A MEGÍRATLAN REGÉNY
Egyszer még azt is fontolgattam, hogy Budapesten játszódó, epikus lendületű regényt írok, nagy lehetőségeket láttam abban, hogy prózai formába foglalom mindazt, amit megtudtam erről a városról, tényleg vonzónak látszott az ötlet, még a regény címét is kitaláltam: Lomtalanítás. Ahogy az már lenni szokott a soha el nem készülő könyvek írásával, elég ígéretesen indult, flottul ment a munka, vagyis néhány bekezdésig jutottam vele, de aztán sehogy se tudtam továbblépni. Be kellett látnom, hogy ehhez még nem értem meg, nem írhatok prózát Budapestről, képtelen vagyok hiteles cselekménnyé szervezni budapesti élményeimet, szóval tudok írni róla útirajzot, esszét, talán még valami riportféleséget is, de prózában nem megy, és ez az én nyomorúságom. Gyorsan abba is hagytam a munkát, behúzott farokkal távoztam, mint a hadsereg, amely a megsemmisítő vereséggel végződő roham után belátja, hogy bevehetetlen az erőd. De megőriztem a számítógépemben az első bekezdéseket, most idézem is ezeket, bár tudatában vagyok annak, hogy gyengék, nyilván soha nem is térek vissza ehhez az ötlethez, megmarad fantazmagóriának. Így indult: „Hány olyan regényt olvastatok már, melynek elbeszélője egy megboldogult? Hány olyan dalt hallottatok, amelyet egy hulla énekel? Hány ilyen filmet láttatok? Több tucatot, több százat. De mindez csak formai játék, művészi fogás volt, afféle összekacsintás. Én viszont tényleg nem élek. Én igazi hulla vagyok. Íme egy hulla vallomásai. 95
1961-ben születtem a budai János-kórházban, pont azon a napon, amikor Jurij Gagarin diadalmasan átutazott Budapesten, anyám pedig a szülőszobában feküdt, sajnálta, hogy nem láthatja mindezt a saját szemével. Apám viszont megnézte, még fényképeket is készített a szovjet űrhajósról, amint nyitott fekete Csajkában utazik át a városon. Engem nem fényképezett le, nem tudom, hogy néztem ki csecsemőkoromban, de nyilván pontosan úgy, mint minden csecsemő – förtelmesen. Pár nappal később tette tiszteletét a kórházban, áporodott cseresznyepálinka-szagot árasztva. 1981-ben bonyolítottam le az első aktust, abban a korban, amikor a haverok többsége már túl volt az első aktusokon, azon a napon, amikor diadalmasan átutazott Budapesten Farkas Bertalan, Kubaszov elvtárs oldalán, aki a kozmoszba is elkísérte az Interszojuz űrhajó fedélzetén. Amikor Kádár János gratulált Kubaszov és Farkas elvtársnak, én is értelmetlenségeket mondtam egy nőnek, akivel egy óbudai panellakásban ültem, nem messze a HÉV-megállótól, amikor pedig Kádár János ölelgetni és csókolgatni kezdte Kubaszovot és Farkast, ihletet merítettem az első titkár közvetlenségéből, és ugyanezt tettem Piroskával, aki a maga részéről a Csermanek nevet viselte, és nem állt szándékában megváltoztatni, még akkor sem, ha férjhez megy, ezt pedig igen különlegesnek, kivételesnek találtam, mintha aggasztóan emancipált lenne. – Feri, még alig ismerjük egymást – mondta Piroska, leválva hozzá tapadó számról, és erősen eltaszított vékony karjaival. Figyelmesen nézett rám, aztán elmosolyodott. Még mindig csukva volt a szemem, a szám pedig szélesre nyílt. – Úgy nézel ki, mint az akvárium üvegéhez tapadt algaevő hal – mondta. 1989 júliusában váltunk el, azon a napon, amikor meghalt Kádár János elvtárs. 96
Piroska apja sírásó volt a Farkasréti temetőben, ahol már számos pártvezetőt temetett el, néha meglátogatta a lánya munka közben, mert nagyon szeretett híres emberek sírjai között sétálni, különösen tavasszal, amikor az egész világ életre kel, kivéve a Farkasréti temető lakóit, akik továbbra is a sírjukban nyugszanak.” Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartam regényt írni Budapestről, nem értem, miért adtam hősöm szeretőjének a Csermanek nevet, vagyis Kádár János igazi nevét, és alighanem minden jól nevelt magyar gyerek tudja, hogy Kádárt igazából Csermaneknek hívták. Ezenkívül erősen kétlem, hogy hősöm apja csak úgy fényképezgethette a városon átutazó Gagarint, ez teljesen hülye mondat, nyilván rögtön letartóztatták volna, mihelyt előkapja a fényképezőgépet; gondolom, ott csak egyvalamit lehetett csinálni, lengetni a szovjet papírzászlót, nem pedig fényképezni. Ennyi maradt ebből az elvetélt ötletből, a Lomtalanítás című nagyregényből, melyben mozgalmas történetet akartam elmesélni a címben szereplő „kirakodásról”, a hónap meghatározott napján az utcára kiszórt, fölöslegessé vált bútorokról és mindenféle háztartási eszközökről, melyekből mindenki választhat magának, ha sikerül megelőznie a lomizókat, így átveheti az idegen élet egy darabját. Magától értetődő, hogy nagyon szimbolikusnak szántam a címet, mert ez a regény a veszteségről, a fölöslegről, arról szólt volna, hogy az ember megszabadul élete egy-egy darabjától, abban a kétségbeesett hitben, hogy ha rendet rak benne, felújítja, a mélyreható, komoly változás új nyitást hoz, ezzel teljesen új életet, megíratlan könyvet kezd, vagy még milyen más vicces nevet találtak ki erre? Nos, nem jelenti azt, nem kezd semmit, mert lerakódik minden, mint a nehézfémek a szervezetben, egyre nehezebbek, egyre lassúbbak vagyunk, egyre több minden fáj, mert olyan dolgokat hordozunk magunkban, amelyeket nem lehet egy korábban megbeszélt napon 97
csak úgy egyszerűen kidobni az utcára és újakkal pótolni – pontosan ez lett volna e megíratlan remekmű üzenete. Természetesen arra teremtették Budapestet, hogy nagy epikus regények szabadtéri helyszíne legyen, mert ez olyan város, amelyet nemcsak meglátogatni és megnézni, hanem olvasni is lehet, Budapest ugyanis már önmagában is nagy irodalom, XX. századi tudatfolyam, ugyanakkor XIX. századi realista elbeszélés is. Alighanem onnan jött a regényötletem, hogy irigyeltem mindenkit, aki képes volt írni erről a városról, megteremtve a mitológiáját. Hiába is próbálnám takargatni, amikor Budapest irodalmi emanációira gondolok, rögtön Krúdy és Kosztolányi jut eszembe, hatalmas, de mindenekelőtt tapintható, szagolható, érzékszervileg ellenőrizhető mitológiát teremtettek, bár az én regényem természetesen a jelenben játszódott volna, méreteit és a lendületét tekintve, mondjuk, Esterházy Harmonia cælestis-ére emlékeztetett volna, bár ez a remekmű a szó szoros értelmében véve nem Budapestről szóló regény. Igen, Budapest alighanem már önmagában véve nagy epikus regény, a budai hegyekben játszódó A varázshegy, Az eltűnt idő nyomában, pesti környezetbe helyezve, a belvárosi zugok bejárását megörökítő Ulysses. Természetesen Budapest igazi csapda is, amely legendás mérgezett melankóliájával csábítja a szerzőt, ha képes lennék megírni a Budapestről szóló nagyregényt, azt telíteni kellene csúfsággal, bűzzel, szürkeséggel, kiolvasztott szalonnazsírral, a vasúti talpfára csöpögő kenőccsel, a külvárosi kátyús macskaköves utcákkal, mindenekelőtt olyan dolognak kellene lennie, amely kikerülné az agyarait élesítő nosztalgia és melankólia csapdáját. Tehát a hősöm a budai János-kórházban született, mert számtalanszor elmentem a szenvedés e székhelye mellett, mert ez a kórház igen festői helyen található, az 59-es villamos végállomásánál (azzal el is lehet utazni innen a Far98
kasréti temetőbe) és a híres fogaskerekű vasút alsó állomásánál, a vonat innen kezd fáradságos munkával fölkapaszkodni a budai hegyekbe, még olyanra is volt példa, hogy naponta elmentem e kórház mellett, a 91-es busszal jártam a Vérhalomról a Moszkva térre. Azért választottam hát a János-kórházat, mert topográfiailag attraktív, ezenkívül azt is terveztem, hogy a történet egy része valahol a II. és a XII. kerületi hegyekben játszódik, a hős Csillebércen éli át az első erotikus elragadtatását, az úttörőtáborban, Budapest hegyvidéki határán, még a városban, de valójában már azon kívül, ahol már nem házak borítják el a hegyet, hanem az erdő az úr, ahol a város melankolikus nyugalma a természet melankolikus vadságába megy át. Ismerem ezt a helyet, mert megszálltam ott néha, amikor már nem volt ifjúsági tábor, átalakították kempinggé és hostellé. Egyszer még meg is loptak ott, valaki betört éjszaka a bungalóba, ahol aludtam, lenyúlt a szekrényből némi forintot és złotyt, nagyon kellemetlen érzés észrevenni, hogy az előbb még turkált valaki a holmijaim között, amikor aludtam, és arra gondolni, hogy akár meg is ölhetett volna. És ekkor szálltam meg ott utoljára, pedig időnként fölmegyek a közeli Normafára, hogy rituálisan elfogyasszam a fabódéban beszerzett almás vagy túrós rétest, sétáljak egyet a kilátást bámulva, mert úgy terülnek el lent Buda és Pest dunai kerületei, mint egy kutya, ha hanyatt vágja magát, és azt várja, hogy megvakarjam a hasát. A korral sajnos kórosan csökken bennem az érdeklődés, már nem vagyok annyira kíváncsi az új helyekre, ha Budapesten járok, legszívesebben az ismert helyeket keresem fel, melyeket a saját képemre formálok, a saját képzeteimhez igazítok, nem teljesen valóságosnak látom őket, van bennük némi irodalmi beütés, filmes torzítás, bizonyos értelemben talán festői röghöz kötöttség is, mert olyan vagyok, mint egy piktor, aki mindig 99
ugyanoda viszi a festőállványát, és mindig ugyanazokat a tökéletlen impresszionista képeit festi. Ettől bizonytalanodtam el, nem lesz-e véletlenül túl szirupos, cukormázas, nosztalgikus a Budapesten játszódó regényem, ettől pedig úgy törleszkedik a fellengzősséghez és a grafomániához, mint a perverz a villamoson. Attól féltem, hogy a hős nyirkos őszi ködben, halvány lámpafényben bolyong a Vár macskaköves utcáin, vagy megmámorosodik a zöld dühödt tavaszi inváziójától, a virágzó fák és bokrok illatától, nem madeleine süteményt áztat hársfateába, hanem Túró Rudit csócsál ábrándosan, vagy inkább a kedvenc túrós batyumat, melyet mindig a Ferenciek terén, a Jégbüfében szerzek be, és így nyitja meg magában az elmúlt évek emlékezetének csakráit. Fennállt az a veszély, hogy kibírhatatlan egzaltációvá fajul a szöveg. Megvolt az esélye annak, hogy a mű szép és grafomán lesz. Arra gondoltam hát, hogy inkább Zuglóba helyezem a történetet, hogy erősítsem a realista auráját. Egész jól megismertem Zuglót gyerekkoromban, képes lennék valószerűnek beállítani az ott játszódó történetet, sőt arról fantáziáltam, hogy talán az egész regénynek Budapest külvárosaiban kellene játszódnia, nem pedig a budai hegyek szép környezetében. Zuglóban és még messzebb, valahol a Bosnyák téren túl, részben talán akár Rákosszentmihályon is, a XVI. kerületben, valójában nem is városban, hanem nagy falusias külterületen, ahol külvárosi kocsmák és külvárosi boltok vannak? Amúgy is állandóan változtattam a koncepciót, mindig másképp akartam végigvinni ezt a történetet, ez pedig már egyértelműen annak a jele volt, hogy nem lesz semmi ebből a remekműből, már a kezdet kezdetén belebuktam. Mindenesetre ez alighanem valami olyasmi lett volna, mint Gothár Péter Megáll az idő című filmjének irodalmi változata, ha jól emlékszem még az írói szándékaimra. Bár ez a híres film a hatvanas években játszódik, amikor a hősöm 100
még kisgyerek volt, még úttörő se lehetett, nem a Kádárkorszak elejére akartam helyezni a regényemet, amikor a Megáll az idő játszódik, hanem inkább a végére, mert azt én is emlékezetembe tudom idézni, amikor pedig a film eseményei történtek, a világon se voltam, apám még azt sem tudta, hogy hamarosan lengyelországi kiküldetésre utazik, és már ott is marad örökre abban a közeli, de idegen országban, teljesen új életet kezd, közben pedig életet ad nekem, ami végül is nem volt hülye ötlet, életem végéig hálás leszek neki ezért. A Megáll az idő állítólag kultuszfilm, bár mi nem kultikus manapság, talán csak a vallási kultusz, és ez az a pillanat, amikor a szó végleg elveszíti jelentését. Mindenesetre érdemes megnézni a Megáll az idő-t, bár nekem túlságosan teátrális ez a mű, a színészi játék pedig túlságosan modoros, csodálhatjuk Koltai Lajos, alighanem a leghíresebb magyar operatőr felvételeit (Szabó István udvari operatőre), aki képes minden filmjét különös, kissé álomszerű, nosztalgikus fénnyel átitatni, mintha minden ködbe, füstbe veszne, elsötétedne, egyébként pont ezért a különös, álomszerű atmoszféráért, az onirikus látványért nézem meg újra meg újra ezt a filmet. 1956-ban, a felkelés bukása idején kezdődik a történet, amikor a főhős apja eldobja a fegyvert, és külföldre, Ausztrián át Amerikába menekül. Marad az anya a két fiával, érdekes, hogy a nő kísértetiesen hasonlít Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnökre, miközben a filmet néztem, állandóan az járt az eszemben, hogy alighanem Gyurcsány játszik benne, női ruhába öltözve. Aztán ugrunk az időben, 1963-ban járunk, amikor a fiúk már kezdenek felnőni, akkor ismerkednek mindazzal, ami nem hiányozhat egy férfi életéből, ital, cigaretta, zene, lányok, az ártatlanság elvesztésének nehéz időszaka, ki tudja, van-e ennél rosszabb egy fiatal férfi életében, aki majd csak később szokik hozzá e fizikai és mentális mérgek ízéhez, később békél meg velük. Már játszanak az első big beat zenekarok, állandóan szól a filmben 101
a You Are My Destiny Paul Ankától, pedig az olyan országokban, mint Magyarország a hatvanas évek közepén, erősebbek voltak a végzetek, mint a nők. Egyáltalán nem a szerelemnek kellett végzetté válnia, ugyan már, a szerelem és a végzet két nagyon különböző dolog, végzet lehet például az emigráció, menekülés a kádári mocsárból, lehetőleg a nagy vízen túlra. Természetesen ez a film az ártatlanság elvesztéséről szól, amikor minden szertefoszlik az ifjonti illúziók ködében, mégis az utolsó jelenetet nevezném igazán sokatmondónak. 1967-ben játszódik, Köves Dini eltávozást kapott, részegen, egyenruhában vizeli le egy ház falát, az utca túloldalán pedig első nagy iskolai szerelme, Szukics Magda jön a férjével, babakocsit tolva. Látják egymást, de már nincs esély arra, hogy kijavítsák a hibáikat – klasszikus felnőttkori kudarc. Az iskola legnagyobb vagánya a nem túl magyaros hangzású Pierre nevet kapta, ő már komoly szexuális tapasztalatokat szerzett, és felnőtt nőkkel jár kézen fogva, tüntetően, egyébként pedig rosszul bánik velük, tehát minden kis szaros közül ő a legnagyobb tekintélyű kis szaros, szóval Pierre Amerikába szökik, és joggal feltételezhetjük, hogy ott se jön össze neki semmi, bár ki tudja. Az ilyen filmek szinte követelik a folytatást, amely, mondjuk, húsz-harminc évvel később játszódik, de biztos nem kell elkészíteni ezeket a folytatásokat, hisz az a cél, hogy mindannyian megtaláljuk magunkat a Megáll az idő kis szarosai között, a további sorsuk pedig legyen nyitott kérdés, bár természetesen kísértést érzek arra, hogy ezen spekuláljak. Amikor elhagynak minket, még húsz év van hátra Kádár haláláig, tehát azok a kamasz fiúk negyven felé járnak majd, amikor belépnek az új magyar világba, életük rendezett és unalmas lesz, vagy éppenséggel teljesen elbaszott. Gábor, Dini bátyja, ez az angyali-bandita szépségű fiú tehát talán híres orvos lesz, ahogy tervezi. Dini, miután leszerel a katonaságtól, frusztrált piás lesz, feleségül vesz egy förtelmes nőt, a házasságuk 102
pedig az egymást gyűlölő Kövesék soha véget nem érő háborújává válik. Pierre Amerikában egy magyar emigráns autószerelő műhelyében dolgozik, hosszú évek alatt keresi meg egy kis külvárosi ház árát, de ő, az egész iskola legnagyobb szívtiprója egyedül marad, hitvány, olcsó whiskyvel osztja meg a magányát, egyre inkább belemerül a kísérteties ifjúkori emlékekbe. 1990-ben elhatározza, hogy Budapestre repül, fölkeresi a régi haverokat, de indulás előtt egy nappal infarktusban meghal, miközben egy 1965-ös szép Cadillacet bütyköl. És Szukics Magda? Mi lenne vele, továbbra is egy olyan férfi rendes felesége, akit igazán sose szeret meg, mint ahogy az se szereti meg őt, és egész évtizedeket vészelnek át ebben a szerelem nélküli szinergiában, a fiuk pedig rendes, tisztességes, nem is viszi semmire, még kispesti önkormányzati hivatalnoki karriert sem fut be. Van ebben a filmben egy igen jellemző epizód a Malacpofának becézett Lívia tanárnő házibuliján, aki meghívja a lakására a diákokat. Egy kanapén fekvő fiút látunk, ittas állapotban, amint egy üveg Coca-Colát nyújt Pierre-nek, ennek az új, szenzációs ritkaságnak állítólag narkotikus hatása van. Pierre megkóstolja és kiköpi, hisz ez gusztustalan ital, már csak azért is, mert még alkohol sincs benne, a többiek számára viszont a kólásüveg a marihuána, a kokain, a heroin és minden más élvezeti cikk pótléka, melyeket persze nem ismernek, ez a Szent Grál, amely egy pillanatra a kezükbe került. Nos, bizonyos értelemben pontosan ebben múlja felül a keleti nosztalgia a nyugatit, ettől olyan hatalmas a közép-európai nosztalgia, ahol olyan dolgokra épül az ifjúság mitológiája, az érlelődés melankóliája, mint az első korty kóla. Így van ez, a vasfüggöny innenső oldalán bármiből képesek voltunk mitológiát kreálni, és nyilván ezért ment ez nekünk könnyebben, és biztos ezért vagyunk most olyan nosztalgikusak és szentimentálisak, elérzékenyülten tudunk emlékezni bármire. 103
Természetesen mindez csak képzelgés volt, mert nem tudnék regényt írni a kádárizmusról, mint ahogy a Gierekkorszakról sem tudnék epikát létrehozni. A jelenbe kellene helyeznem ezt a budapesti történetet, ahelyett hogy megpróbálnám elkészíteni Gothár Péter, Szabó István vagy Makk Károly filmjeinek irodalmi változatát. Ezeken gondolkodtam a Grandióban, egy sör mellett üldögélve, természetesen a VII. kerületben, nézegettem a régi emeletes ház udvarán található kocsma vendégeit. A gangról nyíló helyiségeket hostellé alakították át, most éppen ivászatot kedvelő fiatal angolok foglalták el, virágmintás bermudát és műanyag vietnami papucsot viseltek, sápadtak, rózsaszínűek és vörösek voltak, megállás nélkül ittak, és angol bajnoki meccseket néztek a pult fölötti kivetítőn. A fiatal, halvány rózsaszín angolok számára Budapest egyszerűen csak egy újabb nagy, olcsó söröző volt, akárcsak Krakkó és még néhány más közép-európai város, amely azért vonzó, mert elérhető fapados járatokkal, olcsó a sör, és sok hostel van, rajtuk kívül a magyar ifjúság is ott üldögélt a Grandióban, az ő szemükben a Kádár-korszak már a népmesék világa, ugyanolyan régi és bizarr, mint a Tündérországról, Sárkányországról és az égig érő fáról szóló mesék. Egyébként nem hiszem, hogy az udvari kocsmák látogatói egyáltalán ismerték a Tündérországról, az égig érő fa nagy levelein elterülő vidékről, arról a mesevilágról szóló történetet, ahol elvarázsolt lovak, állatok lelkei és csábos tündérek laknak (Vajon lehet egy tündér visszataszító, csúf? Az talán nem szexizmus és ageizmus, hogy a tündérek mindig fiatalok és szépek, miért nem regélnek öreg, beteges, ráncos tündérekről?), ez az ország állandó háborút vív Sárkányországgal. A legenda az ősmagyar sámánizmus maradványa, amelyet gondosan átdolgoztak a magyar romantika klasszikusai: Vörösmarty, Petőfi, Madách, de azok a tündérek, akiket a Grandióban, az Ankerben, a Szimplában, az Udvarromban látok – figyel104
mesen nézegetem őket a szemöldököm alól, mint egy bátortalan, vén szatír – már aligha olvasnak Vörösmartyt és Petőfit, nyilván Az ember tragédiájá-t sem ismerik, hacsak meg nem követelték tőlük az iskolában az olvasását, vagy el nem vitték, szinte erőszakkal az osztályt a színházba, hogy megnézzék a klasszikusok klasszikusát. Inkább azt gyanítom, hogy ha már olvastak valamit ezek a festett hajú, feketére vagy rikító színekre lakkozott körmű budapesti tündérek, akik piercinget viselnek az arcuk és más testrészeik érzékeny pontjain, akkor Szepesi Nikolett úszónő Én, a szexmániás című könyvét olvasták, sőt talán egymás kezéből tépték ki, mert ez volt a legnagyobb könyvsiker 2013 pokolian forró nyarán. Ezt a könyvet láttam szó szerint minden könyvesbolt kirakatában, Szepesi Nikolett lekörözte hírnevével és az eladási adatokkal a nagy kortárs klasszikusokat, kegyetlenül elverte a híres külföldi és magyar prózaírókat, még Orbán Viktor miniszterelnök életrajzát is lekörözte, mert a csábos úszónő elérte az írásban azt, ami az olimpián nem jött össze, vagyis megdöntött minden rekordot, a színes magazinok is rajta voltak a Szepesi szexuális emlékirataival kapcsolatos botrányokon. Írtak arról, hogy várhatóan beperlik, amiért felfedett bizonyos pikáns részleteket, egyre nagyobb lett az úszónő hírneve, aki írásra adta a fejét, és egyre kisebb lett a nagy írók hírneve, halványodott a dicsőségük, olvastam az egyik bulvárlapban egy rövid részletet a műből, leszbikus románcról szólt, nagyon ütős, ugyanakkor romantikus is volt, ha jól emlékszem, ezúttal arról volt szó, hogy a két hölgy rekordszámú orgazmust élt át, mindenütt az úszónő feszes, erős testét láttam a fényképeken, nyugodtan kijelenthetem, tanúja voltam egy írósztár születésének s egyben az írói hivatás temetésének. Persze tudhatjuk, hogy pár év múlva már nem sokan emlékeznek Szepesire, a Libri és az Alexandra boltjaiban pedig még mindig Márai és Esterházy regényei, valamint Mikszáth és Móricz összegyűjtött művei 105
foglalják el a polcokat. De Szepesi Nikolett történetében, meg a sport és a színpad most éppen fényesen ragyogó csillagainak más hasonló történeteiben leginkább a távoli jövőjük érdekel, az öreg író még inkább író, a munkásságára nincs komolyabb hatással az öregség, hacsak nem jár együtt elbutulással, a szexbotrányhősök karrierjében viszont döntő hatása van az öregségnek. Szóval természetesen ma eszem ágában sincs elolvasni Szepesi könyvét, de ötven év múlva a legnagyobb érdeklődéssel olvasnék egy riportot az elfelejtett öregasszonyról, aki egykor sztár volt. Sajnos kicsit kellemetlen helyzetben vagyok, mert Szepesi húsz évvel fiatalabb nálam, így aligha számíthatok arra, hogy megérem a hetvenötödik születésnapját.
