, Székely, Szabó Feri feleségének – „a sofőröm” mondta Feri „neki nem szabad inni, ő vezet visszafelé” – és elhelyezkedtek a hosszú asztal körül, Zoltán már úgy érezte, mint aki soha máshol nem járt, mintha a harminchat év el sem múlt volna s ő most is nap-mint-nap ott ülne közöttük az iskolapadban. Vagy huszan ülhettek az asztalnál, Zoltánt minden szabódása ellenére az asztalfőre ültették. „Ne hülyéskedjetek, nem vagyok én díszvendég …” „Semmilyen vendég nem vagy – üvöltötte Szabó Feri az asztal másik végéről – épp ellenkezőleg, te vagy a házigazda, te fogsz fizetni!” Zoltán mosolyogva rázta a fejét, az járt az eszében, hogy ha nem vennék kérkedő lekezelésnek, szívesen fizetne mindnyájukért. Lasacskán lekerültek a kabátok, meglazultak a nyakkendők és a nyelvek, a vidám terefere úgy vette körül, mint valami kellemes, langyos fürdő. Már túl voltak az első pohár boron és kezdték
VII/9
rendelni a vacsorát, amikor megjelent még egy későnjövő. Bertalan Béla volt, Zoltán mellé szorították be. Amint leült és kezet fogtak, Zoltánnak eszébe jutott, hogy Bertalan volt az utolsó évben a negyedikesek DISz-titkára. Arra is emlékezett, hogy újságíró szakra iratkozott be az egyetemen. „Hát te honnan kerültél elő? – kérdezte Zoltánt. Hallottam, hogy 56-ban elmentél, de nem tudom, hová.” „Angliába mentem, most is ott élek. Cambridgeben.” „Mit csinálsz ott?” „Tanítok, kutatok. Asztrofizika a szakmám. Ott is nősültem, Cambridgeben, a feleségem diáktársam volt. De ő nem fizikus. Angol irodalmat tanít egy gimnáziumban. És te? Ha jól emlékszem, újságíró szakos voltál. Megmaradtál a sajtónál?” „Meg. – Látszott, hogy nem sokat akar a foglalkozásáról beszélni. – De már második éve nyugdíjban vagyok, csak úgy szabadúszóként írogatok ide-oda.” Egy darabig hallgattak. Már-már kínos lett, de szerencsére a pincérek kezdték kihozni az ételt. Zoltán máshoz akart fordulni, de hiába, csak Bertalan volt elég közel hozzá a beszélgetéshez. Hirtelen ötlettel visszafordult hozzá. „Mondd, Béla, mi a véleményetek rólunk, akik eljöttünk a forradalom után?” „Kinek mi. Nekem semmi különös. Az igazat megvallva, nem sokat gondoltam rátok. Sokminden máson kellett gondolkoznom.” „Azt elhiszem.” Ő is tudott ugyanannyi élt adni szavainak, mint Bertalan. „Akkoriban más volt a harci feladat, mi?” „Semmit sem tudhatsz azokról az időkről. Te akkor mással voltál elfoglalva, ami érthető.” „Hát azért mégiscsak volt valami fogalmam a dolgokról. Elvégre az első húsz évemet én is itt éltem le, én is itt nőttem fel.” „Az nem jelent semmit. Csak azt, hogy mindent, ami később történt, ugyanazzal a szemmel láttál, mint azt, ami az októberi eseményeket megelőzte.” „Mi az, hogy októberi eseményeket? A forradalmat, úgy gondolod? Vagy talán még mindig csak ellenforradalomnak szabad titulálni?” „Hagyjuk a bakafántoskodást. Forradalom, ellenforradalom, mit számít az ma?” „Nekem számít, de jó, ne lovagoljunk szavakon. Mikor azt mondod, hogy nektek és nekünk máson járt az eszünk, igazad is van, meg nincs is. Alapjában nektek is, nekünk is a beilleszkedés volt a főgondunk. Nektek itthon el kellett fogadnotok, hogy a forradalmat leverték, és most már véglegesnek kell tekinteni azt, amit – emlékszel? – annak idején nem tudtunk, és nem is akartunk véglegesnek tekinteni. Tehát bele kellett illeszkednetek ebbe az új régi helyzetbe, amiben csak az volt új, hogy talán sosem fog megváltozni. Ez legalább olyan nehéz lehetett, mint nekünk megszokni, hogy idegen nyelven kell beszélni, idegen pénzzel fizetni, idegen gondolkodású emberek között dolgozni, játszani, szeretni. Talán még nehezebb, mert amit nekünk kellett elfogadni, azt legalább mi választottuk.” Észre sem vették, hogy az asztal körül úgyszólván minden más társalgás megszűnt. Mindenki rájuk figyelt, minden szem rajtuk volt. Zoltán mindnyájukhoz címezte, amit Bertalan Bélának mondott. „Ne hidd, hogy én nem értelek meg benneteket, vagy pláne hogy elítéllek. Sem azt nem ítélem el, aki nem harcolt, hiszen ha mindenki harcol, akkor sem győztünk volna, sem azt, aki itt maradt.” „Nagyon szép tőled, és nagyon hálásak vagyunk neked, amiért nem ítélsz el minket! Milyen jogon ülnél te, ülnétek ti ott kinn, még most is ott kinn, két évvel
VII/10
azután, hogy a ti kedvetekre változott a világ idehaza, mi jogon ülnétek ti a bírói székbe? Hát semmi sem történt ebben az országban, ami jó, mióta ti elmentetek? Vagy tényleg nem vettétek észre, hogy nem közönséges restauráció volt itt? Hogy évek után, amikor – megengedem – valóban csak velünk csináltak dolgokat, mi nem csináltunk semmit, mert sem véglegesnek, sem a magunkénak nem éreztük a rendszert, egyszercsak kezdtük a magunkénak érezni. Vagy ahogy te mondod, beleilleszkedtünk. Nézz körül: mindnyájunkra áll ez. Szabó Feri magyarokat gyógyít Szolnokon, nem angolokat vagy norvégokat, Székely Tóni itt épített lakóházakat, iskolákat, kórházakat, nem Dél-Amerikában, Somvári Guszti meg a felesége magyaroknak kevert gyógyszereket. Amit itt látsz, azt mi csináltuk, és hidd el, nem csak mióta Antall a miniszterelnök, akárhány l-lel írja a nevét!” Zoltán nem tudta kiolvasni a többiek hallgatásából, hogy ki kinek ad igazat. De most már mindegy, amit mond, mindnyájuknak szól. „Én sosem hittem, sosem állítottam sem azt, hogy az elmúlt harminchat év alatt semmi jó nem történt, semmi nem változott, sem azt, hogy ami történt, azt a hottentották csinálták. Dehát a világ mindenütt változott másfél emberöltő alatt! Ha én lemegyek Cambridgeből Londonba, sokszor rá sem ismerek egy-egy környékre, annyi minden épül, annyi minden változik. Amikor életemben először elmentem Olaszországba, az olaszoknak kilógott a seggük a nadrágból, olyan szegények voltak. Ma, amikor elmegyek Firenzébe, ahova elég gyakran járunk az elmúlt években, jólétet látok magam körül. És ugyanez áll Franciaországra és Hollandiára, Németországra és Spanyolországra – az életet mindenütt az emberek teszik jobbá a munkájukkal, találékonyságukkal, ambícióikkal, az egyre növekvő igényeikkel, elvárásaikkal, nem az ideológiák, nem a rendszerek.” Bertalan tudta, hogy Vándor Zolinak igaza van, hiszen mint újságíró mindnyájuknál többet járt külföldön, és a szemét mindig nyitva tartotta, még ha a keze nem is mindig azt írta, amit a szeme látott. „Persze. Rendben van. Én nem is mondom, hogy utólértük a Nyugatot. Én csak azt mondom, hogy az a rendszer, amelyben 56-tól 90-ig éltünk, más volt mint az 56 előtti, és főleg, hogy a mi rendszerünk volt.” „Csak a magad nevében beszélj, apja! – szólalt meg Szabó Feri. – Én nem a pártközpontból leadott drótból szereztem harminc éven át az értesüléseimet, hanem a betegeimtől. Melósoktól, akik negyven éves korukra vénemberek lettek, asszonyoktól, akik egyre-másra kapartatták ki magukat, hogy nagynehezen összegyűljön annyi, amiből társbérlő- és anyósnélküli otthonhoz juthatnak a férjükkel, meg az egy szem gyerekükkel. Van egy betegem, most már majdnem hatvan éves, aki még mindig kezelésre szorul, mert 57-ben szétverték a veséjét. Tény, hogy az utolsó néhány évben már nemigen vertek, csak egy pár kiemelt kádert, aki túl sokat jártatta a száját, de az is tény, hogy éveken át a hideg rázott bennünket – téged talán nem – és nem is ok nélkül, míg végre elérte a rendszer azt a pontot, amelytől kezdve már nem kellett félemlíteni, mert már mind ott voltunk a zsebében.” Szabó Feri szavait általános szócsata követte. Zoltán előtt egyhamar kibontakozott a kép: ezek sohasem győzik meg egymást. Akinek harminc évig jobb volt a sora mint a többinek, az míg él, mindig azonosítani fogja magát a bukott rendszerrel, mert a rendszer vívmányának tekinti, hogy jobban ment neki, mint másnak. Sőt, mi több, mindig haragudni fog, amiért már nincs kivételezett helyzetben. A zavaró körülmény csak az volt, hogy aki azelőtt a rövidebbet húzta, az új rendszert az is aszerint ítéli meg, hogy mit tud nyújtani neki anyagiakban. Márpedig ez a rendszer képtelen mást nyújtani, mint lehetőséget arra, hogy boldoguljon, aki képes rá. Csakhogy ezek, akik
VII/11
itt ülnek az asztal körül, csupa hatvan körüli, már sosem fognak boldogulni. Túl fáradtak, túl öregek, s főként túl elszoktak attól, sőt sosem voltak hozzászokva ahhoz, hogy a saját érdekeiket jogállam keretei között szolgálják. Saját erejükből, nem a párt kegyéből, nem bevágódott haverok szívességéből. Még aki útálta a rendszert, az is úgy nőtt köréje mint élősködő inda a fa köré, szívta belőle a táplálékot, nélküle nem tudott volna meglenni. Mélységes szomorúság fogta el, és miközben körülötte dúlt a vita, azon kapta magát, hogy a gyerekeire gondol. Hogy boldogul Priscilla a második gyerekkel, amikor még az első, a kis Adam is alig múlt két éves. Elfogadja-e Robin a Kanadában ajánlott állást. Jó keresetet, szép pozíciót jelentene, csak hát … Kanada azért mégiscsak messze van. Katienek meg neki nehéz lesz hozzászokni, hogy Robinékhoz nem lehet másfél óra alatt elautózni. Lassan elült körülötte a vita. Zoltán észre sem vette, hogy Bertalan felállt mellőle és hazament. Többen az órájukra néztek, nyújtózkodtak. Szabó Feri fölkelt és átjött az asztal másik végéről. Leült Zoltán mellé. „Ne hidd, hogy sokan gondolkodunk úgy, mint Béla. Bizonyos értelemben igaza van, történtek itt rendes dolgok is, de anélkül a velejéig rohadt, és alapjában mindvégig idegen rendszer nélkül több történt volna, és nem kellett volna ekkora árat fizetni érte.” „Milyen árat?” „Azt, hogy végeredményben mindnyájunkat belegyúrtak abba az undorító tésztába. Azt, hogy legalább egy, ha nem két nemzedék kell hozzá, míg hozzászokunk bizonyos dolgokhoz.” „Mihez? Milyen dolgokra gondolsz?” „Például ahhoz, hogy tudjunk veszekedés nélkül más véleményen lenni. Hogy ne borítsa el a vér az agyunkat, mihelyt politikáról van szó. Látod, a fene egye meg, önkéntelenül is a vér jön a nyelvemre. Nem azért, mert sebész vagyok, hanem azért, mert nálunk a politika még mindig vérre megy. Még mindig félünk egymástól, és akitől fél az ember, azt gyűlöli. Ez a mi nagy bajunk. Meg hogy mindig ‘rendszerben’ gondolkodunk. ‘Rendszerben’ amelyben és amelyből élni kell, mert csak azon belül és csak abból lehet megélni. Különben olyan vagy, mint a farkas: lehet, hogy szabadnak érzed magad, de átlőve oldalad, részed minden nyomor … Ha én annak idején nem hallgatok mélyen arról, hogy mi a véleményem azokról a bizonyos ‘októberi eseményekről’, ha időről-időre ki nem nyalok egy segget – mert azt biztosan hallottad már, hogy itt csak a seggek változnak, a nyelvek mindig ugyanazok maradnak – és ha nem használom ki a rendszerben rejlő lehetőségeket, és főleg a rendszer embereiben, a velük való jóviszonyban rejlő lehetőségeket, akkor ma nem osztályvezető főorvos vagyok, aki bejár tanítani a szegedi egyetemre, hanem valami kis alföldi faluban ülök és soron kívül utalok be valakit sérvműtétre, mert kaptam tőle tízezer – fenét tízerezer, ötezer – forint hálapénzt. Különben, ha nem tudnád, ez is a rendszer találmánya: előre kell meghálálni azt a szívességet, amit még nem is tettek meg.” „Na, azért ez nálunk sem ismeretlen, csak ott nem hálapénznek, hanem magánbiztosításnak hívják. Ha ki tudod fizetni, vagy pláne ha olyan gazdag vagy, hogy még biztosításra sincs szükséged, csak elmégy egy szakorvos magánrendelőjébe és magánúton operálnak, hamarabb kerülsz a műtőasztalra!” „Hát persze, most már itt is így kezd alakulni a dolog. A hálapénzzel nem is az volt a baj, hogy létezett, hanem hogy másnak kellett hívni, mint ami volt, és a beteg sokszor nem tudta, mi a taksa. Vagy túl sokat fizetett és akkor egyszerűen nem kapta meg a pénzéért járó extra szolgálatot, vagy túl keveset, annyiért meg nem kapott
VII/12
semmit. Ettől a mindenen átbűzlő, mindenbe már eleve beleépült tisztességtelenségtől kellene megszabadulnunk. Csak amíg vannak Bertalanok, akik régi dicsőségüket siratják és mindent szidnak ami új, addig nem fogunk megszabadulni tőle.” „És sok a Bertalan?” „Sok. Nemcsak azért, mert ebből a fajtából egy-kettő is sok. Tényleg sokan vannak, akik egzisztenciának tekintették, hogy lógnak a rendszer nyakán. Amolyan fura feudalizmus volt az: a vezetőknek megvoltak a saját hűbéreseik, akik végrehajtóként azt hitték, hogy osztoznak a hatalomban, nekik is megvoltak a maguk vazallusai, akiket ilyen meg olyan pozíciókba helyeztek, azok meg úgy használták ezeket a pozíciókat, mint a pénzt. Azzal fizettek, hogy mindenféle szívességet tudtak tenni a pozíciójuk folytán. Kéz kezet mos, én vakarom a te hátadat, te vakarod az az én hátamat. Aki harminc évig ebben élt, ebben gondolkodott, erre bazírozta nemcsak a saját életét, hanem még a gyerekei meg az unokái életét is, attól ma már bajos elvárni, hogy máshoz szokjon hozzá. Még akkor is, ha harminc évig röhögött, dühöngött, vagy síránkozott afölött, amiben élt. És persze, most az a főgondja, hogy az új rendszerben is kiépítse a maga kis hálózatát. Lényegileg átmentjük a régi gondolkodást az új helyzetbe, aztán panaszkodunk, hogy ez se jobb, mint a régi … Na de mit búsítlak, és főleg mit búsítom magam? Talán majd az unokáim másak lesznek. És ha nem, azt már legalább nekem nem kell végignézni.” Mire hosszas, évődő búcsúzkodás után szétvált a társaság, már tizenegy is elmúlt. Visszafelé a kocsiban már nem nagyon beszélgettek. Mindenki fáradt volt, mindenki el volt foglalva a saját gondolataival. Ahogy Zoltán visszagondolt az egész estére, eszébe jutott, hogy négy hosszú órán át senki sem kérdezte meg tőle, milyen az élete, hogyan sikerült, sikerült-e egyáltalán gyökeret eresztenie a szigeten, ahová mint hajótöröttet a vihar, úgy vetette ki a forradalom. Úgy érezte, hogy nem Bertalan dühös nosztalgiája, sem Szabó Feri keserű önmarcangolása, hanem a többiek kedélyes, barátságos közönye rekeszti ki a társaságukból. Ez az, ami elválasztja a múltjától. Lenyűgözte az emberi parányiság érzése. Az, hogy bármilyen messzire tud kalandozni az ember akár fizikai értelemben autón, hajón, repülőgépen, akár képzeletében vagy könyvekből szerzett tudásában, végül mégis képtelen kilépni mindennapjainak apró négyszögéből. Akárhol él is, a hatalmas mennyboltnak ha nem is ugyanazt, de ugyanolyan kicsi szeletét látja. Egykori pajtásait teljesen betöltik a saját vesződségeik, múltbeli vagy jelen sérelmeik, ő pedig ezeket éppúgy nem tudja felfogni, mint azok az ő számításait cambridgei laboratóriumában, ahol a világmindenség talányait próbálja kibogozni. A repülőtérre megint Annuska vitte ki őket. Katie megígértette vele, hogy jövő nyáron, mihelyt vége az iskolaévnek, meglátogatja őket. Aztán jött a búcsú, a felfüggesztett lét két és fél órája ég és föld között, majd Priscilla üdvözlő mosolya a repülőtéren. Amikor estefelé felkerekedtek Priscilláéktól, ahol erre a két hétre a kocsit hagyták, Zoltán már úgy érezte, mintha hónapok választanák el az utazástól. Besötétedett, mire hazaértek. Út közben csak az apró, felületes budapesti élményekről beszéltek. Zoltánnak jól esett, hogy Katie milyen jól érezte magát Budapesten, mennyi ragaszkodással beszél Annuskáról, és mennyire természetesnek veszi, hogy egy-két év múlva megint odamennek. Már ágyba készültek otthon, amikor Katie megkérdezte: „Mondd, de igazán őszintén, jó újra itthon?” Zoltán tudta, hogy a válaszától egész hátralevő házaséletük függ. Katie sosem tudná sem elfelejteni, sem megbocsátani, ha azt válaszolná, hogy igazában Budapesten volt otthon. Egyébként ez nem is volt igaz. De hogy lehet megértetni ezzel az értelmes, tisztánlátó asszonnyal, akitől idegen a bonyolult, nyakatekert
VII/13
gondolkodás, s akinek a számára Anglia olyan mint a levegő: a természetes, egyedül éltető közeg amelyet nem szükséges tudomásulvenni, hogy az otthon és a haza nem mindig ugyanaz. Hiszen angolul a ‘haza’ már önmagában elviselhetetlenül érzelgős szó, gyanús fogalom. Elvégre ezen a nyelven fogalmazódott meg az a mondás, hogy a hazafiság a csirkefogó utolsó menedéke. Ebben az országban hazaszeretetről beszélni épp olyan illetlenség, mint ha valaki társaságban szerelmeskedne a feleségével. Ezért aztán őszintén, de tréfásan csak ennyit mondott: „Nagyon jó újra itthon. De azért jövőre megint hazamegyek.”
*** ** *
VII/14
