No title

TÁJ- ÉS KÖRNYEZETFÖLDRAJZI ALAPÍTVÁNY

VÁROSÖKOLÓGIAI SÉTAÚT DEBRECENBEN

A városökológiai sétaút ötletének kidolgozásában részt vettek: Dr. Csorba Péter tanszékvezető egyetemi docens Bodnár Réka Kata, Bolgár Blanka, Ékes Veronika, Halasi-Kovácsné Benkhard Borbála, Kiss Anita, valamint Molnár Lajos Szabolcs (rajzok) Az ismertető szövegének szakmai ellenőrzésében részt vettek: Dr. Kerényi Attila, Ekéné Dr. Zamárdi Ilona, Dr. Novák Tibor, Szilágyi Zsuzsanna

A város stilizált XVIII. századi térképe. Fenn – a figura nyakánál – a Pap-tava, lejjebb a Piac utcát keresztező Hatvan – Csapó utcapár, középen a Német (ma Széchenyi) – Cegléd (ma Kossuth) utcák, majd a Kádas (ma Miklós) – Szt. Anna utcapár. Lenn, középen a Várad utcai kapu, a legforgalmasabb bejáró a várost övező sáncolt kerítésen. (Pázmándi Antal alkotásának részlete (1988), amely a Kálvin téri üzletközpontnál látható.)

Bevezetés a debreceni városökológiai sétaút útvonalvezetőjéhez Talán már másoknak is feltűnt, hogy a kisebb történelmi vargabetűket leírt nyugat-európai nemzetek polgárai sokkal magabiztosabban és tájékozottabban nyilatkoznak lakóhelyük dolgairól, sokkal pontosabb ismereteik vannak szűkebb környezetük értékeiről, mint nekünk. Meggyőzően tudnak érvelni annak érdekében, hogy érdemes felkeresni ezt vagy azt a helyet, mert egy híres ember is onnan származik, mert az a látnivaló, ha nem is a leg…, de mindenképpen különleges, a táj pedig abból a kilátóból valóban párját ritkítja. Jártam olyan németországi faluban, ahol tényleg kevés nevezetesség volt, de a helybéliek mégis érdemesnek tartották felírni egy, a jégkorszakban szépen lecsiszolódott jókora gránitkőre, hogy a település neve már egy 1291-ben írt oklevélben előfordul. Kitették a követ a falucska főterére, s ettől valahogy máris fontosabb településnek tűnt. Meg is őrizte emlékezetem, 15 év múlva is fel tudom idézni a helyszínt. Ebből az egyetlen példából kiérződött, hogy az ott lakók büszkék rá, hogy településüknek ilyen hosszú múltja van. Hasonló mentalitással Európa ziláltabb történelmi utat bejárt országaiban alig találkoztam… Mintha a lokálpatriotizmusnak ilyen – szó szerint – kőbe vésett jegyeire senki nem volna kíváncsi, mintha a tájhoz, a környékhez való kötődés, ilyen megnyilvánulása valami érdektelen, fölösleges dolog lenne. Szerencsére világunk határozottan nem erre halad, s a globalizálódás ellensúlyozására a helyhez való kötődésnek egyre jobban kimutatható szerepe van az életminőség javításában. A nyugat-európai városokban, az 1980-as években újféle köztéri ismeretterjesztő táblák bukkantak fel. Ezek nem a híres emberek lábnyomát, vagy sorsdöntő történelmi eseményt idéztek, hanem pl. a környék geológiai rétegsorát mutatták be egy tetszetős kőoszloppá faragott, utcadísznek is beillő alkotás formájában. Máshol arra hívták fel a figyelmet, hogy a park virágágyasaiba nem dísznövényeket ültetettek, hanem a vidék jellegzetes mezei virágait, füveit. Persze sokszor szebbek a harsogó szalviák, dáliák, levendulák, de mégiscsak akkor érezzük magunkat otthonosan, ha megismerjük a szarkalábat, meg a pásztortáskát is. A városlakó ember környezetéről elmondható tények, gondolatok már Debrecen kapcsán is olyan sokrétűek, hogy érdemes felfűzni egy kellemes hétvégi sétának is beillő ismeretterjesztő útvonalra. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vendéggel, távoli rokonnal teszünk egy jó sétát a városban, s büszkék vagyunk, ha valami újat mutathatunk neki, miközben a magunk környezetismeretét is bővítjük. A városökológiai sétaút egy csipet történelem egy darab földrajz egy kis ökológia; mindez az egyre aktuálisabb környezetvédelemi gondok, problémák szemszögéből. Olyan ismeretek tárháza, amelyek befolyásolhatják mindennapjainkat, s olyan összefüggésekre hívják fel a figyelmünket, amelyek hatására közelebb juthatunk a Marcus Aurelius által megfogalmazott életstílushoz; „Összhangban lenni a Mindenség természetével”. Magyarországon még nem próbálkoztak ilyen városökológiai sétaút megvalósításával. Mi igyekszünk jó példával elől járni. Kívánjuk, hogy töltsék hasznosan a sétaút bejárására szánt időt, maradjon meg emlékezetükben néhány információ és kerüljön ezáltal is közelebb Önökhöz Debrecen! Debrecen, 2008. március a Debreceni Egyetem Tájvédelmi és Környezetföldrajzi Tanszékének oktatói nevében Dr. Csorba Péter tanszékvezető

3

A városökológiai sétaút jelvénye, az ökológiai lábnyom A városokban koncentrálódó lakosság rendszerint nem önellátó, függ a közvetlen vagy távolabbi környék élelmiszer-, nyersanyag- és energiatermelésétől. Ez a függőségi viszony a történelem során nem kevés feszültséget okozott a városi és a vidéki lakosság között, pedig valójában a városon nem lehet számon kérni az önellátást. A város ui. az árutermelés egy fejlettebb szintjén létrejött, az áruk kicserélésére specializálódó szolgáltatás színhelye. A városi szolgáltatások spektrumának bővülésével általában csökken az önellátó képesség. A mi alföldi mezővárosaink – köztük Debrecen – fejlődésének sajátossága épp abban volt, hogy viszonylag hosszú ideig megőrizte az őstermelés a súlyát a város gazdasági szerkezetében. Tehát egészen a XIX. század végéig alapvető élelmiszerekből, nyersanyagokból csaknem teljesen el tudta látni a lakosságát. A Föld lakóit a szakemberek 1960-as évektől folyamatosan figyelmeztetik arra, hogy a XX. század fejlődési tempója mellett, bizonyos földi erőforrások belátható időn belül elfogynak. Az 1980-as években Földünk ökológiai teherbíró képességének becslése elvezetett egy olyan számításhoz, amely a város–vidék előbb leírt egyoldalú erőforrás felhasználásának mintájára kimutatta, hogy Földünk bizonyos országai jóval nagyobb élelmiszer-, nyersanyag- és energiaigényt követelő életszínvonalon élnek, mint amit az adott ország valójában biztosítani tudna. A klasszikus város-vidék konfliktus megismétlődni látszik; vannak gazdag régiók, amelyek természet adta lehetőségeiket meghaladva „nagy lábon élnek”, máshol az életszínvonal elmarad attól, amit az adott vidék biztosítani tudna. A Föld országainak területe, biológiai produktivitása, energiaszükséglete és lakosságszáma alapján kiszámították, hogy minden ország egy lakosának ún. ökológiai lábnyoma, azaz a pillanatnyi életszínvonalának biztosítására szolgáló terület kisebb, vagy nagyobb-e az ország területénél. Ma egy átlagos földi lakosnak az ökológiai területigénye 2,8 hektár (1 hektár 100 X 100 méteres terület). Földünkön azonban – a 6,5 milliárd lakossal számolva – ma már kevesebb, mint 2 hektár jutna mindenkinek. A hosszútávon biztosítható lehetőségeket tehát már 30-40%-al túlléptük. Magyarország természeti adottságai alapján kb. 1,8 hektár tudna 1 lakost eltartani anélkül, hogy a természeti környezet minősége romlana. Ehelyett mai életszínvonalunk fejenként 3,1 hektárt igényel. Az ökológiai deficitünk így kb. 75%-os, azaz ennyivel élünk „nagyobb lábon”, mint amekkorán hosszú távon tanácsos volna… Az itt látható ábrán ezt a különbséget igyekeztünk kifejezni: a zöld lábnyom jelzi azt az 1,8 hektárt, amely hosszú távon biztosítaná létünket, a piros, pedig az a 3,1 hektár, amekkorát ma igényelünk. A veszélyes mértékű differencia környezetkímélőbb, anyagés energiatakarékosabb életmóddal csökkenthető. Reméljük, hogy a városökológiai sétaút információi ezt a fontos célt is támogatják, ennek a fontos célnak az eléréséhez is segítséget adnak.

4

1. állomás: Kossuth tér; Nagytemplom DEBRECEN FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE, AZ EREDETI TÁJ ÉS FEJLŐDÉSÉNEK FOLYAMATA

A városökológiai sétaút kiindulópontja Debrecen esetében mi is lehetne más, mint a Nagytemplom. Van ugyan arra külföldi példa, hogy a sétaút a városba érkezőkhöz igazodva a vasúti pályaudvartól indul és oda tér vissza. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy városunk esetében kézenfekvő a Református Nagytemplomnál kijelölni a sétaút első állomását. Bizonyára sokakban felmerült már a kérdés, hogy miért épp ide, az Alföldnek erre a természeti adottságokban szegény, stratégiailag is alig védhető helyére települt Debrecen? Így értetlenkedett a sokat látott tudós utazó, az angol Robert Townson is, aki 1793-ban Debrecenbe érkezvén ezt írta útinaplójába: „Fel nem foghatom, mi bírhatott rá 30 000 embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakhelyül, hol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nincs.” Az úgynevezett földrajzi telepítő tényezők más városok esetében valóban jóval egyértelműbben jelölték ki a letelepülésre alkalmas helyszínt. Pozsony, Budapest, Szeged, pl. folyami átkelőhelyhez, Pécs Eger, Miskolc a hegyvidék és a síkság találkozásához igazodva talált magának alkalmas helyet. Az eltérő tájtípusok érintkezési sávja és a folyami átkelőhelyek is alkalmas pontok voltak az eltérő adottságú tájakon termelt javak kicseréléséhez. A városok ui. mindig kereskedelmi utak találkozásánál jöttek létre, ott, ahol a legkézenfekvőbb volt vásárt tartani a szomszédos „életkamrák” termékeinek kicserélésére. Ez a törvényszerűség Debrecen esetében is érvényes, csak ma már kevésbé gondolunk rá. Itt ugyanis nem síkság és hegyvidék találkozik, de a homokos, erdős Nyírség és a löszös füves puszta Hajdúság termékszerkezete között itt is jelentős különbség volt. A város tehát két domborzatát és vízellátottságát tekintve eltérő táj határán található, de leginkább erős telepítő erőt jelentett a talajtani választóvonal. Természetesen vízforrás nélkül nem képzelhető el egyetlen település sem. Debrecen nyugati határában volt is egy jelentősebb vízfolyás, a Tócópatak, amely a leírások szerint 150-200 éve még vízimalmokat hajtott, a város keleti részen pedig a homokbuckák közötti nyírvizek biztosítottak megfelelő vízmennyiséget az ősfalvak számára. A várossá növekedő Debrecennek azonban már korán ki kellett használni a felszínhez közeli talajvízkutak nyújtotta vízbeszerzési lehetőséget is. Sajnos az ezekből nyerhető víz mennyisége gyakran, pl. a nagy tűzvészek idején tragikusan kevésnek bizonyult… 5

A két kistáj határát képező területsáv a felszínen – nagyjából a Böszörményi út – Nyugati utca – Nagyállomás mentén ÉÉNY-DDK-i irányban futva – két eltérő geológiai és talajtani adottságú területre osztja a várost. A két eltérő alapkőzetű kistáj határa már 5-10 méter mélységben zegzugosabb vonalat követ. A Nyírség futóhomokja a jégkorszak utolsó lehűlési szakaszában (az ún. würm fázisban) ráhordódott a Hajdúhát löszére, máshol meg a lösz fedte be a buckákat. Így a Nyírség és a Hajdúság pontos határa máshol húzható meg a felszínen és máshol, ha a mélyebben fekvő földtani rétegeket vesszük alapul. Markáns domborzati és vízrajzi tájkarakter híján, a táj egykori képét a növényzet határozta meg leginkább. Az emberi területhasználat az élővilág összetételét változtatja meg a legkönnyebben, az eredeti társulásokból mára itt is alig maradt fenn valami. A nyírségi homokos területek ősi vegetációjának ún. zárótársulásai a pusztai tölgyesek (Festuco–Quercetum roboris tibiscense) és a gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario–Quercetum roboris) voltak. A híres Nagyerdő ez utóbbinak – igaz erősen bolygatott – maradványa. A Nagyerdő egykor csaknem a mai városközpontig ért. A város lakossága egyéb építő- és tüzelőanyag híján, erősen rá volt utalva az erdőre. Ennek következtében már a természetközeli újulatok, később a tervszerű erdőtelepítési programok is jelentősen megváltoztatták az erdő fajösszetételét. (A ma nagy számban található akácot csak az 1800-as évek elején kezdték telepíteni!) Debrecen nyugati része a Hajdúhát lösztábláján létrejött, kiváló minőségű feketeföld (csernozjom) talajra települt. A löszön kialakult ligetes, laza erdőtársulások a sziki tölgyesek (Pseudovino–Quercetum roboris) és a tatárjuharos lösztölgyesek (Acerei–Tatarico–Quercetum) voltak, közöttük lösz- és homokpusztarétek (Festuco–Corynephoretum) (Astragalo– Festucetum sulcatae) váltakoztak. Ez a vegetáció még nagyobb mértékben esett áldozatul az emberi tevékenységnek, s a kiváló szántóföldi adottságok miatt a táj már évszázadokkal ezelőtt ún. kultúrsztyeppé alakult. Érdekes, hogy a mai belváros kellős közepe, a Kossuth tér – Déri tér környéke eredetileg épp egy homokbuckák között lévő, vizenyős mélyedés volt. Például a Hunyadi utcai villamosmegállóból is jól látszik, hogy a Kossuth tér néhány méterrel ma is alacsonyabban van, mint a környezete. A Déri tér helyén még a XIX. század elején is az ún. Pap-tava csillogott. A botanikus kert elődjét, a – Nyilas Misi által is gyakran felkeresett – hajdani Füvészkertet is ebben a természetközeli, sokáig beépítetlen mélyedésben alakították ki az 1840-es években. A Pap-tavát övező magasabb térszínekre települt az a négy falu – „Debrezun”, Szentlászlófalva, Boldogfalva/Mesterfalva, és kissé délebbre, a Nagyállomás környékén Szentmihályfalva – melyek összeolvadásából alakult ki a mai Debrecen középkori városmagja. Valószínű, hogy az egymástól alig 500-1000 méterre 6

települt falvak közötti szabad térség közös vásártartó helyként működött, lassan feltöltődött, feltöltötték és az ősfalvak közös központjává vált. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy itt, a mai Nagytemplom helyén együtt építette fel a négy falu a SzentAndrás templomot, a Nagytemplom elődjét.

Az ősfalvak nevei ma is olvashatók…

A város mai utcahálózata alig őrizte meg a négy őstelepülés ún. halmaztelkes beépítési szerkezetét. Egyedül a belvárostól ÉK-re, a Vár-, Domb- és Szappanos utcák környékén sejthető valami az ősi telekformákból és utcarendszerből (ld. térkép). Lehet, hogy a mai, feltűnően szabályos belvárosi utcahálózat egy régi tűzvész utáni újjáépítés eredménye! A hosszú, egyenes futású, északi részén, a templom előtt piactérré szélesedő főutcát egymástól csaknem egyenlő távolságra három utcapár keresztezi (ld. belső borítólap). A keresztutcák (a Csapó – Hatvan, a Széchenyi – Kossuth, ill. a Szt. Anna – Miklós utcapárok) – fontos településtörténeti emlékként és hűen a város mezővárosi gyökereihez – a főutcától távolodva tölcsérszerűen kiszélesednek. A városkapuk felé közeledve ugyanis csak így fért el az utcán a városkörnyéki legelőkre igyekvő és egyre nagyobb számú konda… Petőfi Sándor – akinek pedig, tudjuk, mindennél szebb volt az Alföld – lenéző gúnnyal, így írt a legnagyobb alföldi mezővárosról: „ha porba vagy sárba akarsz fulladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! A szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája…” A város igazi gazdagsága mégsem a „szalonnában” rejtőzött, hanem a hortobágyi birtokokon legelő több ezres ló- és szarvasmarha-állományban. A debreceni tőzsérek (marhakereskedők) ezerszám hajtották állataikat Nyugat-Európa vásáraira. Debrecennek egészen 1952-ig 95 700 hektár kiterjedésű határa volt, aminek a mai ugyan csak a fele, de még így is Budapest és Hódmezővásárhely után hazánk harmadik legnagyobb közigazgatási területtel rendelkező városa. Sajátos módon tehát – hogy visszautaljunk a város tájhatáron történt megtelepedésére – gazdagságát egy olyan tájból merítette; a Hortobágyból, amellyel közvetlenül nem is határos… A történeti földrajzzal foglalkozó szakirodalom számos esetben említi és vizsgálja is, hogy a nyugat-európai városoktól eltérően, a magyar alföldi mezővárosokat miért jellemzi a funkció és a forma – azaz a városi szerepkör és a falusias településkép – látszólagos ellentmondása. Úgy látszik, hogy itt 7

a mezőgazdaság és a város nem egymást kizáró fogalmak. A magyar Alföldön az agrártermelés bázisán keletkeztek olyan népességtömörülések, melyekbe városi tehát központi funkciók telepedhettek, anélkül, hogy jelentősebb vidéki háttérre támaszkodhattak volna. A településföldrajzi szakirodalom ezeket a településeket az ún. „alföldi utat” járó területekhez sorolja, melyeknek a többi várostól való különbözősége társadalmuk fejlődési folyamatában is megmutatkozik.

A hajdani belváros térképe. (Tanulmányok Debrecen városföldrajzából című kiadvány borítója.)

8

2. állomás: Hatvan utca – Csók utca – Csokonai utca RENDHAGYÓ VÁROSTÖRTÉNELEM; NYÍLT, VÉDTELEN TÁJBAN, ZÁRKÓZOTT CÍVISEK

Debrecenben sajnos nem maradt meg egyetlen igazán régi épület sem, az eltelt évszázadokat nem tudjuk igazán ódon hangulatú kulisszák között felidézni. A mai városmag körül kialakult 3-4 középkori ősfalura csupán a már említett utcahálózat emlékeztet halványan (Vár utca, Domb utca, Szappanos utca – ld. térkép az előző oldalon). Neve alapján épp a legpatinásabb, a Vár utca rögtön itt van a Nagytemplom közelében, a területet azonban teljesen elfoglalja a Kálvin téri modern üzletközpont… A város történelméről ide kívánkozó tények és adatok bemutatásához tehát egy jóval fiatalabb, XIX. századi hangulatú környezetbe invitáljuk a látogatót. Induljunk el a Nagytemplomtól a Hatvan utcán, s 200-300 méterre, a Csók utca, a Csokonai utca környékén már olyan épületegyüttes fogad, amely valóban tükrözi a város egy, ma már sokfelé eltűnőben lévő cívisvárosi jellegét. A Hatvan utcán elindulva, csakhamar érzékelhető az is, hogy tölcsérszerűen szélesedik az utca… igen, hogy elférjen a sok „hízott disznó”. A Hatvan utca neve egyébként nem biztos, hogy Hatvan városa után kapta nevét! Bár az irány megfelelő, a névadó inkább az lehetett, hogy egy tűzvész után, a XVI. században hatvan építési telket mértek itt ki. Debrecen amellett, hogy az újkőkorszak óta lakott hely volt, még a honfoglalás utáni évszázadokban is alig emelkedett ki az alföldi falvak sorából. 1200-ig valószínűleg még templom sem volt a mai belváros területén lévő, kezdetben különálló falvakban. A város felemelkedését a tatár pusztítást követő erődítési rendelkezéseknek köszönhette, ugyanis a falvak földesura, Rofain bán ekkor építtette azt a „várat” – valójában téglafallal, deszka- és gerendakerítéssel körülvett udvarházat – illetve a külső palánkkerítést, mely összefogta az ősfalvakat. Ekkortól lehet valóban Debrecenről beszélni. Rofain utódainak, a Debreceni Dósáknak a csillaga Károly Róbert hatalmi küzdelmei idején ragyog fel, s jórészt ennek köszönhető, hogy Debrecen Nagy Lajostól 1361-ben mezővárosi rangot kap. A későbbi századokban nem mindig sikerült a fejlődés kezdeti gyors ütemét megtartani. Bár a lakosság száma folyamatosan nőtt, a város földesurai sűrűn váltották egymást, egyik alatt jobb, másszor sanyarúbb napokat élt a fiatal mezőváros. A magyar történelem egyik furcsasága, hogy amikor a török időkben a középkori Magyarország megsemmisült és a magyarság léte egy hajszálon függött, Debrecen – a Török Birodalom, a felvidéki maradék Királyi Magyarország és az Erdélyország közötti bizonytalan határzónában – történelmének legsikeresebb évtizedeit éli. 9

Tehetséges vezetői ügyesen egyensúlyoztak a három ország határán, kereskedői egész Európában ismertek voltak. Ekkor alapították az egyetem elődjét, a Református Kollégiumot is (1538). Ellenben amikor 1693-ban a szabad királyi városok közé emelkedett, befolyásának, korábbi gazdagságának már csak egyre fakuló kincseit tudta megőrizni… Debrecen történelmét elemezve aligha lehet teljesen eltekinteni attól a természetföldrajzi körülménytől, hogy a várost sohasem védte semmilyen domborzati, vízrajzi akadály, sőt viszonylagos gazdagsága ellenére sohasem tellett igazi várfal építésére sem. Megmaradását számtalan esetben kizárólag diplomáciai rugalmassága biztosította, amelyet persze sokáig azért sikerült érvényesíteni, mert nagy érdekszférák határán helyezkedett el, olyan geopolitikai peremvidéken, ahová a szomszéd birodalmak ereje már kevésbé ért el.

Debrecen látképe nyugat felől a XIX. század közepén. A frissen felépült Nagytemplom mögött a Kollégium épülete látszik, jobbra pedig a Kistemplomnak még megvan a barokk toronysisakja.

Az ügyes diplomáciát sok ajándék és persze pénz támogatta. A város ilyen védtelen alföldi körülmények között csakis olyan, veszély esetén viszonylag könnyen mobilizálható, elrejthető értékben bízhatott, mint a Hortobágyon legelő hatalmas állatállomány. A város gazdasági tőkéje ugyanis egészen az 1870-es évekig a Tisza által rendszeresen elárasztott pusztán tanyázott, ahol a mocsaras ingoványok szövevénye között az idegenek – pláne idegen haderők – októbertől júliusig alig tudtak mozogni. A nyár végi, ősz eleji aszály idején kétségtelenül könnyebb volt a puszta ellenőrzése, a legnagyobb értéket képviselő méneseket terelő csikósok eszén azonban nem volt könnyű túljárni. Ők mindig tudták, hogy lehet elbújni a mocsaras foltok környékén, ahol a jószág még friss legelőre talál.

10

A város ilyen adottságok mellett az állati termékeket feldolgozó céhes ipar kiemelkedő központjává válhatott. A bőrből, a gyapjúból készült termékekre közel, s távol állandó igény mutatkozott, s a jó minőségű alapanyagból a hosszú hagyományokra támaszkodó szaktudás révén kelendő cikkek születtek. Ezek a termékek kevésbé romló, jól szállítható áruk voltak, s a debreceni kereskedők raktárakat, kereskedelmi bázisokat tartottak fenn Londiniumtól, azaz Londontól Majlandig (Milánó), Boroszlótól (Wroclaw) Konstantinápolyig (Isztambul). Debrecen történelmének és jelentőségének másik figyelemreméltó vonása, hogy a városban, mozgalmas kereskedelmi jellege ellenére, idegenek nagyon ritkán telepedtek meg. Nagyvárosaink közül szinte egyedülálló módon mindig színtiszta magyar lakosság jellemezte. Lakói kezdetben talán ösztönösen, később tudatosan törekedtek is erre a nemzetiségi zártságra. Más népelemet, más vallást, más mentalitást képviselő lakók ugyanis kétségtelenül bizonyos veszélyt is jelenthettek olyan körülmények között, amikor a széthúzás, a másként gondolkodás végzetesen rontotta volna a túlélési esélyeket. Talán ennek a tősgyökeres magyar jellegnek is lehetett némi szerepe abban, amikor pl. Kossuth a kormány Debrecenbe menekítése mellett döntött. A mélyen gyökerező „nyakas kálvinista” mentalitás szellemi értelemben is különleges hellyé tette a várost. Vallásföldrajzi szempontból ugyanis Debrecen szintén egy határsávban helyezkedik el, a római katolikus és a református, ill. az ortodox többségű területek közötti nagy európai választóvonal mentén. Amikor a XVIII. században Debrecen gazdasági pozíciója meggyengült, országos szerepének megőrzéséhez nagymértékben hozzájárult hogy egyedülálló vallási, szellemi központ. A „Kálvinista Róma” megkerülhetetlen tényezővé lett, a Református Kollégium kisugárzó ereje messze túlnőtt a régión, az élénk holland, német, svájci kapcsolatok kiemelték a többi iskolaváros közül is. A magyar irodalmi nyelv kialakulásában – a XVIII-XIX. század fordulóján – az itteni köznyelv protestáns iskolákban csiszolódott nyelvjárása meghatározó szerepet játszott. Azt várná az ember, hogy egy egyházi iskolában – a város sok évszázados szellemi életét reprezentáló Református Kollégiumban – a bölcseleti tudományok domináltak. Ezzel szemben meglepően úttörő szerepet képviselt a természettudományos képzésben is. Hatvani István, „a professzor” (Varga Imre szobra az egyetem főépülete mellett). 11

Hatvani István (ld. fénykép) pl., a XVIII. században az „ördöngős” jelzőt kapta fizikai kísérletiért, de itt készült az első magyar iskolai földgömb és a botanikának is messze századokba nyúló gyökerei vannak. Méliusz Juhász Péter itt írta és alkalmazta az oktatásban az első hazai botanikai tankönyvet. 1807-ben pedig megjelent Diószegi Sámuel és a napóleoni háborúk kiváló katonája, majd a Lúdas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihálynak tollából a Magyar füvészkönyv. Debrecen és a Hortobágy szoros gazdaságpolitikai összetartozása és nemzetiségi homogenitása együttesen teszi ezt a tájat igazi magyar identitású területté. Ezen a vidéken sokszor délibábot kergettek az adószedők, a zsandárok, s 1860-ban a református zsinat ellenállása még a Habsburg önkényuralmat is meghátrálásra kényszeríttette. A hortobágyi „szabad élet” és a debreceni cívismentalitás a XIX. századi nemzeti öntudatosodás idején egy kicsit nemzeti szimbólummá is vált. Egyesek a hortobágyi életmódban az egykori lovas-nomád magyarság romantikus elemekkel is átszőtt nemzetkarakterének maradványát vélték felfedezni. A szittya magyar hagyomány megőrzésének erényét túlzóan felmagasztalva azonban ez a mentalitás lassan egy olyan, néha esztelenül konok cívis magatartást alakított ki, amelynek csakhamar a haladás- ellenesség lett a legfőbb jellemzője. A XIX. század végére az alföldi folyószabályozások nyomán megfogyatkoztak a hajdani kövér legelők, a város kézműipari hagyományai révén, természeti erőforrások híján nem tudott bekapcsolódni a kapitalizálódás erőteljesen nehézipari jellegű vonulatába. Még szerencse, hogy a vasút korán, már 1857-ben elérte a várost, s fontos közlekedésföldrajzi pozíciója elősegítette, hogy a város az alföldi malomipar egyik jelentős központjává váljon. Sajnos ugyanez a közlekedés-földrajzi körülmény, az alföldperemi vasútvonal futásiránya vált végzetessé a trianoni határmegvonások idején, így 1920-ban Debrecen 25 kilométerre az országhatártól, ismét az ország peremén találta magát… A város szimbóluma, az önmaga véréből megújuló főnixmadár – (ld. a borítón) – jelképezte hitre nagy szükség volt a XX. században is. Háborús pusztítás és szellemi válságok ellenére ma az ország második legnépesebb települése Debrecen. Napjainkban talán van remény arra, hogy a nyílt alföldi táj és a soha meg nem épült várfalak hiánya miatt magát végtelenül kiszolgáltatottnak érző cíviseknek, erre a nyomasztó helyzetre adott lelki, szellemi reakciójának – a bezárkózásnak – ne legyen többé táptalaja.

12

3. állomás: Déri tér VÁROSKLÍMA A remélhetőleg Önnek is kellemes XIX. századi hangulatot sugárzó Csokonai–Jókai utcák környékéről kanyarodjuk vissza a városközpont felé. Ha a Csokonai utca és a Garay utca sarkánál egyenesen menve keresztülhaladunk az ún. Mediterrán udvaron, akkor néhány lépést megtéve a cívismúltból rögtön a XXI. századi környezetbe csöppenünk. Hogy néhány évtized múlva is szívesen invitáljuk-e majd az érdeklődőt egy ma „mediterránnak” nevezett épületegyüttes felé… abban nem vagyunk biztosak. Keresztezve a Bethlen utcát a Múzeum utcán, vagy a Kölcsey Művelődési Központ mellett elhaladva megérkezünk a Déri Frigyes bécsi textilkereskedő műkincsgyűjteményének befogadására, 1928-ban felépített múzeum elé. A tér a városmag egyik valódi zöld szigete, olyan üdítő környezet, ahol nem erőltetett elmondani néhány gondolatot Debrecen városklímájáról. A városi beépítéssel együtt járó felszínlefedés, a növénytakaró, a szabad vízfelületek arányának csökkenése, valamint az épületek anyagának eltérő viselkedése a napsütésre, szélre, megváltoztatja a városban a napsugárzás hatását, a páraviszonyokat, a légmozgást. A városokban uralkodó „tűrhetetlen” nyári forróság, a hűsítő légmozgás hiánya miatt már az ókori Athén lakói is panaszkodtak. Pedig az igazi változások évszázadokkal később kezdődtek; az ipari forradalom nyomában járó levegőszennyeződéssel, ill. a városok méretének felduzzadásával, 50-100 km átmérőjű óriástelepülések kialakulásával. Firenzében, Genfben, Párizsban már az 1600-as évek második felétől lényegében városklimatológiai állomások működtek. Budán, a királyi vár területén, 1782-től kezdődtek a rendszeres hőmérséklet- és csapadékmérések. Debrecenben is viszonylag régóta, 1854-től van folyamatos hőmérséklet- és csapadékmérés. Mivel azonban az egykori mérőállomás 1868-tól a belvárostól északra, 4 km-re lévő, ún. pallagi Mezőgazdasági Akadémia területén működött, az ottani adatok nem tekinthetők városklimatológiai mérések. Az időjárás alakulásáról a város beépített részén „csak” 1854-1868 közötti időszakból, ill. 1929-től vannak folyamatos adatok. Debrecen nem milliós nagyváros, így a beépítés típusa és nagysága alapján városklimatológiai vonásai még nem igazán markánsak, de a belváros és a külterületek eltérő meteorológiai adottságai jól kimutathatók. A város eredetileg egy kis terepmélyedésbe települt, a mai városperem 5-10 méterrel magasabban fekszik, s ennek hatására 13

szélcsendes időben „megszorul” a városmag fölötti levegő. Ha ez szennyezett, akkor füstköd (szmog) veszéllyel kell számolni. A város a beépítettséget, ill. a zöldfelületek arányát nézve nem képvisel szélsőséges példát. A település északi és keleti külterületének erdősültsége magas, az ipartelepek a város déli részén koncentrálódnak, és a légmozgást érdemben befolyásoló 10-14 emeletes lakótelepi beépítés is csak a nyugati városrészben jellemző. A leggyakoribb szélirány az északi, ill. a déli, emiatt a belvárosba jöhet a Nagyerdő felől friss, de délről szennyezett levegő is. Főleg tavasszal, nyugatról, a hajdúsági nagy szántóföldekről kerül jelentős pormennyiség a levegőbe. Országos viszonylatban Debrecen levegőjének porszennyezettsége magas, más szennyezőanyag csak viszonylag ritkán éri el az egészségügyi határértéket. A város klasszikus városklimatológiai vonásai közül a belváros időnként magasabb léghőmérsékletét már sok méréssel igazolták. A legnagyobb – 3-4 fokos különbség – csaknem mindig derült nyári és kora őszi estéken áll elő. A városi szennyezett légrétegeken keresztül ugyan 15-20%-al kisebb intenzitású napsugárzás jut le a felszínre, ott azonban a mesterséges felszínfedettség miatt a hosszú hullámú hősugárzás csapdába kerül, s többszörösen visszaverődve felmelegíti a város levegőjét. A közlekedés és a fűtés miatt a téli középhőmérséklet is 1-2 fokkal magasabb, mint a külterületeken. A mérési eredmények alapján tehát bizonyítható, hogy Debrecen fölött is kialakul egy magasabb léghőmérsékletű légpárna, közismert nevén hősziget, vagy hőkupola (ld. ábra). Ennek felépülése szélcsendes időben, erős napsütés hatására a legvalószínűbb, amikor a belvárosi nagykiterjedésű betonfelületek felmelegedése miatt függőleges légmozgás alakul ki. A belváros levegője ilyen mikroklimatikus helyzetben melegebb és szárazabb, mint a külterületeké. A belváros fölötti hősziget középpontjának pontos helyét az elmúlt években mérésekkel meghatározták. Eszerint az a Nagytemplomtól 500-800 méterre DNy-ra helyezkedik el. Sikerült az is kimutatni, hogy a belvárosban, a Nagytemplom mögötti részen, az Emlékkertre és a Déri térre támaszkodva időnként kifejlődik egy hűvösebb légtó, amit a szakirodalom parkszigetnek nevez. A városok fölötti légrétegben a több por és koromszemcse miatt elvileg nő a csapadékkicsapódás lehetősége, ezzel ellentétben a belvárosokban 5-10%-kal kevesebb csapadékmennyiséget mérnek, mint a környéken. Ennek oka, hogy a jobban felmelegedő belvárosi levegő felfelé mozogva „széttolja” a páradús levegőt, és a többletcsapadék a városperemeken mérhető. Ez a jelenség Debrecenben is gyakran megfigyelhető; a városkörnyéki kiskertekben esik, a belvárosban pedig egy csepp eső sem hullik…

14

A városi hősziget és hatása a csapadékképződésre – elvi vázlat

A városi hősziget kialakulásának gyakorlati következménye, hogy kevesebb a hótakarós napok száma, a növények számára kedvező, ún. vegetációs periódus pedig 5-10 nappal hosszabb, mint a környező külterületeken. A város albedója; vagyis az egységnyi felületre érkező napsugarak visszaverődési képességének mérőszáma igen alacsony; 10-15% is lehet. A beérkező napenergia nagy részét tehát a városi felszínek, az épületek elnyelik. A városokban csökken a hosszúhullámú sugárzási veszteség. Emiatt nappal sok hőenergia tárolódik a város épületeiben, mesterséges felszíneiben, ami este fokozatosan kisugárzódik. Ez lassítja a város éjszakai lehűlését. A szélerősségre a beépítés egyértelműen mérséklő hatással van, a nagyvárosok területén a szélsebesség átlagosan 15-20%-al kisebb, mint a városkörnyéki részeken. A városokban a szélcsendes napok száma akár 20%-al is több lehet. A magas házsorok között ugyanakkor fel is gyorsulhat a levegő mozgása, vagyis a szélcsatornák kialakulása is jellegzetes városklimatológiai jelenség. Vannak tehát – a leggyakoribb szélirányba nyitott –utcák, ahol erősebb a légmozgás, máshol szélvédettebb zugok alakulnak ki. A szél javíthatja is a levegő minőségét, ugyanakkor a szélnek kitett épületek jobban le is hűlnek. Bizonyos helyeken – pl. tereken, háztömbök sarkánál – szélörvények alakulnak ki. A helybéliek szerint ilyen „szélforgós hely” a Piac és a Széchenyi utca sarka. Ennek is szerepe lehet abban, hogy az ott épült Kistemplom toronysisakját már kétszer letépte a szél. (Ezért Csonkatemplomnak is hívják a legutóbbi, 1907-ben bekövetkezett eset óta.) A lebetonozott, aszfaltozott felszínek magas aránya, a léghőmérséklet és a szélviszonyok együttes hatásaként alakulnak a párolgási adatok. Mivel az emberi komfortérzetnek, a bioklímának ez az egyik lényeges összetevője – az emberek többsége a 80% fölötti és a 30% alatti relatív pártartalmat kellemetlennek érzi – ez is egy fontos éghajlati elem. Az erre vonatkozó mérések szerint a páratartalom a nagyvárosokban, így 15

Debrecenben is, minden évszakban alacsonyabb, mint a városon kívüli területen. Télen azonban ez a különbség alig 1-2%, míg nyáron 10% is lehet. A „fullasztó” nyári hőségnapok párás változata tehát ritkább a városokban, mint a külterületeken, mégis gyakran az az érzésünk, hogy a szabad környezetben könnyebb elviselni az ilyen szélsőségeket. A városklíma javítható, ha a város szerkezetét úgy alakítjuk, hogy biztosítjuk a városkörnyéki frissebb levegő beáramlását, illetve a szennyezett belvárosi levegő kijutását. A városi hősziget hatását is lehet csökkenteni, a városi parkok, tetőkertek, vízfelületek arányának növelésével. Így nemcsak a belváros léghőmérséklete csökkenthető, de közvetetten a klímaberendezések iránti igény is mérsékelhető, mindezzel pedig jelentős energiát és légszennyező anyagot lehetne megspórolni. Most, amikor a városkörnyéki területeken új ipari parkokat jelölnek ki, és átalakulóban van a forgalomelterelő utak rendszere, a városszerkezet módosításakor ajánlatos figyelembe venni a városklimatológiai adatokat is.

Az 1970-es években épült Csapó utcai sorházaknak erős szélcsatorna hatása van. Az északias szél itt egészen a városközpontig behatol.

16

4. állomás: Emlékkert A VÁROSI ÉLŐVILÁG A Déri tértől csak rövid, néhány száz méteres séta a következő megállóig, amelyre a Református Kollégium és a Nagytemplom között lévő Emlékkertet találtuk megfelelő helyszínnek. Amíg elsétálunk oda, két nevezetes hely is útba esik. Ha a Déri térről a Perényi utcán megyünk a Kollégium felé, elhaladunk Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály allegorikus emlékműve előtt. Diószegi lelkész volt, de a göttingeni egyetemre természettudományokat, köztük botanikát ment tanulni. Hogy nem csekély eredménnyel, azt az bizonyítja, hogy az ebből a szempontból műkedvelő sógorával, Fazekas Mihállyal az 1800-as évek legelején megírják a Magyar füvészkönyvet, a hazai növénytan egyik legelső tudományos igényű szakkönyvét. Az Emlékkert és a Múzeum utca találkozásánál áll Debrecen legnevezetesebb botanikai különlegessége, a fává nőtt cserje, a líciumfa! Az ördögcérna valóban nem szokott ilyen tekintélyes nagyságúra nőni. Megmaradását nem kis mértékben a hozzá fűződő történetnek köszönheti (ld. az alábbi fényképeken).

Nem is gondolná az ember, hogy az alapvetően természetidegen városi környezetben mennyi állat- és növényfaj képes megélni. Miközben az őshonos élővilág többsége kiszorul a városokból, helyükre benyomulnak az ún. jövevény- és kultúrakövető fajok. Ez a változás összességében nem 17

biztos, hogy az élővilág változatosságának csökkenéséhez vezet. Hiszen a behurcolt gyomok, a közterületeken és a magánportákon telepített dísznövények, a kiskertekben elültetett haszonnövények és persze az emberi élőhelyre húzódó férgek, rágcsálók, paraziták, nem beszélve a háziállatok tarka sokaságáról végül is nagyobb fajgazdagságot mutathat, mint az eredeti élővilágé volt. Ez az élővilág azonban elveszítette természetes szervezettségét, a táplálékláncok szakadozottak, az egész élővilág csak részben önfenntartó. Sajátos vonás, hogy a fajok közti arányok eltorzultak, egész élőlénycsoportok – pl. a korhadéklakók, az ún. lebontó szervezetek – gyakorlatilag hiányoznak, a feketerigók hektáronkénti egyedszáma viszont ötszöröse annak, mint ami a szabad természetben jellemző. Természetesen a beépítettség függvényében lényeges különbség van az egyes városi övezetek élővilága között. A belvárosban, hangzatos kifejezéssel élve „kultúrsivatagban” tényleg rendkívül szűk fajcsoport – lényegében csak a parkok dísznövényei és néhány madárfaj – képviseli az élővilágot, a városszéli nagykertes családiházas negyedekben viszont fellelhetők az egykori természetes élőrendszerek néhány ellenálló, jól alkalmazkodó faja is. Debrecen esetében viszonylag kis területre korlátozódik a szélsőségesen belvárosi, művi környezet. Lényegében csak a történelmi városmag, a Nagytemplom néhány száz méter sugarú köre tartozik ide. Közel a Piac utcához, a mellékutcák belső udvaraiban, s még inkább ott, ahol fellazul a zárt, utcai fronton egymáshoz épülő beépítés, már jóval gazdagabb az élővilág. A városi növény- és állatvilág változatosságát nagymértékben növeli, ha van a belvárost átszelő természetközeli állapotban megmaradt vízfelület, folyó, vagy kevésbé sűrűn beépített magaslat. Igazi metropolisz esetében persze nagyon ritka a vízmenti társulások megmaradása a belvárosban – ld. a budapesti Dunapartot. A Debrecenhez hasonló nagyságú városok esetében azonban a városfejlesztés egyik kiemelt célja a korábban lefedett, kibetonozott vízfolyások rehabilitációja (pl. Miskolcon a Szinva-patak belvárosi szakasza). Sajnos városunk esetében ilyen látványos fejlesztésre nagyobb folyóvíz hiánya miatt nincs lehetőség, ezért van fokozott jelentősége a zöldfelületek növelésének. Az egy lakosra jutó 16 m2 zöldfelülettel Debrecen a hasonló nagyságú hazai városok között – Szeged: 24 m2, Pécs: 76 m2 – kedvezőtlen helyet foglal el. A városi élővilágnak a beépítések miatt valóban jelentősen megváltozott környezethez kell alkalmazkodnia. A markáns különbség elsősorban a városklíma, a városi talajviszonyok és az állandó emberi 18

bolygatás miatt alakul ki. Az „ideális” várostűrő élőlények a következő tulajdonságokkal rendelkeznek: ― jól bírják a melegebb mikroklímát, a hazai városokban sok, eredetileg mediterrán faj (állatok is!) tud megtelepedni; ― kisebb a vízigényük, azaz a városkörnyéki adottságokhoz képest víztakarékosabb élettani működés jellemzi őket. Ennek érdekében mélyebbre nyúló gyökérzettel, kisebb párologtató felülettel, napsugárzás ellen védő vastagabb kutikulával, szőrzettel rendelkeznek; ― kedvelik a semleges, vagy bázikus talajkémhatást (meszesebb talaj!); ― nitrogénkedvelők (ún. nitrofil), a talaj nitrogéntartalma minden ember által bolygatott területen megnő; ― gyors növekedésűek, ill. képesek a sérülések után gyorsan regenerálódni, jól bírják a taposást; ― jól tűrik az élénk légmozgást (a közlekedés keltette levegőmozgás az útszéli növényzetet szinte állandóan mozgatja); ― a városokban sok magot hozó, széllel beporzódó fajok tudnak érvényesülni (sok mag csírázásra alkalmatlan felszínre hull, ill. nincs kellő számú, a beporzást segítő rovar); ― előnyt élveznek a nyugalmi időre képes fajok, amelyek a szélsőségesen száraz, vagy meleg heteket, hónapokat képesek passzív állapotban átvészelni; ― a városokban jellemző, hogy a hirtelen megnyíló élettereket – pl. egy lebontott ház helyén időlegesen parlagon maradó területet – egyes növényfajok gyorsan el tudják foglalni. Debrecen belvárosi növényvilágának elszegényedését már évtizedekkel ezelőtt tudományos vizsgálatok igazolták. Felméry László – hazai viszonylatban először – 1940-ben Debrecenben mutatta ki, hogy a városközpontból eltűntek a légszenynyeződésre (főleg kén-dioxidra) igen érzékeny zúzmók (ld. fénykép). A zúzmók azóta is széles körben alkalmazott jelzői, ún. bioindikátorai a légszennyeződésnek. A sajátos városi növényvilág számára különleges mikroélőhelyek a régi falak, kerítések, öreg háztetők. Ilyen helyeket Debrecenben is találunk (ld. fénykép a következő oldalon). Sajnos a városi körülményeket számos értékes növényfaj rosszul bírja. A közterületeket gondozók nagyon jól ismerik az egyes fajok tűrőképességét. Debrecenben a legelterjedtebb 19

útmenti sorfaféle a keleti ostorfa (Celtis occidentalis), amely kiválóan bírja a szennyezettebb levegőt, a vízellátás ingadozását, a téli útsózást. Debrecen neve hallatán sokaknak eszébe jut a Nagyerdő, az alföldi flóra egyik jellegzetes társulása, a homoki gyöngyvirágos tölgyes (Convallaria–Quercetum roboris). (A Nagyerdővel a sétaút 9. megállóhelyén foglalkozunk részletesen.) A városokban élő állatok nagy többségét a táplálékforrás (pl. a madáretetés), a melegebb mikroklíma és a természetes ellenségek hiánya vonzza a városokba. Néhány állatfaj számára egyáltalán nem jelent nehézséget alkalmazkodni a városi épített környezethez. A denevérek, pl. könnyen megtelepszenek a panelházak réseiben, s az egyik legközönségesebb városi madár a házi galamb, a szirti galamb leszármazottja sem érzi magát idegennek a függőleges elemek között. Egy gazdag növényzetű omladékos kerítés a Kórház utcában.

20

5. állomás: Kossuth tér; Aranybika Szálló előtt TALPUNK ALATT A VÁROS MÚLTJA A városökológia a települések klimatikus adottságai és élővilága mellett gyakran foglalkozik az eredeti tulajdonságait már messze nem tükröző talajviszonyokkal is. A belvárosban természetesen nem tudunk mindig megszemlélhető talajfeltárást prezentálni, Debrecen esetében azonban mégis egyedülálló lehetőség van arra, hogy bepillantsunk a talpunk alatt lévő kultúrrétegekbe is. Ehhez az Emlékkertből a Nagytemplom megkerülésével csak vissza kell kanyarodni a Kossuth térre, annak is legnevezetesebb épülete, a híres Aranybika szálloda elé. A bejárattal szemben ugyanis egy furcsa ablakon át hatalmas korhadt gerendákat pillanthatunk meg… Debrecen főutcáján is az ezer éves történelmi múlt kultúrrétegein járunk. 2-3 méter mélyre kell leásni, hogy az egykori nyírségi homokon kialakult rozsdabarna erdőtalaj maradványaira bukkanjunk. A rajta lévő kultúrrétegekből sorra kihámozhatók az ős-debreceni falvak között létrejött piactér tömörödött szintjei, majd az első épületek romjai. Kimutathatók a város épített környezetének fejlődését sűrűn megszakító tűzvészek égésnyomai, a főutca nevezetes Nagyhídja pedig – aminek pallóin Fazekas Mihály főhadnagy úr, vagy Kossuth Lajos kormányzó úr is lépkedett – városunk egyedülálló városrégészeti emléke (ld. fénykép). A Piac utcai Nagyhíd egy vezetéképítés során előkerült szakasza (1982).

A városi talajokban a bolygatás, illetve az építési törmelékek belekeveredése miatt nagyobb a durvább szemcsék – homok, murva, kavics – aránya. Ugyanakkor a lazább és a tömörödött rétegek szabálytalanul váltakoznak benne. Mindezek miatt a talaj természetes fejlődését leginkább befolyásoló levegő és vízmozgás jelentősen eltér a természetestől. Vannak egészen levegőtlen, szinte vízzáró rétegek, aztán néhány centivel lejjebb a durva téglatörmelék között nagy levegős rések, vízvezető járatok következhetnek. 21

Kémiai szempontból a városi kultúrrétegekre általában a meszesebb, azaz magasabb pH-értékű, ún. bázikus talajkémhatás jellemző, mert az évszázadok alatt sok mésztartalmú vakolat és habarcsmaradvány kerülhet a földbe. A városi talajok súlyos hiányossága, hogy öntisztulásra, vagyis az idegen anyagok feldolgozására alig képesek, mert nincsenek, vagy alig vannak bennük olyan talajélőlények, mikrobiális lebontó szervezetek, amelyek ezt a munkát természetes körülmények között elvégzik. A városi környezetterhelés jellemző összetevői, a nehézfémek sem kötődnek meg nagy mennyiségben, nem semlegesítődnek a talajszemcsék felszínén; (az agyagásványok kémiai kötései túlterheltek, nincs szabad kémiai kapacitásuk erre) így potenciális veszélyt jelentenek a vízbázisra. Aggasztó probléma a nagyvárosok talajában felhalmozódó nehézfémek mennyisége. Debrecen nehézfém-szennyezettségének vizsgálata során kiugróan magas, helyenként a határértéket is meghaladó nehézfém-értékeket a forgalmas utaktól 2-20 méterre vett talajminták esetében mértek. A vizsgálat kimutatta, hogy a leggyakrabban előforduló nehézfém a közlekedésből származó ólom. A talaj ólom-, réz- és nikkeltartalma a belvárosban 4-8-szor magasabb volt, mint a városkörnyéki összehasonlító mintaterületen, vagy pl. a botanikus kertben. Az iparterületeken, ill. a lakótelepeken ugyancsak jellemzően magasabb értékek adódtak, mint a külterületeken, vagy a kertes-családiházas beépítésű városrészekben. A talajszemcsékhez erősen kötődő ólom és réz tartósan megmarad a felszínhez közeli talajrétegekben, míg a mozgékonyabb kadmium, nikkel és kobalt a mélyebb rétegekbe mosódik (Szegedi S. 2007). A városi talajokat érő hatások közül ki kell emelni a közúti közlekedés fenntartása érdekében végzett sózást. Az utak síkosság-mentesítésére használt nátrium-klorid a talaj szerkezetét tovább rontja, kémhatását megemeli. Közegészségügyi szempontból a sófélék talán kevésbé veszélyes anyagok, a városi növényzet számára azonban, pl. a nátrium nagy mennyiségben sejtméreg, amely megakadályozza más életfontosságú anyagok felvételét. A debreceni környezetvédelem egyik sikerének nevezhető, hogy ma már a legértékesebb növényzet – a védett Nagyerdő – környéki utak sózását az élettanilag jóval kíméletesebb magnézium és kalcium-klorid (MgCl2 + CaCl2) keverékkel végzik. A városi talajok további igen markáns tulajdonsága, hogy nitrogénben gazdagok, ami a szerves szennyező anyagoknak köszönhető talajkémiai változás. A városi talajok általában szárazabbak, hiszen a csapadékvíz nagy területről rögtön eltűnik a csatornákban, s a sok lefedett felszín alá, szinte soha nem jut nedvesség. Az újabban városépítészeti szempontból is 22

szorgalmazott díszburkolatok ezért nemcsak barátságosabbak, esztétikusabbak, hanem városökológiai szempontból, a talajok számára kifejezetten előnyösek. A díszburkolatok vízáteresztőek, így valamivel nedvesebbek és levegősebbek lesznek a belvárosi talajszintek (ld. fénykép). Ha a díszburkolatokon nagyobb a beszivárgás, kevesebb csapadékvizet kell a csatornáknak elnyelni, ami tehermentesíti a csatornarendszert, pl. a nagy nyári zivatarok során csökkenti a felszínen megrekedő, elfolyást hirtelen nem találó víz mennyiségét. Ahol jobb a belvárosi terek talajának nedvesség-ellátottsága, a zöldfelületek öntözése is kevesebb vízutánpótlást igényel.

Díszburkolat a Hatvan utca torkolatánál

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a földbe helyezett vezetékek számára a nedves környezet nem előnyös, jobban kell törődni a szigeteléssel, ami nem csekély plusz költség. A városokban a természetes vízmozgás csaknem minden eleme módosul. Kis túlzással a városokban másképp esik az eső, a felmelegedett felszíneken nagyobb a párolgás, a csapadék 60-90%-a pedig zárt csatornarendszerbe kerülve kiiktatódik a természetes körforgásból. A városok alatti víztartó rétegek alászállása, depressziója általános jelenség. A talajvíz ugyan sohasem volt szívesen látott tényező a városépítők szemében, amíg azonban a pincék csak 3-4 méterrel mélyültek a felszín alá, a talajvíz elszigetelése csak kisebb problémát okozott. Ma a mélygarázsok, toronyházak alapozásakor 10-20 méter mélyen is biztosítani kell az alépítményeket a vízszivárgás ellen. A mélyebb geológiai szintek állapotát az intenzív városi vízkitermelés nagymértékben befolyásolja. Szinte minden nagyváros alatt jelentősen csökken a talajvíz szintje. Különösen veszélyes lehet a nagy kapacitású vízművek üzemeltetése, melyek az élőhelyek veszélyeztetése mellett ronthatják az épületek statikus állapotát is. Debrecenben, pl. az elmúlt évtizedek alatt 8-10 métert süllyedt a talajvíz átlagos szintje. A városok alatt általában a talajvíz minősége is sokat romlik. Elsősorban a vizek nitrát tartalma nőtt meg az egészségre káros mértékben, 23

de az útfelületekről a csatornába kerülő csapadékvíznek sokszor igen magas az ólom-, a kadmium- és a nikkel-szennyezettsége. Ezek nagyrészt közlekedési eredetű szennyeződések, de nem elhanyagolható a városi talajvizek, rétegvizek szerves eredetű szennyeződése sem. Az utóbbi évtizedekben a modern szemléletű városépítészet számos vonatkozásban javított a hidrológiai körforgás egyensúlyán is. Ilyen a már említett díszburkolatok alkalmazása, vagy a zöldfelületek növelése. A tetőkertek divatja azonban Debrecenben még alig jelentkezett. Az elmondottak alapján nem csoda, hogy a városi talajok tudományos leírásakor nemigen használhatók a megszokott talajtípus megnevezések. Ma már – különösen a történelmi belváros talajai – leginkább váztalajok, romtalajok, még akkor is, ha egykor mezőségi, erdő- vagy szikes talajok voltak. A talajtani szakirodalom többnyire új, kifejezetten városi környezetre jellemző talaj megnevezéseket használ, mint pl. a kertészeti talaj (hortisol), „temető-talaj” (nekrosol), törmeléktalaj (regosol) stb. A városi talajok vizsgálata egy új, izgalmas szakterületté fejlődött.

24

6. állomás: Piac utca, a Simonffy utca torkolatánál ÖKOLÓGIAI VÁROSFEJLESZTÉS Most, hogy már ízelítőt kaptunk a városökológia csaknem minden fontosabb témaköréről, láttunk valamit a város múltidéző utcáiból, nevezetes épületeiből, a főutca egy utcabútorokkal ízlésesen berendezett, pihenőre csábító helyszínén, érdemes egy rövid eszmefuttatás erejéig átgondolni, hogy milyen kívánalmakkal szembesül a XXI. századi városépítész? Az alapelvek, az ökológiai szempontok általánosak, a példák debreceniek lesznek. Ahogy az éremnek mindig két oldala van, a városi életmódnak is vannak előnyös és hátrányos vonásai. A kellemes oldalát könnyen megszokjuk, és hajlamosak vagyunk igen hamar természetesnek venni, a zavaró tényezőket pedig sokszor tűrhetetlennek érezzük és ingerülten igyekszünk hatásuk alól kibújni. Így áll a helyzet akkor is, ha a városi mindennapjainkat alakító környezeti hatásokat vesszük nagyító alá. Hiszen élvezzük, hogy közel van egymáshoz a lakás, az áruház, a mozi vagy a fogorvosi rendelő, de bosszankodunk, hogy ez a közelség egyúttal zsúfoltsággal is jár. Állunk a forgalmi dugóban, vagy tolongunk a villamosmegállóban, mert ezrek igyekeznek egyszerre hazafelé, bevásárolni, szórakozni, miközben csaknem szüntelenül szirénázik valahol egy mentő, tűzoltó vagy rendőrautó. Előnyös, hogy a sűrűn hömpölygő városi forgalomnak nem kell sáros tengelytörő utakon zötykölődni, hogy az esővizet elnyelik a csatornalefolyók, de a sok lebetonozott felszínből sivár, ingerszegény környezet kerekedik ki, s időnként ellenállhatatlanul feltámad bennünk a vágy: „valami zöldet”, valami természetközelit látni! Micsoda előny, hogy a városokban alig vagyunk kitéve az időjárás szélsőségeinek, lassan légkondicionált lakásból légkondicionált autón mehetünk légkondicionált munkahelyre, s csak mostanában kezd felrémleni sokakban, hogy milyen hatalmas energiaszükséglete van mindennek, és mi lesz, ha Földünk hat és fél milliárd lakója ilyen komfortos körülmények között akar élni? És persze jó, hogy a városokban nem kell vadállatok támadásától tartani, hogy éjjel nem sötét utcákon kell hazamenni, hogy halk zene csalogat az illatosított levegőjű áruházakba. Hogy emiatt már alig látunk csillagokat a városi égbolton, és hogy egy kánikulai nap után olyan lassan támad fel a hűsítő szellő, mert ontja a beton a nappali meleget? Hát persze, valamit valamiért… 25

A városi életkörülmények ma már erősen eltávolodtak attól, amit természetközelinek lehetne nevezni. Ugyanakkor úgy tűnik, egyre több ember érzi nyomasztónak ezt a fejlődési irányt és vágyik egy kevésbé mesterséges környezetbe. Tulajdonképpen mindenki egy nagykertes családi házban szeretne élni – a belvárosban… Ez ugye aligha megvalósítható vágyálom. Az azonban nem reménytelen, hogy a riasztó perspektívát valamelyest módosítva egy barátságosabb városi környezetet teremtsünk magunknak. Ennek egyik valószínű feltétele az óriásvárosok növekedésének fékezése, a városösszenövések visszaszorítása. Erre vannak is bíztató jelek. A szakértők szerint az elkövetkező évtizedekben már nem a hatalmas megapoliszok fognak tovább gyarapodni, hanem a nagyjából félmillió lakosnak otthont adó települések lesznek a fejlődés fő színterei. A legnagyobb várostömörülések tehát úgy tűnik, már túlnőtték önmagukat, egyre nehezebben képesek magas életminőséget biztosítani az ott élőknek. Talán reménykedhetünk, hogy működik valami természetes fékezőmechanizmus, amely gátat szab a városok mértéktelen felduzzadásának és Debrecen sem kerül bele ebbe a csapdába. Az ökológiai szemléletű városfejlesztés nem pusztán azt jelenti, hogy a környezetvédelmi szempontok a meghatározóak, hanem azt is, hogy a város, mint egy különleges ökoszisztéma, illetve egy összetett organizmus – melyet társadalmi-gazdasági elemek is alkotnak – jól működő, a természettel szoros kapcsolatban élő és lakosai számára élhető egységet alkot, hosszú távon is. Debrecen városszerkezetében is őrzi múltját, és ebben az esetben a „nagyra nőtt falu” jelző az utcák és terek tágasságát jelenti. Ez egyfelől segíti a város átszellőzését, másrészt a közlekedésszervezés környezetet is kímélő megvalósulását. A történelmileg kialakult kertségek mementói, illetve az „örökölt” közparkok, a házlebontással keletkező szabad területek lehetőséget nyújtanak olyan parkos területek kialakítására, melyek gondozottságuknál, járulékos funkciójuknál fogva egy közösség kialakulásának, fejlődésének és életének alapvető feltételét jelentik. Debrecen egyik erősségét, illetve közösség-építő erejét ezek a terek alkotják, melyet tovább színesítenek a természeti adottságok (pl. Nagyerdő). Az más kérdés, hogy hirtelen nem tudnánk olyan belvárosi új zöldterületet említeni, amely az utóbbi években lebontott épületek helyén keletkezett. Az egykor megművelt földterületek, az ún. kertek beépülése után ma új „kertek” kialakítását tervezi a város, melyeknek kulturális-szolgáltató és ökológiai funkciókat szánnak: Drámaírók kertje (szoborpark), botanikus kertek (hálózatban), „Tiszta kert, szép város” (mozgalomként). A Közpark Program keretében az egy lakosra jutó zöldfelület aránya 2010-re a belvárosban is elérheti a 10 m2-t. A korábbi városfejlődési szakasz szerencsétlen eredményei a hatalmas lakótelepek, melyek egész 26

„kerteket” borítanak be. Építészeti-környezeti rehabilitációjuk az ott élők életminőségének javítása, új közösségi terek kialakítása mellett városképi szempontból is sürgős feladat. Debrecen kulturális és gazdasági szempontból is szigetként áll a Tiszántúl közepén. Ezért nagy szerepe van a városon belüli és a város megközelíthetőségét javító közlekedés-fejlesztésnek. Az egykori szovjet katonai repülőtér fejlesztésével a város a térségben egyedülálló szerephez jutott. Ugyanakkor mellette óriási területű, jól megközelíthető vásárváros alakítható ki. Kiterjedt családiházas városrész Debrecen keleti részén.

A tervek szerint itt egyfajta városkapu jöhet létre a Nagyállomás környezetében a buszpályaudvar áthelyezésével, ahova a vasúton, illetve busszal utazók sok zöldfelülettel rendelkező, kultúrált környezetbe érkezhetnek. A buszpályaudvar áthelyezése az egyik eleme a belváros tehermentesítését célzó törekvéseknek és a közlekedési feltételrendszer javításának. A környezettudatosság növekedését is ösztönzi a járműpark korszerűsítése a buszoknál, a villamosoknál illetve a trolibuszoknál párhuzamosan. A környezetkímélő megoldások közé tartozik a gázüzemű buszok („metánbusz”) mellett a „hibrid” trolibuszok működtetése, melyeknek vonala összeköti az Egyetem egyes intézményeit, illetve a régi 4 villamosvonal közül egynek a visszaállítása. Az élhető várossal szemben ezeken túl egyre inkább alapvető elvárás a megfelelő kerékpárút-hálózat kialakítása. Apróság, de van környezetvédelmi haszna annak is, hogy egyre több közlekedési lámpa jelzi, hogy hány másodperc múlva fog zöldre váltani. Ha látjuk, hogy még több mint egy percet itt fogunk állni, talán leállítjuk az autót, és kisebb lesz a légszennyezés, a zaj… A céltudatos cselekedetek sokkal eredményesebbek, a céltudatossághoz pedig pontos ismeretekre van szükség. A városökológia ma már kellő mennyiségű adattal rendelkezik ahhoz, hogy reális helyzetképet adjon a városok aktuális környezeti állapotáról, rávilágítson a környezeti tényezők egymás hatását felerősítő vagy épp ellenkezőleg, egymást kioltó keresztkapcsolataira, az összefüggések bonyolult rendszerére. 27

7. állomás: Kossuth és Piac utca-sarok ZAJ- ÉS FÉNYSZENNYEZÉS Az előbbi helyszíntől alig 100 méterre elillan a békés sétálóutcai hangulat. Az elkerülő utak hiányosságai miatt ma még csak ennyire sikerült elterelni a városon átmenő forgalmat. A Piac utcát keresztező Széchenyi- és Kossuth utcák forgalomterhelése Debrecen egyik neuralgikus közlekedési problémája. Számunkra viszont kiváló helyszín a városökológia egyik világszerte legtöbbet elemzett környezetvédelmi témája, a zajszennyezés bemutatására. Mielőtt ezzel a témával foglalkoznánk az itt álló Református Kistemplommal kapcsolatban két városökológiai érdekességre kell kitérnünk. Egyfelől az időjárási adottságoknál említett „szélforgós hely” ennek a templomnak a toronysisakját sodorta le, 1907-ben, a templom története során már másodszor. Az épület igazi városökológiai különlegességét azonban akkor tapasztalhatjuk meg, ha belépünk a Piac-utcai ajtaján, s a templomtérbe meglepő módon meredek lejtőn kell lefelé haladni. Az utcai küszöbszint és a beltér szintkülönbsége kb. 1,5 méter! Kétségtelen, hogy a templomot 1719 és 1725 közötti építése során vizenyős, süppedékes helyre tették, emiatt cölöpök százaival erősítették meg az alapzatot. A ma tapasztalható szintkülönbség valódi oka azonban nem a templomépület süllyedése, hanem az utcaszint feltöltődése! Az eltelt csaknem 300 év alatt tehát kb. másfél métert emelkedett a Piac-utca szintje! Nem véletlen hogy az imént látott Nagyhíd XIX. századi maradványait is ma jó 1 méterrel a járdaszint alatt találjuk… A globális méretű levegő-, víz- és talajszennyezéshez képest a zaj- és fényhatások kiváltotta környezeti ártalom kisebb jelentőségűnek tűnik. Nem így a városok esetében, ahol a zaj az egyik legkomolyabb környezetvédelmi probléma, s a fény által keltett hatások sem elhanyagolhatók. A lovasszekerek keltette zaj mérséklésére már az ókori Rómában forgalomkorlátozó rendeletet hoztak, s a középkori városokban is a zaj és a bűz volt a városi lét két legnehezebben elviselhető járuléka. Jelenleg a világ nagyvárosaiban a légszennyezés után a zaj- és rezgésszennyezés jelenti a legnagyobb környezeti problémát. A városlakók 80%-a első helyen a közlekedési eredetű zajra panaszkodik, de ugyancsak megkeserítheti az ember életét a szomszédból átszűrődő kutyaugatás, gyereksírás, vagy a légkondicionáló zümmögése. Bosszantó, ha a szomszéd épp a legbékésebb vasárnap délután kezdi el a fűnyírást, ha a közelben megint elkezdenek autókarosszériát kalapálni, de még a vízcsap csepegése is komoly idegi megterhelést okozhat.

28

A zaj-, illetve rezgésterhelésnek sokféle egészségügyi és pszichológiai következménye lehet; álmatlanság, agresszivitás, depresszió, gyerekeknél kommunikációs zavarok stb. A zaj esetében a közvetlen fájdalomküszöb kb. 120-130 decibelnél (dB) van. A „normál” nappali zajszintet, aminél magasabb terhelésnek tehát tartósan nem kellene senkit kitenni 60-65 dB. Ilyen hangterhelés mellett még lehet gondolkodást igénylő munkát végezni. Az alváshoz, pihenéshez viszont általában 30 dB küszöbszintet határoznak meg. (Külvárosi területen 55, ill. 40 dB az elfogadott határérték.) Az erdők idilli csöndje, az avarzörgés, a levélzizegés, a madárcsicsergés kb. 20 decibeles hanghatás. Ezzel szemben a városban lakók fülét rendszeresen érheti 80 decibel körüli zaj. Ennyi mérhető a legforgalmasabb utcákon, a mozik nézőterén, a szórakozóhelyeken. Egy szabadtéri koncerten pedig már a 110-120 decibel hangnyomás sem ritka. Debrecenben már 1968-ban méréseket végeztek a közúti közlekedésből származó zajterhelésről. A belvárosi sétálóövezet kialakítása óta, az átszervezett közlekedési rend hatására 40-50 decibelre csökkent a Nagytemplom körüli terület zajterhelése. Az átmenő forgalom miatt viszont megmaradt a 78-82 dB-es nappali zajterhelés a Kossuth utcán, ill. itt, a Piac utca–Széchenyi utcai kereszteződésénél. Alig marad el ettől az értéktől a Kassai úton, valamint a Piac és Miklós utca kereszteződésénél mért zajhatás. Az elmúlt években jegyzékbe vették a zajkibocsátó forrásokat, létrehoztak egy zaj-adatbázist, ami a város területén 633 zajterhelő telephelyet tartalmaz, továbbá mérik a közlekedésből származó, valamint a nem szolgáltató jellegű üzemek zajosságát is. Az adatok szerint Debrecen sajnos a zajosabb hazai városok közé tartozik, ahol a felmérések szerint a belvárosi lakók harmadának éjjeli pihenését zavarja a közlekedési zaj. A jobb forgalomszervezés csak tüneti kezelés, a legfőbb cél a zajkibocsátás csökkentése és a jobb zajszigetelés volna. Az autógyárak egyre csöndesebben működő motorokkal szerelik fel a járműveket, csakhogy ezt sokszorosan ellensúlyozza a forgalomsűrűség dinamikus emelkedése, a fő zajforrás pedig egyébként is a gumiköpenyek súrlódásából ered. A városlakók közvetlen védelmét a lakások, munkahelyek jobban hangszigetelő nyílászáróinak felszerelése védené leginkább. A modern nyílászárók hangszigetelő hatása kb. 15-20 decibel. Sajnos ilyen hatékony hangszigeteléssel a hazai lakásállomány alig 10-20%a rendelkezik. Persze a jól szigetelő, de állandóan zárva tartandó ablak sem igazi megoldás… A nagyvárosi beépítés sajátosságai jelentős mértékben hozzájárulnak a zajszint növekedéséhez. Az a zajforrás, ami szabad térben, akadálymentes környezetben nem okoz problémát, a szűk városi utcákon, a magas, hosszú, hézagmentesen beépített háztömbök között a többszörös visszaverődés hatására komoly terheléssé válik. Ilyen kedvezőtlen hatást 29

váltanak ki Debrecenben, pl. a Csapó utcai sorházak (ld. fénykép a 3. állomásnál). A modern építészet némely stílusjegye, pl. a nagy sima felületű betonfelületek, vagy üveg homlokzatok divatja, ha nem alkalmaznak a hang megtörését, elnyelését növelő díszítőelemeket, jelentősen fokozza a zaj felerősödését (ld. fénykép).

A tört homlokzati felületek a modern stílusú épületek esetében is csökkentik a visszaverődő zajhatást. (A Vízmű Rt. épülete a Hatvan utca elején.)

A városi utcák leghasznosabb zajárnyékolója a zöldfelület volna, csakhogy ennek egyrészt igen nagy a területigénye, másrészt a lombhullató növények ilyen védőhatása télen elenyésző. A szakirodalmi adatok szerint egy 800-1000 gépkocsi/óra forgalmú utca zaját mindkét oldalon 20-30 méter széles, jól kifejlődött és összetett; gyepcserje-fa felépítésű zöldsáv tudná 60 decibelre csökkenteni. Ilyen térigényt Debrecen belvárosában sem lehet biztosítani. Egy-egy nagyobb park bizonyos irányokba hatékony védelmet nyújt, ezek kialakítására azonban igen korlátozott lehetőség van. A zajvédő falak kihelyezése hatékony és kis térigényű megoldás. Van is rá példa a városban, de esztétikai okok miatt a belvárosban ez sem célszerű módszer. Esztétikai és légfrissítő szerepe jelentős, zajszűrő szerepe viszont szinte semmi az ilyen utcai növényzetnek (a Péterfia utca eleje). 30

Sajnos Debrecen sugaras utcahálózata, amely sajátos településtörténeti emlékként, pl. a Kossuth, a Széchenyi, a Hatvan utca esetében őrzi a városból kifelé tölcsérszerűen szélesedő állathajtó „hajcsárutak” formáját, mára igen előnytelenné vált, mivel az átmenő forgalmat is a központba vezeti. Viszonylag későn, csak az elmúlt 10-15 évben kezdődött el a városmagot elkerülő körutak kiépítése. Fontos forgalomszervezési lépés volt, hogy 2007. szeptember 1-től korlátozták a Nagyerdő országosan védett természetvédelmi területén a gépjárművel történő közlekedést (ld. fénykép). Forgalomkorlátozó kiegészítő tábla a Nagyerdő északi részén, a Pallagi út külső szakaszán.

A nagyvárosok másik jellegzetes problémája a fényszennyezés. Az erős fény, a zajhoz hasonlóan, zavarja a pihenést és idegi megterhelést okoz. A lakók többnyire a fényreklámok változó fényerejű villogására panaszkodnak. A városi fények ugyanakkor biztonságosabbá teszik a településeket, segítik az éjjeli közlekedést, a belváros sétálóutcáinak, a hidaknak, a nevezetes épületeknek barátságos kivilágítása, vagy pl. a karácsonyi kivilágítás kifejezetten hangulatos lehet. Városökológiai szempontból azonban a kivilágított utak, épületek fénycsapdaként vonzzák, vagy mozgásukban korlátozzák az élőlényeket, az éjjeli vadászatra berendezkedett állatok pedig komoly zavaró tényezővel találják szembe magukat. A fölösleges kivilágítás energiapazarlást is jelenthet. Természetesen léteznek megoldások e téren is, például a környezetbarátabb színű fényt kibocsátó ún. nátrium fénytestek alkalmazása, vagy a fényszórás szögének szűkítése, vagy a fénysugár jobb koncentrálása az úttestre. Vannak olyan kísérletek is, amelyek a fényerősséget csökkentik, ha például percekig nincs gépkocsimozgás az úton. Debrecenben a fényszennyezés még nem jelent komoly környezetvédelemi gondot, a hatósági szervek a fényszennyezés vizsgálatával érdemben még nem foglalkoznak. 31

8. állomás: Piac utca; Tourinform Iroda A TURIZMUS KÖRNYEZETTERHELŐ HATÁSA ÉS A MŰEMLÉKVÉDELEM A forgalmas kereszteződéstől visszakanyarodunk a Piac utca keleti oldalára, s utolsó belvárosi helyszínként a város egyik legpatinásabb középületénél, az 1842-ben elkészült Városházánál állunk meg. Itt célszerű átgondolni a XX századi „turizmusipar” környezetvédelmi- ökológiai szempontból előnyös, ill. hátrányos vonásait, ill. ennek Debrecenben tapasztalható sajátosságait. A sétaút egyes állomásain ismertetett urbanizációs ártalmak, valamint a felgyorsult világunkat jellemző stressz kompenzálásaként a városi embereknek intenzívebb, rendszeresebb kikapcsolódásra, regenerációra van szükségük. A helyi lakosság szabadidős tevékenysége (rekreációja) és az idegenforgalom szervesen összekapcsolódik, a Gyógyfürdő és nagyerdei környezete ugyanúgy szolgálja a helyiek kikapcsolódását, mint a külföldről érkező turisták pihenését, gyógyulását. A város külterületének csaknem 1/3-át foglalják el az erdőségek, melyeknek szépsége nagy vonzerővel bír. A híres Nagyerdő és az Erdőspuszták néven ismert pihenőközpont évente kb. 600 ezer látogatót vonz, helyi kirándulót és turistát egyaránt. Ez kb. háromszor akkora látogatószám, mint amivel a Hortobágyi Nemzeti Park rendelkezik. A városkörnyéki pihenőhelyek valószínűleg nagyobb terhelést is elbírnának, de ehhez már új objektumok kiépítése szükséges, mert a legnépszerűbb kirándulóhelyek forgalmát nem célszerű tovább növelni. Az itt lévő táji látnivaló akkor vonzó, ha nem leromlott, lepusztult, gyomos, szemetes állapotban van, és persze az ott sétálók, üldögélők sem zavarják egymást. A turisztikai szakemberek szerint sajnos igaz az a megfigyelés, hogy az idegenforgalmi helyszíneken megjelenő turisták sok esetben kevésbé környezetkímélő magatartást tanúsítanak, mint a helybéliek. Idegen környezetben – ahol senki se ismer – hajlamos az ember jobban „elengedni magát”. Ez vonatkozik a természeti és a kulturális látnivalók környékén megfordulókra is. Debrecen nagy tömegeket vonzó idegenforgalmi attrakciói időben és térben meglehetősen egyenetlenül oszlanak meg. A legismertebb látványosság a Virágkarnevál, pl. a Piac-utcától a Nagyerdei stadionig vonul, környezeti szempontból túlterhelt, ill. érzékeny terület. A látogatótömeg rendszeresen komoly környezetkárosodást hagy maga után. A város központjának számító Kossuth tér további, nemzetközi hírnévvel büszkélkedő, évről-évre ismétlődő rendezvénynek is helyet ad. Itt zajlanak a Nemzetközi Jazz Napok, a Katonazenekari és a Tavaszi Fesztivál vagy a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny műsorai, de pl. 32

autókiállítások, karácsonyi vásárok is. Ilyenkor napokra megváltozik, kevésbé kedvező a tér arculata és az a turista, aki épp ekkor tartózkodik a városban, nem biztos, hogy a legigazibb debreceni emléket viszi magával. Csak reménykedhetünk, hogy a visszatérő vendégekben idővel összeáll egy árnyaltabb kép a városról. A városba érkezők színvonalas szállodai, közlekedési, étkezési lehetőséggel történő kiszolgálásának nem lebecsülendő környezetvédelmi vetülete van. Azt már megszoktuk, hogy a szállodákban jelezhetjük, ha nem kérjük a törölközők napi cseréjét. De a hulladékkezelés, a víz- és energiaellátás vajon minden szállodában, panzióban, étteremben kellően törekszik-e a környezetkímélő megoldásokra? Érdemes-e úgy átalakítani a villanykapcsolókat, hogy ha kívülről bezárjuk a szállodai szoba ajtaját, akkor ezzel automatikusan leoltjuk az esetleg égve felejtett lámpákat? Vannak-e olyan üzemeltetési előírások, amelyek elősegítik az ilyen irányú előrelépést? Egy felmérés szerint (Bodnár R. K. és szerzőtársai 2008) a szállodaláncokhoz tartozó egységeknél határozottan, a magántulajdonban lévőknél kevésbé érvényesülnek a környezettudatos üzemeltetés feltételei. Jelenleg minden harmadik szálloda rendelkezik Debrecenben valamilyen minőségbiztosítási (ún. ISO) tanúsítvánnyal, amely megköveteli a korszerű anyag- és energiatakarékos működést. Úgy tűnik, hogy egyre komolyabb reklámereje – idegenforgalmi marketinghatása – lehet a korszerű, környezetkímélő fogásoknak. Pl. annak, ha a turista azt látja, hogy a város központjában elektromos szemétgyűjtő autóra gyűjtik a kukák szemetét, vagy hogy szintén elektromos motor hajtja a gyerekek körében igen népszerű, nyári városnéző „kisvonatot”. A város épített környezete, műemlékei – történelmi és egyházi emlékhelyei; szám szerint 78 – területi eloszlása szintén nem túlságosan szerencsés. Igen nagy a műemléksűrűség a belvárosban és a Nagyerdő környékén, máshol pedig alig van említésre méltó látnivaló. Pedig érdemes volna felhívni a figyelmet egy-egy olyan utcára, amely megőrzött valamit a mezővárosi jellegéből, ahol uralkodnak az olyan kapubejárók, amelyek alatt a megrakott szénásszekér is befért (ld. fénykép), ahol a kapuk két oldalán valóságos kis bástyák figyelik gyanakodva a cívis életmódot meglesni akaró idegeneket. Egy hagyományos debreceni kapu (Csillag utca). 33

Debrecen épületállománya igen gazdag az apró részletekben. A Piac utcán, pl. egész sok szecessziós épület található, néhány kapualjban különös reliefek vannak, de a mellékutcákban érdemes a súlyos kapukilincsekre, csengőhúzókra, kerékvető kövekre is felfigyelni. Ráadásul az ilyen elszórt részletekhez sokan odaférnek, sokak számára élvezhető a város ezekből áradó szelleme, a „genius loci”. Örökérvényű igazság, hogy amit ismerünk, azt a sajátunknak érezzük, és ami a sajátunk, azt megőrizzük. Ez a leginkább a műemlékeket sújtó vandalizmus elleni küzdelem alapgondolata is. Azon túl, hogy egy-egy graffiti magát a műemléket is károsítja, a turisták fotóin sem mutat túl jól, mint ahogy az adott nevezetesség szemetes környezete sem… De az is bosszantó tud lenni, amikor azért nem sikerül egy fotó, mert akárhogy igyekszünk, sehogy sem találunk egy olyan pontot, ahonnan megfelelő rálátás nyílna a lencsevégre szánt műemlékre (ld. fénykép; Piac utca a Kistemplomnál). Minden szögből belóg egy villanyvezeték, vagy egy hatalmas napernyő színes, reklámoktól hemzsegő vászna! Igazán turistabarát megoldás lehet, ha a műemlékek közelében és/vagy a városképi jelentőségű területeken szakember segítségével bemérjük a fotózásra legalkalmasabb látószögeket és az így kiválasztott legjobb fotópontokat jelezzük a turisták számára. A város vezetése és üzemeltetése részéről fontos feladat, hogy helyi rendeletben szabályozza ezeknek a fotópontoknak a hosszabb távon, változatlan formában történő fennmaradását, megelőzve a városkép degradációját. A városokban általános káros környezeti hatások ugyanúgy sújtják műemlékeinket is, mint az emberi szervezetet. A savas hatású csapadék az épületek, szobrok stb. felszínén is kifejti maró hatását, állagromlást idézve elő a felgyorsult mállási folyamat által. A fagy okozta aprózódás mellett, főként a közlekedésből eredő rezgések károsítják az épületeket, de ez utóbbi hatékonyan kivédhető megfelelő forgalomszervezéssel, pl. a főbb látnivalókat tömörítő központi városmag sétálóövezetté történő alakításával (Piac utca). A vízben oly szegény városban a barátságos mikrokörnyezet kialakításához jelentős mértékben hozzájárulhatnak a szökőkutak és a virágosítások. Ezek a kellemes városi közterek a helyi lakosság rekreációját éppúgy szolgálják, mint a turistákét, sőt elsősorban a helyiek 34

mindennapjaiban igyekeznek életkörülményeket.

megteremteni

az

élhetőbb

városi

Debrecen idegenforgalmi szempontból szerencsés helyen van. A külföldön is ismert hajdúszoboszlói gyógyturizmus és az ország legismertebb természetvédelmi célterülete a Hortobágy közvetlen közelében jól kiegészítheti azokat olyan kereskedelmi és kulturális szolgáltatásokkal, amelyet egy nagyváros tud biztosítani. A Hortobágynak és Hajdúszoboszlónak is a természetre fogékony, igényes látogatói vannak s különösen az utóbbinak jelentős a visszatérő vendégköre is. A városnak érdemes figyelni, kedvébe járni ennek a vendégrétegnek, érdemes évről évre meglepni valami újjal, valami apró köszöntő-ajándékkal: pl. egy városökológiai sétaúttal…

A mállékony homokkőből készült Diószegi-Fazekas emlékmű száz év alatt „antikká érett”. (Somogyi Sándor műve, a Perényi utcában.)

35

9. állomás: Nagyerdei Gyógyfürdő A NAGYERDŐ, AZ ERDŐSPUSZTÁK ÉS A VÁROS VÍZELLÁTÁSA Debrecen városökológiai sétaútját nem tudtuk elképzelni anélkül, hogy ne kapcsoljuk be valahogy a település nevével szorosan összeforrt Nagyerdőt. Bár az erdő egykor teljesen a mai belváros pereméig ért, a szakemberek szerint megközelítette a belső körút Hunyadi utcai szakaszát – (ld. térkép a hátsó borítólapon) – mára ez a növényföldrajzi határ természetesen északabbra tolódott. Legdélebbi része azonban rekreációs térként ma is szerves részét képezi a városnak. A lakóövezettel közvetlenül határos – ma már tényleg teljesen parkjellegű – részét még a villamosvonal is körülfutja. Így a városökológiai sétaút belvárosi állomásainál több helyen is felszállhatunk a villamosra, amely 12 perc alatt kivisz a Gyógyfürdőhöz. Ez a helyszín alkalmat kínál arra, hogy a városökológiai sétaút eddigi megállóin sorra vett témák spektrumát kiegészítve szó essen a Nagyerdő, mint botanikai nevezetesség mellett a város vízellátásáról is. Debrecen neve és a Nagyerdő elválaszthatatlanul összefügg, amit irodalmi és a várostörténelmi események is erősítenek. Csokonai vígkedvű diákjainak a Nagyerdő félreeső tisztásain tartott „rendhagyó órákat”, Simonyi óbester a fürdő felé vezető, ma az ő nevét viselő úton – ezen halad a villamos is – a frissen telepített fákat huszáraival őriztette, s az egyetem építése is itt, a város által az erdőből felajánlott telken kezdődhetett meg 1929-ben. A Nagyerdő neve egyébként valószínűleg nem kiterjedésére, hanem a benne található 200-300 éves hatalmas kocsányos tölgyfákra utal. Az építőés fűtőanyagban szegény alföldi vidéken egy ilyen erdő birtoklása létfontosságú volt. A Nagyerdő kezdetben használati, később tulajdonjogát a debreceniek már legalább 1377-től megszerezték. Az erdő használatát számos korabeli rendelet szabályozta, pl. egy 1608-ban kelt okirat szerint; „senki egyszerre két szekérrel ne fuvarozzon fát. Aki amennyit egy nap alatt levágott, azt haza is kell hoznia.” A tölgyerdő kiváló hely volt a makkoltató sertéstartáshoz, de ezt is kíméletesen kellett megoldani „a kanászok csak azzal a gallyal tüzelhetnek, amit kézzel letörhetnek” (1642). A fa időnként értékes adótétel volt, így 1653-ban a szolnoki bég parancsára Debrecen 100 darab gerendafát szállított a szolnoki híd építéséhez. A várost rendszeresen pusztító tűzvészek után a fára még inkább szükség volt. Nem csoda, hogy a Nagyerdőben a tűzgyújtást szigorúan szabályozták. A hanyag erdőőrt a városi hóhér kiűzte a városból. A korszerű 36

erdőművelésről írásos bizonyítékok szólnak a XIX. század elejétől, de a városi hatóság a konzervatív cívis mentalitásnak megfelelően kijelentette, hogy „az újabban elterjedt fanemekkel való kísérletezést, mint az ákácz és a feketefenyő szükségtelennek ítéljük”(1830). A Nagyerdő parktájjá alakulása az 1810-es években kezdődött, amikor a városhoz itt-ott már művelt kertekkel, szántókkal kapcsolódó övezeten túl, egy erdei mulatságok rendezésére alkalmas parkot kezdtek kialakítani. A „varázsvesszős vízkutatók” útmutatásai alapján fúrt kutakból bőséges mennyiségű melegvíz tört fel, ami megteremtette a fürdő- és szórakozóhely alapját. Povolny Ferenc klasszicista tervei alapján 1826-ra felépült az első fürdőház, amely ma a Régi Vigadó épülete (ennek közelében itt áll most ÖN). Benn tábla hirdeti, hogy 1834-ben Széchenyi István itt tartott lelkesítő beszédet az ország előtt álló feladatokról. Az objektumot 1959-ben gyógyfürdővé nyilvánították, majd 1984-ben egy új, korszerűen felszerelt termálfürdőt is nyitottak. Az erdei környezetben fekvő gyógyfürdő 92 hektáros természetvédelmi területén két szálloda is működik. 2003 nyarán adták át a gyógyfürdő szomszédságában álló, különleges hangulatot biztosító fedett élményfürdőt, az Aquaticumot. Az egykori Nagyerdő déli részének parkosítása során az 1860-as években a Debreceni Emlékkert Társulat „a folyóvíz, a hegyek és kő” hiányát igyekezett pótolni. A Nagyerdő déli, a városba beékelődő parkerdei része közel két évszázada kedvelt kirándulóhely. A Békás-tó, az 1932-ben Borsos József tervei alapján létesített Csónakázó-tó és a világ első földsáncra épített nézőterű stadionja, valamint az Állatkert (1958) és a Vidámpark (1960) (ma Nagyerdei Kultúrpark néven összevonva üzemel) mind mesterséges létesítmények, de kivitelezésük során elsődleges szempont volt a természettel, magával az erdővel való összhang. A Nagyerdő remek helyszín a városi lakosság zöldövezeti rekreációjához, de a természet közelségének jótékony hatása igazolódni látszik az itt található Klinikák betegeinek valószínűleg gyorsabb felépülése alapján is. A parkosítással a tölgy-gyertyán-ezüsthárs karakterű természetes állományok nagymértékben fellazultak, sok, egyébként szemet gyönyörködtető idegen fajt, díszfát is betelepítettek (pl. mocsári ciprust, platánt, szomorúfüzeket, fenyőket). Az eredeti társulás lágyszárú flórája is igen gazdag volt, amiből ma a fodros gólyaorr (Geranium phaeum), a tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia), a sárga árvacsalán (Lamiastrum galeobdolon), a kontyvirág (Arum orientale), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranuncoloides) és a társulás névadója a gyöngyvirág (Convallaria majalis) lelhető fel. Az egykori madárvilágból a zöld küllő, a csuszka, a fakusz, a fakopács, több kisénekes ma is előfordul. Az erdő külső részein egerészölyv és vörös vércse is gyakran kerül szem elé.

37

1939. október 10-én a városi tulajdonban lévő erdőbirtokból 30 hektárnyit a magyar Természetvédelmi Törzskönyv első tételeként bejegyeztek. Ez az esemény a hazai természet-megőrzési törekvésnek jelentős állomása. Sajnos az akkor védelem alá helyezett területen a talajvízszint csökkenése miatt a legértékesebb tölgyállomány azóta kiszáradt. Az egykori homoki gyöngyvirágos tölgyes (tudományos nevén: Convallario–Quercetum roboris) további részének megmentése is sürgős feladat, ugyanis a Debrecen vízellátásában nagy szerepet játszó nagyerdei ivóvízkutak ma is folyamatosan elvonják a talajvizet az erdő gyökérzetétől. A terület általános kiszáradását növelte, hogy a XIX-XX. században a Nagyerdő tágabb környékén lecsapoltak számos kisebb vízállásos mélyedést. A Nagyerdő kritikus helyzetét újabban a globális klímaváltozásra utaló időjárási szélsőségek is súlyosbítják, Debrecen 585 mm-es sokéves csapadékmennyiségéhez képest egyre nagyobb kilengések tapasztalhatók (pl. 2000-ben: 435 mm, 2004-ben: 692 mm hullott), ami erősen próbára teszi a növényzet tűrőképességét. 80-100 év alatt 5-6 méterrel csökkent a talajvíz szintje a Nagyerdő területén, de az öreg fák intenzív csúcsszáradása a városban mindenütt jól látszik (ld. fénykép). A Nagyerdő fáinak kiszáradására megoldást jelenthet az úgynevezett CIVAQUA-program, amelynek megvalósulása nem csupán a Nagyerdő, hanem a város keleti részén az 1970-es években kialakított ún. erdőspusztai tórendszer vízpótlását is megoldaná. A terv szerint a Tiszából, a Keletifőcsatornán keresztül vizet vezetnének Debrecen északi részére, és a víz tárolására a város környékén több víztározó tavat alakítanának ki. A tervezett tározókból a lassan leszivárgó víz hatására egy-két évtized alatt újra megemelkedik a talajvízszint. További felhasználásaként a vízből mezőgazdasági területek öntözésére és az erdőspusztai tavakon evezős versenypálya kialakítására is lehetőség volna. Debrecen másik nagy területi kiterjedésű, 1974-től formálódó rekreációs övezete az ún. Erdőspuszták, amely kelet és délkelet felől félkörívben szegélyezi a várost. Az Erdőspuszták a nyírségi homokdombok és mocsári rétek Debrecenig érő nyúlványa, mintegy 20 000 hektárnyi kiterjedésű történelmi tájegység, melynek egy részét 1988-ban védetté nyilvánították (Hajdúsági Tájvédelmi Körzet). A természetvédelmet, az 38

ismeretterjesztést és a rekreációt egyaránt szolgáló üdülőövezetben több pihenőközpontot, illetve – a nyírvíz csatornák hozadékára alapozva – mesterséges tórendszert (Vekeri-tó, Fancsikai-tavak, Mézeshegyi-tavak) alakítottak ki, melyeket a minden évszakban látványos Panoráma úton lehet megközelíteni. A Bánk mellett 1982-ben épült Tájház állandó kiállítással várja a látogatókat, gondozott parkjában pedig több tűzrakóhely, egy tanösvény és egy pompás látványt ígérő kilátó szolgálja a kikapcsolódást. Az Erdőspuszták sajátos színfoltja a 16,5 km hosszan közlekedő Zsuzsi-vonat, amely egyedülálló közlekedés- és ipartörténeti emlék, ugyanakkor maradandó élményt nyújtó szórakozási lehetőség. Az ország legrégebben üzemelő kisvasútjának a Hármashegyi Oktatóközpont és Erdei Iskola a végállomása, amely nem csak a debreceni, hanem az ország számos más pontjáról érkező kisdiákok természetismeretének fejlesztését is szolgálja.

Az Erdőspusztai tavak környéke minden évszakban kedvelt kirándulóhely (Vekeri- tó).

39

10. állomás: Botanikus kert BOTANIKUS KERT ÉS VÁROSI ZÖLDFELÜLETI RENDSZER A Gyógyfürdőtől két irányba folytathatjuk sétánkat. Ha a csónakázó-tó mellett elhaladó Ady Endre sugárúton megyünk, akkor a Nagyerdei Kultúrparkhoz (állatkert és vidámpark) jutunk. Ha viszont két villamosmegállóval tovább utazunk és leszállunk az Egyetemnél, az egyetem központi épülete mögött felkereshetjük az egyetemi botanikus kertet. A sétaút belvárosi szakaszán a 4. helyszínt, az ún. Emlékkertben már a városi élővilágnak szenteltünk. De mivel a Nagyerdő a város egyik legismertebb nevezetessége, a hajdani őshonos erdőt is képviselő botanikus kert meglátogatása kézenfekvő kiegészítő program lehet. Mint látni fogjuk, az itteni mondanivaló akár a városökológiai sétaút összefoglalójaként is szolgálhat. A városi környezet élővilágra gyakorolt markáns hatásának jellemző vonásait a belvárosi megállóhelyen ismertettük. Itt, a botanikus kertnél ezt részben kiegészíthetjük, másrészt egy méginkább természetközeli folt bemutatásával érzékeltethetjük a kontrasztot a sűrűn lakott városi, ill. a hajdanvolt homoki gyöngyvirágos tölgyes környezete között. Az eredeti természetes vegetáció habitusának bemutatására természetesen nem egy botanikus kert a legalkalmasabb. Itt is nagymértékben átalakított természettel találkozunk, sok egzotikus fajjal, az oktatást szolgáló rendszertani sorrendbe ültetett füvekkel, lágyszárúakkal. A helynek mégis van némi kapcsolata az egykori homoki tölgyessel, azzal a nevezetes területtel, amely 1939 őszén hazánk első természetvédelmi területeként hivatalos oltalmat kapott. A botanikus kert félreesőbb, nyugati részén ugyan nyomokban még felfedezhető az eredeti homoki tölgyes állomány, de eredeti növénytársulásélményt nem tud nyújtani. A kert nagy részén logikusan elrendezett, változatos összetételű növényállomány található. Mintegy 1500 szabadföldi növényfaj, továbbá 2500 trópusi, 2000 pozsgás és 2500 kaktuszféle található a botanikus kertben. A változatosságot a kert 1928-as alapításakor, ill. az egyetem főépületének elkészülte után elkezdődött betelepítésekor két irányban is igyekeztek növelni. Az alapítók legnagyobb hatású egyénisége, az egyetem nemzetközi hírű botanikus professzora Soó Rezső egyrészt a régióra jellemző vegetációfoltokat alakított ki – homoki, szikes, mocsári, tavi és sziklakertrészt hozott létre – másrészt nagy mennyiségű idegen fajt telepített. A fejlődés akkor vett újabb lendületet, amikor elkészültek az üvegházak, a kaktuszteleltető, és a kert botanikai és gyógynövény állománya szervesen beépült az egyetemi oktatásba.

40

Néhány tekintetben azonban a botanikus kert alkalmas a városökológiai adottságok bemutatásnak kiegészítésére is. A városi parkokban a balesetveszély miatt nem lehet meghagyni a nagyobb méretű elszáradt ágakat, fatörzseket, pedig az élővilág teljességéhez az elhalt növényekben élő ún. lebontó szervezetek is hozzátartoznak. A cincérek, szarvasbogarak, pl. ismert képviselői ennek a bogárcsoportnak. A botanikus kertben – és az egyetem főépülete mögött (ld. fénykép) – tudatosan hagytak meg néhány kiszáradt tölgyfát, hogy ezeknek az ún. dekomponáló szervezeteknek alkalmas élőhely is fennmaradjon. A botanikus kert a városökológiai megfigyelések, mérések számára is kézenfekvő összehasonlító terepnek bizonyult. A város sajátos klimatikus adottságainak megállapításakor, a belváros és a városkörnyéki, nem beépített területek között tapasztalható különbségek megmérésekor a botanikus kert szolgált az egyik mérési helyként. Itt mindig néhány fokkal hűvösebb és valamivel csapadékosabb mikroklíma van, hosszabb a fagyveszélyes időszak, néhány nappal eltolódnak a hőmérsékleti fordulónapok, pl. az ún. vegetációs időszak beköszönte, vége stb. A város alatt kialakuló talajvíz- és rétegvízszint-süllyedés feltérképezéséhez a botanikus kerti kutak adatai szintén fontos összehasonlító információkkal szolgálnak. Ráadásul itt a helyszínen lehet vizsgálni a mélyebbre húzódó talajvízréteg élettani hatását a növényzetre. A természetes szabadtéri laboratóriumban elemezhető a homoki tölgyes növényegyüttes karakterfajának, a több száz éves tölgyeknek a jellemző csúcsszáradási folyamata (ld. fénykép az előző megállónál). A botanikus kert az összefüggő, városépítészetileg megtervezett városi zöldfelületi rendszer kialakításának egyik legerősebb pillére lehet. A kert észak felé megszakítás nélkül folytatódik a Nagyerdő egyre kevésbé parkosított állományai felé. A városi levegő mozgásban tartásához, a belvárosi szennyezett levegő kicserélődésének biztosításához, az öntisztuláshoz egyre nagyobb szükség van a város belső részei felé mutató zöldfelületi sávokra. Ezek tudatos megtervezése, létrehozása komoly 41

városépítészeti feladat, de a városi életminőség javítása szempontjából egyre természetesebb igény. Debrecennek a várost átszelő vízfolyás, vagy nagyfelületű tavak, továbbá élénk domborzati elemek hiányában egyedüli lehetősége a környezet élénkítésére a zöldfelületi rendszer hatékonyságának növelésében rejlik. Számos nagyváros példája igazolja, hogy a városkörnyéki nyílt terek egészségesebb környezeti hatása a zöldfelületi sávok – az egymástól néhány száz méterre következő parkláncolatok – segítségével bevezethető egészen a belvárosig. Debrecen esetében jó lehetőség kínálkozik a Nagyerdő déli peremén létrejött botanikus kert – parkerdő – állatkert – vidámpark és köztemető komplexum alkotta zöldfelület kedvező környezeti hatásainak a meghosszabbítására a széles Simonyi utat és az Egyetem sugárutat övező fasorok megerősítésével. Ezen utak csatornahatását erősíti, hogy az északias szélirány viszonylag gyakori a városban, tehát ezáltal a nagyerdei hűvösebb, párásabb, tisztább levegőnek a belváros felé áramlását ezek a „csatornák”biztosítják. Sajnos mindkét zöldfelületi „ütőér” faállománya nagyon rossz állapotban van (ld. fénykép), ráadásul az egyetem, ill. a belváros közti, 20-30 éve még lazán beépített kertvárosi övezetet mára már zsúfolttá tették a 3-4 szintes társasházak. A városközpont levegőjének más irányból történő felfrissítésére korlátozottabbak a lehetőségek. Leginkább a keleti, erdőspusztai külterület felől lehetne ilyen fejlesztésen gondolkodni. A centrumból kelet felé kivezető Kossuth és Szt. Anna utcák, ill. folytatásuk mentén kellene átgondolt zöldfelület fejlesztéssel javítani a környezet minőségét. A Simonyi út leromlott állapotban lévő hársfái

A Kossuth utca nagy átmenő közúti forgalma ezt különösen indokolttá teszi! Szerencsére a keleti városrészben viszonylag kevés lakótelep épült, a külső lakóhelyövezet, a kertvárosi jelleg jobban megmaradt. Dél és nyugat felől azonban, ahol a város ipari negyedei vannak, a légcsere elősegítése nem is volna előnyös.

42

Az ismertető összeállításánál felhasznált szakirodalom: ANGYAL L. A. (szerk.) 1999: A MTESZ Hajdú-Bihar Megyei Környezetvédelmi Bizottság negyed évszázada 1973-1998. Alföldi Nyomda, Debrecen 479 p. BELUSZKY P. 2001: A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus Kiadó 274 p. BÉNYEI M. Debrecen kincsei. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. Debrecen 96 p. BODNÁR R.–BOLGÁR B.–VASVÁRI M. 2008: Zöld(?)szállodák Debrecenben. In: IV. Kárpát-medencei Környezettudományi Konferencia tanulmánykötete pp. 116-121. CSORBA P.–KISS G.–NOVÁK T. 2002: Debrecen külterületének egyedi tájérték katasztere. Természeti értékek. Nyomdaipari Szolgáltató KKT. Debrecen 110 p. FRISNYÁK S. (szerk.) 2000: Az Alföld történeti földrajza. Piremon Nyomda, Debrecen– Nyíregyháza 509 p. NÁBRÁDI M. (szerk.) 1984: Debrecen utcanevei. 403 p. PAPP A. 1974: Debrecen. Panoráma útikönyv, 316 p. SZEGEDI S. 2007: Heavy metal loads in the soil of Debrecen. Landscape and Environment, Vol. 1. Issue 1. Debrecen pp. 57-67. Továbbá a város internetes honapja, a www.debrecen.hu.

Jegyzetek

43

A városökológiai sétaút állomásai (Cartographia várostérkép sorozat; Debrecen, 1:20 000)