No title

A

HŐS 1

Gonda Emil jelentéktelen fiatalember volt. Gyenge szíve katonai szolgálatra alkalmatlanná tette, s miután nem volt különösebben intellektuális érdeklődésű és a sorozástól sem kellett tartania, negyvenkét fiú közül ő volt az egyetlen az osztályban, aki nem töltött ki egyetemi felvételi űrlapot. A felsőoktatás egyszerűen nem szerepelt az ambíciói között. Az igazat megvallva, másra sem igen vágyott. Úgy ült át nyolc évet a gimnáziumban, hogy a sok tantárgy közül egy sem röppentette szárnyra a képzeletét. Mivel pedig szervi szívbaja sportolni sem engedte, semmiben sem jeleskedett, amihez hosszabb időre fel kellett volna kelni ültéből. Étvágya mindig gyenge volt, így ülő életmódja nem renyhe hájjal, hanem beteges ösztövérséggel bosszulta meg magát. Aligha lehetett volna vonzó fiatalembernek mondani. Osztálytársai, akár kedvelték, akár nem, csak Göthösnek hívták. Ez a név aztán annyira ráragadt, hogy idővel már a legtöbb tanár is így szólította. Gonda Emil nem bánta. „Inkább Göthös legyek, mint Tökfej” mondogatta kéthárom barátjának, akik nyolc év egész termését jelentették számára az emberi kapcsolatok terén. A legtöbben keresztülnéztek rajta, mások sajnálták, de még olyan is akadt, aki nem átallott gúnyolódni vele, holmi egyenlőtlen dulakodás reményében. Ezek mindig csalódtak, mert Gonda Emil nem volt verekedős. Ha csúfolták, csak nevetett, vagy vállat vont, de legfeljebb valami gorombasággal válaszolt, ha verekedés veszélye nélkül tehette. Volt aki azért vetette meg Gonda Emilt, mert zsidó. Mármost, az igazság kedvéért, Emil valójában katolikus volt, hiszen apja-anyja már születése előtt kikeresztelkedett, őt pedig már születésekor megkereszteltették abban a reményben, hogy ha magukra öltik az ország többségi vallását, az egyszer még megmentheti az életüket. Ebben csalódtak. Emil apja mint munkaszolgálatos, aknaszedés közben halt meg Ukrajnában 1942-ben. Gondánénak is csak két évvel sikerült túlélni a férjét. Akkor, katolikus létére, agyonlőtte egy tizenhatéves fiú, aki a Nyilaskeresztes Párt árpádsávos karszalagját viselte, mert kilépett a sorból, amikor sokadmagával a gettó felé terelték. Gonda Emil nem volt ott, amikor az anyja meghalt. Az asszony már hónapokkal korábban rábízta egy katolikus papra, az pedig apácáknál helyezte el. Az apácák minden kockázat ellenére maguknál tartották, amíg nagybátyja 1945-ben rá nem talált és magához nem vette. Ede bácsi fogtechnikus volt, és Emil maradt meg egyedül a családjából. Ha Emil jelentéktelen volt, Ede bácsi épp csak hogy létezett. Soha életében nem volt hangos, élettől duzzadó egyéniség, de amikor feleségét és kisfiát elvesztette, még az a kevés életkedv is kiveszett belőle, amit valaha érzett. Valamiből meg kellett élni és Emilt is el kellett tartani, hát újra megnyitotta műhelyét, visszavette aki megmaradt a régi alkalmazottak közül. Mire az ország új vezetői oda jutottak, hogy másodszor is földönfutóvá tegyék Gonda Edét, a kis üzem már szépen beindult, és Ede bácsi néha úgy érezte, hogy munkája és unokaöccse valami új célt ad hajótörött életének. Amikor a nép állama elvette és bezárta műhelyét, Ede bácsi utolsó tulajdonosi cselekedete az volt, hogy felakasztotta magát a WC-ben. Gonda Emil épp elmúlt tizenhét éves. Az állam, amely ilyenformán elvette nevelőapját, alighanem adott volna neki egy ágyat valami árvaházban, hiszen még kiskorú volt, de még mielőtt ez

megtörténhetett volna, Ede bácsi egyik alkalmazottja közbelépett. Ez volt az egyetlen nő az üzemben, és az egyetlen, aki nem volt fogtechnikus. Apáthy Kinga apja, egy tábornok, még a háború előtt meghalt, grófnő anyját két részeg orosz katona ölte meg elhúnyt szülei vidéki birtokán. Kinga 1945 tavaszán érkezett egy zsúfolt vonat tetején Budapestre. Néhány hónapos hányódás után Ede bácsi üzemében lett irodakisasszony. Hamarosan megkedvelte főnökét, akinek néma gyászában saját bánatát és magányát ismerte fel. Gonda Emilt nagyon érdekelte a nála öt-hat évvel idősebb leány, aki a maga vértelen, szomorkás módján vonzó és rejtélyes volt. Még azt is elmondhatjuk, hogy Emil szívesen beleszeretett volna Apáthy Kingába, ha az egyetlen egyszer a legcsekélyebb érdeklődést elárulja iránta, vagy bármi jelét adja, hogy egyáltalán észrevette. Kinga hétfőtől szombatig minden reggel hajszálpontosan nyolckor érkezett meg a műhelybe, amelyet Ede bácsi a saját nagy, kopottas lakásában rendezett be, s ahol lakott is Emillel együtt. Kinga köszönt, leült az íróasztala elé és némán dolgozott délig. Akkor kezet mosott, megevett két szürke zsíroskenyeret egy zöldpaprikával vagy utána egy almával, megivott egy pohár vizet a konyhában, fogat mosott, majd elővett egy könyvet és egyig olvasott. Egykor újra elkezdett dolgozni, és fel sem állt az íróasztaltól, amíg az előszobában álló óra el nem ütötte az ötöt, vagy szombaton a kettőt. Akkor rendberakta az asztalt, elzárta az iratokat a fiókba, átadta a fiók kulcsát Ede bácsinak, elköszönt és hazament. Ha történetesen macskának születik, akkor sem lehetett volna kisebb a különbség jelenléte és távolléte között. A lakás sötét előszobájából konyha és fürdőszoba nyílt, valamint egyik oldalon az a két szoba, amelyben Ede bácsi és Emil lakott, a másikon pedig rövid folyosó, amely a legnagyobb szobába, a műhelybe vezetett. Eről a folyosóról nyílt a parányi iroda Kinga íróasztalával. Emil tehát nemigen ütközhetett Kingába, s ha egyáltalán látni akarta, ürügyet kellett találnia, hogy útban a műhely felé elmenjen az iroda nyitott ajtaja előtt. Ilyen ürügy ritkán adódott, de amikor koradélután hazaérkezett az iskolából, mindig beköszönt Ede bácsinak, és ilyenkor kétszer elment az iroda előtt. Mindig alaposan szemügyre vette Kingát, de az sosem nézett vissza rá. Emil úgy érezte, hogy a lány meg sem ismerné, ha az utcán összetalálkoznának, sőt talán még azt sem tudja, hogy Ede bácsinak van egy unokaöccse, aki vele lakik. De Kinga nagyonis jól tudta. A nőstény ösztönével tökéletesen megérezte a fiú kamaszos gerjedelmét, és naponta kétszer, amint Emil lassan elment ajtaja előtt, szinte az volt az érzése, hogy gondolatban levetkőzteti és megcsodálja. Ebből állt Kinga egész nemi élete, és esténként, amikor szűzességi övnek is beillő pizsamájába bújt és lefeküdt aludni, újra meg újra felidézte a fiú titkosan vágyakozó pillantásait. Mert a szerelem, mint a képzettársítás költők és őrültek agyában, a legkülönösebb kapcolatokat teremti. Így aztán, mire Ede bácsit levágták a WC víztartályáról, Emil és Kinga szerelmes volt egymásba anélkül, hogy valaha egy szót, vagy akár pillantást is váltottak volna.

2 Amikor a letakart hordágyat vivő mentők sarkában a két detektív is eltávozott, egyedül Kinga maradt hátra a két napja még serényen működő műhely szétszéledt alkalmazottai közül. „Most mit csinálsz? A lakás biztosan műhelynek van bejelentve. Ha a céget felszámolták, a lakást is el fogják venni tőled. Van hová menned?”

XXIV/2

Emilt még nagybátyja halálánál és e halál következményeinél is jobban megdöbbentette az a csoda, hogy Kinga megszólítja, sőt ráadásul még tegezi is. „Hát tulajdonképpen …” kezdte bizonytalanul. Szeretett volna fölényes, vagy legalább magabiztos lenni, titkolni, hogy fogalma sincs, mit tegyen, de végül kitört belőle a rémült gyerek. Sírva roskadt le az elhagyatott műhelyben az egyik asztalra. „Nem tudom, nem tudom … itt maradtam egyedül, nem tudom, mit csináljak …” Kinga nézte, hogyan rázza a vézna testet a fuldokló zokogás. Nem értette, miért olyan fontos neki ez a csúnya, csenevész, fájdalmában és rémületében habogó kamasz, aki mintha még a cipőfűzőjét sem tudná egyedül megkötni, de úgy érezte, hogy életét adná, csak véget vethetne a szánalmas hangú zokogásnak. Egy pillanat múlva bal keze már Emil fekete haját símogatta, míg jobbjában tartott zsebkendőjével a síró fiú szemét, orrát szárítgatta. Közben működni kezdett benne ezer aszonynemzedék otthonteremtő ösztöne. „Ha gyorsan csinálunk valamit, talán mégsem egészen menthetetlen a helyzet. Ki a házmegbízott? Vagy még inkább a tömbmegbízott? Párttag?” Emilt elképesztette ez a váratlan gyakorlatiasság. „A tömbmegbízottat ismerem egy kicsit. Waldmannak hívják. Ede bácsi új fogsort csinált neki és nem fogadott el pénzt érte. Akkor egész jól összebarátkoztak. 44-ben a nyilasok egy csomó fogát kiverték. Nem tudom, hogy párttag-e. A Közlekedési Minisztériumban dolgozik. „Biztosan párttag. Elmegyünk hozzá, ő majd tudja, hogy kell az ilyesmit elintézni. Talán megtarthatjuk a lakás felét, ha elcsrélem egy itteni szobáért azt, ahol most lakom, és ideköltözöm. Valahogy megoldjuk. Tudod, hogy hol lakik?” “A negyedik emelet 26-ban. Néha felmegyek Imréhez, a fiához. Az apja csak hat után szokott hazajönni.”

3 Mire kilenc nappal később megvolt Ede bácsi temetése, Kinga szépen elintézte az egész lakásügyet. Kiderült, hogy Waldman tisztában van a szabályokkal, sőt, ami még fontosabb, a nővére a kerületi pártbizottság tagja. Kínos volt ugyan, hogy Gonda Ede öngyilkosságával nemtetszését fejezte ki a termelőeszközök (vagy legalábbis a saját termelőeszközei) társadalmi tulajdonba vétele fölött, viszont arra is lehetett hivatkozni, hogy lelkiállapotát súlyosan feldúlta, ami az előző rendszerben a családját érte. Halálát így lehetséges volt a nácizmus amúgyis túlterhelt számlájára írni. Igaz, hogy a háború után folytatta kapitalista vállalkozását, ahelyett, hogy szakértelmét a népi demokrácia rendelkezésére bocsátotta volna, de az is igaz, hogy 1945-ben, amikor megpróbált valamit menteni szétzúzott életéből, még nem is volt népi demokrácia. Így hát még szinte forradalmi tett is volt, hogy mint önálló vállalkozó folytatta munkáját, mert nem akarta, hogy egy másik fogtechnikus kizsákmányolja. Az ügy elvszerű mérlegelését végülis a kerületi párttitkár személyes beavatkozása döntötte el, aki udvarolt Waldman özvegy nővérének. A döntés értelmében Gonda Emil megtarthatott egy szobát elhúnyt nagybátyja lakásából, Apáthy Kingának pedig megengedték, hogy a kerület egy másik utcájában levő albérletét feladja és elfoglalja Ede bácsi egykori szobáját. A műhelyt és az irodát a kerületi párttitkár unokahúga kapta meg, aki fel akart jönni vidékről Budapestre és lakásra volt szüksége. Mihelyt mindezeket a döntéseket írásba foglalták és az iratokat ellátták a dolgozó nép lakásügyeit rendező hatóság pecsétjével, Kinga taxiba ült egy bőrönddel, néhány karton dobozzal, meg egy aktatáskával, és beköltözött Ede bácsi szobájába. XXIV/3

Minthogy megszűnt állása az egészségügy területére sorolódott, az Egészségügyi Minisztérium alkalmazásába került. Recepciós lett egy fogászati rendelőben. Fizetése ugyan kisebb volt, mint Ede bácsinál, de anyjától értékes ékszereket örökölt, s ezekből időnként eladott egy-egy darabot a Bizományi Áruházban. Gonda Emil hivatalos státusa tisztázatlan maradt, mivel még nem töltötte be tizennyolcadik évét, és így nem volt nagykorú. Waldman azonban, aki úgy ismerte a szabályokat mint a tenyerét, ezt is csakhamar megoldotta. Azt javasolta, hogy arra a néhány hónapra, amíg Emil el nem éri tizennyolcadik születésnapját, Kinga vállalja el a hivatalos gyámságot fölötte. Kinga még nehezebben tudta elfogadni szerelmét a nála fiatalabb fiú iránt, aki most ráadásul még „nevelt fia” is lett. Emil ezzel szemben némán imádta Kingát. Legnagyobb ámulatára ez az imádat a legkülönbözőbb érzelmekből tevődött össze. Volt benne hála, amiért a leány megmentette az árvaháztól. Néha úgy gondolt rá, mintha Kinga az anyja lenne, vagy legalábbis nagyon elfogadható anya-helyettes az immár félig elfelejtett, feketeszemű, feketehajú asszony helyében, aki hét éve szétlőtt fejjel borult a járda szélére. De amikor esténként elbúcsúzott Kingától és átment a saját hálószobájába a leány szobájából, amelyet közös nappalijuknak is használtak, mindig szabadjára engedte a képzeletét, és úgy gondolt Kingára mint nőre. Gyöngéd, de szenvedélyes asszonyra, aki egy személyben úrnő és rableány, madonna, anya és szerető egybegyúrva. Eszébe sem jutott, hogy ez a kusza érzelemkeverék csöppet sem kevésbé mindennapi, mint H és O házassága a természetben.

4 Emil tizennyolcadik születésnapját pazarul megünnepelték. Kinga nemrég tért vissza a Bizományi Áruházból, ahol anyja egyik különösen nagy gyémántgyűrűjét váltotta át egy csomó ropogós százforintosra. A pénz egy részéből születésnapi ajándék gyanánt új öltöny lett Emil számára. Színházba mentek, majd vendéglőben vacsoráztak. Utána karonfogva sétáltak haza a barátságos koranyári éjszakában. Emil az új öltönyét viselte, amelyben rövidesen az érettségi bankettre megy majd. „Ha ugyan egyáltalán átmegyek” jegyezte meg szorongó sóhajtással. „Ne butáskodj. Miért ne mennél át?” “Nem az, csak nem vagyok biztos … annyi mindent nem tudok. Különben azt sem tudom, hogy mi lesz azután … Érdekes, hogy ma lettem nagykorú, de nem érzem magam felnőttebbnek, mint múlt héten, vagy tavaly …” Kinga nem válaszolt. Igaz, Emil ma lett nagykorú. Mától kezdve rendelkezik a népi demokrácia felnőtt polgárainak kijáró minden elvi joggal, vonatkozik rá minden nagyonis gyakorlati kötelezettség. A kevés kézzelfogható jog közé tartozott, hogy megházasodhat. (De hiszen csak ma lett tizennyolc éves, én meg januárban voltam huszonhárom. – Na és? Szeretem és tudom, hogy szerelmes belém. Talán nem kéne annyira anyáskodnom vele. Remek érzés így együtt sétálni, olyan felnőtt, majdnem oltalmazó …) (Édes Istenem, ha lenne merszem, hogy megcsókoljam. De ha nem engedi? Ha megharagszik, ha megsértődik, ha kinevet, ha undorral eltol magától? Kockára tegyem ezt az örökös vágyban gyötrődő, boldogtalan boldogságot egyetlen pillanat szédült vakmerőségével? Hogy élhetnénk tovább úgy mint eddig, ha elutasít?) Mire az utcájukba fordultak, mind a ketten mámorosak voltak. Nem attól a félliter bortól, amelyet megittak a vacsorához, hanem inkább a járdán visszhangzó lépteik ütemes hangjától, amely egyedülivé tette ezt a csöndes utcát sokszáz egyforma XXIV/4

utca közül azzal, hogy koppanásai intimen egybefonódtak, mint tenor és szoprán szerelmi kettőse egy operában. Együtt léptek be az üres lakásba. Jolika, a Párt unokahúga, ahogy egymás közt nevezték, nem volt otthon. Fel sem gyújtották a lámpát az előszobában, csak csöndben bezárták maguk mögött a lakás ajtaját, aztán kéz a kézben bementek Kinga szobájába. A sötétben Kinga szinte kacérkodva kérdezte: “Tudod-e, nagy fiú, hogy mától fogva nem vagyok a gyámod?” „Szóval egyedül vagyok? Árván a nagyvilágban?” k;rdezte Emil tréfás pátosszal, abban a pózban, törzse mellett tehetetlenül lelógó karokkal, amelyről tudta, hogy éppolyan gyöngédséget ébreszt a lányban mint önfeledt zokogása, amikor Ede bácsi meghalt. „Dehogy vagy egyedül. Nem is leszel soha többé. Nem addig, amíg én itt vagyok. Amíg akarod, hogy itt legyek.” A sötét szobában halkan kimondott szavak az érzelemtől s valami boldog, várakozó izgalomtól mélyebbé tették Kinga hangját, és úgy hatottak a fiúra, mintha a saját agya válaszolt volna kérdésére szinte elviselhetetlenül dörömbölő dobhártyáján keresztül. Emil térde megroskadt, s amint szédülten ledőlt Kinga dívánjára, inkább támaszt keresve mint ölelve húzta le magával a lányt. Kinga nem maradt ülve mellette, hanem elnyúlt a heverőn és magára húzta a felgerjedt vérű fiút. Az ajkak egymásra találtak, a kezek soha fel nem derített utakra indultak, a lélegzet lihegéssé gyorsult, ruhadarabok hullottak a padlóra. De amint meztelenség meztelenséggel találkozott, Emil képtelen volt segítség nélkül belépni a férfiasság sokszor megálmodott kapuján, Kinga pedig a maga tapasztalatlanságában ügyetlen kalauz volt. Végül gerjedelmük múltán egymásbafonódott tagokkal aludtak el, olyan pőrén és olyan szűzen, ahogyan megszülettek. Békés, ütemessé csendesült lélegzetükkel egymás arcát melengették.

5 Kinga a csengő éles rikoltására ébredt. Gyorsan pongyolájába bújt és kinyitotta a lakás ajtaját. Később örökké emlékezett a fiatal rendőr szégyenkező arcára. Alacsony, rosszképű férfi volt vele, aki iratot nyomott Kinga kezébe és inkább közömbösen megjegyezte semmint kérdezte: „Apáthy Kinga, ugye?” Kinga félálomban, félig rettegve, félig kótyagosan bólintott. Nem lehetett több öt óránál - ragyogó, tiszta, koranyári reggel, egyelőre még a hajnal szürkésen csillogó hálóköntösében. „Remélem, nincs meglepve, Hölgyem - vagy bocsánat, talán méltóságos grófkisasszonynak kellene szólítanom?” kötődött vésztjóslóan a hivatalos ember. „Biztosan hallotta már, hogy megtisztítjuk fővárosunkat a Horthy-rendszer maradványaitól. Minden egykori kizsákmányolót, földbirtokost, arisztokratát, horthysta katonatisztet és egész pereputtyukat kitakarítjuk a városból, hogy helyet csináljunk a dolgozóknak.” Fejével hanyagul a Kinga kezébe nyomott szürke irat felé vágott: „Ebben az iratban megtalál minden szükséges felvilágosítást. Majd visszajövünk.” Azzal köszönés nélkül sarkon fordult és elindult. Egy pillanattal később Kinga már egyedül állt, álmosan pislogva, pongyolában, annak a lakásnak a nyitott ajtajában, amely másodpercekkel korábban még az otthona volt. Didergett a vékony köntös alatt. „Vajon Éván volt valami, amikor az arkangyal megmondta neki, hogy távoznia kell?” tűnődött kelekótyán. Aztán hirtelen döbbenettel: „És Ádám? Szentséges Isten, és Ádám? Emil, akinek jövő

XXIV/5

héten kell érettségiznie? Mikor kell elmennünk? Hová? Hogy fog leérettségizni? Mi lesz vele azután? Hol kap állást? Milyen állást?” Becsapta az ajtót és reszkető kézzel kiteregette a szürke papírt. Az irat arról tájékoztatta, hogy Apáthy Kingának, néhai Apáthy Zsolt vezérőrnagy és néhai Apáthy Zsoltné, született Péterffy Zsófia grófnő leányának, aki jelenleg a III. számú fogászati rendelő szaktisztviselője, valamint vele együtt lakó gondozottjának, Gonda Emil középiskolai tanulónak másnap reggel 0400 órára készenlétben kell lennie, hogy a számukra kijelölt lakhelyre szállítsák őket. Ingóságaikból annyit vihetnek magukkal, amennyi elfér egy kisméretű tehergépkocsiban, amelyet még egy családdal meg kell osztaniuk. Kinga úgy tartotta el magától a levelet, mintha férgek nyüzsögnének rajta. Belépett a szobába és némán meredt a szögletes, meztelen testre, álmában is félig kitárt karjával, mintha álombeli szerelmest ölelne.

6 Waldman óvatos tartózkodással méregette Kingát és Emilt. A leány iránt bizonyosfokú csodálatot érzett, részben közönséges sznobságból, de részben macskaszerű szívósságáért. Érte azonban a kisujját sem emelte volna fel, hogy megmentse üldözőitől. Esze ágában sem lett volna, hogy gyanakvásnak tegye ki magát, támadási felületet hagyjon maga ellen ennek a feltehetően reakciós lánynak, fasiszta katonatisztek és arisztokrata földbirtokosok sarjának a kedvéért. Waldman néha valami primitív elégtételt érzett az egykori uralkodó osztály üldözése fölött, amelynek az volt a célja, hogy tagjait megalázzák, puszta életükkel menekülni kényszerítsék őket abból az országból, amely egykor a tulajdonuk volt, vagy legalábbis szétszórják és megfélemlítsék őket, hogy ne alkothassanak többé társadalmi erőt. Waldman azonban szelíd ember volt, természettől fogva emberséges, ösztönösen liberális. Ő maga is szenvedett megaláztatást, anyagi veszteséget és fizikai fájdalmat, pusztán a születése miatt. Igaz, néha érzett némi elégtételt, amiért üldözik azokat, akik valaha társadalmilag fölötte álltak, ám azt is tudta, hogy ezek éppen olyan ártatlanul születtek bele a saját családi és társadalmi környezetükbe, mint ő a magáéba. Nem látta több értelmét annak, hogy Kinga szenvedjen, mert az apja Apáthy Zsolt tábornok volt, mint annak, hogy ő azért lakoljon, mert Waldman Sámuel kereskedősegéd fiaként jött világra. Ami pedig Emilt, ezt a megszeppent, beteges kamaszt illeti, ezt a sánta rókát, akit a történelem agarai rövid életében másodszor szorítanak sarokba, érte határozottan érdemes volt tenni valamit. Ha másért nem, azért, mert nem képes kiállni saját magáért. Öt perccel korábban Waldman még bosszankodott, amikor ezek ketten reggel hétkor beállítottak hozzá és papucsban, borotvakrémmel az arcán találták, de balszerencséjük hallatára szó nélkül letörölte a krémet és félig borotvált arccal gondolkozni kezdett, hogyan tudna segíteni rajtuk anélkül, hogy magának ártana. Rendezett könyvelői agya gyorsan felsorakoztatta aktíváit. A kerületi párttitkár most már sógora. Ő maga a Közlekedésügyi Minisztérium pártbizottságának póttagja, kiemelt káder, aki kizárólag pártmunkával foglalkozik. Tucatszámra vannak jelentős összeköttetései, lekötelezettjei, seregestől gyűlnek a jó pontok pártszámláján. Aztán, ha Kingát is, Emilt is kitelepítik, akkor lakrészüket nyilván megkapja valaki, akinek a neve rajta van egy holtbiztosan létező igénylő listán. Ám ha Emil megmaradhat saját szobájában, az elaprózott lakás egyetlen szabad szobája senkit sem fog érdekelni, akinek a neve rajta van azon a listán. Akkor pedig Waldman Imre, aki szeptembertől kezdve orvostanhallgató lesz, esetleg megkaphatja a szobát azon a címen, hogy saját szobára van szüksége, ahol zavartalanul tanulhat. Imre számára nagy szerencse lenne XXIV/6

ez, kivált olyan társbérlők között, mint Emil, a gyerekkori pajtás, meg Jolika, az új rokon. „Idefigyeljen, Kinga, őszinte leszek magához” kezdte megfontoltan. „Ahogy a dolgok állnak, semmi kilátása arra, hogy megússza a kitelepítést. Emil viszont betöltötte a tizennyolcadik évét. Maga tehát már nem a gyámja, ezért rá nem vonatkozik a kitelepítési végzés. Tegnap óta maguk csak társbérlők. Talán meg tudom szerezni Emilnek a mentesítést ezen az alapon. Ha peig a fiam esetleg beköltözhetne a maga eddigi lakrészébe, én még házbért is fizetnék magának, noha törvény szerint nem lenne jogosult rá. Mit szól hozzá?” Kinga rögtön átlátta, hogy Waldmannak igaza van. Azt is látta, hogy elveszíti Emilt, néhány rövid órával azután, hogy valójában egymásra találtak. Végül azt is észrevette, hogy Emil leplezetlenül sír. „Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért, Waldman úr. Kérem, tegye meg, amit tud, hogy Emil bennmaradhasson a lakásban. A magam részéről nagyon fogok örülni, ha tudom, hogy a maga fia lesz a társbérlője. Most viszont elmegyünk, mert sok a tennivalónk és rövid az idő. Mégegyszer nagyon köszönöm a segítségét.” Ezzel gyengéden, de határozottan kituszkolta a síró fiút az ajtón és emelt fejjel, egyenes vállal kiment. „Hiába, vérbeli arisztokrata” gondolta Waldman. Emil, amikor már visszaértek a lakásba, Kingához fordult. Sírós hangja szinte vad volt: „Én nem maradok itt! Szó se lehet róla! Nélküled nem maradok! Nem tudok nélküled élni, imádlak, szükségem van rád, könyörgöm, ne menj el nélkülem, annyiszor hagytak már magamra …” A könnyek felülkerekedtek a vadságon. „Én is szeretlek. Nagyon szeretlek. De ne legyünk meggondolatlanok. Én nem is tudom, hogy hol van ez a hely … Lebéd? Nem, Leberde … Nagyleberde. Nem tudom, miféle hely az, ahol lakhatnánk. Nem tudom, milyen munkát kapunk, egyáltalán milyen munkalehetőség van egy ilyen helyen. De azt te is tudod, hogy a te beteg szíveddel nem tudsz nehéz fizikai munkát végezni. Azt sem tudjuk, hogy nem választanának-e el egymástól. Ezektől a bitangoktól minden kitelik. Amellett, ha már annyit gyötörted magad, tényleg le kéne érettségizned …” „Le van szarva az érettségi! Sok hasznom lesz belőle, még ha átmegyek is! El se megyek a vizsgákra. Nem is tudnék figyelni semmire, amikor azt se tudom, hol vagy, idegenek között, talán valami táborban. Nem érdekel semmi, veled megyek!” „Jaj, rettenetesen tévedsz, drágám! Láthatod, hogy nem táborba visznek, hiszen itt áll világosan, még a cím is, sőt még annak az embernek a neve is, akihez beszállásolnak. Tessék - Pocsok Gyula, a Kossuth utcában. Idehallgass. Először is azt akarom, hogy letedd az érettségit, különben nem kapsz semmiféle irodai munkát. Nagyleberdén biztos nincs ilyen, arra mérget vehetsz. Aztán, amíg itt vagy, Waldman talán segíthet neked az álláskeresésben. Különben is hiszem, hogy a Jóisten nem engedi, hogy ezek a gazemberek örökké basáskodjanak ebben az országban. Tudom, hogy vissza fogok jönni. Akkor pedig jó lesz majd, ha van hová jönnöm, ahol akármilyen kis helyen is, de tovább élhetek veled. Addig pedig te vagy a kapcsolatom a világgal, az élettel.” Látta, hogy a fiú kezdi érteni, mennyire igaza van, és újult erővel folytatta. „Az ékszerek is nagyobb biztonságban vannak itt, mint Nagyleberdén. Ha pénz kell, ott nem tudok ékszereket eladni, veszedelmes lenne, meg aztán kinek? Láthatod, hogy nagyobb szükségem van rád itt, Budapest kellős közepén. Börtönben nem leszek, jöhetsz látogatni mikor akarsz, akár minden vasárnap. Hozhatsz nekem ezt-azt Pestről, akár a nyári szabadságodat is nálam töltheted.” Amikor Emil újra elsírta magát, Kinga látta, hogy győzött. A fiú nem fog szamárságot csinálni. Ez a kis győzelem annyira felvillanyozta, hogy szinte meg is

XXIV/7

feledkezett a saját tragédiájáról.Most, hogy a legnagyobb problémát sikerült elhárítani, szinte vidáman látott hozzá saját fészke feldúlásához. De nyugalma és megkönnyebbültsége alatt, hogy Emil megmenekül a kitelepítéstől, új láng égett. A könyörtelen, soha meg nem bocsájtó gyűlölet azok iránt, akik így feldúlták az életüket. Úgy lobogott benne ez a láng, mint valami vérvörös zászló a csatában.

7 Emil könnyebben ment át az érettségin, mint várta. Igaz, hogy az osztályzatai nem voltak látványosak, de ezzel aztán végkép nem törődött. Csak azért akart egyáltalán átmenni, hogy örömet szerezzen Kingának. A lány rögtön írt neki, mihelyt valamelyest fel tudta mérni a helyzetét. „Édesem! „Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes utazás után, de kedd délutánra végre ideértünk. Én voltam az első a teherautón, utánam Horvayékat vették fel. Horvay ezredes úr állítólag ismerte az apámat, azt hiszem, nem is sokkal fiatalabb, mint ő lenne. Horvayné viszont, aki egyébként a második felesége, meglepően fiatal és nagyon csinos. Van egy kis fiuk is aki talán tíz vagy tizenkét éves lehet, és velük van Horvayné rokkant édesapja is, aki a háború óta velük lakott. Négyüknek egy szobát adtak, ami nem lehet sokkal nagyobb a tiédnél, és amikor az após elment a tanácshoz panaszkodni, a lakásbizottság elnöke egyszerűen kidobta. „De túlságosan előreszaladtam a történetben. Amikor Horvayék is a teherautón voltak a holmijukkal, a Keleti Pályaudvarra vittek egy külső vágányhoz. Még sötét volt, de az ívlámpák alatt sokan nyüzsögtek, rakosgatták a mityemotyójukat a tehervagonokba. Képzeld, volt egy öreg néni, valami bírónak az özvegye, annak nem is volt más poggyásza, mint egy koffer meg egy kalitka, benne egy kitömött kanárival!” Ezzel szemben voltak, akik egész nagy bútordarabokkal érkeztek, az egyik házaspár még egy pianinót is hozott magával, de persze ilyesmit nem engedtek fel a vonatra. Rengeteg sírás és jajongás volt, amikor a pianinót, fotelekkel, pamlagokkal, meg néhány valódi antik bútorral együtt minden további nélkül lerakták a vágányok közé a földre. Én viszont úgy éreztem magam a két bőröndömmel, mint a könnyű lovasság. Látod, milyen jó, hogy ott vagy és tudsz vigyázni a dolgaimra? „A vonat egy-két nekirugaszkodás után végre úgy reggel nyolc körül indult el. Az én kocsimban rajtam és Horvayékon kívül volt még egy Kazáry nevű ügyvéd a felvágós szőke feleségével, meg egy zsidó család, Rózner úr a feleségével, két fiával, meg a 79 éves anyósával. Rózner szűcs, az üzletét államosították. Ő is, a két kisfiú is állandóan kis sapkát visel a fején, és mind a hármuknak hosszú pajesza van. „Nagyleberde minden, csak nem nagy - igazában szegényes, pici falu, nem messze Szilvásváradtól, ami a legközelebbi vasúti megálló. ‘Fogadtatásunk’ egész jól meg volt szervezve. Kulák családokhoz szállásoltak be minket, akik épp olyan engesztelhetetlen ellenségei a dolgozó népnek, mint alulírott, és utasították őket, hogy jöjjenek el értünk a lovaskocsijukkal az állomásra. Akitől már elvették a kocsiját, lovát, az kénytelen volt másoknak fizetni érte. Kazáryékat meg engem Pocsok Sanyi vett fel, Pocsok Gyula unokája, aki már maga is felnőtt ember. A Pocsok család három nemzedéke lakik ebben a nagy, terpeszkedő, döngölt föld padlójú parasztházban. Gyula a családfő, ritkán van szabadlábon, mert őt csukják be, ha nincs a padláson egy vödör víz tűzoltáshoz, vagy elszabadul a kecske az udvarból, és félóráig az utcán eszi a dolgozó nép füvét, meg hasonlókért. Jóska, a fia, 48 éves, a XXIV/8

felesége is csak egy-két évvel lehet nála fiatalabb. Sanyi 22 éves, de már ő is nős, Hajnalka, a felesége, az első gyereket várja. Mind nagyon rendesek és Etelkát, Jóska feleségét kivéve, aki a háztartást vezeti, a gazdaságban dolgoznak. Még az öreg Gyula is, amikor éppen szabadlábon van. „Kazáry Endre, az ügyvéd, negyven körül lehet. Elég kellemes ember, csak olyan levert, hogy órákig nem lehet a szavát venni. Juci, a felesége, rettentő rátarti. Biztosra veszi, hogy az apja, aki híres orvosprofesszor, hetek alatt vissza tudja juttatni őket Budapestre a nagy protekciójával. Állítólag már a pártkórházba is hívták műtétre, mikor a Politikai Bizottságból kellett valakit operálni. „Azt mondják, hogy mezőgazdasági munkát kell végeznünk azoknak a gazdaságában, akiknek nem egészen önkéntes vendégszeretetét élvezzük. (Nem kérhetnek tőlünk házbért, de felkérhetnek, hogy dolgozzuk le. Minket eddig még nem kértek, pedig nekem Etelka még a vacsorájukból is ad.) Tegnap dolgoztam először a gazdaságban, de Pocsokék fizetnek érte. A borsót meg a babot gyomláltam. Ez eleinte nem túl fárasztó, csak borzasztóan unalmas, de estére azért már alig tudtam felegyenesedni. Kazáry Juci hallani sem akar arról, hogy másra használja a kacsóit, mint körömreszelésre, a férje viszont már két napja bütyköli a Pocsokék traktorját, a feje búbjáig olajosan. „Nagyon hiányzol, remélem én is neked. Hogy mentek a vizsgák? Beszéltél már Waldmannal állás-ügyben? A szobám kicsi, de megpróbálom lakályossá tenni, és mihelyt kész vagyok vele, szeretném, ha meglátogatnál. Alig várlak már, ez is sarkal, hogy csináljam, de este nagyon fáradt vagyok, reggel meg öt és hat között kell kezdeni a munkát, úgy hogy eltelik még két hét is, míg kész lesz. Azt szeretném, ha majd szombaton jönnél és csak vasárnap mennél vissza. (Ne felejtsd el, hogy van valami elvégezetlen dolgunk!) „Írjál, Angyalom! Állandóan gondolok rád és aggódom érted. Szeretlek! Kingád” A levél épp aznap reggel jött, amikor Emil bement az iskolába megnézni, hogy átment-e az érettségin. Amikor megtudta, hogy igen, egyáltalán nem érezte azt a vidám megkönnyebbülést, amit a többi érett, aki mind úgy viselkedett, mintha ezután már semmitől sem kellene félnie az életben. Gonda Emil inkább azoknak a társaságát kereste, akik sápadtan, szomorúan latolgatták, hogy a bukás után ismételjék-e meg az évet, vagy mondjanak le az érettségiről. Azon töprengtek, hogy mi lesz velük, és ugyanezen töprengett Emil is, pedig ő nem bukott meg. Mihez kezdjen? Eszébe jutottak Kinga szavai, hogy Waldman majd talán tud neki segíteni az álláskeresésben. Legalább attól nem kellett félnie a szívbajával, hogy besorozzák katonának. „Szép kis vigasz!” háborgott keserűen. „Mintha valaki, akinek leamputálták a lábát, azzal vigasztalná magát, hogy megszabadult a lábujján benőtt körömtől.” Ekkorára Waldman már kezdte úgy érezni, hogy Gonda Emil az ő személyes felelőssége. Mint a náci vérengzés árvája, mint annak a brutális és ostoba politikai rendszernek az áldozata, amelynek ő haszonélvezője volt, de talán még mint sebezhető, ügyefogyott fiatalember is, Emil megérdemelte a jóindulatát. Aztán az is szempont volt, hogy ha egyszer az ország új zsarnokainak befellegzik, talán a felelősségrevonás és a könyveléshez való csöndes visszatérés közti különbséget jelentheti egy néhai tábornok és egy néhai grófnő leányának a hálája. Gonda Emil négy nappal a Waldmannal folytatott zavart, dadogó társalgás után állást kapott az SzTK-nál. Waldmannak ugyanis remek ötlete támadt. Abból indult ki, hogy Apáthy Kingát semmiesetre sem állására pályázó irígyei telepíttették ki. Sokkal valószínűbb, hogy Kinga állása még mindig betöltetlen a fogászati

XXIV/9

rendelőben. Rosszul fizetett, unalmas, alantas állás, aligha vonzó olyasvalaki számára, aki jobb ajánlólevéllel rendelkezik, mint egy levél a kerületi párttitkártól és egy telefonhívás a Közlekedési Minisztérium pártszervezetének egyik póttagjától. Ha a III. számú fogászati rendelőintézet személyzeti osztályán dolgozó tisztviselőnő különösnek találta, hogy amikor az állást új alkalmazottal tölti be, csak a nevet kell megváltoztatni, a címet nem, akkor vagy túl óvatos, vagy túl jól értesült volt ahhoz, hogy kérdezősködjön. Csak annyit mondott Emilnek, hogy elődje vidékre költözött. A gömbölyded, középkorú asszony aligha sejthette, micsoda fájdalmat okozott Emilnek az első napokban, amikor a kezébe kerülő kártyákon és íveken Kinga elegáns, tiszta kézírását láthatta. Furamód érdekelte a munkája. Rövid, személytelen kapcsolatba hozta nagyon sok ijedt, sokszor szenvedő emberrel, akik számára ő volt az első hivatalos személy a rendelőben. „Ne felejtse el, fiam” mondta harsogó hangján Farkas doktor, a nagyhasú fogorvos Emilnek a fiú első munkanapján „hogy a fogorvostól mindenki fél. Ha elég kellemetlen tud lenni a betegekhez, akkor magától is félnek majd. Csak ne vigye túlzásba, mert akkor nem mernek magának hálapénzt adni.” „Hálapénzt? Nekem? Hát mit tudok én csinálni nekik, amiért érdemes lenne nekem hálapénzt adni?” „Hohó, nagyonis sokat, fiam! Például beszoríthatja őket két másik páciens közé, ha már üvöltenek a fájdalomtól és nem bírnak várni. Vagy adhat nekik hamis behívólevelet kezelésre, amikor semmi bajuk, csak el akarnak szabadulni a munkahelyükről egy órára a fodrászhoz, vagy a szeretőjükhöz. Ne legyen olyan, mint az elődje. Nagyon rendes, derék lány volt, csak nem erre a rámenős világra való. Azt hiszem, kitelepítették szegényt, vagy mifene, manapság az ember nem mer túl sokat érdeklődni, ha valaki egyszercsak eltűnik … Ja, és még valami. Minden magánbetegért, akit hozzám küld, a honorárium öt százalékát fizetem. A többi fogorvos nem fizet semmit. Ezt csak úgy mondom, jó, ha tudja.” A vidám, medveszerű ember ezzel eltűnt a fogorvosi rendelő ajtaja mögött. Az ajtón hat fogorvos neve állt, de nem kezdőbetűk szerinti, hanem rangsorban. Dr Farkas neve volt legfelül. Mint az egyetlen párttag az osztály fogorvosai között, ő volt az osztályvezető. Emil emlékezett is már, hogy Kinga szerint a legrosszabb fogorvos az osztály vezetője, de még ő sem említett nyílt korrupciót. Maga elé képzelte Kingát, amint a babot, meg a borsót gyomlálja, míg ő hófehér új köpenyében az ő egykori asztala mögött ül, és úgy szégyenkezett, mintha elárulta volna szerelmét, mintha egyenesen ő telepíttette volna ki, hogy megkaparinthassa az állását.

8 Kinga már negyedik hete volt Nagyleberdén, amikor Emil végre meglátogathatta. A lány rávette Pocsok Sanyit, hogy vigye el a szilvásváradi állomásra Emil elé a szekerén. Amint az állomásról visszafelé hajtottak, Emil látta, hogy a fiatalember lopva kíváncsi pillantásokat vet feléjük. Nyilván nem értette kapcsolatukat. Pedig a kapcsolat természete aligha lehetett talányos, könnyen megérthette abból, ahogy egymás kezét fogták, ahogy némán gyönyörködtek egymás társaságában. De mégis … ez a szemrevaló lány evvel a nyiszlett kölyökkel? Sanyi minden jel szerint értetlenül állt a helyzet előtt, s Emil, míg egyrészt büszkeség dagasztotta, másrészt a szíve mélyén értette a fiatalember meglepődését. Kingának sikerült a pici, földes szobát egész kellemessé tenni. Bemutatta Emilt a Pocsok-család minden tagjának és Kazáryéknak, de aztán, mihelyt tehették,

XXIV/10

visszavonultak Kinga szobájába. A keskeny ablakon át, Pocsokék istállója fölött a kékes messzeségben látták, hogy a késődélutáni napsütés aranyos-zöld foltokat fest a hegyoldal mezőire, ligeteire. „Nincs kedved sétálni egyet? Igaz, hogy a falu meg a szántóföld nem nagyon érdekes, de felfedeztem egy ösvényt a hegyek felé. Félóra alatt elérhetünk egy helyre, ahová esténként kijárok ha szép idő van, hogy rád gondoljak és egy kicsit kisírjam magam.” „Menjünk.” Séta közben Emil elmesélte Farkas doktor szégyentelen ajánlatát. Kinga viszonzásul elmondta, hogy amikor elkezdett a rendelőintézetben dolgozni, a váróterem falán nagybetűs felirat állt: ‘Öntudatos dolgozó nem ad és nem fogad el borravalót.’ Három órával azután, hogy Farkas doktor átvette az osztály vezetését, a felirat örökre eltűnt. “Alapjában véve nem rossz ember, csak három gyereke van, gondoskodik az anyjáról és az anyósáról, a felesége pedig csak félállásban van, mert a két idős asszonnyal is sok a dolga a gyerekek mellett. Farkassal nem az a baj, hogy pénzéhes és korrupt, hanem az, hogy olyan rossz fogorvos. Azt hiszem, egyszerűen ügyetlen. Csak nézd meg jól a kezét! Olyan ujjai vannak, mint egy favágónak. Én sem ülnék nyugodtan a kezelőszékbe, ha ő matatna a szájamban azokkal a vastak, kurta ujjakkal.” Kis ideig csöndben ballagtak az ösvényen, aztán Kinga a lakás felől érdeklődött. „Minden úgy ment, ahogy Waldman tervezte” mondta Emil. „Nem buta ember ez a Waldman. Imre beköltözött a szobádba, még mielőtt a szükséges iratok megjöttek volna. ‘Birtokon belül kell lenni, akkor kilencven százalékban nyert ügye van az embernek’ - ezt mondta Waldman. Imre nem is hozott mást magával, csak az írógépét, meg egy csomó könyvet és jegyzetet. Nagyjából épp olyan a szobád mint mikor elmentél, csak közelebb húzta az asztalt az ablakhoz és hozott egy erősebb lámpát, mert sokat dolgozik éjjel is. Néha napokig nem is látom.” „És Jolika?” „Ő a pártközpontban kapott állást és kezd egy kicsit felülről lefelé kezelni mindenkit. Reggelenként hivatalos kocsi jön érte, esténként az hozza haza. De nap közben sosincs otthon, látogató nem jön hozzá, és a hétvégeket sem igen tölti otthon. Az a gyanúm különben, hogy hamarosan elköltözik.” „Miért?” „Kezd túl fontos lenni ahhoz, hogy beérje két ronda szobával egy vacak lakásban, egy koszos pesti bérházban. Nem adok neki félévet és már egy budai villában fog lakni. Talán már ki is rúgtak valakit az otthonából, hogy őt beültethessék. Istenem, hogy útálom őket! Sosem hittem volna, hogy valaha úgy tudnék gyűlölni valakit, mint a szüleim gyilkosait, de ezek semmivel sem jobbak. Sőt, valószínűleg ugyanazok. Le merném fogadni, hogy az a vadállat, aki agyonlőtte az anyámat, ma valami nagykutya az ÁVÓ-ban. Mind volt nyilasok, kivéve aki zsidő …” „Ne, ne … hagyd abba, angyalom, ennek semi értelme. Hidd el, jön még kutyára dér, eljön az ő idejük is, csak tartogasd a haragodat addig. Esténként mit csinálsz? Sokat jársz el?” „Nincs hova menni. Meg nincs kivel. Akivel az iskolában barátkoztam, az most mind egyetemista. Mindig lenéztek, most meg pláne. Nem vágyom a társaságukba, és nem mondhatnám, hogy ők nagyon dörömbölnek az ajtómon.” „És Imre?” „Imre rendes hozzám, de sose voltunk igazán közeli barátok, és most sincs semmi közöttünk, ami összekötne. Ő különben is állandóan magol, panaszkodik, hogy

XXIV/11

nem elég okos és nehezen jegyzi meg azt a rengeteg mindent, amit meg kell tanulni. Sokszor egész megsajnálom.” Gyorsan, vakkantásszerűen elnevette magát. „Én sajnálom őt! Még én is találok valakit, akit sajnálni lehet …” „Tudom, édesem, tudom, minden okod megvan a keserűségre. Mind a kettőnknek megvan. Én is könnyebben tudnék megbocsájtani azoknak az állatoknak, akik meggyilkolták az anyámat, mint ezeknek, akik elszakítottak minket egymástól. Az csak egy borzalmas bűntett volt, amit a háborúban elállatiasított, részeg, felelőtlen fiatalemberek követtek el, maguk is a halál árnyékában. De ez hideg, kiszámított aljasság. Azért mégsem szabad elveszítenünk a hitünket és a bátorságunkat. Ez sem fog örökké tartani. Hidd el, hogy nem. Nem tarthat örökké!” „Hát az oroszoknál már elég régen tart, ami azt illeti.” „Mégis azt mondom neked, hogy itt nem fog soká tartani. Mi nem vagyunk oroszok. Különben már azok a boldogtalanok is biztos únják. Tudod, én azt hiszem, hogy a kommunizmus nem fogja túlélni Sztálint. Mint ahogy a nácizmus sem élte volna túl Hitlert. Háború nélkül is megdöglött volna magától, ha egyszer ő meghalt. Anyu legalábbis mindig ezt mondta. Istenem, hogy útálta őket!" „Kiket?” „Hát a nácikat. Meg azokat a hülye rablógyilkosokat a Nyilas Pártban. Akik az anyádat is meggyilkolták.” Aztán, hirtelen Emilre nézve: „Most gondolok rá először, hogy mind a kettőnk édesanyját meggyilkolták! Lehet, hogy ezért is szeretjük annyira egymást?” „Néha nem is tudom, hogy a te anyád egyáltalán szóba állt volna-e az enyémmel” mondta Emil halkan. „Hát persze, hogy szóbaállt volna. Anyu nem volt gőgös vagy felvágós. Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, mindenkivel együtt érzett és nagyon melegszívű volt. Mindig azt mondta, hogy Magyarországot a gazdagok és szegények közti iszonyú különbség fogja a sírba tenni. Tehetett ő arról, hogy grófkisasszonynak született?” „Nem, de tudod, hogy mire gondolok. Hiszen még te magad is azt mondtad egyszer, hogy eleinte nem szívesen voltál egy zsidó alkalmazottja.” „Az az igazság, hogy addig soha életemben nem ismertem zsidót személyesen. Se férfit, se nőt, se gyereket. Az apám halála után, amikor még elemibe jártam - fenn a Várban, egy kis magániskolába, ahová csupa katonisztek meg kormányzósági tisztviselők gyerekeit küldték - Anyu elhatározta, hogy otthagyja Budapestet. Leköltöztünk a Nagypapa birtokára, ott meg tizenkét éves koromig nevelőnő volt mellettem, nem is jártam iskolába. Német nevelőnőm volt, Heidelbergből. Utána meg zárdába küldtek gimnáziumba, bennlakónak. Apácák tanítottak.” „Fura, de 1944-ben kis ideig engem is egy apáca tanított. Az anyám elvitt Gergely atyához, ő keresztelt mindnyájunkat, és könyörgött neki, hogy bújtasson el. Ő viszont nem bújtathatott, nem lettem volna elég biztonságban nála, úgy hogy elvitt ebbe a zárdába, Veszprém mellett. Az apácák nagyon jók voltak hozzám. Képzeld, a mosókonyhában aludtam! Volt egy fiatal apáca, úgy hívták, hogy Teréz nővér, aki egy kicsit olyan volt, mint te … Minden nap foglalkozott velem, tanítgatott rendes iskolai tantárgyakra, számtanra, történelemre, latinra, mindenre. De nem volt szigorú, én meg nem sokat tanultam. Mindig féltem. Egy csomó német katona volt a környéken. Sosem jöttek be a zárdába, de én azért féltem. Már akkor is olyan gyáva voltam, mint most.” „Dehogyis vagy te gyáva. Csak akkor ijedt kisfiú voltál. Mint amikor Ede bácsi meghalt. Anyukára lett volna szükséged. Vagy egy idősebb testvérre. Vagy énrám.”

XXIV/12

Közben elérték azt a helyet, ahová Kinga el akart jutni. Leültek a meleg földre a hosszú, aranyszínű fűbe, amely ültükben a vállukig ért. Kinga egy fának dőlt, annak a fának, amely alatt majdnem minden este üldögélni szokott. A fiú fejét az ölébe húzta, haját, fülét símogatta. Kezébe fogta Emil kezét és a szívéhez szorította. "Érzed, hogy dobog?" A fiú azt is érezte, hogy Kingán semmi sincs a blúz alatt. Mindkettőjük szemét felhőssé tette a vágy, és Kinga megfontoltan, minden sietség nélkül kigombolta és levette a blúzát. Gyöngéden felemelte Emil fejét a melléhez, és szoptatta, mint egy anya. Emilt az ájulás környékezte. Biztos volt benne, hogy a szíve nem képes ilyen magasfeszültségű vágyra sokáig, de abban is, hogy ezért még meghalni is érdemes. Mindkét kezével megragadta a leány meztelen vállát, amíg az kibújt a szoknyájából. A selymes fű csiklandozta bőrüket, amint testük lassan eggyé vált. Ezúttal már mutatta volna Kinga az utat, de Emil most anélkül is megtalálta. Amint a leányba mélyedt, fájdalom és gyönyör, félelem és öröm egyetlen szárnyaló, mindent betöltő, szótalan kórusba olvadt, és a két árvából szülő lett.

9 „Nem, nem, sajnos a terhesség nem mentesít a kitelepítés alól” sóhajtott Waldman. „Szívesen segítenék rajtatok, de akármilyen kegyetlenek is a szabályok, nem tudok változtatni rajtuk. Őszintén sajnálom Kingát is, téged is. De ha feleségül akarod venni, akkor neked is le kell költöznöd Nagyleberdébe, és ott semmiféle segítségre sem számíthatsz a hatóságoktól ahhoz, hogy állást vagy szállást találj. Egyszerűen be kellene költöznöd a Kinga szobájába.” „Egy négyszer három méteres földes szobába, ketten egy csecsemővel?” A közelgő apaság érzetében olyan támadón tette fel a kérdést, hogy ő sem hitt a saját fülének. „Nézd, fiam, már ne haragudj hogy ezt mondom, de nagy szamárságot csináltatok, nem igaz? Mind a ketten elég idősek vagytok hogy tudjátok, mi a következménye, ha minden óvintézkedés nélkül … Mikor történt? Túl késő, hogy elvétessétek a gyereket? Tett valamit Kinga? Tudom, tudom, hivatalosan tilos, de vannak kivételes esetek …” „Mi katolikusok elvetjük az abortuszt” mondta Emil olyan önérzetesen, hogy Waldman csaknem elnevette magát. „Különben is tilos, amellett Kinga hallani sem akarna róla, még akkor sem, ha én akarnám. De nem akarom. Inkább leköltözöm Nagyleberdére, elveszem Kingát, beköltözöm melléjük abba a lyukba és dolgozom a gazdaságban, amíg fel nem fordulok. Elvégre úgyis ezt akarja a Párt, nem?” „Ne légy szamár, fiam. Bennem megbízhatsz, de ne hozz kellemetlen helyzetbe. És főleg vigyázz a nyelvedre, ne áruld el semmivel, hogy nem szereted a rendszert. És, ha szabad még hozzátennem, ne áruld el a fajtádat se. A szüleidet nem azért ölték meg, mert katolikusok voltak. Tudom, hogy igazságtalanság történt veled, tudom, hogy előbb mint zsidó szenvedtél, most meg nem is tudom, miért kell szenvedned, de ha egyszer ez a helyzet, nem tehetünk ellene semmit. De azt megmondhatom, hogy ha bajba kerülsz, se én, se a sógorom nem fogjuk kockára tenni a pozíciónkat, sőt esetleg az életünket is, hogy téged kihúzzunk a szarból. Afelől pedig semmi kétséged se legyen, hogy ha sokat jártatod a szádat és bevisznek, akkor hülyére vernek, akármilyen beteg a szíved. Szóval légy szíves és tartsd meg magadnak a véleményedet. Hidd el, hogy már így is eleget kockáztattunk értetek. De magadnak, meg Kingának is csak azzal teszel szívességet, ha megtartod a szobádat, az állásodat, a helyedet Budapesten, akármibe kerül is mind a kettőtöknek. Ti még

XXIV/13

fiatalok vagytok, senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, ne dobd el magadtól az életet, mert senki se ad neked helyette másikat. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Kingát, hogy nincs-e igazam.” Emil újkeletű mersze romokban hevert. Félt, hogy jótevője megharagudott rá. Való igaz, hogy ő is, a sógora is vállalt már érte némi kockázatot. Mint minden félénk ember, Gonda Emil is könnyen hajlott arra, hogy egy vitában belássa az ellenfél igazát. Aztán meg, a Jóisten a megmondhatója, mennyire nem engedheti meg magának, hogy ilyen jó protekciót elveszítsen. „Bocsásson meg, Waldman elvtárs, ha akaratlanul megbántottam. Persze, hogy mind a ketten nagyon hálásak vagyunk magának is, a sógorának is, és természetes, hogy megfogadom a tanácsát. Csak, tudja, annyira szeretjük egymást Kingával, hogy nagyon nehéz távol lenni tőle, pláne most, hogy gyereket vár …” „Persze, én nagyon megértelek. Eszem ágában sincs haragudni, csak nem akarom, hogy megfeledkezz magadról. Ne felejtsd el, a mi társadalmunk könyörtelen logikája, hogy ha egyszer védelmedbe vettél valakit, akkor azonosítottad vele magadat, és ha valaha, bármikor, akár tíz év múlva is, olyan helyzetbe kerül … ha … szóval, ha valamiben bűnösnek mondják ki, akkor vele bukik mindenki, aki egyszer segítette. Mi most már felelősek vagyunk érted, de te is felelős vagy miértünk. Nem tudom, megérted-e amit mondok.” Waldman nagyon komolyan beszélt, és Emil csodálkozva vette észre, hogy a hangját szinte a suttogásig halkítja s időnként körülnéz, mintha nem is a saját lakásán, hanem az utcán, vagy a hivatalban lenne. „De mégis, mit tudok csinálni, hogy segítsek rajta - rajtuk?” „Maradj a fenekeden, ne ugrálj, tartsd a szád, és adj nekik amit csak tudsz. Ne hagyd el Kingát. Látogasd, vigyél neki, amire szüksége van. De a legfontosabb, hogy ne kerülj bajba és ne add fel a jogodat a lakás egy részére. Aztán, ha egyszer változik a helyzet …” Waldman hangja csaknem kivehetetlen suttogássá csitult. „Fel a fejjel, gyerek! A dolgok változnak néha, vigyázz, hogy ne legyen túl későn a számodra, meg Kinga és a gyerek számára.” Elmosolyodott: „Olvastad valaha a ‘Háború és békét’? Úgy csinálj, mint Kutuzov. Ha kell, vonulj vissza, ne harcolj, de tartsd együtt a seregedet, maradj meg és várj. Értesz már?” Emil nem volt biztos benne, hogy érti. Azt akarja neki mondani Waldman, hogy ő is rendszerváltopzást vár, hogy ő is az egész rothadt rendszer összeomlására számít, amikor majd Kinga hazajöhet? Emil rájött, hogy Waldman a kezébe adta magát. Ezután okosabban teszi, ha mindenben a kezére játszik Gonda Emilnek, mert az most már ismeri a gondolkodását, a legtitkosabb gondolatait, kiteregette előtte minden kártyáját. De a macchiavellista diadalérzet hamarosan elpárolgott. Gonda Emil gyáva volt, de becstelen nem. Nem olyan, aki elárulja a jótevőit. Waldman vétke biztonságban van nála. Csakhogy Waldman ebben sosem lehet biztos, ami viszont egész hasznos lehet. “Nem árt, ha az embernek egy-két Waldman van a zsebében” gondolta magában Gonda Emil, ha nem is gonoszul, de nem minden kajánság nélkül. „De mondja, Waldman elvtárs, ártanék azzal, ha elvenném Kingát? Olyan megnyugvás lenne mind a kettőnknek …” Waldman hajthatatlan maradt. „Én a magam részéről nem szívesen lennék olyasvalakinek a helyében, aki Apáthy Zsolt tábornok és Péterffy Zsófia grófnő kitelepített lányának a férje, és éppen hogy sikerült megmaradnia Budapesten ennek a kitelepítettnek a címén. De annak sem örülnék, ha hivatalos helyen számontartanák rólam, hogy ilyen ember érdekében felléptem. És biztos vagyok benne, hogy a sógorom sem örülne.” Aztán mindjárt hozzátette, békülékenyebben: „Ugyan, Emil. Ne bonyolítsd a helyzetet még jobban magadnak is, másoknak is, anélkül, hogy Kingának egy cseppet is használnál vele. Gondolj rá úgy, mint olyasvalakire, aki a

XXIV/14

folyóba esett. Biztosan többet tudsz segíteni neki, ha előrefutsz a legközelebbi gázlóig és kihúzod, mint ha utána ugrasz és esetleg belefulladsz a vízbe. Szép dolog férfinak leni, de még szebb okos férfinak lenni!”

10 Emil körülnézett a vonaton. Mint mindig, most is tele volt, de agyában úgy örvénylettek a gondolatok, hogy se nem látott, se nem hallott, két és fél órán át tudomást sem vett a környezetéről, mintha a többi utas csupa néma viaszfigura lenne. Amikor két hete Kingánál volt, a lány megmondta neki, hogy úgy érzi, nagyon közeledik a szülés ideje. Akkor már nem is dolgozott a földeken, csak Etelkának segített a ház körül. Közben jól összebarátkozott Hajnalkával is, Sanyi feleségével, akinek Karácsony előtt született meg a kislánya. Különös, hogy Emil jó szívvel emlékezett ere a Karácsonyra. Már szenteste le tudott utazni Nagyleberdére, és Kingával maradhatott az ünnep mindkét napjára. Pocsokék meghívták őket a karácsonyesti vacsorára, és az ünnepi hangulatban szinte el lehetett hinni, hogy a „békesség a Földön” nem egyszerűen orosz világuralmat jelent anélkül, hogy harcolni kellene érte. A bor is ízlett, pedig Pocsokék egyre hajtogatták, hogy a kutyája sem lehet annak, amit azelőtt inni szoktak. Még ajándékot is tudtak adni egymásnak Kingával bár a leánynak fel kellett áldoznia a gyémántgyűrű árából megmaradt utolsó százforintosokat, Emil pedig egy hónapig nem vacsorázott, hogy a megtakarított pénzen megajándékozhassa Kingát. A leány egyébként teljesen igazat adott Waldmannak abban, amit Emilnek mondott még szeptemberben, amikor a szilvásváradi orvos megállapította, hogy Kinga várandós. Fanatikus makacssággal bízott abban, hogy egyszer még hazamehet a lakásba, ahonnan kitelepítették, de csak ha Emil megtartja a saját lakrészét. Emilnek abban is igaza volt, hogy Kinga hallani sem akar majd abortuszról. „Csak nem képzeled, hogy megölöm a gyermekünket? Ne félj, édesem, leszünk mi még együtt boldogok.” Milyen különös, gondolta Emil, hogy a zsúfolt vonaton egy lélek sincs, aki sejtené, hogy ez a vézna, gyerekképű kamasz a kórházba megy két napja született fiához, akit Apáthy Gábor néven jegyeztek be a születési anyakönyvbe. Kinga üzenetét egy másik szülő asszony férje telefonálta meg Emilnek a munkahelyére. Sürgős volt, hogy odamenjen, mert Kingának másnap délelőtt, három nappal a gyerek születése után el kellett mennie a kórházból, és Emilnek kellett őt „hazavinni” a gyerekkel Nagyleberdére. Ezúttal a Pocsok-család mindkét idősebb férfitagja börtönben volt, Sanyi meg munkaszolgálatos. Emil nem tudta, hogy fogja a vélhetően legyengült lányt és a háromnapos csecsemőt elvinni Nagyleberdére az egri kórházból, de azt remélte, hogy Kinga a talpraesettségével majd csak kieszel valamit, sőt talán már intézkedett is. A látogatási idő kellős közepén érkezett a kórházba. A szülészeten hemzsegtek a látogatók, sokan csak üldögéltek a földön, vagy a folyosón állták körül a fiatal anyákat. Kingának nem volt rendes ágya, hanem több más asszonyhoz hasonlóan összehajtható tábori ágyon feküdt a hatalmas kórterem közepén, a két egymással szemközti ágysor között. Amint Emil megállt fölötte, látta, hogy Kinga feje az ő térdénél is közelebb van a kőpadlóhoz. Csodálatosképpen aludt a szakadatlanul csoszogó látogatók között. Arca mellett magasszárú csizmák koppantak a földön, nagy kosarakat cipelő öregasszonyok hosszú ruhájának a szegélye olykor-olykor hozzá is ért a finom, sápadt archoz. Csecsemőt nem lehetett látni.

XXIV/15

Amint Emil ott állt az alvó lány fölött, mellében fojtogató, tehetetlen gyöngédséget érzett, amely fölött fenyegető torony gyanánt komorlott a felháborodás. Úgy érezte, hogy életét tudná áldozni ezért a meggyötört, keskenyajkú, szinte aszkétikusan cizellált arcért, amely olyan volt, mint egy megértéssel és sok kín ismeretében faragott gótikus madonnáé. Ugyanakkor viszont az az érzés is duzzadt benne, hogy szánalom nélkül halomra tudná lőni azokat, akik arra ítélték Kingát, hogy itt feküdjön, majdnem a földön, topogő lábak között, durva kórházi hálóingben, férjetlenül, kényeztetlenül, megalázottan. Kinga lassan, szinte vonakodva felnyitotta a szemét. Tekintete legelőször Emil cipőjére esett. Onnan kúszott fel lassan, kínnal, mint lépcsőn kapaszkodó vénember, a fiú nadrágszárán, kigombolt zakóján, míg végre megnyugodott könnyes, rajongó arcán. Olyan szomorúan mosolygott rá, hogy Emil fájó döbbenetet érzett a szíve körül. „Későn jöttél. Ma reggel meghalt.” Újra behúnyta a szemét. Kétoldalt könnyek szivárogtak sötétkarikás szemhéja alól, és lefolytak az arcán. Emil inkább lerogyott, semmint lehajolt hozzá. Még alacsony fiatalember létére is le kelett térdelnie, hogy a leány könnyes arcát simíthassa, vértelen ajkát csókolja. Az arcuk mellett szüntelenül csoszogó, csikorgó csizmák és cipők hozzájárultak a lidércnyomáshoz. „Hát mi történt? Hogy történhetett ilyen? Miért, mitől halt meg?” „Nem tudom. Azt mondják, hogy nagyon nehéz szülés volt. Én többnyire eszméletlen voltam. Állítólag végzetes agysérülést szenvedett. Nem sok ügyet vetettek rá, csak velem foglalkoztak. Alig tudták elállítani a vérzést. Rengeteg vért vesztettem.” Arcát hangtalan zokogás torzította el. „Bocsáss meg, hogy nem tudtam jobban vigyázni a gyermekünkre. Olyan rosszul voltam. Ha egy kicsit erősebb vagyok, talán …” Nem tudta folytatni, a néma zokogás szinte ijesztő görcsökben rázta a testét. A szakadatlan járkálás közepette Gonda Emil úgy érezte, hogy mind a ketten halálra sebzetten hevernek a járda szélén, és várják, hogy agyontiporják őket. Az összetört lányt még gyerek nélkül is nehéz lett volna visszavinni Nagyleberdére. A szülést levezető orvos azonban, nem tudni, hogy szánalomból vagy önvád ösztönzésére, hallatlanul segítőkész volt. Elintézte, hogy Kingát átvigyék egy másik, kevésbé zsúfolt kórterembe, ahol rendes ágyon fekhet és várhatja meg a halott gyermek temetését. Még Emilnek is talált szállást, és telefonon értesítette a munkahelyét, hogy rosszul lett Egerben és megfigyelés végett néhány napig a kórházban tartják. A temetés után ócska, háború előtti Fiatján átvitte őket Nagyleberdére. „Nagyon köszönök mindent, amit értünk tett, doktor úr” mondta Emil, amint kezet rázott az orvossal. Kinga, aki még mindig gyenge volt és még mindig az orvost okolta a gyerek haláláért, csak halvány mosollyal és ‘köszönöm’-mel nyugtázta szívességét, de kezet fogni nem tudott vele. Emilnek még aznap este vissza kellett térnie Budapestre. Kingát az utazás annyira kimerítette, hogy azonnal ágyba feküdt és tüstént elaludt. Emil egy ideig ténfergett körülötte, de aztán beszólt érte a szomszédék fia, aki motorkerékpárján vitte a szilvásváradi állomásra. Nem akarta Kingát felébreszteni, csak rövid levelet hagyott az asztalon, könnyedén megcsókolta behúnyt szemét, és elment. Egész úton gyötrő gondolatok üldözték egymást a fejében. Biztosan tudta, hogy ha leköltözik Kingához, akkor vége. Gyenge szíve nem bírná soká a nehéz paraszti munkát, különösen most, hogy a Pocsok-család egyik férfitagja sincs otthon a legnehezebb fizikai munkára. Ezzel szemben hogy fog Kinga megbirkózni a munkával és az egyedülléttel jelenlegi lelki elesettségében és testi erőtlenségében?

XXIV/16

Szörnyű csapdában érezte magát: ha eszére hallgat, cserbenhagyja azt, aki a legfontosabb számára a világon. Ha viszont ösztönének engedelmeskedik, azzal hosszabb távon csak még nagyobb terhet ró Kingára. Meddig tartana, míg a lány hála helyett keserűséget kezdene érezni iránta értelmetlen önfeláldozásáért? Nem megmondta százszor, hogy Pesten akarja tudni Emilt, hogy ő az egyetlen kapocs, amely összeköti egykori és - remélhetőleg - jövendő otthonával? Mit tudna ő tenni ebben a nyomorúságos faluban, amivel a Kinga életét megkönnyíthetné? Mire leszállt a vonatról, megérlelődött benne az elhatározás, hogy erős lesz és marad. Mégis, ahogyan a homályos, de egyenletesen világító utcai lámpák alatt kilépett a pályaudvarról az utca sima aszfaltjára, az üres, de jól dekorált kirakatok közé, és visszagondolt a falura, amely éppoly sötét volt éjszaka, mint hét évszázaddal azelőtt, visszagondolt Kingára, amint nagy, otromba csizmában lépked a cuppogó sárban, fáradt, kíntól és reménytelenségtől keskeny arcára, égő szégyent érzett, saját elégtelenségének megsemmisítő súlyát.

11 A hónapok meglepő gyorsasággal váltogatták egymást. Cseresznyeérésre már teljesen helyreállt Kinga testi és lelki ereje, amelyet törékeny külseje olyan jól leplezett. Még mindig sokat emlegette a kis Gábort, de Emil látta, hogy a rövid órákig élt csecsemő immár egyszerűen az ellenség embertelenségének szimbóluma lett. Kinga agyában a csöpp Apáthy Gábor amolyan Anna Frank figurává vált, egy meggyilkolt gyermekké, aki egyszerre áldozata és jelképe egy becstelen és gonosz politikai rendszernek, amelyet egyszer és mindenkorra el kell tiporni. Emil a szomorú visszatérés után minden hét végén lement Kingához Nagyleberdére. Segített a három nőnek leszedni a gyümölcsöt, etetni az állatokat, majd amikor előbb az öreg Gyula, majd röviddel utána Jóska is kiszabadult aratásra, kivette az évi szabadságát és segített a marokszedésben. Aratás után kettesben átgyalogoltak a szomszéd faluba és bezörgettek a roskatag paplak ajtaján. Meglepően fiatal pap nyitott nekik ajtót, és alig leplezett gyanakvással meredt a fiatal párra. Gyanakvása csak megerősödött, amikor elmondták, hogy mi járatban vannak: titokban házasságot akarnak kötni. „Hogy-hogy titokban?” „Házasságlevél nélkül” magyarázta Kinga. „Tudja, Tisztelendő úr (a sihederszerű pap fiatalsága rácáfolt a tiszteletteljes megszólításra) én kitelepített vagyok és a vőlegényem nem akarja bejelenteni a munkahelyén, hogy én vagyok a felesége.Viszont össze akarunk házasodni.” „De hát ha nem hivatalos, erre felhatalmazott tisztviselő előtt kötik, akkor úgysem érvényes a házasságuk!” „Az állam szemében nem, de Isten előtt igen” mosolygott Kinga. „Hát, nem tudom … egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy nem törvényellenes a dolog. Sőt, tudom, hogy az. Nem adhatom össze magukat addig, amíg a Tanácstól nem hoznak érvényes házasságlevelet. Nagyon sajnálom.” Azzal már be is akarta csukni előttük az ajtót, mintegy aláhúzandó szavainak megmásíthatatlan érvényét. Emil hirtelen ötlettől hajtva megkérdezte: „Akkor sem, ha tudja, hogy bűnben élünk?” Az ajtó újból kinyílt. „Jöjjenek csak be” mondta a pap kelletlenül. Látszott rajta, hogy kutyaszorítóban érzi magát, amint kopottas dolgozószobájába tessékelte és leültette őket. XXIV/17

„Szóval jól értem, hogy … házasságon kívül … szóval, hogy rendszeres … nemi kapcsolatban élnek egymással?” „Jól. Több mint egy éve. De rossz lelkiismerettel. Az állam jóváhagyásával nem törődünk, de Istenével igen” mondta Kinga nyugodtan, de mély meggyőződéssel. „Ha Ön az állam szolgája, mondja csak meg nyugodtan, mi megértjük. De ha Isten szolgálatára tett fogadalma őszinte volt, akkor össze kell adnia bennünket az oltár előtt. Csak ennyit akarunk, semmi mást. Még papírt sem. Igaz?” fordult Emilhez. A fiú bólintott. Hirtelen ő is úgy érezte, hogy a lány nem lehet igazán az övé, amíg ez a tétovázó fiatalember, akit valami titokzatos akarat erre felhatalmazott, férjnek és feleségnek nem mondja ki őket. A pap kényelmetlenül fészkelődött szakadtbőrű karosszékében. Megindította a pár komolysága, értette sürgető óhajukat, hogy Isten előtt egybekeljenek, csak … mi van, ha valójában provokatőrök, akik tőrbe akarják ejteni papi pályája kezdetén? Ezerszer megmondták neki a papképzőben, számtalanszor hallotta elöljáróitól, egyszer még magától a püspöktől is, hogy semmi körülmények között sem szabad vétenie az ország törvényei ellen, nem szabad ürügyet szolgáltatni a hatóságnak, hogy letartóztassa őt és bezárja templomát mondván, hogy az Egyház megszegi a törvényt. Tépelődve nézte őket, látták, hogy majdnem elsírja magát, és a félig elsötétített, hűvös szobában is verejtékezik. „Lássák be, hogy milyen nehéz helyzetbe hoznak. Nem tagadom, hogy hitem és lelkiismeretem szavára hallgatva össze kell adnom magukat. Azt sem tagadom, hogy ha egyszer ez Egyházunk elöírásai szerint megtörtént, akkor Isten szemében házasok. De, ne haragudjanak … nem ismerem magukat, honnan tudom, hogy nem akarnak kelepcébe csalni? Legyen igazságos - fordult Emilhez - maga fél az állami esküvőtől, mert a menyasszonya kitelepített és ez ártana a karrierjének, talán még az állását is elvesztené, ha rájönnek. Tőlem mégis azt kéri, hogy ennél sokkalta súlyosabb kockázatot vállaljak, kemény dorgálást, talán még kizárást is a papi pályáról, esetleg börtönbüntetést, amiért megszegem a törvényt.” „Nem kívánjuk Öntől, Tisztelendő úr, hogy vállalja a mártírok sorsát, akiknek a példája bizonyára lelkesíthette, amikor a papi hivatást választotta. Csak arra kérjük, hogy bízzon bennünk.” Az ifjú pap megadón kinyújtotta a kezét: „Elhozták a születési bizonyítványukat és a keresztlevelüket? Vab gyűrűjük?” Kinga átadta a négy iratot, Emil pedig elővette a zsebéből a két vékony aranygyűrűt. A pap lassan átolvasta az iratokat, aztán felkelt székéből és szó nélkül kiment a szobából. Hallották, hogy kinyitja a hátsó ajtót és pár pillanatig beszél valakivel. Amikor visszatért hozzájuk, csak nnyit mondott: „Látom, nem hoztak magukkal tanúkat, hát megkértem a házvezetőnőmet és a férjét. Megbízható emberek.”

12 A házasság nem változtatott az életükön. Továbbra is mind a ketten számolták az órákat attól kezdve, hogy Emil vasárnap este felszállt a pesti vonatra, amíg csak szombat délután le nem ugrott a vonat lépcsőjéről. Szombatonként a rendelőintézet csak délig volt nyitva, de minden hétköznap este nyolcig, sőt csütörtökönként tízig volt szolgálatban egy ügyeletes fogorvos, meg egy recepciós. Emil, ha csak tehette, szolgálatot cserélt azzal az idősebb asszonnyal, vagy fiatal lánnyal, akikkel a szolgálati órákon osztozott. Azok nem szerették a későesti beosztást. Ilyenkor már

XXIV/18

szombat délelőtt is szabad volt, úgy hogy a későesti pénteki vonattal le tudott utazni a feleségéhez. Waldman néha érdeklődött Kinga felől, és Emil időnként kísértésbe esett, hogy beszámoljon a házasságukról, de ellenállt a kísértésnek. Tudta, hogy Waldman szemszögéből ez a félutas megoldás, ez az egyházi esküvő az állam áldása nélkül, még mindig megbocsájthatatlan szamárság. Biztosan rögtön nyugtalankodni kezdene a saját pozíciója miatt. Waldman amúgyis sokat aggódott ezekben a napokban. 1952 a vége felé közeledett, a dolgok nem mentek jól a minisztériumban, pár embert kizártak a pártból, sőt egyet-kettőt le is tartóztattak. Mint póttag Waldman ekkorra már teljes pártbizottsági tagságra számított, de ez az előléptetés egyre késett. Kezdett azon töprengeni, hogy nem kimondatlan bírálat-e ez, amiért annak idején exponálta magát Emilék miatt. Korántsem volt már meggyőződve, hogy jó befektetés másokon segíteni, sőt talán a szíve mélyén még egy kicsit neheztelt is Emilre, mint jólelkűségének haszonélvezőjére. Továbbra is barátságos volt a fiúhoz, de eltökélte, ezután nem hagyja, hogy bevonják olyasmibe, ami Emil és Kinga dolga. „Szép dolog emberségesnek lenni, de azért túlzásba vinni nem kell” hallotta sokszor a sógorától. Annak továbbra is jól ment a dolga. Sőt, jobban mint valaha. A kerületi pártbizottságból átkerült a nagybudapesti pártbizottságba. A kerületi bizottság búcsúvacsorát rendezett a tiszteletére. Ezen félrehúzta Waldmant. „Ottó, azt hiszem, itt az ideje, hogy mostantól fogva ne pátyolgassuk azt a zsidőgyereket meg a grófnő kurváját” mondta megfontoltan, amint a poharában gyöngyöző orosz pezsgőt ízlelgette. Sógora meglepett, sértődött arckifejezése zavarba hozta. A fene egye meg, mindig elfelejti, hogy zsidó asszonyt vett feleségül, jobban kell vigyázni a nyelvére. Meg aztán nem is csak családi béke dolga ez, hiszen hitsorsosokból áll az egész Politikai Bizottság ... „Szóval piszkáltak, hogy miért segítettünk nekik abban a lakásügyben, meg később, a kitelepítéskor. Nagynehezen elhitettem velük, hogy az egészet csak azért csináltuk, hogy Jolika meg Imre bejusson a lakásba. Tudod, hogy minden szarba beletúrnak, és nem jó, ha az ember teherrel a nyakában próbál felmászni a csúcsra.” „A csúcsra?” álmélkodott Waldman Ottó elképedve. „Úgy érted, hogy … a legtetőre? Mennyivel magasabbra tudsz még mászni?” „Hát a KP-ig biztosan. De talán idővel még a PB-be is. Miért ne? Csak azért, mert nem vagyok …” Olyan hirtelen szakította félbe magát, hogy éppoly világos volt, mit akart mondani, mint ha ki is mondta volna. Mind a ketten feszengtek. „Szóval, különben is” folytatta „hallottam kintről, hogy az Öreg nincs nagyon jól mostanában. Ha pedig odakinn valami felfordulás támad, annyira elképzelhetetlen, hogy itt is változik egy és más? Hogy egy pár seggbe alaposan belerúgnak? Mi? Mit gondolsz?” „Azt, hogy részeg vagy, te rohadt nyilas szemét, és legszívesebben azért tekernéd ki a nyakam, mert zsidó vagyok, nem azért, mert a grófkisasszonynak segítettem” gondolta magában Waldman, de elgondolkozó arckifejezése nem árulta el haragját. „Mit tudom én? Elvégre én csak póttag vagyok egy nem túl fontos minisztérium pártbizottságában. De” azért még mindig nem párolgott el sértődöttsége sógora tapintatlansága miatt „hát Sztálin elvtárs csak nem zsidó! Meg a többi …” „Ő nem, de legnagyobb magyar tanítványa az! Meg a haverjai! Egytől-egyig, az utolsó szálig! Hát mit gondolsz, Rajkot miért kellett kicsinálni? Meg Kádárt? Gondolkozz, Ottó, gondolkozz egy kicsit!” És Ottó gondolkozott. Napokon, heteken át. Eddig még sosem nézte a dolgokat erről az oldalról. Lehetséges lenne, hogy a Párt többsége úgy gondolkozik mint az ő sógora? Hogy mihelyt Rákosi és a legközelebbi szövetségesei, csupa zsidó,

XXIV/19

bármiben megbotlanak, a Párt megrendezi a maga pogromját? Átalakul egy új, valamivel kifinomultabb nyilaspárttá? Nem akarta elhinni. Még a sógora sem hitte volna, ha nem egyik pohár orosz pezsgőt hajtja fel a másik után. Elvégre az ő testvérét vette feleségül, abban a tudatban, hogy zsidó nő. Sőt, ki tudja, talán éppen azért. Nem, a maga primitív antiszemitizmusával egyszerűen félreérti a helyzetet. Persze, hogy nem ő az egyetlen antiszemita a Pártban, de mennyire nem, hiszen ide menekült minden kisnyilas, csak itt elvtársnak szólítja azt a zsidót, akinek pártigazolványa van. Egy szó mint száz, egy Waldman Ottó legokosabban teszi, ha nem kelt feltűnést, mondja, amit akarnak tőle, hallgat, ha nem akarják, hogy beszéljen, és vár - gondolta Waldman Ottó. Vár, de mire? Mindegy. Csak vár. A halált megérni már győzelem. Befelé elmosolyodott ettől a kifejezéstől. Megérni a halált. Durchhalten - ugye így mondta Schopenhauer? Hülyén hangzik, de igaz. Élni, amíg meg nem hal az ember, nem amíg meg nem ölik. De lám, hát alapjában nem ugyanezt a tanácsot adta ő egyszer Gonda Emilnek?

13 Szeles reggel volt. A vörös zászlók félárbócon, a fekete zászlók a magasban, mint az ég felé szórt tehetetlen szitkok. A hangszórókból kornyikáló panaszos gyászzene rongyai együtt libegtek a szélben a zászlókkal - az egész félig megjátszott, félig valóságos, megszeppent exhibicionizmus örömtüzet gyújtott Emil szíváben. A falánk vadállat, a garázda rabló, a rothadtszívű zsarnok meghalt! Akármelyikük halálával szépül a világ, de ha a gonoszság egyházának feje, a gyalázat főpapja, tímilliók halálának, nyomorúságának okozója fordul fel, az egyenesen a Mindenható Isten ajándéka! Halleluja, halleluja, repesett Emil szíve. Milyen boldog lesz az én drága, sokat szenvedett angyalom! Ez már igazán azt jelenti, hogy közeledik a sok szenvedés vége. Csak elmehetnék ma hozzá! Az örömön, éppúgy mint a bánaton, osztozni kell. Aznap csak délben kellett volna munkába mennie, de nem volt maradása otthon. Imre bement az egyetemre, Jolikáért pedig jött a fekete Pobieda, hogy a Pártközpontba vigye. Emil hallotta, amint szalad az előszobán keresztül, s közben sápítozik ‘Jaj Istenem, édes Istenem!’ „A te istened megdöglött, büdös kurva!” hallotta saját felháborodott mormogását Emil. Ez őszintén meg is lepte, hiszen számára addig Jolika mindig csak ismeretlen, közömbös figura volt, gyűlöletet sosem érzett iránta. De úgy érezte, hogy ezen a napon aljas, aki nem örül, átkozott, aki gyászol. Gyorsan felöltözött és bement a klinikára. Csaknem három órával korábban ért be a kelleténél, és az első ember, akivel találkozott, az osztály párttitkára volt. Könnyektől párás szemüvegén át nézett Emilre, és szomorú mosollyal üdvözölte. „Nagyon szép, Gonda elvtárs! Nagyon szép magától, hogy ilyen korán bejött, pedig tudom, hogy csak délután van szolgálatban. De ma, ezen a tragikus napon, minden tisztességes dolgozónak ki kell mutatni lojalitását. Tudom, hogy ezért jött be korábban, mert munkatársai között, velük együtt akar gyászolni. Nagyon szép …” Évek megalkuvó alázata, saját félénkségével párosulva arra késztette Emilt, hogy ő is bánatos mosolyt erőltessen magára. Némán bólintott, mint aki túl erős ahhoz, hogy sírjon, de túl lesújtott ahhoz, hogy beszélni tudjon. A párttitkárnak, akit halálra rémített a zsarnok halálának híre, eszébe jutott, hogy Emilt milyen melegen ajánlotta állásába egy minisztériumi pártember, sőt még egy kissé hűvösebb, de még mindig nagyon pozitív ajánlás jött érdekében a kerületi párttitkártól, aki azóta a

XXIV/20

nagybudapesti pártbizottság tagja lett. Hirtelen erőt, hatalmat szimatolt a jelentéktelen fiatalember mögött. „Hát igen, Gonda elvtárs, ma nagyon össze kell tartanunk. Biztosan gondolta, hogy rendkívüli osztályértekezletet hívok össze, és ki akarta mutatni szolidaritását kollégáival és elvtársaival. Higyje el, nem fogom elfelejteni! „ Emilnek hirtelen pajkos, merész ötlete támadt. „Ez csak természetes, Székely elvtárs. Én is tudom, milyen fontos, hogy ma kimutassuk szolidaritásunkat., és biztosra vettem, hogy röpgyűlést fog tartani. Persze, hogy nem akartam elmulasztani.” Attól félt, hogy elneveti magát, és gyorsan eltakarta az arcát. Hirtelen két kezet érzett a vállán. A párttitkár úgy támogatta, mint valami idősebb fivér síró öccsét az apjuk temetésén. Olyan váratlan és bizarr volt a jelenet, hogy Emilnek egyszeribe elment a kedve a mosolygástól, és most már őszinte ijedelemmel nézett a párttitkárra. „Székely elvtárs, volna egy nagy kérésem. Rosszullét környékez, úgy érzem, hogy minden erőm elhagyott. Feltétlenül ott akarok lenni a röpgyűlésen, de … arra gondoltam, hogy talán tudna segíteni … rosszul érzem magam, szeretném kivenni a mai napot, holnap amúgyis szabadnapom van. Ne haragudjon, hogy épp ma ilyesmivel terhelem, de Farkas elvtárs mindig haragszik, ha valaki az utolsó pillanatban akar szabadnapot kivenni.” „Hogyne, hogyne, Gonda elvtárs. De mit fog csinálni otthon egyedül? Nem akarja, hogy …” Emil megijedt, hogy a párttitkár még a nyakára küld valakit.. Gyorsan félbeszakította Székelyt: „Az igazság az, hogy van egy egyedül élő öreg nagynéném, aki biztosan épúgy gyászol mint én. Vidéken lakik, de nem messze, arra gondoltam, hogy vele tölteném ezt a két napot.” „Csak menjen nyugodtan, Gonda elvtárs, én majd mindent elintézek. Nem is akarom, hogy a jelenlegi felizgatott állapotában magának kelljen intézkedni. Tudom, hogy a szíve nem egészen egészséges. Tudja mit, jöjjön, pihenjen le egy kicsit a pártirodában, aztán majd a gyűlés után rögtön menjen el.” Az egész röpgyűlés alig tartott negyed órát. Emil többször érezte magán a párttitkár tekintetét, de azét a kisírt szemű nőét is, akit a Pártközpont küldött le a gyűlésre.Utána Székely magához intette. „Mielőtt elmennél, Gonda elvtárs” Emil elhűlve hallotta, hogy a párttitkár tegezi „be akarlak mutatni Ungár Edit elvtársnőnek a Központból.” „Örvendek, elvtárs” mondta az asszony inkább határozott, semmint barátságos hangon, és kezet nyújtott Emilnek. Keskeny és ápolt kéz volt, de erős szorítású. „Ezekben a napokban nagyobb szükségünk van jó, megbízható elvtársakra a Pártban, mint valaha. Elő akarom terjeszteni a nevét. Székely elvtárs majd értesíti, hogy mikor ül össze a felvételi bizottság." Emil alig hitt a fülének. Hiszen ő egyebet sem akart, csak hogy minél előbb rohanhasson Kingához, ünnepelni. A következő pillanatban viszont kiderül, hogy szinte már fel is vették a pártba. De azért nagykomolyan megköszönte nekik ‘felejthetetlen jóságukat’. Utána lélekszakadva nyargalt a Keleti pályaudvarra.

14 Egy ideig semmi sem változott észrevehetően. A rendszer szigorú márvány homlokzatán nem mutatkozott jelentős repedés, a párt magabiztos, fennhéjázó intézmény maradt, a mindennapi élet sivár szürkeségét egyetlen színfolt sem

XXIV/21

tarkította. Csak a kora április első rügyeivel együtt jelentek meg az emberi magatartások változásának bontakozni készülő rügyei is. Emil tagfelvételi bizottságát háromszor is összhívták, majd újra elhalasztották, míg végül megtartották, de eredménytelenül. A bizottságban a csupa-mosoly Székely elvtárs, a csupa-buzgalom Ungár Edit, meg egy magas, komoly fiatalember foglalt helyet. Az utóbbi alig nézett fel az előtte fekvő papírokból, amiíg a másik kettő kérdéseket tett fel Emilnek. Komolyan vették a dolgukat és alaposan kifaggatták. Tudni akarták, hogy miért nem volt katona, milyen körülmények között vesztette el a szüleit, mi volt az apja foglalkozása, mi a családi állapota. (Emil halálosan szégyenkezett, amikor kimondta, hogy ‘nőtlen’.) Elég sokat kérdeztek Ede bácsiról, kapcsolatáról Waldman Ottóval, sőt még azt is tudni akarták, hogy jön ki két társbérlőjével, Waldman Imrével és Páski Jolánnal. Mindenről faggatták, csak Kingáról nem. („Tudniuk kell róla, hiszen Waldman hivatalosan intézte el, hogy majdnem egy évig a gyámom legyen, legalább ennyit biztosan tudnak.”) De Kinga nem került szóba. Aztán nemzetközi ügyekről kezdték kérdezgetni, meg a lenini hármas jelszóról a Szovjet Kommunista Párt parasztpolitikájában, elmondatták vele a proletárdiktatúra lényegét (rombol, épít, véd) és gyaláztatták vele az amerikai imperializmust. Megkérdezték tőle, hogy miért akar párttag lenni ("Én? Soha a büdös életben! Ti akarjátok, hogy párttag legyek. Pedig amikor elmondtam az egészet Kingának, mint valami jó viccet, nagyon felháborodott. Azt mondta, hogy soha többé nem tudna úgy szeretni mint most, ha belépnék a pártba. De hogy a fenébe utasítsam vissza, ha egyszer ők forszírozzák? Párttagságot nem utasít vissza az ember, hacsak teljesen meg nem hülyült!”) Végül csak annyit nyögött ki, hogy nagy és váratlan kitüntetés ez a számára, nem is tudja, hogy mivel érdemelte ki. Végül a nurga fiatalember is felütötte a fejét az iratok közül és hosszasan meredt Emilre, mielőtt megszólalt volna. Amikor aztán megszólalt, ezt kérdezte Emiltől: „Mondja, elvtárs, miért nem említette egy szóval sem Apáthy Kingát, azt az arisztokrata származású fiatal nőt, egy horthysta tábornok és egy grófnő lányát, aki egy ideig a törvényes gyámja volt? Miért nem mondta meg nekünk, hogy amióta csak kitelepítették ugyanabból a lakásból ahol maga mindmáig lakik, majdnem minden héten meglátogatja?” Székely és a mellette ülő asszony maga elé nézett az asztalra. Láthatólag zavarban voltak. „Nem tudom, hogy elvtársaim itt mit szólnak ehhez, de az én véleményem szerint minden kommunista első kötelessége a fenntartás nélküli, maradéktalan, teljes nyíltság a Párttal szemben. Az, hogy semmit se hallgasson el. Nem mondom, hogy Gonda elvtárs teljesen méltatlan a párttagságra, de nem hiszem, hogy ezt a dolgot elég alaposan átgondolták. Magának még sokat kell érnie politikailag, amíg komolyan foglalkozhatunk a felvételi kérelmével. Én a magam részéről azt javasolom a felvételi bizottságnak, hogy utasítsa el a kérelmét. Van valami mondanivalója?” Emilnek akkora kő esett le a szívéről, hogy legfőbb gondja az volt, hogyan leplezze megkönnyebbültségét. Látszott, hogy a komor fiatalember rangban messze meghaladja a másik kettőt, és noha javaslatról beszélt, szavai voltaképpen lezárták az ügyet. Emil látta, hogy Ungár Edit már készül felkelni az asztal mögül, s Székely elvtárs is buzgón rendezgette a papírjait. A névtelen, be nem mutatott pártember volt a győztes, és esze ágában sem volt kikérni társai véleményét. De Emilt mindez nem érdekelte. Beosztása alacsony volt, a fizetése valóságos sértés, az otthona egyetlen szoba egy olyan lakásban, amelyet két társbérlővel kellett megosztania. „Szóval mit vehetnek még el tőlem? Már így is elvették a nagybátyámat, Kingát, a kisfiamat (mostanára már ő is elhitte Kinga rögeszméjét, hogy a gyereket szándékosan hagyták

XXIV/22

meghalni, mert kitelepített volt az anyja), hát az életemet talán csak nem fogják elvenni azért, mert szeretem a feleségemet? Persze, fogalmuk sincs, hogy a feleségem, minden más tetejébe! Szerintük különben nem is az. Egyházi esküvő, a mindenható állam áldása nélkül? Viszont az a puszta tény, hogy nem is mentünk a tanácshoz, csak a paphoz, már eleve mutatja, hogy miféle emberek vagyunk. Vagyunk? Mi? Mi katolikusok? Én, akinek az apját bekergették egy aknamezőre, az anyját meg lelőtték az utcán, mint egy veszett kutyát? Tulajdonképpen mi vagyok én? Mit jelent nekem Gergely atya, Teréz nővér, vagy az a falusi papocska, aki majd összecsinálta magát félelmében, de mégis megtette, amit keresztény kötelességének tartott? De melyik oldalhoz tartozom én? Különben is, hány oldal van egyáltalán?” Annyira elfoglalták a gondolatai, hogy egy pillanatig azt hitte, hangosan beszélt. Mozdulatlanul ült a székén, és a másik három félreértette. Még a magas fiatalember is próbált valami barátságos megjegyzést vetni felé, mint csalódott, éhes kutyának egy száraz csontot. “Ne higyje, Gonda elvtárs, hogy reménytelen az ügye. Maga még fiatal, sok alkalma lesz bebizonyítani, hogy igenis megérdemli azt a tagjeöltséget. Nagy kár, hogy nem említette … hogy nem beszélt Apáthy Kingáról. Azt mutatja, hogy még nem érett meg a felvételre. Hangsúlyozom, hogy még nem.” Most Ungár Edit szólalt meg. “Ha igazán meg akarja mutatni, hogy közénk tartozik, erre véletlenül nagyonis jó alkalma van.” Sunyi pillantást vetett két társára, majd úgy folytatta, mintha csak hangosan gondolkodnék: „Én a maga helyében nem hagynám abba ezeket a hétvégi látogatásokat. Biztos vagyok benne, hogy amikor meglátogatja ezt a … fiatal nőt, valószínűleg más kitelepítettekkel is találkozik. Meg azokkal a pa … (elpirult és gyors pillantást vetett a mellette ülő fiatalemberre) azokkal a kulákokkal, akiknél lakik. Biztosan sok érdekes véleményt hall, sőt, ki tudja, talán még reményekről, kívánságokról, esetleg tervekről is szó esik?” Emil ösztönösen a fejét rázta, pedig most már mind a hárman bátorítóan néztek rá. Az aszony röviden felnevetett. „Nem arra gondolok, hogy fasiszta kormányt akarnak alakítani, vagy népi demokráciánk ellen szervezkednek. Ahhoz ők túl gyengék, túl gyávák, mi meg túl erősek vagyunk. De talán van, aki azt hiszi, hogy most már szabad a vásár, meg lehet szökni a kitelepítés helyéről, talán még olyan is van, aki nyugatra akar disszidálni. Nem akarok én most semmi határozottat javasolni, csak éppen megemlítem, hogy maga elég jó helyzetben van, ha valami kis szívességet akar tenni a Pártnak. Akkor pedig ki tudja? Még az is meglehet, hogy a Párt hajlandó lesz elnézni egy olyan ballépést, amelyből ennyi jó származhat …” (Arra várhatsz, te ravasz bestia! Ne félj, látlak én még lógni benneteket a lámpavasról a Körúton, addig nem akarok meghalni. Csak tudnád, mennyire megvetlek ezzel az aljas ötleteddel, hogy kémkedjek a feleségemre és a barátaira. Le vagytok szarva a tagjelöltségetekkel együtt! Inkább disznóganéba lépnék, mint a ti mocskos pártotokba.) „Igazán nagylelkű hozzám, Ungár elvtársnő, hogy nemcsak bíztat, de még irányt is mutat arra nézve, hogy miként tudnám jóvá tenni azt a hibát, amit a Párttal szemben elkövettem, hogyan tudnám megszerezni a Párt bizalmát. Bevallom, túlságosan elfoglaltak a saját ügyeim, nem is figyeltem oda arra, amit a kitelepítettek és a kulákok beszéltek egymás között. Az igazat megvallva, nincs is nekem ilyenekkel kapcsolatom, csak Apáthy Kingával, aki olyan jó volt hozzám, amikor elvesztettem a nagybátyámat … a gyámomat … és nagyon magányos voltam. Csak ezt akarom meghálálni neki, de biztosíthatom az elvtársakat, ez egyáltalán nem bírálat azzal a

XXIV/23

döntéssel szemben, hogy ki kell telepíteni Budapestről, akik nem tudnak megbarátkozni a népi hatalommal.” (Úgy, úgy, csak nyalj nekik, te rongy … Péter a hűség mintaképe volt hozzád képest, mikor Krisztust megtagadta. Gyáva disznó! Alávaló gazember!) A haragtól és a szégyentől könnybelábadt a szeme és egészen elhomályosult a látása. De nemcsak az övé. A párt három képviselője hűvösen hallgatta naív, zavart motyogását. Hozzá voltak ők már szokva a meghunyászkodó hízelgéshez azoktól, akik akarnak valamit a párttól, tudva, hogy egyedül a párt tud bármit is adni, még akkor is, ha csak azt adja, hogy nem vesz el valamit. Könnyekkel azonban nem számoltak. Ezt már nehezebb tettetni. És ha ez a szentimentális, félénk fiú szokatlanul, az ő világukban szenzációszámba menően, tényleg igazat mond? Ha igaz, hogy beteg szívét összetörte Sztálin elvtárs halála? Tényleg olyan elképzelhetetlen, hogy a maga érzelgős módján valami értelmetlen hálaérzetből jár látogatni azt a fasiszta dögöt, nem pedig azért, mert sajnálja, hogy kitelepítették? Elvégre apjátanyját kiirtották a nyilasok, miért akarná, hogy visszajöjjön a régi világ? Igazán annyira lehetetlen, hogy ezek a könnyek egy álom elvesztésének szólnak, egy beteg fiatalember álmának, aki talán még a harmincadik évét sem éri meg, és aki arra vágyik, hogy a munkásosztály élcsapatának a tagja lehet? Sosem lesz valami nagy érték a Párt számára, az biztos, dehát a többi nyolcszázezer? Az mind hős? Az mind tökéletes? Az mind igazi kommunista? Székely kérdőn nézett Ungár Editre, az pedig felnézett a nyurga pártember kifürkészhetetlen arcába. „Nem adhatnánk mégis valami bátorítást Gonda elvtársnak, aki annyira szeretett volna belépni közénk? Semmi kétségem afelől, hogy őszintén beszélt. Nem lehetne talán … mondjuk … elhalasztani a döntést, ahelyett, hogy egyszerűen elutasítjuk?” A fiatalember ismét magabiztos határozottsággal beszélt. Szeretett ítélkezni embertársai fölött, de bölcsen belátta, hogy az ítélkezés akkor sem veszti el teljesen az ízét, ha olykor egy kicsit hajlik az engedékenységre. „A következőt csináljuk: úgy tekintjük, hogy ez a megbeszélés csupán személyes, nemhivatalos jellegű volt, teljesen informális.” Kifutott a szinonímákból. „Szóval megegyezünk egymás közt: elfogadjuk Gonda elvtárs szavait, hogy csak azért nem említette a kapcsolatát ezzel a nővel, mert az semmit sem jelent a számára, annyira mellékes, hogy meg is feledkezett róla. Abban is megegyezünk, hogy egyelőre várunk, amíg Gonda elvtárs valami gyakorlati módon be nem bizonyítja, hogy közöttünk a helye. Szóval teljesen informálisan azt javasolom, hogy jövőre üljünk össze újra.” Most már egyenesen Emilhez fordult: „Ne legyen türelmetlen, Gonda elvtárs. Eljön még az ideje, amikor meg tudja mutatni, hogy közénk való. Addig egyszerűen megfeledkezünk mindenről, amit eddig Apáthy Kingáról és az Ön hibás ítéletéről mondtunk. Ungár elvtársnőnek igaza van, csak járjon nyugodtan vidékre ehhez a nőhöz. Még egyszer az is hasznos lehet.” Rövid bíztató mosolyt villantott Emilre és udvariasan, de határozottan kitessékelte, majd rögtön behúzta utána az ajtót. „Dögöljetek meg, ahányan vagytok” mormogta Emil halkan, de mély érzéssel a csukott ajtó felé.

15 Kingát mulattatta a történet, de egyben meg is ijesztette. Tudta, hogy Emil félénk. Sőt, csak szerelme gátolta meg abban, hogy gyávának nevezze. Persze, XXIV/24

rengeteg mentséget talált a számára - annyit üldözték, olyan vézna, a szíve is gyenge. De akárhogyan is, tény maradt, hogy Emil nem hős. Ha elég nagy a nyomás, inkább hajlik, mint törik. Inkább meghunyászkodik, semmint szenved. Hamarosan azonban megfeledkezett az aggodalmairól. Ahogy a későtavasz ígéretes, gyümölcstermő koranyárba hajlott, új hang szólalt meg. Ez az új hang férfias volt, és jó magyarsággal beszélt. Egyenesen az Országházból. A hang Nagy Imréé, az ország új kommunista miniszterelnökéé volt. Igaz, hogy amit mondott, az még mindig a marxizmus-leninizmus áltudós, zagyva zsargonjába burkolózott, de értelme mégiscsak az volt, hogy ezután több józan ész, több emberség, a nemzeti kultúra és hagyományok iránti nagyobb tisztelet fogja áthatni a kormány politikáját. A hang erős volt, s úgy hangzott, hogy a szónok komolyan gondolja, amit mond. És csakhamar mint apró, friss fűpamacsok, kicsiny tettek kezdtek megjelenni mindenfelé a meddő pusztaságban. Kisvártatva kezdtek feltünedezni Budapest utcáin a kitelepítettek. Nyilván magas helyről adtak ki bizalmas utasítást, hogy legyenek velük engedékenyebbek. Még mindig nem volt szabad távolmaradniuk éjszakára az internálási helységből, de most már nem szedték le őket a vonatról, ha egy napot máshol akartak tölteni. Néhány hónappal később az is kiderült, hogy most már akár lakást is változtathatnak, csak éppen a fővárosba nem települhetnek vissza. De ha találtak maguknak lakhelyet valahol Budapest szomszédságában, akkor odaköltözhettek, félórányira a fővárostól. Sőt, ha sikerült Budapesten valami alantas munkát találniuk, akkor, ha a munkáltató vállalatnak így volt jobb, még budapesti munkásszálláson is tartózkodhattak. 1954 tavaszán Kinga már nem lakott Nagyleberdén. Volt a faluban egy másik kitelepített nő, egy Klára nővér nevű egykori apáca, feloszlatott ápoló rend tagja. Ennek lakott egy unokatestvére Érden, s az szívesen megengedte, hogy a két nő beköltözzön egy kis szobába a házában. A helyi kórházban dolgozott és sikerült őket is behoznia. Kinga és Klára nővér dolga az lett, hogy ők adják ki az osztályoknak a frissen mosott-vasalt ágyneműt, a szennyest pedig ugyancsak ők adják ki a mosodának. Fizikailag könnyű, csak unalmas, rosszul fizetett munka volt, de meg lehetett belőle élni, mert szállásadójuk nem kért tőlük házbért. Emil örült, hogy Kinga elszabadult Nagyleberdéről és Budapest közelébe került, de eleinte attól félt, hogy valahányszor meglátogatja a feleségét, egy apáca üldögél majd közöttük. Klára nővér azonban már hallotta esküvőjük történetét Kingától, és sokkal megértőbbnek mutatkozott, mint Emil képzelte. Szombat reggelenként szépen áthordta az ágyneműjét az unokatestvére hálószobájába, ahol volt egy máskor használatlan pamlag, és csak hétfőn költözött vissza. A fiatal pár saját kis ünnepléssel zárta az 1954-es évet. December 31-ikén az érdi tanácsházán megtartották a polgári esküvőjüket.

16 1956 baljósan kezdődött. Újév reggelén az egyik budapesti hídról a Dunába zuhant egy autóbusz. Néhány héttel később földrengés sújtotta a várost. A földrengés epicentruma közel volt Érdhez, Kingáék háza meg is rongálódott, de lakható maradt. A koratavaszi olvadás beálltával kiöntött a Duna. A fővárost védte gátrendszere, de a város fölött és alatt hatalmas területek kerültek a jeges víz alá. Amikor végre igazában kitavaszodott, s a meleg, illatos lehelletű föld megtelt élettel, amint Kinga és Emil egy szabad délután együtt sétált a napfényben, a sáros mezőn át Klára nővér pohos kis alakja rohant, szinte gurult feléjük lélekszakadva.

XXIV/25

Máskor rendületlenül derűs kerek arcát, mint valami túlérett dinnyét, hatalmas, vigyornak is beillő mosoly repesztette. „Gyerekek! Gyerekek! Kirúgták Rákosit!” Mire a közelükbe ért, annyira kifulladt, hogy csak kapkodott a levegő után. „Most mondta be … a rádió … Lemondott a főtitkárságról, vagy mi a szöszről. Gerő az utódja.” Kinga Emilre nézett. „Csak nem … lehet, hogy vége van? Hogy ez a vég kezdete? Lehet, hogy hamarosan szabadok leszünk és hazamehetek?” „Hát azt nem merném remélni, hogy ez már a vég. Vagy a vég kezdete. Legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném. De ami a hazajöveteledet illeti, azt talán megpróbálhatnánk. Már rég nem beszéltem Waldmannal. Úgy látom, kerül, sőt még Imre is minthacsak félne tőlem.” „És a párt unokahúga?” „Jolikát hónapok óta nem is láttam. Lezárta a szobáit. Mostanában többnyire egyedül vagyok az egész lakásban. A múltkor meg is kérdeztem Imrétől, hogy nem használhatnám-e a szobáját … a te szobádat, amikor ő nincs ott.” „És mit mondott?” „Semmit. Szó nélkül ideadta a kulcsot. Mostanában majdnem mindig ott ülök, ha otthon vagyok. Nem mintha nagy szükségem lenne rá, de tudod: ‘birtokon belül lenni 90 százalékos győzelem.’” A volt politikai foglyok egyre-másra kaptak tisztességes állást, mindenki rehabilitációról beszélt, s az elégedetlenség most már a legcsekélyebb provokációra elemi erővel buggyant ki az emberekből. Úgy látszott, hogy a kommunisták visszavonulóban vannak. A Rákosi menesztését követő héten Emil levelet talált hivatali asztalán a párttitkártól. „Kedves Gonda elvtárs! „Hivatkozással az 1953. Március 30-iki beszélgetésünkre, tudatom Veled, hogy a lefolytatott vizsgálat a legsúlyosabb szabálysértést fedte fel Kova Lajos, az Egészségügyi Minisztérium Pártbizottságának akkori szervező titkára részéről, akit azóta kizártak a Magyar Dolgozók Pártjából, és bizonyos fokig Ungár Edit elvtársnő részéről is, akit megrovásban részesítettek. A vizsgálat kiderítette, hogy Ungár elvtársnő a beszélgetés során olyan javaslatot tett, amely nemcsak teljesen helytelen volt, hanem szöges ellentétben állt annak az őszinte nyíltságnak a szellemével is, amelyben Pártunk hagyományosan intézi ügyeit. „Most azért írok, hogy a pártirodába kérjelek, tagjelöltséged ügyének mielőbbi rendezése végett. „Elvtársi üdvözlettel Székely Antal Osztály párttitkár” Emil nem is tudta, hogy haragszik vagy undorodik, amint a levelet olvasta. Hirtelen óriásnak érezte magát. Lám, a mindenható Magyar Dolgozók Pártja megalázkodik előtte, Gonda Emil, a lenézett, nyomorúságosan fizetett kistisztviselő előtt, akibe nemrég még az új urak pribékjeinek a pribékjei törölték a lábukat. A levelük (mert Emil Székelyben nem is embert látott, csak annak a gyűlölt bandának a száját) arról tanúskodik, hogy fogalmuk sincs, mit éreznek, gondolnak, akarnak az emberek az országban. De tanúskodik a puszta gondolkodásmódjukról is. Rögtön felkelt és elindult az első emeleti folyosó végén levő ajtó felé, amelyen nagy vörös csillag alatt ez a felirat állt: ‘MDP párttitkár. Belépés csak meghívásra.’

XXIV/26

Mire az ajtó elé ért, felháborodása alábbhagyott és átadta helyét a megszokott szorongásnak. Mindig nehezére esett, hogy ellentmondjon, mindig az emberek jóindulatát, megértését kereste, még arra is alig volt képes, hogy szóljon, ha a bolti kiszolgáló kevesebbet adott vissza a pénzéből mint kellett volna. Most viszont tudta, hogy határozottnak kell lennie. Ezért hangosabban kopogott az ajtón, mint korábban tette volna. Rövid, de éles, erőteljes, majdhogynem férfias kopogás volt. Székely hangja válaszolt rá bentről. A párttitkárnak aligha lehetett sok dolga, íróasztalán Lenin kis bronz mellszobrán kívül csak a Népsport volt látható. Amint Emilt meglátta, arcára leereszkedő mosoly gyűrődött. „Csak gyere, Gonda elvtárs, gyere be nyugodtan, ne félj, nem zavarsz!” Most megint tegezte. „Tudom, itt van a meghívás a kezemben. Miben állhatok a rendelkezésére?” Emil alig ismert a saját hangjára. Határozott akart lenni, de ehelyett csak azt érte el, hogy bántón, hűvösen hangzott. A párttitkár is észrevette az ellenséges tónust. Óvatosan méregette Emilt, többször is megköszörülte a torkát, habozott. (Fél tőlem! Azt hiszi, hogy most azok vannak emelkedőben a pártban, akik beprotezsáltak az állásomba. Tudja, hogy a jelszó most a rehabilitáció. Ha kihasználom a félelmét, talán sikerül kiszorítani belőle valamit Kingának. Csak nekem nem szabad félnem őtőle. Bátorság!) Székely végre megszólalt. „Nem egészen értem a kérdésedet, Gonda elvtárs. Én azt hittem, hogy a felvételi kérelmedről lesz szó.” „Már elnézést, Székely elvtárs, de nem emlékszem, hogy mikor kértem a felvételemet a pártba. Talán tudna emlékeztetni? Biztosan írásban kellett kérni, nem?” Székely mosolyát egy pillanatra pöffeteg düh sötétítette el, de azért elég joviálisan folytatta. „Nocsak, nocsak, miféle hivataloskodás ez? Pláne elvtársak között! Hát csak nem akarod azt mondani, hogy megfeledkeztél arról a … kis beszélgetésről két, nem, három évvel ezelőtt, mikor tagjelöltnek javasoltalak, de Kova Lajos sajnálatos szabálytalanságot követett el, és emiatt …” „Én nem emlékszem semmiféle szabálytalanságra. Csak arra emlékszem, hogy egy idegen, aki arra sem méltatott, hogy megmondja nekem a nevét, közölte, hogy érdemtelen vagyok a párttagságra, mert nem jelentettem be a pártnak, hogy jóbarátságban vagyok Apáthy Kingával - aki mellesleg most már Gonda Emilné, mert közben feleségül vettem.” A párttitkár néma döbbenettel meredt rá, amint könyörtelenül folytatta. „Másfél évvel ezelőtt Érden volt az esküvőnk, most ott lakik. Jelenleg lépéseket teszünk, hogy rehabilitálják, és ha már rehabilitálásról beszélünk, azt hiszem, Székely elvtárs, most remek alkalma van rá, hogy megmutassa, mennyire szívvel-lélekkel támogatja a párt jelenlegi politikáját, és egyben azt is megmutassa, hogy még mindig jóindulattal van hozzám. Elvégre akkor Őn volt az egyetlen, aki nem próbált nyíltan zsarolni, hogy spicliskedjek a feleségemre és a barátaira, cserébe a párttagságért.” (Jól van, te disznó, lássuk, hogy melyikünk a gyávább. Azt hiszem, mind a ketten elég gyávák vagyunk, csak az a különbség, hogy a történelem most az én oldalamon van.) Székely Antal megtört ember volt. Alig hitt a fülének. Mélységesen megbánta már, hogy idehívta ezt a pattanásos arcú himpellért, ezt a beteges külsejű csontkollekciót, aki nemrég még az ő seggét nyalta, aki könnyeket ejtett (könnyeket?

XXIV/27

a rossznyavalyát!) Sztálin elvtárs halála fölött, és aki most olyan nagy mellénnyel okoskodik itt, mintha ő lenne az atyaisten. „Nem gondolja, hogy talán egy kicsit igazságtalan velem szemben, Gonda elvtárs (vége a tegezésnek!) amikor kapcsolatba hoz Ungárné és Kova helytelen indítványával? De én nem veszem sértésnek, sőt nagyon szívesen javasolom újra a felvételét.” „Kérem, én nem a felvételem ügyében jöttem. Nem szándékozom belépni a pártba. Igazuk volt, nem nekem való a párttagság. Én most csak a feleségem rehabilitációja ügyében kérem a segítségét. Annak idején teljesen igazságtalanul azonosították őt gyerekkorában elhúnyt szüleivel, elvették tőle a lakását és a megélhetését. Tudom, hiszen az állását nekem adták.” „De nem értem, hogy tudok segíteni …” a párttitkár már csaknem könnyezett tehetetlenségében. „Tudomásom van arról, hogy Moha Lili kolleganőm elmegy a bejáró osztályról, mert a MÁV áthelyezte a férjét Pécsre. Azt is megtudtam, hogy Benedek Sári kerül a helyére a Kettes Sebészetről. Kérem, hogy a Sári állását a Kettes Sebészet recepciójában adják a feleségemnek.” „Hát nem tudom, hogy én mit tehetek az ügyben … az ilyesmi az adminisztrációra meg a személyzetire tartozik, nem a Pártra. Persze, a magam részéről szívesen segítenék …” „Akkor talán Székely elvtársnő, mint személyzeti főnök segíthetne, nem? Elvégre, ha jól tudom, neki is része volt annak idején a Kinga kitelepítésében, ami most elég kellemetlen lehet neki, de talán még Önnek is.” (Te rohadt kis szar, hiszen csak elvitethetnélek, hogy az összes fogadat kirúgják a pofádból! Te nyomorult, saját fajtád árulója, azt hiszed, nem a te drágalátos Kingád lenne az első, aki téged is meg engem is a gázkamrába küldene, ha lehetne? Sokat használna akkor, hogy a férje vagy! Mind fasiszta csőcselék, akikkel bratyizol. Csak lett volna annyi eszünk, hogy mind kinyírjuk, veled együtt, amíg még lehetett!) „Na hát persze, ha egyáltalán van súlya a szavamnak az adminisztrációnál, boldogan segítek én, és tudom, hogy a feleségem szintén. Mellesleg, biztosan tudom, hogy téved, ha azt hiszi, hogy neki is része volt Kinga … a felesége kitelepítésében. De mindenesetre a lényeg az, hogy mind a kettőnkre számíthat, ígérem. Ami pedig a felesége hazaköltözködését illeti, ha egyszer megint a mi alkalmazásunkban van, a Személyzeti Osztály igazolhatja, hogy mint sebészeti recepciós, nem lakhat túl messze a munkahelyétől. Majd kifundálunk valamit.” Emilt rosszullét környékezte a diadalittas izgalomtól. Alig tudta elhinni, hogy bevált a blöffje. Ha ennyire félnek, akkor igazán nagy bajban lehetnek! Nem akart soká időzni, nehogy Székely visszanyerje az egyensúlyát és megint a párttagságról kezdjen beszélni. Felkelt és széles mozdulattal kezet nyújtott a párttitkárnak, mintha valami kitüntetésben részesítené. „Na, megyek is már, elvégre engem nem azért fizetnek, hogy egész nap diskuráljak” mondta gyilkos kedélyességgel, míg pillantása végigsöpört a párttitkár üres asztalán és megállapodott a sportlapon. „Úgy látom, Székely elvtársnak is sok a dolga. Remélem, hamarosan jó hírt hallok, Kinga már alig várja, hogy újra a régi munkáját végezhesse.” Beteges szíve repesett az örömtől, amint kilépett a pártiroda ajtaján. ‘Csak meghívásra’ Azt a betyár …

17

XXIV/28

Kinga és Emil 1956 augusztusának első hétfőjén ment először együtt munkába. Kinga júliusban értesült az Egészségügyi Minisztériumtól, hogy áthelyezik a III. Számú Fogászati Rendelőintézetbe, ahol a 2. Számú szájsebészeten lesz adminisztrációs tisztviselő. Jelentkezzen augusztus 5-ikén reggel nyolc órakor Székelynénél a III. Számú Fogászati Rendelőintézet személyzeti osztályán. A levelet ugyan Érdre címezték, de Kinga akkor már csak hivatalosan lakott ott. Sok más kitelepítettel együtt ő is kihasználta, hogy a bejelentkezési kötelezettség nem vonatkozik olyanokra, akik nem töltenek több mint két éjszakát a lakhelyüktől távol. A legtöbb kitelepítettnek elég rokona és barátja maradt Budapesten, hogy két éjszakát az egyiknél, kettőt a másiknál tölthessen bejelentkezés nélkül. Kinga hétfőn és kedden Imre hallgatólagos beleegyezésével a saját szobájában aludt Emillel. Szerdán Érden hált, aztán csütörtökön és pénteken megint otthon. Szombaton és vasárnap mind a ketten Érden töltötték az éjszakát. Amikor aztán Kinga újból a rendelő intézetben dolgozott, kezdett nyűggé válni, hogy minden hét közepén egyszer Érden kell aludnia. Arra is gondolt, hogy nem ártana egy kicsit kipuhatolni, hogyan is áll a szénájuk Waldmannál. A tömbmegbízott magatartása elég kétértelmű volt. Mikor Emil megmondta neki, hogy végül mégis feleségül vette Kingát - persze csak a polgári esküvő után Waldman nagyon dühös lett. „Nem megmondtam neked, hogy ez hülyeség? Igaz, hogy most nem annyira feszült a helyzet, a kitelepítettek elmehetnek a kijelölt lakhelyükről, de még mindig nem tűrik őket Busapesten, és még mindig a népi demokrácia ellenségeinek könyvelik el őket. Nem használtál magadnak ezzel a szamár házassággal, nem is beszélve rólam, meg a sógoromról. Mondtam már, hogy amikor eljártunk az érdekedben, felelősséget vállaltunk érted. Most már nagyon bánom, hogy valaha a kisujjamat is felemeltem az érdeketekben.” „Igazán sajnálom, Waldman úr, hogy a házasságom kellemetlenül érinti, bár őszintén szólva nem hinném, hogy akár én, akár a feleségem elég fontosak lennénk ahhoz, hogy magasabb szinten feltűnjön a dolog. Dehát végeredményben felnőtt állampolgár vagyok, jogom van megházasodni, és a világon senki mást nem akartam elvenni, csak Kingát. Engem senki sem tart ellenségnek és az, hogy 51-ben lekerültem a kitelepítendők listájáról, bármennyire is hálásak voltunk és maradunk a segítségéért, mégis csak egy közönséges adminisztrációs hiba korrigálása volt, még a párt akkori felfogása szerint is. Nem tudom elhinni, hogy a kitelepítettekkel együtt a szomszédaikat is el akarták vinni!” „Hallod, fiam, velem ne okoskodj! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. A sógorom meg én már akkor exponáltuk maunkat, amikor elintéztük, hogy Kinga kapjon egy szobát a nagybátyád lakásában.” „Ez igaz, Waldman úr, és ezért megintcsak mind a ketten nagyon hálásak vagyunk, de azért az is igaz, hogy nemcsak saját magukat hozták veszélybe, hanem Imrét és Jolikát is behozták a lakásunkba."” „Na, ebből elég, köszönöm szépen! Nagyon jó leckét adtál nekem abból, hogy milyen hálátlanok tudnak lenni az emberek. Csak egyre figyelmeztetlek: ha majd legközelebb bajban lesztek, hozzám hiába szaladtok segítségért!” Ezzel sarkon fordult és kurta köszönéssel faképnél hagyta a fiút a lépcsőházban. Mindez azonban több mint két évvel korábban volt. Mivel egy házban laktak, időnként továbbra is össze-összetalálkoztak a lépcsőn. Emil, már csak természetes félénkségből is, mindig barátságos mosollyal köszöntötte Waldmant, az meg idővel, kivált az 1956 tavaszán beállt események után, kezdett maga is megenyhülni iránta. Sőt, szinte le lehetett mérni a politikai légkör változását azon, hogy milyen ütemben

XXIV/29

lesz Waldman egyre barátságosabb Emilhez. Koraőszre, amikor kezdték rehabilitálni a kivégzett Rajk életbenmaradt rokonait és barátait, Waldman újra a régi volt. Igaz, hogy amikor augusztusban először találkozott Kingával a lépcsőházban, elsápadt, de azért barátságosan bólintott és rámosolygott. Szeptember második hetében már meg is állította, hogy megmondja neki, mennyire örül visszatértének és annak, hogy Imre segítségével újra a saját szobájában lakhat. Kinga udvariasan válaszolt: „Nagyon örülök, hogy a szobám hasznos volt a fia számára, amíg én nem használhattam. Persze, most már nem is számítok arra a házbérre, amelyet olyan gavallérosan felajánlott 51 nyarán. Az viszont sokat segítene, ha elintézné, hogy Imre holmija kikerüljön a szobámból. Tudja, mikor rehabilitáltak az állásomba (ezzel egy kicsit kiigazította a tényeket, mert hiszen a kitelepítetteket sosem rehabilitálták hivatalosan, amellett az ő egykori állásában most is ot ült a férje) igazolást kaptam a minisztériumtól, hogy nem lakhatok olyan messze a munkahelyemtől, mert bármikor szükség lehet rám.” Waldman annyira elvörösödött, hogy Kinga egy pillanatig azt hitte, szélütést kapott. Eszébe jutott, hogy ha igen, vajon vasárnap meg kell-e gyónnia, hogy ő okozta betegségét, vagy pedig a Mindenható egyenesen önmagára vállalja érte a felelősséget. De Waldman visszanyerte eredeti színét, sőt még vígan rá is mosolygott Kingára. „Hát hogyne, drága Gondáné, ezer örömmel. Különben azt hiszem, hogy Imre úgysem használta sokat a szobáját, de legalább megőrizte magának eredeti állapotában, ahogyan itthagyta. Igazán nagyon örvendek, hogy végül minden ilyen jól ütött ki.” „Ja, különben, Waldman úr, engedje már meg, hogy újból kihasználjam a törvénytudását. Tudja, most hogy már két éve házasok vagyunk, szeretnénk egy kisbabát. Emil meg én észrevettük, hogy a Jolika lakrésze már hosszabb ideje állandóan zárva van. Gondolja-e, hogy sikerülhet valami barátságos megállapodásra jutni vele, vagy esetleg azzal, aki annak idején a szabályok megsértésével két szobát utalt ki egy egyedülálló nőnek, vagy pedig okosabb, ha egyszerűen visszaigényeljük legalább az egyik szobát?” (Te kis dög, egész hücpe tudsz lenni az arisztokrata fejeddel!) „Hát, az igazat megvallva, ebből nem csinálnék nagy gondot magamnak. Egyszerűen hívnék egy lakatost, hogy nyissa ki a két szobát …” „Á, ehhez még lakatos se kell. Remek ötlet! Nagyon-nagyon köszönöm, Waldman úr! Rögtön hozzálátunk. Ha pedig esetleg később galiba támadna, remélem, mindig hivatkozhatunk rá, hogy csak a tömbmegbízott tanácsát követtük, igaz?” tette hozzá kellemes kis kacajjal, amint felfelé indult a lépcsőn, jelezve, hogy lejárt a Waldmanra szánt idő. Emil és Kinga még aznap este birtokba vette az egész lakást. „Most kezdem hinni, hogy talán mégis van valami jövőnk” mondta Kinga, amint körülnézett az immár kizárólag a magukénak mondható szobákban. „Meg is érdemled minden percét, Angyalom, épp eleget szenvedtél érte.”

XXIV/30

„Már akár megérdemlem, akár nem, feltett szándékom, hogy jól kihasználom. És …” pajkosan villant a szeme, mint amikor napfény nyila éri egy csöndes erdei tavacska vizét „ van- jobb ötleted arra, hogy elkezdjük a jövőt, mint egy gyerek?” “Percet se vesztegessünk!”

18 Októberben Imre azzal lepte meg óket, hogy váratlanul megjelent. „Bocsánat a zavarásért. Nem lepne meg, ha látni sem akarnátok, amiért elvettem Kingától a szobáját. Mindig szégyelni fogom magam érte. Csak azért jöttem, hogy visszaadjam nektek a lakáskulcsot. Tessék.” Jelentőségteljesen, majdnem ünnepélyesen letette a lakás és a szobája kulcsát az asztalra. Emilék meglepetten néztek össze. Kinga szólalt meg először: „Nem tudom, miért szégyelled magad. Nekünk is úgy volt jó, ahogy történt. Sőt, én vagyok hálás neked, amiért szó nélkül átadtad … szóval, visszaadtad a szobámat. A te helyedben sokan kézzel-lábbal tiltakoztak volna.” „Aztán” szólt bele Emil „amikor Kingának el kellett menni és én olyan borzasztó lelkiállapotban voltam, sokat jelentett ám, hogy olyasvalaki van a szomszéd szobában, akit évek óta ismerek. Semmi okod sincs a mentegetőzésre.” „Örülök, hogy így látjátok.” Egy darabig hallgatott, majd hirtelen kibökte: „A nagybátyám öngyilkos lett az éjjel.” „A nagybátyád?” „Szóval Jolika nagybátyja. Az apám sógora.” „Dehát miért, az Isten szerelmére?” „Valószínűleg kiszabadult valaki, akit annak idején ő csinált ki. Nagy bitang volt ám. Ki nem állhattam soha. Mikor néha eljött hozzánk a nagynénémmel, elmentem hazulról, csak hogy ne kelljen látnom őket. Csak a nagynéném közönséges seggnyaló volt, olyan, mint nagyrabecsült faterom, ő viszont ragadozó, gyilkos bandita. Szóval igazi pártember. Kicsit sajnálom is, hogy főbelőtte magát. Sokkal jobb lett volna, ha felhúzzák egy fára.” „Mondd, jól meggondoltad, hogy ilyeneket mondasz nekünk?” kérdezte Kinga higgadtan, de hűvösen. „Nevetséges lenne, ha el akarnánk hitetni veled, hogy lelkes hívei vagyunk egy olyan rendszernek, amely Ede bácsi halálát okozta, engem pedig minden ok nélkül évekre kivert az otthonomból, de most valahára úgy-ahogy megtaláltuk a helyünket, és annyui szenvedés után már semmi mást nem akarunk, csak azt, hogy békében hagyjanak.” „Megértem a gyanakvásodat. De nem vagy közben egy picit igazságtalan hozzám? Ahogy te nem tehetsz arról, hogy kik voltak a szüleid, éppúgy nekem is jogom van, hogy ártatlannak valljam magam. Persze … tudom, hogy ha az apám nem szájaskodik annyit a pártban, akkor ma nem lennék medikus, de komolyan mondom, ha tőlem függ, én ugyan senkinek sem vétettem volna, még azt a sok marhaságot sem szajkóztam volna, amit az öregnek össze kellett hordani, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amelyből protezsálni tud. Biztosan mindig hálátlannak is tartott. Elhinnétek, hogy az ÁVÓ-val fenyegetett, amikor megmondtam neki, hogy boldog vagyok, mert Sztálin feldobta a talpát? De persze nem gondolta ő azt komolyan, csak ideges volt. Ideges? Összevisszaszarta magát ijedtében, mikor az a vén rablógyilkos megdöglött. Azt hitte, vége a világnak, jön a bosszú, már látta magát zongorahúron bokázni. Pedig amúgy nem rossz ember, azt ti is tudjátok. Nem hiszem, hogy valaha ártott volna akárkinek. Nem az a fajta."

XXIV/31

Emilnek eszébe jutott, hátha Imre csak azért jött, hogy megvédje tőlük az apját.Viszont hányaveti, mosdatlan, diákos szavaiban, ahogyan az apjáról, nagybátyjáról beszélt, mégiscsak volt valami meggyőző. De még mielőtt akár ő, akár Kinga szóhoz jutott volna, Imre felpattant. „Muszáj rohannom. Megbeszélés lesz a Műegyetemen. Hallom, hogy még Szegedről is feljönnek egy páran, meg Debrecenből.” „Mit kell megbeszélni? Mire készültök?” kérdezte Kinga tágranyílt szemmel. „Jövő keddre diáktüntetést tervezünk, tanítás utánra. Sok középiskolás is jön, meg hallom, hogy rengeteg ifjúmunkást is érdekel a dolog. Sokan mondták, hogy bejönnek Csepelről, Újpestről, Kispestről. Tudod, a gyárakból. Jó buli lesz.” Aztán, hirtelen ötlettel: „Ti nem akartok jönni? Jöhettek, ha van kedvetek. Minél többen vagyunk, annál jobb.” „Hogyan, mikor, hol találkozzunk?” kérdezte Kinga mohón. Egészen kipirult és máskor kék szeme acélszürkén csillogott. Emil ezzel szemben úgy érezte, hogy elernyednek a belei, mint amikor a hullámvasúton a szerelvény előbb majdnem megáll a tetőn, aztán lassan megindul, hogy lefelé robogjon a mélybe. „Dehát mi nem vagyunk se diákok, se ifjúmunkások. Különben is, jövő kedden …” „Jövő kedden mind a ketten reggel nyolctól délután négyig dolgozunk.” Kinga szeme hideg volt, hangja mint a géppuskaropogás. Imre rámosolygott. „Hát akkor megegyeztünk. Te is jössz, Emil?” „Persze, hogy jön. Nem akarod, hogy egyedül menjek, ugye?” kérdezte Emiltől, aztán újra Imréhez fordult. „Jön, jön, ne félj. Csak ismered már az én Emilkémet, mindig talál magának valami aggodalmaskodni valót.” Megnyugtatóan mosolygott. „Na, akkor majd mindent megmondok. Elég nagy tömegre számítunk.De óvatosak leszünk, semmi erőszak, semmi provokáció, csak felvonulás, jelszavak. Hadd lássák végre a csirkefogók, hogy mit gondolunk róluk. Már úgy elpöffeszkedtek a hatalomban, hogy a legtöbbjüknek fogalma sincs, mit éreznek az igazi emberek. Nem a Szabad Nép, hanem az elnyomott, megfélemlített nép.Még nem tudom, mikor, hol lesz a gyülekező, de valószínűleg a Körúton vonulunk fel, aztán lehet, hogy az Országház elé megyünk. Jól van, gyerekek, állati jó volt végre igazából megismerkedni veletek!” mondta és rákacsintott Kingára. Az visszakacsintott, és Emil hirtelen úgy érezte, hogy kimarad valamiből és egyedül van.

19 Az októberi reggel száraz, meleg napot ígért. A villamosutat, mint mindig, néma boldogságban tették meg. A zsúfolt kocsiban nem akartak beszélni, csak egyik kezükkel a lelógó szíjakba fogóztak, a másikkal egymást tartották átölelve. Pillantásuk egymásba mélyedt és sem a többi utast, sem a szürke utcát nem engedte behatolni szerelmük látóterébe. Amint egymásra néztek, úgy érezték, hogy kizárják az egész világot, a szürke eget, a szürke házakat, a szürkébe öltözött utasokat a villamoson. Lassan ringatóztak valami mesebeli, kicsiny, de biztonságos csónakon, hatalmas, barátságos tengeren, hatalmas, barátságos égbolt alatt. Kettejők szenvedésen vásárolt, saját égbúrája alatt. Amikor leszálltak a villamosról, Emil törte meg boldog csendjüket. „Jól meggondoltad ezt a dolgot ma délután? Nem veszélyes ez? Nem lesz baj belőle?”

XXIV/32

„Persze, hogy nem. A világ minden kincséért el nem szalasztanám. Gondold csak el: hát nem nagyszerű, hogy igazi történelmi esemény részesei lehetünk, talán egy új március 15-ike részesei?” Gyors pillantást vetett Emil aggodalmas, töprengő arcára. „Ne izgulj, édesem. Együtt leszünk egész idő alatt. Különben is hallottad: ‘semmiféle erőszak, semmiféle provokáció’. Csak felvonulás és jelszavak. Mi lehet abból? De látta, hogy Emil mégis aggódik. Tudta, hogy legszívesebben lemondana a nagy kalandról. De ő nem hagyja. Mert később Emil megbánná, amikor majd látja, hogy a zsarnokok ijedtebbek, a nemzet pedig öntudatosabb, mint azelőtt. Nem mulaszthatja el az alkalmat, hogy egyszer részese, ne tűrő áldozata legyen a történelemnek. Közben a bejárathoz értek. Az utcán fiatal ápolónők kacároztak. Egyikük felemelte a lábát: „Már rajtam van a felvonuló cipő! Ebben szoktam kivonulni május elsején. Akkor azért megyek, mert muszáj, most meg azért, mert nem muszáj.” A többi vígan csiripelt. Kinga Emilre nézett és látta, hogy a fiú arca derűsebb lesz. Gyors csókkal váltak el, ment mindegyik a maga munkahelyére. Alighogy Emil az asztalához ért, felcsendült a telefon. Kinga hagját hallotta. „Elfelejtettük megbeszélni, hogy mikor ebédelünk. Jó lesz fél egykor?” „Inkább várj meg, átjövök érted. Lehet, hogy kések egy kicsit, be kell fejeznem valamit.” „Nem áll el holnapig?” „Holnapig? … Lesz egyáltalán holnap?” „Jaj, ne butáskodj! Jó, jó, megvárlak, csak ne gyere nagyon későn, ha pont négykor menni akarunk, kicsivel egy után vissza kell jönnön.” Letette a kagylót. Emil nagyot sóhajtott. Nem tetszett neki az egész. Uramisten, mi lesz, ha a tömegbe lőnek? Vagy mondjuk nem lőnek, hiszen azt csak nem teszik még ezek sem, de gumibottal, vagy puskatussal esnek a tüntetőknek? Megborzongott. Mint a legtöbb félénk férfi, aki fiúkorában túl fegyelmezett volt, sosem verekedett, nem vett részt durva játékokban, nem ismerkedett meg a fizikai küzdelemmel még a sportpályán vagy az uszodában sem, borzadt a fájdalomtól, a feketére vert szemhéjaktól, bedagadt ajkaktól. „Istenem, de boldog leszek, ha egyszer túl vagyunk rajta” sóhajtott fel újra. Aztán kezdtek szállingózni a páciensek, kártyákat tartottak az orra alá, kérdezősködtek, mí végre lassacskán megfeledkezett a saját félelméről.

20 A tér nem volt nagyon nagy, de a tömeg igen, s ezért a tér is nagyobbnak látszott. A lengyel tábornok szobra mögött a Bem laktanya ablakaiban magyar és lengyel zászlók virágzottak. Minden ablakban katonák szorongtak és vidáman kiáltoztak le a téren gyülekező diákoknak, noha senki sem tudta kivenni a zajban, hogy mit kiáltanak. Még a gyűlés szónokainak a hangját is elnyelte a sokaság zúgása, pedig azok mikrofonba beszéltek. De nem sokat kellett magyarázni, mindenki jól tudta, hogy mit ünnepel: azt, hogy megtörtént a csoda, itt vagyunk, vissza akartak parancsolni, de nem sikerült, tobzódunk a szólásszabadságban, ünnepeljük a megerőszakolatlan gondolatot, habzsoljuk a szabadságot ezen az egyetlen dicsőséges, örömkönnyes, napsugaras októberi délutánon, rettegés, meghunyászkodás nélkül, anélkül, hogy ömlenék a torkunkból a hazugság, amelyet azonnal megcáfol a tekintetünkben lappangó szégyen. Élvezzük ezt a vakmerő, pajkos kitörést a bolondok házából a józan ész friss levegőjére. És a tér egyre zsúfoltabb lett, amint patakokban, folyamokban túdultak rá az emberek, s most már nem is csak fiatalok. XXIV/33

Kinga szerelmesen és izgatottan szorította Emil kezét. Ha ebben a tömegben elszakadnak egymástól, estig sem találkoznak újra. Aztán valaki futva jött a híd felől és kifulladva újságolta, hogy a folyó túlsó oldalán egy másik tömeg tüntet az Országház előtt, amely tornyaival és cifra ablakaival, hatalmas kupolájával úgy hever a folyóparton, mint Gulliver a törpék országában, megalázva a fején éktelenkedő vörös csillaggal, mintha csörgős bohócsapkát húztak volna a fejére. „Menjünk” mondta Emil, az egyakaratú, egyszívű tömegtől felbátorodva. Szaladni kezdtek. Emil sosem szaladt ennyit, ilyen gyorsan, kisfiú kora óta. Fel a hídra, át a túlsó partra, majd a sötét folyó mentén vissza. Amint az Országház közelébe értek, Emil megtorpant. Látták, mint telik meg tüntetőkkel a hatalmas tér, hallották az ütemes kiáltozást, de köztük és a tömeg között tucatjával álltak a barna teherautók és autóbuszok, körülöttük pedig ávósok nyüzsögtek, legtöbbjük állig felfegyverkezve. Csak őgyelegtek, vagy a nagy tér oldalán elterülő parkocska füvén heverésztek felkönyökölve, csendben beszélgetve. De közben azért figyeltek is. „Ha ezek lőni kezdenek, megtizedelhetik a tömeget” kalkulált Emil agya józanul. „Gyerünk, gyerünk” hallotta Kinga hangját. Elmentek az ávósok előtt és hamarosan a tömegben találták magukat. Egyik pillanatban a peremén, a következőben már százak tolongtak mögöttük is. „Nem szeretném, ha sietve kéne elmenni innen” kiáltotta Emil a kipirult, mosolygó lánynak. Kiabálni kellett, annyira hangos volt a tömeg. „Eszembe sincs elmenni! Hát nem gyönyörű, mondd? Az első március 15-ike lehetett ilyen. Ezt megérni, ezért érdemes volt várni, annyit szenvedni, tűrni …” A tömeg immár vagy negyedmilliót is kitett. A tér egyik oldaláról a másikra hullámzott és vissza, ahogyan újabb meg újabb csoportok érkeztek futva, teherautószámra, tizesével, százasával és belevetették magukat az embertengerbe. Sokan zászlót is hoztak magukkal. Kinga és Emil most látta először a forradalom zászlaját, a lyukkal a közepén. Egyszerű magyar zászló volt, amelynek piros-fehérzöldje nagy lyukat ölelt, a szovjet típusú, kerek címer helyén, amely már évek óta csúfította a magyar címer helyett. A sokaság Nagy Imrét, a korábban menesztett miniszterelnököt hívta, hogy beszéljen, de nem lehetett a nyomára akadni. Aztán egyszercsak valahonnan, a tömeg széle felől kiáltozás hangzott: „Gerő beszél a rádióban. Azt mondja, hogy fasiszta csőcselék vagyunk!” A tömeg válaszüvöltése megreszkettethette a Lenin Mauzoleumban fekvő hullákat Moszkvában, de talán még a londoni Highgate temetőben elásott csontok is belereszkethettek. „A rádióhoz! A Bródy Sándor utcába!” Egyre többen, kisebb és nagyobb, olykor százas csoportokban szakadtak ki a tömegből. Lávaként ömlöttek a rádió felé. Kinga és Emil ösze sem nézett, hanem azonnal elindultak ők is. Rohantak a haragos emberhullámmal, amely mit sem tervezve, agynál elszántabb lábakon hömpölygött a Bródy Sándor utca felé. „Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha odaérünk. Biztos csak úgy hemzsegnek a rádió körül az ávósok” lihegte Emil. „A Parlament körül is hemzsegtek, nem? Láthattad, hogy heverésztek a füvön” válaszolt Kinga. „Nyilván megmondták nekik, hogy ne avatkozzanak be.” „Akkor minek vannak ott?” „Hát hogy megfélemlítsenek minket!” kishíjján hozzátette „és úgy látszik, téged sikerült is” de a fiú iránti szerelme legyőzte indulatát az ávósokkal szemben. „De többé sosem félünk tőlük! Soha, soha többé!” „Te talán nem” gondolta Emil. Oldala nyilalt az erőltetett menettől, de csendben maradt.

XXIV/34

(Ő nyilván jobban bírja, mint én. Mindent jobban bír, mint én. Tele a lelke izgalommal, harcikedvvel, nekem meg csak a nadrágom van tele. Nem tehetek róla, félek, de nem mutathatom. Nem veszíthetem el a szerelmét, mert akkor mindennek vége. Egyszerűen nem szabad elárulnom, hogy félek, lépést kell tartanom vele.) (Édes kis aranyom, milyen bátor, nem akarja mutatni, mennyire fél, pedig látszik a rémület az arcán. Szeretném elrejteni, szeretném, ha kettőnk helyett egyedül én csinálhatnám ezt végig, de nem lehet, vannak dolgok az életben, amelyeken mindenkinek sajátmagának kell keresztülmenni, amelyeket senki sem tehet meg más helyett. Ha most hazaengedném, sose bocsátana meg magának. Különben is úgy szeret, hogy nem is menne haza nélkülem, én meg akkor se megyek ha akasztással fenyegetnek. Nem személyes sérelem dolga ez már, talán nem is volt soha. Mindnyájunk közös sérelme, közös önbecsülésünk dolga. Arról van szó, hogy tudunke valaha emelt fővel egymás szemébe nézni. Arról, hogy jövendő magyar nemzedékek járhatnak-e majd emelt fővel a világban, mutathatnak-e ezekre a rosszul világított, töredezett, drága öreg utcákra és mondhatják-e, hogy ‘itt vettük vissza tőlük a szabadságunkat’. Ha pedig harcolni kell, akkor nem magamért, nem az anyámért, nem a kisfiunkért, hanem ezért a vacak, gyámoltalan, védtelen kis Emil országért …) Épp megpillantották a Nemzeti Múzeum épületét, amikor az első lövés elhangzott. Egyetlen puskalövés, majd egy rövid sorozat valami automata fegyverből. Aztán olyasmi, amire nem készült fel senki, tántorító és felejthetetlen. Egyetlen üvöltés, tele elviselhetetlen fájdalommal: „Megölték! Meghalt!” Emilnek hányingere támadt. Kinga sikítva vetette magát előre, mint a kölykét védő anyaállat. A tántorgó fiút a karjánál fogva vonszolta magával, úgy rohant egy honvédségi teherautó felé, amelyről katonák puskákat, lőszert dobáltak le a tömeg közé. Oda sem néztek, csak dobálták. Alulról mohó kezek nyúlkáltak felfelé, kapkodták, mint a kenyeret. Egyetemi hallgatók, többhónapos katonai kiképzéssel a hátuk mögött, fiatal tisztek, akik már letépték sapkájukról, zubbonyukról a Néphadsereg jelzését, lázasan magyarázták titkárnőknek, bolti kiszolgálóknak, háziasszonyoknak és iskolás gyerekeknek, hogy kell tölteni, lőni. Emilnek még a kezét sem kellett kinyújtani, egy fedetlen fejű, borzas katona egyenesen hozzávágta a puskát, meg egy kerek tasakot, amelyet a golyószóró lapos, kerek tárának terveztek, és amely most tele volt ötösével összekapcsolt töltényekkel. A katona rámosolygott a félholt fiúra: „Nesze, osztozz a kislánnyal!” Kinga a könnyein keresztül nevetett fel rá, puskával a kezében. Furcsa, barátságtalan tárgy volt, nem tudta hogy kell kezelni. „Mit csináljak vele?” „Ezt az izét fel és hátra … így ni … be a töltényeket, mind az ötöt … aztán előre és le. Ez az. Megy, mint a karikacsapás. Lassan célozni, így, a másik szemét húnyja be, különben a múzeumot lövi le … úgy van, már meg is tanulta! Csak erősen fogni, leszorítani, mert felfelé ugrik. Érti?”

21 Néhány perce egy római szarkofág mögött kuporogtak. A golyók dühös, éles csattanásokkal ostorozták körülöttük a levegőt. Kinga óvatosan felemelte a fejét a másfél évezredes kő fölé. Úgy érezte, hogy láthatatlan, és higgadtan célba vette a

XXIV/35

földszinti ablakot, amelyből szakadatlan géppisztolytűz áradt a Múzeum-kertbe. Emberi alakot nem látott a sötétben, csak a fegyver torkolattüzére tudott célozni. Emilnek úgy tetszett, hogy félórába is beletelt, míg végre meghúzta a ravaszt. A durva lökés olyan készületlenül érte Kinga vállát, hogy ültében hátrahemperedett. A puskagolyó valahol a második emeleten csapódott be két ablak között. Válaszul vad tüzelés kezdődött legalább négy ablakból. A golyók vén köveket forgácsoltak. A Múzeum-kertből csak úgy záporoztak a puskagolyók a rádióra. Emil reszkető kézzel emelte fel a puskáját. Hason feküdt a földön, zizegő falevélszőnyegen. Könyökét a földre támasztotta, és ugyanarra a földszinti ablakra célzott, amelyet Kinga az előbb nem talált el, de olyan gonddal, mintha az ő élete függene a találattól, nem az ellenségé. Emlékezett, hogy mi történt Kingával, és csontos keze minden erejével markolta meg a puskát. Aztán meghúzta a ravaszt. Úgy érezte, mintha villámcsapás érte volna, bár meglepődve tapasztalta, hogy szinte nem is hallja a fegyver dörrenését. Hitetlenkedve nézte, mint bukik egy sötét alak élettelenül az ablakpárkányra. A géppisztoly elhallgatott. A kertben éljenzés tört ki, árnyak rohantak kétrét hajolva a rádió épülete felé. Egy olajos kezeslábast viselő, nagydarab fiatalember futtában még mélyebbre hajolt és válloncsapta Emilt: „Jól van, öcsi! Jó lövés volt!” Emil Kingára nézett. A lány a földön ült, tágranyitott szemmel, félig nyílt ajkán kis mosollyal, és álmélkodva csóválta a fejét. „Édes angyalom!” Felálltak és lassan tapogatóztak előre. Még mindig hangzott itt-ott egy-egy lövés, de a csata távolodott, majd lassan abbamaradt. Bizonytalanul ácsorogtak, nem tudták, hogy mit tegyenek. Emil vállán még ott lógott a tölténytáska. Egyszercsak a semmiből előlépett a tagbaszakadt munkásfiú. „Csakhogy megtaláltalak! Ilyen lövész kell nekünk! Gyertek mind a ketten, álljatok be közénk. Csepeliek vagyunk, a Rákosiból. Akartok velünk tartani?” A válla mögött mosolygós arcok jelentek meg. Emil ficánkoló szívét váratlan büszkeség és valami mindent elsöprő szeretet öntötte el. Kérdőn nézett Kingára. A lány megszólalt: „Imrééket ma már úgysem találjuk meg, az biztos. Menjünk a fiúkkal.” „És lányokkal, ha nem haragszol” sipította egy cérnavékony hang. A hang mögött tizenhat év körüli, munkaruhás, micisapkás fruska, alig nagyobb a kezében levő puskánál. „Én meg a haverom” mutatott egy még fiatalabb kislányra, aki rövid zoknit és a szoknyája fölött iskolás kötényt viselt. „Mi is veletek megyünk” mondta és dacosan nézett a többiekre. A hatalmas csepeli fiú nyugodtan rábólintott. „Jól van, de menjünk már, mert sokat kell ám gyalogolni. Gondolom, villamosra hiába várnánk."” „Nagyon úgy néz ki” szólt egy másik fiatalember, hosszú esőkabátban, és egy felfordított villamos kocsira mutatott, amely mögött fegyveresek lapultak.

22 Aztán mégsem értek el Csepelig. Fél éjszaka sikertelenül próbálták másokkal együtt felgyújtani a pártlap szerkesztőségét, majd ávós csoportokkal hadakoztak. Még el sem indultak a hosszú útra Csepel felé, amikor a hajnali szürkületben meghallották az orosz páncélosok dízel-robaját, a hernyótalpak csattogását a macskaköveken. A csepeliek két csoportra szakadtak. Egy részük nekivágott a hosszú gyalogútnak, de Géza, a nagytermetű fiatalember, két barátja és a két kislány maradt. Kinga és Emil szintén. Nem messze voltak egy mozitól, amelynek a bejáratát már valaki feltörte. Oda mentek be, felnyitották a büffét és megették, megitták kevéske áruját, aztán lepihentek egy kicsit. Hamarosan megint felhangzott a tankmotorok üvöltése, a XXIV/36

hernyótalpak kelepelő csattogása, de ezúttal már kísérettel: a tankok ágyúinak félreismerhetetlen kurta, döngő köhintéseivel. A falhoz lapulva kimerészkedtek a Körútig, harminc-negyven méterre a mozitól. A következő sarkon állt a laktanya. Ablakaiból katonák és civilek lőttek a tankokra. „Be tudnánk jutni valahogy?” kérdezte Kinga Gézát, a toronyszerű csepeli fiút. Az csodáló pillantással nézett vissza rá. Látta, hogy Kinga cseppet sem fél. „Hát megpróbálhatjuk, de bajos. Azok odabenn izgalmukban oroszoknak nézhetnek minket.” „Azért próbáljuk csak meg” mondta a fiatalabbik lány, még mindig kötényben. Emilnek az volt az érzése, hogy őrültek közé került. Tökéletesen világos volt, hogy nyugodtan hazamehetnének, lefekhetnének aludni, és soha senki semmit sem kérdezne tőlük. Ő már megölt legalább egy embert, kockára tette az életét, megmutatta, hogy ha kell, tud harcolni, számára a csatának vége. Nagy túlerővel szemben nyerte meg, saját rettegését és ügyetlenségét kellett legyőznie. Kinga ezzel szemben hűvös és meggondolt volt. „Ha valahogy fel tudjuk hívni magunkra a figyelmüket, akkor láthatják, hogy kik vagyunk. Érdemes megpróbálni.” „Minek oda bemenni, édesem? Mit gondolsz, meddig tudják feltartóztatni a tankokat? Mit gondolsz, mit csinálnak az oroszok azokkal, akiket benn találnak?” kérdezte Kingát Emil. Géza elgondolkozva vakargatta az állát. A többiek sem mind tartották olyan jó ötletnek, hogy bemenjenek az ostromlott laktanyába. Kinga megfordult és Emil szemébe nézett. Ideges, álmos, holtfáradt fiú állt előtte, alig állt a lábán, és láthatóan rosszul érezte magát. Ez a fiú az ő felelőssége. A férje. Ő azt ígérte neki, hogy felvonulnak, kiabálnak. Ehelyett arra kényszerítette, hogy fegyverrel a kezében részt vegyen a rádió ostromában. Emil nem panaszkodott, ment vele. Aztán beteg szívével, vézna szervezetével végigtrappoltatta vele a fél várost, közben itt is, ott is tűzharcba keveredtek. Azt is panasz nélkül végigcsinálta. (Micsoda jogon erőltetem én rá az én harcomat? Szeretem őt is, a hazámat is. De azt akkor is szerettem, amikor férjhez mentem hozzá, pedig tudtam, hogy a hazám gonosz volt hozzá, mert nem akarta elismerni fiának. Hogy védhet valaki olyan anyát, aki megtagadta?) (Drága, bátor angyalom, miért is nem tudok olyan lenni, mint te? Nem tehetek róla, gyönge vagyok. Tudom, hogy kötelességünk harcolni. Nem csak hazaszeretet dolga ez. Igazságé. Szabadságé. De nálam még annál is többről van szó. Terólad. Nem akarlak elveszíteni. Nem hagyhatom, hogy te tovább harcolj, míg én szépen hazamegyek kialudni az egészet, mint valami átdorbézolt éjszakát. Talán sosem látnálak többé. Vagy ha igen, akkor más lennél. Olyan, aki nem tűr többé gyöngeséget, gyávaságot. Olyan asszony, aki harcolt az igazáért, míg a férje a saját bőrét mentette. Nem lennék többé méltó hozzád. A választás nagyon egyszerű. Az egyik oldalon szerelem, büszkeség, becsület - a másikon a jólismert rettegés a fájdalomtól. A végén úgyis a hősiességet választom, de nem tehetek róla: félek.) Akkorra már kézifegyverek zaja is hangzott mindenfelől. Emil az égő istállóba kötött ló rémületével nézett körül. Szinte akarata ellenére ordítani kezdett. „Hát akkor ne csak dumáljunk, hanem csináljunk is valamit! Ha tényleg be akarunk menni abba a kurva kaszárnyába, akkor gyerünk, nyomás, essünk túl rajta!” Majdnem magán kívül volt a félelemtől. Ha veszteg marad, a többiek lefogják, mint valami dühöngő őrültet, mielőtt kárt tenne magában. De Emil nem maradt veszteg. Megragadta a puskáját, vállára dobta a tölténytáskát és futni kezdett a laktanya felé.

XXIV/37

A többiek hitetlenkedve nézték, Kinga büszke imádattal, Géza és a barátai csodálattal. Legtöbbjük követte. Néhányan életben is maradtak. A két kislány nem, azonnal lelőtték őket, mihelyt kiléptek a csatatérré vált útra. Géza Emillel és Kingával együtt elérte a túlsó sarkot. Ott megfordult és a vállához emelte a puskáját, épp abban a pillanatban, amikor egy tank ágyújának a lövedéke az erődszerű épület sarkának csapódott és felrobbant. Az épület megroggyant és téglákat ontott, de állva maradt. Géza ezzel szemben egyszerűen eltűnt. Csak vértúcsa jelezte, hol állt utoljára. Az épület kapujából kezek nyúltak ki és behúzták Kingát. Emil után is nyúltak, de ő rémült sikollyal elejtette a puskáját és jobbkarját a balmelle és válla köré fonva, nyögve összeesett. Kingát erős férfiak tartották vissza erőszakkal. Mások hasoncsúszva másztak ki az utcára, hogy Emilt is bevonszolják. Odabenn lefektették a kőpadlóra, fejével - mint annyiszor - a lány ölében. Arcát eltorzította a fájdalom fintora, mégis sikerült egy kicsit elmosolyodnia, mint valami ijedt gyereknek. „A mellemen és a vállamon ment át, és ki a hátamon … tisztán éreztem …” Elájult. „Orvost! Segítség! Nincs, aki segítsen? Hát haldoklik! Az én drága kicsi férjem haldoklik!” A vézna testre vetette magát, mintha eltévedt golyóktól oltalmazná a saját testével. Piszkos, izzadt, fegyveres férfiak és nők álltak körülöttük és tehetetlen, néma szánalommal nézték őket.

23 Kinga egész nap nem hagyta el a kórházi ágyat. Emilt aránylag elég korán sikerült bevinni, alig egy órával azután, hogy összeesett. Az orvos megtette, amit lehetett, aztán megmondta Kingának, hogy a fiú állapota még mindig életveszélyes. „Megmondom őszintén, még elveszíthetjük. De minden óra, minden nap, amit túlél, egyre nagyobb reményre jogosít. Sajnos, ebben a pillanatban nem sokat tudunk tenni. Segítene vele, ha itt tudna maradni. Láthatja, hogy menyi dolgunk van, egyre csak hozzák a sebesülteket, nincs elég ápoló személyzet. De ígérem, hogy rajta tartom a szemem. Számíthat rám.” Azzal a következő ágyhoz lépett. Emil kinyitotta a szemét. Kinga félelmet látott benne. „Megint ez a fájdalom, ez a szörnyű fájdalom, a mellemen keresztül …” Egy ápolónő meghallotta és aggódva hajolt fölé. „Nővér kérem, megint nagyon fáj …” Jobb kezével a bal vállán matatott. „Nem érzem a kötözést. Hol a kötözés? Rengeteg vért veszthettem. De nem találom a sebet …” Az ápolónő értetlenül bámult rá - „A sebet? Milyen sebet? Hát magának …” Elkapta Kinga kérlelő pillantását, látta, hogy a szájához emeli az ujját, és megértette. „Ja igen, persze. Sok vért vesztett azzal a csúnya váll-lövéssel, de ne féljen, tiszta a seb.” Könnybelábadt a szeme. „Kis hős … itt a doktor úr, majd ő segít.” Emil rajongó tekintete Kinga arcán nyugodott, mintha nem is érezné, hogy az orvos pumpálja, csapkodja a mellét. Végül, hosszú percek múlva, az orvos fáradtan felegyenesedett és Kingához fordult. „Mondtam magának, hogy még nem volt túl az életveszélyen. Az első szívrohamot nagyon sokszor második követi órákon, egy-két napon belül. Nagyon beteg volt a férje szíve. Valószínűleg születéstől. Őszinte részvétem.” Ahogy Kinga visszatért a kaszárnyába, meglepte, hogy mennyien emlékeznek még rájuk. Sokan vették körül fáradtan, győztesen, a bizonytalan tűzszünetben. Kérdezősködtek Emil felől, de ő csak annyit mondott: „Meghalt a hazáért.” Saját puskáját nem találta, de az Emilé még ott volt, ahová sietve letették, a tölténytáskával együtt. Kinga átvetette vállán a táska szíjját, kezébe vette a puskát.

XXIV/38

Aztán kilépett a kapun, és a portyázó párduc puha lépteivel elindult arra, amerről fegyverropogást hallott. ---

XXIV/39