NNCL532-36Fv2.0
IAN FLEMING Goldfinger FABULA KÖNYVKIADÓ
ISBN 963 02 5646 0 FABULA KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT Felelıs kiadó: Surányi László igazgató Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében fényszedéssel – 191661 Felelıs vezetı: Miké Ferenc igazgató Felelıs szerkesztı: Halmos Ferenc Mőszaki vezetı: Fellegvári Tibor Tipográfia és mőszaki szerkesztés: Beszédes Natasa Terjedelem: 14,91 (A/5) ív
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ian Fleming: Goldfinger Triad Grafton Books London Glasgow Toronto Sydney Auckland © Glidrose Productions Ltd 1959 All Rights Reserved Fordította: Gáspár András Borító: Beverly Le Barrow
Hungarian translation © Gáspár András, 1989
– Van egy aforizma Chicagóban, Mr. Bond – mosolygott Goldfinger –: az elsı találkozás alkalom. A második a véletlen mőve, a harmadik már ellenséges mesterkedés...
Hőséges olvasómnak, William Plomernek
Elsı rész: Az alkalom 1. GONDOLATOK EGY DUPLA BOURBON FELETT James Bond, gyomrában két dupla bourbonnal, a Miami Repülıtér beszállási zónájában üldögélt, s életrıl, halálról gondolkodott. Foglalkozásával járt az emberölés. Sosem ölt szívesen, de ha mégis rákényszerült, elvégezte a dolgot, ahogy tudta, azután igyekezett kiverni a fejébıl. Mint titkosügynöknek, a felettébb ritka 00 kódjel birtokosának – mellyel a Titkosszolgálat emberölésre jogosította fel – kötelessége volt éppoly higgadtan mérlegelni a halál lehetıségét, mint valami sebésznek. Ha egyszer megtörtént, megtörtént. A megbánás méltatlan egy hivatásoshoz – mi több, mint a szú kezdi ki a lelket. Mégis, a mexikói férfi halálában valami különösen megdöbbentette. A mexikói persze rászolgált a halálra. Gonosz ember volt – az ilyet Mexikóban capungónak nevezik. A capungo olyan bandita, aki már kevéske negyven pesóért is öl – ez hozzávetıleg huszonöt shilling* – bár azért, hogy Bond életére törjön, alighanem többet fizettek neki. Látszott rajta, hogy fájdalmat, nyomorúságot okozott, amióta csak élt. Igen, természetesen ideje volt már, hogy meghaljon, de mikor Bond, nem egész huszonnégy órával korábban megölte, az élet oly hamar, olyan hirtelen szállt el testébıl, hogy az ügynök szinte látta kiröppenni a férfi száján át, madár formájában, mint Haiti primitív népeinek legendáiban. Milyen óriási a különbség egy élı s egy “kiürült" test között! Az egyik pillanatban valaki, a következıben senki. A mexikóinak neve, címe volt, munkakönyve, netán jogosítványa... Azután elszállt belıle valami, eltőnt a hús, az olcsó ruhák börtönébıl, szemétre vetendı papírzacskónál is kevesebbet hagyva hátra. Ami a különbséget okozta, az a valami, ami elszállt a mosdatlan mexikói banditából, hatalmasabb volt egész Mexikónál. Bond lepillantott a gyilkos fegyverre. Jobb kezének éle vörös és duzzadt volt – tudta, egykettıre megkékül majd. Összeszorította, baljával masszírozta. Idırıl idıre ugyanezt tette a rövid repülıúton, Miami felé. Fájdalmas dolog volt, de szükséges: ha serkenti benne a vérkeringést, gyorsabban gyógyul a kéz. Ki tudja, mikor lesz ismét szükség a fegyverre? Bond szája sarkában cinikus mosoly derengett fel. – A National Airlines, a “Csillagos Légitársaság" NA 106-os járata a New York-i La Guardia repülıtérre hamarosan indul! Kérjük utasainkat, fáradjanak a hetes kapuhoz. Szíveskedjenek elfoglalni helyüket! A hangosbeszélı visszhangzó kattanással némult el. Bond az órájára pillantott. Legalább tíz perc még, mire a Transamerica utasait szólítják... Magához intette a pincérlányt, még egy dupla bourbont rendelt, jéggel. Mihelyt a jókora, vaskos pohár megérkezett, rázott rajta egyet, hogy a szesz jól elegyedjék a jéggel, aztán félig ürítette. Elnyomta cigarettáját, azután csak ült, állát bal tenyerébe támasztva, tőnıdve bámult az alkonyi fényben úszó kifutópályákra, melyeken túl a nap korongja süllyedt az Öbölbe a maga lángoló dicsıségében... A mexikói halála záróakkordja volt csupán egy komisz megbízatásnak, egynek a legrosszabb fajtából. Ocsmány volt, veszedelmes, nem ígért semmi egyebet, csak arra volt jó, hogy miatta otthagyja végre a londoni központot. Egy befolyásos embernek mákültetvényei voltak odalent Mexikóban. A virágokat persze nem dísznek szánta. Ópiumot nyert belılük, melyet aztán hamar és viszonylag olcsón el is adtak egy mexico-city-beli kis kávéház, a Madre del Cacao pincérei. A kávéház védelmet élvezett. Ha valaki ópiumot akart, egyszerően besétált, és a rendelést az italrendeléssel együtt adta le. Az italért a kasszánál kellett fizetni, ahol a pénztáros közölte, hány bankjegyet kell hozzácsapni a számlához. Szokványos üzletecske volt,aligha érinthetett bárkit Mexikó határain túl. Azután a messzi Anglia kormánya, a kábítószer-csempészet elleni ENSZ-kampánytól sarkallva, betiltotta a heroin forgalmazását Nagy-Britanniában. Riadalom támadt, ám nemcsak a Sohóban, hanem azok közt a feddhetetlen orvosok közt is, akik igyekeznek megkímélni pácienseiket a
szenvedéstıl. Tilalom szüli a bőnt. A kínai, törökországi és olaszországi források, a csempészet szokásos csatornái a nagymérvő angliai készletfelhalmozás miatt hamarosan kiapadtak. Egy Mexico Cityben dolgozó, jó modorú, Blackwell névre hallgató külkereskedınek odahaza élı húga kábítószer-élvezı volt. Blackwell szerette, szánta a lányt, s mikor az megírta, hogy segítség nélkül elpusztul, hitt neki s nekiindult, hogy felkutassa az illegális kábítószer-kereskedelem csatornáit Mexikóban. Idıvel azután – barátok, és azok barátai segítségével, eljutott a Madre del Cacaoba, onnét a befolyásos mexikóihoz, a termelıhöz. Mindezenközben megismerkedett az üzletág sajátságaival és úgy okoskodott, hogy ha segíthet a szenvedı emberiségen, miközben meggazdagszik, bizonyára meglelte a bölcsek kövét. Blackwell mőtrágyában utazott. Volt raktárháza, egy kis ültetvénye, hozzá háromfınyi személyzete, amely talajvizsgálattal, növénykutatással foglalkozott. A mexikói termelıt könnyő volt meggyızni arról, hogy e tisztes foglalkozás leple alatt Blackwell csoportja bátran állíthat elı heroint ópiumból. Az anyag átjuttatását Angliába a mexikói már egykettıre megoldotta. Alkalmanként ezer fontnak megfelelı összegért a Külügyminisztérium egyik diplomáciai futára hónapról hónapra egy plusz aktatáskát vitt Londonba. Az ár méltányos volt. A táska tartalmát – miután a mexikói elhelyezte azt a Victoria Pályaudvar csomagmegırzıjében, s a kulcsot postázta bizonyos Schwab (c/o Booxan-Pix, Ltd. WCI) címére – húszezer fontért értékesítették. Csakhogy Schwab sajnálatos módon elvetemült alak volt, hidegen hagyták az emberiség kínjai. Megfogant benne a gondolat, hogy ha az amerikai fiatalok képesek évente sok millió dollárt érı heroint elfogyasztani, képesek lehetnek ugyanerre az angolok is. Pilmico-beli kétszobás lakásán emberei némi hashajtóval elegyítették a heroint, azután útjára bocsátották a táncos szórakozóhelyek és játéktermek felé. Schwab már kisebb vagyont győjtött, mire a kábítószer-ellenes csoport különleges osztaga a nyomára bukkant. A Scotland Yard úgy döntött, engedi még egy ideig mőködni emberét, s közben utánajárt, honnét kapja a szállítmányokat. A detektívek Schwab nyomába szegıdtek, s hamarosan eljutottak a Victoria Pályaudvarig, a csomagmegırzıtrükkön keresztül pedig a mexikói diplomáciai futárig. Ezen a ponton – mivel az ügy már külföldi személyeket is érintett – vonták be a Titkosszolgálatot. Bond kapta az utasítást, hogy a futár összeköttetéseit felfedve a kiindulási ponton számolja fel a hálózat utánpótlását. Bond tette a dolgát. Mexico Citybe repült, egykettıre eljutott a Madre del Cacaoba. Onnét, a londoni hálózat felvásárlójának adva ki magát, utat talált a befolyásos mexikóihoz. A mexikói tartózkodóan fogadta, s továbbküldte Blackwellhez. Bond nyomban átlátta a helyzetet. Semmit sem tudott Blackwell húgáról, ám biztosra vette, hogy a férfi amatır – igazi keserőséggel ostorozta Anglia heroinellenes intézkedéseit. Egy éjjel azután Bond betört a raktárházba, és elhelyezett egy termitbombát. Azután beült egy alig egymérföldnyire lévı kávéházba, onnan nézte a háztetık rengetege fölé csapó lángokat, hallgatta a tőzoltószirénák vijjogását. Másnap reggel felhívta Blackwellt. Zsebkendıt göngyölt a kagylóra, azon keresztül beszélt: – Sajnálom, hogy akkora kárt szenvedett tegnap éjszaka. Tartok tıle, hogy a biztosítása nem érvényes azokra a talajadalékokra, amikkel épp kísérletezett. – Ki az? Ki beszél? – Angliából küldtek. Egy csomó fiatal halt meg odaát a maga porától. Rengetegen belebetegedtek. Santos nem cipel több diplomatatáskát a Victoriára. Schwab börtönben tölti már a mai éjszakát. Az a pasas, Bond, akivel találkozott, szintén fennakad majd a hálóban. Nyomában a rendırség! A vonal.túlsó végérıl felhangzott a rémült válasz: – Jól van, jól van, csak ne robbantson többet! Ezentúl csak mőtrágyával foglalkozunk! Bond letette a kagylót. Blackwell nem volt elég dörzsölt, de a mexikói nyilván átlátott a szitán. Bond óvatosságból egy másik szállodába költözött, ám a következı estén, miután utolsó italát felhajtva hazafelé indult a Copacabanából, elébe toppant egy alak. Fehér, koszos vászonöltönyt viselt, hozzá fehér sofırsapkát, mely túlságosan nagy volt a fejére. Azték
arccsontjai alatt mélykék árnyak sötétlettek. Hasítékforma szájának egyik sarkában fogpiszkáló mocorgott, a másikban cigaretta. Szemei tőhegynyire szőkülve ragyogtak a marihuánától. – Akarsz nıt? – kérdezte. Akarsz dzsigelni egyet? – Nem. – Színes bırő lányt, he? Dzsungel-módit? – Nem. – Hát képeket...? A mód, ahogy a kezét zakója alá csúsztatta, olyannyira ismerıs volt Bondnak, olyannyira ismert veszedelmet idézı, hogy mire a kéz elıkerült, s a hosszú, ezüstös penge a torka felé villant, ı réges-rég felkészült már. Szinte ösztönösen vette fel a kézikönyvben “Alulról jövı döfés hárítása"-ként szereplı pozíciót. Jobb karja keresztbe kaszált, teste vele mozdult. A két alsókar félúton csapott össze, a mexikói fegyvertartó keze elvétette a célt, képe védtelenül maradt Bond baljának kurta, megsemmisítı erejő horga elıtt. Az ügynök összeszorított ökle közelrıl, tán kétlábnyiról indult, ám kezének csontosabb része – ujjait a nagyobb merevség érdekében szétfeszítette – iszonytató erıvel vágódott a férfi álla alá. A mexikói szinte a levegıbe emelkedett – talán már ez az ütés eltörte a nyakcsigolyáját és megölte, de ahogy elırebukott, Bond hátrakapta jobbját, s tenyere élével oldalvást csapott le a védtelen torokra. Az ádámcsutkára kézéllel mért, halált hozó ütés rutingyakorlatnak számított a kommandósok körében. Ha a mexikói élt még az elsı ütés után, meghalt, mielıtt teste a földre zuhant. Bond zihálva állt egy pillanatig, lebámult az olcsó ruhák összehuppant, porban heverı halmára. Végigpillantott az utcán, de senkit nem látott, néhány kocsi húzott csak el az úttesten. Nyilván elhaladt mellettük néhány az összecsapás közben is, de aligha láttak bármit: a küzdelem homályban zajlott. Bond a tetem mellé térdelt. Pulzust persze nem talált. Az imént még marihuánától csillogó szemek, máris elhomályosultak. A ház, melyet a mexikói lakott, kiürült. A bérlı eltávozott. Bond felemelte a testet és a falnak támasztotta, hátrébb, a sötétben. Megdörzsölte kezét, leporolta ruháját, ellenırizte, egyenesen áll-e a nyakkendıje, és folytatta útját a szálloda felé. Hajnalban kelt, megborotválkozott, azután a reptérre hajtatott, jegyet váltott a legelsı gépre, hogy elhagyja Mexikót. A gép történetesen Caracasba készült, Bond Caracasba repült tehát, s a tranzitban megvárt egy, a Transamerica Konstellációhoz tartozó járatot, mely elvitte Miamiig, hogy még ugyanazon az estén továbbröpítse New Yorkba... A hangosbeszélı ismét felzümmögött, s ezt visszhangozta: – A Transamerica Légitársaság sajnálattal jelenti, hogy TR618-as New York-i járata mőszaki hiba miatt késve indul. Az indulás kitőzött új idıpontja reggel nyolc óra. Kérjük, minden érintett utas jelentkezzék a Transamerica pultjánál, elszállásolásukról a helyszínen gondoskodnak. Köszönjük figyelmüket! Még ez is! Bond eltöprengett, válasszon-e más járatot, vagy töltse az éjszakát Miamiban. Az italáról is megfeledkezett. Most felkapta, s fejét hátravetve az utolsó cseppig kiürítette poharát. A jég fogához koccant. Ez az! Ez már valami. Miamiban tölti az éjszakát, és berúg, olyan átkozottul berúg, hogy annak a ringyónak, aki felcsípi, úgy kell majd az ágyba cipelnie. Évek óta nem részegedett le, a pillanat nem is lehetett volna megfelelıbb. Ez az ajándékba kapott éjszaka, ez a váratlan alkalom legyen a kikapcsolódás, az elvesztegetett idı éjszakája! Jó hasznát veszi majd ennek az éjszakának. Itt az ideje, hogy elengedje magát. Túlságosan feszült, túlságosan aggályos mostanában. Vajon mi ütött bele, hogy amiatt a mexikói capungo miatt kesereg, akit azért küldtek, hogy megölje ıt? Ha nem végez vele, neki kellett volna meghalnia. Különben is, az emberek egymást ölik világszerte. Egyesek az autójukkal gyilkolnak. Mások fertızı betegségeket hurcolnak, mikrobákat tüsszentenek egymás képébe. Megint mások nyitva felejtik a konyhai gázcsapot, szénmonoxidot okádó motorokat járatnak csukott garázsajtók mögött... Hány ember vett részt vajon a hidrogénbomba létrehozásában, az
urániumot felszínre hozó bányászoktól az osztalékot zsebre vágó részvényesekig? Létezik egyáltalán a világon olyasvalaki, aki, ha másként nem, szándéktalanul, nem tör embertársai életére? A horizonton kihunyt az utolsó napsugár is. Az indigókék ég alatt zölden, sárgán pislákoltak az irányfények, apró tükrözıdésekkel szórva tele a kifutópályák irizáló felszínét. Fülsiketítı robajjal egy DC 7-es száguldott végig a fı zöld folyosón. A tranzitváró ablakai megremegtek keretükben. Az emberek felálltak, úgy nézték a gépet, Bond igyekezett valamit kiolvasni arckifejezésükbıl. Azt várják vajon, hogy a DC 7-es lezuhanjon? Csak hogy akadjon valami látnivaló, valami, amirıl beszélhetnek, valami, amivel kitölthetnék üres perceiket? Vagy épp ellenkezıleg, minden jót kívánnak az indulóknak? Mit kívánhatnak hatvan embertársuknak, az utasoknak? Életet, vagy halált? Bond elkomorodott. Elég ebbıl! Ne légy ilyen átkozottul morbid! Mindez csak egy mocskos megbízatás következménye. Kimerültél, belefáradtál a kemény ember szerepébe. Változásra áhítozol. Túl sok halált láttál. Az életbıl kívánsz most egy szeletre valót: nyugalmas legyen, békés, nagyvonalú! Bond közeledı léptek neszére figyelt fel. A jövevény megállt az oldala mellett. Az ügynök felpillantott. Középkorú, választékosán öltözött, jómódúnak látszó férfi volt az ismeretlen, arcán zavart, bizonytalan kifejezés honolt. – Bocsásson meg, de Ön ugyebár Mr. Bond...Mr.... hm... James Bond? 2. ÉLNI AZ ALKALOMMAL Bond jobban szeretett névtelen maradni. “Igen, én vagyok"-ja nem hangzott túl biztatóan. – Micsoda szerencsés véletlen! – A középkorú férfi kezét nyújtott. Bond lassan felállt, megrázta az ismeretlen kezét; azután elengedte. A kéz puha volt, tartás nélküli, olyan, mint egy kéz formájú, iszappal telt zacskó, vagy mint egy felfújt gumikesztyő. – A nevem Du Pont – mondta a férfi. – Junius Du Pont. Látom, nem emlékszik rám, pedig találkoztunk már. Megengedi, hogy leüljek? Az arc, vagy a név... Igen, a férfi kétségtelenül ismerısnek tetszett. Rég találkozhattak. Nem Amerikában. Bond az emlékezetében kutatott, miközben szemügyre vette a jövevényt. Mr. Du Pont ötvenesztendıs lehetett – rózsás arca simára borotvált volt, s azt a megszokott öltözéket viselte, mellyel a Brooks testvérek takargatják az amerikai milliomosok szégyenét. Egysoros, sötét színő tropikálöltönyt hordott, hozzá alacsony gallérú fehér selyeminget. A gallér két csücskét arany nyakkendıtő kötötte össze, mely keskeny, sötétpirossal és kékkel csíkozott nyakkendı csomója alatt ragyogott. Az ingujjak félinchnyire kandikáltak elı a zakó ujjaiból, a borostyán kézelıgombokban egyegy apró légy raboskodott. A zoknik porszürke selyembıl készültek, a cipık a régi, csiszolt mahagóni árnyalatát idézték, Peal márkájúnak látszottak. A férfi sötét, kis karimájú, széles szalagú homburgkalapot tartott a kezében. Mr. Du Pont helyet foglalt Bonddal szemben, cigarettát és egy dísztelen, arany Zippo öngyújtót kotort elı. Bond észrevette, hogy enyhén izzad. Döntött: Mr. Du Pont csakugyan az, aminek látszik, egy felettébb gazdag amerikai, aki jelenleg kissé zavarban van. Tudta, hogy találkozott már vele, de hogy hol, mikor, arról fogalma sem volt. – Rágyújt? – Köszönöm. – Du Pont győlölt virginiai dohányból készült Parliamenttel kínálta. Bond úgy tett, mintha nem vette volna észre a feléje mozduló öngyújtót. Nem kedvelte az arca felé nyújtott öngyújtókat. Elıszedte a magáét, és meggyújtotta a cigarettát. – Franciaország, '51, Royale les Eaux... – Mr. Du Pont várakozásteljesen tekintett Bondra. – Az a kaszinó, tudja. Ethel, vagyis Mrs. Du Pont meg én Ön mellett ültünk az asztalnál azon az éjszakán, mikor megkopasztotta azt a franciát...* Bond visszafelé pergette emlékképeit. Hat persze! Mr. és Mrs. Du Pont a négyes és az
ötös széket foglalta el a Baccarat-asztal mellett. Bond a hatost. Du Ponték ártalmatlannak tetszettek, s az ügynök örült, hogy ilyen biztos fedezetet élvez a balja felıl azon az éjszakán. Azon az éjszakán, amikor Lechiffre-t tönkretette. Most megelevenedett elıtte újra az egész jelenet: az asztal zöld posztója felett eláradó, kápráztató ragyogás, a rózsaszínes, rákra emlékeztetı, a kártyalapok után tapogatózó kezek... Érezni vélte a cigarettafüstöt, s önnön verítékének szúrós szagát. Micsoda éjszaka volt! Bond Mr. Du Pontra nézett, és elmosolyodott. – Igen, persze, emlékszem már! – mondta. – Sajnálom, kicsit eltöprengtem. Nem volt könnyő dolgom azon az éjszakán. A lapokon kívül nemigen figyeltem másra. Mr. Du Pont boldog megkönnyebbüléssel viszonozta a mosolyt. – Semmi vész, Mr. Bond! Megértem, és remélem megbocsátja, hogy így magára törtem. Tudja... – Aztán magához intett egy pincérnıt. – De igyunk elıbb egyet, a viszontlátás örömére! Mit kér? – Bourbont, jéggel. Köszönöm. – Nekem Haig-et hozzon, vízzel – lódította a jól táplált amerikai. A pincérnı elsietett a rendeléssel. Mr. Du Pont, egyre mosolyogva, elırehajolt. Bond az asztalon át pipereszappan, vagy borotválkozás utáni arcvíz illatát érezte. Lentheric? – Rögtön tudtam, hogy maga az! Amint megláttam itt üldögélni, mindjárt tudtam! Aztán azt mondtam magamnak: Te, Junius! Igaz, nemigen téveszted össze egymással az embereket, de azért bizonyosodj meg a dologról! A Transamerica járatával készültem elrepülni ma este, és most, hogy a késést bejelentették, a maga képét lestem, és már megbocsásson, Mr. Bond, az arckifejezése elárulta, hogy maga is a Transamerica-járatra várt... – Megvárta, míg Bond rábólint, azután sietve folytatta: – Úgyhogy elugrottam a jegykiadó pulthoz, és átfutottam az utaslistát. És meg is találtam a nevet: J. Bond. Mr. Du Pont, saját találékonyságától elérzékenyülve dılt hátra. Megérkeztek az italok. Az amerikai megemelte a poharát. – Kedves egészségére, uram! Micsoda szerencsés nap ez a mai! Bond szótlanul mosolygott, a bourbont ízlelgette. Mr. Du Pont ismét elırehajolt. Körülpillantott. A környezı asztalok üresek voltak, mégis halkabbra fogta a hangját, úgy mondta: – Gondolom, valami ilyesmi jár a fejében:,, Nos, csakugyan örülök, hogy újra látom Junius Du Pontot, de mi ez az egész: Miért olyan boldog a fickó, hogy épp ma este akadt össze velem?" Mr. Du Pont felvonta szemöldökét Bond szerepében. Az ügynök udvarias érdeklıdéssel nézte, mire az amerikai még közelebb hajolt. – Remélem, valóban megbocsát nekem, Mr. Bond. Nem szívesen ütöm bele az orromat mások titk..., szóval ügyeibe. De a Royale-ban, azután a kártyacsata után azt hallottam, hogy maga nemcsak kitőnı hazárdjátékos, hanem... nos..., hogy is mondjam..., hanem afféle, hm... nyomozó is. Tudja, olyan titkosügynökféle... Mr. Du Pont ugyancsak belevörösödött indiszkrét viselkedése feletti szégyenébe. Hátradılt, zsebkendıt kotort elı, és megtörölte a homlokát. Bocsánatkérıen hunyorgott Bondra. Bond vállat vont. Mr. Du Pont merın ráfüggesztett szürkéskék szeme, dacára a férfi zavarának, keménységrıl, elıvigyázatosságról árulkodott. Hányavetiség, irónia és öngúny vegyüléke tükrözıdött bennük. – Belekontárkodtam az efféle munkába, valóban – mondta. – Természetesnek tőnt a háború után. Egy darabig még elszórakoztatott az indiánosdi, de rájöttem, hogy békeidıben nemigen lehet jövıje. – Persze, persze! – Mr. Du Pont legyintett cigarettát tartó kezével. Kerülte Bond tekintetét, amint a soron következı hazugságra várva feltette következı kérdését. (Brooks Brothers-féle báránybırbe bújt farkas, gondolta Bond. Dörzsölt fickó!) – Tehát más munkát választott? – mosolygott Mr. Du Pont atyaian. – És miben utazik
mostanság, ha szabad kérdeznem? – Egy kereskedelmi cégnél vagyok. A Universal Exportnál. Talán hallott már rólunk. Mr. Du Pont belement a játékba. – Hm... Universal. Lássuk csak! Ó, persze, hogyne hallottam volna! Üzleti kapcsolatba sosem kerültünk, de úgy hiszem, sosem lehet még késı. – Kuncogott. – Meglehetısen sok az érdekeltségem mindenfelé. Az egyetlen, amivel, és ezt bizton állíthatom, sosem foglalkoztam, a vegyipar. Lehet, hogy sajnálnom kellene, Mr. Bond, de nem tartozom a vegyiparos Du Pontokhoz. Bond úgy ítélte, hogy ez a férfi tökéletesen elégedett a maga származásával. Nem főzött megjegyzést a dologhoz. Az órájára pillantott, hogy siettesse valamelyest Mr. Du Pont kirukkolását. Emlékezett, hogy ajánlatos saját kártyáival óvatosan bánni. Mr. Du Pontnak megnyerı, pirospozsgás babaarca, telt, majdhogynem nıiesen lefelé biggyedı szája volt. Épp olyan veszélytelennek tőnt, mint a Buckingham-palota elıtt ácsorgó, fényképezıgéppel felfegyverzett középkorú amerikaiak általában, ám az elpuhultság álcája mögött Bond számos határozott, veszedelmes tulajdonságot sejtett. Mr. Du Pont figyelmét nem kerülte el, hogy Bond az órájára sandított. Maga is hasonlóképp járt el. – Még ilyet! Hét felé jár, én meg csak fecsegek anélkül, hogy a tárgyra térnék! Nos, figyeljen ide, Mr. Bond! Van egy problémám, amelynek megoldásában nagyra értékelném a közremőködését. Ha akad ideje számomra, ha megengedheti magának, hogy az éjszakát Miamiben töltse, kész örömmel látnám vendégül. – Felemelte a kezét. – Bízvást ígérhetem, nem szenved majd hiányt semmiben. Történetesen egyik tulajdonosa vagyok a Floridiana Hotelnek. Talán hallotta, hogy karácsonykor nyitottunk. Örömmel állíthatom, az üzletmenet kitőnı. Nehéz pillanatokat okozunk a vén Fountain Blue-nak. Mr. Du Pont elégedetten kacagott. – Mostanában úgy emlegetik, mint a helyi “Fontainebleau"-! * Nos, mi a véleménye, Mr. Bond? A legkitőnıbb lakosztályt kapja – még ha jól fizetı vendégeket kell is az utcára tennünk ennek érdekében. Fogadja el... Szívességet tenne vele! – Du Pont könyörgı pillantást vetett az ügynökre. Bond már döntött, hogy belemegy a dologba – vaktában is. Bármi legyen Mr. Du Pont problémája – zsarolás, gengszterek, nık – a gazdag emberek jellemzı gondjainak egyike lehet csupán, íme, gondolta Bond, egy kis kóstoló a nagyvilági életbıl, amire úgy vágytál.. Fogadd el! Azon volt, hogy udvarias köszönetet mondjon, de Mr. Du Pont nem engedte. – Kérem, kérem, Mr. Bond! Higgye el, én vagyok hálás magának, roppant hálás... – Csettintett a pincérnınek. Mikor a lány odaért, az amerikai elfordult, úgy egyenlítette ki mindkettıjük számláját. Számos gazdag emberhez hasonlóan nyilván úgy ítélte, hogy a pénzt mutogatni, a borravaló mennyiségét sejtetni engedni úriemberhez méltatlan cselekedet. Utóbb nadrágzsebébe süllyesztette bankókötegét (a gazdagoknál nem dívik az oldalzsebek használata) és karonfogta Bondot. Nyomban megérezte azonban, hogy az ügynök elhúzódik az érintésétıl, visszahúzta hát a kezét. A két férfi egymás mellett haladt a lépcsın, le az elıcsarnokig. – Most intézzük el a helyfoglalást! – Mr. Du Pont a Transamerica pultjához lépett. Néhány tiszteletteljes frázis érzékeltette hatalmát, befolyását itt, a maga amerikai birodalmában: – Igen, Mr. Du Pont... Hogyne, Mr. Du Pont... Gondunk lesz rá, Mr. Du Pont! Odakint egy csillogó-villogó Chrysler Imperial gördült a járda mellé. Ajtaját keménykötéső, homokszín egyenruhát viselı sofır sietett szélesre tárni elıttük. Bond beszállt, elhelyezkedett a süppedıs kárpitú ülésen. A kocsi belseje csodásán hővösnek, majdhogynem hidegnek rémlett. A Transamerica embere is elıkerült Bond bıröndjével, átnyújtotta a sofırnek, félig-meddig meghajolt, és visszatért az elıcsarnokba. – Billhez, a Beach-en – mondta Mr. Du Pont sofırjének, mire a jókora kocsi
végighaladt a jármővekkel zsúfolt parkoló hosszában, azután kifordult az útra. Mr. Du Pont hátradılt. – Remélem, szereti a remeterákot, Mr. Bond. Próbálta már, ugye? Bond igennel felelt, hozzáfőzve, hogy pompásnak találta. Miközben a Chrysler Imperial végighaladt Miami városközpontján, a Biscayne Boulevardon, majd a Biscayne Bayt megkerülı Douglas MacArthur körúton, Mr. Du Pont Bill parti vendéglıjérıl, meg az alaszkai és remeterák húsának viszonylagosan hasznos voltáról beszélt. Bond a tisztesség kedvéért közbe-közbeszólt, hagyta, hogy a sebesség, a kényelem és a gazdagokra jellemzı csevely ellenállhatatlan sodra magával ragadja. A kocsi egy, a Regency-stílust mímelı, csupa fehér, deszka és stukkó homlokzatú épület elıtt fékezett. Rózsaszínben vibráló neonbetők hirdették: BILL PARTI VENDÉGLİJE. Miközben Bond kiszállt, Mr. Du Pont utasításokat adott sofırjének. – Az Aloha-lakosztály – hallotta az ügynök. Továbbá: – Ha bármi probléma adódna, Mr. Fairlie itt hívjon fel! Megértette? Felmentek a lépcsın. A benti nagyterem ablakait rózsaszínnel beszegett fehér muszlinfüggönyök takarták. Az asztalok felett rózsaszín fényő lámpások égtek. A vendéglı tele volt napbarnított bırő, drága tropikál szereléső amerikaiakkal – pompás selyemingek, súlyos arany karperecek, drágakıvel kirakott kerető sötét szemüvegek, a bennszülött divatot mímelı kalapok mindenütt. A levegıben egy sor illat kavargott, de majdnem mindet elnyomta az egész napon át izzadt testek kipárolgása. Bill, a termetes olasz, új vendégei elé sietett. – Ó, Mr. Du Pont! Örvendek, uram! Egy kicsit sőrőn vagyunk ma este. Rögtön intézkedem. Kérem, erre tessék, kérem! – Feje felett jókora, bırbe kötött menüt lóbálva tört utat magának a vacsorázok közt, a helyiség legjobb, hatszemélyes asztaláig. Két széket húzott ki, csettintett az ujj aval: a maître d'hotelt és az italpincért szólította, felütötte a menüket, megkérdezte Mr. Du Pont-t, rendben lesz-e így, s mikor igenlı választ kapott, távozott. Du Pont becsukta a menüt, és Bondhoz fordult: – Bízza rám magát egész nyugodtan! Ha valami nem ízlik, szépen visszaküldi... – A fıpincérre pillantva így folytatta: – Remeterákot, de ne fagyasztottat! Frissen. Olvasztott vajjal. Vastag szelet pirítóst hozzá! Megértette? – Természetesen, Mr. Du Pont... – az alkalmazott távozott, helyét tüstént a kezét törölgetı italpincér vette át. – Két pint rózsaszín pezsgıt – mondta Du Pont. – 50-es évjáratú Pommery megteszi. Ezüst vödörben. Megértette? – Tökéletesen, Mr. Du Pont! Egy koktélt étvágygerjesztınek? Mr. Du Pont Bondhoz fordult. Felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Vodka-martinit, citromkarikával – mondta az ügynök. – Kettıt – szólt közbe Mr. Du Pont. – Duplán. – Az italpincér elsietett. Mr. Du Pont hátradılt, elıkotorta cigarettatárcáját és öngyújtóját. Körültekintett a helyiségben, egyegy mosolyt küldött a feléje intık irányába, végigpillantott a szomszédos asztalokon, azután székét közelebb tolta Bond székéhez. – Sajnos, a zaj ellen nem tehetünk – mondta bocsánatkérın. – Amúgy csak a rákok kedvéért járok ide. Fenségesek... Remélem, nem allergiás rájuk! Egyszer idecipeltem egy lányt, rákot diktáltam belé, mire akkorára duzzadt a szája, mint egy gumiabroncs... Bondot mulattatta a jól táplált amerikai viselkedésében beállott változás. Ez a könnyed csevely, a határozott stílus azt bizonyította, hogy Du Pont úgy érzi, prédája a horgára akadt, mert megvásárolta. Nem ugyanaz a zavart alak volt, aki a reptéren ráerıszakolta társaságát Bondra. Vajon mit akarhat tıle? Most már bármelyik pillanatban megteheti az ajánlatát, gondolta, de mondani csak ennyit mondott: – Nem vagyok rákallergiás.
– Nagyszerő.. Nagyszerő! Szünet következett. Mr. Du Pont néhányszor felkattintotta öngyújtója kupakját. Idıvel ráébredt, hogy a kattogás ıt magát is idegesíti, félretolta hát az öngyújtót. Elhatározta magát. Szavait az asztal lapján elıtte nyugvó kezeihez intézte. – Kanasztázik ön, Mr. Bond? – Igen. Jó játék, kedvelem. – A kétkezest is? – Próbálkoztam már vele, de nem szórakoztatott túlságosan. Ha az ember nem ostoba – ha egyik játékos sem az – az esélyek kiegyenlítettek. Óhatatlanul beáll egyfajta egyensúly. Az ügyesség nem sokat változtat a dolgon. Mr. Du Pont helyeslıen bólintott. – Így igaz. Ugyanezt hajtogatom magamban mindig. Száz-egynéhány játék után az azonos képességő játékosok eredményei többé-kevésbé megegyeznek. Nem olyan izgalmas, mint a Gin, vagy az Oklahoma, de épp ezt szeretem benne, azt hiszem. Telik az idı, járnak a lapok, az ember nyer és veszít, senkinek sem esik baja, ugyebár? Bond bólintott. A martinik megérkeztek. – Hozzon még kettıt úgy tíz perc múlva! – mondta Mr. Du Pont az italpincérnek, mielıtt az ügynökhöz hasonlóan megízlelte volna pohara tartalmát. Utóbb Bond felé fordult, szembenézett vele. Arca feszült volt, komor. – Mit szólna, Mr. Bond, ha mindezek után azt mondanám, hogy egyetlen hét leforgása alatt huszonötezer dollárt vesztettem kétkezes kanasztán? – Bond már azon volt, hogy válaszoljon, de Mr. Du Pont felemelte a kezét. – Pedig állítom, jó játékos vagyok. A Regency Club tagja. Rengeteget játszottam Charlie Gorennel meg Johnny Crawforddal, igaz, többnyire bridzseltünk. Szeretném azonban, ha tudná: otthon vagyok a kártyaasztalnál... – Fürkészın Bond szemébe mélyedt. – Ha mindvégig egy partnerrel játszott – mondta az ügynök –, az az ember csal. – Pon-to-san! – Mr. Du Pont az asztalra csapott, azután hátradılt. – Pon-to-san errıl van szó. Ugyanez jutott eszembe, miután négy álló napon át veszítettem. Azt mondtam magamnak: ez a piszok alak csal, én pedig, istenemre, rájövök, hogy csinálja, és kiebrudaltatom Miamiból. Megdupláztam a tétet, kétszer is megdupláztam. Nem bánta, sıt! Mindvégig figyeltem játék közben, figyeltem minden lapját, minden mozdulatát. Semmi! Egyetlen árulkodó jelet, nyomot se találtam. A lapok jelöletlenek. Új csomagot hozatott, valahányszor kértem. A saját csomagjaimból! Oda se pillantott, mi van a kezemben – nem is láthatta volna, mert mindig épp szemben ülök. vele. Kibicek, akik segíthetnék, sehol. De azért nyert, folyton nyert! Ma reggel, ma délután szintén. Végül megelégeltem a dolgot. Persze – tette hozzá, nehogy Bond sportszerőtlennek higgye – nem árultam el magam. Udvariasan, szó nélkül fizettem, de aztán összecsomagoltam, nem köszöntem el, kimentem a reptérre, és jegyet váltottam az elsı New York-i gépre. Ezt adja össze! – Mr. Du Pont széttárta két karját. – Megfutamodtam. Huszonöt rongy mégis huszonöt rongy, hiába... Lehetett volna ötven, vagy száz is. Egyszerően nem bírtam végigcsinálni még egy átkozott játszmát, nem bírtam volna, hogy képtelen vagyok csaláson kapni. Úgyhogy eljöttem. Ehhez mit szól? Én, Junius Du Pont, bedobtam a törölközıt, mert nem gyıztem tovább a tehetetlenséget! Bond együtt érzıen hümmögött. Megérkezett az újabb két martini, ezzel egy idıben kezdett feltámadni az érdeklıdése: a kártyával kapcsolatos ügyek mindig érdekelték. Szinte látta maga elıtt a jelenetet; két ember játszik, egyre játszik, s miközben az egyik üt, licitál, besöpri a nyereményt, a másik hasznavehetetlen lapjait hajigálja az asztal közepére jól palástolt haraggal. Mr. Du Pont nyilvánvalóan csalás áldozata. De miféle csalásé? – Huszonötezer dollár nagyon nagy pénz – tőnıdött Bond. – Milyen tétekben játszottak? Mr. Du Pont maga elé bámult. – Pontonként negyed dollárral indultunk. Emeltünk, elıbb ötven centre, aztán egy
dollárra. Elég magas tétek olyan játszmához, ahol az eredmények rendszerint kétezres nagyságrendőek. Játszmánként csak huszonöt centtel számolva ez ötezer dollárt jelent. Pontonként egydolláros téttel tovább veszíteni halálos csapás. – Azért nyert olykor-olykor Ön is, nemde? – Igen, persze... De hogy, hogy nem, valahányszor a kezemben volt minden, ami a kiütéshez kell, ı valamennyi lapjával lement, kisiklott a kelepcébıl. Némi aprót persze összeszedtem így is, de csak ha százhússzal volt lemaradva, és hozzám vándorolt az összes nyerı lap... Tudja, milyen a kanaszta: az ember lódít olykor. Csapdát állít a másiknak, hogy megszabadítsa a jó lapjaitól. Nos az én emberem telepata, a fene enné meg! Valahányszor csapdát állítottam, elkerülte, én meg bedıltem az ı trükkjeinek. Ha húzásra került a sor, a legjobb lapjaimat ragadta el, szingliket, ászokat, csalhatatlanul. Isten tudja hogyan, mindig bejött neki. Mintha látta volna, mit tartok a kezemben! – Vannak abban a szobában tükrök? – A fenébe is, nem lehetnek! Mindig a szabadban játszottunk. Az az alak azt mondta, szeretne egy kis színt kapni. Hát kapott, annyi szent! Vörös, mint a rák. Csak reggelenként és délutánonként volt hajlandó partit kezdeni: azt állította, ha este ül le kártyázni, képtelen elaludni utána. – Ki ez az ember? – érdeklıdött Bond. – Hogy hívják? – Goldfinger. – Hát a keresztneve? – Auric. Ez aranyat jelent, nemde? Csak nagyjából illik rá. Lángvörös haja van. – Milyen nemzetiségő? – Ha hiszi, ha nem, brit alattvaló. Nassaui lakos. A neve alapján zsidónak gondolná az ember, de nem úgy fest, mintha az lenne. Ha az lenne, egyébként be se jutott volna: a Floridianában nagyon ügyelünk az ilyesmire... Az útlevelét Nassauban adták ki. A pasas negyvenkét éves, nıtlen, foglalkozására nézve üzletkötı. Ennyi derül ki az útlevelébıl. A szállodai detektív segítségével pillantottam bele, mielıtt játszani kezdtünk. – Mivel üzletel? Du Pont halványan elmosolyodott. – Kérdeztem én is. “Bármivel, ami adódik..." Ezt felelte. Nem túl közlékeny pasas. Kitérı választ ad a konkrét kérdésekre. Semmiségekrıl meglehetısen könnyő elcsevegni vele. – Hogy áll anyagilag? – Ah! – fakadt ki Mr. Du Pont. – Ez a legfurcsább az egészben. Gazdag. Dúsgazdag! A bankommal utánanézettem Nassauban. Az a pasas nagy kutya. Milliomosok tucatszám akadnak odaát, de ez a Goldfinger az elsı, netán a második a rangsorban. A pénzét aranyrudakban halmozza fel. A rudakat aztán egyik országból a másikba küldi, hasznot húz az arany árfolyamának változásaiból. Akár valami nyavalyás bank! Nem bízik a nemzeti valutákban. Nem mondanám, hogy nincs igaza, és abból ítélve, hogy egyike a világ leggazdagabb embereinek, lehet valami a rendszerében. Csakhogy, ha ilyen gazdag, minek neki az én rongyos huszonötezer dollárom? Az asztal körül ekkor kezdtek sürgés-forgásba a pincérek – így Bondnak nem kellett a válaszon töprengenie –, ünnepi külsıségek közt nagy, megtört páncélú és ollójú, jókora rákokkal megrakott ezüsttálcát helyeztek az asztal közepére. A két férfi tányérja mellé egy-egy, olvasztott vajjal csordultig telt ezüsttégely és hosszú pirítóstartó került. A jegesvödörben rózsaszín pezsgı hőlt. Végezetül a fıpincér széles mosollyal vendégei mögé került, és hosszú, ölig érı selyem asztalkendıt kanyarított nyakuk köré. Bondnak a VIII. Henriket alakító Charles Laughton, a híres lakomajelenet ötlött az eszébe, a fejlemények azonban sem Mr. Du Pont-t, sem a szomszédos asztaloknál vacsorázókat nem lepték meg. Az amerikai vidám “ki-ki szolgálja ki magát!" kíséretében jó néhány rákot emelt át a maga tányérjára, jócskán öntött rájuk az olvasztott vajból, és nekilátott az evésnek. Példáját követve Bond szintén kóstolgatni, utóbb falni kezdte
addigi pályafutása legpazarabb fogását. A remeterák a legomlósabb, legízletesebb hússal büszkélkedhetett mindama tengeri csemegék közt, melyekkel Bondnak azelıtt dolga akadt. A ropogós pirított kenyér, az olvasztott vaj enyhén füstös zamata egyaránt kitőnı kiegészítınek bizonyult. A jéghideg pezsgıben enyhe eperíz volt felfedezhetı, minden rák után egy-egy pohárnyi egyengette az utat a következı elıtt. A férfiak ráérısen, odaadással falatoztak, a befejezésig alig-alig szóltak. Mr. Du Pont utóbb aprót böffentve törölte le álláról a vaj maradékát, hátradılt székében. Arca kivörösödött. Büszkén tekintett az ügynökre, és nagyon komolyan mondta: – Kétlem, Mr. Bond, hogy ma este bárhol a világon hasonlóan kitőnı vacsorát költött el bárki. Mi a véleménye? Gondtalan, gazdag életre vágytam, gondolta magában Bond. És tessék. Hogy tetszik? Hogy tetszik, hogy disznómód zabálok, és utána ilyen megjegyzéseket hallgatok...? Hirtelen elviselhetetlennek tetszett számára egy újabb ilyen vacsora, egy újabb, Mr. Du Pont társaságában elköltendı bármilyen étkezés lehetısége. Azután elszégyellte magát, amiért undort érzett. Azt kapta csupán, amire vágyott, de nem volt képes elnyomni magában puritán ösztöneit. Kívánt valamit, és ez a kívánság nemcsak hogy beteljesült, hanem mintegy a torkán is akadt. – Igazában nem tudom – szólt végül. – A miénk mindenesetre kitőnı volt. Mr. Du Pont elégedettnek látszott. Elküldött kávéért. Bond sem szivart, sem likırt nem óhajtott. Cigarettára gyújtott, úgy várta, hogy az amerikai megtegye ajánlatát. Tudta, hogy ez lesz a dolog csattanója. Nyilvánvalónak tőnt, hogy minden egyéb csak a kedvtelés része volt. Nos, legyen. Mr. Du Pont megköszörülte a torkát. – És most, Mr. Bond, egy ajánlatot szeretnék tenni Önnek... – Rámeredt, igyekezett elıre felmérni a véleményét. – Éspedig? – érdeklıdött az ügynök. – A vakszerencsének köszönhetem a találkozásunkat azon a repülıtéren. – Mr. Du Pont tónusa halálosan komoly volt. – Sosem felejtettem el, amit az elsı alkalommal, ott a Royaleban véghezvitt. Emlékszem minden részletre: a nyugalmára, merészségére, a szakértelemre, ahogy a lapokkal bánt... Bond a térítıt nézte, az amerikai azonban belefáradt már a köntörfalazásba. Kapkodva folytatta: – Mr. Bond, tízezer dollárt fizetek önnek, ha hajlandó itt maradni, mint vendég, míg ki nem deríti, hogyan gyız le engem ez a Goldfinger! Bond Mr. Du Pont szemébe nézett. – Nagyvonalú ajánlat – mondta. – De nekem vissza kell mennem Londonba. Negyvennyolc órán belül New Yorkban kell lennem, hogy elérjem az oda induló gépet. Ha holnap délelıtt és délután lejátsszák a szokásos partikat, elég idım lesz, hogy megtaláljam a választ. De holnap este mennem kell, akár sikerül megoldanom a rejtélyt, akár nem. Rendben van így? – Rendben – vágta rá Mr. Du Pont. 3. EGY AGORAFÓBIÁS FÉRFI Bond a függöny suhogására ébredt. Nyomban lerúgta magáról a takaróként használt lepedıt, s a szemközti fal helyét elfoglaló panorámaablakig sétált a vastag, bolyhos szınyegen. Elhúzta a függönyt, a napsütötte balkonra lépett. A fekete és fehér kıkockák melegek, csaknem forróak voltak már, pedig talán még csak nyolc felé járt az idı. Élénk szél fújt a tenger felıl, a privát yachtkikötı mólójának hosszában számos nemzet lobogója lengedezett. A fuvallat nyirkos volt, a tenger illatával terhes. Az a fajta fuvallat, gondolta Bond, amely kedvelt a látogatók, ám győlölt a helybéliek körében. Győlölt, hisz hatására elrozsdál a vasalás házaikon, tönkremennek a
könyvek lapjai, lefoszlanak a tapéták, megfakulnak a képek, s a ruhák közt megjelenik a penész. Tizenkét emelettel lejjebb, pálmafákkal, színes tejfővel tőzdelten, gondozott, kavicsos sétányoktól szabdalt virágágyakkal büszkélkedve nyújtózott a jómód unalmát hirdetı park. Kertészek dolgoztak mindenütt: a sétányokat gereblyézték, leveleket szedegettek a színes bırő munkaerık letargikusan lassú mozdulataival. A gyepen két főnyíró dunnyogott, azon a részen pedig, ahol megfordultak már, forgó locsolókból szállt a permet. Bond lábai elıtt a Cabana Club elegáns íve nyújtózott egészen a partig – két emeletre való öltözıszoba; asztalokkal, székekkel megrakott néhány piros-fehér csíkos napernyıvel élénkített lapos tetı. Az építmény karéjában az olimpiai mérető úszómedence ragyogó zöld oválisa látszott, körülötte mindenütt a párnázott nyugszékek garmadája – e nyugszékeken elheverve sütteti magát hamarosan számos vendég – naponta ötven dollárért. A sorok közt fehér kabátos alakok ügyködtek, a székeket igazgatták, a matracokat rendezgették, az elızı napi csikkeket sepregették. Túlnan a hosszú, aranyszínő homokpart, azon túl a tenger, a hullámok háttere elıtt pedig újabb csapatnyi alkalmazott: napernyıket, matracokat helyeztek el éppen. A ruhásszekrény belsejében elhelyezett, takaros cédula tanúsága szerint az Aloha-lakosztály birtoklásáért naponta kétszáz dollár fizetendı... Bond úgy becsülte, hogy amennyiben a számlát neki kellene kiegyenlítenie, három hét alatt a végére járna egész évi jövedelmének. Elmosolyodott, s visszatért a hálószobába. Felemelte a telefont, pazarlásig bıséges reggelit kért, hozzá egy kartonra való hosszú Chesterfieldet, ráadásnak az újságokat. Mire megborotválkozott, jéghideg vízzel lezuhanyozott és felöltözött, nyolc óra volt. Átgyalogolt az elegáns nappaliba, s már ott találta az aranysujtásos egyenruhába bújtatott pincért, aki a reggelit szervírozta az ablak melletti asztalon. Bond belepillantott a Miami Heraldba. A lap címoldalát az amerikai rakétakísérlet elızı napi kudarcának, meg annak a súlyos balesetnek szentelték, mely a hialeahi gyorsasági pályán történt. Bond a padlóra dobta az újságot, leült, s ráérısen nekilátott a reggelinek. Mr. Du Pont és Mr. Goldfinger ügyén töprengett közben. Igyekezett eldönteni, hányadán áll valójában. Elképzelhetı, hogy Mr. Du Pont sokkal gyengébb játékos annál, amilyennek magát gondolja... Ám ebben az ügynök – az amerikai határozottságát, éles eszét ismerve – ugyancsak kételkedett. Vagyis Goldfinger csal. Márpedig ha csal a kártyában, bár a pénzre nincs szüksége, bizonyosnak látszik, hogy vagyonát hasonlóképpen, nagyszabású csalások, tisztességtelen húzások segítségével szerezte. Bond érdeklıdését mindig felkeltették a nagyban dolgozó bőnözık. Várta a találkozást Goldfingerrel, felvillanyozta a kilátás, hogy meglelheti Goldfinger igencsak sikeres, és igencsak titokzatos módszerének nyitját. Mozgalmas nap lesz, annyi szent... Bond türelmetlenül várta az indulás pillanatát. A terv szerint tíz órakor kellett találkoznia a parkban Mr. Du Ponttal. Du Pont Bondot üzletemberként szándékozott bemutatni, aki azért repült ide New Yorkból, hogy egy kanadai földgázkitermelı társaság eleddig angol kézben lévı részvényeit ajánlja megvételre neki. A dolog nyilvánvalóan bizalmas volta kizárja a lehetıséget, hogy Goldfinger a részletek iránt érdeklıdjék. Részvények, földgáz, Kanada. Bondnak mindössze ennyit kellett észben tartania. Azután hármasban ülnek ki a Cabana Club tetıteraszára, ahol Du Ponték játszani szoktak. Bond újságot olvas és figyel. Az ebéd után melynek során Mr. Du Pont és az ügynök megvitathatja az “üzlet" részleteit – minden megy tovább ugyanígy. Mr. Du Pont érdeklıdött, akad-e egyéb elintéznivaló. Bond Mr. Goldfinger lakosztályának számát tudakolta, és egy kulcsot kért hozzá. Elmagyarázta, hogy amennyiben Goldfinger hivatásos hamiskártyás, vagy ha ügyes amatır, bizonyára magával hordja szakmája kellékeit – megjelölt, cinkelt lapokat, a tükrözésként ismert eljáráshoz szükséges apróságokat és egyebeket. Mr. Du Pont azt ígérte, hogy már a parkban átadja a kulcsot – úgy ítélte, nem lesz túlságosan nehéz szereznie egyet az igazgatótól.
Reggeli után Bond kényelembe helyezkedett, s a közeli tengert nézte. A küszöbön álló feladat nem izgatta különösképpen, de érdekelte, mulattatta. Éppen ilyesféle munkára volt szüksége a mexikói eset feledtetésére. Fél tízkor elhagyta lakosztályát, s csatangolt egyet saját emelete folyosóin, mintha a liftet keresné – igyekezett megismerni a hotel helyszínrajzát. Miután másodszor akadt össze ugyanazzal a szobalánnyal, megtudakolta a lifthez vezetı utat, a földszintre ment, és elvegyülve a korán kelık közt, végigsétált az Ananász Üzletárkád hosszában. Szemügyre vette a Bambusz Kávézót, a Randevú Bárt, a La Tropicala Éttermet, a gyermekmegırzés céljait szolgáló Kittekat Klubot, meg az éjszakai szórakozóhelyet, melynek Bumm-Bumm volt a neve, végül kisétált a parkba. Az Abercrombie és Fitchféle strandruhát viselı Mr. Du Pont átadta neki Goldfinger lakosztályának pótkulcsát. Együtt baktattak a Cabana Club épületéhez, együtt lépkedtek felfelé a tetıteraszra vezetı két rövid lépcsısoron. Bond, Mr. Goldfingert elsı ízben megpillantva, megdöbbent. A tetıterasz sarkában, épp a hotel oldala mellett, egy férfi hevert elnyújtózva, lábát egy strandszéken nyugtatva. Sárga szaténból készült úszónadrágot, sötét napszemüveget viselt, hozzá két jókora fémszárnyat, méghozzá az álla alatt. A szárnyak, melyeket láthatólag a nyakára erısített, kétoldalt a válláig értek úgy, hogy hegyes,végük még fel is kunkorodott kissé. – Mi az ördög az ott a nyakán? – érdeklıdött Bond. – Még sose látott ilyet? – kérdezett vissza Mr. Du Pont meglepetten. – Olyan játékszer, ami segít az egyenletes bámulásban. Csiszolt bádog. Feltükrözi a napfényt az ember álla alá, füle mögé – ezek a bırfelületek egyébként nem kapnának napot. – Úgy, úgy... – bólogatott Bond. Már csak néhány lépés választotta el ıket az elnyújtózó alaktól, mikor Du Pont vidáman – Bond megítélése szerint kissé túl harsányan – megszólalt: – Üdv, Goldfinger! A szaténnadrágos alak nem moccant. – Süket, mint az ágyú – mondta Mr. Du Pont immár normális beszédhangon. Goldfingerhez érve elismételte az üdvözlést. Goldfinger hirtelen felült. Levette sötét szemüvegét. – Ó, jó reggelt... – Lecsatolta nyakáról a szárnyakat, óvatosan elhelyezte ıket maga mellett a földön, azután nehézkesen talpra állt. Lassan moccanó pillantásával Bondot fürkészte. – Bemutatom Mr. Bondot, James Bondot – mondta Du Pont. – Barátom, New Yorkból. A maga honfitársa. Azért jött, hogy rávegyen, szálljak be valami üzletbe. Goldfinger kezet nyújtott: – Örvendek, Mr. Bomb.* Bond megszorította a felé nyújtott jobbot. Goldfinger tenyere száraz volt, kemény, szorítása egy pillanatig tartott csupán, utána visszahúzta a kezét. Fakókék szeme azonban ebben az egy pillanatban tágra nyílt, Bondra szegezıdött. Az ügynök úgy érezte, Goldfinger pillantása áthatol a koponyáján. Ám a vastag szemhéjak nyomban aláereszkedtek, elzárták a röntgensugár-tekintet útját. Mr. Goldfinger befogadta a felvételt, s bizonyára máris nekilátott, hogy helyet találjon neki nyilvántartási rendszerében. – Szóval a mai játéknak lıttek... – Hangja visszafogott volt, színtelen. Szavait kijelentésnek, nem kérdésnek szánta. – Hogyhogy lıttek? – kiáltotta Mr. Du Pont nekitüzesedve. – Csak nem képzeli, hogy engedem magát ülni a pénzemen? Vissza kell nyernem, e nélkül el se mehetek ebbıl a nyavalyás hotelból!... – Kuncogott. – Szólok Samnek, hogy készítse elı az asztalt. James azt mondja, nemigen ért a kártyához, de szívesen megtanulná a játékot... Igaz-e, James? – fordult Bondhoz. – Nem árt elheverni a napon, újsággal a kézben, nemde? – Örömmel teszem – mondta az ügynök. – Eleget utaztam érte, azt hiszem.
Goldfinger tekintete ismét Bondra emelkedett, azután elkalandozott. – Felveszek valamit, rendben? Ma golfleckét akartam venni Mr. Armourtól a Boca Raton Clubban, de a kártya elsıbbséget élvez a hobbijaim közt. A közepes ütı kezelését nehezítı rossz csuklómozgás korrigálása várhat... – Érdektelenséget tükrözı pillantása megint Bondra tévedt. – Golfozik ön, Mr. Bomb? – Olykor-olykor – szólt emelt hangon Bond. – Ha épp Angliában vagyok. – Hol játszik? – A Huntercombe Klubban. – Ó, igen... kellemes kis kurzus. Én mostanság a Royal St. Markshoz tartozom. Sandwich elég közel van az egyik üzletemhez. Ismeri a vidéket? – Játszottam már ott is. – Melyik fokozathoz tartozik? – A kilenceshez. – Furcsa véletlen... Én is... Játszanunk kellene egyszer! – Goldfinger lehajolt bádogszárnyaiért. – Öt percen belül itt leszek – mondta Mr. Du Pontnak, azzal lassan elbaktatott a lépcsı felé. Bond jól mulatott a dolgon. Goldfinger vizsgálódása során kifogástalanul alakította a mágnást, akit valójában nem izgat, kicsoda-micsoda Bond, ám, ha már összeakadtak, veszi a fáradságot, hogy valamiféle kategóriába sorolja. Mr. Du Pont utasításokat adott egy fehér kabátos stewardnak. A steward két társa máris a kártyaasztal elıkészítésébe fogott. Bond a tetıteraszt körülvevı korláthoz sétált, a parkot nézte, Mr. Goldfinger járt az eszében. Elismeréssel gondolt erre az emberre. Goldfinger a leghiggadtabb volt mindazok közül, akikkel eddig összeakadt. Higgadtságot árult el mozdulatainak gazdaságos volta, stílusa, arckifejezése egyaránt. Goldfinger nem pazarolta erejét, rendíthetetlenségében azonban lendület, erı sőrősödött. Mikor felállt, úgy tőnt, valami nincs rendjén testének arányaival. Kurta termető volt, alig magasabb egy méter ötvennél. Vaskos lábakon nyugvó roppant testén a vállak közé süppedı hatalmas, s látszatra tökéletesen kerek fej ült. Goldfíngert mintha más emberek testrészeibıl rakták volna össze – igazában semmi nem látszott a sajátjának. Meglehet, gondolta Bond, hogy épp csúfsága miatt csinál fétist a napozásból. A vörösbarna álcázat híján haloványan, groteszk látványt nyújtana. A kurtára nyírt, vörös haj koronázta arc meghökkentı volt, nem annyira csúf, mint a test. Holdformájú, de nem felelt meg a holdvilágképrıl alkotott fogalomnak. A homlok tiszta volt, magas, a keskeny, homokszín szemöldök vonalat rajzolt a halovány pillákkal keretezett, nagy, világoskék szempár fölé. A magasan kiugró járomcsontok, inkább húsos, mint hájas orcák közrefogta orr törékenynek tetszett. A száj keskeny volt, egyenes, de szép ívő. A telt arc, a határozott áll egészségrıl árulkodott. Mindent egybevetve, tőnıdött Bond, ez az arc egy gondolkodó, netán tudós arca, egy könyörtelen, érzéki, sztoikus és kemény férfié. Különös kombináció! Mi egyébre lehet még következtetni? Bond sosem bízott az alacsony emberekben. A kurta termetőeket gyermekkoruktól fogva kisebbrendőségi komplexus gyötri. Egész életükben arra vágynak, hogy nagyobbak lehessenek – nagyobbak a többieknél, azoknál, akik gyermekkorukban gúnyolták ıket. Napóleon alacsony volt, Hitler nemkülönben. A világ minden bajt a kurta termetőeknek köszönhet. Mire lehet képes akkor egy vörös hajú, bizarr képő, alacsony ember? Egy ilyen szerencsétlen sorsa igazán sanyarú lehetett – ennek következményei pedig érezhetık maradnak. Goldfingerben egy egész villany telep feszültsége vibrált, úgy tetszett, a szájához érintett izzó is fellobbant volna... Bond elmosolyodott a gondolatra. Vajon milyen csatornákon át vezeti le vitalitását Goldfinger? Tıkéjét gyarapítja? Szeretıit halmozza? Hatalmát növeli? Nyilván erre is, amarra is jut ideje, ereje. Hát a származása? Manapság angol. De mi volt azelıtt? Bizonyára nem zsidó, bár ereiben csörgedezhet zsidó vér. Nem latin, nem tartozik egyetlen déli rasszhoz sem. Nem szláv. Talán germán, azaz – hát persze, baltikumi! Biztosan keletrıl származik, a régi balti államok egyikének szülötte. Nyilván az oroszok elıl menekült el onnét.
Valószínőleg figyelmeztették, esetleg szülei neszelték meg a bajt, s küldték nyugatra idejekorán... És vajon mi történt azután? Hogyan lett belıle a világ egyik leggazdagabb embere? Érdemes lenne egyszer utánanézni. Egyelıre azonban, gondolta Bond, éppen elég, ha a kártyanyereségek trükkjére rájövök. – Felkészült? – kérdezte Mr. Du Pont Goldfingertıl, aki a kártyaasztal felé közeledett. Felöltözve – kényelmes, sötétkék zakót, nadrágot, nyitott gallérú fehér inget viselt – már nem tett a szemlélıre olyan megrázó hatást. Ám a hatalmas, barna és vörös futball-fejét nem feledtethette, s a bal füléhez csatlakozó, hússzínő hallókészülék sem vált elınyére. Mr. Du Pont háttal ült a hotelnek. Goldfinger vele szemben helyezkedett el, s emelt. Du Pont nem ismételt, a második csomagot középre csúsztatta, s kopogtatással jelezte: miután a keverés megtörtént, további pepecselést nem tart szükségesnek. Goldfinger osztani kezdett. Bond megkerülte az asztalt, Du Pont oldalán foglalt helyet. Hátradılt, lazított. Újságját a látszat kedvéért a sportrovatnál ütötte fel, valójában azonban a játszmát figyelte. Korábbi feltevése egykettıre beigazolódott: Goldfinger nem jelölt lapokkal dolgozott. Gyorsan és hatékonyan osztott. Kéztartása nem is emlékeztetett a “mővész-fogásra" – három ujj a lapok belsı, hosszabbik élén, hüvelykujj a külsı, rövidebbik élen –, mely elárulja, hogy a játékos letapogatásra kész. Ujján nem viselt karcolásra szolgáló pecsétgyőrőt, vagy jelölésre alkalmas sebtapaszcsíkot. Mr. Du Pont Bondhoz fordult. – Tizenöt lapot osztunk. Az ember kettıt húz, egyet dob el. Egyébként a klasszikus szabályok érvényesek – nem szórakozunk olyasmivel, hogy a piros hármasok egyet, hármat, ötöt, nyolcat érnek. Az efféle gyerekségek az európaiaknak valók...* Felszedegette lapjait. Bond figyelmét nem kerülte el, milyen gyakorlottan bánik velük, nem rendezte el ıket balról jobbra értékük szerint, nem tartotta legjobbjait – kettı is jutott belılük – a bal oldalon – nyilván tudta, hogy az efféle szokások segítenék a figyelmes ellenfelet. Jó lapjait középen csoportosította, jobb és balfelıl szinglikkel, csonka párokkal fogta közre ıket. Megkezdıdött a játszma. Elsınek Mr. Du Pont húzott, s egy remek párra tett szert. Arcizma sem rándult. Közömbösen dobott. Már csak két jó húzása volt szüksége ahhoz, hogy kézbıl kirukkolhasson. Némi szerencsével persze. Két lap húzása megduplázza az ember esélyeit arra, hogy a kívánt kártyákhoz jusson, ám ugyanakkorára növeli annak lehetıségét is, hogy haszontalanokat kapjon kézbe. Goldfinger megfontoltan, majdhogynem idegesítı nyugalommal játszott. Húzás után újra meg újra átrendezte lapjait, míg döntött, mit dob el. A harmadik húzás után Du Pont helyzete tovább javult: az ötféle lapból már csak egy hiányzott ahhoz, hogy kirukkolhasson, míg ellenfele kezében még ott a további hátrányt jelentı számos lap – Goldfinger azonban, mintha megérezte volna a rá leselkedı veszélyt, lement ötvennel, és kanasztát hozott össze három “vaddal" és négy ötössel. Megszabadult néhány csonkától is, mígnem csak négy lapja maradt. Más körülmények között mindez édeskevés, így viszont négyszáz pontra tett szert ahelyett, hogy száz fölött veszített volna, hisz Mr. Du Pont a következı húzáskor csak saját lapjai számát növelte, s a meglepetésszerő kirukkolás lehetıségétıl megfosztva csendesen rakta ki két szükséges kanasztáját. – Istenemre, most majdnem megcsíptem! – Mr. Du Pont hangjában felháborodás bujkált. – Honnét az ördögbıl tudta, mire készülök? – Megszimatoltam a bajt – felelte Goldfinger közönyösen. Kiszámolta pontjait, bemondta és lejegyezte ıket, s várta, hogy partnere kövesse példáját. Emelt, azután hátradılt, és udvarias érdeklıdéssel tekintett Bondra. – Velünk marad egy ideig, Mr. Bomb? – Bond mosolygott. – Bond vagyok. B-O-N-D. Ami pedig a kérdését illeti: nem maradhatok. Ma este vissza kell mennem New Yorkba.
– Milyen kár... – Goldfinger, udvarias sajnálkozása jeleként, lebiggyesztette ajkát. Figyelme ismét a kártyák felé fordult, s a játék folytatódott. Bond felemelte az újságot, a baseball-eredményekre meredt, de nem is látta ıket – a játszma halk hangjait kísérte figyelemmel. Goldfinger megnyerte a leosztást, azután a következıt, és a következıt. Megnyerte a játékot is – ezerötszáz pontos elınye ezerötszáz dollárnyi nyereséget jelentett. – Megkaptam megint... – Mr. Du Pont hangja panaszos volt. Bond letette az újságot. – Gyakran nyer Mr. Goldfinger? – Hogy gyakran-e? – horkant fel az amerikai. – Mindig ı nyer! Ismét emeltek, s Goldfinger osztani kezdett. – Nem cserélnek helyet? – érdeklıdött most az ügynök. – Úgy tapasztaltam, a helycsere szerencsét hoz. Kedves Fortuna elıtt, hisz tudják... Golfinger abbahagyta az osztást. Komolyan a közbeszólóra pillantott. – Legnagyobb sajnálatomra nem cserélhetünk helyet, Mr. Bond. Játszani csak így tudok. Mr. Du Pontnak már az elsı alkalommal elmagyaráztam az okát: ritka nyavalya gyötör. Az agorafóbia. Iszonyodom a nyílt térségektıl. Az égbolt látványa számomra elviselhetetlen. A hotellel szemben kell ülnöm... – Azzal folytatta az osztást. – Ó, nagyon sajnálom... – Bond komoly hangjából kitetszett az érdeklıdés. – Felettébb ritka nyavalya lehet, csakugyan. A klausztrofóbiásokat mindig is megértettem, de ez... Hogy alakult ki? Goldfinger felszedegette lapjait, rendezgetni kezdte ıket. – Fogalmam sincs – mondta révetegen. Bond felállt. – Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy járjak egyet. Megnézem, mi újság a medencénél. – Menj csak! – biztatta Mr. Du Pont joviálisan. – Lazíts, James! Lesz elég idınk üzletrıl csevegni ebéd közben... Meglátjuk, netán érdemes lesz átpasszolnom a dolgot Goldfinger barátomnak... Késıbb találkozunk! Goldfinger fel se pillantott lapjaiból. Bond a heverészıket kerülgetve – a tetıterasz túlsó felére, a medencére nézı oldal korlátjához sétált. Egy darabig a strandszékekben idızı rózsaszín, barna és fehér testek sokaságát figyelte, érezte a napolaj átható illatát. A medencében gyerekek és fiatalok akadtak. Egy férfi – nyilván hivatásos ugró, netán az úszómester – az ugrótorony magasabbik deszkáján állt: lábujjhegyen egyensúlyozó, izmos, szıke görög isten. Egyszer vett csupán lendületet, azután, szárnyként széttárt karokkal, alázuhant. A karok ráérısen feszültek elıre, hogy utat nyissanak a vízbe a testnek. A becsapódást mindössze kurta csobbanás jelezte, s az ugró a felszínre bukkant, fiús hévvel rázta a fejét. Szórványos taps csattant. A férfi tempózni kezdett a medence hosszában – feje a víz alatt, vállai egyenletes erıvel dolgoztak. Sok szerencsét, gondolta Bond. Szükséged lesz rá, hisz öt-hat évnél nemigen bírhatod ezt tovább. A toronyugrók hamar kiöregszenek – a vízbe csapódáskor kapott ütés okozza a bajt. Nem véletlen, hogy a síugrás mellett – mely ugyanilyen pusztítóan hat az ízületekre – a toronyugrás a legrövidebb ideig őzhetı sport... Bond az ugró felé továbbította gondolatai üzenetét: – Váltsd pénzre a tudásodat hamar! Vállalj filmszerepeket, míg teheted, aranyhajú! Hátrafordult, visszanézett a hotel árnyékában kanasztázó két férfira. Goldfinger tehát szemben akar ülni az épülettel. Vagy azt akarja elérni, hogy Mr. Du Pont üljön háttal neki? Vajon miért? Mi is Goldfinger lakosztályának száma? A 200-as, a Hawaii Lakosztály. Bond lakrésze a legfelsı emeleten az 1200-as számot viselte. Vagyis, gondolta az ügynök, az alaprajzból következıen Goldfinger szobái épp az enyémek alatt vannak, csak a másodikon. Húsz-egynéhány méternyire a Cabana Club tetıteraszától, húsz-egynéhány méternyire a kártyaasztaltól... Bond számolta az emeleteket. Gondosan szemügyre vette a Goldfinger lakosztályához tartozó homlokzatszakaszt. Semmi. A balkon is üres. A nyitott ajtón át a lakosztály
homályába látni... Bond a távolságokat, a szögeket próbálta megbecsülni. Igen, így kell lennie! Ez a megoldás, biztosan! Az ügyes Mr. Goldfinger! 4. A LELEPLEZÉS Az ebéd után – mely tradicionális, papírpohárkányi tartármártással felszolgált rákkoktélból, frissen sült, lében tálalt borjúbordából és ananász-meglepetésbıl állt – sziesztaidı következett a Goldfingerrel megbeszélt három órai találkozóig. Mr. Du Pont, aki újabb tízezer dollárt veszített, megerısítette, hogy Goldfingernek titkárnıje van. – Magam sose láttam – mondta. – Nem hagyja el a lakosztályt. Biztos valami afféle, akit a mulatság kedvéért hozott magával... – Rosszindulatúan mosolygott. – Mármint a napi mulatság kedvéért. De miért érdekes ez? Csak nem... nyomra bukkant? Bond óvatos volt. – Még nem tudom. De azt hiszem, délután nem jövök le. Mondja azt, hogy eluntam a nézelıdést és bementem a városba... – Várt. – De ha a gyanúm beigazolódik, ne lepıdjön meg a következményeken. Ha Goldfinger egyszerre különösen kezd viselkedni, maradjon a helyén és figyeljen. Semmit nem ígérhetek. Azt hiszem, sikerült elkapnom, de meglehet, hogy tévedek... Mr. Du Pont-t felvillanyozta a hír. – Remek, boyo! – mondta mohón. Bár látnám már azt a gazfickót megszorulva! A nyavalyás! Bond felliftezett a maga lakosztályába. Bıröndjébıl M3-as Leica fényképezıgépet, MC fénymérıt, K2-es szőrıt és vakut szedett elı. Összeállította, ellenırizte a gépet. Kisétált a balkonra, a napra pillantott, igyekezett megbecsülni, hol áll majd fél négy körül, azután visszatért a nappaliba, de a balkonra nyíló ajtót nem csukta be. Az ajtóban állva próbát tett a fénymérıvel, egyszázad másodperces expozíciós idıt elegendınek vélt. Beállította a Leicát, a zársebességet F-ll-en, a távolságot tizenkét méterben rögzítette, leemelte a lencsevédıt, készített egy felvételt, hogy megbizonyosodjék arról, minden rendben. Azután továbbcsévélte a filmet, helyére illesztette a vakut, és letette a gépet. Ismét a bıröndjéhez lépett, vaskos könyvet – az olvasmánynak szánt Bibliát – emelte ki belıle. Felütötte, elıszedte a Berns-Martin-féle fegyvertáskában lapuló Walther PPK-t. A fegyvertáskát nadrágszíja bal oldalán rögzítette, s megpróbálkozott egy-két gyors húzással. Az eredménnyel meg volt elégedve. Abból a feltételezésbıl kiindulva, hogy a Hawaii belsı elrendezése megegyezik sajátjáéval, tüzetesen megvizsgálta a lakosztályt. Elképzelte a jelenetet, mely ott, a második emeleti ajtó mögött várja. Kipróbálta a pótkulcsot különféle zárakban, gyakorolta, hogyan nyissa ki ıket zajtalanul. Utóbb kényelmes karszéket húzott a balkonra nyíló ajtó elé, leült, cigarettára gyújtott, s miközben a tengert nézte, végiggondolta, mit mondjon Goldfingernek, ha az ideje elérkezik. Negyed négykor felkelt, kilépett a balkonra, és óvatosan lepillantott a zöld pázsit túloldalán játszó, aprónak tetszı alakokra. A lakosztályba visszatérve még egyszer ellenırizte a Leicát. A fényviszonyok nem változtak. Bond felöltötte sötétkék tropikálöltönyének zakóját, megigazította nyakkendıjét, nyakába vette a fényképezıgép szíját – a Leica most melle magasságában függött –, azután, utoljára körülpillantva, elhagyta a szobát, és a lifthez indult. Lement a földszintig, végignézte a kirakatokat az elıtérben. Mikor a liftet elhívták, a lépcsı felé indult, gyalog ment felfelé két emeletet. A második szint elrendezése megegyezett a tizenkettedikével: Bond a vélt helyen meglelte a 200-as lakosztály ajtaját. A közelben senki nem járt. Az ügynök elıhúzta a kulcsot, csendben kinyitotta az ajtót, azután becsukta maga mögött. Az elıtér kis benyílójában egy esıkabát, egy világos teveszır kabát és egy halványszürke homburgkalap lógott a fogason. Bond jobb kezébe kapta Leicáját, arcához emelte, s óvatosan megpróbálta kinyitni a nappaliba vezetı ajtót. Nem volt bezárva, könnyen
boldogult vele. Még mielıtt elébe tárult volna az elıre látott kép, meghallotta a hangot. Halk, megnyerı hang, nıi hang volt, egy angol nı hangja. – Négyest és ötöst húzott – mondta éppen. – Kanaszta ötösökbıl, két kettessel. A négyest készül eldobni. A maradék páratlanok: királyok, filkók, kilencesek és hetesek. Bond belopózott a szobába. A lány egy, a nyitott, balkonra vezetı ajtóhoz húzott asztalon ült, két párnán. Szüksége volt a párnákra, hogy magasabban ülhessen. A délutáni hıség tetıpontján nem volt rajta más, csak egy bikinifelsı, meg egy short, fekete selyembıl. Unottan harangozott a lábával. Épp most fejezte be körmei lakkozását a bal kezén, melyet, az eredményt vizsgálgatva, maga elé nyújtott. Utóbb szája elé húzta, és ráfújt. Jobbra oldalra nyúlt, az ecsetet az asztalon álló Revlon-tégelybe helyezte vissza. Szeme elıtt, alig néhány centiméterre, háromlábú állványon rögzített, jókora látcsı lencséje látszott. Az állvány támasztékai a lány napbarnította két lába közt a padlóig nyúltak. A látcsı lencséje alatt mikrofon sötétlett, végébıl huzalok vezettek az asztal alatt elhelyezett, hordozható lemezjátszónyi mérető dobozig. A fal melletti polcon álló, csillogó antennát szintén huzalok kapcsolták a készülékhez. A bikinifelsı pántjai megfeszültek, amint a lány elırehajolt, hogy ismét a látcsıbe tekintsen. – Királyt és dámát húzott – mondta. – Pár dámákból. Jokerrel pár királyokból. Hetest dob el... – kikapcsolta a mikrofont. Míg feladatára koncentrált, Bond közelebb oldalazott, mígnem szinte a lány mögött állt már. Az asztal mellett ott árválkodott egy szék. Az ügynök fellépett rá, remélte, nem nyikordul meg. Elég magasan volt most ahhoz, hogy az egész jelenetet átfoghassa. Szeméhez illesztette a Leica keresıjét. Mindent látott, csakugyan: a lány fejét, a látcsı lencséit a mikrofont, húszegynéhány méternyire pedig az asztalnál ülı két játékost, Mr. Du Pont lapokkal teli kezét. A vöröseket és a feketéket Bond szabad szemmel is megkülönböztethette. Elkattintotta a fényképezıgépet. A vaku éles csattanása, a vakító villanás éles – sikolyt csalt elı a lányból. Sebesen hátrafordult. Bond lelépett a székrıl. – Jó napot! – mondta. – Kicsoda maga? Mit akar tılem...?! – A lány szája elé kapta kezét. Szemébıl félelem sütött. – Amit akartam, megszereztem már. Ne féljen, befejeztem. A nevem egyébként Bond. James Bond... – Fényképezıgépét óvatosan a székre tette, elırelépett, egyenest az ismeretlen illatának felhıjébe. Nagyon szépnek találta a lányt, akinek haja világosszıke volt, s divatjamúlt-hosszan, súlyosan omlott vállaira. Mélykék szeme tisztaságát enyhén napbarnította bıre jól kiemelte, ajkai széprajzúak voltak, teltek, elbővölı mosoly ígéretét hordozták. A lány felállt. Magas volt, közel a százhetvenhez, karja és lába erıs, mint az úszóké. Keblein feszült a fekete selyem. Tekintete elárulta, hogy félelme alábbhagyott kissé. – Mit akar tenni? – kérdezte csendesen. – Magával semmit, Goldfingert viszont megszorongatom egy kicsit. Legyen jó kislány, és menjen odébb, hadd leskelıdöm én is! Bond elfoglalta a lány helyét, a látcsıbe pillantott. A játék zavartalanul folyt tovább odalent. Goldfinger nem adta jelét annak, hogy elvesztette a kapcsolatot segítıtársával. – Nem aggasztja a csend? – kérdezte Bond a lányt. – Nem fogja megpróbálni befejezni a játékot? – Azelıtt is elıfordult, hogy elnémultam – felette tétován a lány. – Mikor kicsúszott az érintkezı, vagy mi... Mindig megvárja, míg újra jelentkezem.. Az ügynök rámosolygott.
– Nos, ha a dolog így áll, hagyjuk, hadd rágódjon egy ideig. Gyújtson rá, lazítson, jó? – Egy csomag Chesterfieldet húzott elı, odakínálta a lánynak, aki kihúzott egy szálat. – Egyébként itt az alkalom, hogy a jobb kezén is belakkozza a körmöket. A lány ajka mosolyra rándult. – Mióta van idebent? Rettenetesen megijesztett... – Csak nem rég jöttem. Sajnálom, hogy megrémítettem, de a fınöke, Goldfinger, egy teljes hét óta rémisztgeti szegény jó Mr. Du Pont-t. – Igen... – bólintott a lány kétkedın. – Ez tényleg elég nagy piszokság volt tıle. De ez a Du Pont elég gazdag, nem? – Gazdag, valóban. Miatta nem aggódom túlságosan. Csakhogy Goldfinger választhat egy nap más, kevésbé tehetıs parnert is. Pedig szintén milliárdos, ugye? Miért csinálja ezt? Hisz felveti a pénz... A lány arcába visszaköltöztek az élet színei. – Tudom... Én sem egészen értem. Afféle mánia ez nála: pénzt szerezni! Nem bírja abbahagyni a dolgot. Kérdeztem tıle, minek, azt felelte, bolond lenne kihasználatlanul hagyni a lehetıséget, mikor az alkalom ennyire kedvezı. Mindig ezt csinálja: megteremti a kedvezı alkalmat. Mikor rábeszélt, hogy segítsek – égı cigarettájával a látcsı felé intett –, mikor azt kérdeztem, minek ez az egész, minek vállal felesleges kockázatot, csak ennyit válaszolt: “Második lecke: ha az alkalom nem kedvezı, tedd kedvezıvé!" – Szerencséje – mormolta Bond –, hogy nem a Pinkerton ügynökségnek vagy a Miami Rendırségnek dolgozom! – Ó, az sem igen számítana... – vonta meg vállát a lány. – Megvásárolná magát. Bárkit megvásárol. Az aranynak senki nem képes ellenállni! – Micsoda? – Mindig legalább egymillió dollár értékő aranyat cipel magával – magyarázta a lány közömbösen. – Egyedül a vámvizsgálatokkor nem. Olyankor arany érmékkel teli övet visel a derekán. Máskor bıröndjei fenekén, oldalában rejti el a vékony aranylemezeket – valójában bır borítású arany bıröndök ezek. – Biztosan nagyon nehezek. – Különleges rugókkal ellátott autón megy mindenhová. A sofırje nagydarab pasas, a bıröndöket mindig ı viszi, más nem nyúlhat hozzájuk. – Miért cipel magával ez az alak ennyi aranyat? – Szükség esetére. Tudja, hogy az aranyért megkaphat bármit, amit akar. Huszonnégy karátos arany... Különben is imádja, tényleg imádja, ahogy mások az ékszereket, a bélyegeket, vagy... – mosolygott – ... a nıket. – Bond visszamosolygott rá. – Hát magát imádja-e? A lány elpirult, és határozottan mondta: – Dehogy! – Azután tárgyilagosabban folytatta: – Gondolhat persze amit csak akar. De tényleg nincs köztünk semmi. Szereti, ha az emberek azt hiszik, hogy mi..., hogy én..., szóval, hogy szerelem van a dologban, hisz tudja! Valójában az egész nemigen érdekli, nála mindez csak olyan... nos, hiúsági kérdés. – Értem már. Ezek szerint a titkárnıje, semmi több? – A kísérıje – javította ki a lány. – Gépelnem egyáltalán nem kell... – Hirtelen megint a szája elé kapta a kezét. – Ó, de hisz nem szabadna elfecsegnem mindezt! Nem árulja el neki, ugye? Kirúgna, ha megtudná, hogy elárultam! – Tekintetébe visszaköltözött a félelem. – Vagy ki tudja... Nem tudom, mit mővelne velem. Az a fajta ember, aki bármire képes. – Persze, hogy nem árulom el! – nyugtatta Bond. – De hát miféle élet ez egy nınek? Miért csinálja? – Heti száz fontért – felelte a lány kurtán. – Ez pedig – mutatott körbe a szobában – szintén nem csekélység. Spórolok. Ha eleget összegyőjtöttem, itthagyom az egészet. Bond kételkedett abban, hogy Goldfinger valaha futni engedi. Hiszen túl sokat tud...
Szemügyre vette a lány szép vonású arcát, tökéletes testét. Nem is gyanítja szegény, de pénz ide vagy oda, Goldfinger nem csekély veszedelmet jelent számára. A lány nyugtalannak látszott. Ideges nevetéssel mondta: – Nem hinném, hogy igazán megfelelı az. öltözékem. Magamra kaphatnék valamit? Bond nem bízott benne különösképpen. Hisz a lány számára heti száz font a tét! – Az öltözéke megfelelı – mondta könnyedén. – Ugyanolyan megfelelı, mint azoké a százaké odalent, a medence körül. Egyébként – nyújtózott – itt az ideje, hogy befőtsek Mr. Goldfingernek. Eddig is le-lepillantott a kártyaasztal mellett ülıkre. Úgy tőnt, a játék zavartalanul folyik. Az ügynök most ismét a látcsıhöz hajolt. Mr. Du Pont valósággal új embernek tőnt, széles mozdulatai, félprofilba forduló, rózsás arca lendületrıl árulkodott. Miközben Bond figyelt, egy csomó lapot terített szét az asztalon: kanasztát, csupa királyból. Bond most egy centiméterrel feljebb állította a látcsövet. Goldfinger vörösbarna holdvilágképe mozdulatlan volt, nyugalmat tükrözött. Mr. Goldfinger türelmesen várta, hogy az események ismét számára kedvezıen alakuljanak. Míg az ügynök nézte, hallókészülékéhez nyúlt, megigazította fülében, felkészült az új információk vételére. Bond hátralépett. – Ügyes masina – jegyezte meg. – Milyen frekvencián ad? – Mondta, de nem emlékszem... – A lány eltöprengett. – Százhetven micsodán. Van olyan, hogy mega-micsoda? – Megaherz... Lehetséges, bár ebben a tartományban dolgoznak a taxisok meg a rendırök is. Goldfingernek pokolian koncentrálnia kell, az áthallások miatt. – Bond elvigyorodott. – Minden rendben? Itt az ideje, hogy megtörjük a rádiócsendet. A lány hirtelen a karjára tette kezét. (Középsı ujján Claddagh-győrő fénylett: aranyszív köré kulcsolódó két aranykéz.) Hangja sírós volt: – Muszáj ezt? Nem hagyhatnánk inkább ezt az egészet? Fogalmam sincs, mit mővel majd velem. Kérem...! – Tétovázott, belepirult az igyekezetbe. – Maga tetszik nekem. Rég nem találkoztam olyan férfival, mint maga. Nem maradhatna még egy kicsit velem? – A földet nézte. – Ha békén hagyja Goldfingert, megtennék... – sietısen folytatta – ... megtennék bármit! Bond mosolygott. Lefejtette karjáról a lány kezét, és vigasztalóan megszorította. – Sajnálom. Megfizetnek ezért a munkáért, illik hát elvégeznem. Egyébként – hangja e ponton élesebbé vált – el is akarom végezni. Ideje, hogy valaki helyre tegye végre Mr. Goldfingert. Felkészült? Választ sem várva újra a látcsıbe tekintett. A látómezıt még mindig Goldfinger töltötte be. Bond megköszörülte a torkát, pár pillanatig elmélyülten figyelte a nagy holdarcot, azután a mikrofon kapcsolója után nyúlt és felkattintotta. A hallókészülék minden bizonnyal sercent egyet. Goldfinger arckifejezése nem változott ugyan, de elıbb felemelte, majd lehorgasztotta fejét, mintha beleegyezıen bólintana. Bond halkan, fenyegetıen szólt a mikrofonba: – Hát idehallgasson, Goldfinger! – Várt. Az arckifejezés változatlan maradt, de a vöröshajú férfi kissé félrebillentette fejét, mintha hallgatóznék. Elmélyülten tanulmányozta lapjait, kezei alig remegtek. – James Bond beszél. Emlékszik rám. ugye? Nos, a játéknak vége, most fizetnie kell. Lefényképeztem az egészet: a kis szıkét, a látcsövet, a mikrofont, magát a hallókészülékével. Ez a fotó azonban sose jut el az FBI-hoz, vagy a Scotland Yardhoz, ha pontosan követi az utasításaimat. Bólintson, ha megértette! Az arc még mindig kifejezéstelen volt. Azután lassan bólintott a nagy, kerek fej. – Tegye a lapjait az asztalra, színükkel felfelé! – parancsolta Bond. Goldfinger keze lefelé mozdult. Ujj ai közül a posztóra peregtek a lapok. – Most vegye elı a csekkfüzetét, és írjon egy beváltóra szóló csekket ötvenezer
dollárról. Ebbıl harmincöt Mr. Du Pont-nak jár vissza, tíz az én járandóságom. A maradék ötöt azért fizeti, mert arra vetemedett, hogy Mr. Du Pont drága idejét vesztegette. – Az ügynök meggyızıdött arról, hogy Goldfinger követi az utasítást. Egy pillantást vetett Du Pontra is. Az amerikai álmélkodva hajolt elıre. Mr. Goldfinger tempósan tépte ki a csekket füzetébıl, hátoldalán ellenjegyezte. – Remek! Most jegyezze föl a következıket, mégpedig pontosan! Helyet foglaltat nekem a ma este New Yorkba induló Ezüst Meteor Expresszen. Egy üveg jégbehőtött pezsgıt és rengeteg kaviáros szendvicset küldet a fülkémbe. A legjobb kaviárt rendeli. És távol tartja magát tılem, világos? Semmi trükk! A fényképet egy beszámolóval együtt postázom, és a küldeményt nyomban felnyitják, ha holnap utánra nem érkezem a legjobb egészségben New Yorkba. Bólintson, ha megértette! A nagy, kerek fej ismét biccentett. A magas, ránctalan homlokon mostanra néhány verítékcsepp ült. – Nagyszerő! Most pedig nyújtsa oda a csekket Mr. Du Pontnak. Mondja fennhangon: "A legalázatosabban kérem bocsánatát, csaltam..." Azután mehet. Bond figyelte, ahogy a csekk gazdát cserél. Goldfinger szája szóra nyílt. Szemei közömbösséget tükröztek: megnyugodott. Hisz csak pénzrıl volt szó. Megint megvásárolta a szabadulást... – Csak egy pillanat, Goldfinger, még nem végeztünk! – Bond a lányra pillantott, aki furcsán bámult rá. Tekintetében ott lappangott a félelem, de az alázat, mi több, a vágyakozás szikrája is. – Hogy hívják? – Jill Masterton. Goldfinger idıközben felállt, indulni készült. – Állj! – sziszegte Bond. Goldfinger mozdulatlanná dermedt. Felnézett a balkonra: szemei tágra nyíltak, ugyanúgy, mint az elsı alkalommal. Kemény, állhatatos röntgentekintete a látcsı lencséjén át mintha másodszor is Bond agyába hatolt volna. “Megjegyeztem ezt, Mr. Bond!" – Ilyesfélét sugallt a pillantása. – Valamirıl megfeledkeztem – mondta halkan az ügynök. – Túszt viszek magammal New Yorkba, Miss Mastertont. Gondoskodjék róla, hogy eljusson az állomásra. Ja, és intézze úgy, hogy kétszemélyes fülke legyen. Ennyi az egész! 5. ÉJSZAKAI ÜGYELET Egy héttel késıbb Bond irodája nyitott ablakánál állt, a Regent's Park sarkán álló magas épület, a Titkosszolgálat fıhadiszállása hetedik emeletén. A szunnyadó London felett, szálkásra szakadozott felhıgomolytól kísérve, telihold úszott sebesen. A Big Ben hármat ütött. A sötét szobában felberregett valamelyik telefon. Bond sarkon fordult, az olvasólámpa zöldes fényével bevilágított asztalhoz sietett. A négy készülék közül a fekete kagylóját emelte fel. – Itt az ügyeletes tiszt – mondta. – A H-állomás a vonalban, uram! – Kapcsolja. Visszhangos sercegés kezdıdött, a Hongkonggal létesített rádiókapcsolat megszokott kísérıjelensége. Kína felett vajon mindig ilyen élénk a napfolttevékenység? – Universal Export? – érdeklıdött egy csengı-bongó hang. – Igen! – Megvan a kapcsolat, Hongkong! – csattant a londoni központ közeli, erıs hangja. – Beszélhetnek! – Szálljon ki a vonalból, kérem! – utasította Bond türelmetlenül. – Megvan a kapcsolat – erısítgette a csengıbongó hang. – Beszélhetnek... – Halló! Halló! Universal Export?
– Igen! – Dickson beszél. Hallanak? – Igen. – Megérkezett a távirat, amit arról a mangószállítmányról küldtem? – Megkaptuk, hogyne... – Bond maga elé húzta a kérdéses dossziét. Tudta, mirıl van szó. A H-állomás tapadó aknákat kért, hogy elintézhessen végre három, kínai zsoldban álló dzsunkát, amelyek Macao térségében brit kereskedelmi hajókat kényszerítettek megállásra, kutattak át menekültek után. – A küldeménynek tizedike elıtt kell érkeznie! Ez vagy azt jelentette, hogy a dzsunkák tizedikén odébbállnak, vagy azt, hogy az ırséget e naptól fogva megkettızik, esetleg valami más, kizáró körülményre hívta fel a figyelmet. – Meglesz – mondta kurtán Bond. – Köszönöm. Viszlát! – Viszlát... – Bond letette a kagylót. Most a zöldet emelte fel, a Q-szekciót tárcsázta, és megbeszélte a dolgot az ottani ügyeletessel. Mindent tisztáztak. A Q-szekció vállalta, hogy a küldeményt tartalmazó ládát eljuttatja a reggel induló BOAC Britannia fedélzetére. Bond hátradılt székében. Cigarettát kotort elı, rágyújtott. A honkongi kikötıben megbúvó, gyengén légkondicionált kis irodahelyiségre gondolt, szinte látta az izzadságfoltokat a 279-es ingén, a férfién, akit jól ismert, és aki az imént Dicksonnak nevezte magát. 279 most bizonyára épp helyettesét tájékoztatja a fejleményekrıl: – Minden rendben! London azt mondja, nem lesz hiba. Fussuk át még egyszer az akciótervet... Bond kesernyés mosolyra húzta a száját. Inkább ti, mint én, gondolta. Nem szívesen kezdett ki a kínaiakkal. Úgy találta, túl sokan vannak. Meglehet, a H-állomás emberei darázsfészekbe nyúlnak, M azonban úgy határozott, ideje értésére adni az ellenségnek, mőködik még Hongkongban a brit Titkosszolgálat. Amikor – három nappal korábban – fınöke közölte Bonddal, hogy éjszakai szolgálatra osztotta be, az ügynök nem értette a dolgot. Azzal érvelt, hogy nem tud eleget az állomásokkal kapcsolatos rutinmunkáról, hogy mindez túlságosan is nagy felelısséget jelent egy olyan ember számára, aki a 00-szekciónál eltöltött hat esztendı alatt mindent elfelejtett már, amit az állomások munkájáról valaha tudott. – Egykettıre belejön újra – mondta M ellentmondást nem tőrın. – Ha meg valamivel nem boldogul, ott vannak a szekciók ügyeletesei, a helyettesem, ráadásnak én! (Bond elmosolyodott a gondolatra, hogy egy Adenben vagy Tokióban bajba került alak miatt az éjszaka közepén verje fel M-et.) Döntöttem az ügyben, 007-es. Azt akarom, hogy minden tisztem kivegye a részét a rutinmunkából. M fagyosan tekintett Bondra íróasztala mögül. – Az igazság az, hogy épp a napokban nyaggatott megint a Pénzügyi Osztály. A vezetıjük úgy véli, a 00-szekció haszontalan, állítja, hogy az efféle csoportokra nincs szükség többé. Nem álltam oda vitázni vele – M hangja nyugodt maradt –, épp csak közöltem, hogy téved. (Bond szinte látta maga elıtt a jelenetet.) Nem árt azonban, ha némi különmunkával hasznossá teszi magát, míg Londonban idızik, Bond! Ha dolgozik, aligha fásul el... Az ügynök igazában nem bánta, hogy végül beleegyezett. Az elsı ügyeletben töltött héten csak józan eszére volt szüksége, hogy megbirkózzék a problémákkal. (A bonyolultabbakat továbbadta a szekcióvezetıknek.) Megkedvelte csendes szobáját, nem bánta, hogy titkokba avatják be, s tetszett neki, hogy a kantinbeli csinos lányok egyike olykor kávét, szendvicset hoz fel. Az elsı éjszakán a lány teát hozott. Bond komoran pillantott rá. – Teát nem iszom – mondta. – Utálom, olyan, mint az öblítıvíz. Ezenkívül a Brit Birodalom hanyatlásának egyik legfıbb oka. Legyen olyan jó, és készítsen nekem kávét!
A lány kuncogott, azután elsietett, hogy kantinszerte szétkürtölje Bond álláspontját. Az ügynök ettıl fogva kávét kapott, a teát pedig az épületben mindenütt “egy csésze öblítıvíz" gyanánt tisztelték. Bondnak még egy oka volt arra, hogy örüljön az éjszakai szolgálat hosszas nyugalmának: ideje jutott saját munkája folytatására – e munka több mint egy éve foglalkoztatta. Kézikönyvet állított össze a fegyvertelen harc módozatairól, ÉLD TÚL címmel. A kötet alapjául a világ valamennyi hírszerzı szervezetének e tárggyal foglalkozó dokumentumai szolgáltak. Bond senkinek nem említette a dolgot, ám remélte, hogy ha befejezi, könyve M engedélyével felkerül majd a Szolgálat trükkökkel, módszerekkel foglalkozó szakkiadványainak rövid listájára. Kikölcsönzött minden forrásmővet, ha szükségesnek találta, fordításokat kért a Nyilvántartóból. A kötetek legtöbbjét ellenséges ügynököktıl, szervezetektıl zsákmányolták. Némelyiket M ajándékba kapta a szövetséges hírszerzıhivataloktól, az OSS-tıl, a CIA-tıl, a Deuxieme-tıl. Bond most egy különleges kiadvány fordítását húzta maga elé. A füzet címe egyszerően hangzott: VÉDEKEZÉS. A SMERSH (vagyis a “Halál a kémekre!" elnevezéső szovjet titkosszolgálat) ügynökei számára készült. Bond ezen az éjszakán félig átrágta magát a szabadon LEFEGYVERZİ ÉS LESZERELİ FOGÁSOK címő fejezeten. Most újra belemerült a szövegbe, s jó fél órán át tanulmányozta a “csuklófogással", “karfeszítéssel", “alkarfogással", “fejelırefeszítéssel" és a “nyak érzékeny pontjaival" foglalkozó passzusokat. Harmincegynéhány perc múltán félretolta a gépelt lapokat. Felkelt, az ablakhoz ment, és kitekintett. Undort keltett benne Berija bandájának érzéketlen keménysége. A mondatok felidézték azokat az émelygésrohamokat, melyeken tíz nappal korábban, Miami repülıterén esett át. Mi a baj megint? Lehetséges volna, hogy nem gyızi tovább? Végképp elpuhult vajon, vagy csak belefáradt az egészbe? Bond jó ideig bámulta a felhık résein áttőzı holdat, utóbb megvonta vállát, és visszatért asztalához. Torkig volt a fizikai erıszak különféle változataival, ahogyan a pszichoanalitikus is megelégeli idıvel betegeinek mentális aberrációit. Ismét átfutotta a szakaszt, mely feldúlta: “Az ittas nıt úgy kényszeríthetjük engedelmességre, hogy alsó ajkát hüvelyk- és mutatóujjunk közé kapjuk. Csípéssel és csavarással kombinálhatjuk a húzást – további ellenállásra nem kell számítanunk. “Bond felszisszent. Micsoda obszcén perverzitás: “hüvelyk- és mutatóujjunk..."! Cigarettára gyújtott és az asztali lámpa fénykörére meredt, igyekezett másra gondolni, szinte kívánta, lépjen be valaki, berregjen fel a telefon... Még öt óra az M Elsı Helyettesének megteendı, kilenc órai jelentésig, amelyet persze M is meghallgathat, ha elég korán ér hivatalába... Bond érezte, tudata mélyén lappang valami, valami, aminek a maga idejében utána akart nézni. De micsoda? És mirıl jutott eszébe éppen most? Megvan: “...mutatóujj..." – ARANYUJJ, vagyis Goldfinger! Itt a pillanat ellenırizni, tudnak-e róla valamit a Nyilvántartóban. Bond felemelte a zöld telefon kagylóját, és a Nyilvántartó számát tárcsázta. – Nem emlékszem a névre, uram – válaszolta érdeklıdésére az ügyeletes. – Utánanézek, aztán visszahívom! Az ügynök letette és várt. A vonatút New Yorkig csodálatos volt. A lánnyal szendvicset ettek, pezsgıt ittak, azután a kilométereket faló óriási dízelmotorok dohogásának ritmusára hosszan, ráérısen szeretkeztek szők fülkéjükben. Úgy tőnt, a lány igencsak kiéhezett már a testi szerelemre. Éjszaka kétszer is felébresztette az ügynököt követelızı, ám gyengéd simogatással, szótlanul kereste keményre edzett, izmos testét. Másnap még két ízben húzta le a redınyt, kirekesztve az éles fényt, kézenfogta Bondot, úgy kérlelte: “Szeress, James...", mint az édesség után sóvárgó gyerek. Bond még egy hét múltán is hallani vélte a váltójelzık szapora, ezüstös csilingelését, az elöl robogó mozdony moraját, melyet elheverve hallgattak, s várták, hogy érzéki zakatolással ismét továbbgördüljenek.
A zöld telefon felberregett. – Három Goldfingert találtam, uram – jelentette a Nyilvántartó ügyeletese –, de kettı meghalt már. A harmadik az oroszok összekötıje Genfben. Fodrászüzlete van. Az üzeneteket vendégei jobboldali zakózsebébe csúsztatja, miközben öltözéküket tisztogatja. Sztálingrádnál elvesztette a fél lábát. Elég ennyi uram? Sokmindent tudunk még róla... – Köszönöm, de ez nem lehet az én emberem. – Reggel utánanézhetünk a CID-Archívumban is. Van fényképe arról az emberrıl, uram? Bondnak eszébe ötlött a Leicával készített felvétel. Elı se hívatta még. Az Identicastkészülékkel gyorsabb lenne rekonstruálni Goldfinger arcát... – Szabad most az azonosítószoba? – kérdezte. – Hogyne, uram. Kezelem a készüléket, ha kívánja. – Nagyszerő, köszönöm. Rögtön megyek. Bond leszólt a központnak, kérte, közölje a szekcióvezetıkkel, hol találhatják meg, azután elhagyta az irodát és az elsı emeleten szállt ki a liftbıl. A hatalmas épület éjnek idején meglepıen csendesnek tőnt, ám e csenden átütött a gépek halk zümmögése, a lappangó élet számos apró nesze. – Bond egy ajtó mellett elhaladva írógépkattogásra figyelt fel, másutt tompa statikus sercegés jutott a füléig; mindenütt hallható volt a légkondicionáló-rendszer alapzaja. Az embernek olyan érzése támadt, hadikikötıben jár. A Nyilvántartó ügyeletese ott várakozott már a vetítıben elhelyezett Identicast kapcsolótáblájánál. – Le tudná írni az arc hozzávetıleges formáját, uram? – fordult Bondhoz. – így kizárhatnánk a nyilvánvalóan használhatatlan változatokat. Az ügynök eleget tett a kérésnek, majd leült és a kivilágosodó vásznat nézte. Az Identicast-készülék nagyjában-egészében pontos képpel szolgál a gyanúsítottról – esetleg olyan személyekrıl, akiket utcán, vonaton pillantottak meg, netán elsuhanó autóban láttak. Voltaképpen diavetítıként mőködik: a gép kezelıje különféle fejformákat és fejméreteket villant fel a vásznon. A tanú által felismert részlet a vásznon marad. Különféle frizurák következnek, azután sorra a többi jellegzetesség, míg meg nem lelik mindegyikbıl a valóságnak megfelelıt: más-más formájú szemek, orrok, állak, szájak, szemöldökök, fülek. Végül összeáll az arc, már ahogy a tanú emlékezetében él. Lefényképezik, majd továbbküldik a Nyilvántartóba... Idıbe telt, míg a vásznon megjelent Goldfinger rendkívüli képe, ám a próbálkozók végül az eredetihez meglehetısen hasonló portréra lettek szert. Bond lediktált néhány részletet: megemlítette a leégett bırt, a hajszínt, a tekintetet – ezzel a munkát befejezték. – Nem szeretnék sötét éjszaka összefutni ezzel a figurával – jegyezte meg a Nyilvántató ügyeletese. – Utánanézek a CID-nél, amint az ottaniak szolgálatba lépnek. Ebédidı elıtt meglesz az eredmény is... Bond visszatért a hetedikre. A világ túlsó felén éjfélre járt az idı, s a keleti félgömb állomásai befejezték a munkát. Akadtak továbbítandó jelzések, s mire Bond az ügyeleti naplót lezárta, nyolc óra volt már. Letelefonált a kantinba a reggeliért, ám alig fejezte be, amikor élesen felzümmögött a vörös telefon. M! Vajon miért jött be fél órával korábban? – Igen, uram... – Jöjjön fel az irodámba, 007-es! Beszélni akarok magával, mielıtt átadja a szolgálatot. – Igen, uram! – Bond letette a kagylót. Felvette zakóját, kezével elrendezte frizuráját, leszólt a központnak, hová készül, magához vette az ügyeleti naplót, azután felliftezett a nyolcadik, a legfelsı emeletre. Sem a csinos Moneypenny, sem a személyzeti vezetı nem volt még a helyén. Bond kopogott M ajtaján és belépett az irodába. – Üljön le, 007-es! – M éppen szokásos tevékenységébe merült: azon volt, hogy pipára gyújtson. Arca rózsás volt, jól borotvált. A lazán kötött pettyes csokornyakkendı, kikeményített fehér gallér feletti, barázdált tengerészarc átkozottul frissnek, kipihentnek
látszott. Bond tudta, hogy saját arcán borosta sötétlik, s hogy arca, öltözéke egyaránt magán viseli az átvirrasztott éjszaka nyomát. Igyekezett éber maradni. – Nyugodt volt az éjszaka? – M végre elkészült pipájával. Szúrós, egészséges fényő tekintete fürkészın fordult Bond felé. – Meglehetısen, uram. Csak a H-állomás... M néhány centiméteres magasságba emelte balját. – Ugyan, hagyja... Majd elolvasom a naplót. Adja csak ide...! Bond átnyújtotta a szigorúan titkos iratot. M az egyik élére állította, arcán felderengett ritkán látható, szardonikus-kesernyés mosolya. – Változott a helyzet, 007-es. További intézkedésig felmentem az éjszakai szolgálat alól. Bond mereven mosolygott válaszképpen. Érezte, hogy a pulzusa – ahogy ebben a szobában már annyiszor-felgyorsul. M feladatot tartogat a számára! – Épp kezdtem belejönni, uram – mondta. – Remek. Késıbb lesz, még alkalma efféle foglalatosságra. Valami közbejött. Fura história. Igazában nem a mi asztalunk, egyetlen szempontot kivéve, amely – M oldalazó mozdulatot tett pipájával – talán egyáltalán nem is szempont. Bond hátradılt székében. Nem szólt. várt. – Tegnap este – folytatta M – az Angol Bank fıigazgatójával vacsoráztam. Az ember ilyenkor mindig valami újat tanul. Számomra legalábbis újdonság volt, amit hallottam. Az arany sötét oldaláról esett szó, csempészetrıl, hamisításról, effélékrıl. Nem is sejtettem. Hogy a bank ennyi mindent tud a bőnözésrıl, de úgy vélem, kívánatos fellépnie a pénzünk stabilitásának védelmében... – M felvonta szemöldökét. – Maga mit tud az aranyról? – Úgyszólván semmit, uram. – Nos, ma délutánra többet tud majd. Négy órakor találkozik a bankban egy bizonyos Smithers ezredessel. Lesz elég ideje kialudni magát? – Igen, uram. – Remek. Ez a férfi, Smithers, a bank kutatórészlegének vezetıje. A fıigazgató szavai arra engednek következtetni, hogy ez voltaképpen afféle hírszerzıhálózat. Most hallom elıször, hogy létezik ilyesmi is. Ez bizonyítja, mennyire elszigetelt minden intézményünk. Smithers és társai figyelik, mi folyik a pénzügyek világában, különös tekintettel azokra az eseményekre, amelyek kihatással lehetnek az ország valutastabilitására, aranytartaléka mennyiségének alakulására. Nemrég pattant ki valami botrány "holmi olaszok miatt, akik egyfont sterlinges aranypénzeket hamisítottak. Valódi aranyból készítették ıket, a karátszám is egyezett, csakhogy ezek az érmék, akár a franciák napóleonjai, jóval többet érnek, mint az alapanyagként használt olvasztott arany. Hogy miért, ne kérdezze, ha érdekli, Smithers elmagyarázza majd. Tény, hogy a bank egész falkányi ügyvédet uszított a társaságra – ügyvédeket, hisz bőntettrıl technikai értelemben nem lehet szó –, s noha az olasz bíróságon alulmaradtak, Svájcban végül megnyerték a pert. Biztosan olvasott a dologról a lapokban. Ott volt azután a biruti dollár-ügy. Meglehetısen felkavarta a kedélyeket. Nemigen értem miért, de valami módon a pénzügyi stabilitásunkat fenyegette ez is. A City-beli fiúk persze rájöttek. Smithers feladata kiszagolni az ilyesfélét. A fıigazgató azért tájékoztatott minderrıl, mert ez a Smithers évek óta – a háború vége óta, hogy pontosak legyünk – hajtogatja, hogy Angliából kifelé szivárog az arany. Dedukció és megérzés az egész: Smithers kész elismerni, átkozottul kevés tény áll a rendelkezésére, de a fıigazgatót meggyızte, ı pedig»ngedelyt kért a miniszterelnöktıl, hogy az ügybe bennünket is bevonhasson... – M elhallgatott. Kifürkészhetetlenül nézett Bondra. – Eltöprengett valaha, ki lehet Anglia leggazdagabb embere? – Nem, uram, soha. – Nos, egyet találgathat. Nézzük inkább így: vajon ki a leggazdagabb angol? Bond eltöprengett. Elegen akadtak, akik gazdag emberek hírében álltak, vagy akikrıl a lapok írták, hogy gazdagok. De vajon kik azok, akik valóságos, bankban ırzött vagyonnal rendelkeznek? Valamit válaszolnia kell... Habozva vágott bele:
– Nos, uram, Sassonra gondolok. Ott van azután az a magának való hajózási vállalkozó, az a... hm, Ellerman. Beszélik, hogy igen gazdag Lord Cowdray is. Azután a bankárok: a Rothschildok, Baringok, Hambrók... Ott van Williamson, a gyémántkereskedı. Dél-Afrikában Oppenheimer. Bizonyára rengeteg pénze maradt egynémely hercegnek... – Bond elhallgatott. – Nem rossz – biccentett M. – Egyáltalán nem rossz! Csakhogy egyvalakirıl megfeledkezett, pedig ebben a pakliban épp ı a joker. Én sem ismertem, mielıtt a fıigazgató megemlítette a nevét, noha mind közül ı a leggazdagabb. Goldfingernek hívják. Auric Goldfingernek. Bond nem tudta visszafogni magát: élesen felkacagott. – Mi ütött magába? – M hangja számonkérı volt. – Mi olyan mulatságos ebben? – Elnézést uram... – az ügynök úrrá lett vonásain. – A dolog úgy áll, hogy épp az éjszaka rekonstruáltam a fickó képét az Identificast-készülékkel. – Az órájára pillantott, s tompán mondta: – A kép bizonyára átkerült már a CID-nyilvántartóhoz. Arra kértem ıket, nézzenek utána, mit tudunk róla. M kezdett dühbe gurulni. – Mirıl van szó, a fenébe is?! Ne viselkedjék úgy, mint valami átkozott kölyök! – Nos, uram – vágott bele Bond józanul –, úgy történt, hogy... – Azzal beszámolt a fınökének a Miamiben történtekrıl, nem hallgatott el semmit. M arca kisimult. Elırehajolt ültében, minden figyelmét Bondnak szentelte. Mikor az ügynök végzett, hátradılt megint. – Lám, lám..., lám – mormolta egyre ereszkedı hanghordozással. Tarkóján összefont kézzel percekig a mennyezetre bámult. Bond érezte, hamarosan ismét kitör belıle a nevetés. Vajon hogyan önti szavakba a mai napra esedékes, lesújtó véleményét a CID...? Töprengését M éles hangja szakította félbe: – És mi történt azzal a tízezer dollárral? – A lánynak adtam, uram. – Igazán? És miért nem a Fehér Keresztnek? A Fehér Kereszt segélyalapot a titkosszolgálatban elesett férfiak és nık családtagjai számára létesítették. – Elnézést, uram... – Bond nem szándékozott vitát kezdeni. – Hmmm... – M-et mindig is bosszantották Bond nıügyei, ellenérzése viktoriánus lelkének legmélyébıl fakadt. Ezúttal mégis eltekintett a folytatástól. – Egyelıre ez minden, 007-es – mondta. A további részleteket ma délután tudhatja meg. Érdekes, hogy ez a Goldfinger... Fura alak. Egyszer-egyszer találkoztam vele a Blades Klubban – ott bridzsel, valahányszor Angliában van. İ az, aki után a bank nyomoz... – szünetet tartott, asztala mögül szelíden tekintett Bondra. – Ugyanezt teszi e perctıl fogva maga. 6. BESZÉLGETÉS AZ ARANYRÓL Bond felszaladt a lépcsın, áthaladt a bronzverető kapuszárnyak közt, s az Angol Bank enyhén visszhangos, tágas elıcsarnokába lépve körülnézett. Lábánál a Boris Anrep – mozaikpadló pompás aranymintázata csillogott; szemközt, húsz méter magasba nyúló, csúcsíves ablakokon túl, a park zöld pázsitja s gerániumai látszottak. Jobb és bal felıl csiszolt Hopton Wood-márványból készült oszlopok sorakoztak. A légkondicionált terekre jellemzıen semleges aromájú levegıben ott érzıdött a hihetetlen gazdagság. Atlétatermető, rózsaszín libériás ajtónálló lépett most Bondhoz. – Segíthetek, uram? – Hol találom Smithers ezredest? – Ön Bond fregattkapitány*, uram? Fáradjon utánam... – Az ajtónálló jobbra indult az oszlopok között. A diszkréten eldugott felvonó bronzajtaja nyitva állt, néhány métert haladt csak a fülke az elsı emeletig. Hosszú, faburkolatú folyosó kezdıdött itt, túlsó végében magas ablakkal. A padlót bézsszín Wilton-kárpit födte. Bond kísérıje végül
bekopogott a sorban legutolsó, szépen metszett tölgyfaajtón – az ajtók mindegyike jóval nagyobb, elıkelıbb volt holmi közönséges ajtónál. Odabent, egy íróasztal mögött ısz hajú asszony ült, abból a fajtából, aki felhajtja a maga dupláját, mielıtt bármibe belefogna. A helyiség falai mentén fémszürke iratállványok sorakoztak. Az asszony sárga színő, negyedes blokkon jegyzetelt éppen. Cinkosan a belépıkre mosolygott, felemelte a telefonkagylót és egyetlen számot tárcsázott. – Bond fregattkapitány megérkezett... – Letette a kagylót és felállt. – Erre parancsoljon, kérem... – zöld posztóval borított belsı ajtóhoz vezette az ügynököt, s ki is nyitotta elıtte. Smithers ezredes felemelkedett saját asztala mögött. – Örülök, hogy eljött – szólt komolyan. – Foglaljon helyet! Bond leült. – Rágyújt? – Az ezredes Senior Service cigarettával megrakott ezüstdobozt tolt elıre, ı maga pedig nekilátott, hogy megtömje pipáját. Bond kiemelt egy cigarettát, rágyújtott. Smithers ezredes úgy festett, mint akit lehetetlen másként szólítani – történjék bármi, ı megmarad Smithers ezredesnek. Lerítt róla, hogy ezredes, netán a vezérkarnál szolgált: erre vallott nevéhez is illı, ápolt, elıkelı és alapjában komoly külseje. Szarukeretes szemüvegétıl eltekintve beillett volna kamarásnak a királyi udvarnál. Bond érezni vélte, miként sőrősödik a szoba sarkaiban az unott csend. – Úgy tudom, az aranyról fog beszélni nekem – kezdte bátorítón. – Én is így értesültem. Maga a fıigazgató világosított fel, hogy semmit nem kell elhallgatnom ön elıtt. Bizonyára tudja... – Smithers ezredes elnézett Bond jobb válla fellett – ,... hogy mondanivalóm túlnyomó része szigorúan bizalmas természető. – Tekintete sebesen suhant át az ügynök arcán. Bondnak arcizma sem rándult. Smithers ezredest nyomasztani kezdte a csend – így kellett lennie. Felpillantott, majd felmérve, milyen tapintatlanságot követett el, igyekezett az jóvátenni: – Persze ezt nyilván felesleges volt említenem. Egy önhöz hasonlóan gyakorlott férfi... – Mindannyian hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, hogy csak saját titkaink igazán fontosak – vetette közbe Bond. – Bizonyára okkal hívta fel a figyelmemet, hogy nem így van. Mások titkai sose tőnnek olyan fontosnak, mint a magunké. Ne aggódjék: a fınökömmel megvitatom olykor az ügyeimet, de másokkal soha. – Nagyszerő, nagyszerő... Örülök, hogy így áll a kérdéshez. Mi itt a banknál gyakorta esünk a túlzott diszkréció bőnébe. Nos hát... – Smithers ezredes igyekezett visszatérni a tárgyhoz. –... ami az aranyat illeti, úgy vélem, ezidáig nem sokat foglalkozott vele. – Felismerem, ha látom. – Nos, igen... Nos, hát, az arannyal kapcsolatban a legfontosabb annyit tudni, hogy ez a fém a legértékesebb, a legszélesebb körben elfogadott fizetıeszköz a világon. Bárhová vetıdjék az ember, a világ bármely városában, s csaknem minden falujában javakat, netán szolgáltatásokat kaphat cserébe egy darabka aranyért. Világos? – Smithers ezredes hangja tisztábban csengett, tekintete kigyúlt. Elemében érezte magát. Bond hátradılt, szívesen hallgatott bárkit, aki jól boldogult a szakterületén – igazában bármely szakterületen. – A következı, amit tudni illik – Smithers ezredes figyelmeztetıen, emelte fel pipáját –, hogy az aranyat szinte lehetetlen nyomon követni. Az aranypénzeknek nincs sorozatszámuk. Noha az aranyrudakat lebélyegzik, a bélyeg nyoma elegyengethetı, maga a rúd beolvasztható, bárki bármikor új rudat készíthet belıle. Emiatt majdnem lehetetlen megtalálni az aranyat, felfedni eredetét, nyomon követni útját. Ami Angliát illeti: mi, itt a banknál csak a saját páncéltermeinkben ırzött arany mennyiségét tarthatjuk nyilván. Biztosat tudhatunk más hazai bankok és a Pénzverde készleteirıl, az ékszerpiacon és a magánforgalomban lévı mennyiséget illetıen azonban hozzávetıleges becslésekre kell hagyatkoznunk.
– Miért olyan fontos tudni, hogy mennyi arany van Angliában? – Mert nemzetközi árfolyamunk zálogát az arany, illetve az aranyalappal rendelkezı értékpapírok jelentik. A font értékét csak úgy állapíthatjuk meg helyesen – s csak úgy mérhetik fel más országokban is –, ha tudjuk, milyen mennyiségő valuta biztosítja fizetıeszközünk stabilitását. Az én legfıbb feladatom, Mr. Bond... – Smithers ezredes tekintete váratlanul felszikrázott –, ... hogy elejét vegyem az arany Angliából, avagy a sterling-blokk bármely más államból történı kiáramlásának. Ha kiáramlást fedezek fel, ha arany jut ki egy olyan országba, ahol az a nálunk érvényes, hivatalos beváltási árfolyamnál kedvezıbben értékesíthetı, értesítem a CID megfelelı csoportját. İk a nyomába szegıdnek a “szökevény" aranynak. Megpróbáljuk kincstárunk számára visszaszerezni a hiányzó mennyiséget, igyekszünk “betömni" a rést, lecsapunk a bőnösökre. A baj csak az, Mr. Bond – Smithers ezredes fáradtan vonta meg vállát –, hogy az arany a leghatalmasabb, a legzseniálisabb bőnözıket csábítja cselekvésre. Nehéz, roppant nehéz feladat elkapni ıket. – De az efféle kiáramlás csak múló hátrányt jelenthet... Miért tartós mégis a hatása? Hisz az aranyat elég sebesen bányásszák odaát Afrikában... Miért nincs belıle soha elegendı? Miért nem csökken az értéke a mennyiség növekedésével ugyanúgy, mint a penicillin esetében, mindjárt a háború után? – Attól tartok, ez nem ilyen egyszerő, Mr. Bond. A világ népessége óránként ötezernégyszáz fıvel gyarapszik. Az emberek egy adott százaléka aranyfelhalmozóvá válik – ık azok, akik nem bíznak az értékpapírokban, ezért inkább aranypénzeket ásnak el a kertben, dugnak el az ágy alatt. Más emberek fogára aranykorona kell. Mások aranykeretes szemüvegben, ékszerekkel, jegygyőrővel pompáznak. Ezek az igények soksok tonna aranyat vonnak ki a forgalomból, évrıl évre. Az új iparágaknak aranyhuzalra, aranylemezre, arany-amalgámokra van szükségük. Az arany különleges tulajdonságait napról napra sokrétőbben igyekszünk kihasználni. Az arany csillogó, alakítható, ám ellenálló szerkezetét megváltoztatni majdhogynem lehetetlen, fajsúlya nagyobb minden más fémnél, a platináét kivéve. Alkalmazhatóságának nincsenek korlátai, bár akad két hibája is. Nem elég kemény. Hamar kopik, zsebünkben, verítékezı bırünkön egyaránt otthagyja nyomát. A világ aranykészlete minden esztendıben, szinte észrevétlenül csökken... – Smithers ezredes szomorúnak látszott. – De két hibát említettem. A második, és az elıbbinél sokkal nagyobb baj az, hogy az arany a félelem talizmánja. A félelem készteti az embereket arra, hogy kivonják a forgalomból, Mr. Bond... Arra, hogy felhalmozzák – nehezebb napokra. Olyan történelmi helyzetben, amikor a nehéz napok akár holnap beköszönthetnek, tekinthetjük úgy, hogy a Föld egyik zugában felszínre hozott arany jó része rövidesen ismét a föld alá kerül egy másik zugban. Bondot mosolyra indította Smithers ezredes precizitása. Az ezredes együtt él az arannyal, az aranyon töpreng, arannyal álmodik... A munkája mindenesetre érdekes. Bond úgy döntött, magáévá teszi a problémát. Annak idején, mikor a gyémántcsempészek* nyomát kutatta, elızıleg tájékozódott a kövek keltette érzések, a köréjük fonódó mítoszok világában. – Mi egyebet ajánlatos tudnom, mielıtt a tárgyra térünk? – kérdezte. – Hát nem untatom? Nos, az imént arra utalt, hogy a kitermelt hatalmas aranymennyiségnek ki kellene elégítenie a különféle szükségleteket. Sajnos, errıl szó sincs. Még sajnálatosabb, hogy a világ aranyérctartaléka kimerülıben van. Meglehet, úgy véli, hogy világszerte hatalmas területeken kutathatnak még arany után. Ha így gondolja, téved. Egyszerően szólva már csak a tengerfenéki kızetekben, s magában a tengervízben reménykedhetünk – ez utóbbi aranytartalma közismerten magas. Az emberek sok ezer esztendı óta túrják a földet arany után. Egyiptom, Mükéné, Montezuma s más inkák hatalmas aranykinccsel rendelkeztek. Krızus és Midasz, e két uralkodó kimerítette a készleteket szerte a Közép-Keleten. Következett Európa: a Rajna és a Pó völgye, Malaga és Guanda vidéke. Ciprus szigetén, a Balkánon hamar kimerült a készlet; Indiára is átcsapott a kutatási láz... Az ottaniakat az aranymorzsákkal a felszínre bukkanó hangyák
vezették nyomra. A rómaiak aranyat bányásztak Walesben, Devonben és Cornwallban. A középkor során Mexikóban, Peruban tártak fel új lelıhelyeket. Ezt követte az akkoriban Néger-földnek elkeresztelt Aranypart felfedezése, majd az amerikai kontinens átkutatása. Az Eldorado utáni hajsza, a Yukon-vidéki aranyláz, a gazdag eurekai leletek fémjelezték az elsı igazi Aranykor beköszöntét. Idıközben új bányákat nyitottak az ausztráliai Bendigóban, Ballavatban, Oroszországot pedig a XIX. század derekának legjelentısebb aranykitermelıjévé tették a Léna mentén, meg az Urál-hegységben feltárt mezık. Azután elkövetkezett a Második Aranykor – az aranykészlet feltárása a kontinentális talapzatokon. Az ércet immár hevítés helyett modernebb eszközökkel nyerték ki a kızetekbıl. Manapság a Harmadik Aranykorban élünk. Pontosan az Orange szabadállamban lévı bányák megnyitása óta... – Smithers ezredes felemelte a kezét. – És az arany lassanként elfogy a földbıl. Klondike, a Homestake és Eldorado kincse, mely egykor világcsodának számított, Afrika két-három évi aranyhozamának felel meg! Csak példaképp egy adat... 1500-tól 1900-ig (ebben az idıszakban már készültek hozzávetıleges becslések) az egész világon összesen tizennyolcezer tonna aranyat termeltek ki. 1900-tól napjainkig* negyvenezer tonnát hoztunk a felszínre. Ilyen tempó mellett, Mr. Bond – hajolt élıre Smithers ezredes –, de arra kérem, sehol ne idézzen, nem lepıdhetünk meg, ha a világ teljes aranytartaléka kimerül, mégpedig ötven esztendın belül! Bond, szembekerülve az aranytörténeti fejtegetés zuhatagával, éppolyan komoly képet vágott, akár az ezredes. – Lenyőgözı történet, ahogy elıadja – mondta. – De meglehet, hogy az aggodalma alaptalan. A tengerfenékrıl már manapság bányászhatnak olajat. Talán megvan a mód az arany kitermelésére is. Most pedig beszéljünk a csempészügyletrıl...! Felberregett a telefon. Az ezredes türelmetlen mozdulattal kapta fel a kagylót. – Smithers beszél... – Hallgatott, idegessége láthatóan fokozódott. – Biztosan tudom, hogy átküldtem magának a nyári forduló ütemtervét, Miss Philby! A következı mérkızést szombaton vívják, a Discount Houses csapata ellen. – Megint hallgatott. – Nos, tartok tıle, hogy amennyiben Mrs. Flake nem kíván hátvéd lenni, ki kell hagynunk. Azon az egy poszton vehetjük hasznát. Nem játszhat mindenki centert, kérem... Igen, tegyen szíves! Mondja meg neki, hogy hálára kötelezne; ha ez egyszer még... Biztosan remek lesz: az alkata épp megfelelı, ésatöbbi, ésatöbbi... Köszönöm, Miss Philby! Smithers ezredes zsebkendıt húzott elı, és megtörölgette a homlokát. – Elnézést – mondta. – A sport és az életmód afféle fétis itt a banknál. Nemrég bízták rám a nıi hokicsapat menedzselését. Mintha nem lenne épp elég gondom a rendes évi atlétikai versenyek szervezésével! És most – az ezredes egyetlen kézmozdulattal seperte félre a bosszantó apróságokat –, ahogy mondja, ideje rátérni a csempészet kérdésére. Nos, kezdetképpen kimondhatjuk: csupán Angliát és a sterling-blokkot tekintve is roppant nagy üzlet ez. Háromezer embert foglalkoztat a bank, Mr. Bond, s a háromezerbıl ezren a Beváltás-ellenırzı csoportnál dolgoznak. Közülük legalább ötszázan – az én kis egységem tagjait is ideértve – az illegális valutamozgást próbálják nyomon követni, igyekeznek elejét venni a csempésztevékenységnek, a Beváltási Törvények kijátszásának. – Sokan vannak... – hagyta helyben Bond, összevetve e tömeget a Titkosszolgálat kétezer fıs létszámával. – Szolgálna egy példával, hogyan csempészik az aranyat? Nem egészen értem azt a dolláros ügyletet... – Semmi akadálya... – Smithers ezredes most egy túlhajszolt kormányhivatalnok fáradt hangján szólalt meg. A törvénysértések e különös válfajában jártas specialista hangja volt ez – elárulta, majd' mindent tud az efféle ügyekrıl, s hogy nem nehéz hozzáképzelnie a többit. Bond jól ismerte ezt a tónust, az elsıosztályú polgári alkalmazott ismertetıjelének tartotta. Körülményessége dacára is mind rokonszenvesebbnek tőnt szemében Smithers ezredes. – Semmi akadálya. Tegyük fel, hogy ön aranyrudat hord a zsebében, akkorát, mint néhány John Player cigarettacsomag. Ez hozzávetıleg két és fél kilogrammot nyomna. Ne törıdjünk most olyan apróságokkal,
honnét szerezte a rudat – lopta, örökölte, vagy valami hasonló. Legyen huszonnégy karátos: ez az, amit ezres tisztaságúnak nevezünk. Nos, a törvény arra kötelezi, hogy ezt az aranyrudat az Angol Banknak adja el, a megszabott tizenkét font tíz shillinges dekagrammonkénti áron. Így hozzávetıleg ezer fontra tehetne szert – ön azonban többet akar. Egy barátja épp Indiába készül, esetleg akad az ismerısei közt olyan pilóta, vagy steward, aki a távol-keleti vonalon repül. Mindössze vékony lemezekre kell vágatnia az aranyrudat – biztosan egykettıre találna embert efféle munkára –, a lemezeket (kisebbek lennének a kártyalapoknál) bevarrná egy vászonövbe, fizetne bizonyos összeget a barátjának azért, hogy magára öltse. Száz fontja bizonyára akadna a célra. A barátja Bombaybe repül, azután betér az elsı nemesfém-kereskedıhöz a bazárba. Ezerhétszáz fontot kap a másfél kilogrammos rúdért, s ön máris többet kap annál, amennyi az aranyrúdért megillette volna. Persze – Smithers ezredes széles mozdulatot tett pipájával –, haszna ilyen esetben mindössze hetven százalékos. Közvetlenül a háború után háromszáz százalékos lehetett volna. Ha évente csak féltucat ilyen akciót bonyolított volna le, mostanra bátran visszavonulhatna. – Miért ilyen magasak az árak Indiában? – Bond nem volt igazán kíváncsi erre, de felötlött benne, hogy ezt a kérdést M is felteheti neki. – Ez hosszú történet. A lényeg az, hogy Indiának – fıként ékszeripara számára – kevesebb az aranya, mint bármely más országnak. – Mekkora a feketepiac forgalma? – Óriási. Csak a méreteket érzékeltetendı: az Indiai Elhárítás és a vámhivatal 1955ben kilencven kilogrammnyit foglalt le. Kétlem, hogy ez több lenne a teljes forgalom egy százalékánál. Arany áramlik Indiába a világ minden tájáról. A legújabb módszer: Macao felıl repülıgépen hozzák, és tonnánként, ejtıernyıvel juttatják el a fogadóbizottságnak, ahogy mi az ellenállási mozgalomnak szánt készleteket, a háború alatt. – Értem. Hol adhatok még túl haszonnal az aranyamon? – A legtöbb országban számíthat némi haszonra – például Svájcban –, de az árkülönbség többnyire olyan kicsi, hogy nem éri meg másutt próbálkozni, csakis Indiában. – Rendben – mondta Bond. – Világos, azt hiszem. Beszéljünk most a konkrét problémáról! – Hátradılt, újabb cigarettára gyújtott. Alig várta, hogy megtudjon egyetmást Mr. Auric Goldfingerrıl. Smithers ezredes szeme összeszőkült, keményen f elcsillant. – Van egy emberünk, aki 1937-ben vándorolt be Angliába. Rigai menekült, a neve Auric Goldfinger. Húszéves volt csak, amikor ideérkezett, de okos fiú lehetett, és jövıbe látó hazája sorsát illetıen. Ékszerésznek, aranymővesnek készült; apja és nagyapja is az volt – az öreg a maga idejében Fabergé* számára finomította az aranyat. A fiatal Goldfinger átmentett némi pénzt, és bizonyára olyan övet viselt, amilyenrıl az imént beszéltem. Az aranyat, felteszem, az apjától lopta. Nos, röviddel azután, hogy menedékjogot kapott – miután hasznos foglalkozást őzı, ártalmatlan fickót láttak benne, minden nehézség nélkül jutott a papírokhoz –, kis bolthálózat kiépítésébe fogott. Saját embereit állította az üzletek élére, tisztességesen megfizette ıket, a boltok nevét pedig GOLDFINGER-re változtatta. Utóbb megváltoztatta az – üzletek profilját: a boltok ezután olcsó ékszereket árusítottak, és antik aranytárgyakat vásároltak fel. Biztosan látott már ilyesmit... ,,A legkedvezıbb árat mi adjuk aranyáért! Semmi sem túl kicsi, semmi sem túl nagy!" Megtoldottak ezt a maguk jelmondatával: “Jegygyőrőjét csakis tılünk vegye!" Goldfinger remekül boldogult. Mindig megfelelı helyet választott: az üzletek a jómódúak és az alsó-középosztálybéliek lakta utcákban nyíltak. Lopott holmival sosem foglalkoztak, mindenütt jó viszonyt tartottak fenn a rendırséggel. Maga Goldfinger Londonban lakott, havonta egyszer járta végig üzleteit, győjtötte be az antik aranyat. Az ékszerészet nem érdekelte. Hagyta, hadd tegyenek az üzletvezetık belátásuk szerint. – Smithers ezredes firtató pillantást vetett Bondra. – Vélhetné, ezek az aranyfoglalatok, aranykéresztek és egyebek nem sokat nyomnak a latba, így igaz, csakhogy mennyiségük
megsokszorozódik, ha az ember húsz bolt tulajdonosa, húsz bolté, melyek mindegyike tán féltucat csecsebecsét vásárol fel hetente. Nos, azután jött a háború, és Goldfingernek, akár a többi ékszerésznek, számot kellett adnia a birtokában lévı aranyról. Utánanéztem bevallásának a régi feljegyzések közt. Összesen négy kilogramm, négy kilogramm az egész hálózatból! Ez épp, hogy elegendı az ilyen üzletek ellátásához, győrőnek valóval, effélével: a szakmában ezt ékszerészi minimumnak nevezik. Természetesen az egészet megtarthatta. A háború alatt visszahúzódott egy walesi szerszámgépgyárba, távol maradt a fronttól, de annyi boltot tartott fenn továbbra is, amennyit csak tudott. Bizonyára azokból az emberekbıl tartotta fenn magát, akik egy-egy arany érdemrendet, netán egyegy ötvendolláros mexikói érmét (utolsó tartalékukat) igyekeztek áruba bocsátani. A béke helyreálltával azután ismét elérkezett Goldfinger ideje. Jókora házat vásárolt Reculverben, a Temze torkolatánál. Remekül megépített Brixhamféle halászhajót vett, meg egy Silver Ghost Rolls Royce-ot. A kocsi páncélozott: egy délamerikai államelnök számára készült, akit még a leszállítás elıtt megöltek. Goldfinger kis kutatóüzemet létesített birtokán, ezt “Thanet Ötvözetek Gyára"-ként emlegetik. Német kohászati szakértıt tart – hadifogoly volt az illetı, akinek nem akarózott visszatérni Németországba –, és fél tucat koreai testırt: Liverpoolban szedte össze ıket, gazemberek egytıl-egyig. Mivel egyetlen civilizált nép nyelvét sem értik, nem jelentenek biztonsági kockázatot. A következı tíz esztendırıl csak annyit tudunk, hogy Goldfinger évente egyszer Indiába hajózott, s több alkalommal autózott le Svájcba. Genf közelében leányvállalatot létesített fémtechnikai üzemének. Üzleteit fenntartotta, a régi aranyat azonban már nem személyesen győjtötte be – ezt a koreaiak egyikére bízta, arra, akit sikerült megtanítania vezetni. Nos, meglehet, hogy ez a Mr. Goldfinger nem tisztességes ember, de úgy viselkedik, mintha az volna, s jól kijön a rendırséggel. Miután az országnak számos más gondja volt, nem ügyelt rá senki… Smithers ezredes elhallgatott. Bocsánatkérıen tekintett Bondra. – Remélem, nem untatom. De fontosnak tartom, hogy megértse, miféle alakkal állunk széniben. Goldfinger csöndes, elıvigyázatos, törvénytisztelı; rendelkezik azzal a céltudatossággal és elszántsággal, melyet mindannyian nagy becsben tartunk. Hírét sem hallottuk addig, míg egy kis baj nem érte. 1954 nyarán Indiából hazafelé tartó hajója zátonyra futott a Goodwin-szigetek közelében. A roncsot olcsón adta el a Dover Hajómentı Társaságnak. Mikor ez a Társaság nekiállt szétszerelni a hajót, a raktárban olyan gerendákat találtak, amelyeket valamiféle, számukra ismeretlen, barna por szennyezett. Mintát küldtek belıle a helyi vegyésznek, s meglepetten vették tudomásul, hogy az anyag nem más, mint arany... Megkímélem a képletektıl, de tudja az arany sósav és nitrátsav elegyében oldható; kén dioxidhoz, oxálsavhoz hasonló redukáló ágensek hatására pedig barna porként válik ki. A por ezer fok körüli hımérsékleten megolvad, ismét arannyá alakul. A klórgázzal persze vigyázni kell, az eljárás azonban alapjában véve igen egyszerő... A Társaság egyik kotnyeles emberének aztán szokás szerint eljárt a szája a doveri vámnál. A jelentés, a rendırségen a CID-n keresztül, idıvel eljutott hozzám, Goldfinger indiai útjainak rakományengedélyezési bizonylataival együtt. A rakomány minden esetben mőtrágyák elıállításához szükséges, porított fémsó volt – hihetı lódítás, hisz a modern mőtrágyák valóban tartalmaznak ásványi sókat. Egyszerre kristálytisztán állt elıttünk a kép: Goldfinger barna porrá redukáltatta antik aranyát, és a szállítmányokat mőtrágya-összetevıként juttatta Indiába. S hogy képesek voltunk-e rábizonyítani? Nem. Óvatosan utánanéztünk bankbetétjének, adóügyi helyzetének. Húszezer fontot találtunk nevén a ramsgatei Barclay Bankban. A jövedelemadót és a többletadót évrıl évre pontosan fizette. A számok jólmenı ékszerész-üzlethálózatra utalnak, semmi egyébre. Másodjára a CID Aranybrigádjának két emberét bújtattuk álruhába, küldtük le körülnézni Mr. Goldfinger reculveri üzemébe. (“Bocsásson meg, uram, a Munkaügyi Minisztérium Biztonságtechnikai Szekciójától jöttünk, rutinellenırzést kell elvégeznünk. Meg szeretnénk bizonyosodni arról, betartják-e itt a munkavédelmi törvény biztonsági, egészségügyi követelményeit..." "Ó, jöjjenek, jöjjenek
csak!") Mr. Goldfinger szívesen fogadta ıket. Bár meglehet, bankjától, esetleg máshonnét figyelmeztették, üzeme kizárólag az ékszerekhez szükséges olcsó ötvözetek elıállításával foglalkozott. Különleges fémekkel, alumíniummal és bádoggal kísérleteztek a szokásos aranyötvözık, a réz, nikkel és palládium helyett. Arany itt is, ott is elıfordult, persze, akadtak kétezer fokra felfőthetı kemencék is, de végeredményben Goldfinger ékszerészeten kívül kohászattal bíbelıdött a maga módján, s a felszerelések szükséges voltához aligha férhetett kétség. Az Aranybrigád ügynökei dolguk végezetlen tértek vissza, a bank pedig úgy döntött, a halászhajó gerendázata közt talált barna por kiegészítı bizonyítékok híján nem elegendı a Goldfinger elleni eljárás megindításához. A dolog ennyiben maradt, eltekintve a ténytıl – Smithers ezredes lassan mozgatta pipája szárát –, hogy az aktát nem zártam le, s Körülszaglásztam a világ nagyobb bankjaiban. Szünetet tartott. A széke mögötti magas, félig nyitott ablakon át beszőrıdött a város moraja. Bond lopva az órájára pillantott. Negyed hat. Smithers ezredes felállt. Két tenyerével támaszkodott asztalára, elırehajolt. – Öt évem ment rá, míg kiderítettem, Mr. Bond, hogy ha a készpénzt vesszük alapul, Goldfinger Anglia leggazdagabb embere. Zürich, Nassau, Panama és New York széfjeiben húszmillió font értékő aranyrudat halmozott fel. És ezek a rudak, Mr. Bond, nem a Pénzverdébıl valók. Hivatalos jelzést egyáltalán nem látni rajtuk. Mr. Goldfinger maga állította elı ıket. Személyesen repültem Nassauba, hogy szemügyre vegyek úgy ötmillió fontnak megfelelı mennyiséget a Kanadai Királyi Bank pincéjében. Furcsa, de a legtöbb mővészhez hasonlóan Goldfinger sem tud ellenállni a késztetésnek, és szignálja munkáit. Nagyító kell, hogy láthassa az ember, de valahol minden Goldfinger-féle rúdon megtalálható az apró, fémbe karcolt Z bető. Márpedig ez az arany, nagyobbrészt legalábbis, Anglia tulajdona. A bank semmit sem tehet, így önt kérjük, Mr. Bond, leplezze le Mr. Goldfingert és szerezze vissza az aranyat. Tud arról, hogy infláció fenyeget? Bizonyára. Nos, Angliának felettébb nagy szüksége van arra az aranyra. És minél elıbb kerül meg, annál jobb! 7. GONDOLATOK EGY DB III VOLÁNJÁNÁL Bond követte Smithers ezredest a lifthez. Míg a fülkére vártak, az ügynök letekintett a folyosó végében nyíló ablakon. A bank hátsó udvarára látott. Alacsony építéső, csokoládébarna furgon gördült az udvarba, miután áthaladt három acélkapun – oldaláról hiányzott a tulajdonos neve. Lapos kartondobozokat rakodtak át belıle egy rövid futószalagra, mely a bank alagsorába vezetett. – Ötfontosok – mondta Smithers ezredes. – Épp most készültek a loughtoni pénzjegynyomdában. Megérkezett a lift, s a két férfi beszállt. – Nem tetszenek az új bankjegyek – mondta Bond. – Túlságosan hasonlítanak más országok pénzeire. A régieknél a világon sehol nem találni gyönyörőbbet. – Szívbıl egyetértek – bólintott Smithers ezredes, miközben keresztülvágtak a félhomályos, kihalt elıcsarnokon. – Az volt a baj, hogy a németek Reichbankja által a háború alatt készített hamisítványok olyan átkozottul jól sikerültek. Mikor az oroszok elfoglalták Berlint, többek közt a kezükre jutottak a nyomólemezek is. Kértük a Narodni Bankot, adja át a lemezeket, erre azonban nem volt hajlandó. A kincstárral egyetértésben úgy döntöttünk, nem vállalhatunk kockázatot. Ki kellett vonnunk a forgalomból a régi ötösöket. Az újak csakugyan nem túl szépek, de legalább nem egykönnyen hamisíthatók. Az éjszakai ügyeletes kaput nyitott nekik, lementek a lépcsın. A Threadneedle Street csaknem néptelen volt már – a Cityben kezdetét vette a hosszú éj. Bond elköszönt az ezredestıl, és a metrómegálló felé indult. Azelıtt nemigen becsülte az Angol Bankot, most azonban, hogy belülrıl látta, úgy ítélte, hogy noha a Threadneedle Street Öreg Hölgye csakugyan vén, korántsem fogatlan még. M hatra várta jelentéstételre ügynökét. Bond pontosan megjelent. M arca már nem
volt olyan friss és rózsás: a hosszú munkanap elnyőtte, barázdákkal rajzolta tele. Mikor Bond a szobába lépett és helyet foglalt az íróasztallal szemközt, észrevette, hogy fınöke igyekszik összeszedni gondolatait, próbál helyet találni a problémáknak, melyekkel a nap folyamán kellett szembenéznie. Kiegyenesedett ültében, pipájáért nyúlt. – Nos? Bond tudta már, hogy az efféle mozdulat türelmetlenséget palástol. Öt percnél is rövidebb idı alatt számot adott a történtekrıl. Miután végzett, M elgondolkodva szólalt meg: – Úgy fest, el kell vállalnunk a dolgot. Semmit nem értek abból, amit a fontról meg a kamatlábról mondott, de mindenki olyan átkozottul komolyan veszi... Személy szerint úgy gondolom, a font stabilitása nem azon múlik, hogy mennyi az aranyunk, hanem azon, milyen keményen dolgozunk. A németeknek például nemigen maradt aranyuk a háború után – és nézze, hová jutottak tíz év alatt! Ez azonban, úgy látszik, túl egyszerő válasz a politikusoknak – netán túl bonyolult. Van már elképzelése, mit kezd ezzel a Goldfingerrel? Hogyan férkızik a közelébe? Felajánlja, hogy elvégez neki valami piszkos munkát, nemdebár? – Ezzel nem jutnék semmire, uram – mondta Bond eltöprengve. – Utánjárással, felajánlkozással, ilyesfélével soha. Szerintem Goldfinger az a fajta ember, aki csak a nálánál erısebbeket, ügyesebbeket tiszteli. Egyszer legyıztem, mire azt üzente, szívesen golfozna velem. Azt hiszem, ezt kellene tennem. – Lám, így vesztegeti az idıt az egyik legjobb emberem...- M gúnyos hangjából fáradtság, közömbösség érzıdött. – No nem bánom, próbálja meg. De ha úgy áll a dolog, ahogy mondta, gondoskodjék arról, hogy maga gyızzön! Milyen mesével áll majd elı? – Még nem töprengtem rajta, uram – vont vállat Bond. – Gondolom, valami olyasfélével, hogy ki akarok lépni az Universal Exporttól, mert nem látom biztosítva a jövımet. Szabadságot vettem ki, új állást keresek, emigrálni készülök Kanadába, mert ideát elegem van mindenbıl, és hasonlók... De lehet, hogy helyesebb rögtönözni, ahogy a helyzet diktálja. Nem hinném, hogy Goldfinger egykönnyen félrevezethetı. – Rendben. Az eredményrıl jelentést várok. Ne higgye, hogy egészen hidegen hagy ez az ügy! – M hangszíne megváltozott. Arckifejezése úgyszintén; szeme határozottan csillant. – Olyan információval szolgálok most, amellyel még a bankban sem rendelkeznek. Történetesen én is tudom, hogy festenek Mr. Goldfinger aranyrúdjai. A helyzet az, hogy ma tartottam a kezemben egyet. Rajta volt a kis Z bető... A múlt heti zsákmányból került elı, a zsákmányból, amit azután szereztünk, hogy Tangerban “kigyulladt" a SMERSH ottani ügyvezetıjének lakása. Bizonyára ismeri a részleteket... Nos, a háború vége óta ez a huszadik különleges aranyrúd, amely hozzánk kerül. – De hiszen a tangeri rúd az ı széfjükbıl való! – vágott közbe Bond. – Pontosan. Ellenıriztem a dolgot. És a többi tizenkilenc Z-vel megjelölt rudat is az ı ügynökeiktıl szereztük... – M kivárt, majd higgadtan folytatta: Tudja, 007, egyáltalán nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ez a Goldfinger az ı külföldön mőködı bankáruk, úgymond kincstárnokuk! James Bond DB III-asa végigszáguldott az utolsó mérföldnyi egyenes útszakaszon. Az ügynök hármasba kapcsolt, a motor visszafogta a kocsit, azután a rövid emelkedı tiszteletére kettesbe húzta a sebességváltót – a túloldalon a Rochester környékén szokásos torlódás, vánszorgás várta. Az elülsı, gumírozott tárcsák tették a dolgukat; a motor rosszallása jeleként hallható zajjal távoztak a gázok a dupla kipufogócsövön át. Bond ismét hármasba kapcsolt, átszáguldott a domb aljában felállított, pirosra váltó lámpák alatt, azután kelletlenül csatlakozott az autókonvojhoz. Ezen a módon az ember, – szerencsés esetben – negyed óra alatt elhagyhatta Rochester és Chatham térségét. Az ügynök ismét kettes fokozatig lassult, hagyta gurulni a kocsit. Az elülsı utasülésre dobott, széles és lapos, fegyveracélszín, Morlanddal tele tárcából elıkotort egy cigarettát és a mőszerfal szivargyújtóját használva ráfüstölt. A Sandwichbe vezetı A20-as út helyett az A2-est választotta, mert meg akarta nézni
magának Goldfinger reculveri birtokát, a melankóliát sugalló zugot a Temze torkolatánál, melyet ellenfele megvásárolt. Úgy tervezte, utóbb Thanet szigetén át Ramsgate-ig hajt, behurcolkodik a Channel Packet fogadóba, gyorsan megebédel, azután indul tovább Sandwich felé. A kocsi kincstári volt. Bondnak odabent az Aston Martinon kívül egy 3400-as Jaguárt is felkínáltak, ı mégis a DB III-at választotta. Igaz, mindkét autó illett a jómódú, kalandvágyó, az élet szépségei iránt fogékony fiatal üzletember imágójához, ám a DB III rendelkezett bizonyos elınyökkel: friss, nemzetközileg érvényes menetlevéllel látták el, semleges színőre – acélszürkére – dukkózták, s olyan extrákkal szerelték fel, melyek esetleg utasa hasznára lehettek. Egy kapcsoló lehetıvé tette az elsı és hátsó lámpák karakterének és színének megváltoztatását arra az esetre, ha Bond követni szándékozna valakit éjnek idején, netán ha ı az, akinek a nyomába szegıdnek. Elıre és hátulra megerısített acél lökhárítók kerültek (ütközés esetére); a vezetıülés alatti titkos rekeszbe egy hosszú csövő, 45-ös kaliberő coltot, és az irányjeladó sugározta jelek felfogására hangolt rádióvevıt helyeztek el. A kocsiban kialakított számos további, rejtekhelyet egyetlen vámos sem lelte volna meg. Bond kihasználta a lehetıséget, és egy lassan mozduló családi kombi hagyta tíz méteres térközbe bevágva jó ötven méternyit jutott elıre. A kombi kormányánál ülı férfi – aki a csapnivaló sofırökre olyannyira jellemzı módon, épp feje búbjára húzva viselte kalapját – dühösen dudált. Bond sokatmondóan nyújtotta ki az ablakon ökölbe szorított jobbját, s a dudálás abbamaradt. Az ügynök eltöprengett. Vajon helytálló M gyanúja? Meglehet. Kézenfekvı megoldás egy rátermett gazdasági szakembert tartani. Olyasvalakit, aki nem csupán pénzt juttathat a központnak, hanem – ahogy ebben az esetben – mőködtetheti külföldi szekcióikat is. Mi több, Goldfinger, mintegy mellékesen, jelentékeny károkat okoz az ellenséges ország – Anglia – gazdaságának a pénzügyi alap kikezdésével! Kitőnı elgondolásuk hibátlan végrehajtását kívülállóra bízzák! Mindez – gondolta Bond, miközben felfelé száguldott a chathami emelkedın, féltucat jármővet hagyva maga mögött – megmagyarázza, miért áhítozik Goldfinger egyre több és több pénzre. A leleplezés, mellyel Bond a legutóbb fenyegette, mit sem jelent a nagyobb, rég felvállalt kockázathoz képest. Miért is jelentett volna? És vajon milyen büntetést kap akkor, ha az Angol Bank minden régi bőnére fényt derít? Két évet? Netán hármat? Gillingham külterületén felgyorsult kissé a forgalom. Bond növelte a tempót, ám ezúttal sietség nélkül, óvatosan haladt, gondolataiba merült, lába és keze gépiesen tétté a dolgát közben. ...Kilencszázharminchétben tehát a SMERSH nyugatra küldte az ifjonti dereka körül arannyal bélelt övet viselı Goldfingert. Nyilván különleges tehetségrıl, egyedi elszántságról tett tanúbizonyságot a hírszerzı iskolán... Nyilván közölték vele, hogy rövidesen háború lesz – hogy hamar be kell illeszkednie, csendben meg kell kezdenie vagyona gyarapítását. Sosem piszkíthatta be a kezét, sosem találkozott ügynökökkel, nem kapott, vagy küldött üzenetet. Bizonyára egyezményes jelekben állapodtak meg: "39-es Vauxhall másodkézbıl... Az elsı 1000 font feletti ajánlattal viheti! Kifogástalan állapotú Rover 2000 fontért...! Bentley 5000-ért!" Hirdetések, melyek nem keltenek figyelmet, nem ébresztenek gyanút. Az árak persze túl magasak, a leírás pedig pontatlan, de mit számít ez a Times megfelelı rovatában? Goldfinger meg engedelmesen elhelyezi a kétezer, netán ötezer font értékő aranyat a távozása elıtt egyeztetett számos rejtekhely valamelyikén: Egy bizonyos hídon, egy fa odvában, egy kı alatt Anglia bármely patakjának a partján... Soha, semmi esetre sem keresi fel kétszer ugyanazt a helyet. Utóbb, a háború után, mikor Goldfinger üzlete felvirágzik, mikor Goldfingerbıl nagy ember lesz, a kincset többé nem hidakon, fák odvában dugdossák. Ezután dátumokat kap, széfek és csomagmegırzı rekeszek sorszámait. Még mindig érvényben azonban a szabály, hogy nem tőnhet fel kétszer ugyanott, nem keveredhet bajba. Évente tán csak egyszer kap utasításokat, valószínőleg egy véletlen találkozás alkalmával, holmi parkban,
vagy egy, a vonaton zsebébe csúsztatott levél útján. És mindig aranyrudakat küld – a hiúság okán beléjük karcolt, apró Z betőktıl eltekintve jelöletlen, azonosíthatatlan rudakat, ugyanolyanokat, amilyenekkel az Angol Bank kitartó kopója, Smithers ezredes munkája során találkozott... Bond a végeláthatatlan favershami gyümölcsösök mellett haladt. A Londonra boruló szmogfüggöny mögül elıbukkant a nap; baloldalt, a távolban, a Temze csillámlott. Nagy volt a forgalom: hosszú, fényes tartályhajók, nehézkes kereskedelmi vontatók, özönvíz elıtti holland schuytok haladtak céljuk felé. Bond lekanyarodott a Canterburybe vezetı útról, ráhajtott a Whitstable, Herne Bay, Birchington és Margate nevével fémjelezhetı, bungalókkal teliszórt nyaralóvidéken áthaladó autópályára. Tartotta a nyolcvanas tempót, lazán fogta a kormányt, a motor egyenletes dohogását hallgatta, úgy rakosgatta egymás mellé gondolatait, ahogyan két éjszakával korábban Goldfinger arcát rekonstruálva, az Indenticast kivetítette vonásokat. És gondolta, Goldfinger tartalékai folyvást gyarapszanak. Felhasználja tıkéjét, valahányszor kedvezı alkalom kínálkozik, vagyont halmoz fel, hisz azon a napon, mikor megszólalnak a harsonák, szükség lesz minden morzsányi aranyára. És a központon kívül sehol nem tudnak a dologról: nem gyanítja senki, hogy Goldfinger – az ékszerész, a fémtechnikai szakember, reculveri és nassaui lakos, a Blades Klub és a sandwichi Royal St. Marks köztiszteletnek örvendı tagja – minden idık egyik legveszedelmesebb titkosügynöke. Egyedül M sejti az igazságot, s csak ı, Bond ismeri azt! És máris úton van, hogy szembeszálljon Goldfingerrel, azzal az emberrel, akinek útjába egy sor apróság, véletlenek egész láncolata sodorta. Az elsı láncszem egy, a világ túlsó felén meghibásodott repülıgépmotor volt...! Bond zordan elmosolyodott. Milyen gyakran fordult elı ilyesmi azelıtt is! A véletlen apró hajtása óriás tölggyé növekszik, melynek lombjai elsötétítik az eget... Most ismét azt a feladatot kapta, hogy kidöntsön egy efféle iszonytató óriást. Az ám, de mivel? Egy táskára való golfütıvel tán? Nagy, sárga visszapillantó tükörrel felszerelt, égszínkékre átmázolt Ford Popular vánszorgott elöl. Bond gépiesen a dudához nyúlt, egy sor kurta, udvarias jelzést adott, hasztalan: a Ford Popular ötvenes tempóban haladt tovább. Hogyan is lehetne bárkinek ennél sietısebb...? – a Ford mintegy vállat vonva, ráérısen folytatta útját. Bond, immár élesen, rádudált, arra számított, hogy a másik lehúzódik, s a fékre lépett, mert nem így történt. Fenébe ezzel a pasassal... Hát persze! A már megszokott, beijedt alak; keze túl magasan markolja a volánt, jókora golyófeje búbjára húzva ott a nélkülözhetetlen tökfödı, ez esetben egy különösképp ocsmány fekete kemény kalap... No nem, gondolta Bond. Tovább nem borzoljuk egymás idegeit! Hármasba kapcsolt, és lendületesen elızött a DB III-mal. Ilyen marhát...! Öt mérföldön belül maga mögött hagyta a finomkodó Herne Bay környékét. Jobb felıl, a távolból Mansion ködkürtjének bıgése hallatszott. Három Super Sabre vadászgépbıl álló kötelék tőnt fel a tenger irányából, alábuktak a látóhatáron, akárha lezuhanni készülnének. Bond hallani vélte gázsugárturbináik halkuló moraját: leszálltak, aztán továbbgördültek a hangárokhoz. A DB III útkeresztezıdéshez ért. A bal oldali útjelzın a RECULVER felirat állt; alatta az ódon mőemlék, a reculveri templom távolságát feltüntetı tábla látszott. Bond lassított, de nem állt meg. Csak semmi ólálkodás! Szemét jól nyitva tartva, lassan gördült tovább. A part túlságosan is belátható volt – hajó itt horgonyzáson, vagy megfeneklésen túl mást nemigen tehet. Goldfinger rakodás céljaira nyilván Ramsgate kikötıjét vette igénybe – Ramsgate csöndes kis város, a vámosok meg a rendırök bizonyára csak a Franciaországból érkezı brandyre ügyelnek.. Az út és a part közt sőrő fasor magasodott, túloldalán néhány tetı, meg egy ritkás füstöt, netán gızt eregetı, kisebbfajta gyárkémény volt látható. Ez az! Bond egykettıre elérte a hosszú bekötıutat elzáró kaput. A diszkréten tiszteletet parancsoló táblán a THANET ÖTVÖZETEK felirat állt, alatta pedig: BELÉPÉS KIZÁRÓLAG ÜZLETI
ÜGYBEN! Felettéb tiszteletet parancsoló... Bond lassan tovább hajtott, de nem akadt egyéb látnivalója. A következı jobbkanyar után a manstoni magaslaton át elrobogott Ramsgate felé. Dél lett, mire odaért. Szemügyre vette a Channel Packet fogadó legfelsı emeletén rendelkezésére bocsátott fürdıszobás lakosztályt, kicsomagolta kevéske holmiját, azután lement a bárba, ahol vodka-tonikot hajtott fel, majd két remek sonkás szendvicset evett, jó adag mustárral. Utóbb ismét kocsiba ült, és sietség nélkül a sandwichi Royal St. Marks golfklubhoz hajtott. Ütıivel a helyi profi bungalójához, utóbb a mőhelybe baktatott. Alfred Blacking épp új fogantyút csavart fel. – Halló, Alfred! A profi összehúzott szemmel pillantott fel, azután napégette, sovány képén felragyogott a széles mosoly. – Akármi legyek, ha ez nem Mr. James! – Kezet ráztak. – Jó tizenöt, ha nem húsz éve, hogy utoljára láttam! Mi szél hozta mifelénk, uram? A minap azt hallottam, afféle diplomata lett; hogy mindég külfödön jár. Nem hittem volna...! Azt még mindig olyan laposakat üt, he? – Alfred Blacking összekulcsolt kezeit meglendítve mímelte a lapos ütést. – Attól tartok, nem fejlıdtem, Alfréd. Nem volt idım csiszolni a technikámat. Hogy van Blacking asszony és Cecil? – Nem panaszkodhatunk, uram. Cecil tavaly az elsık közt végzett a Kenti Bajnokságon. Idén megnyeri, ha néha kijön a mőhelybıl, és gyakorol egy kicsit... Bond a falnak támasztotta ütıit. Jó érzés volt visszatérni ide. Semmi sem változott. Tizenévesen napjában két pályát is letudott itt St. Marksban, kettıt a hét minden napján. Blacking mindig szerette volna kézbe venni. – Egy kevés gyakorlás, Mr. James – mondogatta-, és mester lesz! Nem viccelek. Az lehet. Minek maradna középszerő? Van érzéke a golfhoz, csak olyan laposakat üt, és mindég a láthatáron túlra küldi a labdát, ha kell, ha nem... Pedig a vérmérséklete, az pont jó volna... Pár év, talán csak, egy és helyet kaphat az amatır-csapatban is! – Valami azonban azt súgta Bondnak, hogy a golf nemigen jut majd szerephez életében, s hogyha szeret golfozni, játsszon minél többször, de ne vegyen újabb leckéket. Igen, legalább húsz éve játszott utoljára St. Marks-pályán. Soha nem is járt errefelé – még akkor sem, mikor annak az átkozott Moonraker-ügynek* köszönhetıen a part mentén alig húsz kilóméternyire fekvı Kingsdownban idızött. Talán érzelmi okok késztették távolmaradásra. A St. Marksban vett leckék óta a hétvégeken mindig golfozott, ha sikerült elszabadulnia a fıhadiszállásról, de mindig csak Londonkörnyéki pályákon játszott: a Huntercombe-on, Swinleyben, Sunningdale-ben és Berkshive-ben. Jól boldogult a kilences fokozaton. Igazi kilences volt, szerencséjére, mert választott partnerei, a kemény, szemfüles és gazdag nassauiak mindig készen álltak megkeseríteni az életét. – Játszhatnék mostanság valakivel, Alfréd? A profi a hátsó ablakon át kinézett a magasba nyúló zászlórúd alatti parkolóba. A fejét rázta. – Nemigen biztathatom, uram... Idén nem sok játékos néz be hozzánk hét közben.. – Játszhatnék akkor magával? – Sajnálom, uram, foglalt vagyok. Egy taggal kell játszanom, ez a szokás. Mindennap kettıre jön... És Cecil épp ma ugrott át a Princes-pályára gyakorolni... Átkozott bosszúság! (Ennél erıteljesebb kifejezést Alfréd sosem használt.) Épp ilyenkor kellett érkeznie! Meddig marad, uram? – Nem sokáig. Sebaj. Majd ütögetek magamban. Egyébként ki ez a tag, akivel játszani fog? – Mr. Goldfinger, uram... – Alfréd kedvetlennek látszott. – Aha, Goldfinger... Ismerem. A minap találkoztam vele Amerikában. – Csakugyan, uram? – Alfréd láthatóan nemigen hitte, hogy bárki is ismerheti Mr. Goldfingert. Bondot fürkészte, a folytatást várta. – Jó játékos? – Megjárja, uram. A kilences fokozat alatt sokan tanulhatnak tıle.
– Biztosan átkozottul komolyan veszi a dolgot, ha mindennap játszik! – Nos... Igen, uram! – A profi arcára kiült a Bond által oly jól ismert kifejezés. A grimasz azt jelentette, hogy Blacking kedvezıtlen véleménnyel van az illetı klubtagról, de mint eszményi alkalmazotthoz illik, eltekint ennek hangoztatásától. Bond elmosolyodott. – Nem változott, Alfréd – mondta. – Ha jól értettem, senki más nem hajlandó játszani Mr. Goldfingerrel. Emlékszik Farguarsonra? A leglomhább játékos széles Angliában, maga mégis pályáról pályára kísérte húsz évvel ezelıtt. Mi a probléma Goldfingerrel? A profi felkacagott. – Maga az, aki nem változott, Mr. James – mondta. – Még mindig átkozottul kíváncsi... – Közelebb lépett és halkabbra fogta hangját. – Az igazság az, hogy néhány klubtag véleménye szerint Mr. Goldfinger egy kicsit túlságosan is komolyan veszi a dolgot. Tudja, hogy megy ez, uram. Trükkök, meg miegymás. – Felemelte az ütıt, melyen mostanáig dolgozott, alapállásba helyezkedett, pillantásával felmérte a képzeletbeli lyuk elhelyezkedését, azután kopogtatni kezdett az ütı fejével a padlón, mint aki egy képzeletbeli labdát bővöl. – Lássuk csak, lássuk, hogy tetszik ez a fogás? Mi a véleményed, fiú? – Alfred Blacking kuncogott. – Mire Mr. Goldfinger végez a bővöléssel, a labda pár centit odébbvándorol. Szabálytalanság! – Blacking úrrá lett indulatán, rendezte vonásait. – Ez persze csak szóbeszéd, uram. Én sose vettem észre semmit. Csöndes úriember ez a Goldfinger. Reculverben van birtoka. Régebben gyakrabban jött, de mostanság csak pár hetet tölt évente Angliában. Telefonál, hogy akare valaki játszani vele, s ha senki nem akad, Cecillel vagy velem beszéli meg. Ma reggel is hívott, nincs-e valaki a közelben. Olykor-olykor idecsöppen egy-egy idegen... – Alfréd Blacking kutatóan pillantott Bondra. – Mi lenne, ha maga játszana vele ma délután? Nem mindennapi alkalom, hogy itt van – a játék is különleges lesz. Még ismeri is... Még azt gondolná, hogy ki akarom sajátítani. Pedig attól mentsen az Isten! – Ugyan már, Alfréd! Valamibıl élnie kell! Miért ne játszhatnánk hármasban? – Hármast nem játszik, uram. Túlságosan lassúnak találja. Egyetértek vele. A pénzem miatt meg egy percig se aggódjék! Elég dolgom van itt a mőhelyben, nem árt, ha akad egy szabad délután, amikor nekiláthatok! – Blacking az órájára pillantott. – Bármelyik pillanatban megérkezhet. Kerítek magának segédet addig. Hawkerre emlékszik? – cinkosán felnevetett. – Még mindig ugyanaz a jó öreg Hawker. Boldog lesz ı is, ha viszontlátja. – Igazán köszönöm, Alfréd... – mondta Bond. – Szívesen megpróbálkozom ezzel a Goldfingerrel. De ne kerítsünk túl nagy feneket a dolognak, rendben? Mondja azt, hogy egy ütıért ugrottam be. Mint régi tagot mutathat be: hisz itt játszottam már a háború elıtt! Különben is szükségem volna egy négyes fára. A régi már túl nagyot csavar... Legyen természetes. Ne szóljon arról, hogy tudtam az érkezésérıl. Itt maradok a mőhelyben, hogy legyen lehetısége visszalépni anélkül, hogy megsértene. Lehet, hogy nem tetszik neki a képem. Rendben lesz így? – Rendben, Mr. James: bízza csak rám! Jön már a kocsija, uram! – Blacking kifelé mutatott. Jó egy kilométernyire élénksárga autó kanyarodott le a fıútról, közeledett a felhajtón. – Fura egy jószág! Efféle automobilok jártak mindenfelé kölyökkoromban. Bond a klub felé tartó, fenséges, vén Silver Ghostot figyelte. Gyönyörő jármő volt. Ezüstös hőtırácsán, a szélvédı oromszerően felmeredı üvege alatti alumínium légterelıkön szikrázott a napfény. A nehézkes, limuzinépítéső – húsz év elıtt csúfnak tartott, mára különösmód megszépült – kocsiszekrény tetején fényes sárgaréz csomagtartó-rácsozat látszott, sárgarézbıl készült a két, Lucas által gyártott, “Országutak királya" típusú, büszkén elıremeredı fényszóró és az ódon kígyónyakú duda. A kocsi többi része – a fekete tetıt, a karosszéria fekete díszléceit és az ablakok alatti ívelt paneleket leszámítva kankalinsárga volt. Bond agyán átvillant, hogy a dél-amerikai megrendelı bizonyára azt a híres sárga szalonkocsit másoltatta le, melyen Lord Lonsdale valaha a Derbyre meg Ascotba járt.
Hát a részletek? A vezetıülésen terpeszkedı alak tejeskávészín kabátot, sapkát viselt, nagy, kerek képét fekete keretes sofırszemüveg takarta. Mellette feketébe öltözött, köpcös ember foglalt helyet, feje búbján fekete keménykalappal. Furcsán mozdulatlanok voltak mindketten egyenest maguk elé néztek, akár a parádés kocsisok. Az autó közeledett. A három szempár – a két férfié meg a két fényszóró – a kis ablakon át mintha egyenest Bondra szegezıdött volna. Az ügynök ösztönösen visszahátrált a mőhely homályába, azután észbe kapott, és elmosolyodott. Felemelt egy ütıt, és a padlódeszkán lelt folt – képzeletbeli labda – bővölésébe fogott.
Második rész: A véletlen 8. A JÁTÉK MINDENEK FELETT – Jó napot, Blacking. Felkészült? – A hang nemtörıdöm volt, lekezelı. – Úgy láttam, parkol egy kocsi odakint. Csak nem játszani jött valaki? – Nem is tudom, uram. Egy régi tagunk keresett fel, ütıt szándékszik csináltatni. Megkérdezzem, van-e kedve játszani, uram? – Kicsoda az illetı? Hogy hívják? Bond halványan elmosolyodott. A fülét hegyezte: semmit sem akart elmulasztani. – Mr. Bondnak, uram. Szünet következett. – Bond? – Goldfinger hangja változatlan maradt. Udvarias érdeklıdést árult el. – A minap találkoztam egy Bond nevő alakkal. Mi a keresztneve a mi emberünknek? – James, uram. – Ó, valóban? – A szünet most hosszabbra nyúlt. – Tudja, hogy itt vagyok? – Bond érezte, hogy Goldfinger igyekszik kiigazodni a szituáción. – A mőhelyben van, uram. Elképzelhetı, hogy látta közeledni az ön autóját. – Alfréd sosem hazudott még életében, gondolta Bond. És nem kívánja épp most elkezdeni. – Talán megfelelne... – Goldfinger hallhatóan megkönnyebbült. De akart még valamit Alfréd Blackingtıl: egy információt. – Milyen játékos a fickó? Melyik kategóriában van? – Kölyökkorában tehetségesnek tőnt uram, de azóta nem láttam játszani. – Hmm... Bond érezte, hogy Goldfinger mérlegeli a helyzetet. Bond megérezte, hogy be fogja kapni a horgot. Táskájába nyúlt, elıhúzott egy ütıt, s a nyelét kezdte dörzsölni egy darabka sellakkal. Jobb, ha elfoglaltnak hiszik. A mőhely deszkapadlója megreccsent. Az ügynök szántszándékkal elfordult, hátát mutatta a nyitott ajtónak. – Ha nem tévedek, már ismerjük egymást... – A hang tempós volt, de közönyös. Bond gyorsan hátrapillantott a válla felett. – Úristen, de megijesztett! Mit... – Felismerést színlelt. – Hiszen maga az a Gold... Goldman... izé, Goldfinger! – Remélte, nem vitte túlzásba a dolgot. Némiképp ingerülten, bizalmatlanul folytatta: – Honnét került ide? – Mondtam magának, hogy rendszerint itt játszom, nem emlékszik? – Goldfinger fürkészıen pillantott rá. Szemei tágra nyíltak. A röntgentekintet Bond agyáig hatolt. – Nem. – Nem adta át magának Miss Masterton az üzenetemet? – Nem. Mit üzent? – Hogy rövidesen itt leszek, s hogy szívesen golfoznék magával egyet. – Ó, igen... – Bond hangja hővös udvariassággal csendült. – Nem lenne rossz egyszer megpróbálni. – Ma a profival akartam játszani, de most inkább magával játszom. – Kijelentés volt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Goldfinger lépre ment, az ügynök mégis úgy ítélte, helytelen volna nyomban beadnia a derekát. – Játsszunk inkább máskor! Ma csak ütıért ugrottam be. Különben is, kijöttem a gyakorlatból. És lehet, hogy segéd sem akad... – Olyan elutasítóan viselkedett, amennyire csak tehette. Igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy esze ágában sincs leállni játszani Goldfingerrel. – Én sem játszottam mostanában. (Átkozott hazudozó, gondolta Bond.) Az ütıt percek alatt megrendelheti... – Goldfinger hátrafordult. – Blacking, tudna keríteni egy segédet Mr. Bond mellé? – Hogyne, uram! – Ezt tehát megoldottuk. Bond fáradtan dugta vissza táskájába a sellakkozott nyelő ütıt. – No jó... – mondta. Tett egy utolsó kísérletet, hogy lerázza Goldfíngert. – De
figyelmeztetem, hogy én pénzben szoktam játszani! Arról, hogy csak úgy, szórakozásból ütögessük a labdát, szó se lehet! – Elégedettnek érezte magát kiagyalt karakterével. De jól látta-e, hogy Goldfinger halványkék szemében egy pillanatra fellobbant a diadalmas fény...? – Nem bánom – mondta a nagydarab férfi egykedvően. – Legyen, ahogy maga akarja. A pályán majd elválik. Azt mondta, kilences, ugye? – Igen. – Szabad kérdeznem, hol szerezte a minısítést? – érdeklıdött most Goldfinger elıvigyázatosan. – A Huntercombe Klubban. – Bond kilences volt a Sunningdale-ben is, a huntercombe-i azonban könnyebb kurzus hírében állt – ottani kilences minısítése aligha riaszthatja el Goldfíngert... – Én is kilences vagyok – Mégpedig itt, ezeken a pályákon. Az esélyek tehát kiegyenlítettek, igaz-e? – Maga túl nehéz ellenfél nekem – vont vállat az ügynök. – Ebben kételkedem, így tehát – Goldfinger közvetlenebbé vált – megmondom, mit teszünk. Miamiban legombolt rólam egy kisebb összeget, emlékszik, ugye? Tízezerrıl van szó. Kedvelem a kockázatot, semmiképp se árthat, ha próbát teszek. Játsszunk dupla vagy semmit azzal a tízezerrel! – Ez túl sok – fefelt rá Bond közönyösen. Azután, mintha eszébe ötlött volna, hogy nyerhet is, a szükséges mértékő húzódozással folytatta: – Persze ráfoghatjuk, hogy az a tízezer "talált pénz". Hátha ma találok még egyszer ennyit... Nos jó, belemegyek. Könnyen szerzett pénz könnyen vész el. A játék kétesélyes. A tét tízezer dollár. Goldfinger elfordult. Színtelen hangja egyszeriben édeskés lett. – Tisztáztunk mindent, Mr. Blacking. Nagyon köszönöm. A bérét írja a számlához – sajnálom, hogy ma nem játszunk. Kifizetem a segédeket is! Alfred Blacking belépett a mőhelybe és felemelte Bond ütıit. Egyenest az ügynökre nézett. – Emlékezzék arra, amit mondtam, uram! – kacsintott. – A lapos ütésekrıl. Figyelni kell – figyelni szüntelenül. Bond visszamosolygott rá. Alfrédnek persze kitőnı a hallása: lehet, hogy a pontos összeget nem ismeri, de nyilván megértette, hogy nem babra megy a játék. – Köszönöm, Alfred, nem fogom elfelejteni a leckét. Négy szívmetszetes Penfoldot szeretnék, meg egy tucat gumikúpot.* Rögtön jövök... Elhagyta a mőhelyt, a kocsijához ment. A keménykalapos férfi a Rolls krómalkatrészeit fényesítette egy kendıvel. Bond inkább érezte, semmint látta, hogy félbehagyja munkáját, és ıt figyeli, amint elıszedi zippzáras táskáját, s a klubház felé indul. A férfinak széles, lapos, sárga arca volt. Egy koreai? Bond kifizette a pályahasználati díjat Hampton gondnoknak, azután az öltözıbe vonult. Semmit sem változott – a helyiségben még mindig ott terjengett az elnyőtt cipık, zoknik, az elmúlt nyári veríték átható szaga. Vajon miért ragadtak le a leghíresebb golfklubok a viktoriánus magániskolák higiéniai színvonalán? Bond zoknit váltott, s felhúzta megviselt, szöges talpú Saxon cipıjét. Levette fekete-fehér halszálkás zakóját, s kifakult, fekete pulóvert kapott magára. A cigaretta? Az öngyújtó? Készen állt az indulásra. Lassan kisétált, igyekezett lelkileg ráhangolódni a küszöbönálló játszmára. Szántszándékkal nagy tétre menı, nehéz küzdelemre ingerelte Goldfingert, hogy növelje iránta érzett tiszteletét, hogy fokozza a benyomást, miszerint ı, Bond az a gátlástalan, elszánt kalandor, akire Goldfingernek szüksége lehet. Eredetileg kisebb tétre, tán száz nassaui fontra gondolt. De tízezer dollár! Valószínőleg sosem fordult elı ilyen nagy tétre menı páros játék a történelemben – kivéve talán az Amerikai Bajnokság döntıit, vagy tán a nagy kalkuttai Amatır Derbyt, ahol azonban inkább a szponzorok, mint a játékosok rendelkeznek a pénzzel. Goldfinger saját elszámolásában csúf mérleghiányt jelent az
elvesztett összeg. Nyilván dühítette is az ügy. Nyilván alig várta, hogy legalább egy részét visszaszerezze... Mikor Bond a nagybani játékot említette, megszimatolta a lehetıséget. Legyen. Egy dolog legalább bizonyos, gondolta az ügynök: száz jó okom van rá, hogy igyekezzek elkerülni a vereséget. Benézett a mőhelybe, átvette Alfréd Blackingtıl a labdákat és a gumikúpokat. – Az ütık Hawkernél vannak, uram! Bond végigsétált az ötszáz méteres, szépen nyírt tengermelléki gyepszakaszon, mely az elsı elütési ponthoz vezetett. Goldfinger ott gyakorolt már a lapályon. Segédje ott állt a közelében, labdákat gurított neki. Goldfinger az új módinak megfelelıen dolgozott: lábai közül indított, s kalapácsfejő ütıt használt. Bond bizakodni kezdett: nem hitt az új módiban. Tudta, hogy nincs értelme gyakorolni – hisz mindenkinek lehetnek jó és rossz napjai, ez ügyben az embernek nincs mit tennie. Azt is jól tudta, hogy a St. Marks gyakorlóterének sem talaja, sem gyorsasága nem hasonlítható e pályákéhoz. Bond most megpillantotta bizonytalanul bicegı segédjét, aki egy képzeletbeli labdát hajtott maga elıtt az ügynök legnehezebb ütıjével. – Jó napot, Hawker! – Jó napot, uram... – Hawker átnyújtotta Bondnak az ütıt, s a földre dobta a három használt labdát. Éles vonású, szardonikus vadorzó képére féloldalas mosolyt erıltetett a viszontlátás örömére. – Hogy megy a sora, uram? Golfozott-e az elmúlt húsz évben? Oszt föl bírja-e még kődeni a labdákat a startkunyhó tetejire? – Arra az alkalomra utalt, amikor Bond, a mérkızés elıtt ezzel próbálkozva két labdát ütött be a kunyhó ablakán. – Lássuk csak... – Bond megragadta a nehéz ütót, kezében méregetve becsülte fel a távolságot. A gyakorlótéren abbamaradt a labdapufogás. Bond megérintette a labdát, gyorsan lendületet vett, felemelte a fejét, s nagyjából megfelelı szögben talált. Újra próbálkozott, ezúttal sikertelenül. Főcsomó röppent fel, a labda alig tíz méternyire szállt. Bond gúnyosan mosolygó segédjéhez fordult. – Nincs baj, Hawker... Ezeket az ellenfelem kedvéért csináltam. És most lássunk egy újabbat – csak magának... A harmadik labdához lépett, lassan húzta hátra az ütıt, aztán lecsapott. A labda száz métert repült, elegánsan lebegni látszott pályája végpontjában, nyolcvan métert hullott a kunyhó zsúpfedeléig, s lepattant róla. Bond átadta az ütıt Hawkernak. A segéd eltöprengett, mulatott magában. Nem szólt. Könnyebb ütıt húzott elı, az ügynöknek nyújtotta. Együtt sétáltak az elsı pontig, közben Hawker családjáról beszélgettek. Goldfinger csatlakozott hozzájuk: nyugodt volt, tartózkodó. Bond odaköszönt Goldfinger segédjének, egy Foulks nevezető, lakájtermészető, fecsegı alaknak, akit sosem kedvelt igazán. Szemügyre vette Goldfinger ütıit. Foulks vállán vadonatúj, amerikai Ben Hogan-féle készlet függött, a fanyeleket elegáns, St. Marks bırhuzat födte. A táska maga az amerikai profik által olyannyira kedvelt, fekete velúrból készült típushoz tartozott. Az ütık, a kihúzás megkönnyítése céljából, egytıl egyig külön kartoncsıben lapultak. Drága felszerelés volt, de a legkitőnıbb. – Dobunk a kezdésért? – Goldfinger felpöckölt egy érmét. – Írás. A fej maradt felül. Goldfinger könnyő ütıt választott, s kicsomagolt egy használatlan labdát. – Dunlop 65 – mondta. – Egyes számú. Mindig ezt használom. Maga milyennel játszik? – Szívmetszetes Penfolddal. Goldfinger kutató pillantást vetett az ügynökre. – Szigorúan a szabályok szerint? – Természetesen. – Rendben van. – Goldfinger a startponthoz lépett, kúpra tette a Dunlopot. Gyakorlottan, összeszedetten suhintott egyet-kettıt próbaképpen. Bond számára árulkodó mozdulatok voltak ezek – olyan ember kimunkált, beidegzıdött, bármikor elismételhetı mozdulatai, aki nagy gondot fordított a játék elsajátítására, elolvasott minden szakkönyvet és jó ötezer fontot fizetett ki a legjobb profi oktatóknak. Remek, pontszerzı
ütéseket ígértek ezek a mozdulatok, lerítt róluk, hogy kiélezett szituációban is ugyanilyenek maradnak. Bond bízvást irigyelhette ıket. Goldfinger alapállásba helyezkedett, elegánsan kifordult, széles, lassú mozdulattal húzta hátra az ütıfejet, majd, szemét a labdára szegezve, tökéletes csuklómozdulattal indított. Gépiesen, minden megerıltetés nélkül ütött, azután megmerevedett a mesterkélt, képeskönyvbe illı véghelyzetben. A labda nyílegyenesen repült vagy kétszáz méteren át, mielıtt gyepet ért. Lehangolóan remek ütés volt. Bond tudta, hogy Goldfinger képes lesz hasonlóra bármely ütıjével, mind a tizennyolc fordulóban. Bond a helyére lépett, eligazította a gumikúpot, vigyázva megérintette a labdát, azután, lapos, rakett-játékoshoz illı ütéssel, melynek során, a biztonság okáért csuklómozgására a szokottnál is jobban ügyelt, útjára küldte. A labda szépen szállt, Goldfingeré mellett érve talajt, odébbgurult még jó ötven métert. Igazság szerint túlságosan messze került: a pálya bal szélére. Két remek játékos küzdelme volt ez. Amint Bond átnyújtotta ütıjét Hawkernak, megérezte, hogy kimerítı, minden tartalékára igényt tartó összecsapásnak néz elébe ezen a szép májusi napon, itt, a pacsirtaszótól hangos pályán, mely a legnagyobb valamennyi tengermelléki pálya közt. Sok különös ember játszik golfot – többek közt vakok, félkarúak, láb nélküliek –, s gyakran viselnek a játékosok bizarr öltözéket. A többi golfozó nem furcsállja a dolgot, hisz a golfban nincsenek a külsıre és az öltözésre vonatkozó szabályok – egyike ez a játék legjelentéktelenebb elınyeinek. Goldfinger azonban igyekezett elegáns ruhában golfozni, s ez az igyekezet összeegyeztethetetlen egy golfpálya hangulatával. Goldfinger minden egyes ruhadarabja – a lángvörös üstökő fejébe nyomott, gombos, úgynevezett golf sapkát is beleértve – rozsdaszín tweed-szövetbıl készült, ehhez az árnyalathoz jól illettek a fényesre pucolt, mármár narancssárga cipık. A golfnadrághoz tartozó kabát túl jó szabású volt, a golfnadrágot magát élre vasalták. A golfharisnya a hangafő különbözı, de harmonizáló tónusaiban pompázott, zöld térdszalag tartozott hozzá. Mintha Goldfinger ilyesfélével fordult volna szabójához: "Golfruha kéne – tudja, olyan, amilyet a skótok hordanak!" Az efféle társadalmi otrombaságok nem érdekelték különösebben Bondot, igazság szerint alig-alig vette észre ıket. Goldfingerrel másként állt a helyzet: vele kapcsolatban az elsı perctıl fogva szembeötlött minden; ruházatának kirívó közönségessége része volt állati magnetizmusának, mely Bondot kezdettıl lenyőgözte. Goldfinger most pontosan, hibátlanul hajtotta végre az elütést. A labda jól repült, de nem jutott fel az emelkedı tetejére: legördült jobb felé, és a gyep szélétıl nem messze, az aljnövényzetben kötött ki. Bond a maga labdájához ment. Amint elütötte, tudta már: rontott. Egy jó és egy rontott golfütés közt nagyjából ugyanannyi a különbség, mint egy csodaszép meg egy hétköznapi nı között: néhány milliméter. Sosem foglalkoztatták túl hosszan a félresikerült, vagy ostobán rontott ütései, túltette magát rajtuk, s a soron következın töprengett. Goldfinger nem várta meg a zászlóáthelyezést, hátat fordított Bondnak, és a második rajtponthoz indult. Bond felszedte labdáját, átvette a könnyebbik ütıt Hawkertıl. – Milyen kategóriát is mondott az ellenfele, uram? – Kilencest. Az esélyek egyenlıek, de nem ártana, ha összeszedném magam. Legközelebb a kanalassal próbálkozom! – Korán van még, uram... – bátorította Hawker, Bond azonban tudta, hogy ez nem vigasz: a vereséget megízlelni korán is lehet... 9. A POHÁRTÓL AZ AJAKIG
Goldfinger már kúpra tett, mire Bond odaért. Az ügynök lassan mögéje zárkózott, Hawker követte. Bond az ütıjére támaszkodott. – Mintha azt mondta volna, hogy szigorúan a szabályok szerint játszunk... Mindegy, ez a lyuk a magáé. Egy nullra vezet. Goldfinger kurtán bólintott. A szokásos gyakorlatok után kitőnıen, biztosan küldte útjára a labdát. Aztán szó nélkül továbbcsörtetett. Bond megszaporázta lépteit, s melléje zárkózott. – Mi a helyzet az agorafóbiájával? Nem zavarja ez a nagy nyílt térség? – Nem. Goldfinger jobbra tartott. Szemügyre vette a távolból félig idelátszó zászlót, megtervezte következı ütését. Az ügynök most odasétált saját labdájához, kiékelt és visszafogott ütéssel a gyepre röpítette. A labda tovább futott, egy méterrel a lyukon túl állapodott meg. Goldfingernek még tisztességes ütésével sem sikerült a tizenkettes zónán belülre kerülnie, Bond ellenben kétszer is lyukra mehetett – egyméteres távolságból. Nem várta be a zászlót, a labdához lépett, és útjára küldte. Egy hüvelyknyivel vétette el. Goldfinger otthagyta a zónát. Bond másodszorra talált. Egyenlı. A harmadik szakaszon Bond rézkarimás ütıt választott, s jól találta el Penfoldját: valahol a gyepen, vagy annak közelében landolt. Goldfinger rutinmozdulata hasonlóképpen eredményesnek tőnt, ám mintha hiányzott volna belıle az utolsó halom leküzdéséhez szükséges lendület. És csakugyan, a Dunlop épp a halom tetején kötött ki. Kellemetlen, nehéz fekvést kapott: szemben egy fücsomó emelkedett. Goldfinger állt, a labdára pillantott. Úgy tetszett, elhatározta magát. Ellépett a Dunlop felett, hogy átvegye segédjétıl az új ütıt. Bal lába épp a labda elıtt ért földet, legázolta a fücsomót. Csak ezután emelte fel az ütıt, legurította a labdát a lejtın, egyenest a lyuk felé. Másfél méterrel azelıtt állapodott meg. Bond a homlokát ráncolta. A golfban csak egy mód kínálkozik a csalás kiküszöbölésére: az ember máskor nem játszik tisztességtelen ellenfelével. Ezzel a módszerrel azonban ezúttal nem érhet célt – hisz nem szándékozik újra játszani Goldf ingerrel. Annak sem látta értelmét, hogy hé – mit – csinál – semmit – miért típusú vitába bocsátkozzék, míg valami ennél is bosszantóbb manıveren nem kapja emberét. Csalás ide vagy oda, meg kell próbálnia legyızni. Még mindig egyenlı. A négyes szakasz négyszázhatvan méter. A játékosnak az Egyesült Királyság legkomiszabb mélyedésével kell itt boldogulnia, hogy azután egyenetlen, lankás terepen át juttassa a labdát a meredek lejtın túli gyepre második, jókora ütésével. Mielıtt ütött, Bond szemügyre vette a messzeségben csillámló tengert, meg a Pegwell-öblön túli fehér sziklák csipkézetét. Alapállásba helyezkedett, maga elé képzelte a célul kiválasztott, teniszpályányi gyepnégyszöget. Olyan lassan emelte fel vasát, amennyire csak tudta, azután lefelé rántotta – igyekezett végsıkig fokozni a lendületet, egész a labdafogás pillanatáig... Jobbja felöl tompa puffanás hallatszott. Megzavarta, de lefékezni már nem tudott. Kétségbeesetten koncentrált, hogy egyenesben tartsa az ütıt. A rossz labdafogásra jellemzı undok csattanás következett; az ügynök felkapta fejét. Penfoldja máris lefelé szállt. Lesz vajon elég lendülete? Tovább! Messzebbre! A labda az egyik dobtetıre hullt, s továbbpattant. Eljut-e a bevezetı gyepszalagig? Bond Goldfinger meg a segédek felé fordult, szeme szikrázott. Goldfinger épp felegyenesedett, az ügynökre rebbenı tekintete közömbös volt. – Bocsásson meg... Leejtettem az ütımet. – Még egyszer ne forduljon elı... – vetette oda Bond kurtán. Kihúzta a talajból a gumikúpot, vasát Hawkernek nyújtotta. A segéd együttérzın ingatta fejét. Az ügynök cigarettát keresett, rágyújtott. Goldfinger nyílegyenes ütéssel kétszáz méternyire röpítette labdáját. Szótlanul gyalogoltak lefelé a lejtın. A csöndet váratlanul Goldfinger törte meg:
– Melyik cégnél is dolgozik? – Az Universal Exportnál. – Hol a központjuk? – Londonban. Közel a Regent's Parkhoz. – Mit exportálnak? Bond elvetette egy újabb, sértetten elutasító válasz lehetıségét. Koncentrálnia kell! Nem játék ez, hanem munka. Jól van, kizökkentette a ritmusból ez a fickó, elsısorban mégis a feladatával illik törıdnie. Nem szabad Goldfinger manıverei miatt meséjébe belezavarodnia. Elı azzal a maszlaggal! _ – Mindenfélét – szólt hányavetin –, a varrógépektıl a harckocsikig. – Mi a maga szakterülete? Bond magán érezte Goldfinger tekintetét. – A kézifegyver-eladás az én asztalom – mondta. – Az idım legnagyobb részében efféle vasárut továbbítok sejkeknek, rádzsáknak... Bárkinek, ha a Külügyminisztérium elızıleg biztosít afelıl, hogy az illetık nem ránk szándékoznak lıdözni velük. – Érdekes munka... – kommentálta Goldfinger tompán, unottan. – Nem mondhatnám. Azon vagyok, hogy otthagyjam. Egyheti szabadságot vettem ki, hogy idelent töprenghessek a dolgon. Angliában nem látok elég fantáziát. Szívesen próbálnék szerencsét ellenben Kanadában. – Csakugyan? A gazost elhagyva Bond megkönnyebbülten fedezte fel labdáját a domb túloldalán kezdıdı gyepszalagon. Goldfinger célt tévesztett labdája a Pokol-üregbe – a legnagyobb, s a szerteszét heverı kövek miatt kaszálatlan füvő üregbe gördült. Ez egyszer Bondra mosolygott – helyesebben ellenfelére vicsorgott – a szerencse. Goldfinger esze nyilván a hallottakon járt... Sebaj! Három ütéssel persze javíthat még. Bond kézbe kapta a rézkarimás vasat. Kénytelen volt kockáztatni. Bővölni kezdte a labdát, közben maga elé képzelte nyolcvannyolc milliméteres röppályáját az árok felett, a két vagy három pattanást a gyep széléig. Kissé jobbra hajolt, hogy lendületet vegyen. Most! Jobbja felıl halk csörgés hallatszott. Bond ellépett a labdától. Goldfinger a hátát mutatta neki. A tengert bámulta gondolataiba merülten, jobbja eközben "öntudatlanul" játszadozott a zsebében lévı pénzérmékkel. Bond zordan mosolygott. – Nem várhatna a vagyona számbavételével addig, amíg végzek? Goldfinger nem fordult vissza, nem felelt, de a csörgés abbamaradt. Bond ismét nekikészült, kétségbeesetten igyekezett minden mást kiszorítani gondolatai közül. Biztonsággal emelte át labdáját az árok túloldalára. A Penfold jól gurult, a partszegélyen kötött ki. Goldfinger kijutott a horpaszból, s ezúttal nem próbálkozott fondorlattal. Bond túl keményet ütött, és elvétette a lyukat. Még mindig egyenlı. A hatodik, találóan “Szőz"-nek nevezett pályaszakasz nehezen bevehetı lyukáról közismert a golf világában. A kicsiny, mélyedésekkel övezett gyeprész megközelítéséhez, Bond röptéjét, a széllel is számolva, enyhén jobb felé csavarta. A kitüzızászló mögött húsz méterrel hullott le a labda, a begurítás, a halmon át, körülményesnek ígérkezett. Goldfinger nem cifrázta a dolgot. Labdáját szárnyára kapta a fuvallat, s a bal oldali, jókora mélyedésbe sodorta. Remek! Onnét bajos lesz kikecmeregnie. Szótlanul sétáltak át a gyepre. Bond lepillantott a mélyedésbe. Goldfinger labdája egy mély saroknyomban ült. Az ügynök elhúzódott onnét, a pacsirták énekére fülelt. Biztos volt benne, hogy ezúttal vezetést szerez. Hawkert kereste, hogy átvegye tıle a célra ütéshez használatos vasat, segédje azonban a túloldalon állt, s feszülten figyelte e cselekvésre készülıdı Goldfingert. A nagy testő férfi nehéz ütıjével ereszkedett le a gödör aljára. Felugrott, megnézte magának a lyukat, azután nekihuzakodott. Ahogy az
ütıfej a magasba emelkedett, Bond felvidult. Kiemelésre tör a fickó! A labda kedvezıtlen fekvése miatt helyzete reménytelennek tőnt – csak a kirobbantásos- technika kecsegtethetett volna sikerrel. Az ütı lassan, ráérısen csapott le. Alig egymaroknyi homok szállt fel, s a labda máris kiröppent a mélyedésbıl. Egyet puffant, azután megállt. Bond nagyot nyelt. Átkozott! Ezt vajon hogy a fenébe csinálta? Keserőségében sem kínálkozott azonban számára más lehetıség, mint lyukra törni saját második ütésével. Bond nekihuzakodott, jó egyhüvelyknyivel elvétette: Penfoldja egy méterrel túlgördült célján. Ördög és pokol! Bond lassan a zászlóig sétált, elütötte Goldfinger labdáját. Szedd össze magad, te szerencsétlen! A nagy csalódás démona azonban – mely a már-már megszerzett elınyrıl való lemondáskor támadt fel benne – a beütés helyett aggályoskodásra sarkallta. Gyengén, határozatlanul útnak indított labdája elkerülte a lyukat. Hátrányba került! Bond ezúttal saját viselkedésén dühödött fel. İ tolta el a lyukat, ı, és nem más. Három lehetısége volt, hozzá húsz méteren belülrıl! Igazán itt az ideje, hogy összeszedje magát, hogy játszani kezdjen... Az ötszáz méter hosszú, hetedik szakaszon mindketten jól indítottak, ám Goldfinger hibátlan második ütése után ötvenméternyire járt csak a gyep szélétıl. Bond a rézkarimás vasat választotta. Most jön az egyenlítés! Bár a veszedelmes hetes vas mellett döntött, kísérlete nem sikerült. Goldfinger elınye kettıre növekedett. Bond új labdát kért Hawkertıl. A segéd lassan csomagolta ki a Penfoldot, megvárta, míg Goldfinger lassan továbbsétál a gerincen, a követ kezı startponthoz. – Látta, uram, mit mővelt a Szőznél? – kérdezte azután halkan. – Hogyne láttam volna, az ördögbe is! Remek ütés volt. – Ó, eszerint nem vette észre, mit mővelt a gödörben, uram? – firtatta Hawker meglepetten. – Nem, miért? Túl messze álltam. A másik két férfi eltőnt már az emelkedı túloldalán. Hawker némán a kilences szakaszt vigyázó egyik horpasz aljáig caplatott, sarkával lyukat rúgott a talajba, s belepottyantottá a Penfoldot. Szorosan összezárt lábbal állt a félig eltemetett labda mögött. Felnézett Bondra. – Emlékszik, hogy ugrott föl az az alak, hogy bemérje a lyuk irányát, uram? – Persze. – Hát akkor ezt figyelje, uram! – Hawker a kilencedik zászló felé fordult, azután felugrott, ahogy Goldfinger tette, mintha az irányt rögzítené. Utóbb ismét felnézett az ügynökre, s a lábánál heverı labdára mutatott. A súlyosan alázuhanó talpak nyomán a labdát fogva tartó, lyuk eltőnt, a kisimuló talaj mintegy kiemelte helyérıl a Penfoldot, mely most tökéletes helyzetben feküdt egy könnyő ütéshez – ahhoz a könnyő kiemeléshez, melynek végrehajtása a Szőz horpaszában, Goldfinger Dunlopjának fekvését figyelembe véve lehetetlennek látszott. Bond némán pillantott segédjére. – Köszönöm, Hawker.. – mondta azután. – Kérem az ütıt meg a labdát. Valakinek el kell veszítenie ezt a meccset, de istenemre mondom, az a valaki nem én leszek. – Igen, uram.. – bólintott rá Hawker higgadtan. Lefelé indult a rövidebb úton, mely a tizedik szakaszhoz vezetett. Bond sietség nélkül kaptatott fel az emelkedın, sétált le a tizedik startpontig. Nem nézett Goldfingerre, aki kúpra tett már, s türelmetlenül lóbálta ütıjét. Hideg elszántság kerítette hatalmába, kiszorított elméjébıl minden egyebet. Az elsı startpont óta elıször támadt fel benne elsöprı erejő magabiztosság. Tudta, egyetlen égi jel csak, s máris lendületbe jön. A Royal St. Marks tízes szakasza a legveszedelmesebb az egész kurzuson. A második ütés területén, a jobb és bal felıl egyaránt mély gödrökkel védett, nehezen megközelíthetı füves platón, meg a túlnan kezdıdı, meredek emlekedın sokan "elvéreztek" már… Goldfinger két jól eltalált ütéssel – ahogy az várható volt – a mélyedések pereméig jutott. Bond hetes vasat választott, s a széllel jócskán kalkulálva az ég felé küldte
labdáját. Elıször úgy vélte, elmérte a dolgot, azután a Penfold balra sodródott, lepattant, és megállt a gyep jobb oldali horpaszának finom homokjával porzott zónájában. Nehéz, nyolcméteres ütés a lyukig. Bond egy felezéssel is kiegyezett volna. Goldfinger következı próbálkozásával egy méteren belülre került. Ezt, gondolta Bond a lyukra menéshez készülıdve, be kell majd ütnie! Saját labdáját elég erısen taszította meg, hogy az átjusson a gyepre szitált homokon, a labda egyenest a lyuk felé vette az irányt, a zászlórúdnak ütıdött, felpattant, azután hallható koppanással hullott a nyílásba. Az égi jel! Bond Hawkerhez ment, rákacsintott, s átvette másik ütıjét. A játékosok, segédeiket maguk mögött hagyva indultak lefelé a domboldalon, vissza a következı startponthoz. – Annak a labdának a gyepen kívül lett volna a helye – jegyezte meg Goldfinger hővösen. – Egyszer-egyszer a lyuk is segíthet... – vetette oda félvállról Bond. Kúpra tette labdáját, s hátában a széllel, útjára küldte, ahogy az erejébıl telt. Röpte és beütés? Goldfinger szokott teljesítményét nyújtotta, aztán továbbindultak. – Jut eszembe – szólalt meg az ügynök –, mi van a bájos Miss Mastertonnal? Goldfinger egyenesen maga elé bámult. – Kilépett a szolgálatomból. Helyesen tette, gondolta Bond, azután így folytatta: – Szeretnék újra találkozni vele. Hová ment? – Nem tudnám megmondani... – Goldfinger otthagyta Bondot, a labdája felé indult. Bond labdája a bevezetı szakaszt kettéválasztó bakhát mögött tőnt el, de nem lehetett messzebb a zászlótól ötven méternél. Az ügynök tudni vélte, mi jár Goldfinger fejében: Ugyanaz, ami minden golf játékoséban, aki a gyızelem esélyeit csökkenni látja. Nem lepıdött meg a nagy testő férfi elkapkodott ütése láttán. Goldfinger Dunlopja a gyeptıl jobbra esı horpaszba hullott. Elérkezett a pillanat, mely Bond számára, ha hibázik, ha engedi ellenfelét lélegzethez jutni, a játék végét jelentette volna. Labdája az enyhe lejtın feküdt, az ütés könnyőnek ígérkezett, a gyep azonban a kurzus legproblémásabb gyepének hírében állt. Bond férfias eréllyel csapott oda, s a labda száznyolcvan centiméterre állapodott meg a zászlórúdtól. Goldfinger kiemelt a horpadásból, ám a hosszú röptét elhibázta. Már csak eggyel vezetett Bond elıtt. A hepehupás tizenkettesen dicstelennek számító ötösökkel tették túl magukat, a hosszú tizenhármason hasonlóképpen. E helyütt Goldfingernek kedvezı helyzetbıl kellett lyukra mennie. Széles, ránctalan homlokán ekkorra megjelent már az összpontosításra utaló, apró redı. A tizennégyes startpont melletti csapnál vizet ivott. Bond megvárta, míg végez: nem óhajtotta, hogy Goldfinger bádogbögréjének hangos csördülése megzavarja: jobbra a kerítés, a túlütés réme, a széllel szembeni indítás pedig nyesést kívánt! Az ügynök baljával lejjebb fogott az ütı szárán, hogy növelje csapása lendületét, azután lelassította a mozdulatot. A labda bal felé tért ki: ütésnek épp csak elment, s legalább a pályán maradt. Goldfingert láthatólag nem foglalkoztatta a túlütés veszélye, szokásos teljesítményét nyújtotta. Mindketten átjutottak a szakaszt átszelı árkon, Bond hátránya megmaradt, és már csak négy szakasz volt hátra. Bond visszatért labdájához. És most csak higgadtan! A fenébe Goldfingerrel. Egy másodpercig állni látszott a világ, aztán... aztán Bond valahogy eltalálta: a labda alacsonyan szállt, pályája a gödrök távoli karéján túlra ívelt. A gyep mögött kezdıdı halmot találta, a magasba pattant, azután a zászlórúd melletti mélyedésbe gördülve eltőnt szem elıl. Hawker lépett Bondhoz, kivette kezébıl az ütıt. Együtt indultak tovább. – Az utóbbi harminc évben nemigen láttam ennél szebb ütést – mondta Hawker nagy komolyan, azután halkabbra fogta a hangját: Mármár azt hittem, kifogott magán ez az alak, uram...
– Majdnem kifogott, Hawker. Ezt az ütıt az elıbb Alfred Blacking vezette, nem én... – Bond cigarettát keresett, megkínálta Hawkert, aztán a magáét is meggyújtotta. – Egyenlıen állunk és három szakasz még elıttünk áll. Résen kell lennünk annál a három lyuknál. Érti, mire gondolok, ugye? – Sose aggódjék, uram! Szemmel tartom a pasast... A gyepre értek. Goldfinger is felért, s negyedszerre, jókora távolságból próbálkozott volna – Bond labdája azonban alig kéthüvelyknyire fehérlett a lyuktól... Goldfinger felszedte Dunlopját és elhagyta a terepet. Már csak két hosszú szakasz maradt a befejezésig. Bond remek ütéssel a centrumig juttatta labdáját, Goldfinger, jócskán félresikerült csapással, a jobboldalt elterülı gazosba küldte a magáét. Bond, miközben nekiindult, titkolni igyekezett örömét, korainak érezte megpihenni babérjain, bár tudta, hogy ha ennél a lyuknál nyer, a tizennyolcason már egy feles is elegendı a gyızelemhez. Bár lelnék újabb elütésre alkalmatlan pozícióban Goldfinger labdáját! Mi több, bár veszne el az a labda végképp! Hawker elırement. Már letette táskáját, s buzgón – Bond véleménye szerint túlságosan is buzgón – kutatott Goldfinger labdája után, mire a többiek odaértek. Átkozott terep volt. Valóságos dzsungel-magas, dús, buján tenyészı fő; a töveken ott csillogott még a múlt éjjeli harmat. A férfiak csak jókora szerencsével akadhattak a labda nyomára... Néhány perces keresgélés után Goldfinger meg a segédje még messzebbre ment, oda, ahol a gazos már különálló főcsomókká ritkult. Hát ez remek, gondolta Bond. Arra aztán végképp nem gurulhatott tovább a Dunlop... Hirtelen belebotlott valamibe. Ördög és pokol! Mi lenne, ha a földbe taposná? Aztán inkább vállat vont, lehajolt, s vigyázva tétre szabaddá a labdát, nehogy fekvésén javítson. Egy Dunlop 65-ös volt. – Megvan! – kiáltotta kedvetlenül. – Ó, mégsem ez az, elnézést! Maga Egyes számúval játszott, igaz-e? – Igen! – hallatszott Goldfinger türelmetlen válasza. – Nos, ezen a labdán hetes szám áll... – Bond felszedte a Dunlopot és odavitte Goldfingernek. A nagy testő férfi futó pillantást.vetett a labdára. – Nem az enyém – mondta, aztán ütıje fejével tovább kotorászott a főcsomók közt. A Dunlop jó labda volt, jelöletlen, csaknem új. Bond zsebre vágta, s folytatta a kutatást. Az órájára pillantott. A szabály elıírta öt perc csaknem letelt már. Még fél perc és istenuccse elismerteti magának a lyukat! Szigorúan a szabályok szerint, így akarta Goldfinger. Nos jól van, barátom, ebben nem lesz hiba! Goldfinger visszafelé, Bond felé tartott, ütıjével dúltan csapkodta, döfködte a gazt. – Attól tartok, kifutunk az idıbıl – jegyezte meg az ügynök. Goldfinger felhorkant. Mondani akart valamit, ám ekkor segédjének kiáltása harsant: – Megvan, uram! Egyes számú Dunlop! Bond követte Goldfingert a kicsiny halomig, amely mellett a segéd álldogált. A segéd lefelé bökött. Bond leguggolt, megvizsgálta a labdát. Csakugyan, egy szinte új Egyes Dunlop, káprázatosán kedvezı fekvésben. Csodálatos volt – s talán több is, mint csodálatos. Bond Goldfingerrıl a segédre pillantott, keményen végigmérte. – Átkozottul szerencsésen pattant – mondta visszafogottan. A segéd vállat vont. Goldfinger tekintete nem árult el zavart, nyugalmat tükrözött. – Úgy tőnik... – segédjéhez fordult. – Azt hiszem, kanalas végő szerszám kell ide, Foulks! Bond eltöprengett, odébb húzódott, azután visszafordult, úgy figyelte az ütést. Egyike volt Goldfinger legjobb ütéseinek. Átívelt a gazos távoli nyúlványa felett, a gyep felé. Eltőnhetett persze a jobb oldali mélyedésben is. Bond továbbhaladt, Hawkerhez lépett, aki, keskeny ajkai közt hosszú főszállal, a bevezetı szakaszon állva követte az események alakulását. Az ügynök kesernyésen elmosolyodott. – Gödörben van-e a jó barát – érdeklıdött nyugodt hangon –, vagy gyepen a piszok? – Gyepen, uram – felelte Hawker érzelmek nélkül.
Bond a maga labdájához ment. A dolgok ismét rosszul álltak. Ismét felezésért kell küzdenie, pedig bizonyos volt már a gyızelemben! A zászló felé nézett, megbecsülte a távolságot. Nehéz ügynek ígérkezett. Most pedig verj ki a fejedbıl minden egyebet! Csináld lassan, céltudatosan! Egyszerő eset... Csak üsd meg eléggé, hogy feljusson a gerincen, a gyepre... Állj nyugodtan, le a fejet... Pakk! A lezárt tartással indított labda közepes ívben szállt, épp úgy, ahogy Bond akarta. A halom alján pattant meg. Tökéletes! De nem, az ördögbe is! Másodszor a lankáson pattant, megállt, tétovázni látszott, azután visszagurult. Ó, pokol harangjai! Bond a cigarettájáért nyúlt, rágyújtott, nekikészült az újabb kritikus ütésnek, hogy megmentse magának a lyukat – már ha az az átkozott Goldfinger tizenöt méterrıl célba nem talál! Hawker lépett most melléje. – Valóságos csoda hogy elıkerült az a labda – mondta Bond. – Nem az ı labdája volt, uram – közölte Hawker tényszerően. – Micsoda? – Bond hangja egyszeriben feszültté vált. – Pénz cserélt gazdát odalent, uram. Fehérhasú bankó, nyilván ötös. Foulks biztos a nadrágszárából pottyantotta ki azt a labdát. – Hawker! – Bond megtorpant, körülpillantott. Goldfinger és segédje ötvenméternyire járt, lassan sétált a gyep felé. – Megesküdne, hogy így történt? – firtatta Bond könyörtelenül. – Hogy lehet ilyen biztos a dolgában? Hawker féloldalasán, szégyenlısen elmosolyodott, szeme azonban harciasán villant. – Mert az ı labdája az ütıtartó táskám alatt volt, uram... – Mikor észrevette, hogy Bond a száját is eltátja a-döbbenettıl, mentegetızve folytatta: – Elnézést, uram. Muszáj volt megtennem azután, amit az az alak magával mővelt. Nem is szóltam volna, de jó, ha tudja, hogy átverte megint. Bond felnevetett. – Hawker, maga valóságos fınyeremény! – mondta elismerıen. – Majdhogynem megnyerte a mérkızést helyettem... Ami pedig azt az alakot illeti – főzte hozzá komoran –, istenemre mondom, betelt a pohár. Ki kell fognom rajta – egyszerően muszáj! Hadd gondolkozzam... – Lassan sétáltak tovább. Az ügynök nadrágzsebbe süllyesztett balja szinte öntudatlanul játszadozott a labdával, melyet a gazosban szedett fel. Hirtelen észbe kapott. Megvan!. Közelebb húzódott Hawkerhez, s átsandított a másik kettıre. Goldfinger megállt. Hátát mutatta Bondnak: helyezett labdákhoz való ütıjét szedte elı éppen. Az ügynök megbökte segédjét: – Vegye el! – Azzal a zsebében lapult labdát Hawker tenyerébe csúsztatta. Halkan, sietısen mondta: – Feltétlenül maga tegye ki a zászlót. És amikor kiszedi a labdákat, akárkié a lyuk, ezt a labdát adja vissza Goldfingernek. Rendben? Hawker határozottan folytatta útját: Arca kifejezéstelen maradt. – Értem, uram – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Kéri az ütıjét? – Igen – Bond a labdájához ment. – Adja meg az irányt, legyen szíves.... Hawker átsétált a gyep túloldalára, oldalra húzódott, megkerülte a zászlót és leguggolt. Fel is állt nyomban. – Hüvelyknyire a jobb oldalra, uram. Jó keményen. Kivegyem a zászlót? – Nem, hagyja csak a helyén... Hawker hátralépett. Goldfinger labdája mellett állt a pázsit jobb oldalán, segédje a kaptató aljában maradt. Bond nekikészült a beütésnek. Most segíts, Calamity Jane!* Ennek be kell mennie, máskülönben kiporollak... Nyugalom. Az ütıfej középrészével keményen eltalált labda fefelé gördült az emelkedın, úton volt a lyuk felé. Túl gyors, a fenébe is! Neki a zászlórúdnak! A labda engedelmesen befelé csörgött, erıteljesen a rúdnak ütıdött, visszapattant vagy háromhüvelyknyit. Telitalálat! Bond mélyet sóhajtott és tovább szívta félbehagyott cigarettáját. Goldfingerre pillantott. No most, te gazember, most mutasd meg, mit tudsz! Izzadj csak, hisz rajtad a sor... És akármi legyek, ha betalálsz...
Goldfingernek azonban nem volt alkalma újabb próbálkozásra: utolsó ütése jó méterrel rövidebbnek bizonyult a kelleténél. – Jól van, jól van... – szólt nagylelkően Bond. – Egyenlıen állunk, de még hátra az utolsó szakasz... Létfontosságú, hogy a labdákat Hawker szedje fel. Márpedig ha ı, Bond, most célraütést végeztet Goldfingerrel, a nagy testő férfi maga ment volna a lyukba hullott Dunlopért. Különben sem akarta, hogy Goldfinger netán elvétse az ütést. Ez nem szerepelt az elgondolásban. Hawker lehajolt, felszedte a labdákat. Az egyiket odagurította Bondnak, a másikat Goldfingernek nyújtotta. Mindhárman elhagyták a pázsitot, az élen, mint rendesen, a nagy testő férfi haladt. Bond észrevette, hogy Hawker zsebre dugja a kezét. Ha Goldfinger a gumikúpnál sem vesz észre semmit, a mérkızés eldılt... A mérkızés vége elıtt egy fordulóval, döntetlen állásnál persze nemigen vizsgálgatja a labdáját az ember: a mozdulatok többé-kevésbé gépiesek már. Az ember arra gondol, hogyan helyezzen; azon, hogy a gyepet vegye-e célba második ütésével, vagy a hátfalra, a szél segítségére hagyatkozzék, hogy elérje a gyızelemhez, vagy legalább a felezéshez elengedhetetlen négyes ütésszámot. Tekintettel a helyzetre – hisz alig várta, hogy Goldfinger egyszer, csak egyetlenegyszer elüsse végre az Egyes Dunlophoz olyannyira hasonló, csalóka Hetest – Bond teljesítménye a négyszázötven méjer hosszú tizennyolcason dicséretesnek volt mondható. Következı ütésével beveheti a pázsitot, ha akarja. Ha akarja még! Goldfinger, példáját követve, a startponthoz lépett. Lehajolt, a gumikúpra helyezte a labdát, mely most épp hazug arcát fordította feléje. Goldfinger azonban felegyenesedett, hátralépett, elvégezte két határozott, gyakorló suhintását. Vigyázva, de nem kevésbé határozottan újra a labda mellé állt, ráhajolt, gondosan bővölni kezdte. Most biztosan észreveszi! Biztosan leguggol, épp az utolsó pillanatban, de leguggol, hogy szemügyre vegye azt a labdát... Hát már sose hagyja abba a bővölést? Az ütıfej ebben a pillanatban hátralendült, elırezúdult, a nagy testő férfi bal térde mintaszerően hajlott be a labda felé, bal karja egyenes volt, akár a szálfa. Puff! A labda Goldfinger elütéséhez méltó, tökéletes ívben szállt, egyenesen a bevezetı szakasz túloldalára. Bond szíve megdobbant. Megvagy, gazember! Elkaptalak! Frissen hagyta maga mögött a startpontot, lefelé indult, következı lépéseit tervezgette: annyira kiszámíthatatlan, annyira gonosz lehet ezután, amennyire csak akar, hiszen Goldfingert legyızte már. Legyızte, méghozzá a saját fegyverével! És most befőt neki, leégeti ráérısen, látványosan... Nem voltak fenntartásai. Goldfinger két ízben csalt, és megúszta. A Szőzön és a tizenhetesen történtek nélkül – nem említve a hármas pályán elért “fekvésmódosítást", meg azokat az alkalmakat, amikor Bondot igyekezett megzavarni – rég veszített volna már. Hogy az eredmény helyesbítését Bond maga is csalással éri el, a költıi igazságszolgáltatás diadala. Egyébként sem csak egy golfjátszmáról van szó. Mint ügynöknek, kötelessége nyerni. Ha Goldfingerrel kapcsolatos véleménye helytálló, nyernie kell. Ha veszít, a kettejük közti játszma állása döntetlenre módosul, ha azonban e mérkızésen nyer – márpedig nyerni fog – elınye Goldfinger elıtt kettıre növekszik. Márpedig ez az állapot (vélte az ügynök) elviselhetetlen egy olyan ember számára, aki magát teljhatalmúnak képzeli. Ez az alak, ez a Bond – gondolja majd Goldfinger – tud valamit. Rendelkezik olyan képességekkel, melyek a hasznomra lehetnek. Kemény fickó, kalandor típus, rengeteg trükkel a tarsolyában. Az a fajta ember, akire szükségem van a... Mihez is? Bondnak errıl fogalma sem volt. Meglehet, nem akad feladat a számára. Meglehet, félreismerte Goldfingert, akinek megkörnyékezésére azonban, magától értetıdıen, nem kínálkozott más lehetıség. Goldfinger – a pázsit keskeny bejáratához vezetı, keresztirányú árkokkal szabdalt,
hosszú szakasz leküzdéséhez – kanalas ütıt választott. Eggyel több gyakorló suhintást végzett a szokásosnál, azután pontosan kiszámított csapással küldte labdáját a hátfal irányába. Biztos ötös, valószínő négyes. Milyenje is lenne neki! Bond, miután jócskán tanújelét adta szorultságának, karjával fékezte hármas vasának lendületét, így a labda alig vánszorgott át az árkokon. A következı ütéssel a gyepre juttatta, ám jó nyolc-tíz méterrel a zászlón túlra. Elérte, amit akart: a Penfold fekvése elég fenyegetı volt a gyızelem édes illatát szimatoló Goldfinger számára. És Goldfinger csakugyan beleizzadt a dologba. Képét összpontosítás és mohóság vad grimasza torzította el. Ne túl erısen, ne túl gyöngén... Bond tudta, miféle izgatott gondolatok futnak át e pillanatokban a nagy testő férfi agyán. Goldfinger megint nekikészült, gyakorlásképp suhintott néhányat, azután alapállást vett fel. Halántékán kidagadtak az erek, két szeme közt elmélyült az összpontosításról tanúskodó gödröcske. Ütött, s nyomon követte a labda útját. Remekül célzott: a Dunlop hathüvelyknyivel gördült túl a zászlórúdon. Goldfinger mostantól bizonyosnak hitte, hogy – ha Bond be nem üti nyolcméteres, nehéz labdáját – a mérkızést ı nyerte. Bond végigjátszotta a lyukra menés bemérésének hosszas komédiáját. Nem sietett, hagyta, hogy a feszültség viharfelhı gyanánt sőrősödjék meg az elnyúló árnyakkal szabdalt, fakó színő, sorsdöntı pázsit felett. – Távolítsák el a zászlót, kérem! Beütést kockáztatok... – Bond halálos feszültséggel telítette szavait, miközben azt fontolgatta, jobb, vagy bal felé üssön el a lyuk mellett, netán rövidre vegye a lendületet. Nekihuzakodott, s labdája jobb felé gördülve jócskán célt tévesztett. – Az istenit, elhibáztam! – hangja, mert úgy akarta, keserően, indulatosan csattant. A lyukhoz ment, mindkét labdát felszedte, ügyelve rá, hogy mindvégig szem elıtt maradjanak. – Goldfinger melléje ért. Gyızelmesen ragyogott az arca. – Nos, köszönöm a játékot! Úgy tőnik, végül mégis túl jónak bizonyultam a maga számára... – Maga tényleg elég jó kilencesnek – mondta Bond, épp a megfelelı mértékben nekikeseredve. A kezében tartott labdákra pillantott, hogy kiválassza közülük Goldfingerét. Meglepetést színlelve rezzent össze. – No nézd csak... – Fürkészın sandított a nagy testő férfira. – Maga Egyes Dunloppal játszott, nem igaz? – Igen, persze... – valamiféle hatodik érzék eltüntette Goldfinger képérıl a diadalmas kifejezést. – Mi az? Mi a baj? – Nos – kezdte Bond sajnálkozva – attól tartok, nem a saját labdájával játszott. Ez itt az én szívmetszetes Penfoldom, ez meg egy Hetes Dunlop! – Azzal átnyújtotta a labdákat Goldfingernek. Goldfinger szinte kitépte ıket a markából, lázasan vizsgálgatni kezdte mindkettıt. Arca lassan elsápadt. Csak állt, tátogott, tekintete a labdákról Bondra, Bondról a labdákra rebbent. – Kár, hogy ilyen szigorúan a szabályok szerint játszottunk – szólt halkan az ügynök. – Tartok tıle, hogy elvesztette ezt a lyukat és persze a mérkızést is... – Higgadtan mérte végig ellenfelét. – De...de... Bond erre a pillanatra várt – a pillanatra, mikor az ajaktól végképp eltávolodik a pohár.* Csak állt és várt, nem szólt többet. Goldfinger rendszerint nyugodt arcát hirtelen dúlta fel a bombaként kirobbanó indulat: – Maga egy Hetes Dunlopot talált a gazosban! Ezt a labdát a maga segédjétıl kaptam, a tizenheteshez tartozó gyepen. Szándékosan cserélte el a labdákat az az átkozott csa... – Nyugalom, nyugalom... – csitította Bond szelíden. – Ha nem vigyáz, kellemetlenségei támadhatnak az efféle rágalmazásból! Hawker, elıfordulhatott, hogy véletlenül más labdát adott Mr. Goldfingernek? – Nem, uram – felelte rezzenéstelen arccal Hawker, azután közömbösen folytatta: – Ha a véleményemet kérdi, uram, tán a tizenhetesen történhetett a baj. Az úr jó messze
találta a labdáját attól a vonaltól, amin mindannyian elindulni láttuk. A Hetes nagyon hasonlít az Egyeshez. Szerintem ez okozta a félreértést, uram. Csodálkoztam is, hogy az úr labdája ott kötött ki, ahol megtaláltuk... – Mesebeszéd! – csattant fel Goldfinger, s dühösen Bond felé fordult. – Maga látta, hogy a segédem Egyest talált! Bond bizonytalanul rázta a fejét. – Nem néztem meg elég alaposan, attól tartok. Mindazonáltal – hangja e ponton józan lett, tárgyilagos – elsısorban a játékos dolga meggyızıdni árról, milyen labdával játszik, ugyebár? Egyedül az a hibás, aki kúpra teszi és háromszor is elüti a más labdáját. De azért – mondta, miközben lefelé indult a gyeprıl – köszönet a mérkızésért! Egyszer megpróbálkozhatnánk egymással megint... Goldfinger, a lenyugvó nap ragyogása közepette, sarkában hosszan elnyúló, fekete árnyékával, lassan követte Bondot; tőnıdve pihentette rajta a tekintetét. 10. A BIRTOKON Akadnak olyan gazdag emberek, akik vagyonukat bunkónak használják. Goldfinger, gondolta Bond fürdés közben, közéjük tartozik. Az a fajta ember, aki azt képzeli, pénzével lehengerelheti a világot, vaskos erszényével elháríthat minden bajt, legyőrhet minden ellenállást. Bond elszántságát remélte megtörni a tízezer dolláros, kisebb vagyonnal felérı téttel, melynek elvesztése számára aligha lehet kellemetlenebb egy bolhacsípésnél. – Az esetek többségében bizonyára sikerrel járt volna. Ha nagy pénz forog kockán minden ütéskor, mind a tizennyolc, hosszúnak tőnı pályaszakaszon, a lendület megzabolázásához, a célzott labdák pontos indításához bizony vasidegek kellenek. A profik, akik maguk és családjuk kenyerét keresik játékukkal, már tarkójukon érzik a szegényház dermesztı leheletét, ha egyenlı állással érkeznek a tizennyolcadik startponthoz. Ezért élnek olyan megfontoltan, ezért nem isznak, nem dohányoznak, s ezért történik, hogy rendszerint a képzelıerıt leginkább nélkülözı játékos nyer. Goldfinger azonban ezúttal rosszul számított. Nem tudta, hogy a kockázat hétköznapi dolognak számít egy ügynök életében, hogy ıt, Bondot felszabadulttá teszi a feszültség, a veszély közelsége. Nem sejtette azt sem, hogy kész a lehetı legmagasabb tétben játszani vele, s hogy a Titkosszolgálat állja a költségeket, ha netán alul maradna. A mások manipulálásához szokott Goldfinger nem fogott gyanút, miközben ez egyszer ı maga vált manipuláció áldozatává. De vajon tényleg nem gyanakodott? Bond elgondolkodva lépett ki a fülkébıl, ahol szárazra törölte magát. A Goldfinger nagy, kerek fejében megbúvó, hatalmas dinamó bizonyára e percekben is zümmög, kettejük dolgát elemzi, tudván tudja, hogy kifogtak rajta, felteszi magának a kérdést, miképp lehetséges, hogy Bond kétszer bukkant fel a semmibıl, kétszer húzta keresztül számításait... Hihetıen színlelt vajon? Sikerült-e érdeklıdést ébresztenie személye iránt? Vagy Goldfinger érzékeny orrával máris megszimatolta a csapdát? Az utóbbi esetben Goldfinger nem fog közeledéssel próbálkozni, ı, Bond pedig kénytelen lesz kiszállni az ügybıl, s M-re hagyni a következı lépés kimódolását... De mikor derül ki, hogy horogra akadt-e a nagy hal? Hisz sok idıbe telhet, míg a csalétekkel ismerkedik. Nem ártana, ha belekóstolna végre, hogy megtudja: jól választott-e. Bond hálószobájának ajtaján kopogtak. Az ügynök törölközıt csavart a dereka köré, úgy lépett oda. Ajtót nyitott. A jövevény az ügyeletes portás volt. – Nos? – Telefonüzenet érkezett önnek egy bizonyos Mr. Goldfingertıl, uram. Érdeklıdik, vele vacsorázna-e ma este, a házában. A reculveri birtok az övé, uram. Fél hétkor várja önt aperitifre, és külön hangsúlyozta, hogy felesleges kiöltöznie. – Kérem, mondjon köszönetet a nevemben Mr. Goldfingernek, és közölje, hogy a meghívást örömmel elfogadom... – Bond becsukta az ajtót, a nyitott ablakhoz ment, letekintett az elcsendesedett esti tengerre. Lám, lám! Nem árt olykor falra festeni az
ördögöt... – somolygott magában. De hogy utána vacsoraasztalhoz üljön vele az ember... Ezt nevezem igazi kapásnak! Hatkor lement a bárba, jó adag, citromkarikával szervírozott vodka-tonikot hajtott fel. A helyiség majdhogynem üres volt, az USA Légierı tisztjeinek egy csoportja üldögélt csak a közelben. A tisztek szódás whiskyt ittak, és baseballról beszélgettek. Bondnak eszébe ötlött, hogy a nap folyamán valószínőleg hidrogénbombával repkedtek Kent felett, a dombokon bóklászó négy apró pont – a Goldfinger-féle golfmérkızés résztvevıi – felett. Nehogy túl sok fogyjon abból a whiskybıl, rokonok, gondolta fanyarul, azzal fizetett, és ment. Ráérısen hajtott át Reculverbe, élvezte az estét, az elfogyasztott ital melegét, az iker kipufogó csöndes dohogását. A vacsora érdekesnek ígérkezett. Alkalma nyílik végre, hogy “eladja" magát Goldfingernek. Ha valahol hibázik, nem csupán ı leplezıdik le, de jócskán megnehezíti az utána jövık dolgát is. Fegyvertelen volt – ha Goldfinger ilyen körülmények közt fog gyanút, az alkalom könnyen végzetessé válhat... Bondót egy másodperc erejéig hatalmába kerítették a kételyek. De nem, túlságosan elıreszaladt! Hisz kettejük közt egyelıre nincs hadiállapot, mi több, kapcsolatuk, ha ilyesmirıl egyáltalán szó lehet, éppenséggel barátságosnak tekinthetı. Elválásuk elıtt, a golf klubban Goldfinger, a maga erıltetett, kenetes módján szívélyesen viselkedett. Érdeklıdött, hová küldje Bond nyereményét – az ügynök az Universal Export címét adta meg. A nagy testő férfi kérdésére válaszolva közölte jelenlegi lakhelye, a szálloda címét, hozzátéve, hogy Ramsgate-ben csak néhány napig marad, míg dönt jövıjérıl. Goldfinger remélte, lesz alkalom visszavágóra, de sajnos, mondta, már másnap Franciaországba utazik, s bizonytalan, mikor tér vissza. Hogy repül-e? No igen, Lydd-bıl, a légibusszal. Még egyszer köszönet a mérkızésért! Én is köszönöm, Mr. Bond... A szemek újabb röntgenkezélésnek vetették alá az ügynököt, mintha immár végérvényesen iktatni akarnák Goldfinger nyilvántartási rendszerében, azután a sárga, nagy gépkocsi tovagördült. Bond jól megnézte magának a sofırt. Tagbaszakadt, lapos arcú japán, netán koreai volt a fickó, drámaian ferde vágású szemének vad, megszállottakra emlékeztetı pillantása inkább egy szamurájfilmbe illett volna, mint a Rolls Royce volánja mögé egy napsütéses kenti délutánon. Felsı ajkának ívelése a farkastorokkal született emberek látványát idézte. A sofır azonban nem szólt, így Bondnak nem volt módja megbizonyosodni, helytálló-e feltevése. Szők, szinte szétrepedı fekete öltönyében, bohózatba illı keménykalapjával a fickó szabadnapos sumo-birkózó benyomását keltette, de valahogy mégsem indította mosolyra a szemlélıt. Ha valakinek mégis nevethetnékje támadt volna, a szők, fényes gojzervarrott, fekete, báli topánra emlékeztetı cipık, s a nehéz, ugyancsak fekete bırbıl készült sofırkesztyők látványára bízvást visszafogta volna magát, annyi megmagyarázhatatlan fenyegetés vibrált belılük. A fickó furcsán ismerısnek tetszett az ügynök számára, de hogy hol látta, csak akkor ötlött eszébe, mikor az autó eltávolodásakor hátulról is végigmérhette. Aznap délben, tizenkét óra tájban látta ezt a fejet, ezt a vállat, ugyanezt a keménykalapot az égszínkék Ford Popularban, mely oly szemérmetlenül cammogott elıtte a Herne Bay felé vezetı úton. Honnét jöhetett? Miféle küldetésben járt? Bondnak eszébe jutott mindaz, amit Smithers ezredestıl hallott. Lehetséges volna, hogy ez az a koreai, aki az országot járva, gazdája helyett győjti be az antik aranyat a Goldfinger-féle ékszerüzletekbıl? Lehetséges, hogy a vánszorgó, ártatlan külsejő furgon csomagtartója tömve volt a hét szerzeményeivel: ajándék órákkal, jegygyőrőkkel, medalionokkal, aranyfeszületekkel? És miközben Bond a Sandwich irányába távolodó, magas építéső, kankalinsárga Silver Ghost után nézett, tudta, hogy kérdéseire a válasz csakis igenlı lehet. Bond most lefordult a fıúttól, s a magas, Viktória-korabeli örökzöldek szegélyezte felhajtón a kavicsos parkolóig gördült. Az épület épp az a fajta volt, amelyet némelyek mint “birtok"-ot emlegetnek – nagy böhöm, századfordulós építmény, üvegtáblás elıcsarnokkal meg napozóterasszal, melyek por-, mővirág- és molyirtószagának emléke, mielıtt a motort leállította, máris feléledt az ügynökben. Lassan kikászálódott kocsijából,
úgy nézte az épületet. A sötét, tisztán csillogó ablakszemek visszabámultak rá. Már hallotta a háttérzajt is, a nehézkes, ritmikus zihálást – akárha egy felgyorsult pulzusú, jókora állat kapkodott volna a közelben levegı után. Bond úgy ítélte, a zaj az üzembıl szőrıdik ki, melynek kéménye figyelmeztetésre emelt óriási ujjként magasodott a tőlevelőek koronája fölé jobboldalt, ott, ahol az istállóknak, garázsoknak kellett volna lenniük. A ház csendes, álságos nyugalmában, mintha csak Bond reakcióját leste volna: egy rossz mozdulatot, melyre azonnali válasz várható... Az ügynök vállat vont, igyekezett eloszlatni aggályait, a lépcsıkön az opálüveggel táblázott ajtóig sétált, s lenyomta a csengıt. Hang nem hallatszott, az ajtó lassan mégis feltárult. A koreai sofır fején még mindig ott sötétlett a keménykalap. A fickó érdeklıdés nélkül pillantott Bondra. Mozdulatlanul, balját az ajtókilincsen tartva állt, kinyújtott jobbja útjelzıként mutatott, a hall sötét mélye felé. Bond, amint elsétált mellette, leküzdötte vágyát, hogy takaros fekete cipıbe bújtatott lábára lépjen vagy kemény ütést mérjen a szők, összegombolt zakó alatti gyomorra. A koreai megfelelt az elképzelésnek, melyet, bajtársi beszámolók alapján Bond a koreaiakról kialakított, de az ügynök e nélkül is szerette volna holmi erıszakos cselekedettel lerázni magáról a ház feszültséggel teli, nyomasztó atmoszférájának hatását. A félhomályos hall nappali szobának bizonyult. A jókora kandalló rácsai mögött halódón pislákolt a tőz, szemben két karosszék és egy Knole-féle szófa gubbasztott tétlenül. A karosszékek közt, az alacsony asztalon minden jóval megrakott italtálca várta a vendéget. Az élet eme szigetét övezı teret masszív, a Második Császárság korából származó, rothschildi ízléstelenségre valló bútorokkal zsúfolták tele: aranyfüst, teknıspáncél, sárgaréz és gyöngyház felületek csillámlottak gazdagon a tőz erıtlen fényében. A múzeumba illı lerakat mögött sötétre pácolt faburkolat födte a falakat, egészen az emeleti galériáig, ahová a hall bal sarkából csigalépcsı vezetett. A falfelületeket a kor ízlésének megfelelı, komor fametszetek díszítették. Bond némán állva szemlélte mindezt, mikor a koreai csendben melléje lépett. Útjelzınek beillı karjával most az italokkal megrakott tálca meg a karosszékek felé bökött. Bond biccentett, de nem mozdult. A koreai otthagyta, s eltőnt egy ajtó mögött, mely az ügynök meggyızıdése szerint a személyzeti szállásra nyílt. A túldíszített állóóra fémes ketyegésétıl a csend meggyőlt, közelebb kúszott mindenfelıl. Bond közelebb húzódott a halódó tőzhöz, hátát a rostélynak fordította, s harciasan meredt a szoba homályába. Micsoda kripta! Micsoda átkozott lehangoló, halálosan unalmas hely az életre! Hogyan tudott, hogyan tud itt, ebben a gazdagon díszített, tőlevelőekkel és örökzöldekkel övezett sírboltban élni bárki, mikor alig százméternyire fény, levegı, a beláthatatlan horizont várja? Bond cigarettát vett elı, rágyújtott. Mit mővelhet Goldfinger kikapcsolódás, szórakozás, szex címén? Lehet, hogy egyiket sem igényli. Lehet, hogy az arany utáni vágy elfojt benne minden egyéb szükségletet. Valahol a házban megcsörrent a telefon. Két ízben berregett a csengı, aztán elnémult. Hangok zsongása rémlett, léptek közeledtek holmi folyosó hosszában, majd a lépcsı alatt feltárult egy ajtó. Goldfinger lépett be rajta, s csendesen betette maga mögött. Szilvaszín bársonyból készült szmokingkabátot viselt, lassan közeledett a lakkozott padlón át. Nem nyújtott kezet. Csak a szája mosolygott, mikor megszólalt: – Mr. Bond, örülök, hogy sikerült eljönnie, noha elég késın üzentem. Tudtam, hogy egyedül van, én nemkülönben, így hát arra gondoltam, együtt ülhetnénk le zabot hegyezni. Ilyenféle megjegyzéseket csakis gazdag emberek kockáztatnak egymás között. Bondot szórakoztatta, hogy ha átmenetileg is, de tagjává vált ennek a klubnak. – Örömmel vettem a meghívását – mondta. – Máris beleuntam abba, hogy a gondjaimon töprengjek. Ramsgate pedig nemigen kínál választást az átutazónak... – Csakugyan! Most azonban meg kell bocsátania: egy telefonhívást kaptam az imént. A személyzet egyik tagjának – személyzetem egyébként koreaiakból áll – kisebb kellemetlensége támadt a margate-i rendırséggel. Oda kell mennem, hogy elrendezzem a
dolgot. Valami kocsmai incidens, ha jól értettem. Ezek az emberek túl hamar felizgatják magukat... A sofıröm visz el, nem hinném, hogy fél óránál tovább tart az egész. Attól tartok azonban, fél órára egyedül kell hagynom. Szolgálja ki magát itallal, kérem! Akadnak magazinok, böngésszen bennük. Megbocsát, ugye? Biztosíthatom, fél óránál tovább nem várakoztatom, addig ellenben önállóan kell boldogulnia! – Rendben van... – Bond csapdát szimatolt, de hogy mi a baj, pontosan nem tudta. – Nos, ez esetben au revoir! – Goldfinger a fıbejárathoz ment. – Azt hiszem, nem árt, ha felgyújtom a villanyt, hisz nagyon sötét van idebent! – lenyomott egy sor kapcsolót, s a helyiséget hirtelen elárasztotta a fény. Egyszerő lámpák, falikarok árasztották; a mennyezeten négy csillár sziporkázott: a hallban olyan világos lett, mint valami filmstúdióban. Rendkívüli hatású változás volt. Bond káprázó szemmel nézte Goldfingert, aki kinyitotta az ajtót és távozott. Egy perc múltán meghallotta egy autó – nem a Rolls – motorjának dohogását. A sofır zajosan pörgette fel, sebességbe kapcsolt, s elszáguldott a bekötıúton. Az ügynök ösztönösen az ajtóhoz ment, kinyitotta. A felhajtó üres volt. Csak a féklámpák vöröslöttek a távolban, ahogy a kocsi balra fordulva a fıútra tért, s nekiiramodott Margate felé. Bond befelé tekintett, becsukta az ajtót. Mozdulatlanná dermedve fülelt. Az óra éles ketyegését leszámítva tökéletes volt a csend. Az ügynök most a szolgálati ajtóhoz lépett, kinyitotta. A hosszú, fénytelen folyosó túlsó vége a ház hátsó fertályának homályába vezetett. Bond minden idegszálával figyelve hajolt elıre. Csend, halálos csend... Becsukta az ajtót, és körülnézett a fényesen kivilágított hallban. Goldfinger magára hagyta ıt otthonában, kettesben a ház titkaival. Miért? Bond az italokkal megrakott asztalkához lépett, erıs gin-tonicot kevert. Valóban volt telefonhívás, de az megbeszélt hívás is lehetett a szomszédos üzembıl. A koreai alkalmazott meséje hihetıen hangzott, s logikus lépésnek tőnt, hogy Goldfinger, sofırje kíséretében maga indul kiváltani emberét. Goldfinger két ízben is említette, hogy fél órára hagyja egyedül vendégét, akinek ezalatt "önállóan kell boldogulnia"! Lehetett véletlen, de lehetett bátorítás is: tégy, amit akarsz, kövess el valami indiszkréciót! Vajon figyeli valaki? Hány koreai lehet a házban, s vajon mi a dolguk? Bond az órájára pillantott. Döntött. Csapda, vagy nem, az alkalom túl kedvezı ahhoz, semhogy kihasználatlanul hagyja. Gyorsan körülnéz, de csak óvatosan, utóbb kiagyal valami jó ürügyet, miért hagyta el a hallt. Hol kezdje? Megnézi magának az üzemet. Hát az ürügy? Baj volt a kocsival idefelé jövet – talán eldugult a benzinvezeték –, azért ugrott át, hátha akad egy szerelı, aki segíthet rendbe hozni. Nem túl jó mese, de megteszi. Bond felhajtotta italát, eltökélten a szolgálati ajtóhoz ment, s belépett rajta. Odabent villanykapcsolót talált. Felgyújtotta a villanyt, azután végigsietett a hosszú folyosón. A folyosó túlsó végét sima fal zárta le, jobb és bal felé egy-egy ajtó nyílt. Bond hallgatózott egy ideig a bal oldalinál – konyhai neszek jutottak tompán a füléig. Kinyitotta a jobb oldali ajtót, s ahogy számított rá, kövezett parkolóban találta magát. Csak az tőnt különösnek, hogy a térséget ívlámpák világították be kápráztatóan. A túlsó oldalon az üzem hosszú fala húzódott, a gépek ritmikus dohogása most igén hangosnak rémlett. A szemközti falban egyszerő, alacsony faajtó látszott. Bond az udvaron át odasétált, közben érdeklıdve pillantott körül. Az ajtó nem volt bezárva. Bond óvatosan benyitott, azután belépett, az ajtót résnyire hagyta nyitva. A kicsiny, üres irodahelyiségben egyetlen, a mennyezetrıl lefüggı csupasz villanykörte ragyogott. Az íróasztalon papírok hevertek, mellettük óra, néhány irattartó és egy telefon. Az irodából újabb ajtó vezetett a fı üzemcsarnokba, mellette ablakot vágtak a falba, hogy a mővezetı – mert nyilvánvalóan a mővezetı irodája volt – rajta tarthassa szemét beosztottjain. Bond az ablakhoz lépett, benézett a csarnokba. Nem tudta, mire számított, de a berendezések egy kisebb fémkísérleti vállalkozáshoz szükséges tartozékoknak tőntek. Szemközt két olvasztókemence torka tátongott, gyomrukban most nem lobogott a tőz. Odébb az olvadt fémekhez való kokillák sorakoztak, a közeli falnak támasztva maguk a minták csillogtak különféle nagyságú lapokban, különféle színekben. Távolabb egy körfőrész – bizonyára
gyémánt élő – polírozott acél asztala sötétlett, ezt nyilván a fémlapok darabolására használták. Balra, a homályban egy generátorhoz kapcsolt, roppant dízelmotor dohogott, áramot termelt. Jobbra, az ívfények alatt öt overallos férfi – közülük négy koreai – dolgozott, éppen Goldfinger Rolls Royce-án. A kocsi ott csillogott a fényben, hiánytalanul, kivéve a jobb oldali ajtót, melyet kiemeltek sarkaiból, s mely jelenleg két összetolt asztalon hevert, kárpitrészeitıl megszabadítottan. Bond látta, amint két férfi új merevítılemezt helyez el benne: a lemez súlyosnak látszó, alumíniumszerő fémbıl készült, s pontosan illeszkedett az ajtókeretbe. A padlón két szegecselı hevert. Ezek ketten, gondolta Bond, mindjárt helyére rögzítik a panelt, azután a kocsi többi részéhez illıen kankalinsárgára festik. Mindez teljesen ártalmatlan dolog, természetes. Goldfinger délután bizonyára behorpasztotta az ajtót, emberei pedig gyorsan elvégzik a javítást a holnapi indulás elıtt. Bond gyorsan, csalódottan körülpillantott, visszahúzódott az ablaktól, elhagyta az üzemet, s óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Semmi, az ördögbe is! Most mit mondjon? Talán azt, hogy nem akarta munkájukban megzavarni az embereket, úgy gondolta, vacsora után esetleg akad valamelyiküknek egy szabad perce. Sietség nélkül fordult vissza arra, amerrıl jött, s egykettıre visszatalált a haliba. Az órájára nézett. Még tíz perc. Lássuk az elsı emeletet! Minden ház titkai a hálószobában és a fürdıszobában lappanganak. Ezek azok a személyes zugok, melyeknek gyógyszerszekrényeiben, öltözıasztalaiban, éjjeliszekrény-fiókjaiban az árulkodó, intim dolgok meglapulnak. Megfájdult a fejem, mondja majd. Elmentem aszpirint keresni... Megjátszotta a fejfájást esetleges láthatatlan közönségének: halántékát masszírozta, felpillantott a galériára, azután határozottan a lépcsıhöz ment, s felkapaszkodott az emeletre. A galéria fényesen bevilágított passzázsban folytatódott. Bond végigsétált a folyosón, benyitott minden ajtón, bekukkantott minden helyiségbe. Hálószoba volt valamennyi, az ágy azonban vetetlennek tőnt mindenütt. Szellızetlen terekre jellemzı dohszag érzıdött a levegıben. Valahonnan jókora, gyömbérszín macska került elı, követte Bondot, nyávogott és a nadrágszárához dörgölıdzött. A legutolsó szoba volt az egyetlen, ahonnét világosság szőrıdött ki. Bond belépett, az ajtót résnyire nyitva hagyta. Minden lámpa égett. A fürdıszobában talán az alkalmazottak egyike idızik... Bond elszántan a következı ajtóhoz lépett, kinyitotta. Erıs fény, senki. Nagy fürdıszoba volt, talán egy vendégszobából alakították ki. A fürdıkádon és a toaletten kívül különféle erınlétfejlesztı masinák is akadtak itt: evezıgép, szobai kerékpár, buzogányok és egy Ralli Egészségöv. A gyógyszerszekrényben különbözı hashajtók sorakoztak: szennamagvak, Kaszkara, Calsalette, Eno és különféle, hasonló célt szolgáló alkalmatosságok. Más gyógyszer, még aszpirin sem akadt. Bond visszatért a hálószobába, de ott sem járt eredménnyel. Tipikus férfiszoba volt: kényelmes, belakott, beépített szekrényekkel berendezett. Még szag sem érzıdött benne. Az ágy melletti kis könyvespolcon történelmi és életrajzi munkák álltak, valamennyi angol nyelvő. Az éjjeliszekrény fiókjában egyetlen indiszkrétnek minısülı tárgy lapult: a párizsi Palládium kiadó által megjelentetett “A szerelem rejtett titkai"-nak sárga papírkötéső példánya. Bond az órájára nézett. Már csak öt perc. Ideje menni. Még egyszer körülpillantott, aztán az ajtó felé indult. Hirtelen megtorpant. Mi lehet az, ami tudat alatt zavarja, mióta a szobába lépett? Figyelt. Valahol, valami nincs rendjén. De mi zavarja? Egy szín? Egy tárgy? Valami szag? Valami zaj? Ez az! Onnét, ahol állt, halkan bár, de tisztán hallotta a moszkítódunnyogásra emlékeztetı zümmögést? Magas hang volt, alig érzékelhetı. Vajon honnét jön? Mi kelti? Bond most másvalamit is megérzett, valamit, amit túlságosan is jól ismert: a veszedelmet. Nyugtalanul az ajtó melletti beépített szekrényhez lépett, óvatosan kinyitotta. Igen, a hang a szekrénybıl jött, a sportzakók sora mögül, mely a három fiók tetejét söpörte. Bond széles mozdulattal rántotta félre a zakókat, s foga megcsikordult attól, amit mögöttük talált. A szekrény tetejébe vágott három nyíláson át három tizenhat milliméteres filmszalag tekeredett lefelé a hamis fiókok álcázta rekeszbe. A rekesz félig megtelt már a csillogón
vonagló szalaggal. Bond szeme összeszőkült, úgy figyelte a lassan lefelé tekeredı, végzetes bizonyítékot. Errıl volt tehát szó! Három kamera: csak Isten tudja, a lencsék hol rejtıznek. Lehetnek a hallban, a parkolóban, akár ebben a szobában is. Kamerák figyelték minden mozdulatát attól a perctıl fogva, hogy Goldfinger elhagyta a házat! Elindította ıket, s persze bekapcsolta a kápráztató fényt, mielıtt kilépett volna az ajtón... Bond önmagát átkozta. Miért is nem ismerte fel nyomban a világítás jelentıségét? Miért nem segítette hozzá a képzelıerı, hogy felfedezze a csapdát, ha egyszer megszimatolta már? Ürügyek? Ugyan kérem! Mi hasznát látja a meséknek, miután fél órát töltött kutakodással anélkül, hogy bármit talált volna? Még ez is! Nem talált semmit, nem bukkant a titbk nyomára. Ostoba idıpocsékolás volt az egész. És Goldfinger leleplezte. Helyzete reménytelen, az elképzeléseinek lıtték. Kimenthet még bármit ebbıl a csıdtömegbıl? Bond mereven a lassan letekeredı celluloidszalagokra bámult. Lássuk csak! Sebesen járt az agya, a kiutat kereste, kifogásokon töprengett, azután elvetette valamennyit. Nos, az ajtó kinyitásával legalább a film egy részét tönkretette. Miért ne tehetné tönkre a többit is? Igen ám, de hogyan? Mivel magyarázható a nyitott ajtó, ki nyithatta volna ki rajta kívül? A hálószobaajtó résébıl nyávogás hallatszott. A macska! Miért ne tehette volna a macska? Nem túl jó kifogás, de legalább árnyéka egy igazi alibinek... Bond kinyitotta az ajtói, karjába kapta a macskát. Visszatért vele a beépített szekrényhez, szórakozottan cirógatta közben. A macska dorombolt. Bond a filmesdoboz fölé hajolt, két marokkal húzta kifelé a szalagot, gondosan ügyelt rá, hogy minden centiméter fényt kapjon. Miután meggyızıdött róla, hogy valóban az egészet tönkretette, visszagyőrte és a halom tetejére lökte a macskát. Nem lesz könnyő onnét kikecmeregnie. Esetleg letelepszik, el is alszik... Bond háromhüvelyknyire nyitva hagyta a szekrényajtót, hogy a fény az eztán beérkezı filmet is tönkretegye, ugyanekkora rést hagyott a hálószoba ajtaján, azután visszarohant a folyosón. A lépcsı tetején lassított, megfontoltan indult lefelé. A kandallóhoz sétált, italt töltött poharába, és felemelte a Field egyik számát. Bernard Darwin golfrovatához lapozott, végignézte, hogy számot adhasson tartalmáról, azután elhelyezkedett az egyik karosszékben és cigarettára gyújtott. Mire jutott? Mit könyvelhet el a bevételi rovatba? Szinte semmit azon kívül, hogy Goldfinger székrekedéstıl szenved, mocskos a fantáziája, s hogy alapfokú tesztnek vetette alá ıt. Szakértı módon csinálta, de hát nem amatır. Eljárása olyan emberre vallott, akinek temérdek rejtegetnivalója van. És vajon mi lesz most? Ahhoz, hogy a macskaalibi megálljon, Goldfingernek két ajtót – közülük egy az igazán fontos – kellett volna nyitva felejtenie. A macska csak így juthatott a szobába, csak így kelthette fel érdeklıdését a kamerák zümmögése... Valószínőtlen, majdnem elképzelhetetlen. Goldfinger kilencven százalékig bizonyos lesz abban, hogy ı, Bond a ludas – de csak kilencven százalékig. Fennmarad tízszázaléknyi bizonytalanság. Megtud-e Goldfinger bármi újat azon túl, amit már eddig is tudott? Megtudhatja, hogy vendége csalafinta, találékony alak, s hogy kutatott a házban, vagyis esetleg tolvaj. Gyanítja majd, hogy a hálószobában járt, egyéb vizsgálódásainak titkát azonban – bármennyit érjenek is– megırzi a túlexponált filmszalag. Bond felkelt, újabb magazinokat vett magához, és a karosszék mellé hajította ıket. Egyebet aligha tehet, ki kell várnia a fejleményeket, s a jövıre nézve – ha lesz egyáltalán jövı – emlékezetébe kell vésnie a leckét: nem árt, ha elıvigyázatosabban jár el, s nem vét több hibát. A világ összes gyömbérszín macskája is kevés, hogy kihúzza a bajból, ha még egyszer ilyen meleg helyzetbe kerül... Nem hallotta a bekötıúton végighaladó autó motorjának zaját, nem hallott hangot az ajtó felıl, megérezte azonban a nyakát végigsimító esti fuvallatot, s tudta, hogy Goldfinger visszatért. 11. EGY EMBER – SOK KÉNYES FELADATRA
Bond ledobta a Field-et és felállt. Nagy zajjal csapódott a bejárati ajtó. Az ügynök sarkon fordult. – Halló... – Arckifejezése, ha visszafogottan is, meglepetésrıl árulkodott. – Nem hallottam, hogy jön. Hogy ment a dolog? Goldfinger hasonlóképp egykedvő maradt. Lehettek volna akár régi barátok, birtokszomszédok, akik hozzászoktak már, hogy benéznek egymáshoz olykor-olykor egy italra. – Ó, elintézıdött. A legényemnek kellemetlensége támadt az Amerikai Légierı tisztjeivel valami kocsmában: nyavalyás japánnak nevezték. A rendırségen elmagyaráztam, hogy egyetlen koreai sem szereti, ha nyavalyás japánnak nevezik. Az amerikaiak megúszták egy figyelmeztetéssel. Szörnyen sajnálom, hogy ilyen soká várattam, remélem, nem unatkozott! Hajtson fel még egy pohárral! – Köszönöm... De hisz mintha csak öt perce indult volna... Épp Darwin véleményét olvastam a tizennégyes szabályról. Érdekes álláspontot képvisel... – Azzal Bond a cikk részletes ismertetésébe fogott, s megtőzdelte azt saját véleményével. Goldfinger udvariasan állva hallgatta végig. – Bonyolult dolog ez, igen... – mondta. – Maga persze másképp játszik, mint én: erıteljesebben. Az én technikám megköveteli valamennyi ütıtípus használatát... Nos, most felugrók, megmosdom, azután vacsorázunk. Csak pár perc türelmet! Bond látványosan újabb italt töltött, leült, felemelte a Country Life egyik számát. Figyelte a lépcsın felfelé tartó, a folyosó kanyarulatában eltőnı Goldfingert – maga elé tudta képzelni minden lépését... Észrevette, hogy fordítva tartja a folyóiratot. Megigazította, s egy, a Blenheim-palotáról készített, szép felvételt kezdett bámulni. Odafent tökéletes volt a csend. Azután valahol megrántották egy toalettöblítı láncát, ajtó csukódott. Bond a pohara után nyúlt, kortyolt belıle, azután a fotel mellé, a padlóra helyezte. Goldfinger lefelé jött a lépcsın. Bond a Country Life-ot lapozgatta, s a kandalló tőzrostélyára hamuzott. Goldfinger egyenesen feléje tartott. Bond leeresztette a lapot és felpillantott. Goldfinger a hóna alá csapva cipelte a gyömbérszín bundájú macskát. Odaért a kandalló elé, elırehajolt és lenyomta a csengıt. – Kedveli a macskákat? – fordult Bondhoz. Laposan, unottan pislogott. – Meglehetısen. A szolgálati ajtóban megjelent a sofır. Keménykalapja és fényes fekete bırkesztyője még mindig rajta volt. Bambán bámult Goldfingerre – az magához intette. A sofır közelebb lépett, ott állt a tőz fénykörében. Goldfinger Bondhoz fordult. – Ez a legényem – mondta csevegı tónusban. Halványan elmosolyodott. – Tréfának szántam. Oddjob, mutasd meg a kezedet Mr. Bondnak! – Ismét az ügynökre mosolygott. – Oddjobnak* hívom, a szolgálati funkciója miatt. A koreai lassan lehúzta kesztyőjét, karnyújtásnyira közelítette meg Bondot, s feléje nyújtotta tenyérrel felfelé fordított kezét. Bond felállt, lepillantott rá. A kéz nagy, izmos volt. Minden ujj egyforma hosszúnak tőnt. A tompa ujjhegyek sárgás csont gyanánt fénylettek. – Forgasd meg, hadd lássa Mr. Bond a túloldalt is! A sofırnek nem voltak körmei: helyükön az imént megfigyelt sárgás bır csillant. A férfi most oldalra fordította kezeit. Mindkét kézélét a kemény, csontszerő matéria fedte. Bond homlokráncolva fordult Goldfingerhez. – Bemutatót tartunk – jelentette ki a testes férfi. A lépcsı vastag, tölgyfagerenda korlátjára mutatott. A korlát jó húsz centiméter vastag lehetett. A koreai engedelmesen a lépcsıhöz ment, felkapaszkodott néhány fokot, azután csak állt, oldala mellett lelógó kezekkel, s úgy nézett Goldfingerre, mint egy jól idomított vadászkutya. Goldfinger sebesen biccentett. A koreai közömbösen a magasba emelte jobbját, s élével, mint valami fejszével, a súlyos, lakkozott gerendára csapott. A gerenda nagy reccsenéssel a közepéig hasadt, megereszkedett. A kéz felemelkedett, lesújtott megint. Ezúttal átvágta a gerendát,
szabálytalan rést hagyott maga után. A hall padlójára forgácsok hullottak. A koreai felegyenesedett, vigyázzba merevedve várta a további parancsokat. Arcán sem erıfeszítésnek, sem a teljesítménye felett érzett büszkeségnek nem látszott nyoma. Goldfinger intett, s a férfi ismét hozzálépett. – Ugyanilyen fegyverré fejlıdtek külsı talpélei is. Oddjob, a kandallópárkányt! – Goldfinger ezúttal a tőztér feletti, nehéz, faragott fagerendára mutatott. Legalább két és fél méter magasságban húzódott – húsz centiméterre a koreai keménykalapjának tetejétıl. – Garch a har? – Igen, vedd le a felöltıdet és a kalapodat! – Goldfinger az ügynökhöz fordult. Farkastorka van szegény párának – magyarázta. – Alig hiszem, hogy rajtam kívül bárki megérti a szavát. Bond nyomban arra gondolt, milyen hasznos is egy rabszolga, aki csak gazdája közvetítésével képes érintkezni környezetével. Még hasznosabb, mint a háremek süketnéma ırei, hisz sokkal erısebben, elválaszthatatlanabbul kötıdik urához.... Oddjob levette felöltıjét, kalapját, s szépen elhelyezte a padlón mindkettıt. Most térdig feltőrte nadrágszárát, és a gyakorlott júdózókra jellemzı, szilárd alapállásba helyezkedett. Úgy tőnt, még egy harci elefánt sem tudná egyensúlyából kibillenteni. – Jobb, ha elhúzódik onnét, Mr. Bond! – Oddjob széles szájából kivillantak a fogak. – Az efféle rúgás úgy töri el az ember nyakcsigolyáját, mint holmi virág szárát. – Goldfinger félretolta az alacsony asztalt, rajta az italokkal: a koreai elıtt immár szabad volt az út. Csupán háromlépésnyire állt. Eléri-e vajon a magas kandallópárkányt? Bond érdeklıdve figyelt. A koreai széles, maszkszerő, sárga arcából most vad elszánással csillantak elı a ferde vágású szemek. Ilyen alakkal szembekerülve a legokosabb térdre hullani, úgy várni a halált... Goldfinger felemelte a kezét. A koreai fényes, puha bırcipıs lábának tömpe ujjai mintha a talajba kapaszkodtak volna. Jócskán behajlított térddel hosszan elırelépett, azután felszökkent. A levegıben bokázott egyet, mint valami balett-táncos, csak épp jóval magasabban, azután lefelé zúduló teste derékban elhajlott, jobb lába pedig kirúgott. Reccsenés hallatszott. A koreai a kezére érkezett, könyöke nyomban behajlott, hogy felfogja a zuhanás lendületét, majd sebesen ismét megfeszültek az izmok, s talpra lendítették. Oddjob vigyázzban állt. Ferde metszéső szemében ezúttal diadalmas fény villant, ahogy a kandallópárkányt éktelenítı, szabálytalan körvonalú, hat centiméteres, rúgása eredményezte törésre pillantott. Bond mélységes megrendüléssel nézte ezt az alakot. És alig két nappal ezelıtt még ı akart kézikönyvet összeállítani a fegyvertelen harc módozatairól! Olvasmányai vagy tapasztalatai közt hiába keresett az imént látottakhoz foghatót. A koreai nem hús-vér ember: élı pöröly inkább, meglehet, a legveszedelmesebb jószág az egész földkerekségen... Bond nem állhatta meg, kénytelen volt kifejezni tiszteletét az egyedülállóan szörnyő figurának: kezet nyújtott neki. – Óvatosan, Oddjob! – Goldfinger hangja ostorcsapás gyanánt csattant. A koreai fejet hajtott, s megfogta Bond kezét. Ujjait mereven tartotta, csak hüvelykjével szorított rajta könnyedén. Az ügynök mintha egy darab fát érintett volna. A koreai utóbb hátrahúzódott, rendben felhalmozott ruháiért indult. – Bocsásson meg, Mr. Bond; természetesen nagyra értékelem a gesztust – Goldfinger képén látszott, hogy komolyan gondolja –, de Oddjob nincs tisztában saját erejével, különösen gondatlan, ha izgalomba jön. A keze, akár a csavarszorító... Akaratlanul is megnyomoríthatta volna magát. Nos hát... – Oddjob felöltözve, tiszteletteljes vigyázzban állt – ... remekül csináltad Oddjob. Örömmel látom, ırzöd a kondíciódat. Fogd! – Goldfinger kiemelte hóna alól a macskát, s a koreainak hajította, aki örömmel utánakapott. – Meguntam ezt a dögöt, a tiéd lehet vacsorára! – A koreai szeme felcsillant. – És szólj le a konyhába, hogy mi is vacsorázni szeretnénk, mégpedig azonnal! A koreai gyorsan biccentett, sarkon fordult és ment.
Bond titkolta undorát. Megértette, hogy a bemutató egyszerő üzenet volt a számára, figyelmeztetés, könnyed hátbaveregetés: “Láthatja, mekkora hatalommal rendelkezem, Mr. Bond... Megölhettem, nyomorékká tehettem volna. Oddjob bemutatót tart, és maga az útjába kerül – engem biztosan ártatlannak tartottak volna, ı is megússza könnyebb büntetéssel. Ezúttal azonban a macska bőnhıdik maga helyett. Botor jószág, nincs szerencséje!" – Miért visel folyton keménykalapot ez az ember? – érdeklıdött Bond. – Oddjob! – A koreai már a szolgálati ajtónál járt. – Kalap! – Goldfinger a kandalló melletti faburkolat egyik lapjára mutatott. Bal hóna alatt a macskával, Oddjob lassan ismét feléjük indult. Félúton járt, mikor megtorpanás vagy célzás nélkül felnyúlt, s karimájánál fogva teljes erejébıl elhajította a kalapot. Hangos, fémes csattanás hallatszott. A keménykalap karimája jó egyhüvelyknyi mélységig a Goldfinger kijelölte lapba metszett, azután a földre zuhant. Goldfinger udvariasan Bondra mosolygott. – Könnyő, de felettébb erıs ötvözetbıl készült kalap, Mr. Bond. Tartok tıle, hogy a posztóbevonat megsínylette a demonstrációt, de sebaj, Oddjob majd rendbe hozza. Meglepıen jól bánik a tővel és a cérnával. Egy ilyen dobás bezúzhatja egy ember koponyáját vagy átmetszheti a torkát. Házilag készült, remekül álcázott fegyver – ebben bizonyára egyetértünk. – Igen, hogyne... – Bond hasonlóképp udvariasan mosolygott. – A legénye sokoldalú munkaerı. Oddjob felszedte a kalapot és távozott. Odakint valahol megkondult egy gong. – Á, a vacsora! Mehetünk, ugye? – Goldfinger a kandallótól jobbra lévı, a faburkolat részének tőnı ajtóhoz kalauzolta az ügynököt. Lenyomott egy rejtett kapcsolót, s az ajtó feltárult. Az apró étkezı pompája vetekedett a hall fényével. Csillár tündökölt benne; a kerek, ezüstnemővel, üveggel ékeskedı asztalon gyertyák égtek. A férfiak egymással szemben foglaltak helyet. Két sárga arcú, fehér pincérkabátba bújt inas megkezdte az átrakodást a tele tálalóasztalról. Az elsı fogás currys raguféle volt, rizzsel. Goldfinger, Bond tétovázását látva, szárazon felnevetett: – Ne aggódjék, Mr. Bond! Garnélarák, nem macska! – Ah! – Bond arckifejezése közömbös maradt. – Kérem, ízlelje meg a Moselle-t! Remélem, megfelel majd az ízlésének. '53-as Piesporter Goldtröpfchen. Szolgálja ki magát: ezek az egyszerő lelkek a pohara helyett még a tányérjába töltenének! Bond elıtt, a jegesvödörben karcsú nyakú üveg hőlt. Töltött belıle, s megízlelte: édes volt, akár a nektár, hozzá jéghideg. Bond elismerését fejezte ki a házigazdának, aki kurta biccentéssel nyugtázta figyelmességét. – Én magam nem iszom, nem dohányzóm, Mr. Bond. Úgy vélem, a dohányzás a legostobább emberi idıtöltés, s gyakorlatilag az egyetlen, mely igazán természetellenes. El tudja képzelni, amint egy tehén, vagy bármely más állat a szájába vesz egy adag parázsló füvet, belélegzi a füstjét, hogy azután kifújja az orrán át? Pfuj! – Goldfinger ezúttal némiképp felindultnak látszott. – Undok szokás. Ami pedig az italozást illeti, kémiához konyító ember lévén elıbb meg kellene találnom azt a szeszpárlatot, mely mentes a különféle, nem ritkán halálos mérgektıl, amilyen az amilalkohol, másképp kozmaolaj, az ecetsav, az etil-acetát, az acetaldehid meg a furfurol. Nagyobb mennyiségben e mérgek bármelyike halált okoz. Az italban található kis adagok különféle, nem kívánatos hatásait azonban többnyire csak "másnaposság" gyanánt emlegetik... – Goldfinger a szájához emelt egy villahegyre való garnélát, s kivárt. – Mivel tudom, hogy maga, Mr. Bond, nem veti meg az italt, hadd adjak egy jó tanácsot! Sose fogyasszon az úgynevezett Napóleonkonyakból, különösen a "hordóban érlelt" fajtából. Ez az ital többet tartalmaz az imént említett mérgek közül bármely más, általam elemzett
likırféleségnél. A sorban utána a régi Bourbon következik... – mondandója végeztével újabb falat garnéla következett. – Köszönöm, nem felejtem el... Meglehet, épp emiatt kaptam rá nemrégiben a vodkára. A vodkát aktív szénrétegen szőrik át. Állítólag eredményesen... – Bond büszke volt rá, hogy már-már elfeledett olvasmányélményeire támaszkodva, szakértelem látszatát keltve felelt meg Goldfinger erıteljes intelmére. A nagydarab férfi fürkészıen pillantott rá. – Látom, konyít valamicskét az efféléhez. Foglalkozott kémiával? – Belekontárkodtam csupán... – Ideje volt, hogy továbblépjen. – A sofırje bemutatója valósággal lenyőgözött. Hol tanulta ezt a fantasztikus harcmodort? Honnét származnak a trükkök? Minden koreai ezeket használja? Goldfinger szalvétájába törölte száját. Pattintott az ujjával. Két ember elvitte a tányérokat. Utóbb kacsasültet szervíroztak; Bond elé egy palack 1947-es Mouton Rothschild került. Mikor a két ember újra mozdulatlanná dermedt a tálalóasztal két végében, Goldfinger megkérdezte: – Hallott valaha a karatéról? Nem? Nos, a sofıröm egyike annak a három embernek, akik kiérdemelték a Fekete Övet karatéból. A világon sehol nem találni hozzájuk hasonlót. A karate olyasféle, mint a judo, de csak annyiban emlékeztet rá, mint a messzehordó ágyú a hajítógépre. – Azt tapasztaltam. – Alapfokú bemutató volt, Mr. Bond... – Goldfinger megemelte az épp rágott combcsontot. – Elárulhatom, ha Oddjob testének hét érzékeny pontja közül csapott volna le egyre, maga már halott volna! – azzal, elégedetten, ismét a forgóba harapott. – Érdekes – mondta Bond komolyan. – Én csak öt olyan pontot tudok, ahová odacsapva megölhetném Oddjobot. Goldfinger mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést. Letette a csontot, s nagyot kortyolt az elébe tett vízbıl. Hátradılve szólalt meg újra, míg Bond tovább lakmározott a kitőnı sültbıl. – A karate alapja, Mr. Bond, a teória, miszerint az emberi testnek öt támadófelülete és harminchét sebezhetı pontja van. E pontok persze csak a gyakorlott karatézó számára sebezhetık – az ilyen gyakorlott harcos minden ujjhegye, kéz- és talpéle egyaránt szaruréteggel borított fegyverré edzıdött. A szaru sokkal erısebb és jóval rugalmasabb a csontnál. Oddjob, Mr. Bond, napi egy órán át fényezetlen rizzsel töltött zsákokat, netán olyan póznát csapkod, melyet elızıleg vaskos kötéllel csavar körül. Ezután újabb órán át olyan gyakorlatokat végez, melyek inkább egy balettiskolába, mint erınléti edzésre valók. – Hát a keménykalap-hajigálást hol gyakorolja? – Bond érzéketlen maradt a pszichológiai hadviseléssel szemben. Goldfinger a homlokát ráncolta a közbeszólásra. – Sose kérdeztem – felelt mosolytalanul. – De elhiheti: Oddjob egyetlen gyakorlatról sem feledkezik meg. Egyébként az imént a karate eredetérıl kérdezett... Nos, e mővészet kínai eredető. A vándorló buddhista szerzetesek itt eleinte könnyő prédát jelentettek az útonállók, a banditák számára. Mivel vallásuk tiltotta, hogy fegyvert fogjanak, ki kellett alakítaniuk saját, fegyvertelen harcmodorukat. A karate jelenlegi formáját Okinawán nyerte el, miután a japánok megtiltották a szigetlakóknak a fegyverviselést. Az okinawaiak határozták meg az emberi test öt támadófelületét – az öklöt, a kézélt, az ujjbegyet, a lábfejet és a könyököt –, s addig edzették ıket, míg el nem szarusodtak. A karateütés sosem téveszt célt. A csapás pillanatában az egész test megfeszül, különösképp, ami a derekat illeti, azután nyomban elernyednek az izmok: az egyensúly sosem vész el. Lenyőgözı, amire Oddjob képes. Láttam, amint teljes erejével egy téglafalba vág – nem fájlalta a kezét utána. Egyetlen csapással ketté tud szelni három, másfél centiméteres, egymásra rakott deszkát. Hogy lábbal mit vihet végbe, a saját szemével láthatta.
Bond nagyot kortyolt a remek bordóiból. – Gondolom, nem csekély kárt okozott már a berendezésben. – Nemigen látom hasznát ennek a háznak – vont vállat Goldfinger. – Igyekeztem elszórakoztatni magát a bemutatóval. Remélem, egyetértünk abban, hogy Oddjob rászolgált a macskára... – a röntgenszemek az asztal túloldaláról az ügynökre villantak. – Macskákon gyakorol? – Ínyencségnek tekinti ıket. Ifjú korában kapott rájuk odahaza egy éhínség idején. Bond elérkezettnek látta az idıt a behatóbb vizsgálódásra. – Mi szüksége egy efféle emberre? Nem lehet túl szórakoztató a társasága... – Mr. Bond... – Goldfinger csettintett két inasának – történetesen gazdag ember vagyok, roppant gazdag ember – márpedig minél tehetısebb valaki, annál nagyobb szükségét látja a védelemnek. A közönséges testırök, magándetektívek rendszerint nyugalmazott rendırök. Értéktelen alakok. A reakcióik lassúak, a módszereik elavultak, mindannyian könnyen megvesztegethetık. Ezenkívül nagyra tartják az emberéletet. Ha életben akarok maradni, nem törıdhetek bele ebbe. A koreaiaknak nincsenek efféle aggályaik. Ezért alkalmazták ıket a japánok a háború alatt fogolytáboraik ıreiként… A legkíméletlenebb, legkegyetlenebb emberek az egész világon. Magam épp ilyen szempontok szerint válogattam ezeket az alakokat. Jól szolgálnak, panaszra nincs okom. Nekik sincs. Jól fizetem, etetem és megfelelı körülmények közt tartom ıket. Valahányszor nıt kívánnak, szolgálataikért busásan megjutalmazott utcalányokat hozatok számukra Londonból. Ezek a nık meglehetısen ocsmányak, de fehérek, s a koreaiak épp erre vágynak – arra, hogy a létezı legmegalázóbb helyzetekben lássák fajunk képviselıit. Elıfordulnak persze balesetek, de... – A halványkék szemek az asztalra meredtek – ... a pénz megbízható szélvédı. Bond elmosolyodott. – Tetszik az aforizma? A sajátom. Pompás sajttál, majd kávé következett. Mindkét férfi hallgatagon evett, láthatóan elégedett volt a fejleményekkel. Bond különösképp. Goldfinger – ha szándékosan is – felengedett kissé. Nem tárulkozott ki, ám vendége elé tárta egyik arcát, egyet a sok közül. Nyilván azt, amelytıl a legnagyobb hatást remélte: a kíméletlen, sikeres, higgadt pénzemberét. A tény, hogy Bond kémkedni jött (melyet Goldfinger nyilván rég megsejtett), olyasmit mondott neki az ügynökrıl, amiben örömét lelte. Azt a benyomást erısíthette, hogy Bond körül valami nincs rendjén, hogy megjelenésétıl eltekintve aligha “úriember". További tapogatózás után, ha Bond szerencséje kitart, Goldfinger bizonyára megteszi ajánlatát. Az ügynök hátradılt, cigarettára gyújtott. – Gyönyörő a kocsija – mondta. – A széria utolsó darabja lehet. 1925-ös, igaz? Két hármas hengerblokk, két-két porlasztó, gyertyával és utánégetıvel... – Pontosan. Más tekintetben azonban eszközöltettem bizonyos módosításokat. Megerısíttettem a tengelyeket, és tárcsaféket szereltettem a hátsó kerekekre, hogy növekedjék a fékerı. A rásegítıvel mőködı elülsı fékkör nem bizonyult elegendınek. – Igazán? És miért nem? Hisz a csúcssebesség nem lehet több kilencvennél. A karosszéria nem lehet ilyen nehéz.... – Gondolja? – kérdezett vissza szemöldökét felvonva Goldfinger. – Egytonnányi páncéllemez, páncélbetétes üveg sokat számít ám! – Ó, értem már! – mosolygott Bond. – Csakugyan vigyáz magára. De hogyan repül át a Csatornán? Nem szakítja át a kocsija a gép padlóját? – Saját repülıgépet tartok. A Silver City-társaság ismeri a kocsit. İk szállítják át, évente kétszer. – Végigtúrázza Európát? – Golfozom. – Nagyszerő lehet. Mindig valami ilyesmire vágytam. Goldfinger nem harapott rá. – Most kipróbálhatja, nemde? – Bond elmosolyodott.
– Ja, a második tízezer dollárra gondol? Arra szükségem lehet, ha úgy döntök, hogy Kanadába költözöm. , – Azt reméli, ott meggazdagodhat? Szeretne sok pénzt keresni? – Nagyon! – vágta rá Bond készségesen. – Mi másért dolgozik az ember? – Sajnos a pénzkeresés legtöbb módja roppant idıigényes. Mire az ember összeszedi a pénzt, már túl öreg ahhoz, hogy élvezhesse. – Ez a gond. Világéletemben a kerülıutat kutattam, de ideát hiába keres ilyesmit az ember. Túl magas az adó. – Pontosan. A törvények meg túl szigorúak. – Igen, ezt tapasztaltam. – Csakugyan? – Beleártottam magam egy heroinüzletbe. Épp csak hogy ki tudtam mászni belıle. De ez köztünk marad, ugye...? Goldfinger vállat vont. – Mr. Bond, valaki azt mondta: "A törvény nem egyéb kikristályosodott társadalmi elıítéleteknél!" Egyetértek ezzel a meghatározással. Érvényes a kábítószer-kereskedelem problémakörére is. S ha netán másképp lenne – nos, nem szándékozom segítséget nyújtani a rendırségnek. – Nos, a dolog úgy történt, hogy.... – Azzal Bönd belefogott a mexikói ügy taglalásába, magára vállalva Blackwell szerepét. – Szerencsésen megúsztam... – fejezte be – ... de az Universal Exportnál kitelt a becsületem. – Képzelem. Érdekes történet. Maga meglehetısen találékony alak. Nem érez kísértést, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta? Bond vállat vont. – Kicsit kockázatos. Annak a mexikóinak a példájából ítélve az üzlet nagykutyái nem viselkednek túl nagyvonalúan, ha megszorulnak. Amikor bajba kerültünk, meg sem próbált küzdeni, csak szájalt a gazember! – Nos, Mr. Bond... – Goldfinger felemelkedett az asztaltól, az ügynök hasonlóképpen cselekedett. – Érdekes este volt. Nem tudom, a maga helyében foglalkoznék-e újból heroinnal. Biztonságosabb módszerekkel is lehet pénzt keresni. Mindent kockára tenni csak akkor szabad, ha az esélyek kedvezıek. A vagyont megduplázni nem könnyő feladat, és nem adódik rá túl gyakran lehetıség. Kíváncsi még egy saját aforizmámra? – Hogyne! – Nos, Mr. Bond... – Goldfinger képén felderengett a gazdag emberek halvány mosolya. – Egy összeget úgy duplázhatunk meg a legbiztosabban, hogy kétrét hajtva zsebre győrjük! Bond, a bankár által kioktatott banktisztviselı, kötelességtudóan mosolygott, de nem tett megjegyzést. Nem szerepelt elég'jól. Nem jutott elıbbre, ösztönei azonban arra intették, ne erıltesse tovább a dolgot. Visszatértek a hallba. Bond kezet nyújtott. – Nos hát, köszönet a pompás vacsoráért. Ideje, hogy aludni térjek. Talán összefutunk még valahol egyszer! Goldfinger kurtán megszorította az ügynök kezét, azután eltolta magától. (A fizikai "érintéstıl" ösztönszerően irtózó milliomos újabb manírja volt ez.) Keményen Bond szemébe nézett. – Egyáltalán nem lennék meglepve, ha összeakadnánk, Mr. Bond – szólt talányosán. Útban visszafelé, Thanet holdsütötte szigetén, Bondnak újra és újra eszébe ötlött e megjegyzés. Miközben vetkızött, miközben ágyba bújt, mindvégig erre gondolt, képtelen volt felmérni valódi jelentıségét. Jelenthette azt, hogy Goldfingernek szándékában áll kapcsolatba lépni vele, vagy azt, hogy Goldfinger Bond kapcsolatfelvételi kísérletére vár. Fej az elıbbi, írás az utóbbi. Bond felkelt az ágyból, felkapott egy érmét az öltözıasztaláról, s a magasba pöccintette, írás! Ezek szerint az ı feladata, hogy Goldfinger közelében maradjon! Legyen! Ám, ha ismét "összefutnak", az ürügynek a lehetı legkitőnıbbnek kell
lennie... Bond visszafeküdt, s nyomban elnyomta az álom. 12. EGY KÍSÉRTET NYOMÁBAN Másnap reggel, pontban kilenc órakor Bond felhívta a vezérkari összekötıt, M helyettesét: – Itt James. Megnéztem magamnak az ingatlant, mégpedig tüzetesen. Tegnap este a tulajdonossal vacsoráztam. Egészen biztosan tudom, hogy a vezérigazgató nem tévedett: valami csakugyan nincs rendjén az ingatlan körül, de nincs még elég tény a birtokomban ahhoz, hogy benyújtsam a bejárási jegyzıkönyvet. A tulaj holnap külföldre távozik, Ferryfieldrıl száll fel a gépe. Szeretném tudni, pontosan mikor: szívesen szemügyre venném még egyszer a Rolls Royce-át... Arra gondoltam, megajándékozhatnám egy zsebrádióval. Ami engem illet, valamivel késıbb indulok. Miss Ponsonby intézze el a helyfoglalást – a végcél egyelıre ismeretlen. Majd jelentkezem. Odaát semmi újság? – Hogy végzıdött a golfjátszma? – Nyertem. A túloldalról kuncogás hallatszott. – Sejtettem. Jókora summát, ugye? – Honnét tudja? – Mr. Scotland jelentkezett nálunk tegnap este. Fülest kaptak telefonon, hogy egy James Bond nevő egyén birtokában nagy mennyiségő, be nem jelentett dollár található. Tudni akarták, van-e nálunk ilyen alkalmazott, s hogy igaz-e a vád... A kérdezısködı fickó fiatal még, nem sejtette, mi az az Universal. Azt tanácsoltuk, beszéljen a rendırfınökkel. Ma reggel aztán elnézést kértek, ugyanekkor találta meg a titkárnıje a tízezer dollárt a postája közt. Elég vicces ember az ellenfele, mi? Bond elmosolyodott. Jellemzı Goldfingerre, hogy megpróbálta bajba keverni ıt a dollárok miatt. Nyilván rögtön a játszma után felhívta a Scotland Yardot. Meg akarta mutatni, hogy aki kifog rajta, nem ússza meg szárazon. De legalább az bizonyossá vált, hogy hitelt adott a mese Universal Exportra vonatkozó részének. – Ezt nevezem! – sóhajtott. – Gazember! Szóljon át, kérem, a vezérigazgatónak, hogy a pénznek a Fehér Keresztnél a helye. A többi rendben lesz? – Természetesen. Néhány perc múlva visszahívom. Vigyázzon magára ott a messzi idegenben, és nyomban jelentkezzék, ha elunja a magányt, ha társaságra van szüksége! Jó utat! – Viszlát! – Bond letette a kagylót. Nekiállt a csomagolásnak. Elképzelte, mi zajlik e percben az összekötı irodájában. Bizonyára az iménti beszélgetésrıl készült hangfelvétel pereg, M helyettese "fordít" Miss Moneypennynek: Azt mondja, biztos benne, hogy Goldfinger készül valamire, de hogy mire, nem tudja. G. a 'Rolls Royce-szal együtt reggel indul Ferryfieldrıl. 007 követni akarja. (Mondjuk kétórás késéssel, hadd tegyen szert G. némi elınyre a túloldalon... Intézze el a helyfoglalást, legyen szíves!) Beszélnünk kell a vámosokkal: 007 meg akarja vizsgálni a Rollst, el akarja helyezni rajta a nyomkövetı irányjeladóját. (Ezt is intézze el, kérem!) Az állomásokon keresztül kapcsolatban maradunk, hátha szüksége lesz a segítségünkre... – És így tovább. A Szolgálat hatékony gépezete mőködésbe lép. Bond végzett a csomagolással, majd – miután a londoniaktól megkapta a különféle visszaigazolásokat – a portára ment. Kifizette számláját, és a Canterburybe vezetı úton egykettıre elhagyta Ramsgate-et. London azt közölte, hogy Goldfinger egy délben induló különjáraton foglaltatott helyet. Bond tizenegyre ért ki Ferryfieldre, bejelentkezett a Központi Útlevélellenırzıben, a vámtiszteknél, akik várták már. Kocsiját egy üres hangárban helyeztette el, hogy ne szúrjon szemet senkinek, ı maga cigarettára gyújtott, s elbeszélgetett a szolgálatban lévıkkel. A vámosok biztosak voltak benne, hogy a Scotland Yard embere, Bond meghagyta ıket ebben a hitükben. Nem, magyarázta,
Goldfingerrel minden rendben. Lehetséges azonban, hogy alkalmazottainak egyike megkísérel kicsempészni valamit az országból. A dolog persze bizalmas természető. Elképzelhetı volna, hogy tíz percre egyedül hagyják a Rolls Royce-szal? Megnézné a szerszámosládát. Kívánatos azonban, hogy a kocsi többi részét maguk a vámosok kutassák át titkos rekeszek után, mégpedig A fokozatú alapossággal... Természetesen, feleltek a tisztek. Háromnegyed tizenkettıkor az egyik vámos kukkantott be az ajtón, Bondra kacsintott. – Jönnek már! A kocsit a sofır vezeti, de sebaj: mindkettıjüket felszállítjuk a gépre, mielıtt a Rollst beemelnénk. Azt fogjuk mondani, a súlyelosztás miatt, ami nem is akkora ostobaság, amekkorának látszik. Ismerjük már ezt a vén tragacsot: páncélozott, legalább három tonnát nyom. Szólunk, amint elkészültünk. – Köszönöm – Bond ismét egyedül maradt. Zsebébıl elıvette a törékeny csomagocskát. Apró vákuumcsıhöz drótozott szárazelem volt benne. Az ügynök ellenırizte az érintkezéseket, ismét zakója zsebébe süllyesztette a készüléket és várt. Tizenegy ötvenkor nyílt az ajtó. A tiszt hívogatóan intett. – Tiszta a levegı! Mindketten a gépen ülnek. A nagy, csillogó Silver Ghost az ellenırzı részlegben állt, a gépben tartózkodók nem láthattak be ide. A Rollson kívül egy kocsi akadt még: galambszürke Triumph TR3-as, lehajtott vászontetıvel. Bond a Rolls hátsó részéhez lépett. A vámosok eltávolították már a tartalék szerszámkészlet helyének fedılemezét. Bond elıhúzta a szerszámosládát, úgy tett, mintha gondosan megvizsgálná tartalmát. Letérdelt. A rekesz belsı oldalának végigkopogtatása ürügyén az egyik lemezhez rögzítette az irányjeladót, azután helyére tette a szerszámosládát. Befért. Az ügynök felállt, összedörzsölte két tenyerét. – Semmi – mondta a vámtisztnek. A vámos helyére illesztette a fedılapot, s a franciakulccsal meghúzta a tartócsavarokat. Felállt. – Az alváz és a karosszéria is rendben. A kárpitrétegek közt meg a huzat alatt sok az üres hely, ezekhez viszont komolyabb beavatkozás nélkül nem tudunk hozzáférni. Mehet? – Igen, és köszönöm... – Bond visszatért az irodába. Hallotta az ósdi önindító kurta, mély hangú mordulását. Egy perc múltán a kocsi kigördült az ellenırzıbıl, s pompás félkörrel a rakodórámpára fordult. Bond az irodahelyiségben állva nézte, ahogy felvontatják. A Bristol Teherszállító jókora állkapcsai összezárultak. A lépcsıket eltolták, az irányítótiszt felemelte hüvelykujját. A két hajtómő némi köhécselés után feldübörgött, s a hatalmas, ezüstös pillangó a kifutópálya felé indult. Amint a gép a kifutóra ért, Bond a kocsijához ment, s a vezetıülésbe zökkent. Lenyomta a mőszerfal alá rejtett kapcsolót. Egy pillanatig még csend volt, azután hangos, éles sercegés kezdıdött a láthatatlan hangszóróban. Bond lecsavart egy szabályzót, s a sercegés mély hangú zümmögéssé halkult. Bond megvárta, míg a Bristol felszáll. Amint a gép felemelkedett, s a part felé indult, a zümmögés is alábbhagyott. Öt percen belül megszőnt. Bond a szabályzógombbal ismét befogta, öt percen át követte a csatorna túlpartja felé tartó gépet, azután kikapcsolta a berendezést. Benézett az ellenırzıbe, szólt az ottaniaknak, hogy mivel a kétórai géppel repül, fél kettıre visszatér, majd ráérısen egy ismerıs Rye-i kocsmához hajtott. Mostantól, ha a Rolls közelében, úgy százötven kilométeres körzeten belül marad, az irányjeladó, a hevenyészett rádiókészülék, melyet Goldfinger kocsijának szerszámrekeszébe telepített, kapcsolatban marad a DB III-ba épített vevıberendezéssel. Csak a hangerıre kell figyelnie, arra, hogy meg ne szőnjék a nesz. Egyszerő formája ez az iránymeghatározásnak, lehetıvé teszi, hogy kocsija távolról, a felfedezés veszélye nélkül kövesse azt a másikat. A Csatorna túloldalán ki kell majd derítenie, melyik úton indult tovább Goldfinger Le Touquet-ból, a közelében kell maradnia, de csak nagyobb települések és többszörös elágazások, keresztezıdések közelében zárkózhat fel jobban. Elıfordulhat, hogy egyszer-másszor téved, ilyenkor igyekeznie kell majd behozni a lemaradást. A DB III-nak ez aligha okozhat gondot. Jó
mulatság lesz ekképp játszadozva átszelni Európát... Felhıtlen égbıl tőzött a nap: Bond egy másodpercre megborzongott örömében. Elmosolyodott: mosolya merev, higgadt és kíméletlen volt. Goldfinger – gondolta –, életedben elıször bajba kerültél, nagy bajba. A veszélyes keresztezıdésnél, ahol a Le Touquet-en átvezetı, csendes N38-as és a sőrő forgalmú Nl-es fıút találkozik, mindig akad egy agent cycliste, azaz kerékpáros megfigyelı. Természetesen emlékezett a Rollsra. Az embernek észre kellett vennie... Igazi arisztokrata az autók közt. Jobbra fordult, monsieur, Abbeville felé! Egyórányi elınye van, de ezzel a maga bolidájával...* Amint Bond visszakapta papírjait a repülıtéri hatóságoktól, nyomban "ráhangolt" a Rolls zümmögésére. Azt azonban, hogy Goldfinger északnak – a Benelux-államok, netán Ausztria, Németország felé – tart, vagy délnek indult, lehetetlen volt megállapítani. Efféle helymeghatározáshoz az összevetéshez legalább két, rádióval felszerelt gépkocsira lett volna szükség. Bond intett a megfigyelınek, s a gázra taposott – egykettıre be kell hoznia lemaradását. Goldfinger bizonyára elhagyta már Abbeville-t, és a nagy elágazásnál továbbindult a Párizsba vezetı N1-esen, netán a Rouenba vivı N28-ason... Bond tudta, hogy ha rossz úton indul el, rengeteg idı megy veszendıbe, miközben a hátrány tovább nı... A DB III. végigrobogott a gyatra, bogárhátú úton. Az ügynök nem kockáztatott, az abbeville-i távot – negyvenhárom kilométert – mégis sikerült negyed óra alatt leküzdenie. A nyomkövetı zümmögése most hangos volt: Goldfinger elınye nem lehet tehát több harminc-egynéhány kilométernél. De merre fordult vajon...? Bond találomra a párizsi utat válaszotta, s továbbhajszolta az autót. Jó ideig alig változott a nyomkövetı hangjelzése – nem dönthette el, tévedett-e. Azután, szinte észrevehetetlenül, halkulni kezdett a zümmögés. Az ördögbe! Most visszaforduljon? Vagy hajtson sebesen tovább, s egy másodrangú úton közelítse meg Rovent, ahol beérheti emberét? Bond győlölt bárhonnét visszafordulni, ezért tíz kilométerrel Beauvois elıtt jobbra fordult. Egy ideig csak lassan haladhatott, azután kitért az N30-as gyorsforgalmira, amelyen, a nyomkövetı hangjától sarkallva, Rovenig robogott. A város peremén letért az útról, csak fél füllel figyelt, miközben Michelin-féle térképét böngészte. Az erısödı zümmögésbıl arra következtetett, hogy sikerült elébe vágnia Goldfingernek. Újabb fontos elágazás következett azonban, s tudta, ha ismét rosszul dönt, a helyes útra nem lesz ilyen könnyő visszatalálni. Goldfinger választhatja az Alenon-Le-Mans-Tours közti, délnek futó utat, vagy délkeletnek fordulhat, Evreux, Chartres és Orleans érintésével elkerülve Párizst. Bond nem kockáztatta a behajtást Rouen központjába, hogy saját szemével gyızıdjék meg, merre indul a Rolls. Sejtette, várnia kell, míg a nyomkövetı zümmögése halkulni kezd, hogy azután találomra döntsön. Csak negyed órával késıbb gyızıdött meg végérvényesen arról, hogy a Rolls elhaladt már. Az elágazásnál Bond ismét balra fordult, padlóig nyomott gázzal száguldott. Ez az! A zümmögés ez alkalommal egykettıre sivítássá erısödött: Bond jó nyomon járt. Negyvenre lassított, csökkentette a hangerıt, úgy haladt tovább. Azon töprengett, merre tart vajon Goldfinger. Öt óra, hat, hét. Bond visszapillantó tükrében lenyugvóban volt a nap, a Rolls azonban egyre suhant. Áthaladtak Dreux-n, Chartreson, végig az Orleans-ig nyújtózó, kilencvenegynéhány kilométeres egyenesen. Ha Goldfinger Orleans-t szemelte ki éjszakai szállásnak, a Rolls Royce remekül teljesített: több mint négyszáz kilométert futott be hozzávetıleg hat óra alatt. Látni való volt, a testes férfiú nemigen vesztegeti idejét, a lakott területeken kívül nyilván maximális tempót diktál az öreg Silver Ghostnak. Bond gyorsított. Halványan izzó helyzetlámpák tőntek fel elıtte. Bond városi reflektorai mellé most Marchal-típusú fényszóróit is bekapcsolta. Aprócska sportkocsi haladt elıtte. Az ügynök megközelítette. MG? Tirumph? Austin Healey? Halványszürke Tirumph volt, kétüléses, felhúzott vászontetıvel. Bond indexelt és megelızte. Most egy újabb jármő helyzetlámpái tőntek fel a sötétségben. Az ügynök lekapcsolta fényszóróit, városi
világítással folytatta útját. A másik kocsi elınye jó két kilométernyi lehetett. Bond csökkentette a távolságot. Fél kilométernyi távolságból felvillantotta fényszóróit, hogy meggyızıdjék róla, nem tévedett. Igen, csakugyan a Rolls-t követi! Hátrányát ismét két kilométerre növelte, tartotta ezt a pozíciót, visszapillantó tükrében meg-megpillantotta olykor a TR3 halvány fényeit. Orleans külterületén Bond az út szélére húzódott, a Triumph pedig máris tovasuhant. Az ügynök sosem szerette Orleans-t. Papoktól és mítoszoktól hemzsegı város ez, kellem és könnyedség nélkül való. Afölötti igyekezetében, hogy Jeanne d'Arc-hoz méltóvá váljék, szenteskedı zárkózottsággal fogadja látogatóit, akiknek pénzét persze bezsebeli. Bond fellapozta útikönyvét. Goldfinger ötcsillagos szállodában köt ki majd, ahol nyelvhalfilét és sült csirkét fogyaszt. Az Arcadest választja, esetleg a Moderne-t. Bond szívesen maradt volna a városon kívül, szívesen töltötte volna az éjszakát a Loireparti, remek Auberge de la Montespan falai közt, elalvás elıtt nyárson sült hússal töltve meg gyomrát – de közelebb akart maradni prédájához. Végül a Hotel de la Gare és az állomás büféjében elköltendı vacsora mellett döntött. Hasonló helyzetben mindig pályaudvarok hoteljeit választotta. A színvonalat megfelelınek ítélte, mindig talált parkolóhelyet a kocsijának, ráadásul fogadni mert volna rá, hogy a de la Gare büféje kitőnı. Az állomás közelében egyébként az ember mintha a város szívverését hallaná: az éjszakában áthaladó vonatok zaja csupa románc, csupa tragédia... A vevıkészülék jó tíz perce egyenletesen zümmögött. Bond bejelölte térképén a három szállodához vezetı utat, és elıvigyázatosan begördült a városba. A folyóhoz hajtott, végighaladt a kivilágított rakpart mentén. Nem tévedett, a Rollst az Arcades elıtt találta. Visszakanyarodott hát a városba, s az állomás felé vette az irányt. A Hotel de la Gare épp olyan volt, amilyenre, számított: olcsó, régimódi, megbízhatóan kényelmes. Bond forró fürdıt vett, még egyszer lement a kocsijához, megbizonyosodott arról, hogy a Rolls a helyén maradt, azután betért az állomás vendéglıjébe, ahol kedvenc menüi egyikét rendelte: két tükörtojást tejszínes mártásban, meg egy jókora petrezselymes nyelvhalat. (Orleans-hoz, szerencsére, elég közel a tenger. Más Loire menti városokban rendszerint pocsolyaíze van a halaknak) hozzá egy megfelelı fajta Camembert-t. Jól behőtött anjoui vöröset ivott, talán fél litert, ráadásként egy pohárka háromcsillagos Hennessy-féle konyakot hajtott fel a kávéja mellé. Fél tizenegykor elhagyta a vendéglıt, ellenırizte, megvan-e még a Rolls, majd egy órácskát sétált az esti forgatagban. Még egyszer utánanézett a Rollsnak, mielıtt aludni tért. A Rolls másnap reggel hatkor is a helyén volt még. Bond kiegyenlítette számláját, dupla adag ırleménybıl készült café complet-t hajtott fel az állomáson, végighajtott a rakpart mentén, s egy mellékutcába húzódott kocsijával. Ezúttal nem hibázhatott. Goldfinger vagy átkel a folyón, és az N7-en indul délnek, a Riviéra felé, vagy a Loire északi partján, a folyóval párhuzamosan halad tovább, talán a Riviéra, talán Svájc, netán Olaszország irányába. Bond kiszállt kocsijából, a mederfal párkányára könyökölt, a platánfák törzsei közt elétáruló képet figyelte. Fél kilenckor két, aprónak látszó figura lépett ki az Arcades-bıl. A Rolls nekiindult. Bond nézte, ahogy végiggördül a rakpart mentén, nézte, míg el nem tőnt, azután visszaült a volán mögé, és a nyomába eredt. Kényelmes tempóban haladt át a Loire völgyén a kora nyári napsütésben. Kedvelte a világ eme zugát. Májusban, a fehér virágokkal pompázó gyümölcsfák, a téli záporoktól még bıviző, széles és szelíd folyó völgye ifjan, szerelemre csábítón zöldellt. Bond épp erre gondolt, mikor, Chateauneuf elıtt, Bosch gyártmányú ikerdudák éles hangú bömbölésétıl kísérten, megelızte a kis Triumph. A vászontetı hátrahajtva sötétlett, egy pillanatra láthatóvá vált a vezetı mélykék lencséjő szemüveggel részben takart, csinos arca. Bár Bond csupán a lány arcélét fogta be tekintetével: száját, a fejére boruló, fehérpettyes rózsaszín kendı alól kiszabadult fekete hajfürtjét, már fejtartásából megállapította, hogy alighanem szép. Olyasvalaki fejtartása volt ez, aki hozzászokott
mások elragadtatásához, s ebbe a kevélységbe a gyors autójával vánszorgó férfit megelızı, magányos nı öntudatos pimaszsága vegyült. Ennek meg kellett történnie, suhant át a gondolat Bond agyán. Éppen ma, hisz még a Loire vidék is erre készült: hogy az ember hajszolni kezdjen egy ilyen lányt, hogy ebédidıben beérje, hogy megismerkedjék vele, hogy tovább építgesse a kapcsolatot a folyóparti, névtelen vendéglık valamelyikében, netán a kerthelyiség szılılugasa alatt. Frissen sült hal és jéghideg vovray-i fehérbor, egymás óvatos méregetése, azután a továbbautózás fej-fej mellett estig, délnek, egészen az ebédnél megbeszélt helyig. Olajfák, tücsökzene az indigószín ég alatt, a felismerés, hogy jól megértik egymást, s hogy útjuk nem is olyan sietıs. Azután, másnap ("Nem, ma éjszaka ne! Hisz alig ismerlek még... és különben is olyan fáradt vagyok...") a lány autóját a hotel garázsában hagyják, az övében indulnak másfelé, nyugatnak – ráérısen, hisz nincs miért sietniök –, elkerülve a fıútvonalakat. Melyik is az a helység, ahová mindig kívánkozott, ha másért nem, a neve miatt? Megvan: Entre Deux Seins*, egy falucska Les Baux közelében. Talán még fogadója sincs. Nos, ez estben továbbmennek a Camargue és a Rajna vidék határára, Les Bauxig. Egymásba nyíló szobákat vesznek ki itt (nem kétágyast, az korai lenne), a csodás Beaumaniere-ben, Franciaország egyetlen olyan hotellel egybeépült vendéglıjében, melyrıl a Michelin-útikönyv felsıfokban szól. Sült rákot rendelnek, s talán, ahogy az efféle estéken szokás, pezsgıt isznak hozzá. Azután... Bondot mosolyra indította a maga kiagyalta történet, s a hárompontos befejezés. Ezúttal nem. Ezúttal a munkáddal kell törıdnöd. A mai napod Goldfingeré, nem a szerelemé. Ma csak Goldfinger méregdrága, borotválkozás utáni arcvizének illata csaphat meg, semmi másé... Mit használ vajon a lány? Az angol nık gyakorta hibáznak e téren. Remélte, hogy az ismeretlen parfümje szolid, egynemő. Balmain-féle (Zöld Szél) lehetne, vagy Caron-féle (Gyöngyvirág). Bond, hogy némi erıt merítsen az elkövetkezıkhöz, felhangosította vevıkészülékét, azután lehalkította ismét, s higgadtan haladt tovább. A lány dolgán töprengett, az apró részleteket illesztette helyre. Összeakadhatnak még, hisz eddig is szinte fej-fej mellett haladtak. A lány nyilván ugyancsak Orleansban töltötte az éjszakát, de vajon hol? Milyen kár, hogy... De várjunk csak! Bond hirtelen felrezzent álmodozásából. A hátratolt vászontetırıl eszébe jutott, hogy látta már ezt a Triumphot: ott várakozott Eerryfielden, bizonyára a Goldfinger-féle gép után következı indulására. Igaz, a lányt odahaza nem látta, és a rendszámot sem nézte meg, a kocsi azonban kétségtelenül ugyanaz! Ha pedig így van, az, hogy ötszáz-egynéhány kilométer után még mindig Goldfinger sarkában jár, több merı véletlennél. És a múlt éjjel tompított fénnyel haladt! Mit jelenthet mindez? Bond a gázra lépett. Nevers felé közeledett: ideje felzárkózni a következı nagy kanyar elıtt. Két legyet üthet egy csapásra: megbizonyosodhat a lány szándékáról. Ha a Triumph a DB III és Goldfinger Rollsa közt marad, további megfontolás válik szükségessé. Átkozottul kellemetlen volna, hisz Goldfingerrel így sem könnyő tartani a lépést... Kettejük közt egy követésre beállt harmadik kocsival pokolian nehézzé válhat a dolog. A Triumph ott volt persze, tán három kilométerrel a Rolls mögött, jócskán lelassulva haladt. Amint a lány csillogó hátsóját (magában így nevezte a Triumphot) megpillantotta, Bond lassított. Lám, lám! Hát ez ki lehet? Mi az ördög ez az egész? Az ügynök morózusan, gondolataiba merülve hajtott tovább. A kis konvoj egyre az N7-es széles, fekete szalagján haladt, a fıúton, mely vastag verıérként futja keresztül Franciaországot. Moulinsnál Bond csaknem lemaradt, az N73ason kellett dupláznia. Goldfinger a megfelelı helyeken elfordulva Lyons és Olaszország, netán Maçon és Genf irányába tartott. Bond növelni kényszerült sebességét, aztán épp csak hogy sikerült elkerülnie a veszélyt. Nemigen foglalkozott a nyomkövetı zümmögésével, olyankor lassított csak, ha a Triumphot megpillantotta. Váratlanul fokozódott sivítássá a készülék alapzaja. Ha erıteljes fékezéssel nem csökkenti százhúszas tempóját, talán bele is szalad a Rollsba. így azonban alig vánszorgott már, mire egy emelkedı tetejérıl megpillantotta a nagy, sárga autót: másfél kilométernyire
várakozott az út szélén. Bond, Istennek hála, egy bekötıutat fedezett fel, – rákanyarodott, s egy sövény mögött megállt. Aprócska messzelátót szedett elı a kesztyőtartóból, kiszállt, és visszafelé indult. Igen, a fene enné meg! Goldfinger egy patak partján, a víz felett átívelı híd alatt üldögélt. Fehér zekét, fehér vászon sofırsapkát viselt, mint a német turisták. Falatozott, mint afféle pikniken. Bond ennek láttán haragra gerjedt. Hát az ı ebédjével mi lesz? Most a Rollst vette szemügyre. A hátsó ablakon át látta az elöl ülı koreai sötét sziluettjét. A Triumph viszont eltőnt a láthatárról. Ha a lány Goldfinger nyomában jár, a dolog meglepetésként érhette. Nyilván leszegte a fejét, és a gázra lépett. Akkor valahol elöl, elrejtızve várja, hogy a Rolls beérje. De így van-e, csakugyan? Talán, gondolta Bond, túlságosan elszaladt velem a képzeletem. Meglehet, a lány az észak-olaszországi tavakhoz tart, ahol a nénikéje, néhány barátja, netán a szerelmese várja... Goldfinger felállt. Rendes pasas! Ez az, szedegesd csak fel a papírszemetet, dugdosd csak el gondosan a híd alatt! Miért nem hajítod mindjárt a patakba? Bond összeszorította ajkát. Mire is emlékeztetik ezek a manıverek? Megint képzeleg, vagy csakugyan “postaláda" a híd? Nem azért jött-e Goldfinger, hogy megbízói utasításának engedelmeskedve itthagyjon valamit, tán épp egy aranyrudat, ezalatt a híd alatt? Franciaország, Svájc, Olaszország. A hely aligha lehetne megfelelıbb – a lyoni kommunista csoport például a legerısebb egész Franciaországban. És arról a pontról az út mindkét oldala kitőnıen szemmel tartható. Goldf inger felfelé tartott a kaptatón. Bond visszahúzódott fedezékébe. Füléig jutott az ódon önindító hördülése. Óvatosságból addig figyelte a távolodó Rollst, míg az el nem tőnt. Takaros híd, takaros patak volt. ívére azonosítási számot rögzítettek: 79/6. A hatodik híd volt tehát az N79 mentén, valamely településtıl számítva. Könnyő rátalálni... Bond fürgén kipattant a kocsiból, leereszkedett a lankás partoldalon. A híd alatt sötét volt és hővös. A lassú folyású, kavicsos medrő, tiszta vízben halak cikáztak. Bond a téglák illeszkedését vizsgálgatta a talapzaton. A kellıs közepén, az út alatt, a fal tövében a fő sőrőbbnek látszott. Bond széthajtotta a főszálakat. Frissen szaglott alatta a nemrég megforgatott föld. Bond az ujjaival látott munkához. Hamar rátalált. Érintése sima volt, téglaforma. Megemeléséhez némi erı kellett. Bond leverte a földet a tompasárga fémrıl, s zsebkendıjébe csavarta a súlyos aranyrudat. Zakója alá rejtette, s nekiindult a partoldalon, vissza a néptelen országúira. 13. “HA OTT MEGÉRINT..." Bond elégedett volt magával. Rengetegen fognak megharagudni e baklövés miatt Goldfingerre, hisz húszezer fonttal számos piszkos húzást vihettek volna végbe. Terveiket most meg kell változtatniuk, összeesküvéseiket el kell halasztaniok – egyesek számára ez nyilván az életet jelenti. És ha valaha vizsgálat kezdıdik – ami a veszteségeket elkönyvelı realista szemlélető szervezet ismeretében ugyancsak valószínőtlen –, ügynökeik bizonyára úgy vélik majd, egy, a híd alatt megbúvó csavargó találta meg az aranyrudat. Bond felnyitotta – az utasülés alatti titkos rekeszt, elhelyezte benne a kincset. Veszedelmes útitárs! Fel kell vennie a kapcsolatot a szolgálat legközelebbi állomásának megbízottjaival, át kell adnia nekik: ık a diplomatapostával továbbküldhetik Londonba. Nyomban jelentést kell tennie a történtekrıl, hisz a lelet sok mindent bizonyít. Elıfordulhat, hogy M átszól a Deuxieme-nek, figyeljék, ki jön a hídhoz... De Bond remélte, hogy erre nem kerül sor. Riadalom törne ki az ellenség soraiban, épp, mire közel férkıznék prédájához. Azt akarta, hogy Goldfinger egy elıre kéknek, felhıtlennek lássa feje felett az eget... Nekiindult. Más dolga van pillanatnyilag. Be kell érnie a Rollst még Macon elıtt, jól kell választania a genfi és a lyoni elágazás közt. Meg kell oldania a lány beavatkozásával
felvetıdött problémát: ha mód nyílik rá, meg kell szabadulnia a Triumphtól. Hiába csinos az ismeretlen, csak összezavarja a képet... Ezenkívül ideje megállnia valahol, hogy enniés innivalót vásároljon. Egy óra múlt, és különben is megéhezett, amikor Goldfingert enni látta. Ideje továbbá tankolni, ellenırizni az olaj szintet és a hőtıvizet. A nyomkövetı zümmögése erısödött. Bond Maçon külterületén járt. Beljebb kell merészkednie, a leleplezıdés veszélye ellenére... A forgalomban alacsony építéső kocsija talán észrevétlen maradhat. Létfontosságú tudnia, áthalad-e a Rolls a Saône hídján, ráfordul-e a bourgi útra, vagy jobbra kanyarodik még a híd elıtt, hogy a Lyonba vivı N6oson robogjon tovább. Messze, a Rue Rambuteau túlsó végén sárga pont tőnt fel. Áthaladt a vasúti híd alatt, át egy kis téren. A jókora, sárga kocsi még mindig a folyó felé tartott. Bond látta, hogyan fordulnak meg utána a járókelık. A folyó. Jobb kanyart vesz-e Goldfinger, vagy folytatja útját a hídon át? A Rolls ráhajtott a hídra. Svájcba tart – tehát? Bond a nyomában maradt St. Laurent külterületéig. Most pedig elıre a legközelebbi húsboltig, pékségig, italkereskedésig! Jó száz méternyire a járda felett aranyborjút ábrázoló cégér függött. Bond a visszapillantó tükörbe sandított. Lám csak, lám! A kis Triumph félméternyire volt csak a DB III farától. Mióta követi vajon a lány? Bond, aki mindeddig a Rolls útját kísérte figyelemmel, hátra se nézett, mióta a városba ért. Az ismeretlen bizonyára egy mellékutcában húzódott meg. így állnak hát! Véletlenrıl többé szó sem lehet. Valamit tennie kell. Sajnálom, kedvesem, tönkre kell tegyelek. Olyan gyengéd leszek, amennyire csak lehet. Fogódzkodj hát! Bond hirtelen megállt a húsbolt elıtt. Hátramenetbe rántotta a sebváltót. Rémítı csattanás és csörömpölés hallatszott. Az ügynök leállította a motort, és kiszállt. Hátrasétált a kocsi farához. A haragos arcú lány egyik szép vonalú, selyemharisnyás lábával a betonra lépett már egy indiszkrét pillanatra kivillant tejfehér combja. Lekapta szemüvegét, szétvetett lábbal, csípıre tett kézzel egyenesedett fel. Ajka vonaglott az indulattól. Az Aston Martin hátsó lökhárítója a Triumph lámpáinak és hőtırácsának maradványai közé ékelıdött. – Ha ott még egyszer megérint, hozzám kell jönnie... – kezdte Bond nyájasan, de alig fejezte be, mikor a lány nyitott tenyere a képén csattant. Az ügynök megdörzsölte arcát. Meglehetıs csıdület támadt közben. Biztató, s elismerı hangok hallatszottak. – Allez y la gosse! Maintenant le knock-out!* A lány a pofonnal nem adta ki mérgét. – Maga átkozott hülye! Mit mővelt? Ha a csinos lányok folyton dühöngenének, gondolta az ügynök, gyönyörőek is lehetnének. – Nem túl jó a féke igaz? – érdeklıdött. – A fékem? Mi az ördögöt beszél? Hiszen belémfarolt! – Megcsúszott a kuplung. Nem gondoltam, hogy maga ilyen közel merészkedett. – Idıszerőnek érezte, hogy megnyugtassa az ismeretlent. – Rettentıen sajnálom. A javítást és az egyéb költségeket természetesen állom. Nem volt szerencsénk. Nézzük, mekkora a baj! Próbáljon eltolatni... Úgy látom, a lökhárítók nem akadtak össze... – Bond egyik lábával a Triumph lökhárítójára lépett, és néhányszor meglökte a kocsit. – Ne érjen az autómhoz! Hagyja abba! – A lány dühösen helyezkedett el ismét a volán mögött. Lenyomta az önindítót, a motor felberregett. Fém csordult a motorháztetı alatt. – Hallja, maga idióta? Tönkretette a hőtı ventilátort! Bond eddig csak remélhette, hogy sikerült. Most beszállt saját kocsijába, és odébbgördült. A lökhárító magával ragadta a Triumph néhány darabját, ezek utóbb az úton csörrentek. Az ügynök megint kiszállt. A csıdület feloszlott. Egy szerelı-overallt viselı férfi álldogált a közelben. Vállalta, hogy autómentıt hív, s el is indult, hogy kerítsen egyet. Bond a Triumphhoz ment. A lány kikászálódott már, várt rá. Arckifejezése megváltozott: higgadtabbnak tetszett. Bond figyelmét nem kerülte el, hogy
sötétkék szeme elıvigyázatosan ıt fürkészi. – Nem túl nagy a baj – mondta a lánynak. – Valószínőleg csak az aljzatról lazult le a forgólapát. A lámpák helyére ideiglenes fényszórókat szerelnek majd, a krómrészeket kikalapálják. Holnap reggel újra úton lehet. Tudom... – Bond a zsebébe nyúlt a tárcájáért. – Tudom, hogy bosszúságot okoztam, és természetesen vállalok minden felelısséget. Itt van százezer frank a javítási költségek, meg a ma esti kiadások fedezésére: telefon a barátoknak, és a többi... fogadja el, kérem, és tekintsük elintézettnek az ügyet! Szívesen maradnék, hogy meggyızıdjem, rendben útnak indul-e holnap reggelig, de programom van ma estére: egyszerően muszáj továbbállnom... – Nem! – A szó hővösen, határozottan csendült. A lány a háta mögött összefont karral várt. – De hiszen... – Mit akar vajon, cécót a rendırséggel? Vádat akar emelni ellene gondatlan veszélyeztetésért? – Nekem is programom van ma estére. Nem maradhatok le róla; be kell érnem Genfbe. Elvinne odáig, kérem? Nincs messze, tán kétszáz kilométer. Ezzel – mutatott a DB III-ra – két órán belül odaérhetünk. Megtenné? Kérem! Hangjában- kétségbeesett sürgetés bujkált. Nem hízelgés, nem fenyegetés, csak égetı szükség. Bond elsı ízben vette szemügyre úgy, hogy többet látott benne egy csinos lánynál, aki igyekszik magára felhívni Goldfinger figyelmét, netán zsarolni próbálja a nagy testő férfit, hisz e lehetıségek tőntek a tények alapján a legkézenfekvıbbeknek. Az ismeretlen azonban egyikre sem látszott képesnek: túlságosan erıs egyéniségrıl, túl nagy adag önbecsülésrıl árulkodott az arca. Nem is a nıi csábítók egyen öltözékét hordta. Nehéz selyembıl készült, férfias fazonú fehér inget viselt. Legfelül nem gombolta be, a gallér azonban szők kartongallér volt. A bı ingujjak csuklóban gombolódtak. A lány nem festette körmeit, úgy tetszett, a középsı ujján viselt arany jegygyőrő (valódi, vagy netán hamis?) az egyetlen ékessége. Igen széles, dupla sárgaréz csatos, fekete bıröv simult derekára – hátrafelé szélesedett, akár az autóversenyzık gerincet is támasztó főzıje. Kurta rakott szoknyája szürke volt, lábán lapos sarkú, drágának tőnı fekete cipı, melyben vezetni bizonyára kényelmes és egyszerő lehetett. Az egyetlen élénk színt a fején viselt kendı rózsaszínje jelentette – ezt most, szemüvegével együtt, kezében tartotta az oldala mellett. Vonzó volt, csakugyan, ruházata azonban sokkal inkább keltette felszerelés, mint fiatal nıhöz illı ruházat benyomását az ügynökben. A lány viselkedése, megjelenése egy árnyalatnyival férfiasabb, szabadosabb volt a kelleténél. Nincs kizárva, gondolta Bond, hogy a brit nıi lesikló válogatott tagja, netán olyasvalaki, aki sok idıt tölt Angliában vadászattal, sportbemutatókkal. Bár igen szép volt, ahhoz a típushoz tartozott, melynek képviselıi nem törıdnek szépségükkel. Nem is próbálta eligazítani fürtjeit. Ennek eredményeképp haja éppúgy festett, mint valami kislányé – rendezetlenül. Bizonyos tincsek elszabadultak, s a választék sem került a megfelelı helyre. Egyenetlen, sötét kontrasztjául szolgált mindez a szimmetrikus, halovány arcnak, melyet a sötét szemöldök hangsúlyozta kék szempár, az érzéki ajak, meg a széles járomcsontok, a szép vonalú áll sugallta elszántság, függetlenség határozott meg. Testtartását ugyanez az önbizalom jellemezte – még formás mellei is mintegy büszkén feszültek a szők selyeming alatt. A kiállása – kissé szétvetett lábak, a hátán ismét összekulcsolt kezek –, provokációnak, kihívásnak egyaránt minısülhetett. Lénye egésze mintha ezt sugározta volna: "Ne gondold, jóképő nyavalyás, hogy lekicsinyelhetsz! Te juttattál bajba, és Istenemre mondom, te is fogsz kihúzni belıle. Lehetsz jóvágású, nekem azonban megvannak a saját céljaim, megvan a saját életem..." Bond mérlegelte a kérést. Milyen terhet jelenthet a lány? Milyen hamar tud majd megszabadulni tıle, hogy mehessen a dolga után? Jelent-e a helyzet biztonsági kockázatot? A szituáció hátrányaival csak a lány, s a lány céljai irányában táplált érdeklıdését állíthatta szembe, a mese emlékét, a meséét, melyet alakja köré szıtt, s
melynek megvalósulása felé, íme, az elsı lépés is megtörtént. Latba esett végül a "bajba jutott lány" kliséje, a tény, hogy egy nı kér tıle segítséget. – Szívesen elviszem Genfig – mondta végül kurtán. – Most – folytatta, az Aston Martin csomagtartóját felnyitva – bepakolhat. Míg a garázs dolgát elintézem, fogja ezt a pénzt... Vegyen ebédre valót mindkettınknek. Magának amit kíván, nekem egy párat a lyoni kolbászból kenyérrel, vajjal, meg egy félliteres üveg maconi vörössel. A dugót húzassa ki! Szemük találkozott, kettejük közt hím- és nınemőek (uralkodók és alávetettek) viszonyát jellemzı, néma üzenetek cikáztak. A lány átvette a pénzt. – Köszönöm. Megpróbálkozom én is ugyanezzel... – A Triumph csomagtartójához ment, kinyitotta. – Nem, nem, hagyja csak! Boldogulok egyedül... – Egy behúzott zippzárú golftáskát és egy elegáns, kisebb bıröndöt húzott elı, az Aston Martinhoz cipelte, s az ügynök segítségét elhárítva Bond bıröndje mellé helyezte ıket. Megvárta, míg a férfi bezárja a csomagtartót, azután visszatért a Triumphhoz. Jókora, fekete bırbıl készült válltáskát vett magához. – Milyen nevet és címet adhatok meg? – kérdezte Bond. – Hogyan? Bond elismételte, s eltőnıdött közben, vajon hazudni fog-e a lány az elsı, második, avagy mindkét kérdést illetıen. – Nem maradok meg egy helyen – volt a válasz. – A cím legyen a Bergues Hotel, Genfben. A nevem pedig Soames. Tilly Soames... – Nem tétovázott. Eltőnt a húsboltban. Negyedóra múltán már úton voltak. A lány egyenes derékkal ült, az utat figyelte. A nyomkövetı zümmögése elhalkult: a Rolls jó száz kilométernyi elınyre tehetett szert. Bond sietett. Átrobogtak Bourgon, a folyón Pont d'Ain-nél. Már a Jura elsı emelkedıin jártak, az N84-es s-kanyarjai következtek. Bond úgy vette ıket, akár az Alpesi Futamok bajnokjelöltjei. A lány kétszer is nekidılt, azután megmarkolta a kapaszkodót, s úgy haladt együtt a kocsival, mint egy jó mitfahrer. Egy ízben egy különösképp éles ívő forduló után, melynek alkalmával csaknem lesodródtak az útról, Bond útitársára pillantott. A lány ajkai szétváltak, orrlyukai enyhén kitágultak, szeme ragyogott: élvezte az utazást. A hágó legmagasabb pontjáról elébük tárult a svájci határig húzódó nagy egyenes. A nyomkövetı mostanra folyamatosan sercegett. Csökkentenem kell az iramot, gondolta Bond, különben még összefutunk az útlevélvizsgálatnál! A mőszerfal alá nyúlt, lehalkította a zajt. Az út szélére húzódott. Az autóban ülve, udvarias légkörben, de csaknem szótlanul költötték el piknikjüket. Társalgással egyikük sem próbálkozott: úgy tetszett, az eszük kölcsönösen másutt jár. Tíz perc múltán Bond újra nekiindult. Kényelembe helyezkedett, sietség nélkül követte a suttogó, fiatal fenyvesekkel szegélyezett pálya ívelését. – Mi ez a zaj?-kérdezte alany, – Egy mágnes gerjed valahol. Ha sietek, még rosszabb. Orleans-nál kezdıdött. Ma este meg kell nézetnem. A lány úgy tőnt, beérte a halandzsával. – Merre tart? – érdeklıdött. – Remélem, nem térítettem el túlságosan az útiránytól... – Szó sincs róla – felelte Bond barátságosan. – Én is épp Genfbe készültem. Persze lehet, hogy maradok éjszakára – esetleg tovább kell mennem. Találkozóm kimenetelétıl függ. Maga meddig idızik? – Még nem tudom. Golfozni jöttem. Divionne-ban rendezik meg a nık számára Svájc Nyitott Bajnokságát. Ennyire jó azért nem vagyok, de gondoltam, próbát tenni sosem árthat. Játszani szeretnék utána más kurzusokon is... Megjárja. És miért ne lehetne igaz? Bond mégis bizonyos volt abban, hogy ez nem a teljes igazság. – Sokat golfozik? – kérdezte. – Meglehetısen.
– Otthon melyik kurzushoz tartozik? – A temple-ihez. Könnyő kérdés. De igaz-e a rá adott válasz, avagy a lány az elsınek eszébe ötlı kurzust nevezte meg? – Ott lakik a közelben? – Henleyben él a nagynéném. Hát maga mit csinál Svájcban?~A szabadságát tölti? – Dolgozom. Export- és importügyekkel foglalkozom. – Ó... Bond elmosolyodott. Színpadra való párbeszéd, a hangsúlyok udvarias színpadi hangsúlyok. Szinte látta is az angol színházakban olyannyira kedvelt jelenetet: társalgó, a franciaablakok túloldalán napfényben fürdı mályvarózsák, a szófa két szélén üldögélı pár. A hölgy teát tölt. “Parancsol cukrot?" Kiértek a dombok közül. Hosszú, egyenes szakasz vezetett a francia határállomás távoli, apró épületcsoportjáig. A lány nem adott alkalmat Bondnak útlevele szemrevételezésére. Amint az autó megállt, kijelentette, rendbe kell hoznia magát, s máris eltőnt a DAMES feliratú ajtó mögött. Bond átesett az ellenırzésen, s épp az útiokmányával veszıdött, mikor Miss Soames, immár lepecsételt útlevéllel, elıkerült. A svájci vámnál azzal az ürüggyel szállt ki, hogy szüksége van valamire a bıröndjébıl. Bondnak nem jutott ideje rá, hogy kövesse, s megbizonyosodjék róla, átejtették. Sietısen hajtott Genfig, elegáns ívben kanyarodott a Bergues impozáns bejárata elé. A londiner átvette a lány bıröndjét és golfütıit. Bond és Miss Soames ott álltak a lépcsın. Miss Soames a kezét nyújtotta. – Minden jót... – A fürkészı, kék szempár nem tükrözött ellágyulást. – És köszönöm. Maga remekül vezet. – Csak az ajka mosolygott. – Nem értem, hogyan kapcsolhatott félre odaát Macon-ban. Bond megvonta a vállát. – Nem túl gyakori eset. De örülök, hogy így történt. Ha végzek, esetleg találkozhatunk újra... – Nagyszerő lenne... – A hanghordozásból kitetszett, hogy úgysem lesz. A lány sarkon fordult, besétált a lengıajtón. Bond lerohant a kocsijához. Pokolba a lánnyal! Ideje megtalálni Goldfingert, azután felkeresni azt a kis irodát a Quai Wilsonon. Bekapcsolta a nyomkövetıt, s várt néhány percet. Goldfinger közel járt, de távolodóban, egyaránt választhatta a tó jobb, avagy bal partján futó utat. A nyomkövetı hangszínébıl ítélve legalább két kilométerrel elhagyta már a várost. De merre? Bal felé, Lausanne-nak? Jobbra, Eviannak? A DB III eddig a bal oldalon haladt – Bond úgy határozott, megy tovább az orra után. Nekiindult. Valamivel Coppet, a Madame de Staël által híressé tett tóparti falu elıtt ért a nagy, sárga autó nyomába. Egy teherautó mögé húzódott. Mire megelızte, a Rolls eltőnt. Bond továbbhaladt, balra figyelt. A falu szélén épp becsukódott egy magas fal jókora, masszív, kétszárnyú kapuja.A levegıben por kavargott. A kapu felett, egyszerő cégtáblán, kék alapon fakósárga betőkkel ez állt: AURIC ENTREPRISES, A.G. Föld alá bújt hát a róka! Bond folytatta útját a legközelebbi bal oldali elágazásig. Ezen haladt, míg meglelte azt a sávot, amely Coppet mögött, a szılıskertek alatt, a kiserdın át Madame de Staël kastélyához vezetett. Bond megállt a fák közt. Pontosan az Entreprises Auric, vagyis a titokzatos vállalat létesítményeire kell innét rálátnia. Magához vette messzelátóját, kiszállt, s lefelé indult a faluba vivı gyalogúton. Jobb kéz felé hamarosan vaskerítést pillantott meg. A kerítés tetején szögesdrót csillant. Száz méterrel lejjebb a vaskerítés magas kıfalhoz csatlakozott. Az ügynök lassan haladt lefelé, azt a titkos bejáratot keresve, melyet a coppeti gyerekek készítettek, hogy a benti gesztenyefákhoz férhessenek. Meg is találta: a vaskerítés két rúdját szétfeszítették, egy kis test épp átférkızhetett köztük. Bond, teljes súlyával az alsó rúdra nehezedve még néhány hüvelyknyivel tágította a rést, majd átpréselte magát rajta.
Vigyázva haladt a fák közt, nehogy száraz gallyra lépjen. A fák ritkulni kezdtek. Egy kisebb udvarház mögött alacsony épületek sora tőnt elı. Bond kiválasztott egy vaskos fenyıtörzset, a mögé húzódott. Az épületeket nézte. A legközelebbi jó százméternyire lehetett. Nyitott udvara volt. Udvara közepén parkolt a porlepte Silver Ghost. Bond a messzelátóért nyúlt, gondosan szemügyre vett mindent. A ház jó beosztású, ódon, vörös téglás, lapos tetejő épület volt, két emelettel és padlástérrel. Négy hálószoba, két nappali, legalább. A falakra kúszó, vastag törzső glicinia javában virágzott. Takaros ház volt. Bond lelki szemeivel látni vélte a fehérre festett belsıt, érezte a szobák napsütést idézı, sőrő, édeskés illatát. A hátsó kijárat a széles, kövezett udvarra nyílt, oda, ahol a Rolls állt. Bond felé nyitott volt az udvar, a másik két oldalt egyszintes, hegesztett fémlapokból összerótt mőhelyek zárták el. A két mőhely találkozásánál cinksüvegben végzıdı, magas cinkkémény emelkedett. A cinksüveg tetején Bond riasztó, elhúzott szájhoz hasonlatos valamit pillantott meg, valamit, ami a legtöbb hajón megtalálható Decca radartányérra emlékeztette... A szerkezet állandó, körkörös mozgásban volt. Bond elképzelni sem tudta, mi célt szolgálhat itt, a fák közt megbúvó kisüzem kéményének csúcsán. Az idill csendje, mozdulatlansága nem bizonyult tartósnak. Akárha Bond egypennyst dobott volna egy diorama nyílásába a brightoni parton: valahol ötöt ütött egy repedtfazék hangú óra. A jelre kitárult a ház hátsó ajtaja, kilépett rajta Goldfinger, aki még mindig fehér autóskabátját viselte, ezúttal sapka nélkül. Jellegtelen külsejő, apró termető, kefebajuszú, szarukeretes szemüveget viselı férfi követte. Goldfinger elégedettnek látszott. A Rollshoz ment, megpaskolta a motorház tetejét. A másik alak udvariasan nevetett. Zekéje zsebébıl sípot húzott elı, s belefújt. A jobb oldali épület egyik ajtaja felpattant, négy, kék overallba öltözött munkás sorjázott elı, a kocsihoz léptek. A nyitva hagyott ajtón át surrogó zaj hallatszott, jókora motor indult el, fogott ritmikus dohogásba, melyre Bond még Reculverbıl emlékezett. A négy ember elhelyezkedett az autó körül. A kis ember vezényszavára – aki valószínőleg mővezetıjük lehetett – nekiálltak darabokra szedni a Rollst. Mire kiemelték sarkaiból a négy ajtót, leszerelték a motorháztetıt, s az egyik sárhányót rögzítı csavarokat meglazították, nyilvánvalóvá vált, hogy módszeresen fosztják meg az ódon gépet páncélozott burkolatától. Amint Bond erre a következtetésre jutott, Oddjob feketébe öltözött, keménykalapos figurája jelent meg a ház hátsó ajtajában. Odamordult valamit Goldfingernek, aki szót váltott a mővezetıvel, azután bevonult, magukra hagyva munkásait. Bond úgy érezte, ideje mennie. Még egyszer gondosan körbenézett, hogy rögzítse magában az üzem helyszínrajzát, majd visszafelé osont a fák közt.
– Az Universal Exporttól jöttem. – Ó, csakugyan? – Az asztal fölött a királynı Annigoni készítette portréjának reprodukciója függött. A helyiség többi falán Ferguson-féle traktorokat s más mezıgazdasági berendezéseket hirdettek. A jókora ablakon túlról a Quai Wilsonon zajló forgalom moraja hallatszott. Egy gızös kürtjelet adott. Bond az ablakon keresztül figyelte, miként halad tova, lenyőgözı ívet rajzolva a tó kora esti, makulátlan víztükrén. Utóbb tekintete visszatért, összekapcsolódott a közönyös, kifejezéstelen képő üzletember udvariasan firtató tekintetével. – Szeretnék üzletet kötni önökkel. – Miféle üzletet? – Elınyös üzletet. A férfi elmosolyodott. – 007, nemdebár? – Kérdezte vidáman. – Ismerısnek tőnt nekem. Nos, miben állhatok rendelkezésére? – Hangja elıvigyázatosabbá vált. – Csak egyvalamit még: tisztázzuk gyorsan és csináljuk... Átkozottul forró itt a helyzet a Dumont-ügy óta. Lehallgatnak – az
itteniek is, a vörösök is. Békések, persze, de nem lenne jó, ha a maga dolgát megszimatolnák... – Számítottam valami effélére. Rutineljárásról van szó. Íme... – Bond kigombolta ingét, elıszedte a súlyos aranydarabot. – Küldje ezt haza, rendben? És továbbítsa ezt is, ha adódik rá alkalom... – A férfi jegyzettömböt húzott maga elé, és gyorsírással rögzítette az ügynök közlendıit. Amint végzett, zsebre vágta a jegyzettömböt. – Nohát, nohát... Forró anyag. Vettük. Továbbítás éjféltájt. Ez – mutatott az aranyrúdra – máris indulhat Bernbe, ahol a csomagba kerül. Van még valami? – Hallott már a coppeti "Entreprises Auric"-ról? Tudja, mivel foglalkoznak? – Minden ipari vállalkozás profilját ismerem a környéken. Muszáj. Ezeknek Coppetben szegecselı kalapácsokat próbáltunk eladni tavaly. Fémbútorokat készítenek. Nem is akármilyeneket. A Svájci Államvasutak vásárolnak tılük, meg a légitársaságok. – Tudja-e, milyen légitársaságok? A férfi vállat vont. – Azt hallottam, elsısorban a Mecca. Az a légitársaság, amelyik charterjáratokat indít Indiába. Innét indulnak a gépeik, Genfbıl. Komoly vetélytársai az Ali-Indiának. A Mecca egyébiránt magántulajdonban van. Olyasmit hallottam, hogy az Auric és tsa. is érdekelt benne – aligha véletlen, hogy tılük rendelik azokat az üléseket. Bond arcán lassan felderengett a bısz mosoly. Felállt, kezet nyújtott. – Egy perc alatt megoldotta az egész feladványt anélkül, hogy tudta volna! Nagyon köszönöm. Sok szerencsét a traktorüzlethez; remélem, találkozunk még... Odalent az utcán Bond hamar kocsiba szállt, s a tóparti úton a Berguesig hajtott. Szóval így áll a dolog! Két napon át követte Európán át a Silvet Ghostot. A kocsi páncélozott. Kentben tanúja volt a javítgatásnak, s látta, hogyan távolítják el a burkolatot Coppet mellett. A lapok azóta nyilván a coppeti kemencékbe kerültek, hetven fémvázas ülést készítenek belılük rövidesen a Mecca-társaság számára. Néhány nap múlva, Indiában leszerelik ezeket az üléseket, és alumíniumból készültekkel pótolják ıket. Mekkora haszonra tesz majd szert Goldfinger? Félmillió fontra? Egymillióra? Mert a Silver Ghost, vagyis az Ezüstszellem aranyszellem voltaképp – két tonnányi, súlyos, tizennyolc karátos arany.
14. FANTOMOK AZ ÉJSZAKÁBAN James Bond szobát vett ki a Hotel des Berguesben, megfürdött, lezuhanyozott, átöltözött. Tenyerén méregette Walther PPK-jét, latolgatta, magával vigye-e, végül úgy döntött, hátrahagyja. Nem akarta, hogy az Entreprises Auricnél teendı második látogatás alkalmával észrevegyék. Ha átkozott balszerencséjére mégis felfedeznék, az ellenállással mindent tönkretenne. Hisz kiagyalta a szükséges mesét – nem túl meggyızı, de legalább passzol az eddigiekhez. Meg kell elégednie ennyivel. A kiránduláshoz mégis olyan cipıt választott, mely súlyosabb volt az alkalmi vonalvezetés alapján feltételezhetınél. A recepciónál megkérdezte, a szobájában tartózkodik-e Miss Soames. Meg sem lepıdött, mikor a fogadóportás közölte, ilyen nevő hölgy nem lakik a szállodában. Csak az volt kérdéses, nyomban elhagyta-e a lány a hotelt, vagy más néven jelentkezett be... Bond végighajtott a csodaszép Pont du Mont Blancon, a fényesen kivilágított rakparton a szolid Bavaria Sörözıig, mely a Népszövetség idejében a "nagyok" találkozóhelye volt. Az ablak mellé telepedett, Enziánt ivott, és világos Löwenbrauval öblítette le. Elıbb Goldfinger dolgát gondolta át. Többé nem lehet kétséges, miben mesterkedik ez az alak. Nagy valószínőséggel kémhálózatot finanszíroz, s vagyonokat szerez úgy, hogy aranyat csempész Indiába, abba az országba, ahol a legnagyobb haszonra tehet szert portékája után. Brixham-féle hajója elvesztése után módolta ki jelenlegi eljárását. Elıször elhíresztelte, hogy az autója páncélozott – ez legfeljebb különcségnek minısülhet. A legtöbb brit karosszériaépítı cég foglalkozik ilyesmivel. A kocsik azelıtt indiai rádzsáknak kellettek, manapság olajsejkek, dél-amerikai diktátorok keresik ıket. Goldfinger választása a Silver Ghost-ra esett, mert e típus tengelye az átalakítások után – képes volt megbirkózni a terheléssel, mert jellemzıje a szegecselt kocsiszekrény, s mivel a lehetı legnagyobb lemezfelülettel rendelkezik. Nyilván kiruccant vele egyszer-kétszer, hogy Ferryfielden hozzászokjanak. Azután, a következı utazás elıtt eltávolíttatta a páncéllemezeket reculveri üzemében, s a súlyt tizennyolc karátos színarannyal pótolta. Nikkellel és ezüsttel ötvözve az arany állja az efféle próbát. A szín sem árulja el, ha netán karambolozik, vagy a karosszériát meghúzzák. Goldfinger Svájcba, itteni kisüzemébe jön. Munkásait nyilván éppolyan gondosan válogatja össze, mint Reculverben. Leszerelik a borítólapokat, repülıgépüléseket készítenek belılük, melyek a kárpitozás után a Mecca Légitársaság gépeire kerülnek. A céget, Goldfinger helyett, nyilván valami stróman irányítja, aki százalékot kap minden "aranyjárat" hasznából. E járatok gépeit – évente egyszer, kétszer, talán háromszor is? – kevés rakománnyal, alig egy-két utassal indítják. Bombay-ban vagy Calcuttában felülvizsgálat, felújítás válik szükségessé. A gépet a Mecca hangárjában új ülésgarnitúrával szerelik fel. A régi, az arany garnitúra a zugpiaci kereskedıkhöz kerül, Goldf inger Nassauban, vagy egy általa választott más helyen halmozza sterlingjeit. Száz, netán kétszáz százalékos hasznot zsebel be, azután elölrıl kezdi az egészet, az angliai “Antik aranyat veszünk!" boltokban, Reculverben, Genfben, Bombay-ben. Igen, gondolta Bond, kibámulva a tó csillagfényben sziporkázó tükrére, így kell történnie: szigorúan zárt csempészhálózat, minimális kockázat, maximális profit. Hogy vigyoroghatott Goldfinger, miközben az ódon kígyó nyakú dudát nyomogatva elhúzott három ország ámuldozó rendırei elıtt! Hisz úgy tőnik, meglelte a megoldást, a Bölcsek Kövét, ama bizonyos ARANYUJJAT! Ha nem lenne ilyen elvetemült, gondolta az ügynök, még csodálnám is. Csodálnám ezt a zseniális szélhámost, aki nagyszabású manıvereivel még az Angol Bankot is aggodalomban tartja. Így azonban arra vágyott csupán, hogy tönkretegye, s aranyát megszerezve rács mögé juttassa. Goldfinger, arany utáni sóvárgásában túlságosan könyörtelen, túlságosan veszedelmes: nem engedheti szabadon járni-kelni a világban. Nyolc óra volt. Az Enzian, a tárnicsból desztillált szesz, a svájci krónikus alkoholizmus elsı számú oka, kezdte felmelegíteni Bond bensıjét, feloldotta feszültségét.
Ujabb, dupla adagot rendelt, hozzá egy Choucroute-ot, meg egy fondut. Hát a lánnyal, a csinos, öntudatos ismeretlennel hogy áll a helyzet? Mi az ördögöt akarhat? Mennyi igaz a golffal kapcsolatos meséjébıl? Bond felállt, s a helyiség hátsó traktusában lévı telefonhoz vonult. Felhívta a Journal de Geneve-et, és a sportrovat szerkesztıjét kérte. A szerkesztı segítıkésznek mutatkozott, noha meglepte az ügynök kérdése. Nem, ilyen verseny nincs. A különféle bajnokságokat, természetesen nyáron tartják, miután másutt a nemzeti bajnokságok befejezıdtek. Jóval több külföldi ruccan így is át Svájcba... Hasonlóképp jár el minden más európai ország: annyi brit és amerikai játékost igyekeznek versengésre csábítani, amennyit csak lehetséges. Ez növeli a színvonalat. “Pas de quoi, monsieur."* Bond visszatért asztalához, hogy befejezze a vacsorát. Ennyit errıl. Bárki legyen is a lány, biztosan amatır. Profik nem állnak elı egyetlen telefonhívással megcáfolható mesékkel. Bond agyán – kelletlenül, mert tetszetısnek, izgatónak találta a lányt – átfutott a gondolat, hogy az ismeretlen lehetne akár valami ügynök is. Ügynök, aki Goldfingert, ıt, netán mindkettıjüket szemmel tartja. Rendelkezik néhány, a titkos megbízatásban járókra jellemzı tulajdonsággal: független, határozott egyéniség, kész az önálló cselekvésre... Akkor is képtelenség! Hisz látnivaló, nincs semmi gyakorlata. Bond egy szelet gruyere-sajtot, barna kenyérbıl készült pirítóst, pumpernickelt és kávét kért. Rejtélyes dolog ez a lánnyal. Remélte, hogy az ismeretlennek sem vele, sem Goldfingerrel nincs személyes elintéznivalója. Bármiféle beavatkozással csak veszélyeztetné saját terveit. Hisz egykettıre végez feladatával! Már csak bizonyíték kell, hogy a Goldfingerrel és a Rollsszal kapcsolatos feltételezései helytállóak. Ha sikerül betekintést nyernie a coppeti munkálatokba, ha sikerül egy kevés aranyport győjtenie a helyszínen, már az éjjel indulhat Bernbe, s kapcsolatba léphet a szolgálat ügyeletesével a követség vonalán. Az Angol Bank pedig, csendesen, diszkréten bár, de befagyasztja Goldfinger betétállományát szerte a világon, azután, talán már holnap, a svájci rendırség különleges ügyosztálya is bekopogtat az Entreprises Auric kapuján. Vizsgálat következik. Goldfinger Brixtonba vonul, s az egyik csempészetre szakosodott bíróság – a Maidston- vagy a Lewesféle – elé hamarosan bizalmasan kezelt, bonyolult ügy kerül. Goldfinger kap pár évet, állampolgárságát megvonják, illegálisan exportált anyaga pedig visszaszivárog az Angol Bank páncéltermeibe. Megbízói fogukat csikorgatják majd, s újabb lappal bıvül a Bondról vezetett terjedelmes dossziéjuk... Ideje megtenni az utolsó lépést! Bond fizetett, elhagyta a sörözıt, s a kocsijához ment. Áthajtott a túlpartra, azután lassan gördült végig a kivilágított rakpart hosszában, alkalmazkodva az esti forgalom ritmusához. Céljaira épp megfelelı volt az éjszaka. A harmadik negyedben járó, ragyogó hold elegendı fényt adott, szél sem rezdült azonban, hogy zúgásával palástolja az üzem megközelítésekor a fák közt keltett zajt. Igaz, sietségre semmi ok: Goldfinger emberei nyilván hajnalig dolgoznak. Csak nyugodtan, csak óvatosan! Bond szeme elıtt film gyanánt peregtek az üzem, s a megközelítésére kiszemelt ösvény képei, miközben kocsiját a jó vezetıkre jellemzı automatizmussal irányította a szunnyadó tópart mentén futó, széles, fehér mőúton. A délután már bejárt útvonalon haladt. Miután lekanyarodott a fıútvonalról, átkapcsolt tompítottra. A fák közé érve elhagyta a pályát, egy tisztáson állapodott meg, s leállította a motort. Ült és fülelt. A súlyosan ráhulló csendben csak az átforrósodott fém percegett alig hallhatóan a motorháztetı alatt, s az óra ketyegett szaporán a mőszerfalon. Bond kiszállt, óvatosan hajtotta be az ajtót, majd elıvigyázatosan indult lefelé a fák közti keskeny ösvényen. Már hallani, érezni vélte a generátor motorjának súlyos lüktetését ...dumm...dumm...dumm. Veszedelmet sejtetı, meglehetısen rémisztı zaj volt. Bond elérte a fémrudak közti rést, átférkızött rajta, azután csak állt, minden idegszálával figyelt a holdsütötte lombok alatt. DUMM... DUMMM... DUMM... A hatalmas, fémes dobbanások közelrıl hangzottak, szinte az agyáig hatoltak. Bond azt a fajta borzongást
érezte, melyet elıször gyermekkorában, az elsı éjszakai bújócska közben él át az ember. Az ügynök megmosolyogta az állati veszélyérzet e megnyilvánulását. Vajon miféle ısi húrt pendített meg a magasba nyúló cinkkémény felıl hallatszó, ártalmatlan gépmoraj? A barlangjában rejtızı sárkánygyík "emlékét" idézi? Bond megfeszítette izmait, lépésrıl lépésre haladt elıre, óvatosan félre tolta útjából a gallyacskákat, gondosan ügyelt minden lépésére, akárha aknamezın járt volna. A fák ritkulni kezdtek. Hamarosan eléri azt a vaskos törzset, mely mögött délután bújt meg... Bond kinézte a fát, azután dobogó szívvel mozdulatlanná dermedt. Az általa választott fedezékben egy alak hasalt a földön. Az ügynök nagyra tátotta száját, azon keresztül lélegzett lassan, feszültségét enyhítendı. Izzadó tenyerét hangtalanul nadrágszárába törülte. Lassan négykézlábra ereszkedett, s filmfelvevıgép-lencsék módjára kitágult szemekkel megindult elıre. A fatörzs mögött fekvı alak megmoccant, vigyázva új pozíciót vett fel. Szellı suttogott a fák lombjai közt. A holdsugarak mintázata sebes táncba kezdett a testen, azután megállapodott. Bond sőrő fekete hajat, fekete pulóvert, szők fekete nadrágba bújt lábakat pillantott meg. S megpillantott valami mást is: egy, a földön heverı egyenes, csillogó fémcsövet. A csı a fekete hajkoronától a fatörzsek közti fő közé ért. Bond lassan, fáradtan hajtotta le fejét, két keze közt a földre bámult. A lány az, Tilly... A lenti épületeket figyeli... A kezében puska – puska, melyet bizonyára az ártalmatlan golfütık között rejtegetett. Készen áll rá, hogy tüzet nyisson a lentiekre. Az átkozott, ostoba liba! Lassanként persze megnyugodott. Nem számít, kicsoda ez a lány, sem az, mit akar... Felmérte a távolságot, megtervezett minden mozzanatot: a végsı ugrás ívét is. Bal kéz a nyakra, jobb kéz a puskára. Most! Bond mellkasa a fart súrolva a lány hátára zuhant, a lány tüdejébıl az ütközés pillanatában halk hördüléssel szorult ki a levegı. Bond baljának ujjaival a torkához kapott, sikerült meglelnie a fı ütıerét, míg jobbjával a puskatust ragadta meg. Odébbcsúsztatta ujjait, meggyızıdött róla, hogy a fegyver ki van biztosítva, azután félretolta. Csak ezután húzódzkodott lejjebb a lány hátáról, s eresztette el a nyakát. Tenyerével gyöngéden a száját fogta be. Érezte, a test vonaglik az övé alatt, a lány – öntudatlanul – levegı után kapkod. Bond vigyázva fogta össze jobbjával a lány két kezét. A farizmok megfeszültek, a lábak megmoccantak – az ügynök gyomrával, combjával a talajhoz szegezte ıket; figyelmét nem kerülte el az ellenszegülı izmok ereje. Ujjai közt érezte a fogoly szisszenı lélegzetvételét. Húsába fogak mélyedtek. Bond óvatosan elırébb húzódzkodott, s a hajon keresztül sietısen a lány fülébe suttogta: – Az Isten szerelmére, Tilly, maradjon nyugton! Én vagyok az, Bond. Nem akarok rosszat, de ez nagyon fontos. Mindenrıl maga sem tudhat... Megteszi, hogy nyugton marad, és rám figyel? A fogak eleresztették az ujjait. A test elernyedt, mozdulatlanul hevert az övé alatt. A lány egy idı után bólintott. Bond legördült róla, elhevert mellette, de a lány kezét továbbra is fogva tartotta. – Szuszogja ki magát... – suttogta. – De árulja el: Goldfingerre pályázik? A halovány arc oldalra fordult, azután vissza. A lány hangja ádáz suttogás volt: – Meg akartam ölni! Egy lány, akit Goldfinger magára haragított... Bond eleresztette a kezét. A lány visszahúzta ıket, tenyerébe támasztotta fejét. Egész testében borzongott a kimerültségtıl és az idegfeszültségtıl. Vállai lassan rázkódni kezdtek. Bond odanyúlt, s némán, ütemesen simogatni kezdte a haját. Óvatosan szemügyre vette a lenti változatlan, békés képet. De változatlan-e csakugyan? Mert valami megváltozott: a radarberendezés helyzete a kémény tetején. Az ovális száj most egyenesen feléjük fordult, ez azonban nem tőnt fontosnak Bond számára. A lány abbahagyta a sírást. Bond még közelebb hajolt a füléhez. Tilly hajából jázminillat áradt.
– Ne aggódjon! – suttogta az ügynök. – Én is Goldfingerre pályázom, és sokkal nagyobb kárt teszek benne, mint amekkorát maga tudott volna. Londonból küldtek, ık akarják, hogy elkapjam. Mit mővelt magával? – Megölte a nıvéremet – suttogta a lány alig hallhatóan. – Jill Mastertont. Ismerte, igaz? – Hogyan történt? – sziszegte Bond könyörtelenül. – Goldfinger havonta egyszer hál nıvel. Jill akkor mondta el ezt, mikor megegyezett vele. Goldfinger hipnotizálja a kiválasztottakat, aztán... aztán aranyszínőre festi ıket. – Jézusom! Miért? – Nem tudom. Jill mondta, hogy bolondja az aranynak. Azt hiszem, valahogy úgy érzi, birtokba veszi ilyenkor az aranyat. Mintha magához kötné, érti, ugye? Van egy koreai szolgája, az mázolja a lányokat aranyszínőre, csak a hátukat kell szabadon hagynia. Hogy miért, azt Jill sem sejtette. Én jöttem rá, hogy azért kell, meg ne haljanak. Ha az egész testüket bearanyoznák, nem tudnának a bırük pórusain át lélegezni, és meghalnának. A szeretkezés után a koreai valami oldószerrel lemossa ıket. Ezer dollárt kapnak Goldfingertıl, és mehetnek. Bond szinte látta a félelmetes Oddjobot, kezében az aranyfestékes dobozzal, látni vélte Goldfinger aranyosan csillogó nıi testekre meredı, vad szenvedélyekrıl árulkodó tekintetét. – Mi történt Jillel? – Táviratozott értem. Egy kórház intenzív osztályán feküdt Miamiben. Goldfinger kirúgta. Haldokolt. Az orvosok nem tudták, mi a baj, de Jill elmondta, mi történt, mit tett vele az az ember... Még azon az éjszakán meghalt. – Tilly hangja száraz volt, tárgyilagos. – Amint hazaértem Angliába, felkerestem Traint, a bırgyógyászt. İ magyarázta el ezt a dolgot a pórusokkal. Hasonló történt egy kabaré táncosnıvel, aki "ezüstszobor"-ként lépett fel. A doktor megmutatta a boncolási jegyzıkönyvet meg a többit. Tudtam már, mi volt Jill baja. Goldfinger bearanyoztatta az egész testét. Megölette. Biztosan bosszúból azért... azért, mert elment magával... – A lány kivárt, azután tompa hangon folytatta: – Jill magáról is beszélt. Kedvelte... Kedvelte magát. Megkért, ha valaha találkozunk, adjam oda ezt a győrőt... Bond szorosan lehunyta a szemét, úgy kelt birokra a lelkifurdalással. Újabb áldozat! A kezéhez ismét vér tapad... És ezúttal egy óvatlan gesztus eredményeképpen, cserébe huszonnégy órányi gyönyörért, mellyel ı és a csodaszép lány ajándékozták meg egymást. Goldfinger pedig ezerszeresen, milliószorosan viszonozta az önérzetére mért ügyes csapást. Azok a közömbösen csengı szavak a sandwichi napsütésben, alig két nappal ezelıtt! "Kilépett a szolgálatomból..." Milyen élvezettel mondhatta ezt Goldfinger! Bond körmei önnön tenyerébe vájtak. Elszámoltatja Goldfingert e gaztettrıl, ha addig él is! Hát magában hogy intézi el...? Tudta a választ. Ezúttal nem rázhatja le magáról a felelısséget azzal, hogy a dolog kötelessége teljesítése közben történt. E halálesettel, a felelısséggel együtt kell majd élnie. Tilly lehúzta ujjáról a győrőt, az aranyszívet tartó kezek díszítette aranygyőrőt. Szájával próbálkozott, s a győrő engedett. Bond felé nyújtotta. A fatörzs hátterére rajzolódó apró aranykarikán megcsillant a holdfény. Az ügynök neszt hallott, szisszenéshez, éles füttyhöz hasonlót. Száraz, visszhangzó csattanás következett: szeme elıtt madárszárnyak gyanánt verdestek az acél nyílvesszı alumínium tollai. A nyílvesszı lassan mozdulatlanná vált. Az aranygyőrő lesiklott hosszában, és a fának koppant. Bond lassan, majdhogynem unottan tekintett fel. Tízméternyire – félig a holdfényben, félig árnyékban állva – sötét, dinnyefejő alak guggolt, szétvetett lábai judoalapállásban. Az íj csillogó félkörét tartó bal karja egyenes volt, akár egy párbajozóé. A második nyílvesszı tollat tartó jobbja mereven szorult jobb arcához. Feje mögött mereven tartott jobb könyöke feketéllett mozdulatlanul. A második nyílvesszı ezüstös hegye a két rejtızködı, felfelé tekintı, halovány profil felé mutatott.
– Nehogy megmoccanjon! – suttogta a lánynak Bond, ezután fennhangon így szólt: – Hello, Oddjob! Fenemód remek lövés volt! Oddjob a nyílheggyel felfelé mutatott. Bond, a lányt takarva, felegyenesedett. – Nem szabad észre vennie a puskát... – mondta halkan Tillynek; majd nyugodt hangon, békítıleg szólt a koreaihoz: – Kellemes kis birtoka van Mr. Goldfingernek... Szeretnék szót váltani vele mostanában, de ehhez egy kicsit késıre jár már. Megmondhatod neki, hogy holnap benézek... – a lányhoz fordult. – Na gyere, drágám, elég már az erdei sétából! Ideje visszamennünk a szállóba! – Egylépésnyit távolodott Oddjobtól, a kerítés felé. Oddjob elöl lévı lábával dobbantott. A második nyílvesszı hegye Bond gyomrának szegezıdött. – Oargh! – A koreai fejével oldalt és lefelé, a ház felé biccentett. – Ó, úgy gondolod, szeretne bennünket nyomban fogadni? Jól van. De nem zavarjuk majd, ugye? Gyere drágám... – Bond bal felıl kerülte meg a fát, igyekezett távol maradni a főben a homályban heverı fegyvertıl. Miközben lassan lefelé tartottak a dombról, Bond halkan, sietve oktatta ki Tillyt. – Maga a barátnım. Angliából ugrottunk át. Tegyen úgy, mintha szórakoztatná meglepı kis kalandunk. Nagy bajban vagyunk, ne próbálkozzék semmi mással! – Fejével intett Oddjob felé. – Ez az alak gyilkos. – Ha nem avatkozott volna a dolgomba... – kezdte mérgesen a lány. – És viszont – vágta rá Bond kurtán, aztán meg is bánta. – Sajnálom, Tilly, ne haragudjon. De nem hiszem, hogy megúszhatta volna a dolgot. – Mindent elterveztem! Éjfélre átléptem volna a határt. Bond nem válaszolt: felfigyelt valamire. A magasba nyúló kémény tetején ismét forgásba kezdett az ovális radartányér. Eszerint ez a berendezés érzékelte, neszelte meg jöttüket! Bizonyára egyfajta hangdetektor. Micsoda körültekintı alak...! Sosem állt szándékában lebecsülni Goldfingert. Öntudatlanul mégis ebbe a hibába esett vajon? Ha legalább a pisztolyát elhozta volna... De nem. Tudta, hogy a történtek után egy mégoly gyors húzással sem lephetné meg a koreait. Halálos fegyver ez az ember, a küzdelem vele szemben, fegyverrel, avagy fegyvertelenül, nem kevésbé reménytelen, mint puszta kézzel rontani egy tanknak. Az udvarra értek. E pillanatban nyílt ki a ház hátsó ajtaja. Újabb két koreai – bizonyára a reculveri személyzetbıl – szaladt eléjük a meleg villanyfényben. Veszedelmesnek tőnı, lakkozott botokat szorongattak. – Állj! – Vad, üres mosoly ült mindkettıjük arcán, a mosoly, melyrıl a J állomás munkatársai, a japánok fogolytáborait megjárt kollégák meséltek Bondnak. – Motozunk. Ne csinálja bajt, mert... – Az a férfi, amelyik beszélt, jókorát suhintott a levegıbe botjával. – Föl kezeket! Az ügynök lassan felemelte a kezét. – Ne ellenkezzen velük, bármit csinálnak – mondta a lánynak. Oddjob elırelépett, fenyegetıen állt mellettük, figyelte a motozást. A koreaiak szakértı módra végezték a dolgukat. Bond türtıztette magát, míg a Tilly testén matató kezeket, a vigyorgó arcokat nézte. – Oké. Jönni! Bevezették ıket a nyitott ajtón, végig egy kövezett passzázson, a ház tágasnak nemigen mondható halijáig. A levegı, ahogyan azt Bond elıre sejtette, nyáriasan, áporodottan szaglott. Az ajtók fehérek voltak. Oddjob bekopogott az egyiken. – Tessék... Oddjob benyitott, betessékelte foglyait. Goldfinger széles íróasztal mögött ült, melynek lapját feltőnıen elrendezve, fontosnak látszó papírok borították, s melyet kétfelıl szürkére festett fém iratszekrények vigyáztak. Az íróasztal mellett, Goldfinger keze ügyében, egy alacsonyabb asztalkán rövidhullámú adókészülék állt. Akadt itt számítógépkonzol, és egy buzgón dolgozó masina is, ez
utóbbit Bond barográfnak vélte. Gyanította, hogy a jelenlétüket felfedı detektorral van összeköttetésben. Goldfinger bíborszín bársonyból készült szmokingkabátot, nyitott gallérú fehér selyeminget viselt. Az ing kivágásában jól látszott vöröses mellszırzete. Egyenes háttal ült magas támlájú székén. A lányra rá sem hederített: nagy, fakókék szemét Bondra szegezte. Nem árult el meglepetést. Tekintete nem tükrözött egyebet kikezdhetetlen keménységnél. – Hát idehallgasson, Goldfinger... – füstölgıit Bond. – Mi a fene ez az egész? Rámuszította a rendırséget amiatt a tízezer dollár miatt, úgyhogy leruccantam ide maga után a barátnımmel, Miss Soames-szal. Azért jöttem, hogy megtudakoljam, mi a nyavalyát akart ezzel... Átmásztunk a kerítésén. Tudom, ez birtokháborítás, de el akartam kapni, mielıtt odébbáll... Aztán jön ez a maga majomembere... Kévésen múlt, hogy ki nem nyírta valamelyikünket az íjával! Két másik nyavalyás koreai sakkban tartott, megmotozott bennünket. Mit jelentsen ez? Ha nem tud tisztességes magyarázatot adni, ha nem kér elnézést, a nyakára küldöm a rendırséget! Goldfinger egykedvően, keményen bámult rá, a szeme sem rebbent, mintha nem is hallotta volna Bond, a "dühös úriember" kifakadását. Szép vonalú ajkai megmozdultak, így szólt: – Van egy aforizma Chicagóban, Mr. Bond: "Az elsı találkozás alkalom. A második a véletlen mőve, a harmadik már ellenséges mesterkedés." Miami, Sandwich, és most Genf... Ezúttal kiszedem magából az igazságot... – Lassan elnézett Bond feje felett. – Oddjob! A Vallatóba vele!
Harmadik rész: Az ellenséges mesterkedés 15. A VALLATÓSZOBA Bond ösztönösen, minden meggondolás nélkül cselekedett. Sebesen elırelépett, és az asztal felett Goldfingerre vetette magát. Az alacsony ívő ugrás végén az asztalon kötött ki, onnét, a papírokat lesodorva zúdult tovább. Feje súlyos puffanással vágódott Goldfinger mellcsontjának, az ütés ereje székestıl megbillentette a nagy testú férfit. – Bond az asztal széle felé rúgott, új lendülettel vetıdött elıre ismét. Amint a szék felborult, s a két ember a bútorok recsegése-ropogása közepette elterült a földön, az ügynök ellenfele torkához kapott, hüvelykujjait a gégefıbe mélyesztette, azután teljes erejével lefelé nyomta. Egyszerre mintha a ház szakadt volna rá. Mintha fahasáb találta volna nyakszirten – elernyedı testtel fordult le Goldfingerrıl a padlóra, s elveszítette az eszméletét. A fényörvény, melyben Bond keringett, lassanként koronggá, sárga teliholddá, azután izzó küklopsz-szemmé laposodott. A tüzes szemgolyó körül valamiféle írás látszott. Üzenet ez, fontos üzenet az ı számára! El kell olvasnia! Bond óvatosan olvasta ki az apró betőket, egyiket a másik után. Az üzenet így szólt: SOCIETE ANONYME MAZDA. Vajon mi a jelentısége? Az ügynök arcára kemény ütés gyanánt zúdult a víz. Elvakította, szája is megtelt vele. Kétségbeesetten öklendezett, mozdulni próbált, de nem tudott. Szeme és agya kitisztult. Nyakszirtjében éles fájdalom lüktetett. Jókora, zománcozott lámpaburára meredt, a burában egyetlen, nagy erejő izzó égett. Teste valamiféle asztalon hevert, csuklóit és bokáit ennek sarkaihoz béklyózták. Ujjaival tapogatózva csiszolt fémfelületet érzett. – Kezdhetjük – csendült egy színtelen, unott hang, Goldfinger hangja. Bond a hang irányába fordította fejét. Szeme káprázott a fénytıl. Erısen hunyorított, azután felnézett megint. Goldfinger vászonszéken üldögélt. Szmokingkabátját levette, ingujjban volt. Torkán vörös szorításnyomok éktelenkedtek. A szék melletti kempingasztalon különféle szerszámok, fémeszközök közt irányítódoboz sötétlett. Az asztal túloldalán, egy másik széken Tilly Masterton ült, csuklóit, bokáit a fémcsövekhez kötözték. Egyenes derékkal ült, ahogy az iskolában szokás. Bond nagyon szépnek, de nyúzottnak, kábának látta. Szeme üresen meredt az ügynökre: kábítószerrel bódíthatták el, netán hipnotizálták. Bond most jobbra fordította a fejét. Néhány méternyire ott állt a koreai. Keménykalapja még mindig ott ült a fején, bár derékon felül meztelen volt. Roppant felsıtestén verítéktıl csillogott a sárga bır. Felsıteste szırtelen, lapos mellizmai szélesek, mint két vacsoratál, a has bemélyedés a bordázat hatalmas íve alatt. Az ugyancsak szırtelen bicepszek és alkarok combnyi vastagok... A ferde vágású, olajosán fénylı szemekben mohóság, öröm. Az elfeketedett fogakkal teli száj széles, várakozásteljes vigyorra húzódott. Bond felemelte a fejét. Még a gyors körülpillantás is fájdalmat okozott. Az üzem egyik mőhelyében voltak. A két villamos kemence vasajtajának sarkaiban fehéren izzott a fény. Fakeretekbe foglaltan kékes színő fémlapok sorakoztak, valahonnét egy generátor zümmögése, távolabbról, tompán kalapálás, egészen távolról pedig, mintegy alapzajként, az energiatelep fémes dohogása hallatszott. Bond most az asztalt vette szemügyre, amelyen hevert. Sóhajtva vetette ismét hátra fejét. A csiszolt acéllap közepén keskeny bemélyedés futott végig. A lap távoli végében, az ügynök szétvetett lábaival szemben, a bemélyedés vonalában egy körfőrész fogai csillantak. Bond fektében az izzón olvasható, kis üzenetre bámult. Goldfinger ekkor nyugodt, társalgó stílusban beszélni kezdett, az ügynök pedig elhessegette a képzelete elé tárta riasztó képeket, s figyelt.
– Mr. Bond – mondta a nagy testő férfi –, "fájdalom" szavunk a latin "poena" szóból származtatható. A poena büntetést jelent, olyasvalamit, amivel fizetnünk kell vétkeinkért. Magának most fizetnie kell tolakodó kíváncsiságáért, mely mögött – amint azt gyanítottam, s amit ellenem intézett támadása bizonyít – ártó szándék húzódik meg. Ám, ahogy mondani szokás, a kíváncsiság a macska veszte. Ez alkalommal két macskát kell majd elpusztítanom, hisz tartok tıle, hogy ellenségemnek kell tekintenem a lányt is. Azt állította, a Bergues-ben szállt meg. Egy telefonhívással meggyızıdtem róla, hogy hazudik. Felküldtem Oddjobot a rejtekhelyükre, ı megtalálta a puskát, és talált egy győrőt, melyet történetesen felismertem. Hipnózis hatása alatt a lány kivallotta a többit. Azért jött ide, hogy megöljön, s talán ugyanez volt a maga célja is. Mindketten kudarcot vallottak. Most jön a poena. Mr. Bond – hangja fáradtan, unottan kondult –, sikeres és felettébb gazdag ember vagyok, márpedig a gazdagság – ha terhelhetem egy újabb saját aforizmámmal – nem kedvez a barátságnak, jelentıs mértékben növeli viszont a különféle rendő és rangú ellenségek számát. – Ezt szépen mondta. Goldfinger ügyet sem vetett a közbeszólásra. – Ha szabad ember volna, nyomozói képességei segítségével szerte a világban meglelhetné azok maradványait, akik rosszat akartak nekem, netán megpróbáltak eltaposni. Ahogy mondom: számos ilyen ember akadt, ami azonban megmaradt belılük, Mr. Bond, magát leginkább a nyáridıben az utakon heverı, legázolt sündisznók maradványaira emlékeztetné. – Rendkívül költıi. – Véletlen, Mr. Bond. Szavakban csak nagy ritkán vagyok olyan költıi, mint tettekben, mert cselekedeteimet a szükségesség és a hatékonyság szempontjai vezérlik; alkalmanként sikerül a formákra ügyelnem. Szeretném közölni, hogy élete legbalszerencsésebb napja volt a nap, amelyen az utamat elıször keresztezte, s amikor – nyilvánvalóan kisszerő módszerekkel bár – de meghiúsította egy jelentéktelen vállalkozásom végbevitelét. Akkor valaki más szenvedte el a poenát, melyre maga szolgált rá. Eleget tettem a "szemet szemért" elvének, de nem a maga szeme veszett oda. Magának szerencséje volt, s ha akkor tanácsot kért volna valami orákulumtól, ezt az intelmet hallotta volna: "Mr. Bond, áldja a szerencséjét, és tartsa távol magát Mr. Auric Goldfingertıl! Mr. Goldfinger nagy hatalmú ember. Ha el akarta volna taposni magát, elég lett volna egyet fordulnia álmában, hogy sikerüljön!" – Roppant élénk a kifejezésmódja – Bond elfordította az arcát. A roppant, napbarnította és narancsszín futball-labdafej valamivel közelebb hajolt hozzá. A kerek holdarc rezzenetlen maradt, közömbösségrıl árulkodott. Az egyik kéz, mintegy mellékesen, az irányítódoboz felé nyúlt, elmozdított egy kapcsolót. Lassan erısödı, fémes zümmögés támadt az asztal végében, amelyen Bond hevert. A zümmögés egykettıre éles dunnyogásba torkollt, azután vérfagyasztó, magas frekvenciája miatt alig hallható süvítésként állandósult. Az ügynök kimerülten fordította el a fejét. Mennyi idıbe telik vajon, míg sikerül meghalnia? Siettetheti-e bármilyen módon a véget? Egy barátja túlélte a Gestapo kínzásait. Elmondta, hogyan próbált meg egyszer lélegzete visszafojtásával öngyilkosságot elkövetni. Néhány perc múltán, emberfeletti akaraterıvel, eljutott az eszméletvesztésig. Ám mihelyt érzékei kihunytak, eltávozott testébıl az akaraterı, a céltudatosság is. Azonnal megfeledkezett cselekedete céljáról, az életösztön vette át az irányítást, kényszerítette ismét lélegzetvételre a szervezetet. Persze, azért megpróbálhatom, gondolta Bond. Semmi más nem segíthet át a fájdalomküszöbön, míg áldásként be nem következik a halál. Mert nincs más kiút, csak a halál... Tudta, sose lenne képes vallani Goldfingernek, hogy az életét mentse – egyébként is valószínőtlen, hogy az igazság kitálalása megmenthetné. Nem! Ki kell tartania átlátszó meséje mellett s reménykednie a Goldfinger nyomában ıt követık nagyobb szerencséjében. Kire esik vajon M Választása? Bizonyára 008-ra, a másodikra a gyilkosok háromfıs, kicsiny
szekciójából. 008 ügyes fickó, gondolta Bond, elıvigyázatosabb nálam. M pedig tudni fogja, hogy Goldfinger végzett velem, következésképp felhatalmazást ad 008-nak Goldfinger meggyilkolására. A genfi 258-as megad minden felvilágosítást, közli, hogy utoljára az Entreprises Auric felıl érdeklıdtem... Igen, a végzet utol fogja érni Goldfingert, ha kitartóan hallgatok. Ha azonban bármit megsejt, meglép... Gondolni sem akart erre az eshetıségre. – Most pedig Mr. Bond – mondta Goldfinger élénken – elég a nyájaskodásból. Daloljon, miként chicagói barátaim mondják, s halála gyors, fájdalommentes lesz, akárcsak a lányé. Ha nem dalol, halála nem lesz egyéb végeláthatatlan fájdalomsikolynál, a lányt pedig Oddjobnak adom vacsorára, akár azt a macskát. Hogyan dönt tehát? – Ne legyen ostoba, Goldfinger... – mondta Bond. – Barátaim az Universalnál tudják, hová indultam és miért. A lány szülei tudják, hogy Tilly velem tartott. Érdeklıdtem a maga üzeme után, mielıtt feljöttünk ide. Nem lesz nehéz követni a nyomunkat. Az Universal igen befolyásos cég – az eltőnésünk után alig néhány nappal itt lesz a rendırség. Kössünk alkut, rendben? Elenged bennünket, és elfelejtjük ezt a dolgot. A lányért kezeskedem. Ostoba hibát követ el, tudja? Két teljesen ártatlan embert fenyeget... – Attól tartok, nem értett meg, Mr. Bondszólt unottan Goldfinger. – Amit megtudhatott rólam – úgy vélem, sokra nem juthatott – töredéke csak az igazságnak. Hatalmas vállalkozásokat irányítok. Felesleges kockázatot vállalnék, ha bármelyiküket életben hagynám, távozni engedném innét. Ilyesmirıl szó sem lehet. Ami pedig a rendırséggel kapcsolatos bonyodalmakat illeti: örömmel veszem majd esetleges látogatásukat. Koreai alkalmazottaim, már akik beszélni tudnak egyáltalán, hallgatni fognak, akár villamos kemencéim, melyekben, kétezer Celsius-fokon, minden cókmókjukkal együtt elhamvasztom mindkettıjüket. Nem, Mr. Bond: választania kell. Talán sikerül meggyorsítanom e folyamatot... – Fém fogaskerekek csikordulása közepette emeltyő moccant. – A főrész mostantól percenként egyhüvelyknyivel közeledik a testéhez. Addig is – Oddjobra pillantott, s felemelte hüvelykujját – egy kis masszázs a legényemtıl. Kezdetnek csak az elsı fokozat. A második és a harmadik még meggyızıbb. Bond lehunyta szemét. Oddjob átható állatkertbőze elborította. Nagy, érdes ujjak vették munkába testét, gondosan dolgoztak, alaposan. Egy nyomás itt, egy amott, hirtelen szorítás, szünet, azután egy gyors, kurta ütés. A kemény kezek sebészi precizitással mőködtek. Bond összeszorította fogait, mígnem úgy érezte, nyomban elvásnak. Lehunyt szemének üregében meggyőlt a kín verítéke. A körfőrész éles sivítása egyre hangosabbnak tőnt, a főrészpor illatú, rég elmúlt angliai nyárestéket juttatta Bond eszébe. Anglia? Otthon? Hisz ez az otthona, ez a veszedelembıl szıtt burok, melyet magának választott... És most így végzi, egy külföldi hevítıkemence mélyén, egy kemencében, ahol szüntelenül kétezer fokos hıség tombol. Isten nyugosztaljon, titkosszolgálatunk jó vitéze! Mit válasszon magának sírfeliratul? Mik legyenek híres "utolsó szavai"? Hogy az ember születése dolgában nem dönthet ugyan, halála módját illetıen viszont igen? Igen, ez jól festene a sírkövön – nem kifejezett savoir-vivre*, de savoir-mourir* gyanánt megteszi... – Mr. Bond... – Goldfinger hangja némi kelletlenségrıl árulkodott. – Valóban szükséges ez? Mondja el inkább az igazat: kicsoda maga? Ki küldte ide? Mit tud rólam? Azután már könnyő lesz. Egy-egy pirulát kapnak mindketten. Nem fog fájni. Olyan lesz, mintha elaludnának. E nélkül annyira fájdalmas lehet! Fájdalmas és lehangoló. Kitenné ilyesminek ezt a lányt? Hát így viselkedik egy angol úriember? Oddjob felhagyott a kínzással. Bond lassan a hang irányába fordította a fejét, kinyitotta a szemét. – Nem mondhatok többet, Goldfinger, mert nincs mit mondanom – szólt. – De mert nem fogadta el az elsı ajánlatomat, újabbat teszek: eztán magának dolgozom, a lánnyal együtt. Ehhez mit szól? Hasznos munkaerınek számítunk mindketten. Jó hasznunkat
venné. – Kést, s mindjárt két kést szegezzek a saját torkomnak? Köszönöm, ebbıl nem kérek, Mr. Bond! Az ügynök úgy döntött, ideje elnémulnia. Ideje összpontosítania akaraterejét – nem szabad kifogynia belıle, míg meg nem hal. – Akkor legjobb, ha magát.....szíven! – ajánlotta udvariasan, azzal kifújta a levegıt tüdejébıl, s lehunyta a szemét. – Erre még én sem vagyok képes, Mr. Bond – felelte Goldfinger kedélyesen. – S most, mivel a sima út helyett a rögöset választotta, minden tılem telhetıt el kell követnem, hogy szenvedéseit fokozandó, az ösvényt minél rögösebbé tegyem. Oddjob! Kettes fokozat. Az asztali emeltyő fogaskerekei ismét megmozdultak. Bond térdei közt érezte már a körfőrész keltette szelet. A koreai két kezével újra nekiesett. Bond a testét egészében megbizsergetı, lassú dobbanásokat számlálta. Hasonlatos volt ez az üzemben mőködı roppant erıgép dohogásához, ennek üteme azonban egyre lassult. Bár lassulna még jobban! Mire vélje a megfontolásnak ellenszegülı élni akarást? Mi készteti mőködésre a motort, melynek üzemanyagtartálya kiürült már? De nem szabad gondolkodnia, ahogy testét sem szabad több levegıhöz juttatnia... Vákuumot kell létrehoznia bensıjében, az öntudatlanság mély üregét... Szemhéján át vörösen égett a fény. Még mindig érezte halántékán az iszonyú nyomást. Az élet lassú üteme egyre dobolt még fülében. Összeszorított fogai közül igyekezett elıtörni a sikoly. Halj meg, a fenébe is, pusztulj, pusztulj már, átkozott pusztulj átkozott pusztulj átkozott pusztulj átkozott pusztulj.... 16. AZ UTOLSÓ ÉS A LEGNAGYOBB Galambszárnyak, a mennyei kórus, az angyali kíséret – mi egyébnek kellene eszébe jutnia a Paradicsomról? Olyan volt minden, ahogy az óvodában mondták: a repülés érzése, a sötétség, milliónyi hárfa muzsikája. Igazán eszébe juthatna az idevágó vicc... Lássuk csak: egy alak odaér a mennyország kapujához, és... Mély, atyai hang szólalt meg, közvetlenül a füle mellett: – Itt a kapitány beszél. (Lám csak, lám, ez vajon ki lehet? Tán Szent Péter?) Hamarosan megkezdjük a leszállást. Kérem, csatolják be biztonsági övüket, és oltsák el cigarettájukat. Köszönöm! Nyilván egész sereg lélek tart felfelé együtt. Vajon Tilly is ezen a járaton utazik? Bond nyugtalanul megvonaglott. Hogyan mutatja majd be a többieknek, például Vespernek?* És ha már itt tartunk, melyik lány mellett döntsön? Hátha elég nagy lesz a Paradicsom, országokkal, városokkal... Talán nem fut majd össze gyakrabban hajdani barátnıivel, mint odalent a Földön. Úgyis akadnak elegen, akiket jobb elkerülnie, míg bele nem szokik a dologba, meg nem ismeri a játékszabályokat. Bár nem kizárt, hogy ahol a szeretet az úr, a régi ügyek nem számítanak. Meglehet, az ember nyugodtan szerethet minden lányt, mindenkit, akivel csak összeakad. Hmmm... Kemény dió! Bond, agyában efféle szentségtelen gondolatokkal, ismét elveszítette öntudatát. Következı élménye az enyhe rázkódás volt. Kinyitotta a szemét. A napfény elvakította, hát lehunyta megint. Feje mellett, valahol hátul megszólalt egy hang: – Vigyázzál, haver! Ez a rámpa meredekebb ám, mint hiszed... – szinte nyomban ezután erıs rándulás következett. Szembıl bosszúsan csattant egy másik hang: – Jesszusom, ahogy mondod! A francért nem bírnak gumiszınyeget lerakni...?! Na, gondolta Bond, ezek is szépen beszélnek idefent. Csak azért, mert új fiú vagyok, és mert azt hiszik, senki se figyel. Lengıajtó csapódott. Bond kiálló könyökét fájdalmas ütés érte. – Hé! – kiáltott fel, s megpróbált odanyúlni, hogy megdörzsölje, keze azonban nem mozdult. – Nédda! Te Sam, jobb, ha szólsz a dokinak! A pasas itten magához tért!
– Na jó... Tedd csak ide, a másik mellé! Bond érezte, hogy leteszik. Körös-körül hővösebb lett. Kinyitotta a szemét. Nagy, kerek, brooklyni arc hajolt fölébe. A férfi a szemébe nézett, és elmosolyodott. A hordágy fémtámasztékai a földön koppantak. – Hogy érzi magát, miszter? – kérdezte a brooklyni. – Hol vagyok? – Bond hangjából ezúttal kiérzıdött a kétségbeesés. Megpróbált felülni, de nem tudott. Érezte, ahogy testén kiütközik az édeskés illatú verejték. Úristen! Hát ez még a régi élet? Ahogy erre gondolt, hatalmába kerítette a keserőség. Szemét égették a könnyek, lefelé peregtek az arcán. – Hé, hé! Csak nyugalom, miszter! Semmi baj. Idlewilden vagyunk, New Yorkban. Ez má' Amerika! Nincs má' baj, érti? – A férfi felegyenesedett. Nyilván valami menekültnek hitte Bondot. – Sam, mozogj má'! Sokkot kapott a pali. – Oké, oké... – A két hang gondterhelt mormolással távolodott. Bond rájött, hogy képes mozgatni a fejét. Körülnézett. Fehérre festett falú helyiségben hevert – feltehetıleg a repülıtér egészségügyi részlegében. A falak mellett frissen húzott ágyak sorakoztak. A magas ablakokon beáradt a napfény, a légkondicionált térben mégis hővös volt. Bond, hordágyán, a padlón feküdt. Egy másik hordágyat vett észre a sajátja mellett. Félrebillentette a fejét, nyakát nyújtogatta. Tilly hevert a hordágyon, eszméletlenül. Fekete hajjal keretezett, sápadt arca a mennyezet felé fordult. A helyiség túlsó végében feltárult az ajtó. Fehérköpenyes orvos tartotta nyitva. A frissnek, megkönnyebbültnek látszó Goldfinger lépett be, sarkában Oddjobbal fürgén haladt végig az ágysprok közt. Bondt fáradtan hunyta le a szemét. Úristen! Így áll hát a helyzet... A hordágy körül lábak gyülekeztek. – Nos, láthatóan jobban vannak a betegeink, igaz-e doktor? – kérdezte Goldfinger élénken. – Ez az egyik elınye annak, hogy elég pénzzel rendelkezem: ha egy barátom, netán valamelyik alkalmazottam megbetegszik, módomban áll a leggondosabb ápolást biztosítani számára. Ezek mindketten idegkimerültségben szenvednek. És mindketten ugyanazon a héten dılnek ki, ehhez mit szól? Nyilván az én hibám: túlhajszoltam ıket. Kötelességem hát gondoskodni róla, hogy talpra álljanak. Dr. Foch – egyébként ı a legkitőnıbb orvos Genfben – egész határozottan nyilatkozott. "Pihenésre van szükségük, Mr. Goldfínger!" – mondta. – "Pihenésre, pihenésre és megint csak pihenésre!" Nyugtatót adott nekik, és most úton vannak a Presbiteriánus Intézet idegosztálya felé... – Goldfinger fojtottan kuncogott. – Az ember vet, hogy arathasson, nem igaz, doktor? Mikor egymillió dollárt érı röntgenfelszerelést ajándékoztam az intézetnek, természetesen nem számítottam ellenszolgáltatásra. És most? Elegendı volt egyetlen telefonhívás ahhoz, hogy ideát két szép szoba várja az embereimet. Nos hát... – bankjegyek ropogása hallatszott – köszönöm a segítségét a Bevándorlásinál! Szerencsére mindkét alkalmazottam rendelkezett érvényes vízummal, s úgy vélem, Mr. Auric Goldfínger személye elégséges garancia a hivatal számára – végeredményben betegeink aligha akarják fegyverrel megdönteni az USA-kormányzatot, ugyebár? – Így igaz, és köszönöm, Mr. Goldfínger. Tehetek még valamit...? Úgy tudom, saját mentıkocsija várakozik odakint. Bond kinyitotta a szemét, és arrafelé nézett, ahonnét az orvos hangját hallotta. Kellemes megjelenéső, komoly, kurtára nyírt hajú, keret nélküli szemüveget viselı fiatalembert pillantott meg. Beszélni kezdett, halk hangja kétségbeesett meggyızı erıvel csengett: – Doktor, a lány meg én teljesen egészségesek vagyunk! Elkábítottak, és az akaratunk ellenére hurcoltak ide bennünket. Egyikünk sem áll, s nem is állt soha Goldfinger alkalmazásában. Figyelmeztetnem kell: elraboltak minket. Beszélni akarok a Bevándorlási Hivatal helyi vezetıjével. Barátaim vannak Washingtonban és New Yorkban, ık kezeskednek majd értem. Könyörgöm, higgyen nekem! – Bond mélyen a fiatalember szemébe nézett, kényszeríteni próbálta, hogy hitelt adjon szavainak.
Az orvos gondterheltnek látszott. Goldfingerhez fordult, aki diszkréten megrázta a fejét, mint aki nem kívánja felizgatni a beteget. Lopva emelte fel egyik kezét, kocogtatta meg halántékát azon az oldalon, amelyet Bond nem láthatott. Tehetetlenül ráncolta homlokát. – Érti már, doktor? Ugyanígy megy napok óta. Teljes idegkimerültséghez társuló üldözési mánia. Dr. Foch szerint a kettı gyakorta jelentkezik együtt. Hetekbe telhet, mire kikezelik, de talpra állítom a fiút, ha addig élek is! Bizonyára az ismeretlen környezet váltotta ki az újabb sokkot. Talán egy intravénás szódiuminjekcióval... A doktor fekete táskája fölé hajolt. – Azt hiszem, igaza van, Mr. Goldfinger. Addig is, míg az Intézetbe érnek... – Mőszerek csörgése hallatszott. – Roppant lehangoló egy embert ilyen állapotban látni – mondta Goldfinger. – Egy embert, aki a legkülönb asszisztenseim közé tartozik... – Negédes, atyai mosollyal Bond fölé hajolt. Incselkedı volt a hangja: – Nem lesz semmi baj, James! Nyugodj meg, aludj egyet szépen! Már attól féltem, nem bírod ki az utazást... Lazíts, bizz mindent énrám! Bond megérezte karján az alkoholos vattát. Zihált. Ajkairól, szándéka ellenére, átkok özöne szállt. Azután, hogy a tő beléhatolt, tágra nyílt szájjal felüvöltött, és egyre csak üvöltött, miközben a doktor melléje térdelt, s gondosan, türelmesen itatta fel a homlokán kiütközött verítéket. Bond ablaktalan, szürkére festett falú, dobozforma helyiségben eszmélt fel újra. A fény a mennyezet közepén elhelyezett, egyetlen lámpaburából áradt. A lámpa körül koncentrikus körök látszottak a felületen, halk zümmögés hallatszott, s a légkondicionálásra jellemzı, semleges aroma terjengett a levegıben. Bond ráébredt, hogy semmi sem akadályozza a felülésben, hát felült. Kába volt, de jól érezte magát. Hirtelen belenyilallt, hogy rettentıen éhes és szomjas. Mikor ehetett vajon utoljára? Két, három napja? A padlóra helyezte lábát. Meztelen volt. Szemügyre vette testét, de Oddjob óvatos volt: a jobb alkarján éktelenkedı szúrásnyomokat leszámítva az ügynök nem lelte nyomát más sérülésnek. Felállt, legyőrte kábultságát, s néhány lépést tett a szobában. Ágya a hajók kajütjeiben látható fekhelyekhez volt hasonlatos, alsó részén fiókok sorakoztak. A helyiség berendezését egyszerő munkaasztal meg egy támlás faszék egészítette ki. Mindez a tisztaság, a célszerőség, a spártai egyszerőség érzetét keltette. Bond letérdelt az ágy alatti fiókokhoz, sorra kihúzta ıket. Saját bıröndje tartalmát lelte meg bennük, csak karórája és pisztolya hiányzott. Még az Entreprises Aurichoz tett kirándulásra választott, meglehetısen súlyos cipık is elkísérték. Bond kézbe vette az egyiket, megcsavarta, s lehúzta a sarkát: talpba ágyazott tokjából könnyedén siklott elı a széles, kétélő penge. Az ügynök, a cipısarkat ujjai közé szorítva, jól használható tırhöz juthatott. Meggyızıdött róla, megvan-e a párja is, azután visszatolta helyükre a sarkakat. Kiválasztott néhány ruhadarabot és felöltözött. Meglelte cigarettatárcáját, öngyújtóját. Rágyújtott. Két ajtót látott, az egyiket, melyen kilincs is akadt, kinyitotta. Apró, jól felszerelt fürdıszobába és mellékhelyiségbe jutott. Fürdı- és borotválkozószereit gondosan elrendezték, mellettük ott találta a lány tárgyait. Bond halkan kinyitotta a túloldali ajtót, s egy, a sajátjáéhoz hasonló helyiségbe tekintett. Az ágy párnáján Tilly Masterton fekete haja terült szét. Bond odaosont, lenézett rá. Tilly nyugodtan aludt, szép arcát félmosoly ragyogta be. Az ügynök visszament a fürdıszobába, halkan becsukta az ajtót, a kád melletti tükör elé lépett, s szemügyre vette a képét. A fekete borosta inkább látszott három-, mint kétnaposnak. Bond nekilátott rendbe tenni magát. Félórával késıbb az ágya szélén ülve töprengett, mikor a kilincs nélküli ajtó váratlanul feltárult. Az ajtónyílásban Oddjob jelent meg, közömbösen mérte végig az ügynököt, elıvigyázatosan pillantott körül a helyiségben. – Oddjob, rengeteg ennivalót akarok, mégpedig gyorsan. Melléje egy üveg Bourbont, szódat és jeget. Meg egy karton hosszú Chesterfieldet, ráadásnak vagy a saját órámat, vagy egy legalább olyan jót. Hamar, eredj! Futás! És szólj Goldfingernek, hogy beszélni akarok vele, de csak ha már ettem. Gyerünk, ugorj! Ne állj, ne bámulj olyan értetlenül!
Éhes vagyok. Oddjob sandán nézett Bondra, mintha azt latolgatná, melyik porcikáját törje el elıször. Eltátotta a száját, dühös vakkantásra vagy horkantásra emlékeztetı hangot hallatott, az ügynök lába elé köpött, azután hátralépett, és bevágta az ajtót. Mielıtt azonban becsapódott volna, az ajtó hirtelen lelassult, halk, de határozott kettıs kattanással zárult be. Az összecsapás felvidította Bondot. Goldfinger valami okból úgy döntött, nem öleti meg ıket. Élve kellenek neki. Hamarosan kiderül, miért, de Bond már eldöntötte, ameddig él, saját nívóján teszi. Ehhez tartozott Oddjob, vagy bármely más koreai rendre utasítása. Míg a koreai szolgák egyike a remek ételekkel együtt meghozta az órát, s minden egyebet, amit Bond kért, az ügynök csupán annyit derített ki börtönérıl, hogy az közel van a vízhez, s nem lehet messze egy vasúti hídtól sem. Abból a feltételezésbıl kiindulva, hogy New Yorkban maradtak, a Hudsonra, vagy az East Riverre tippelt. A vasútvonal villamosítva volt, a szerelvény akár földalatti is lehetett, Bond azonban nem ismerte eléggé New Yorkot ahhoz, hogy ennek alapján tájékozódjék. Az órája megállt. Mikor megkérdezte, mennyi az idı, nem kapott választ. A tálon talált ennivalót már befalta, cigarettázott, jó adag szódás whiskyt kortyolgatott éppen, mikor nyílt az ajtó. Goldfinger lépett be, egyedül. Egyszerő üzletemberhez illı öltözéket viselt, nyugodt volt és derős. Becsukta maga mögött az ajtót, s háttal fordult feléje. Kutatón pillantott Bondra, aki tovább dohányzott, miközben udvariasan viszonozta ellenfele pillantását. – Jó reggelt, Mr. Bond! – mondta Goldfinger. – Látom, visszanyerte jó formáját, s remélem, szívesebben tartózkodik itt ahelyett, hogy halott lenne, így hát, hogy egy sor konvencionális kérdés feltételének nyőgétıl megkíméljem, nyomban elmondom, hol van és mi történt magával. Ezután egy ajánlatot teszek majd, amelyre egyértelmő választ várok. Maga értelmesebb az átlagnál, ezért elég, ha egyetlenegyszer, röviden figyelmeztetem: ne próbálkozzék semmiféle ostobasággal! Ne támadjon rám se a késsel, se a villával, se azzal az üveggel, mert ha megpróbálja, ezzel lövöm agyon. – A kis kaliberő pisztoly csöve fekete hüvelykujj gyanánt kandikált elı Goldfinger jobb öklébıl. A nagy testő férfi ezután újra zsebre tette fegyvert szorító kezét. – Felettébb ritkán használok ilyesmit, de ha rákényszerülök, sosincs szükségem egyetlen 25-ös kaliberő golyónál többre ahhoz, hogy öljek. A jobb szemet veszem célba, Mr. Bond, és sosem vétem el. – Ne aggódjék – mondta Bond. – Én feleannyira se vagyok pontos ezzel az üveg Bourbonnal... – Feljebb húzta nadrágszárát, egyik lábát átvetette a másikon, kényelmesen elhelyezkedett. – Beszéljen! – Mr. Bond – Goldfinger hangja nyájas volt –, a fémeken kívül szakértıje vagyok sok más matériának, így hát nagyra tartok mindent, ami ezres finomságú, akár a színarany. E tisztaságfokkal, ezzel az értékkel összevetve az emberi test anyaga csakis alacsony rendő lehet. Olykor azonban még ezen a szinten is bukkanhat olyasmire az ember, amit, ha másutt nem, legalább durva munkák során alkalmazhat. Oddjob jó példa erre – ı nem egyéb, mint egy darab nyers, jól körülhatárolt célokra felhasználható anyag. Az utolsó pillanatban nem tudtam rászánni magam egy olyan ellenálló anyagból gyúrt eszköz elpusztítására, amilyen maga. Talán hibáztam, mikor megkíméltem, mindenesetre készen állok a magam védelmében mindazon lépések megtételére, melyek elhatározásom következményeibıl eredhetnek. Életét saját szavai mentették meg. Azt ajánlotta, nekem dolgozna, Miss Mastertonnal együtt. Rendes körülmények között egyiküknek sem venném hasznát, jelenleg azonban egy bizonyos vállalkozásra készülök, s a kivitelezésben maguk ketten, ha minimális mértékben is, a segítségemre lehetnek. Ezért kockáztattam. Mindkettıjüknek beadattam a szükséges altatószert. Kiegyenlítettem számláikat, elhozattam holmijaikat Bergues-bıl, ahol Miss Masterton, mint kiderült, a
saját nevén jelentkezett be. A maga nevében táviratoztam az Universal Exportnak. A táviratból kiderül, hogy állást kínáltak magának Kanadában, odarepül, felmérni a lehetıségeit. Miss Masterton, mint titkárnı, magával tart. A részletekrıl levélben tudósít majd... Hevenyé-szett munka, de arra a rövid idıre, míg igénylem a szolgálatait, megteszi. (Aligha, gondolta Bond. Hacsak el nem helyezted a szövegben az egyezményes jelek egyikét, amely meggyızheti M-et a távirat valódiságáról... A Szolgálat bizonyára tudja már, hogy az ellenség kezére kerültem. Egykettıre mozgásba lendül majd a gépezet...). Ha pedig abban reménykedik, Mr. Bond, hogy óvatossági intézkedéseim elégtelenek, hogy rábukkannak magukra, hadd árulom el: a legkevésbé sem aggaszt már megbízóinak ereje, találékonysága, a maga kiléte. Maga – Miss Mastertonnal együtt eltőnt, méghozzá nyomtalanul. Akárcsak én, akárcsak személyzetem minden tagja. A repülıtéri hatóságok a Presbiteriánus Kórház idegosztályára irányítják majd a tudakozódókat, ott azonban színét sem látták Mr. Goldfingernek és pácienseinek. Mivel elıéletem büntetlen, az FBI és a CIA nem rendelkezik dossziéval rólam. Nem kétlem, a Bevándorlási Hivatal számot adhat be- és kiutazásaim idıpontjáról, de ezek az adatok nem segítik a vizsgálatot. Ami jelenlegi hollétemet, s a magáét illeti: a "Csúcssebesség" szállítmányozási vállalat raktáráruházában vagyunk. E nemrég fölszámolt, jó hírő konszernt megbízottaim útján magam igazgattam, s kialakítottam itt a már említett vállalkozás titkos fıhadiszállását. Maga és Miss Masterton itt, ezekben a helyiségekben marad. Itt élnek, dolgoznak, netán szeretkeznek majd, bár ami ez utóbbit illeti, személy szerint kétségek gyötörnek Miss Masterton hajlamai miatt. – Mibıl áll majd a munkánk? – Mr. Bond... – Megismerkedésük óta elsı ízben Goldfinger széles, kifejezéstelen, érzelmektıl örökké mentes arca feléledt kissé. Szemében mintha a szenvedély lángja lobbant volna. Szép ívő ajka halvány, üdvözült mosolyra húzódott. – Mr. Bond, mióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok. Az aranyba vagyok szerelmes. Szeretem a színét a csillogását, isteni súlyát. Szeretem a tapintását, lágy síkosságát, melyet úgy ismerek már, hogy kezembe kapva egykarátos pontossággal képes vagyok megbecsülni a rúd tisztaságfokát. Szeretem forró leheletét, melyet akkor bocsát ki, mikor folyékony színarannyá változtatom. De, Mr. Bond, mindenek felett azt a hatalmat szeretem, mellyel csak az arany ruházhatja fel birtokosát. Elbővöl e hatalom, mellyel másokat szolgálatra kényszeríthetek, melynek segítségével valóra válthatom minden álmomat és óhajomat, s ha szükséges, testeket, képességeket, még lelkeket is megvásárolhatok. Igen, Mr. Bond, egész életemben az aranyért dolgoztam, s cserébe engem szolgált az arany, engem, és azokat a vállalkozásokat, amelyekbe belevágtam. Kérdem én – Goldfinger komolyan pillantott az ügynökre –, létezik e a világon még egy olyan anyag, mely így jutalmazza birtokosát? – Sokan gazdagodtak meg, lettek hatalmasak egyetlen morzsányi arany nélkül, de azért értem, mire gondol. Mennyit sikerült összegyőjtenie, és mihez kezd vele? – Körülbelül húszmillió fontot érı készlettel rendelkezem, ugyanannyival, mint egy kis ország. Az összes itt van New Yorkban. Mindig ott tárolom, ahol szükség van rá. Aranykincsemet úgy használom, mint a komposztot: ide-oda mozgatom, s ha valahol szétterítem, a világnak az a sarka felvirágzik, termést érlel. Betakarítom a termést, és odébbállok. Ezúttal egy amerikai vállalkozás sikerét szándékozom elımozdítani, kikényszeríteni aranykomposztommal, a rudak tehát New Yorkban vannak. – Milyen szempontok alapján kezd vállalkozásba? Mi veszi rá, hogy belevágjon? – Bármibe belevágok, ami aranykészletemet növelheti. Beruházok, csempészek, rabolok. – Goldfinger nyitott tenyérrel kis kézmozdulatot tett. – Vegyük olybá, hogy a történelem nem más, mint egy robogó vonat az idı sínpárján. A madarakat, az állatokat megrémíti az elhaladó vonat robaja és látványa, felrebbennek, vagy félelmükben megfutamodnak, meglapulnak – azt remélik, így biztonságba kerülhetnek. Én úgy járok el, mint a vonat nyomában járó sólyom – biztosan látta már, hogyan vadásznak, például
Görögországban: – lecsapok bármire, amit a vonat, a történelem robaja elıcsal. Hadd mondok egy egyszerő példát! A történelmi folyamatok következményeként valaki feltalálja a penicillint. Ugyanekkor a történelem viharai háborút kavarnak. Sokan halnak meg, s még többen félnek a haláltól. Csak a penicillin segíthet rajtuk. Az európai kontinens bizonyos katonai szerveinek megvesztegetése útján készletet halmozok fel a penicillinbıl. Az anyagot ártalmatlan hintıporral, netán valami folyadékkal "hígítom", így adom tovább hatalmas haszonnal azoknak, akik esdekelnek érte. Érti már, Mr. Bond? Az embernek lesnie kell a prédára, figyelni, azután nyomban lecsapni. Állítom, nem keresem az alkalmat ilyen vállalkozásokra, egyszerően hagyom, hogy a történelem vonata felém zavarja ıket. – Mi ez a mostani vállalkozás? Mit segíthetek benne én Mis Mastertonnal? – A mostani vállalkozás, Mr. Bond, a legutolsó. Egyben a legnagyobb. – Goldfinger tekintete kifejezéstelenné vált, a nagy testő férfi magába mélyedt. Hangja elmélyült, csaknem áhítatossá vált az ott látottaktól. – Az ember feljutott az Everestre, feltérképezte az óceán mélységeit. Rakétákat küldött a világőrbe, hasadásra bírta az atomot. Felfedezett, elkészített, létrehozott sok mindent az emberi tevékenység szinte minden területén. Mindenütt diadalmaskodott, rekordokat döntött, csodákat vitt végbe. Azt mondtam, szinte minden területen, mert egyet meglehetısen elhanyagolt Mr. Bond. Ezt az emberi tevékenységet összefoglalóan bőnözésként emlegetik. Az egyének által elkövetett úgynevezett bőncselekmények – persze nem ostoba háborúkra, egymás ügyetlen eszközökkel történı irtására gondolok – többnyire jelentéktelenek: kis bankrablások, piti csalások, elhanyagolható hamisítások ezek, miközben közvetlen közelünkben, innét alig pár száz kilométerre, a történelem leghatalmasabb bőntényének célpontja kínálja magát. A színpad kész, az óriás pályadíj vár, csak a szereplık hiányoznak. A producer azonban végre-valahára megérkezett, Mr. Bond – Goldfinger ujjával saját mellére bökött –, stábját is kiszemelte már. A forgatókönyvet ma délután olvassuk fel a fıszereplıknek. Megkezdıdnek majd a próbák, s egy hét múltán felgördül a függöny, lezajlik az egyetlen, egyedülálló elıadás. Azután következik az ováció, a taps minden idık leghatalmasabb törvénytelen cselekedetének. És a világban, Mr. Bond, századokon át visszhangzik majd e taps! Goldfinger tágra nyílt, kék szemében most halvány fény izzott, – napbarnította arcát pír futotta el. Még mindig nyugodt volt azonban, megfontolt és komoly. Nem ırült ez, gondolta Bond, nem álmodozó. Valami hihetetlen húzást forgat a fejében, de felmérte az esélyeket, és megfelelınek találta ıket. – Rajta, folytassa! – szólt az ügynök. – Mirıl van szó, és mit tehetünk mi? – Rablásról van szó, Mr. Bond. Rablásról, melynek során aligha ütközünk ellenállásba, ám a kivitelezéshez pontosságra lesz szükség. Rengeteg papírmunka akad majd, számos adminisztratív természető részletrıl kell gondoskodnunk. Magam szándékoztam elvégezni mindezt, mielıtt felajánlotta az együttmőködését. Most maga végezheti el, Miss Masterton pedig titkárnıként mőködhet közre. Jutalmuk egy részét megkapták már: hisz élnek. Ha az akció sikerrel befejezıdik, maga egymillió, Miss Masterton félmillió font értékő aranyat vehet át. – Ez már beszéd! – szólt Bond mohón. – Mit fogunk tenni? Elraboljuk a szivárványt? – Igen – bólintott Goldfinger. – Pontosan ezt fogjuk tenni. Tizenötmilliárd dollárt érı aranykincset rabolunk el – ez mintegy fele az egész világon kitermelt arany mennyiségének. Bevesszük a Fort Knoxot, Mr. Bond. 17. GONOSZTEVİK KONFERENCIÁJA – Fort Knox... – Bond komolykodón ingatta a fejét. – Nem túl nagy falat ez két férfinak és egy lánynak? Goldfinger türelmetlenül vállat vont. – Kérem, Mr. Bond, hagyja az ízetlen tréfáit, legalább egy hétig. Azután mulathat,
amennyit csak akar. Hozzávetıleg száz férfi és nı várja majd a parancsaimat. Ezeket az embereket az Egyesült Allamok hat leghatalmasabb bőnszövetkezetének tagjai közül fogom kiválasztani, mégpedig személyesen. Ez lesz a legütıképesebb, legkülönb harci egység, amelyet békeidıben valaha létrehoztak. – Legyen! De hány ember ırzi a kincstárat Fort Knoxban? Goldfinger lassan ingatta a fejét. Egyet kopogott a háta mögötti ajtón. Az ajtó felpattant. A küszöbön Oddjob állt, ugrásra készen. Látván, hogy a megbeszélés békében zajlik, kihúzta magát és várt. – Nyilván számos kérdésre vár választ, Mr. Bond – mondta Goldfinger. – Ma délután megkapja a feleletet mindenre. Az eligazítás fél háromkor kezdıdik majd. Most pontosan tizenkét óra van. Bond az órájára pillantott, beállította. – Maga és Miss Masterton – folytatta a férfi – jelen lehetnek a találkozón, ahol javaslatomat az imént említett hat szervezet vezetıi elé terjesztem. Nincs kétségem afelıl, hogy bennük is ugyanazok a kérdések merülnek majd fel. Mindent elmagyarázok. Utána hozzáfoghatnak részletezett feladataik végrehajtásához Miss Mastertonnal. Csak szólniok kell, ha kívánnak valamit. Oddjob gondoskodik a szükségleteikrıl, és állandóan ırködik közben. Ne kövessenek el semmi ostobaságot, mert mindkettıjükkel azonnal végez. Ne vesztegessék az idejüket szökési kísérletekre, ne próbálkozzanak üzeneteket kijuttatni innét. Megfizetem a szolgálataikat, és minden képességükre igényt tartok. Áll az alku? – Világéletemben arra vágytam, hogy milliomos legyek – mondta Bond szárazon. Goldfinger nem pillantott rá. A körmeit nézte. Azután keményen mégegyszer az ügynökre sandított, azzal kiment és becsukta az ajtót. Bond csak ült, és az ajtót bámulta. Ösztönösen túrt a hajába két kezével, majd végigsimított az arcán. – Lám, lám... – szólt fennhangon, felállt, és a fürdıszobán át a lány hálószobájának ajtajáig ballagott. Kopogott. – Ki az? – Én. Bemehetek? – Igen. – A hang kedvetlenségrıl árulkodott, – Bejöhet. A lány az ágy szélén ült, épp cipıt húzott. Ugyanazt az öltözéket viselte, amelyben Bond megismerte. Nyugodtnak, elszántnak tőnt, úgy látszott, nem hozta zavarba az idegen környezet. Felnézett a férfira. Tekintete élettelen volt, üres. – Maga miatt kerültem ide – mondta hidegen, ellenségesen. – Szabadítson ki innét! – Talán megtehetem – felelte Bond nyájasan. – Talán sikerül mindkettınknek elkerülni a halált. – Maga miatt kerültünk a sír szélére, nem igaz? Bond elgondolkodva nézte. Ügy vélte, méltatlan dolog volna vitába szállni vele, míg nem reggelizett. – Ezzel nem jutunk semmire – mondta. – Mindketten bajban vagyunk, akár tetszik, akár nem. Mit szeretne reggelire, vagy tán inkább ebédre? Negyed egy van már... Én már korábban ettem. Rendelek magának, aztán visszajövök, és elmondom mi a helyzet. Innét csak egy ajtó vezet kifelé, és azt Oddjob ırzi. Nos, mit szeretne, reggelit, vagy ebédet? A lány kissé megnyugodott. – Nagyon kedves. Sült tojást és kávét kérek, pirítóssal és lekvárral. – Cigarettát? – Köszönöm, de nem dohányzom. Bond visszatért a saját szobájába, és kopogott a külsı ajtón. Az ajtó résnyire kinyílt. – Semmi vész, Oddjob – mondta Bond. – Nem most öllek meg. Az ajtó feltárult. Oddjob képe kifejezéstelen maradt. Bond leadta a rendelést. Az ajtó becsukódott. Az ügynök Bourbont töltött magának, szódával hígította. Ágya szélére telepedett, és azon töprengett, miképp állíthatná a maga oldalára a lányt. Tilly kezdettıl
fogva elutasítóan viselkedett. Vajon csak a nıvére miatt? És hogyan értelmezze Goldfinger gunyoros megjegyzését a lány "hajlamaival" kapcsolatban? Mi lehet az, amit ı maga is érez – az a hővös elzárkózottság? Hisz Tilly szép, vonzó... Lelke mélyén azonban ott lappangott valamiféle ridegség, keménység, melyet Bond nem tudott mire vélni. Végeredményben mindegy, mi okozza; a legfontosabb feladat felrázni a közönyébıl, máskülönben egykettıre elviselhetetlennek érzi majd a fogságot. Bond visszament a lány szobájába. Mindkét ajtót nyitva hagyta, hogy meghallja, ha valaki közeledik. Tilly még mindig az ágy szélén gubbasztott, merev mozdulatlanságban. Tőnıdve nézte a férfit. Bond az ajtónak támaszkodott, nagyot kortyolt az italából. A lány szemébe mélyedt, és belefogott: – Jobb, ha tudja: a Scotland Yard nyomozója vagyok. (Kegyes hazugság, de megteszi.) A sarkában vagyunk ennek a Goldfingernek, de ıt nem izgatja a dolog. Úgy gondolja, egy hétig senki nem talál ránk. Meglehet, igaza van. Azért kímélte meg az életünket, mert igényt tart a közremőködésünkre egy akcióban. Komoly bőntény. İrült vállalkozás. De a tervek elkészítésében, a papírmunkában segíthetünk. Ért a gyors- meg a gépíráshoz? – Igen... – A lány tekintetébe visszatért az élet. – Miféle bőntényrıl van szó? Bond megmondta. – Lehetetlenül hangzik persze – folytatta. – Nincs kizárva, hogy az elsı kérdések és feleletek után azok a gengszterek is belátják majd, amit Goldfinger nem akar elismerni. Azt, hogy az egész vállalkozás képtelenség... De biztosan nem tudhatom. Godfinger egészen rendkívüli ember. Ha jól ismerem, sose vágna bele olyasmibe, amit kivihetetlennek tart. Hiszen nem bolond – legalábbis nem bolondabb, mint a többi zseni, tudós, és hasonló figura. Nincs kétségem afelıl, hogy a maga szakterületén egyedülálló géniusz. – Most mit akar tenni? – Mit akarunk tenni, így gondolta, ugye? – érdeklıdött Bond, hangját halkabbra fogva. – Nos, belemegyünk a játékba. És végigjátsszuk. Nem húzódozunk, nem próbálkozunk trükkökkel. Futunk a pénzünk után, a legjobb tudásunk szerint szolgáljuk Goldfingert. Azon túl, hogy meghagyja az életünket – ami még a semminél is kevesebbet számít neki – csak így remélhetjük, vagy inkább remélhetem – hisz ez a feladatom – keresztülhúzni a számítását. – Hogyan akarja megállítani? – Arról halvány fogalmam sincs. De mindig adódhat egy lehetıség. – És azt akarja, hogy magával tartsak? – Miért ne tenné? Van tán jobb ötlete? Tilly konokul húzta el a száját. – Miért kellene épp magára hallgatnom? Bond felsóhajtott. – Nincs értelme a szeszélyeskedésnek. Vagy énrám hallgat, vagy megöleti magát, rögtön reggeli után. Választhat. A lány ajka megvetıen legörbült. Megrántotta a vállát. – Hát legyen – mondta minden meggyızıdés nélkül. – De ne próbáljon hozzám nyúlni, mert megölöm! – tette hozzá hirtelen fellángoló szemmel. Bond hálószobájának ajtaján kattant a zár. Az ügynök jámborán pillantott le Tilly Mastertonra.. – Nagy a kísértés, de ne aggódjon: ellenállok neki... – Azzal sarkonfordult, és elhagyta a szobát. Egy koreai tőnt fel szemközt, reggelit hozott a lánynak. Társa kisasztalt, széket, és egy hordozható Remington írógépet cipelt be Bond szobájába. Az ágytól legtávolabb esı sarokban rendezte el ıket. Oddjob az ajtóban állt. Egy papírlapot tartott a markában. Bond odament, átvette tıle. Fogalmazótömbre rótt feljegyzés volt. A golyóstollal írt sorok takarosak, gonddal formáltak, az íráskép tiszta, jellegtelen. Készítsen tíz másolatot errıl a napirendrıl.
Ülés Mr. Gold elnöklete mellett. Titkárok: J. Bond Miss Tilly Masterton Meghívottak: Helmut M. Springer Jed Midnight mőködı Árnyék Szindikátus “Vigyorgó" Billy Ring Jack Strap Mr. Solo Miss Pussy Galore Cementkeverıktıl
a detroiti Bíbor Gengtıl a Miamiban és Havannában képviseletében a chicagói Gépezettıl a Las Vegas-i Flitterek-tıl az Unione Siciliano képviseletében a New York-i Harlemben mőködı
Napirend: A Nagy szlemm* fedınevő akció (frissítık) Legalul ez állt: Két óra húsz perckor küldök magukért. Mindketten készüljenek fel jegyzetelésre! Öltsenek alkalmi ruhát. Bond elmosolyodott. A koreaiak kimentek. Az ügynök nyomban asztalhoz ült, papírt, indigót csúsztatott a gépbe és munkához látott. Hadd lássa a lány, hogy ı a maga részérıl csakugyan kész eleget tenni feladatának! Úristen, micsoda társaság! Még a maffia is képviselteti magát... Vajon hogyan bírta ıket részvételre Goldfinger? És ki az ördög lehet Miss Pussy Galore? Bond kettıre végzett. Átment a lányhoz, a kezébe nyomta a kész lapokat, egy jegyzet tömbbel és néhány ceruzával együtt. Felolvasta neki Goldfinger utasítását. – Igyekezzen az emlékezetébe vésni a neveket! – tette hozzá. – A figurákat nem lesz túl nehéz azonosítani. Ha mégis megzavarodnánk, még mindig kérdezhetünk. Most megyek, és alkalmi ruhát öltök... – mosolygott. – Húsz perc, és rajtunk a sor. Tilly bólintott. Amint Oddjob nyomában végiglépkedett a folyosón, Bond hallotta a folyó neszeit: a raktárépület cölöpeit nyaldosó víz csobogását, egy komp gızkürtjének elnyújtott, tompa rikoltását, a dízelmotorok távoli dohogását. Valahol odalent egy tehergépkocsi pörgette fel motorját, azután kilıtt, elfüstölgött, nyilván a West Side-i országút felé. Bond úgy vélte, a hosszú, kétszintes épület második emeletén járnak. A folyosó falain frissen szaglott a szürke festék. Oldalajtók sehbl sem látszottak. A fény a mennyezeten sorakozó lámpatestekbıl áradt. Mikor a folyosó végére értek, Oddjob kopogott. Kulcs fordult a zárban, két sor retesz húzódott el; Bond és kísérıje jókora, napfénnyel átjárt terembe lépett. A terem láthatóan a raktárház végében helyezkedett el: a szemközti falat hatalmas panorámaablak uralta, keretében ott csillogott a folyó, azon túl, a messzeségben Jersey City barna épületrengetege terpeszkedett. A teremben mindent elıkészítettek már a megbeszélésre. Goldfinger az ablaknak háttal, jókora, zöld posztóval bevont, kerek asztalnál ült. Az asztallapon vizeskancsók, sárga jegyzettömbök, ceruzák sorakoztak. Kilenc kényelmes karosszéket toltak a jegyzettömbök mellé; hat szék elıtt vörös szalaggal átkötött, hosszúkás, fehér csomagocska hevert a posztón. Jobb kéz felıl, a fal mellett ezüsttel, ólomkristállyal megrakott büféasztal állt. Ezüstvederben hőlt a pezsgı, de akadtak más italok is. A különféle ételkülönlegességek közt Bond két ötfontnyi súlyú beluga-kaviárral teli, kerek dobozt, és néhány cseréptálnyi libamájat látott. A büféasztallal szemközti falon tábla sötétlett, alatta egy kisebb asztalon papírhalmok tornyosultak egy nagyobb kartonlap szomszédságában. Goldfinger a süppedı, vörös szınyegen feléje közeledıkre emelte tekintetét. Balján mutatott helyet Tilly Mastertonnak, jobbján Bondnak. Mindketten leültek. – A program? – Goldfinger átvette a példányokat, átfutotta a legelsıt, azután visszaadta a lapokat a lánynak. Körmozdulatot tett a kezével, mire Tilly felállt, és egyegy másolatot helyezett el minden szék elıtt. Goldfinger most az asztal alá nyúlt, megnyomott egy rejtett csengıgombot. A hátsó ajtó feltárult, belépett egy koreai, és várakozásteljesen vigyázzba merevedett. – Minden készen áll? A koreai bólintott. – Senki sem léphet be a listán felsoroltakat kivéve. Megértetted? Rendben. Néhányuk, talán mindegyik kísérıt tart maga mellett. Ezeknek a kísérıknek az elıtérben kell maradniuk. Gondoskodj róla, hogy megkapjanak mindent, amit csak kívánnak. A kártyacsomagok, a kockák elıkészítve? Oddjob – fordult ezután a koreai óriáshoz, aki mindegyre ott várakozott Bond széke mögött –, menj, és foglald el a helyedet! Mi a jel?
Oddjob feltartotta két ujját. – Helyes – biccentett Goldfinger. – Két csengetés. Mehetsz! Gondoskodj arról, hogy a legénység hiba nélkül tegye a dolgát! – Hány fıs a személyzete? – érdeklıdött Bond közömbösen. – A személyzet húsz fı. Tíz koreai, tíz német. Valamennyi kitőnıen érti a mesterségét, magam válogattam ıket. Nagy a nyüzsgés itt. Olyasféle, mint a hadihajók alsó fedélzetén... – Goldfinger az asztallapra fektette két tenyerét maga elıtt. – És most ismertetem a teendıiket. Miss Masterton, maga jegyzeteket készít a fel merülı kérdések mindegyikével kapcsolatban, különös tekintettel azokra, amelyek intézkedést tesznek szükségessé. A vitával, fecsegéssel ne foglalkozzék. Megértette? Bond örömmel konstatálta, hogy Tilly Masterton élénknek, hozzáértınek mutatkozott. – Természetesen – bólintott komolyan. – Ami pedig magát illeti, Mr. Bond: minden észrevétele érdekel a meghívottakkal kapcsolatban. Én elég sokat tudok róluk. A maguk területén teljhatalmú fınökök valamennyien. Idecsábítottam ıket, hát eljönnek, de nem ismernek engem, épp ezért fontos meggyıznöm ıket arról, hogy tudom, mit beszélek, és hogy közös vállalkozásunkat sikerre vihetem. Pénzéhségük elvégzi a többit. Mégis akadhat köztük olyan – egyvalaki, vagy több személy is –, aki visszatáncolna. Az ilyenek minden bizonnyal elárulják magukat. Esetükre különleges eljárást dolgoztam ki. Lehetnek természetesen ingadozók. Megbeszélésünk alatt, Mr. Bond, maga rajzolgatni fog ceruzájával erre a napirendre. Plusz- és mínuszjeleket ró a nevek mellé aszerint, hogy az illetık támogatják, avagy ellenzik a vállalkozást. Látnom kell, hát látni fogom, kinek milyen jelet adott. Hasznomra válhat a véleménye. És ne feledje: ha áruló, visszatáncolni kész alak jut át a rostán, egykettıre meghalunk, netán élethossziglan börtönbe kerülünk valamennyien! – Ki ez a harlemi, ez a Pussy Galore? – Az Egyesült Államok egyetlen nınemő bandafınöke. Szervezete kizárólag nıkbıl áll. Az akcióhoz szükségem lesz néhányukra. Galore teljesen megbízható. Valaha légtornász volt. Csapatban dolgozott. "Pussy Galore és repülı macskái", így nevezték magukat. Goldfinger el se mosolyodott. – Nem bizonyultak sikereseknek, ezért Galore átképezte ıket betörınek. Falmászó betörınek. Idıvel kivételesen könyörtelen bőnbandává izmosodtak. Leszbikus társaságukat jelenleg "Cementkeverık"-ként emlegetik. Galoret pedig tiszteletben tartják a legbefolyásosabb amerikai gengek is. Rendkívüli nı... Az asztal alatt, felettébb halkan, felberregett egy csengı. Goldfinger felállt. Feltárult a szemközti ajtó, öt férfi lépett a terembe. Goldfinger biccentett üdvözlésképpen. – A nevem Gold – mondotta. – Foglaljanak helyet, kérem! Fojtott hangú suttogás kezdıdött. A férfiak csendben megkerülték az asztalt, kihúzták székeiket és elhelyezkedtek. Öt szempár fordult hővösen, fürkészın a hústömeg figura felé. Goldfinger leült. – Uraim – kezdte halkan –, az asztalon látható csomagokban egy-egy huszonnégy karátos aranyrudat találnak; egy rúd értéke 15 000 dollár. Köszönetemet jelzi szíves megjelenésükért. Napirendünk felettébb egyszerő. Míg Miss Galore megérkezik, titkáraim, Mr. Bond és Miss Masterton kedvéért felsorolom valamennyiük nevét. Találkozásunkról természetesen nem maradnak feljegyzések, kivéve azt az esetet, ha a megjelentek kívánják, biztosíthatom továbbá önöket arról, hogy a helyiségben nincsenek mikrofonok. Nos hát, Mr. Bond, jobbja felıl Mr. Jed Midnight, a Miami térségében és Havannában mőködı Árnyék Szindikátus feje foglal helyet. Mr. Midnight nagydarab, jól táplált, joviális arcú, de fürkészı, gyanakvó tekintető férfi volt. Világoskék tropikálöltönyt viselt, fehér selyemingét apró zöld pálmafák ékesítették. A csuklóján csillogó cifra aranyóra vagy húsz grammot nyomhatott. Tartózkodóan mosolygott Bondra, mondván: – Hogy van mindég?
– Mellette – szólt Goldfinger – Mr. Billy Ring, a híres chicagói "Gépezet" irányítója. Bond arra gondolt, sosem látott még embert, akire kevésbé illett a Billy név. Ring arca lázálomszerő volt, s tulajdonosa tudta ezt: Bond felé fordult, a hatást figyelte. Sápadt, körteforma gyerekarc volt ez, megereszkedett bırő, szalmaszín hajgubanccal koronázott, a várt fakókék helyett mélybarna szempárral. A szeme fehérje kört vont a pupillák köré, fenyegetı élt kölcsönözve a kemény, firtató tekintetnek, amelynek merevségét a jobb szemöldök rángatózása sem oldotta. Ring jobb szemével szívverésének ütemére pislogott. Mindennek tetejébe, Mr. Ring pályafutásának kezdetén valaki lemetszette Mr. Ring alsó ajkát – meglehet, túl sokat fecsegett annak idején –, tartós, hamis mosolyt varázsolva képére, olyasfélét, amilyen a mindenszentekkor készítendı töklámpásoké. Negyvenesztendıs lehetett. Bond felismerte benne a kíméletlen gyilkost. Fesztelen mosolyt villantott a keményen rászegezıdı bal szem irányába, azzal a következı férfi felé fordult, akit Goldfinger Mr. Helmut Springerként, a detroiti Bíbor Geng vezetıjeként mutatott be. Mr. Springer tekintete fátyolos volt, mint a roppant tehetıs, avagy órák óta halott embereké. A szemek, akár az opálos, kék üveggolyók, felmérték Bondot, azután mintegy befelé meredtek megint, tökéletes önelégültséggel. Mr. Springer minden egyéb szempontból kimerítette a "finom ember" fogalmát: nyakkendıtőt hordott, Hathaway-féle inget viselt, Aqua-Velvát használt. Olyan ember benyomását keltette, aki szándéka ellenére keveredett rossz társaságba – úgy viselkedett, mint az elsı osztályú jegyet váltott utas, aki a harmadosztályon kénytelen utazni, vagy a páholyhoz szokott ember, akit holmi tévedés folytán a tribünre ültettek.. Mr. Midnight a szája elé tartotta kezét, és halkan felvilágosította Bondot: – Be ne dőljön ám a Hercegnek! A mi Helmut barátunk ippeg csak cifra inget húzott a csuklya* fölé... A lánya a legjobb iskolákba jár, de a költségeit máig a védelemér beszedett pénzbıl téríti. Bond biccentett köszönetképpen. – Az Unione Siciliano képviseletében Mr. Solót üdvözölhetjük – folytatta Goldfinger. Mr. Solónak napbarnított, telt arcát számos vétek emléke és hajdani bőnök árnya változtatta komorrá. Vaskos, csontkeretes szemüvegének lencséje Bondra villant, azután visszafordult munkájához: Mr. Solo a körmeit tisztogatta zsebkésével. Nagydarab, erıteljes férfi volt, amolyan félig bokszoló, félig fıpincér típus, lehetetlennek látszott megállapítani, mire gondol éppen, vagy hogy honnét meríti erejét. Az amerikai maffiának azonban, gondolta Bond, egyetlenegy fınöke lehet csupán, s ha ezt a posztot Mr. Solo tölti be, az ereje nyomában támadt rémület segítette hozzá a megszerzéséhez. És mindkettıre szüksége lesz a továbbiakban is, hogy megtarthassa. – Hogy van? A Flitterek képviselıjének, Mr. Jack Strapnek modorát a Las Vegas-i kaszinók világában edzett frontember szintetikus kedvessége jellemezte, ám Bond gyanította, hogy más tulajdonságainak köszönhetıen sikerült a néhai Spang testvérek* örökébe lépnie. Terebélyes, hivalkodóan öltözött, ötven év körüli férfi volt, épp a vége felé járt egy szál cigarettának. Úgy szívta, mintha enné, majdhogynem éhesen szopogatta. Idırıl idıre oldalra fordította a fejét, s diszkréten egy-egy darabkát köpött belıle a háta mögötti szınyegre. A féktelen dohányzás bizonyára jó adag feszültséget palástolt. Mr. Strap izgékony tekintete holmi illuzionistát idézett. Nyilván tudta, hogy a szeme rendszerint megrémíti az embereket, mert ezúttal, nem akarván megrémíteni Bondot, szúrós tekintetének hatását hunyorgással enyhítette. A terem hátsó ajtaja feltárult. Férfias szabású fekete öltönyt, kávébarna zsabót viselı nı lépett be. Lassan, fesztelenül végigsétált az asztal mentén, megállt az üres karosszék mögött. Goldfinger felállt. A jövevény gonddal végigmérte, ezután végigfuttatta tekintetét a jelenlévıkön. Unott "Halló"-ját mindannyiuknak címezte. – Hallo, Pussy – felelt rá Mr. Strap, a többiek pedig, az egy Mr. Springert kivéve, aki elintézte a dolgot egy biccentéssel, elıvigyázatos hangon üdvözölték.
– Jó napot, Miss Galore – mondta Goldfinger is. – Épp most estünk túl a bemutatkozás formaságain. Az asztalon megtalálja a napirendet, azzal a tizenötezer dollárt érı aranyrúddal együtt, mellyel a megbeszélésen való részvétel eredményezte kiadásait és kellemetlenségeit igyekszem ellentételezni. Miss Galore a csomag után nyúlt, kibontotta. Kezében méregette a ragyogó sárga téglát, nyíltan gyanakvó pillantást vetve Goldfingerre. – Belül is arany? – Belül is arany. Miss Galore a szemébe nézett. – Csak úgy kérdeztem – mondta egy kiárusításokon edzıdött vásárló kurta-furcsa modorában. Sikerült elnyernie Bond tetszését megjelenésévei. Ugyanaz a szexuális kihívás sugárzott belıle, mint a szép leszbikusokból általában. A férfit mulattatta hajlíthatatlan stílusa, amellyel Goldfingernek és a teremben tartózkodóknak valami ilyesfélét üzent: "Minden férfi fajankó és csaló. Ne próbálkozzatok semmiféle hím cselvetéssel! Nem dılök be. Másutt vagyok érdekelve..." Bond úgy ítélte, Miss Galore harmincas éveinek elején járhat. Arca halovány volt, csinos a maga Rupert Brooke-i módján; arccsontja finom rajzolatú, állának íve csodaszép. Bond sosem látott még az övéhez hasonló ibolyaszín szempárt. Valódi, mély ibolyaszín szempár volt ez, olyan árnyalatú mint a virágszirom, merészen csillant az egyenes, sötét szemöldök alól. Haját, mely fekete volt, akár Tilly Mastertoné, egyenetlenül rövidre vágva viselte. Szája határozott, kármin vörös vonás. Csodás – gondolta Bond, s figyelmét nem kerülte el, hogy Tilly Masterton is hasonlóképp vélekedik. A lány elragadtatva fürkészte Miss Galore-t, ajka megvonaglott. Bondnak nem volt-több kétsége Tilly Masterton valódi hajlamaival kapcsolatban. – Most pedig engedjék meg, hogy bemutatkozzam – szólt Goldfinger. – Valójában nem Goldnak hívnak. Amit tudniok kell rólam, a következı: húsz év leforgása alatt különféle, fıként törvénytelen vállalkozások eredményeképp jelentıs pénzösszeget győjtöttem egybe. Vagyonom jelenleg meghaladja a hatvanmillió dollárt. (Elismerı hümmögés kezdıdött az asztal körül.) Akcióimat – folytatta Goldfinger – többnyire Európa területére korlátoztam, bár talán érdekesnek találják az információt, miszerint én alapítottam a nemrégiben felszámolt, Hongkong központtal mőködı "Aranypipacs" Értékesítı Vállalatot. (Mr. Jack Strap halkan füttyentett.) – A Biztonságos Érkezés Utazási Iroda, amelyet önök közül néhányan minden bizonnyal megismerhettek egy-egy vészhelyzetben, szintúgy az én tulajdonomban volt. A közelmúltban döntöttem felszámolásáról. (Mr. Helmut Springer keret nélküli monoklit illesztett fátyolos szeméhez, hogy közelebbrıl vizsgálhassa Goldfingert.) – Azért említem ezeket a jelentéktelen érdekeltségeket, hogy rámutassak: bár nem ismernek, úgy hiszem, múltbéli tevékenységem különféle szinteken a javukra szolgált. ("De még mennyire" – mormolta Mr. Jed Midnight, hangjában némi megilletıdöttséggel.) Ez a magyarázata annak, uraim, és... hm... hölgyem, hogy mindannyiukat ismerem, s hogy meghívtam ide ma estére mindazokat, akiket, saját tapasztalataimra támaszkodva, okkal nevezhetek, ha szabad magam így kifejeznem, az amerikai bőnözés arisztokratáinak. Bondban tisztelet ébredt a testes ember iránt. Hisz Goldfinger, nem egészen három perc leforgása alatt a maga oldalára állította az egész gyülekezetet. Immár valamennyi jelenlévı feszült figyelemmel fordult feléje. Még Miss Pussy Galore tekintetében is érdeklıdés bujkált. Bond semmit sem tudott az "Aranypipacs" Értékesítı Vállalatról, vagy a Biztonságos Érkezés Utazási Irodáról, ám ezek a vállalkozások, a hajdani üzletfelek arckifejezésébıl ítélve pontosan, felettébb pontosan, kielégítıen mőködtek. Mindannyian Goldfinger szavát lesték, mint valami Einsteinét. Goldfinger arca nem tükrözött érzelmeket. Jobbjával hessentésszerő mozdulatot tett. – Két sikeres vállalkozásomat említettem – mondta egyszerően. – Aprócska vállalkozások voltak. Akadt számos nagyobb szabású is. Egyetlenegybe sem buktam bele, s nevem, legjobb tudomásom szerint, nem szerepel egyetlen ország rendırségi
nyilvántartásában sem... Mindezt azért mondom el csupán, hogy bizonyítsam, tökéletesen tisztában vagyok szakmám – szakmánk – sajátságaival. Most pedig, uraim és hölgyem, ajánlatot teszek önöknek egy vállalkozáshoz történı szövetkezésre, melynek eredményeképp; egy héten belül, valamennyiük pénztárába egymilliárd dollárnyi pénzösszeg áramlik majd! Mr. Goldfinger felemelte a kezét. – Európában és Amerikában persze mást és mást értenek milliárdos mennyiség alatt. A kifejezést én magam ezerszer millió dolláros értelemben használom. Elég világosan fejeztem ki magam? 18. A BŐNTÉNYEK BŐNTÉNYE A folyón megszólaltatta gızkürtjét egy vontatóhajó. Egy másik felelt rá, azután eltávolodott a gépdohogás. Bond jobbján Mr. Jed Midnight megköszörülte a torkát. – Miszter Gold, vagy bárhogy hívják – szólt mély meggyızıdéssel –, ne törıdjön a megfogalmazással! Egymilliárd dollár, akárhogy nevezi, rengeteg pénz. Folytassa! Mr. Solo lassan felvetette fekete szemét és az asztal túloldaláról Goldfingerre pillantott. – Egen – mondta –, natyon sok pénc. De mennyit vesz le maga, miszter? – Ötmilliárdot. A Las Vegas-i Jack Strap kurtán, harsányan felnevetett. – Nézzék, emberek, mi az a pár milliárd barátok között? Hogyha Miszter izé... Hogyishívják hozzájuttat engem egymilliárd dollárhoz, örömmel csapok a tenyerébe, nem is akárhogyan... Ne legyünk kicsinyesek, stimmt? Mr. Helmut Springer monoklijával megkocogtatta az elıtte heverı aranytéglát. Mindenki ránézett. – Miszter... aha, Gold! – A család ügyvédjének komor hangja volt ez. – Nagy összegeket említ. Ha jól számolom, mindent egybevetve vagy tizenegymilliárd dollárról lehet szó. – A pontos összeg közelebb jár a tizenötmilliárdhoz – mondta precízen Mr. Goldfinger. – Az egyszerőség kedvéért csak arra a mennyiségre gondolok, amelyet, úgy vélem, magunkkal vihetünk. Mr. Billy Ring izgatottan, élesen felkuncogott. – Persze, persze, Mr. Gold... – Mr. Springer visszahelyezte szemére monokliját, úgy figyelte Goldfinger reakcióit. – De ilyen mennyiségő arany, vagy ezzel egyenértékő készpénz csupán három helyen található az Egyesült Államokban. A washingtoni Szövetségi Pénzverdében, a New York-i Szövetségi Takarékbankban és a Kentucky állambeli Fort Knoxban. Azt akarja javasolni, hogy ezek egyikét "rámoljuk ki"? És ha igen, melyiket? – Fort Knoxot. A nyögdécselık- kórusában Mr. Midnight rezignáltán mondta: – Miszter, a hollywoodi pasasokat nem számítva sose találkoztam olyan alakkal, akibe' benne lett volna, amit magába' érzek. Ezt "víziónak" nevezik. A vízió pedig, miszter, az a valami, amivel az ember a nagy húzások kedvéért a valóságot összetéveszti. Beszélnie kéne a fejtágítójával, netán befekhetne villanyozásra... – Mr. Midnight szomorúan ingatta a fejét. – Kár. Jó érzés volt, míg a milliárd az enyémnek tőnt. Miss Pussy Galore mély, unott hangon szólalt meg: – Sajnálom, miszter, de az effajta trezort egyetlen hajcsatom sem nyitja... – Nekikészült, hogy felemelkedjék. – Hallgassanak végig, uraim, és... hm... hölgyem! – mondta Goldfinger nyájasan. – Nem ér meglepetésként, hogy így reagálnak. De nézzük a dolgot másképp: ez a Fort Knox is csak olyan-bank, mint a többi. Sokkal nagyobb, védelme ennek megfelelıen erıs és remekül kiagyalt. Áttöréséhez ugyanekkora erıre és agyafúrtságra lesz szükség. Tervem egyetlen valóban új vonása az, hogy nagyszabású. Errıl van szó, semmi másról. A Fort Knox nem bevehetetlenebb bármely más erıdnél. Nincs kétségem afelıl, hogy a
Brink Vállalatot valamennyien legyızhetetlennek véltük, egészen addig, míg fél tucat elszánt ember elrabolt egymillió dollárt egy Brink-páncélzatú pénzszállítóból, még 1950ben. A Sing Singbıl "lehetetlen" megszökni, egyeseknek mégis sikerült. Nem, nem, uraim! Fort Knox bevehetetlensége is csak olyan mítosz, mint a többi. Folytathatom a terv ismertetését? Billy Ring, mielıtt megszólalt, a fogát szítta, mint valami japán. – Idesüss, shamus* – mondta nyersen. Lehet, hogy nem tudod, de a Fort Knoxban állomásozik az egész Harmadik Páncélos Hadtest. Ha ez is csak mese, miért nem foglalják el a ruszkik az Államokat, akár legközelebb, ha megint átjön tılük egy csapat jéghokizó? Goldfinger halványan elmosolyodott. – Szabadjon helyesbítenem, Mr. Ring, anélkül, hogy az igazát kétségbe vonnám. A jelenleg Fort Knoxban állomásozó erık összetétele a következı: a Hármas Páncélosok élcsapatán kívül a helyszínen tartózkodik még a 6. Motorizált Hadtest, a 15. Páncélos Alegység, a 160-as Utászkülönítmény, ezen felül vagy fél hadtestre való ember az Egyesült Államok hadseregének minden olyan alakulatából, melyek a Páncélos Hadkiegészítı és Kiképzı Központ, avagy az l-es Számú Katonai Humánkísérleti Kutatócsoport munkájában mostanság részt vesznek. Nem elhanyagolható a Páncélosok Szárazföldi Parancsnokságának Második Osztályához beosztottak, a Hadtápirodához, és a Páncélos Törzskarhoz tartozók létszáma sem. Ehhez jön még a helyi rendırség húsz tisztessel és jó négyszáz alárendelttel. Röviden, a lakosság hozzávetıleg hatvanezres lélekszámából húszzezren ehhez vagy ahhoz a fegyveres testülethez sorolhatók. – És ki fogja elijeszteni ıket? – szőrte a szót Mr. Jack Strap a szivarja mellıl. Válaszra sem várva, undorodva kapta ki szájából a megviselt csonkot, és a hamutál felett szétmorzsolta. Mellette Miss Pussy Galore élesen, nekidühödt papagáj módján szisszent fel. – Igazán szívhatnál valami finomabb dohányt, Jacko! – mondta. – Ez a micsoda úgy bőzlik, mintha birkózódresszbıl volna. – Pofa be, Puss! – felelt rá Mr. Strap kitérılég. Miss Galore azonban úgy döntött, az övé lesz az utolsó szó. Negédesen folytatta: – Tudod mit, Jacko? Odavagyok a hozzád hasonló férfias palikért. Még egy dalt is írtam rólad a minap. Akarod hallani a címét? Így hangzik: "Ha újra kéne kezdenem, hát rajtad kezdeném!" Mr. Midnight fékevesztett hahotába kezdett, Mr. Ring magas hangon kuncogott. Goldfinger diszkréten kopogva kért ismét figyelmet. Türelmesen mondta: – Hallgassanak végig, uraim, nagyon kérem! Felállt, a táblához ment, s egy térképet göngyölt le eléje. Fort Knox részletes várostérképe volt, a Godman Katonai Repülıtérrel, a település szívén átvezetı út- és vasútvonalakkal. A tanácskozás azon résztvevıi, akik az asztal jobb oldalán ültek, székestül fordultak a térkép felé. Goldfinger a Dixie-mőút, a Bullion bulvár és a Vine Grove sugárút háromszögében, alul, bal oldalt ábrázolt Aranyraktárra mutatott. – Rövidesen megtalálják a raktár részletes alaprajzát – mondotta. Szünetet tartott. – Elıbb azonban, uraim, hadd hívjam fel figyelmüket e jól áttekinthetı település némely jellegzetességére. Erre – ujjával a térkép jobb felsı sarkából átlót húzott a városkán át, az Aranyraktár mellett – halad az Illionisi Központi Vasútvonal. Keresztülvág a Fort Knoxtól ötven-egynéhány kilométernyire, északra fekvı Louisvilleen, célpontunkon át továbbfut a déli irányban huszonhét kilométerre fekvı Elizabethtownon. A Fort Knox centrumában épült Brandenburg pályaudvarral semmi dolgunk, annál több az Aranyraktár közelében látható csomóponttal. Ez a hely a washingtoni pénzverde aranyának ki- és berakására szolgál. A raktár másképp is megközelíthetı: (a szállítás módozatait biztonsági megfontolásból minden rendszer nélkül váltogatják) teherautó-konvojjal, mely a Dixie-mőútról közelít, illetve teherszállító géppel, mely a Godman Reptéren landol. Mint látják, a raktár még ezektıl
az útvonalaktól is távolabb helyezkedik el, egymagában áll, nem védelmezik természeti képzıdmények: jó huszonöt hektárnyi füves térség veszi körül. Egyetlen út vezet hozzá: egy ötvenméteres, a Buliion bulvárról leágazó, ám attól szigorúan ırzött kapuval elválasztott bekötıút. A páncélozott kapun túljutva a teherautók a raktárát megkerülı, a hátsó bejáratig vezetı úton haladnak tovább. Az arany kirakása itt, a hátsó bejáratnál történik. Ezt a kitérı utat uraim, acéllapok, lemezek borítják, melyeket forgókon elmozdíthatnak. Veszély esetén, az út egész acélburkolatát megemelik a hidraulikus berendezések, ezáltal egy második, belsı, acél védıfal képezhetı. Nem szembetőnı, én azonban tudom, hogy a Buliion bulvárt a Vine Grove sugárúttal föld alatti szállítóalagút köti össze. Ezen az útvonalon, újabb acélkapukon át, a raktár elsı föld alatti szintjére juthat az ember... Goldfinger várt, ellépett a térképtıl. Körülnézett az asztalnál. – Rendben van, uraim. Ez tehát a páncélterem, ezek pedig megközelítésének lehetséges útvonalai. Nem szóltam a fıbejáratról, ezen keresztül úgyis csak az elıtérig, az irodákig juthatunk. Van kérdésük? Nem volt. Minden szem várakozásteljesen szegezıdött a testes férfiúra. Szavainak határozottsága újra megragadta a jelenlévıket. Ez az ember többet tudott a Fort Knox titkairól annál, amennyit valaha is a világ nyilvánossága elé tártak. Goldfinger most visszatért a táblához, és újabb térképet göngyölt le. Az Aranyraktár részletes alaprajza volt. – Nos, uraim – mondta a házigazda –, láthatják: kivételesen szilárd, kétszintes épület ez, olyanforma, mint egy hétköznapi, kétrétegő torta. Figyeljék meg, a tetı lépcsızetes, bombabiztos; nézzék meg ezt a négy bunkerfélét az épület négy sarkában! A faluk acél, összeköttetésben állnak a belsı térrel. A belsı tér mérete egyébiránt harminckét méterszer harminchét méter. A belmagasság a talajszinttıl számítva tizenhárom méter. Az épület anyaga acélbetéttel erısített tennessee-beli gránit. A pontos mennyiség: ötezer köbméter gránit, másfél ezer köbméter beton, hétszázötven tonna merevítı és hétszázhatvan tonna épületacél. Megvan? Mármost, odabent a kétszintes vasbeton kamra rekeszekre oszlik. A kamra ajtajának súlya több mint két tonna, a padlóburkolatot acéllemezek, acélgerendák, a betonba ágyazott acélhengerek alkotják. A tetı kiképzése hasonló, s persze ez a tetı nem azonos az épület tetejével. A kamra mindkét szintjén folyosó fut körbe, innét nyílnak a külsı falba mélyített irodák, és raktárhelyiségek is. A kamra ajtajának felnyitására alkalmas számkombinációt egészében senki sem ismeri. A személyzet magas rangú tisztjeinek külön-külön kell beállítaniuk a csak általuk ismert részkombinációkat. Az épületet természetesen a legújabb és legkitőnıbb riasztóberendezésekkel szerelték fel. A falakon belül nagy létszámú ırség, s a Páncélos Parancsnokság alig egy kilométernyire lévı központjából bármikor erısítés hívható. Tudnak követni? Mármost, ami a kamrában ırzött kincset illeti (ennek értéke, ahogy korábban említettem, vagy tizenöt milliárd dollárra rúg), ezerszeres finomságú, standard pénzverdei rudakról van szó. A rudak még egyszer akkorák, mint azok, amelyeket e pillanatban maguk elıtt látnak, a súlyuk egyenként négyszáz uncia, avoir dupois szólva, vagyis közforgalmi mértékegységben ez rudanként mintegy tizenhárom kilogrammot jelent. A rudak csomagolatlanul, a kamra rekeszeiben sorakoznak. – Goldfinger az asztal körül ülıkre pillantott. – És ez, uraim és hölgyem – fejezte be kurtán –, ez minden, amit mondhatok, s amennyit tudnunk szükséges a Fort Knox raktáráról, e raktár tartalmáról. Ha kérdés nincs, folytatásként röviden elmagyarázom, miként juthatunk be e raktárba, miképp férkızhetünk e benne ırzött kincshez. Csend volt. Az asztal körül ülık szeme feszült figyelemmel fordult feléje. Mr. Jack Strap idegesen elıszedett mellényzsebébıl egy közepes mérető szivart, és a szája sarkába kapta. – Ha rágyújtasz arra a micsodára – szólt Pussy Galore határozottan –, az aranytéglámmal verlek fejbe, úgy éljek! – Fenyegetıen kapta kézbe a rudat. – Nyugi, anyukám – vetette oda foghegyrıl Mr. Strap.
– Miszter – mondta Goldfingernek Mr. Jed Midnight határozottan –, ha ezt végigviszi, summa cum laudét érdemel! Folytassa! Mert ez vagy blöff, vagy a bőntények bőnténye! – Nos hát, uraim – szólt higgadtan Goldfinger –, hallgassák meg a tervet... – Szünetet tartott, körbepillantott az asztal körül, sorra a szemébe nézett minden jelenlevınek. – Remélem, egyetértünk abban, hogy mostantól teljes titoktartás szükséges. Amit eddig mondtam, ha kiszivárog is, egy eszelıs fecsegésének minısülhet. Amit azonban mondani fogok, az Egyesült Államok történetének békeidıben kezdeményezett leghatalmasabb hadmőveletébe avatja be mindannyiukat. Készek-e valamennyien a legteljesebb titoktartást esküvel fogadni? Bond szinte ösztönösen a detroiti Helmut Springer szemét kezdte figyelni. Míg a többiek különbözı tónusban igenlı választ adtak, Mr. Springer tekintete talányos maradt. Hangzatos "Titok marad, szavam rá!"-ja üresen csengett: Bond számára ıszintétlensége éppoly nyilvánvaló volt, mint egy használtautó-kereskedıé. Mr. Springer neve mellé, észrevétlenül, kurta mínusz került a napirendre. – Rendben van. – Goldfinger visszatért helyére, az asztalhoz. Leült, kézbe vette ceruzáját, és elgondolkozó, társalgó, tónusban beszélni kezdett: – Az elsı, és bizonyos szempontból a legnagyobb problémát a zsákmány elszállítása jelenti. Egymilliárd dollár értékő arany súlya ugyanis hozzávetıleg ezer tonna. E mennyiség elszállításához száz darab tíztonnás teherautóra, vagy húsz hatkerekő, nehéz országúti kamionra volna szükség. Személy szerint az utóbbi típust javasolom. Rendelkezem egy listával azokról a szállítmányozási vállalatokról, amelyek ilyen jármővek bérbeadásával foglalkoznak, s javaslom, hogy amennyiben valóban üzlettársak leszünk, e találkozó után nyomban kössék meg a kölcsönzési szerzıdést a legközelebbivel e vállalatok közül. Más-más okokból ragaszkodniuk kell saját sofıreikhez a részleteket önökre bízom. Nem kétséges – Mr. Goldfinger halvány mosolyt engedélyezett magának –, a Szállítási Dolgozók Szakszervezetében meglelik a megbízható embereket, s felfogadhatják a háború alatt a hadseregben szolgált négerek Red Ball Express elnevezéső társaságának volt tagjait is. Ezek a részletek pontos tervezést, összehangolást követelnek meg. A közlekedésirányítás problematikájával szintén számolnunk kell: a területükön átvezetı utak ellenırzését egymás közti megállapodásokkal ajánlatos megoldaniuk. Szállítórepülıgéppel nagyban növelhetnénk mobilitásunkat, ezért megkíséreljük majd felszabadítani a Godman reptér észak-déli kifutóját. Saját aranyuk továbbszállításáról ezután természetesen önállóan lesznek kénytelenek gondoskodni. Ami engem illet – Goldfinger hővösen pillantott az asztal körül ülıkre –, történetesen a vasútvonalat szándékozom igénybe venni, s bízom benne, hogy – mivel az önökénél jóval nagyobb mennyiséget kell szállítanom – hozzájárulnak e módszer saját céljaimra történı kisajátításához. – Goldfinger nem várt választ, ugyanazon a hangon folytatta: – A szállítás jelentette gondokhoz viszonyítva a többi elintéznivaló egyszerő lesz. Elıször is: az akció elıtti napon Fort Knox egész lakosságát – a fegyveres testületek tagjait és a polgári személyeket egyaránt – ideiglenesen félreállítjuk utunkból. A részletekrıl gondoskodtam, már, megbízottaim csak utasításra várnak. Hogy rövid legyek: a település vízellátását két kút és két tisztítómő biztosítja. A naponkénti hozam csaknem kétmillió liter. A rendszert egy közüzemi mérnök ellenırzi. Ez az úriember készülıdik már a Tokiói Vízellátó Vállalat vezetıjének és helyettesének fogadására – ez utóbbiak a létesítményt kívánják tanulmányozni, hogy utóbb hasonlóval szereljék fel Tokió egyik újonnan épülı lakónegyedét. A mérnök megtiszteltetésnek tekinti az érdeklıdést, a japán urakat mindenhová elkalauzolja majd. E két úriember – természetesen az alkalmazottaim közé tartoznak – egy-egy kisebb adag altatókoncentrátumot visz majd magával. Az anyagot német vegyészek állították elı a háború alatt, a miénkhez hasonló célokra. Ilyen mennyiségő vízben igen hamar eloszlik, s jelenlegi, nagy tisztaságú formájában alkalmas rá, hogy mély, átmeneti narkózisba juttassa mindazokat, akik akár csak fél pohárral isznak a fertızött folyadékból. Az áldozatoknál jelentkezı egyetlen szimptóma az azonnali, mély álomba merülés – hozzávetıleg három nap múltán térnek csupán
magukhoz, igen kipihenten. Uraim – Goldfinger felemelte tenyerét – június havában, Kentuckyban aligha akad ember, aki nem hajtana fel huszonnégy óra alatt legalább egy fél pohár vizet. Egy maroknyi idült alkoholista talán talpon lesz még az akció napján, de megítélésem szerint olyan városba érkezünk majd, amelynek lakói többségükben mély álomba hulltak. – Mi ez, dajkamese? – Miss Galore szeme ragyogott, ahogy belegondolt a dologba. – Puss a padlón – mondta Mr. Jack Strap gunyorosan. – Folytassa, miszter! Ez jó. Hogyan jutunk a városba? – Különvonaton érkezünk majd – mondta Goldfinger –, mely az akció elıtti éjszakán indul New York Citybıl. Hozzávetıleg százan leszünk, vöröskeresztes különítménynek álcázzuk magunkat. Miss Galore, remélem, gondoskodik a szükséges számú ápolónırıl. Emiatt az apró, de lényeges részlet miatt hívtam meg találkozónkra. – Hallom, vettem, vétel és vége! – mondta Miss Galore lelkesen. – Remekül festenek majd a lányok kék-fehérben... Mit szólsz, Jacko? – Odahajolt és oldalba bökte Mr. Strapet. – Inkább látnám ıket cementben – mondta Mr. Strap türelmetlenül. – Mi a fenének böködsz, mi? Folytassa, miszter! – A Fort Knoxtól ötvenhárom kilométerre fekvı Louisville térségében én és egy asszisztensem felkéredzkedünk a mozdonyra. Különféle érzékeny mőszerek lesznek nálunk, elmagyarázzuk majd, hogy a település felé közeledve mintát kell vennünk a levegıbıl. A titokzatos fertızés híre ekkorra elterjed a külvilágban, a környezı területeken, mi több, az egész országban némi pánikra számíthatunk. Érkezésünk után röviddel, jöhetnek mentı-repülıgépek, ezért mihamarabb el kell majd foglalnunk a Godman reptér irányítótornyát. A bázison leszállási tilalmat rendelünk el, minden gépet visszaküldünk Louisville-be. Visszatérve azonban, röviddel Louisville elhagyása után én és kísérım a lehetı legemberségesebb módon (képzelem, gondolta Bond) megszabadulunk a mozdonyvezetıtıl és a főtıtıl, azután én, személyesen viszem tovább a szerelvényt – biztosíthatom önöket, kiváló ismerıje vagyok a mozdonyoknak! – Fort Knoxon át az aranyraktár melletti berakodó helyig. – Goldfinger szünetet tartott, komor pillantását lassan hordozta végig a gyülekezeten. Elégedett lehetett a látottakkal, mert ugyanazon a higgadt hangon folytatta: – Ekkorra, uraim és hölgyem, a teherautó konvojoknak is meg kell érkezniük. A forgalomirányítók, az elızetes tervnek megfelelıen, kijelölik majd a helyüket a raktár körzetében. A légi irányító személyzet továbbmegy a Godman reptérig, és elfoglalja helyét, mi pedig behatolunk az épületbe, nem foglalkozunk a térséget...hm, benépesítı alvókkal. Világos? Mr. Solo sötét szeme megvillant az asztal túloldalán. – Naná, eddig világos – mondta tempósan. Hát aztán? Maga – nagy levegıt vett, és sebesen, keményen fújta ki Goldfinger felé – csak ennyit csinál, és máris bedıl az a húsztonnás ajtó, mi? – Igen – felelte Goldfinger higgadtan. Majdnem pontosan ezt fogom tenni. – Felemelkedett, a tábla alatti asztalhoz sétált, jókora kartondobozt emelt fel, óvatosan a helyére vitte, s maga elé tette. A doboz roppant súlyosnak tőnt. A nagy testő férfi leült, azután folytatta: – Míg tíz, jól képzett munkatársam felkészül a kamra ajtajának kinyitására, hordágy vivık csoportja érkezik, s igyekszik a személyzet minél több tagját biztonságba helyezni. – Bond úgy érezte, Goldfinger következı szavai hamisan csengenek: – Biztosan osztják a véleményemet, uraim és hölgyem: a felesleges emberáldozatok kerülendık. Ez idáig, mint hallhatták, az Illionisi Központi Államvasút két leütött alkalmazottját leszámítva senkinek sem esett bántódása. – Goldfinger nem várt választ, nyomban folytatta: – Mármost – mondta, kezét a dobozon nyugtatva – ha önöknek, uraim, esetleg munkatársaiknak a megszokott kis kézifegyvereken túl egyéb fegyverekre van szükségük, honnét szerzik be ıket? A hadsereg lerakataiból, uraim. Gépfegyvereket, egyéb nehézfelszerelést szereznek a közeli katonai támaszpontok raktárosaitól, megfélemlítés,
zsarolás vagy megvesztegetés útján. Magam ugyanígy jártam el. Csak egy olyan fegyver létezik, amely képes a Fort Knox páncélkamrájának ajtajával megbirkózni, és én, nem kis utánajárással, megszereztem ezt a fegyvert a szövetségesek egy bizonyos németországi támaszpontjáról. Pontosan egymillió dolláromba került, íme, uraim, egy nukleáris robbanófej, melyet a középhatósugarú "Corporal" távirányítású rakétával történı célba juttatásra szántak! – Jéézus, Krissztuss! – A Bond mellett ülı Jed Midnight az asztal peremébe fogódzott. Minden jelenlévı elsápadt. Az ügynök érezte, hogy saját arca is megfeszül. Hogy feszültségét valamiképp levezesse, zakója zsebébe nyúlt egy Chesterfieldért, és rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, és zsebre vágta öngyújtóját. Úristen! Mibe keveredett? Felidézte magában mindazt, ami Goldfingerrel kapcsolatban az eszébe jutott. Elsı találkozását a csaknem pıre, napégette bırő férfival a Floridiana Cabana Clubjának teraszán. A jelentéktelen esetet, melynek végén Goldfinger ujjara koppintott. Az M-mel folytatott megbeszélést. A bankban lezajlott eligazítást, mikor mindössze egy aranycsempész leleplezésérıl esett szó. Goldfinger ekkor még emberi léptékő bőnözınek tőnt; Bond másodízben, golfban is legyızte, azután higgadtan, eredményesen követte, mint egy újabbat ellenfeleinek sorában. És most? A nyúl üregébıl nem nyúl, nem is róka, hanem királykobra került elı: a világ legveszedelmesebb fajzata! Bond leverten sóhajtott. Újra a sorompóban, drága barátaim! Ezúttal csakugyan a sárkánnyal néz szembe Szent György... És jól tenné, ha cselekedne, mielıtt a sárkány kikölti tojását, melyen e percekben oly magabiztosan kotlik... Bond feszülten elmosolyodott. Mit tehet? Az Isten szerelmére, mit tehetne? Goldfinger felemelte a kezét. – Uraim és hölgyem, higgyék el, ez a szerkezet jelenleg teljességgel ártalmatlan – nincs kiélesítve. Akkor sem robbanna fel, ha kalapáccsal vágnék rá. Semmiképp sem robbanhat, míg ki nem élesítik, ez pedig csak az akció napján fog megtörténni. Mr. Billy Ring sápadt arcán verejték csillogott. Suttogóra fogott hangja enyhén reszketett, leleplezve mőmosolyát. – Miszter, mi... mi lesz azzal az izével, amit... szóval amit kiszóródásnak neveznek? – A kiszóródás minimális lesz, Mr. Ring, és roppantmód behatárolt. Ez a robbanófej a legújabb modell: az úgynevezett "tiszta" atombomba. Az épület romjai közelébe elsıként merészkedı osztaghoz tartozók azért kapnak védıruhát. İk képezik az aranyat kirakó, zsákmányunkat a várakozó teherautókhoz továbbító élı lánc elsı szakaszát. – Hát a szanaszét repülı törmelék, miszter? A betontömbök, az acél, miegymás? – Mr. Midnight mély gyomorhangon beszélt. – A raktár külsı acélfala mögé húzódunk majd, Mr. Midnight. Füldugót kap mindenki. A teherautók némelyike megsérülhet, ennek kockázatával azonban számolnunk kell. – Ézs az alvó pazsazsok? – Mr. Solo tekintete mohóságról árulkodott. – Lehet, hoty ık egy bicikét tovább alzanak? – Nyilvánvaló volt, hogy Mr. Solo nemigen viseli szívén az "alvó pasasok" sorsát. – Biztonságba kell majd helyeznünk, akit csak lehet. A települést, attól tartok, nem áll módunkban megvédeni. Úgy számolom, az áldozatok száma nagyjából egyenlı lesz a Fort Knox útjain három rendes nap alatt balesetet szenvedıkével. Akciónk nyomán aligha borul fel a statisztikai egyensúly... – Ez igazán remek... – Mr. Midnight már összeszedte magát. – Kérdés? – Goldfinger arca rezzenéstelen volt. Ismertette az adatokat, az üzlet kilátásait, elérkezett a szavazás ideje. – A részletek persze még kidolgozandók. E munkában itt jelenlévı alkalmazottain! – elıbb Bond, azután Miss Masterton felé fordult – lesznek segítségemre. Hadmőveleti központunk ez a helyiség, ahová önök közül bárki éjjel-nappal beléphet. Az akció fedıneve: “Nagy szlemm", a vállalkozásról szólva mindenkor ezt használják. Szeretném javasolni, hogy mindazok, akik velem tartanak, avassanak be egyet, és csakis egyet leginkább megbízható embereik közül. A többiek felkészítését is megkezdhetik, mintha szimpla bankrablásról lenne szó. Az akciót
megelızı napon valamivel szélesebb körő tájékoztatás válik szükségessé. Tudom, számíthatok önökre, uraim és hölgyem – már amennyiben a részvétel mellett döntenek –, az egész ügy katonai vállalkozásként kezelendı. A leghatározottabban kell fellépnünk az eredménytelenek, a titoktartást megszegık ellen. És most, uraim, hölgyem, arra kérem önöket, nyilatkozzanak tiszteletreméltó szervezeteik nevében is. Hányan óhajtanak rajthoz állni ebben a futamban? A díj óriási, a kockázat minimális. Mr. Midnight? – Goldfinger kissé jobbra fordult. Bond látta a szomszédjára meredı, tágra nyílt röntgenszemeket. – Igen... – A nagy testő férfi várt – … vagy nem? 19. TITKOS ZÁRADÉK – Mr. Gold – Jed Midnight hangzatosra formálta a nevet –, maga vitán felül a legnagyobb a bőnözésben Káin óta, aki a gyilkosságot feltalálta, és mindjárt ki is próbálta Ábelen... – Szünetet tartott, aztán mély meggyızıdéssel főzte hozzá: – Megtiszteltetés számomra, hogy együttmőködhetem önnel e vállalkozásban. – Köszönöm, Mr. Midnight. Mi az ön véleménye, Mr. Ring? Bond kétségeket táplált Mr. Billy Ringgel kapcsolatban. Ringet és Helmut Springert kivéve minden résztvevı neve mellé pluszok kerültek. A "Vigyorgó" nullát kapott, mínusza egyedül Springernek volt. Bond a szemeket, szájakat, kezeket figyelve jutott ilyen következtetésre, Ring rezzenetlen mőmosolyán azonban ezúttal nem tudott kiigazodni. A gengszter jobb szemének rángatózása egy metronóm pontosságával igazodott pulzusának üteméhez. Kezét az asztal alatt tartotta. Utóbb felemelte mindkettıt, s macskabölcsıt formált belılük az asztal zöld posztóján. Malmozni kezdett. Egy percig kergetızó két hüvelykujját figyelte, majd Goldfinger felé fordította lidércnyomásos arcát, Jobb szemének rángatózása abbamaradt. Alsó és felsı fogsora szétvált és összezárult, mint valami hasbeszélı bábfiguráé. – Miszter... – nehézségei voltak a “b", az “m" és a “p" betővel, melyeket úgy formált, hogy felsıajkát felsı fogsorára feszítette – ugyanígy tesz a ló, mikor cukrot fogad el az ember kezébıl. – ... a barátaim és én már jó idı óta legális tevékenységet folytatunk. Úgy értem, a régi idık, mikor hullák maradtak utánunk mindenütt, elmúltak a negyvenes évekkel. Én meg a társaim persze nyakig vagyunk a lányos buliban, a kenderüzletben*, foglalkozunk lóversennyel is, aztán, ha megszorulunk, kisegít minket jó haverunk, a szakszervezet. Lássa, miszter... – A Vigyorgó széttárta két kezét, majd újból összefonta – a régi idık elmúltak. A Nagy Jim Colossimo, Johnny Torrio, Dion O' Bannion, Al Capone – hol vannak manapság ilyen fickók, mi? A rács mögött erısködnek legfeljebb miszter! Gondolom, nem járt ideát akkortájt, de volt úgy, hogy két csetepaté közt KisBohémiában dekkoltunk, fenn Milwaukee tájékán... Nos, jó uram, azokban az idıkben a pasasok úgy lıtték egymást, hogy programfüzet kellett volna az eligazodáshoz. Nos jó, szóval belefáradtak – már akiket nem fárasztottak halálra elébb, érti ugye? –, és mikor az ötvenes évek elején átvettem a boltot, végképp kiszálltunk a tőzijátékból. Most meg, miszter? Jön maga, és fölajánlja, hogy a haverjaimmal együtt segítsek megcsinálni minden idık legóriásibb balhéját... Most mit mondjak magának, Miszter... ízé, Hogyishívják? Na, már tudom is, miszter. Mindenkinek megvan a maga árfolyama, és azért az egymilliárd dollárért fekszik a dolog. Lejövünk a márványról és elıszedjük flintáinkat. Benne vagyok. – Fenemód hosszú idıbe telik, míg igent mondasz, Vigyori... – jegyezte meg Mr. Midnight fanyarul. Goldfinger szívélyesen mondta: – Megköszönöm tanulságos szavait, Mr. Ring. Örömmel üdvözlöm körünkben, munkatársaival együtt. Mr. Solo? Mr. Solo, mielıtt válaszolt, felöltıje zsebébe nyúlt, és elıvette villanyborotváját. Bekapcsolta: feldühödött méhek zümmögését idézı nesz töltötte be a helyiséget Mr. Solo hátravetette fejét, elgondolkodva jobb orcájának gyalulásába fogott, felfelé tekintı
szemei mintha a feleletet kutatták volna a mennyezeten. Majd hirtelen kikapcsolta a borotvát, maga elé tette az asztalra, fejét visszabillentette, s kinyújtotta nyakát, akár a lecsapó kígyó. Fekete fegyvercsı-tekintete fenyegetıen Goldfingerre meredt, majd lassan végigsiklott a roppant holdvilágarc minden vonásán. Mr. Solo saját arcának fele most csupasznak látszott, a másik fele sötétlett csak olasz módra, a fékezhetetlen szırzetnövekedés eredményeképp. Bond úgy becsülte, Mr. Solónak három- vagy négyóránként mindig borotválkoznia kell. A maffiózó most szólásra szánta magát. Hangja hallatán borzongás támadt a jelenlévıkben. – Miszter, én figyeltem magát – szólt csöndesen. – Maga nagyon nyugodt ahhoz képest, hogy ilyen nagy dolgokról beszél. A legutóbbi ilyen pasast egy gyors sorozattal végképp megnyugtatták. Na oké, oké... – Mr. Solo hátradılt, kényszerő megadása jeleként magasba emelte mindkét tenyerét. – Hát benne vagyok, egen. De miszter... – hatásszünetet tartott. – ... vagy megkapjuk azt az egymilliárdot, vagy meghal. Rendbe' lesz így? Goldfinger ajka ironikusan legörbült. – Köszönöm, Mr. Solo, a feltétele elfogadható, hisz életben szándékozom maradni. Mr. Helmut Springer? Mr. Springer szeme jobban emlékeztetett most egy hulláéra, mint bármikor azelıtt. Hangzatosán mondta: – Még gondolkodom a dolgon. Folytassa a kollégáimmal, míg elhatározom magam. – A jó öreg Hell... – jegyezte meg Mr. Midnight bosszúsan. – Arra vár, amit ı ihletnek nevez. Távvezérléssel mőködik: maga a Mindenható irányítja az angyaloknak fenntartott hullámhosszon. Azt hiszem, vagy húsz éve nem hallott emberi hangot. – És ön, Mr. Strap? Mr. Jack Strap Goldfingerre hunyorított, s sima modorban így szólt: – Miszter, ahogy elnézem, maga felmérte az esélyeket, és biztos jól fizet, mint az a gépünk lent Vegasban, amelyik egyszer elromlott, és sorozatban köpködte a fınyereményt. Azt hiszem; ha erıvel, fegyverrel megtámogatjuk, ez a munka kifizetıdı lesz. Számíthat rám! – Mr. Strap nyomban szakított a kellemeteskedéssel. Ismét ijesztı tekintete, Goldfingerével együtt Miss Pussy Galore felé fordult. Miss Galore violaszín szeme nem viszonozta a pillantásukat. Nagy általánosságban, az egész helyiségnek válaszolt. – Minálunk nemigen virágzik az üzlet manapság. – Hosszú, ezüstszínőre lakkozott körmeivel az elıtte heverı aranyrúdra koppintott. – Azt nem mondanám, hogy lógok a bankomnak; fogalmazzunk talán úgy, hogy nem érzem magam túldotálva. No jó, naná, hogy benne vagyok! A lányokat valamibıl etetni kell. Goldfinger együttérzı félmosolyt engedett meg magának. – Ez nagyszerő, Miss Galore! És most ismét az asztal túlsó vége felé fordult – újfent érdeklıdöm, Mr. Springer. Sikerült döntenie? Mr. Springer lassan felállt. Gyakorlott operalátogató módján fojtotta el ásítását. Az ásítást kis böffenés követte. Finom lenvászonból készült zsebkendıt vett elı, megtörölte a száját. Fátyolos tekintete körbejárt, végül megállapodott Goldfingeren. Lassan csóválni kezdte a fejét, mintha a merevséget igyekezne kiőzni nyakizmaiból. Egy kölcsönkérelmet visszautasító bankigazgató komorságával mondta: – Mr. Gold, attól tartok, ajánlata nem találna kedvezı fogadtatásra detroiti kollégáim körében. – Biccentett minden jelenlévınek. – Nem marad más hátra, mint hogy köszönetet mondjak a meghívásért. Jó napot, uraim, hölgyem... – A súlyos csendben Mr. Springer gonddal visszagyömöszölte zsebkendıjét makulátlan inge bal ujjának kézelıjébe, sarkonfordult, nesztelenül az ajtóhoz sétált, és kiment. Az ajtó éles kattanással zárult be. Bondnak feltőnt, hogy Goldfinger keze észrevétlenül az asztal alá vándorol. Nyilván most ad jelt Oddjobnak. Jelet ad, de vajon mire?
– Nem bánom, hogy kimaradt – szólt Mr. Midnight rosszindulatúan. – Valóságos métely ez az alak. És most... – nehézkesen felemelkedve Bondhoz fordult – ...Mit szólna egy korty italhoz? Valamennyien felálltak, s a büféasztalhoz vonultak. Bond Miss Pussy Galore és Tilly Masterton közt találta magát. Pezsgıvel kínálta ıket. Miss Galore hővösen mérte végig, aztán odavetette: – Menj innét, Szépfiú! Mi, lányok, titkokról sugdolózunk, igaz, kicsim? Miss Masterton elıbb elpirult, azután falfehérre sápadt. – Igen, hogyne, Miss Galore – suttogta lenyőgözve. Bond fanyarul a lányra mosolygott, s aztán odébbsétált. Jed Midnight tanúja volt a dolognak. Közelebb sodródott az ügynökhöz, és nyomatékosan – így szólt: – Ha ez a maga babája, miszter, jobban teszi, ha vigyáz rá! Pussy megszerzi a lányokat, akiket kiszúr... Úgy fogyasztja ıket, mint a szılıt, fürtökben, tudja...? – Elgyötörten sóhajtott. – Jézus, de nem bírom a leszbikusokat! Egykettıre tükör elé ül, és az a liba háromféleképp lesz kénytelen befésülni a haját... – Majd vigyázok – felelte vidáman Bond –, bár sokat nem tehetek, a lány nem tartozik hozzám... – Egen? – Mr. Midnight némi érdeklıdést árult eí. – Na, talán tehetek valamit, hogy elkerüljék egymást. – Eligazította nyakkendıjét. – Megpróbálkozom ezzel a Mastertonnal. Valóságos tárháza a természeti szépségeknek. Viszlát! – Bondra vigyorgott, és odébbállt. Az ügynök épp kaviárt falatozott, pezsgıt kortyolt, és arra gondolt, milyen rátermetten vezette le Goldfinger a tanácskozást, mikor a terem végében kinyílt az ajtó. A koreaiak egyike lépett be, Goldfingerhez sietett. A nagy testő férfi oldalra billentett fejjel fülelt a halk szavakra. Arca elkomorult. Villájával ütögette meg Saratoga Vichyvel telt poharát. – Uraim, hölgyem... – szomorúan nézett végig a jelenlévıkön – rossz hírt kaptam. Barátunkat, Mr. Helmut Springert baleset érte. Lezuhant a lépcsın, és nyomban szörnyethalt. – Ha-ha! – Mr. Ring kacaja nem kacagás volt, csupán egy lyuk az arcán. – És mit szólt ehhez az a Slappy Hapgood, a testıre? – Sajnos – folytatta komoran GoldfingerMr. Hapgood is lezuhant a lépcsın, és belehalt sérüléseibe. Mr. Solo frissen támadt tisztelettel tekintett Goldf ingerre. – Miszter – mondta halkan –, jobb lenne, ha kijavíttatná azt a lépcsıt, mielıtt a barátommal, Giulióval elindulok rajta... – A kritikus helyet megtalálták – mondta komolyan a nagy testő férfi. – A javítás megkezdésére tüstént utasítást adok:.. – Arca töprengıvé vált. – Tartok tıle, hogy ezeket a baleseteket egyesek félremagyarázhatják Detroitban. – Emiatt egy percig se aggódjék, miszter! – mondta élénken Jed Midnight. – Odafenn imádják a temetéseket. Amúgy is nagy súlyt vett le a vállukról – az öreg Hell nem bírta volna már soká. Az utóbbi egy évben többen szították már alatta a tüzet. – A mellette álló Mr. Straphez fordult. – Igaz-e, Jacko? – Naná, Jed – felelte Mr. Strap megfontoltan. – Jól látod a dolgot. Mr. Helmut M. Springert ideje volt eltrafálni. "Eltrafálni" – a gengszterzsargon mőszava a gyilkosságra. Mikor Bond aznap este végre ágyba került, még mindig hasztalan próbálta kiverni a fejébıl csengését. Oddjob megkapta a csengetésbıl álló jelzést, mire Springert és testırét eltrafálták. Akkor se tehettem volna semmit, ha akartam volna, gondolta az ügynök. Mr. Helmut Springer halála persze – aki valószínőleg sokszorosan rászolgált végzetére – semmiség, csakhogy hamarosan még vagy 59 998 embert fognak eltrafálni, ha ı, Bond, és csakis ı nem akadályozza meg valamiképp... Miután a gengszterfınök találkozója befejezıdött, s mindenki ment a maga dolga
után, Goldfinger Tillyt is elküldte, csak Bondot tartotta maga mellett. Felszólította, készítsen jegyzeteket, azután több, mint két órán át dolgoztak az akció tervén, nem feledkezve meg a legapróbb részletekrıl sem. A két víztároló megfertızéséig jutva (a lakosság idıbeni “lecsendesítéséhez" szükséges, pontos ütemtervet az ügynöknek kellett kidolgoznia) Bond az altatóról és hatékonyságáról várt részletesebb ismertetést. – Ezzel nem szükséges foglalkoznia. – Miért nem? Hisz ezen múlik minden. – Mr. Bond... – Goldfinger tekintete fátyolos volt, réveteg. – Az igazságot csak azért árulom el, mert úgysem lesz módja továbbadni. E naptól fogva Oddjob nem tágít majd maga mellıl, a parancsa szigorú lesz, egyértelmő... Közölhetem tehát, hogy Fort Knox egész lakossága az akciót megelızı éjszaka közepére holtan, netán halódva fog heverni. Az anyag, amit a szőrıberendezéseket elkerülve a vízbe juttatunk, valójában igen erıs GB-koncentrátum. – Maga megırült! Nem akarhat megölni hatvanezer embert! – Miért ne? Az amerikai autósok két év alatt ugyanennyit pusztítanak el. Bond az iszonyattól lenyőgözve bámult Goldfingerre. – Ez nem lehet igaz! Ezt nem gondolhatja komolyan! – Mi az a GB? – kérdezte nyugtalanul. – A GB a trilonecsoportba tartozó idegmérgek legerısebbike. A Wermacht fejlesztette ki 1943-ban, de válaszlépésektıl való félelmében sosem vetette be. Szerintem, mint pusztító fegyver, hatásosabb a hidrogénbombánál: Egyetlen hátránya, hogy körülményes a hatását megfelelıen korlátozni. Én barátaim segítségével jutottam a szükséges mennyiséghez. Sőrőn lakott terület elleni felhasználás esetén ideális módszer a vízhálózat megfertızése. – Goldfinger – mondta Bond –, maga rohadt, …állat! – Na, ne gyerekeskedjék... Sok még a dolgunk. Utóbb, a sok tonnányi arany elszállításának problémájáig jutva, Bond tett egy utolsó kísérletet. – Goldfinger – mondta –, ezzel a rakománnyal nem lóg meg. Egyikük sem jut messzire a száz tonnájával, a maga ötszázáról nem is beszélve. Ott fog tépni a Dixiemőúton, a gammasugarakat árasztó, teherautónyi aranyrúdjával, sarkában az amerikai hadsereggel. Megölne ezért hatvanezer embert? Ez az egész dolog értelmetlen. Még ha sikerül is egy-két tonnányival meglépnie, hová a nyavajába fogja elrejteni? – Mr. Bond... – magyarázta Goldfinger kifogyhatatlan türelemmel. – A dolog úgy áll, hogy egy bizonyos cirkáló tesz majd látogatást ez idı tájt a virginiai Norfolk kikötıjében. Az akciót követı napon indul tovább. Az aranyam vonaton, azután teherautó-konvojjal utazva odaér, a cirkáló raktárába kerül az akció napján, legkésıbb éjfélig. Én is a hajón utazom tovább. Mindent gondosan elterveztünk, kiküszöböltünk minden lehetséges buktatót. Öt esztendeje ennek az akciónak élek, s most itt az elıadás ideje. Angliában és a Kontinensen minden vállalkozásomat felszámoltam. A régi életemmel kapcsolatos apróságokat a dögevıknek hagyom, akik rövidesen már bottal üthetik a nyomomat. Eltőnök. Kivándorlok, Mr. Bond, de magammal viszem Amerika arany szívét. Természetesen – ismerte el – ez az egyedülálló elıadás nem lesz hibátlan, hisz a próbákra nem maradt elég idı. Szükségem van ezekre az ostoba gengszterekre, a fegyvereikre meg az embereikre, ám csak az utolsó pillanatban avathattam be ıket terveimbe. Hibákat fognak elkövetni. Elıreláthatóan sok gondot okoz majd saját zsákmányuk elszállítása is. Néhányukat elfogják, másokat megölnek. Nem bánom. Ezek az alakok amatırök, akikre, hogy úgy mondjam, csak a tömegjelenetekhez van szükség. Statiszták mind, Mr. Bond, az utcáról hívtam be valamennyit. Hogy mi vár rájuk az elıadás után, a legcsekélyebb mértékben sem érdekel. És most folytassuk a munkát! Estig hét példány kell ebbıl. Hol is tartottam...? Vagyis, töprengett Bond lázasan, a gengsztereknek még csak sejtelmük sincs az igazságról. İk maguk közül valónak tekintik Goldfingert, gengszternek, aki mindössze
ambícióival múlja felül ıket. Hát Goldfinger alkalmazottai, a partig menı aranykonvoj sofıréi? Hát ı maga és Tilly Masterton? Néhányan meghalnak majd, köztük ı és a lány. Néhányan, például a koreaiak, bizonyára elhajóznak gazdájukkal. Nem maradnak nyomok, nem marad tanú. Modern kalózkodás ez, a mesterség összes régi sallangjával. Goldfinger kifosztja Fort Knoxot, ahogy a véreskező Morgan fosztotta ki hajdan Panamát. Nincs különbség, csupán a technikában, a fegyverek dolgában alkalmazkodnak az új kor követelményeihez. És csak egy ember van a világon, aki megállíthatja Goldfingert. Megállíthatja, de hogyan? A következı nap végtelennek rémlı papírmunkával telt. Goldfinger hadmőveleti központjából, a tanácskozóterembıl minden félórában leirat érkezett: ennek az ütemtervét, amannak a példányait sürgették, becsléseket, idırendi táblázatokat, készletlistákat kívántak. Új írógépet hoztak, térképeket, szakkönyveket, bármit, amit Bond kívánt. Oddjob azonban minden alkalommal végtelen elıvigyázatossággal nyitotta ki az ajtót kopogtatására, s vigyázó szemét egy pillanatra sem vette le az ügynök szemérıl, kezérıl és lábáról, míg az ennivalót, a leiratokat meg a segédeszközöket behozta. Nem lehetett kétséges, Bondot a lánnyal együtt nem munkatársnak, csupán veszedelmes rabszolgának tekintik. Tilly Masterton hasonlóképp visszafogott volt. Úgy dolgozott, mint valami gép: gyorsan, engedelmesen és pontosan, ám szótlanul. Bond közeledési, beszélgetési kísérleteit kimért udvariassággal fogadta. Estére az ügynök mindössze annyit tudott meg, hogy a lány, miközben titkárnıként dolgozott az Unileversnél, sikereket ért el amatır mőkorcsolyázásban. Ezután kezdett sztárszerepeket kapni különféle jégrevükben. Hobbija volt a fedettpályás pisztoly- és puskalövészet, két mesterlövészklub is befogadta! Akadnak barátai, de szerelmes sosem volt, járni sem járt senkivel. Kétszobás lakásban él Earls Courtban. Huszonnégy éves. Igen, tudja, hogy nagy a baj. De majd csak lesz valahogy. Ez a dolog Fort Knox-szal képtelenség. Biztosan balul üt ki. Miss Pussy Galorét "isteninek" találta. Úgy tőnt, arra számít, hogy Pussy kihúzza majd a bajból. A jó szimatú nık gyakorta elboldogulnak olyan helyzetekben, amelyek megoldásához egyébiránt észre volna szükség: az ösztönük súgja meg, mit kell tenniük. Bond nem aggódott többé Tillyért. Sejtette, nem lesz gondja vele. Eljutott a következtetésig, hogy Tilly Masterton egyike azoknak a lányoknak, akiknek hormonjai kissé megkeveredtek. Jól ismerte a típust, és úgy tartotta, hogy ık és hím megfelelıik a nıknek adott szavazati jog, meg a "szexuális egyenjogúság" egyenes következményeként alakultak ki. Ötvenévi emancipáció után a nıies jellemvonások kiveszıben vannak, vagy átadatnak a férfiaknak. Mindkét nembéli félszerzetek elıfordulnak itt is, ott is: nem egészen homoszexuálisak, csak zavartak: fogalmuk sincs, kicsodák-micsodák. Az eredmény boldogtalan – magányos és jócskán frusztrált nemi fogyatékosok serege: a nık uralkodni akarnak, a férfiak dédelgetésre vágynak. Bond sajnálta ıket, de nem szánt idıt rájuk. Keserően mosolygott, ha eszébe jutott a lánnyal kapcsolatos, a Loire völgyében, autózás közben kigondolt fantáziajáték. Méghogy Entre Deux Seins...! A nap végén még egy levélke érkezett Goldfingertıl: HOLNAP 11 ÓRAKOR AZ ÖT FİSZEREPLİVEL, BÉRELT GÉPPEL, SAJÁT PILÓTÁKKAL FELSZÁLLOK A LA GUARDIA REPÜLİTÉRRİL. LÉGI SZEMLÉT TARTUNK A NAGY SZLEM ELİTT. MAGA ELKÍSÉR, MASTERTON MARAD. G. Bond ágya szélére telepedett, a falat bámulta, azután felállt, és az írógéphez ült. Egy órán át dolgozott; egyes sorközzel a lap mindkét oldalát teleírta az akció részleteivel. Miután elkészült, összehajtotta a papírt, hengert készített belıle, nem nagyobbat a
kisujjánál, és gondosan összegumizta. Egy másik papírszeletre ezt írta: SÜRGİS ÉS FONTOS. ÖTEZER DOLLÁROS JUTALOM GARANTÁLT A MEGTA LÁLÓNAK, AKI EZT AZ ÜZENETET FELBONTATLANUL TOVÁBBÍTJA FÉLIX LEITEK KEZEIHEZ (PINKERTON NYOMOZÓIRODA, NEW YORK CITY, NASSAU STREET 154. A KÉZBESÍTÉSKOR A JUTALOM AZONNAL ÁTVEHETİ. KÉRDÉSEKET NEM TESZNEK FEL. Bond e papírszeletet a hengerre csavarta, külsı részére piros tintával felírta: 5000$ JUTALOM, azután a kis csomagot háromhüvelyknyi ragasztószalag közepére helyezte. Visszaült az ágy szélére, s a szalagvégeket gondosan combja belsı felére erısítette. 20. A VÉGCÉL: TÖMEGHALAL – Miszter, a helyi repülésirányítótól izélgetnek. Azt kérdezik, kifélék vagyunk.. Állítólag ez tiltott légtér. Goldfinger felkelt, és elırement a pilótafülkébe. Bond figyelte, ahogy kézbe veszi a mikrofont. Hangja érthetı maradt a tízüléses Executive Beechcraft motorjainak halk zümmögése közepette. – Jó reggelt! Mr. Gold vagyok, a Paramount Filmvállalattól. Megbízást kaptunk, hogy megfigyeléseket végezzünk a terület felett egy tervezett nagyfilm céljaira. A film a déliek 1861-es, híres áttörésének történetét dolgozza fel, a hadmozdulatét, melyet Sherman tábornok állított meg a Muldraugh-magaslat térségében... Igen, pontosan. A fıszerepekre Cary Grantet és Elizabeth Taylort kértük fel. Hogyan? Engedély? Persze, hogy van engedélyünk! Hadd nézzem csak... – Goldfinger várt, a semmit tanulmányozta – ...igen, igen, megvan! A Pentagon Különleges Ügyosztályának vezetıje írta alá. Természetesen, a Páncélos Centrum Parancsnoka is megkapja a maga példányát. Rendben, és köszönöm. Jó szórakozást a filmhez! Minden jót... Goldfinger eltüntette képérıl a vidám grimaszt, visszaadta a mikrofont, és visszatért az utastérbe. Szétvetett lábbal állt meg, és lenézett társaira. – Nos, uraim, hölgyem, eleget láttak? Gondolom, egyetértünk abban, hogy minden a legnyilvánvalóbban összevág a várostérképeikrıl leolvasható adatokkal. Hatezernél nemigen szeretnék alacsonyabbra menni. Még egy kör, és mehetnénk is. Oddjob, hozd a frissítıket! Megjegyzések hallatszottak, azután kérdések következtek, melyekre Goldfinger egyenként válaszolt. Oddjob felkelt Bond mellıl, hátrafelé indult. Bond a nyomába szegıdött, és a koreai átható, gyanakvó pillantására ügyet sem vetve a kis mellékhelyiségbe lépett, s becsukta az ajtót. Csendben leült, s gondolkozott. A La Guardiáig vezetı úton nem próbálkozhatott. Oddjob társaságában foglalt helyet egy kevéssé feltőnı Buick hátsó ülésén. A sofır rájuk zárta az ajtót, az ablakokat végig felhúzva tartották. Elöl, a válaszfal túloldalán Goldfinger utazott. Oddjob kissé oldalra fordulva ült, szarukarimás kezei tettre készen, combján pihentek, akár a súlyos szerszámok. Le sem vette a szemét Bondról, míg a kocsi a kifutókat a megkerülve charterhangárokhoz, a bérelt repülıgép mellé nem ért. Goldfingertıl és Oddjobtól közrefogva az ügynök nem tehetett egyebet, a fedélzetre ment és elfoglalta helyét a koreai mellett. Tíz perccel késıbb megérkeztek a többiek. Beszélgetést senki sem kezdeményezett, csak kölcsönös, kurta üdvözlésekre került sor. Mindannyian megváltoztak, elmés megjegyzésekre, üres fecsegésekre nem vesztegettek többé idıt. Férfiak voltak, akik hadba szálltak. Fekete kabátjában, fekete bırövével még Pussy Galore is holmi fiatal SS-strázsára emlékeztetett. Egyszer-kétszer hátrafordult, elgondolkodva pillantott Bondra, mosolyát azonban nem viszonozta. Bizonyára nem értette, hogy kerül közéjük, nem tudta, kicsoda. La Guardiára visszatérve ugyanígy fog történni minden. Most, vagy soha! De hová
rejtse az üzenetet? A vécépapír ívei közé? Meglehet, ott túl hamar felfedezik – vagy csak hetek múlva. Kiürítik vajon a hamutartót? Valószínőleg nem. Egyvalamit azonban kicserélnek biztosan... Kaparászás hallatszott a kilincs körül. Oddjob kezdte elveszíteni türelmét. Mi történik, ha a fogoly felgyújtja a gépet...? Bond kiszólt: – Megyek, majom! – Felállt és felemelte az ülıkét. Letépte a kis csomagot a combja belsı oldaláról, és áthelyezte az ülıke alsó részére. Az ülıkét ki kell emelni ahhoz, hogy az ejtıtartályhoz férjenek, azt pedig biztosan kicserélik, amint a gép visszatér hangárjába. Az 5000 $ JUTALOM merészen bámult vissza rá. A leghanyagabb takarító figyelmét sem kerülheti el. Már ha meg nem elızi valaki... De Bond nem tartotta valószínőnek, hogy bárki megemeli az ülıkét. A kis helyiségben állni túlságosan kényelmetlen lenne. Lassan visszahelyezte az ülıkét, lehúzta a vécét, leöblítette arcát, hátrasimította haját, és kisétált. Oddjob dühösen várta. Benyomakodott Bond mellett, óvatosan körülnézett a mellékhelyiségben, azután kijött, és bevágta az ajtót. Bond vjsszatért a helyére. A segélykérés tehát palackba került, s a palackot a hullámokra bízta. De ki fogja megtalálni? És mikor? Az átkozott kis mellékhelyiséget a leszállásig, a pilótát és a másodpilótát is beleértve mindenki felkereste. Bond már-már nyakán érezte a hideg pisztolycsövet, valahányszor kilépett valaki, hallani vélte a nyers, gyanakvó szavakat, a széthajtogatott papír zörejét. Végre ismét a Buickban ültek, Triborough-n keresztül haj[tottak Manhattan felsıvárosa felé, onnét, a folyó mentén, a rakparton, át a raktárház jól ırzött kapuján, hogy folytassák a munkát. Versenyfutás kezdıdött: versenyfutás Goldfinger csendben, sietség nélkül, de hatékonyan mőködı gépezete meg a Bond lángra lobbantotta keskeny puskaporcsík között. Mi folyik vajon odakint? Az ügynök a következı három nap minden órájában ezen töprengett. Leitert látta, amint beszámol fınökének, a megbeszélést, a sietıs utazást Washingtonba, az FBI-t, Hoovert, a hadsereget, meg az elnököt. Leitert, amint egyre erısítgeti, tartsák be a Bond javasolta szabályokat, tartózkodjanak az olyan intézkedésektıl, melyek Goldfingerben gyanút ébreszthetnek, ne kezdjenek vizsgálódásba, ne moccanjanak, de készítsenek átfogó tervet arra a napra, hogy az egész társaságra lecsaphassanak, hogy senki ne menekülhessen. Megfogadják-e a javaslatot, vagy úgy döntenek, nem vállalnak kockázatot? Kapcsolatot teremtettek-e az Atlantióceán túloldalán várakozó M-mel? Vajon nem fog-e M ragaszkodni hozzá, hogy ıt, Bondot nyomban kiszabadítsák? Nem, M bizonyára megérti, mirıl van szó. Belátja, hogy ügynöke élete ez esetben aligha számít, hogy a nagy tisztogatás sikerét semmiképp sem szabad veszélyeztetniük. A két "japánt" persze el kell fogni, aztán ki kell verni belılük, milyen kódolt üzenetet vár Goldfinger az akciót megelızı napon. Vajon csakugyan ez történik, vagy csak vánszorog az ügy? Meglehet, Leiter nincs a városban, valami ügyön dolgozik épp. "Ki ez a 007-es? Mit jelent ez egyáltalán? Valami félesző szórakozik... Halló, Smith, nézz utána ennek, rendben? Eredj ahhoz a raktárhoz, és szimatolj körül. Sajnálom, miszter, öt rongyról szó sem lehet. Itt a fuvarra való, vissza a La Guardiáig. Átrázták, attól tartok." Esetleg, ami még rosszabb, nem történt semmi? Lehetséges, hogy a gép még mindig ott áll egy sarokban, takarítatlanul? Bond agyában éjjel és nappal egymást érték e kínzó gondolatok, miközben haladt a munka, ketyegett az óra, s a halált hozó gépezet csendben tovább mőködött. Felvirradt, és végsı, lázas tevékenységgel el is telt az akció elıtti nap. Azután, estefelé, befutott az utasítás Goldfingertıl: AZ AKCIÓ ELSİ SZAKASZA SIKERREL ZÁRULT. ÉJFÉLKOR TERV SZERINT BEVAGONÍROZUNK. HOZZON MAGÁVAL MINDEN TÉRKÉP-, ÜTEMTERV- ÉS PARANCSMÁSOLATOT! G.
Goldfinger kontingense – soraiban a szorosan közrefogott, fehér orvosi köpenyt viselı Bonddal és az ápolónınek öltözött Tilly Mastertonnal – szoros alakzatot tartva, szaporán haladt végig a Pennsylvania pályaudvar csaknem néptelén elıcsarnokán, egészen a várakozó különvonatig. Goldfingert is beleértve mindenki a katonai elsısegélynyújtók hagyományos fehér mezét és karszalagját hordta. A félhomályos peron hosszában a bandák kiállította kísérteties figurák serege várakozott. A csend és a feszültség jól illett egy katasztrófa színhelyére sietı mentıalakulathoz, a vagonokba rakodott hordágyak és fertızés elleni védıruhák pedig drámai színezetet kölcsönöztek a jelenetnek. A pályaudvar igazgatója csendesen beszélt éppen az orvosnak hitt Midnight-hoz, Straphez, Solóhoz és Ringhez. A közelükben várakozott Miss Galore, tucatnyi sápadt ápolónı társaságában, akik mind lesütötték szemüket, akárha nyitott sír mellett állnának. Arcfestés nélkül, egzotikus frizurájukat sötétkék, vöröskeresztes sapka alá rejtve jól felkészített egység benyomását keltették. Remekül szerepeltek: odaadónak, együttérzınek, az emberi szenvedés enyhítése iránt elkötelezettnek tetszettek. Amint az igazgató megpillantotta Goldfingert és közeledı csoportját, odasietett. – Dr. Gold? – Komor volt az arca. – Attól tartok, rossz hírekkel kell szolgálnom. Gondolom, mindez úgyis megjelenik a hajnali lapokban... Louisville-ben visszatartanak minden szerelvényt, a fort knox-i állomás nem felel. Önöket azért rendben odajuttatjuk... Úristen, doktor, mi folyik odaát? A Louisville-bıl jövık azt beszélik, az oroszok permeteztek valamivel a levegıbıl. Persze – az igazgató átható pillantást vetett Goldfingerre – én az ilyesmiben nem hiszek. Mi lehet, mégis? Ételmérgezés? Goldfinger arca szertartásos volt. Leereszkedı tónust ütött meg: – Barátom, ezt kell kiderítenünk, ezért küldtek bennünket oda! Ha a véleményemre kíváncsi – de hangsúlyoznom kell, a saját véleményemrıl van szó –, az álomkór egy válfajával állunk szemben. Mi trypanosomiasisnek nevezzük. – Igazán? – Az igazgatóra megtette hatását az elnevezés csengése. – Nos, higgye el, doktor, valamennyien igen büszkék vagyunk magára, magukra, ott az Egészségügyi Hadtestnél! – A kezét nyújtotta, s Goldfinger megszorította azt. – Sok szerencsét, doki! És most, ha felszállítja az embereit meg a nıvérkéket, útnak indítjuk a szerelvényt, amilyen gyorsan csak lehet. – Köszönöm, igazgató úr. Én és a kollégáim nem felejtjük el, amit értünk tett... – Goldfinger kurtán biccentett, egysége tovább vonult. – Fel! Bond egy pullmankocsiban találta magát, szemközt Tilly Mastertonnal, körös-körül koreaiak és németek foglaltak helyet. Goldfinger a kocsi elülsı részében vidáman beszélgetett alvezéreivel. Miss Pussy Galore vetıdött arra. Ügyet sem vetett Tilly Masterton feléje forduló arcára, de az ügynököt szokása szerint, kutatón mérte végig. Bezáródó ajtók csapódása hallatszott. Pussy Galore megállt, egyik karját a Bonddal szemközti ülés háttámláján pihentette. Lepillantott a férfira. – Halló, szépfiú! Rég nem láttalak. Mindannyiunk Bácsikája nemigen enged el maga mellıl, mi? – Halló, széplány! – felelte Bond. – Jól áll ám a ruha, tudja? Meg aztán gyengélkedem. Nem ápolna egy kicsit? A mély, violaszín szemek gonddal mérték végig. – Tudja mit, Mr. Bond? – szólt halkan a lány. – Van egy olyan érzésem, hogy maga körül valami nem stimmel. Az ösztönöm, tudja? Mit keres maga meg az a baba – fejével Tilly felé intett – ebben a buliban? – Mi végezzük el a munka nagyját. A szerelvény mozgásba lendült. Pussy Galore felegyenesedett. – Lehet – mondta. – De ha ebben az ügyben valami balul üt ki, a részembe fogadok, a szépfiú tudja majd az okát. Világos? Nem várt Bond válaszára, továbbment, csatlakozott a vezérkar megbeszéléséhez. Zőrzavaros, mozgalmas éjszaka volt. Óvni kellett a látszatot a kalauzok kíváncsi,
együttérzı szeme elıtt. Az utolsó megbeszéléseken a szerelvény egész hosszában ırizni kellett a komoly orvosi konzílium látszatát: cigarettázásról, szitkozódásról vagy köpködésrıl szó sem lehetett. A bandák közti győlölködést, rivalizálást vaskézzel kellett elfojtani. A maffia hővös, különösképp a Jack Strap vezette, jómódban élı, szelídebb nyugati parti társasággal szemben lekezelı magatartása lövöldözéshez vezetett volna, ám a fınökök, tudván, mire számítsanak, folyvást ügyeltek. Az ilyenféle jelentéktelen lelki tényezıkkel a többihez hasonlóan számolt Goldfinger. Fel is készült. A Cementkeverı lányokat gondosan elkülönítették, ivászatot nem engedélyeztek, s a bandavezérek állandóan foglalkoztatták embereiket, további részletes tájékoztatókat tartottak, gyakorlatokat a térképek segítségével, s legfıképpen hosszasan vitatták, merre meneküljenek aranyukkal. Olykor kikémlelték persze egymás terveit, s Goldfingert gyakorta hívták bíráskodni, eldöntendı, ki melyik utat választhatja a mexikói határ, a sivatag, Kanada felé. Bond csodálta, hogy Amerika száz legelszántabb, izgatott és zsákmányra éhes gazfickója ilyen nyugalomban utazik együtt. E csodát Goldfinger vitte végbe. Higgadt, veszedelmes erıt sejtetı fellépésén túl a tervezés precizitása és a kivitelezés magabiztossága zabolázta meg a harci reflexeket: csapatszellemfélét alakított ki a rivalizáló bandák között. Míg a szerelvény Pennsylvania síkságain folytatta acélos galoppját, utasai sorra nyugtalan álomba merültek. Goldfinger és Oddjob nem. Mindketten ébren maradtak, figyeltek, így Bond hamarosan kénytelen volt feladni az elképzelést, hogy amint a vonat egy állomáson áthaladva, netán egy emelkedın lelassul, elrejtett kései egyikét a koreaiba döfi, azután szökni próbál. Kényszerőségbıl végül elpihent, az igazgató szavait forgatta, elemezte sorra magában. Az igazgató kétségtelenül elhitte, igazi egészségügyiek: tudott valamit a Fort Knoxot ért csapásról. Igaz híreket kapott vajon Louisville-bıl, vagy mindez része csupán a nagy félrevezetésnek, mely okvetlenül szükséges az összeesküvés valamennyi résztvevıjének elfogásához? És ha félrevezetı manıverrıl van szó, vajon milyen gonddal készültek fel? Elárulja-e magát valaki? Elıfordul-e valami szarvashiba, melyet Goldfinger még idıben fölfedez? Ha pedig a hír igaz, ha a mérgezés sikerrel járt, mit tehet még ı? Bond egy dologban mindenesetre határozott: az akció felfordulásában valamiképp a közelébe férkızik Goldfingernek, és egyik késével átvágja a torkát. Mennyit érhet el ezzel a személyes bosszú beteljesülésén kívül? Elfogadja-e Goldfinger osztaga másvalaki parancsát, kiélesíti, beveti-e a robbanófejet? Kiben lenne meg a kellı erély, a kellı higgadtság e parancs kiadásához? Mr. Solóban? Talán. A hadmőveletet legalábbis félsikerrel zárnák, rengeteg arannyal távoznának – kivéve persze Goldfinger embereit, akiknek vezérük nélkül befellegzett. De mielıtt bármibe belefogna: elpusztult-e vajon az a hatvanezer ember? Volt-e módja rá, hogy ezt megakadályozza? Volt-e lehetısége, hogy megölje Goldfingert? Használt volna-e bármit, ha jelenetet rendez a Pennsylvania pályaudvaron? Bond ablakban gubbasztó, sötét tükörképét bámulta, a váltójelzı kellemes csilingelésére, a szabad útjukat biztosító gızkürt bömbölésére figyelt, miközben nyugtalanságát kételyek, kérdések és szemrehányások áradatával fokozta tovább. 21. MINDEN IDİK LEGGAZDAGABB EMBERE A végtelen, fekete főtenger felett lassan, vörösen terült szét a pirkadat, s ahogy a nap előzte az árnyakat, a síkság fokozatosan a híres Blue Country lapályába olvadt át. Hat órakor a szerelvény lassítani kezdett, hamarosan már lépésben gördült át Louisville ébredezı elıvárosán, hogy a hidraulikus fékek sóhajától kísérten pihenjen meg a visszhangos, csaknem néptelén állomáson. A peronon kicsiny, megilletıdött embercsoport várakozott. Az álmatlanságtól karikás szemő Goldfinger magához intette az egyik németet, tiszteletet parancsoló, kis fekete táskát kapott kézbe, és a peronra lépett. Kurta, komor tanácskozás következett, leginkább a louisville-i állomásfınök beszélt, Goldfinger néhány kérdést tett fel, s komolyan
bólogatott a válaszok hallatán. Fáradtan fordult ismét a szerelvény felé. Mr. Solo bukkant fel, hogy meghallgassa beszámolóját: ott állt a pullmankocsi nyitott ajtajában. Bond hallotta Goldfinger keserően csengı szavait: – Tartok tıle, doktor, hogy a helyzet igen súlyos. Most elıremegyek a mozdonyhoz ezzel – emelte magasra fekete táskáját –, azután lassan haladunk tovább, a fertızött területen. Kérem, készítse fel a legénységet: hamarosan maszkot kell ölteniük. A mozdonyvezetı és a főtı maszkja nálam van. A többi vasutasnak itt el kell hagynia a szerelvényt. Mr. Solo komoran bólintott. – Rendben, professzor! – Becsukta az ajtót. Goldfinger, nyomában német "erıs emberével" elıre indult a peronon. A megilletıdött csoport fejcsóválva követte. Rövid szünet következett, azután a hosszú szerelvény csendesen, csaknem észrevétlenül kigördült az állomásról, maga mögött hagyva a hivatalnokok kis csoportját, s a hozzájuk csapódott, szégyenkezı négy kalauzt, akik kezüket magasra emelve búcsút intettek. Még ötvenhárom kilométer, még fél óra a célig! Az ápolónık kávét és fánkot hordtak körül, azoknak pedig, akiknek rakoncátlankodtak az idegeik (Goldfinger mindenre gondolt), két-két szem dexedrint nyújtottak át. Az ápolónık sápadtak, szótlanok voltak. Tréfák, csipkelıdı megjegyzések nem hangzottak el. A szerelvény egész hosszában szinte tapinthatónak tőnt a feszültség. Tíz perc múltán váratlanul lecsökkent a sebesség, éles sziszegéssel léptek mőködésbe a fékek. Több helyütt kiloccsant a kávé. A szerelvény majdhogynem mozdulatlanná vált, megrándult, azután ismét gyorsulni kezdett. Az áldozattól az irányítást másvalaki vette át. Néhány perc múltán Mr. Strap sietett végig a szerelvény hosszában. – Tíz perc, és beérünk! Talpra fiúk! A, B és C alakulat, felszerelést felölteni! Minden rendben megy. Nyugalom! Tudjátok a dolgotokat... – Továbbloholt a következı kocsiba; Bond hallotta, amint elismétli mondókáját. – Ide figyelj, majom – fordult az ügynök Oddjobhoz. – Kimegyek a mosdóba, és esetleg velem tart Miss Masterton is... – A lányhoz fordult. – Mit szól, Tilly? – Igen – felelte a lány közömbösen. – Nem bánom. – Akkor gyerünk-mondta Bond. A lány mellett ülı koreai kérdın Oddjobra sandított. Oddjob a fejét rázta. – Ha nem hagyod kimenni – szólt most az ügynök –, verekednünk kell. Ezt Goldfinger biztosan nem akarná... – Ismét a lányhoz fordult: – Menjen csak, Tilly, ezeket a majmokat majd leszerelem. Oddjob néhányszor felmordult, felhorkant, a másik koreai értett belıle. Felállt. – Mehet, de nem bezárni ajtó... – Követte a lányt, s megvárta, míg elırekerül. Oddjob ugyanígy kísérte el Bondot. Mihelyt a fülkébe ért, az ügynök levette jobb lábáról a cipıt, elıszedte a kést, és a nadrágja derekába rejtette. Egyik cipıje így sarok nélkül maradt, ám ezen a reggelen aligha veszi észre bárki... Bond megmosdott. A tükörben feltőnı férfiarc sápadt volt, a kékesszürke szemek elsötétültek a lappangó feszültségtıl... Elhagyta a fülkét, és visszatért a helyére. Jobbra, a távolban most csillámlás támadt: az alacsony épületek körvonalai délibáb gyanánt bontakoztak ki talaj felett lebegı, hajnali ködbıl. A körvonalak lassanként hangárok sorára, zömök irányítótoronnyá rendezıdtek. A Godman reptér! A szerelvény halk, ütemes zakatolása, alábbhagyott. Néhány kecses, modern villa – a településfejlesztés legújabb vívmányai – mellett haladtak el. A villák lakatlannak tetszettek. Baloldalt feltőnt a Brandenburg-állomáshoz vezetı út fekete szalagja. Bond a nyakát nyújtogatta. Fort Knox csillogó, modern házrengetege lágyan sejlett át a ritkás párán. A tagolt látóhatár felett kristálytisztán kéklett a levegı: füstnek nyoma sem volt. Nem készül reggeli! A szerelvény galopptempóra lassult. A Station sugárúton súlyos autóbaleset történt, két kocsi ütközött, szemmel láthatóan frontálisan. Egy szétzúzódott ajtó keretében, derékig odakint, egy férfi csüngött. A másik jármő felfordulva hevert,
mint holmi döglött bogár. Bond szíve hevesen vert. Elhaladtak a központi váltóház mellett. A karokon valami fehérség látszott. Egy férfi inge volt. Az ingbe bújtatott felsıtest ernyedtnek tőnt, a fej láthatatlan maradt az ablak túloldalán. Egy sor modern bungaló. Egy ápolt gyepnégyszög közepén, arcra borulva, trikót és sortot viselı alak hever. A frissen nyírt barázdák jó ideig takaros rendben sorjáztak, azután, az elesett mellett, csúf ákombákomot kaszált a gép, mely most oldalra billenten pihent a telket övezı mélyedés megforgatott földjén. Egy szárítókötél elszakadt, amint a háziasszony megragadta. A nı egyetlen halom gyanánt fehérlett a családi alsónemők, ágyhuzatok és törölközık mellett. A szerelvény sétatempóban gördült be a városba, s mindenütt, minden utca, minden járda hosszában elterült alakok tőntek fel. Egyesével, olykor csoportokban hevertek, a tornácok hintaszékeiben, útkeresztezıdésekben, melyek felett a közlekedési lámpák ráérısen egyre váltogatták színes fényeiket, kocsikban, melyeknek sikerült a járda mellé húzódniuk, vagy amelyek kirakatokba rohantak. Halál! Halottak mindenütt. Semmi mozgás, semmi nesz, kivéve a gyilkos acélosan zakatoló lépteit: Goldfinger vonata keresztülhaladt e temetın. A szerelvény hosszában most nagy volt a nyüzsgés. Billy Ring érkezett, szélesen vigyorogva megállt Bond ülıhelye mellett. – Ó, fiú... – jelentette ki örömmel –, ezeknek aztán jó kis Micky Finn-koktélt kevert az öreg Goldie! Kár, hogy páran épp autókáztak, mikor kidıltek a létıl. De tudja, mit mondanak az omlettrıl: lehetetlen megcsinálni, ha az ember fel nem tör pár tojást, igaz-e? – Igaz – mosolygott Bond erıltetetten. Billy Ring néma o-ra, kacajra tátotta száját, azzal odébbállt. A szerelvény beért a Brandenburg pályaudvarra. Itt már tömegével hevertek az elesettek: férfiak, nık, gyermekek és katonák. Tele volt velük a peron, az arcok a tetıre meredtek, vagy lefelé, a porba, netán oldalra fordultak. Bond figyelte, moccannak-e, megrebben-e egy szemhéj, megrándul-e egy kéz. Semmi! De várjunk csak! Ez mi lehet? Egy csukott ablak mögül halk, rekedt óbégatás szőrıdött ki. A jegykiadónál három babakocsi állt, mellettük, összeroskadva az anyák. Hát persze! A babakocsiban utazó kisdedek nyilván tejet kaptak, nem ittak a halált hozó vízbıl. Oddjob felállt. Példáját Goldfinger egész különítménye követte. A koreaiak arca változatlanul közönyös volt, csak tekintetük rebbent ide-oda folytonosan, mint a nyugtalan állatoké. A németek sápadtan, de elszántan készülıdtek. Senki sem pillantott társaira. Szótlanul szállingóztak a kijárat felé, felsorakoztak és vártak. Tilly Masterton megérintette Bond kabátujját. Biztos, hogy csak alszanak? – kérdezte remegı hangon. – Mintha valami... valami habfélét láttam volna pár ember szája körül. A jelenség Bondnak is feltőnt. A hab rózsaszínő volt. – Gondolom – válaszolta a lánynak –, néhányan épp édességet, vagy ilyesmit szopogattak, mikor elaludtak. Hisz tudja, milyenek az amerikaiak: folyton rágcsálnak... – A következıket halkabban tette hozzá: – Menjen a közelembıl, lehet, hogy lövöldözés lesz! Keményen Tilly szemébe nézett, hogy meggyızıdjék, megértette-e. A lány egykedvően bólintott, nem viszonozta pillantását. Ajkait alig mozgatva suttogta: Pussy mellett maradok. İ vigyáz majd rám... Bond rámosolygott. – Persze – mondta biztatóan. A szerelvény lassan átgördült néhány váltón, aztán megállt. A dízelmozdony gızkürtje bömbölt egyet. Kitárultak az ajtók, s a különféle osztagok máris elözönlıitek az Aranyraktár-leágazás peronját. Katonás pontossággal folyt a munka. A különféle egységek csatarendbe álltak. Az elsı amolyan rohamosztag volt, tagjai géppisztolyt markoltak, utánuk következtek a hordágyvivık, nekik a páncélterem ırségének, az erıd személyzetének biztonságba helyezését (ez már csak szükségtelen sallang, gondolta Bond) jelölték ki feladatul. Ezután Goldfinger tízfıs, súlyos vitorlavászonba burkolt csomagot cipelı robbantókülönítménye
következett, azután egy tartalék sofırökbıl és forgalomirányítókból összetevıdı csoport, majd az ápolónık – valamennyiüknél pisztoly volt – osztaga. Nekik – az állig felfegyverzett tartalékkal együtt – hátra kellett maradniuk, hogy elhárítsanak minden próbálkozást, mely – ahogy Goldfinger fogalmazta – az "esetleges felriadók" részérıl fenyeget. Bondot és a lányt a parancsnoki osztagba sorolták. E csoportot Goldfinger, Oddjob és az öt bandavezér alkotta. A két dízelmozdony lapos tetején helyezkedtek el. E mozdonyok most, a tervnek megfelelıen, a leágazás épületein túl álltak, róluk áttekinthetıvé vált a célpont és az odavezetı utak. Bondra és a lányra a térképek, az ütemtervek ellenırzésének feladata, meg a stopperóra kezelése várt. Bond tartozott ezenkívül Goldfinger figyelmét felhívni az esetleges hibákra, késlekedésekre, hogy a nagy testő férfi hordozható adó-vevıje útján újra egyeztethessen a csoportvezetıkkel. A bombarobbanás elıtt mozdonyaik fedezékébe kell majd húzódniuk... Kétszer bódult a gızkürt, és – míg az ügynök és Tilly elfoglalták helyüket az elsı mozdony tetején – a rohamosztag, nyomában a többi csoporttal, nekivágott a vasútvonalat a Bullion bulvártól elválasztó húszméteres, nyílt terepnek. Bond olyan közel férkızött Goldfingerhez, amennyire csak lehetett. A nagy testő férfi messzelátóval figyelte a fejleményeket. Szája szinte a mellére erısített mikrofont érintette. Oddjob, e rendíthetetlen hústömeg ott tornyosult Azonban az ügynök és prédája között, és tekintete – melybıl a támadás iránti érdeklıdés szikrája sem volt kiolvasható – egy pillanatra sem mozdult el Bondról meg a lányról. Bond, azt a látszatot keltve, hogy a mőanyag térképtartó mappájában kutat, miközben fél szemmel a stoppert bámulja, megbecsülte a távolságokat, a szögeket. A közelben tartózkodó négy férfit és egy nıt számláló társaság felé sandított. A bandavezérek teljes figyelmüket az elıttük játszódó eseménynek szentelték. – Átjutottak az elsı kapun! – szólt most Jack Strap izgatottan. Bond, saját tervét tovább fontolgatva, gyors pillantást vetett a csatatérre. Lenyőgözı kép tárult elébe. Középpontjában a hatalmas mauzóleum emelkedett, csiszolt gránitfalain megcsillant a napfény. Az épületet övezı jókora, nyílt térségen, az utakon – a Dixie-mőúton, a Vine Grove-on és a Bullion bulváron – teherautók és kamionok várakoztak kettıs sorban; minden konvoj elsı és utolsó jármővén a gengek hovatartozásukat hirdetı, azonosító zászlói lobogtak. A jármővek vezetıi összeverıdve, a páncélkamrát védelmezı külsı falszakaszon túl heverésztek, miközben a fıkapun át példás rendben befelé tartottak a szerelvényen érkezett osztagok. E mozgó világon innen tökéletesnek tőnt a mozdulatlanság, teljesnek a csend: Amerika mintha lélegzetvisszafojtva figyelte volna a gigászi bőntett végbevitelét. Körös-körül katonák hevertek, ott, ahová estek: a szárnysegédek, oldaltáskájuk mellett, egyre automata pisztolyukat markolták, a védfalon innen két szakasz baka feküdt rendetlen halomban, némelyek bajtársuk testére borultak. Odébb, a Bullion bulvár és a fıkapu közt két páncélautó ütközött egymásnak, s sötétlett most is összeakaszkodva. Az egyik nehézgéppuska a földet, a másik az eget célozta, az egyik jármő vezetıjét a fedélzeti nyíláson át menekülıben érte a vég. Bond kétségbeesetten életjelre, moccanásra várt, egy apróságra, mely bizonyítja, mindez ügyes csapda csupán. Semmi! Egy macska sem moccant, nem hallatszott nesz a kép hátteréül szolgáló, nyilván emberekkel zsúfolt épületek belsejébıl. Csak Goldfinger osztagai végezték dolgukat, netán várakoztak már a számukra kijelölt pontokon. – Hordágyvivık vissza... – szólt halkan a mikrofonba Goldfinger. – Bombahordozók, felkészülni! A többiek fedezékbe. A biztosítók, a hordágyvivık a kijárat felé siettek, fedezékbe húzódtak a fal oltalmában. Öt percet kaptak, hogy felszabadítsák a területet a robbantókülönítmény számára, melynek tagjai indulás elıtt a fıkapunál csoportosultak. – Egy perccel elıbb érkeztek – jegyezte meg nyomatékosan. Goldfinger elnézett Oddjob válla felett. Halványkék szemében tőz lobogott. Tekintete
összekapcsolódott az ügynökével. Meg-megvonagló ajakkal, dühösen vicsorított. – Veszi észre, Mr. Bond – sziszegte – maga tévedett, nekem lett igazam. Még tíz perc, és a világ leggazdagabb, minden idık leggazdagabb embere leszek! – Szinte köpte a szavakat. – Mit szól ehhez? – Elárulom, ha az a tíz perc letelik – mondta higgadtan Bond. – Csakugyan? – kérdezte Goldfinger. – Majd meglátjuk. – Órájára pillantott, és sietısen beszélni kezdett a mikrofonba. Osztaga lassan elindult a fıkaputól befelé, a vitorlavászonba burkolt, súlyos terhet négyen tartották a vállukon. Goldfinger, Bond mellett, a második mozdony tetején idızı csoportra pillantott. Diadalmasan szólt át nekik: – Uraim, még öt perc, és fedezékbe kell vonulnunk... – Bondra tekintett, s halkan hozzáfőzte: – Ideje, hogy búcsút vegyünk, Mr. Bond! Köszönet a segítségért, amit magától meg a lánytól kaptam...! Bond a szeme sarkából mozgást vett észre: valami mozgott az égen. Fekete, sebesen forgó pont – pályája zenitjét elérve megállni, lebegni látszott, azután fülsiketítı dörejjel szétpattant. Egy jelzırakéta volt. Az ügynök szíve nagyot dobbant. Gyorsan körülpillantott: a "halott" katonák tömege életre kelt, az összeakaszkodott páncélautók géppuskáinak csöve mozgásba lendült, hogy biztosítsa a kaput. Valahonnét egy megafon bömbölt: – NE MOZDULJON SENKI! LE A FEGYVEREKKEL! – A gengszterek hátvédjének egyik egysége azonban könnyelmően tüzet nyitott, mire elszabadult a pokol. Bond derékon kapta Tillyt, és ugrott. Jó három métert zuhantak a peronig. Az ügynök bal kezével csökkentette az ütıdés erejét, a lányt csípımozdulattal segítette talpra. Amint a szerelvény mellett, fedezékben maradva futásnak eredt, meghallotta Goldfinger kiáltását: – Kapd el, és öld meg ıket! – A nagy testő férfi automata pisztolyának lövedéke tıle balra vágott a cementbe: Goldfinger arra kényszerült, hogy ballal lıjön. Bond inkább Oddjobtól félt. A lány kezét fogva rohant végig a peronon, mikor a futva közeledı léptek szapora kopogása a füléig jutott. A lány rángatni kezdte a kezét. – Ne, ne! Álljon meg! – sikoltotta nekidühödve. – Pussy mellett akarok maradni! Mellette nagyobb biztonságban leszek! – Hallgass, te kis hülye! – Kiáltotta vissza Bond. – Fuss, ahogy csak bírsz! – A lány azonban húzatni kezdte magát, igyekezett lelassítani. Hirtelen kitépte kezét az ügynök szorításából, és az egyik pullmankocsi nyitott ajtaja felé iramodott. Jézusom, gondolta Bond, más se hiányzott! Elıhúzta övébıl a kést, és szembefordult Oddjobbal. A tízméternyire járó koreai nem is lassított, egyik kezével lekapta fejérıl ostoba, halált hozó kalapját, egy szempillantás alatt célzott, s a sötét, acélos félhold máris átcikázott a levegın. Éle pontosan nyakszirten találta a lányt, aki hang nélkül hanyatlott vissza a peronra, Oddjob útjába. Ennyi épp elegendı volt ahhoz, hogy megtörje a koreai repülı ugrásának lendületét, a rúgásét, melyet Bond fejének irányzott. A rúgásból ugrás lett, Oddjob bal keze az ügynök felé sújtott, mint valami kard. Bond kitért, oldalt és felfelé döfött a késsel. Döfése a bordák tájékát érhette, ám az elıre zúduló test lendülete kiütötte kezébıl fegyverét. Valami csendült a peronon. Oddjob, láthatóan sértetlenül, ismét nekiindult: karját széttárta, térdeit behajlította: megint ugrani, netán rúgni készült. Megvadult. Szemei véresek voltak, nyitott, ziháló szája szélén nyál csordult. A pályaudvaron kívüli fegyverdörgést, géppisztoly-kerepelést a mozdony gızkürtjének három bıdülése harsogta túl. Oddjob dühösen horkant, és ugrott. Bond oldalt vetette magát. Vállát iszonyatos erejő ütés érte, elterült. Most, gondolta a földre hemperedve, most következik a halálos csapás! Nehézkesen talpra állt, behúzta a nyakát, hogy vállai felfogják az ütést, az ütés azonban elmaradt, s Bond álmélkodva bámult a peron hosszában futva távolodó Oddjob után. Az elülsı dízelmozdony mozgásban volt már. Oddjob utolérte, a lépcsı felé ugrott. Egy pillanatig a levegıben kalimpált, lába támasztékot keresett, azután eltőnt a fülkében, s a hatalmas, áramvonalas gépezet tovább gyorsult. Bond háta mögött kivágódott az állomásfınök irodájának ajtaja. Futó lábak dobogása
hallatszott, majd egy kiáltás: – Santiago! – Vagyis Szent Jakab, másutt James, Cortez csatakiáltása, melyet Leiter tréfából javasolt egy alkalommal Bondnak. Az ügynök megperdült a sarkán. A haditengerészet háborús uniformisát viselı, szalmaszıke texasi jelent meg a peronon, nyomában érkezett tucatnyi, khakiszínbe öltözött embere. Félix a jobb karját pótló acélkampón kézi rakétavetıt cipelt. Bond elébe ment. – Ne lıj a zsákmányomra, te nyavalyás! – kiáltotta. – Add ide! – Kikapta a rakétavetıt Leiter kezébıl, s szétvetett lábakkal hasra feküdt a peronon. A mozdony vagy kétszáz méternyire járt, már-már nekivágott a Dixie-mőút felett átívelı vasúti hídnak. – VIGYÁZAT! – kiáltotta most Bond, hogy az emberek elhúzódjanak a hátul kilövellı tőz útjából. Kibiztosította a fegyvert, gondosan célzott. A csı enyhén megremegett, s az ötkilós páncéltörı lövedék máris útnak indult. Villanás következett, kékes füst gomolygott. A száguldó mozdony hátuljából fémdarabok szakadtak ki, ám a gép egykettıre átért a hídon, befordult a kanyarban, és eltőnt. – Egy újonctól nem is rossz... – jegyezte meg Leiter. – Lehet, hogy tönkretetted a hátsó dízelt. de ezekben mindig két motor van: boldogulnak majd az elülsıvel. Bond felállt. Melegen mosolyogva nézett Felix leginkább sólyomhoz illı, palaszürke szemébe. – Átkozott pancser! – fakadt ki gúnyosan. – Miért nem zártátok le ezt a pályát? – Idesüss, shamus, ha kifogásod van a rendezéssel kapcsolatban, az elnökkel beszéld meg! İ a parancsnoka ennek a hadmőveletnek, és olyan is ez a hadmővelet. Van odafent egy felderítıgépünk. Megkeresi a mozdonyt, és délre az öreg aranyfürtő rács mögé kerül, mint a többiek... Honnét tudhattuk volna, hogy a vonaton marad? – Abbahagyta, és hátba verte Bondot. – A fenébe, örülök, hogy látlak! Ezeket a fickókat velem együtt a te védelmedre jelölték ki. Itt bóklásztunk, és míg kerestünk, kétfelıl hullott ránk az áldás. – Katonáihoz fordult. – Igaz-e, emberek? Amazok nevettek. – Naná, kapitány! Bond szeretettel nézte a texasit, akivel együtt oly sok kalandban lehetett része. – Az Isten megáldjon, Félix – mondta komolyan. – Sokszor mentettél meg, de ez egyszer majdnem elkéstél. Tilly Masterton meghalt, azt hiszem... Felixszel a sarkában elindult visszafelé a peronon. A karcsú test még mindig ott hevert, ahová visszahanyatlott. Bond melléje térdelt. Elég volt egy pillantást vetnie a fejére, mely természetellenes szögben állt, akár egy törött nyakú babáé. Megpróbálta kitapintani a lány pulzusát. Felállt, és halkan így szólt: – Szegény kis liba... Nem tartotta túl sokra a férfiakat... – védekezın pillantott Leiterre. – Félix, megmenthettem volna, ha engem követ! Leiter nemigen értette a dolgot. Kezét Bond karjára tette, úgy mondta: – Hát persze, pajtás! Ne vedd a szívedre... – Embereihez fordult: – Ketten vigyék be a lányt az állomásfınök irodájába. O'Brien, maga hívja a mentıket! Ha kész, ugorjon el a parancsnoki harcálláspontra, és közölje velük a tényeket. Mondja meg, hogy Bond parancsnok megkerült, s hogy rögtön átmegyünk! Bond csak állt a kihőlt kis test, a ruhadarabok, lábak összevisszasága felett. Újra látta maga elıtt a TR3-asban száguldó szép és büszke lányt, fején pettyes kendıvel. Elment hát ı is. Sebesen forgó pont szállt a magasba a feje felett. Pályája zenitjén lebegni látszott, azután éles dörrenés következett. Ez volt a jel: “Tüzet szüntess!" 22. AZ UTOLSÓ CSELFOGÁS Két nappal késıbb Félix Leiter sebesen cikázott sávból sávba a forgalmas Triboroughhídon fekete Studillacjével. Bıven maradt még idejük Bond gépének, a BOAC Monarch Londonba készülı esti járatának indulásáig, ám Leiter szerette volna megváltoztatni barátja nem túl hízelgı véleményét az amerikai kocsikról. A jobb kezét pótló
acélkampóval most kettesbe taszította a sebességváltót, s az alacsony építéső, fekete autó máris egy jókora hőtıkocsi és a vakációzókkal teli, cammogó Oldsmobile közti szők térközbe vágódott. Bond testét az ülésbe préselte a háromezres motor hirtelen lendülete, fogai összekoccantak. Mikor Leiter befejezte a manıvert, s a dühös dudálás elmaradt mögöttük, higgadtan mondta: – Itt az ideje, hogy szakíts a kölyköknek való gépekkel, és újra gyalogolni kezdj, Félix! Jót tenne, hidd el nekem... Ez az autózás öregít. Maholnap végképp leszoksz a mozgásról, és ha az ember leszokik a mozgásról, máris meghalt egy kicsit. Leiter nevetett. – Látod azt a zöld lámpát ott elöl? – kérdezte. – Fogadjunk, hogy átérünk rajta, mielıtt pirosra vált! – A Studillac nyomban meglódult, akárha megtaszították volna. Bondban rövid idıre összezavarodott minden: csak a száguldás érzete maradt, meg a benyomás holmi autók alkotta acélfalról, mely Leiter dallamkürtjének hangjára valahogy szétvált; száz méteren belül száznegyvenet mutatott az óra, s a lámpa máris mögöttük maradt; a Studillac ráérısen haladt tovább a középsı sávban. – Egyszer összeakadsz majd egy elszánt közlekedési rendırrel – mondta halkan Bond –, és a Pinkerton-igazolványod se segít rajtad. Nem az a baj, hogy vánszorogsz, hanem az, hogy feltartod a mögötted jövıket. Egy szép, régi, Rolls Royce Silver Ghostra volna szükséged, nagy ablakokkal, hogy élvezhesd a természet szépségeit! – Bond egy jobboldalt elhúzó, ócska automobilra bökött. – Maximum százat bír, megáll, és hátrafelé is megy, ha akarod. Nyomódudás. Passzol a visszafogott stílusodhoz. Azt hiszem, hamarosan piacra kerül egy ilyen kocsi – Goldfingeré. Ha már itt tartunk, mi történt vele? Sikerült már elkapnotok? Leiter az órájára pillantott, és kihúzódott a szélsı sávba, hatvanra lassított. – Az igazat megvallva – mondta komoran –, mindannyian egy kicsit aggódunk. Az újságok, méginkább Edgar Hoover emberei folyvást nyaggatnak minket. Elıször a személyedre vonatkozó hírzárlat miatt nyavalyogtak. Nem mondhattuk, hogy nem a mi hibánk, és egy vén londoni fickó, valami M ragaszkodik hozzá... Most elverik rajtunk a port. Azt állítják, tehetetlenkedünk, és a többi, és a többi... De én mondom. James – Leiter hangja fojtott volt, bőnbánó – nincs egyetlen nyom sem, amin elindulhatnánk. A mozdonyt megtaláltuk. Goldfingerék ötvenes tempónál rögzítették a gyorsítókart, hagyták, hadd száguldjon a pályán. Aztán ı, meg a koreai a Galore lánnyal meg a négy gengszterrel leugrottak valahol, eltőntek mindannyian. A teherautó-konvojt persze elcsíptük. Elizabethville közelében várakozott a keleti autópályán. A sofırök viszont sehol. Nyilván szétszéledtek, Goldfinger ellenben együtt bujkál a nehézfiúkkal. Nem jutottak el Norfolkba. a cirkálóra. A dokkokba civil ruhás detektíveket küldtünk, jelentéseikbıl kiderült, hogy a hajó megszabott idıben távozott anélkül, hogy idegenek léptek volna a fedélzetre. Az East River partján, a raktárházban nem jártak; nem próbálkoztak kijutással sem Idlewildben, sem a mexikói, a kanadai határon. A fejemet tenném rá, hogy Jed Midnight valahogy Kubába juttatta az egész társaságot. Ha csak két, vagy három teherautót "vettek kölcsön" a konvojból, ha elég gyorsan hajtottak, eljuthattak Floridába, vagyis Daytona Beach környékére, az akciót követı nap hajnaláig. Midnight bandái átkozottul jól felszereltek arrafelé. A partiırség és a légierı teljes erıvel folytatja a kutatást, eddig eredménytelenül. Goldfinger és társai nappal bizonyára rejtıztek, és éjszaka keltek át Kubába. Mindenki aggódik, és az sem segít, hogy az Elnök úszik a boldogságban... Bond az elızı, Washingtonban töltött nap folyamán mindvégig a legvastagabb, legpompásabbb vörös szınyegeken járt. Beszédeket hallgatott meg a Pénzügyi Hivatalban, díszebéden vett részt a Pentagonban, és zavarba ejtı negyedórát töltött az Elnökkel. A hátralevı idıben keményen dolgozott: gyorsíróknak diktált Edgar Hoover irodájában, egy, az A állomáshoz beosztott kollégájával felváltva. Végül kurta
negyedórás beszélgetést folytatott M-mel a brit követség transzatlanti közvetlen vonalán. M beszámolt az ügy európai szálainak felgöngyölítésérıl. Bond jól számított: az Universal Exportnak küldött távirata vészjelzésként hatott a szolgálat berkeiben. Goldfinger reculveri és coppeti üzemeit átkutatták, s újabb bizonyítékokat találtak az aranycsempész-tevékenységre. India kormányának figyelmét nyomban felhívták a Bombay felé tartó Mecca-gépre – a bőnszövetkezet ottani képviselıi egykettıre rendırkézre kerültek. A svájci titkosszolgálat rábukkant ugyan Bond kocsijára, s nyomon követte az ügynök és a lány útját Amerikáig, az idlewildi reptéren azonban az FBI elvesztette nyomukat. M elégedettnek tőnt Bond munkájával a (Nagy szlemm) ügyben, de nem titkolta, hogy az Angol Bank aggódik Goldfinger húszmillió font értékő aranykincsének sorsa miatt. A készlet sokáig a New York-i Paragon Bank széfjében volt, Goldfinger csak az akciót megelızı napon szállíttatta el embereivel egy csukott teherkocsin. Az Angol Bank készen állt bejelenteni igényét az aranyra, amint az elıkerül: bizonyítási eljárást szándékoztak kezdeményezni, igazolandó, hogy a kincset Angliából csempészték ki annak idején, avagy hogy csempészett eredető aranyról van szó, melynek mennyiségét az idık folyamán kétes eszközökkel gyarapították. Mindez persze már az Amerikai Államkincstár meg az FBI hatáskörébe tartozik, jegyezte meg M, hozzátéve, hogy mivel a helyszínen – az illetékesség hiányából adódóan – aligha akad több tennivaló, Bond nyomban térjen haza, s inkább a rendcsinálásban segédkezzék. Ó, igen... – e ponton M nyersebbé vált – ... a miniszterelnökhöz azzal a tiszteletteljes kéréssel fordultak, járuljon hozzá, hogy Bond megkaphassa az Amerikai Szolgálati Érdemérmet. M természetesen – a miniszterelnökön keresztül – a szövetségesek értésére adta, hogy ilyesmirıl nem lehet szó: a szolgálat alkalmazottainak tilos elfogadniuk elismerést más, akár baráti államok kormányaitól is... Nagy kár, de Bond bizonyára belátja, így kell lennie. Hisz ismeri a szabályzatot. Igen, hogyne, mondta az ügynök. Köszönetet mondott a dicsérı szavakért, és megígérte, hogy a következı géppel hazatér. Most, míg Leiter kocsijában a Van Vyev gyorsforgalmi úton végighaladt, Bond nem elégedetlenséget érzett. Nem szerette a befejezetlen ügyeket. Egyik gengsztervezért sem sikerült elcsípnie, s nem hajtotta végre két alapvetı feladatát: nem kerítette kézre Goldfingert, s nem szerezte vissza az aranykincset. A Nagy szlemm-akció meghiúsításában a vakszerencse játszott a kezére. A Beechcraftot csak két nap múltán vették munkába, s az a takarító, aki megtalálta a levelet, alig félórával azelıtt ért a Pinkerton-irodába, hogy Leiter – holmi lóversenybotrány ügyében – a keleti partra utazott volna. Félix viszont már igazán sebesen továbbította: elıször fınökéhez, azután az FBI-hoz és a Pentagon megfelelı szerveihez. Bondnak az FBI-nál nyitott dossziéjának, és a CIA-n keresztül M-mel teremtett kapcsolatnak hála, az ügy egy órán belül az Elnök elé került. Ezután nem maradt más, mint a gigászi blöff részleteinek kimunkálása. A dologban, ilyen, vagy olyan módon Fort Knox minden lakója szerepet vállalt. A két "japánt" elég könnyen elkapták, s a vegyifegyver-szakértık megerısítették, hogy a táskáikban lelt, ginnek mondott, összesen másfél liternyi GB idegméreg elegendı lett volna a város egész lakosságának kiirtásához. A két foglyot sebesen, erıteljesebb eszközökkel vették rá, magyarázzák el, miféle táviratot vár Goldfinger. A "minden rendben" jelzést elküldték, azután a hadsereg szükségállapotot hirdetett Fort Knoxban. A köz- és vasúti forgalmat, akár a légi forgalmat, elterelték a környékrıl, csak a gengszterek konvoját engedték át. A többi nem volt egyéb komédiánál: az összhatást a "tetemek" ajkán kivert rózsaszín habbal, csecsemısírással tették még meggyızıbbé. Igen, Washington elégedett lehet az eredménnyel – de mi a helyzet az ügy angliai vonatkozásaival? Kit érdekel Amerikában az Angol Bank elveszett aranya? Kit érdekel az események közben megölt két angol lány? Kit foglalkoztat igazán, hogy Goldfinger még mindig szabadlábon van, most, hogy az Egyesült Államok aranykincsét nem fenyegeti többé veszedelem? A kocsi áthaladt az
idlewildi mezın, elsuhant a tízmillió dolláros acél- és cementvázak mellett, melyek egy napon egy igazi nemzetközi repülıtér épületei lesznek, s lefékezett a Bond által oly jól ismert, szedett-vedett kıskatulyák szomszédságában. Utasai hallották már a hangosbeszélık jól artikulált, fémesen csengı mondatait: "A Pan American Légitársaság PA-100-as elnöki járata azonnal indul... A Transworld Légitársaság Murphy kapitányt kéreti. Murphy kapitány, kérjük..." – Azután, a BOAC Légitársaság nyílt magánhangzóival, emelt hanghordozásával: – “A BOAC BA 491es bermudai járata megérkezett! Az utasok a kilences kapunál várhatók..." Bond felragadta táskáját, és elköszönt Leitertıl. – Mindent köszönök, Félix – mondta. – Aztán írj mindennap! Leiter keményen megszorította a kezét. – Persze, kölyök! – felelte. – Légy egész nyugodt! Mondd meg M-nek, annak a vén gazfickónak, hogy küldjön át újra, méghozzá hamar! Legközelebb találunk majd alkalmat arra, hogy másra toljuk a melót. Ideje, hogy felkeresd Texast, a szülıföldemet. Bemutatnálak az olajkutamnak. No, viszlát! Leiter kocsiba szállt, eltolatott a bejárat elıl. Bond odaintett mégegyszer. A Studillac kikanyarodott a bekötıútra, ablakában – válaszképpen – Leiter kampókeze villant, azután eltőnt. Az ügynök felsóhajtott. Táskáját megmarkolva bement, s a BOAC pultjához vonult. A repülıtereket nem kedvelte különösebben, rendszerint úgy viselkedett, mintha egymaga lett volna. Ez alkalommal félórás várakozásnak nézett elébe – sodortatta magát a tömegben, a vendéglıben felhajtott egy Bourbont szódával, valami olvasnivalót keresett a könyvpavilonban. Megvásárolta Ben Hogan müvét, a "Modern golfjáték alapjai"-t, hozzá a legújabb Raymond Chandlert, azután átnézett az ajándékboltba, akad-e valami jópofa apróság a titkárnıjének. A BOAC hangosbeszélıjén most egy férfi szólalt meg, hosszú névsort olvasott fel: a jegyvizsgálatra várt utasokét. Tíz perccel késıbb, amint Bond épp kifizette a kiválasztott, legújabb mintájú, drága golyóstollat, a saját nevét hallotta. – Kérjük Mr. James Bondot, a londoni Ganderre készülı 510-es BOAC Monarch-járat utasát, fáradjon a BOAC pultjához! Mr. James Bond, legyen szíves... Nyilván arról az őrlapról van szó, mellyel az ember Amerikában szerzett jövedelmét igazolja. Bond jószántából még sosem kereste fel a New York-i Adóhivatalt, de ez idáig csak egyetlenegyszer került sor szóváltásra emiatt Idlewildben. Kisétált a boltból, s a BOAC pultjához ment. – Láthatnám az egészségügyi bizonylatát, Mr. Bond? – kérdezte az alkalmazott udvariasan. Bond elıvette útlevelébıl a lapot, és átadta neki. A férfi alaposan szemügyre vette. – Nagyon sajnálom, uram – mondta végül, de mivel Ganderben egy tífuszos megbetegedés fordult elı, kénytelenek vagyunk beoltani minden olyan tranzitutast, aki az utóbbi hat hónapban nem kapott szérumot. Roppant kellemetlen helyzet; Ganderben azonban igen komolyan veszik az efféle eseteket. Kár, hogy nincs közvetlen járatunk – túlságosan erıs a szembeszél... Bond győlölte az injekciókat. – Nézze, mondta idegesen –, elegem van az ilyen-olyan szérumokból. Eleget döfködtek ilyen vagy olyan okból, húsz átkozott éven át! – Körülpillantott: a BOAC indulókapuja körüli térség furcsamód kihaltnak tetszett. – Hát a többi utas? – kérdezte. – İk hol maradnak? – Már beleegyeztek uram. Épp most kapják meg az oltást. Egy perc csak, uram. Fáradjon utánam! – No jó... – Bond türelmetlenül vállat vont. Megkerülte a pultot, s követte a férfit a BOAC ügyvezetıjének irodájába vezetı ajtón át. Fehérbe öltözött orvos várakozott ott, szája elıtt maszk, kezében a készen tartott tő. – Az úr a legutolsó? – kérdezte a BOAC alkalmazottját.
– Igen, doktor. – Oké... Vegye le a zakóját, és győrkızzék fel, kérem! Pech, hogy a ganderiek ilyen akadékoskodók. – Átkozottul nagy pech – mondta Bond. – Mitıl félnek vajon? Hogy megint aratni kezd a fekete halál? Orrában érezte az alkohol éles szagát, nyomban utána karjába hatolt a tő. – Köszönöm – szólalt meg rekedten. Újra begombolta kézelıjét, s nekikészült, hogy lekanyarítsa zakóját a szék támlájáról. Keze kinyúlt, de a zakót nem érte el: lehanyatlott, le, le a padló felé. Teste követte a kezét, lefelé, lefelé... A repülıgépben az utastér minden lámpája égett. Rengeteg volt az üres hely. Miért kellett pont egy olyan alakot kifognia, aki kisajátította a középsı kartámlát? Bond fel akart állni, hogy máshová üljön. Hullámokban tört rá az émelygés. Lehunyta a szemét, és várt. Milyen különös! Sosem szenvedett légibetegségtıl, arcán mégis ott érezte a kiütközött hideg verítéket. Zsebkendıt! Letörölni...! Kinyitotta a szemét, s lepillantott a kezére. Csuklóit az ülés karfáihoz kötözték. Mi történt? Megkapta az injekciót, azután valahogy elvesztette az eszméletét. Dühroham vett volna erıt rajta? Mi a fenét jelent mindez? Jobbra nézett, azután csak bámult mereven. Oldala mellett Oddjob üldögélt. Oddjob! Oddjob, BOAC-uniformisban! A koreai érdeklıdés nélkül mérte végig, azután a csengıgomb után nyúlt. A gép hátsó részében megszólalt hívójel csilingelése Bond füléig jutott, azután szoknyasuhogás támadt mellette. Feltekintett. Pussy Galore érkezett, csinosan, ápoltan, kék stewardessegyenruhában! – Szia, szépfiú! – köszöntötte. Mélyen a férfi szemébe nézett; Bond jól emlékezett e pillantásra. Mintha egy elızı életében látta volna, évszázadokkal ezelıtt. – Az Isten szerelmére, mi folyik itt? – kérdezte elkeseredetten. – Honnét kerültek elı? A lány vidáman mosolygott. – Egész mostanáig kaviárt ettem és pezsgıztem. Ti angolok még tízezer méteren is fejedelmi módon éltek. Fızelék nincs, és eddig teát sem találtam... Viselkedj egész nyugodtan! Mindannyiunk nagybácsija beszélni akar veled... – Csípıjét riszálva elindult a széksorok között, s eltőnt a pilótafülke ajtaja mögött. Bond már semmin nem lepıdött meg. Bı, BOAC-kapitányi uniformisban, laposan tarkóra tolt sapkában Goldfinger bukkant elı odabentrıl, becsukta az ajtót, s az ügynökhöz ment. Megállt felette, gúnyosan végigmérte. – Lám, Mr. Bond... A végzet, úgy tőnik, azt akarja, hogy befejezzük a játszmát. Ezúttal azonban, Mr. Bond, nemigen hiszem, hogy képes lesz nyerı lapot elıhúzni a kabátujjából! Ha! – A horkanás dührıl, sztoicizmusról és respektusról árulkodott. – A maga személyében kígyót melengettem a keblemen... – Lassan ingatta hatalmas fejét. – És én még életben hagytam! Miért is nem tapostam el, mint valami férget...? Hasznomra volt, persze, akár a lány... Igen, ebben nem tévedtem. De ostobaság efféle kockázatot vállalni. Úgy van, ostobaság... – Hangja elhalkult, tempója lelassult. – És most árulja el, Mr. Bond, hogyan csinálta? Hogyan lépett érintkezésbe a külvilággal? – Beszélgetni fogunk, Goldfinger – szólt higgadtan Bond. – El is árulok majd egyet s mást, de elıbb vetesse le rólam ezeket a szíjakat, és hozasson egy üveg Bourbont, némi jeget, szódavizet, meg egy csomag Chesterfieldet. Azután, ha maga is elmondja, amire kíváncsi vagyok, eldöntöm, mire válaszolok. Ahogy utalt rá, a helyzetem nem túl kedvezı, legalábbis nem tőnik annak. Nincs tehát vesztenivalóm, úgyhogy ha ki akar húzni belılem bármit, teljesítenie kell a feltételeimet. Goldfinger komoran mérte végig. – Nincs kifogásom a feltételei ellen. Mint ellenfél, tiszteletet parancsoló képességekrıl tett tanúbizonyságot, rászolgált arra, hogy utoljára még kényelmesen utazzon. Oddjob! – Élesen csattant a hangja. – Csöngess Miss Galorenak, és oldozd ki a szíjakat! Ülj ide, az elülsı ülésre! Mr. Bond nem tehet kárt a gép hátsó fertályában, a pilótafülkét viszont tilos megközelítenie. Ha szükséges, öld meg nyomban, bár szívesen venném, ha élne még,
mire célhoz érünk. Megértetted? – Aaargh! Bond öt percen belül megkapta, amit akart. A támlára szerelt kisasztalt lecsapták, elébe tették a whiskyt meg a cigarettát. Az ügynök jó adag Bourbont töltött magának. Goldfinger az átjáró túlsó oldalán foglalt helyet, és várt. Bond kortyolt az italából. Azon volt, hogy kiürítse a poharat, mikor észrevett valamit. Óvatosan tette le, nehogy az aljához tapadt kerek papíralátét lehulljon. Cigarettára gyújtott, ismét felemelte a poharat, kiszedegette az italból a jégkockákat, s a jegesvödörbe ejtette ıket. Szinte az utolsó cseppig kiitta a whiskyt, a pohár alján keresztül olvasta el az üzenetet, azután vigyázva helyezte a tálcára, alátétestıl. Az üzenet így szólt: VELED VAGYOK ÁM! XXXP. Bond ellenfeléhez fordult, s kényelmesen elhelyezkedett. – Nos, Goldfinger – kezdte – Elıször is: mi folyik itt? Hogy kerül erre a gépre, és merre tartunk éppen? Goldfinger keresztbe tette a lábát, nem nézett az ügynökre, elırebámult a széksorok közt. Nyugodt, csevegı tónusban fogott bele: – Három teherautót tartottam meg, ezekkel jutottunk át az országon, egészen a Hatteras-fokig. Az egyik teherautóban volt saját aranykészletem, a másik két kocsin utaztak sofıreim, megmaradt embereim, meg azok a gengszterek. Nem volt szükségem rájuk, Miss Galore-t kivéve. A csoportom magvát kivéve jókora summával a zsebükben sorra szélnek eresztettem mindenkit út közben. A parton aztán találkozóra hívtam a négy fınököt – Miss Galore-t valamilyen ürüggyel a teherautóknál marasztaltam –, és a szokásos módon, egy-egy golyóval agyonlıttem ıket. Utóbb visszatértem a kocsihoz, mondván, hogy azok négyen magukhoz vették a részüket, s mostantól önállóan cselekszenek. Hat emberem maradt, plusz a lány és az arany. Repülıgépet béreltünk, és New Jersey-i New Markba mentünk; az aranyat tartalmazó ládákról azt állítottuk, hogy röntgenlemezekhez való ólomtömböket szállítunk bennük. Egyedül mentem tovább egy New York-i címre. Barátaim beszámolóm alapján felismerték magát, és felvilágosítottak, kicsoda valójában. Nyomban megértettem mindazt, ami addig rejtélyt jelentett számomra. Eltöprengtem a dolgon. Azután kidolgoztam a tervet, melyet e percekben megvalósulni lát. Barátjának adva ki magam, miden nehézség nélkül megtudtam, melyik járaton foglaltatott helyet. Embereim közül hárman a Luftwaffe pilótái voltak. Biztosítottak afelıl, hogy könnyedén boldogulnak majd ezzel a géppel. A többi részletkérdésnek minısült. Higgadtan blöffölve, álruhába bújva, némi erıszak alkalmazásával az idlewildi BOAC-kirendeltség minden tagját, e gép személyzetét és utasait egyaránt elaltattuk a szükséges injekciókkal. E percekben térnek magukhoz... Ami pedig bennünket illet: felöltöttük az eszméletlen emberek egyenruháját, a raktérben elhelyeztük az aranyat, elkaptuk és egy hordágyon a fedélzetre cipeltük magát. Mihelyt az "új" BOAC-személyzet, a szép stewardess, meg a többiek is megérkeztek, felszálltunk. Goldfinger szünetet tartott. Rezignáltán emelte fel egyik kezét. – Akadtak persze kisebb problémák. A torony azt az utasítást adta, hogy a “négyes kifutóig az alfa felhajtót használják!" Úgy oldottuk meg a dolgot, hogy egy KLM-gép nyomába szegıdtünk. Az idlewildi szokásokon nem könnyő kiigazodni: bizonyára ügyetlennek, gyakorlatlannak véltek bennünket, magabiztosságal azonban, Mr. Bond, erıs idegekkel és határozott, parancsoló hangnemmel nem nehéz leszerelni olyan polgári alkalmazottak aggályait, akik végeredményben csak kisemberek. Rádiósomtól tudom, hogy a gépet máris keresik. Kérdéseket intéztek hozzánk is, mielıtt kikerültünk a nantucketi VHF-adó hatósugarából. Azután a koreai Elırejelzı-rendszer állomásai nyaggattak a nagyfrekvencián. Nem zavartattuk magunkat. Az üzemanyagunk elegendı. Máris megkaptuk az engedélyt a leszállásra, három várostól is. Azt az útvonalat választjuk, amely mentén az idıjárás a legkedvezıbb. Minden rendben lesz. Ha rádión faggatnak, kimagyarázkodunk. Senki sem fogja lelıni a BO AC értékes gépét. Titokzatosságunk és a fejetlenség védelmez majd bennünket, hazai terület fölé érve pedig eltőnünk, méghozzá nyomtalanul. Mióta Bond a Nagy szlemm-akció részleteit megismerte, tudta, hogy Goldfinger
számára semmi sem túl fantasztikus, semmi sem lehetetlen. Valószínőtlen módot választott a Stratocruiser elrablására, de nem valószínőtlenebbet azoknál az eszközöknél, amelyekhez aranycsempész ügyeiben, meg a nukleáris robbanófej megszerzésekor folyamodott. Mindezt tekintetbe véve a varázsos, nemegyszer zseniális elgondolások logikai gyakorlatokká egyszerősödtek, csak léptékük tetszett változatlanul bizarrnak. Még a Mr. Du Pont kifosztását szolgáló jelentéktelen manıver is pompás elgondolás volt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Goldfinger mővész – éppoly nagy mestere szakmájának, a bőnnek, mint egy Cellini, egy Einstein volt a magáénak. – Most pedig, Mr. Bond, a Brit Titkosszolgálattól, halljuk, mit tud mondani nekem? Alkut kötöttünk, ne feledje! Ki küldte a nyakamra? Hogyan fogtak gyanúba? Hogyan sikerült keresztülhúznia a terveimet? – Goldfinger hátradılt, kezeit összekulcsolta a gyomrán, s a mennyezetre bámult. Bond elıadta az ügy cenzúrázott változatát. – Amint látja, Goldfinger, – mondta – hajszálon múlott, hogy megmenekült. Ha Tilly Masterton nem avatkozik a dologba Genfben, maga réges-rég börtönben ül. Svájci börtönben, a fogait piszkálva várná, hogy kiadják Angliának. Alábecsüli az angolokat. Lehet, hogy nem túl gyorsak, de végül célhoz érnek. Gondolja, hogy odaát olyan nagy biztonságban lehet? Kétlem. Onnét is visszahoztunk már embereket, sikerülni fog megint, íme az utolsó magának szánt aforizmám, Goldfinger: "Anglia rovására nem jó spekulálni!" 23. GY. SZ. G.-KEZELÉS A gép magasan, a beláthatatlan, holdsütötte táj, a felhık felett járt. Az utastér világítását kikapcsolták. Bond némán ült a sötétségben, és attól, amit tenni készült, kiütközött testén a félelem verítéke. Egy órával korábban a lány vacsorát hozott neki. A szalvéta alatt ceruza rejtızött. Pussy néhány keménykedı megjegyzést tett a fogolyra Oddjob kedvéért és odébbállt. Bond evett egy keveset, jó adag Bourbont hajtott fel, miközben gondolatban végigjárta a gépet: azon töprengett, hogyan kényszerítse ki a leszállást Gander repülıterén, vagy Nova Scotia bármely részén. Más választás híján gyújtsa fel vajon az utasteret? Eljátszott a gondolattal, azután a vészkijárat kinyitásának esélyét latolgatta. Mindkét elgondolás kivihetetlennek, ráadásul önveszélyesnek tetszett. A németek egyike – az a férfi, akivel Bond elsı ízben a BOAC pultjánál találkozott – tőnt fel, hogy megkímélje az ilyesfajta töprengéstıl. Rávigyorgott az ügynökre. – A BOAC gondot visel az emberre, igaz-e? Mr. Goldfinger attól tart, hogy maga ostobaságot fontolgat megint. Jöttem szemmel tartani hátsó fertályt. Lazítson, és élvezze a repülést, igaz-e? Hogy nem kapott választ, a fickó továbbindult hátrafelé. Bond agyába befészkelte magát egy ötlet, valami, ami kapcsolatban állt a vészkijárat kinyitásának ötletével. Mi is történt azzal a Perzsia felett repülı géppel '57-ben? Az ügynök jó ideig mozdulatlanul ült, tágra nyílt szemmel, mintegy vakon meredt a szemközti ülés támlájára. Talán sikerülhet! Igen, meglehet, hogy sikerül...! MEGTESZEK MINDEN TİLEM TELHETİT – írta a szalvéta belsı felére. BIZTONSÁGI ÖVET BECSATOLNI! XXXJ. Amikor a lány hátrajött a tálcáért, Bond leejtette a szalvétát, azután felemelte, úgy nyújtotta át. Megérintette Pussy kezét, s mosolyogva állta a fürkészı pillantást. A lány elırehajolt, hogy elvegye a tálcát. Futó csókot lehelt az ügynök arcára, majd fölegyenesedett. – Álmodom majd veled, szépfiú! – mondta szigorúan, és visszament a helyére. Bond elhatározásra jutott. Gondosan eltervezte, mit kell tennie. Felbecsülte a távolságot, a cipısarkában rejtegetett kés már zakója zsebében lapult. Biztonsági öve hosszabbik felét bal csuklójára tekerte. Már csak arra várt, hogy Oddjob elforduljon az
ablaktól. Nem ringatta magát olyan illúziókba, hogy a koreai esetleg elalszik, de remélte, hogy legalább megpróbál kényelembe helyezkedni. Nézte az ovális Perspex-üveg tükrében halványan kivehetı profilt, de Oddjob éberen ült az óvatosságból felkapcsolva hagyott olvasólámpa fényében. A mennyezetet bámulta, szája résnyire nyílt, keze készenlétben, a szék karfáján. Eltelt egy óra. Eltelt még egy. Bond elıre megfontolt szándékkal, ritmikusan – s remélte, hipnotikusan – horkolni kezdett. Oddjob ölébe ejtette két kezét. Feje elırekókadt, azután fölemelkedett megint. Fészkelıdni kezdett. Elfordult a falból áradó éles fénytıl, igyekezett kényelmes helyzetet felvenni, fejét, az ablaktól elfordulva, bal felé billentette! Bond egyenletesen horkolt tovább. A koreai éberségét kijátszani... Egy kiéhezett bulldog mellett sem lehetne nehezebben elosonni! Lassan, centiméterrıl centiméterre csúszott elıre az ülésen, lábujjain támaszkodva nyújtotta kést markoló kezét Oddjob ülése és a fal közé. A kéz célhoz ért. A kés tőhegye a hat négyzetcentiméteres Perspexfelület közepére szegezıdött. Bond keményen megkapaszkodott biztonsági övében, és három centiméteres nekihuzakodás után elıredöfött. Fogalma sem volt, mi történik, ha sikerül betörnie az ablakot. A Perzsiában történt esetrıl olvasott sajtóközleményekben annyi állt mindössze, hogy a kabinból kitóduló levegı szívóhatása az ablak mellett ülı utast a semmibe ragadta... Most, amint a tırt visszahúzta, fantasztikus bömböléssel, majdhogynem sikollyal kezdett szökni a levegı, olyan erı préselte Bondot Oddjob ülése támlájának, hogy még a biztonsági övet sem tudta kézben tartani. A széktámla túloldalára pillantva csodát látott. Oddjob teste nyúlni kezdett a bömbölve tátongó nyílás felé. Csattanás visszhangzott, amint feje keresztülhatolt rajta, s válla az ablakkeretnek vágódott. Azután, mintha a koreai teste nem lett volna egyéb fogpasztánál, iszonytató süvítés közepette lassan, hüvelykrıl-hüvelykre kifelé csúszott a roppant tömeg. Oddjob derékig eltőnt. Széles hátsója megszorult, s az emberpaszta egy ideig centiméterrıl-centiméterre siklott csak tovább. Azután jókora dörrenéssel engedett a hús: a hátsó és a két láb is eltőnt odakint, mintha puskából lıtték volna ki. Azután elérkezett a világvége. Az orr felıl hangos edénycsörömpölés hallattszott, amint a nagy gép orral elıre billent. Mielıtt elveszítette az eszméletét, Bond hallotta még a hajtómővek éles sikolyát a bezúzott ablak túloldaláról, miközben szeme elıtt, akárha álmodna, párnák és plédek repültek ki a sötétségbe. Végül, az elülsı ülés támláját kétségbeesetten ölelı ügynök légszomjtól elgyötört teste megadta magát a tüdıt mardosó kínnak, és leroskadt. Utóbb érezte, hogy valaki keményen az oldalába rúg. Érezte szájában a vér ízét, felnyögött. A második rúgás a bordáit érte. Nagy keservesen térdre emelkedett az ülések közt, s a szemére boruló vörös ködön át elıre bámult. Minden lámpa égett, s az utastérben ritkásan gomolygott a pára: a nyomás hirtelen csökkenésével a levegı hımérséklete a fagypont alá zuhant. A hajtómővek fülsiketítıén bömböltek a betört ablak túloldalán. Bondot jeges szél ostromolta. Goldfinger tornyosult fel szemben: arca sátánivá torzult a sárgás fényben. Markában rezzenetlenül tartotta az apró automata fegyvert. Hátrahúzta lábát, és ismét Bondba rúgott. Az ügynököt elfogta az izzó harag. Megragadta, erıteljesen megcsavarta ellenfele lábát, kishíján a bokáját törte. Goldfinger felordított, akkorát zuhant, hogy az egész gép beleremegett. Bond talpra szökkent, azután oldalvast ugorva rávetette magát. Arcát robbanás perzselte végig, térdével azonban Goldfinger gyomrába talált, baljával pedig a fegyver után kapott. Életében elıször ırjöngeni kezdett. Ököllel, térddel csépelte az alatta vonagló testet, újra és újra Goldfinger verítékben fürdı arcába fejelt. A fegyver, bizonytalanul, ismét felemelkedett. Bond tenyere élével, szinte közömbösen sújtott oda, hallotta a fém csörömpölését az ülések között. A küzdık most torkon ragadták egymást. Bond a nagy testő férfi artériáját szorította, egyre szorította hüvelykujjával. Minden maradék erejével, levegı után kapkodva
elıredılt. Sikerül-e eszméleténél, maradnia, míg a másik meghal? Sikerül-e...? Kiállja-e Goldfinger erıs kezének szorítását? A verítéktıl csillogó holdvilágarc eltorzult alatta. Goldfinger napbarnította bıre bíborvörösre sötétült. Szeme kifordult. Bond torkán alábbhagyott a szorítás, a kezek lehullottak. Goldfinger nyelve kitüremkedett ajkai közül, ott csapkodott tágra nyílt szájában, miközben valahonnét mélyrıl, tán a tüdejébıl förtelmes gurgulázás hallatszott... Bond trónolt egy darabig a mozdulatlanná vált mellkason, majd lassan, egyenként lazította el merev ujjait. Nagyot sóhajtott, feltérdelt, azután lassan felállt. Kábán tekintett körül a kivilágított utastérben. A konyhai bejárat mellett, ernyedten, becsatolva hevert az ülésen Pussy Galore. Lejjebb, az átjáró közepén, az ır feküdt élettelenül: egyik karja és nyaka lehetetlen szögben bicsaklott félre. Biztonsági öv híján a gép megbillenése pillanatában bizonyára rongybabaként csapódott a plafonnak. Bond két kezével végigsimított arcán. Most fedezte csak fel az égéseket tenyerén és arcán. Kimerültén ismét térdre ereszkedett, és megkereste az apró fegyvert. Egy huszonötös kaliberő automata Colt volt. Ellenırizte a tárat, három golyót talált benne, de lelt egy negyediket is a töltényőrben. Bond inkább odatapogatózott, semmint odament a lányhoz. Kigombolta kabátját. tenyerét langyos keblére tapasztotta. Pussy szíve galambként verdesett odabent. Az ügynök kikapcsolta a biztonsági övet, arccal lefelé a padlóra fektette a lányt, melléje kuporodott, ritmikusan préselte tüdejébe a levegıt öt percen át. Mihelyt felnyögött, otthagyta. Végigment az üléssorok közti folyosón, kivette a tele Lugert a halott ır hónalj-táskájából. Visszafelé egy ép whiskysüveget pillantott meg, az üveg lassan ide-oda gördült a konyha maradványai közt. Bond felemelte, kirántotta a dugót és húzott a szeszbıl, mely úgy égette torkát, mint holmi fertıtlenítıszer. Visszanyomta a dugót, s megindult elıre. A pilótafülke ajtaja elıtt megtorpant, eltöprengett. Azután, mindkét kezében pisztolyt tartva lenyomta a kilincset és belépett. Öt arc fordult feléje a mőszerfal kékes fényében. Fekete üregek gyanánt tátongtak a szájak, fehéren csillantak a szemek. A motorzaj idebent nem volt olyan fülrepesztı. A félelem verítékének bőze cigarettafüsttel keveredett a levegıben. Bond szétvetett lábbal állt, biztosan markolta mindkét fegyvert. – Goldfinger halott – mondta. – Ha bárki megmoccan, vagy ellenszegül a parancsaimnak, lövök. Pilóta! Adja meg a helyzetünket, az irányt, a magasságot és a sebességet! A pilóta nyelt egyet. Szája annyira kiszáradt, hogy idıbe telt, míg szóhoz jutott. – Nyolcszáz kilométernyire keletre járunk a Goose-öböltıl, uram – mondta. – Mr. Goldfinger azt az utasítást adta, hogy északon szálljunk a vízre, olyan közel a parthoz, amennyire csak lehet. Montreálban kellett volna gyülekeznünk... Mr. Goldfinger azt mondta, visszajövünk az aranyért... Sebességünk 390 km/h. A magasság kétezer. – Meddig tarthatjuk ezt a magasságot? Gyorsan fogy az üzemanyag, ugye? – Igen, uram. Úgy becsülöm, jelenlegi sebességünk mellett két óráig maradhatunk a levegıben. – Mondja a pontos idıt! – Most fogtunk egy idıjelzést Washingtonból, uram... – engedelmeskedett kapkodva a navigátor. – Hajnali öt óra lesz öt perc múlva. Idefent egy órán belül várható a pirkadat... – Hol a Charlie Idıjárás-elırejelzı? – Hatszáz-egynéhány kilométerrel tılünk északkeletre, uram! – Pilóta! Eljuthatunk a Goose-öbölig? – Nem, uram, vagy százhatvan kilométer hibádzik. Csak az északi partvonalig tarthatjuk magunkat, és... – Értem. Vegyék az irányt a Charlie Idıjárás-elırejelzı felé. Rádiós! Hívja ıket, és adja ide a mikrofont! – Igen, uram... Míg a gép jókora félkörrel fordult, Bond a feje feletti hangszóróból áradó statikus
recsegésre, beszélgetésfoszlányokra figyelt. – Charlie Figyelı, itt a Speedbird 510-es... – hallatszott a rádiós fojtott hangja. – GALGY hívja C mint Charlie-t. G-ALGY hívja Charliet, ismétlem... – Adja meg a pozícióját, G-ALGY! – Csattant a hangszóróból élesen. – G-ALGY, pozíciót kérünk! Itt a Ganderi Torony. Szükségállapot van érvényben! G-ALGY... Alig hallhatóan bejött London, izgatott kiáltozás kezdıdött. Hangok ostromolták a fülkét minden felıl. Bond lelki szemei elıtt megjelent a repülésirányítókban mindenütt meginduló, egyeztetı munka. Szinte látta az alacsony mennyezető helyiségekben lázasan nyüzsgı embereket, a telefonkagylókért nyúló kezeket; maga elé képzelte a világ különbözı pontjain folyó sietıs szóváltásokat. A ganderi központ erıs hangja elnyomta az összes többi állomásét. – Megtaláltuk a G-ALGY-t az északi szélesség ötvenedik, a keleti hosszúság hetvenedik fokán járnak. Minden állomásnak: rádiócsendet! Prioritás! Ismétlem, megtaláltuk a G-ALGY-t... Váratlanul C, mint Charlie halk hangja hallatszott: – Gharlie Óceáni Figyelı hívja a Speedbird 510-est! Charlie hívja G-ALGY-t! Hallanak minket? Választ kérünk, Speedbird 510-es! Bond a zsebébe süllyesztette a kisebb pisztolyt, s átvette a feléje nyújtott mikrofont. A plasztikperem felett szemmel tartva a legénységet adásra kapcsolt és higgadtan beszélni kezdett: – C, mint Charlie, itt a tegnap este Idlewildrıl elrabolt Speedbird beszél. Az akcióért felelıs férfit megöltem, és az utastérben elıidézett nyomáscsökkenéssel súlyosan megrongáltam a gépet. A legénységet fegyverrel tartom sakkban. Nincs elég üzemanyagunk ahhoz, hogy elérjük Goose-t, úgyhogy igyekszünk magukhoz minél közelebb vizet érni. Kérem, helyezzenek ki irányfényeket! Új hang hallatszott most, tekintélyt parancsoló hang, bizonyára a kapitányé: – Speedbird, itt C, mint Charlie. Vettük és megértettük, amit mondott. Azonosítsa magát! Ismétlem, a beszelı azonosítsa magát! Bond a szava hallatán várható felfordulásra gondolva elmosolyodott, azután eleget tett az utasításnak: – Speedbird C, mint Charlie-nak. A Brit Titkosszolgálat 007-es ügynöke beszél. Ismétlem, itt a 007-es! A Whitehall rádiója igazol majd. Ismétlem, ellenırizzék a Whitehall hullámhosszán! Vétel! Döbbent csend támadt a túloldalon. Azután hangok kerestek kapcsolatot a géppel, hangok a világ minden tájáról. Az egyik repülésirányító, valószínőleg a ganderi, csendet parancsolt. Újra C, mint Charlie jelentkezett: – Speedbird, itt C, mint Charlie, alias Gábriel Arkangyal. Értettem, Whitehallnál ellenırzöm, fényeket elhelyeztetem, de London és Gander részletekre kíváncsi, ezért... – Sajnálom, C, mint Charlie – vágott közbe Bond –, de képtelen vagyok öt embert szemmel tartani, és közben udvariasan társalogni... Mondja inkább, milyen a tenger, aztán kiszállok, míg leérünk; vétel...! – Oké, Speedbird, értem a dolgot: kettes erısségő szél, nagy hullámok taraj nélkül, sikerülni fog biztosan, nemsokára megjelenik a radaromon, és ettıl kezdve állandóan követjük, figyeljük a hullámhosszát, whiskyt készítünk és bilincset öt személy részére. Várunk, sok szerencsét, vétel...! – Köszönöm, C, mint Charlie – mondta Bond –, de rendelnék még egy csésze teát, csinos lány a fedélzeten, itt Speedbird, vétel és vége! – Visszatolta a kapcsolót, a mikrofont újra a rádiós kezébe nyomta. – Pilóta! – mondta. – A lentiek irányfényeket helyeznek ki, és figyelik a hullámhosszunkat. Kettes szélerısség, töretlen, nagy hullámok... Viselkedjenek nyugodtan, próbáljunk meg élve kikerülni innét rendben? Amint vizet érünk, kinyitom az ajtót, de ha addig bárki megkísérelné elhagyni a pilótafülkét, golyót kap. Megértették? Az ajtó túloldaláról Bond háta mögül a lány hangja hallatszott: – Épp indultam volna, hogy csatlakozzam a társasághoz, de így nem megyek... A végén én is golyót kapnék. De jobb. ha visszaszólsz annak a pasasnak, én is whiskyt
kérek... A teától csuklanom kell. – Pussy cica, vissza a kosárkádba! – csattant fel Bond. Mégegyszer körülpillantott a fülkében, azután kihátrált az ajtón. Két órával – két évvel! – késıbb Bond a Charlie elırejelzı-hajó jól főtött kabinjában hevert, s álmatagon hallgatta a kanadai rádió kora reggeli programját. Teste sokhelyütt sajgott még. A gép farokrészébe vonult vissza, a lányt felhúzott térdekkel, fején átkulcsolt karral az egyik ülésre parancsolta. Fölébe hajolt, mentımellényestül magához szorította, hátát a következı ülés támlájának vetette. Pussy idegességében csípıs megjegyzésekkel méltatta szorult helyzetét, mikor a Stratocruiser százhatvan kilométeres sebesség mellett az elsı hullámhegyre hasalt. A nagy gép megugrott, azután orral elırecsapódott az elıtte tornyosuló vízfalba. Az ütközés pillanatában a törzs megrepedt, a ráktérben felhalmozott arany súlya nyomban kettétörte. Bond meg a lány a magnéziumfáklyák vörös fényével bevilágított, jeges vízbe zuhant. Ott lebegtek kábultan, élénksárga mentımellényükben, míg felszedte ıket a mentıcsónak. Addigra néhány roncsdarab bukdácsolt csak mellettük a felszínen: a gép személyzete, három tonna arannyal együtt útban volt már az Atlantióceán fenekére. A mentıcsónak tíz percen át körözött, de mivel tetemek nem bukkantak föl, beszüntette a kutatást, s reflektora fénykévéjét ismét a kivénhedt fregatt ezerszer áldott fémteste felé fordította. A túlélıkkel koronás fıknek és marslakóknak kijáró tisztelettel bántak. Bond megválaszolta az elsı, leginkább fontos kérdéseket, a megerıltetést azonban nem sokáig bírta. Most kabinjában hevert, élvezte a nyugalmat, a benyakalt whisky melegét, s azon töprengett, miért fordult Goldfinger ellen Pussy Galore, hogy az ı szárnya alatt keressen menedéket. A szomszédos kabinba nyíló ajtó felpattant, bejött a lány. Nem volt rajta más, csak egy jócskán bı, szürke tengerészpulóver. Az ujjait felhajtotta, úgy nézett ki, akár egy, a Playboy középsı oldalára szánt Vertes-festmény. – Az emberek – mondta – egyfolytában azt kérdezgetik, szeretnék-e egy alkoholos bedörzsölést, amire én sose felelek mást, mint hogy ha akad valaki, aki bedörzsölhet, hát te vagy az, és ha már dörgölıdzni kell, egyedül tehozzád szeretnék. Úgyhogy – fejezte be sután – most itt vagyok. – Zárd be az ajtót, Pussy – szólt határozottan Bond –, vedd le azt a pulóvert, és gyere az ágyba, mert még megfázol! A lány engedelmeskedett, akár egy gyerek. Bond karjában pihent és feltekintett rá. Megszólalt, ám nem egy leszbikus, egy gengszter, hanem egy nı hangján: – Írsz majd nekem a Sing Singbe? Bond lepillantott a mély violakék szempárba, amelybıl tovatőnt a gıg, a keménység. Pussyhoz hajolt, megcsókolta. – Úgy hallottam, te csak a lányokat kedveled... – mondta. – Sosem találkoztam azelıtt igazi férfival – volt a válasz. A lány hangjába visszalopódzott a keménység. – Délrıl származom. Tudod-e, hogyan lehet odalent megmaradni szőznek? Nos, az embernek gyorsabban kell futni a bátyjánál. Én a nagybátyámnál bizonyultam lassúbbnak tizenkét éves koromban. Olyankor még nem olyan jó, James, nyílván sejted...! Bond a sápadt, gyönyörő arcra mosolygott odafentrıl. – Gy.Sz.G. – kezelésre van szükséged-jelentette ki. – Mi az a Gy.Sz.G.? – A Gyöngéd, Szeretetteljes Gondoskodás rövidítése. Ezt írják a legtöbb lelenc kórlapjára minden gyerekosztályon. – Szívesen vennék egy ilyen kúrát... – A lány feltekintett Bond szenvedélyes, könyörtelenségrıl árulkodó szájára. Kinyújtotta kezét, félresöpörte a férfi jobb szemöldökére hulló fekete hajtincset. A kíméletlen metszéső szürke szemekbe mélyedve kérdezte: – Mikor kezdjük?
Bond jobbja lassan vándorolt felfelé a kemény, izmos combokon; a puha hason átjutott a vágytól duzzadó bimbójú jobb mellig. – Azonnal – szólt csöndesen, s ajkát irgalom nélkül a lányéra tapasztotta. (vége)
Tartalom 1. RÉSZ: AZ ALKALOM 1. Gondolatok egy dupla bourbon felett 2. Élni az alkalommal 3. Egy agorafóbiás férfi 4. A leleplezés 5. Éjszakai ügyelet 6. Beszélgetés az aranyról 7. Gondolatok egy DB III volánjánál 2. RÉSZ: A VÉLETLEN 8. A játék mindenek felett 9. A pohártól az ajakig 10. A birtokon 11. Egy ember – sok kényes feladatra 12. Egy kísértet nyomában 13. "Ha ott megérint..." 14. Fantomok az éjszakában 3. RÉSZ: AZ ELLENSÉGES MESTERKEDÉS 15. A vallatószoba 16. Az utolsó és a legnagyobb 17. Gengszterek konferenciája 18. A bőntények bőnténye 19. Titkos záradék 20. A végcél: tömeghalál 21. Minden idık leggazdagabb embere 22. Az utolsó cselfogás 23. GY. SZ. G.-kezelés
5 10 20 27 34 42 51 60 65 78 87 96 105 114
123 128 136 146 155 163 168 176 184
