Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági Főiskolai Kar Tájgazdálkodási Tanszék
Oktatási segédanyag
című tantárgyhoz a Tájgazdálkodási mérnök szakos hallgatók részére
Összeállította: Szinyei Béla
MEZŐTÚR, 2001
TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés .......................................................................................................................................................1 Szemelvények Csemez Attila: Tájtervezés – Tájrendezés című tankönyvéből. (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1996) .............................................................................................................................................2 Tájfogalom, tájelemek ...............................................................................................................................2 A tájrendezés lényege ................................................................................................................................5 Regionális rendezési tervek ...................................................................................................................5 Általános rendezési tervek.....................................................................................................................5 Területfelosztás, osztályozás, tájbeosztás..................................................................................................6 Természeti földrajzi „táj”-beosztás........................................................................................................7 Nagyságrendi „táj”-osztályozás.............................................................................................................7 Regionális területbeosztás .....................................................................................................................8 Tájtervezési formák ...................................................................................................................................9 Területrendezési tervek..........................................................................................................................9 Tájrendezési tanulmányok, tanulmánytervek, tervek ............................................................................9 Környezeti hatásvizsgálat ....................................................................................................................10 Tájrendezés és melioráció....................................................................................................................10 Tájrendezés és „környezetvédelem”....................................................................................................11 Tájrendezés és beruházás.....................................................................................................................12 Tájrendezési folyamat..............................................................................................................................12 A tájrendezési terv részei.....................................................................................................................13 Tájvizsgálat (tájanalízis)......................................................................................................................13 Tájértékelés (tájdiagnózis)...................................................................................................................14 A tájértékelési módszerek elemzéséből levonható megállapítások:....................................................17 Tájrendezési terv..................................................................................................................................19 Mátyás-hegy – Remete-hegy tájrendezési terve (1991) ......................................................................20 TÖRVÉNYEK, JOGI HÁTTÉR .............................................................................................................23 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól .............................................23 1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről ..................................................23 1996. évi XIII. törvény a természet védelméről ..................................................................................24 1993. évi XLVIII. törvény a bányászatról ...........................................................................................26 TÁJRENDEZÉSI LEHETŐSÉGEK ...........................................................................................................26 Tájesztétikai szempontok figyelembevétele ............................................................................................26 Helyválasztás .......................................................................................................................................29 Formaválasztás ....................................................................................................................................29 Tereprendezés ......................................................................................................................................30 Növényalkalmazás ...............................................................................................................................30 TÁJBA ILLESZTÉSI MÓDOK ..............................................................................................................32 SZINYEI BÉLA: ÉPÍTETT KÖRNYEZET MAGYARORSZÁGON (KIVONAT) .................................35 Bevezetés .................................................................................................................................................35 A környezet és az épített környezet fogalma; az épített környezet tartalma ...........................................36 Az épített környezet térségi, természeti, táji, társadalmi, kulturális, gazdasági meghatározottságának egyes jelenségei .......................................................................................................................................41 A MAGYARORSZÁGI ÉPÍTETT KÖRNYEZET ALAKULÁSÁNAK JELLEMZŐI........................44 Településföldrajzi megközelítés ..........................................................................................................44 A magyar lakóházfejlődés ...................................................................................................................47 Építészettörténeti megközelítés ...........................................................................................................49
1
BEVEZETÉS Az emberi környezet egyre súlyosbodó problémái, a beépített területek burjánzása, a természeti, táji értékek pusztulása, felvetik annak igényét, hogy a témakörrel foglalkozó tudományos megközelítés mind átfogóbb legyen. Az általános gyakorlat szerint az egyes tématerületek tudományos művelői csak a saját problémáikkal foglalkoznak, kevés a kitekintés a más szakterületek felől érkező hatások, vagyis több szakterület összefüggései felé. Külön szakma foglalkozik a mezőgazdasággal. Az erdőgazdasággal, a természetvédelemmel, az állat- és növényvilággal, a földrajzi környezettel és külön szakma az építészettel, a közúthálózattal, a közüzemi hálózatokkal. Az elmúlt években létrejött egy új fogalom, az épített környezet fogalma és egy új jogi szabályozás, az épített környezet alakításáról és védelméről (1997. évi LXXVII. tv.) szóló törvény és a hozzá tartozó kormányrendelete az országos településrendezési és építési követelményekről (253/1997. (XII. 20.) Kormányrendelet). A törvény értelme szerint a beépített és beépíthető területek és az épületek, építmények szempontjából készült; szabályozása, fogalomrendszere a természetvédelem, tájvédelem szempontjait másodlagosan kezeli. Nyilvánvaló, mert a természetvédelem és tájvédelem saját törvényekkel rendelkezik, a mezőgazdasági termőföldeket is törvény védi. Az átfogó, mindkét oldal érdekeit mérlegelő szemlélet érdekében szükségesnek tartom a tájgazdálkodást és a tájépítészet fogalmát. A tájrendezés külön szakma, amelyet Csemez Attila tanszékvezető, egyetemi tanár tankönyvének szemlélete képvisel. E szemléletet kell átvennie a tájgazdálkodási mérnököknek. Mindig kritikusnak és következetesnek kell lenniük bármely műszaki létesítmény – legyen az a legszebb, legmodernebb épület – építésével kapcsolatban, ha az addig beépítetlen természeti állapothoz közeli „élő” földterületet venne igénybe. Ha épület építése elkerülhetetlen, ha új út építése szükséges, mindig gondolni kell a természeti „ellentételezésre”; legyen a fejlesztésben fásítás is, vagy pl. zöldterület kialakítása. Látnunk kell, hogy az Alföld erdősültsége nagyon alacsony – 4-5 % körüli – és egyelőre csak nagyon bizonytalan tervek és programok léteznek az erdősültség valamikori 10-20- %-os értékének elérésére. A következő két részben szemelvényeket közlök Csemez Attila tanszékvezető, egyetemi tanár könyvéből és saját, korábbi jegyzeteimből annak érdekében, hogy elősegítsem a hallgatók átfogó tájvédelmi és építészeti szemléletének kialakítását.
2 I. RÉSZ
Szemelvények Csemez Attila: Tájtervezés – Tájrendezés című tankönyvéből. (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1996) Mottó: „A jövő század gazdasági, kulturális versenyét a világ azon régiójainak népe fogja megnyerni, amelynek környezetét, életterét hozzáértő tájépítészek olyanná alakítják, hogy az kreativitásra késztessen. Mőcsényi Mihály: Ajánlás
Tájfogalom, tájelemek A „táj” szó a legkülönbözőbb értelmezésben látott napvilágot a hétköznapi és a tudományos szóhasználatban egyaránt. A „táj” eltérő használatát példákkal érzékeltetem: -
„Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon,…” (Petőfi: Szülőföldenem, 1848) „A Duna-táj bús villámhárító.” (Ady: A Duna vallomása, 1907) „Micsoda táj! Kivételes táj. Királyi táj és királyok tája.” (Szebrényi, 1982)
A táj „hivatalos” értelmezése a szótárak, lexikonok szerint: - „táj: a földfelszínnek több szempontból egységes, a környező területektől különböző része. A kialakításában részes „tájalkotó” tényezők részben természetiek: domborzat, éghajlat, növényzet, stb., részben társadalmiak: település, földművelés. Megkülönböztetnek természeti és gazdasági, illetve műtájat.” (Új Magyar Lexikon, 1962) -
„táj: A föld felületének vmely szempontból jellegzetes része, vidéke, kisebb területi egysége. Akácos, dombos, erdős, fenyves, hegyes, lankás, mocsaras, szikes, sziklás táj; elhagyott, idegen, ismeretlen, kihalt, kietlen, kopár, sivár, vigasztalan táj; kedves, kies, otthonos táj; őszi, téli táj.” (A magyar nyelv értelmező szótára, VI. kötet, Akadémia Kiadó, 1966)
-
„táj: a földfelszínnek több szempontból egységesen jellemezhető része (lehet természeti, gazdasági, illetve műtáj).” (Kislexikon, Akadémia Kiadó, 1968)
-
„táj: 1. Földrajza, növényzete, stb. alapján egységes v. összefüggő (kisebb) terület. Dombos táj; a Duna tája. (A körülöttünk látható természet. Téli táj.) 2. Környék, tájék. A világ minden táján; tájára se megy. (Vkinek a háza tája: otthona, otthoni környezete. Baj van a házunk táján.) 3. A test vmely meghatározott része, vmely szerv környéke. A has tája; a szív tája.” (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1972)
A tájfogalom a legvitatottabb definíciók egyike. A gazdasági viszonyok változásával a tájfogalom is számtalan értelmezésben látott napvilágot. Néhány ismeretes meghatározást az alábbiakban közlök.
3 Hommeyer már 1805-ben meghatározta a tájat: „Igen magas helyről áttekintett területek körzete vagy vidékek sokasága, amely a szomszédos téregységektől főképpen hegyekkel és erdőségekkel el-, illetve körülhatárolt.” A századfordulótól kezdődően a polgári földrajz egységességre, szintézisre, földrajzi módszerek kidolgozására törekszik. Hettner, a polgári földrajztudomány vezető egyénisége korunk földrajzával szembeni kívánalmait az adott valóság földrajzi értékelésében s ez alapján egy új valóság teremtő felépítésében, az ember szükségletei szerinti tájátalakításban jelölte meg. A német politikusok ezen az úton jutottak el a geopolitikai szemléletig. Teleki a tájat a föld egy olyan területeként értelmezte, amelyen a földfelszíni élet természettől való szintézise összes jelenségeivel megtalálható. A tájépítő tényezők funkcióik szerint olyan egységet alakítanak ki a tájban, amellyel még egy megegyező a Földön nincsen, tehát minden táj individuum. Troll (1950) kutatási eredményei szerint földrajzi tájon a földfelszín egy olyan részét értjük, amely külső megjelenése, jelenségeinek együtthatása, valamint belső és külső fekvésvonzatai alapján meghatározott jellegű téregységet képez, és amely a földrajzi határokon más jellegű tájakba megy át. Schmithüsen (1963) a Tudományos tájfogalom című munkájában a tájfogalom értelmezésében a nagyságrendnek is jelentős szerepet tulajdonított: a táj a geoszféra totálkaraktere alapján egységként felfogható résznek földrajzilag releváns nagyságrendű alakulata. Az „alakulat” a geoszférikus hatásmechanizmus minőségi teljességét jelenti. Az ismert külföldi geográfus teoretikusok után lássuk a hazaiakat. Itt is a táj egészével legáltalánosabban foglalkozó földrajztudományi definíciókkal kezdem. Somogyi (1964) szerint: „a táj a Föld felszínének olyan része, melyben a külső és belső erők által keltett anyagmozgás-folyamatok törvényszerűségei, valamint az általuk létrehozott formák típusai időben és térben azonosak.” A Somogyi-féle tájdefiníciót Pécsi Márton (1964) magyarázta, pontosította: „A természeti földrajzi tájban – szemben a geomorfológiai körzettel (régióval) – benne foglaltatik az élővilág minden eleme is. Sőt, mivel ma már a társadalom által képviselt antropogén tényező nélküli természetes táj is csak ritkaságként fordul elő, illetőleg Európában csak többé-kevésbé a valóságos tartalomtól elvonatkoztatott elméleti absztrakció útján rekonstruálható, a természeti tájban általában benne értjük a társadalmi munka által létrehozott, állandó jellegű hatásokat is. Fenti definíció érvényes a kisebb és nagyobb tájak esetében is azzal a megszorítással, hogy a nagyobb tájak elhatárolásakor inkább csak egyes tényezőkkel kapcsolatban – pl. morfolitogén adottságokban – mutathatók ki az egyező rokon vonások.” A tájak elkülönítése egymástól nagy hangsúlyt kapott Báthory és Ghimessy (1978) közös megfogalmazásában: „A táj önálló sajátos természeti egység, melyen belül a geológiai, a geomorfológiai, a meteorológiai és a talajtani viszonyok egységesek. A természeti földrajz a táj alatt érti azt a területet, melyet a különböző természeti jelenségek és a vele kapcsolatban álló élővilág jellemez oly módon, hogy a szomszédos tájak természeti viszonyainak arányától megkülönböztethető módon eltér.” Ebben a meghatározásban nem szerepel az ember tájra gyakorolt hatása, a társadalmi hatás, ezért bizonyos visszalépést jelent a Pécsi-féle értelmezéshez képest. Az Országos Erdészeti Egyesület egyik munkacsoportja 1981-ben az ember tájformáló szerepét figyelembe véve definiálta a táj fogalmát: „A táj a természeti erők által formált és az emberi tevékenység révén módosított földfelszín állandóan változó, sajátos ökológiai rendszerből álló egysége, mely megközelítőleg hasonló formájú és funkciójú, de különböző nagyságrendű lehet.” Az egyes táj-meghatározások kritikájától, illetve tájrendezési értelmezéstől eltekintek, ugyanis valamennyi földrajzi, természeti földrajzi szempontból korrekt lehet. Sőt a földrajzi táj meghatározások
4 állnak szakterületükhöz legközelebb, tekinthetők ezért kiindulásnak, támpontnak. Sőt a földrajzi táj meghatározások állnak a szakterületünkhöz a legközelebb, tekinthetők ezért kiindulásnak, támpontnak. Tájrendezési szempontból azonban nem felel meg egyik se. „Hiányzik” belőlük az „ember”, az emberi tényezők fontosságának hangsúlyozása. Tájrendezési szempontból Mőcsényi Mihály (1968) meghatározást tartjuk mérvadónak, mely szerint: „A táj nem más mint a természet és a társadalom kölcsönhatásainak ellentmondásos, ezért dialektikus egysége. A táj egyrészt a társadalom anyagi életfeltétele, másrészt magas rendű vizuális-esztétikai kvalitások hordozója. Ezért egyben az ember és a természet kölcsönhatásainak tárgyiasult – az ember alakította anyagi világban manifesztálódott – története. A táj antroposzociocentrikus fogalom. A természet és a társadalom olyan ellentétpár, mely kölcsönösen áthatja egymást, és megbonthatatlan egységet képez. Azaz a táj a társadalmi igényeknek megfelelően a bioszférából nooszférává alakított, emberesített természet, emberi környezet.” Balogh Ákos (1993) hasonló értelmezésben definiálta a tájat, amely „dinamikus egyensúlyú társadalmasított természet, az emberi közösségek élettere. Tartalmában és formájában múltját őrzi, tükrözi a természeti adottságokat, a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokat.” Pécsi Márton úgy fogalmazott, hogy „antropogén tényező nélküli természetes táj is csak ritkaságként fordul elő.” Mi tájrendezési szempontból tovább megyünk: ahogyan „természetes táj” nincsen, úgy „kultúrtájról” sem beszélhetünk. „Csak” tájról! Ugyanezt tájrendezői szemlélettel Becama professzor szépen kifejezte. Miután az IFLA Kongresszusra 1970-ben Hollandiából Portugáliába kerékpáron érkezett, azt mondta: Amennyiben a nagy előadótermet a Földhöz hasonlítjuk, akkor az abban elszórt néhány tucatnyi gombostű lehet csak bioszféra értékű, a többi az ember által közvetlenül vagy közvetve, de egyértelműen befolyásolt ionoszféra. S a közel három évtized alatt a befolyásolás mértéke tovább fokozódott! A felsoroltakon kívül számtalan tájdefiníció létezik. Hogy ezek mennyire fedik a táj lényegét, az egyes szakterületek értelmezésétől függ. Minden esetre az 1930-as évektől intenzívebbé váló kutatások és viták a táj fogalmának meghatározásán túlmenően - a táj alkotó elemeinek csoportosítására, - a táj térbeli szerkezetének megállapítására, - a tájak közötti hierarchia tisztázására, - a tájak közötti, nem szerkezetből adódó kapcsolatok feltárására, valamint a - tájtípusok meghatározására, a tájrendszer felállítására is irányulnak. Tájrendezési szempontból a mai napig sem tudunk „jobbat” a Mőcsényi-féle meghatározásnak, ezért a továbbiakban ebben az értelemben használom a „táj” fogalmat. A tájban, az emberi környezetben található megjelenési formákat tájalkotó elemeknek, vagy röviden tájelemeknek nevezzük. Jellegük szerint természeti, módosított és művi tájelemek ismeretesek. Az utóbbi kettőt humán vagy antropogén elemeknek is szokás nevezni. A természeti tájelemekkel ellentétben az emberi tevékenység valamennyi élettelen „termékét”, az épületeket, a műtárgyakat, egyszóval az építményeket, létesítményeket művi tájalkotó elemeknek tekintjük. Keletkezési idejére való tekintettel történeti, rendeltetése szerint a természeti és a művi elemek között – a befolyásolás mértékétől függően – módosított elemek is lehetnek. Ilyenek például a termesztést szolgáló teraszok, vízlevezetők, földutak, az öntözött táblák, a mező- és erdőgazdasági monokultúrák. Az antropogén tájelemek többnyire csoportosan, elemegyütteseket képezve jelennek meg a tájban. Az egyes tájalkotó elemek többnyire igen bonyolult tényezőkombinációkban érvényesülnek.
5 A tájrendezés lényege A tájrendezés kifejezést az egyes szakterületek képviselői eltérő módon értelmezik. A tájrendező szakemberek – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – széles körű szintetizáló és a részletekre kiterjedő tervező, szervezőmunkát végeznek. A tájrendezést – egyik hazai megalapítójának, Mőcsényi Mihály professzornak a meghatározását idézve – „azon tevékenységek összességének tekintjük, amely a korszerű ökológiai és műszaki ismeretek, valamint esztétikai elvek érvényesítésével az emberi környezet olyan jellegű alakítását irányozza elő, amelynek eredményeképpen a táj élettani kondicionáló hatása, termőképessége, használati és vizuális értéke növekszik, a benne élő ember teljesítőképessége fokozódik, fiziológiai és vizuális-esztétikai eredetű életöröme kiteljesedik.” A tájrendezés viszonylag újnak minősülő tudományág hazánkban. Biológiai, műszaki és társadalomtudományi határtudományok szintézise. Ennek megfelelően a tájépítész feladata kettős: egyrészt össze kell hangolnia az egyes szakterületeken működő specialisták munkáit, másrészt sajátos tájrendezési tevékenységet kell kifejtenie, tájrendezési feladatokat kell megoldania. Úgy kell szintetizálnia, hogy a káros egyoldalúságok elháruljanak, a táj természeti és művi elemei, elemegyüttesei között olyan harmónia alakuljon ki, amely a tájban rejlő különféle értékek lehető legnagyobb mértékű hasznosulását eredményezze. Művelői között különböző szakterületek képviselői is megtalálhatók. A mai értelemben használatos tájtervezés fogalomkörbe tartozó tevékenységek Európa iparilag fejlett országaiban az 1930-as években váltak ismertté. Lényegét tekintve azonban sokkal korábbi keletű, hiszen az emberi tevékenység a mindenkori környezet, a táj közvetett vagy közvetlen – alakításával, „rendezésével” függ össze. A területi vonatkozású fejlesztés elképzelhetetlen a természeti adottságok figyelembevétele nélkül. A települést bővítő, a termesztést hatékonyabbá tevő, a mocsarakat, a vízfolyásokat szabályozó, a lejtőket teraszoló, az utakat, a vasutakat, a csatornákat építő ösztönös vagy tudatos tevékenység min-mind a táj alakítását jelenti. Tájrendezésnek viszont a valamilyen cél érvényesítéséért végzett tudatos tervezői-megvalósítói tevékenységet tekintjük. Összegzésként megállapítható, hogy a tájrendezési tevékenység az anyagi, az esztétikai értékek megtartására, a termelőeszközök fejlődésével növekvő lehetőségek feltárására és megvalósítására irányul. A tájrendezés összetett és sokoldalú szintetizáló munka. A tájrendezés az ökológiai, a műszaki, az ökonómiai ismeretek és az esztétikai elvek alapján az emberi környezet, a táj alakítását jelenti annak érdekében, hogy a táj élettani kondicionáló hatása, termelőképessége, használati és vizuális értéke növekedjék. Regionális rendezési tervek A regionális rendezési tervek készítésének célja, szerkezeti felépítése, időtávlata, léptéke igen sok rokonságot mutat a tájrendezési tervekkel. A 9007/1983. számú ÉVM-közlemény közzétételét követően a regionális tervek száma fokozatosan csökkent, ugyanakkor megjelentek a regionális tájrendezési tervek. Az utóbbiakat elsősorban a természetvédelmi területekre (Bükki, Duna-Dráva, Duna-Ipoly, Fertő-Hanság, Hortobágyi, Kiskunsági Nemzeti Park) készültek. Ezek a tervek nemzetközi mércével mérve tájterveknek minősülnek, de e tervfajta önálló megjelenésének hiánya miatt csak a „regionális” jelzővel válhattak elfogadtathatóvá. Így a jogi szabályozás szerint is – márpedig a törvény mindenkit kötelez – lehetett a regionális és tájrendezési, illetve a regionális tájrendezési terveket egyaránt elfogadtatni. Általános rendezési tervek Az általános rendezési tervek „Részletes előírásai”-ban szerepelnek a tájrendezési feladatok. Az „Alátámasztó munkarészek”-hez sorolták a Tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat kötelező elkészítését.
6 A Tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat sok hasonlóságot mutat a jóváhagyásra kerülő Területfelhasználási és településszerkezeti tervvel. A tervezés során gyakran megtörtént, hogy - a tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat tartalmát teljes mértékben átvették, vagy - a tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslati térképet területfelhasználási és településszerkezeti tervnek nevezték, és mindössze a szabályozási vonalakkal egészítették ki azt. Az ÉVM-közlemény (9007/1983) előkészítése során a minisztérium felelős munkatársai egyetértettek a Városépítési Tudományos és Tervezőintézet, valamint a Kertészeti Egyetem tájtervező szakembereinek azon igényével, miszerint a külterületi szabályozás és az ökológiai szemlélet érvényesítése érdekében a tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat ne csak alátámasztó, hanem jóváhagyásra kerülő munkarész legyen. Az elképzelés, a szándék – a paradox módon „tájhivatalként” rövidített – Tájékoztatási Hivatal jogászainak hozzáállásán bukott meg. Érvelésük szerint ugyanis nem volt elvárható egy „valamilyen” végzettségű, képesítésű műszaki osztály vezetőjétől, hogy „szintetizálja” a területfelhasználási és – szerkezeti tervet a tájrendezésivel. Jóllehet elegendő lett volna egyetlen, „tájrendezési” tervet készíteni, hiszen az tartalmában gyakran megegyezett a területfelhasználási és területszerkezeti tervvel. A területfelhasználási és –szerkezeti terv megszűnésébe, tájrendezési tervvé alakításába viszont az ÉVM építészei nem egyeztek bele. Az ÉVM-közlemény alapján készített - regionális rendezési tervek tartalmi követelményei szerinti, továbbá - az általános rendezési tervek: - tájrendezési és természetvédelmi, - zöldfelületi, valamint - környezetvédelmi és - a részletes rendezési tervek - zöldfelületi és durvaterep-rendezési, valamint - települési „környezetvédelmi” munkarészeinek kidolgozása lehetőséget adott az ökológiai szemlélet kifejezésére. A regionális, az általános és a részletes rendezési tervek alaposan kidolgozott és többnyire betartott tartalmi felépítése ellenére - a tervezőktől függően – igen eltérő minőségű - tájrendezési és természetvédelmi, - zöldfelületi, valamint - „környezetvédelmi” szakági munkarészek készültek. A rendezési tervek alapján a külterületre vonatkozó javaslatoknak nem vagy alig lehetett érvényt szerezni. A tájrendezési és természetvédelmi munkarészeket ezért inkább csak formailag tekintették kötelező munkarészeknek. Összegezve megállapítható, hogy az ÉVM 9007/1983. számú közleménye a tájtervezési tevékenységet a rendezési tervek készítésén belül szabályozta. A közlemény megjelenését követően a kisebb települések belterületeire készített rendezési tervek – éppen a tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat révén – a közigazgatási terület egészét felölelően kiegészülhettek (gyakorta összevont rendezési terv felülvizsgálata megnevezéssel). Területfelosztás, osztályozás, tájbeosztás A tájrendezési tervek készítésének első fázisa az adatgyűjtés. Az adatok beszerezhetősége a hazai területfelosztás, a különböző osztályozások, a táj-, valamint a körzetbeosztások szerint eltérő. Az ország területének felosztásánál gyakran használják a táj kifejezést. Abban az esetben, ha a tájfogalom a szakterületi értelmezéstől eltérő, idézőjelet használtam. Az egyes tudományágak szakterületüknek megfelelő „táj”-beosztást készítettek. A hazai osztályozásokat, rendszereket a természeti földrajzi, a növényföldrajzi, a talajtani, a vízrajzi, a meteorológia, az
7 agroökológiai, az erdőgazdálkodási, az általános területi nagyságrendi, a közigazgatási, a tervezésigazdasági, a foglalkoztatottsági, a természeti erőforrások, valamint a speciális térségek sorrendjében tekintjük át. Természeti földrajzi „táj”-beosztás A Földrajztudományi Kutató Intézet által kidolgozott tájbeosztásban a következő taxonómiai egységeket különböztetik meg (Pécsi, 1967): 1. Természeti tájrész, kistáj, kistájcsoport (ökológiai faciescsoport, mikrorégió) - A természeti tájak taxonómiai rendszere kisebb homogén egységekre, az ún. ökológiai faciestípusokra épül. - Az ökológiai faciesek a legkisebb, azonos eredetű és felépítésű térelemek, amelyekben a vízellátottság, a növényborítottság és a talaj azonos. Ilyen ökológiai homogenitást mutatnak a síkságok rét- és lápvidékei. - Az ökológiai csoportokat a hasonló vonásokat mutató ökológiai, faciesek megismétlődő rendszere alkotja. Többen (Neef, Troll) az ökológiai faciescsoportokat tekintik a természeti tájak legkisebb topológiai egységének. - A természeti tájrészek genetikailag hasonló ökológiai csoportokból állnak. A természeti tájrészekből kiterjedésük és típusuk szerint a természeti kis- és középtájak (régiók) különülnek el. A természeti kistájak kistáj-csoportokat képezhetnek (pl. Pesti-síkság). 2. Természeti középtáj (mezorégió). A természeti tájrészek, a kistájak vagy utóbbiak csoportjai bizonyos azonosság alapján mezorégiót hoznak létre. Az azonos domborzat, a meghatározott fejlődéstörtének, az eltérő helyiklimatikus, növény- és talajadottságok ellenére természeti középtájnak tekinthető (pl. a Pesti-síkság és a Csepeli-, a Mohácsi-síkság, amely Dunamentisíkság néven összefoglalható). 3. Természeti nagytáj (makrorégió). Valamely domborzati típus (síkság, dombság vagy hegység) egészére kiterjedő és hasonló mezoklimatikus adottságú természeti középtájak együttesen természeti nagytájat alkotnak. A hasonló természeti nagytájakból nagytáj-csoport áll össze. A teljesség kedvéért megemlítjük a negyedik egységet, a földövet (geozónát, amely már a kontinensrészek kapcsolódását jelenti. Nagyságrendi „táj”-osztályozás Ghimessy (1985) a nagyság szerinti osztályozásnál a császárkori Római Birodalomban használt területi elnevezésekből indult ki, illetve annak analógiája alapján készített beosztást. Kategóriái a következők: 1. Provincia (tartomány) a kontinens nagyobb kiterjedésű területei (pl. Nagy-Alföld), amelyben folyók vízgyűjtő területei, éghajlati körzetek, flóratartományok, agglomerációs körzetek képeznek tartományokat. 2. Territórium (tájkörzet) A tartomány legmagasabb rendű egységei (pl. Nagy-Alföld), amelyben folyók vízgyűjtő területei, városok és vonzáskörzeteik, termelési körzetcsoportok, erdőgazdasági tájak alkothatják a tájkörzetet. 3. Régió (nagytáj) A tájkörzet 1 : 50 000 méretarányú térképen ábrázolható része a régió, amely kisebb folyók, vízfolyások, nemzeti parkok, üdülőkörzetek, ipari körzetek mező- és erdőgazdasági üzemek területi egységeiből áll. 4. Municípium (táj) a nagytáj 1 : 50 000 és 1 : 10 000 méretarányú térképeken ábrázolható része a minicípium, amelyet állandó kisvízfolyások, tájvédelmi körzetek, mezőgazdasági üzemek, vonzáskörzet nélküli városok képezhetnek.
8
5. Vicus (középtáj) A minicípium alsó szintű egysége a vicus, amelynek területe hegyvidéken 300-3000 ha, dombvidéken 1000-6000 ha és síkvidéken 1 000-10 000, esetleg 20 000 ha kiterjedésű lehet. az 1:10000 és 1:2000 közötti méretarányú térképlapon ábrázolható vicust kisebb állandó és nagyobb időszakos vízfolyások vízgyűjtő területei, erdészetek, természetvédelmi területek, 10000–50000es lélekszámú városok belterületei, faluközpontok jelenthetik. 6. Saltus (kistáj) A minicípium alsó szintű egysége a vicushoz hasonlóan a saltus. Az 1000 hektárnál nem nagyobb községek, ivóvíztározók, mezőgazdasági üzemegységek, erdészetek, 10–50 ha területű ipari üzemek tartoznak ide. 7. Villa rustica (tájrészlet) A saltus középszintű egysége a tájrészlet, amely 1:2000 és 1:500 közötti méretarányú térképen ábrázolható. A 100 hektárt meg nem haladó területi egységek, így védőterületek, mezőgazdasági táblák, dűlők, erdőrészletek, műemléki együttesek, községek belterületei, 1–10 ha nagyságú ipari üzemek alkotják. 8. Centuria (tájsejt) A municípium és a vicus legkisebb, de még önállónak tekinthető egysége a tájsejt. Tájsejtet 0,1 – 100 ha nagyságrendű egységek, így a vízkivételi művek, az állattartó telepek, az arborétumok, a közparkok, a tanyák, a laktanyák, a pályaudvarok, a lakótömbök, a kisebb ipari üzemek képezhetnek. 9. Locus (hely) Helynek a m2-ben kifejezhető nagyságú tájalkotó elemek tekinthetők. Regionális területbeosztás A regionális lehatárolás egyértelműen területi és nem tájbeosztás. A tájfogalmak többszöri használata, valamint az adottságok, a területre vonatkozó adatok nyilvántartása miatt indokoltnak tartom a regionális területi beosztás közreadását. A településtervezésben régiónak az olyan összefüggő területet és lakosságot magában foglaló területegységet tekintik, amely jellege alapján, valamint a termelési viszonyok és a termelőerők által a gazdasági funkció magas fokú kifejtésének lehetőségét teremti meg. A régiók közös ismérve a fizikai-földrajzi adottságok szerinti lehatárolhatóság, a közös központhoz tartozás, az egységes népesség, a jelentős gazdasági funkciók kielégítése és az igazgatási egység képzése. A regionális területi beosztásnak több változata látott napvilágot. A változatok közötti eltérést néhány példán mutatom be. - Az ún. négylépcsős tájbeosztás körzetet, kistájat, középtájat és nagytájat különböztet meg. - Körzet: 100-200 km2, kb. 20 ezer lakos. - Kistáj 700-800 km2, kb. 60 ezer lakos. - Középtáj 3 000 – 4 000 km2, kb. 200 – 400 ezer lakos. - Nagytáj 15 000 – 20 000 km2, kb. 1-2 millió lakos. - Az Országos Tervhivatal az ország területét hat régióra javasolta felosztani. - Az ELTE Gazdaságföldrajzi Tanszék és a volt Építésügyi Minisztérium egyaránt kilenckilenc régiót javasolt. Az elfogadott tervezési-gazdasági körzetek száma végül hat lett. A kialakult közigazgatási rendszer nyújtotta pozicionális gazdasági előnyökhöz az érdekeltek olyan mértékben ragaszkodtak, hogy a megyei felosztást nem volt ajánlatos megváltoztatni (De Gaulle és Hruscsov elnökök bukásának okai között kiemelték a közigazgatási rendszer megváltoztatására irányuló törekvéseket). A hat tervezési gazdasági körzetet végül is a „legkisebb” változtatást jelentő, a közigazgatás átszervezését nem igénylő módon – a megyék kvázi összevonásával – hozták létre. I. Központi körzet (Budapest főváros és Pest megye)
II. III. IV. V. VI.
9 Észak-Magyarország (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén) Észak-Alföld (Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar) Dél-Alföld (Bács-Kiskun, Csongrád, Békés) Észak-Dunántúl (Győr-Moson-Sopron, Vas, Fejér, Komárom-Esztergom) Dél-Dunántúl (Baranya, Tolna, Somogy, Zala)
A „szolgáltató” intézményrendszer, a hálózati (víz, gáz, villany, út, vasút) és az egyéb igazgatási rendszer szerinti beosztásokra a tájértékelési fejezetben, az adat beszerzése kapcsán utalok. Tájtervezési formák A tájrendező munkája szerteágazó. Feladati közé tartozik tájrendezési tanulmányok, tanulmánytervek, tervek kidolgozása, területrendezési tervek szakági munkarészeinek, továbbá környezeti hatástanulmányok, illetve azok tájmunka részeinek készítése. Területrendezési tervek A területrendezési tervek tartalmi követelményeit az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium – mára részint elavult – 9007/1983. ÉVM számú közleménye tartalmazza. Megjegyzés: az új szabályozást a LXXVIII törvény (Étv) és a 253/1997. Kormányrendelet tartalmazza. A közleményből kiemeltem a tájrendezési vonatkozásokat. 1. Regionális rendezési tervek A regionális rendezési tervezéshez tartozik többek között: - a műszaki - táji - ökológiai - környezetvédelmi adottságok összevetése, - a tájrendezési és környezetvédelmi feladatok meghatározása. A tervek megállapításra kerülő, illetve alátámasztó munkarészekből állnak. A megállapításra kerülő munkarészek területfelhasználási és területszerkezeti tervjavaslatában „a környezet- és természetvédelmi intézkedésekre, a tájrendezésre és meliorációra kijelölt területeket, a tájvédelmi körzeteket fel kell tüntetni”. Alátámasztó munkarészként fel kell dolgozni többek között a tájrendezést. 2. Általános rendezési tervek A terv jóváhagyásra kerülő és alátámasztó fejezetre oszlik. Az alátámasztó munkarészek között kiemelt jelentőségű az ún. Tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslat, amelyet kötelező elkészíteni. Az esetek többségében – a tájrendezési és természetvédelmi tervjavaslaton túlmenően – a táj- és kertépítészmérnökök készítik a területrendezési tervek környezetvédelmi, valamint zöldfelületi rendszer tervjavaslatait is. A tájrendezési és természetvédelmi munkarész sajnálatosan jóváhagyásra nem kötelezett. Az ún. külterületi szabályozási tervek tartalma a tájrendezési tervjavaslattal megegyező, illetve az csak szabályozással kiegészített, ha a tájrendező a szakági munkarészt színvonalasan készítette le. Regionális terv az utóbbi évtizedben alig készült. Általános rendezési tervet valamennyi településre, településcsoportra kell készíteni, s azokat legalább 15 évente felül kell vizsgálni. 3. Összevont rendezési terv Elterjedt az összevont rendezési tervek készíttetése, amelyek az általános rendezési tervekhez hasonló tájrendezési munkarészekkel egészülnek ki. Az általános és az összevont rendezési tervek három ütemben (vizsgálat, program, terv) kerülnek kidolgozásra. Az ütemek között összevonás (pl. vizsgálat és program) lehetséges. Tájrendezési tanulmányok, tanulmánytervek, tervek A tájrendezési tanulmányok, tervek a legeltérőbb feladatok megoldásához készülnek: nagy beruházásokkal érintett térségekre, bányatavak többcélú hasznosítására, természetvédelmi védettség alatt
10 álló területekre, rombolt felületek rekultiválására, felhagyott bányák rendezésére, vonalas létesítmények és egyéb művi elemegyüttesek tájba illesztésére, tájegységek üdülési fejlesztésére, tájvédelmi, tájképvédelmi céllal hulladéklerakó helyek rendezett deponálására, meddőhányók, zagyterek megkötésére, „volt zártkertek” rendezésére, mezővédő fásítások, tájfásítások kialakítására, komplex talajvédelemre, tájértékelési módszerek kidolgozására. A felsorolás terjedelmes és folytatható lenne a feladat jellege, illetve az érintett felület nagysága szerint. A tájrendezési tanulmányok, tervek a legkülönbözőbb gazdasági ágakat, gazdasági egységeket, vállalkozásokat, gazdaságokat, intézményeket érintik. Tartalmukban ebből következően igen eltérőek. További részletezésüktől, csoportosításuktól eltekintettem. Rendeletileg az önálló tájrendezési tanulmányok, tervek nincsenek szabályozva. A különböző szerzők által hasonló céllal és tartalommal készített tájrendezési terv között – éppen a szabályozás hiánya miatt – óriási tartalmi különbség lehet. Bár nem lehet mentség, de a tájrendezési tevékenységben élenjáró Németországban sem sikerült a tájrendezési terv tartalmi követelményeit rendeletileg egyértelműen meghatározni. A hazai tájrendezési tervek „hivatalossá” tételének egyetlen módja a „regionális” szó használata. A regionális rendezési tervek tartalmi követelményeit a már korábban hivatkozott 9007/1983. sz. ÉVMközlemény tartalmazza. Így „regionális tájrendezési” címen készültek tájrendezési tervek a Bükki, a Kiskunsági, a Dunai, A Duna-Dráva, a Fertő-Hanság, a Duna-Ipoly Nemzeti Park területére, a Zempléni Tájvédelmi Körzetre. Környezeti hatásvizsgálat A Gabčikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer tájrendezési tanulmányterve (1979-81) készítésének idején a megbízó képviselője az egyik tárgyaláson megkérdezte, hogy ami az az Environmental Impact Study. Mőcsényi professzor gondolkodás nélkül rávágta: az, amit mi csinálunk. A megállapítás közel állt az igazsághoz, bár nálunk akkor még hivatalosan nem készült KHV, amely ma elsősorban a környezeti ártalmak hatásainak vizsgálatára irányul. A környezeti hatásvizsgálatok készítését erősen befolyásolta az 1976-os ún. környezetvédelmi törvény. A törvény egyik témaköre a „táj” védelme. Így a hatásvizsgálatokban jelentős szerepet kapott vagy kaphat a táji adottságok, a tájrendezési irányelvek, a tájesztétika szakterületi szempontok szerinti értelmezése. Az 50 millió forint feletti nagy beruházásokra vagy a kritikussá vált nagyarányú beavatkozásokra környezeti hatásvizsgálatot kell készíteni. Így készültek hatástanulmányok a Kis-Balaton rekonstrukciójára, a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel érintett területekre, az M0 autópályára, a paksi 2 x 1000 MW-os bővítéséhez, a visontai külfejtés tervezett déli bányaterületére, több bányára és így tovább. Tájrendezés és melioráció A melioráció irányításáról, tervezéséről és ellenőrzéséről a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter (20/1981. MÉM sz.) rendeletet hozott. Az általános rendelkezések 4. §-a a tájrendezési terv. Idézem: „(1) Ha a meliorációval érintett terület a 3000 ha-t meghaladja a tájvédelem megalapozására, a tájvédelem követelményeinek érvényesítése érdekében tájrendezési tervet kell készíteni. A tájrendezési terv elkészítéséről és a megyei tanács végrehajtó bizottsága elé terjesztéséről a megyei mezőgazdasági osztály gondoskodik.
11 (2) A tájrendezési terv elkészítésének kötelezettsége alól a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter felmentést adhat. (3) Nem kell tájrendezési tervek készíteni, ha a térségi vagy üzemi meliorációs terv a tájrendezési feladatokat önálló fejezetként tartalmazza.” A térségi terv (1. sz. melléklet a 20/1981. MÉM számú rendelethez) táj- és környezetfejlesztési koncepció, táj- és környezetfejlesztési feladatok, meliorációs és tájrendezési feladatok, táj- és környezetvédelmi helyzet, tájrendezési és környezetfejlesztési célok, feladatok kifejezéseket tartalmaz. Az üzemi tervben (2. sz. melléklet a 20/1981. MÉM számú rendelethez) pedig a tájrendezés és környezetfejlesztés kifejezések fő és alcímekben egyaránt és többször előfordulnak. A térségi komplex melioráció a tájrendezéssel közvetlenül, a területrendezési terveken keresztül közvetve függ össze, kerülhet átfedésbe. A különbség viszont jelentős: míg a tájrendezési tervek a nemzetközi gyakorlatban elfogadott metodika szerint készülnek, addig a térségi komplex melioráció során – a Velencei-tó térsége kivételével – tájrendezési terv nem készült. A magyarázat egyetlen oka: nem volt 3 000 ha-nál nagyobb terület, amellyel foglalkoztak volna, illetve ha nagyobb volt, megosztották, hogy a tájrendezési terv készítésének kötelezettsége megszűnjék. Felmerülhet a kérdés, hogy a 3 000 ha-os értékhatás mennyire szerencsés, illetve miért ennyi? Valóban egy termelőszövetkezet földterülete is ennek többszöröse volt. Az előzetes elképzelések szerint és az újabb anomáliák elkerülésére az alsó határt tízszeresére, azaz 30 000 ha-ra szándékozták emelni. Tájrendezés és „környezetvédelem” Sajnálatosan a fogalmakat környezetvédelem és tájrendezés sorrendben használják. Jóllehet a sorrendet az alcím szerint kellene megválasztani: az aktív tevékenységet kifejező tájrendezést kellene a passzív, az utólagosságot jelentő „védelem” helyett használni. Nem véletlen, hogy Nagy-Britanniában Környezeti Minisztérium (Department of Environment), Bajorországban Környezeti Kérdések Minisztériuma (Ministerium für Umweltfragen) működik. Nálunk viszont elterjedt, s az első törvény életbelépése (1976) óta hivatalossá vált a környezetvédelem kifejezés. Ha környezetvédelem, akkor a törvény az irányadó, ha a törvény témaköreit tekintjük, abban önállóan szerepelt a táj. Amennyiben a képviselők 1990-ben nem fáradtak volna bele a vitába, és figyelembe vették volna Papp országgyűlési képviselő indoklásait, a minisztérium megnevezésnél a környezetvédelmi helyett a „környezeti” vagy a „környezetügyi” kifejezést szavazták volna meg. Az 1976. évi II. törvény az emberi környezet védelméről szól. A törvényben a föld, a víz, a levegő, az élővilág, a táj, valamint a települési környezet szerepel. Ebben a felfogásban - a közegek (föld, víz, levegő, élővilág) és - a táj, a települési környezet, mint a környezeti közegek együttese azonos súllyal került megítélésre. Másképpen fogalmazva: az elemek és azok együttesei, szintézise a törvényben egyenrangúak. A környezetvédelmi törvényben feltüntetett témakörök egymás mellé rendelését szakmailag kétféleképpen értelmeztük. Egyrészt örvendetes, hogy a közegek mellé, azok jellegét összességében tükröző táj és a települési környezet önállóan is „felzárkózott”. Másrészt sajnálatos, hogy valamely összetartozást, egységet, komplexitást, ökorendszert, ember-természet kapcsolatot, az ember tevékenységét, évszázados hagyományait, tapasztalatát megőrző és tükröző kontinium, a táj „elemmé” degradálódott. Az emberi környezet védelméről szóló törvényben az egyes témakörök közötti különbségekre viszonylag gyorsan fény derült. Ennek ellenére a törvény az törvény, amely érvényben van s kötelez. Így valamennyi,
12 a környezet „védelmével” kapcsolatos tevékenység, intézkedés, tanulmány magában hordta a fenti ellentmondásokból adódó következményeket. A tájrendezés és környezetvédelem alcímhez visszatérve: a környezetvédelem több is, kevesebb is, és másabb is, mint a tájrendezés. az eltérés mértékének, jellegének megítélése szemlélet kérdése. Az 1996-os környezetvédelmi törvényben viszont sajnálatosan sehogyan sem szerepel a táj. az új törvény táji értelemben a korábbihoz képest visszalépés. Úgy tűnik, a szovjet „tudomány” e téren maradandóbb nyomú, mint Liszenko tévtanai. Tájrendezés és beruházás Társadalmi haladás fejlesztés nélkül aligha képzelhető el. Fejleszteni létesítmények beruházása nélkül aligha lehet. A nagy beruházásoknak pedig táji, területfejlesztési hatása is van. Nagy beruházások közgazdasági vonatkozásai számíthatók, a műszaki paraméterek pontosan ismertek. A táji adottságokat befolyásolókat viszont csak becsülni lehet. Minden területi vonzatú beruházás (a későbbiekben csak erről lesz szó) rendkívüli mértékben, olykor agresszíven hat a tájra. A természeti elemek túlsúlyával jellemezhető táj passzív, ezért a kívülről jövő ártalmak ellen védelemre szorul. A beruházási érdekek a területiekkel többnyire ütköznek. Az adott beruházás hatására a területhasználat, a tájhasznosítás módosul, megváltozik, lehetetlenné válva megszűnik vagy éppen kedvezően alakul. A beruházások – még a nyersanyag-kitermelő célúak is – létesítmények építésével valósíthatók meg. A létesítmények és a beruházások tipizálhatók. Így ugyanolyan vagy hasonló műszaki paraméterekkel több beruházás is megvalósulhat. A tájra gyakorolt hatásuk viszont minden esetben eltérő. ahogy nincs két egyforma táj, úgy két egyforma táji hatású beruházás sem létezik. A beruházások jellegük szerint eltérő módon, de jelentősem megváltoztatják a táj adottságait. A változtatás mértéke szerint a hatásterület (közvetlen és közvetett) különböző kiterjedésű. A hatásterületet előbb-utóbb „rendezni” kell. A rendezés akkor hatékony, ha a beruházást megelőzően számolnak hatásával, mert a tájrendezési elvek utólagos érvényesítése sok nehézségbe ütközhet, nagy költséggel járhat. Összegzésként megállapítható, hogy a tájrendezési lehetőségek rendkívül széles köre ellenére a feladatok jellege szerint bizonyos csoportosítás végezhető. Az egyes objektumok létesítésétől az országos jelentőségű nagy beruházásokig, az élőhelyvédelemtől a nemzeti parkok alapításáig valamennyi fejlesztési, védelmi, beruházási, műszaki tevékenység kapcsán a tájrendezés elengedhetetlen. A tájrendezési elveknek még lakótájak esetében is érvényesülnie kellene. Tájrendezési folyamat A tájrendezés lényege az ökológiai, az ökonómiai, a műszaki és a vizuális-esztétikai szempontok hatékony és maradandó érvényesítése. A tájrendezés hosszú folyamat, amelynek során megvalósulnak a rendezési elvek, vagy az azok érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremthetők. A tájrendezési folyamat a cél megfogalmazásával kezdődik. Koncepció, terv és megvalósítás, valamint állandó ellenőrzés és fenntartás a további állomások. A folyamatban vannak rövidebb idő alatt megvalósítható feladatok és vannak akár évtizedekig elhúzódóak. A meghatározó a tájrendezési elvek érvényesítése, azaz elsődleges a szándék, a szemlélet. A megvalósítás időigénye másodlagos, ám vannak
13 feladatok, amelyeket azonnal meg kell valósítani, nem tűrnek halasztást. Nyilvánvalóan vannak olyan feladatok is, amelyeket csak évtizedek alatt lehet megoldani. A tájrendezési folyamatban döntő fontosságú a javaslatokat tartalmazó rendezési tervek, tanulmányok elkészítése. A tervkészítés nemcsak látványos, hanem szükségszerű része is a tájrendezési folyamatnak, ezért azzal részletesebben foglalkozom. A tájrendezési terv részei A tájrendezési terv alapos tájkutatáson alapul. A tájkutatás az adott terület természeti és művi elemeinek, elemegyütteseinek, valamint társadalmi adottságinak feltárását jelenti. A tájkutatás során a táji adottságoknak, a tájszerkezetnek, a térség gazdaságföldrajzi helyzetének, a munkaerő-ellátottságnak, a piaci lehetőségeknek, a közlekedési viszonyoknak, a nyersanyagkészleteknek, a környezeti ártalmaknak, stb. megismerésére kerül sor. Az általános tájékozódás a megismerés első mozzanata, amely az esetleges tervezési és termelési célokat egyaránt szolgálja. Végső soron a tájkutatás a tájrendezési terv valamennyi fázisát végigkíséri, mert minden javaslat újabb és újabb elemet jelent, amelynek vizsgálatát el kell végezni. A tájrendezési tervnek a bioszféra-adottságokra alapuló hányada az ökológiai tájkutatás alapján, azaz tájökológiai módszerek alkalmazásával készül. A tájökológia olyan biotikusan orientált munkamódszer, amely a tájban végbemenő komplex hatásmechanizmusok feltárásra irányul. A tájökológiai vizsgálatok a tájháztartás egészére kiterjedők és tájrendezési szempontból nagy jelentőségűek. A tájrendezési terv fő részei a koncepció, a tájvizsgálat, a tájértékelés és végül a tájrendezési terv. A koncepció (vagy program) a tájrendezési terv készítésének célját, lehetőségeit, illetve feltételeit tartalmazó munkarész. A koncepcióban ki kell továbbá térni a tájfejlesztés várható hatásaira, a tájháztartásban várható következmények megbecsülésére, a megvalósítás előnyének, jelentőségének kifejtésére. A koncepció, a prekoncepció többnyire a megbízó tájékoztatására készülő, leginkább a beruházási programhoz hasonlítható munkarész. Program készítésére az utóbbi időben egyre ritkábban kerül sor. Tájvizsgálat (tájanalízis) A tájanalízis során a táj természeti, módosított és művi elemei, elemegyüttesei közül azokat vizsgáljuk, amelyek a konkrét tervezési feladat szempontjából lényegesek, döntő jelentőségűek. A vizsgált elemeket természeti és művi, vagy természeti, infrastrukturális és egyéb csoportosításban szokás áttekinteni. A tájelemzés részletes vizsgálatot jelent, amely mindig a konkrét területegységre vonatkozó adottságok feltárásból, adatgyűjtésből áll. A tájelemzést mindenkor a koncepcióban meghatározott cél érdekében végzik azt vizsgálva, hogy a terület alkalmas-e valamely tervbe vett hasznosításra, vagy esetleg milyen más tájhasznosításra. A vizsgálat mélysége az adatszolgáltatás megbízhatósága és a tervezés jellege szerint eltérő. A tájelemzés a célkitűzéstől függően: - a vizsgálati terület jelenlegi állapotának feltárására (diagnosztika), - új tájhasznosítási forma kijelölésére, meghatározására (exploratív), - valamely tájhasznosítási formához az optimális terület kiválasztására (válogató), - adott tájfejlesztés irányelveinek kidolgozására (fejlesztő), valamint - a meglévő vizsgálati eredmények aktualizálására (megoldó) irányulhat.
14 A tájvizsgálatot alapvetően befolyásolja az adatok hiánya. A különböző szervek, hatóságok igen sok adatot gyűjtenek és rögzítenek ugyan, de ezeket a közvetlen érintett szakterületen kívül úgyszólván senki sem tudja hasznosítani. A különböző szervek, hatóságok által készített térképek léptéke sem minden esetben azonos! Mindenekelőtt a hazai adatszolgáltatás nehézségeire, a területi adatbank hiányára kell a figyelmet felhívni. Az elvben rendelkezésre álló adatokkal sem jobb a helyzet. Tény, hogy Magyarországon 19 megye, hat tervezési gazdasági körzet, 12 vízügyi igazgatóság, 50 termőhelyi adottságok szerint elkülönített erdészeti (nagytáj”, öt klímaterület, 35 „talajtáj”, hat természetföldrajzi tájegység, stb.) található. A sort lehetne a mezőgazdasági, a zöldség- s gyümölcstermesztő körzetekkel, a történelmi borvidékekkel folytatni. A szolgáltató-ellátó hálózattal is hasonló a helyzet. Az ideális kétségtelenül a területi adatbank, az egységes, országos területi információs rendszer felállítása lenne. Nehéz megjósolni – és ez nem is feladatom -, de feltehetően csak hosszú idő múlva „érik össze” tucatnyi párhuzamos nyilvántartás (nyomvonalas létesítmények, vízügyi, útügyi területi információs rendszerek, környezeti ártalmak, KSH-adatok, stb.). A tájvizsgálatot, a vizsgálati munkarészt az előzetes kutatások, a térségben szerzett információk és a helyszíni bejárásokon szerzett ismeretek segítik, teszik teljessé. Hazánkban található lehetséges források a tájvizsgálathoz: - Digitális térképek (Budapest- 4000, erdőfelületi kataszter, Budapest építésföldtani adatbázis, DDM-50, DDM-10, DTA-200, DTA-50, DTT-100, genetikus talajtérkép), - Digitásli adatbázisok (CORINE Felszínborítási adatbank, MÁTÉRIA, TSTAR, FNT), - Topográfiai, kataszteri, földnyilvántartási, stb. térképek, - Légi felvételek, - Rendezési tervek (ÁRT, ÖRT, RRT, regionális) és mellékleteik, - Tematikus térképek, pl. turista, földtani-geológiai, talajtani (genetikai), talajhasznosítási, erdészeti üzemi, közlekedési, szolgáltató hálózati, régészeti, műemléki, növényföldrajzi, vízrajzi, bányászati, statisztikai, - Korabeli tervek, térképek, pl. kultúrmérnöki, építészeti, kertkialakítási, hadi (Marsigli, XVII. sz vége, stb.), folyófelvételek (Duna mappáció), országos felmérések (I. és II. katonai térképek), stb., - Monográfiák, útikönyvek, - Helytörténeti kutatások, kiadványok, - Helyszíni bejárások. Az irodalmi forrásokban, térképeken szereplő adatoknak a terepen történő beazonosításához, kutatási eredmények kontrollálásához mind a munka kezdetén, mind annak folyamán gyakori helyszínelésre van szükség. Az ember tájalakító tevékenysége, a mindenkori társadalmi, gazdasági, esztétikai szemlélet ezernyi módon tükröződik a tájban. A jelenlegi állapot, azaz a változások rögzítésének úgyszólván egyetlen megbízható módja a körültekintően előkészített és következetesen végrehajtott helyszíni bejárás. Tájértékelés (tájdiagnózis) Az utóbbi két évtizedben a tájrendezéssel foglalkozó hazai és külföldi szakemberek körében egyaránt ismertté vált a tájértékelés, illetve ismertté váltak tájértékelési módszerek, amelyeket valamely meghatározott tervezési-fejlesztési célkitűzés megalapozására dolgoztak ki. A fiatal tudományterület kialakulásának egyik oka az egyes gazdasági ágazatok növekvő „területéhsége”, társadalmi-gazdasági szabályozásának igénye, az optimalizálás kényszere. Telekkönyvileg a művelés alól kivett földterület egyre nagyobb mértékben csökken, ugyanakkor a művelésből kihagyott (főleg felhagyott szántó) nő. A természeti potenciál rohamos csökkenése és a környezeti ártalmak mennyiségi és minőségi fokozódása, valamint az urbanizációs hatásoktól mentes térségek iránti kereslet növekedése egyaránt indokolja az
15 ökológiai szempontok érvényesítését előtérbe helyező tervezési döntések meghozatalát. A táji adottságok milyenségének mennyiségi kifejezésére a tájértékelési módszerek alkalmasak. Az egyes tárgyak, jelenségek összehasonlítása ösztönös emberi tevékenység. A csak korlátozottan rendelkezésre álló naturáliák értékelése a tervezés és a gazdasági irányítás alapkövetelménye. A tervező valamely objektum elhelyezésekor, fejlesztési tervek készítése során minden esetben végez értékelést és annak alapján dönt. Az értékelési folyamatokban azonban sok a szubjektivitás. A szubjektív színezetű ítéletek meghozatalának elkerülésére, a döntési folyamatok átláthatóvá tételére objektív kritériumok felállítása szükséges. Tudományosan megalapozott tervezésről csak akkor beszélhetünk, ha a vizsgálat tárgyához objektív mutatókat lehet hozzárendelni. A tájértékelés a fentiekből következően a tájrendezés tervek készítésének szerves láncszeme, a vizsgálati eredmények tudatosításának a tervező és a „nem szakemberek” számára hozzáférhető „kulcsa”. A tájértékelés ugyanakkor valamennyi szakági tervezőnek informatív támpont. A tájértékelés történetének és az egyes tájértékelési módszerek bemutatásának, azok adaptálhatóságának, illetve kritikájának ismertetéséhez önálló könyv megírására lenne szükség. Az értékelési módszereket – konkrét tervek kapcsán- a negyedik fejezetben mutatom be. Hazánkban 1972-ben jelent meg az első, kizárólagos tájértékeléssel foglalkozó tanulmány. Oktatásának kezdete a Tájrendezés című tantárgy keretében is ez időre tehető. A tájértékelési eljárásokat tartalmazó tervek, tanulmányok, valamint előadások száma az utóbbi évtizedekben még inkább megnövekedett. Mielőtt a magyarországi gyakorlat áttekintésére rátérnék, célszerű e fiatal tudományterületről alkotott általános összefüggéseket is megismerni. A tájértékelési módszerek alkalmazási lehetőségeiről azok kifejlesztésének szükségessége, elterjedésének társadalmi-gazdasági körülményei és tartalmi felépítésének taglalása nélkül tájékoztatást adni nem lehet. A tájértékelési eljárások kidolgozásának egyik oka az egyes gazdasági ágazatok növekvő „felületéhségének” az össztársadalmi igények szerinti optimalizálása. Az iparilag fejlett államokban az összterületnek több mint 10 %-a valamilyen módon beépítetté vált. Ez hazánkban sincs másképpen. A művelésből kivont földterület nagymértékben növekszik; 1960 és 1980 között – a hivatalos statisztikai adatok szerint – a mező- és az erdőgazdasági földterület átlagosan naponta 24 ha-ral csökkent, azaz az ország területének 0,1 %-val évente. Az utóbbi években ez az érték növekedett. A lakóépületek, az ipari üzemek, az utak, stb., azaz a települések és a technikai infrastruktúra nyomvonalas létesítményeinek felületigényével párhuzamosan jelentősen növekedett, sőt egyes térségekben elsődlegessé vált az üdülési célú tájhasznosítás. A városiasodás következtében a „természettel” a közvetlen „munkakapcsolat” megszűnése miatt egy új táj-ember kapcsolat alakult ki. A viszonylagosan megnövekedett szabadidő egy részét üdülésre fordítják. Az üdülési célú hasznosítás elsődlegesen a mező-, az erdő- és a vízgazdaságilag hasznosított tájegységekre települt rá. Éppen a különböző művelési ágú felületekre „rátelepülő” üdülési tájhasználat elterjedése miatt vált szükségessé a többféle értelemben kondicionáló hatású felületek, tájegységek, tájak további igénybevételének megalapozott eldöntéséhez a természeti elemek, elemegyüttesek használati értékéről meggyőző módszerek kifejlesztése. A természeti potenciálok rohamos csökkenése és a környezeti ártalmak mennyiségi és minőségi fokozódása, valamint az urbanizációs hatásoktól mentes térségek iránti kereslet növekedése egyaránt az ökológiai és az esztétikai szempontok fokozott érvényesítését előtérbe helyező tervezési döntések meghozatalát indokolja. A táji adottságok milyenségének mennyiségi kifejezésére a tájértékelési módszerek alkalmasak.
16 A nevezetes látnivalók, a kastélyok, a várak, a templomok, a történeti kertek, a lakóépületek és az egyéb építmények összehasonlíthatók egymással koruk, építészettörténeti értékük, kiterjedésük szerint. Ezeket az útikönyvekben, a bedekkerekben már egy évszázada egy, két vagy három csillaggal jelölik. A tájak iránti fokozódó érdeklődéssel összefüggésben, a melyet elsősorban a realizálható üdülési igények váltottak ki robbanásszerűen napirendre került a „legszebb” tájak minőségi ismérveinek meghatározása. A szakterület vizsgálati tárgyából adódóan a táji adottságok milyenségének kifejezésére – ahol numerikus kiindulási adatok nincsenek – a rangsoranalízis célszerűen alkalmazható. A számszerűen ki nem fejezhető elemek, elemegyüttesek legalább szubjektív alapon bizonyos értékkel felruházva egymással összehasonlíthatók. Az értékek hozzárendelése az irodalmi tapasztalatok, a szakemberek gyakorlati útmutatásai és a nem szakemberek véleménynyilvánítása alapján, illetve azok kombinálásával történhet. A tájértékelési módszerek, a fentiekből is következően, a tájrendezési tervek készítésének szerves láncszemei, a vizsgálati eredményeknek a tervező számára hozzáférhető „kulcsai”, az érdeklődők számára pedig szemléletes bemutatási formái. A tájértékelés értelemszerűen valamennyi szakági termező számára is informatív támpontot jelent. Az üdülési igények sokoldalú kielégítésére a szabdalt, változatos térségek, a több – de legalább két – természeti elemegyüttes határvonalai bizonyultak a legelőnyösebbeknek. Ezen térségek üdülési hasznosításra egyébként is a legalkalmasabbak, mert megközelíthetőségük, feltártságuk, lejtési adottságaik miatt beépítésre, kitettségük, sekélytermőrétegük, kedvezőtlen vízellátottságuk miatt pedig intenzív mező- vagy erdőgazdasági termesztésre ne, vagy csak többletráfordítással alkalmasak. Részben ebből a felismerésből, részben pedig abból, hogy az elsődlegesen üdülési rendeltetésű felületek iránti igények megnövekedtek, a „csökkent termőértékű” termőhelyek felértékelődtek. A vizsgált tájegységek differenciálása, azok üdülési hasznosítása, azaz üdülési értéke szerint történt. A legváltozatosabb térségek üdülési értéke így a rangsoranalízis során a legmagasabbnak minősül, míg az egyhangú tájegységek a csökkent üdülési hasznosíthatóság miatt a legkisebb értéket kapják. A tájértékelési módszerek fejlesztésében ezért az üdülésorientáltság egyértelműen végig követhető. A folytonos komplexitásra törekvés ellenére a tájértékelési módszerek többsége meghatározott cél érdekében, bizonyos szempontok prioritásának hangsúlyozásával készült. Olyannyira, hogy az utóbbi években a táji adottságok az egyes üdülési formák szerinti alkalmasságuk alapján kerültek értékelésre. Az érdekesség kedvéért az üdülési tevékenységek bemutatására két példát hozok, amelyek az 1. és 2. táblázatokban láthatók. Tevékenységek felsorolása azok terápiás értéke szerint Kiemestedt nyomán Dinamikus mozgással járó tevékenységek, amelyben valamennyi „izom” részt vesz. Dinamikus mozgással járó tevékenységek, amelyben az „izom” nagyobb része igénybe vett. Statikus izomerővel összefüggő és magas koncentráltságot igénylő tevékenység. Terápiás érték nélküli tevékenységek, amelyhez az „izom” alig vagy kevésbé igénybe vett. Közvetlen: Közvetett:
Kirándulás, fürdés, úszás, játék, sítúrázás/sífutás. Aktív sportolás: hegymászás, korcsolyázás, golf. Sétálás, kerékpározás, természet-megfigyelés, csónakázás, vitorlázás, lovaglás. Sílesiklás
Napozás, kempingezés, pecázás, horgászás. Sportrendezvények látogatása Műemléki érdekességek látogatása Szabadtéri színház- és hangverseny-előadások látogatása Autózás Hajókázás Motorcsónakázás
17
Üdülési tevékenységek a saját költségek alakulása szerinti rangsorolásban, Kiemstedt nyomán Költségek osztályozása Anyagi ráfordítás nélkül
Üdülési tevékenységek Sétálás, kirándulás, úszás (fürdés természetes vizekben), napozás a szabadban, játék, természetmegfigyelés Csekély anyagi ráfordítással Fürdés (úszás), rendezvények megtekintése, hajókázás Egyszeri ráfordítás utóköltségek nélkül Kerékpározás, sítúrázás, ródlizás, aktív sportolás, hegymászás, korcsolyázás Egyszeri ráfordítás utóköltségekkel Kempingezés, csónakázás, (evezés), korcsolyázás, horgászás Különleges kiképzést és felszerelést Sílesiklás, vitorlázás, tenisz (golf), igénylő tevékenységek folytonos vadászat, lovaglás költségek
A költségforma és a felszerelési forma
Belépődíj, utazási költség Kerékpár ára, sífelszerelés ára, ródli ára, sportfelszerelés ára, korcsolya ára Belépő
Üdülőtájak, szabadidőkörzetek értékelése kezdetben ökonómiai aspektus szerint történt. Az első módszerek egyike 1949-ből származik. A National Park Service az Egyesült Államokban a szabadidőkörzetek értékelését a látogatók által ráfordított utazási és egyéb költségek alapján állapította meg. A ’60-as évek közepétől Nyugat-Európában is megjelentek az első tájértékelési publikációk. Az igen széleskörűen – és gyakran szélsőségesen – továbbfejlesztett ökonómiai módszerek mellett 1967-től Hans Kiemstedt hallatot sokat magáról, aki az alkalmassági módszerek kidolgozásának sorát indította el. A ’70-es évek közepéig még jól elkülöníthetők voltak az észak-amerikai közgazdasági, a szovjet földrajzi, a nyugat-európai alkalmassági és ökonómiai, az angol vizuális indíttatású módszerek. Az utóbbi évtizedben a legkülönbözőbb célok szerint készült tájértékelési módszerek száma hihetetlenül nagy mértékben megemelkedett. Míg a kezdetben kidolgozott módszerekbe csekély számú kritériumot vontak be és az eljárást manuális módon végezték, addig napjainkig a kritériumok száma egyre növekedett, a számításhoz pedig a legkorszerűbb számítógépes technikát, a legújabb űrfelvételeket is alkalmazzák. A tájértékelésben az ökonómiai módszereket az alkalmasságiak, azokat a komplexek követték. Az ökonómiai módszerekben primer, könnyen mérhető paramétereket, az alkalmassági módszerekben a természeti adottságokat, az elérhetőséget, a zavaró és az egyéb tényezőket is értékelték. Megnövekedett a természeti és a művi elemek, elemegyüttesek üdülési aktivitások szerinti értékelése, sőt törekvés történt a táj használati értékének monetáris kifejezésére is. A tájértékelési módszerek elemzéséből levonható megállapítások: A tájértékelés célja lehet: - a használati érték meghatározása (monetáris értékben), - az alkalmasság megállapítása (területhasználati, település hálózatfejlesztési, védőterület-kijelölési, úthálózat-fejlesztési, stb.), - az üdülési értéknek, a tájkép vizuális-esztétikai értékének meghatározása, - általános területértékelés, optimalizálás.
Az értékelés tárgyát: - területek (települések, termesztőfelületek, üdülőkörzetek, stb.), valamint - elemek (egyedi tájértékek, parkok, temetők, fasorok, stb.) képezik.
üdülési,
18 A vizsgálati területek elkülönítése történhet: - természetföldrajzi határok szerint (tájegysége, vízgyűjtő, flóravidék, stb.), - közigazgatás-határosan (tervezési-gazdasági körzet, megye, település, belterület, külterület, stb.), - rácshálón (azonos felületegységek többnyire négyzethálós képzésével), valamint - objektumonként (idős fák, mezőfásítások, földmű emlékek, stb.) Az eredmények ábrázolása történhet: - táblázatosan, - számértékkel, - térképszerű ábrázolással és - pénzértékben kifejezve. A vázlatos nemzetközi áttekintés után nézzük meg a tájrendezési, tájépítészeti szempontból alkalmazott hazai értékelési módszerek kidolgozása történetének kezdetét, az egyes módszerek főbb jellemzőinek feltüntetésével. A tájértékelési módszerek adaptálhatóságával foglalkozó első szintetizáló jellegű munka hazánkban a kertészeti Egyetem Táj- és Kertépítészeti Tanszékén készült 1972-ben. 1975-ben, szintén a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) megbízásából a Termal-projekthez, a termálkutak 9 km2-es környezetére készítettünk alkalmassági-értékelési módszert. Az első munkát követően a VÁTI-ban az egyes tervekhez tanszékünkön diplomamunkaként is kerültek tájértékelési módszerek kidolgozásra. Meg kell említeni Szabó Magda: Számítógépes módszerek alkalmazása a tájértékelésben (1978) és Siklós József: a Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi célú tájrendezési tanulmányterve című munkákat, amelyek színvonalas értékelési fejezeteket tartalmaznak. A VÁTI-ban két jelentős, tájértékelési eljárásra alapozott terv is elkészült. Az egyik a Pest megyére készített agro-ökopotenciál értékelés, a másik az Országos Üdülőterületi Terv (OÜT) tájértékelési munkarésze. Mindkét eljárást számítógéppel futtatott programok felhasználásával készített tájértékelési módszer Miskolc településcsoport rendezési tervének részeként készült szintén a VÁTI-ban. Az Erdészeti Tudományos Intézetben 1982-ben a mezőgazdasági termesztés szempontjait a Tetves-patak vízgyűjtőjében értékelték (a VIZITERV munkatársainak bevonásával). Az első tanszéki munkák közül még a Gabčikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel érintett térség tájrendezési tanulmánytervéhez készült alkalmassági tájértékelési módszert, valamint a Dunakanyar fejlesztését bemutató újszerű vizuális-esztétikai eljárást célszerű kiemelni. A tájértékelési témakörben ülésszakokon, szakmérnöki szakon, mérnöktovábbképző tanfolyamon, tudományos egyesületekben elhangzott hazai előadások során szépen egészítették ki Fábos, valamint Kiemstedt professzor előadásai. Az érdeklődők Fábos professzort a „GATE-UMASS” számítógépes földhasználati, meliorációs tájrendezési szimpoziumon is hallgathatták. Hangsúlyozni kívánom, hogy a tájértékelési módszerek alkalmazási lehetőségei szinte korlátlanok. A tájértékelés „öncélú” azonban nem lehet, azt a tervezés objektív segédeszközeként, a tájrendezési tervek szerves részeként kell alkalmazni Megállapítható, hogy a tájértékelési módszerekkel szemben támasztott valamennyi igény kielégíthetősége miatt éppen úgy a természeti és az infrastruktúra adottságokat, mint az üdülési potenciált, valamint az egyéb parciális potenciálokat egy egységes modellben, egységes szempontok szerint kellene értékelni. A tájértékelés viszonylag rövid története során elérkezett az az időszak, amikor a differenciált vizsgálatok,
módszerek nagy számára támaszkodva, áttekinthetőbb formáját kellene megvalósítani.
19 az értékelésnek komplexebb és egyben egyszerűbb,
A jövőben a tájértékelési eljárások gyakorlatias értelmezésén, főleg az alkalmassági eljárásokon túlmenően, egy tágabb értelmű „értékelésre” is kísérletet kell tenni, ahol a tájértékelési eredményeket kiindulási adatoknak tekintve a táj hasznosításának módját a társadalmi igények és elvárások objektív mutatók szerinti értékelése határozza meg. Tájrendezési terv Folyamatosan változó környezetünkben, a tájban mindenféle beavatkozás – vagy annak hiánya – hosszú időre és maradandóan befolyásolja életünk minőségét. A fejlesztési döntéseket hozók felelőssége az egyre növekvő antropogén hatások, környezeti ártalmak, urbánus tényezők miatt mindjobban növekszik. A tájrendezési terv a táj komplex fejlesztése céljából a tájanalízis adatainak és a tájértékelési eljárással megalapozott ismérveknek felhasználásával készül. A tájökológiai szemléletű terv ennek megfelelően magában foglalja a különböző célok megvalósítására vonatkozó javaslatokat: - a többcélú tájhasznosítás lehetőségeire, - a környezeti ártalmak megszüntetésére, - az egységes zöldfelületi rendszer kialakítására, - a települések fejlesztésére, - a technika infrastruktúra bővítésére, - a művelési ág változtatásokra, - a védett területek (természetvédelmi, vízvédelmi, bányavédelmi, tájvédelmi, stb.) fenntartására és „fejlesztésére”, - a bányászati tevékenység következtében rombolt felületek újrahasznosítására, - az ártalommentes hulladék elhelyezésre, - a mezőgazdasági területrendezésre, - az üdülőtájak fejlesztésére, - a művi létesítmények tájba illesztésére vonatkozó javaslatokat. A táj ökológiai, ökonómiai és vizuális-esztétikai potenciáljának fenntartásához, illetve az ágazati érdekek alapján összegangolt fejlesztéséhez szükséges intézkedéseket a tájrendezési terv, a tervmellékletek és az azokat kiegészítő szöveges magyarázatok tartalmazzák. A műszaki leírás az ütemezési, az építési, illetve a megvalósítási, a fenntartási és kezelési feladatok egyeztetett rendszere. A tájrendezési terv tartalmi felépítését minden esetben a készítési cél határozza meg. A „teljes” tájrendezési terv, illetve a tájrendezési tanulmány vizsgálati, értékelési és javaslati részekből áll. A dokumentáció a szöveges részeken, terveken kívül általában ábrákat, fényképeket, rajzokat, grafikonokat, korabeli térképek, fotók másolatait, egykori tervezési elképzelések ismertetését is tartalmazza. A tájrendezési tervek a cél szerint eltérő tartalommal, terjedelemmel készülnek. A dokumentációk minden esetben általános bevezetéssel indulnak és összefoglalással, ábra-, kép- és rajzjegyzékkel, a felhasznált irodalom közlésével, növénylista-melléklettel, tervmellékletekkel egészülnek ki. A hazai színvonalas tájrendezési tervek, tanulmányok száma igen nagy. A teljes paletta bemutatása képtelenség. A tájrendezési munkák köre rendkívül széles, ahány tervező, annyiféle stílus, irányzat. Kétséget kizáróan hasonlóságok előfordulnak, de a szolgamódú „másolás” rendkívül veszélyes. A tájtervezési diszciplína terjedésében a valamilyen szintű „átvétel” mégis gyakran előfordul.
20 Az egyes anyagok közreadásánál az eltérő célok és a céloknak megfelelően összeállított felépítés sokfélesége motivált. A hazai áttekintésre terjedelmi okok miatt sem vállalkozhattam. A választás ezért is a „saját”, illetve az irányításommal készített munkákra esett. A kiválasztott hét különböző tájrendezési tanulmány, terv közül három kisebb felületegységre, kettő-kettő pedig települési/kerületi, illetve regionális léptékű. A hét terv közül egy kivételével valamennyi 1990 és 1996 között készült. Az egyes anyagok tartalomjegyzékén a hitelesség megtartása érdekében nem változtattam, noha időközben kiegészítésekre került sor. A tartalmi felépítés bemutatásával célom a tájrendezési tervek felépítésének érzékeltetése. A további részletezésre terjedelmi okok miatt nincs lehetőség. A „kisebb” felületre, tájrészletre készített tájrendezési munkák közül kettő bányával (Róka-hegy, Ezüsthegy), egy pedig a Budai-hegyvidék egy részének fejlesztésével kapcsolatos. A településszintű munkák közül a bélapátfalvi és a XVII. kerületi tervre esett választásom. A regionális tájrendezési tervek közül a szigetközi fejlesztési koncepciót és a Duna-Dráva Nemzeti Park vizsgálati anyagát mutatom be. Mátyás-hegy – Remete-hegy tájrendezési terve (1991) Egyfajta kontraszt alakult ki a hegyek adottsága és használata között. A Mátyás-hegy és a Remete-hegy térsége: - a kedvező földrajzi fekvés, - a változatos domborzati adottság, - a növényi borítottság gazdagsága, - a kellemes égtáji kitettség, - az előnyös vizuális kapcsolat (ki- és rálátás) és - a jó megközelítési lehetőség ellenére üdülési-turisztikai szempontból „kihasználatlan”. Az egykori periféria, a bányászati tevékenységgel (kő- és agyagbányák) jellemzett városkörnyék az utóbbi évtizedekben sem vált Óbuda és a főváros szerves részévé. A „senki” földje, a szabad préda, a rendezetlenség, a gondozatlanság - az egykori agyagbányák gödreiben, - a Schmindt-kertben, - a Szépvülgyi-árok fejénél, sőt - a Budai TK-hez tartozó Mátyás-hegyi barlang bejáratánál is látható. E helyeken lehet következmények nélkül - hulladékot, „sittet”, roncsot illegálisan elhelyezni, - tisztítatlan szennyvizet közterületre folyatni, - utat lezárni, konténert tárolni, - telket foglalni és - engedély nélkül házat, tornyot, „gunyeszt” építeni. A tájrendezési terv tartalmi felépítéséből látható, hogy részletesebb indoklás előzi meg a szokásos vizsgálati, értékelési és javaslati munkarészeket, mert szükségét éreztem a megbízó figyelmét felhívni a fejlesztés lehetőségre, halaszthatatlanságára.
21
MIÉRT?
MIT?
HOGYAN? 1. fejezet
INDOKLÁS
TÁJVIZSGÁLAT
TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK
2. fejezet
TÁRSADALMI HATÁSOK
TÁJÉRTÉKELÉS
KÜLSŐ TÁJHASZNÁLATI KONFLIKTUS
BELSŐ TÁJHASZNÁLATI KONFLIKTUS
3. fejezet
JAVASLATOK 4. fejezet TÁJRENDEZÉSI
KÖRNYEZET
INTÉZKEDÉS ÜTEMEZÉS
ELSŐ ÜTEM
MÁSODIK ÜTEM
HOSSZABB TÁV
5. fejezet
22 A tájrendezési terv felépítésének modelljét a fenti ábra mutatja be. Tartalmi felépítés: 1. Indoklás 1.1.
1.2.
1.3.
2.
Tájvizsgálat 2.1.
2.2.
3.
Természeti adottságok 2.1.1. Földrajzi fekvés 2.1.2. Földtani felépítés 2.1.3. Domborzat 2.1.4. Helyi klíma 2.1.5. Növénytakaró 2.1.6. Állatvilág Társadalmi hatások, tájalakulás-történet 2.2.1. Művelési ág változás 2.2.2. Művelés alóli kivonás 2.2.3. Rohamos beépítés
Tájértékelés 3.1.
3.2.
4.
MIÉRT indokolt a fejlesztés? 1.1.1. Városi közelség 1.1.2. Lakótelepi közelség 1.1.3. Feltáratlanság MIT lehet előirányozni? 1.2.1. Kiépítettség növelése 1.2.2. Biztonságérzet fokozása 1.2.3. Rendezettség elérése HOGYAN célszerű megvalósítani? 1.3.1. Természetes anyagok 1.3.2. Tájökológiai szempontok 1.3.3. Vizuális-esztétikai hatások
Külső tájhasználati konfliktusok 3.1.1. Funkcionális 3.1.2. Környezetártalmi 3.1.3. Vizuális-esztétikai Belső tájhasználati konfliktusok 3.2.1. Funkcionális 3.2.2. Környezetártalmi 3.2.3. Vizuális-esztétikai
Javaslatok 4.1.
Tájrendezési javaslatok 4.1.1. Fogadóhely kialakítása 4.1.2. Figyelemfelhívás balesetveszélyre 4.1.3. Tájseb rehabilitálása 4.1.4. Út-karbantartás, útépítés 4.1.5. Tisztás kialakítása 4.1.6. Kilátóhely létesítése 4.1.7. Berendezés 4.1.8. Informálás
23 4.2.
5.
Környezetvédelmi javaslatok 4.2.1. Körbeépítés megakadályozása 4.2.2. Szennyvízszikkasztás megtiltása 4.2.3. Hulladékgyűjtők környékének tisztán tartása 4.2.4. „Gunyeszok” felülvizsgálata
Ütemezés – intézkedés 5.1. 5.2. 5.3.
Első ütem Második ütem Hosszabb táv
A tájrendezési tanulmányban a fejlesztési koncepciót úgy állítottam össze, hogy: - a tájvizsgálati munkarésze (2. fejezet) - a tájértékelés épül (3. fejezet). A tájhasználati konfliktusok feloldására: az indoklás alapján (1. fejezet) javaslatokat adtam (4. fejezet). Az intézkedésre, az ütemezésre önálló munkarészben (5. fejezet) hívtuk fel a figyelmet. TÖRVÉNYEK, JOGI HÁTTÉR A többéves szakterületi törekvés ellenére az általános tájvédelemről önálló jogszabály nem született. A németországi és több fejlett nyugat-európai országban kialakult gyakorlattal szemben a hazai törvényekben a tájrendezési terv nem szerepel. A tájra, a táj védelmére és a tájrendezésre – ha nem is egészen a nemzetközi gyakorlatban használatos módon – több törvényben történt utalás. A kialakult hazai tájrendezési gyakorlathoz közel álló törvények közül az öt legfontosabbat említem. Az ismertetés egyes törvényeknél csak a „táji” vonatkozásokra korlátozódik. 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól Az első magyarországi (1976. évi) környezetvédelmi törvénnyel ellentétesen a jelenlegiben a környezeti elemek egységes védelmének felsorolásából „kimaradt” a táj védelme. Jóllehet – az 1976. évihez hasonlóan – változatlanul szerepel a föld, a víz, a levegő, az élővilág, valamint a települési környezet védelme. A táj védelme témakör elhagyása csak abban az esetben nem jelentett volna visszalépést, ha az 1995-ös elképzeléseknek megfelelően, a környezetvédelmi törvénnyel összhangban külön törvény rendelkezett volna „a természet és a táj védelméről” (3. § 2a pont). Az 1996. évi, a természet védelméről szóló törvény megnevezésében viszont nem szerepel a „táj védelme”. A természetvédelmi törvényben mindössze Tájvédelem alfejezetre redukálódott a tájvédelmi ügy. 1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről A területrendezési terveknek a tájrendezési és természetvédelmi munkarészek integráns részei. A törvény ennek ellenére közvetlenül nem utal a tájrendezésre. A területfejlesztés, a területrendezés viszont a tájtól és ezért a tájrendezéstől nem függetleníthető. A területrendezési feladatok megvalósításához tervek szükségesek, amelyek a táji adottságokból indulnak ki. Az alapfogalmak értelmezésénél (5. §) szerepelnek a tájtervezési gyakorlatban használatos fogalmak, így: - a táj terhelése és terhelhetőségének meghatározása,
24 -
az ökológiai elvek érvényesítése.
Az Országos Területfejlesztési Tanács, valamint az önkormányzati társulások, a megyei és a regionális fejlesztési tanácsok alapvető érdeke a táj védelme, a rendezett tájegységek kialakításának elősegítése. Kétséget kizáróan a törvény megteremtette ezen központi állami szervek és a területi szervek létrehozásának feltételeit. A területi információs rendszer létrehozásával és működtetésével sor kerülhet az alapvetően szükséges adatbázis általános kiépítésére. A zárórendelkezések befejezése igen bíztató, amely szerint „felhatalmazást kap a miniszter, hogy rendeletben állapítsa meg a területfelhasználás és tájhasznosítás, a terület- és tájrendezés országos, illetve térségi szabályait (27. § (2) a) pont). Az országos szabályok kidolgozásakor elvben széles körű lehetőségek kínálkoznak a tájrendezési szempontok érvényesítésére. A területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvény 27 § (2) a) és b) pontja alapján a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter – várhatóan – 1997 első félévében rendeletet ad ki A területfejlesztési koncepciók, programok és a területrendezési tervek tartalmi követelményéről valamint a területfelhasználás és tájhasznosítás szabályairól. A kodifikált változat értelmében kerül szabályozásra: - a területfejlesztési koncepció, - a területfejlesztési program., - a területrendezési terv, - tartalmi követelménye, valamint - a területfelhasználás és a tájhasználat országos és térségi területrendezési terveinek tartalma. 1996. évi XIII. törvény a természet védelméről A törvény célja „a természeti értékek és területek, tája, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének általános védelme, megismerésének és fenntartható használatának elősegítése, továbbá a társadalom egészséges, esztétikus természet iránti igényének kielégítése”. A törvény 6. és 7. §-a a Tájvédelmet elkülönítetten tartalmazza. Annak ellenére, hogy nincs a „néven nevezve a gyermek”, azaz nem szerepel a tájrendezés kifejezés, a pontok egyértelműen tájrendezési jellegűek. Meghatározásra került a táj és az egyedi tájérték. Felsorakoztatták a létesítmények tájba illesztéséről a táj jellegéhez igazodó rendezésétől a tájképi adottságok megőrzéséig, a művelési ág változtatásától a tájsebek rendezéséig, a külterületi ingatlan belterületbe vonásából a táj esztétikai értékének megóvásáig egyértelműen tájrendezési, tájtervezési feladatokat. A hitelesség érdekében a Tájvédelemről szóló megállapításokat idézem. „6. § (1) A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek. (2) A tájhasznosítás és a természeti értékek felhasználása során meg kell őrizni a tájak természetes és természetközeli állapotát, továbbá gondoskodni kell a tájak esztétikai adottságait és a jellegét meghatározó természeti értékek, természeti rendszerek és az egyedi tájértékek fennmaradásáról. (3) Egyedi tájértéknek minősülnek az adott tájra jellemző természeti értékek, képződmény és az emberi tevékenységgel létrahozott tájalkotó elemek, amelyeknek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy esztétikai szempontból a táradalom számára jelentőségük van. (4) Az egyedi tájértékek megállapítása és nyilvántartásba vétele a természetvédelem állami területi szervei (nemzeti park igazgatóság, illetve természetvédelmi igazgatóság; a továbbiakban együtt: igazgatóság) feladata. (5) A területrendezési terv tartalmazza az egyedi tájértékek jegyzékét.
25 7. § (1) A történelmileg kialakult természetkímélő hasznosítási módok figyelembevételével biztosítani kell a természeti terület használata és fejlesztése során a táj jellegének, esztétikai, természeti értékeinek, a tájakra jellemző természeti rendszereknek és egyedi tájértékeknek a megóvását. (2) A táj jellege, a természeti értékek, az egyedi tájértékek és esztétikai adottságok megóvása érdekében: a) gondoskodni kell az épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények, berendezések külterületi elhelyezése során azoknak a természeti értékek, a mesterséges környezet funkcionális és esztétikai összehangolásával történő tájba illesztéséről? b) gondoskodni kell a használaton kívül helyezett épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények, berendezések új funkciójának megállapításáról, illetve ennek hiányában megszüntetésükről, elbontásukról, az érintett területnek a táj jellegéhez igazodó rendezéséről; c) a település-, a területrendezés és –fejlesztés, különösen a területfelhasználás, a telekalakítás, az építés, a használat során kiemelt figyelmet kell fordítani a természeti értékek és rendszerek, a tájképi adottságok és az egyedi tájértékek megőrzésére; d) művelésiág-változtatás, más célú hasznosítás csak a táj jellegének, szerkezetének, a történelmileg kialakult természetkímélő használat által meghatározott adottságoknak és a természeti értékeknek a figyelembevételével lehetséges; e) biztosítani kell, hogy a gazdálkodással összefüggő épületek, építmények, létesítmények és berendezések elhelyezése, mérte, formája, funkciója és száma alkalmazkodjon a táj jellegéhez; f) a táj jellegének megfelelően rendezni kell a felszíni tájsebeket; g) autópályát, valamint a vadon élő állatfajok ismert vonuló útvonalait keresztező vonalas létesítményt úgy kell építeni, hogy a vadon élő állatfajok egyedei – megfelelő térközönként – biztonsággal átjuthassanak; h) biztosítani kell a jellegzetes tájképi elemek fennmaradását. (3) Külterületi ingatlan, különösen természeti terület belterületbe vonására akkor kerülhet sor, ha annak következtében a táj jellege, esztétikai és természeti értéke nem károsodik helyreállíthatatlanul. (4) A tájvédelemre vonatkozó előírások érvényesítése érdekében a kormány által rendeletben meghatározott és a (2) bekezdésben foglalt tevékenységekkel, valamint az egyedi tájértékekkel kapcsolatos eljárásokban az igazgatóság szakhatóságként működik közre.” A természet védelméről szóló törvénybe a „szovjet sugallatú” tévtanok egész sora beépült: - „Esztétikus természet” nincsen! A szép, a szépség és az esztétikum nem azonos fogalmak. A szép az tetszést keltő, a látás, a hallás számára gyönyörködtető. A szép esztétikai kategória. A szépség az tulajdonság: például sok szépség van a természetben. Esztétikus pedig az, ami művészien szép, ízléses (lásd törvény célja). - Esztétikai adottság nincsen. Esztétikai érték van (lásd 7.§ 2. pont). A tájnak nincsen esztétikai adottsága, esztétikai értéke van (lásd 6. § (2) f) pont) - Nem derül ki, hogy mi a tájjelleg (lásd 7. § (2) e) és (2) f) pont). - A tájfogalom nincsen definiálva, ezért ellentmondások adódtak. A „természetes állapot” meghatározása ugyanis a következő: „Az az élőhely, táj, életközösség, melynek keletkezésében az ember egyáltalán nem, vagy – helyreállításuk kivételével – alig meghatározó módön játszott szerepet” (4. § c) pont).- Ám a táj lényege éppen az emberi tevékenység türközése. - A természeti terület és a védett természeti terület nem különül el egyértelműen a törvényben (lásd 7. § 1. pont) „Természeti terület: valamennyi olyan földterület, amelyet elsősorban természetközeli állapotok jellemeznek” (4. § g. pont).
A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi XIII. törvény rendelkezéseivel összhangban külön törvények rendelkeznek - a bányászatról, - az erdőkről, - az „épített” környezet átalakításáról és védelméről,
26 -
a termőföldről, a halászatról, a területfejlesztésről, a városgazdálkodásról, a vízgazdálkodásról és a hulladékokról, amelyeket a tájtervezés során figyelembe kell venni.
1993. évi XLVIII. törvény a bányászatról A bányászati tevékenységgel összefüggésben a meddőhányók hasznosítása, megszüntetése, a bányatelek, a biztonsági övezet és védőpillér, a bányatérkép, az építési tilalmak és korlátozások, a bányabezárás, valamint a tájrendezés kifejezések jól ismertek. A „bányászati” tájrendezés fogalom értelmezése szakterületünkétől eltérő. 49. § 23. „Tájrendezés” a bányászati tevékenységgel érintett területnek újrahasznosításra alkalmassá tétele (bányászati rekultiváció) vagy a természeti környezetbe illő kialakítása. A bányászati tájrendezés lényegét a törvényben önálló alcímmel, a következő módon határozták meg: „36. § (1) A bányavállalkozó köteles a külszíni területet, amelynek használhatósága a bányászati tevékenység következtében megszűnt, vagy lényegesen korlátozódott, a műszaki tervnek megfelelően, fokozatosan helyreállítani, és ezzel a területet újrahasznosításra alkalmas állapotba hozni vagy a természeti környezetbe illően kialakítani. (2) A tájrendezéshez szükséges feladatokról a bányavállalkozó által készített terv alapján, az érdekelt szakhatóságok egyetértésével és az érdekeltek meghallgatásával, a bányafelügyelet határoz. (3) A tájrendezést követően a bányavállalkozó a tulajdonában álló ingatlanokkal szabadon rendelkezik.” A rekultivációs alap az utóbbi évben nagy lendületet adott a felhagyott bányák rendezésére. A különböző méretű és elhelyezkedésű sebhelyek gyógyítási lehetőségeit egy másik fejezetben ismertetem.
TÁJRENDEZÉSI LEHETŐSÉGEK A hazai tájrendezési lehetőségeket és a tájtervezési gyakorlatot e fejezetben terveim, tanulmányaim alapján mutatom be. Elsődlegesen célom az utóbbi években, évtizedben felmerült tájrendezési feladatok megoldására készített tervek egy-egy részletének ismertetése. A tájrendezési javaslatokat kizárólag saját munkáim alapján állítottam össze, mert tapasztalataimat akarom közreadni és terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőségem mások anyagairól áttekintést adni. Az egyes témakörök részletes fejtésére nem vállalkozhattam. Tervek, tervrészletek felvillantásával szándékom a tájrendezési tevékenység sokféleségének, szinte korlátlan lehetőségeinek érzékeltetése volt. Hallgatóimnak diplomaterv, tudományos diákköri pályázat, tervezési feladat témaválasztásakor szoktam mondani, hogy nincs olyan „külső” (azaz nem épületen belüli) felület, amellyel kapcsolatosan ne lehetne tájvizsgálatot végezni, tájrendezési tervet, tanulmányt kidolgozni. A tájrendezésben rejlő lehetőségek kimeríthetetlenek. A tájtervezőnek „csak” rá kell éreznie a megoldás hogyanjára. Tájesztétikai szempontok figyelembevétele A táj a társadalom anyagi létfeltétele, ugyanakkor magasrendű ökológiai és vizuális kvalitások hordozója. Ebben a nooszférává alakított, emberiesített természetben, a tájban tükröződik a mindenkori társadalom: a kispénzű emberek bódéi, az újgazdagok daganatosan terjengő, hivalkodó házai, a panellakótelepek, a posztmodern próbálkozások, a monoton mezőgazdasági táblák, a tátongó bányagödrök, a mindent behálózó nyomvonalas létesítmények és így tovább. Egyes tárgyakra azt mondjuk tetszik, tájba illeszkedő, másokra, hogy rettenetes, tájidegen. Mitől függ az ítélet?
27 A táj valamely összetartozást, egységet, komplexitást, ökoszisztémák együttesét, embertermészet kapcsolatot, az emberi tevékenységet és a hagyományokat megőrző kontiniumot egyaránt jelent. A tájban végbemenő folyamatok, a rendkívül bonyolult hatásmechanizmusok kötetnyi műben is nehezen lennének bemutathatók. A jelenségek többsége pedig csak hosszú idő után válik érzékelhetővé. Mindenféle beavatkozás viszont előbb-utóbb valahonnan látható! S nem lehet közömbös, hogy honnan és mit lehet látni, hogy hogyan tükröződik történeti emlékeink és közvetve mentalitásunk a tájképben. Az esztétikai szempontok táji vonatkozásban különösen az utóbbi évtizedben kerültek előtérbe a legkülönbözőbb módon. Az esztétikai kérdések megítélésében a vélemények igen eltérőek. Az „igazsághoz” hasonlóan az esztétikai értékítélet is százarcú. Kialakításában esztétikai értelemben a partikularitás és a nembeliség jelentős szerepet játszik. Partikularitásnak – Lukács nyomán – azokat a jelenségeket nevezzük, amelyek egy szűkebb embercsoportra, azaz nemzetre, osztályra, társadalmi rétegre, szakterületre vagy éppen családra jellemzőek. A nembeliség pedig nem tévesztendő össze a polgári elméletek „örök emberi” értelmezésével. Az ember környezetét az adottságok kihasználása érdekében folyamatosan módosítja. A folyamat az ipari fejlődés eredményeképpen felgyorsult. Az elsődleges tájszerkezet megtartása, azaz a változások teljes kiküszöbölése ezért ab ovo irreális és haladásellenes követelmény lenne. Napjainkban a megőrzéshez is „beruházásra” van szükség, nem beszélve a tájrekonstrukcióról. Mindenféle beavatkozás – közvetve vagy közvetlenül – hat a környezeti elemekre, a tájháztartásra, a tájszerkezetre, azaz a táj egészére. A tájképben is minden beavatkozás látványa megjelenik. A tájnak éppen a változások, a mindenkori társadalom megnyilvánulásainak tükrözése az egyik legfőbb ismérve. A tájkép az adott társadalom anyagi-technikai, ideológiai helyzetének mindenkori olvasókönyve. A tájképpel, azaz a táj szépségével, rútságával, tájegységek, tájrészletek megjelenésének és várható változásának vizsgálatával a tájesztétika foglalkozik. A táj, az emberi környezet, a természeti és a művészeti szép elegyedésének sajátos színtere. A tájképet formáló, olykor meghatározó művi elemek, elemegyüttesek a racionális tájhasználat során létesültek. A funkcionálisan kifogástalan építmények viszont nem biztos, hogy tetszenek. A közvetlen használhatóság, a műszaki korrektség nem azonosítható a szépséggel! Ám sokan állítják, hogy ami valamilyen értelemben nem funkcionális, az ritkán szép. A táj egyidejűleg sokféle szükségletet elégít ki. A tájhasználat ezért igen változatos. A prioritást élvező használatok az esetek többségében korlátozóan hatnak más fejlesztésekre. Egyszerre több tájhasználati mód halmozódása előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet. Az ágazati, a közösségi, a réteg érdekek mindig egyoldalúak és a tájpotenciál előnyös kihasználására irányulnak. A pillanatnyi és a látszat előnyök, az ökológiai és a tájképi alázatot nélkülöző beavatkozások idővel súlyos konfliktusok forrásává válnak. illetve a társadalom meg nem értése miatt azzá válhatnak. A konfliktusok feloldása – a vizuálisoké olykor lehetetlen – minden esetben sokkal „drágább”, mint azok megelőzése A céltudatos tevékenység következtében napról napra újabb és újabb gödrök, depóniák keletkeznek, épületek, létesítmények készülnek, tarvágások és nagy felületű monokultúrák alakulnak ki. Ezek láttán gyakran állapíthatjuk meg, hogy a fátlanná vált agrártérségek, a kopár meddőhányók, az intenzív nyárasok, a panelházak, az elbódésodott zártkertek, a különböző ipari és mezőgazdasági termelést, feldolgozást, tárolást szolgáló létesítmények nem illenek a tájba. A tájba illeszkedés vagy a tájidegenség az egyéni és a koronként változó ízlés kérdése. Valamely létesítményről a kérdés mindig ugyanaz: Tájidegen vagy tájba illeszkedő? Van, akit zavar, van, aki érzékeli, s van, aki észre sem veszi, hogy egyes növények műtárgyak, épületek, földművek hogyan hatnak környezetükben, hogyan befolyásolják a látványt, a tájképet.
28 A szépség megítélésében különbséget kell tenni a laikus szeme, látásmódja és a szakemberé között. Tájesztétikai szempontból – magától értetődően – a vizuális „érzékenység” a mérce. A szakember ugyanis a funkcionális korrektséget a szépség képzetével összekötve nem az objektív tárgyakat ítéli meg, hanem azok belső, asszociációkkal módosított képét. A mindennapi esztétikai tudat szinte kizárólag spontán ítéletekkel alkot, míg a szakmaiban az elméleti megfontolások lényeges szerepet játszanak. Nem jelenti ez azt, hogy a szakmai esztétikai ítélet magasabb rendű volna, ellenkezőleg, a szakmai minősítés is sok szállal kötődik spontaneitásokhoz. A szakemberek elsődleges esztétikai ítéletei is spontán jellegűek, míg a másodlagosakat alátámasztják az elméleti megfontolások. Az esztétikai ítélőkészség automatikusan működik a táj, a tájkép esetében is. A tájelemek megjelenési formája magában hordozza történelmi fejlődését. Az esztétikai értékelés a táj alakításának egészére kiterjedt. A természeti, a módosított és a művi tájalkotó elemek, elemegyüttesek egymáshoz való viszonyában új esztétikai tartalom, egyfajta többlet jut kifejezésre. A többlet, ez a komplex hatás nem a részegységek összegződésének, hanem szinte meghatványozódásának az eredménye. A tájképben érvényesülő e komplex hatások feltárása, a természeti és a társadalmi szép értelmezése és értékelése a tájesztétikai lényege. Az emberi lét elemei a tájban hatnak a személyiség alakulására. Éppen ezért az, hogy valami tetszik vagy sem, attól függ, hogy az a jelenség, dolog az illető életének előmozdítója vagy akadályozója. Az erdő kitermelőjének a tarvágás, a mérnöknek az elkészült létesítmény, a kertépítőnek a kedvelt park jelenti munkájának eredményét – nyilván azt is tartja szépnek. Ugyanott az ornitológus a honos állományú erdőben fészkelőhelyeket, a mezőgazda szántót, a vállalkozó esetleg ipari csarnokot látna szívesebben. Nem csoda a tájrendező és a vízépítő kölcsönös meg nem értése például a Dunakanyarba tervezett vízlépcső kapcsán. A 80-as évek elején ezen még megdöbbentem, csodálkoztam: hogyan lehetett a Dunakanyarba vízlépcsőt tervezni? Az értetlenség, azaz a „viszontmegdöbbenés” legalább olyan volt. A mereven műszakiak válaszát így lehet summázni: - Én mindig úgy tanultam, hogy egy vízlépcső szép. A nagymarosi létesítmények kritikájával kapcsolatosan mindig az értetlenség kemény falába ütköztem. Érdekeltség nélkül nincs esztétikai élmény, jóllehet ismert az a meghatározás, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. A jelenségeket a szubjektív esztétikai érzékelés alapján ítéljük meg. Az, ami az egyik ember számára a látvány javulását, az a másiknak rontását jelenti: mindez gusztus dolga. Van, akinek a kerti törpe, vagy más egyéb cicoma felel meg jobban, van akinek Borsos Miklós Primavera szobra. Az előbbi olcsóbb és bizonyára sokkal többen ismerik. Az esztétikai ítélet a megszerzett információk szerint változik. Az információk azonban ellenőrizhetetlenül hatnak az egyénre, s mindehhez érzelmi attitűdök is párosulnak. Hasonló adottságú, neveltetésű, képzettségű világnézetű emberek is gyakran eltérő esztétikai ítéletet hoznak. A tájesztétikai ítéletben – mint az esztétikában mindenütt – az emberi lényeg nyilvánul meg, mégpedig az egyénre, a csoportra, a rétegre, stb. jellemzően. A tájban esztétikai értelemben is visszatükröződik az ott lakók élete, foglalkozása, műveltsége, szokása, még világnézeti hovatartozása, hagyományszeretete, szelídsége, akarnoksága, hivalkodása vagy alázata is. Racionális területhasznosításra törekedve a települések környékén és a mezőgazdasági termesztő felületeken feltöltik a lefolyástalan mélyedéseket, a felhagyott anyagnyerő helyeket. Az időszakosan vízzel borított fás-bokrosokat, pangóvizes réteket igyekszik lecsapolni, vízmosásokat, lemélyült földutakat, horhosokat megszüntetni, a fasorokat, erdőfoltokat, pagonyaerdőket, erdősávokat kiirtani, a vízösszefolyásos hajlatokat feltölteni. A változatosságot, a tájkaraktert jelentő elemek gyakran a növény-
29 és állatfajok egyetlen menedékhelyei. A terület gazdáinak szemében „akadályt jelentő”, sokszor csak négyzetméternyi tájelemek a kondicionáló, a komitatív hatás egyetlen hordozói. Az ökológiai kiegyenlítő felületek vizuális-esztétikai és tájökológiai szerepe egyaránt jelentős. Vizuálisesztétikai értelemben – főleg a fás növények – szegélyeket képeznek, így meghatározzák a táj arculatát, hangsúlyozzák a tájszerkezetet, azaz karakteressé teszik a tájképet. A táj sokoldalúsága – a földfelszíni adottságok mellett – a tájhasznosítási módok és a művelési ágajk változatosságán, azaz határoló vonalaik, szegélyeik hosszán és milyenségén keresztül jut kifejezésre. A szegélyeknél kezdődik és ezért a szegélyeken keresztül válik „láthatóvá” a település, a tábla, az erdő. A szegélyek a táj változatosságának kifejezői. Az egyhangú, monoton tájkép az önkény megjelenési formája. A kulturált közösségé, a demokráciáé a változatos, elemekben gazdag, szegélyekkel tagolt táj, látvány. A hivalkodó építmények, a meredek részűk, a térfolyosók, a termőhelyi adottságoknak nem megfelelően választott és ezért vegetáló növények, vagy a csúnya rendezetlen, biológiailag inaktív felületek nem illeszthetők a tájba. A tájba illesztés történhet elsődlegesen műszaki megoldás megválasztásával, tereprendezéssel, növénytelepítéssel. Valamennyi egyértelműen vizuális-esztétikai indíttatású. Előnyös, ha ezek a szempontok, törekvések együttesen érvényesülnek A tájkép megítélése szubjektív és az egyes diszciplínák képviselői szerint eltérő. A tájrendezők, tájépítészek a táj évszázados fejlődéstörténetének kifejezésre juttatására, a fás növényekkel tagolt tájrészletek kialakítására, a változatosság és a harmónia összhangjára, a művi létesítmények tájba illesztésére törekednek. A tájba illesztés a létesítmények helyének meghatározásával kezdődik, az egyes objektumok környékén tereprendezéssel, növényalkalmazással folytatódik. Helyválasztás A vizuális jellegű tájhasználati konfliktusok egy része a létesítmény, a beruházás helyének megváltoztatásával megelőzhető. Egyaránt ismeretesek nagy távolságokról látható és közelről is alig észrevehető csúf tájrészletek, tájsebek. A láthatóak irritálnak, míg a „rejtettekről” nem szerezhetünk tudomást. Az utóbbiakhoz tartoznak a völgyekben álcázottan felépített hadi üzemek, katonai objektumok, tárolók, hulladéklerakók. A domborzati adottságokból és a létesítmények rendeltetéséről függően vannak rejthető, és vannak nem takarható objektumok. A tájképi adottságok felértékelődése miatt a látható és bántóan zavaró létesítmények konfliktusokat okozhatnak. Köztudott, hogy a nyersanyag-kitermelés helye többnyire adott. Bányát ezért csak ott lehet nyitni, ahol van mit kitermelni. A kényszerhelyzetben az esztéta is kompromisszumot kénytelen kötni. Az ideális helyett az elfogadható „szépet” keresi. Formaválasztás Az elhelyezés mellett a létesítmények formája is meghatározó. Találó az a tengerentúli, az építész és a tájépítész tevékenység közötti különbséget kifejező megállapítás: még az építész a funkcióhoz keres formát, addig a tájrendező a tájépítész a formához funkciót. Micsoda különbség! Ha az építész is ügyelne a táj meghatározó formáira, bizonyára nem tervezne, engedélyezne a gerincvonalat elérő beépítést, lapos tetős és többszintes épület-elhelyezést természetvédelmi terület közelébe (Sas-hegy, Dunakanyar), üdülőkörzetben (Balaton-felvidék, Velencei-tő), történeti keretben (Ráckeve, Eger, Keszthely). Egy viszonylag kis térségből – a Budai hegyek Rózsadombig nyúló részéből – sok negatívum említhető: - a panoráma megszüntetése, miniszteriális szintű „elépítése” a József-hegyi kilátónál, - a Törökvész beépítése tízszintes toronyházakkal,
-
30 az Árpád-kilátó előterének beépítése a az antennaerdő a Hármashatár-hegyen, stb.
Látó-hegyen,
A jól ismert rossz példák százait lehetne sorolni, mert utólagosan rendkívül nehéz változtatni. Változtatást olykor csak a legexponáltabb helyen lehet elérni, ha a közfelháborodás hullámai azt kikényszerítik. Az új és hivalkodó épületek láttán elszomorodom. Mégiscsak elgondolkodtató, hogy az urhatmán, alulfölül rézborítású, ívelt és csúcsosított épületeket valaki megrendelte, valaki megtervezte és valaki engedélyezte. Az utóbbiak szakemberek. Az építész kiszolgálójává vált-e újgazdagéknak, a beruházóknak? Vagy ő az ízlésdiktátor? Remélem a „new rich”-ek művelt utódai szüleik, nagyszüleik alkotásait szégyellni fogják. Néha derülök, mert az ország legkülönbözőbb részein az önmaguknak emléket állítók művei elképesztők. A kispolgár álma giccses kiskastélyokban és bódékban egyformán megvalósul… Nekik nyilván az tetszik, nekem a hagyománytisztelő, a cserép- vagy nádfedeles, nyeregtetős házak. Paradox módon, aki tudna – vagy azt hiszi, hogy tudna – ízlésesen, tájba illesztetten, az adottságokhoz alázatosan alkalmazkodva, építeni, annak többnyire nincs vagy korlátozott a lehetősége. Akinek viszont lehetősége van, az gyakran nem tud vagy nem akar a kialakult táji formához alkalmazkodni, a meglévő dallamot folytatni, átörökíteni. Tereprendezés A részűk hajlásszögének csökkentésével a beavatkozás látszata is kisebb lesz. Az ősi földút követi a felszínt, nincs töltés vagy bevágás. A falvak lakói is az évszázados tapasztalatok átörökítésével házaikat a terepre helyezték., Az autópálya, a több ezer m2-es csarnok, a panelház tervezője, építője viszont egyre nagyobb arányú földmunkák végzését involválja. S minél nagyobb a földmunka, annál nagyobb a földfelszínen ütött vagy hasított vizuális és ökológiai seb. A rézsűk hajlásszögének csökkentése mellett – aminek hegy- és dombvidéken a lejtő meredeksége eleve határt szab – a korona- és a körömvonal lekerekítésével a földművek műszaki jellege csökkenthető. A lekerekítés többletföldmunkával vagy többlet földigénnyel nem jár, de többletfigyelemmel igen! Az igénybe vett felület laposabb rézsűk kialakításánál nyilvánvalóan növekszik. A rézsűk laposítása – így a tájba illesztése – elméletileg akkor helyes, ha - bevágási rézsűben a felső harmadon, - töltési rézsűben az alsó harmadon a szomszédos művelési ág folytatható. Minden többlet-terület igénybevétele ugyanakkor a beruházási költségeket növeli. A tereprendezés „terepplasztika” alkalmazásával válik művészivé. Növényalkalmazás A térformálás, a szegélyképzés, az eltakarás, a szín- és formaadás leglényegesebb elemei a fás növények. A fák, a cserjék és a gyepfelületek tájrendezési, kertművészeti elvek alapján komponált együtteseinek fiziológiai, pszichológiai és vizuális-esztétikai kondicionáló hatása közismert. Honos vagy tájidegen? A Kárpát-medence flórájában megtalálható növények honosak, míg a máshonnan származók behozottak, tájidegenek. De tekinthető-e a Mária Terézia korában behozott és megszokott akác, platán, jegenyenyár – az ismertebb fafajokat említve – ma tájidegennek? Tájidegen-e az Észak-Amerikából behozott vörös tölgy (Quereus rubra), az egyes erdőkben gyomhoz hasonlóan terjedő kései meggy (Prunus serotira), a gyalogakác
31 (Amporpha futicosa). Másképpen fogalmazva: melyik fás növény mikor és hol válik tájidegenné? Nyilván urbánus környezetben és a arborétumban nem. Külterületen viszont azzá válhat. Tájidegennek tekintjük a termőhelyi adottságoktól merőben eltérő növények alkalmazását. Karsztbokorerdős hegyvidéken például a feketefenyőt, a bálványfát, az akácot, a Bükk-fennsíkon a lucfenyőt, a barcsi borókásban az erdeifenyőt, a kései meggyet, az általában lombhullató fafajok között az exótákat. Vízparton vagy a Balaton körül az örökzöldeket, a domboldalon a füzet és így tovább. Mégis az egyiket ide, a másikat oda ültetik. A nyári üdülésnél a télre emlékeztető komor örökzöld ugyanis pszichológiailag „hűt”, míg ugyanaz az örökzöld lombját megtartva télen is a vegetációra emlékeztetve „fűt”. Ennek ellenére az örökzöldek ily nagy mértékű elterjesztése parkban és erdőben egyaránt indokolatlan. Különösen az a devizát hozó balatoni tájban, a pannon tájban, ahová az északabbról, nyugatabbról érkezőket várják. Ők örökzöldet lépten-nyomon hazájukban is láthatnak, nekik a lombhullató fák és cserjék kavalkádja jelenti a vonzerőt. Nekik elsősorban a honos, a Kárpát-medence jellegzetességeit tükröző fafajok az érdekesek. Az általános jellegű fejtegetést a Visegrád-Nagymaros térségi tájesztétikai vizsgálatok ismertetésével egészítem ki. A Dunakanyar szíve, a „kivételes táj, a királyi táj és királyaink tája” (Szeberényi), így a vízlépcsőépítés, majd felhagyás után az ún. állatorvosi ló valamennyi hátrányos ismérvét hordozza. A Dunakanyar nem véletlenül került az érdeklődés középpontjába, hiszen ez a Duna hasonlíthatatlanul legszebb magyar szakasza. „tájképi tekintetben igen változatos vidék ez, megtaláljuk benne a folyam menti üdülő- és fürdőhelyek láncolatát csakúgy, mint a klasszikus turisztikai területeket, lepusztult vulkáni hegységeket és mészkő-dolomit hegységeket. Történelmi szempontból hazánk legősibb, legérdekesebb vidékei közé tartozik a Duna-kanyar. Itt húzódott valaha a római birodalom limese, utóbb, évszázadokon át a magyar állami élet központja volt, királyok székhelye, nemzetközi erővonalak gyűjtőpontja. Ezek következtében kultúrtörténeti vonatkozásokban is páratlan nevezetességek halmozódtak itt össze, a Duna-kanyar volt a magyar középkor és reneszánsz szellemi életének egyik, európai hírű színhelye, ma pedig 6-800 éves építészeti emlék rezervátuma” – olvasható a Duna c. könyv (Panoráma útikönyvek, 1965) 241. oldalán. Az ide illő idézetek tucatjai helyett lássuk a tényeket. Az utóbbi három évtizedben óriási változásoknak lehettünk tanúi. Pozitív és negatív példák egyaránt előfordulnak: - A korábban csak termesztési célokat szolgáló zártkerteket parcellázták, beépítették. Kivételt mindössze – Madas László (aki 1969-től a ’80-as évek közepéig a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója, aki a parkerdőgazdálkodás kezdeményezője volt Magyarországon. Tevékenysége elismeréséül többek között Geothe-díjban részesült) jóvoltából – a Kis-Villám, Mogyoró-hegy és részben a Fekete-hegy szabadidőközponttá (Jurta kemping, étterem, állatbemutató, parasztház, stb.) alakítása jelentett. - A Salamon-toron szomszédságában lapos tetős, többszintes MNB üdülőt építettek (talán javít a helyzeten, hogy az tulajdonos, a külföldi konzorcium nyeregtetőssé építi át). - A hegygerincen a Silvanus Hotelt létesítették. - Az Apátkuti-völgy, a Fellegvár, a Nagy-Villám, a Mogyoró-hegy és a Várkert között panoráma utat és nagy parkolókat építettek. - Nagymaros és Visegrád belterületét lakóházakkal bővítették. - Megkezdték a Nagymarosi Vízlépcső és járulékos létesítményei építését. Tudjuk, hogy a Dunakanyart elsődlegesen jellemző hegyek, hegyoldalak hasznosításában sokféle anomália tapasztalható. Tudjuk, hogy valamely térség „konzerválása” irreális és fejlődésellenes, konfliktusokhoz vezető törekvés lenne. …És mégis az egyetlen Dunakanyarban a tájkép megőrzését, a mértékletességet kellene, kellett volna előtérbe helyezni.
32 A páratlan tájkép megóvása érdekében a kőbányákat megszüntették, a Sibrik-domb parcellázását megakadályozták, az MNB épülettömbjét „visszalépcsőztették” (kilenc szobával kevesebbet építettek a tájba illesztés miatt!), a Kis-Villámon, a Mogyoró-hegyen és a Fekete-hegy tetején és déli oldalán a parcellázást megakadályozták, a Silvanul Hotelt nem építették hegytetőre, gerincvonal fölé … mind ezek kétséget kizárólag eredmények. De … a nagymarosi hegyoldalt szétparcellázták, a panorámaút mellett is hétvégi házak épültek, s a Mátyás-hegyet most jutatják hasonló sorsra. A nagymarosi vízlépcsőt pedig hosszú vita, felfüggesztés, a nyugatabbra helyezés vizsgálata ellenére elkezdték építeni. Az építést a Dunakanyar egyetlen hét kilométeres olyan szakaszáén kezdték meg, ahol mindkét oldalon a vízpartig húzódnak a hegyek, a Pilisi és a Börzsönyi Tájvédelmi Körzetek határán, az ország harmadik legjelentősebb idegenforgalmi térségében, a természeti és a történeti elemek évezredes harmonikus együttesében. A visegrádi tájkép védelmét a jelenlegi és a várható vizuális-esztétikai hatásokat vizsgáltuk, értékeltük önálló tanulmányokban. Az eredmény sok-e avagy kevés? A részleteket illetően rengeteg, a vízlépcső helyére vonatkozóan semmi: a Nagymarosi Vízlépcső helye „műszaki-gazdasági optimum” volt, abban nem engedtek beleszólást. Míg sík vidéken (pl. Kiskörén) a módosított és a művi tájelemek (töltések, építmények, mivel kiemelkednek), a tájkép eddig ismeretlen látványát tárják fel, addig a Dunakanyarban a hegyek biztosította rálátás miatt a vizuális kapcsolatok eleve erőteljesebbek és rendkívüli mértékben érvényesülnek. Sík vidéken a takarás fás növények telepítésévek, az átlátás irtással megoldható. Hegyeket táji értelemben „eltakarni” képtelenség, mindenféle beavatkozás igen sok helyről látható. A táj az emberi szépérzékre hat, a teljesítőkedvet és a kreativitást fokozza. A táj esztétikailag többet jelent részleteinek mechanikus összegzésénél. A táj alakításával, illetve nagyarányú megváltoztatásával foglalkozóknak ezért tájesztétikai szempontokat is kell érvényesítniük, mert a látvány köztulajdon. Összegzésként megállapítható, hogy minden tájalakító emberi cselekedet eredménye valahonnan feltárulkozik. Nem lehet azonban közömbös, hogy honnan és mi látható. A nagyobb művi létesítmények jellegükből adódóan uralják környezetüket. A műszaki tervezés a létesítmények funkcionális működését megoldja, az építéssel járó környezeti kárhatások megelőzésére vagy megszüntetésére viszont nem mindig, illetve nem kellő mértékben terjed ki. Beigazolódott – gyakran évtizedek eltelte után – hogy a beavatkozásoknak a táji adottságokhoz történő helyes viszonyítása kedvezőbb gazdasági fel tételeket is teremt és a későbbik károkozások így eleve elkerülhetők. A látvány köztulajdon, ezt tudatosítani kell tervezőben, megbízóban, tulajdonosban, tájgazdában egyaránt. TÁJBA ILLESZTÉSI MÓDOK Valemennyi, a tájat, a tájképet befolyásoló tevékenységet lehet tájba-illesztési feladatnak is tekinteni. Mindenféle beavatkozást tájba illesztési szempontok szerint kellene megoldani, a lakótelepek, az ipari üzemek, a tornyok elhelyezésétől a gáztartályok helyének kiválasztásáig. Tájba illesztésnek a létesítményeknek, az építményeknek a táji adottságok messzemenő figyelembevételével történő, funkcionális és esztétikai szempontok szerinti, azaz tájértéknövelő célú elhelyezését és környezetalakítását értjük. A tájba illesztésnek, illeszthetőségnek korlátai vannak. A fáknál magasabb épületet, nehéz tájba illeszteni. Természetesen lehet a négy-öt szintes, a 15, maximum 20 méter magas építményeket másképp is kialakítani, de ebben az esetben legfeljebb csak a táji adottságok figyelembevételéről beszélhetünk, tájba illesztésről nem. Létesítmények tájba illesztésekor tervezőnek, engedélyezőnek, szakértőnek, egyaránt dilemmája az ún. arany középút megtalálása. Különösen esztétikai ítéletek megfogalmazásakor gyakori a szubjektív
33 színezetű értékelés. A tájtervezőnek mindig pártosnak képviselnie, a tájba-illeszkedő megoldásokat kell keresnie.
kell
lennie.
A „táji” oldalt
kell
Az infrastruktúra nyomvonalas létesítményei, az utak, a vasutak, a csatornák, az árkok és a vezetékek, illetve ezek nyiladékai, nyomvonalai fizikai, ökológiai és vizuális értelemben egyaránt határvonalat képeznek. A vonalas létesítmények földművekként (töltések, teraszok, védőművek), vízfelületként (csatorna, árok) vagy vezetékek formájában az egyes tájtípusokat összekapcsolva vagy azokat átszelve jelennek meg a tájképben. Vezetékekhez a nagyfeszültségű villamos energiát szállító légvezetékeket, a kötélpályákat és a tartóoszlopokra helyezett távhő-, zagyvezetékeit soroljuk. A külterületi vonalas létesítmények tájba illesztési szempontjait azok eltérő jellege miatt részletezem. Sík vidéken a művi elemek végtelenbe futó egyenesei, domb- és hegyvidéken pedig a különböző magasságú pontokról látható, a felszínt kígyózóan követő vagy azt erőszakosan átszelő művi formák egyaránt hangsúlyos tájelemek. Vonalas létesítmények, elsősorban a földművek - a felszíni vizek lefolyási irányának megváltoztatásával, - a talajvizek áramlásának akadályozásával, - a hideg levegő lefolyási irányának módosításával (fagykár), - A légmozgások akadályozásával, erősségének változtatásával (szélcsatorna-hatás, hófúvás, hideglevegő-tó keletkezés), - helyi klíma módosításával, - a növényzet, illetve a honos növények termései elterjdésének módosításával, - az állatok mozgásának korlátozásával, illetve irányításával, - a kártevők és gombabetegségek terjedésének megakadályozásával, valamint - a tüze terjedésének megakadályozásával, valamint - a tüzek terjedésének és - a jégtáblák továbbsodródásának, árvizek terjedésének akadályozásával mesterséges és jelentős kiterjedésű ökológiai határokat képezhetnek. Tájba illesztésükre mérteik, hatásaik jellege miatt gyakran nem kerülhet sor. A földművek a felszínből – olykor több méterrel – kiemelkedve (töltés) vagy az eredeti terepszint alá süllyesztve (bevágás), a légvezetékek és a felszín feletti csővezetékek méretükből adódóan vizuálisan metszik, keretezik, határolják, sokszor meghatározzák az egyes tájrészleteket. A földutakat terepszintet követő kialakításuk, tájba illeszkedő vonalvezetésük miatt nem tekintjük ökológiai határnak. A technikai infrastruktúra vonalas létesítményeinek tájba illesztése tervezési szinten a nyomvonalvezetés meghatározását, a kivitelezés alatt a terepalakítást és az építés befejezését követően a környezet kertészeti vagy erdészeti módszerekkel való rendezését, beültetését jelenti. A nyomvonal vezetését a funkcionális szempontokon kívül a létesítés gazdaságossága határozza meg. Ennek ellenére a várhatóan előnytelen ökológiai, tájképi hatások indokolttá teszik jellegzetes terepalakulatok, geológiai felszíni formák történeti emlékek, településképek vagy természetvédelmi területek, tájvédelmi körzetek megkímélését, kikerülését. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a módosítás többnyire nyomvonal-hosszabbítást is jelent. A létesítmény hosszával viszont nem csak a beruházási költségek növekednek arányosan, hanem a művelésből kieső mező- és erdőgazdasági felületek nagysága is. A műszaki gyakorlatban használatos 1:1,5, a vízépítésben 1:2 (ritkábban 1:3 – 1:4) kialakítását tartjuk a tájba illesztés feltételének. Természetesen a részűk meredeksége az eredeti terepfelszín hajlásától is függ.
34 A tájba illesztés igen hatásos lehetőség a növénytelepítés. A térformálás, az eltakarás, a megnyitás, a térkapcsolatok és térrendszerek létesítése különféle habitusú, növekedésű fás növényekkel lehetséges. A nyomvonalas létesítmények építésekor gyakran kialakuló előnytelenül meredek, termőréteg nélküli, fakadóvizes vagy éppen túlzottan száraz, változó vízborítottságú, erősen kitett felületeken a növényzet megtelepedése rendkívül lassú, telepítése hagyományos kertészeti vagy erdészeti módszerekkel nem lehetséges. Ezekre a felületekre a termőhelyi tényezők feltárása alapján speciális eljárásokkal, mérnökbiológiai módszerekkel lehet növényt telepíteni. A művi létesítmények tájba illeszkedésének vagy „tájidegen” voltának megítélése az egyéni és a koronként változó ízlés kérése. Van, aki egy folyami vízlépcsőt, egy 200 méteres kéményt a tájképet emelő, van, aki eleve azt rontó műnek fog fel. Jellemző példa erre az Eiffel-torony. Az 1889-i párizsi világkiállításra épített 300 méter magas öntöttvas szerkezetű torony – sokáig a világ legmagasabb építménye – óriási felháborodást váltott ki a város lakói részéről. Jogosan, mert ez a hatalmas vasalkotmány valóban nem illett bele az akkori idők Párizsába. Ma viszont a bontás váltana ki tömegdemonstrációt. Az Eiffel-tornyot időközben Párizs látképének része lett. Olyan karakterisztikus alkotórészévé vált, hogy lebontása történelmi emlékrombolás és tájképrombolás lenne. Az Eiffel-torony azt példázza, hogy a tájesztétikai viták eldöntése elég nehéz, mivel az ízlés korszakonként változik. A nagy művek maradandóbbak, túlélik a változásokat.
35 II. RÉSZ
SZINYEI BÉLA: ÉPÍTETT KÖRNYEZET MAGYARORSZÁGON (KIVONAT) Bevezetés Az épített környezet fogalma néhány éve ismert és használt a hazai szakirodalomban. Az épített környezet a természeti környezet építésre kiválasztott, elékészített és beépített része. A kiválasztott terület beépítése, a különféle igények kielégítését szolgáló létesítményekkel, építményekkel, épületekkel történhet. Épített környezetünk hosszú évszázadok alatt alakult ki. A jegyzet szándékunk szerint az épített környezet egyes jelenségeinek értékelésével és rendszerezésével foglalkozik, utalva a vonatkozó szaktudományokra. A jegyzet célja, hogy a tájgazdálkodási mérnök hallgatói számára az építet környezet fejlesztésével kapcsolatos egyes kérdésekre is adjon választ, hogy elősegítse a fejlesztési feladatok jó megoldását és az érdekelt szakemberek – településfejlesztők és tervezők, építészek, tájtervezők, közlekedési és közműhálózat tervezők, stb. – együttműködését. A jövő települési és térségfejlesztési szakembere, akinek ez a jegyzet készült, figyelembe kell, hogy vegye a telekommunikáció, az Internet és a személyi számítógép hálózat fejlődésének hatásait is, amely várhatóan megváltoztatja a településekkel szembeni igényeket; pl: növekedik az otthoni munkahelyek száma, a vásárlások otthonról lebonyolíthatók, a városi szellemi környezet iránti igény a faluban is biztosítható. A jegyzetben rá kívánunk mutatni az épített környezet alakításának lakossági, közösségi vonatkozásaira is. Az érintett nagyközönség tájékoztatása, bevonása, egyetértésének megnyerése fontos feltétele a fejlesztések megvalósításának. A közösséggel foglalkozó szakértők, szociológusok, jogászok, orvosok, pszichológusok bevonása is szükségesnek tűnik a fejlesztési feladatok megoldásához. Megnő a települési önkormányzat szerepe, fontossá válik a kommunikációs szakemberek közreműködése a lakossággal való kapcsolat alakításában. A jegyzet mondanivalóját 4 fejezetbe foglalva tárgyaljuk és számos képpel kívánjuk szemléletessé tenni. Az első fejezetben az épített környezet fogalmának körülírása mellett, egyszerű leltárt kívánunk adni képekkel illusztrálva az épített környezet különféle alkotó elemeiről, építményfajtáiról. A második fejezet azokat a tényezőket kívánja számba venni, amelyek az épített környezet alakulása szempontjából meghatározóak, ilyenek pl: a térségi, táji, természeti adottságok, a lakosság kulturális, néprajzi hagyományai. A harmadik fejezet a magyarországi épített környezet alakulásának jellemzőit vizsgálja a település szempontjából, a lakóházfejlődésen és az építészeti stílusok változásán keresztül. A negyedik fejezet a jelen problémáival, épített környezetünk egyes kiragadott jelenségével, időszerű kérdéseivel kíván foglalkozni.
36 A környezet és az épített környezet fogalma; az
épített környezet tartalma
Az emberi közösség építő tevékenységével a természetes és beépíthető földfelületet egyre jobban igénybe veszi, átalakítja és elfoglalja. Hatalmas létesítmény együtteseket, városokat, város hálózatot és az ezeket összekötő út, vasút- és közműhálózatot hoz létre, mindezek azonban a Föld távoli, harmincezer km távolságról készült űrfelvételi képét nem változtatják meg; „kék” bolygónk messziről továbbra is érintetlen természetes objektumnak látszik. Vidor Ferenc: Az építészeten innen és túl című könyvében részletesen foglalkozik a környezet fogalmának megragadási lehetőségeivel, valamint a környezet problematikájával. Rámutat arra, hogy már századunk ötvenes, hatvanas éveiben igyekeztek „totális” megfogalmazásokat találni egész Földünk, mint környezetünk megragadására. Az 1960-as években a Római Klubban csoportosult vezető tudósok jelzik a globális – az egész földgolyóra vonatkozó – viták kezdetét és máig erősödő folyamatát. A Földet borító bioszféra adott keretet és lehetőséget arra, hogy az élet a Földön kialakuljon és fejlődésnek induljon. A fejlődés csúcsán az ember áll. Az ember már nemcsak természeti lény, hanem öntudatra ébredése révén társadalomba szerveződve alakítja saját természetét és létrehozza mesterséges környezetét. Vidor Ferenc sajátos meglátása, hogy a mesterséges környezet az ember számára különböző szintű és minőségű védőburkot képez. Az első védőburok: az állatvilágból alig kiemelkedő ember saját bőre és szőrzete; a második: a fokozatosan kialakuló ruházata; a harmadik: a tőle független állandó kunyhó, lakóház, amely mesterséges lakóterek, klímát biztosít. A negyedik védőburok: a lakóházak csoportja, a zárt település, a város vagy falu, amely már külső, közös tereket is létrehoz és a mely a közös védekezés a szervezett együttműködés lehetőségét, a közösségi élet többletét, a védettség lélektani érzetét adja. Ötödik védőburok: maga a Föld, melynek légköre védi az emberiséget a káros sugárzások ellen és amelynek letelepedésre alkalmas részeit az ember településeivel, épített, művi környezetével már teljesen behálózta. Az épített (művi) környezet fogalma, amely a hazai szakirodalomban az elmúlt években honosodott meg, azt sugallja, hogy átfogóan kívánjuk megragadni az életünk keretét, feltételeit biztosító mesterséges létesítményeket és az ezek által alkotott rendszereket. Az épített környezetben nemcsak a lakóépületeket, középületeket, városközpontokat, ipartelepeket, stb. vizsgáljuk, hanem az ellátásukat szolgáló közműveket, közlekedési utakat, a vízgazdálkodási létesítményeket, az energiaellátási és egyéb infrastruktúra hálózatokat is. Ilyen megközelítésben értelmezi a fogalmat az Országgyűlés által 1997-ben alkotott LXXVIII. törvény is, amely az épített környezet alakításáról és védelméről szól. A törvénnyel a szélesebb közvélemény számára is ismertebbé vált e fogalom, amely ilyen megfogalmazásban nem jelent meg korábban. A törvény az alkalmazásában használt fogalmak magyarázata között az épített környezet definícióját a következőképpen állapítja meg: „Az épített környezet: a környezet tudatos építési munka eredményeként létrehozott, illetve elhatárolt épített (mesterséges) része, amely elsődlegesen az egyéni és közösségi lét feltételeinek megteremtését szolgálja.” A fogalom meghatározás, mint látjuk a lehető legáltalánosabb szükségletet, a létfeltételek megteremtését teszi az építet környezetünk céljává. A fogalomban minden olyan létesítmény beletartozik, amely az egyén, a család, a lakóhelyi, munkahelyi, vallási és egyé közösség, a települési közösség, illetve az egész ország közösségének lété, életét, tevékenységét szolgálja. A törvény külön említi a sajátos építményfajták csoportját, amelynek a következő definícióját adja.
37 „Sajátos építményfajták: az épületnek nem minősülő közlekedési, hírközlési, közmű és energia ellátási, vízi, a bányaműveléssel kapcsolatos, továbbá az atomenergia alkalmazására szolgáló építmények.” Ezzel is jelzi a törvény, hogy az épített környezetet a lehető legszélesebb értelemben fogja fel, minden létező építményt beleért. Az épített környezet elmeinek rendszerezéséhez a törvény fogalom magyarázatából további következő három fogalom ismerete fontos, mivel ezek lefedik az összes létezi építményfajtát: „Építmény: (az épület, műtárgy gyűjtőfogalma): a rendeltetésére, szerkezeti megoldására, anyagára, készültségi fokára és kiterjedésére tekintet nélkül minden olyan helyhez kötött műszaki alkotás, amely a talaj, a víz, vagy az azok feletti légtér természetes állapotának tartós megváltoztatásával jön létre.” „Épület: olyan építmény, amely szerkezeteivel részben vagy egészben teret, helyiséget, vagy ezek együttesét zárja körül meghatározott rendeltetés céljából, a gáz, a folyadék és az egyéb ömlesztett anyag tárolására és szállítására szolgáló műszaki alkotások (műtárgyak) kivételével.” „Műtárgy: mindazon építményfajta, ami nem minősül épületnek és abban (azon) emberek csak karbantartási, kezelési céllal, vagy rendkívüli esetben ideiglenesen tartózkodnak.” A három definíció tartalmazza az épített környezet minden elemét, amelyeknek közös jellemzője, hogy műszaki, épületszerkezeti alkotások és a talajhoz szilárd alapozással kapcsolódnak. Az épített környezet eleminek fontos közös jellemzője, hogy a talajhoz, földhöz kötöttek; egyúttal jogi feltétele is elhelyezésüknek, hogy számunkra önállóan nyilvántartott földrészlet biztosítsa az elhelyezést; olyan lehatárolt földrészlet, amelyre az építőnek joga van elhelyezni az adott létesítményt. A jogi feltétel fontosságára már a római mondás is utal: „Más telkén mit emelsz, nem neked épül a ház.” Az úgynevezett nyomvonalas jellegű közmű létesítmények, mint pl. olajvezeték, vagy nagyfeszültségű villanyvezeték elhelyezése sajátos jogi probléma. Ezek számára nem lehet és nem is szükséges saját önálló földrészletet kialakítani, mint pl. egy út, vagy vasút számára. E létesítmények más területén húzódnak keresztül és azok elhelyezésére, építésére jogot biztosító, úgynevezett „szolgalmi jogot” jegyeznek be a földnyilvántartásba. Az épített környezet létesítményeinek legalapvetőbb rendszere a település, melynek alapvető rendszerezési szempontjára következtethetünk abból a megállapításból, amelyet Vidor Ferenc az Urbanisztika c. kötetéhez írt bevezető tanulmányában leírt: „az urbanisztika szakmájában voltaképpen kivétel nélkül mindenki érdekelt. Ebben az egyéni és társadalmi érdekeltségben azonban, melyet a XX. századi világkép modern szabásúnak tűnő köntöse övez és amelynek mélyén a lehető legbiztonságosabb térbeli elhelyezkedésére, illetve helyváltoztatásokra irányuló igyekezetek rejtőznek, ősi nosztalgiák is kifejezésre jutnak”. A biztonságos térbeli elhelyezkedés igényének a telek, a helyváltoztatásra vonatkozó igények az utca fele meg; a telek és az utca képezi a település legalapvetőbb rendszerének elemeit. Az épített környezet elemei – az azokat létrehozó igényeknek megfelelően – igen sokfélék és fajtánként is sok változatuk létezik. A leggyakoribb épületfajta a lakóépületek, lakóházak csoportja. A lakóházat a legősibb, legalapvetőbb igény hozta létre. Az ismertebb lakó-épületfajtákat kialakulásuk időrendje szerint a teljesség igénye nélkül felsoroljuk, egyben az adott lakóépület fajtát egy jellemző példájának fényképével illusztráljuk főként Szolnok, vagy Szolnok környéki települések példáival: - háromosztatú népi lakóház, - utcavonalra kiépülő lakóház, (hajlított, vagy L alakú ház)
38 -
kisvárosi zártsorú lakóépület (polgári, paraszt polgári épület) nemesi kúria, polgári villa, zártsorú többszintes, többlakásos lakóépület, belsőudvaros bérház.
Nagyobbrészt a második világháború után jelentek meg a következő formák: - sátortetős, vagy „manzard” tetős négyzetes alaprajzú családi ház, - oromfalas, tetőtérbeépítéses családi ház, - mai, egyéni ízlésű családi lakóház. A csoportos és tömeges lakásépítés formái: - sorház, láncház, átriumház, - társasház (kistársasház 4-6 lakásos, kockaház 12-16 lakásos), - sávház, két vagy több lépcsőházas, (lépcsőházanként átlag 12 lakásos), - lakótelepi középmagas pontház, - lakótelepi középmagas sávház, - egyedi toronyház (mintegy 150 lakással egy korszak jellemzője, városképi hangsúlynak épült). A középületek a települési közösségek szolgálatára az épületfunkciók elkülönülésével, specializálódásával, szokásosodásával jöttek létre; az épület formája, stílusa, megjelenése legtöbbször utal a funkciójára. Leggyakoribb fajtái: a.) Igazgatási és igazságszolgáltatási épületek: - községháza, városháza, megyeháza, - bíróság, - rendőrség. Egyes intézmények nem egy épületben helyezkednek el, hanem a főépület mellett lehet kiegészítő funkciókat tartalmazó melléképületet is. A főépület viseli magán az adott intézményre utaló formai jelzéseket, stílusjegyeket. b.) Egészségügyi, szociális épületek: - bölcsőde, - orvosi rendelő, - szakorvosi rendelőintézet, - kórház, szanatórium (épület csoport) - idősek otthona, - gyógyszertár. c.) Oktatási, nevelési, művelődési épületek: - óvoda, - általános iskola, - középiskola, gimnázium, - főiskola, egyetem, - kultúrház, művelődési központ, - színház, - múzeum, - könyvtár. d.) Egyházi és kultikus épületek, építmények. - római katolikus templom (leggyakoribb az egy tornyú falusi plébániatemplom) - kéttornyú templom, templomhoz kapcsolódó rendház, - kupolás, centrális térképzésű székesegyház, püspöki palota, - protestáns templom (református, evangélikus)
39 -
zsinagóga, síremlék, temető, ravatalazó, kálvária, kunhalom.
e.) Az üzleti, gazdasági, pénzügyi szféra épületei: - irodaház, - bankház, pénzintézet, - posta. f.) Kereskedelem, vendéglátás, szolgáltatás épületei: - üzletház, bolt, - üzletközpont, áruház, - piac, vásárcsarnok, - szálloda, - étterem, mulató (disco), g.) Sport, szabadidő eltöltés, üdülés létesítményei: - hétvégi ház, horgásztanya (egy jellegzetes társadalmi igény megjelenítése), - magánüdülő, társasüdülő, - kemping, - strand, - uszoda, termálfürdő, - sportcsarnok, sportpálya. h.) Közlekedéssel kapcsolatos építmények: - települési út, kerékpárút, gyalogjárda, - országos főút, - autóút, autópálya (a hozzá kapcsolódó létesítményekkel, pl. autóspihenők), - közúti hidak, felüljárók és csomópontok, - autóparkolók, üzemanyagtöltő állomások, - autóbusz megállók, autóbusz pályaudvar, - vasúti pályatest, - vasúti hidak, - pályaudvar, vasútállomás, vasútüzemi létesítmények, - vasúti megálló, őrhely (bakterház) - városi vasút, villamos vagy földalatti, - repülőtér, utasforgalmi épület, felszállópályák, hangárok és üzemépületek, - folyami kikötő, hajóállomás. i.) Vízgazdálkodás, vízellátás létesítményei: - árvízvédelmi gát, védmű, - gátőrház, - vízlépcső, zsilip, - víztározó, - szivattyúház, - öntözőcsatorna, belvízelvezető csatorna, - vízkivételi mű, kutak, gyűjtőmedencék, - víztorony, - vízvezeték, - szennyvíztisztító telep. j.) Energiaellátás létesítményei: - erőmű, (atomerőmű, hőerőmű, stb.) - magasfeszültségű távvezeték,
40 -
közép- és kisfeszültségű vezetékek, transzformátor állomások, transzformátor ház, oszloptranszformátorok, olajvezeték, gázvezeték, egyéb termékvezetékek, gázfogadó, gázelosztó nyomáscsökkentő állomások, olajtároló és gáztároló telepek.
k.) Hírközlés építményei: - TV, rádió műsorszóró tornyok, - mikrohullámú antenna tornyok, - hírközlési hálózati kábelek. l.) Településüzemeltetési létesítmények: - kommunális hulladéklerakó telep, szennyvízleürítő hely, - dögkút, dögtér. m.) Bányászati, ipari és mezőgazdasági termelés létesítményei: - mélyművelésű bányák, aknák, aknatornyok, - felszíni művelésű bányák, homokbányák, anyagnyerőhelyek, - gázkutak, olajkutak, hévízkutak, - ipartelep, ipari csarnok, ipari park, - mezőgazdasági telep, major, nagyüzemi állattartó telep, mezőgazdasági termékfeldolgozók, - gabona tárházak, - malmok, - szőlészet, borászat, pincészet, - fafeldolgozó, stb. telepek.
A fenti felsorolás és rendszerzés korántsem teljes, de jó áttekintést ad az épített környezet elemeinek sokféleségéről. A felsorolás és osztályozás leegyszerűsítve kezeli épített környezetünket, mert nem adja vissza a településekben és főleg a városokban a különböző funkciók egymásmellettiségéből, keveredéséből adódó utánozhatatlan és tipizálhatatlan sokféleséget. Az épített környezet elemi az ország területén településekben és hálózatokban helyezkednek el. A hálózatok közül a legjellemzőbb az országos közúthálózat hierarchikus rendszere, amelynek legfontosabb része az autópálya és az országos főforgalmi utak hálózata. A forgalmi utakon keresztül eljutunk a településkig és azokon belül a gyűjtőutakon és lakóutcákon a lakótömbökig és az egyes telkekig. A vasúti közlekedés hálózata egyszerűbb, vonalvezetése geometrikusabb és jóval kevesebb települést érint. Az országos villamosenergia, olajvezeték, gázvezeték és távközlési rendszerek vezetésében a műszaki követelmények játszanak szerepet, kevésbé követik a közúthálózat és a településhálózat rendszerét. Természetesen a másodlagos ellátó hálózatok már közvetlenül kapcsolódnak a településkehez, pl. a városok villamosenergia ellátása a nagy transzformátorállomásokon keresztül. Egyre jelentősebb a települések közötti kommunikációs hálózat, a nem látható virtuális kapcsolatok rendszere, az Internet, a személyi számítógépes világhálózat. Az így kialakuló virtuális hálózat egyre nagyobb jelentőségű az információáramlás, a kultúra globalizálódása, az irányítás, a pénzügyi kereskedelmi műveletek területén. Ennek következtében csökken az épített környezet jelentősége, korábban városhoz kötött funkciók kötetlenebbé válnak, a legtávolibb, legmagányosabb településekben is, sőt településeken kívül is be lehet kapcsolódni a világ vérkeringésébe, műholdas tájékoztatási rendszereibe.
41 Településhálózatunk történelmi fejlődés során alakult ki, azon a tervgazdálkodás, az ipartelepítés időszaka sem tudott sokat változtatni. Néhány új iparváros létrehozása nem változtatta meg alapvetően a településhálózat szerkezetét. Az új városok, pl. Dunaújváros, Kazincbarcika, Martfű beilleszkednek és kiegészítik a meglévő településhálózatot. Az épített környezet elemei különböző településekben csoportosulnak. Közigazgatási jogállás szerint viszonylag egyszerű a csoportosítás: - község, - nagyközség, - város, - megyei város, - főváros. A települések rangjával, népességszámával, szerepkörével összhangban épített környezete egyre összetettebb és bonyolultabb. Az összetettség és bonyolultság egyrészt gazdagabb beépítést, vonzó és értékes városközponti épületegyütteseket eredményez, másrészt zsúfoltságot, környezeti ártalmakat is létrehozhat. A település legfontosabb elemei a belterületen a település vizuálisan is jól elhatárolható összefüggően beépített részén összpontosulnak. Nem kevésbé fontosak a külterületen elhelyezkedő létesítmények: a mezőgazdasági tartozék települések, a tanyák, a majorok, valamint más fontos létesítmények, pl: gátőrház, erdészház, szanatórium, állattartó telep, stb. A mezőgazdaági földek privatizációjával a külterületi beépítés kérdése egyre fontosabbá válik. Épített környezetünk elemzésénél figyelemmel kell lenni arra is, hogy az új szükségleteket pl. lakásépítés terén, nem csak új lakóépületek építésével lehet kielégíteni. A meglévő lakások ésszerű hasznosításával; pl. a Budapest belvárosában lévő zárt belső udvaros bérházak felújításával, rehabilitációjával vonzó lakókörnyezet jöhet létre, vagy a nagypaneles lakótelepek környezeteinek sivársága és elidegenítő hatása kiküszöbölhető a lakóházak környezetének átalakításával, a panel szerkezetek felújításával, esetleg lakások összevonásával; így még a lakótelepi társadalmi összetétel is kedvezően változhat. A városoktól távol lévő kis településekben lévő üresen álló lakóházak hasznosítását a közlekedés fejlesztésével és a telekommunikációs kapcsolatok biztosításával lehetne megoldani. Épített környezetünk mai helyzetéből úgy tűnik, hogy a jövőben alapvetően az út- és közműhálózat fejlesztésre, valamint a meglévő épületállomány felújításra lesz szükség. Természetesen szükség lesz új építési területekre is, új létesítmények (kereskedelmi központok, irodaházak, ipari üzemek és lakóépületek) számára, de ezek a meglévő épített környezet szerkezeti és beépítési rendszeréhez alkalmazkodva fognak elhelyezkedni. Új földterületek igénybevételére egyre kevesebb lehetőség lesz zöldmezős beruházások és telekosztások céljára, egyre inkább a meglévő elavult iparterületek újrahasznosítása válik szükségessé. Az épített környezet térségi, természeti, táji, társadalmi, kulturális, gazdasági meghatározottságának egyes jelenségei Magyarországon az épített környezet adottságai az ország területén minden fejlődési különbség ellenére kiegyensúlyozottak, nagyjából egyenlő színvonalúak. Országrészenként azonban felfedezhetünk eltéréseket, jellegzetességeket, amelyek különböző okokra vezethetők vissza. Az eltérő történelmi
42 viszonyok pl. más jellegű településeket alakítottak ki a Dunántúlon, az egykori római provincia területén, mint az Alföldön, vagy az ország északi részén. A történelmi előzmények különbözősége mellett a táj felszíni és talajadottságai, vízrajzi jelenségei is hatással voltak a művi környezet kiépülésére. Az Alföldön a Tisza szabályozása előtt csapadékos időszakban az utak járhatatlanok voltak. Hiába javították ki, töltötték fel a Karcag és Kisújszállás között vezető országutat, az úgynevezett Kara János gátját, az mindannyiszor elsüllyedt, mihelyt a Tiszának a Sárrétre ömlő áradata feláztatta. Ma már az országrészek közötti különbségek mérséklődtek, az ország egységes közút és vasúthálózattal rendelkezik. A vasúthálózat kiépítése a XIX. század végén minőségileg változtatta meg az ország térszerkezetét, a megélhető tér léptékét. Ma az autópálya hálózat építése változtatja meg az adott térség szerkezetét, felgyorsítja a tőke terjeszkedését, az üzleti, gazdasági élet átalakulását. A közúti és vasúti hálózat jellemzője az erős főváros központúság. A sugárirányú fővonalak mellett kevés és gyenge a fővonalakat összekötő kapcsolat, ami a térségfejlesztés irányultságát nagymértékben meghatározza. A vidék, különösen a peremhelyzetben lévő területek térségfejlesztési igényeinek megfogalmazásaként született meg a déli autópálya gondolata, amely többek között a peremhelyzetű nagyvárosok: Debrecen, Szeged és Pécs közötti közvetlen kapcsolat megteremtését is szolgálná. Az ország nyugati és keleti felének intenzívebb és Budapestet elkerülő kapcsolatát célozza a Székesfehérvár és Szolnok közötti közvetlen vasúti és közúti kapcsolat tervezése. A kommunikációs hálózatok kiépítése, a számítógépes hálózat terjedése mérsékelheti a közlekedés fejlesztésének igényét, de alapvetően nem befolyásolja az autópálya hálózat fejlesztések szükségességét. Az ország regionális térségszervezése az Európai Unióhoz való csatlakozás követelményei miatt jelenleg is időszerű téma, de már korábban is felvetődött az ország regionális szervezésének problémája, a térségfejlesztés hatékonyságának növelés érdekében. Az 1970-es és 1980-as években a térségi tervezés megkönnyítésére az úgynevezett társadalmi-gazdasági körzetbeosztást alkalmazták; ma az EU-csatlakozással összefüggésben, az Országos Területfejlesztési Koncepció hét tervezési, statisztikai régió kialakítását veszi figyelembe. A régiók mellett ráirányult a figyelem a városkörnyék, a kistérségek szerepére is, mivel ez lehetőséget nyújt a települések közös érdekű együttes fejlesztésére, összefogására. A kistérségi központi települések várossá nyilvánítási folyamata úgynevezett városhiányos térségek igényeinek figyelembevételével történik. Jász-Nagykun-Szolnok megyében a következő kistérségek alakultak ki: - Jászság, - Szolnok és környéke, - Törökszentmiklós és környéke, - Tiszafüred és a Tisza-tó környéke, - Nagykun városok, - Tiszazug. A kistérségek elősegítik a közös pályázati és tervezési lehetőségek kihasználását, a közös közmű és kommunális ellátó rendszerek kialakítását. Az ország földrajzi tájbeosztását tartalmazó Magyarország kistájainak katasztere című munka a kistájakról megadja a földrajzi, talaj, növényzet, éghajlat, stb. jellemzőket.
43 Földrajzilag az ország legalapvetőbb tájbeosztása a Dunántúl, az Északi-Középhegység és az Alföld. A Dunántúl és az Északi-Középhegység legszembetűnőbb sajátossága az Alfölddel szemben a településhálózat sűrűségében mutatkozik meg. A településhálózat számszerű statisztikai jellemzése nélkül is megállapítható, hogy mennyivel sűrűbb az aprófalvas Baranya, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye településhálózata, Hajdú-Bihar vagy Jász-Nagykun-Szonok megyék óriásfalvas településhálózatához képest. A néprajztudomány a néprajzi jellegzetességek szempontjából állapít meg táji elhatárolásokat. Meggyesi Tamás Magyarország hagyományos lakókörnyezeti kultúráinak tipológiája című munkájában a beépítési formákat és építészeti hagyományokat területileg differenciáltan mutatja be. Az alábbi népi építészeti típusterületeket határozza meg: - észak-magyarországi hegyvidéki típus, - kisalföldi típus, - közép-dunántúli típus, - nyugat- és dél-dunántúli típus, - alföldi típus. A szerző célkitűzése az volt, hogy népi környezetkultúránk ma is élő és folytatható hagyományait értékelje és helyezze el a társadalmi köztudatban. Meghatározó jelentőségűnek tartja a mezővárosi fejlődés termékét a kis- és középpolgári lakóházat, a kisvárosi zárt utcasor építészeti elemét. A népi építészeti típusterületeken belül Meggyesi Tamás elsősorban a háromosztatú lakóház táji variációt mutatja be. Az építet környezetünk megjelenési formáira, főként az épületek alakjára, építőanyagára, tetőformájára vonatkozóan a természeti és táji környezet, a létrehozó társadalom összetétele, gazdasága, civilizációs szintje meghatározó jelentőségű. A természeti környezet, az éghajlat hatása megfigyelhető a Kárpát-medencében letelepedett magyarság háztípusának kialakulásában. A téli hideg ellen már a legegyszerűbb veremházba is beépítették a tüzelőberendezést, amely az épület alaprajzával együtt századokon keresztül fejlődött. A népi lakóházakban ma is megfigyelhető a szobában elhelyezett, kívülről fűtött boglya-kemence, amely e tüzelőberendezés fejlődésének utolsó fázisa. A viszonylag sok csapadék miatt nálunk a történelmi korokban a magastető szinte kizárólagos alkalmazása figyelhető meg. A ház képzetéhez, fogalmához gondolkodásunkban hozzátartozik a magastető. Ennek fedését ugyancsak befolyásolták a természet adta lehetőségek. Korábban a természeti környezetben található szalma-zsup., vagy nádfedést alkalmazták. A mai technikai lehetőségek megengedik akár a korszerű magastető, akár a lapostető alkalmazását. Faanyag takarékossági okok miatt néhány alföldi településen (pl. Hajdúdorog) gyakori a lapostetős családi ház. A modern építészeti elvek hatására a többszintes, többlakásos állami lakásépítésben szinte egyeduralkodó volt a lapostető alkalmazása. A mai építészet visszatér a hagyományos tetőformákhoz és egyre gyakoribb a korábbi lapostetős házak magastetővel való ellátása is. A természeti táj, a felszíni formák hatása ugyancsak megfigyelhető a beépítés jellegében. Az Alföld sík vidékein terjengős beépítési formák alakultak ki, a középületek is szélesek, méltóságteljesen terjeszkedők, míg a Dunántúlon és az északi hegyvidéken zártabb, magasabb beépítés a jellemző. Az alföldi pusztai nagyállattartó gazdálkodás sajátos településformát hozott létre: az alföldi mezővárost és annak szórványszerű tartozék településeit, a tanyákat, a tanyavilágot. A mezőváros belterületén, főleg
44 annak központi részein zártsorú, polgári jellegű beépítés alakult ki, míg a külterületen egyszerűbb, szórtan elhelyezkedő tanyák biztosították a gazdálkodási, állattartási feltételeket.
az
A mezőgazdasági nagybirtok kialakította az ott dolgozó mezőgazdasági munkások készenléti lakótelepeit. Korábban az uradalmakban ezt cselédsorsnak nevezték, az állami gazdaságok kialakulásával korszerűbb készenléti lakások épültek. Az ipari fejlődés során az ipartelepek, bányatelepek ugyancsak létrehozták a saját dolgozóik számára a lakótelepeket. Jellegzetesek pl. Salgótarján környéki bányászkolóniák, amelyek egyszerű típus lakóházai még ma, a bányászat megszűntével is fennmaradtak. Az etnikai, kulturális jelleg érvényesülésére ismert példa a békéscsabai szlovákok homlokzati tornáccal ellátott háztípusa. Ugyancsak karakteres a Magyarországra betelepített németek, svábok építészete: pl. Magyarpolány házsora; a téglaoromzatos, tornácos sváb gazdaházak láthatóan nagyobbak, rendezettebbek az egykorú magyar parasztházaknál. Az etnikai, kulturális, társadalmi meghatározottság megjelenésének példája Abony beépítésének sokszínűsége. A város török utáni újratelepítése az 1720-as években kezdődött. A szalagtelkes jobbágy porták egyszerű épületei a központból sugárirányban indított utak mellé sorolódtak. A teleksorokat nagyobb területű kisnemesi kúriák, kastélyok kertjei, parkjai szakították meg. A központban a tér körül kiépültek az állam és az egyház reprezentatív középületei: a községháza, a római katolikus templom, a református templom, valamint iskola, bank, üzlet, szálloda. Az 1770-es években a zsidó közösség létrejöttével új beépítési forma képződött a központ keleti oldalán, a szolnoki főút mentén. A polgárosultabb városias életmódnak, értelmiségi, kereskedői foglalkozásnak megfelelő zártsorú városias beépítés alakult itt ki, amely a zsinagóga és az iskola megépítésével együtt máig hatóan értékes, karakteres része Abony központjának. A magyarságon belül is eltérő építészeti formákat hoztak létre az eltérő etnikai meghatározottságok. A palóc etnikum érdekes, jellegzetes házformája az úgynevezett palóckontyos tetőforma, amely a világörökség részévé nyilvánított Hollókőn ma is látható. A cigány etnikum betelepedésének, épületeik szerves városrésszé alakulásának vannak jó példái: Jászfényszaru cigány településrésze kulturált, rendezett képet mutat, korszerű lakásokat tartalmaz. A betelepedés itt már több mint kétszáz éve megtörtént, az eltérő kulturális örökség csak a telekméretben, beépítési jellegben mutatkozik meg. A MAGYARORSZÁGI ÉPÍTETT KÖRNYEZET ALAKULÁSÁNAK JELLEMZŐI Településföldrajzi megközelítés Az emberi társadalom, a közösség épített környezetét az előzőekben vizsgáltuk, mint hasznos műszaki objektumok, építmények, műtárgyak, szerkezetek rendszerét. (Majd elemezzük úgy is, mint az ember művészi kifejezésmódjának megnyilvánulási területét az eszmék, ideológiák, érzelmek megjelenését a reprezentatív épületek stíluskorszakokhoz kapcsolódó példáin.) Most vizsgáljuk úgy, mint az emberi társadalom és annak alapegysége, a család számára lakóhelyet, munkahelyet, gazdasági tevékenység (lehetőségét) biztosító létesítmények együttesét képező települést. A településtudomány szerint – amely a településekkel kapcsolatos témakörökkel foglalkozik – a legegyszerűbb emberi település a magános lakóház (tanya) a körülötte lévő, megélhetést és munkahelyet biztosító földterülettel együtt. A közösségi élet, a közös védekezés szempontjából alakul ki a kedvezőbb és fejlettebb csoportos település, azaz a falu, vagy a város. A csoportos település azon formáját, amelyben a lakóházak elhelyezését szolgáló telkek egymás mellett rendezett sorokat, utcákat, összefüggő beépítet területet képeznek zárt településnek nevezzük. A falu a
45 zárt település egyszerűbb formája, amelyben a lakosság még egységesen őstermelő foglalkozású, a mezőgazdasági területek körülveszik a beépített területet.
mezőgazdasági
A város bonyolultabb zárt település, ahol a lakosság egy része a falusi lakosságot is ellátó kézműves, kereskedelmi tevékenységet végez, illetőleg ellátja a katonai védelem, az igazgatás, igazságszolgáltatás és egyéb központi funkciókat. A települések alakulásával, tulajdonságaival, az emberi településformáló tevékenységével a települési jelenség különböző kérdéseivel, a településtudomány, valamint a településföldrajz foglalkozik. Amennyiben a település, a város épületegyütteseinek, utcáinak, tereinek művészi vonatkozásairól is beszélünk, ez esetben városépítészetről, vagy Magyarországon is közkeletű szóval, urbanisztikáról van szó. Vidor Ferenc az Urbanisztikai világáról című tanulmányában megállapítja, hogy az urbanisztika „szakmájában” voltaképpen mindenki érdekelt és, hogy ebben az érdekeltségben” a lehető legbiztonságosabb térbeli elhelyezkedésre, illetve helyváltoztatásokra irányuló igyekezetek rajtőznek”. E megállapítás a település, a város lényegére mutat rá, a település két legalapvetőbb funkciójára, amelynek megnyilvánulása éa település alaprajzi, területi vonatkozásaiban is jelentkezik. A biztonságos térbeli elhelyezkedésre vonatkozó igény területe, térbeli megnyilvánulása a telek és a telkek csoportja, a telektömb, végül a telektömbök által alkotott városi beépített terület. A helyváltoztatásokra vonatkozó igények térbeli megfelelője a közterület, a közlekedést biztosító utcák, terek, sávok hálózata. A két területfajta együttesen alkotja a települést. A területfajták településszerkezetet, vagy más szóval település-alaprajzot határozza meg.
hálózatos
rendszere
a
A települések alaprajzi rendszerezésével Prinz Gyula foglalkozott Magyarország településformái című, 1922-ben közreadott tanulmányában. A település az ember tájformáló tevékenységének legjellemzőbb megnyilvánulása. A települések vizsgálatával és osztályozásával a településföldrajz tudománya foglalkozik, amely szerint a település lehet magános település, a magános települések laza csoportja, azaz szórványtelepülés és az egyedi telkek (települések) zárt csoportja, azaz a zárt település. A zárt települések felelnek meg leginkább a településről alkotott elképzeléseinknek, s ezek lehetnek falvak és városok. A következőkben a falusi, mezővárosi települések leírásával, összehasonlító vizsgálatával foglalkozók közül elsősorban Győrffy István és Princz Gyula munkásságát emeljük ki, míg a városokkal, városmorfológiával, városépítészettel foglalkozók közül Mendöl Tibor és Granasztói Pál munkásságára utalunk. Győrffy István rámutatott arra, hogy a településformák két, ma is meglévő típusa: a magános tanya és a sok házból álló falu már a kőkorszakban is létezett. A települések formáit a földfelszín, az életmód, a hagyomány, a védelmi igény, a letelepedés módja és a más új tényező is befolyásolja. Ezért számtalan formai változat alakul ki a települések között. Falvaink, városaink nagy részéről tudjuk, hogy azokat rokonsági kötelékben álló családok, vagy összeverődött telepesek egyszerre ülték meg, vagy viszonylag rövid idő alatt telepítették be. A honfoglaló magyarság nem volt városalapító. A magyar nyelvnek az udvar és az utca fogalmára eredetileg szava sem volt, mindkét szavunk szláv eredetű. Eredetileg az életkörülményeiknek megfelelő hagyományos szállásaikon laktak és a téli szállások tekinthetők a magyar falvak őseinek.
46 Árpádházi királyaink alatt városainkat többnyire nyugati jövevények alapították; a leginkább német telepesek által alapították, a leginkább német telepesek által alapított városformák idegen mintákat követnek. Az állattartó, vagy fölmíves köznép települései a falvak voltak és ezekből sajátos fejlődés eredményeként alakultak ki a mezővárosok és a hozzájuk tartozó tanyák. Prinz Gyula Magyarország településformái című művében az akkor rendelkezésre álló 1:75 000 méretarányú katonai térképek alapján kísérletet tett a sajátos magyar települési formatípusok megállapítására és a települések rendszerezésére, illetve az európai, elsősorban német településformákkal történő összehasonlításra. Prinz morfológiai, alaprajzi formák szerint csoportosította a magyar településeket, az alföldi mezővárosokat megkülönböztette a német és már európai településformáktól, s azokat a közép-ázsiai településformákkal (pl. Szamarkand) hozta összefüggésbe. Megalkotta a halmazos formatípus fogalmát, amelynek elterjedése az Alföld északi részén figyelhető meg. Az általa észak alföldi alakterületnek nevezett területen belül egyes tipikus településeket a következő módon ír le: Jászapáti: „Az észak-alföldi nagy falvak a legjellegzetesebb sugaras halmaz alaprajzokkal épültek. Jászapáti kerek alakja, pereme és külső körútjai védőfali hatástól keletkeztek. A hat főút megtörés nélkül vezet a település szívébe, ezek tehát a település kezdetén már mai csapásukat nyerték. A hat főút egy pontot keresett fel, amely ma is Jászapáti középpontja. Ez nem egyszerű útkereszteződés, hanem vonzó középpont. A település tehát szervezett egész. A régi várost a belső, az újabbat a külső körút veszi körül, tehát növekedési gyűrűi vannak. Tört, zsákutcás kitöltései belső sűrűsödésre vallanak.” Hajdúhadház: „Az észak-alföldi, legmagasabb rendű, általában is a legtökéletesebb, tisztán belső közlekedésföldrajzi hatásokból kialakult utcahálózatúak a csillagos, sugaras halmaztelepülések. Ezek egyik legszebb példája Hajdúhadház egyszerű csillagos halmazalaprajza, amely a várostervező mérnökök figyelmére különösen méltó.” Prinz Hajdúboszörményről megállapította, hogy az Jászapátinak és Hajdúhadháznak összes formaelemeit egyesíti magában, az alföldi halmazos településtípusnak egyik legösszetettebb és legszebb példája. A Prinz által használt katonai térképek mellett rendelkezésre állnak a földhivatalok nyilvántartási, kataszteri térképei. E térképek lehetőséget nyújtanak a településalaprajz pontosabb elkészítésére, a településforma alaposabb és részletesebb vizsgálatára. Az alföldi települések sajátos alaprajzi jelenségeit vizsgálta Meggyesi Tamás is Az utcák és terek az alföldi kertes településekben című munkájában. Mint írja, alapvető célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a halmazos települések pusztulófélben lévő hagyományos környezeti értékeire, amelyek védelemre szorulnak. Meggyesi a következő úthálózati rendszereket állapítja meg: - ágas, - rostos, - bordás, - átlós és - centrális rendszer. Az egyes úthálózati rendszer típusokra a következő példákat hozza: - Ágas úthálózatú: Szentes, Hódmezővásárhely és Jászapáti, - Rostos rendszerű: Hajdúböszörmény, Jászárokszállás, Makó, - Bordás rendszerű: Mezőtúr és Nagykőrös,
47 -
Átlós úthálózatú: a Prinz által csillagosnak tartott Hajdúhadház. A centrális utcarendszer példájának Nagykőröst említi.
Az utcarendszer jellegzetes elemeként vizsgálja a zsákutcát, mint sajátos utcatípust és az úthálózat besűrítésének eszközét. Külön említi a derékszögű hálós utcarendszert, amely új településrészeken, vagy leégett és mérnöki tervezés eredményeként újraépítés révén jött létre. A halmazos és a derékszögű hálós utcahálózat együttélésének érdekes példája Karcag, ahol egy városrész a pusztító tűz után szabályos utcahálózattal épült újjá. Magyarországon, a Dunántúlon, az egykori Pannónia területén több olyan város található (Pécs – Sophianae, Szombathely – Savaria, Sopron – Scarbantia, Óbuda – Aquincium), amelynek római kori előzménye volt, de mai alaprajzában ez már nem mutatható ki. Városaink tekintélyes hányada középkori alapítású, alapítóik, mint láttuk, nyugati telepesek voltak és ez alaprajzaiban is megnyilvánul. Ilyenek pl. Veszprém, Eger, Buda. Magyarország területének kb. 60 %-án, éppúgy, mint nyugat Európában kétféle településforma van: város és falu. A falu az őstermeléssel foglalkozók apró telephelye, a város pedig a polgárosultabb foglalkozások művelőinek a települése. Az ország többi részén a nyugatias települési típustól eltérő, sajátosan magyar településtípus az alföldi mezővárosi az uralkodó. A magyar lakóházfejlődés A honfoglaló magyarság a nomád népek jellegzetes nemezsátrát, a szétszedhető, szállítható jurtát hozta magával, amely még a tartós telepedés után is hozzátartozhatott az első települések, a falvak építészeti képéhez. Az Alföld népi építészete című tanulmányában Dám László írja, hogy első falvainkban a lakóház és a jurta sok esetben egy telken, egymás mellett állt, ekkora jurta már helyhez kötött, esővíz elvezető árokkal körülárkolt volt. A lakóházat és a jurtát évszakonként, télen és nyáron váltakozva használták. Télen a család a melegebb, biztonságosabb épített lakóházba költözött, míg nyáron – hasonlatosan a néhol ma is használatos nyári konyhához – a jurta nyújtott kellemesebb hajlékot. Az Árpád korban a legkorábbi háztípus a teljesen, vagy földbe vájt egyosztatú, egyterű veremház, vagy gödörház volt. A háztípus gyakori volt az Alföldön, ahol lehetett találni olyan kiemelkedő, árvízmentes magaslatokat, amelyeken ezek a lakóházak és telepeik a víztől biztonságosan kialakíthatóak voltak. Már e házak nagy részét is agyagból tapasztott, vagy a ház földfalába vájt belülről fűtött kemence melegítette. Fejlettebb lakóháztípust képviselt a felszín feletti egyosztató, vagy kétosztatú lakóház. A fal anyaga vagy csupán a helyszínen talált agyag, vagy sövényfonatra tapasztott agyag volt. Ezeket is többnyire sárból, agyagból tapasztott kemencékkel fűtötték. A tető szerkezetét a ház két végén leásott ágasfa és az arra fektetett szelemenfa képezte. A tetőszerkezetet egyszerű anyagokkal: szalmával, náddal fedték. A házak tüzelő berendezése kör alaprajzú tapasztott agyagkemencéből és ennek tüzelő nyílása előtt álló nyílt tűzhelyből állot.
48 A házak mennyezet és padlás nélküliek voltak, a tűzhely és a kemence füstje közvetlenül a mennyezet nélküli térbe áramlott és a tető különböző nyílásain keresztül távozott. Elképzelhető a tüzelés kellemetlen hatása, ezért volt jelentős a XV-XVI. században végbement jelentős technikai változás: általánossá vált a kétosztatú, esetleg háromosztatú ház építése. A kétosztatú ház lakóhelységből és pitvarból áll, ahol a lakóhelyiségben, szobában kialakított kemencét kívülről, a pitvarból kialakított tüzelőnyíláson keresztül fűtötték. Így megoldott a lakószoba füstmentesítése. Kialakul a szoba mennyezettel való ellátása is, ami egyrészt kulturáltabbá tette a lakóteret, másrészt a padlás tárolási lehetőséget is nyújtott. A háromosztatú háznál a kiegészítő kamra vagy istálló nyílhat a pitvarból és az udvarról is. Továbbra is megoldatlan maradt azonban a pitvar füstmentesítése, hiszen ennek még nem volt mennyezete, a füst közvetlen a tetőbérbe áramlott. A füsttelenítés tökéletes megoldását a szabadkémény megjelenése jelentette, melyről az első adatok a városi polgári házakban és nemesi udvarházakban a XVI. századból származnak. A falvak jobbágysága körében a szabadkémény csak a XVII-XVIII. században vált általánossá, néhány példánya régi parasztházakban még ma is megtalálható. Az Alföldön uralkodó háztípus alapformája tehát a következő: az alaprajz három helyiségre tagolódik, az egyik a boglyakemencével fűtött szoba, a másik a kemence tüzelőnyílását és nyílt tűzhelyet tartalmazó pitvar, a harmadik a kamra. A lakóház bejárata a pitvarba nyílik és innen közelíthető meg a másik két helyiség. A bejáratot tájanként változó kialakítású tornác védi, amely fedett helyet biztosít különböző munkatevékenységek számára is. Az alaprajzi változatok a helyiségek számában, a tornác kialakításában mutatnak eltérést. A XIX. század második felétől a paraszti polgárosodás térhódításával a módosabb parasztság körében egyre általánosabb a négyosztatú ház, a szoba, pitvar, szoba, kamra tagolódás. Ez esetben a pitvarból nyíló mindkét szoba kemencét tartalmaz, a kamra a tornácról külön bejáratot kap. Az ismertetett háztípus általában nyeregtetős lefedésű, ami lehetőséget nyújt oromzat kialakítására és ennek tájanként igen változatos díszítésére. Az épület szélessége a tetőszerkezettől függően 5-7 m lehetett. Az oromzattal az utcán megjelenő házak jó ritmusú, kiegyensúlyozott, de mégis karakteres, úgynevezett fésűs beépítésű utcaképet eredményeztek, ami az alföldi, de más tájak faluképének is jellegzetes vonása volt. A házak elhelyezése az egymás melletti telkek azonos, kedvezőtlen tájolású oldalán történt, ezzel biztosították a bejárat és a tornác kedvező, napos tájolását. A XIX. század végén a már említett polgárosodási folyamattal a hagyományos paraszti építészeti kultúra felbomlása, a lakóház átalakulása, a polgári építészeti kultúra elterjedése következet be. Először csak oldalirányú bővítést kapott az utcai szoba, később további bővítéssel a szobák az utca vonalra helyeződtek át és a kapubejáró épületbe foglalásával fedett kapubejáró kialakulásával a szomszéd épülettel összezáródó zártsorú beépítés alakult ki. Ez a beépítési forma népszerű lett és hamar elterjedt az alföldi mezővárosokban. A korábban csak az oromzatra korlátozódott díszítés most már az egész homlokzaton, a lábazaton, a főpárkányon, az ablakkeretezésen és a kapukon is megjelenik. A fejlődési folyamatot Meggyesi Tamás írja le Magyarország hagyományos lakókörnyezeti kultúráinak tipológiája című munkájában.
49
A típusokat a következő módon írja le: 1. A lakóépület még ma is létező őse az egytraktusos, három osztatú ház, amely az őstermelő életmódból és a telek ökonomikus kihasználásából adódóan oldalhatáron álló, hosszúházas, úgynevezett fésűs beépítésű, utcára merőleges tetőgerincű; amihez a gazdasági épületek az oldalhatár mentén kapcsolódnak. 2. Az alaptípus fejlődésének első fázisa a tornác utca felőli szakaszának beépítése. 3. A következő jelentős fejlődési típus amikor az utóbbi épületbővítmény önálló utcai szárnyként épül ki az utcával párhuzamos tetőgerinccel. Ez az úgynevezett hajlított ház vagy L alakú ház első változata. Ily módon az utcán hézagos zártsorú beépítés alakul ki, amely az oldalhomlokzatokon oromfalak kialakulásával fokozatosan zártsorúvá válhat. A típus jellegzetessége, hogy a kapu az oldalhatáron álló szárnnyal átellenes oldalon helyezkedik el. A kapu fedetté válásával teljesen zártsorú beépítés jön létre. 4. A zártsorú ház oldalszárnyának befordulása a telekvégeken átrium jellegű belső udvaros alakzatot hoz létre, amely városiasodása során emeletes házzá alakulhat át. Ekkor azonban a fedett kapu már a telek közepére helyeződik át. A szerves fejlődési folyamat eredménye a századforduló nagyvárosi, többszintes, belsőudvaros, körfolyosós bérháza. A II. világháború után lakóház fejlődési folyamat más irányt vett és a lakóházak újabb változatai alakultak ki és váltak általánossá. A hézagos zártsorú formát nem a zártsorú, hanem a már korábban kialakult polgári villát utánzó sátortetős, négyzetes alaprajzú családiház-forma követte. A családi ház előtt általában öt méter mélységű előkert alakul ki és közöttük legalább négy vagy hat méter távolságú oldalkert vált kötelezővé. Az udvari és hátsó épületszárnyak elhagyásával és a belső udvarok zöldfelületté alakításával egészségesebb, úgynevezett keretes beépítést alakítottak ki a várostervező építészek. A modern mozgalom elveinek alkalmazásával, az 50-es és 60-as években meginduló tömeges lakásépítés a szabad zöldfelületekbe ágyazott sávházak, kockaházak elhelyezésé, a lakótelepek kialakulását eredményezte. A 70-es években meginduló nagypaneles középmagas és magasházas lakótelep építés is megtartotta az épületek szabadon álló elhelyezését, de a növekvő gépkocsi parkoló igény és az ellátó épületek, óvodák, iskolák helyigénye egyre kevesebb zöldfelületet hagyott a lakosság számára. A lakótelepi típuslakások lehetőségeit meghaladó, de a polgári villát, vagy családi házat megfizetni nem tudó rétegek számára alakult ki a csoportházas (sorház, láncház) és a társasházas (4-6-8-12-24 lakásos) beépítési forma, ami igen elterjedt a budai hegyvidéken, de a belvárost övező pesti kerületekben és vidéki nagyvárosokban is. Építészettörténeti megközelítés Mint láttuk, az alföldi, magyar lakóházfejlődés követte az általános gazdasági és technikai fejlődést. Az építő és építtető akkor még egy és ugyanaz volt. A népi építő tudás az alaprajzi és formai tökéletesítéssel párhuzamosan tökélyre fejlesztette az Alföldön rendelkezésre álló építőanyagok, az agyag, a vályog, a szükséges faanyag felhasználását. A magyarság letelepedésével a népi lakóházépítés mellett megjelent a reprezentatív építészet is. Honfoglaló elődeink itt a Kárpát-medencében tanulták meg az építést. Az előkelők első építkezései földvárak, védelmi erősségek voltak, amelynek megmaradt emléke a szabolcsi földvár. Istvánfi Gyula: Az Alföld építészete című tanulmányában áttekintést ad az Alföld építészetének fejlődéséről. A kereszténység felvételével, Szent István egyházszervezésével megjelentek a reprezentatív, monumentális építészet első példái a püspökségi központok székesegyházai, a nemzetiségi monostorok és
50 falusi templomok. A nemzetiségi monostorok közül kiemelkedő építészeti jelentőségű az 1044 előtt épült feldebrői plébánia templom altemploma, Aba Sámuel valószínű temetkezési helye. Az ópusztaszeri nemzetségi monostor és a Vésztő határában fekvő nemzetségi monostor romjai, maradványai szépen helyreállítva tanúskodnak egykori építészeti kincseinkről. A középkor építészeti színvonala meglepően magas volt Magyarországon. A középkor román és a gótikus építészeti stílusai értékes alkotásokat hoztak létre, amelyekből az Alföldön csak kevés emlék maradt fenn. Ilyenek a Berettyóújfalu határában lévő herpályi téglatorony, a fegyverneki, szintén téglából épült torony, a jánoshidai plébánia templom egykori, XIII. századi román stílusú részlete. Az épen maradt emlékek közül kiemelkedő a premontrei rend által a XIII. században épített templom Ócsán és ugyancsak a XIII. századból a szegedi Szent Dömötör templom téglatornya, ami a Dóm-téren látható. Az elpusztult templomokról, épületekről csak régészeti vagy történészei kutatásokból van ismeretünk vagy egykori településnevek és térképek tanúskodnak létükről. Ilyen építészeti híradást ad a Duisburgban 1585-ben készült Mercator féle térkép, amely egyes Tiszamenti településeknél pl. Szolnokon és Bánhalmán (Kenderes külterületén) tornyokból álló épületcsoportokat ábrázol. A tatárjárás után IV. Béla uralkodása alatt megindult városaink kibontakozása. A ferences rend betelepedésének köszönhető a Szeged-alsóvárosi templom építése, amely késő gótikus építészetünk emléke. A ferenceseknek köszönhető Jászberény ferences kolostora és a jászárokszállási templom alapítása. Gótikus építészetünk kiemelkedő emléke a nyírbátori református templom, amelyet Báthory István erdélyi fejedelem építtetett 1481-1511 között. A várak, erődítmények közül a téglából épült gyulai vár ma is kiemelkedő műemlékünk. Kevésbé látványosak Szeged várának megmaradt bástyái, Szolnok egykor jelentős vára pedig teljesen elpusztult. A török kiűzése után a meginduló egyházi építkezések a barokk építészeti stílus szellemében készültek, amelyet olasz és osztrák mesterek, építészek valósítottak meg. Ilyen Debrecenben a Szent-Anna templom, Kecskeméten a Szent-Háromság plébánia templom. E korban épült Jászberény plébánia temploma is. A római katolikus templomépítészet mellett jelentősek a reformátusok és az evangélikusok templomai. Ezek építése egyszerűbb, dísztelenebb épületeket igényeltek és ennek az igénynek jobban megfelelt a klasszicista stílus. Mindkét felekezet kívánta a minél több férőhelyet, a nagy lélekszámú gyülekezet befogadására. Legszebb református templomunk a debreceni Nagytemplom, amely Péchy Mihály tervei szerint 18051820-ig épült klasszicista stílusban. Külön ki kell emelni Mezőtúr református nagytemplomát hatásos elhelyezése, klasszicizáló homlokzata miatt. Az evangélikus templomok közül kiemelkedik Szarvas Ótemploma, amelyet az 1780-as évek végén Tessedik Sámuel irányításával építettek. Kiemelkedő továbbá a Békéscsaba evangélikus temploma, nagyvonalú homlokzatával és 3500 főt befogadó terével. A XIX. században az egyházi építkezések mellett a főúri kastélyok és nemesi kúriák építése is gazdagította az ország építészeti képét. Az alföldi síkság nyugodt méltóságához különösen illet a klasszicizmus stílusa. Ilyenek például az újszászi Orczy-kastély vagy Abony nemesi kúriái. A XIX. század polgárosodása meghozta a középületek, a közigazgatás, a művelődés épületei iránti építési igényt. Az alföldi mezővárosok falusi házas környezetéből európai igényű városias építészeti együttesek, központok emelkedtek ki. Debrecen, Jászberény, Nagykőrös, Nyíregyháza, illetve Szeged város városházai kiemelkedők.
51 A klasszicizmust a romantika követte, amely Magyarországon Szabadságharc és a Kiegyezés közé esik.
a
48-as
Forradalom
és
A romantika országos hírű példája Ybl Miklós fóti római katolikus temploma és Debrecen színháza, helyi jelentőségű példája Mezőtúr vasútállomása. Az ekelektika, amelykorábbi történeti stílusok felújítását alkalmazta tömeges templomi középület és lakóházépítés stílusa volt. Pl. Békéscsaba kéttornyú római katolikus, téglaburkolatú, gótikus elemeket tartalmazó temploma. A tégla jellegzetes alföldi építőanyag volt és a templomok építésében a tégla gótika szinte helyi stílussá lett. A magyaros stílus kialakításának igényével alakult a szecesszió, amely a korábbi történeti stílusoktól való elszakadást jelentett. Ilyen pl. a kecskeméti és a kiskunfélegyházai Városháza és a debreceni Vármegyeháza. A kecskeméti Cifra palota a szecesszió virágos változatainak példája. A szegedi Fogadalmi templom a magyaros eklektika utolsó példája 1930-ban készült el, amelyhez olaszos hangulatú, zárt előteret képező árkádsor épült. A második világháború után modern stíluskorszakból való Debrecen egyetemi klinikája. Ezt követően az építészetben a szovjet ideológiának megfelelő, történeti formákat utánzó úgynevezett szocialista realista stílus vált uralkodóvá. Ez egyaránt jellemezte a köz- és lakóépületeket, például: irodaház Nyíregyházán, irodaház és lakóházak Szolnokon. Az 1956-os forradalom után újjáéledő modern építészet uralta a meginduló beruházásokat és városközpont rekonstrukciókat. Ennek példája Szolnok városközpontja is: a Művelődési Központtal és a Pelikán Szállóval, valamint az irodaházakkal, áruházakkal. A modern építészet ellenhatásaként kialakult a nemzeti hagyományokat megújító és organikus szerves formákat kialakító mozgalom, melynek vezető képviselői Makovecz Imre (pl. Jászapáti művelődési háza) és Csete György (pl. Ópusztaszer: múzeumbővítés, Szervas Ciprus csárda). A modern építészet félreértett alkalmazása a technika szűkebb érvényesítését, a technológia uralkodó szerepét helyezte előtérbe az adottságokhoz való alkalmazkodás, a hagyományok tisztelete, a kialakult beépítési rend figyelembevétele helyett.
