NNCL v2.0 AZ ÖRDÖG ÜGYVÉDJE ÍRTA: ANDREW NIEDERMAN

NNCL958-433v2.0

AZ ÖRDÖG ÜGYVÉDJE

ÍRTA: ANDREW NIEDERMAN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Andrew Niederman: The Devil's Advocate Pocket Books 1997 Text copyright © Andrew Niederman Cover copyright © Columbia Pictures All rights reserved' Magyar szöveg: dr. Rába Elıd és Tóth Tamás

ISBN 963 8370 21 1 INTERCOM Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft. Felelıs kiadó a kft. ügyvezetıje Sorozatszerkesztı: Mentes Endre Készült Debrecenben, az 1998. évben A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5412.66-14-2 Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató

PROLÓGUS RICHARD JAFFEE hollófekete haja zilált tincsekben táncolt a homloka elıtt. Az ügyvéden cseppet sem látszott, hogy épp az imént nyert meg egy fontos pert; úgy szaladt le a New York-i Federal Plazán álló bírósági épület lépcsıjén, mintha egy csúfos vereség színhelyérıl menekülne. A járókelık jóformán ügyet sem vetettek rá. A New York-i ember mindig siet – siet, hogy elérje a vonatot, siet taxit fogni, siet, hogy átjusson a zöld jelzésen. Akinek pedig épp nincs sürgıs dolga, az azért rohan, mert magával ragadja a Manhattannek nevezett hatalmas test artériáiban áramló tömeg, melyet egy láthatatlan óriásszív hajt szüntelenül, szédítı, mégis monoton lüktetésre kényszerítve a várost. Jaffee védence, Robert Fundi ráérısebben lépett ki a bíróságról, s így hamarosan el is tőnt a buzgó méhekként felé tóduló riporterek győrőjében. Minden újságíró ugyanazokkal a kérdésekkel ostromolta: Mit szól a nagy magántulajdonú egészségügyi cég vezetıje ahhoz, hogy felmentették a hivatali zsarolás vádja alól? Összefügg-e a vád azzal, hogy állítólag indulni akar a helyhatósági választásokon? Miért nem mondta el a vád koronatanúja mindazt, amit korábban az ügyésznek elmondott? – Hölgyeim… uraim… – mosolygott Fundi, s kubai szivart húzott elı a mellényzsebébıl. A riporterek türelmesen vártak, amíg rágyújtott. – Minderrıl inkább az ügyvédemet kérdezzék. Elvégre azért fizettem neki egy vagon pénzt – tette hozzá nevetve. Az újságírók mintegy vezényszóra Jaffee felé fordították a fejüket, épp abban a pillanatban, amikor az ügyvéd beszállt a John Milton és Munkatársai cég limuzinjának hátsó ülésére. Egy fiatal és mindenre elszánt riporter fürgén leszaladt a lépcsın, és utánakiáltott: – Mr. Jaffee! Egy pillanat, uram! A többi újságíró és az alperes összegyőlt rokonai nevetéssel nyugtázták a kilátástalan próbálkozást. A kocsi ajtaja becsapódott, a sofır átsétált a volánhoz, és a limuzin néhány másodperc múlva eltőnt a forgatagban. Richard Jaffee hátradılt az ülésen, és maga elé meredt. – Az irodába, uram? – érdeklıdött a sofır. – Nem, Charon. Haza, legyen szíves. A magas, kreol bırő egyiptomi úgy nézett bele a visszapillantó tükörbe, mintha egy varázsgömböt fürkészne. Mandulavágású szemének sarkában apró ránc jelent meg, s szinte észrevehetetlen bólintással nyugtázta, amit látott, s amit már úgyis tudott. – Ahogy óhajtja, uram. – Charon kényelmesen hátradılt, s a továbbiakban olyan sztoikus nyugalommal irányította a limuzint, mintha egy halottaskocsit vezetne. Richard Jaffee útközben végig mozdulatlanul ült. Nem fordult se jobbra, se balra, nem nézett ki a kocsi ablakán. A harminchárom éves fiatalember, úgy tőnt, percrıl percre öregszik. Arca elsápadt, homlokán elmélyültek a ráncok, kék szemére szürke fátyol borult. Tenyerével óvatosan megtapogatta arcát, mintha attól tartana, hogy teste máris oszlásnak indult. Végül elernyedt, és behunyta szemét. Szinte azon nyomban megjelent elıtte Gloria képe, még abból az idıbıl, mielıtt Manhattanbe költöztek. Olyannak látta a nıt, amilyen elsı találkozásukkor volt: vidámnak, ártatlannak és végtelenül bizakodónak. Gloria optimizmusa és hite akkoriban felüdítette és stimulálta ıt; felébresztette benne a vágyat, hogy mindent megadjon a nınek, nehéz munka árán megteremtse azt a meleg és boldog a világot,

amit Gloria elképzelt. Szeretni és oltalmazni akarta kedvesét, amíg a halál el nem választja tıle. A halál azóta megtette a dolgát: Gloria alig egy hónappal korábban elhunyt, mégpedig a Manhattan Memorial Hospital szülészeti osztályán. Gondosan ápolták, veszélyeztetett terhességrıl szó sem volt. Egészséges, erıs csecsemıt hozott a világra, a szülés mégis az életébe került. Az orvosok csak a fejüket csóválták. Gloria szíve alulmaradt a küzdelemben, mondták, mintha a szív önálló, érzı lény lett volna, mely fájdalmas fintorral kilehelte a lelkét. Richard azonban jól tudta, mi okozta felesége halálát. Gyanúja beigazolódott: csupán önmagát hibáztathatta a történtekért, hiszen ı hozta ide Glóriát. A nı vakon megbízott benne, s ı húsvéti bárány módjára feláldozta kedvesét. Egyhónapos fia nyugodtan aludt, jól evett, normálisan fejlıdött, és fogalma sem volt róla, hogy félárva, hogy anyja az életével fizetett az övéért. Bármely pszichiáter természetes reakciónak ítélte volna, hogy a megözvegyült apa haragszik gyermekére – Richard jól tudta ezt, s azt is, hogy a pszichiátereknek fogalmuk sincs az igazságról. Persze nehéz, talán egyenesen lehetetlen volt győlölnie az ártatlan, gyámoltalan gyermeket. Richard igyekezett is feloldani fia iránt érzett ellenszenvét. Eleinte logikus érveket hozott fel, majd Gloria emlékét hívta segítségül. A nı angyali derőlátásának fényében próbált visszatérni a józan ész útjára. Egyik módszer sem mőködött. Ekkor egy bentlakó dajka gondjaira bízta a gyereket, s attól fogra csak ritkán érdeklıdött felıle, sokszor napokig be se ment hozzá. Beletemetkezett a munkába, csak hogy ne kelljen gondolkodnia. Nem akart emlékezni, menekült kínzó bőntudata elıl. Munkájából emelt gátat maga köré, hogy személyes tragédiája ne áraszthassa el lelkét. Most azonban a rátörı emlékek lerombolták a gátakat. Ajkán érezte Gloria csókjait, látta Gloria mosolyát, s felidézte a pillanatot, mikor kiderült, hogy a nı terhes. Lehunyt szemhéján, mint holmi mozivásznon, jelenetek, képek tucatjai peregtek le. – Megérkeztünk, uram – szólt Charon. Megérkeztek? Richard lassan kinyitotta a szemét. Charon a kocsi mellett állt, a kitárt ajtó kilincsét markolva. Richard felemelte aktatáskáját, és kiszállt a limuzinból. Charonra nézett, aki jó öt hüvelykkel magasabb volt nála. A széles vállú, átható tekintető férfi óriásként magaslott fölé. Egy pillanatig a sofır szemébe meredt, s egyszerre úgy érezte, mintha egy ısrégi szobor nézne vissza rá. Egy szobor, amely évszázadok óta mást se csinál, csak figyel, s immár ismert minden ember múltját és jövıjét. Richard biccentett, mire Charon becsukta a limuzin hátsó ajtaját, és visszaült a volán mögé. A ügyvéd megvárta, amíg a kocsi elindul, majd belépett az égbe nyúló lakótömb bejáratán. Philip, a nyugdíjas New York-i rendır, aki nappalos biztonsági ırként dolgozott a házban, felpillantott újságja mögül, majd felpattant székébıl, és vigyázzba vágta magát. – Gratulálok, Mr. Jaffee. Hallottam a hírt. Biztosan remek érzés, hogy ezt a pert is megnyerte. Richard elmosolyodott. – Köszönöm, Philip. Minden rendben? – Hát persze, uram – felelte az ır, majd szokásához híven hozzátette: – Ez a munka kész szanatórium. – Az – bólintott Richard. – Az bizony. Elhaladt az ırpult elıtt, és a lift felé vette útját. Mikor a fülke ajtaja bezárult mögötte, ismét lehunyta szemét, és felidézte a napot, amikor elıször léptek be Glóriával az épületbe. Új lakásuk láttán a fiatalasszony a szó szoros értelmében

sikongatott az örömtıl. – Istenem, mit tettem? – motyogta Richard. A lift megállt, és ı azonnal kinyitotta szemét. Egy pillanatig még meredten állt, majd elindult lakása felé. Alighogy belépett az ajtón, már hallotta is Mrs. Longchamp közeledı lépteit. – Ó, Mr. Jaffee. – A dajka csupán ötvenéves volt, de máris úgy festett, mint a mesebeli nagymama: ısz haj, tömzsi test, barna szem, pirospozsgás, pufók arc. – Gratulálok. Bemondták a tévében a hírt. A sorozatot is félbeszakították miatta. – Köszönöm, Mrs. Longchamp. – Egyetlen pert sem veszített el, amióta Mr. Miltonnak dolgozik, ugye? – Nem, Mrs. Longchamp, egyet sem. – Nagyon büszke lehet magára. – Igen. – Braddel minden rendben – mondta a dajka. – Épp most készülök megetetni. Richard bólintott. – Nem akarom feltartani. Az asszony rámosolygott, és visszatért a gyerekszobába. Richard letette aktatáskáját, körülnézett a lakásban, majd lassan elindult a nappalin keresztül a terasz felé. A teraszról lélegzetelállítóan szép kilátás nyílott a Hudson folyóra, Richard azonban egy pillanatra sem állt meg gyönyörködni. Határozott, kimért léptekkel haladt, ahogy az olyan emberek szoktak, akik pontosan tudják, hova készülnek. Felállt a napozószékre, bal lábával fellépett a mellvédre, és az öntöttvas rácsba kapaszkodva felhúzta magát. Azután kecses mozdulattal lenyúlt, mintha fel akarna segíteni valakit, s a következı pillanatban testét elnyelte a tizenöt emeletnyi mélység.

ELSİ FEJEZET A HUSZONNYOLC ÉVES Kevin Taylor felpillantott az asztalon fekvı papírokból. Néhány másodperc szünetet tartott – úgy tett, mintha tisztáznia kellene magában valamely fontos kérdést, mielıtt hozzákezdene a tanú kikérdezéséhez. Az efféle kis drámai gesztusok a vérében voltak. Eszköztárát pszichológiai megfontolásokra alapozott hatásvadász fogások alkották. A dokumentumok böngészése és az elsı kérdés közé iktatott szünet tapasztalata szerint nyugtalanságot keltett a tanúban. A megfélemlítendı “áldozat” ezúttal egy általánosiskola-igazgató, név szerint Philip Cornbleau volt. Az ötvennégy éves, szikár, sápadt, kopasz férfi türelmetlenül fészkelıdött a székében. Kevin gyors pillantást vetett a hallgatóságra. A helyzetre remekül illett az elcsépelt kifejezés: a levegı szinte szikrázott a feszültségtıl. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket, S ekkor a blithedale-i bíróság tárgyalótermének jókora ablakain egyszerre beáradt a napfény. Mintha egy világosító hirtelen bekapcsolta volna az összes lámpát – már csak a rendezı kiáltása hiányzott: “Felvétel!” Kevin körülnézett a zsúfolásig telt tárgyalóteremben, s tekintete megakadt egy ismeretlenen. A hátsó sorok egyikében ülı, elegáns, jóképő férfi olyan gyöngéd, büszke mosollyal nézett rá, akár egy apa a fiára. Az ismeretlen negyvenes évei elején járhatott – vagyis korántsem volt annyi idıs, hogy Kevin apja lehessen –, s megjelenésébıl a sikeres emberek magabiztossága sugárzott. Kevin, aki éles szemmel figyelt az efféle részletekre, felismerte a férfin a szürke Giorgio Armani öltönyt. Ugyanezt a ruhadarabot nézegette vágyakozva, mielıtt megvette a kétsoros, sötétkék gyapjúöltönyt, amit ma is viselt. Leértékelve jutott hozzá, feleannyiért, amennyibe az Armani került volna. Az ismeretlen finom biccentéssel köszöntötte ıt. A tárgyalóterem csendjét csupán néhány élesen visszhangzó köhögés törte meg. Egy huszonöt éves tanárnı, Lois Wilson ügyét tárgyalták; Wilsont azzal vádoltak, hogy több gyereket megrontott Blithedaleben. Ez a Nassau megyei kisváros úgynevezett “hálószoba-település” volt: szinte minden lakosa a közeli New Yorkba járt dolgozni. Blithedale-t felsı középosztálybeli családok kényelmes házai és jól ápolt kertjei alkották; tiszta, széles utcáit juhar- és tölgyfák szegélyezték, üzleti negyede kicsi és csendes volt. Itt nem terpeszkedtek túlméretezett üzletházak, nem épültek hosszú bevásárlóutcák, se csillogó éttermek, motelek. A városatyák a reklámok minıségét is szigorúan szabályozták: számőzték a hivalkodó óriásplakátokat, az erıszakos, harsány színeket. A helybéliek élvezték a település elszigeteltséget. Olyan gyakran utaztak be New Yorkba, amilyen gyakran csak akartak, de mikor visszatértek, számíthattak rá, hogy itt várja ıket jól körülbástyázott “Alice Csodaországban”-életük. A városban nem történtek botrányok, az élet békésen folydogált jól kiépített medrében. Annál is nagyobb visszhangot keltett, mikor Lois Wilsont, a helyi általános iskola egyik új tanárát megvádolták egy tízéves kislány megrontásával. Az iskolában lefolytatott vizsgálat ezután további három hasonló esetre is fényt derített. Emellett az is kiderült, hogy Lois Wilson minden valószínőség szerint leszbikus. A tanárnı Blithedale külterületén bérelt egy házat barátnıjével, aki idegen nyelvet oktatott egy közeli gimnáziumban. Egyiküknek sem volt barátja, se bármiféle férfi ismerıse. A Boyle, Carlton és Sessler ügyvédi cég vezetısége egyáltalán nem lelkesedett

azért, hogy Kevin elvállalta ezt az ügyet. A fiatal jogász maga ajánlotta fel szolgálatait Lois Wilsonnak, s mikor megkapta a megbízást, azzal fenyegetızött, hogy kilép a cégtıl, ha a teljes jogú partnerek megtiltják neki a tanárnı ügyének felkarolását. Kevin egyre türelmetlenebbül viselkedett munkaadóival szemben. Egyre nehezebben viselte az ügyvédi iroda hagyományosan konzervatív jogfelfogását, és egyre sötétebb színben látta saját jövıjét a cégnél. Ez volt a legelsı igazán fajsúlyos ügye, az elsı olyan per, amelyben bizonyíthatta átlagon felüli ügyességét és tudását. Úgy érezte magát, mint a sportoló, aki végre eljut égy valóban rangos versenyre. Ez az eset, ha nem is volt épp az olimpia, de mindenesetre több volt iskolai bajnokságnál, hiszen a nagyvárosi lapok is cikkeztek róla. A körzeti ügyész, Martin Balm, peren kívüli megegyezést ajánlott Kevinnek, remélve, hogy ezzel a megoldással távol tarthatja a médiát az ügytıl, és elejét veheti a nagy felhajtásnak. Kevin jóérzésére apellálva hangsúlyozta, hogy ily módon a gyerekeket sem kellene a tárgyalóterembe citálni, és arra kényszeríteni, hogy felidézzék az átélt borzalmakat. Ha Lois bőnösnek vallaná magát, megúszhatna öt év felfüggesztettel és mentálhigiénés kezeléssel. Emellett persze örökre búcsút kellene vennie a tanári pályától. Kevin azonban azt tanácsolta védencének, hogy ne menjen bele az egyezségbe. Loisnak ezt nem kellett kétszer mondani, s így most itt ült a bíróság elıtt, illedelmesen, ölében összekulcsolt kézzel. Kevin figyelmeztette ıt, hogy kerülje az arrogáns gesztusokat, inkább igyekezzen megtörtnek, csalódottnak tőnni. Lois ezért idırıl idıre elıvette zsebkendıjét, és megtörölte a szemét. Kevin irodájában el is próbálták a koreográfiát. A fiatal ügyvéd megtanította a nıt állhatatosan a tanúk szemébe meredni, és esengve tekinteni az esküdtekre. Lois alakításáról videofelvételt készített, s ennek segítségével magyarázta el, hogyan bánjon védence a szemével és a kezével, milyen frizurát viseljen, hogyan tartsa a vállát és a fejét. Manapság, a vizualitás korában – magyarázta – nagyon fontosak az apró gesztusok, jelzések, a testbeszéd. Kevin a válla fölött hátranézett feleségére, Miriamra, aki a negyedik sorban ült. A nı idegesnek, feszültnek tőnt, látszott, hogy aggódik érte. Sanford Boyle-hoz hasonlóan Miriam is le akarta beszélni ıt az ügyrıl, de Kevin makacsabbul ragaszkodott ehhez a feladathoz, mint bármi máshoz hároméves ügyvédi pályafutása során. Semmi másról nem lehetett beszélni vele; még a hétvégéken is hosszú órákat töltött kutatással, nyomozással. Sokkal lelkiismeretesebben készült fel a tárgyalásra, mint ahogy ennyi pénzért elvárható volt tıle. Kevin magabiztos mosolyt villantott Miriamre, majd szinte ijesztı hirtelenséggel a tanú felé fordult. – Mr. Cornbleau, ön egymaga hallgatta ki november harmadikán a három kislányt? – Igen. – Az állítólagos elsı áldozat, vagyis Barbara Stanley hívta fel rájuk a figyelmét? – Kevin egy bólintással nyugtázta a még meg sem kapott választ. – Úgy van. Ezért hívattam be ıket az irodámba. – Fel tudja idézni, mivel kezdte a beszélgetést? – Tessék? – Cornbleau összevonta a szemöldökét, mintha nevetségesnek tartaná a kérdést. – Mi volt az elsı kérdés, amit feltett nekik? – Kevin az esküdtek padja felé lépett. – Azt kérdezte tılük, hogy Miss Wilson megfogta-e a feneküket? Hogy benyúlt-e a szoknyájuk alá? – Természetesen nem. – Hát akkor mit kérdezett? – Azt, hogy igaz-e, miszerint ugyanolyan panaszaik vannak Miss Wilsonra, mint

Barbara Stanleynek. – Ugyanolyan panaszaik? – Igen. – Barbara Stanley tehát elmondta a barátnıinek mindazt, ami állítólag történt vele, mire a három lány hasonló esetekrıl számolt be neki. Viszont korábban egyikük sem említette a történteket se otthon, se az iskolában. Jól értem? Ezt állítja? – Igen, én így értelmeztem a beszámolójukat. – Karizmatikus tízéves kislány – morogta Kevin, mintha csak hangosan gondolkodna. Néhány esküdt felvonta a szemöldökét. Egy kopasz férfi a jobb szélen elgondolkozva felemelte a fejét, és fürkészı tekintettel nézett az iskolaigazgatóra. Kevin a hallgatóság felé fordult. Észrevette, hogy a hátsó sorban ülı ismeretlen most még szélesebben mosolyog, és biztatóan bólogat felé. A férfi biztosan Lois Wilson rokona, gondolta Kevin, talán a bátyja. – Mr. Cornbleau, el tudná mondani a bíróságnak, milyen jegyeket kapott Barbara Stanley Lois Wilson óráin? – A teljesítménye az elégséges és a közepes között ingadozott. – Értem. És voltak már korábban is problémái a tanárnıvel? – Igen – motyogta az igazgató. – Elnézést, nem értem. – Igen. Miss Wilson két alkalommal is leküldte az irodámba Barbarát, mert a kislány nem volt hajlandó dolgozni, és csúnya szavakat használt az órán. De ez nem… – Szóval nem túlzás azt állítani, hogy Barbara nem kedvelte Miss Wilsont – vágott a szavába Kevin. – Tiltakozom, elnök úr. – A körzeti ügyész felállt. – A védelem arra kéri a tanút, hogy következtetéseket vonjon le. – Helyt adok. – Elnézést, elnök úr, – Kevin ismét Cornbleau-hoz fordult. – Térjünk vissza a három tanuló problémájához. Aznap az irodájában részletesen kikérdezte ıket az eseményekrıl? – Igen, úgy véltem, ezt célszerő azonnal tisztázni. – Csak nem azt akarja mondani, hogy mindegyikük végighallgatta a másik kettı történetét? – Kevin döbbent hitetlenkedéssel csóválta a fejet. – De igen. – Nem gondolja, hogy helytelenül járt el? Nem kellett volna inkább négyszemközt… ilyen kínos ügyben… – Vizsgálatot folytattam, és így tőnt helyesnek. – Értem. Korábban is folytatott már efféle vizsgálatot? – Nem, soha. Ezért is volt ennyire megrázó az eset számomra. – Felvilágosította a lányokat arról, hogy ha kitalált történettel állnak elı, nagy bajba keveredhetnek? – Természetesen. – De ön hajlott rá, hogy higgyen nekik, igaz? – Igaz. – Miért? – Mert mindhárman ugyanazt mondták, ugyanúgy számoltak be a történtekrıl. Cornbleau láthatóan elégedett volt saját válaszával, Kevin még közelebb lépett hozzá, és szaggatott, kopogó hangon tette fel következı kérdését. – Eszébe sem jutott, hogy esetleg egyeztették a történeteiket? – Tessék? – Lehetséges, hogy együtt tanulták be a mesét? – Nem értem, mire akar…

– Lehetségesnek tartja vagy sem? – Hát… – Sosem hallott még hasonló korú gyerekeket hazudni? – Dehogynem. – Olyat is tapasztalt, hogy többen hazudtak egyszerre? – Igen, de… – Tehát lehetséges, hogy hazudtak? – Gondolom. – Gondolja? – Nos… – A lányokkal folytatott beszélgetése után behívatta Miss Wilsont? Szembesítette ıt az ellene felhozott vádakkal? – Igen, hogyne. – És hogyan reagált a tanárnı? – Nem tagadta. – Úgy érti, az ügyvédje távollétében nem volt hajlandó nyilatkozni errıl a témáról. Cornbleau fészkelıdni kezdett. – Így volt, vagy sem? – Igen, ezt válaszolta. – Ön pedig haladéktalanul informálta a tanfelügyelıt, majd felhívta a körzeti ügyészt, igaz? – Igen. Ilyen esetben ez a szabályos eljárás. – Ezután tovább folytatta a vizsgálatot? Meghallgatott további tanulókat is? – Nem. – Miss Wilsont viszont a tanfelügyelı jóváhagyásával felfüggesztette, mielıtt még vád alá helyezték volna. – Mondtam már, hogy… – Kérem, válaszoljon a kérdésre. – Igen. – Igen – ismételte meg Kevin, mintha egy bőnös kicsikart vallomására akarná felhívni a figyelmet. Szünetet tartott, arcán félmosollyal az esküdtek felé fordult, majd ismét Cornbleau szemébe nézett. – Mr. Cornbleau, folytatott ön azelıtt eszmecserét Miss Wilsonnal a tanárnı faliújságjairól? – Igen. – Miért? – Mert Miss Wilson faliújságjai a szükségesnél kisebbek voltak. – Ezek szerint ön kifogásolta Miss Wilson tanári tevékenységét. – A tantermi dekoráció fontos része a hatékony tanári munkának – hangzott Cornbleau pedáns válasza. – Aha. Miss Wilson tehát önnel ellentétben… hogy is mondjam… nem tulajdonított elég nagy jelentıséget a faliújságoknak. – Nem. – Sıt, ahogy ön a kartonjára bejegyezte, egyenesen “megvetı” hozzáállást tanúsított. – Sajnos a fiatal tanárok mostanában nem kapnak megfelelı kiképzést a fıiskolákon. Kevin bólintott. – Hát persze. Miért is nem lehet mindenki olyan, mint mi vagyunk? A hallgatóság egyes tagjai kuncogással jutalmazták a szónoki kérdést. A bíró koppantott a kalapácsával.

– Ön Miss Wilson öltözködését is kifogásolta, nemde? – folytatta Kevin, immár konkrét irányt adva kérdéseinek. – Igen, úgy véltem, konzervatívabban kellene öltözködnie. – Miss Wilson munkaközösség-vezetıje ezzel szemben mindig a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott védencem tanári teljesítményérıl. Kevin kezébe vett egy papírlapot, és emelt hangon folytatta: – Legutolsó jelentésében a következıket írta: “Lois Wilsonnak veleszületett érzéke van a gyerekekhez. A legnehezebb körülmények között képes szót érteni a tanulókkal, és hatékonyan motiválni ıket.” Kevin letette a dokumentumot. – Ez meglehetısen pozitív értékelés, nem gondolja? – Igen, de amint már említettem… – Nincs több kérdésem, elnök úr. Kevin dühtıl kivörösödött arccal tért vissza asztalához. Erre a bővészmutatványra bármikor képes volt, s a várt hatás ezúttal sem maradt el. Mindenki ıt nézte, ı viszont a hátsó sorban ülı ismeretlenre pillantott. Észrevette, hogy a férfi arcán a mosoly az ıszinte csodálat kifejezésének adta át a helyét. Ezt látva, Kevint mintha hájjal kenegették volna. Miriam ezzel szemben szomorúnak tőnt, olyannyira, hogy könnyekben tört ki. Mikor férje feléje pillantott, gyorsan lehorgasztotta fejét. Szégyenkezik miattam, gondolta Kevin. Uramisten, még mindig szégyellj, amit csinálok. – Mr. Balm? Van még kérdése Mr. Cornbleau-hoz? – Nincs, elnök úr – rázta a fejét az ügyész. – A vád tanúnak szólítja Barbara Stanley! Kevin biztatóan megveregette Lois Wilson kezét. Sikerült elérnie, hogy az ügyésznek mindent egy lapra kelljen feltennie. Kövérkés, göndör, szıkésbarna hajú kislány közeledett a tanúk padja felé. Világoskék ruhácskát viselt fehér csipkegallérral és hasonló kézelıkkel. Lelkes várakozással telepedett le a helyére, és kérés nélkül felemelte a jobb kezét, hogy felesküdjön. Kevin biccentett, és sokatmondó pillantást vetett Martin Balm felé. A kislány nagyon jól tudta, mi következik – ezek szerint Balm is elvégezte a házi feladatát. Kevin azonban tudta, hogy ı sokkal alaposabban készült, és szorgalmának meg is lesz az eredménye. – Barbara – kezdte Balm, közelebb lépve a kislányhoz. – Egy pillanat, Mr. Balm – szólt közbe a bíró, és az ifjú tanú felé hajolt. – Barbara, értetted, hogy mire esküdtél az imént? Arra, hogy az igazat fogod mondani. Barbara a hallgatóságra pillantott, majd a bíróra nézett, és bólintott. – És azt is tudod, hogy amit itt el fogsz mondani, az nagyon fontos lehet? A kislány ismét bólintott, ezúttal kevésbé lendületesen. A bíró hátradılt a székben. – Folytassa, Mr. Balm. – Köszönöm, elnök úr. A magas, ösztövér Balm a tanúk padjához lépett. Mindenki tudta róla, hogy politikai karrierre készül, és cseppet sem örült ennek az ügynek. Bízott benne, hogy Kevin és védence elfogadják az ajánlatát, de erre nem került sor, s így most kénytelen volt egy tízéves kislány vallomására hagyatkozni. – Szeretném, ha megismételnéd, amit aznap Mr. Cornbleau-nak mondtál az irodájában. Szépen, lassan beszélj, ne hadarj. A pufók kislány gyors pillantást vetett Loisra. Kevin utasította védencét, hogy mereven nézze a tanúkat, különösen a három kislány, akik megerısíteni szándékoztak Barbara Stanley állításait.

– Hát… néha, amikor mővészetóránk volt… – Mi az a mővészetóra, Barbara? – Mővészet, olvasás vagy zene. Az osztály a mővészettanárhoz vagy a zenetanárhoz megy. A kislány félig lehunyt szemmel mondta fel a begyakorolt szöveget. Kevin látta rajta a feszült igyekezetet, s a hallgatóság több tagjai is mosolygott, mintegy némán drukkolva a kislánynak. Az ismeretlen azonban rezzenéstelen arccal, feszülten, szinte dühösen figyelt. – Értem – bólintott Balm. – Szóval olyankor átmentek egy másik osztályterembe. – Aha. – Kérlek, hogy igennel vagy nemmel válaszolj. – Aha… Mármint igen. – Szóval néha, amikor mővészetórátok volt… – súgott Balm. – …akkor Miss Wilson megkért egy-egy tanulót, hogy maradjon ott óra után – folytatta a mondatot Barbara. – Maradjon ott? Mármint vele az üres osztályteremben? – Aha… igen. – És? – És egyszer engem is megkért. – Hogyan mesélted el ezt az esetet Mr. Cornbleaunak? Barbara kissé oldalt fordult a székében, hogy elkerülje Lois Wilson pillantását. Mély lélegzetet vett, és belefogott. – Miss Wilson megkért, hogy üljek le mellé. Azt mondta, szerinte csinos kislány vagyok, és hogy vannak olyan dolgok a testünkkel kapcsolatban, amirıl a felnıttek nem szeretnek beszélni. Barbara elhallgatott és lesütötte a szemét. – Folytasd. – Azt mondta, vannak különleges testrészeink. – Különlegesek? – Aha… Igen. – És mit akart elmondani neked ezekrıl a testrészekrıl? Barbara gyors pillantást vetett Lois Wilsonra, majd újra Balm felé fordult. – Mit akart elmondani neked? – ismételte meg az ügyész a kérdést. – Hát, hogy furcsa dolgok történnek, ha valaki hozzányúl ezekhez a testrészekhez. – Értem. És azután mit csinált? – Balm biztatóan rábólintott a kislányra. – Megmutatta nekem azokat a helyeket. – Megmutatta? Hogyan? – Hát rájuk mutatott, és aztán megkért, hogy hadd foghasson meg ott, hogy megértsem, mire gondol. – És te megengedted neki? Barbara összeszorította ajkát és bólintott. – Igen? – Igen. – Pontosan hol érintett meg? – Itt és ott – felelte Barbara, a mellére; majd a lába közé mutatva. – Csak megérintett ezeken a helyeken, vagy mást is csinált? Barbara beharapta alsó ajkát. – Mindannyian tudjuk, hogy nehéz errıl beszélni, de fel kell tennem ezeket a kérdéseket, hogy kiderüljön az igazság. Ugye, megérted? A kislány bólintott. – Mit csinált még veled Miss Wilson?

– Berakta ide a kezét – folytatta Barbara, kezét a lába közé dugva –, és dörzsölni kezdett. – Berakta oda a kezét? Mármint a ruhád alá? – Igen. – Azután mi történt? – Megkérdezte, hogy érzek-e valami különöset. Mondtam, hogy csak csiklandoz, és erre elhúzta a kezét. Azt mondta, még nem értem a dolgot, de majd máskor is megpróbálja velem. – És meg is próbálta? – Velem nem – felelte gyorsan Barbara. – Hanem az osztálytársaiddal, a barátnıiddel? – Aha. Igen. – És amikor elmondtad nekik, hogy mit csinált veled Miss Wilson, ık is elmondták, hogy mit csinált velük, igaz? – Igen. Halk moraj futott végig a termen. A bíró megrovóan nézett a hallgatóságra, mire azonnal csend lett. – És akkor mindnyájan elmondtátok a dolgot Mr. Cornbleau-nak? – Igen. – Jól van, Barbara. Most Mr. Taylor is feltesz neked néhány kérdést. Kérlek, légy vele is ugyanolyan ıszinte, mint velem voltál. Martin Balm most Kevin felé fordult, és megcsóválta a fejét. Tıle sem álltak távol a színpadias gesztusok. Nem is rossz, gondolta Kevin. Ezt megjegyzem: “Légy vele is ugyanolyan ıszinte, mint velem voltál.” – Barbara – kezdte Kevin, mielıtt még felállt volna. Hangja barátságosan csengett. – A teljes neved Barbara Elizabeth Stanley? – Igen. – Van egy másik lány is az osztályotokban, akit Barbarának hívnak, igaz? A kislány bólintott, és Kevin mosolyogva közelebb ment hozzá. – İt Barbara Louise Martinnak hívják, és Miss Wilson, hogy megkülönböztessen titeket, ıt Barbara Louise-nak szólította, téged pedig egyszerően Barbarának, így volt? – Igen. – Kedveled Barbara Louise-t? A kislány megvonta a vállát. – Mit gondolsz, Miss Wilson jobban kedveli Barbara Louise-t, mint téged? Barbara Stanley összehúzott szemmel Loisra pillantott. – Igen – felelte. – Azért, mert Barbara Louise jobb tanuló? – Nem tudom. – Próbáltál a többi lány között ellenszenvet ébreszteni Barbara Louise iránt? – Nem. – Barbara, ne felejtsd el, amire a bíró úr figyelmeztetett. Igazat mondasz? – Igen. – Küldtél olyan leveleket az osztálytársaidnak, amelyekben kigúnyoltad Barbara Louise-t? Barbara ajka kissé megremegett. – Igaz az, hogy Miss Wilson egyszer rajtakapott, mikor gúnyolódó levelet küldtél az osztálytársaidnak? – kérdezte Kevin bólintva. Barbara Lois Wilsonra nézett, majd tekintete a teremben ülı szüleire vándorolt. – Miss Wilson gondosan feljegyzi, ami az osztályában történik – folytatta Kevin

Cornbleau-hoz fordulva. – A leveleidet is megırizte. Elıvett egy papírcetlit, és kibontotta. – “Nevezzük Barbara Lajhárnak.” Ezt írtad valakinek, és ezután sokan tényleg így csúfolták Barbara Louise-t. így volt? Barbara nem felelt. – Ami azt illeti, azok a lányok kaptak rá erre elsıként, akikkel most együtt vádolod Miss Wilsont. Igaz ez? – Igen. – Barbara sírással küszködött. – Ezek szerint hazudtál, amikor azt mondtad, hogy sosem próbáltad az osztálytársaidat Barbara Louise ellen hangolni. – Kevin hangja egyszerre keményen csengett. – Hazudtál vagy sem? Barbara bólintott. – És talán az is hazugság volt, amit az imént Mr. Balmnak mondtál. A kislány gyorsan megrázta a fejét. – Nem – felelte elhaló hangon. Kevin a hátában érezte a teremben ülık győlölködı pillantásait. Barbara jobb szemébıl kicsordult egy könnycsepp. – Mindig is arra vágytál, hogy Miss Wilson ugyanúgy kedveljen téged, mint Barbara Louise-t, igaz? Barbara megvonta a vállát. – Sıt, tovább megyek: azt szeretted volna, ha a fiúk és a lányok egyaránt téged kedveltek volna a legjobban az osztályban. – Nem tudom. – Nem tudod? Ugye, nem hazudsz megint? – Kevin jelentıségteljes pillantást vetett az esküdtekre. – Ha, jól tudom, egyszer pontosan ezt mondtad Mary Lesternek. Barbara megrázta a fejét. – Ha kell, idehívhatom Maryt is, úgyhogy légy szíves, és mondj igazat. Mondtad-e Marynek, hogy szeretnéd, ha mindenki utálná Barbara Louise-t, és téged szeretnének helyette? – Igen. – Barbara Louise-t tehát sokan kedvelik, igaz? – Aha. Igen. – És te szeretnéd, ha téged is kedvelnének. Ki nem szeretné? – Az utolsó kérdést Kevin szinte nevetve tette fel. Barbara nem tudta, felelnie kell-e erre, de Kevinnek nem is volt szüksége a válaszra. – Nos, Barbara, tisztában vagy vele, hogy te és a másik három lány azzal vádoljátok Miss Wilsont, hogy szexuális dolgokat, méghozzá csúnya szexuális dolgokat csinált veletek? Barbara bólintott, és kissé tágabbra nyitotta szemét. Kevin kitartóan nézett rá. – Igen – bökte ki végül a kislány. – Ez volt az elsı eset, hogy szexuális dolgokat csináltak veled, vagy hogy te magad szexuális dolgokat csináltál? – csattant Kevin következı kérdése. A hallgatóság azon nyomban felhördült, de a bíró elnémította ıket. Barbara lassan bólintott. – Igen? – Igen. Kevin halkra fogta hangját. – És mi történt aznap délután, amikor senki nem volt otthon nálatok, és te, Paula, Sara meg Mary meghívtátok hozzátok Geraldot és Tonyt? Barbara elvörösödött. Kevin még közelebb lépett hozzá, és szinte suttogva folytatta:

– Tudtad, hogy Mary mesélt arról a délutánról Miss Wilsonnak? A kislány arcára kiült a rettegés. Hevesen megrázta a fejét. Kevin elmosolyodott. Martin Balmra nézett, és elkapta az ügyész nyugtalan pillantását. Ezután bólintott, és félmosolyt villantott az esküdtekre. – Nem szerepeltél valami fényesen Miss Wilson óráin, igaz? – Most ismét könnyed, barátságos hangot ütött meg. – Nem. – Barbara letörölt arcáról egy könnycseppet, majd gyorsan hozzátette: – De nem én tehetek róla. A kislány láthatóan örült, hogy témát váltottak. Kevin hosszan hallgatott, mintha végzett volna, azután ismét Barbarához fordult. – Úgy gondolod, hogy Miss Wilson nem kedvel téged, és készakarva nehezíti meg a dolgod? – Igen. – Szóval nem szeretnéd, ha a jövıben is tanítana téged. Barbara többé nem tudta elkerülni Lois állhatatos tekintetét. – Nos? Igen vagy nem? – Csak szeretném, ha nem pikkelne rám. – Értem. Jól van, Barbara. Mikor került sor arra az állítólagos eseményre közted és Miss Wilson között? Emlékszel a dátumra? – Tiltakozom, elnök úr – szólt közbe Balm. – Egy tízéves kislánytól nem várható el, hogy dátumokra emlékezzen. – Elnök úr, ez a kislány a vád egyik koronatanúja. Ilyen körülmények között nem válogathatjuk meg, hogy mire kell és mire nem kell emlékeznie. – Rendben, Mr. Taylor, megértettük, mire céloz. A tiltakozást elutasítom. Folytassa. – Köszönöm, elnök úr. Jól van, Barbara, hagyjuk a dátumot. Milyen napon történt? Hétfın, esetleg csütörtökön? Kevin hadarva kérdezett, szinte rávetette magát a kislányra. – Öhm… egy keddi napon. – Kedden? – Igen. – De hiszen kedden nincs is mővészetórátok, Barbara – vágta rá Kevin, megragadva a nem várt alkalmat. Barbara tanácstalanul nézett körül. – Öhm, csütörtököt akartam mondani. – Csütörtököt akartál mondani. Biztos, hogy nem hétfıt? A kislány megrázta a fejét. – Miss Wilson ugyanis a szünetben gyakran átmegy a tanáriba, nem marad a teremben az óra után. Barbara értetlenül meredt rá. – Szóval csütörtökön történt? – Igen – felelte bizonytalanul a kislány. – A többi lánnyal nem ugyancsak csütörtöki napon esett meg az állítólagos dolog? – kérdezte Kevin, mintha már maga is összekeverné az idıpontokat. – Tiltakozom, elnök úr. A tanú nem köteles ismerni más tanúk vallomásának tartalmát. – Ellenkezıleg – vetette ellen Kevin. – Úgy vélem, nagyon alaposan tájékoztatták róla. – Kicsoda? – kérdezte sértıdötten az ügyész. – Uraim! – A bíró koppantott a kalapácsával. – A tiltakozásnak helyt adok. Mr. Taylor, korlátozza a kérdéseit ennek a tanúnak a vallomására.

– Ahogy óhajtja, elnök úr – bólintott Kevin, s mielıtt még Barbara magához térhetett volna, folytatta. – Mikor meséltél a lányoknak az esetrıl? Közvetlenül azután, hogy megtörtént? – Nem. – A ti házatokban mondtad el nekik? – Azt… – Azon a napon mondtad el nekik, amikor meghívtátok Geraldot és Tonyt? A kislány ajkába harapott. – Akkor mondtad el nekik, igaz? Volt valami különös okod rá, hogy épp azon a délutánon beszélj nekik róla? Történt valami aznap, ami miatt ez az ötleted támadt? Barbara szemébıl most már sorban potyogtak a könnyek. A kislány megrázta a fejét. – Ha azt akarod, hogy az esküdtek elhiggyék neked, amit Miss Wilsonról állítasz, mindent el kell mondanod. A többieknek is mindent el kell majd mondaniuk – tette hozzá. – Például azt, hogy miért került szóba aznap Miss Wilson, és hogy mit csináltatok a fiúkkal. Barbara könnyes szeme kitágult a rémülettıl. Kevin elérkezettnek látta az idıt, hogy felajánlja neki a kivezetı utat. – Akkor persze egészen más a helyzet, ha beismered, hogy az egészet csak kitaláltad, és hogy a lányok a te biztatásodra találták ki a maguk történetét. Nos, kitaláltad, vagy sem? A kislány kıvé dermedve ült, csak ajkai remegtek. Nem válaszolt. – Ha most rögtön elmondod az igazat, véget ér ez a rémálom – ígérte Kevin, majd szinte suttogva hozzátette: – Senki nem tud meg többet a dologról. A kislány döbbenten bámult rá. – Barbara? – Elnök úr – szólt közbe az ügyész –, Mr. Taylor zaklatja a tanút. – Ezzel nem értek egyet – felelte a bíró, és Barbara felé hajolt. – Válaszolnod kell a kérdésre. – Hazudtál Mr. Cornbleau-nak? – kérdezte gyorsan Kevin. – Azért hazudtál, mert nem szereted Miss Wilsont? Remek kérdés volt: feltételezte, hogy Barbara már bevallotta, hogy hazudott. Kevin a szeme sarkából látta, hogy az esküdtek a homlokukat ráncolják. Barbara megrázta a fejét, de szemébıl kigördült egy könnycsepp. – Tudatában vagy annak, hogy tönkreteheted Miss Wilson életét? – kérdezte Kevin, és oldalra lépett, hogy Lois Wilson a kislány szemébe nézhessen. – Ez nem játék, nem olyan mint például a “Különleges testrészek”, amit otthon játszottatok. Az utolsó mondatot Kevin hangosan suttogta, s a kislány arca azonnal lángolni kezdett. Szeme kitágult, s kétségbeesetten pillantott a hallgatóságra. – Ha eddig nem mondtál igazat, azt ajánlom, ismerd be, mi történt valójában, és ne folytasd a füllentést. Gondolkozz el szépen, és halljuk az igazságot. Kevin a kislány fölé magasodott, és tágra nyitott szemmel meredt rá. Azután hátrahúzta a kezét, mint az ökölvívó, aki a végsı csapásra készül. – Miss Wilson nem nyúlt a lányokhoz, igaz? Amiatt egyeztek bele a füllentésbe, ami aznap délután a ti házatokban történt. Azt mondtad nekik, hogy mindenkinek elmondod, ha nem segítenek neked. Barbara tátott szájjal ült, s úgy tőnt, mintha összes vére a fejébe áramlana. Meredt tekintettel bámult szüleire. Kevin a másik lábára állt, hogy eltakarja az ügyészt a kislány szeme elıl. – Nem kell arról beszélned, hogy mi történt aznap délután – szólt kegyesen. – Egy kérdésre azonban választ várok: megmondtad a barátnıidnek, hogy mit és hogyan kell

mondaniuk?… Barbara? Kevin jószerével belekalapálta a választ a kislány fejébe. – Mikor a barátnıid ülnek majd ezen a széken, el kell mondaniuk, mi történt aznap délután. Beszélniük kell a játékról, és az igazat kell mondaniuk. Viszont: ha te most igazat mondasz, rájuk már nem lesz szükség. Elıírtad nekik, hogy mit mondjanak? – Igen – motyogta a kislány, szinte megkönnyebbülten. – Tessék? – Igen. – Barbara sírva fakadt. – Szóval a lányok azt mondták Mr. Cornbleau-nak, amit te elıírtál nekik – összegezte a vallomást Kevin, majd az esküdtek felé fordult. Arckifejezésében düh és szánalom keveredett. Az esküdtek mind a kislányra néztek, majd Kevinre emelték tekintetüket. – De én nem hazudtam Mr. Cornbleau-nak! Én nem! – kiabálta könnyek között Barbara. – Sajnálom, Barbara, de azt kell mondanom, hogy nagyon sokat hazudtál, mióta abban a székben ülsz. Kevin megfordult, és fejcsóválva nézett a körzeti ügyészre. Barbara nem bírta abbahagyni a sírást, s egy oldalajtón ki kellett kísérni a terembıl. Kevin visszaült a helyére, de elıtte felmérte a hallgatóság reakcióit. A jelenlévık többsége döbbent, zavarodott arcot vágott. Mr. Cornbleau és még néhány helybéli polgár dühösnek tőnt. Az ismeretlen mosolygott, Miriam azonban a fejét rázta, és könnyeivel küszködött. Lois Wilson Kevinre nézett. Az ügyvéd bólintott, s ekkor Lois a begyakorolt koreográfiának megfelelıen megbocsátó pillantást vetett Barbarára, majd letörölt egy jól idızített könnycseppet az arcáról. A körzeti ügyész felállt, és üres tekintettel nézett a bíróra. Tisztában volt vele, hogy nincs értelme folytatni.

MÁSODIK FEJEZET A BRAMBLE INN NEVŐ angol stílusú fogadó az egyik legelegánsabb Blithedale környéki étterem volt. Két nevezetes specialitással büszkélkedhetett: a báránysülttel és a titkos házi recept alapján készült rumoscsokoládés desszerttel. Kevin és Miriam Taylor nagyon szerették a hely atmoszféráját. Élvezettel sétáltak végig a macskaköves bekötıúton, mely a hikorifapadokkal és téglakandallóval felszerelt tágas elıtérbe vezetett. Havas téli estékre elképzelni sem tudtak romantikusabb programot annál, mint hogy a Bramble Inn bárpultjánál ülve koktélt szürcsölgetnek, és hallgatják a fahasábok ropogását. Az étterem, mint mindig, ma is teltházzal üzemelt. A felsı középosztálybeli vendégek közül sokan ismerték Kevint, s többen oda is mentek hozzá gratulálni. Mikor végre kettesben maradt Miriammel, Kevin lágyan megcsókolta felesége arcát. Miriam már vagy egy hónapja vásárolta a fekete bırszoknyát és dzsekit, amit ma este viselt. Mindeddig a szekrény mélyén elrejtve tartotta új ruháját, várva a megfelelı alkalmat a beavatására. A szők szoknya híven követte csípıjének és kemény fenekének finom, telt ívét, s éppen annyit engedett látni formás, vékony lábaiból, amennyi elegendı volt a férfiképzelet felcsigázásához. A dzseki alatt szők, zöld-fehér felsırészt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna kacér melleire és ívelt vállára. Nem volt olyan társaság a földön, amelyben az öt láb, kilenc hüvelyk magas, dús, hullámos barna hajú Miriam Taylor ne arathatott volna osztatlan sikert. A fiatalasszony elvégzett egy egyéves kurzust Marié Simon manhattani modelliskolájában, s bár azóta sem dolgozott a kifutón, alakjában és mozgásában megırizte a manökenek kecses eleganciáját. Kevin elıször a hangjába szeretett bele – mély, szexis, Lauren Bacallos duruzsolásába. Néha fel is mondatta a lánnyal kedvenc filmszövegét: “Sam, hiszen jól tudod, hogyan kell fütyülni… csücsöríts az ajkaddal, és fújj”. Valahányszor Miriam ránézett csillogó, mogyoróbarna szemével, s vállát elfordítva Samet Kevinnel helyettesítette be, a fiatalember mindig úgy érezte, mintha egy kéz benyúlna a torkán, és megmarkolná a szívét. Akár nyakörvet is viselhetnék, gondolta ilyenkor, s Miriam kezébe adhatnám a pórázt. – A papucsofília bőnébe estem – mondta egyszer. – Ez a ritka vétség a feleség túlzott imádatában merül ki. Attól kezdve, hogy megismertelek, folyamatosan megszegem a legelsı parancsolatot: “Ne legyenek néked idegen isteneid énelıttem”. Egy koktélpartin ismerkedtek meg, amit Kevin munkaadója, a Boyle, Carlton és Sessler cég rendezett abból az alkalomból, hogy megnyitották új irodájukat egy blithedale-i irodaházban. Miriam a szüleivel jött el a partira. Apja, Arthur Morris, Blithedale legjobb fogorvosa volt. Kevint Sanford Boyle mutatta be a családnak; attól fogva a két fiatal úgy kerülgette egymást, mint két bolygó, amelyek egymás vonzáskörébe kerültek. Mosolyokkal, futó pillantásokkal húzta-vonta egyik a másikat, mígnem összetalálkoztak, s azután el sem váltak többé a parti végéig. Miriam még aznap elfogadta Kevin vacsorameghívását, s ezzel kezdetét vette gyors, szenvedélyes és forró románcuk. Kevin alig egy hónapra rá megkérte Miriam kezét. Most, hogy a Bramble Inn bárpultjánál ültek, és együtt élvezték Kevin sikerét, Miriam egyszerre rádöbbent, mennyire megváltozott férje az elsı találkozásuk óta. Mennyivel érettebb és öregebb lett, gondolta. S valóban, Kevin évekkel idısebbnek tőnt koránál. Nefritzöld szemében megfontoltság, fegyelem és önbizalom csillogott, higgadt gesztusai tapasztalt, érett férfi benyomását keltették. Kevin nem volt túlzottan

magas, de arányos, kisportolt teste erıt sugárzott. Képes volt kitöréseket produkálni, ha arra volt szükség, de általában kordában tartotta érzéseit. – Halljuk, mit gondoltál rólam ma délelıtt a tárgyalóteremben? Kicsit se voltál büszke rám? – Jaj, Kevin, egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok büszke rád – tiltakozott Miriam, de képtelen volt elhessegetni agyából a halálra rémült kislány képét. – Igazán… mesterien csináltad… de mégis jobb lett volna, ha nem kellett volna annyira megfélemlítened azt a szegény kislányt. – Persze, hogy jobb lett volna – vonta meg a vállát Kevin –, de meg kellett tennem. És azt se felejtsd el, hogy Barbara Stanley ugyancsak megfélemlítette a barátnıit. Úgy vette rá ıket, hogy hazudjanak. – Olyan szánalomra méltó volt szegény, amikor ízekre szedted a vallomását. Kevin elsápadt. – Nem én vádoltam meg Lois Wilsont, hanem Martin Balm – csattant fel. – İ idéztette be Barbarát, ı akarta, hogy vallomást tegyen. Nekem azzal kellett törıdnöm, hogy védjem a kliensem érdekeit, egy tanárnı jövıjét. – De Kevin, mi van, ha Barbara azért beszélte rá a barátnıit a hamis tanúzásra, mert félt egyedül felvenni a harcot? – Ezt a verziót a vádnak kellett volna kifejtenie. Az ügyész tiltakozhatott volna, de ez nem az én dolgom. Ismétlem, én védıügyvéd vagyok, vagyis minden rendelkezésre álló eszközzel védenem kell az ügyfelemet, máskülönben a szememre vetik, hogy nem végzem jól a munkámat. Elég egyértelmő feladat, nem? Miriam bólintott. Jobb meggyızıdése ellenére kénytelen volt egyetérteni férjével. – Csöppet sem vagy büszke a teljesítményemre? – ismételte meg a kérdést Kevin, és könyökével szelíden megbökte feleségét. Miriam elmosolyodott. – Benned egy színész veszett el, Kevin Taylor. Ahogy ott járkáltál, forogtál, idızítettél és lecsaptál… Megérdemelnéd, hogy Oscar-díjra jelöljenek. – Olyan az egész, mint valami színielıadás, igaz? Nem is tudom elmondani, mi történik velem, amikor belépek a tárgyalóterembe. Mintha felmenne a függöny, és nekem csak el kellene játszanom az elıre megírt szerepet. Szinte úgy érzem, mindegy, hogy ki a védencem, és lényegtelen, hogy mi a vád. Én ott vagyok, és azt teszem, amit tennem kell. – Hogy érted azt, hogy nem számít, ki a védenced és mi a vád? Akárkit azért nem védenél, ugye? Kevin nem felelt. – Ugye nem? – Attól függ, mennyit fizet – vonta meg a vállát. Miriam összehúzott szemmel fürkészte férje arcát. – İszintén válaszolj, Kevin. Kevin felemelte a jobb kezét. – Esküszöm, hogy az igazat és csakis az igazat… – Komolyan beszélek – vágott a szavába Miriam, és megfogta Kevin felemelt kezét. – Rendben van, hallgatlak. – A férfi elfordult; és beleszürcsölt az italába. – Felejtsd el a jogi zsargont. Hagyjuk a dumát a vád és a védı szerepérıl. Bebizonyítottad, hogy a három lány hazudott, illetve hogy hazugságra kényszerítették ıket. Azt sem tagadom, hogy Barbara Stanley nem egy angyal, de a kérdés mégiscsak az, hogy Lois Wilson megrontotta-e Barbarát vagy sem. Sok idıt töltöttél Loiszal, alaposan kikérdezted, úgyhogy tudnod kell a választ. – Lehet – felelte Kevin. Volt valami a fejmozdulatában, amitıl Miriamnek a hideg

futkározott a hátán. – “Lehet”? Kevin megvonta a vállát. – Mondtam már, én a védıje voltam. Megkerestem a gyenge pontokat az ügyész érvelésében, és azokon a pontokon támadtam. – De hogyha mégis bőnös… – Ki tudja azt, hogy ki bőnös és ki ártatlan? Ha nekem mint ügyvédnek tökéletes bizonyosságot kellene szereznem a kliens ártatlanságáról, mielıtt elvállalom az ügyet, akkor mellékállásban elmehetnék koldulni, mert az is jobban jövedelmezne. Kevin intett a pincérnek, és rendelt még egy italt. Miriam úgy érezte, mintha egyszerre felhı takarná el a napot a szeme elıl. Kihúzta magát, és körülnézett a bárban, hogy magához térjen. Tekintete megakadt egy jóképő, elegáns férfin, aki egy sarokasztalnál ült. A megérzése azt súgta, hogy az ébenfekete hajú úr figyeli ıket. Az ismeretlen egyszerre elmosolyodott. Miriam viszonozta a mosolyt, és gyorsan elkapta tekintetét. Mikor újra a férfira nézett, az még mindig kettejükre meredt. – Kevin, ismered azt az embert ott a sarokban? Egyfolytában minket néz. – Kicsodát? – fordult meg Kevin. – Igen… azaz nem, csak láttam ma a bíróságon. A férfi ismét rájuk mosolygott, és biccentett. Kevin viszonozta az üdvözlést. Az ismeretlen ezt nyilván invitálásként értelmezte, mert felállt, és elindult feléjük. Hat lábnál valamivel magasabb, arányos testalkatú férfi volt. – Jó estét. Az ismeretlen kezet nyújtott. Jókora tenyere volt és hosszú ujjai. Kisujján aranygyőrőt viselt, melyet egy bevésett “P” bető díszített. – Engedjék meg, hogy magam is feliratkozzam Mr. Taylor csodálóinak listájára. Gratulálok a sikeréhez. A nevem Paul Scholefield. – Köszönöm. Bemutatom a feleségemet, Miriamet. – Mrs. Taylor – biccentett Scholefield. – Kegyednek jó oka van rá, hogy ma este elbővölı és büszke legyen. Miriam elpirult. – Köszönöm. – Nem szeretnék tolakodónak tőnni – folytatta Scholefield –, de volt szerencsém látni önt ma munka közben. – Igen, emlékszem önre. – Kevin a homlokát ráncolta. – Találkoztunk már valahol? – Nem hinném. Magam is ügyvéd vagyok, de New Yorkban dolgozom. Megengedik, hogy egy percre csatlakozzam önökhöz? – Természetesen. – Köszönöm. Látom, épp az imént rendeltek maguknak italt. Máskülönben meghívnám önöket. – Scholefield intett a pincérnek. – Egy pezsgıkoktélt, legyen szíves. – Milyen területen dolgozik, Mr. Scholefield? – érdeklıdött Kevin. – Kérem, szólítson Paulnak. A cégünk kizárólag büntetıjoggal foglalkozik. Talán már hallott rólunk: John Milton és Munkatársai. Kevin elgondolkozott, majd megrázta a fejét. – Sajnálom, de nem. – Szóra sem érdemes – mosolygott Scholefield. – Az efféle céget akkor ismeri meg az ember, ha bajba kerül. Mi a legnehezebb esetekre specializálódtunk. Olyan ügyeket vállalunk, amelyektıl más ügyvédek rettegnek. – Érdekesnek hangzik – felelte óvatosan Kevin. Kezdte megbánni, hogy nem küldte el azonnal a fickót. Semmi kedve nem volt szakmai dolgokról beszélgetni. – Ideje volna egy asztal után nézni. Farkaséhes vagyok.

– Jó ötlet – bólintott Miriam, és intett a fıpincérnek. – Amint már mondtam, nem szeretnék zavarni – folytatta Scholefield, és névjegyet húzott elı a zsebébıl. – Ami azt illeti, nem véletlenül néztem meg a mai tárgyalását. Hallottunk magáról, Kevin. – Tényleg? – A fiatalember szeme elkerekedett. – Igen. Cégünk igyekszik megtalálni a legígéretesebb fiatal tehetségeket, akik büntetıperekkel foglalkoznak. De hogy a lényegre térjek, éppen üresedés van nálunk. – Ó… – Láttam, mire képes a tárgyalóteremben. Itthagynék egy névjegyet, és arra kérném, fontolja meg az ajánlatunkat. – Nem is tudom… – Feltételezem, hogy a cége ezek után felajánlja önnek a teljes jogú partneri státuszt. Mindazonáltal megjegyezném – talán nem veszi nagyképőségnek –, hogy az itteni lehetıségeknek és jövedelemnek mi a dupláját tudjuk biztosítani. – A jövedelmem dupláját? – Az asztaluk készen áll, uram – lépett oda a pincér. – Köszönöm. – Kevin ismét Scholefieldhez fordult. – Azt mondta, kétszer annyit fizetnének? – Igen. Tudom, mennyit kereshetne partnerként jelenlegi cégénél. Mr. Miltontól a dupláját kapná kezdı fizetésként, s ezt hamarosan jelentıs összegő prémium egészítené ki. Scholefield felállt. – Nem is rabolom tovább az idejüket. Munka után édes a pihenés. Scholefield átnyújtotta a névjegyet Kevinnek, majd tósztra emelte poharát. – Hívjon fel minket, nem fogja megbánni. És még egyszer, gratulálok a gyızelméhez. Mrs. Taylor. Azzal kiitta a koktélt, és távozott. Kevin néhány másodpercig mozdulni sem bírt a csodálkozástól. Azután a névjegyre nézett. A dombornyomott betők mintha felemelkedtek volna a papírról, és felnagyítva lebegtek volna a szeme elıtt. Egyszerre távolinak tőnt minden: a halk bárzene, a vendégek csevegése, sıt Miriam hangja is. – Kevin? – Hm? – Ez meg mi volt? – Nem tudom, de elég érdekes, nem gondolod? Scholefield visszatért asztalához, és rámosolygott Miriamre. A fiatalasszony úgy érezte, mintha a mosoly jeges kézként markolna a szívébe. – Gyere, Kevin, menjünk vacsorázni. Az ügyvéd még egy pillantást vetett a névjegyre, majd gyorsan zsebre dugta, és elindult Miriam után. Az étterem távolabbi végében foglaltak helyet, egy meghitt zugban elhelyezett asztalnál. Az asztalon álló kis olajlámpa fénye varázslatos halványsárga ragyogásba vonta arcukat. Fehérbort kortyolgattak, s az emlékeikrıl beszélgettek. Felidéztek néhány korábbi romantikus estét s közös életük más emlékezetes pillanatait. A halk muzsika finom hálóként szıtte körül ıket, aláfestı zene módjára kísérve beszélgetésüket. Kevin ajkához vonta felesége kezét, s egyenként megcsókolta ujjait. Annyira elmerültek egymás tekintetében, hogy a pincérnı csak habozva merte megzavarni ıket. Miriam megvárta, amíg felszolgálták nekik a vacsorát, s csak akkor hozta ismét szóba Paul Scholefieldet. – Tényleg sose hallottál a cégérıl?

– Nem. – Kevin emlékei közt kutatott, majd megrázta a fejét. Elıvette a névjegyet, és rámeredt. – Sose hallottam róluk, de ez semmit nem jelent. Tudod te, hány ügyvédi iroda van New York Cityben?… Nocsak, ez egész jó helyen van. Madison és 44. sarok. – Nem szokatlan az, hogy az egyik ügyvéd elmegy a másik tárgyalására? Kevin vállat vont. – Nem. Szerintem természetes dolog. Ha egyszer kíváncsiak a tudásomra, miért ne néznék meg, hogyan dolgozom? És azt se felejtsd el – tette hozzá látható büszkeséggel –, hogy errıl az ügyrıl a New Yorki újságok is írtak. A Times a múlt vasárnapi számban két bekezdést hozott róla. Miriam bólintott, de Kevin látta rajta, hogy bántja valami. – Miért kérdezed? – Nem tudom… Ahogy elıadta a mondókáját, ahogy átadta a névjegyet… valahogy túlságosan… magabiztosnak tőnt. – A sikeres emberek már csak ilyenek. Kíváncsi vagyok, komolyan gondolta-e, amit a fizetésrıl mondott… Vajon tényleg kétszer annyit fizetnének, mint a Boyle, Carlton és Sessler? Kevin ismét szemügyre vette a névjegyet, és megcsóválta a fejét. – Itt is éppen eleget kereshetsz, Kevin. – Az ember soha nem kereshet eleget. Itt különben is csak szökıévenként egyszer találok olyan munkát, mint ez a Wilson-ügy. Attól félek, hogy szépen visszasüllyedek majd a társasági jogba, az ingatlanperekbe. Egyszerően azért, mert itt nem találok elég büntetıjogi esetet. – Ez azelıtt nem zavart téged. – Tudom. – Kevin elıredılt, és belemeredt a kis olajlámpa lángjába. Máskülönben oly nyugodt arca most sóvár izgalmat tükrözött. – De ma történt velem valami ott a tárgyalóteremben… Úgy éreztem, mintha izzani kezdenék. Folyamatosan zakatolt az agyam; tudtam, hogy minden szó számít. Ezúttal sokkal több forgott kockán, mint valakinek az, ingatlana. Egy ember életérıl volt szó. A kezemben volt Lois Wilson jövıje. Mindeddig náthát gyógyítottam, de most egyszerre szívsebésznek éreztem magam. – Nem olyan nagy tragédia, ha néha egy-egy ingatlanügyet is elvállalsz – jegyezte meg halkan Miriam. Nyugtalanította férje túlzott lelkesedése. – Nem, de érzem, hogy minél nehezebb és bonyolultabb az adott ügy, annál jobban tudok rá koncentrálni. Én nem aktakukacnak születtem, Miriam. Én… én ügyvéd vagyok. A nı bólintott, és lassan lefagyott arcáról a mosoly. Volt valami Kevin hangjában és tekintetében, ami elborzasztotta. Érezte, hogy az élet, amit kettejük számára tervezett, nem fogja kielégíteni férjét. – De Kevin – szólalt meg hosszú szünet után –, még sohasem beszéltél így, és talán most sem hozakodtál volna elı ezzel, ha az az ember nem jön ide hozzánk. – Talán nem. – Kevin megvonta a vállát. – Lehet, hogy nem is tudom, mit akarok. – Még egy pillantást vetett a névjegyre, majd zsebre dugta. – Lesz még idınk elgondolkozni ezen. Nem hiszem, hogy hétfı reggel elsı dolguk lesz felajánlani nekem a partneri státuszt. Addig még vagy tíz értekezletet fognak tartani. Nem szokásuk elhamarkodni a dolgokat. Kevin felnevetett, de nem úgy, ahogy máskor szokott. Kacaja hidegen, élesen csengett. – Azok hárman szerintem a feleségükkel sem fekszenek le anélkül, hogy elızıleg gondosan ne mérlegelnék a pro és kontra érveket. Persze ha a feleségeikre gondolok, nehezen is tudom elképzelni, hogy spontán megkívánnák ıket.

A megjegyzést gúnyos kuncogással kísérte. Miriam nem nevetett vele. Kevin azelıtt sosem nyilatkozott ilyen hangnemben a Boyle, a Carlton vagy a Sessler házaspárról. Mindeddig úgy tőnt, egyenesen példaképének tekinti ıket. – Nagyon finom ma a báránysült – váltott témát Miriam, abban a reményben, hogy talán megszabadul szívszorító nyugtalanságától. A módszer bevált. Aznap este nem beszéltek többet Kevin munkájáról. A kávé és a desszert után hazamentek, és olyan szenvedélyesen szeretkeztek, mint talán még soha. Másnap reggel azonban Miriam látta, amint férje a szekrényhez lép, és elıveszi a nadrágot, amit elızı este viselt. Kivette belıle Paul Scholefield névjegyét, tőnıdve nézegette, majd berakta annak a zakónak a belsı zsebébe, amit hétfı reggel szándékozott felvenni. Kevin egész hétvégén úgy érezte, hogy a blithedale-iek kerülik ıt. Barátai, akiknek számított a jelentkezésére, nem hívták fel. Miriam beszélt az édesanyjával, de rosszkedvően tette le a kagylót. Kiderült, hogy anyja összeveszett egyik barátnıjével, mert meg akarta védeni vejét. Kevin maga is kis híján veszekedésbe keveredett, mikor vasárnap megállt tankolni Bob Salter benzinkútjánál. Bob kijelentette, hogy Amerikában a buziknak és a leszbikusoknak mindent szabad, és ez nincs jól így. Ezek után Kevin már meg sem lepıdött azon a hővös fogadtatáson, amely hétfı reggel az irodában várta. Mary Echert, aki recepciósként, valamint az ı titkárnıjeként dolgozott, alig köszönt neki, Teresa London, Garth Sessler titkárnıje pedig csak egy mosolyt villantott rá, azután gyorsan elfordította a fejét. Alig telepedett le Kevin a “falba vájt lyukban”, amit az irodájának nevezhetett, máris felberregett asztalán. az intercom. – Mr. Boyle várja önt az irodájában. – Sanford Boyle titkárnıjének, Myra Brockportnak a hangja egyik szigorú általános iskolai tanárára emlékeztette Kevint. – Kérem, azonnal fáradjon be hozzá, Mr. Taylor. – Köszönöm – felelte Kevin. Kikapcsolta az intercomot, majd felállt, és megigazította a nyakkendıjét. Magabiztosnak és higgadtnak érezte magát. Miért is ne? Az itt eltöltött három év alatt csak öregbítette ennek a megbízható, régi cégnek a hírnevét. Brian Carltonnak és Garth Sesslernek valamivel több mint öt évükbe került, míg végre felajánlották nekik a teljes jogú partneri státuszt. A cég azelıtt Boyle és Boyle néven futott: Sanford és apja, Thomas vezették. A nyolcvanöt éves öregúr megırizte szellemi frissességét, s véleményét változatlanul rákényszerítette ötvennégy éves fiára. Kevin tartott tıle, hogy Boyle, Carlton és Sessler vonakodnak majd felajánlani neki a partneri státuszt. Sem tılük, sem magától a cégtıl nem volt idegen a finoman arrogáns sznobéria. Mindhárman régi jogászcsalád sarjai voltak, s jószerével monarcháknak tekintették magukat, ısi királyi család leszármazottainak. Ragaszkodtak jogarukhoz, trónjukhoz, s nemkülönben saját különbejáratú birodalmaikhoz: az egyik az öröklési joghoz, a másik az ingatlanügyekhez… Az ügyvédek Blithedale legnagyobb házaiban laktak. Gyermekeik Mercedesszel vagy BMW-vel közlekedtek, s a legjobb iskolákba jártak. Ketten közülük már végzısek voltak a jogi egyetemen. A város elitje felnézett rájuk, kitüntetésként értékelték, ha az ügyvédek meghívták ıket, vagy elfogadták meghívásukat. Aki mellettük partneri státuszt kapott, felkentnek érezhette magát. Miriam, aki világ életében Blithedale elit köreiben forgott, nagyon is tisztában volt mindezzel. Kevinnel eljutottak odáig, hogy lassan hozzáfoghattak álomotthonuk felépítéséhez, és Miriam a közeljövıben gyermeket szeretett volna szülni. Felsı középosztálybeli egzisztenciájuk biztosítottnak tőnt, s ahhoz sem fért kétség, hogy Kevinre szép jövı vár a kis Long Island-i településen. A fiatalember Westburyben

született, egy könyvelıcég tulajdonosának fiaként. Jogászi diplomáját a New York-i egyetemen szerezte, onnan visszatérve találta meg álmai asszonyát, s fektette le karrierje alapjait. Ez a városka volt az otthona, életének legfıbb helyszíne. Vagy mégsem? Kevin benyitott Sanford Boyle szobájába, üdvözölte három fınökét, majd leült Sanford Boyle asztalával szemben. Ezáltal a középpontba került; Brian Carlton a balján foglalt helyet, Garth Sessler a jobb oldalán. Mintha be akarnának keríteni, gondolta. – Kevin – szólalt meg Sanford. İ volt a legidısebb a három partner közül – Brian Carlton negyvennyolc éves volt, Garth Sessler ötven –, s rajta látszott meg legjobban a kora. Elpuhult vonásai olyan emberrıl árulkodtak, akinek még arra sem kellett vennie a fáradságot, hogy lenyírja a füvet a kertben, vagy kivigye a szemetet. Majdnem teljesen kopasz volt, orcáján lógott a bır, dupla tokája himbálódzott beszéd közben. – Emlékszik, mi volt a véleményünk, amikor bejelentette, hogy elvállalja a Lois Wilson-ügyet? – Igen, emlékszem. – Kevin sorra szemügyre vette fınökei arcát. Azok hárman úgy ültek ott, mint egy szigorú puritán bíróság tagjai; merev vonásaikkal inkább szobrokra emlékeztettek, semmint élı emberekre. – Egyetértünk abban, hogy mesterien kezelte az ügyet. Precíz volt és hatékony. Talán túlzottan is hatékony. – Tessék? – Gyakorlatilag kiverte a kislányból a vallomását. – Azt tettem, amit tennem kellett – felelte hátradılve Kevin. Rámosolygott Brian Carltonra. A sötét bajuszú, magas, ösztövér férfi ugyancsak hátradılt a székében, s úgy illesztette egymáshoz ujjbegyeit, mintha csupán hallgatója, nem résztvevıje volna a beszélgetésnek. Ezzel szemben Garth Sessler, aki nem kedvelte a köntörfalazást, türelmetlenül dobolt széke karfáján. Kevin valami titokzatos okból kifolyólag csak most döbbent rá, mennyire antipatikus neki ez a három férfi. Okos emberek, de körülbelül annyi egyéniségük van, mint egy adatfeldolgozó gépnek. Minden reakciójuk hideg és automatikus. – Felteszem, tudja, hogy az egész város felbolydult. A klienseink, a barátaink a hétvégén telefonhívásokkal árasztottak el bennünket. – Boyle kezét arca elé emelte, és úgy intett, mintha legyet hessegetne el. – Pontosan ilyen visszajelzésre számítottunk. A klienseink, akikbıl élünk, rosszallással szemlélik a Lois Wilson-ügyben képviselt álláspontunkat. – Az álláspontunkat? Ezek az emberek nem hallottak még arról, hogy csak az bőnös, akire rá is bizonyítják? A védencemet felmentették. – Nem mentették fel – szólt közben Brian Carlton, szája sarkát gúnyosan felhúzva. – Csupán az történt, hogy az ügyész feladta a harcot, miután maga csapdába csalt egy tízéves kislányt, és beismertette vele, hogy néha hazudik. – Az annyi, mintha felmentették volna – felelte Kevin. – Aligha – csóválta a fejét Brian. – De nem vagyok meglepve, hogy nem érzékeli a különbséget. – Mit akar mondani ezzel? – Térjünk vissza a lényegre – szólt közbe Garth Sessler. – Mielıtt belekeveredett ebbe az ügybe, megpróbáltuk megértetni magával, hogy mi jobb szeretjük elkerülni az efféle problémás eseteket. Szolid cég vagyunk, nem hajhásszuk a feltőnést. Az ilyen ügyek elriasztják a megbízható klienseinket. – Egy szó mint száz – folytatta Sessler, végleg magához ragadva az eszmecsere irányítását –, Sanford, Brian és jómagam megvizsgáltuk a cégnél kifejtett tevékenységét, és arra a megállapításra jutottunk, hogy maga lelkiismeretes,

felelısségteljes ember, aki ígéretes jövı elıtt áll. – Ígéretes? – Kevin ösztönösen Brian felé fordult. Mikor belépett ebbe a szobába, azt hitte, hogy a jövıje már nem csupán ígéret, hanem kézzel fogható valóság. – A büntetıjog terén – főzte hozzá Brian szárazon. – Ami viszont nem a mi szakterületünk – zárta le a gondolatot Sanford. Kevin egy pillanatig úgy érezte, a három párka ül vele szemben. – Értem. Ezek szerint nem azért hívattak, hogy felajánlják nekem a partneri státuszt a Boyle, Carlton és Sessler cégnél? – A partneri státuszt mifelénk nem szokás csak úgy egyik napról a másikra felajánlani – felelte Garth. – A jelentısége ugyanis nem csupán az anyagi elınyökben rejlik, hanem a társadalmi értékében is. A közösség és a cég elismerését pedig nem olyan könnyő kivívni. Most Sanford Boyle vette át a szót. – Mindazonáltal semmi akadályát nem látjuk, hogy rövid idın belül teljes jogú partner legyen egy olyan cégnél, amelyik a büntetıjogra specializálódott. – Boyle udvariasan elmosolyodott, és elıredılt, összefont ujjait az íróasztalon nyugtatva. – Ne értsen félre, Kevin, mi tökéletesen elégedettek vagyunk az eddigi munkájával. – Tehát nem rúgnak ki, csak közlik, hogy máshol többre vihetem – felelte élesen a fiatalember. Bólintott, kényelmesen elterpeszkedett székében, majd megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Már úgyis megfordult a fejemben, hogy benyújtom a felmondásomat. – Tessék? – Brian kihúzta magát. – Máris kaptam egy jobb ajánlatot, uraim. – Valóban? – Sanford Boyle kollégáira nézett. Brian megırizte pókerarcát, s Garth is csupán a szemöldökét vonta fel. Kevin tudta, hogy nem hisznek neki, mintha eleve kizártnak tartanák, hogy ı, Kevin Taylor, átigazoljon egy másik céghez. Arroganciájuk egyre jobban feldühítette ıt. – Egy környékbeli cégtıl? -Nem. Egyelıre… egyelıre nem mondhatok többet a dologról – felelte Kevin. – De biztosíthatom önöket, hogy elsıként fognak értesülni a fejleményekrıl. Leszámítva persze Miriamet. – Természetesen – bólintott Sanford, de Kevin tudta, hogy ezek hárman nem feltétlenül beszélik meg a döntéseiket a feleségükkel. Ezt is utálta bennük – túlzottan személytelen volt a kapcsolatuk a családjukkal. Kevin megborzongott arra a gondolatra, hogy esetleg egy napon négyen ültek volna itt az asztal körül, és partneri státuszt ajánlottak volna fel egy sziporkázó tehetségő fiatal ügyvédnek, aki ezer jobb helyet találhatna, mégsem tud ellenállni a Boyle, Carlton, Sessler és Taylor ígérte biztonság és köztisztelet csábításának. – Ideje visszamennem a szobámba. – Kevin felállt, és az ajtó felé indult, három fınöke döbbent pillantásától kísérve. – Még van egy kis papírmunka a Wilson-üggyel kapcsolatban. Köszönöm kétes értékő biztatásukat. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, egyszerre a szabadság részegítı érzése töltötte el a lelkét. Úgy érezte magát, mintha szabadesésben repülne a föld felé. Néhány perc leforgása alatt sikerült letépnie magáról úgynevezett biztos jövıjének béklyóit, és saját kezébe vennie sorsa irányítását. Myra nem tudta mire vélni önelégült mosolyát. – Minden rendben, Mr. Taylor? – Minden a legnagyobb rendben, Myra. Nem volt ilyen jó kedvem már vagy… pontosan három éve. – Na igen, szóval… – Viszlát késıbb – vetette oda Kevin, és becsukta maga mögött szobája ajtaját.

Hosszú percekig csak ült az íróasztal mellett, gondolataiba mélyedve. Azután lassan benyúlt a zsebébe, és elıvette Paul Scholefield névjegyét. Letette maga elé az asztalra, és rábámult – de nem a papírlapot nézte, hanem azt, amit mögötte látott: a saját jövıjét – hogy egy tárgyalóteremben áll, és egy gyilkossági ügy vádlottját védi. A vád súlyos bizonyítékokkal rendelkezik, de a John Milton és Munkatársai céget képviselı Kevin Taylort sem kell félteni. Az esküdtek csüggnek az ajkán. Újságírók egész falkája lohol utána a bíróság folyosóin, állásfoglalásért, jóslatért, információkért esengve. Merengésébıl Mary Echert kopogtatása zökkentette ki. A titkárnı behozta a postáját, és rámosolygott, de Kevin látta a nı tekintetén, hogy a munkahelyi pletykák, találgatások máris elkezdıdtek. – Ha jól emlékszem, nincs semmilyen kötött programom mára, igaz? – Nincs. Holnap délelıtt viszont beszélnie kell Mr. Settonnal a fia ügyérıl. Kérte, hogy szerezzem meg a rendırségi jegyzıkönyvet. – Az a tizenhat éves fiú, aki ment egy kört a szomszéd kocsijával? – Igen. – Hő, de izgalmas eset. A titkárnı megütközve pillantott rá, majd szó nélkül távozott. Kevin azonnal a telefon után nyúlt, és feltárcsázta a John Milton és Munkatársai cég számát. Paul Scholefieldet kérte a telefonhoz. Tizenöt perccel késıbb már úton volt Manhattan felé, s még csak fel sem hívta Miriamet, hogy elmondja neki az újságot.

HARMADIK FEJEZET A BOYLE, CARLTON ÉS SESSLER kényelmes, ízlésesen berendezett központot tartott fenn Blithedale-ben. Közel húsz éve Thomas Boyle egy kis, kétszintes házat alakított át irodává maga és fia számára. Az iroda vonzereje nem utolsósorban meghitt, otthonos atmoszférájában rejlett. Aki oda belépett, megnyugodott – talán túlzottan is megnyugodott, gondolta most Kevin. Korábban sose volt ez a benyomása; kimondottan szerette a berendezésbıl, a függönyökbıl, a szınyegekbıl áradó barátságos hangulatot. Reggelente, mikor munkába ment, egyik otthonából a másikba indult el. Azelıtt így gondolkozott. Mikor azonban belépett a John Milton és Munkatársai cég irodájába, azonnal elfelejtette régi értékrendjét. A felhıkarcoló huszonnyolcadik emeletérıl pazar kilátás nyílt Manhattan belvárosára és az East Riverre. A folyosó végén nyíló kétszárnyú tölgyfaajtón kurzívval írott tábla hirdette: “John Milton és Munkatársai Ügyvédi Iroda”. Az ajtón belépve Kevin luxuskivitelő elıtérben találta magát. A tágas helyiség, a hosszú bırkanapé, a bırfotelek és székek mind a siker illatát árasztották. A kanapé fölött a falon hatalmas, élénk színekben pompázó absztrakt festmény függött, talán épp egy eredeti Kandinszkij. Kevin becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a süppedı, bársonyos szınyegpadlón, így fest egy menı ügyvédi iroda, gondolta. Mintha habcukron lépkedett volna; a kellemes érzés mosolyt csalt az arcára, úgy közeledett a félhold alakú tíkfa asztal mögött ülı recepciósnı felé. A nı felhagyott a gépeléssel, és köszöntötte ıt. Az egyszerő külsejő Myra Brockport vagy az ısz hajú, sápadt és üres tekintető Mary Echert helyett itt egy olyan nı üdvözölte, aki eséllyel pályázhatott volna a Miss Amerika címre. A lánynak vállig érı, egyenes szálú, szénfekete haja volt. Arca olaszos vonásokat tükrözött, egyenes, római orra és magas arccsontjai Sophia Loren arcát idézték. Fekete szemei apró lámpákként ragyogtak. – Üdvözlöm. Ön Mr. Taylor? – Igen. Szép az irodájuk. – Köszönjük. Mr. Scholefield már várja önt. Azonnal bevezetem hozzá. A recepciósnı felállt. – Addig is, parancsol egy italt? Teát, kávét, esetleg egy Perriert? – Egy Perrier jól esne. Köszönöm. – Kevin követte a nıt az elıtéren át egy folyosó irányába. – Citrommal? – kérdezte a fekete szépség. – Igen, köszönöm. Kevint ámulatba ejtette a nı kecses mozgása. Legalább öt láb tíz hüvelyk magas volt, fekete szoknyát és hosszú ujjú fehér blúzt viselt. A szoknya olyan szőken simult csípıjére és tomporára, hogy a szövet az izmok minden rezdülésére ráncot vetett. Kevinnek elállt a lélegzete a látványtól. Nevetve gondolt rá, milyen rosszallóan csóválná a fejét Boyle, Carlton és Sessler. A recepciósnı megállt egy kis konyhafülke elıtt, és hamarosan átnyújtotta Kevinnek a frissítı, jeges italt. – Köszönöm. – Erre parancsoljon. Elhaladtak egy iroda, egy tárgyaló majd még egy iroda elıtt, s végül megálltak egy

ajtónál, melyen a táblácskán Paul Scholefield neve állt. A recepciósnı kopogtatott, majd benyitott. – Mr. Scholefield, megérkezett Mr. Taylor. – Köszönöm, Diane. – Scholefield felállt, és asztalát megkerülve Kevin üdvözlésére sietett. A nı biccentett, és távozott, de Kevin még egy darabig követte tekintetével. Scholefield tapintatosan várt. – Örülök, hogy újra látom, Kevin. – Gyönyörő iroda. – Paul Scholefield szobája kétszer akkora volt, mint Sanford Boyle-é. Az ülıalkalmatosságokat fényes fekete bır borította, az íróasztal és a könyvespolcok csillogóan fehérek voltak. Az asztaltól balra két hatalmas ablak nyílt az East Riverre. Micsoda kilátás. – Lélegzetelállító, nem igaz? Minden szobából ilyen kilátás nyílik. A magáéból is. – Ó… – Foglaljon helyet Már szóltam Mr. Miltonnak, hogy itt van. Ha végeztünk, ı is szeretne találkozni magával. Kevin leült az íróasztal elıtt álló székre. – Nagyon örülök, hogy komolyan fontolóra vette az ajánlatunkat – folytatta Scholefield csillogó szemmel. – Ki sem látszunk a munkából. Nos, felajánlották magának a partneri státuszt a cégénél? – Nem éppen. Helyette azt a lehetıséget ajánlották fel, hogy keressek az érdeklıdésemnek jobban megfelelı munkahelyet. – Nocsak. – Paul kitartóan mosolygott. – A jelek szerint a Lois Wilson-ügy és az a mód, ahogy elintéztem, kellemetlen számukra. Szerintük a cél érdekében bármilyen eszközt felhasználhatok, feltéve, hogy diszkréten csinálom. Szabad manipulálni a nagymamát, hogy megszerezzük az ingatlanját, szabad lyukakat keresni az adótörvényen, hogy még jobban megtömjük a gazdag kliens bukszáját, leszbikusokat védeni viszont nem szabad. Paul megcsóválta a fejét, és felnevetett. – A provinciális szőklátókörőség iskolapéldája. Ezért nem való maga oda, Kevin. Mr. Miltonnak igaza volt – tette hozzá elkomolyodva. – Magának itt a helye… köztünk. – Ezt Mr. Milton mondta? – Bizony. İ figyelt fel magára elsıként, márpedig neki jó szeme van az emberekhez. – Láthattam már ıt valahol? – kérdezte Kevin azon töprengve, hogyan lehet véleményt alkotni valakirıl, akivel nem is találkoztunk. – Nem, de ı mindig keresi az ifjú tehetségeket… meghallgatásokra és tárgyalásokra jár. Úgy kutat az ígéretes újoncok után, mint az edzı, aki középiskolai versenyeket néz. İ látta elıször magát munka közben, engem csak azután küldött el. Mindannyiunkat így cserkészett be. Még ma megismerkedhet a többiekkel: Dave Koteinnel, Ted McCarthyval és a titkárnıkkel. De elıször is tekintse meg az irodáját. Azután bemegyünk Mr. Miltonhoz. Kevin még egyet kortyolt a Perrierbıl, majd felállt, és követte Scholefieldet. Az ajtón, amely elıtt megálltak, még ott volt a régi névtábla nyoma. – El sem tudom képzelni, mivel csábíthatták el a munkatársukat a cégtıl – jegyezte meg Kevin. Paul homlokráncolva csóválta a fejét. – Öngyilkos lett, röviddel azután, hogy a felesége belehalt a szülésbe. Richard Jaffee-nek hívták, kitőnı ügyvéd volt. Egyetlen pert sem veszített el, amíg nálunk dolgozott. – Micsoda tragédia. – Mr. Milton a mai napig sem tudott napirendre térni a történtek fölött. Ahogy mi

sem. De a maga érkezése-tette hozzá Scholefield, kezét Kevin vállára helyezve – mindannyiunkat felvidít majd. – Köszönöm – bólintott Kevin. – Úgy látom, komoly elvárásoknak kell megfelelnem. – Ne féljen, képes lesz rá. Ha Mr. Milton azt mondja, számíthatunk magára, akkor az úgy is van. Kevin kis híján elnevette magát a bizalomnak ettıl a túlzottan is lelkes megnyilvánulásától, de látta, hogy Paul Scholefield halálosan komolyan beszél. Scholefield kitárta az ajtót, és Kevin belépett leendı irodájába. Az elmúlt három év során hányszor merengett el kamrányi kis szobájában a Boyle, Carlton és Sesslernél, hányszor képzelte el, milyen volna híres New York-i ügyvédnek lenni, és egy elegáns luxusirodában trónolni. A szoba közepén L alakú íróasztal állt, mögötte puha bırrel bevont támlás szék, mellette bırkanapé. Az asztallal szemben még egy bır karosszék kapott helyet. A padlószınyeg itt is épp olyan puha volt, mint az elıtérben, az elegáns függönyök bézs színben pompáztak. A falakat világos hikorifa-burkolat fedte, tiszta, friss hatást kölcsönözve a helyiségnek. – Minden vadonatújnak tőnik. – Mr. Milton felújíttatta az irodát. Remélem, tetszik. – Hogy tetszik-e? Csodálatos. Paul bólintott. Kevint elkápráztatta a berendezés, ámulva nézte az aranyozott telefont, a tömör arany tollat és tolltartót. A falon üres ezüst képkeretek várták Kevin családi fotóit, diplomáit és okleveleit – éppen annyi, ahány a blithedale-i irodájában volt. Milyen különös véletlen, gondolta Kevin. Ez jó ómen. A fiatalember az íróasztal mögötti ablakhoz lépett. Paul igazat mondott: innen is pazar kilátás nyílt a városra. – Nos? – kérdezte Paul. – Fantasztikus. Kevin átment a mosdóba, megcsodálta a csillogó új szerelvényeket, a csempézett padlót és falakat. A helyiségben még egy zuhanyozókabin is helyet kapott. – Akár azonnal munkához is láthatnék. – Szemügyre vette a bal oldali falat elfoglaló polcon sorakozó könyveket. – Egy szöget se kell hoznom. – Felnevetett, és még egyszer körülnézett az irodában. – Ez egyszerően… hihetetlen. – Mr. Milton örülni fog, hogy tetszik magának, amit elıkészített. – Paul az órájára pillantott. – Ideje bemennünk hozzá. – Hogyne, mehetünk. – Kifelé indulva Kevin még egy búcsúpillantást vetett az helyiségre. – Pontosan ilyennek képzeltem el álmaim irodáját. Mintha… – Odafordult a mosolygó Scholefieldhez. – Mintha Mr. Milton belelátott volna az álmaimba. Paul kopogtatott, majd félrehúzódott, hogy elıreengedje Kevint. A fiatalember nem is próbálta leplezni izgalmát. Paul olyan csodálatos képet festett neki John Miltonról, hogy már nem is tudta, mire számítson még. Mr. Milton irodájának padlóját ugyanaz a szınyeg borította, ami az elıteret és a folyosót. A helyiség hátsó felének közepén sötét mahagóni íróasztal állt, magas támlájú sötétbarna bır forgószékkel. Az asztal elé két további széket állítottak. A szemben lévı falat három hatalmas ablak osztotta fel, széltében és hosszában egyaránt szinte az egész falfelületet kitöltve. Ebbıl az irodából szó szerint “isteni” kilátás nyílt a városra és a horizontra. A pompás helyiség annyira elbővölte Kevint, hogy az elsı pillanatban észre sem vette a székében ülı John Miltont. Mikor beljebb lépve végre megpillantotta ıt, úgy érezte, mintha a férfi a semmibıl tőnt volna elı. – Üdvözlöm a John Milton és Munkatársai cégnél – szólt Milton. Bársonyos

hangja barátságosan csengett; Kevint a blithedale-i Pendleton tiszteletes hangjára emlékeztette, amely legendásan megnyugtató hatással volt a gyülekezetre. Kevin a tárgyalóteremben gyakran megpróbálta utánozni ezt a beszédmódot, melyet “vasárnapi hang”-nak nevezett magában. John Milton elsı pillantásra kora hatvanasnak tőnt. Arcán sajátosan keveredtek a fiatalos és a hajlott korra utaló vonások. Haja sőrő és egészséges volt, de már teljesen ısz. Mikor Paul becsukta mögöttük az ajtót, Mr. Milton felállt, s alabástromszerő arcán széles mosoly terült szét. Sötétszürke selyemöltönyt viselt, rubinvörös nyakkendıvel és díszzsebkendıvel. Milton válla enyhén megemelkedett, mikor kezet nyújtott neki. A hat láb két hüvelyk magas férfi remek kondícióban volt, s ez tovább erısítette megjelenésének zavarba ejtı fiatalos-öreges hatását. Közelebb lépve Kevin jobban szemügyre vehette a férfi pirospozsgás arcát. Milton úgy szorította meg a kezét, mintha ezer éve várt volna erre a találkozásra. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Milton. Amíg egymás arcába néztek, John Milton szeme mintha színt váltott volna, tompa barnából csillogó rozsdavörösbe fordulva. Egyenes, erıs orra volt, melynek lágy vonalaitól arca bizonyos pillanatokban kortalannak tőnt. A szeme körüli ráncok is úgy festettek, mintha csak néhány perce rajzolta volna fel ıket valaki. Keskeny ajkai narancstónusban fénylettek, markáns állkapcsán feszült a bır, arca mégis atyai jóindulatot, tapasztalatból nyert bölcsességet tükrözött. – Bízom benne, hogy Paul már megmutatta leendı irodáját. – Ó, igen. Csodálatos. Azonnal beleszerettem. – Örülök. Kérem, foglaljon helyet. Milton az egyik magas támlájú bırszékre mutatott. A mahagóniból készült, láthatóan kézzel faragott bútordarabot a görög mitológiából ismert figurák díszítették: szatírok, minotauruszok. – Köszönöm, Paul – biccentett Milton, mire Scholefield sarkon fordult, és távozott. John Milton visszatért íróasztala mögé, és leült saját székébe. Tartása és mozgása méltóságot tükrözött; úgy ereszkedett le, mint egy király, aki elfoglalja trónját. – Mint már értesült róla, jó ideje figyeljük magát. Azt szeretnénk, ha már a jövı héten munkához látna nálunk. Azért a nagy sietség, mert máris van egy ügyem a maga számára. Milton rátette a kezét egy vaskos dossziéra. – Valóban? – Kevin meg akarta kérdezni, honnan tudja Milton, hogy elfogadja az állásajánlatot, de aztán meggondolta magát. – Miféle ügyrıl van szó? – Mindent a maga idejében. – hangzott Milton határozott válasza. Kevin megállapította, hogy leendı fınöke könnyen váltogatja a barátságos és a szigorú hangnemet. – Elıbb hadd tájékoztassam az elveimrıl a munkatársaimat illetıen, akiket, mint tapasztalni fogja, többre tartok, mint egyszerő munkatársakat. Sok szempontból partnerként, de még inkább családtagokként kezelem ıket. Mi itt egy igazi csapat vagyunk, s a kapcsolatunk messze túlmutat a pusztán szakmai értelemben vett összetartozáson. Gondot viselünk egymásra és egymás családjára. Köztudott, hogy senki nem dolgozik légüres térben: az otthon, a család, a külvilág mind befolyásolják az ember munkáját. Ért engem? – Hogyne, uram – bólintott Kevin. Nem gyızött csodálkozni azon az emberen, akinek a helyébe lép majd. – Sejtettem, hogy meg fog érteni. – John Milton hátradılt a székben, s így arca homályba borult. Odakint felhı takarta el a napot. – Épp ezért ne tartsa majd furcsának, ha olyan tanácsokat is kap tılem, amelyek nem a szoros értelemben vett munkájára vonatkoznak.

– Példának okáért – folytatta Milton –, szerencsés volna, ha beköltözne a városba. Történetesen rendelkezem egy luxuskivitelőnek mondható manhattani lakótömbbel, amelyben éppen megürült egy lakás. Ezt bérmentesen fel tudom ajánlani önnek és a kedves feleségének. – Bérmentesen? – Igen. Tekintse ezt munkatársaim iránti jóindulatom jelének. Egyébként le tudom írni költségként – tette hozzá –, de nem ez a lényeg. Számomra az a fontos, hogy maga és a családja kényelmesen és gondtalanul éljenek, amíg maga a cégünknél dolgozik. Tudok róla, hogy mindkettıjüket családi szálak főzik jelenlegi lakhelyükhöz – folytatta gyorsan –, de hát nem kerülnek túlságosan messze tılük… – itt elıredılt, s mosolygó arca elıbukkant a homályból – …és bennünk új családra lelnek majd. Kevin bólintott. – Ez igazán… remekül hangzik – felelte, majd gyorsan hozzátette: – Természetesen meg kell beszélnem a dolgot a feleségemmel. – Magától értetıdik. – Milton felállva folytatta monológját. – És most néhány szót a szakmai elveimrıl… A törvényeket szigorúan kell értelmezni és alkalmazni. A jogrendszernek nem célja, csupán pozitív velejárója az igazság feltárása. A célja a rendfenntartás, az emberi cselekedetek ellenırzése. – Milton megállt az asztal sarkánál, és Kevin felé fordulva ismét elmosolyodott. – Minden embert kordában kell tartani, az úgynevezett becsületeseket csakúgy, mint a bőnözı elemeket. John Milton úgy szónokolt, mint egy professzor az egyetemen. – A részvét szép dolog, de csak a maga helyén. Az igazságszolgáltatásban nincs helye, mert szubjektív, tökéletlen és változékony, s ily módon ellentétes a joggal, ami objektív, tökéletesíthetı és örök érvényő. Szünetet tartott, és Kevinre nézett, aki gyorsan bólintott. – Bízom benne, hogy érti, amit mondok, és egyet is ért vele. – Hogyne – felelte Kevin. – Ebben a formában ugyan még nem fogalmaztam meg, de egyetértek. – Mi elsısorban ügyvédek vagyunk, és amíg ezt észben tartjuk, sikeresek leszünk. Milton szeme lángolt az eltökéltségtıl. Kevin szinte hipnotizálva érezte magát. Milton rapszodikusan változó ritmusban és hangerıvel beszélt, néha olyan halkan, hogy Kevin úgy érezte, az ajkáról olvas, és magában ismétli a mondatokat, máskor erıteljesen, szinte harsogva. Kevin szíve sebesen vert, arca kipirult. Utoljára akkor volt ilyen izgatott, mikor a gimnáziumi kosárlabdacsapatuk bajnoki döntıt játszott. Az edzı, Marty McDermott buzdító szónoklatot tartott nekik az öltözıben, s ennek hatására a csapat szinte kirobbant a pályára, készen arra, hogy akár egy tankhadosztállyal is szembeszálljon. Alig várták, hogy labdát kapjanak a kezükbe, ahogy most Kevin is alig várta, hogy az esküdtek padja elé állhasson. John Milton lassan bólintott. – Tudja, Kevin, mi ketten jobban megértjük egymást, mint gondolná. Amint rájöttem erre, elküldtem Fault, hogy szervezze be magát. – Egy pillanatig Kevinre meredt, majd cinkos mosoly terült szét arcán. – Vegyük például ezt az utolsó ügyet… John Milton visszaült székébe. Ezúttal lazább testtartást vett fel. – A Lois Wilson-ügyre gondol? A tanárnıre, akit gyerekek megrontásával vádoltak? – Igen. Maga brilliánsan védte ıt. Megtalálta a vád érvelésének gyenge pontját, és arra koncentrálva támadott. – Tudtam, hogy az igazgató ki nem állhatja Wilsont, és azt is, hogy a három másik lány hazudik… – Igen. – John Milton elırehajolt a székben, s karjait az asztal fölött Kevin felé

nyújtotta, mintha át akarná ölelni ıt. – De azt is tudta, hogy Barbara Stanley nem hazudik, és hogy Lois Wilson bőnös. Kevin elképedve meredt rá. – Nem volt teljesen biztos benne, de a szíve mélyén mégiscsak tudta, hogy Wilson molesztálta Barbara Stanleyt, és hogy a kislány félt egyedül feljelenteni ıt, azért vette rá a barátnıit a csalásra. Az az idióta igazgató alig várta, hogy kirúghassa a tanárnıt… – Mindezt nem tudhattam biztosan – szólt halkan Kevin. – Semmi baj – mosolygott Milton. – Maga azt tette, amit Wilson ügyvédjeként tennie kellett. – A férfi arcáról újra lefagyott a mosoly, s egyszerre szinte dühösnek tőnt. – Az ügyésznek ugyanúgy fel kellett volna készülnie, ahogy maga felkészült. Abban a tárgyalóteremben maga volt az egyetlen igazi jogász. Én csodálom ezért, és szeretném, ha a jövıben nekünk dolgozna. Pontosan olyan ügyvédekre van szükségünk, mint maga. Kevin eltőnıdött, hogy vajon honnan tud Milton ilyen sokat a Wilson-ügyrıl. A kérdés azonban hamar kiment a fejébıl. Annyi új élmény érte ezen a napon, annyi csodálatos dolog történt vele, hogy nem tudott és nem is akart ilyen részletkérdéseken rágódni. A továbbiakban szóba került a fizetés kérdése, és kiderült, hogy Paul Scholefield nem túlzott: Milton megemelt fizetésének kétszeresét ajánlotta fel neki, és megígérte, hogy elıkészíti azonnali beköltözésüket – már amennyiben Miriamnek tetszik az új lakás. Mikor végeztek, Milton jelzett titkárnıjének, és hívatta Paul Scholefieldet. Paul azonnal belépett, mintha mindeddig az ajtóban várakozott volna. – Paul, újra a gondjaira bízom Kevint. Kevin, örülök, hogy a családunkban üdvözölhetem. John Milton kezet nyújtott. – Köszönöm. – Ahogy ígértem, még ezen héten lehetıvé teszem a beköltözésüket. A felesége bármikor eljöhet megtekinteni a lakást. – Ismét csak köszönöm. Már alig várom, hogy beköltözzünk. John Milton megértıen bólintott. – Figyelemreméltó ember, nem igaz? – kérdezte Paul, mikor becsukták maguk mögött Milton szobájának ajtaját. – Fantasztikus a lényeglátása. Semmi köntörfalazás, semmi bizonytalanság, és mégsem érzi úgy az ember, hogy csak az üzlettel törıdik. Rendkívül barátságos volt velem. – Hát igen. – Paul megállt a folyosón. – İszintén szólva mindnyájan nagyon szeretjük ıt. Olyan, mintha… mintha az apánk lenne. Kevin bólintott. – Én is úgy éreztem. – Visszafordult Milton szobája felé. – Mintha az apámmal beszélgettem volna. Paul felnevetett, és átkarolta Kevint. – Ha már testvérek vagyunk, akár tegezıdhetünk is. Továbbindultak a folyosón, majd megálltak Dave Kotein irodájánál. Dave csupán harmincegy éves volt. İ is a New York-i egyetemen végzett, így rögtön találtak közös témát Kevinnel. Karcsú, magas, világosbarna hajú fiatalember volt. Kevin úgy vélte, szimpatikus lesz Miriamnek, mivel babakék szemével és kedves mosolyával Miriam öccsére, Seth-re emlékeztetett. Dave-nek törékeny alkata ellenére öblös, mély hangja volt. Kórusvezetık a lelkőket is eladnák, csak hogy egy ilyen hangot szerezzenek az énekkarukba. Kevin elképzelte, amint Dave a bíróság elıtt kihallgat egy tanút, s hangja zengve szárnyal a hallgatóság feje fölött. A bemutatkozás pillanatától fogva sejtette, hogy Dave éles

esző jogász, és kivételesen intelligens ember. Késıbb megtudta Paultól, hogy a fiatalember a legjobb öt között volt végzıs csoportjában, és számos elismert New York-i és washingtoni cégtıl kapott állásajánlatot. – Hadd folytassam az idegenvezetést – szólt Paul. – Dave-vel és a feleségével még lesz alkalmad jobban megismerkedni. – Remek. Van gyereketek? – kérdezte Kevin. – Még nincs, de hamarosan lesz – felelte Dave. – Körülbelül ugyanott tartunk Normával, mint te és Miriam. Kevin mosolyogva bólintott, de magában furcsállta, hogy ilyen sokat tudnak a magánéletérıl is. Paul mintha számított volna a reakciójára. – Teljes körő vizsgálatnak vetjük alá a leendı munkatársainkat – magyarázta. – Ne lepıdj meg, hogy máris ennyi mindent tudunk rólad. – Biztos, hogy ez nem a CIA egyik leányvállalata? Dave és Paul összenéztek, majd hangos nevetésben törtek ki. – Nekem is pontosan ez a gondolatom támadt, amikor Paul és Mr. Milton beszerveztek. – Még találkozunk – köszönt el Paul, és elindult Kevinnel a könyvtár felé. A John Milton és Munkatársai Ügyvédi Iroda könyvtára körülbelül kétszer akkora volt, mint a Boyle, Carlton és Sessler cégé. A legújabb könyvek is ott sorakoztak a polcokon, s az itteni számítógépek – amint Paul Scholefield elmagyarázta – összeköttetésben álltak a rendırség, sıt az FBI adatbázisaival is. A belsı hálózaton az ügyvédek hozzájuthattak a nyomozati információkhoz, megvizsgálhatták a rendırségi jelentéseket és a nyomrögzítık által feltárt bizonyítékokat. Az egyik titkárnı épp a könyvtárban tartózkodott, és a cég magánnyomozói által szállított új információkat vitte számítógépre. – Wendy, bemutatom új kollégánkat, Kevin Taylort. Kevin, Wendy Allan. A titkárnı feléjük fordult, s Kevin ismét azon kapta magát, hogy egy gyönyörő nıvel néz farkasszemet. Wendy Allan huszonkét-huszonhárom éves lehetett. Hullámos szıke haja vízesésként omlott vállára; gesztenyebarna szeme felcsillant, ahogy rámosolygott Kevin re. – Jó napot. – Üdvözlöm. – Wendy átmenetileg Dave-en kívül a te titkárnıd is lesz. Csak addig, amíg fel nem veszünk még valakit – magyarázta Scholefield. Kevin magában elmosolyodott a gondolatra, hogy hamarosan saját titkárnıje lesz. – Örülök, hogy önnel dolgozhatom, Mr. Taylor. – Részemrıl a szerencse. – Keressük meg Tedet – súgta Paul. – Most jut eszembe, hogy ma délután kell benyújtania egy vallomást. Kevin követte Scholefieldet, de útközben visszanézett, hogy még egy másodpercig élvezze Wendy Allan mosolyát. – Ilyen gyönyörő nık között hogyan tudtok a munkára koncentrálni? – kérdezte félig tréfásan. Paul megállt, és a szemébe nézett. – Wendy és Diane valóban gyönyörőek, Elaine és Carla, akiket még nem ismersz, úgyszintén, de ugyanakkor mindegyikük elsırangú titkárnı is. – Paul elmosolyodott, és visszafordult a könyvtár felé. – Mr. Milton szerint a férfiak hajlamosak azt hinni, hogy minden szép nı buta. Egy alkalommal azért nyert meg egy pert, mert az ügyész is így gondolkodott. Majd egyszer megkérem, hogy mesélje el neked a sztorit. Mellesleg – tette hozzá halkan-Mr. Milton személyesen választja a titkárnıinket. Kevin bólintott, s továbbindultak Ted McCarthy szobája felé.

McCarthy sok szempontból is önmagára emlékeztette Kevint. Csupán két évvel volt idısebb nála, testalkatuk is hasonlított, csak épp Tednek fekete haja, kreol bıre és sötétbarna szeme volt. Northportból jött, és a syracuse-i egyetemre járt. Miriamhez hasonlóan Ted McCarthy felesége is Long Islanden nıtt fel, és korábban recepciósként dolgozott egy orvos mellett. A McCarthy házaspárnak sem volt gyereke, de ık is tervezték a “családbıvítést”. Kevin szimata azt súgta, hogy Ted McCarthy precíz ember. Terjedelmes fekete tölgyfaasztalán rendezett kupacban feküdtek az iratok. Mellettük két nagy ezüst képkeret állt: az egyikben felesége fényképe, a másikban egy esküvıi fotó kapott helyet. Ted irodája spártaibb berendezéső volt, mint Dave-é vagy Paulé, ugyanakkor rendezettebbnek és tisztábbnak is tőnt azoknál. – Örülök, hogy megismerhetlek, Kevin – emelkedett fel székébıl McCarthy, mikor Paul bemutatta ıket egymásnak. Dave-hez és Paulhoz hasonlóan Ted is tisztán, élesen artikulált. – Mr. Milton és Paul dicséreteibıl már gyanítottam, hogy hamarosan itt üdvözölhetünk téged. – Úgy tőnik, rajtam kívül mindenki tudta, hogy jövök – mosolygott Kevin. – Annak idején én is ugyanígy éreztem – felelte Ted. – Az apám cégénél dolgoztam, és mikor Paul megkeresett, még eszem ágában sem volt állást változtatni. De mikor idejöttem, hogy találkozzam Mr. Miltonnal, már azon töprengtem, hogyan fogom elmondani apámnak az újságot. – Remek. – Mifelénk nem múlik el nap, hogy ne történne valami izgalmas. És most, hogy te is csatlakozol hozzánk… – Már alig várom, hogy munkához láthassak. – Sok sikert, és üdvözöllek a fedélzeten – bólintott Ted. – Most bocsássatok meg, de rohannom kell. Be kell nyújtanom egy vallomást egy kliensünk ügyében, akit azzal vádolnak, hogy megerıszakolta a szomszéd kislányát. – Tényleg? – Az értekezleten majd ezt is megbeszéljük. Kevin bólintott, és Paul nyomában az ajtó felé indult. – Csak még egy szóra – torpant meg a küszöbön. – Kérdezhetnék még valamit? – Hogyne. – Végül is hogyan közölted a döntésedet apáddal? – Megmondtam neki, hogy engem a büntetıjog érdekel, és hogy Mr. Milton csodálatos ember. – Dehát hiszen örökölhettél volna egy családi céget. – Ó… – Ted elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nemsokára rádöbbensz, hogy ez is egy családi cég. Kevin zavart bólintással nyugtázta Ted végtelen lojalitását. Leendı irodájába visszatérve leült a széles íróasztal mögé. Két kezét tarkóján összefőzve hátradılt a székében, majd székestıl megfordult, hogy elgyönyörködjön a kilátásban. Úgy érezte magát, mintha ötöse lett volna a lottón. Micsoda hihetetlen szerencse – menı cég, ingyen luxuslakás Manhattanben… Visszafordult, és sorban kihúzta az íróasztal fiókjait. Jegyzetfüzetek, tollak, határidınapló – mindent talált, ami egy irodába kell. Épp be akarta csukni az egyik oldalsó fiókot, amikor megakadt a tekintete egy apró ékszerdobozon. Kinyitotta a dobozt, s egy kisujjra való aranygyőrőt talált benne. Az ékszerbe egy “K” betőt véstek. – Kipróbálod, nem szorít-e a szék? – kérdezte az ajtóban megjelenı Paul. – Tessék? Ó, igen. Ez micsoda? – Kevin felemelte a győrőt. -Máris megtaláltad? Ez csak egy apróság, amolyan köszöntıajándék Mr. Miltontól.

Mindannyian kaptunk ilyet. Kevin kivette a győrőt a dobozból, és az ujjara próbálta. Éppen jó volt. Meglepetten nézett fel, de Paul egyáltalán nem csodálkozott. – Mr. Milton efféle apróságokkal is jelzi, hogy mennyire fontosak neki a munkatársai. – Értem. – Kevin a győrőre meredve elgondolkodott, majd felpillantott. – De honnan tudta, hogy elfogadom az állást? Paul megvonta a vállát. – Mondtam már, hogy kitőnı emberismerı. – Bámulatos. – Kevin körülnézett az irodában. – Az az ember… az a Jaffee… – Mi van vele? – Senki nem vette észre, hogy mire készül? – Láttuk, hogy levert, és próbáltunk segíteni rajta. Mr. Milton felfogadott egy dajkát a gyereke mellé. Mindent megtettünk érte, amit csak tudtunk, törıdtünk vele, látogattuk. Mégis felelısnek érezzük magunkat a haláláért. – Nem azért mondtam… – De, igazad van. Egy házban laktunk, biztos lett volna mód rá, hogy megakadályozzuk a tettét. – Mindannyian ugyanabban a házban laktok? – És hamarosan te is ott fogsz lakni. Ami azt illeti, éppen Jaffee-ék volt lakásában. Kevin szeme elkerekedett. Mit fog szólni ehhez Miriam? – Hogyan… hogyan csinálta? – Leugrott a teraszról – felelte Paul. – De ne félj tette hozzá, és gyorsan elmosolyodott –, nem valószínő, hogy átok ülne a lakáson. – Azt hiszem, akkor is jobb lesz, ha errıl egy szót sem szólok Miriamnek. – Szerintem se említsd. Legalábbis addig, amíg meg nem szokjatok az új helyet. Meglátod, azután már tíz elefánttal se lehet majd elvonszolni ıt onnan!

NEGYEDIK FEJEZET KEVINBEN CSAK A HAZAÚTON tudatosodott, mekkora az a változás, ami döntése nyomán az ı és a felesége életében beáll majd. Nem mintha bármit is megbánt volna – épp ellenkezıleg, még sosem látta ennyire biztatónak közös jövıjüket –, de ahogy közeledett az idilli kis településhez, melyet mindeddig otthonának tekintett, lassan rádöbbent, mennyire távol kerülnek majd attól az életformától, amit elképzeltek maguknak. A változások azonban elırelépést jelentenék majd, gondolta, Miriam is egyet fog érteni velük. Miért is ellenezné ıket? Ha több pénzük lesz, még nagyobb házra futja majd, ráadásul egy világváros polgárai lesznek, és nem kell többé a blithedale-i provincializmustól fulladozniuk. Ami pedig a legfontosabb, kiterjeszthetik baráti körüket, sokkal érdekesebb emberekkel ismerkedhetnek meg, mint a blithedale-i úgynevezett finom társaság. John Milton két munkatársát elsı látásra megszerette, és biztos volt benne, hogy Ted és Dave Miriamnek is szimpatikusak lesznek. Bement az irodába, és megnézte az idıközben kapott üzeneteket. Miriam azt üzente, hívja vissza, de ı úgy döntött, hogy inkább személyesen beszél vele. A Taylor házaspár kétszintes cédrusfa családi háza a ligetes, rusztikus hangulatú Blithedale Gardensben állt. A tágas és kényelmes épületben még téglából rakott, fatüzeléső kandalló is volt. A kis lakónegyed közös uszodával és két salakos teniszpályájával rendelkezett. Miriammel nem sokat koptatták ezeket az elmúlt években, Kevin most mégis kritikusan szemlélte a környéket. Észrevett valamit, ami mindeddig elkerülte a figyelmét: ez a telep eltompítja, elálmosítja lakóit. Most, hogy felnyílt a szeme, rádöbbent, hogy nagyravágyó terveit semmiképp sem valósíthatná meg, ha itt maradnának. Beállt a garázsba, de még mielıtt elérte a bejárati ajtót, Miriam kijött elé. A fiatalasszony aggódó arccal lépett ki a tornácra. – Hol voltál? Azt hittem, ebéd elıtt felhívsz, és találkozhatunk. Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy mit mondott Sanford Boyle. Kevin belépett a házba, és behajtotta maga mögött az ajtót. – Felejtsd el Boyle-t, felejtsd el Carltont, és felejtsd el Sesslert. – Mit beszélsz? – Miriam a mellkasára szorította kezét. – Miért? Nem ajánlották fel a partneri státuszt? – A partneri státuszt? Még mit nem. Épp ellenkezıleg. – Hogy érted ezt, Kevin? A fiatalember megrázta a fejét. – Ha nem is rúgtak ki, de azt ajánlották, keressek olyan állást, ami jobban passzol a… a természetemhez. Kevin besétált a nappaliba, és ledobta magát a kanapéra. Miriam kıvé dermedve állt. – A Wilson-ügy miatt, igaz? – Gondolom, az volt az utolsó csepp a pohárban. Nézd, Miriam, az a cég nem feküdt nekem, és én sem feküdtem nekik. – De Kevin… az elmúlt három évben csupa jó dolog történt. – Miriam arca eltorzult. – Tudtam, hogy nem szabad elvállalnod azt az ügyet. Tudtam. Most nézd meg, hova jutottunk! A fiatalasszony szíve vadul kalapált, Mi jöhet még? Kevin magára vállalja egy

leszbikus nı védelmét, aztán elveszíti az állását a város egyik legrangosabb cégénél. Szinte hallotta anyja várható kommentárját: “Megmondtam neked elıre…” – Nyugodj meg – mosolygott rá Kevin. – Nyugodjak meg? – Miriam felszegte fejét. “Hogy lehet Kevin ennyire higgadt?” gondolta. – Hol jártál egész nap? – Gyere, és ülj ide mellém. – Kevin a kanapé párnájára mutatott. – Újságom van a számodra. – Anyád telefonált – szólt Miriam, mintha erezné, mit akar mondani férje, és emlékeztetni akarná ıt a szálakra, amelyek a környékhez főzik. – Majd visszahívom. Nincs semmi baj? – Gratulálni akart a fényes gyızelmedhez – felelte a fiatalasszony szárazon. – Remek. Hamarosan még jobban örülhet. – Minek örüljön, Kevin? – Miriam úgy döntött, hogy inkább Kevinnel szemben ül le. – Ne légy már ilyen ideges, drágám. Mostantól nem lesz más dolgunk, mint örülni az életnek. – Mirıl beszélsz? – Otthagyom a Boyle, Carlton és Sessler céget. Hála istennek, végre megtehetem. – Azelıtt büszke voltál rá, hogy ott dolgozhatsz – jegyezte meg Miriam szomorúan. – Azelıtt igen. De mit tudtam én? Gyerek voltam még, alig kerültem ki az egyetemrıl, örültem, hogy lyuk van a fenekemen, de most… – Mi van most? Mondd már! – Hát jó. – Kevin elıredılt. – Emlékszel arra a fickóra, aki péntek este odajött hozzánk a Bramble Innben? Akitıl a névjegyet kaptam. – Igen. – Nos, miután elcsevegtem a három vénemberrel, elgondolkoztam az ajánlatán. – És? – Felhívtam a fickót, és bementem Manhattanbe. Olyan élmény volt, mintha… mintha egy álom vált volna valóra. Ha láttál már gazdag New York-i céget… El fogsz ájulni, ha meglátod. A huszonnyolcadik emeleten van az irodájuk. Fantasztikus a kilátás. És felveti ıket a munka. Ez is jelzi, hogy egyre sikeresebbek. Égetı szükségük van egy fiatal ügyvédre. – Mit csináltál, Kevin? – Elıször is hadd mondjam el, hogy Paul nem viccelt. Kétszer annyit fizetnek, mint amennyit a Boyle, Carlton és Sesslernél kaptam volna, ha van egy kis eszük, és bevesznek partnernek. Ez rengeteg pénz, Miriam. Másodszor: azt fogom csinálni, amit szeretek. Bőnperek vádlottjait védhetem. – De mi lesz, ha nem jön össze? Itt biztos jövı vár rád. Itt már felépítettél valamit. – Mi az, hogy nem jön össze? Mit várjak másoktól, ha a saját feleségem ennyire bízik meg bennem? Kevin bevetette bíróságon edzett színészi tudását, és csalódottságot színlelt. – Csak arra akartalak… – Tudom. Az ilyen horderejő döntésektıl könnyen megrémül az ember. De ha majd megismered ıket… Ez a legszebb az egészben, Miriam. A többi ügyvéd, Ted, Paul és Dave, egytıl egyig nıs emberek, és egyiküknek sincs gyereke. Dave és Ted meg a feleségeik nagyjából velünk egykorúak. Ezentúl olyan emberekkel barátkozhatunk, akiknek hasonló örömeik és gondjaik vannak, mint nekünk. Gondolj csak bele: milyen közös témád van neked Ethel Boyle-lal, Barbara Carltonnal vagy Rita Sesslerrel? Fenn hordják az orrukat, mert én nem vagyok partner, és ne tagadd, hogy panaszkodtál, amiért úgy kezelnek téged, mint egy gyereket.

– Más barátaink is vannak, Kevin. – Tudom, de itt az ideje, hogy kitágítsuk a horizontunkat, drágám. Ezek az emberek New Yorkban laknak. Színházba járnak, koncertekre, kiállításokra, és csodálatos helyeken nyaralnak. Végre megvalósul mindaz, amire mindig is vágytál. Miriam elgondolkodott. Talán igaza van Kevinnek; lehet, hogy tényleg túl elszigetelten élnek, és ideje kitörniük ebbıl a környezetbıl. – Biztos vagy benne, hogy jól döntesz? – Jaj, drágám. – Kevin felállt, és odalépett Miriamhez. – Ez nem jó döntés, ez életem legjobb döntése. Megcsókolta feleségét, majd leült mellé, és kezét a kezébe vette. – Nem. csinálnék olyat, ami téged boldogtalanná tesz, még akkor sem, ha az nekem maga volna a mennyország. Köztünk elképzelhetetlen az ilyesmi. Mi egy test és egy lélek vagyunk. – Igen. – Miriam behunyta szemét, és finoman az ajkába harapott. Kevin megsimogatta felesége arcát. – Szeretlek, Miriam. El sem tudom képzelni, hogy egy férfi jobban szeressen egy nıt. – Ó, Kevin… Újra megcsókolták egymást. Miriam ekkor észrevette Kevin új győrőjét. – Ezt meg hol szerezted? – Megfogta férje kezét, hogy közelebbrıl is szemügyre vegye az ékszert. – A neved kezdıbetője? – Nem fogod elhinni. Ezt a győrőt Mr. Miltontól kaptam, köszöntıajándék gyanánt. – Tényleg? Dehát honnan tudta, hogy elfogadod az ajánlatát? – Majd megérted, ha megismerkedsz vele. Abból az emberbıl csak úgy sugárzik a fensıbbség, a magabiztosság. Miriam megcsóválta a fejét, és a győrőre meredt. – Huszonnégy karátos tömör arany – mosolygott büszkén Kevin. – Téged aztán sikerült levennie a lábadról. – Az tény – ismerte be Kevin. – De hát hogyan fogod bírni az ingázást? Azt mondtad, a gondolatára is kiráz a hideg. Kevin elmosolyodott. – Mr. Milton erre is ajánlott megoldást, méghozzá nem is akármilyet. – Megcsóválta a fejét. – Az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Márpedig igaz. – Na, mondd már! – sürgette Miriam, aki most már maga is tőkön ült. Kevin nevetett kedvese türelmetlenségén. – Nos, Mr. Milton pár éve megnyert egy pert, és valami módon a birtokába jutott egy lakótömb a Riverside Drive-on. Abban van egy kiadó lakás. – A Riverside Drive-on? Úgy érted, beköltözünk New Yorkba? Miriam igyekezett palástolni egyre növekvı izgalmát. Kevin tudta, hogy felesége nem vágyik a nagyvárosba. – Találd ki, mennyit ér az a lakás. – Fogalmam sincs. – Hatszázezer dollárt! – Honnan vennénk mi annyi pénzt? – Sehonnan. De nem is kell. – Nem értem. – Az a lakás a miénk, mindaddig, amíg fel nem építjük a saját házunkat. Se bérleti díj, se rezsi, semmi. Egy árva villanyszámlát se kell kifizetnünk. Miriamnek szó szerint leesett az álla. Kevinnek megint csak nevetnie kellett.

– És ez még nem minden… Ted McCarthy és felesége, Jean; Dave Kotein és felesége, Norma; Paul Scholefield és a felesége, Helen – mind ugyanabban a házban laknak. – És Mr. Milton hol lakik? – Egy penthouse lakásban, ugyanabban az épületben. Pontosan úgy van, ahogy Ted McCarthy mondta: a John Milton és Munkatársai cég egyetlen hatalmas nagy család. Miriam ellenállása lassan gyengülni kezdett. Hiába minden, egyre jobban izgatta a dolog. – És Mr. Milton? Neki nincs felesége, nincsenek gyermekei? – Nincs. Talán azért is kezeli úgy a munkatársait, mintha a rokonai volnának. – Miféle ember az a Mr. Milton? Kevin hátradılt. – Miriam – sóhajtott –, John Milton a legelbővölıbb, a legkarizmatikusabb ember, akit valaha ismertem. Kevin elmesélte találkozását Miltonnal, s közben az a furcsa érzése támadt, hogy újra átéli a beszélgetést. Kísérteties pontossággal emlékezett minden egyes apró részletre. A beszélgetés végére-talán az izgalmaknak köszönhetıen – Kevinen és Miriamen egyaránt elmos fáradtság lett úrrá. Gyorsan megvacsoráztak, és korán ágyba bújtak. Kevin másnap ennek a kimerültségnek a számlájára írta éjjeli lidérces álmát. Álmában a bíróságon volt, ahol Lois Wilson ügyét tárgyalták, de a biztatóan mosolygó bíró ezúttal John Milton volt. Kevin Barbara Stanleyhez fordult, aki meztelenül ült a tanúk padján. Lois Wilson ott állt a kislány mögött, és fölé hajolva ujja hegyével végigsimított a gyermek mellbimbóján. Azután fölnézett rá, Kevinre, cinkosan elmosolyodott, majd ismét elırehajolt, hogy benyúljon a kislány combjai közé. – Ne!! – Kevin? – Ne! – A férfi kinyitotta a szemét. – Mi a baj? – Hah? – Kiabáltál álmodban. – Mi? Micsoda?… – Kevin megdörzsölte arcát, mintha ki akarná törölni szemébıl a borzalmas képeket. – Rosszat álmodtam. – Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte Miriam álmosan. – Nem. Aludjunk. Nincs semmi baj. Tényleg. Miriam hálásan nyöszörgött, és szinte azonnal újra elaludt. Néhány pillanattal késıbb Kevin is behunyta a szemét. Mikor felébredt, azonnal telefonált az irodába, és közölte, hogy aznap nem megy be. Megkérte Maryt, hogy beszéljen meg egy másik idıpontot Settonékkal. A titkárnı csodálkozott, és kíváncsi volt a kimaradás okát, de Kevin gyorsan lezárta a beszélgetést. Reggeli után azonnal elindultak New Yorkba. Az éjjel havazott, abban az évben már másodszor, pedig még december sem volt. A tejfehér, finom pelyhek puha szınyeget terítettek a városkára, s Miriamnek karácsonyi hangulata támadt. Fejében száncsengı csilingelt, s mikor útban a kocsi felé felnézett a magasba, a felhık között megpillantotta a kék ég vékony csíkját. A napsugarak átszöktek az égi nyíláson, és csillogó szaloncukrok képét varázsolták a behavazott faágakra. A reggeli csúcsforgalomban a Grand Central Parkwayen pöfögı autók azonban gyorsan fekete-barna latyakká változtatták a tiszta hópelyheket. Az elıttük haladó jármővek autójuk szélvédıjére fröcskölték a piszkos, jeges kását, így a monoton

ritmusban integetı ablaktörlıknek mindig volt mit félresöpörniük. A horizonton fenyegetıen gyülekeztek a tépett, szürke hófelhık. – Nem való nekem az ingázás – motyogta Kevin, miközben az autópálya fizetıbódéja felé araszoltak. – Ideges leszek a sok elpocsékolt idıtıl. – De a városban lakni sem fenékig tejfel, Kevin. Zsúfolt utcák, kevés parkolóhely… – A parkolással nem lesz gond, drágám. Az épület alagsorában ırzött garázs van. – Tényleg? – Különben sem saját kocsival fogok munkába járni. Mr. Milton limuzinja szállít majd minket oda-vissza. Azt mondta, a kocsi afféle második irodánk lesz… Paul, Ted, Dave meg én útközben is meg tudjuk tárgyalni az aktuális ügyeket. – És Mr. Milton? – Gondolom, neki más az idıbeosztása. Miriam férjére meredt. – Még nem tudok mindent, drágám – védekezett Kevin. – De idıvel minden kiderül – tette hozzá szinte énekelve. – Minden kiderül. Mikor beértek a városba, Miriam kissé megnyugodott. Ráfordultak a Blazer Avenue-ra, és a Riverside Drive felé tartottak. A John Milton és Munkatársai cég limuzinja ott parkolt a lakótömb elıtt. Paul Scholefield épp akkor szállt ki belıle, mikor Taylorék megérkeztek. Paul intett nekik, hogy hajtsanak le a parkolóba. A kapu kinyílt, és kocsijuk begurult az alagsori garázsba. – A 15 D a tiétek. Paul az üres hely felé mutatott. Kevin hátramenetbe kapcsolt, és beparkolt. Scholefield kinyitotta a kocsi ajtaját, és kisegítette Miriamet. Kevin is kiszállt, és köszöntötte munkatársát. – Örülök, hogy újra látom, Mrs. Taylor. – Szerintem nyugodtan tegezıdhetünk. Miriam vagyok. – Én pedig Paul. A lift arra van. – Jobb felé terelte a házaspárt. – A garázs kapuját távirányítóval tudjátok kinyitni. – Kivett egy távirányítót a zakója zsebébıl, és átadta Kevinnek. – Fent a lakásban is találtok egyet, a konyhaasztalon. – Ismét Miriamhez fordult. – Biztosan észrevetted, hogy ez főtött garázs – jegyezte meg büszkén, és megnyomta a lift hívógombját. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, s Paul udvariasan elıreengedte az új lakókat. – Helen és te mióta laktok itt? – érdeklıdött Kevin. – Nem sokkal azután költöztünk be, hogy a ház Mr. Milton birtokába került. Mikor is?… Hat éve. – Ez nagyon jó környék, igaz? – kérdezte Miriam. Paul mosolyogva bólintott. – Közel vagyunk a Lincoln Centerhez, a galériákhoz, és a színházi negyed sincs messze. New York itt van karnyújtásnyi távolságra, Miriam. A liftajtó kinyílt. Paul intett, hogy lépjenek ki a fülkébıl, és induljanak el jobbra. Scholefield megállt a 15 D jelzéső ajtó elıtt. A széles tölgyfaajtót kopogtató gyanánt szolgáló kis fémkalapács díszítette. – Milyen szép – szólt Miriam. – Imádom az antik stílusú dolgokat. Paul elıvette a lakás kulcsait, kitárta az ajtót, és félrehúzódott. A belépıket széles elıszoba fogadta; túlsó végébıl az ebédlı nyílott. Az arannyal átszıtt, sötétkék bársonyfüggönyöket széthúzták, így az ablaksoron keresztül szabadon áramolhatott be a fény a lakásba. – Világos… szellıs – állapította meg Miriam. Az elıszoba padlóját keményfa parketta borította. A jobb oldalon, körülbelül nyolc lábnyira a bejárattól, lépcsık vezettek le a fehérmárvány kandallót rejtı nappaliba. A

nappali világoskék padlószınyege vadonatújnak tőnt. A helyiség nem volt teljesen üres: a jobb sarokban egy spinét állt. – Ó, Kevin! – ujjongott Miriam. – Amire mindig vágytam!! A fiatalasszony besietett a nappaliba, és kipróbálta a hangszert. – Be van hangolva! – Miriam jól zongorázik – magyarázta Kevin. – Terveztük, hogy veszünk egy zongorát, de aztán úgy döntöttünk, várunk, amíg felépül a saját házunk. – Hogy kerül ez ide? – érdeklıdött Miriam. – Mr. Miltoné – felelte Paul, és megvonta a vállát. – Mindig is itt tartotta. Miriam végighúzta kezét a zongora tetején. – Milyen csodálatos meglepetés – suttogta. – Örülök, hogy hasznát veszitek – bólintott Paul. Miriam hitetlenkedve csóválta a fejét, és az ebédlı felé indult. – Az otthoni ebédlınkben is körülbelül ilyen tapétát akartam feltenni. Már ki is választottam egy közeli boltban. Felpillantott a fényes csillárra, majd tekintete bejárta a hosszú, citromsárga színre festett konyhát. Fejcsóválva meredt a vadonatúj felszerelésekre, a hosszú szekrényre, a munkaasztalra. A reggelizıfülkében is volt egy ablak, ugyanolyan szép kilátással, mint amilyen az ebédlıbıl nyílott. Az igazi meglepetést azonban a hálószoba tartogatta. Attól még Kevinnel is elállt a szava. A helyiség majdnem kétszer akkora volt, mint blithedale-i hálószobájuk; a fürdıszoba bejáratától balra hosszú márvány fésülködıasztal állt. A tükör teljes szélességében fedte a falat. – A hálószobabútorunk el fog veszni ebben a hodályban. Vennünk kell még eztazt. – Hohó! – Kevin megjátszott riadalommal nézett Paulra. – Már kezdıdik is. Ez is kell, az is kell, amaz is kell. – Ahogy mondod, drágám. – Jól van, mindent megveszünk. – Ne aggódj, Miriam. Kevinnek ezentúl mindenre lesz pénze – szólt Paul. – Kösz a segítséget, haver. Paul felnevetett. – Én is éppen így jártam, barátom. A feleségem azóta is egyetlen maratoni bevásárlókörúton van. Miriam félájultan bámulta a pezsgıfürdıs, rézszerelvényes fürdıszobát, majd átment a másik hálószobába. Visszatérve megjegyezte, hogy az elızı lakó gyerekszobává alakította át a helyiséget. – Mesefigurás tapéta van a falon. – Ha gondoljátok, kicserélhetitek – jegyezte meg sietve Paul. – Ó, dehogy. Jól jön még az a gyerekszoba. Vannak ilyen irányú terveink. – Miriam megerısítést várva Kevinre nézett, s a férfi mosolyogva bólintott. – Felteszem, ez azt jelenti, hogy tetszik a lakás – incselkedett Paul. – Hogy tetszik-e? Mikor költözhetünk be? Kevin nevetéssel nyugtázta felesége váratlan lelkesedését. Luxuslakás ide vagy oda, fel volt készülve a legkülönbözıbb kifogásokra. Blithedale és környéké ugyan jelentıs urbanizálódáson ment át az elmúlt évtizedekben, Miriam mégis alapvetıen falusi lánynak tartotta magát. A rossz közbiztonság, a zsúfoltság, a szennyezett városi levegı elég érvet szolgáltathatott volna a városba költözés ellen. Szüleik mindig emlékeztették ıket ezekre a negatívumokra – nemcsak azért, mert fontos szempontoknak tartották ıket, hanem mert jobb szerették volna, ha a fiatalok

Blithedale-ben maradnak. Miriam azonban látszólag most minderrıl megfeledkezett. Legalábbis egyelıre. – Ó, Kevin, a teraszt eddig észre sem vettem. – A fiatalasszony átvágott a nappalin, és megállt az üvegajtók elıtt. Kevin Paulra pillantott. A férfi arckifejezése semmiféle érzést nem tükrözött, pedig azon a teraszon egy jó barátja taszította el magától az életét. Miriam kinyitotta az ajtót, és kilépett a szabadba. – Gyere, Kevin. Kevin csatlakozott feleségéhez, s együtt gyönyörködtek a meseszép kilátásban. – Lélegzetelállító – csóválta a fejét Miriam. – Képzeld csak el: meleg nyári estéken itt fogunk üldögélni, bort iszogatunk, és bámuljuk a csillagokat. Kevin szórakozottan bólintott. Szüntelenül Richard Jaffee-n járt az esze. Milyen gondolatok járhattak a fejében, hogy ilyen tettre szánta el magát? Fel kellett másznia a mellvédre, és át kellett ugrania a rácson. Egy ilyen mozdulatsorhoz eltökéltség, megfontoltság kell. Hirtelen felindulásból az ember nem csinál ilyet. Jaffee ezek szerint meg volt gyızıdve róla, hogy számára nincs más kiút, csak a halál. Milyen szomorú történet. – Nem gondolod, Kevin? – Hah? Persze, persze. Tényleg… leírhatatlan. Ekkor megszólalt az ajtócsengı. – Máris vendégeket vártok? – kuncogott Paul. Mindhárman kimentek az elıszobába, és együtt nyitottak ajtók Norma Kotein és Jean McCarthy úgy röppentek be a lakásba, mint egy friss, tavaszi fuvallat. Mindketten szüntelenül kacarásztak, és többnyire egyszerre beszéltek. – Norma Kotein vagyok. – Én pedig Jean McCarthy. – Te pedig biztosan Miriam vagy – nevetett Norma. – Már alig vártuk, hogy megismerhessünk. Dave azt mondta, hagyjunk békén titeket, amíg belerázódtok a kerékvágásba, de Jean szerint… – Miért ne jöttünk volna? Hiszen épp az a dolgunk, hogy segítsünk nektek belerázódni a dolgokba. – Szia. – Norma megragadta Miriam kezét. A fiatalasszony csak állt mosolyogva, és szóhoz sem jutott. – Én a 15 B-ben lakom. – Én meg a 15 C-ben – tette hozzá Jean, és szó szerint átvette Normától Miriam kezét. A két nı egy pillanatra elhallgatott, hogy kifújják magukat. – Paul – szólt figyelmeztetıen Norma. – Ó. Bemutatom Kevin és Miriam Taylort. Habár azt hiszem, ezzel nem mondok újat. – Ilyenek ezek az ügyvédek – csóválta a fejét Jean. – Legszívesebben csak akkor beszélnének, ha pénzt kapnak érte. A két nı kórusban nevetett. Valahogy testvéreknek tőntek Miriamnek. Normának ugyan fiúsan rövid frizurája volt, Jeannek pedig hosszú tincsei, de mindkettıjüknek a haja barna volt, ha Normáé egy árnyalattal sötétebb is. Mindketten öt láb hat hüvelyk magasak voltak, csak Norma kicsit teltebbnek tőnt. Kevin megállapította, hogy a világ legizgágább nıszemélyei állnak elıtte. Norma égszínkék szeme úgy csillogott, mint a jégbe fagyott gyémánt, Jean szeme, zölden fénylett. Mindkettıjüknek csinos, tiszta arca volt, piros orcával és ajkakkal Egyforma farmernadrágjuk, sötétkék pólójuk és rózsaszín LA Gear edzıcipıjük szinte egyenruhának hatott. – Gyertek át hozzám kávéra. Nagyon finom cukormentes sütim van. – Jean szelíd erıszakkal belekarolt Miriambe. – Van egy szuper cukrászda a Broadway és a 63. utca

sarkán… – Úgy csinál, mintha ı találta volna – fanyalgott Norma. – Én fedeztem fel! Miriam nem bírta tovább nevetés nélkül. Két újdonsült barátnıje az ajtó felé terelgette, s ı tehetetlenül nézett hátra Kevinre. – Menj csak – bólintott mosolyogva a férfi. – Mi bemegyünk Paullal az irodába. Egy-két óra és itt vagyok… Megmentelek, ne félj – tette hozzá nevetve. – Megmented? – Norma kihúzta magát. – Mi vagyunk azok, akik megmentjük. Miért hallgatná végig a sok unalmas jogi dumát, ha tılünk megtudhatja, mit és hol lehet kapni? – Legalább nem fog unatkozni, amíg távol vagyok – motyogta Kevin. – Soha életében nem fog unatkozni többet. – Paul arrogáns és magabiztos hangon vetette oda a mondatot. Kevin ránézett, hogy megállapítsa, vajon tréfából vette-e fel ezt a stílust. De Paul komolyán beszélt. – Hol van a feleséged, Paul? – Helen egy kicsit visszafogottabb természető, mint Norma és Jean, de ha megismered, meglátod, hogy nagyon barátságos. – Paul az ajtó felé indult. – Menjünk, barátom. A limuzin a ház elıtt vár ránk. Kevin bólintott. Mielıtt becsukta maga mögött az ajtót, még egyszer visszafordult. Norma és Jean kórusban nevettek, s utánuk Miriam kacagása is felcsendült. Hát nem csodálatos? Hát nem csupa jó dolgok történik velük? Egyáltalán: miért jut eszébe feltenni ezeket a kérdéseket? – Kérsz kávét? – kérdezte Paul. Mindkettejüknek töltött egy-egy csészével az üvegkancsóból, amelyet a sofır odakészített nekik a karosszériába épített melegítılapra. – Köszönöm. – Kevin hátradılt a puha ülésen, és élvezettel végigsimította a bırkárpitot. A Mercedes limuzint úgy rendezték be, hogy az ügyvédek céljainak megfeleljen. – így aztán élvezet New Yorkban kocsikázni. – Az biztos. – Paul átnyújtotta a csészét. – Észre sem veszi az ember, hogy egy nyüzsgı városban van. – Azzal hátradılt, és keresztbe tette a lábát. – Minden reggel itt kávézunk. Az ülésen a Wall Street Journal aznapi példánya vár minket, úgyhogy kikapcsolódhatunk, mielıtt indul a hajsza. Én már annyira megszoktam ezt a luxust, hogy el sem tudom képzelni a mindennapjaimat nélküle. – Hat éve dolgozol Mr. Miltonnak? – Igen. Azelıtt északon laktam, egy Monticello nevő kis faluban. Többnyire ingatlanügyeim voltak, hébe-hóba egy-egy közlekedési baleset. Mr. Milton akkor figyelt fel rám, amikor egy helybéli orvost védtem egy mőhibaperben. – Nocsak. És hogy ment? – Fényes gyızelmet arattam. – Paul elıredılt. – Pedig nyilvánvaló volt, hogy az a disznó undorítóan viselkedett. – Mégis sikerült megnyerned a pert? – Egy dologban sikerült megfognom a felperest. A fickónak szemsérülése volt, és az orvos napokig rá se nézett. Elutazott golfozni, és elfelejtett szólni a helyettesének, hogy vizsgálja meg a szerencsétlent. A fickó persze megvakult. – Te jó ég. – Szegény ördög volt, valami útépítı munkás. A nıvére beszélte rá a perre. İ maga arra se emlékezett, mikor nézte meg az orvos, és mit csinált vele. Szerencsére a kórház is hanyagul vezette a kartonokat. Persze hoztam egy szakértıt New Yorkból, aki a védencem mellett vallott, és azt állította, hogy a helyettese mindent szabályszerően intézett. Ötezer dollárt fizettem neki egyetlen óráért, de az orvos sokkal többet spórolt meg.

– És mi lett az útépítı munkással? – kérdezte Kevin gondolkodás nélkül. Paul megvonta a vállát. – Peren kívüli megegyezést ajánlottunk az ügyvédjének, de a pénzéhes fafej vérszemet kapott. – Paul elmosolyodott. – Mi csak a munkánkat végezzük, barátom. – Elég az hozzá – folytatta –, hogy nem sokkal a per után megkeresett Mr. Milton. Elmentünk vacsorázni, beszélgettünk, és másnap bejöttem hozzá a városba. Szépen itt ragadtam. – Gondolom, nem bántad meg. – Egy pillanatig se. – Nekem is nagyon tetszik a cég, különösen maga Mr. Milton. – Kevin elgondolkozott. – Tegnap a nagy izgalmamban el is felejtettem érdeklıdni róla. Honnan jött? – Bostonból. A Yale jogi karán végzett. – Gazdag család leszármazottja? Az apja is ügyvéd volt? -Gazdag család, de az apja nem volt ügyvéd. Egyébként nem nagyon szeret a múltjáról beszélni. Az anyja meghalt, amikor született, és az apjával nem jöttek ki jól. A végén el is küldték otthonról. – Ó. – Úgy tőnik, ez volt a legjobb, ami történhetett vele. Csak saját magára számíthatott, és kemény munkával sikerült is felküzdenie magát. Amit elért, azt kizárólag saját magának köszönheti. – És hogyhogy nem nısült meg? Csak nem… – Dehogy. Vannak barátnıi, de nem szereti elkötelezni magát. Meggyızıdéses agglegény, és jól érzi magát így. Kevin kinézett a kocsi ablakán. Az utcán nyüzsögtek az emberek. Izgalmas volt New Yorkban lenni, a nagyvárosban dolgozni, sikeres emberek között, sikeres emberként. Mivel érdemelte ki mindezt? Eltöprengett a kérdésen, de aztán eszébe jutott nagyapja kedvenc mondása, miszerint “ajándék lónak ne nézd a fogát”, s elhessegette a gondolatot. Alig várta, hogy munkához lásson. Mikor beléptek az irodába, Diane közölte velük, hogy Mr. Milton, Dave és Ted a tárgyalóban várnak rájuk. – Majdnem elfelejtettem: ma értekezletünk van – ráncolta a homlokát Paul, majd biztatóan hozzátette: – Itt a remek alkalom, hogy fejest ugorj a munkába.

ÖTÖDIK FEJEZET A TÁRGYALÓ FÉNYESEN kivilágított, sötétszürke tónusú, ablaktalan helyiség volt. A falon csupán egy jókora IBM óra függött; az elıtérrel és a folyosókkal ellentétben itt nem voltak festmények. A csupasz falak és a csillogóan tiszta, szürke padlólapok kórházi vizsgálóra emlékeztették Kevint. A helyiségnek nem volt semmiféle illata, se kellemes, se kellemetlen. A halkan zümmögı légkondicionáló steril, hővös levegıt pumpált a tágas térbe. A berendezést egy hosszú asztal és a körülötte álló székek alkották. Mr. Milton az asztalfın foglalt helyet, Dave és Ted egymással szemben ültek középtájt; elıttük gondosan rendezett dossziék, dokumentumok hevertek. Köztük és Mr. Milton között mindkét oldalon egy-egy üres szék állt. Mikor Kevin és Paul beléptek, Carla épp kávét szolgált fel. – Jó reggelt – köszönt Milton. – Hogy tetszik a lakás a feleségének? – El van ragadtatva. Nehéz lesz kicsalogatnom onnan. Dave és Ted megértıen bólogattak. Valószínőleg nekik is hasonló tapasztalataik voltak a saját feleségükkel. Kevin észrevette, hogy John Milton képes csak a szemével mosolyogni; mintha arca különbözı részei egymástól függetlenül reagáltak volna a külvilágra. Szája mozdulatlan maradt, arca rezzenéstelen. – És mielıtt elfelejtem: köszönöm a győrőt. – Szóval már bekukkantott a fiókba? – John Milton Ted és Dave felé fordult, akik szélesen mosolyogtak. – Látják, ilyen egy lelkes fiatal ügyvéd. Mindannyian elismerıen néztek Kevinre. – Foglaljon helyet Dave jobbján. – Köszönöm. – Kevin Dave-re pillantott. – Jó reggelt. Ted és Dave fogadták a köszöntést, és Kevin leült. Paul is helyet foglalt Mr. Milton jobbján, felvette olvasószemüvegét, és kinyitotta dossziéját. – Éppen kezdeni akartunk – magyarázta Milton. – Örülök, hogy el tudott jönni. Tudja, ezek nem afféle formális értekezletek. Azért tartjuk ıket, hogy ki-ki tisztában legyen vele, mivel foglalkoznak épp a többiek. – Kávét? – kérdezte halkan Carla. – Köszönöm, nem kérek többet. Már eddig is túl sokat ittam. A titkárnı gyorsan leült a Mr. Milton háta mögötti székbe, és ölébe vett egy jegyzetfüzet. – Kezdje talán maga, Ted – szólt Milton. Ted McCarthy a feljegyzéseibe pillantott. – Rendben. Martin Crowley a 83. és a York sarkán lakik, egy bérház második emeletén. Szakácsként dolgozik a Ginger's Pubban, az 57. utcában. A tulajdonos és az üzletvezetı csupa jót mondtak róla: rendesen dolgozik, megbízható. Agglegény, nincsenek rokonai New Yorkban. Ted szünetet tartott. – Folytassa – szólt Milton halkan. Szemét félig behunyta, mintha Ted szavai érzéki gyönyörőséggel töltenék el. – A szomszédai nem sokat tudnak mondani róla. Magának való ember, barátságos, de nehezen megközelíthetı. Van egy hobbija… a repülıgép-modellezés. A lakása dugig van modellekkel. – Hány éves? – kérdezte Dave. – Harmincegy.

– Beszéljen a lányról – utasította Mr. Milton. – Blatték Crowley közvetlen szomszédai; Két gyerekük van: egy tízéves fiú és egy tizenöt éves lány. A kislány, Tina, egyik este hisztérikusan sírva ment haza. Azt állította, hogy Crowley behívta magához a lakásába, mondván, hogy megmutatja neki a repülıgépmodelleit. Odabent aztán leteperte és megerıszakolta. Erre a szülık kihívták a rendırséget. – Sor került orvosi vizsgálatra? – Igen. A lány hüvelyében nem találtak spermát. Tina ezt azzal magyarázta, hogy Martin óvszert húzott. – Ted felpillantott. – Ugyan megerıszakolta ıt, de azért elmagyarázta, hogy védekezni kell az AIDS ellen. – Nem akarta továbbadni, vagy nem akarta megkapni? – Errıl nem esett szó. – A lány vallomásán kívül milyen bizonyítékuk van? – kérdezte Mr. Milton. – Tina vállán és karján horzsolásokat találtak. A bugyija elszakadt. ,A házkutatás során találtak Crowley lakásában egy hajcsatot, amirıl Mrs. Blatt azt állítja, hogy Tináé. – Még ha valóban az övé is, ez csak azt bizonyítja, hogy járt a lakásban, azt nem, hogy megerıszakolták – vetette közbe Paul. – Martin nem mondott semmit, ami árthatna az ügynek? – kérdezte Milton. – Volt annyi esze, hogy ügyvédet kérjen, mielıtt vallomást tenne. – Otthon volt abban az idıpontban, amikor a lányt állítása szerint megtámadták? – Igen. Mégpedig egyedül. Azt állítja, hogy egy új repülımodellen dolgozott. – Mit tudunk még? – Nos… – Ted a jegyzeteibe pillantott. – Hat évvel ezelıtt az oklahomai Tulsában azzal gyanúsították, hogy megerıszakolt egy tizenkét éves kislányt. Az ügy végül nem került bíróság elé. – Akkor semmi baj. Még ha vallomást kell is tennie, csak arról kérdezhetik, amiért elítélték, arról nem, amivel csak gyanúsították. – Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene emiatt. Körülszaglásztam a kislány iskolájában. A leányzóról köztudott, hogy fővel-fával lefekszik. Két fiút is találtam, akik hajlandóak vallomást tenni. Pillanatok alatt kétségessé tudom tenni a lány szavahihetıségét. Ha megpedzem a dolgot a család felé, az is lehet, hogy tárgyalás se lesz az ügybıl. – Remek munkát végzett, Ted. – Mr. Milton mosolya lassan elindult lefelé az arcán, és elérte a száját. – Remek munka volt – ismételte halkan. – Mindazonáltal érdekelnének a tulsai eset részletei. – Jobbjával apró gesztust tett, mire Carla feljegyzett valamit. – Dave? Dave Kotein bólintott, és kinyitotta az elıtte heverı dossziét. Azután felpillantott, hogy nyomatékot adjon bevezetı megjegyzésének. – Azt hiszem, ezen a héten szerepelni fogok a szalagcímekben. – Helyes, nem árt egy kis reklám – bólintott Paul, majd Mr. Milton felé fordult. A két férfi elégedett pillantást váltott. – Dave ügye meglehetısen nagy port vert fel – magyarázta Mr. Milton, Kevinre emelve tekintetét. Talán olvasott róla: egy sorozatgyilkos megerıszakolt, és brutálisan meggyilkolt több diáklányt. A holttesteket megcsonkítva találták meg Bronx északi részén, Yonkersben és Westchesterben. Nemrég letartóztattak, és vád alá helyeztek egy férfit. – Igen, hallottam az ügyrıl. Az utolsó áldozatot a múlt héten találták meg, igaz? – Kedden – bólintott Dave. – A yonkersi stadion parkolójának egyik sarkában, egy mőanyag zsákban. – Emlékszem. Borzalmas eset.

– Te csak a felérıl tudsz. – Dave elıvett egy vastag iratköteget, és Kevin felé nyújtotta. – Itt a másik fele. A igazságügyi orvos szakértı jelentése mintha egy náci kínzókamra tevékenységének a részletes leírása volna. Mellesleg – fordult Mr. Miltonhoz-a vád is élni fog ezzel a hasonlattal. – Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét Kevin. Az ügy felkeltette az érdeklıdését. – A védencem, Karl Obermeister a Hitlerjugend tagja volt. Persze azt mondja, gyerek volt még, és csak azt csinálta, amit parancsoltak neki, de az se titok, hogy az apja Auschwitzban szolgált ırként. – Nem számít – legyintett Milton. – Nem a családja áll a bíróság elıtt. – Ez igaz – bólintott Dave, és ismét a dokumentumokba mélyedt. – Pontosan mi állt abban az orvos szakértıi jelentésben? – érdeklıdött Milton. – Talán tanulságos lenne, ha Kevin is hallaná. Kevin csodálkozva pillantott fel. – Nem, köszönöm, nekem ennyi is… – A lánynak nemcsak hogy felvagdosták a melleit, de egy izzó fémrudat is feldugtak a vaginájába – hadarta Dave. – Akkor az ondót mint bizonyítékot elfelejthetjük – jegyezte meg Ted. – Uramisten. – Ehhez a munkához erıs gyomor kell, Kevin. Mi nem csak fehérgalléros bőntényekkel foglalkozunk, hanem véres esetekkel is. – Mr. Milton hangja szigorúan, szinte szemrehányóan csengett. – Természetesen – hebegte Kevin. – Sajnálom. – Folytassa, Dave – parancsolta Milton. – Obermeisterre a stadion környékén figyelt fel egy járır. A fickó túlzottan is készséges volt, amikor megbüntették gyorshajtásért. Másnap, miután rábukkantak az áldozatra, a rendırnek eszébe jutott Karl Obermeister. Kimentek a lakására, hogy kikérdezzék, de egy izgága fiatal nyomozó még tovább ment, Engedély nélkül átkutatta Obermeister lakását, és olyan kötözıdrótokat talált, amilyeneket a gyilkos az áldozat megbéklyózására használt. Karlt letartóztatták, és öt órán keresztül vallatták. A végén mindent beismert. – Szóval vallott – motyogta Kevin. – Igen – mosolygott Dave –, de én aprólékosan megvizsgáltam a rendırségi eljárást. Páros lábbal fognak repülni a bíróságról. A letartóztatás után Obermeister nem telefonálhatott ügyvédnek, nem világosították fel megfelelıen a jogairól, és a bizonyítékok, amiket a fiatal rendır talált, mind elfogadhatatlanok. Valójában semmi nincs a kezükben. Karlt egykettıre szabadlábra helyezik. Dave Mr. Miltonra nézett, aki rámosolygott. A fiatal ügyvéd lehunyta szemét, mintha pápai áldást fogadna. – İszinte elismerésem, Dave. Ezt nevezem szép munkának. – Gratulálok, Dave – bólintott Paul. – Gyönyörő – mosolygott Ted. – Tökéletes. Kevin az ügyvédekre meredt. Mindannyian a végsıkig elégedettnek tőntek. Hirtelen eszébe jutott, hogy Dave Kotein zsidó származású. Nem is zavarja, hogy egy volt nácit véd, méghozzá eredményesen? Nem, Dave sugárzott a büszkeségtıl. – Mindegy, azért én átnézném azt az orvos szakértıi jelentést – szólt Milton. – Carla, csináltasson nekem egy másolatot. A titkárnı feljegyezte az utasítást. Milton Paulra nézett, majd a többiekhez fordult. – És most Paul jóvoltából meghallgatunk egy bibliai esetet. Ted és Dave elmosolyodtak? – Bibliai esetet? – kérdezte Kevin. – Káin és Ábel történetét – felelte Paul, és Mr. Miltonra nézett.

– Úgy bizony. Halljuk a részleteket, Paul. Scholefield kinyitotta dossziéját. – Pat és Morris Galan késı negyvenesek. Pat lakberendezı, Morrisnak pedig egy kis palackozóüzeme van. Van egy tizennyolc éves fiuk, Philip, de Pat negyvenegy éves korában szült még egy fiút, Arnoldot. Nem voltak biztosak benne, hogy akarják a gyereket, de nem tudtak dönteni, s végül kifutottak az idıbıl. Arnold tehát megszületett, de csak nyőg volt a szülei nyakán. Pat mindenáron dolgozni akart, és szinte győlölte a saját gyerekét. – Ezt ı maga vallotta be? – kérdezte Mr. Milton. – A problémájával pszichológushoz fordult, és nyíltan beszél róla, mert úgy gondolja, hogy ez is szerepet játszott a történtekben. Galanék házassága sem volt problémamentes. Mindketten úgy érezték, hogy a másik nem veszi ki a részét az újszülött gondozásából. Pat azzal vádolta Morrist, hogy a férfi nem becsüli az ı munkáját. Végül házassági tanácsadóhoz fordultak. – Amíg ık a saját problémáikkal voltak elfoglalva, a gyerekre többnyire Philip fiúk vigyázott. Aktív tinédzser lévén ı sem örült túlzottan a feladatnak, legalábbis nekem ez a benyomásom. – Halljuk a bőnesetet – bólintott Milton. – Philip egyik este fürdetés közben vízbe fojtotta az öccsét. – Vízbe fojtotta? – hitetlenkedett Kevin. Paul kurtán és szenvtelenül ejtette ki a szörnyő mondatot. – A gyerek haját mosta. Arnold… – Paul ellenırizte jegyzeteit – …ötéves volt. Nem szerette a hajmosást, tiltakozott… Philip feldühödött, a víz alá nyomta a gyerek fejét, és kissé túl sokáig tartotta ott. – Te jó isten. Hol voltak ezalatt a szülık? – Épp ez az érdekes, Kevin. A szülık valahol a városban voltak, élték az életüket. Egyébként Mrs. Galan kért fel minket a fiú védelmére. Az apa szóba se áll a fiával. – Philip korábban is követett el erıszakos cselekményeket? – kérdezte Dave. – Semmi különöset Néha verekedett az iskolában, de rendırségi ügye nem volt. Jó tanuló, mindenki kedveli. A dologban az az érdekes, hogy nem mutat megbánást. – Hogyhogy? – csodálkozott Kevin. – Nincs tudatában annak, hogy mit tett? – De igen, de… – Paul Mr. Milton felé fordult. – De nem bánja. A megátalkodottsága annyira nyilvánvaló, hogy az ügyész elıre megfontolt gyilkossággal vádolja. Arra alapozzák a maguk verzióját, hogy senki nem kérte meg Philipet a fürdetésre. Csak azért dugta a kádba az öccsét, hogy megölje. Az anyjuk ugyanis a kihallgatásakor beismerte, hogy aznap nem bízta meg ilyesmivel Philipet. – Nem volna szerencsés a tanúk padjára ültetni a fiút. Ahogy a halott öccsérıl beszél… Ha az esküdtek között ülnék, én magam is elítélném. – Lehetséges, hogy kitervelte? – kérdezte Kevin. – Nekünk az a dolgunk, hogy az ellenkezıjét bizonyítsuk – szólt közbe gyorsan Milton. – A védıi vagyunk, nem a vádlói. Mi az elképzelése, Paul? – A szülıkre kell koncentrálnunk. Elemzem ıket, rávilágítok, miféle emberek, és kimutatom, hogy Philipre borzasztó szülıi nyomás nehezedett. Dr. Marvin majd tanúsítja, hogy a fiú elmeállapota labilis… szerepzavara van, méghozzá éppen a felnıtté válás idıszakában. Az ilyen családi szituációknak köszönhetjük, hogy a kamaszkori öngyilkosság újabban szinte járványos méreteket ölt. Paul most Kevinhez fordult. – Nem tudom, hogy kitervelhette-e. Ahogy Mr. Milton is mondta, Mrs. Galan arra kért fel engem, hogy védjem a fiát, nem arra, hogy vádoljam. Tény, hogy a gyerektıl távol áll a megbánás, de én tényleg úgy gondolom, hogy a szülei hozzáállása tette tönkre ıt.

– Mire a szülık hazaértek, Philip már lefeküdt aludni. Arnoldot meg se nézték. Mr. Galan másnap reggel, a fürdıkádban talált rá az ötéves fia holttestére. – Jézusom. – Mire belerázódik nálunk a munkába – szólt Mr. Milton –, leszokik majd az efféle reakciókról. – Kevin értetlenül meredt rá. – Nincs semmi meglepı abban, hogy a világ tele van szenvedéssel és fájdalommal. Úgy tőnik, Jézus nem valami aktív mostanában. – Tudom, de nem értem, hogyan lehet megszokni az ilyesmit. – Pedig meg lehet szokni, vagy legalábbis meg lehet edzıdni annyira, hogy jól végezhessük a munkánkat. Ezt maga is megtapasztalhatta már. John Milton elmosolyodott. Utolsó mondatával egyértelmően a Lois Wilson-ügyre utalt. Kevin érezte, hogy elpirul. Körülnézett, hogy felmérje a többiek reakcióit. Paul komoly maradt. Dave aggódó arcot vágott, Ted pedig mosolygott. – Gondolom, csak idı kérdése – vonta meg a vállát Kevin. – Gyakorlat teszi a mestert. – Nagy igazság – bólintott Milton. – Idı és gyakorlat. És most, hogy megismerte a cég folyamatban lévı ügyeit, hozzákezdhet saját feladatának feldolgozásához. Milton egy dossziét csúsztatott Dave elé, aki továbbította azt Kevinnek. A fiatalember mindeddig alig várta, hogy megkapja elsı izgalmas feladatát, most mégis a hideg futkározott a hátán. Minden tekintet ırá szegezıdött, hát gyorsan elmosolyodott. – Nagyon érdekes ügy, Kevin – szólt Milton. – Át kell esnie a tőzkeresztségen, ahogy a jelenlevık mind átestek rajta. És nézze csak meg ıket most. Kevin végighordozta pillantását kollégáin. Mindegyikük szemében a Moby Dicket keresı Ahab szenvedélye parázslott. Mintha nem is egy egyszerő ügyvédi irodába lépett volna be, hanem valamiféle szektába, a Vér szerzeteseinek rendjébe, az elátkozottak ügyvédei közé. Ezek itt erıdítményeket építettek a törvénybıl és az igazságszolgáltatásból; fegyvert kovácsoltak belılük. És bármibe fogtak, mindig diadalt arattak. Ami pedig még fontosabb tőnt számukra: szenvedélyesen igyekeztek örömet szerezni John Miltonnak, aki most elégedetten terpeszkedett székében, mintha jóllakott volna beszámolóikkal, stratégiaterveikkel. – A legközelebbi alkalommal magát hallgatjuk meg, Kevin – szólt felegyenesedve Milton. Mindannyian felálltak, és nézték, ahogy fınökük Carla kíséretében elhagyja a helyiséget. Mikor magukra maradtak, Dave, Ted és Paul egy emberként fordultak Kevin felé. – Egy pillanatig azt hittem, mérges lesz – csóválta a fejét Dave. – Mikor azt mondtad: “Jézusom”… – Miért kellene ettıl idegesnek lennie? – Ha van valami, amit Mr. Milton nem bír elviselni – magyarázta Paul –, az az áldozat iránt szánalmat érzı védıügyvéd. Ez az elsı és legfontosabb szabály. – Dave ügyének esetében pedig különösen fontos ügyelni erre – tette hozzá Ted. – Miért? – Mert Dave kliensének, a mieinkkel ellentétben egy árva fityingje sincs. Mr. Milton térítésmentesen vállalta el a védelmét. – Tréfáltok? – Eszünkben sincs – rázta meg a fejét Dave. – Mr. Milton hibát fedezett fel a rendszerben, és igyekszik korrigálni. İ már csak ilyen. – Ezért is vagyunk sikeresek – jelentette ki Ted büszkén, szinte arrogánsán. Kevin bólintott, és új munkatársaira meredt. İk nem lovagok, és ez itt nem a cameloti Kerekasztal, de ık is bevonulnak majd a történelembe. Ebben biztos volt.

Miriam attól tartott, hogy arcán örökre ott ragad a mosoly. Mióta Kevin elment, egyfolytában nevetnie kellett. Norma és Jean végtelenül szórakoztatóak voltak. Ha az egyik kifogyott a szuszból, a másik azonnal átvette a stafétát. Miriam eleinte azt gondolta, hogy a két nı biztosan valami stimulálószerrel él. Különben hogyan-is lehetnének ilyen hosszú idın át ennyire energikusak, extatikusan beszédesek? A két nı életfilozófiája azonban rácáfolt gyanújára. Mindketten egészségmániások voltak – erre utalt a cukormentes sütemény is –, és Miriamnek be kellett ismernie, hogy valóban a helyes életmód szobrai voltak: karcsúk, ápoltak, csillogó szemőek és magabiztosak. Bár egyik sem dolgozott, úgy tőnt, teljes életet élnek. Mi több, gondosan be kellett osztaniuk napjaikat, hogy mindenre jusson idı, amit elterveztek. Délelıtt elvégezték a takarítást és a fızést, azután – hétfın, szerdán és pénteken – aerobic-órára mentek. A keddet az élelmiszer beszerzésre tartották fenn, csütörtökönként pedig múzeumokba és galériákba jártak. Szombaton és vasárnap természetesen színház és mozi volt a program. Estéik többségét vacsorákon, különbözı szórakoztató programokon és rendszeres összejöveteleken töltötték. Ezenkívül az is hamar nyilvánvalóvá vált Miriam számára, hogy Norma, Jean és a még ismeretlen Helen Scholefield szoros és zárt klikket alkotnak. Erre utalt az is, hogy sosem beszéltek másokról. A három házaspár látszólag mindenhova együtt ment, még szabadságra is, ha a bírósági idıpontok megengedték. Kevinnek igaza volt: ezek a városi nık folyton mozogtak, és változatos, érdekes életet éltek. Elképzelhetetlennek tőnt, hogy akár egyetlen délutánon is magazinokat lapozgassanak, szappanoperákat nézzenek a tévében, és várják a munkából hazatérı férjüket, ahogy azt Miriam rendszeresen tette az utóbbi idıben. Blithedale-i barátait egyre nehezebben tudta becsalogatni a városba; azok mindig a tömegre meg a nagy forgalomra hivatkoztak. Ezek ketten azonban cseppet sem törıdtek a városi élettel járó problémákkal. Ugyanolyan boldogok voltak, ha nem még boldogabbak, mint a vidékiek – nem érezték kényelmetlennek a városi létet, nem féltek, és – a kisvárosban felnıtt Miriam számára talán ez volt a legfontosabb – nem volt bezártságérzetük. Lakásaik is ugyanolyan tágasak és világosak voltak, mint az ı vidéki házuk. Norma hagyományos módon rendezte be lakását, amely ebben is hasonlított Miriam és Kevin blithedale-i otthonához – csak Norma és Dave valamivel konzervatívabb színeket használtak. Jean lakása világosabb volt, tágabbak voltak benne a terek, s a helyiségek tele voltak ultramodern bútorokkal: a lakásban, a téglalapok és a kockák, a mőanyag és az üveg domináltak. Miriam ugyan nem volt oda ezért a stílusért, mindazonáltal érdekesnek találta. Egyébként mind a két másik lakásból ugyanolyan gyönyörő kilátás nyílt, mint az övékbıl. – Csak beszélünk és beszélünk – kapott észbe Norma. A nappaliban ültek, és hasas poharakból bort iszogattak. – Téged nem is hagytunk szóhoz jutni. – Nem baj. – Dehogynem, udvariatlanság – szólt Jean. Hátradılt, és keresztbe tette a lábát. Bal bokáján gyémántokkal díszített arany bokalánc csillant meg. Miriam nem tudta nem észrevenni a fényőzés kisebb-nagyobb jeleit. Mindkét lakás tele volt drága holmikkal, a hatalmas képernyıjő televízióktól kezdve a legmodernebb music centereken át a márkás szobadíszekig és bútorokig. – Nem gyızök betelni a gyönyörő lakásotok látványával. Csak ülök és bámulom a sok szép holmit. – Hamarosan te is megveheted mindezt – felelte Norma. Miriam lassan megcsóválta a fejét; szemében kövér könnycseppek győltek. – Mi a baj? – kérdezte gyorsan Jean.

– Semmi. Csak olyan gyorsan történt mindez. Úgy érzem, mintha egyik napról a másikra gyökerestül kiszakítottak volna a világomból, és beleraktak volna egy egészen másfajta világba. Ne értsétek félre, csodálatos itt… csak… csak… – Túl lenyőgözı – fejezte be a mondatot Norma komoly arccal. – Kezdetben én is ugyanezt éreztem. – És én is – tette hozzá Jean. – Csak semmi pánik, Miriam. – Norma elıredılt, és megpaskolta Miriam térdét. – El se tudod képzelni, milyen gyorsan hozzászoksz majd a jó élethez. Igaz, Jean? – A próféta beszél belıle – bólintott Jean, és mindkét nı felkacagott. Miriamnek is mosolyognia kellett, s szorongása kissé alábbhagyott. – De térjünk vissza rád. Mivel csaptad agyon az idıt, amíg életed párja a jogi csaták mezején brillírozott? Mit is mondtál, hol laktok? Blithedale-ben? – Igen, Blithedale-ben. Kisváros, de mi nagyon szeretjük. Azaz szerettük. – Miriam torka elszorult. – Furcsa, úgy érzem, mintha már hónapok óta itt élnénk. A két nı megértı mosollyal nézett rá. – Kezdetben megpróbálkoztam a modellszakmával, de csak az áruházi divatbemutatókig jutottam el. Hamar rájöttem, hogy nem való nekem az a munka, és elmentem segíteni apámnak… – Aki fogorvos? – Igen. Majdnem fél évig recepciós voltam mellette, azután már nem vállaltam munkát, hanem minden idımet Kevinnek és a közös életünknek szenteltem. Még az idén szeretnénk egy gyereket. – Mi is – bólintott Norma. – Tessék? – Még az idén szeretnénk gyereket – ismételte Norma, és Jeanre nézett. – Sıt, arra gondoltunk… – Azt tervezzük, hogy körülbelül egy idıben fogunk szülni. De a fiúknak nem szóltunk errıl. – Mindketten nevettek. – Ha akarsz, csatlakozhatsz az összeesküvéshez. Miriam zavart mosollyal meredt a két nıre. – A dolog eredetileg Mr. Milton ötlete volt. Az egyik partiján említette Jeannek. Várj csak, amíg meglátod Mr. Milton lakását. Elıbb-utóbb megint partit kell rendeznie, hiszen új munkatárs lépett be a céghez. – Mr. Milton partijai valami fantasztikusak, ínyencségek, zene, érdekes emberek… – Hogy értitek azt, hogy Mr. Milton ötlete volt? – Néha egészen furcsa tréfái vannak. Tudta, hogy mindketten gyereket szeretnénk. A partin félrevont, és azt mondta, jó móka lenne, ha körülbelül egyidıben szülnénk, akár ugyanazon a héten. Elmondtam Normának az ötletet, és tetszett neki. – Úgy tervezgetjük, mint valami hadjáratot. Bejegyeztük a naptárunkba a dátumot, amikor hozzálátunk majd az elıkészületekhez. A két nı ismét felnevetett, majd Jean hirtelen elkomolyodott. – Szívesen beavatunk a tervbe. Vagy Kevin és te már… – Nem, még nem. – Akkor jó – dılt hátra Jean. Miriam látta, hogy nem tréfálnak. – Azt mondjátok, a férjeitek nem is tudnak errıl? – Nem bizony – felelte Norma. – Gondolom, te sem számolsz be mindenrıl a férjednek. – Nagyon szeretem ıt, és egy ilyen fontos ügyet… – Mi is nagyon szeretjük a férjünket – vágott a szavába Norma –, de Jeannek igaza van. Egy nınek igenis legyenek titkai.

– Nekünk hármunknak össze, kell tartanunk – folytatta. – Bármilyen csodálatosak a férfiak, különösen a mi férjeink, de azért mégiscsak férfiak! – Nem hármunknak, négyünknek – helyesbített Jean. Norma értetlenül nézett rá. – Nekünk négyünknek kell összetartanunk. Megfeledkezel Helenrıl. – Ó, persze, Helen. De ıvele mostanában nagyon keveset találkozunk. Olyan… introvertált lett. – Norma színpadias gesztussal a magasba emelte mindkét karját. Jean és ı is felnevettek. – Mi értesz ezalatt? – Ne vedd komolyan, csak gonoszkodunk. Gloria Jaffee halála után szegény Helen idegösszeroppanást kapott, és azóta is kezeltetnie kell magát. Attól függetlenül barátságos, kedves nı, és nagyon szép. – Ki az a Gloria Jaffee? Norma és Jean gyors pillantást váltottak. – Bocsáss meg – szólt Jean. – Azt hittem, már ismered Jaffee-ék történetét. – Normához fordult. – Megint eljárt a szám, mi? – Nagyon úgy fest a dolog. – Kik azok a Jaffee-ék? – érdeklıdött Miriam. – Elıbb-utóbb úgyis megtudtad volna – vonta meg a vállát Jean. – Csak nem feltétlenül én akartam lehőteni a lelkesedésedet. – Amiatt ne aggódj – rázta a fejét Miriam. – Úgyis szükségem van valamire, amitıl kissé lehiggadok. Naivitás volna azt hinnem, hogy itt minden fenékig tejfel. – Nagyon jó hozzáállás – bólintott Norma. – Ez tetszik nekem. Kell valaki a csapatba, akinek van realitásérzéke. Jean és én néha túlságosan elszállunk, és most, hogy Helen ilyen rossz bırben van, hajiunk rá, hogy messze elkerüljük a kellemetlen dolgokat. – Meséljetek Jaffee-ékrıl. Jean egy levegıvel hadarta el mondókáját. – Richard Jaffee az az ügyvéd, akinek a helyét a férjed átveszi. Öngyilkos lett, miután a felesége belehalt a szülésbe. – Uramisten! – Szörnyő história – folytatta Norma. – Mindenük megvolt. A gyerek is egészségesen született, fiú lett. Richard fantasztikusan sikeres volt. Dave azt mondta, Richard volt a legjobb ügyvéd, akit valaha ismert, beleértve Mr. Miltont is. – Borzalmas. – Miriam elgondolkozott a hallottakon, majd hirtelen felkapta a fejét. – Az ı lakásukat örököltük, igaz? A két nı bólintott. – Mindjárt gondoltam. Az a gyerekszoba… – Sajnálom, hogy elrontottam a hangulatodat – szomorkodott Jean. – Semmi baj. Hogyan halt meg Mr. Jaffee? Norma elfintorodott, és megcsóválta a fejét. – Leugrott a teraszról – felelte gyorsan Jean. – Most aztán megtudtál minden szörnyő részletet, és ha rosszkedvő leszel, Ted engem fog leteremteni. – Ó dehogy, biztosan… – Dave se fog éppen megdicsérni engem – tette hozzá Norma. – Higgyétek el, tényleg nincs semmi baj. Majd megemésztem a dolgot. Csak azt sajnálom, hogy nem Kevin mondta el. – İ csak kímélni akart téged, ahogy gondos férjhez illik – szólt Norma. – Dave és Ted ugyanezt tennék, nem igaz, Jean? – Így van. Nem hibáztathatjuk ıket ezért. – De hát nem vagyunk gyerekek! – fakadt ki Miriam. A két nı nem ütközött meg indulatán, csak nevettek.

– Nem, nem vagyunk – felelte Norma. – De szeretnek, védenek és kényeztetnek minket. Most még nem érted, milyen fontos ez, de hidd el… hidd el, hogy nemsokára te is csodálatosnak fogod találni. Jean és én például már nem is akarjuk hallani a férjünk munkájának a hátborzongató részleteit. A fiúk sem beszélnek munkáról a társaságunkban. – Hát nem figyelmesek? – tette hozzá Jean. Miriam egyik nırıl a másikra nézett, majd elgondolkodva hátradılt. Talán valóban így a jó; hiszen ha nem ismerte volna a Lois Wilson-ügy részleteit, nem zavarta volna Kevin eljárása; jobban tudott volna örülni férje sikerének, aminek bizonyos mértékig jelenlegi helyzetüket is köszönhetik. – Gondolj bele – vonta le a végkövetkeztetést Norma –, ık azért dolgoznak, hogy széppé tegyék a mi életünket. – A legkevesebb, amit megtehetünk – főzte hozzá Jean –, hogy megkönnyítjük a dolgukat. Kórusban felnevettek, és belekortyoltak a borukba. Miriam elgondolkozva hallgatott. – Meséljetek Helen Scholefieldrıl – mondta végül. – Hogy van? – Egyre jobban – válaszolt Norma. – A terápia sokat segített neki. Mr. Milton azonnal ajánlott valakit, mikor értesült róla, hogy Helennek problémái vannak. – Most már újra fest, és attól is javul a kedélye. – Helen nagyon tehetséges festı. Biztos szívesen megmutatja majd a képeit. – A stílusa Chagalléra emlékeztet, meg egy gondolatnyit Goodfellow-éra. Tudod, az az absztrakt festı, akinek a kiállítását a múlt hónapban láttuk a Simmons Galleryben. Norma bólintott, Miriam pedig csóválta a fejét. – Mire gondolsz? – érdeklıdött Jean. – Ti igazi nagyvárosi lányok vagytok. Semmitıl sem féltek, mindent megcsináltok, ami eszetekbe jut. Csodállak titeket. -Az az érzésem, te tényleg úgy éltél ott Long Islanden, mint valami kolostorban – komorodott el Jean. – Igazam van? Miriam elgondolkozott. Néha ı is így érezte. A szülei tizenkét éves korában beíratták egy magániskolába, onnan egy elit fıiskolai elıkészítıbe került, ahonnan a fıiskolára és a modelliskolába vezetett az út. Egész ifjúságát üvegbúra alatt élte le. Kevin az esküvıjük óta szintén mindent a feneke alá tett. Talán a Boyle, Carlton és Sesslerhez is csak azért lépett be, és azért egyezett bele, hogy Blithedale-ben maradjanak, mert ı, Miriam így akarta. Rátelepedett volna férje életére? Lehet, hogy Kevin már sokkal régebben idehozhatta volna ıket? Mindennek a gátja az ı önzése lett volna? – Azt hiszem, igazad van. – Nem mintha Norma vagy én valaha is nélkülözünk volna. Norma apja plasztikai sebész a Park Avenue-n. Világ életében az elıkelı East Side-on lakott, én pedig Suffolk megyében születtem, gazdag családban. – Jean hátradılt. – Az apám bróker, az anyám ingatlanügynök. Valószínőleg a Brooklyn Bridge-et is el tudná adni – tette hozzá. – Tuti, hogy el tudná adni – nevetett Norma. – Találkoztam vele. – Ne aggódj, Miriam – folytatta Jean. – Néhány nap, és épp olyan leszel, mint mi vagyunk. Ugyanazokat az ırültségeket fogod csinálni. Akár tetszik, akár nem. Egy pillanatig csend volt, majd Norma felnevetett. Jean csatlakozott hozzá, és ahogy megjósolta, néhány másodperc múlva Miriam is nevetni kezdett.

HATODIK FEJEZET A TÁRGYALÓBÓL KILÉPVE az ügyvédek elköszöntek egymástól, és ki-ki a saját dolga után nézett. Kevin elindult az irodája felé, s már menet közben lapozgatni kezdte a dossziét, amit Miltontól kapott. Szobájába érve leült a kényelmes bırfotelbe, és folytatta az olvasást. Közben jegyzetelt, ötleteket, taktikai szempontokat győjtött. Egy óra múlva aztán kinyújtotta a lábát, behunyta szemét, és elmosolyodott. A többiek vagy nem tudták, mit kapott Mr. Miltontól, vagy jól titkolták érzelmeiket. Az ügy éppen az a fajta feladat volt, ami egy csapásra híressé tehetett egy fiatal ügyvédet, hiszen hatalmas érdeklıdés kísérte. És John Milton úgy döntött, hogy rá, Kevin Taylorra bízza ezt a jelentıs feladatot. Éppen ırá! Ekkora lehetıségre még átlagon felüli önbizalma és kielégíthetetlen ambíciói sem készítették fel – fıleg így, hogy a cégnél három, nála sokkal tapasztaltabb ügyvéd is dolgozott. Nem csoda, hogy John Milton munkára biztatta ıt. Az ügy épp a napokban tőnt fel az újságok címoldalán. Milton az anyaghoz írt bevezetıjében egyenesen jóslásokba bocsátkozott, közölte, ki lesz leendı védencük, akit felesége meggyilkolásával fognak vádolni. Több mint húsz évvel korábban a negyvenegy éves Stanley Rothberg feleségül vertte Maxine Shapirót, Abe és Pearl Shapiro egyetlen gyermekét. Shapiróék tulajdonában volt a Catskill Mountain egyik legnagyobb és leghíresebb hegyi szállodája, a sandburgi Shapiro's Lake House. Sandburg, ez a New York állam északi részén lévı kisváros nem messze volt attól a településtıl, ahol Paul Scholefield kezdı jogászként dolgozott. Kevinnek meg is fordult a fejében, hogy logikusabb lett volna az ügyet Paulra bízni, aki eleve jobban ismeri a környéket. A Shapiro's Lake House országos hírét elıkelı vendégeinek, évtizedes hagyományainak és nem utolsósorban a körülbelül egy évtizede piacra dobott Shapiro's Lake House márkájú mazsolás kalácsnak köszönhette, mely állítólag Pearl Shapiro receptje alapján készült, és igen kelendı volt a szupermarketekben. Abe és Pearl Shapiro idıközben eltávoztak az élık sorából. Stanley Rothberg, aki kifutófiúként kezdte, késıbb pedig pincér lett, a szállodában ismerte meg Maxine-t, akivel rögtön egymásba szerettek. Viszonyukról mindenki tudott, s ık a Shapiro szülık kezdeti rosszallása ellenére össze is házasodtak. Rothberg nemsokára az üdülıterület legnagyobb szállodájának igazgatója lett. Maxine beteges nı volt, súlyos diabétesszel küszködött. Egyik lábát is elveszítette, így utolsó éveit tolószékben kellett leélnie. Ápolásáról bentlakó nıvér gondoskodott. Egy hete holtan találták az ágyában, s mint kiderült, halálát inzulin-túladagolás okozta. Mr. Milton biztosra vette, hogy Stanley Rothberget elıre megfontolt gyilkossággal fogják vádolni. Mindenki tudott róla, hogy Rothberg szeretıt tartott. A házaspárnak nem volt gyereke, így a férfi volt a sokmillió dollárt érı szálloda és péküzem kizárólagos örököse. Megvolt tehát az indíték és a lehetıség. Kevin megérezte John Milton jelenlétét, és felpillantott a dossziéból. Milton valóban ott állt az ajtóban. Kevinnek feltőnt, hogy amúgy sem mindennapi fınökének külseje, megjelenése szinte minden találkozásukkor más és más. Most épp testesebbnek, magasabbnak, sıt némileg öregebbnek tőnt. Kevin olyan ráncokat vélt felfedezni Milton arcán, amelyeket korábban nem vett észre. Talán csak a megvilágítás teszi, gondolta. – Látom, már hozzá is kezdett a munkához. Nagyon helyes. Szeretem, ha a

munkatársaim úgy vetik magukat az ügyre, mint vadász a vadra. – Milton megrázta ökölbe szorított kezét. – Tartsa meg ezt a lendületet, akkor mindig sikeres lesz a bíróságon. – A vasárnapi lapokban olvastam errıl az ügyrıl. Tudtommal egyelıre senkit nem helyeztek vád alá. Az anyagból mindazonáltal úgy látom, biztosra veszi hogy Stanley Rothberget gyanúsítják majd. – Kétség sem fér hozzá – bólintott Milton, és közelebb lépett Kevinhez. Arcán egyszerre kisimultak a ráncok. – Információim szerint napokon belül letartóztatják. – Nyilván Mr. Rothberg is számít erre. Mikor beszélt vele? – Még nem beszéltem vele. – Tessék? – Szeretném, ha felkészülne az ügybıl, mire Mr. Rothberg felkeres minket. Kliensünket bizonyára nyugtalanítja majd, hogy egy magafajta fiatal ügyvédre bízzuk a védelmét. De ha meggyızıdik a maga kompetenciájáról… – Nem értem. – Kevin becsukta a dossziét, és fészkelıdni kezdett a széken. – Azt akarja mondani, hogy még meg sem kaptuk a megbízást? – Hivatalosan még nem, de arra is sor kerül. Jó, hogy mondja, jövı hét elejére meg is szervezem a találkozót Stanley Rothberggel. Tudtommal addig nem tartóztatják le. Az óvadékügyeket majd én elintézem. – De hát honnan tudjuk, hogy megkeres minket? Telefonált? John Milton magabiztosan mosolygott. Szeme ismét rozsdaszínt öltött, csak ezúttal kissé világosabb árnyalatban. – Ne féljen, tudni fogja, kihez forduljon, ha érzi, hogy bajban van. Vannak közös ismerıseink, akik már beszéltek vele. Most jut eszembe, azt ajánlom, nézze át a felesége kórtörténetét. – Rendben – bólintott Kevin. Fejében kusza gondolatok és benyomások cikáztak. Örült az érdekes feladatnak, ugyanakkor nyugtalanság töltötte el. Miért ad John Milton neki, a zöldfülőnek rögtön egy ilyen fontos ügyet? Nem volna jobb egy egyszerő feladattal kezdenie? – Lefogadom, hogy máris vannak ötletei a stratégiára vonatkozóan. Halljuk, miben töri a fejét? – Nos, arra gondoltam… miután olvastam, hogy mennyire szenvedett Maxine Rothberg… Nem volt gyermekük, és az asszony tolószékhez volt kötve, pedig remek élete lehetett volna. Biztosan nagyon boldogtalan volt. – Én is pontosan erre gondoltam… Öngyilkosság. – A dokumentumokból kiderül, hogy olykor önmagát injekciózta, annak ellenére, hogy bentlakó ápolónıje volt. John Milton elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Maga felettébb éles esző fiatalember, Kevin. Biztos vagyok benne, hogy messzemenıen elégedett leszek a munkájával. Nézzen utána az ápolónınek is. Meglátja, ott is talál majd érdekes dolgokat. Milton megfordult, és menni készült. – Mr. Milton. – Tessék. – Hogyan szerezte meg ilyen gyorsan… – Kevin végighúzta a kezét a csukott dosszién. – …ezeket a részletes információkat? – Magándetektíveket foglalkoztatok teljes állásban. Idıvel majd bemutatok magának egyet-egyet, hogy közvetlenül kaphassa meg a jelentésüket. Egyébként a komputeremben is tárolok értékes információkat. – Milton röviden, élesen felkacagott. – Tudja, vannak balesethajhász ügyvédek. Nos, mi bőntényhajhászok vagyunk. A nagyvárosban rákényszerül az ember az agresszív üzletpolitikára. A

rámenısség kifizetıdıbb, mint gondolná. Kevin bólintott, és a távozó Milton után nézett. Azután hátradılt a székben, és elgondolkozott. Milton tudja, mit beszél. Ez itt New York, ahol a legjobbak versengenek egymással, és közülük is csak a legjobbak maradhatnak talpon. A Boyle, Carlton és Sessler cég nevetséges kisvállalkozás volt John Milton ügyvédi irodájához képest. Hogyan is tekinthette példaképnek azokat a vidékies, begyöpösödött, felsı középosztálybeli amatıröket? Hol volt ott szó kihívásokról? Mikor kellett ott reszkírozni? Egyiküknek sem volt bátorsága elvállalni Lois Wilson védelmét, és most fel vannak háborodva, hogy folt esett makulátlan hírnevükön. Életük legnagyobb kalandja az, ha kipróbálnak egy új éttermet. És ı, Kevin kis híján hagyta, hogy beszippantsák! John Milton megmentette ıt. Igen, ez a helyes kifejezés: megmentette. Kevin felpattant, hóna alá csapta a dossziét, és kilépett szobájából. – Ó, Mr. Taylor. – Wendy úgy emelkedett ki asztala mögül, mint egy hableány a tengerbıl. – Bocsásson meg. Nem láttam bemenni. – Semmi baj. Csak egy percig akartam maradni, de belemerültem az olvasásba. A lány bólintott. Gesztenyebarna szeme kissé elsötétedett, mintha pontosan tudná, mi kötötte le annyira Kevin figyelmét. Hátrasimította haját, és rápillantott a dossziéra. – Várjon egy percet. – Wendy megfordult, és odasietett az asztala mögött álló szekrényhez. Kivett belıle egy vörös bır diplomatatáskát. – Akkor akartam átadni, mikor hivatalosan is munkába lép, de ha már hozzákezdett… Átnyújtotta Kevinnek a táskát. A táska egyik oldalán sötétbarna, a megszáradt vér színét idézı felirat díszelgett: “John Milton és Munkatársai”. A jobb alsó sarokban a tulajdonos neve állt: “Kevin Wingate Taylor”. – Gyönyörő. – Kevin végigfuttatta ujját a kidomborodó betőkön. Wendy elmosolyodott. – Mr. Milton ajándéka a munkatársainak. – El ne felejtsem megköszönni neki. És magának is köszönöm, Wendy. – Nincs mit, uram. Tehetek valamit önért? Kevin elgondolkozott. – Igen. Szerezzen anyagokat a cukorbetegségrıl és a Shapiro's Lake House történetérıl. Wendy most még szélesebben mosolygott. – Már megtörtént, Mr. Taylor. – Tessék? – Mr. Milton már múlt szerdán kiadta ezt az utasítást. – Remek. Alkalomadtán beugróm, és megnézem. Köszönöm. – Viszontlátásra, Mr. Taylor. Kevin elindult a folyosón. Benézett Ted McCarthyhoz, aki éppen telefonált. Ted egy intéssel üdvözölte ıt, s Kevin folytatta útját. Dave Kotein irodájának ajtaja csukva volt, úgyhogy Kevin a recepciós asztalhoz lépett, és megkérte Diane-t, hogy hívja a limuzint. – A kocsi az épület elıtt fogja várni önt. Használja tetszése szerint. Charonnak csak késı délutánra kell visszaérnie. – Köszönöm, Diane. – Viszontlátásra, Mr. Taylor. A puha szınyegpadló kellemesen besüppedt Kevin lába alatt. A fiatalember megállapította magában, hogy a titkárnık nem csupán gyönyörőek és udvariasak, de végtelenül kedvesek és… vonzóak is. Ebben az irodában minden olyan kellemes volt: a színek, a berendezés, a csillogóan új tárgyak. Szinte sajnálta, hogy el kell mennie.

Dudorászott a liftben, a lobbiba érve pedig intett a biztonsági ırnek, s az olyan barátságosan intett vissza neki, mintha évek óta ismernék egymást. Mikor kilépett a forgóajtón, hunyorogva megállt. Idıközben a felhık nagy része elvonult, s a déli nap sugara vakítóan verıdött vissza az ablakokról és a limuzin fényes karosszériájáról. Charon kinyitotta a kocsi ajtaját, és utat engedett Kevinnek. – Köszönöm, Charon. Elıször hazamegyünk, azután az Orosz Teázóba, ebédelni. – Ahogy óhajtja, Mr. Taylor. A sofır becsukta az ajtót, és a limuzin néhány másodperc múlva elindult. Kevin kényelmesen elhelyezkedett, és behunyta a szemét. Annyi minden mesélnivalója volt Miriamnek, hogy biztos volt benne, végigbeszélgetik majd az ebédet és a hazautat is. És ha majd elmeséli, milyen ügyet kapott John Miltontól… Kinyitotta szemét, és végigsimította új diplomatatáskáját. Hamarosan meghízik majd az a dosszié is, gondolta, és boldogan nevetett magában. Hát így fest egy jól felkészült ügyvéd. Hiszen már eleve félig feldolgozva kapta meg az ügyet. És micsoda irodában dolgozhat – magánnyomozók, számítógépes könyvtár, fantasztikus titkárnık… Erezte, hogy önbizalma percrıl percre növekszik. Ilyen háttérrel nem lehet rossz munkát végezni. Azután eszébe jutott Wendy egyik megjegyzése, és eltöprengett. Biztosan félreértette… Kinyitotta a táskát, kivette a dossziét, és belenézett; hogy ellenırizze a dátumokat. A titkárnı azt mondta, hogy Mr. Milton múlt szerdán kért információkat a cukorbetegségrıl és a Shapiro's Lake House-ról. Maxine Rothberg csak a hét végén halt meg. Miért kezdett volna Mr. Milton már szerdán, érdeklıdni az ügy iránt? Wendy biztosan mást akart mondani, vagy ı értette félre a titkárnı szavait. Igen, csakis félreértésrıl lehetett szó. – Tölthetek még bort? – kérdezte Norma, és Miriam pohara felé döntötte az üveget. – Köszönöm, nem kérek. Vissza kell mennem a lakásunkba. Kevin lassan hazaér. – Na és? – Majd csak megtalál. – Jean Miriamre nézett, és megrázta a fejét. – Norma, úgy látom, Miriamnek van még mit tanulnia. – A férfiak hajlamosak rá, hogy elıbb-utóbb berendezési tárgynak tekintsék a feleségüket – magyarázta Norma. – Ha túl kiszámíthatóak vagyunk, és mindig a rendelkezésükre állunk, elveszítjük a varázsunkat a szemükben, és attól fogva a tulajdonuknak tekintenek minket. – Kevin nem olyan – ellenkezett Miriam. – Badarság – torkolta le Jean. – İ is ugyanolyanférfi, mint a többi. Norma és Jean újra felnevettek. Miriam egy pillanatig úgy érezte, két csintalan kislány ül mellette. Ekkor megszólalt a csengı. – Ez biztosan Kevin – mondta Miriam. Mindannyian felálltak, és elindultak az ajtó felé. Menet közben Norma átkarolta Miriamet. – Már alig várom, hogy beköltözzetek – mondta. – Ha majd elviszünk ide-oda, mi is újra átélhetjük a felfedezés örömét. Jean ajtót nyitott, és köszöntötte Kevint. – Szia. Szóval sikerült megtalálnod minket. – Miriamhez fordult, és intett, – Gondoltuk, hogy elıbb-utóbb ránk bukkansz. – Egyszerő feladat volt – felelte Kevin, és Miriamre nézett. – Jól érezted magad? – Remekül.

– Aggodalomra semmi ok – szólt közbe Jean. – Bevettük a feleségedet a csapatba. – Remélem, jó csapat vagytok – tréfálkozott Kevin. – Hamarosan látjuk egymást – búcsúzott Miriam, és oldalán Kevinnel elindult a lift felé. – Úgy látom, jól megértitek egymást – jegyezte meg Kevin. – Igen. – Nem vagy valami lelkes. Miriam nem válaszolt, s csak akkor fordult újra Kevinhez, mikor kiléptek a liftbıl. – Miért nem szóltál nekem Jaffee-ékrıl? – Ó. – Kevin bólintott. – Gondolhattam volna, hogy elmondják neked. – Mélyet sóhajtott. – Szomorú történet, és nem akartam, hogy félj az új lakástól. De elıbbutóbb elmondtam volna. Bocsáss meg, tényleg nem lett volna szabad titkolóznom elıtted, de azt szeretném, ha csupa szép és jó élményed lenne. Boldognak akarlak látni, Miriam. A nı bólintott. Pontosan úgy van, ahogy Norma és Jean mondták – Kevin meg akarja védeni ıt a szomorúságtól, a rosszkedvtıl. Ezért valóban nem hibáztathatja. – Tragikus történet, de nem tudom, miért kellene beárnyékolnia az életünket – jelentette ki. Kevin arca felragyogott. – Én is pontosan így gondolom – bólintott, és átölelte feleségét. – Miért itt szállunk ki? – Miriam most vette észre, hogy a lobbiban állnak. – Nem a garázsba kellett volna mennünk? – Van egy meglepetésem számodra. – Kevin a bejárat felé intett. Philip meglátta ıket, és üdvözlésükre, sietett. – Bemutatom Philipet. İ a nappalis biztonsági ır. – Nagyon örülök, Mrs. Taylor. Ha bármi problémája van, vagy szüksége van valamire, bátran forduljon hozzám. – Köszönöm, Philip. Az ır kinyitotta elıttük az ajtót, s mikor kiléptek, Charon beinvitálta ıket a limuzinba. – Ez meg mi? – torpant meg Miriam, s felváltva a limuzinra és Charonra pillantott. – Ez a cég limuzinja. Mindig a munkatársak rendelkezésére áll. Charon, bemutatom a feleségemet, Miriamet. Charon biccentett, s olyan átható pillantással mérte végig Miriamet, hogy a nı ösztönösen a melle elé emelte karjait. – Örülök – szólt. Gyorsan beszállt a. kocsiba, és Kevinhez fordult. – Hova megyünk? – Az Orosz Teázóba. Hazafelé felhívtam ıket a kocsiból, és foglaltam egy asztalt. Koktélt, hölgyem? – kérdezte, s kinyitotta a kis bárszekrényt. – Parancsolsz egy Bloody Maryt? Koktél egy Mercedes limuzinban, ebéd az Orosz Teázóban, luxuslakás a Riverside Drive-on, csodálatos új barátnık – Miriam szóhoz sem jutott, csak a fejét csóválta, Kevin felnevetett felesége arckifejezése láttán. – Azt hiszem, erre én is iszom. – Elkészítette az italokat, majd megpróbálta szóra bírni a boldogságtól kába Miriamet. – Mesélj a két új barátnıdrıl. Kellemes a társaságuk? – Egy kicsit ijesztı volt, ahogy lerohantak. Blithedale-ben nem ehhez a stílushoz szoktam. Az egyik pillanatban okosnak és nagyviláginak tőnnek, a másikban meg úgy viselkednek, mintha tizenéves csitrik volnának. Viszont tagadhatatlanul szórakoztatóak. – Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig elmaradtam… – Ugyan, az a néhány óra gyorsan elszállt. Ne félj nem unatkoztam.

Miriam részletesen leírta Jean és Ted lakását, azután Normáét is. Egyre jobban belemelegedett a beszédbe, és mindent elmondott a két nırıl, kivéve persze a szimultán szülés ötletét. Arról is szívesen beszélt volna – ebéd közben kétszer is majdnem kicsúszott a száján, de végül sikerült fékeznie magát. Arra gondolt, mit szólna Norma és Jean, ha már az elsı napon kifecsegné a közös titkukat. Csírájában tenné tönkre a barátságukat. Különben is, miért kellene beszélnie róla? Ártatlan tréfáról volt szó, ami valószínőleg úgysem fog sikerülni. Ebéd után visszatértek új lakásukba, hogy még egyszer körülnézzenek, mielıtt hazaindulnak Blithedale-be. Miriamnek meg kellett szoknia a gondolatot, hogy mindez nem álom, hanem a valóság. Kevin az ajtóban várt, amíg a fiatalasszony körbejárt a lakásban. – Ugye, szerinted is gyönyörő ez a lakás? – kérdezte Miriam, mintha, megerısítésre lenne szüksége. – Hogyan engedheti meg magának, hogy ingyen befogadjon minket? Egy vagyont kereshetne vele, ha kiadná. – Azt mondta, leírja költségként. Különben is, ahogy a nagyapám mondta, ajándék lónak… – Persze, de mégis… – Miriam megrázta a fejét. Kevin új állása, ez a meseszép lakás, új barátok… Létezik az, hogy csak így hipp-hopp ilyen csodálatos dolgok történjenek az emberrel? – Miért harcolnánk a jószerencse ellen? – vonta meg a vállát Kevin. Miriam a férjére nézett. Igaza van, gondolta. Egyszerőbb elfogadni és élvezni. – Szeretlek, Miriam. – Kevin átölelte feleségét. – Mindent meg akarok adni neked, ami csak tılem telik. – Azelıtt se panaszkodtam, Kevin. – Tudom, de miért ne fogadhatnánk el mindezt, ha már felajánlották nekünk? Boldogan összeölelkeztek, majd még egy búcsúpillantást vetettek a lakásra, és bezárták maguk mögött az ajtót. Mennyire más hangulatú volt a hazaút, mint reggeli útjuk Blithedale-bıl New Yorkba! Kevin egy kezén meg tudta számolni hány szót szólt Miriam reggel az autóban. És most? Attól a perctıl kezdve, hogy beültek az Orosz Teázóba, egészen addig a pillanatig, hogy lefékeztek Blithedale Gardens-beli házuk elıtt, Miriam szinte csak levegıt venni hallgatott el. Kevin félelme alaptalannak bizonyult; felesége nemhogy szomorú lett volna az életükben beállt változások miatt, de egyenesen rajongott az új világért, amibe belecsöppentek. Kevin a hazaúton tett néhány kísérletet arra, hogy elmondja, milyen ügyekkel foglalkoznak kollégái, és fıként, hogy milyen ügyet bízott rá Mr. Milton, de valahányszor belekezdett mondójába, Miriam mindig félbeszakította. Úgy tőnt, mintha nem is akarna hallani férje munkájáról. Ez annál is furcsább volt, hiszen azelıtt Kevin ügyeinek legapróbb részletei is érdekelték. Még az unalmas ingatlanegyezkedésekre is kíváncsi volt. Most úgy tőnt, ez már a múlté, s Kevin végül is felhagyott a próbálkozással. Miriam monológja csak Blithedale határában lassult le kissé. Itt mintha átléptek volna egy képzeletbeli határt, s a New York-i álomvilágot elhagyva visszatértek volna a blithedale-i valóságba. A felhık mostanra szertefoszlottak, s fejük fölött kristálytisztán, kéken ragyogott az ég. Az iskolabusz megérkezett a hazatérı gyerekekkel, s ettıl kezdve vidám zaj töltötte be a környéket. A napsütés már eltüntette az éjjel esett hó nagy részét; csak a gyepszınyegen és ittott a járdán marad egy-egy fehér folt. A kisfiúk és. néhány kislány alighogy kiszálltak a buszból, vad hógolyócsatába kezdtek. Kevin mosolyogva nézte ártatlan játékukat. A fákkal szegélyezett széles úton lassú jármővek haladtak el a veszteglı iskolabusz mellett. Ez a vidékiesen nyugodt, békés környék éles ellentétben állt a nyüzsgı, zajos

nagyvárossal, ahol az egész napot töltötték. Egyszerre nyugalom, szállta meg a lelkőket. Miriam ellazította tagjait, s arcán angyali mosoly terült szét. – Bár mindkettı a miénk lehetne, Kevin – szólt, és lassan férje felé fordult. – New York izgalma és Blithedale békéje. – A miénk lesz. Majd meglátod! – Kevin szeme kerekre tágult a hirtelen felismerés izgalmától. – Ha nem kell lakbért fizetnünk a városban, nyugodtan vehetünk egy nyaralót Long Islanden! – Igazad van. Minden a miénk lesz! – Miért is ne? – nevetett Kevin. – Miért is ne? Kevin ügy döntött, elıbb bemegy régi munkahelyére, s csak azután mesél Miriamnek az ügyrıl, amit John Milton rábízott. Már alig tudta magában tartani a nagy újságot, és biztos volt benne, hogy Miriam is nagyon boldog és büszke lesz, ha meghallja. Mikor lefékeztek a ház elıtt, közölte Miriammel, hogy bemegy Sanford Boyle-hoz, és tájékoztatja ıt döntésérıl. – Alig várom, hogy az orra alá dörgöljem… Dupla fizetés. Hadd pukkadjon meg a zsugori vénember. – Ne légy arrogáns vele – figyelmeztette Miriam. – Ne élj vissza a fölényeddel, és ne feledd, hogy a nagyképő emberek elıbb-utóbb pórul járnak. – Igazad van. Fékezni fogom magam, ahogy… ahogy Mr. Milton is tenné – Kevin megcsóválta a fejét. – Annak az embernek van stílusa. – Nagyon kíváncsi vagyok rá. Abból, ahogy Norma, Jean és te leírtátok, az a fickó valószínőleg Ronald Reagan, Paul Newman és Lee Iacocca egyben. Kevin felnevetett. – Jól van, jól van. Beismerem, lehet, hogy túloztam egy kicsit. Biztos az izgalom az oka. Kettınk közül egyébként is te vagy az, aki két lábbal áll a földön. Örülök, hogy itt vagy nekem, és a megfelelı pillanatokban visszazökkentesz a valóságba. – Legalábbis el kell játszanom a bölcset – mosolygott Miriam. – Norma és Jean arra tanítottak. – Tényleg? Le a kalappal elıttük: felismerik, ha egy érzékeny és intelligens emberrel van dolguk. – Ó, Kevin. Kevin megcsókolta felesége arcát. – Felhívom a szüleimet – szólt Miriam, miközben kiszállt a kocsiból. – Te is telefonálj haza. – Este felhívom ıket. Miriam távozó férje után nézett. Érezte, hogy ıbenne is egyre fokozódik az izgalom. Mélyet sóhajtott, és körülnézett. Hiába, szereti ezt a kisvárost. A vidéki élet egyszerősége, tisztasága megnyugtatta és békével töltötte el. Már eddig is sokra vitték, többre, mint a hasonló korú emberek többsége. Pénzéhesek volnának? Vagy Kevinnek van igaza, mikor azon töpreng, hogy miért kapnak többet az élettıl mások, akik se nem jobbak, se nem okosabbak nála? Nem szabad visszatartania Kevint, gyızködte magát Miriam, de a nyugtalanság remegı szárnyú pillangóját, ami ott fészkelt a mellkasában, nem tudta elhessegetni. Természetes reakció, gondolta. Nincs ember, aki egy ilyen nap után nyugodt tudna lenni. Megfordult, és besietett a házba. Nem telt bele öt perc, és a csomagolás, a küszöbön álló költözködés izgalma minden más gondolatot kiszorított a fejébıl. A Boyle, Carlton és Sessler cégnél dolgozó titkárnık azonnal megérezték, hogy Kevinnel történt valami. A fiatalember legalábbis ezt olvasta le Myra arcáról, mikor

belépett az irodába. – Mr. Boyle bent van, Myra? A titkárnı fürkészı pillantással vizsgálgatta, de Kevin álarcként viselte udvarias mosolyát. – Igen. – Legyen szíves, kérdezze meg, hogy bemehetek-e hozzá tíz perc múlva. A szobámban leszek. Milyen kicsinek, jelentéktelennek, sıt fojtogatónak tőnt most számára régi irodája. Kis híján hangosan felnevetett, amikor belépett. Hiszen John Miltonnál legalább kétszer ekkora íróasztal várja! Úgy érezte magát, mintha égy kis Fordból egy Mercedesbe ült volna át. És mi várt volna itt rá a Lois Wilson-ügy sikeres lezárása után? Szemügyre vette az asztalon heverı dossziékat. Egy sétakocsikázó kamasz, fienjaminék végrendelete és Bob Patterson problémája egy közlekedési bírsággal. Izgalom a tetıfokon! Hahó, New York! Myra jelzett az intercomon. – Mr. Boyle várja önt, Mr. Taylor. – Remek, Myra, pompás – felelte Kevin éneklı hangon. – Köszönöm. Felpattant, behúzta a hasát, még egyszer körülnézett a szobájában, majd átment Sanford Boyle irodájába, hogy közölje vele felmondási szándékát. – Értem – Boyle szemöldöke úgy mozgott, mint egy pár fájdalmasan vonagló hernyó. – Szóval elfogadta azt az új ajánlatot. – Kétszer annyit fizetnek, mint amennyit itt partnerként keresnék. A két hernyó kis híján leugrott Boyle homlokáról. – A John Milton és Munkatársai Ügyvédi Irodánál fogok dolgozni. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hallottam róluk – rázta a fejét Boyle. Kevin megvonta a vállát. Ezen nem is csodálkozott. Már a nyelve hegyén volt a válasz: “Maga és az úgynevezett teljes jogú partnerei talán nem is sejtik, de a drágalátos kis Blithedale-en kívül vannak más helyek is a világon, méghozzá érdekesebb és nagyobb helyek.” Mégis inkább nyelt egyet, és hallgatott, ahogy Miriam kérte. Visszatért irodájába, és gyorsan összecsomagolta személyes holmijainak nagy részét. Se Myra, se Mary, se Teresa nem ment be hozzá elbúcsúzni és sok szerencsét kívánni neki. Mikor kihordta holmijait a kocsiba, a titkárnık csalódott és rosszalló pillantásai kísérték. Kevin magában kiállította a bizonyítványukat: vidékiesek, begyepesedettek és szőklátókörőek. Tipikus kisvárosi figurák, gondolta. Elítélnek, amiért gyorsan akarok elırelépni az életben. És persze szerintük hálátlan vagyok. Arra számítanak, hogy New-Yorkban jól pofára esek. Hogy fognak csodálkozni, amikor elkezdıdik a Rothberg-ügy tárgyalása, és a New York Timesban olvassák majd a nevemet! Mikor végre beült a kocsijába, megkönnyebbülés lett úrrá a lelkén. Mary Echert azonban nem tudta úgy türtıztetni magát, mint két kolléganıje, és utánament elköszönni. – Mindannyian nagyon sajnáljuk, hogy így alakultak a dolgok, Mr. Taylor – mondta, mintegy békejobbot nyújtva. – Azt reméltem, hogy lesznek, akik örülnek az elırelépésemnek. Nem a pokolba készülünk. Azzal Kevin becsapta a kocsi ajtaját. Mary csak állt, keresztbe font karral, és nézte. Kevin letekerte az ablakot. – Azért köszönök mindent, Mary. Maga remek titkárnı, öröm volt magával dolgozni. A dicséretet kissé leereszkedı hangúra sikeredett. Mary bólintott, de nem

mosolygott, s mikor Kevin beindította a motort, elfordult. Azután hirtelen ötlettel ismét Kevinre nézett. – Nem akartam elmondani, de nagyon csúnyán beszélt a telefonban. – Kicsoda? – Gordon Stanley, Barbara Stanley apja. – Nocsak. És mit mondott? Nem mintha olyan fontos lenne. – Azt mondta, egyszer majd rájön, hogy mit tett, és akkor győlölni fogja magát érte. Kevin a nıre nézett. Mary úgy mondta el a mondatot, mint valami általános érvényő jó tanácsot vagy üdvözlést. A fiatalember megcsóválta a fejét, és elhajtott, faképnél hagyva a járdaszélen álló titkárnıt. A furcsa búcsúzás kissé kedvét szegte. John Milton azonban a segítségére sietett, mintha csak tudta volna, min megy keresztül. Mikor hazaért, Miriam az ajtóban fogadta. A fiatalasszony arca csak úgy sugárzott; épp olyan boldogság ült a szemében, mint mikor meglátta New York-i lakásukat. – Ó, Kevin. El sem tudod képzelni… Milyen figyelmes! – Mirıl beszélsz? – Nézd meg. – Miriam a nappaliba vezette Kevint. – Pár perccel azután érkezett, hogy elmentél. Az asztalra állított vázában két tucat vérvörös rózsa díszelgett. – İ küldte nekem! – ujjongott Miriam. – Kicsoda? – Mr. Milton, te buta. – Miriam felkapta az üdvözlıkártyát, és felolvasta, a szöveget. – “Miriamnek, csodálatos új élete kezdetén. Kívánom, hogy legyen boldog a családunkban. John Milton.” – Azt a mindenit! – Kevin, sose hittem volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek! – Én sem – felelte a férfi. – Én sem. És ahogy a fáklya szétoszlatja a sötétet, úgy oszlatta szét John Milton jól idızített ajándéka maradék kételyeiket is.

HETEDIK FEJEZET MIKOR KEVIN ÉS MIRIAM megérkeztek a szállítómunkásokkal, Normát és Jeant ott találták új lakásuk ajtaja elıtt. A lányok farmerben és melegítıfelsıben, munkára készen vártak rájuk. – Jaj, de kedves tıletek! – ujjongott Miriam. – Ugyan már – ráncolta a homlokát Norma. – Hisz tudod: mi vagyunk a három testır. A két nı belekarolt Miriambe, és együtt skandálták: – Egy mindenkiért, mindenki egyért! Amíg a munkások Kevin irányításával felhordták a bútorokat, a három barátnı hozzálátott a dobozok kiürítéséhez. Amint Kevin a helyére tette a hi-fi tornyot, Norma azonnal behangolt egy örökzöldeket játszó adót, s ettıl kezdve ı és Jean vidám énekszóval kísérték a munkát. Jókedvük hamar átragadt Miriamre is. Kevin fejcsóválva nézte a nevetı, táncoló barátnıket, akik máris úgy viselkedtek, mintha évek óta ismernék egymást. Örült Miriam boldogságának. Felesége blithedale-i barátnıi mind merevek és konzervatívok voltak. Miriamnek ritkán volt alkalma kedve szerint bolondozni. Ebédidıben munkaszünetet tartottak, és pizzát rendeltek maguknak. Kevin lezuhanyozott, és átöltözött, mert rövid idıre be akart menni az irodába. A három nı véget nem érı vitába bonyolódott a képek és egyéb berendezési tárgyak elhelyezésérıl, s végül elkezdték újra átrendezni az egész lakást. Kevin megállt a nappali ajtajában, és bejelentette, hogy elmegy. – Azt hiszem, úgyis csak útban lennék – vonta meg a vállát. Látszólag mindenki egyetértett vele. – Senki nem akar tartóztatni? A három nı abbahagyta a rakodást, és egy emberként fordult felé. Úgy néztek rá, mintha utcáról jött idegen lett volna. – Jól van, nem kell könyörögni. Nem maradok el sokáig, drágám. Kevin arcon csókolta Miriamet, és elindult. A folyosón még hallotta a lányok nevetését. A sikeres költözködési hadmővelet felvillanyozta, és alig várta, hogy belevethesse magát a munkába. Alighogy megnyomta a lift hívógombját, nyíló majd csukódó ajtó zajára lett figyelmes. A hang irányába fordult, és egy nıt pillantott meg, aki Scholefieldék lakásából jött ki. Feltételezte, hogy Helen Scholefield az. A nı barna papírba csomagolt festményt tartott a kezében. Lassan, kiszámított léptekkel haladt, szinte úgy, mint egy alvajáró. Mikor végre kiért a folyosó félhomályából, Kevin szemügyre vette külsejét. A nı majdnem olyan magas volt, mint Paul. Világos bıre volt, szalmaszıke hajit kétoldalt feltőzte, de fürtjei így is a kulcscsontjáig értek. Tartása büszke, egyenes volt, bár kissé merevnek tőnt. Fodros gallérú és ujjú, fehér blúzt viselt, s a vékony anyag mögött kirajzolódtak telt keblének körvonalai. Mellei feszesen, büszkén domborodtak, s bár hosszú, virágmintás parasztszoknya volt rajta, látszott, hogy lába karcsú és csípıje keskeny. Barna bırszandáljának szíjai kígyók módjára tekeredtek a bokája köré. A liftajtó idıközben kinyílt, de Kevin észre sem vette. Megbabonázva meredt a gyönyörő nıre. Helen odalépett hozzá, és arca mosolyra húzódott. Kék szeme és cseresznyepiros ajka volt; orrnyergét és orcája felsı részét barackszínő, apró szeplık pöttyöztek. Halántékán olyan vékony volt a bır, hogy mögötte tisztán kivehetı volt az

erek finom szövedéke. Kevin biccentett. – Jó napot. Maga ugye Mrs. Scholefield? – Igen – felelte a nı. – Maga pedig az új ügyvéd. Hangja olyan szigorú volt, mintha ezzel a mondattal egy életre meg akarná bélyegezni Kevint. – Kevin. Kevin Taylor. Kevin kezet nyújtott, s nı fogadta a gesztust. Kecses, vékony ujjai voltak. Tenyere meleg volt, sıt forró, mintha lázas volna. Arca is kissé kipirultnak tőnt. – Éppen magukhoz készültem egy kis ajándékkal. – Helen megemelte a festmény, jelezve, hogy az az ajándék. A csomagolás miatt Kevin nem láthatta, miféle képrıl van szó. – Maguknak festettem. – Köszönjük – bólintott Kevin. – Nagyon kedves magától. Miriam említette, hogy maga mővész. Miriam a feleségem – tette hozzá magyarázólag. – Mikor eljöttünk megnézni a lakást, órákat töltött Normával és Jeannel. Gondolom, mindent és mindenkit kipletykáltak. Nem mintha a férfiak jobbak volnának, csak… Elhallgatott, mert úgy érezte, fecseg. Helen továbbra is mosolygott, de szeme kissé összeszőkült. Szembogara ide-oda mozgott, ahogy Kevin arcát fürkészte. – Mind a hárman ott vannak – folytatta a férfi, a lakásajtó felé mutatva. – A mi lakásunkban. Ide-oda tologatják a bútorokat… – Szavait nevetéssel kísérte. – Mindjárt gondoltam. A nı intenzív, kutató tekintete zavarba ejtette Kevint. – Még be kell… be kell néznem az irodába. – Hát persze. Kevin újra megnyomta a hívógombot. – Biztosra veszem, hogy gyakran látjuk majd egymást-szólt búcsúképpen, mikor a liftajtó ismét kinyílt. A nı nem válaszolt, csak kissé megfordult, hogy tekintetével követni tudja a felvonóba lépı fiatalembert. Kevin a szánalom kifejezését vélte felfedezni az arcán, s ettıl úgy érezte magát, mint a szénbányász, aki utolsó útjára indul a föld mélye felé. Mennyire más ez a nı, mint Norma és Jean, gondolta. Mennyivel szelídebb náluk. Paul megmondta, hogy a felesége félénk, visszahúzódó – tekintetével az imént mégis szinte átfúrta ıt. Talán azért, mert mővész. Hát persze, a mővészek minden új arcot megfigyelnek; új ötleteket, új motívumokat keresnek. Nincs ebben semmi különös. Nagyon vonzó nınek találta Helent. Angyali lágyságot, békét fedezett fel a nı arcában, s bár csak rövid ideig nézhette, mégis mély benyomást tettek rá Helen hosszú lábai és feszes mellei. Kevin szerette a finoman szexis nıket. John Milton titkárnıi is szépek voltak, de erotikus kisugárzásuk annyira nyilvánvaló volt, hogy abban már nem talált semmi érdekeset. A titkárnık szépsége felszínes volt, hiányzott belıle a mélység. Igen, ez az. Helen Scholefield szépsége mély volt. Kevin elhessegette Helen képét, és sebes léptekkel elindult a lobbin át a várakozó limuzin felé. Az ajtónállótól a titkárnıkig mindenki olyan melegen üdvözölte, és olyan csodálattal nézett rá, hogy akarva-akaratlanul is fontos embernek érezte magát. Még öt perce sem ült a szobájában, mikor megszólalt az intercom, és John Milton az irodájába kérette ıt. – Minden a terv szerint halad, Kevin? – Igen, uram. Miriam a lelkemre kötötte, hogy köszönjem meg önnek a gyönyörő rózsákat. – Örülök, hogy tetszettek neki. Az ilyen gesztusok néha nagyon fontosak, nem

szabad elfeledkezni róluk – jelentette ki Milton atyai jóindulattal. – A nık szeretik, ha kényeztetik ıket. Ne felejtse el hangsúlyozni, hogy milyen fontos ı a maga számára. Ádám elhanyagolta Évát a Paradicsomban, és ezért késıbb az életével fizetett. Kevin nem tudta, hogy nevessen-e vagy bólintson. John Milton nem mosolygott. – Észben tartom a tanácsát, uram. – Biztos vagyok benne, hogy jól bánik a feleségével. Foglaljon helyet. – John Milton hátradılt. – Egyébként minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Ma reggel Stanley Rothberget letartóztatták a felesége meggyilkolásának gyanújával. Mostantól tele lesznek az újságok az üggyel. Kevin lélegzet-visszafojtva bólogatott. Az álom tehát valósággá válik. Tényleg megkap egy olyan ügyet, amit az ügyvédek többsége pályafutása legizgalmasabb feladatának tartana. Sokaknak csak hosszú évek munkája árán sikerül ilyen megbízatáshoz jutniuk, és még többen vannak, akiknek soha. – Tudom, hogy kissé hektikusan zajlanak mostanában a dolgai. Költözködés, miegymás… Mindazonáltal képesnek érzi magát rá, hogy holnap délelıtt találkozzon Mr. Rothberggel? – Hogyne – felelte Kevin. Ha kell, egész nap és egész éjjel dolgozni fog. – Ahogy már említettem, fel kell dolgoznia az ügy minden aspektusát. Meg kell gyıznie a kliensünket, hogy mindent tud az esetrıl, és hogy határozott, agresszív védıi fellépést várhat el magától. – Azonnal megkezdem a felkészülést. – Helyes. – John Milton elmosolyodott, szeme felcsillant. – Ezt a hozzáállást vártam el magától. Nem is tartóztatom tovább. Ha bármilyen kérdése van, a rendelkezésére állok. Apropó – tette hozzá, és íróasztala felsı fiókjából névjegyet vett elı –, ez az otthoni telefonszámom. Természetesen titkos. – Köszönöm, uram. – Kevin átvette a névjegyet, és felállt. – Hányra várjuk Rothberget? – A találkozó délelıtt tízkor lesz a tárgyalóban. – Értem. – Kevin nyelt egyet. Szíve vadul kalapált az izgalomtól. – Megyek, vár a munka. Köszönöm a bizalmát, uram – tette hozzá, és kilépett Milton irodájából. Wendy az íróasztalára készítette a kívánt anyagokat. Elıször a cukorbetegségrıl olvasott, memorizálta a kór tüneteit és az alkalmazott kezeléseket. A másik jelentés Maxine ápolónıjével, egy Beverly Morgan nevő, ötvenkét éves fekete asszonnyal foglalkozott. Beverly már Maxine anyját is ápolta utolsó éveiben, azután hogy az idıs hölgy szívszélhődést szenvedett. Szakmai múltja makulátlan volt, magánéletét azonban tragédiák sora tarkította. Két fia volt, de férje néhány évvel a születésük után elhagyta ıt. Az egyik fiúnak húszegynéhány éves korára komoly priusza lett, és kétszer is ült börtönben. Végül huszonnégy éves korában herointúladagolásban meghalt. A másik fiú megnısült, két gyereket nemzett, majd apja nyomdokába lépve otthagyta családját, és a nyugati partra költözött. A jelek szerint a személyes tragédiák kikezdték Beverly Morgan lelki egyensúlyát, s az ápolónı, ha nem is vált masszív alkoholistává, de mindenesetre rákapott az italra, és ez sokaknak feltőnt. Különben hogyan is deríthettek volna fényt Mr. Milton magánnyomozói a bárbeli incidensekre, és arra, hogy Beverly mindig tartott egy üveg italt a szobájában? Nem csoda, gondolta Kevin, hogy Mr. Milton felhívta a figyelmét az ápolónıre. Akár az is elıfordulhatott, hogy Beverly rosszul adagolta Maxine Rothberg inzulinját. A dolog mindenesetre alkalmasnak tőnt az esküdtek megzavarására, s így a vád érvelésének aláásására. Ha az ügyész a tanúk padjára ülteti Maxine Rothberget, nem lesz nehéz kétségbe vonni a nı szavahihetıségét. Az igazán kínos körülmény Stanley Rothberg szerelmi afférja volt. A jelentésekbıl kiderült, hogy a házasságtörı viszony nagyjából Maxine megbetegedésével egyidıben

vette kezdetét. Erre is ki kellett dolgoznia valami stratégiát. Kevin elsı ötlete az volt, hogy beismerteti félrelépését Rothberggel, majd arra hivatkozik, hogy a férfit nem vitte rá a lélek, hogy végleg elhagyja nagybeteg feleségét. Egy férfinak azonban megvannak a maga szükségletei. Az esküdtek általában díjazzák az ıszinteséget, még akkor is, ha egy erkölcstelen tett beismerésérıl van szó. Elképzelte Rothberget, amint a bíróság elıtt megtörtén beismeri hibáját, amely élete nagy tragédiájához vezetett. Stanley Rothberg szerelmes lett, boldog volt, ugyanakkor, jaj, mennyire kínozta saját hőtlenségének tudata! Kevin megrázta a fejét. Gondold csak végig, gyızködte lelkiismeretét, ez a verzió akár igaz is lehetne. Még találkoznia kellett Rothberggel, és fel kellett térképeznie a fickót, de így, elsı megfontolásra az álláspont tarthatónak tőnt. Kevin kinyitotta a harmadik dossziét, amely Maxine Rothberg kórtörténetét tartalmazta. Elég volt beleolvasnia, máris látta, hogy a nı orvosa, Dr. Cutler jól szolgálhatja a védelem érdekeit. Tanúsítania kell majd, hogy kioktatta Maxine Rothberget az inzulin adagolására és az injekció beadására. Emellett Dr. Cutlernek a jelek szerint kifogásai voltak Beverly Morgannel szemben, mivel több ízben az ápolónı leváltását javasolta. Kevinnek természetesen még meg kellett vizsgálnia, miféle érvelésre készül a vád, de ezek az elızetes információk mindenesetre bizakodásra hangolták. Valaki kopogott az ajtaján, s Kevin felpillantott. Paul Scholefield dugta be a fejét. – Hogy haladsz? – Remekül. Kerülj beljebb. – Nem akarlak zavarni. Tudom, hogy nehéz ügy szakadt a nyakadba. – Az nem kifejezés, hogy nehéz. A Rothberg-ügyet kaptam! Paul mosolyogva leült. Nem tőnt túlzottan meglepettnek. – Tudod, az az eset, amirıl az újságok annyit cikkeznek – hangsúlyozta Kevin. Paul bólintott. – Ez Mr. Miltonra vall. Ha ı valakiben megbízik… Kevin a nyitott ajtóra pillantott, majd közelebb hajolt Paulhoz, és csendesebbre fogta hangját. – Nem akarok hálátlannak vagy álszerénynek tőnni, de nem értem, miért bízik meg ennyire a képességeimben. Alig ismer, és abból, amit eddig csináltam… – Csak annyit mondhatok, hogy Mr. Milton még soha senkivel kapcsolatban nem tévedett, akár rólunk, akár egy ügyfelünkrıl vagy egy tanúról volt szó. Egyébként azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e szükséged a segítségemre… – De hiszen neked is megvan a magad ügye… – Amiatt ne aggódj. Nálunk az a szokás, hogy mindig szakítunk idıt egymás számára. Ha mindenki más ügyön dolgozik is, azért még folyamatosan támogatjuk egymást. Mr. Milton egy polip karjaihoz szokott hasonlítani minket, és igaza is van. Azáltal, hogy a céget tápláljuk, saját magunk is erısödünk. No és mondd csak… a lakással minden rendben? – Minden a legnagyobb rendben. Apropó, kifelé jövet találkoztam a feleségeddel. – Igazán? – Csodálatosan szép nı. – Igen az. Washington Square-ben ismerkedtünk meg. Mire utána fordultam, már szerelmes is voltam belé. – Fantasztikus, hogy milyen béke sugárzik belıle. – Igen – bólintott mosolyogva Paul. – Emlékszem, milyen extatikusan boldog voltam a házasságiunk elsı hónapjaiban. Hiába a sok gond és baj, mikor hazamentem hozzá, egy csapásra mindenrıl megfeledkeztem. Kevin elgondolkozva nézett kollégájára. Jó volt látni egy olyan embert, aki éppen

olyan szenvedélyesen szereti a feleségét, mint ı Miriamet. – Hozott nekünk egy festményt, amit külön nekünk készített. – Tényleg? Kíváncsi vagyok, miféle kép lehet. Mostanában nem láttam új munkát tıle. Az információ láthatóan nyugtalanította Fault. Egy pillanatig habozott, majd lehorgasztotta fejét. – Valami baj van? – Sajnos igen. Tegnap rossz híreket kaptunk. – Sajnálom. Tudunk segíteni? – Nem, senki nem tud segíteni. Gyereket szerettünk volna, de nem jött össze, és Helen orvosa most megerısítette, hogy Helen… nem lehet terhes. – Jaj, istenem. – Ilyen az élet. Ahogy Mr. Milton mondta ma reggel, amikor közöltem vele a hírt: tovább kell lépni. Mindenki azokkal a lapokkal játszik, amelyeket leosztanak neki. – Okos tanács. – Kevin elgondolkodott, vajon ı maga hogyan reagálna, ha kiderülne, hogy ı vagy Miriam steril. Egy világ dılne össze benne. A legtöbb leendı szülıhöz hasonlóan ı is gyakran álmodozott róla, hogy baseballmeccsre viszi a fiát vagy babákat, vásárol a lányának. Abban máris megegyeztek Miriammel, hogy egy fiút és egy lányt szeretnének, és ha kell, négyszer is nekifutnak, hogy összejöjjön. A jelenlegi keresetébıl akár négy gyereket is könnyedén felnevelhet. – Szóba került az örökbefogadás. Kevin bólintott. – Mi lett Jaffee-ék gyerekével? – Richard fivére vette magához. Képzeld, ı is ügyvéd. Azt mondta Mr. Miltonnak, hogy ha rajta múlik, a gyerek az apja nyomdokaiba léphet majd. – Mr. Milton ismerte ıt? – İ karolta fel a gyereket Richard öngyilkossága után. Ebbıl is látszik, miféle ember. – Paul felállt. – Nem zavarlak tovább. Sok sikert. Ja igen, és még valami – fordult vissza az ajtóból. – Mr. Milton hamarosan partit rendez a tiszteletetekre a lakásában. És ha Mr. Milton partit rendez, az bizony parti a javából. Miriam kimerülted roskadt le a kanapéra. Az ebédszünet kivételével reggel óta meg sem állt. Norma és Jean sokat segítettek, de a végére kicsit fárasztóakká váltak. Az volt a legfıbb problémájuk, hogy melyikük hívja meg elıször ebédre ıt és Kevint. Miriam végül azt javasolt, hogy dobjanak fel egy negyeddollárost. Norma nyert, úgy holnap este az ı vendégei lesznek, holnapután pedig Jeané. A délután legnehezebb szakasza azonban akkor kezdıdött, mikor megjelent Helen Scholefield. Úgy tőnt elı a semmibıl, mint valami kísértet. Senki nem hallotta csengetni vagy belépni az ajtón. Norma, Jean és ı éppen kifújták magukat, miután áttolták a kanapét a nappali egyik végébıl a másikba, majd vissza. Hangosan kacagtak saját határozatlanságukon. Miriam ekkor megérezte, hogy valaki van a szobában, és a bejárati ajtó felé fordult. Azt hitte Kevin jött vissza valamiért. A jövevény azonban Helen Scholefield volt. Csak állt, két karjával magához ölelve egy becsomagolt festményt, és szelíd, mosollyal meredt rájuk. Úgy festett, mint egy idıs nı, aki kicsit irigykedve nézi a játszadozó gyerekeket. – Ó – sikkantott fel Miriam, és gyorsan barátnıire nézett. – Helen – szólt Norma. – Nem is hallottuk, amikor bejöttél. – Hogy vagy? – kérdezte gyorsan Jean. – Remekül – felelte Helen, és Miriamhez fordult. – Jó napot. – Jó napot.

– Helen, bemutatom, Miriam Taylort. – lépett oda Norma. – Miriam, ı Helen Scholefield. Miriam ismét biccentett. – Hoztam egy kis ajándékot – szólt Helen, és átnyújtotta a festményt. – Remélem, tetszeni fog. – Köszönöm. – Biztos vagyok benne, hogy Helen maga festette – jegyezte meg Jean. Miriam felpillantott. – Igen, én csináltam, de azért nyugodtan mondja meg, ha nem tetszik. A stílusom… kissé szokatlan. Nem mindenki tudja élvezni, ezzel tisztában vagyok – tette hozzá Normára és Jeanre pillantva. Ha így áll a dolog, gondolta Miriam, miért ajándékoz az új ismerısének egy saját képet? Elıbb megbizonyosodhatna róla, hogy az illetınek tetszik, amit csinál. – Alig van valami, amit a falra akaszthatnánk szólt mi – szólt Miriam, majd mentegetızve hozzátette: – Nem vagyunk valami nagy mőértık. – Hamarosan ezen is változtatunk – szólt közbe Norma. – Talán Helen is eljön velünk a héten a Modern Mővészetek Múzeumába – vette fel Jean. Mindannyian Helenre néztek. – Talán – felelte a nı hamiskás mosollyal. – Hozhatok egy csésze kávét? – kérdezte Miriam, kezében a még mindig becsomagolt képpel. – Ne fáradjon. Látom, hogy nagyon elfoglalt. – Úgyis pihenni akartunk – intett Jean. – Kezdünk belebolondulni a bútortologatásba. – Nem maradhatok sokáig – rázta fejét Helen. – Orvoshoz kell mennem. Csak köszönni ugrottam be. – Esetleg jöjjön újra át, amikor hazaér – ajánlotta fel Miriam. – Lehet – felelte Helen, de a hangja nem tőnt igazán meggyızınek. – Nagyon szép lesz a lakása. Éppen olyan szép, mint… – Itt Normára és Jeanre nézett. – Mint a mieink. – Csodálatos lesz itt lakni. A kilátás, a sok múzeum és jó étterem a közelben… – Igen, itt közel vagyunk mindenhez. A jó és rossz dolgokhoz egyaránt. – De rossz dolgokról nem akarunk beszélni – szólt közbe Jean szemrehányó hangon. – Nem… Ezt mindjárt gondoltam. Miért kellene bárkinek is beszélnie a rossz dolgokról? Egyszerre úgy tőnt, mintha Helen magában volna, és hangosan gondolkodna. Miriam Normára nézett, aki megrázta a fejét. Jean az égre emelte tekintetét, és elfordult. – Charon visz el az orvoshoz? – kérdezte Norma, mintegy emlékeztetve Helent programjára. – Mindenhova Charon visz el minket – felelte Helen. – Arra való. Miriam felvonta a szemöldökét. Milyen furcsa megfogalmazás, gondolta. – Talán már vár is rád odalent – jegyezte meg Jean. Helen, akinek a tekintete mindeddig a távolba révedt, most kemény pillantást vetett a két nıre. Azután ismét barátságos mosoly áradt szét az arcán, és Miriamhez fordult. – Sajnálom, hogy az elsı találkozásunk ilyen kurtára sikeredik, de mindenképp be akartam ugrani köszönni, mielıtt elmegyek az orvoshoz. – Köszönöm. És a képet is. Ó, hiszen még ki sem bontottam. Milyen modortalan vagyok. Csak tudja…

– Szóra sem érdemes – vágott a szavába Helen, és megérintette Miriam kezét. A fiatalasszony felpillantott, és megdöbbenve látta, hogy Helen szemében mély szenvedés csillog. – Furcsa kép – ismerte be a nı –, de azt hiszem, kifejezı. – Tényleg? Ez érdekesnek hangzik. Miriam hozzálátott a kép kicsomagolásához. Helen egy lépést hátrált, és a NormaJean párosra nézett. A két nı kerülte a pillantását. Miriam lehúzta a barna papírt, és a magasba emelte a festményt. Egy hosszú pillanatig csend volt. A kép csupa élénk színbıl állt; úgy világított, mintha lámpa volna mögötte. Miriam elsı pillantásra nem tudta eldönteni, hol van a teteje és az alja, de mivel Helen nem szólt semmit, feltételezte, hogy helyesen tartja. A kép felsı része zafírkék volt. A lágy, hosszú ecsetvonások formálta vonalak a festmény középpontját elfoglaló, áldozati ostyára emlékeztetı alakzatból indultak ki. Lejjebb haladva a kék részt sötétzöld, meredek rácsot mintázó terület váltotta fel. A rácson eltorzult, kicsavarodott nıi test hevert. Csak rettegést, halálfélelmet tükrözı arca volt pontosan kivehetı, többi testrésze megolvadt, és a rács szélén átbukva belefolyt a kép alsó harmadát elfoglaló, fortyogó vértengerbe. A vértengerbıl apró, csontfehér buborékok szálltak fel. – Hát igen – állapította meg Norma. – Kifejezınek tényleg kifejezı. – Micsoda színek! – hüledezett Jean. – Még sose láttam ehhez foghatót – csóválta a fejét Miriam. Eltőnıdött, vajon nem hangzott-e negatívan, amit mondott. – De nekem… – Ha nem kell magának a kép, mondja meg nyugodtan – sietett a segítségére Helen. – Nem sértıdöm meg. – Nem, szó sincs róla, nagyon is kell. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá Kevin… – Miriam Helenre nézett. – Ez a kép minden vendégünk figyelmét magára vonja majd. Biztos vagyok benne, hogy sokat beszélgetünk még róla. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon szereti ezt a képet, ugye? – Igen. – Akkor annál is inkább értékes számomra – bólintott Miriam. İszinte hangot akart megütni, a mondat mégis inkább leereszkedıre sikeredett. – Tényleg. – Ha most még nem is az, egyszer majd az – lesz jósolta Helen. Miriam Norma és Jean felé fordult. A két nı összeszorította száját, mintha nevetésüket igyekeznének visszafojtani. – Sajnálom, hogy máris mennem kell, de… Miriam a fejét rázta. – Ne mentegetızzön. Megértem. – Még jobban is mint gondolnád, tette hozzá magában. – Menjen csak. Lesz még alkalmunk találkozni. Ezek az elsı napok eléggé zőrösek, de azután szeretném, ha átjönnének Paullal vacsorára. Helen úgy mosolygott, mintha Miriam a világ legabszurdabb ötletével állt volna elı. – Köszönöm – bólintott, és indulni készült. – Mi köszönjük – szólt utána Miriam, majd Helen távozásáig csönd volt. Azután Norma és Jean egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. Miriam mosolyogva ingatta a fejét. – Mit kezdjek ezzel a mázolmánnyal? – Akaszd a szekrénybe. – Vagy akaszd ki a bejárati ajtóra. Tuti, hogy távol tartja a betörıket és az ügynököket. – Szegény annyira sajnálatraméltó. És ez a kép… – Miriam újra felemelte a festményt. – Kész rémálom.

– Mondd úgy, hogy kifejezı. Norma és Jean felkacagtak. – Azt fejezi ki, hogy “Arrgh!” – vihogott Jean, és saját torkát megragadva térdre rogyott. Norma és Miriam nevettek. – A sarokban marad, amíg Kevin haza nem jön. Ha meglátja, ı sem fogja erıltetni, hogy kiakasszuk. – Nagyon jó csináltad, Miriam – jegyezte meg elismerıen Norma. – Profi módon bántál Helennel. – Gondolom, a pszichológusához készült. – Igen. Szerencsétlen Paulnak épp elég gondja van véle. Sajnálom szegényt. De hát mi is megpróbáltunk segíteni, nem igaz, Jean? – Gloria halála után hetekig hívogattuk. Meghívtuk jobbnál jobb helyekre, de ı bezárkózott a lakásába, és csak szomorkodott. Végül Mr. Milton rábeszélte Pault, hogy kezeltesse Helent. Most sincs valami jó bırben, de láttad volna közvetlenül Gloria halála után. Egyszer rám törte az ajtót, és hisztérikusan követelte, hogy költözzünk el ebbıl a házból, mert itt halálos veszélyben vagyunk. Mintha a ház okozta volna Gloria halálát és Richard öngyilkosságát. Csupa értelmetlenséget hordott össze, és a végén kénytelen voltam felhívni Dave-et. İ szólt Paulnak, aki végül jött, és hazavitte Helent. – Orvost hívtak, aki nyugtatót rendelt Helennek – folytatta Norma. – Valószínőleg még most is szedi a gyógyszert. – Gloria Jaffee nagyon közel állhatott hozzá. – Mihozzánk ugyanolyan közel állt – vágtádra Jean kissé sértıdötten. – Csak azért gondoltam, mert… – A mi Helenünk olyan érzékeny – szólt gúnyos affektáltsággal Norma, és kézhátát homlokára szorította. – A mővész lelkében állandóan vad vihar kavarog. – Most pedáns professzorhangra váltott. – Helen a harmadik szemével látja a keserő iróniát, mely minden dolog mögött ott rejtızik. – Én akkor is sajnálom szegényt. – Miriam a bejárati ajtó felé nézett, mintha Helen még mindig ott állna. – Mi is sajnáljuk – bólintott Jean. – De már kezdünk egy kicsit belefáradni ebbe a cirkuszba. Olyan lehangoló. Elismerem, Gloria Jaffee halála tragikus, Richard öngyilkossága még inkább az, de az ég szerelmére, megtörtént, és kész. Már nem változtathatunk rajta. – Az élet nem állhat meg – tette hozzá Norma. – A legjobb, amit tehetünk, hogy Helen társaságában is vidámak vagyunk – jelentette ki Jean. – Mr. Milton is ezt mondta, emlékszel? – Aha. – Norma az órájára nézett. – Ideje lezuhanyoznom. Még vacsorát is kell fıznöm. – Nekem is – bólintott Jean. – Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg a segítségeteket. – Majd csak kitalálsz valamit – felelte Norma, mire mindhárman felnevettek. Boldognak lenni nagyszerő érzés, állapította meg Miriam az egyszerő igazságot. Megölelte két barátnıjét, és búcsút vett tılük. Mikor magára maradt, lerogyott a kanapéra, és behunyta a szemét. Valószínőleg elnyomta az álom, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy Kevin ott áll elıtte. Férje mosolygott, és a fejét csóválta. Most érkezhetett, aktatáskája még a kezében volt. – Szundikálunk dologidıben? – Ó, Kevin. – Miriam megdörzsölte szemét kiszáradt tenyerével, és körülnézett. – Úgy látszik, elbóbiskoltam. Hány óra van? – Hat múlt.

– Tényleg? Akkor biztos, hogy elaludtam. Norma és Jean ötkor mentek el. – Látom, nem lazsáltatok – nézett körül Kevin. – Megérdemelsz egy jó vacsorát. Hazafelé a limuzinban Dave és Ted meséltek egy kis olasz vendéglırıl. Csak két utcányira van innen, és nagyon családias hangulatú. Ráadásul remek a konyhája. Nos, tetszik az ötlet? – De még mennyire. – Gyere, zuhanyozzunk le… együtt. – Akkor nagyon késıre halasztódna a vacsora. – Vállalom a kockázatot – felelte Kevin, és kezénél fogva talpra állította Miriamet. – Úgyis be kell avatnunk a hálószobát. Ma én leszek az elsı éjszaka jogásza. Miriam felnevetett, és megcsókolta Kevin orra hegyét. Egymás derekát átkarolva indultak el a fürdıszoba felé. – Hoppá – torpant meg a férfi. – Ez meg mi? Észrevette Helen Scholefield festményét, amit Miriam a szoba hátsó végében a falnak támasztott. – Itt járt Paul felesége. Eléggé… furcsán viselkedett. Azt a festményt ajándékba hozta, de nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. – De ugye nem bántottad meg? – kérdezte gyorsan Kevin. – Persze, hogy nem, de nézd meg azt a képet. Hátborzongató. – Nem baj, azért egy idıre kiakasztjuk. – Ezt nem mondhatod komolyan. El tudod képzelni a lakásunk falán ezt a horrorvíziót? A vendégeink… – Csak egy ideig kell elviselned. – De hát Helen is megértené, ha nem tennénk ki. İ maga mondta. Beismerte, hogy furcsa a kép, és hogy nem mindenkinek tetszik a stílusa. – Akkor sem tehetjük meg, hogy nem rakjuk ki – rázta a fejét Kevin. – Miért ne? Ez a mi lakásunk, Kevin. Jogunk van eldönteni, hogy mit rakunk ki a falra, és mit nem. – Nem azt mondtam, hogy nincs jogunk eldönteni. – Kevin elgondolkozott. – De Paulnak és Helennek így is éppen elég baja van. Nem akarom még én is megbántani ıket. – Mire gondolsz? – Mikor az irodába indultam, a folyosón összefutottam Helennel, és rögtön láttam rajta, hogy érzelmi zavarai vannak. Odabent pedig beszéltem Paullal, aki elmondta, hogy tegnap nagyon szomorú híreket kaptak. Helennek nem lehet gyereke. – Ó. – A baj csıstül jön. – Értem. – Miriam a festményre nézett, – Akkor nem csoda, hogy ilyen képeket fest. Rendben van, egy idıre kiakasztjuk. Majd abba a sarokba teszem, ott talán nem tőnik fel annyira. Bár kétlem, hogy bárki megállná szó nélkül, ha meglátja. – Jó kislány vagy. – Kevin megcsókolta feleségét. – No, mi lesz a közös zuhanyozással? Miriam elmosolyodott, és folytatták útjukat a fürdıszoba felé. A fiatalasszony még egyszer visszafordult. – Hát nem furcsa? Az egyik nı tragédiája az, hogy gyereket szüj, a másiké az, hogy nem lehet gyereke. – Igen – bólintott Kevin. – A legjobb, amit tehetünk, hogy Helen társaságában is vidámak vagyunk. A mondat ismerısen csengett. Miriam azt is tudta, honnan ismerıs: ezt mondta Mr. Milton Jeannek. – Ezt Mr. Milton mondta neked?

– Mr. Milton? – Kevin felkacagott. – Elismerem, sokat áradoztam arról az emberrıl, de azért még akad egy-két saját gondolatom. – Hát persze – felelte gyorsan Miriam, de azért továbbra is furcsállotta a dolgot.

NYOLCADIK FEJEZET STANLEY ROTHBERG kényelmesen elhelyezkedett a Mr. Milton melletti székben. Mikor néhány másodperccel korábban belépett a tárgyalóterembe, Kevinnek alkalma nyílt szeme sarkából alaposan szemügyre venni az érkezıt. Rothberg csak negyvenegy éves volt, de jóval idısebbnek látszott koránál. Hosszúra növesztett, hajlakktól ragacsos, seszínő hajszálai reményvesztetten borultak a feje búbján illetlenül elıbukkanó kopaszfolt felé. Hiába volt az átlagosnál magasabb, csapott vállai szerencsétlenül meredtek cipıjének orrára, és ez a testtartás kis híján teljesen púpossá tette. A duzzadó táskák a szeme alatt, valamint a mély árkoktól a szarkalábig terjedı ránctenger egy sokat látott fizetıpincér küllemével ruházták fel Kevin újdonsült ügyfelét. A decens eleganciát sugárzó Pierre Cardin öltöny ellenére Rothberg egy kiélt, örökké másnapos ember benyomását keltette. Megjelenése bizalmatlanságot ébresztett Kevinben. Egyáltalán nem tetszett neki Rothberg álmos tekintete. Az esküdtek számára az ilyesmi a bőn nyílt beismerésének számít; alattomos hátsó szándék jelének fogják tekinteni. Ugyanez volt a helyzet a férfi fagyos, rideg mosolyával. A mosolyra húzódó száj szegletében ott lapult a mozdulat folytatásának ígérete is – hogy képes bármelyik pillanatban kegyetlen vigyorrá szélesedni. Kevinnek mindig azt mondogatta édesapja, hogy soha ne ítéljen meg senkit a külseje alapján. Ezzel tehetıs ügyfeleinek arra csoportjára utalt, akik ugyan megélhetést jelentettek egész könyvelı cége számára, mégis úgy öltözködtek, mintha réges-rég koldusbotra jutottak volna. Egy alkalommal, mikor apja ismét feltette a már praktizáló Kevinnek ezt a régi lemezt, a mindig engedelmes fiú kénytelen volt szembehelyezkedni az atyai jó tanáccsal. – Tökéletesen értem, hogy mire gondolsz, apa – érvelt az ifjú ügyvéd – de ha valamelyiküket bíróság elé kellene vinnem, feltétlenül elegáns ruhába bújtatnám. Az esküdtek egyértelmően a külsejük alapján ítélik meg az embereket. Az elsı benyomás rendre helytállónak bizonyult Kevin eddigi pályafutása során, és most szinte biztosra vette, hogy Rothberg bőnös. Az ilyen ember attól sem riad vissza, hogy kilökje a feleségét a rácsos ablakon, aztán balesetnek állítsa be a dolgot. Rothberg fellépése önzı, kíméletlen, szőklátókörő embert sejtetett. – Stanley – szólalt meg Milton –, ez itt Kevin Taylor. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Rothberg – nyújtotta a kezét Kevin. Rothberg egy pillanatig mozdulatlanul meredt a kézre, majd széles vigyor kíséretében átnyúlt az asztal fölött, és kezet rázott az ügyvéddel. – A fınöke azt állítja, hogy maga valóságos mágus. Szerinte nincs semmi okom az aggodalomra, nyugodt szívvel magára bízhatom az életemet. – Tudásom legjavát fogom nyújtani, Mr. Rothberg. – Marad azonban a kérdés – halványult el a mosoly Rothberg arcán –, vajon elég lesz-e ennyi a gyızelemhez? Kevin Mr. Miltonra nézett, akinek izzó tekintete ebben a pillanatban szinte a lelkéig hatolt. Kevin magabiztosan kihúzta magát. – Több mint elég – felelte némi arroganciával. – Amennyiben a segítségemre lesz, úgy zúzzuk porrá a vád valamennyi állítását, hogy a tárgyalás végén kétség sem fér majd az ön ártatlanságához. Rothberg elmosolyodott, aztán bólintott. – Helyes – fordult Mr. Milton felé. – Nagyon helyes – ismételte meg, Kevin felé

intve. – Nem adtam volna az ügyet Kevinnek, ha nem élvezné maradéktalan és feltétlen bizalmamat; ha nem hinném szilárdan, hogy máris visszavonhatatlanul bebizonyította az ön ártatlanságát. Ezenkívül természetesen Kevin rendelkezésére áll cégem teljes kapacitása, amennyiben bármi is indokolná ezt a tárgyalás folyamán. Kevin életkora is a mi malmunkra hajtja a vizet. A közvélemény arra számít, hogy egy neves, méregdrága ügyvédet fogad majd fel, és az így szerzett tisztességtelen elıny révén próbálja majd kicsikarni a gyızelmet. De nem. Ön bízik az igazságában, ártatlansága nem szorul különb védelemre annál, amit egy szinte zöldfülő ügyvéd is képes biztosítani. Nincs szüksége médiasztárokra, csak egy egyszerő hivatalnokra, aki felvonultatja a valós tényeket, és ezzel megdönt minden olyan közvetett bizonyítékot, amely ön ellen szól. – Valóban – bólintott Rothberg. – Azt hiszem, tökéletesen igaza van. – Amivel az emberek nincsenek tisztában, az csupán az az egyszerő tény, hogy Kevin mind tehetség, mind rátermettség terén messze túlszárnyalja a legtöbb New York-i sztárügyvédet. A tárgyalóterembe lépve az ösztönei veszik át az irányítást. – Milton ıszinte csodálattal pillantott Kevinre. – Ravasz és kegyetlen, ha a védence érdekeit kell képviselnie. Ha ellenem folyna bőnvádi eljárás, magam is csak és kizárólag egy olyan kaliberő védıre bíznám az ügyemet, mint amilyen Kevin. Bár Milton dicshimnusza ıszintének hatott, és mindenképpen hízelgı volt, Kevin ezúttal mégsem érzett büszkeséget. Az egész kissé olyan volt, mintha Milton épp egyik keretlegényét árulná, hatvankilós jobbegyeneseivel egyetemben. Az elemet külön kell megvenni. Rothberg mindenesetre le volt nyőgözve. – Igen, értem. Igazán remek. Tehát hogyan segíthetek magamon, ha már – amint az ön szavaiból kiveszem – az Isten is megsegít? – Ez talán azért túlzás, de ha ebben a segítıkész szellemben folytatja, Kevin a tárgyalás során még az isteni igazságszolgáltatást is meghazudtoló hatékonysággal fogja bizonyítani az ön ártatlanságát – felelte Milton, s közben már fel is állt. – Most pedig magára hagyom Kevinnel, még rengeteg dolguk van. Szívesen kívánnék önnek sok szerencsét, de mivel a szerencse köztudottan forgandó, kénytelenek voltunk kiküszöbölni az ön ügyébıl. A jog nem szerencse, hanem hozzáértés dolga, és Kevin azzal bıségesen el van látva. – Milton megveregette Kevin vállát. – Csak így tovább! – búcsúzott. Kevin bólintott, és kinyitotta mappáját. Az irattartó csak úgy dagadt a belépréselt tömérdek adattól, amivel Milton tanácsát követve pillanatokon belül el fogja kápráztatni az erre immár megfelelıen felkészített Rothberget. Maxine; betegségével kezdte, aztán feltett néhány kérdést az ápolónırıl. Megfigyelte, hogy Rothberg válaszai az óvatoskodásig menıen tömörek. A férfi már most úgy viselkedett, mintha a vádlottak padján ülne, és az ügyész keresztkérdéseit hallgatná. – Bizonyára ön is megérti, Mr. Rothberg… – Hívjon csak Stanleynek. Egy darabig úgyis bizalmas viszonyban leszünk egymással. – Bizonyára megérti, Stanley, hogy csak akkor végezhetek jó munkát, ha nem kell meglepetésektıl tartanom. – Miféle meglepetésektıl? – Meglepetés az, amit az ügyész tud, nekem viszont fogalmam sincs róla. – Világos. Ilyesmitıl nem kell tartania. Ha feltételezi, hogy az ügyvédemmel nem vagyok ıszinte, akkor azt is feltételeznie kell, hogy bőnös vagyok, nem igaz? – Az emberek nem feltétlenül csak azért titkolóznak, vagy mondanak féligazságokat, mert bőnösek az ellenük felhozott vádban. Sokszor csupán attól félnek, hogy bőnösnek tőnhetnek, ha elmondanak egyet-mást az ügyvédjüknek. Bízza

rám, hogy én ítéljem meg, mi lehet veszélyes, és mi nem. Pontosan tudom, mit kell elhallgatnom az esküdtek elıl, és mi az, ami ártalmas következmények nélkül a nyilvánosságra kerülhet. Rothberg komolyan bólintott. Kevin érezte, hogy kezdi megnyerni magának ezt az embert. – Mióta aludtak külön hálószobában a feleségével? – Hát, attól kezdve, hogy Maxine súlyosan megbetegedett. A szobáját szabályos kórházi betegszobává kellett átalakítani, fıleg miután amputálták az egyik lábát. Kórházi ágy, gyógyszerek, orvosi mőszerek – csupa olyasmivel volt tele a szobája, ami egy krónikus, fekvı beteg számára szükséges. És bizonyára azt is tudja, hogy éjjel-nappal betegápoló vigyázott rá. Kevin bólintott, és hátradılt a székében. – Az ügyész egyik legveszélyesebb fegyvere az a tény, hogy ön egy külön készlet inzulint, valamint jó néhány fecskendıt tartott a szobájában. – Kevin pillanatnyi szünetet tartott, hogy belenézzen a jegyzeteibe, majd ismét Rothbergre nézett. – Egészen pontosan a szekrény alján. Ennek ellenére ön soha nem adott be a feleségének inzulint, és erre soha senki nem is kérte, így van? – Persze, hogy így van. Azt sem bírtam végignézni, ha a nıvér adta be. – Akkor miért tartott inzulint a szekrényében? Miért nem a felesége szobájában tárolta a tartalék adagot? – Nem én tettem oda. – De azt nem tagadja, hogy ott volt, igaz? A nyomozók találták meg, vagyis ez kétségtelen tény… Ön tehát nem tudott róla, hogy a szobájában van a tartalék? Rothberg habozott egy másodpercig. – Nézze, Maxine halála elıtt egy nappal valóban észrevettem, hogy ott van, de azután teljesen megfeledkeztem róla. – Nem maga tette oda, de látta, hogy ott van, mégis megfeledkezett róla? Meg sem kérdezte a nıvért, hogy hogyan kerülhetett oda? – Kisebb dolgom is nagyobb volt annál, semhogy ilyen hülyeségekkel foglakozzam – csattant fel büszkén Rothberg. – A környék egyik, legnagyobb szállodáját kell irányítanom, ráadásul a mazsolás kalács is egyre jobban fogy. Tudja, épp most készülünk betörni vele Kanadába… Szóval egyszerően csak megfeledkeztem egy apróságról. Ennyi. – Ellenırizték a készletet, és elegendı inzulin hiányzott belıle ahhoz, hogy egyszerre beadva halálos legyen. A vád nyilvánvalóan azt fogja állítani, hogy ez a hiányzó mennyiség végzett az ön feleségével. Egyetlen fecskendın sem találták meg az ön ujjlenyomatát, de elég lenne egy is, és… Rothberg csupa fül volt. A büszkeségnek már nyoma sem volt az arcán. – A felesége szobájában bıven elegendı inzulin volt; semmi oka nem volt arra, hogy az ön szobájába menjen a gyógyszerért, ráadásul otthagyja a maradékot. – Kevin retorikus kitérıt tett a hatás fokozása, valamint mondanivalója nyomatékosítása kedvéért. – Sejti már, hogy mi következik mindebbıl? Rothberg bólintott. – Nos, mivel magyarázza ezt az ellentmondást? Ezen a ponton bizony rászorulok a segítségére. – El kell mondanom valamit – szólalt meg végül Rothberg. – Szerettem volna, ha nem kerül napvilágra, legalábbis a tárgyalás ideje alatt nem, de azt hiszem jobb, ha beszélek róla. – Folytassa. – Maxine rájött, hogy én meg… szóval rájött, hogy egy ideje már találkozgatok

valakivel, egy nıvel, a neve Tracey Casewell. A hotel könyvelési osztályán dolgozik. – Igen, persze… Bár valószínőleg ez nem is olyan nagy titok, mint hinné, Mr. Rothberg. Meg kell értenie, hogy a vád, még inkább az esküdtek szemében ez motivációt jelent a gyilkosságra. Az egyik következı megbeszélendı pont éppen az ön szerelmi kapcsolata lesz, illetve, hogy hogyan védjük ki az emiatt várható támadásokat. Például nem egészen értem, hogy mi köze mindennek a szobájában tárolt inzulinhoz. – Maxine botrányt csinált. Rettenetes volt. Nem akartam, hogy megtudja, hogy viszonyom van Traceyvel, eleget szenvedett amúgy is. Igazából nem is veszekedtünk, mert csak ı üvöltözött velem, én álltam, és nem szóltam egy szót se. Mindenfélével fenyegetızött, de nem tudtam komolyan venni. Azt gondoltam, magamban, egyszerően csak dühöng, aztán majd megnyugszik… Végül is addigra már elırehaladott állapotban volt a betegsége, és ez természetesen hatással volt a lelkiállapotára is. – És? – Az egyik ilyen fenyegetés az volt, hogy végez magával, de úgy rendezi meg, hogy engem vádoljanak érte. Úgy látszik, ezt az egy fenyegetését tényleg beváltotta. Kevin, miután a tárgyalóból kilépve elbúcsúzott ügyfelétıl, kisebbfajta csoportosulásra lett figyelmes az elıcsarnok távolabbi végében. – Mi történt? – kérdezte Diane-tól. – Ezért a kis tumultusért Mr. McCarthy a felelıs – felelte sugárzó mosollyal a titkárnı. – Elejtették az ügyfele ellen emelt vádat. – Ez aztán az örömhír! – Kevin azonnal Ted irodájához sietett. Dave, Paul és Mr. Milton, akik már pezsgırıl is gondoskodtak, pohárral a kezükben köszöntötték az asztala mögött büszkén vigyorgó Tedet. – Á, Kevin! Még épp idıben érkezett – üdvözölte az érkezıt Mr. Milton. – Kérem, csatlakozzon ehhez a hevenyészett pohárköszöntıhöz! Amint láthatja, éppen a szokásos gyızelmi ünnepségünket tartjuk. Ürítsük hát a poharunkat Tedre! – Azzal Milton magasra emelte a poharát. – Tedre! – mondták a többiek is, és mindenki belekortyolt az italba. – Pontosan mi történt? – érdeklıdött Kevin, aki épp csak benedvesítette az ajkát a pezsgıvel. – Blatték visszavonták a Crowley ellen tett feljelentésüket – válaszolta Ted. – Mikor értesültek lányuk erkölcsösnek cseppet sem mondható szerelmi életérıl, inkább visszakoztak, semmint hogy a részletek napvilágra kerüljenek. Dave és Paul felnevettek. Még John Milton arcára is széles mosoly ült ki. Kevinnek valahogy úgy tőnt, hogy fınöke egyszerre megfiatalodott. Ráncai elhalványultak, tekintete valósággal lobogott. Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Ez az eset komoly tanulsággal szolgál. – Milton józan hangja figyelmet parancsolt. – A jogi csatatér nem szőkül le a tárgyalóteremre – fordult Kevinhez. – Az elıkészítı szakaszt ugyanúgy éles helyzetnek kell tekintenünk, mint magát a pert. A profi ökölvívók is arra törekednek mérkızés elıtt, hogy kibillentsék ellenfelüket lelki egyensúlyából, megingassák az önbizalmát. És aki a tárgyalás elıtt elveszti az önbizalmát, az elveszíti a pert is. – Milton ismét a többiek irányába fordult. – Vagyis két okunk is van arra, hogy ne csak ilyen szerény keretek között ünnepeljünk. Elıször is Kevin adott okot örömre azzal, hogy csatlakozott a céghez, és most itt van nekünk Ted fényes gyızelme is. Egyszóval: a hétvégén parti lesz nálam. – Kevin izgatott várakozást látott felcsillanni a jelenlévık szemében. – Nos, mindenki szabaddá tudja tenni magát?

– Természetesen ott leszünk – szólalt meg Dave sietve. – Mi is – tette hozzá Ted. – Örömmel! – mondta Paul. Minden szempár Kevinre szegezıdött. – És mi a helyzet a díszvendégekkel? Már alig várom, hogy megismerhessem Miriamet. – Ott leszünk. Köszönjük a megtisztelı meghívást. – Hát akkor mindent megbeszéltünk, uraim. Vár bennünket a munka, úgyhogy megköszönöm a figyelmüket. Az ügyvédek búcsúzóul még egyszer kezet ráztak Teddel, aztán ki-ki a saját irodája felé indult. Dave és Paul azonnal visszatértek munkájukhoz. Láthatóan felvillanyozta ıket Ted fényes sikere, és a rögtönzött kis ünnepség. John Milton átkarolta Kevint, úgy indultak el a folyosón. – Nézze – kezdte Milton –, nem akartam azt a benyomást kelteni magában, hogy a Rothberg-ügyben teljesen magára van utalva. Egyszerően csak tisztázni akartam Rothberg elıtt, hogy ez kizárólag a maga ügye. – Magam is így gondoltam. Nagyon hálás vagyok azért, hogy kedvezı képet festett rólam. Ami azt illeti, talán túlzottan is kedvezı képet. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nos, hogy ment a megbeszélés Rothberggel? – Az az elmélete, hogy a felesége öngyilkosságot követett el, de úgy rendezte meg, hogy a gyanú ırá terelıdjön. Szerinte Maxine tudott a házasságon kívüli kapcsolatáról, és egy füst alatt akart véget vetni az életének, és bosszút állni a férjén. Ezért rejtette el Rothberg szobájában az inzulint. – Elég valószínőnek hangzik – bólintott John Milton. – Hogy is szól az a verssor? “Kialszik a pokol kénköves tüze, ha tombolni kezd egy fúria dühe.” Kevin fınökére pillantott, de nem látott iróniát a szemében. Ó maga viszont nem tudott elnyomni egy kétkedı mosolyt. – Talán nem ért egyet Rothberg elméletével? – kérdezte Milton. – Azt állítja, hogy a felesége halála elıtti napon látta a szekrényben az inzulint, de folyó ügyei annyira lekötötték, hogy teljesen megfeledkezett róla. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a felesége halálosan megfenyegette, azt hiszem, van némi okom a kétkedésre. – A kérdés az, hogy képes lesz-e mindezt úgy tálalni az esküdteknek, hogy azok el is higgyék. Nem csökkenhet a bizalma a saját ügyfele iránt. Kevin ennyibıl is megértette, hogy ha most nem Milton elvárásai szerint reagál, fınöke egykettıre átadja az ügyet Tednek, aki most teljesen szabad. – Sokat lendítene az ügyön, ha kiderülne, hogy Rothberg soha nem vett át inzulint. Ezt ellenırizni fogom. A szállítmányt valószínőleg a hotelbe küldték, és az ápolónı jelentkezett érte. Vele is beszélni fogok. Megkérdezem tıle, hogy mit tudott Maxine és Stanley megromlott viszonyáról. Könnyen elképzelhetı, hogy Mrs. Rothberg a bizalmába fogadta, és Beszélt neki a férje iránti győlöletérıl. A nıvér akár fültanúja is lehetett a házaspár veszekedésének. Ha hallott olyasmit, hogy Maxine ki akarja egyenlíteni a számlát, vagy hogy öngyilkos lesz, de a férjére keni… – Igen, ez kitőnı ötlet. Bizonyosan megnyílik magának, különösen, ha felvillanja elıtte azt a lehetıséget is, hogy ı maga is gyanúsítottá válhat. Közölje vele, hogy nem ismeretlenek elıttünk az itallal kapcsolatos problémái. Ez hatni fog. Tudjuk már, hogy hol tartózkodott Stanley Rothberg az inzulin beadásának idıpontjában? Kevin bólintott, de nem tőnt valami lelkesnek. Milton elértette a célzást. – A szeretıjénél volt? – Rothberg annyira elfoglalt volt ebben az idıszakban, hogy még a szekrényébe

csempészett inzulinról is megfeledkezett, de arra azért bıven akadt ideje, hogy a nıjéhez járjon. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezen a ponton az ösztöneire bízzuk magunkat, Kevin. Igaza van, vessük be az ıszinte megbánás fegyverét. Rothberg bevallja titkos viszonyát. A nıt is belevonjuk, ı is tanúskodni fog. Az esküdtek ítéljék csak el a lelkük mélyén Rothberget a házasságtörésért, de ne ítéljék el gyilkosságért. Meg sem rajzolhatnánk a bosszúért kiáltó, megalázott asszony képét, ha elıbb nem mutatnánk be az élveteg, hőtlen férjet. – Azt hiszem, Mrs. Rothberg orvosa is a segítségünkre lehet. A zárójelentésben depresszió is szerepel. – Igazán remek! Milton lelkesedése úgy ragadt át környezetére, mintha a világ leghatékonyabb kedélyjavítójának és legfertızıbb vírustörzsének a hibridje volna. – Persze az se lenne hátrány – lassította meg lépteit Milton, mikor Kevin irodájához értek –, ha Rothberg mély megbánást mutatna, és lelkifurdalásában saját magát hibáztatná a történtekért. Nem igaz? – Ennek a csíráját sem láttam rajta. – Hát akkor tegyen róla, hogy az esküdtek már lássák! – tanácsolta cinkos, ravaszkodó mosollyal Milton. Mintha csak egy rafinált diákcsínyrıl lett volna szó, nem pedig egy bonyolult jogi stratégia kidolgozásáról. – Azon leszek – felelte szinte suttogva Kevin. Milton metszıen okos tekintete megbabonázta, szinte fogva tartotta. Milton vállon veregette Kevint. – Menni fog, afelıl semmi kétségem. Folyamatosan tájékoztasson a fejleményekrıl – mondta búcsúzóul, és irodája felé indult. Kevin egy hosszú pillanatig lenyőgözve nézett utána. Azután leült az asztalához, és eltöprengett Milton tanácsán. “Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezen a ponton az ösztöneire bízzuk magunkat, Kevin. Igaza van, vessük be az ıszinte megbánás fegyverét.” Ösztöne valóban ezt súgta neki, de arra nem emlékezett, hogy említette volna ezt John Miltonnak. Márpedig biztosan elmondtam neki. Különben nem tudhatná, hacsak nem gondolatolvasó, gondolta mosolyogva. Elıvette a Rothberggel folytatott beszélgetésen készített jegyzeteit, és elmerült a tanulmányozásukban. A többiek megkérdezték, hogy nem megy-e el velük enni valamit, de ı addigra már meg is hozatta Wendyvel az ebédre szánt szendvicsét. A titkárnı maga is felajánlotta, hogy ebédidıben rendezi a még feldolgozatlan anyagot. Kevin elismerıen gondolt a Milton-cég alkalmazottainak lelkesedésére és munkaszeretetére. A környezetében dolgozók elkötelezettsége ıt magát is keményebb munkára sarkallta. Ted sikerének köszönhetıen a délutáni hazaút folyamán feltőnıen jó hangulat uralkodott a limuzinban. Kevin meglepve tapasztalta, hogy Paul és Dave legalább annyira örül a gyızelemnek, mint maga Ted. Mintha a testvérei lettek volna, nem pusztán a kollégái. Kevin késıbb megbánta, hogy ürömöt vitt az örömükbe. İt ugyanis ebben a helyzetben csak az érdekelte, hogyan dolgozza fel Ted a szituációt, mely hasonlított arra, amibe ı is került Lois Wilson felmentése után. – Szerinted Crowley bőnös volt? Attól, hogy a lány bıvérőbbnek bizonyult az átlagnál, a fickó még megerıszakolhatta, nem? A nevetések azonnal elnémultak, és feszült csend támadt. – Én semmire nem kényszerítettem Blattékat – védekezett Ted. – İk döntöttek úgy, hogy visszavonják a feljelentést. – A kerületi ügyész feladata lett volna, hogy rávegye a családot a per folytatására –

tette hozzá Paul. – Ted csak azt tette, amivel megbízták – szólalt meg Dave is. – Akárcsak te, mikor Lois Wilsont védted. – Ezt nem is vitatom. Én csak a fickó iránti érzéseidre voltam kíváncsi, Ted. – Félre kell tennünk az érzéseinket, nem moralizálhatunk, és fıképp nem ítélkezhetünk, ha védıügyvédként kielégítıen akarjuk végezni a munkánkat. Ez volt az egyik legelsı dolog, amit megtanultam Mr. Miltontól. A módszer eddig fényesen bevált, legalábbis nálam. – Mindannyiunknál – bólogatott Paul. – Olyan ez, mint az orvos és a beteg kapcsolata. Milton vonta ezt a párhuzamot elsı találkozásunk alkalmával. Az orvos sem törıdik betege erkölcsi felfogásával politikai nézeteivel, életvitelével. Egyszerően diagnosztizálja a kórt, és meghatározza a megfelelı gyógymódot. Vagyis: teszi a dolgát. Ahhoz, hogy sikeres ügyvéd lehess, tudnod kell elválasztani az ügyfelet az ügytıl. Analizáld a vádakat, és keresd meg az életmentı tényeket. Ha csak olyanokat akarsz védeni, akikben hiszel is, elmehetsz koldulni mellékállásban. Ted és Paul harsány nevetésben törtek ki, Kevin viszont komolyan bólintott. İ is valami hasonlóval állt elı Miriamnek, mikor az asszonynak kétségei támadtak Lois Wilson felmentésével kapcsolatban. – Ha elfogadhatatlannak tartod ezt az érvelést, még mindig elmehetsz ügyésznek – mondta Paul, majd szélesen elvigyorodott. – De azt is tudjuk, hogy azok a fiúk odaát a körzeti ügyészségen mennyit keresnek. ; Ismét kitört a nevetés, és ezúttal Kevin is csatlakozott kollégáihoz. Paul mindenkinek töltött egy pohár koktélt, és a nyugodt, derős hangulat egy szempillantás alatt helyreállt. – Tényleg, Mr. Milton mivel közlekedik? – kérdezte Kevin. – Ugyanezzel a limuzinnal. Szabályosan munkamániás: elıttünk érkezik az irodába, és késı estig bentmarad. Az ebédet is Charon viszi neki. De micsoda otthon várja! A lakását meg se próbáld elképzelni, amíg nem láttad. A fényőzés és az életöröm fellegvára, nekem elhiheted. – Három fürdıszoba van, mindegyikben pezsgıfürdı – lelkendezett Dave. – És a kilátás! – kapcsolódott be Ted is. – Ha körülnézel a teraszról, úgy érzed, hogy te vagy… – Isten – fejezte be Paul. – Igen! – A Ted arcán szétterülı mosoly valóban földöntúlinak látszott. – Emlékszem, mikor elıször álltam ott, Mr. Milton átkarolt. Ahogy végighordoztuk a tekintetünket a városon, azt mondta: Ted, a város nemcsak fizikai értelemben hever a lábaid elıtt, de a közmondásos értelemben is. Egy napon mindez a tiéd lesz. Olyan izgatott voltam, hogy a hangom is elakadt, de ı megértett. Mindent értett – ismételte Ted. Kevin Paulra és Davidre nézett. Arcuk komolysága arról árulkodott, hogy egyáltalán nem veszik félvállról az ígéretet. Kevin is érezte, hogy nem eresztheti el a füle mellett az imént elhangzottakat. A szavak különös, eddig soha nem tapasztalt hatást tettek rá. Talán valóban lehetséges, hogy ık lesznek a világ urai. Ekkor hirtelen észrevette, hogy minden szem rá szegezıdik. – Azt hiszed, túlzásokba esünk? – kérdezte Dave. – Hogy elfogultak vagyunk, és istenítjük ezt az embert? Kevin vállat vont. – Rám is nagy hatást tett. Amikor Miriamnek meséltem róla meg a cégrıl, ıt is meglepte a lelkesedésem. – Ilyen ember száz évenként egy ha születik – lelkendezett Paul. – Óriási szerencse,

hogy vele dolgozhatunk. – Hát akkor… – emelte a magasba poharát Ted – Mr. Miltonra! -Mr. Miltonra! – hangzott Dave és Paul kórusa. Mindnyájan Kevinre pillantottak. – Mr. Miltonra! – mondta Kevin, és kiitták a poharukat. Kevin nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy az egész valamiféle rituálé része. – Szóval, nagy dáridót fog csapni? – törte meg a csendet. – Ott lesznek a titkárnık, és mindig hivatalos néhány érdekes ember is – magyarázta Dave. – Ne aggódj, olyan jól fogjatok érezni magatokat Miriammel, hogy észre sem veszitek majd, mennyire repül az idı. – Nem mondom, jól hangzik. A három ügyvéd bátorítóan Kevinre mosolygott, de olyan egyszerre, és annyira hasonló módon, hogy Kevinnek egy pillanatig úgy tőnt, három egyforma maszk bámul rá. Mire a limuzin az épület elé ért, és kiszálltak, már ismét a legderősebb hangulatban társalogtak. Dave elmesélt egy viccet, amit Bob McKensie-tól, egy helyettes kerületi ügyésztıl hallott. A nevetés még az elıtérbe is elkísérte ıket, ahol Dave ismét elsüthette viccét, ezúttal Philipnek, a biztonsági ırnek. Kevin élvezte a nyájmeleget, a bajtársi összetartozás biztonságát. A liftben egymás alma matereit igyekeztek minél rosszabb színben feltőntetni, még akkor is tréfálkoztak, mikor végül ki-ki elindult saját lakása felé. Kevint otthonába érve kedves jelenet fogadta. Norma és Jean a spinéten könyökölve Miriam játékában gyönyörködtek. A férfi jöttére felpillantottak, és intettek, hogy ne zavarja meg a koncertet. Miriam annyira elmerült a zene élvezetében, hogy észre sem vette a szobába belépı férjét. Beethovent játszott, és barátnıit láthatóan elbővölte a muzsika. Kevin lábujjhegyen a kanapéhoz lépett, és leült. Mikor a darab véget ért, a két nıvel együtt ı is lelkesen megtapsolta az elıadást. – Ó, Kev! – szólalt meg kipirultan Miriam. – Nem is vettem észre, hogy itt vagy. Mikor jöttél? – Úgy húsz-huszonkét ütemmel ezelıtt. – Istenáldotta tehetség! – lelkendezett Norma. – Mondtam is neki, hogy Mr. Miltonnál van egy igazi versenyzongora is, és ha egyszer partit ad, feltétlenül… – Most szombaton rendez egyet. – Hát ez hihetetlen! – csapta össze kezét Jean. – Mindenki elıtt játszhatsz, és már most hétvégén! – Annyira azért nem vagyok jó. – Ugyan már! Ez álszerénység. Igazán jó vagy, és ezt te is tudod – jelentette ki Norma, mély meggyızıdéssel a hangjában. Aztán Kevinhez fordult. – Képzeld, hangversenyre megyünk a Lincoln Centerbe holnap délután. Mahlert játszanak, a Feltámadás címő szimfóniát. – Hát nem elképesztı, Kev? Végre találtam olyan embereket, akik szeretik a klasszikus zenét. – És a rockot – tette hozzá Jean. – Ki ne hagyjuk a countryt meg a drum and bassszel kevert trip hopot acid jazzes beütéssel – szólt Norma. Mindhárom nı hangosan kacagott a tréfán. Kevin, ahogy így elnézte ıket, elégedetten nyugtázta, hogy tényleg olyanok, mintha egész eddigi életükben barátnık lettek volna. Miriam igazán boldognak látszott. Talán most valóban sínen vannak a dolgok. – Azt hiszem, ideje begyújtanom a rakétákat – szólt Norma. – Ha Kevin itthon van, az csak egyet jelenthet: hogy Dave is megérkezett. – És Ted.

– Á, Ted ma igazán remek hangulatban lesz, Jean. Kiütéses gyızelmet aratott anélkül, hogy a tárgyalóterembe kellett volna lépnie. – Hogyan? – Jean olyan ijedt arcot vágott, mintha Kevin a rossz hír hozójának hálátlan szerepét játszotta volna el. Kevin Miriamre nézett, és úgy tőnt neki, mintha az asszony rosszallón intene a fejével. – Ted védencérıl van szó, de talán illıbb lett volna, ha tıle tudod meg elıször a jó hírt. – Ted tapintatosan megkímél engem a fárasztó részletektıl. Tudja, mennyire untat az ilyesmi. Még az újságokban sem vagyok hajlandó elolvasni, hogy mit írtak a tárgyalásairól. – Én is így vagyok ezzel – visszhangozta Norma. – Helyesebb, ha az élettel járó kellemetlenségeket nem visszük magunkkal az otthonunkban. A sarat is letöröljük a lábunkról, mielıtt belépünk, nem igaz!? – Norma most Jeanhez fordult. – így mondta Mr. Milton, ugye? – Aha. A két nı mosolyogva fordult Kevinhez. A fiatalember szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Hát persze, milyen igaz – felelte gyorsan. – Szia, Miriam, majd beugrók valamikor – fuvolázta Jean. – Én is – hozta a második szólamot Norma. Kevin egy pillanatig még döbbenten meredt a távozók után, majd becsukta az ajtót, és Miriamhez lépett. – Ez volt életem egyik legszebb napja! – áradozott Miriam, mielıtt Kevin egyáltalán szóhoz jutott volna. – Elıször egy modern képzımővészeti tárlaton voltunk. Elhoztak egy gyönyörő kiáltást Moszkvából; egyelıre még kuriózumnak számít az egész nyugati világ számára. Utána elmentünk egy eldugott kis kávézóba, amit szerintem Normán kívül senki nem ismer a városban – kuncogott Miriam. – Aztán megnéztünk egy ausztrál filmet. Képzeld, most mindenki errıl beszél. A filmzenében volt Beethoven is, úgyhogy mikor hazaértünk, játszottam Jeannek és Normának egy kicsit. – Ja igen! – Az asszony szinte levegıt sem véve beszélt tovább. – És mivel azt sejteni lehetett, hogy Beethoven után már szó sem lehet fızésrıl, ezért beugrottunk egy étterembe, aminek Jean szerint remek a konyhája. Homársalátát hozattam bagettel, meg egy üveg Chardonnay-t. Ugye megfelelı vacsora lesz? – Hogyne – felelte Kevin, és megcsóválta a fejét. – Dühös vagy valamiért? – Nem – nevette el magát a férfi. – Csak örülök, hogy ilyen boldognak látlak. – Jól napod volt? – De még mennyire. – Akkor jó – zárta rövidre a témát Miriam. – A lányok szerint ennél többet nem kell kérdeznem tıled. Akkor vagyok jó feleséged, ha nem engedem, hogy itthon is a munkán járjon az eszed. Pihenj, zuhanyozz le, és helyezd magad kényelembe. Már tálalom is a vacsorát, és gyorsan felteszek valami hangulatos háttérzenét, rendben? – Miriam válaszra sem várva elsietett a konyha felé. Kevin zavarodott arckifejezéssel, értetlenül álldogált a nappaliban. Örült, hogy a “beszoktatás” ilyen könnyen és hamar ment, de a mellkasára nehezedı tompa, fojtogató nyomás másfelé terelte gondolatait. Talán jobb, ha elhessegeti ezt a megalapozatlan, rossz elıérzetet. Vagy lehetséges lenne, hogy ez volt az elsı intı jel? Az elsı figyelmeztetés, hogy a valósággá lett álmok könnyen végzetessé válhatnak? Hogy lehetek ennyire élhetetlen, gondolta. Ha nem tudok szívbıl örülni a

boldogságomnak, akkor meg sem érdemlem. Azzal vállat vont, és elindult a fürdıszobába. A hét végére eggyel megszaporodott az ünneplésre okot adó sikerek száma a John Milton és Munkatársai háza táján. Dave Koteinnek sikerült visszavonatni Karl Obermeister vallomását a bírósággal. Az indoklás az volt, hogy a rendırök nem tették lehetıvé védence számára, hogy a kihallgatás elıtt ügyvédért telefonálhasson. A bíró az Obermeister lakásában talált bizonyítékokat is semmisnek nyilvánította, mivel a rendırség házkutatási parancs és vádalap nélkül jutott hozzájuk. A vallomás és a bizonyítékok hiányában a kerületi ügyész komolyan fontolóra vette, hogy ejti az ügyet. Mr. Milton az jósolta, hogy ez legkésıbb hétfıig mindenképpen megtörténik. – Abban a pillanatban, hogy az ügy lezárult, Obermeister elhagyja a várost, és többet nem hallunk róla – mondta Dave az értekezlet után Kevinnek. – Mondd, Dave, nem tartasz attól, hogy bárhová is megy, ott újabb bőntetteket fog elkövetni? – Kevin, ezzel az erıvel az utcán tölthetnéd a napjaidat, hogy mindenkit letartóztass, akit potenciális bőnelkövetınek tartasz. A börtönök így is dugig vannak, de esetleg átalakíthatnád a kontinenst börtönszigetté, te meg ellakhatnál a Csendesóceánban, ugyan már… Nézd, én végeztem Obermeisterrel. Ha valakinek lelkiismeret-furdalásra van oka, az Bob McKensie. İ szúrta el, innentıl az övé a felelısség. Kevin bólintott. Nem tudta nem elfogadni ezt az érvet. İ is ugyanezt adta elı Miriamnek is a Lois Wilson-ügy után. A nı védelme több lelki gyötrelmet okozott neki, mint szerette volna, de mikor rátört ez az érzés, Milton érvei a jogról és az ügyvédi felelısségrıl mindig megfelelı gyógyszernek bizonyultak. A lelkiismeret csak ballaszt, akadályozza a munkát. Eddig is ez volt a filozófiája, de most már a napi gyakorlat is ezt kívánta tıle. Azonban hogy tényleg teljes mértékben hitt-e benne, az egy másik kérdés volt, mégpedig egy olyan kérdés, amire jelenlegi helyzetében egyáltalán nem kívánt választ adni. Minden igyekezete arra irányult, hogy megfeleljen Mr. Milton elvárásainak, és sikert sikerre halmozzon. Egy kiemelkedı fontosságú ügyre kellett koncentrálnia, igazán nem fecsérelhetett sem idıt, sem energiát ellentmondásokkal terhes moralizálásra. Most csak az erı számított. Miriamet egyre jobban elbővölték új életük mindennapjai. A hazatérı Kevint felesége mindig ugyanazzal a repesı boldogsággal várta, mint a legelsı napon. Egyre ritkábban esett szó Blithedale-rıl, az elızı életükrıl, a régi barátokról. Kezdtek elmaradozni a telefonok, Miriam szinte már egyetlen levélre sem válaszolt. A korábbi aggodalomnak már nyoma sem volt benne. Úgy érezte magát, mintha örök nászúton lennének. Amióta megérkeztek New Yorkba, semmi sem árnyékolta be felhıtlen boldogságuk kincset érı pillanatait. Kevin azt azért mégiscsak meghökkentınek találta, hogy Miriam telefonbeszélgetéseik alkalmával olyan hevesen reagált anyja rosszalló megjegyzéseire. Kevin azelıtt soha nem látta ıt így viselkedni. Miriam egészen odáig ment, hogy korlátoltnak és beszőkültnek nevezte szüleit. Mikor csütörtökön engesztelésképpen vendégül látta ıket vacsorára, igazi ínyencségeket tálalt fel nekik. (A recepteket Norma kérte el a Négy Évszak vendéglı fıszakácsától.) Miriam vacsora után kiterítette az asztalra azokat a programfüzeteket, amelyek akár naplója lapjainak is beillettek volna. Aztán csak beszélt és beszélt, múzeumokról, elıadásokról, kiállításokról, újdonsült ismerısökrıl. Közben vagy százszor elhangzott Jean és Norma neve. A mérleg másik serpenyıjébe csupán egyetlen név került: Helen Scholefieldé.

Kevint az is meglepte, hogy Miriam meg sem említette Helen állapotának eredeti okát. Felesége szomszédjuk minden gondját a gyermekáldás elmaradásával okolta. – Ezért lóg ez a szörnyő festmény még mindig a falon, anya. Tulajdonképpen Kevin ötlete volt, hogy tartsuk meg egy ideig, nehogy megsértsük vele annak az asszonynak az érzéseit. Hát nem olyan, mint egy nagy gyerek? Dehát én éppen ezért a hatalmas szívéért szeretem annyira. – Valóban kedves tıled, Kevin, hogy így törıdsz mások lelki életével – jegyezte meg Miriam anyja –, de ez a kép annyira förtelmes, hogy nem nagyon értem, hogyan vagy képes elviselni itt benn a lakásban. Az embert kitöri a frász, ha csak ránéz. – Ne is gondoljunk rá. Tessék. Leveszem, és amíg el nem mentek, a falnak fordítva fog pihenni – mondta Miriam. – Apa, eljátszom neked a kedvenc darabodat, jó? A spinéthez ment, és olyan szépen, annyi érzéssel kezdett játszani, mint még soha. Kevin a szeme sarkából Miriam szüleire pillantott, és az ı tekintetükben ugyanazt az ámulatot látta, amit maga is érzett. Mikor az est végén búcsúzkodni kezdtek, Kevint anyósa félrevonta. – Kevin, én még sosem láttam ilyen boldognak a lányomat. Beismerem, voltak bennem kétségek, és féltem, hogy rosszul fog elsülni ez az egész. De úgy tőnik, nem volt igazam. Jól döntöttetek, hogy ideköltöztetek. Remélem, ilyen boldogok maradtok életetek végéig. – Köszönöm, mama. – Felhívom a szüléidet, és elújságolom nekik, hogy a fiukkal minden rendben van – súgta Miriam anyja cinkosán. – A jövı héten ık is eljönnek, de biztos vagyok benne, hogy anya örülni fog, ha felhívod. – Én is biztos vagyok benne. Mikor becsukódott az ajtó a vendégek mögött, Miriam a konyhába indult rendet csinálni, Kevin pedig a nappaliba ment. Tekintete megakadt Helen Scholefield festményén. Visszaakasztotta a falra, és hátralépett, hogy alaposabban szemügyre vegye. A nıalak arca valósággal beszippantotta a tekintetét. Szinte hallotta a lángoló, vörös tőztengerben elolvadó nı velıtrázó sikolyát. Egyre erısebben fókuszált a nı arcára, s egy pillanatra Miriam vonásait ismerte fel benne. Testén jeges borzongás futott végig, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét ettıl a démoni képtıl. Csak úgy tudott szabadulni, hogy behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, Miriam arca már nem volt ott, s az visszaváltozott egyszerő absztrakt festménnyé. Micsoda rémisztı látomás. Kevin átment a konyhába, magához szorította Miriamet, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, mintha utoljára ölelné. – Kevin! – Miriam levegı után kapkodott. – Valami baj van? – Semmi… Csak csodálatos volt ez az este, remek vacsorát fıztél, elbővölted a szüleidet, és persze engem is… Azt akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek. Mindent meg fogok tenni azért, hogy boldoggá tegyelek, Miriam. – Ne félj, ezt nagyon jól tudom. Nézz csak körül, eddig is mennyi mindent tettél értem! Vakon rád bíznám a sorsomat. Miriam puszit nyomott férje arcára, aztán visszatért a szennyes edényhez és a mosogatószeres szivacshoz. Kevin néhány másodpercig még gyönyörködött feleségében, aztán kiment a teraszra. A csípıs novemberi hidegben áthajolt a korláton, és lenézett a városra. Az alant elterülı világ bizarrnak és valószerőtlennek tetszett onnan, ahol most állt. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet ilyen magasról lezuhanni. Valóban felesége tragikus halála volt Richard Jaffee öngyilkosságának egyetlen oka? Miért nem adott neki elég erıt az élethez újszülött kisfia, és a felnevelésével járó

hatalmas felelısség? Ekkor váratlanul erıs fény gyulladt ki körülötte. John Milton bizonyára most ért haza, és felkapcsolta a tetın kiépített világítórendszert. Az apró, ám erıs fényő reflektorok többségét úgy állították be, hogy az alsóbb emeleteket világítsák meg. Mintha Milton a tizenötödik emelettıl fölfelé fénykörrel óvná az épületet és benne lakó munkatársait. Vagy éppenséggel a bővkörébe vonná ıket. Most elıször merült fel Kevinben ilyesféle gondolat Miltonnal kapcsolatban… A kellemetlen hideg végül visszaőzte a férfit a lakásba. A konyhából Miriam vidám éneke szőrıdött ki; a simogató meleg és felesége boldog hangja egy csapásra elfeledtette vele elıbbi komor gondolatait.

KILENCEDIK FEJEZET – KÉPZELD, SAJÁT KULCSOT kaptunk Charontól – újságolta Miriam, nem is leplezve, milyen jól esik neki a gesztus. – Felhívtam Normát, és azt mondta, hogy csak Mr. Milton munkatársai kapnak ilyen kulcsot. A többi vendégnek az ır nyit ajtót a saját kulcsával – tette hozzá, s hangjába immár egy kis arrogancia is vegyült. Szóval nem én vagyok az egyetlen, aki kissé fölényesebbé vált az utóbbi idıben – gondolta magában Kevin. Lepillantott a Miriam tenyerében fekvı kulcsra. Színtiszta aranyból készülhetett. Miriam elértette a pillantását. – Színtiszta arany. Kérdeztem is Charontól, hogy az-e. Azt felelte, hogy természetesen. Még el is mosolyodott a naivitásomon. Kevin kezébe vette a kulcsot, hogy felmérje a súlyát. – Meglehetısen különc dolog, nem gondolod? – Mit tudom én – válaszolta türelmetlenül Miriam, és kikapta a kulcsot Kevin nyitott tenyerébıl: A tükörhöz sietett, ahol már órák óta szépítkezett. Norma és Jean elvitte ıt vásárolni, hogy valami különlegessel rukkolhassanak elı ezen a kivételes estén. Kevint meglepte felesége választása. Miriam egy szők, fekete ruhát vásárolt, ami úgy tapadt a testére, hogy alatta meg lehetett számolni a bordáit. A mély dekoltázs látni engedte a szivacsbetétes melltartó segítségével megemelt, és kidomborított keblek majd minden báját. A miniatőr szoknyarész a fiatalasszony formás fenekét sem rejtette el túlságosan. Hasonlóképpen járt a lába, a válla, és ami Kevin számára talán a legfájdalmasabb volt: a nyaka is. Miriam ugyanis nem vette fel a férjétıl születésnapjára kapott gyémánt nyakékét. Kevin megszokta, hogy Miriam mővészi fokon ért az arányokhoz; hogy mindig pontosan érzi, mi az, ami még túlságosan is visszafogott, érdektelen, és mi az, ami már kihívó, közönséges. Miriam mindig tudta, hogy mennyi ékszer, ruha és pıreség kelt sejtelmes, izgató hatást, és hol a határ, amit átlépve mindez összeomlik, és közönséges magamutogatássá válik. A férfi, ha ilyesmit lát, képes egy olyan nıt is, mint a felesége az egy estes kalandra vágyók személytelen tömegébe sorolni. Miriam megjelenésének kihívó jellegét csak fokozta a csillogó, élénkvörös rúzs, a kelleténél vastagabban felhordott alapozó és az erısen kihúzott szem. A hatás tagadhatatlanul érzéki és újszerő volt, ezt Kevinnek természetesen el kellett ismernie, de dühítette, hogy Miriam visszaél érzéseivel és érzékeivel, ahelyett, hogy ketten közösen ıriznék egy férj vágyait, és egy asszony nıiességét. – Mi a baj? Nem tetszem neked? – Hát, kicsit más vagy, mint megszoktam – próbált egyszerre diplomatikus és ıszinte is lenni Kevin. Miram visszafordult a tükörhöz. – Más, ugye? Arra gondoltam, hogy itt az ideje stílust váltanom. Norma meg Jean azt mondták, hogy túl konzervatívan öltözködöm – nevette el magát. – Dehogyis vagy te konzervatív, drágám. Mindig is biztos ízléssel öltözködtél, és lépést tartottál az éppen aktuális divattal. Vagy mostanság ilyen holmikban járnak errefelé a korodbeli nık? – Mi az, hogy a korombeli nık!? – Miriam csípıre tette a kezét. – Csak érdeklıdtem. Tudod, az akták és a könyvek külleme nem sokat változott az utóbbi száz évben, úgyhogy lehet, hogy kicsit lemaradtam, már ami a ruhadivatot illeti.

– Mind a ketten lemaradtunk, és nem is kicsit. Érdekes, gondolta Kevin, néhány nappal ezelıtt még nekem kellett gyızködnöm ıt, hogy hagyjuk már ott azt a Long Island-i porfészket. Most meg kiderül, hogy az egész az ı ötlete volt: – Szóval nem tetszem neked. Mondd csak meg! – Nem, nem errıl van szó. Egyszerően csak félek kiengedni téged a lakásból, mert nincs kedvem egész éjjel verekedni az önjelölt hódítókkal. – Ugyan már, Kevin – Miriam az órájára nézett. – Ideje indulnunk. Már biztos mindenki ott van. – Jó, jó… Kevin kinyitotta az ajtót, és ahogy Miriam elhaladt mellette, szeretettel belecsókolt az asszony nyakába. – Jaj, ne, tönkreteszed a hajam! – csattant fel Miriam. – Rendben, nem nyúlok hozzád. Ma éjszakáig legalábbis biztos nem. Itt az ideje, hogy összehozzunk egy bébit, nem gondolod? – Késıbb. – Én várhatok, de maximum még néhány órát – nevetett Kevin. A lifthez léptek, és Miriam becsúsztatta a “P” bető alatti zárba az aranykulcsot. Az ajtók bezárultak, és Miriam elégedetten figyelte, ahogy a lift elindul fölfelé. A kulcsot belepottyantotta a kezében tartott kis retikülbe. – A lift egybıl a nappaliba visz bennünket – suttogta Miriam. – Tudom, a fiúk elmondták. A felvonó megállt, és az ajtó kitárult. Kevin és Miriam eltátották a szájukat az ámulattól. A nappali körülbelül akkora volt, mint egy bevásárlóközpont teljes emelete. A terem közepén egy szökıkút állt; benne fehér márvány liliom ontotta a káprázatos megvilágításban szivárványosan pompázó vízsugarakat. A szökıkutat hatalmas, öblös ülıgarnitúra ölelte körül. A padlót borító vastag, tejfehér szınyeg mélyen besüppedt a vendégek lába alatt. Kevin legszívesebben lefeküdt volna, hogy ujjaival végigszántson a szınyeg puha, bársonyos felületén. A falakon rubinvörös drapériák hullottak alá, melyeket eredeti, többnyire modern festmények váltogattak. Némelyik stílusa erısen emlékeztette Kevint Helen Sholefieldére. A belsı teret fa- és fémszobrokat, kisplasztikákat tartó állványok tagolták. A lifttel szemben helyezkedett el a legendás ablak, amirıl Kevin hallott már néhány szenvedélyes szót ejteni. A hosszú, nehéz brokátfüggönyöket most teljesen széthúzták, hogy a vendégek maradéktalanul élvezhessék New York lélegzetelállító látképét. A jobb felé esı sarokban helyezték el a versenyzongorát. A hangszeren szépen megmunkált gyertyatartó állt. Természetesen színarany, gondolta Kevin. A zongorával átellenben hatalmas high-end berendezést állítottak föl. A terem legalább egy tucat pontján elhelyezett és diszkréten a falba épített hangszórók arra utaltak, hogy az audiorendszer kvadrofón. A bonyolult lejátszók mögött színes bırő D.J. állt, köldökig kigombolt ingben. Ébenfekete mellkasán hatalmas arany medál díszelgett. A nappali foteljeit, szófáit derengı fénybe vonták a mennyezetbe süllyesztett kristálylámpák. Közvetlenül jobbra állt a tölgybıl és vörösmárványból épített bárpult. A két mixer fáradhatatlanul keverte az újabb és újabb koktélokat. A metszett kristálypoharak, a méregdrága italokkal teli palackok ezer apró csillámban verték vissza a spotlámpák szolid, szórt fényét. Az érkezıktıl balra karmazsinvörös járólappal burkolt táncparkett várta azokat, akik nem érték be a puszta csevegéssel. A parkettet körülvevı tükörrendszer felfogta a táncolok fölött forgó-pörgı lézersugarakat és egyéb fényeffektusokat. Aki a táncparkettre lépett, aligha tudta elkerülni tekintetével saját, fényárban úszó

tükörképét. A diszkóvilágítás azonban a bárpultot már nem érte el, így nem zavarhatta meg a társalgásban elmerült párok, beszélgetıpartnerek meghitt nyugalmát. A meghívottak közül már legalább harmincan vagy negyvenen lehettek jelen. Kevin megfigyelte, hogy mindegyik titkárnı kísérıvel jött. Wendy a táncparkettrıl integetett felé, Diane, aki egy jó kiállású, öltönyös úriemberrel társalgott, az egyik fotel kényelmes mélyébıl köszöntötte! – İk a cég titkárnıi – szólalt meg Kevin. – Hogy micsodák? – Miriam Wendyrıl Diane-re tekintgetett. Wendy hátul kivágott feszes nadrágruhát viselt. A dekoltázs a hátán olyan széles volt, hogy oldalról bárki nyugodtan megcsodálhatta tökéletes formájú kebleit. Diane vékony bársonydresszt viselt, melltartó nélkül. – Most már értem, hogy miért loholsz olyan lelkesen munkába minden reggel – fanyalgott Miriam, és Kevin nem tudott elnyomni egy gonoszkodó mosolyt. Egyébként mindenütt csak gyönyörő nıket és elegáns urakat lehetett látni, beleértve a pincéreket és pincérnıket is, akik szüntelenül hozták-vitték a rafinált ínyencségeket és bódító koktélokat. Diane hátradılt a fotelben, és hagyta, hogy partnere szılıszemeket dugdosson éhes ajkai közé. Elıfordult, hogy a férfi egyik-másik ujja is a szájába siklott. Jobbról buja kacagás hallatszott. Kevin a hang irányába fordult, s tekintete megakadt egy táncoló páron, akik olyan szégyentelenül közel húzódtak egymáshoz, hogy az már a harmadik dimenzió mellızésének számított. A terem közepén vöröshajú, mezítlábas nı ringott át – még a nık is elismeréssel bámulták kihívó, csábító szépségét. A lélegzetelállító jelenség a bárpult felé lebegett, és mikor az erısebb fénysugárba ért, ruhája annyira áttetszıvé vált, hogy viselését puszta udvariassági gesztusként lehetett csak értékelni. A gyakorlatilag meztelen szépség kért egy italt, és kegyesen fogadta a pultnál ülı két szépfiú hódolatát. Kevinnek derengeni kezdett, hogy itt bizony a római orgiák modernkori változatával lehet dolguk. Megbabonázta a hedonizmusnak ez a grandiózus, tehát valószínőleg egyedül értékelhetı vállfája. A skarlátszínő szmokingot viselı Mr. Milton, amint meglátta Kevint és feleségét, magához intette Paul Scholefieldet. Néhány szót váltottak, majd Paul intett a D.J.-nek, aki azonnal lekeverte a zenét. Mr. Milton elırelépett. – Hölgyeim és uraim, engedjek meg, hogy bemutassam önöknek új munkatársunkat és elbővölı feleségét: Kevin és Miriam Taylort! Mindenki lelkesen megtapsolta az érkezı párt. Kevin oldalra pillantva a feleségére nézett, és látta, hogy az asszony szinte sugárzik az örömtıl és büszkeségtıl. Nem emlékezett, hogy valaha is látta volna ennyire önfeledtnek és elragadtatottnak. Természetes szépségét még az arcfesték sem tudta elrejteni. Miriam erısen megszorította férje kezét. – Igazán köszönjük – mondta Kevin, és udvariasan körbehordozta tekintetét az egybegyőlteken. Milton elindult feléjük, és a zene ismét megszólalt. Mindenki visszatért korábbi foglalatosságához, az orgia elsöprı erejő gızhengere ismét forogni kezdett. Miriam szemével Jeant és Normát; kereste, mígnem észrevette, hogy azok a táncparkett túlsó vége felıl integetnek neki. A terem bal oldalán, úgy középtájt Helen Scholefield ült magányosan, kezében egy pohár fehérborral. Finom alabástrom bırén szinte átderengett a félhomály. Ahogy a vendégeket figyelte, olyan mély, belsı csönd sugárzott belıle, mintha ı is a teremben elhelyezett márványszobrok egyike volna. – Kevin, igazán örülök, hogy ilyen elbővölı kísérettel érkezett – lépett oda Milton a Taylor házaspárhoz. – Miriam, hadd mutassam be neked Mr. Miltont – fordult feleségéhez Kevin. John Milton két tenyere közé helyezte Miriam kezét, és bátorítóan elmosolyodott.

– Mondták, hogy gyönyörő nıt tisztelhetek Kevin feleségében, de most már látom, hogy kémeim túl fakó képet festettek a káprázatost valóságról. Miriam lehajtotta a fejet, annyira elpirult. – Igazán köszönöm. Annyit hallottam már önrıl, hogy úgy érzem, mintha már régóta ismerném. – Remélem csupa jót hallott rólam – évıdött Milton. – Erre akár meg is esküszöm – tette szívére a kezét Kevin. Mr. Milton elnevette magát. -Engedjék meg, hogy hozassak maguknak egy italt, és bemutassam néhány vendégemet – folytatta Milton, egy pillanatra sem engedve el Miriam kezét. – Azután, remélem, semmi akadálya nem lesz annak, hogy felkérjük Miriamet, játsszon nekünk valami szépet a zongorán. – Jaj, ne, hát a barátnıim ezt is kikotyogták? – Miriam mérges pillantást vetett a táncolók csoportjából ıket figyelı Jeanre és Normára. – Erre természetesen nem volt semmi szükség. Egy tehetséges muzsikus híre mindig jóval megelızi zenéjének hangjait. De azt hiszem, itt az ideje, hogy pótoljuk, amiben eddig hiányt szenvedtünk. – Ez esetben, azt hiszem, tényleg jót tenne most egy ital. Mindhárman felnevettek, majd a termen átvágva elindultak a zongora felé. Közben Milton utasította a pincért, hogy hozzon nekik egy-egy koktélt, majd sorban mindenkinek bemutatta Kevinéket. Kevinnek a vendégek között igen sok befolyásos emberrel volt alkalma találkozni. Bemutatták néhány más, neves cégnél állásban levı jogásznak is. Ezeknek az ügyvédi irodáknak a neve ismerısen csengett a fülében. Egyetemista korában álmai netovábbjának tekintette volna, ha valamelyiküknél szerzıdést kap. Bemutatták ıt két szívspecialistának, megismerkedett egy híres karakterszínésszel, beszélgetett egy ismert újságíróval a New York Posttól, és végül bemutatták Bob McKensie-nek, az egyik helyettes körzeti ügyésznek. – Bob szeret néha körülnézni az ellenség táborában – tréfálkozott Mr. Milton, majd titokzatoskodón hozzátette: – Különösen, ha új csillag ragyog fel cégünk egén. – Korai volna még csillagnak nevezni – mosolygott Kevin, miközben kezet rázott Bobbal. McKensie leginkább Lincolnra emlékeztette ıt magas, szálas alakjával, keskeny arcával, mélyen ülı, szomorú szemével. Kézfogása is erıteljes, határozott emberrıl árulkodott. – A gond csak az, hogy bárki kerüljön is John Miltonhoz, elıbb-utóbb sztárügyvéd lesz belıle. Ez pedig nekünk, ügyészeknek ugyancsak megnehezíti a dolgunkat. – Nézze, Bob – szólt John Milton nevetve –, mi nemhogy megnehezítenénk a munkáját; ellenkezıleg, arra sarkalljuk, hogy a legjobbat hozza ki magából. Ezért inkább hálával tartozik nekünk. – Hallja ezt az érvelést? – mondta Bob fejcsóválva. – Ez teszi félelmetes ellenfelekké az ügyvédeit. Úgy tudom, hogy maga foglalkozik a Rothberg-üggyel. Igaz ez? – Így van. – Akkor, ahogy mondani szokás, találkozunk a tárgyalóteremben – búcsúzott McKensie. – Rendkívül szigorú ember benyomását kelti. Karót nyelt, hogy soha nem mosolyog? – kérdezte Kevin Mr. Miltont. – Mostanában nem sok oka van az örömre. És most engedjék meg, hogy megmutassam maguknak a lakás többi részét is. John Milton Miriambe karolt, és egy baloldali ajtóhoz vezette a házaspárt. Az ajtó

egy folyosóra nyílt, amelybıl három, vendégek számára fenntartott háló, egy dolgozószoba és Mr. Milton saját hálószobája nyílt. A vendégszobák tágasak és fényőzıen berendezettek voltak. A hozzájuk tartozó három fürdı, amint ezt már Kevin kollégái is mesélték, pezsgıfürdıvel volt felszerelve. – Nem rajongok érte, hogy minden helyiség egyetlen egyenes folyosóról nyílik, de nem veretem szét az egészet csak azért, hogy kezdhessek mindent elölrıl. – Hiszen itt minden olyan gyönyörő! – lelkesedett Miriam. Legjobban a fürdıszobák tetszettek neki. – Késıbb, ha gondolják, próbálják ki az egyiket. A berendezés vadonatúj, ideje, hogy valaki használja mondta John Milton Kevinre kacsintva. Mr. Milton hálószobájához érve Kevin megértette, mire gondolt Dave és Paul akkor, amikor luxust és hedonizmust emlegettek. A szoba közepén álló hatalmas tölgyfa ágyat, a matracot és általában mindent láthatóan egyedi kívánságra készítettek. A hálószoba mintha csak VIII. Henrik számára készült volna. A bú, torépítı mester mitológiai alakokat faragott a fába: egyszarvút, szatírt, küklopszokat. Az ágy stílusa a Mr. Milton irodájában található bútorokat idézte. Kevin feltételezte, hogy mindez ugyanannak az asztalosnak a keze munkája lehet. Az ágytakaró, az óriási párnák fehér és skarlátvörös mintázata a szoba színvilágával harmonizált. A drapériák, a lámpaburák, a falakon látható spirális mintázat és a padlót borító szınyeg mind ezt a két színt variálták. A mennyezetet tükrök bontották. Ha a belépı felpillantott saját tükörképére, úgy látta, mintha az elolvadna, és elkezdene folyni a szoba középpontja irányába. Kevint szórakoztatta a gondolat, hogy az optikai torzítás valószínőleg erotikus kellék lehet. – Gondolom, a vörös a kedvenc színe – szólalt meg Kevin, mikor látta, hogy Milton kitalálhatta gondolatát. – Igen, kedvelem az olyan erıs, tiszta színeket, mint a vörös, a fehér vagy a fekete. Nem szeretem, ha elkenik a színek határozott jellemzıit, ha azt állítják, hogy nem létezik tisztán jó vagy rossz. Sokkal egyszerőbb az élet, ha az ember eldönti, hogy mi hova tartozik. Nincs igazam? – Igen, igen… – válaszolt gépiesen Miriam, aki oda sem figyelt igazán Milton szavaira, annyira lenyőgözte az összhatás. Az ággyal szemben, a falba süllyesztve hatalmas képernyıt szereltek fel. Ebben a szobában minden a kényelmet és a kifinomult élvezeteket szolgálta. – Önzı módon elraboltam magukat a partiról. Ideje, hogy visszatérjünk, és kicsit lazítsunk, nem igaz? Mindketten remekül érezték magukat. Bárkivel is elegyedtek beszélgetésbe, a felmerülı témák mindannyiszor rendkívül izgalmasnak bizonyultak. Szó esett az új broadwayi bemutatókról – ez inkább Miriamet érdekelte –, Kevin izgalmas politikai vitába keveredett néhány jogásszal meg a legfelsıbb bíróság egyik bírájával. Miriam és Kevin rengeteget táncoltak, egymással és másokkal is: az asszony fıleg Teddel és Daveel, míg Kevin elsısorban Jeannel és Normával. Helen Scholefield ezalatt el sem mozdult a helyérıl. Bármikor nézett rá Kevin, Helen mindig ırá meredt. Végül Kevin átvágott a nappalin, és megszólította a nıt. Észrevette, hogy most már Paul és Mr. Milton is ıt figyeli. Biztosan aggódnak Helenért, gondolta. – Úgy látom nem érzi magát valami jól. Hozhatok egy italt? Vagy volna kedve táncolni? – Nem, köszönöm. Inkább saját magáért aggódjon, meg a feleségéért – felelte az asszony minden gúny nélkül. – Ezt hogy érti?

– Maga jól szórakozik, Kevin Taylor? Kevin elnevette magát. – Kérem, szólítson Kevinnek… Ami azt illeti, valóban remekül érzem magam. A házigazdánk, úgy tőnik, mindent megtesz, hogy a vendégei ne panaszkodhassanak. – Ez csak a bemelegítés. Az igazi mulatság még el sem kezdıdött. – Igazán? A nı megint azzal az égetı tekintettel nézett rá, mint elsı találkozásukkor a liftnél. Kevint zavarba hozta ez a pillantás. – Ha jól látom, a maga festményei közül is van itt néhány. – Igen, de kizárólag a korai munkáim. Abban az idıben csak olyan képeket festettem, amik Mr. Miltonnak is tetszettek. Biztos lehet benne, hogy ami a maga lakásának a falán függ, az nem nyerné el a fınöke tetszését. Apropó, megvan még? – Hogyne, persze… Nagyon… érdekesnek találtam. – Hát akkor csak nézegesse, Kevin Taylor. Az a kép jelenti a maga számára az egyetlen reményt. Ekkor Paul lépett oda hozzájuk. – Helen, minden rendben van, kedvesem? – Fáradtnak érzem magam, Paul. Nagyfokú udvariatlanság volna, ha visszavonulnék? Paul ösztönösen Mr. Milton irányába fordult. – Mr. Miltont bizonyára nem fogja zavarni. Már új szórakozást talált magának. – Helen, miközben ezt mondta, Kevin szemébe nézett: Kevin zavartan pillantott Paulra, de az csak ingerülten legyintett. – Semmi baj, drágám, nyugodtan menj le a lakásba. Én sem maradok sokáig. – Biztosan nem tovább, mint szoktál – válaszolta szárazán a nı. Felállt, és indulni készült. – Nos, jó éjt, Kevin Taylor – köszönt el, aztán, mintha meggondolta volna magát, visszafordult még egy pillanatra. – Maga jól érzi itt magát? Kevin elmosolyodott. – El sem tudom képzelni, hogyan érezhetné bárki is rosszul magát egy ilyen helyen. Helen komoran bólintott. – Hát igen, jól választja meg az embereit. – Indulj már, Helen! – sziszegte Paul, s az asszony engedelmesen elindult a lift felé. – Igazán sajnálom – magyarázkodott Paul. – Azt hittem, ha elhozom ide, talán kicsit felderül, de úgy látszik, semmi nem tudja kilendíteni ebbıl a súlyos lehangoltságból. Szedi, amit felírtak neki, de hiába, csak nem használ. Holnap újra beszélnem kell az orvossal. – Nagyon sajnálom. Ha bármit tehetünk… – Köszönöm, de elég, ha jól érzitek magatokat. Ez a ti napotok, ne hagyjátok, hogy Helen vagy bárki más elrontsa. Gyere velem Mr. Milton dolgozószobájába. Ted és Dave már várnak. – Paul vetett még egy dühös pillantást feleségére, aki szoborszerő tartásban állt a lift csukódó ajtószárnyai mögött. Az asszony válaszul küldött mosolya talányosabb volt, mint Mona Lisáé. Kevin szemével megkereste Miriamet. Felesége épp Mr. Miltonnal indult a táncparkett felé. Kevin megvárta, amíg elkezdenek táncolni. – Nézd csak a fınököt, mintha legalább húsz évet fiatalodott volna! – mondta elragadtatottan Kevin. – Hát, ami igaz, az igaz – Paul arcára visszatért a magabiztos mosoly. – Nem

mindennapi ember. Gyere, induljunk. Paul követte Kevint a folyosó irányába. Még mielıtt kiléptek volna az ajtón, Kevin hátrapillantott, és megtorpant a meglepetéstıl. Miriam olyan szenvedélyesen, érzékien táncolt, ahogy nyilvánosság elıtt talán még soha. – Gyere már – sürgette Paul, és Kevin szédülı fejjel követte. A dolgozószobába érve Kevin a többiek sokat ígérı mosolyából rögtön kitalálhatta, hogy nem véletlenül győltek most egybe. Miután Ted újabb pohár pezsgıt töltött a jelenlévıknek – mégpedig ezúttal Dom Perignont –, Dave beszédhez készülıdve megköszörülte torkát. – Szerettünk volna néhány percet eltölteni veled, távol az ünnepség forgatagától. Azért győltünk össze – emelte magasra poharát –, hogy köszöntsük családunk legújabb tagját. Kívánjuk, hogy tehetsége, képessége, tudása legteljesebb mértékben kibontakozhasson az elkövetkezı bírósági csatákban. Légy üdvözölve közöttünk, Kevin! – Kevinre! – koccintott Ted és Paul is. – Köszönöm, fiúk. Szeretném, ha tudnátok, mennyire hálásak vagyunk azért a segítségért, amit tıletek és a feleségeitektıl kaptunk. Kimondhatatlan öröm számomra, hogy veletek dolgozhatom. Talán csak attól félek, hogy nem fogok tudni megfelelni a mércének, amit Mr. Milton és nemkevésbé a ti teljesítményetek oly magasra tesz. – Ettıl, azt hiszem, nem kell tartanunk – felelte Paul. – Mi is pontosan ugyanezt éreztük, mikor belevágtunk. Majd meglátod, nemsokára nyoma sem lesz benned a kétségnek. Kicsit leültek kvaterkázni. Dave elmesélt egy újonnan hallott viccet. A poharak újra és újra megteltek, az egyik történet a másikat szülte, és ki tudja, már mióta ültek ott, mikor a nagyterembıl behallatszó zongorajáték véget vetett a beszélgetésnek. – Ez bizonyára a feleséged – mondta Dave. – Hallottuk, hogy kitőnı zongorista. Felálltak, és csatlakoztak a Miriam köré sereglett hallgatósághoz. Mr. Milton a zongora mellett állt, kezét a hangszeren pihentetve. Arcán kimondhatatlan büszkeség tükrözıdött, mintha legalábbis a lányát produkáltatná, vagy még inkább a felesége elbővölı játékával koronázna meg egy fényesen sikerült estélyt… Kevin közelebb lépett. Miriam ujjai szinte repültek a billentyők fölött. Olyan magabiztos fölénnyel, annyi mővészi érzékkel játszott, mintha együtt lélegezne a zenével, mintha a muzsika egyenesen a lelke mélyébıl szólna, s a zongora csak egyszerő díszlet lenne. Ha nem tudta volna, hogy Miriam játszik, azt hitte volna, hogy egy zongoramővészt hall. A zene csodálatos volt. Kevin még soha nem hallotta ezt a darabot Miriam elıadásában. Felesége talán külön erre az alkalomra tanulta meg. Csakhogy a zongora mögött nem egy mőkedvelı ült, akit rá kell beszélni, hogy játsszon, hanem egy igazi profi. Kevin ámulatot és csodálatot olvasott le a vendégek arcáról. Mindez azt a hatást keltette, mintha Mr. Milton bemutatná az est fénypontját: új felfedezettjét. Kevin már bánta, hogy annyit ivott az est folyamán. Fogalma sem volt, hány pezsgın lehetett már túl, mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kiürítse a kezében lévı poharat. Az ital mintha tőzpirossá vált volna a szeme elıtt. Elkapta Diane pillantását, aki elismerıen intett a fejével Miriam felé. Kevin hirtelen úgy érezte, hogy megmozdul alatta a padló. Igyekezett megırizni az egyensúlyát, és belekapaszkodott a mellette álló szék támlájába. Szemét behunyta, és megrázta a fejét. Mikor ismét körülnézett, úgy érezte, hogy fél méterrel a hullámzó padló fölött lebeg. Megint megrázta a fejét, és becsukta a szemét. Másodszor is körülnézett, és látta, hogy Diane már ott áll mellette.

– Jól érzi magát? – Egy kicsit szédülök. A pezsgı lehet az oka. – Ne törıdjön vele, senki sem néz erre. Most mindenki Miriammel van elfoglalva. Támaszkodjon rám, bekísérem a dolgozószobába. Ott ledılhet egy kicsit, amíg jobban nem lesz. Hozok vizes ruhát is. A nınek kellett vezetnie, mert ha kinyitotta a szemét, a szoba egybıl forogni kezdett körülötte. Diane lefektette a dolgozószoba díványára, és elment, hogy vizes borogatás után nézzen. Kevin a hátára feküdt, és próbálta nyitva tartani a szemét, de a plafon örvényként forgott fölötte. Iszonyatosan félt, hogy a spirál beszippantja, úgyhogy inkább megint behunyta a szemét. Ekkor megérezte a vizes ruha kellemesen hővös érintését homlokán. – Néhány perc múlva jobban lesz – mondta Diane. – Akarja, hogy itt maradjak magával? – Nem, köszönöm, minden rendben. Csak pihenek egy kicsit. Ha Miriam befejezte a játékot, kérem, mondja meg neki, hogy hol vagyok, és hogy nincs semmi baj. – Természetesen. – Köszönöm. Kevin szemei lecsukódtak. Pillanatokon belül elaludt, s mikor felébredt, fogalma nem volt róla, hogy hol van, és hogyan került oda. Megdörzsölte az arcát, a tarkóját, és ekkor feltőnt neki, hogy túlságosan nagy a csönd. Nem tudta, mennyi ideje lehet a dolgozószobában, de úgy tőnt, a parti idıközben véget ért. Felállt, s eleinte kicsit bizonytalanul, aztán már határozottabb léptekkel kiment a folyosóra. A folyosó fényesen ki volt világítva, de a nappaliban már csak derengtek a fények. A szökıkút még mőködött, de a színes spotlámpákat már kikapcsolták. A függönyöket is behúzták, a bár és a diszkópult sötétbe borult. Az egyetlen erısebb fényforrás a nyitott liftben égı lámpa volt. – Mi az ördög…!? Kevin még erısebben megdörzsölte az arcát, mintha ettıl helyre állna a világ rendje, de semmi nem változott. – Halló…! – Hangja visszhangot vert az üres nappaliban. – Mr. Milton? A folyosó felé fordult. – Miriam? Választ, úgy tőnt, csak a kitartóan csobogó szökıkúttól várhatott. Miriam biztosan nem ment volna el nélkülem, gondolta. Ez kész ırület. Hol az ördögben vannak a többiek? Ez csak valami otromba tréfa lehet, egy kis bosszú, amiért cserben hagytam a társaságot. Persze. Nyilván errıl van szó. Ha a vendégek már el is mentek, a kollégái biztosan ott bujkálnak valamelyik szobában. Kevin halkan felnevetett, és rosszallóan megcsóválta a fejét. Ezek a fiúk… Óvatosan elindult a folyosón, arra számítva, hogy Ted vagy Dave elıbb-utóbb elıugranak valamelyik szobából. Mikor bepillantott az elsı helyiségbe, nem látott mást, csak áthatolhatatlan sötétséget. Ugyanez volt a helyzet a második és harmadik vendégszobával is, és a fürdıszobákban sem volt senki. Megállt Mr. Milton hálószobájának ajtaja elıtt, és halkan kopogott rajta. – Mr. Milton? Nem érkezett válasz. Kopogjon hangosabban? Már biztosan lefeküdt, gondolta Kevin. A vendégek elmentek, és ı is lepihent. Úgy látszik, Miriam mégiscsak itt hagyott. Biztos dühös lett rám, és lefeküdt. Diane elmondta neki, hogy mi történt, erre ı bejött értem, de nem tudott felrázni. Szégyenkeznie kellett miattam. Mr. Milton nyilván azt tanácsolta neki, hagyja inkább, hogy kialudjam magam. Csak így történhetett. Hallgatózott még egy darabig a folyosón, azután visszament a lifthez.

– Micsoda egy éjszaka – motyogta magában, miután megnyomta a gombot, és a fülke elindult lefelé. Kiszállt a liftbıl, végigment az üres folyosón, és lakása ajtajához érve kulcsa után tapogatott. Különösnek találta, hogy a lakásban egy lámpa sem ég. Hát nem vár haza? A pokolba is, iszonyatosan dühös lehet. Persze az is igaz, hogy még soha életemben nem rúgtam be ennyire. Mikor látta, hogy a hálószoba ajtaja csukva van, halkan elindult a fürdı felé. Az ajtó alól némi fény szőrıdött ki. Legalább a villanyt égve hagyta nekem. Próbálgatta a bocsánatkérı mondatokat magában, de amikor a kilincs felé nyúlt, hallott valamit, ami leginkább fojtott nyögésekre emlékeztette. Fülelt egy pillanatig. A nyögések egyre erısödtek. Kétség sem fért hozzá, hogy kéjtıl elfúló hangokat hall. Jeges félelem hasított a szívébe. Ismét a kilincsért nyúlt, de keze megbénult, nem volt képes kinyitni az ajtót. Tenyere úgy égett, mintha fagyos vasdarabot fogna, amit képtelen elengedni. Keze nem engedelmeskedett többé akaratának, magától nyomta le a kilincset. Az ágyban egy meztelen pár feküdt. A férfi valahogy túlságosan is ismerısnek tőnt. Kevin belépett a szobába. Miriam az? Az ágy végéhez lépett. A férfi testének ritmikus mozgása egy pillanatra abbamaradt. Az alatta fekvı nı felkönyökölt, és a férfi jobb válla fölött Kevin egy pillanatra megpillanthatta. Miriam volt! – Ne! – üvöltött Kevin. A férfi nem mozdult pozíciójából. Miriam visszahanyatlott, és magához húzta a férfi fejét, hogy megcsókolhassa. Egy pillanattal késıbb már újra szeretkeztek, egyre gyorsuló tempóban. Miriam ujjai rátapadtak a férfi tomporára. Nyomta, préselte magába a hímtagot, egyre mélyebb, egyre erısebb lökéseket követelve. Lábait felemelte, és átkulcsolta a férfi derekán. Az ágyrugók nyikorogni kezdtek vad szeretkezésük ütemére. – Ne! – kiáltott eszeveszetten Kevin. Gyorsan az ágy oldalához lépett, és megragadta a férfi vállát. Le akarta rángatni Miriamrıl, a férfi azonban meg sem mozdult, mintha csak odaragasztották volna a nıhöz. Kevin kétségbeesetten ütlegelni kezdte a férfi hátát, teljes testsúlyát beleadva minden egyes csapásba. Az mintha nem is érezte volna, hogy verik. Combjai egyre keményebben csattantak az asszony fenekén. Kevin most a férfi csípıjét ragadta meg, de ahelyett, hogy elrántotta volna, furcsamód ó is átvette a közösülés ritmusát, s annak megfelelıen tolta-húzta a férfit. Megpróbált elszabadulni, de keze mintha odaragadt volna a testhez: Miriam egyre hangosabb nyögései végül extatikus sikolyba torkolltak. Kevin keze végre szabad volt. Tébolyult fájdalmában belemarkolt a férfi hajába, és olyan erıvel rántotta meg, hogy kis híján kitépte a kezében lévı hajcsomót. A férfi végül felemelkedett Miriamrıl, és kényelmesen a hátára fordult. Kevin elengedte, hogy mikor szembenéz vele, szétzúzhassa az arcát, mikor azonban a férfi szemébe nézett, karja lehanyatlott. – Nem! – üvöltötte. – Neeem! Az ágyban ı maga feküdt. Kevin összeesett; és visszasüllyedt az áthatolhatatlan sötétség birodalmába.

TIZEDIK FEJEZET KEVIN FELÉBREDT SAJÁT üvöltésére, és felült a sötétben. – Kevin? – Miriam felkapcsolta az éjjelilámpát. A hálószobában világos lett, s Kevin zavart rémülettel forgatta a fejét ide-oda. – Mi történt? Hol vagyok? – nézett kétségbeesetten Miriamre, aki értetlenül meredt rá. – Hogy kerültem ágyba? És hol van… – Vadul próbálta keresni… de kit is keres? Saját magát? Miram rosszallóan megcsóválta a fejét, és felült az ágyban. – Hogy ki van hol? – A nınek láthatóan fogalma sem volt róla, hogy Kevin mirıl beszél. – Hogy kerültem ágyba? – Ejnye, Kevin Taylor, hát semmire sem emlékszel? – Az utolsó emlékem az, hogy felkelek a dolgozószobában, sehol senki, úgyhogy lejövök ide, és… – Dehogyis jöttél te le ide. Úgy kellett lehozni. – Igen? – A fiúk részegen találtak rád Mr. Milton dolgozószobájában, egyetlen értelmes szót se tudtál kinyögni. Az egyik titkárnı mondta el nekik, hogy mi történt. A többiek titokban lehoztak ide, így senki sem látott meg abban az állapotban. Aztán Paul Scholefield szólt, hogy mi van veled, de megnyugtatott, hogy úgy alszol, mint a tej. Fent maradtam, amíg a vendégek el nem búcsúztak, megköszöntem Mr. Miltonnak a gyönyörő estét, aztán utánad jöttem. Alig, hogy elaludtam, felébresztettél, és… – És? – Szép kis szeretı az, aki még élete legdicsıségesebb szerelmi csatáját is elfelejti. Egyáltalán semmire nem emlékszel? – Szeretkeztünk? – Kevin megpróbálta összeegyeztetni magában azt, amire emlékezett, azzal, amit most a feleségétıl hallott. – Akkor csak álmodtam az egészet! – Megkönnyebbülten felnevetett. – Hiszen akkor csak álom volt az egész! – Mi volt álom? – Semmi, semmi… ne haragudj. Azt hiszem, fogalmam sem volt róla, hogy mennyire részeg vagyok. Nagyon kínos volt, hogy eltőntem? – Semmi baj. Nem nagyon vette észre senki. A fiúk ügyesen megoldották a helyzetet. – És Mr. Milton? – Nem csinált belıle ügyet. Azt hiszem, nagyon kedvelhet téged. Ami pedig engem illet, remekül éreztem magam, különösen az éjszaka második felében… Akár emlékszel rá, akár nem. Esetleg többször is leihatnád magad. Kevin ezen fennakadt egy pillanatra. Nem emlékszik rá, hogy szeretkeztek!? – Jó volt velem? – Csak annyit mondok, hogy oda is elértél, ahova még soha. Olyan volt, mintha… – Tessék? – Kevin látta, hogy feleségét már az is felizgatja, ha beszélhet róla. – Mondd el, milyen volt. – Egyre csak nıttél és nıttél bennem, egészen addig, amíg teljesen betöltöttél. Ha ma nem hoztuk össze azt a kisbabát, akkor soha. – Miriam odahajolt a férjéhez, és gyengéden megcsókolta. – Sajnálom, hogyha egy kicsit vad voltam – suttogta Kevin fülébe. A takaró lecsúszott a mellérıl. – Azt hiszem, túl mélyen vájtam beléd a

körmöm, de hát így fizet valaki azért, ha túl szenvedélyes. – Újra megcsókolta, ezúttal azonban olyan erısen, hogy nyelvével majdnem megfojtotta férjét. – Lehet, hogy te már most sem emlékszel rá – suttogta –, de én soha nem fogom elfelejteni. – Még soha nem voltam annyira részeg, hogy bármit is elfelejtsek, fıleg nem életem legvadabb szeretkezését. De ha te mondod, el kell hinnem, nem igaz? – Bizony – dılt hátra Miriam. A fiatalasszony elmosolyodott a benne feltoluló emlékek hatására, s ez a mosoly elég volt Kevinnek ahhoz, hogy ı is emlékezzék. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a szörnyő képeket. – Mi baj van? – Semmi, csak még egy kicsit szédülök. Azt hiszem jobb, ha engedek egy kis hideg vizet a fejemre. Kiment a fürdıszobába, és belenézett a tükörbe. Szemei véreresek voltak, arca majdnem szürke. Hideg vizet locsolt a tarkójára, aztán megfordult, hogy megnézze meztelen fenekét a tükörben. Nem volt rajta semmi nyom. Megkarmolt volna?, morfondírozott magában. Talán csak úgy érezte abban a világrengésben. Hála a jó Istennek, hogy az egész csak rémálom volt. Azért kár, hogy nem emlékszem rá. Ha csak a fele igaz annak, amit mond, elképesztıen jó lehettem. Kevin elnevette magát, és visszafeküdt az ágyba. Újból szeretkezni kezdtek, de utána Miriam valahogy csalódottnak tőnt. – Most mi a baj? Nem volt olyan jó, mint az éjjel? – Biztos csak fáradt vagy – válaszolta Miriam. – Persze azért jó volt – tette hozzá, mikor látta Kevin megnyúlt képét. – Azért nem volt olyan jó, mint akkor. Legközelebb biztos megint sikerül. – Hát, senkinek a kedvéért nem fogok még egyszer ennyire berúgni, az biztos. – Mikor is hagytál ott bennünket, hogy lefeküdj a dolgozószobában? – kérdezte Miriam gyanakodva. -Amikor zongoráztál. Csodálatos volt, még soha nem hallottalak ezt a darabot játszani. – Nem játszottam semmilyen új darabot. Ezt már sokszor hallhattad, Kevin. – Tényleg? Érdekes, erre sem emlékszem. – Lehet, hogy a pezsgı elpusztította a fél agyadat – gúnyolódott Miriam. – Ne haragudj, azt hiszem, jobb, ha most alszom. – Helyes – fordult a másik oldalára az asszony. Kevin hanyatt feküdt, és azon merengett, hogyan lehet egy szenvedélyes, vad szeretkezést elfelejteni. Se erre, se a rémálomra nem talált logikus magyarázatot. A kettı viszont teljesen kizárta egymást. Lehunyta a szemét, és mély álomba merült. Reggel Ted és Dave is felhívta, hogy jobban érzi-e magát, Paul pedig személyesen jött át. – Azt hiszem, köszönettel tartozom nektek, fiúk, az éjszakai manıverért. A helyzet az, hogy semmire sem emlékszem az egészbıl. – Nem sok élet volt benned, mikor lejöttünk veled… illetve amikor lehoztunk. – Paul cinkosan Miriamre kacsintott. – Gyönyörően játszottál tegnap. – Köszönöm – felelte Miriam, de olyan önelégülten, hogy Kevin szeme-tágra nyílt a csodálkozástól. A hétvége fennmaradó része felhıtlenül telt. Paul és Helen kivételével mindannyian elmentek megnézni egy Broadway-matinét. Mr. Milton kapcsolatai révén sikerült az elsı sorba jegyet váltaniuk. Paul kimentette magát azzal, hogy Helent orvoshoz kell vinnie, de ebédidıre igyekszik csatlakozni a társasághoz. Aztán végül mégsem érkezett meg. Késıbb mentegetızésképpen elmondta, hogy Helen nem

volt abban a lelkiállapotban, hogy bárhová is elmenjen, ı pedig nem akarta egyedül hagyni feleségét. Vasárnap felmentek Mr. Milton lakásába, hogy megnézzék a rögbimeccset. Paul Helen nélkül érkezett, arra hivatkozva, hogy felesége új, erısebb gyógyszereket szed. – Ápolónıt kellett fogadnom – mondta Paul. – Szerencsére Mrs. Longchamp, az a nıvér, akit annak idején Richard Jaffee felvett, éppen szabad volt. Szóval, ha összefuttok vele az emeleten, most már tudjátok, hogy miért van itt. Ha továbbra sem javul Helen állapota, attól tartok, kénytelen leszek szanatóriumban elhelyezni. – Jól tudjuk, hogy csak a javát akarod – bólintott Mr. Milton, és félrevonta Pault. Norma és Jean behozták a konyhából a frissen készült pattogatott kukoricát, és a figyelem ismét a játék felé fordult. A következı hét rendkívül mozgalmas volt az ügyvédek számára. Paul ügye tárgyalásra került, Ted és Dave pedig új klienseket vállaltak. Dave egy orvos fiát képviselte, aki az apjától lopott drogokat árulta a fıiskolán. Ted egy régebbi ügyfelét védte, akit újra betörésen kaptak. Ted azt mondta, a legtöbb, amit elérhet, peren kívüli megegyezés, és valóban, a hét végére sikerült is kiegyeznie az ügyésszel. Védencének kevesebb, mint a negyedét kellett leülnie annak, amit minimum kapott volna, ha ügye bíróság elé kerül. Paul pere is a terveknek megfelelıen zajlott. A kerületi ügyésznek az a stratégiája, hogy Philip Galant öccse elıre megfontolt meggyilkolásával vádolja, súlyos hibának bizonyult. Paulnak sikerült szakértı segítségével bizonyítania, hogy a fiú már korábban is súlyos lelki zavarokkal küszködött, és hogy az eseményekért elsısorban a szülıket terheli a felelısség, Philip megúszta kötelezı pszichiátriai kezeléssel. Csütörtökön Kevinnek Maxine Rothberg ápolónıjével, Beverly Morgannal volt találkozója. A nıvér Maxine halála után elköltözött a szállóból, és most testvérénél lakott a New York állambeli Middletownban, körülbelül másfél órányira Manhattantól. Kevin már meg is beszélte Charonnal, hogy kiviszi ıt az asszonyhoz. Beverly Morgan egy lepusztult negyed egyik, ugyancsak szerénynek mondható házában lakott. A szők utcákat roskatag és kopott épületek szegélyezték. Errefelé még az idıjárás is zordabb volt az átlagosnál. Mindenütt elszórtan hevertek a legutóbbi vihar pusztításának emlékei. Az ötvennyolc éves Beverly Morgan egyedül volt otthon. A testes, színes bırő asszony ıszbe forduló haja olyan egyenetlenül volt levágva, hogy Kevin nem gondolhatott másra, mint hogy valószínőleg a testvére keze lehet a dologban. Az ápolónı a résnyire nyitott ajtó mögül vizsgálgatta az érkezıket. Zöld, viseltes otthonkáján látszott, hogy elızı életében kórházi köpeny lehetett, csak éppen főzöldre festették. Beverly gyanakodva pillantott a ház elıtt parkoló limuzinra. – Maga az az ügyvéd? – kérdezte, még mindig Charon felé tekintgetve. – Igen, asszonyom. A nevem Kevin Taylor. A nı bólintott, hátralépett, és beengedte a látogatót. Az elıszoba padlóját foszladozó régi szınyeg bontotta, a berendezés sem állt másból, mint egy homályos, lepattogzott foncsorú tükörbıl, meg egy háromágú fogasból. – Ide felakaszthatja a kabátját. – Köszönöm. A lakásban sült csirke ínycsiklandó illata terjengett. – Valami nagyon finom készül a konyhában – jegyezte meg Kevin, és nagyot nyelt. Az asszony válaszra sem méltatta. Bementek a nappaliba, s Kevin körülnézett a szobában. A berendezés nagyrészt olcsó stílbútorokból állt, az ágytakarók és párnák eredeti színét képtelenség volt meghatározni. Az egyetlen értékesebb darab egy álló ingaóra volt, ami feltételezhetı

kora ellenére még mindig precízen mutatta az idıt. – Gyönyörő óra – mondta Kevin elismeréssel. – Az apámé volt. Akármilyen rossz idık jártak is, ettıl soha nem váltam meg. Üljön le. Kér egy teát? – Nem, köszönöm. – Azt mondom, vágjunk bele – mondta Beverly, és leült a Kevinnel szemben lévı fotelbe. – Figyelmeztetem, hogy volt már dolgom ügyvédekkel. – Nos, ez egy nagyon fontos ügy. – A gazdag emberek ügyei mindig fontosak. Kevin igyekezett mosolyt erıltetni az arcára. A könyvespolcon meglátott egy üveg whiskyt, mellette pedig egy poharat, aminek az alján még volt némi ital. Kevin elıvette a jegyzetfüzetét, és hátradılt. – Mit tud mondani nekem Mrs. Rothberg halálával kapcsolatban? – Csak azt, amit már az ügyésznek is elmondtam – vonta meg a vállát az asszony. – Mikor bementem a szobába, láttam, hogy Mrs. Rothberg ott fekszik az ágyon, és nincs eszméleténél. Elıször azt hittem, hogy szívrohama volt. Azonnal hívtam az orvost, megpróbáltam újraéleszteni, aztán leszóltam a recepcióra, hogy értesítsék Mr. Rothberget. – Mikor látta utoljára élve? – A vacsora után. Ültem, vele még egy kis darabig, aztán azt mondta, hogy fáradt, de kért, hogy hagyjam bekapcsolva a tévét. Átmentem a saját szobámba, ott néztem a mősort. Mikor újra bementem hozzá, már halott volt. – És a megfelelı mennyiségő inzulint adta be neki? – Igen. – Bizonyos benne, hogy pontosan az elıírt dózist adta be? – Természetesen. – Értem. – Kevin úgy tett, mintha jegyzetelne. Végül azonban csak ennyit írt le: “védekezı magatartás”. – Hadd térjek a tárgyra, Beverly. Megengedi, hogy Beverlynek szólítsam? – Végül is ez a nevem. – Nos tehát, a tárgyra térnék. Beverly gyanakvó arccal bólintott. – Tud bármi olyan eseményrıl, ami gyanúba keverhetné Mr. Rothberget? Látta esetleg, hogy bement a felesége szobájába, miután maga kijött onnan? – Nem. Mondtam már, hogy egyenesen a szobámba mentem. – Volt tudomása arról az adag inzulinról, amit Mr. Rothberg szobájában találtak? Tud esetleg bármilyen magyarázattal szolgálni arra, hogyan kerülhetett oda? Az asszony megrázta a fejét. – Beverly, arról viszont tudnia kellett, hogy Rothbergnek házasságon kívüli viszonya van. – Persze. – Mrs. Rothberg is tudott róla? – Uhum. – Beszélt errıl magának? – Neeem… Igazi úrinı volt, sose tett volna ilyet. – Akkor honnan veszi, hogy ı tudott róla? – vágta rá Kevin rögtön. – Hát, tudnia kellett. Mások is jártak hozzá. – Tehát fültanúja volt annak, hogy valaki beszélt neki errıl? Az asszony elbizonytalanodott. – Nem mintha kémkedett volna, de hát ugye ott dolgozott a közvetlen közelben, valamit csak hallania kellett…

– Hát igen, hallottam ilyen beszélgetést. – Értem, és hallotta esetleg – természetesen véletlenül –, hogy Mr. és Mrs. Rothberg beszélnek errıl? – Hogy veszekedtek-e emiatt? Hát, hallani nem hallottam, de többször is elıfordult, hogy nekem be kellett mennem hozzá, közvetlen azután, hogy Mr. Rothberg távozott, és mindig nagyon feldúltnak látszott. – I-igen. – Kevin pillanatnyi szünetet tartott. – Tehát azt állítja, hogy ilyen alkalmakkor Mrs. Rothberg meglehetısen lehangolt volt? – Hát nem volt túl sok oka rá, hogy örömében a földhöz csapkodja magát. Zárdában nevelkedett, a férje meg folyamatosan félrekettyintett. Mégis, annak ellenére, hogy nagyon nehéz sorsa volt, igyekezett összeszedni magát, és megpróbált a lehetıségekhez mérten derős maradni. Csodálatos asszony volt. Volt tartása. Érti már? – Tökéletesen… Azért maga is átment már néhány nehezebb idıszakon, igaz, Beverly? – Kevin igyekezett együttérzést mutatni. – Ezt hogy érti? – A magánéletére, a családjára gondolok. – Nem volt az életem egy sétakocsikázás, az egyszer biztos. Kevin látványosan a whiskysüvegre nézett. – Néha megiszik egy-egy pohárkával, így van, Beverly? Az asszony azonnal elıredılt. – Talán még a szállodában is – mondta Kevin. – Néha elıfordul. Átsegít a nehéz pillanatokon. – Talán gyakrabban is iszik, mint néhanapján. Sokan beszélik, és még többen tudnak róla, Beverly. – Soha nem ittam annyit, hogy ne tudtam volna elvégezni a munkámat. – Nıvérként tudnia kell, hogy aki iszik, az még maga elıtt sem vallja be, hogy mennyit, és azt sem, hogy ez milyen következményekkel jár. – Nem vagyok alkoholista, ha erre céloz. És nem fog túl sokra menni azzal, ha azt állítja, hogy iszákos vagyok, és részegen véletlenül megöltem Mrs. Rothberget. – Nézze, olvastam Rothbergék orvosának jelentéseit, és van bennük egy-két nem túl hízelgı megállapítás magáról. – Az az ember sosem szeretett. Mr. Rothberg orvosa volt. Mrs. Rothberg édesanyjának is más volt az orvosa. – Maga felelt azért, hogy Mrs. Rothberg megkapja a megfelelı adag inzulint, mégis ivott munka közben. Az orvos tudott errıl, és kifogásolta ezt – mondta Kevin, figyelmen kívül hagyva az asszony szavait. – Nem öltem meg Mrs. Rothberget. Még véletlenül sem. – Értem. Mr. Rothberg azt állítja, hogy veszekedés közben Mrs. Rothberg megfenyegette ıt azzal, hogy öngyilkosságot követ el, de a gyanút ırá tereli. Meggyızıdése, hogy így került az inzulin a szekrényébe. Komoly okunk van feltételezni, hogy a végzetes adag abból a dobozból származik. Tud valami magyarázatot arra, hogy mi módon került az inzulin Mr. Rothberg szobájába? Az asszony megütközve nézett Kevinre. – Maga rakta oda? – kérdezte Kevin. – Nem. – De az ujjlenyomata rajta van. – Mint mindenen Mrs. Rothberg szobájában. Mi a fenének tettem volna oda? – emelte meg a hangját az asszony. – Talán mert Mrs. Rothberg megkérte rá. – Nem kért meg rá, én pedig nem tettem oda. – Látta valamikor, hogy Mrs. Rothberg tolókocsival Mr. Rothberg szobájába

megy? – Mikor? – Bármikor. – Nem tudom… Biztosan… Azt hiszem, igen. – Talán néha inzulint is vitt magával az ölében? – Nem, soha. És, ha mégis, akkor sem találták meg az ujjlenyomatait a dobozon. – Viselhetett gumikesztyőt is. – Hát ezzel nem sokra megy. Mr. Rothberg is viselhetett kesztyőt. Kevin elmosolyodott magában. Lehet, hogy a doktor nem rajongott az ápolónıért, lehet, hogy Beverly Morgan rosszul dolgozott, de hogy nem ejtették a feje tetejére, az is biztos. Más módon kellett próbálkoznia. – Maga szerette Mrs. Rothberget, igaz? – Hát persze. Mondtam már, hogy csodálatra méltó asszony volt. – És bizonyára megvolt a véleménye Mr. Rothbergrıl, aki ilyen csúnyán elbánt odaadó feleségével, miután az asszony megbetegedett, így van? – Az egy önzı ember. Alig látogatta. Nekem kellett felhívnom, vagy megkérnem, hogy nézzen be, magától eszébe se jutott volna. – Akkor bizonyára meg tudja érteni, miért akarta Mrs. Rothberg, hogy hőtlen férje megbőnhıdjön a haláláért. – Soha nem lett volna öngyilkos. İ biztosan nem tett volna ilyet. – Nézze, maga sajnálta szegény asszonyt, biztos legurított egy-két pohárkával, mielıtt beadta neki az inzulint. – Ebbıl elég. Semmi kedvem tovább hallgatni az alaptalan vádaskodásait. És beszélgetni sem kívánok tovább magával, Mr. Taylor. Az asszony dühösen keresztbe fonta mellén a karját, és gyilkos tekintettel meredt Kevinre. – Rendben van. Akkor a többi kérdésemet majd a tárgyaláson teszem fel, amikor eskü alatt kell majd válaszolnia. Sajnálta, hogy ennyire keménynek kellett lenni a nıvel, de szeretett volna minél többet kiszedni, belıle. De mi van, ha tényleg nem tud semmit? Ez utóbbi gondolatot gyorsan elhessegette. – Ha mégis ön tette oda az inzulint, és a bíróságon ez kiderül, gyilkosságban való bőnrészességgel vádolhatják, ami nagyon súlyos következményekkel jár. Ezt remélem maga is tudja. – Nem csináltam semmit. – Persze, ha nem tudta, hogy Mrs. Rothbergnek mi a szándéka ezzel, akkor önt az égvilágon senki sem fogja hibáztatni. – Nem tettem inzulint Mr. Rothberg szobájába. Kevin bólintott, és szedelızködni kezdett. – Jó, rendben. Beszélnem kell másokkal is, és rengeteg tény vár még ellenırzésre. Beverly az ajtóig kísérte Kevint. A fiatalember még egyszer hátrafordult. Itt van ez a fekete asszony. Nem valószínő, hogy sok olyan emléke van, amelyre örömmel gondolhatna vissza. Egész életében keményen dolgozott, hiszen egyedül kellett felnevelnie a fiait. A boldogságot azonban ık sem hozták meg számára. Ivott; de a munkáját azért mindig rendesen elvégezte. És most ennek is vége. Születésekor ı is, mint mindenki, meglátta a szikrázó napfényt, aztán jöttek a felhık, a szürke, fenyegetı gondok. Mostanra pedig már csak egy szők résen át pillanthatja meg néha az élet napos oldalát. Kevin nem szívesen bánt ilyen keményen az asszonnyal. Stanley Rothberg a pénzével együtt sem ért meg ennyit, az biztos. – Tényleg remek illata van annak a sült csirkének. Az asszony bizalmatlansága nem oldódott, és Kevin nem hibáztathatta ezért. Végül

is igaza van. Az utóbbi idıben mindent, amit ı, Kevin tesz, valamilyen hátsó szándékkal teszi, valamilyen érdeknek rendeli alá. Hogyan is várhatná el bárkitıl, hogy ıszintének tartsa? Enyhe émelygés fogta el. – Viszlát, és köszönöm, hogy fogadott – búcsúzott. Az asszony az ajtóban állva követte tekintetével a távozó ügyvédet. Charon kinyitotta az ajtót Kevinnek, aztán megfordult, és a nıre pillantott. Az asszony arcán ülı bizalmatlanság a pillanat tört része alatt iszonynak és a szőkölı rettegésnek adta át helyét. Beverly Morgan villámgyorsan becsapta az ajtót, a limuzin pedig elindult Manhattan felé. Amint mobiltelefon-közelségbe értek a városhoz Kevin azonnal felhívta az irodát. Megkérdezte, hogy érkezett-e valamilyen üzenet a távollétében; tudta, hogy mire visszaérnek, addigra a titkárnık már nem lesznek bent. – Holnap kettıkor találkozója lesz Tracey Caswellel, Mr. Rothberg “ismerısével” – informálta Wendy. – Más üzenete nincs. – Rendben, akkor egyenesen hazamegyek. – Ó, és még valami. Mr. Milton kíván beszélni önnel. Kevin remélte, hogy holnapig elhalaszthatja a beszélgetést: Nem ment valami sokra Beverly Morgannel, és úgy érezte, csalódást okozott fınökének. Tulajdonképpen nem volt oka hibáztatni magát, de jól tudta, hogy aki Mr. Miltonnál dolgozik, annak kizárólag sikereket szabad felmutatnia. – Kevin? – Igen, uram. – Hogy ment? – Nem ment valami jól. Bár tudta, hogy Charon az üveglapon át nem hallhatja a szavait, látta, hogy a sofır ezekre a szavakra felnéz a visszapillantó tükörre. – Hm? – Nem rajong Rothbergért, azt mondja, hogy egy önzı alak. Nem tudja megmagyarázni, hogyan került az inzulin a szekrénybe. Rákérdeztem, hogy hallotta-e a Rothberg által leírt veszekedést, de határozottan tagadta, hogy fültanúja lett volna ilyesminek. – Értem. Ne hagyja, hogy kedvét szegje a dolog. Holnap majd megbeszéljük, hogyan tovább. Pihenje ki magát, menjen haza a feleségéhez, és élvezze annak a csodálatos asszonynak a társaságát. – Köszönöm, uram. Sajnálom. – Nincs mit sajnálnia. Minden rendben lesz. – Igen. Hát akkor holnap. Kikapcsolta a telefont, és az intercomon keresztül szólt Charonnak, hogy vigye egyenesen haza. Eszébe jutott, milyen viccesnek találta Miriam, hogy a sofır kis híján elmosolyodott, mikor az arany liftkulcsról kérdezte. Tényleg fura lehetett. Charon csak nagy ritkán szólalt meg, szinte soha nem kérdezett, és úgy tőnt, mintha mindig elıre tudná, milyen utasítást fog kapni. Az utasfülkét a sofırüléstıl elválasztó üvegablak mindig zárva volt, úgyhogy aki beszélni kívánt vele, csak az intercomon keresztül tehette meg. Kevint kezdte érdekelni ez a Charon. Vajon hol született? Hol lakik? Mióta dolgozik Miltonnak? Kevin biztosra vette, hogy Charon egész életében a volán mögött kereste a kenyerét. Az arca is érdekes volt. Biztos rengeteget utazott, és sok érdekes dolgot élt át. Miért nem beszél róla soha senki? A limuzinról is több szó esik, mint róla. Van egyáltalán családja, felesége? Mikor megérkeztek, és Charon kinyitotta a kocsi ajtaját, az ügyvéd igyekezett

olyan lassan kiszállni, amilyen lassan csak tudott. – Hát, Charon, nemsokára magának is véget ér a munkanap. – Igen, uram. – De elıbb még vissza kell mennie a céghez, hogy megvárja Mr. Miltont, és hazahozza. – Ez a dolgom, uram. – Maga is a városban él? – Itt élek, uram. – Á, valóban? Csak nem itt, az egyik apartmanban? – A garázs melletti lakásban. – Ezt nem is tudtam. Nıs ember maga, Charon? – Nem, uram. – Biztos vagyok benne, hogy maga nem New York-i. De olyan szép a kiejtése, hogy képtelenség bármilyen akcentust felfedezni a beszédében. Hová valósi? – Idevalósi vagyok, uram. – New York-i? – Kevin barátságosan elmosolyodott. Charon nem viszonozta: – Kíván még valamit, uram? Ennek a fickónak nincsenek érzelmei. Mintha egy androiddal beszélgetnék, gondolta Kevin. – Nem, semmit. Jó éjt, Charon. – Magának is, Mr. Taylor. Charon beszállt a limuzinba, és elhajtott, Kevin pedig belépett az épület fıbejáratán. – Remélem, jó napja volt, Mr. Taylor. – Philip felnézett a televízió képernyıjérıl, majd felállt és elırejött, hogy a lifthez kísérje Kevint. – Nehéz nap volt. Majd kiderül, hogy jó volt-e vagy rossz. – Ebben igaza lehet, uram. – Philip elızékenyen megnyomta a hívógomboit. – Régóta dolgozik itt, Philip? – Akkor kerültem ide, mikor Mr. Milton kezelésébe került az épület. – Most tudtam meg, hogy Charon is itt lakik valahol ebben a házban. – Kevin suttogva folytatta. – Nem egy szószátyár típus, az egyszer biztos. – Nem, uram, de tőzbe menne Mr. Miltonért. Az életét köszönheti neki. – Valóban? Ezt meg hogy érti? A lift ajtaja kinyílt. – Mr. Milton volt a védıje, és sikerült felmentetnie. – Nahát, errıl nem is tudtam. És mivel vádolták? – Azzal, hogy kiirtotta a családját. Szegény embert annyira lesújtotta a tragédia, hogy nem nagyon érdekelte a saját sorsa. De Mr. Milton visszahozta az életbe. – Így már érthetı Charon hálája. – Értem is megtette ugyanezt. – Igen? – Azzal vádoltak, hogy drogkereskedıkkel állok kapcsolatban. Csapda volt, és én belesétáltam. De Mr. Milton kiállt mellettem. Mindent neki köszönhetek. Uram, elmondhatja magáról, hogy egy rendkívüli embernek dolgozik – fejezte be Philip. – Jó pihenést uram. – Viszlát, Philip – köszönt el Kevin, és behátrált a liftbe. A mosolygó ır eltőnt a záródó liftajtó mögött. Kevin annyira a gondolataiba merült, hogy a lakásba lépve eleinte észre sem vette, hogy Miriam nincs otthon. Letette a táskáját, ledobta a kabátját, bement a nappaliba, és töltött magának egy kis whiskyt szódával. – Miriam?

Kevin körülnézett a lakásban, de sehol nem talált üzenetet. Miriamnek már rég otthon kellene lennie. Visszament a nappaliba, leült és várt. Miriam körülbelül húsz perc múlva lépett be, kék fürdıköpenyében, nyakában törölközıvel. – Hol a pokolban voltál? – Jaj, ne haragudj. Azt hittem, hogy még vagy egy óráig biztos nem érsz haza. – Nem ment valami jól egy megbeszélésem, és hamarabb ott kellett hagynom. Különben késıbb jöttem volna. De hol voltál ilyen lenge öltözetben? – Mr. Milton lakásában… pezsgıfürdıztem – felelte a nı vidáman, és a hálószoba felé indult. – Hogy mit csináltál? – Kevin kezében a pohárral a nı után indult. – Felmentél Mr. Milton lakásába, és használtad a fürdıszobáját? – És nem is elıször. – Miriam leengedte magán a fürdıköpenyt. Alatta teljesen meztelen volt, bıre még mindig piroslott a forró, víztıl. Megfordult, és megvizsgálta magát a tükörben. Hátrahúzta a vállait, hogy megemelkedjenek a mellei. – Mit gondolsz, az aerobic formálja a mellet? És nem tőnik kicsit vékonynak a combom hátulról? – Hogy érted, hogy nem ez az elsı alkalom, Miriam? Errıl soha nem beszéltél eddig! – Nem-e? – fordult felé Miriam. – Dehogynem! Tegnapelıtt reggel. Csak, gondolom, annyira odavoltál a teljesítményedtıl, hogy képtelen voltál rám figyelni. Azzal elindult a fürdı felé. – Micsoda? Várj már egy kicsit! – Kevin kinyújtotta a kezét, és megfogta Miriam könyökét. Alig ért hozzá a nıhöz, az mégis akkorát sikított, mintha eltörték volna a karját. – Bocsánat. – Mi ütött beléd? – Miriam szipogva dörzsölgette a könyökét. – Tessék, most megint tele leszek kék meg lila foltokkal. – Egyáltalán nem szorítottam meg a könyököd. – Ha nem vetted volna észre, én nı vagyok! Hogy tudsz egyszer olyan romantikus és gyengéd lenni, máskor meg olyan durva, mint a pokróc!? Miriam dühösen becsörtetett a fürdıszobába. Kevin utánament. – Nem értem, mirıl beszélsz, Miriam. Mi az, hogy tegnapelıtt reggel? – Tegnapelıtt reggel azt jelenti, hogy két napja, felkelés után – válaszolta az asszony, és megengedte a vizet. – Azt tudom. Ne legyél már ilyen. Azt mondtad, hogy beszéltél nekem a pezsgıfürdızésrıl. – Mindannyiunknak van aranykulcsa, és Mr. Milton azt mondta, hogy bármikor, ha kedvünk van, menjünk fel hozzá, és élvezzük a lakása nyújtotta lehetıségeket, így mondta. Használhatjuk a pezsgıfürdıt, hallgathatunk zenét… Gyakran vagyunk ott. – Kik? – Norma, Jean meg én. Akkor most már végre lezuhanyozhatok, és megcsinálhatom a vacsorát? Én is éhes vagyok. – Én nem vagyok éhes. Teljesen összezavartál. Amit a gyengédségrıl mondtál, azt jelentette, hogy tegnapelıtt reggel szeretkeztünk? Az asszony végigmérte, aztán dühösen behúzta maga mögött a zuhanyzó ajtaját. – Miriam? – Kevin kinyitotta az ajtót. – Mi van? – Igaz? – Mi? – Hogy szeretkeztünk. – Látom, olyan gyakran csinálod, hogy már azt sem tudod, kivel hetyegtél

utoljára… és hol – sziszegte Miriam, és becsapta az ajtót. Kevin egy darabig nézte az asszonyt az üvegen keresztül, aztán a poharára nézett, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Mi az ördögrıl beszélt Miriam? De komolyan, mi az ördögrıl beszélt?

TIZENEGYEDIK FEJEZET MIRIAM KARJÁN MEGLEPİEN hamar megjelentek a foltok, mégpedig akkorák, hogy Kevin komolyan elszégyellte magát. Az ügyvéd, miután a fürdıszoba ajtaja végképp becsapódott elıtte, leült a nappali egyik foteljébe egy újabb pohár itallal, hogy rendezze gondolatait. Kisvártatva Miriam is visszatért. Teríteni kezdett, s mikor egy tálért felnyúlt a polcra, fürdıköpenyének ujja lecsúszott a karján. Ekkor látta meg Kevin a könyök körül éktelenkedı foltokat. – Úristen, ennyire nem szoríthattam meg a karod! – Pedig nagyon úgy néz ki, hogy pont ennyire szorítottad meg. – Miriam hozzákezdett, hogy megterítse az asztalt. – Lehet, hogy C-vitamin hiányod van. Az gyengíti le a hajszálereket ennyire. Miriam nem felelt. – Bocsáss meg. Nem akartam semmi rosszat. Komolyan. – Felejtsük el. – Miriam keze egy pillanatra megállt a levegıben. – Tényleg, hogy ment a napod? Kevin válaszra nyitotta a száját, aztán elakadt. Amióta csak a John Milton és Munkatársainál dolgozott, Miriam mindig ezzel a kérdéssel köszöntötte, de soha nem hagyta válaszolni. Az elsı három szó után félbeszakította, és közölte, hogy nem igazán érdeklik az unalmas részletek. Úgy tőnt, meglepıen gyorsan eltanulta Normától és Jeantıl, hogyan tartsa magát távol férje munkahelyi ügyeitıl. Mikor Blithedale-ben éltek, felesége mindig szívesen vette, ha Kevin elmondta a gondjait. Most már szinte semmit sem beszéltek meg közösen, útjaik külön váltak, s csak a pihenés, szórakozás pillanataiban találkoztak újra. – Tényleg érdekel? Végig engeded majd mondani, amibe belekezdek, vagy megint belém fojtod a szót? – Kevin, én csak azt szeretném… – Tudom, hogy jól erezzem magam, hogy felüdüljek egy fárasztó, feszített tempójú nap után. Csakhogy te nem gésa vagy, hanem a feleségem. Azt szeretném, ha a kudarcaimat ugyanúgy megoszthatnám veled, mint a sikereket. Hogy bármi történjék is velem, ott légy mellettem, mint ahogy te is számíthatsz rám mindig és mindenhol. – Nem akarok kellemetlen dolgokról beszélni, Kevin – felelte Miriam határozottan. – Egyszerően nincs kedvem hozzá. Mr. Miltonnak igaza van. Az ember vegye le a sáros cipıjét az ajtóban. Az otthont meg kell hagyni a boldogság érintetlen szigetének. – Jesszus Atyám! – Normának és Jeannek bevált. Nézd csak meg, milyen boldog a házasságuk. Hát nem akarod, hogy mi is ilyen boldogokká váljunk!? Nem azért hoztál minket ide, hogy szebb és jobb legyen az életünk!? – Jó-jó, rendben… Csak tudod, néha szükségem volna egy kis biztatásra. Jó volna tudni, hogy neked mi a véleményed errıl vagy arról. – Tudom, a Wilson-ügyben is kikérted a véleményemet… – csattant fel Miriam – magadnak… Kevin nem szólt egy darabig. – Hibáztam, elismerem. Figyelembe kellett volna vennem a te véleményedet is, az enyémet pedig jobban ki kellett volna fejtenem. Nem szabadott volna egybıl fejjel a falnak rohanni, de… – Hagyjuk ezt a témát, Kevin. Kérlek… Jól mennek a dolgaid. Itt mindenki szeret téged. Rád bíztak egy fontos ügyet. Sok pénzünk van, és fényőzıen élünk. Ráadásul

remek barátokat is szereztünk. Nem szeretném, ha bárki is elvenné a kedvemet azzal, hogy valaki más balszerencséjérıl, meg a világban dúló szörnyőségekrıl papol nekem… Tehát akkor… – Miriam arca olyan hirtelen, olyan gépiesen változott mosolygósra, hogy Kevinnek az az érzése támadt, egy háztartási, robot ismerteti az est további menetét. Az Orosz Teázó fıszakácsa, Kiev volt olyan kedves, és elkészítette nekünk az ı híres csirke-specialitását. A hatodikon ugyanis Norma talált egy olyan mirelitáru boltot, ahol a választék csakis séfek ételkülönlegességeibıl áll. Szóval én ezt most berakom a mikroba, és egy percen belül kész is a fenséges vacsora. Kevin összeszorította fogát, és bólintott. – Persze, ahogy akarod. Kevin belement Miriam játékába, de ettıl még egyáltalán nem érezte jobban magát. Pedig a csirke igazán kitőnı volt, a bor főszeres és könnyő, és Miriam mindent elkövetett, hogy egy pillanatra se kalandozhassanak el férje gondolatai. Megállás nélkül ontotta a szót arról, hogy mi minden történt vele a nap folyamán. Hogy milyen volt az aerobic, hogy mit mondott Jean vagy Norma. Elpletykálta, hogy Helen Scholefieldnek rosszabbodik az állapota, áradozott egy sort a penthouse csodáiról, és közben védıfalat emelt szavakból, amin nem jöhettek át Kevin mondatai. Talán a fárasztó nap miatt, de az is lehet, hogy a zavart lelkiállapot tette, mindenesetre a két whisky úgy fejbe vágta Kevint, hogy ültében elaludt a fotelben. Arra riadt fel, hogy Miriam kikapcsolja a tévét. – Fáradt vagyok, Kev – mondta ásítva a nı. – Hogy? Ja, igen, persze… Felkelt, és követte az asszonyt a hálószobába. Alighogy lefeküdtek, Kevin elaludt, és megint erotikus álma volt. Azt álmodta, hogy felébred, mert mellette mozog az ágy. Miriam ezúttal a férfin ült, akinek térde be volt hajtva, hogy jobban tudja irányítani a rajta lovagló nı mozdulatait. A férfi kezei térd fölött szorították Miriam feszülı combjait. Az asszonyt a hosszú, erıteljes lökések olyan magasra tolták, hogy mellei szinte komikusan rázkódtak föl-alá. Miriam mélyen hátrahajtotta fejét, és behunyt szemmel élvezett. Aztán elıredobta magát, a férfi kezével a melle alá nyúlt, és két ujja között tartva gyengéden simogatta a nı hegyessé keményedett mellbimbóit. Kevin moccanni sem tudott. A látványtól erekciója lett, de nem tudta testét elszakítani az ágytól. Minden erıfeszítése hiábavalónak bizonyult. Mintha egész testét, karjait, lábait odaragasztották volna az ágy lepedıjéhez. A tempó egyre fokozódott, Miriam sorozatban élte át az orgazmusokat, míg az extatikus gyönyörtıl kimerültén végig nem feküdt meztelen szeretıjén. A férfi keze végigsimított Miriam hátán, és Kevin meglátta a férfi győrőjébe gravírozott nagy “K”t. Nyakát kicsavarva sikerült annyira elfordítania a fejét, hogy Miriam szeretıjének a szemébe nézhessen. Ismét önmaga nézett vissza rá, csak ezúttal gonosz vigyorral az arcán. Kevin összeszorított szemmel kétségbeesetten kívánta, bárcsak véget érne a rémálom. Végül kívánsága teljesült, és nyugtalan álomba merült. Mikor fáradtan, elcsigázva felébredt, Miriam ugyanabban a helyzetben feküdt, ahogy a szeretkezés után álmában elterülni látta. Kevin értetlenül meredt feleségére, aki nemsokára maga is felébredt. – Jó reggelt – mosolygott rá az asszony. Kevin nem szólt semmit. Miriam kéjesen kinyújtóztatta tagjait. – Mindig olyan jókat alszom utána. – Odahajolt a férfihez, és megpuszilta az arcát. Kevin már épp meg akarta kérdezni, hogy mi után, de meggondolta magát. Miriam kikászálódott az ágyból, aztán hirtelen bosszús arcot vágott. – Mi baj? – kérdezte Kevin. – Hogy lehetsz ennyire állatias?

– Mi? – Nézz csak ide! Feltérdelt az ágyra, és Kevin orra elé tolta a lábát. A térd fölött néhány centivel apró, kékes-fekete foltok jelezték, hogy mi történt a szerelmi csatározás hevében. – És még van képed, Kevin Taylor, tudományos kiselıadást tartani nekem a Cvitamin hiányomról!? – mondta félig tréfásan az asszony. – Te sátánfajzat, te! Kevin szólni sem tudott, elképedve bámulta Miriam lábát. Miriam eltőnt a fürdıszobában, Kevin pedig elgyötörtén hátradılt. Végül is elég kimerült volt, és nem esett nehezére elhitetnie magával, hogy egy mozgalmas éjszaka áll mögötte. De akkor miért hiszi, hogy a nemi élete rémálom? Miért figyelné magát kívülrıl, ha egyszer részt is vehetne egy fergeteges aktusban? Lehetséges, hogy parafizikus élményt élt át? Mindenesetre, ha ez így megy tovább, orvoshoz kell mennie. Minimum egy pszichiáterhez, de még agysebész is lehet belıle. Kevin lezuhanyzott, felöltözött, és közben végighallgatta Miriam napi programjának valamennyi lelkesítı pontját. Részletekbe menıen. Az utóbbi idıben elfogta a balsejtelem, hogy becses nejét önmagán kívül nagyjából semmi más nem izgatja. Miriamben mindig is megvolt a nıi nem egészséges hiúsága, de remek érzékkel fújt takarodót, valahányszor túlságosan is a társalgás középpontjába került. De Kevinnek most rá kellett ébrednie, hogy egész reggel egyetlen szó sem hangzott el, ami ne combizmosításról, éttermekrıl, új ruhákról, gyümölcsdiétáról és nagy alakú képzımővészeti albumokról szólt volna. Ha Kevin egy tükröt köt maga elé, akkor Miriam akár még el is köszönt volna tıle, esetleg egy puszit is nyom az arcára távozáskor, így azonban meglehetısen dicstelenül volt kénytelen elhagyni az apartmant. Délután Tracey Casewell-lel volt megbeszélése. Rothberg kocsit küldetett érte, hogy behozza a belvárosba. A lány nem volt különösebben szép, de csinos alakja volt, és még nem töltötte be a huszonnegyedik évét. Valamivel több mint három éve volt a hotel alkalmazásában. Állítása szerint Rothberg a viharos jelenet után rögtön felkereste ıt, és elpanaszolta neki bánatát. Mindenben megerısítette Rothberg meséjét a veszekedésrıl, és Maxine életveszélyes fenyegetésérıl, de olyan precizitással, hogy az komoly elıtanulmányokra. vallott. Kevin csüggedten hallgatta a beszámolót. A vádnak nem fog komoly erıfeszítésébe kerülni, hogy felvázoljon az esküdteknek egy gyilkos célú összesküvést. Kevin alaposan kikérdezte Traceyt, igyekezett pontosan azokat a kérdéseket feltenni, amik a vád részérıl várhatóak voltak. Abból indult ki, hogy a lány a szeretıje kedvéért hazudik, és megpróbálta keresztkérdéseivel sarokba szorítani. Sikerült is két apróbb ellentmondást találnia az idıpontokat illetıen, így Traceynek módjában állt kijavítania ezeket a kisebb hibákat. Látszott rajta, hogy ıszintén szégyelli, hogy ilyen helyzetbe került, és hogy egy szigorú erkölcsökkel bíró asszony férjének a szeretıjévé vált. Beszélt róla, hogy korábbról is ismerte Mrs. Rothberget, és kifejezetten megszerette szerény, de határozott jelleméért. Kevin szívesen felhasználta volna ezt a részt a tárgyaláson, de nem volt biztos benne, hogy a lány képes lesz-e ugyanezzel az érzelmi töltéssel elıadni ezt a “Sors fintora” címő fejezetet. A helyzet az volt, hogy a tárgyalás közeledtével Kevin egyre sötétebb színekben látta a jövıt. A riporterek kérdéseire mindig magabiztosan azt válaszolta, hogy a tárgyalás igazolni fogja Mr. Rothberg ártatlanságát. Legbelül azonban érezte, hogy a legtöbb, amit elérhet annyi, hogy összezavarja, elbizonytalanítja az esküdtszék tagjait, és így csikarja ki védence felmentését. A közvélemény szemében Rothberg örökre gyilkos marad, de legalább mindketten megnyerik ezt a pert. Bármennyire is zavarta Miriam közönye munkája iránt, arra a következtetésre jutott, hogy jobban jár, ha ı is

megfogadja Mr. Milton tanácsát, és a küszöb elıtt hagyja a cipıjét. Kollégáival úgyis állandóan az éppen aktuális ügyekrıl beszélnek, néha jól esett megfeledkezni az ıt gyötrı gondokról. A héten kétszer is együtt vacsoráztak Normával, Jeannel, Teddel és Dave-vel. Paul csak a hétvégén jelent meg körükben, mégpedig azzal, hogy Helen már jóformán katatónikus. Letörten vallotta be, hogy még állandó nıvér-felügyelet mellett sem tudja, meddig képes húzni-halasztani a már rég esedékes szanatóriumi kezelést. – Már az ecsetet sem képes felemelni – mondta elkeseredetten. Miriam felajánlotta, hogy Jeannel és Normával meglátogatják a beteget, de Paul szerint ez hiábavaló, és hármójuk számára meglehetısen lehangoló találkozás lenne. Kevint már meg sem lepte, hogy Paulnak elég volt annyit mondani, hogy “lehangoló”, és ezzel elejét is vette minden további udvariaskodásnak. Amióta New Yorkba jöttek, Miriam egyre kevésbé volt hajlandó bármit is elviselni, ami nem volt illatos, rózsaszínő és kerekded. Amihez erıfeszítésre is szükség lett volna, az kezdett kihullni az életébıl. Mostanra a szüleivel való találkozás Miriam szemében valóságos tortúrának számított. Kevinnek az is feltőnt, hogy újabban mindig félkész ételeket vacsoráznak. A mikro nélkül egyszerően éhen halnának. Felesége, aki nemrég még olyan büszke volt fızési tudományára, épp csak az asztalra tette az ételt, és ezzel minden el is volt intézve. De akkor mivel töltheti a napjait? Kevin fejében már kész is volt a lista: bevásárlókörutak, aerobic órák, kiállítások, tárlatok, ebéd – természetesen minden nap máshol –, és a legújabb hóbort: énekórák. A feleségek elválaszthatatlanul támolyogtak egyik helyrıl a másikra, persze Helen Scholefield kivételével. Ha napközben hívta, soha nem érte otthon Miriamet. Egyáltalán; minek neki üzenetrögzítı. Blithedale-i barátai már rég nem is próbálkoztak, és újabban már a szüleit sem hívta vissza. Ha az éjszaka kellıs közepén felháborodottan újra felhívták, felesége könnyed, csevegıs stílusában csak annyit mondott, hogy mostanában egy kicsit szétszórt, de majd igyekszik összeszedi magát. Ha Kevin bármivel megpróbált elıhozakodni, már készen várta a válasz: Te választottad számunkra ezt az életformát, Kevin. Pont most, amikor annyi fantasztikus dolog vesz körül bennünket, amikor végre belevethetem magam az életbe, pont most kezdesz el sápítozni!? Tudod te egyáltalán, hogy mit akarsz, Kevin Taylor!? Kevin már semmiben sem volt biztos. Ha este hazaért, és Miriam még nem jött meg valamelyik izgalmas, érdekfeszítı programjáról, töltött magának egy pohár skót whiskyt, kinézett a Hudson folyóra, és elmélázott múlton s jövın. Lehetséges, hogy a szigeten tényleg boldogabbak voltak? Milyennek is képzelték el a jövıt közös gyermekükkel akkor? Miriam már most állandóan arról beszélt, hogy átköltöznek az épület egyik nagyobb lakásába, ha majd jön a gyerek, és feltétlenül felvesznek a kicsi mellé egy állandó dadát. – Norma és Jean is fogad babysittert – érvelt Miriam. – Manapság már senki nem várhatja el egy nıtıl, hogy teljesen tönkretegye magát, csak mert gyereke van. – De régen ellenezted, hogy más nevelje fel a gyerekedet. Emlékezz csak vissza, mindig Rosenblattékat szidtad, hogy csak akkor látják ıket a gyerekeik, ha elıtte megbeszélik az idıpontot a titkárnıvel. – Ugyan már, légy szíves, és ne vegyél egy kalap alá Phyllis Rosenblattal! İ annyira… tudatlan. Nem lenne képes megkülönböztetni egy Jackson Pollock-képet egy közlekedési balesettıl. Kevin nem tudta igazán követni az asszony gondolatmenetét, de ha továbbra is erılteti a témát, akkor biztos faképnél hagyja, és zuhanyozni kezd, vagy órákra beáll a tükör elé. Kezdett betelni a pohár, de a Rothberg-per elıestéjén nem kívánta felidegesíteni magát.

Aznap este kicsit késve érkezett haza a cégtıl. A nappaliba lépve elhőlten tapasztalta, hogy Miriam nemcsak hogy maga fızte vacsorával várja, de a kedvéért hátul összefogta a haját, mint a régi szép idıkben. Kivételesen nem hordott fel fél kilónyi vakolatot az arcára, és egy régi ruháját vette magára, így Kevinnek nem volt az az érzése, hogy állandóan a melle húsát kell ennie. – Fehérboros csirkét sütöttem, gondoltam, biztos izgulsz, és jól fog esni az otthon nyugalma – mutatott Miriam a gyönyörően megterített asztalra. – Hm… Gyertyafényes vacsora…? Ez az a fehérboros csirke, amire én gondolok? – Bizony, részeges tyúk jóasszony módra. Utána almás pite forró csoki öntettel. Egész nap nem mentem sehova a lányokkal, hogy jó háziasszonyhoz illıen itthon robotolhassak a kedvedért. Kevin a pajkos hangban azért hallott némi gunyoros élt, ami inkább vallott Normára és Jeanre, mint az ı Miriamjére. – Köszönöm, drágám, imádlak – lépett közelebb az asszonyhoz, és lágyan megcsókolta. – Ezt majd vacsora után – mondta kacéran Miriam. – Most elsı a csirke. Öltözz át! Mire Kevin lezuhanyzott, Miriam tüzet gyújtott a kandallóban, és elıkészítette a koktélokat. Vacsora után Kevin úgy érezte magát, mint az anyja hasában. Miriam eljátszotta férjének azt a dalt, ami az esküvıjükön köszöntötte ıket. Ez a régi dal a szülei kedvence volt, és már gyerekkorában elsı hallásra beleszeretett. – Meg kell hallgatnod, hogy mennyit fejlıdtem azóta, hogy énekórákat veszek – kezdte Miriam. – Ó, Kevin, olyan elmondhatatlanul szerelmes vagyok beléd… Ugye te is szeretsz engem? Nekem rettenetesen szükségem van rád… komolyan, én… – Drágaságom, annyit dolgozom, és már majdnem elfelejtettem, hogy az egésznek semmi értelme, ha te nem vagy velem. Megcsókolta, és a karjában a hálószobába vitte a feleségét. Ebben a pillanatban semmivé foszlottak a kétségek, a kettejük közti harmónia megbonthatatlannak látszott. Minden úgy lesz, ahogy eltervezték, boldogságban és szeretetben fogják leélni az életüket. Miriam a felesége, és még mindig ugyanúgy szeretik egymást, mint a kezdet kezdetén. Kevin vetkızni kezdett. – Várj! – suttogta az asszony. – Úgy akarom, ahogy szerda éjjel csináltuk. – Szerda éjjel? – Miután hazajöttünk arról a vacsoráról. Tudod, Teddel és Jeannel voltunk. Csak azt ne mondd, hogy nem emlékszel. Kevin kényszeredetten tovább mosolygott. – Elıbb én vetkıztettelek le téged, aztán te engem – suttogta Miriam, és kigombolta Kevin mellkasán az inget. A per folyamán a cég minden embere részt vett a Rothberg-ügy egyik-másik tárgyalásán. Még a titkárnık is kaptak néhány szabad órát, hogy tanúi lehessenek a tárgyalóteremben kibontakozó küzdelemnek. A különös az volt, hogy épp csak maga Mr. Milton nem jelent meg a bíróságon. Kevin fınöke láthatóan beérte a hozzá írott jelentésekkel. Ráadásul Miriam is bejelentette az elsı tárgyalás reggelén, hogy nem kívánja hosszadalmas tanúvallomásokkal untatni magát. Kevin abban reménykedett, hogy az asszony mégis eljön, mielıtt a tárgyalássorozat véget ér. A tárgyalást Bob McKensie kezdte a vád ismertetésével. Módszeres alapossággal építette fel elméletét, mely olyan tényekre és érvekre támaszkodott, amelyek látszólag kétségtelenné tették Mr. Rothberg bőnösségét. Kevin magában elismeréssel adózott ennek a határozott felütésnek. McKensie nyilván ugyanilyen kitartóan ragaszkodik majd a tényállásokhoz a tárgyalás folyamán, a látványos fordulatokat pedig majd a végére tartogatja. Fellépése magabiztos és higgadt volt, látszott rajta, hogy tapasztalt,

öreg rókának számít. Taylor hozzá képest mindenképpen zöldfülő volt. Kevin fel nem foghatta, hogy miért ragaszkodott Mr. Milton olyan szilárdan ahhoz, hogy az ügyet ı vigye sikerre. Kezdett paranoiás módon arra gyanakodni, hogy John Milton csak azért bízta rá a Rothberg-pert, hogy az elkerülhetetlen kudarcért az ı tapasztalatlanságát tegye felelıssé. – …és be fogom bizonyítani önöknek, Hölgyeim és Uraim, hogy a gyilkosság gondolata hosszú évek során érlelıdött meg a vádlottban, hogy volt indítéka és alkalma elkövetni elıre kitervelt, szörnyő tettét. Volt bátorsága ahhoz, hogy végezzen egy beteg, tolószékben sínylıdı asszonnyal, volt mersze megölni a feleségét, mert még most is abban reménykedik, hogy Önöket, az esküdtszék tagjait, megtévesztheti, esetleg összezavarhatja – mutatott McKensie Rothbergre. – Egyetlen célja, hogy elbizonytalanítsa Önöket: hogy a kétely pajzsa mögé bújva visszaéljen az Önök lelkiismeretességével. McKensie hatásos szónoklata vibráló feszültséggel töltötte meg a levegıt. Az újságírók vadul jegyzetelni kezdtek, a grafikusok pedig sorra rajzolták meg az esküdtek portréit. Rothberg unott arcából legfeljebb ha egy csendéletre futhatta. Még ásított is idınként. Az elsı két napon McKensie olyan tanúkat vonultatott fel, akik Rothberg hitvány jellemét boncolgatták. Elhangzott, hogy Rothberg szerencsejátékon elszórta a Shapiro család vagyonának egy jelentıs hányadát, sıt a sikeres üzletmenet ellenére képes volt még jelzáloggal is megterhelnie a patinás szállót. Rothberg machinációi akkor vették kezdetüket, mikor Maximé már túl beteg volt ahhoz, hogy részt vegyen a hotel irányításában. McKensie megszólaltatott egy tanút, aki azokról az idıkrıl beszélt, amikor pincérként Rothberg még csak a napi borravalóját játszhatta el esténként. Rothberget akaratgyenge, de erıszakos, nagyra törı embernek festette le, aki kitartóan ostromolta Maxine Shapiro szívét. Az ügyész mindebbıl levonta a következtetést, hogy a férfi részérıl csakis érdekházasságról lehetett szó. Mikor Kevin tiltakozott az alaptalan feltételezés miatt, McKensie újabb tanút hívatott a tárgyalóterembe. A szálló nyugdíjas fıszakácsa megesküdött, hogy Rothberg azzal dicsekedett neki, hogy egy nap Maxine kezével együtt a hotelt is megkapja. Ezek után egy rövid kitérı következett Rothberg házasságon kívüli kapcsolatainak felsorolásával, majd a vád beidézte tanúnak Tracey Casewellt. A nı elismerte, hogy viszonya volt Rothberggel Maxine betegsége alatt. A következı nap McKensie Maxine Rothberg betegségét állította a középpontba. Az orvost kikérdezte a kór jellegérıl és a vele járó veszélyekrıl. Nem firtatta az orvos Beverly Morganrıl és italozási szokásairól alkotott véleményét. Nyilvánvalóan csak összezavarta volna az esküdteket azzal, ha a véletlen emberölés lehetıségét is felvillantja elıttük Kevinnek csak azt kellett bizonyítania, hogy Maxine egyedül is beadhatta magának az inzulint. Ezen a ponton McKensie behozatta a bizonyítékként ırzött inzulinos dobozt és a boncolási jegyzıkönyvet. A kettı közötti kapcsolat világosabb már nem is lehetett, de McKensie a biztonság kedvéért beidézte Beverly Morgant. Beverlynek beszélnie kellett Rothbergék megromlott házasságáról, arról, hogy milyen önzı módon viselkedett Mr. Rothberg felesége betegsége alatt. Miután Beverlyvel az ügyész végzett, Kevinen volt a sor. Mielıtt felállt volna, hogy kikérdezze az ápolónıt, valaki megérintette a vállát. Ted volt az. – Ezt Mr. Milton küldi – szólt suttogva, majd átnyújtott egy papírcetlit, és fejével Dave és Paul irányába intett. Ezúttal Mr. Milton is ott volt velük. Fınöke szélesen mosolyogva bólintott Kevin felé.

Kevin széthajtogatta a papírt, és elolvasta az üzenetet. Visszanézett Mr. Miltonra, aki még egyszer határozottan bólintott. Kevin felállt, és Beverly Morgan elé lépett. Még egyszer lepillantott a kezében lévı papírra, hogy ellenırizze, biztos nincs a dologban semmi félreértés, aztán belevágott. – Mrs. Morgan, az imént azt a tanúvallomást tette, hogy ha nagy ritkán Mr. Rothberg meglátogatta feleségét, utána Maxine Rothberg mindig nagyon lehangoltnak, és boldogtalannak látszott. Fel tudna idézni esetleg a közelmúltból egy különösen emlékezetes esetet? – Igen – válaszolta Beverly Morgan, majd szinte szóról szóra úgy adta elı az állítólagos veszekedést, ahogy az Rothberg szerint lezajlott. Érzelemmentes, közömbös hangon beszélte el azt is, hogy látta, amint Maxine Rothberg tolószékében Stanley szobájába tart. – Az inzulin ott volt az ölében – itt pillanatnyi szünetet tartott, majd a hallgatóságra nézett. – Láttam azt is, hogy kezén az egyik pár gumikesztyőmet viselte. Egy másodpercre vihar elıtti csönd telepedett a tárgyalóteremre, amit a váratlan fordulat okozta zajos felfordulás követett. A hallgatóságon döbbent moraj futott végig, aztán a zsivaj állandósult, az újságírók, riporterek egymást lökdösve siettek a telefonok irányába. A bíró csendre intette a hallgatóságot a terem kiüríttetését helyezve kilátásba, ha nem foglalja el mindenki azonnal a helyét. Kevin tekintete fınökét kereste, de Mr. Milton már nem tartózkodott a teremben. Mikor a rend helyreállt, Kevin bejelentette, hogy nincs több kérdése. McKensie, aki visszakapta a tanút, magyarázatot követelt Beverlytıl arra, hogy eddigi vallomásaiban miért nem tért ki erre a perdöntı részletre. Az asszony higgadtan azt válaszolta, hogy senki nem tette még fel neki ezt a kérdést. McKensie még megpróbálkozhatott azzal, hogy elıhozakodik Beverly megbízhatatlanságával, de ezzel alkalmat adott volna Kevinnek arra, hogy véletlen emberöléssel vádolja az ápolónıt. Az esküdtek így is, úgy is felmentik Rothberget. McKensie bejelentette, hogy a vád eláll a további kérdésfeltevés jogától. A bíró szünetet rendelt el. Kevin Paulhoz ment, hogy megtudakolja tıle, merre találja Mr. Miltont. Nagyon kíváncsi volt, hogy Mr. Milton honnan tudta elıre, hogy Beverly megváltoztatja történetét. – Egy új ügyféllel van találkozója – felelte Paul. – De a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül mondjam meg, rendkívül elégedett a munkáddal. – Egészen mostanáig biztosra vettem, hogy elveszítjük a pert. Paul sokatmondóan elmosolyodott, és Tedre meg Dave-re pillantott. A két ügyvéd arckifejezése Paul magabiztosságát tükrözte. – Mi soha sem veszítünk. Kevin bólintott. – Lassan kezdek én is hinni benne. A tárgyalóterembe visszatérve ugyanazt az erıt és hatalmat érezte, amit a Lois Wilson-ügy közben is. A riporterek és a sajtó emberei komoly várakozással tekintettek rá. Tökéletesen ura volt a helyzetnek. Bárcsak Miriam is itt volna, hogy lássa az emberek arcára kiülı elismerést. Kevin Stanley Rothberget szólította elıször az emelvényre. Miután a vádlottat feleskették, Kevin megkezdte a védelem bizonyítási eljárását. – Mr. Rothberg, az ön környezetében élı emberek egyöntetően azt állítják, hogy hatalmas összegeket veszített el szerencsejátékon. Igaz ez az állítás? – Igen, igaz – mondta Rothberg. – Felnıttkorom óta szenvedélyes hazárdjátékos vagyok. Szörnyő betegség ez, és én sajnos a rabjává lettem. – Amikor a betegség szóhoz ért, Stanley a hallgatóság irányába fordult, amint azt Kevin jó elıre meghagyta neki.

– Olyan vádak is elhangzottak, hogy ön házasságon kívüli kapcsolatot tart fenn egy nıvel, nevezetesen Tracey Casewell-lel. Tagadja ön ezt a vádat? – Nem. Három éve szerettem bele Traceybe. Azóta találkozunk rendszeresen. – Miért nem vált el? – Ez volt a tervem, de közbejött Maxine egyre súlyosbodó betegsége, és nem akartam még egy válással is nehezíteni a sorsát. Tracey amúgy sem ment volna ebbe bele. Igyekeztem a lehetı legtapintatosabban eljárni. – Ez esetben csúfos kudarcot vallott – csattant fel Kevin. Kitőnı taktikai húzás volt. Ügyészként és nem ügyvédként lépett fel saját védencével szemben, ez pedig hitelessé tette Rothberg vallomását az esküdtek szemében. Kevin azt akarta sugallni viselkedésével, hogy ellenszenvvel viseltetik Rothberg iránt. Ha ügyfele hazudni akar, akkor ı maga fogja legelıszır leleplezni. – Hát igen. – Tehát helytálló az a vallomás, hogy valakitıl Maxine mégis értesült az ön viszonyáról. – Így van. – Hallotta Beverly Morgan vallomását az ön és felesége közt lefolyt vitáról. Az, amit az ápolónı elmondott, ön szerint megfelel a valóságnak? – Igen. – És utána mégsem tulajdonított különösebb fontosságot annak, hogy a felesége életveszélyesen megfenyegette? – Nem. – Miért nem? – Már nagyon beteg volt. Nem hittem, hogy képes lenne rá. – Mr. Rothberg, adott ön be az elıírtnál nagyobb mennyiségő inzulint a feleségének? – Nem, uram. Azt sem bírtam végignézni, ahogy a nıvér vagy ı saját maga beadja. – Nincs több kérdésem, bíró úr. McKensie felállt, de az asztalánál maradt. – Mr. Rothberg, nem vette észre az inzulint a szekrény alján? – De igen. Még aznap reggel, de valahogy megfeledkeztem róla. Sok gond akadt a szálloda körül, és állandóan ezek jártak a fejemben, úgyhogy elfelejtettem megkérdezni a nıvért, hogy miként került oda. – Megfeledkezett róla, annak ellenére, hogy a felesége nem sokkal korábban megfenyegette, hogy gyilkosság gyanújába keveri? – Egyszerően nem is foglalkoztam a gondolattal. Annyira… – és itt Rothberg az esküdtekre nézett –… annyira hihetetlennek tőnt még a feltételezés is. McKensie lemondóan ingatta a fejét. A hallgatóság tagjai ebbıl arra következtettek, hogy az ügyész nem hisz Rothbergnek. Kevin érezte, hogy ennél jóval többrıl van szó. McKensie nyert helyzetbıl ismét a földön találta magát. – Nincs több kérdésem, bíró úr. Kevin az elıre kidolgozott tervet követte. Tracey Casewellt szólította, aki elıadta, hogy a veszekedés után meglátogatta ıt a feldúlt Rothberg, közben elejtett néhány részletet, ami beleillett Rothberg történetébe. İszintén az esküdtek elé tárta, hogy milyen mély megbánást érez az egész zavaros üggyel kapcsolatban. Egy pillanatra még Kevin is komolyan hinni kezdett benne, hogy Tracey szerette Mrs. Rothberget. McKensie már kérdéseket sem tett fel. Amikor Kevin végül összefoglalta a hallottakat, John Milton tanácsát követve elismerte Rothberg bőnösségét ami a házasságtörést illeti, de tagadta, hogy vádolható lenne a gyilkosságért. Mr. Rothberg jelleme nem volt éppen makulátlannak mondható, de ezért törvényesen nem lehet ıt elítélni. Kevin a beszédét azzal zárta, hogy a

társadalomnak óvakodnia kell attól, hogy jellemhibái miatt egy ártatlan embert küldjön börtönbe egy olyan szörnyő bőn elkövetéséért, amire az soha nem lett volna képes. Mindenki elıtt nyilvánvaló volt, hogy Beverly Morgan vallomása kihúzta McKensie lába alól a talajt. Amikor az ügyészre került a sor, hogy összegezze a vád állításait, még Kevint is meglepte, hogy ellenfele milyen akadozva, zavartan, motyogva beszél. A tárgyalás végén senki számára nem lehetett kétséges, hogy mi lesz az ítélet. Három órával késıbb az esküdtek ki is hirdették az ítéletet: Mr. Stanley Rothberg a felesége meggyilkolásában nem bőnös. Mire Kevin visszaért a céghez, az ünnepség már javában állt. Gyızelme hírét nemsokára közre fogják adni a helyi tévé adók, mégsem tudott szívbıl örülni a sikernek. Lois Wilson felmentésekor valósággal ujjongott legbelül, pedig az piti kis ügy volt ehhez képest. Csakhogy akkor ı maga szedte össze, kaparta elı látszólag a semmibıl a vád összezúzásához szükséges tényeket és információkat. Ezúttal egészen más volt a helyzet. Nem áltatta magát. Azért nyert, mert Beverly Morgan tanúvallomása alátámasztotta Rothberg összes, addig ugyancsak ingatag lábakon álló kijelentését. Mintha egy abszolút kétesélyes kupameccset egy váratlan zápor döntene el. Nem nagyon volt kedve vállon veregetni magát ezért a teljesítményért. – Szerencsém volt – mondta Tednek. – Ennek semmi köze a szerencséhez. Fantasztikusan felépített stratégiával védted Rothberget, és a siker nem is maradt el. – Kösz. – Mr. Milton irodájához ment. Kopogására kapott ugyan választ, de belépve sehol nem látta fınökét. – Erre, Kevin – szólalt meg John Milton, aki az ablakok elıtt állt. Mikor Kevin belépett, úgy látszott, valahogy nem vette észre. – Engedje meg, hogy gratuláljak. – Köszönöm. Kevin odaállt mellé az ablakhoz. Mr. Milton átkarolta az ifjú ügyvéd vállát. A város fényei a késı délutáni szürkületben káprázatos látványt nyújtottak. – Szédítıen szép, nem igaz? – Igen. – Milyen elképzelhetetlenül hatalmas energia és erı koncentrálódik ezen a szők területen! Ember- és dollármilliók hemzsegnek, amerre a szem ellát… Minden másodperc ezer olyan döntést szül, mely alapvetıen befolyásolja ennek a nyüzsgı sokadalomnak a sorsát. Az emberi lét minden drámája, a születés, a szerelem, a halál, minden itt történik a lábunk alatt. És beleszédülök a gondolatába is, hogy mindezt fölülrıl szemlélhetem, hogy mindennek fölötte állok. – Igen, csodálatos! – Kevin lelkében mélyen megrezdült valami a túláradó szavak hallatán. John Milton hangja magával ragadta. Elbővölten meredt az ezernyi pislákoló fényforrásra. – És maga is felette áll! – folytatta Milton, de mintha már nem is kívülrıl, hanem belülrıl érkezett volna a hangja. Kevinnek az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy Milton utat talált a lelkéhez, és elfoglalta szívének egy eddig számára is ismeretlen, lakatlan zugát. Elfogta a sejtelem, hogy immár testestıl-lelkestıl az övé lett. – Nem csak fizikai értelemben áll fölötte mindennek, de maga, Kevin, tényleg följebb való. És most már bizonyos, hogy mindez egy napon a magáé lesz. Sokáig egyikük sem szólt egy szót sem. John Milton továbbra is átkarolta Kevint, hogy a közelében tudhassa pártfogoltját, aki egyre csak a várost nézte.

– Most menjen haza, Kevin – suttogta végül Milton. – Menjen haza a feleségéhez, hogy otthon is megünnepelje a sikert. Kevin bólintott. John Milton levette válláról a karját, és testetlenül, akár egy árnyék, a székéhez lépett. Kevin egy pillanatig még nem mozdult, aztán hirtelen észbe kapott, hogy miért is jött tulajdonképpen. – Mr. Milton, az üzenet, amit küldött nekem… Honnan tudta, hogy Beverly Morgan megváltoztatja a vallomását? John Milton elmosolyodott. A félhomályban úgy tőnt, mintha egy maszk válaszolna Kevinnek. – Azt azért nem kívánhatja tılem, hogy kiadjam az összes féltve ırzött titkomat, ugye, Kevin? Akkor az én ifjú titánjaimnak hamar eszébe juthatna, hogy elfoglalják az öreg John Milton helyét. – Igen, de… – Beszéltem vele – mondta Milton gyorsan. – Rávilágítottam néhány dologra, és beadta a derekát. – Mivel tudta meggyızni? – Végül minden ember megérti, hogy azt kell tennie, ami a legjobb a számára. Eszmények, elvek és a többi zagyvaság elıbb-utóbb mind elbuknak. Az élet egyetlen tanulsággal szolgál a számunkra: mindenki megvásárolható, mindenkinek szabott ára van. Az idealisták persze cinikus bölcsességnek tartják ezt a törvényt, de az olyan gyakorlatias emberek, mint ti meg én, tisztában vagyunk vele, hogy ez a felismerés kulcs a kezünkben a hatalom és a siker eléréséhez. Milton a papírjaiba mélyedve jelezte, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. – Egy-két napon belül új ügyet bízok magára. Kevin nem tehetett mást, mint hogy elköszön. –Igen… Hát akkor jó éjt. – Magának is, Kevin. És még egyszer gratulálok. Most már teljes jogú társ a John Miltonnál. Kevin kint megállt az ajtó elıtt. Csodálkozott, hogy nem önti el büszkeség a dicsérı szavak hallatán. Ahogy végigment a folyosón, eszébe idézte John Milton szavait, és valahogy olyan ismerısnek tőntek. Mintha hallotta volna már ezeket a mondatokat… Aztán beugrott neki. Pontosan ugyanezeket a szavakat ismételte el neki Ted, amikor Miltonnal kapcsolatos hasonló élményérıl beszélt neki. Szíve mélyén tudta, hogy szó sem lehet véletlen egybeesésrıl. Ki valójában John Milton? Kik a társai? És mi válik ıbelıle, Kevinbıl, közöttük?

TIZENKETTEDIK FEJEZET AZ ESİ KÖVÉR CSEPPEKBEN mosta a szunnyadó város barázdált arcát. Bár Kevin a limuzin nyújtotta fényőzı kényelemben utazott, mégis megborzongott, amikor kinézett az utcán ázó, esernyıjüket szorongató járókelıkre. Kevin szeretett volna örülni végre kicsit élete eddigi legnagyobb sikerének, de szomorúság ülte meg szívét. A fekete esıcseppek könnyként csorogtak végig a szembejövı autók ablakain. Behunyta a szemét, hogy ne lássa az esıt, hátradılt, és az út további részében nem nézett ki az ablakon. – Mr. Taylor – kiáltotta már messzirıl Philip, ahogy meglátta az érkezı kocsit. – Gratulálok, uram. Épp hallom a jó hírt a tévében: – Köszönöm, Philip. – Kevin kirázta hajából a vízcseppeket. – El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy ilyen fontos ügyet megnyerni. Mindenki csak magáról beszél, Mr. Taylor. Gondolom, igazán büszke lehet a sikerére. – Még fel sem tudom fogni az egészet – mondta Kevin. – Azt hiszem, aludnom kell rá egyet. – Mr. Miltonnak minden oka megvan rá, hogy újra partit adjon a maga tiszteletére! – Nem lennék meglepve, ha igaza lenne. Kevin belépett a liftbe, és megnyomta a tizenötös gombot. A lift megindult fölfelé, és Kevin a levegıt kifújva a falnak dılt. Próbálta elválasztani a benne kavargó érzéseket egymástól. Valami nem volt rendjén, ezt biztosan tudta. Azon kapta magát, hogy idegesen csavargatja az ujján lévı győrőt. Kiszállni készült a liftbıl, de megtorpant, mert úgy hallotta, mintha valaki a nevét suttogná. A hang irányába fordult, és kis híján felkiáltott. A falnak támaszkodó, pongyoláját győrögetı, tébolyult tekintető nıben Kevin rémülten ismerte fel Helent. – Láttam, hogy Charonnal megérkeznek – suttogta. Ijedten pislantott a lakása irányába. – Nincs sok idım. Bármelyik pillanatban rám találhat. – Helen… – Ugyanaz fog történni Mirammel, mint ami Gloria Jaffee-vel is történt. Én nem voltam hajlandó még egyszer végigcsinálni ezt. Figyelmeztetni akartam magát a festményemmel. Ha már teherbe ejtette, akkor késı. A tisztaságán élısködik; kiszívja belıle az életet, akár egy vámpír. Meg kell ölnie valahogy. Ölje meg! – követelte ökölbe szorított kézzel. – Különben ugyanaz a két lehetısége marad, amibıl Richard Jaffee legalább a jobbikat választotta. Hál' Istennek, Richardban volt lelkiismeret… Egyedül csak neki volt lelkiismerete. – Helen ajkai megremegtek a tehetetlen dühtıl. – Már mindegyikük az övé. Paul a legrosszabb. İ lett Belzebub… – suttogta kimerülten. – Helen, hadd segítsem vissza… – Hát persze! – csúszott tıle félre Helen. – Már magának is túl késı, ugye!? Megnyerte neki az egyik perét! Már magát is megszerezte. Legyen átkozott! Legyenek mindannyian örökre, átkozottak! – Mrs. Scholefield! – kiáltotta Mrs. Longchamp az apartmanból. – Most azonnal jöjjön vissza, nagyon kérem. – Takarodj innen! – emelte ütésre a kezét Helen. – Kérem, nyugodjon meg, Mrs. Scholefield. Nincs semmi baj. – Hozzak segítséget? – kérdezte Kevin. – Hívjam a doktort? – Nem, nem, köszönöm. Arra nem lesz semmi szükség – mondta Mrs. Longchamp még mindig mosolyogva. – Nem igaz, Mrs. Scholefield? Maga is egyetért azzal, hogy a doktor urat felesleges volna értesíteni.

Helen kétségbeesetten elsírta magát. Karjai megremegtek, aztán tehetetlenül lehanyatlottak. – Jól van, nincs semmi baj. Nem lesz itt semmi baj. – Mrs. Longchamp átkarolta a Helen Scholefieldet, és betámogatta a lakásba. Az ajtóból visszanézett Kevinre. – Minden rendben van, köszönöm. Kevin zsebkendıjével megtörölte az arcát, mielıtt saját lakása felé indult. Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, már repült is karjaiba Miriam, és boldogan megcsókolta. – Ó, Kev, annyira örülök. Most voltál az esti hírekben. Hogy tolongtak a riporterek körülötted, mikor kijöttél a tárgyalóterembıl! Már a szüleid is telefonáltak, meg az enyémek is, hogy gratuláljanak. Mindenki olyan büszke rád, Kevin! Képzeld, már foglaltam is egy asztalt a Renzo's-ban. Imádni fogod. Norma és Jean azt mondták, hogy ık is mindig odamennek ünnepelni. Kevin csak állt, és meredten nézte a feleségét. – Mi bajod? Olyan sápadt vagy… – Szörnyő dolog történt a folyosón velem az elıbb. Helen Scholefield kiszökött a lakásból az ápoló elıl. – Rettenetes. És mi történt? – Mondott néhány elég fura dolgot, de… – Micsodát? – Rólunk beszélt, meg a cégrıl. – Légy szíves, Kevin, és ne hagyd, hogy Helen elrontsa a kedvedet – kérlelte Miriam. – Pont most, amikor nagyon is van minek örülni. Tudod, hogy beteg, súlyos idegbeteg… – Hát nem is tudom, azért… Mikor lett az a fekete folt a nyakadon? – Ez nem folt, Kevin… – Miriam megnézte a nyakát a tükörben. – Úgy látszik, több púdert kell tennem rá. – Ha nem folt, akkor micsoda? – Kiszívtad a nyakam, Kevin – mondta Miriam, és egy kicsit elpirult. – Én vámpírom. De ne aggódj, azért nem halok bele. Most pedig azonnal indulj zuhanyozni, mert az éhségbe viszont igenis belehalok. Kevin nem mozdult. – Kevin, itt akarsz állni az elıszobában egész este? – Beszélnünk kell, Miriam. Én sem értem ezt az egészet, de hidd el, nem emlékszem arra a szeretkezésre. – Nincs mit megérteni. Egyszerően csak arról van szó, hogy túl nagy nyomás nehezedett rád az utóbbi idıben. Teljesen normális, hogy így reagálsz. A lányok már elıre figyelmeztettek, hogy majd egy ideig feledékeny leszel. Ez volt Dave-vel és Teddel is. De aztán, ha igazából megjön az önbizalmad, beleszoksz a nagy ügyekbe, akkor elmúlik az egész. Márpedig te túl is vagy a tőzkeresztségen. Remélem, velem azért még szóba állsz akkor is, ha nincs nálam mikrofon. – Miriam szeretettel átölelte férjét, aztán elindult a fürdıbe. – Megyek, vacsora elıtt rendbe szedem magam egy kicsit. Kevin képtelen volt kiverni a fejébıl Helen Scholefieldet. Bement a nappaliba, hogy megnézze a festményt, de a kép nem volt sehol. – Miriam! – Kevin nem kapott választ. Bement a feleségéhez a hálószobába. Miriam a toalettasztalka elıtt ült, és a sminkjét csinosítgatta. – Mi történt Helen festményével? – Nem történt vele semmi különös – felelte a nı, szemét egy pillanatra sem véve le a tükörrıl. – Egyszerően rá sem bírtam nézni. Minek kerülgessek egy halálfejet a saját nappalimban. A lányok is egyetértettek velem abban, hogy az udvariasságnak is van

határa. – Hova tetted? – Elraktam szem elıl. – De azt mondd meg, hogy hova! Kidobtad? – Nem, dehogyis. Mégiscsak egy festményrıl van szó, és ha hiszed, ha nem, vannak a világon olyan emberek, akiknek az ilyesmi tetszik. Norma ismer a Villageben egy galériát, ahol kiállítják. Ha sikerül eladni, Helent meglepjük a jó hírrel. Talán ez majd felvidítja. – Melyik galéria? – Tudom is én a nevét. Norma intézi az egészet. Nem értem, minek csinálsz ebbıl ekkora ügyet, a te szüleid is rosszul voltak tıle. – Mikor vitte el a képet Norma? – Ebbıl is látszik, hogy mennyire figyelsz mostanában. Pontosan két napja nincs az a szörnyőség a nappali falán. – Tényleg? Miriam rosszallóan megcsóválta a fejét. – Akkor mész zuhanyozni? – Tessék? Ja, persze… – Kevin elkezdte levetni a ruháit. – Izgalmas dolog lehet így egy csapásra híressé válni. Holnapra az egész országban tudni fognak rólad. El tudom képzelni, milyen hálás lehet neked Mr. Rothberg. – Rothberg? – Igen, Kevin, Rothberg. Tudod, az az ember, akit védtél – nevetett Miriam. – Azért ennyire ne legyél feledékeny, mert elveszted az állásodat. – Nem errıl van szó, Miriam. Csak azért nyertem, mert a bíróságon az egyik tanú tökéletesen megváltoztatta a vallomását. Én semmit nem tudtam az egészrıl. Mr. Milton a tárgyalás kellıs közepén küldött nekem egy üzenetet a megfelelı kérdésekkel. Elıre tudta, hogy a tanú megmásítja a vallomását. Érted, Miriam? Tudta elıre. – És? – kérdezte Miriam a lehetı legártatlanabb arckifejezéssel. – Ezért ı John Milton, és nem te. – Micsoda? – Ezért ı a fınök, ti pedig csak a társai. Kevin nem hitt a fülének. – Nem kell aggódnod. Egy nap majd te is olyan leszel, mint ı. Hát nem csodálatos? – Miriam tekintete valahova a tükrön túlra meredt, miközben ezeket a szavakat mondta. – Akkor majd saját céged lesz: Kevin Taylor és Munkatársai. Majd te is elküldöd az egyik embered, hogy ifjú tehetségeket fedezzen föl, mert addigra már te is tudni fogod, hogy ki alkalmas, és ki nem. – Hogy ki alkalmas, és ki nem? Ezt meg kitıl vetted? – Senkitıl… Illetve Norma és Jean mondtak valami hasonlót a múltkor. Hogy így látja Mr. Milton a jövıt. – Hátrahajtotta a fejét, és úgy sorolta: – Dave Kotein és Munkatársai, Ted McCarthy és Munkatársai, Helen Scholefield és Munkatársai, Kevin Taylor és Munkatársai. Négyen dolgoztok majd a belvárosban. Persze Mr. Milton majd új társakat keres, és nemsokára az egész városban nem lesz senki, aki ne tıletek kérne védelmet. Miriam felnevetett, aztán Kevinhez fordult. – Most akkor zuhanyzol végre, vagy nem? – Figyelj rám egy kicsit, Miriam. Furcsa dolgok történnek velünk. Lehet, hogy Helen Scholefield nem mondott ırültségeket. – Ebbıl elég – fordult vissza a tükörhöz Miriam. – Kérlek, hagyjuk ezt abba, és azonnal menj el lezuhanyozni, különben tényleg éhen veszünk. A nappaliban foglak

várni a kész vacsorával. Ha nem sietsz, mind a ketten kihőlünk, és akkor aztán megnézheted magad. – Miriam magára hagyta a hálóban meztelenül ácsorgó férjét. Kevin a tükörben nézett, és eszébe jutottak erotikus álmai. Ezek az álmok Miriam számára teljesen valóságosak voltak, akárcsak a szeretkezések nyomai. Nem létezik, hogy egyszerően csak elfelejtse azokat a perceket. Vagy a felesége ırült meg, vagy ı maga. “Ha már teherbe ejtette, akkor késı.” Ezek voltak Helen Scholefield szavai. De kire gondolhatott? Elfordult a tükörtıl. Lehet, hogy nem képzelıdik? “Mi soha sem veszítünk.” Milyen magabízással, mekkora gıggel mondta ezt Paul. “Megnyerte neki az egyik perét! Már magát is megszerezte – hallotta Kevin Helen hangját. – Legyen átkozott! Mindannyian legyenek átkozottak!” Eszébe jutottak ellentmondásos érzései, mikor fınöke gratulált neki. “Most már teljes jogú társ vagy a John Miltonnál.” Visszafordult a tükörhöz. Mirıl beszélt Helen? Lehetséges, hogy megváltozott? A tükörképe nem válaszolt, de a kérdés beszédesebb volt minden válasznál. Holnap feltétlenül meglátogatja Beverly Morgant, és kiszedi belıle, hogy mivel manipulálta Milton. Mielıtt Miriammel elindultak volna, hogy megünnepeljék a nagy eseményt, Kevin felhívta a szüleit. A telefonba igyekezett semmi olyat nem mondani, amibıl kiderülhetne, hogy komolyan aggódik. Édesanyja mégis megérezhetett valamit. – Most, hogy túl vagy a nehezén, igazán foglalkozhatnál egy kicsit többet is Miriammel. Olyan feszültnek tőnik a hangja. – Ezt hogy érted, anya? – Senki nem lehet állandóan ennyire feldobva. Ez csak megérzés, de olyan, mintha állandóan lázas lenne. Arlene-nek is ugyanez a véleménye, csak nem akar szólni, mert nem szereti az akadékoskodó anya szerepét. – Nekem azt mondta, hogy még soha ilyen boldognak nem látta a lányát. – Igen, igen… Nem is azt mondom, hogy nem boldog, csak épp… figyelj rá oda jobban, Kevin. Jó? – Persze, anya. – És gratulálok, fiam. Tudom, hogy egész életedben erre vágytál. – Köszönöm. Tisztában volt vele, hogy az anyjának tökéletesen igaza van. Miriam rengeteget változott az utóbbi idıben, és ı jóformán észre sem vette. Semmivel nem törıdött, annyira áhítozott a gazdagság, a kényelem és a hírnév után. De ki nem? İ hozta ide Miriamet, és most magát kell felelıssé tennie azért, ami történt velük. Megfordult, és a balkonra pillantott. “Hál' Istennek, Richardban volt lelkiismeret. Egyedül csak neki volt lelkiismerete.” – Gyere már, szívem – hallotta felesége türelmetlen hangját. – Azonnal. Elindultak lefelé, ahol már várta ıket a taxi, A Renzo's olaszos ízeinek és ötcsillagos vendégszeretetének hála a fiatal házasok között egy idıre ismét helyre állt a harmónia. Miriam ezúttal nem feszegette, hogy bőnös volt-e Kevin védence, vagy sem. Igaz, hogy-a Lois Wilson-üggyel ellentétben – ennek a pernek a részleteirıl szinte semmit nem tudott. Kevin elégedetten nyugtázta, hogy Miriam igazán csinos új, világospiros ruhájában. Bár továbbra sem örült, hogy az asszony erısen sminkeli magát, most, hogy Miriam nem rúzsozta ki az ajkait, kifejezetten sápadtnak tőnt. Régen a Bramble Inn volt a kedvenc helyük, de a blithedale-i étterem nyomába sem ért a Renzo's nyújtotta pompának. Kevin csodálkozva vette észre, hogy feleségét a

felszolgálóktól a vendégekig szinte mindenki ismeri. Miriam az egész vacsora alatt szinte mással sem volt elfoglalva, mint hogy fogadta a mindenünnen érkezı mosolyokat és a köszöntéseket. Annak idején Miriam határozottan zárkózott volt, nem nagyon szeretett eljárni sehová. Kevin egyszerre nem értette, hogyan tudott elmenni ilyen drasztikus változások mellett. A szeretkezés is más volt Miriammel, mint régen. Valahogy türelmetlenné és követelızıvé vált az ágyban. Színpadias mozdulatokkal vonaglott egy darabig Kevin alatt, aztán átvette az irányítást, és Kevin kezét fogva simogatta, izgatta magát. Minden mozdulat személytelen és öncélú volt, Kevin úgy érezte, hogy Miriam számára csak eszköz a testi gyönyör eléréséhez. Hiányzott az egyesülésben való feloldódás, a kölcsönösség. Az együttlét után Miriam kielégítetlennek és frusztráltnak látszott. – Mi baj? – kérdezte Kevin. – Semmi. Fáradt vagyok. Biztos sok bort ittam – válaszolta Miriam, és a fal felé fordult. Kevin nyitott szemmel feküdt a hátán, a gondolatok egymást kergették a fejében. Nem merte becsukni a szemét, mert félt, hogy valami, vagy valaki jönni fog. Végül mégis elaludt, de hajnali négykor arra ébredt, hogy a felesége nincs mellette. Fülelt egy darabig. Hangokat hallott a bejárati ajtó irányából. Felkelt, és magára kapta a köpenyét. A nappaliban és az elıszobában égett a villany. Lassan lépkedett a fény felé, félt, hogy egy újabb erotikus jelenet várja. Szinte kiugrott a szíve a helyébıl, mikor megpillantotta a bejárati ajtóból kifelé leskelıdı Miriamet. – Miriam. Mi történt? – Már megint Helen. Kevin gyorsan az asszony mellé állt. Norma és Jean is fent voltak, pongyolában álltak a lakásuk ajtajában. – Mi történt? – İrjöngeni kezdett – mondta Norma. – Megsebesítette Mrs. Longchamp karját. Belevágott egy ollót. – Micsoda? Ebben a pillanatban mentısök léptek ki a lakásból. A guruló hordágyra kötözött Helen kétségbeesetten rázta a fejét tiltakozásul az ellen, amit tenni készültek vele. A menetet Paul, Dave és Ted zárta. Kevin Paulhoz lépett. – Rosszabbul is elsülhetett volna – mondta Paul. – Felkelt az ágyból, és rátámadt a nıvérre. Szerencsére a seb nem súlyos, de ez még egyszer nem fordulhat elı. Nem szabadott volna tovább itt a lakásban tartani. Erıs nyugtatókat kapott, de ennyi idı alatt még nem hat a gyógyszer. A liftajtók szétnyíltak, és Helent begurították. Paul Dave-hez és Tedhez fordult. – Nem szükséges velem jönnötök. Feküdjetek le, majd én intézkedem. – Biztos nincs szükséged semmire? – Persze. Majd holnap mindent megbeszélünk. A mentısök félreálltak, hogy Paul be tudjon szállni a liftbe, ekkor Kevin tekintete találkozott Helenével. Az asszony váratlanul sikítani kezdett. Éles, vérfagyasztó sikoly volt. Kevin még akkor is hallotta, mikor a lift már jó néhány emelettel lejjebb járt. – Ez várható volt – szólalt meg Dave. – Sajnos – mondta fejét ingatva Ted. – Jean? – Megyek. A két ajtó becsukódott. Kevin Miriamre nézett, aztán Scholefieldék bejárati ajtajára. Ha a nıvér megsebesült, miért hagyják magára az üres lakásban, ahol ráadásul már semmi szükség nincs rá? Elindult Paulék apartmanja felé.

– Kevin, mit csinálsz? Hova mész? Kopogtatott az ajtón. Semmi válasz. Hallgatózott, de még neszezést sem lehetett hallani. Megnyomta a csengıt. – Kevin? – Hazudnak. – Mit mondasz? Kevin visszament a lakásukba. Egyenesen a hálószobába ment, leült az ágy szélére, és a kezét nézte. Megpróbálta lehúzni a győrőjét, de az ujja túlságosan is megdagadt alatta. Csak úgy fog lejönni, ha szétfőrészeli. – Kevin, ezt meg hogy érted. Te is láttad, milyen állapotban volt. – Összebeszéltek. Tudják, hogy beszélt velem. Az ápolónı elmondta nekik. Miriam csüggedten lehajtotta a fejét. – Nagyon furcsán viselkedsz, Kevin. Egészen megijesztesz. – Minden okom meg is van rá, Miriam, hidd el. Nem kell, hogy vakon elfogadd, amit mondtam. Holnap mindennek utánanézek. Most jobb, ha lefekszünk. – Na látod, ezzel teljesen egyetértek – felelte Miriam, és lekapcsolta a villanyt. Reggel Kevin betelefonált Diane-nek, hogy aznap nem megy be a céghez. – Rám fér egy nap szabadság – tette hozzá magyarázatképp. – Teljesen igaza van, Mr. Taylor. Ma Mr. Milton sem dolgozik. Hát nem szörnyő, ami szegény Mrs. Scholefielddel történt? – Már tud is a dologról? – Igen, Mr. McCarthynak elsı dolga volt, hogy reggel közölje velünk a szomorú hírt. De talán mindenkinek így lesz a legjobb. A szanatóriumban bizonyára több eredményt érnek el nála az orvosok. – Ebben teljesen biztos vagyok. – Kevin igyekezett palástolni a hangjában bujkáló gúnyt. Felvette a kabátját, és indulni készült. Miriam nem kérdezte, hogy hová megy, neki pedig nem is nagyon akaródzott elmondania. Feleségét láthatóan más dolgok foglalkoztatták. Jeannel és Normával az aznapi programpontokat egyeztették telefonon. – Ránk fér egy kis szórakozás – hallotta Miriam hangját. – Egy ilyen nyomasztó éjszaka után… – Látom, nagyon aggaszt Helen állapota – mondta Kevin, mikor felesége letette a kagylót. – Azt hiszem, nem tehetünk érte semmit. Az orvosok értik a dolgukat, és nem hiszem, hogy sokat segítenék Helennek azzal, hogy csokoládét meg virágokat küldök neki. – Nem, én sem hiszem, hogy erre vágyna. Kevin újabb titokzatos eredető foltot pillantott meg feleségén. Ezúttal hátul a combján tőnt elı egy. – Megint foltos vagy. – Ja, az… – Miriam sokat sejtetıen elpirult. – Nem szabad könnyedén venni az ilyesmit. Lehet valami komolyabb is. Miriam elmosolyodott. – Ne aggódj mindig mindenen, kérlek. Semmiség az egész. Máskor is jöttek már ki rajtam ilyen foltok, különösen menzesz elıtt. – Már esedékes? – kérdezte Kevin azonnal. – Már rég az lenne… – Miriam cinkosan férjére kacsintott. Kevin az ajkába harapott. – Majd telefonálok – mondta búcsúzásként, és elsietett. Lement a garázsba, beült a kocsijába, és Beverly Morgan middletown-i otthona felé vette az irányt.

A fagyos téli hidegben Kevinnek úgy tőnt, hogy még a felhık is odafagytak az égboltra. Próbálta összeszedni mindazt a sok különös, megmagyarázhatatlannak tőnı eseményt, ami ideérkezésük óta történt velük. Be kellett látnia, hogy addig kerülte ezt a számvetést, ameddig csak lehetett. Kezdettıl fogva rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. Honnan tudtak róluk olyan sokat a John Milton és Munkatársainál már érkezésük elıtt is? Hogyan ismerhette beható részletességgel John Milton a Lois Wilson-ügyet? Miképp lehetséges, hogy az éppen csak felszabaduló lakásban Miriamet álmai hangszere várta? Lappangott valami természetfölötti titok a szerencsés véletlenek sorozata mögött, vagy csak neki van üldözési mániája? Miriamnek lenne igaza, hogy ostoba módon komolyan veszi egy ırült félmondatait? Kell, hogy legyen logikus magyarázat Beverly Morgan pálfordulására. Lehet, hogy benne nem bízott meg, mert túl fiatalnak tartotta. Persze ebben az esetben most sem fog túl sokat megtudni tıle. Kevin leparkolt Beverly háza elé. Az ablakokban nem látszott fény, az elsötétítıket is behúzták. A szemben lévı verandáról egy vézna, tízévesforma kisfiú vizsgálta gyanakodva az érkezı kocsit. Kevin kétszer is kopogtatott a bejárati ajtón, de mindhiába. – Senki sincs otthon – mondta a kisfiú. – Elmentek a mentıvel. – Milyen mentıvel? – sietett izgatottan Kevin a kisfiúhoz. Mi történt Mrs. Morgannel. – Beivott, azt leesett a lépcsın. – Értem, és kórházba vitték? – Igen. Anyukám is velük ment. – És melyik kórházba vitték Mrs. Morgant? A kisfiú vállat vont. – Biztos nincs errefelé egynél több – mondta inkább csak magának Kevin. Sietve autóba ült, és az elsı nagyobb keresztezıdésnél a Morton Memorial Hospital felé fordult. A recepciós nıvér nem találta a beteglistán Beverly Morgan nevét. Tanácstalanul azt ajánlotta Kevinnek, hogy menjen át a baleseti sebészetre. Lehet; hogy még mindig ott van a beteg, és ezért nem került fel még a neve a számítógépre. Az osztályon lévı nyüzsgés és felfordulás a New York-i kórházak forgalmával vetekedett. Kevinre ügyet sem vetett senki a sok beteg, meg az ide-oda cikázó orvosok és nıvérek között. Az ügyvéd kiszemelt magának két beszélgetésbe merült fekete asszonyt, és odalépett hozzájuk. – Elnézést. Nem tudják, idehozták Beverly Morgant? – Igen. Ki maga? – Kevin Taylor vagyok. Én védtem Stanley Rothberget. – És mit akar még a húgomtól? Mindent elmondott magának a bíróságon, nem igaz? – Csak azt szeretném megtudni, hogy jól van-e? – Kevin igyekezett bizalomkeltıen mosolyogni. – Életben marad, de alaposan meg kell változnia, ha ezután is a házamban akar lakni. – Hát igen… – Kevin most a másik asszonyra nézett, aki láthatóan meg volt gyızıdve róla, hogy az elıtte álló embernek elment a józan esze. – Bemehetnék hozzá egy percre? – Mivel úgy látszik, hogy évekig tart, amíg találnak neki egy ágyat, menjen csak. De készüljön fel rá, hogy még nem józanodott ki egészen. Beverly Morgan egy hordágyon feküdt, a ráterített fehér lepedı az álláig takarta.

Véreres szemei a fejét borító pólya alól bámulták a mennyezetet. Beverly nıvére és szomszédasszonya megálltak Kevin mögött. – Beverly, hogy van? Az asszony szeme megrebbent, de nem fordult a férfi irányába. – Kevin Taylor vagyok. Tudom, hogy vége a tárgyalásnak, de beszélnem kell magával. Beverly? Az asszony erıtlenül kicsit félrefordította a fejét. – Annyira részeg, hogy nem hallja magát. Azt sem tudja, hol a pokolban lehet. Fejjel elıre végigvágódott a lépcsın. Csak késıbb találtam rá. Az is csoda, hogy él – mondta az ápolónı testvére. – Beverly – folytatta rendületlenül Kevin.-Tudja, hogy ki vagyok, és hogy beszélnünk kell. Nagyon fontos, hogy válaszoljon nekem. Beverly egészen elfordította a fejét, hogy szembenézhessen az ügyvéddel. – İ küldte? – suttogta alig hallhatóan. – Ki? Mr. Milton? – Miért küldte ide magát? Mit akar megint? – Nem ı küldött, Beverly. Magamtól jöttem. Tudnom kell, hogy miért változtatott a vallomásán. Az volt az igazság, amit a tárgyalóteremben mondott, vagy az, amit a nıvére házában? Az asszony kifejezéstelenül bámult rá egy darabig. Kevin kezdte feladni. – Nem ı küldte? – szólalt meg Beverly végül. – Nem. Magamtól jöttem – ismételte Kevin. – Nem tudtam, hogy meg fogja másítani a vallomását. Nem hittem el, amit a bíróság elıtt mondott. Ugye nem az igazat mondta, Beverly? Az asszony szemébıl folyni kezdtek a könnyek. – Hé, uram, mi a fenét csinál? – Semmit! – csattant fel Kevin. A két asszony felé fordult. – Választ kell kapnom egy nagyon fontos kérdésre. – Visszafordult a hordágyhoz. – Beverly, ugye nem mondott igazat. Vallja be, hogy hazudott. – Uram, most már aztán tényleg hagyja békén szegényt! – követelte Beverly nıvére. Beverly hangtalanul bólintott. – De miért. Mivel tudta rávenni, hogy hazudjon? – Tudja – suttogta az asszony. – Mit tud? – Kérem, hagyja békén, mert szólok a nıvérnek. Beverly alig hallhatóan beszélni kezdett. Kevin lehajtotta a fejét, és akár egy gyóntató pap, meghallgatta az asszony vallomását. Amikor már nem volt mit mondania, Beverly elfordította a fejét. – Honnan tudhatta meg? – kérdezte félhangosan, de nem várt választ. A felelet már rég ott rejtızött a szíve mélyén. Kevin visszaindult Manhattanbe. Útközben olyannyira a gondolataiba merült, hogy képtelen volt visszaemlékezni arra, hogyan kötött ki a George Washington hídon. Mintha láthatatlan kezek vezették volna idáig kocsiját. Megborzongott. Lehet, hogy tényleg ez a magyarázat. Mi választja el a mágikus hatalmat a földitıl? Kicsoda tulajdonképpen Mr. Milton? Egyszerően csak egy elképesztıen ravasz, kíméletlenül cinikus ügyvéd, vagy lehetséges, hogy annál valami sokkal félelmetesebb? Honnan tudhatott John Milton Beverly Morgan bőneirıl? Az asszony mélyen magába zárta sötét titkát, senki nem tudhatta, hogy nem csak Maxine Rothberget lopta meg, de édesanyját is, mikor az szélütése miatt gondozásra szorult. De Maxine-nal ellentétben az idıs asszony leleplezte. Túladagolt szíverısítıvel végzett vele. Ha nem

keresi, a halottkém sem tudja kimutatni. Beverly saját szavaival: a haldoklók zsebébıl lopta ki az ékszereket és a készpénzt. Mr. Milton ennek az információnak a birtokában nem csak véletlen emberölés vádjával fenyegethette meg az ápolónıt, de fınökének gyerekjáték lett volna a szándékos, elıre kitervelt és érdekbıl elkövetett gyilkosságot mindkét esetben Beverlyre bizonyítani. Kevin kívánta Beverlynek, hogy meglelje a maga lelki békéjét, bár neki sokkal több veszteni valója volt ezen a téren. De most magára volt a legkevesebb ideje. Helen Miriamet akarta megvédeni, és nem ıt. Azt mondta, Miriammel is ugyanaz fog történni, mint Richard Jaffee feleségével. Vajon mennyit tudhatott Richard Jaffee abból, amit eddig ı megtudott? Ha bizonyítékokat akar sejtéseire, akkor azokat a cég irodáiban kell keresnie. Ha Miriamet vagy bárki mást többrıl is meg akar gyızni, mint hogy komplett ırült, akkor adatokra van szüksége. Volt némi elképzelése arról, hogy hol kell kutatnia. Diane-t teljesen meglepte Kevin váratlan megjelenése. – Már mindenki elment, Mr. Taylor. Mr. McCarthy maradt bent legtovább, de ı is épp az elıbb hagyta el az épületet. Kevin látta Tedet, de sikerült elkerülnie a találkozást. – Kivételesen nem baj. Csak azért jöttem be, mert utána kell még néznem egy-két dolognak. A titkárnı elmosolyodott, aztán arca elszomorodott, jelezvén, hogy témát fog váltani. – Hallotta már a legújabb híreket szegény Helen Scholefieldrıl? – Nem. A nap nagy részét vidéken töltöttem. Mi történt? – Kómába zuhant. Semmire nem reagál. Már csak az elektrosokk segíthet rajta – suttogta bizalmasan. – Aha. Hát ez igazán szomorú. Mr. Scholefield még mindig a kórházban tartózkodik? – Igen. Ha szüksége lenne bármire, örömest állok a rendelkezésére. Ma Wendy a szokottnál korábban ment haza. – Köszönöm, Diane, de elboldogulok magam is. Kevin az irodájába ment. Az asztalán egy új ügy aktái várták. Az irattartó tetején lévı üzeneten ez állt: “Kevin, ez az új ügyed. A részleteket még ma megtárgyaljuk.” J. M. Milton természetesen másnap reggel szándékozott vele beszélni. Kevin kinyitotta a mappa fedelét, és belelapozott az anyagba. A vádlott egy negyvennyolc éves, Elisabeth Porter nevő nı, valamint a szeretıje, bizonyos Barry Martin volt. Az elsısorban idısek számára otthont biztosító panzió tulajdonosnıjét, és a nála három évvel fiatalabb gondnokot négy rendben elkövetett gyilkosság elkövetéséért tartoztatták le. Az idıs emberekkel társadalombiztosítási kötvényeikért végeztek. Kevinnek a gondnokot kellett védenie, aki egy rakás bizonyítékot szolgáltatott ki szeretıje ellen, csak hogy mentse a bırét. Az anyag ismét olyan részletességgel tárgyalta mind az áldozatok, mind a gyanúsítottak elıéletét, körülményeit, hogy az már jóval több volt, mint mintaszerő adatgyőjtés. Lement a számítógép-hálózattal felszerelt szakkönyvtárba, felkapcsolta a világítást, és leült a fıterminál elé. Kevin bekapcsolta a gépet. A titkárnık szerencsére készítettek maguknak egy gyorslistát a legfontosabb belépési pontok elérhetıségérıl, így az ügyvéd hamar bejutott a megfelelı file-okba. A cég múltjára volt kíváncsi. Az ügyeket az azokat képviselı ügyvédek nevei szerint csoportosították. Mivel Paul csatlakozott legkorábban az irodához, elsıként az ı listáját hívta le Kevin. Csak az ügyfelek nevei és a per kimenetelte érdekelte. Paul után Ted következett, utána pedig Dave. Mire mindhármójuk anyagán végigfutott, kétségtelen ténnyé vált

elıtte az, amit szíve mélyén mindig is sejtett. A John Milton és Munkatársai cég ügyfelei kizárólag bőnösökbıl álltak. Ha valaki bizonyítottan bőnös volt, kollégái alaposan lefaragták a rájuk végül kiszabott büntetést, de ha nem, akkor valamilyen jogi eszközzel kicsikarták a felmentésüket. Kevin a világ valaha volt legeredményesebb ügyvédi irodájának könyvtárában ült. Nem csoda, hogy ennyire magabiztosak a fiúk – gondolta Kevin. – Nem a levegıbe beszélnek, amikor azt mondják, hogy “Mi soha nem veszítünk”. Kevin saját listáját is lehívta. Meglepte, hogy milyen precízen dokumentálták a Lois Wilson-ügyet. De erre miért volt szükségük, akkor még nem is dolgozott nekik? A következı per természetesen a Rothberg-ügy volt, és alá már be is vezették legújabb ügyének adatait. A lélegzete is elállt, amikor meglátta, hogy az anyag végén a bíróság ítélete is ott szerepel. Ez aztán az önbizalom! Legalább a matematikai lehetıségét meghagyhatnák annak, hogy esetleg elbaltázhat valamit. Meg aztán ott van az ellenfél is, ugye. Lehet, hogy a vádnak is lesz beleszólása a dologba, esetleg elıhozakodnak valamivel, amirıl ık nem tudtak. A tárgyalás még jóval odébb lesz, honnan a csudából veszik ilyen biztosra, hogy éppen ez lesz az ítélet? Visszament a fımenühöz, ahol még más adatállományok is voltak. Az egyik különösen felkeltette a figyelmét. A file neve az volt: “Jövıben esedékes ügyek”. Behívta, és lassan olvasni kezdte a neveket és az ítéleteket. A második oldalt legszívesebben már meg sem nézte volna. Egyszerően nem akart hinni a szemének. A John Milton és Munkatársai két évre elıre beütemezett olyan bőntényeket, amiket még el sem követtek.

TIZENHARMADIK FEJEZET – MENNEM KELL, Mr. Taylor – törte meg Diane hangja a könyvtár csendjét. Váratlanul jelent meg a könyvtár ajtajában. Kevint annyira megdöbbentette felfedezése, hogy nem is hallotta a titkárnı lépteinek zaját, és ijedtében majdnem kiugrott a székbıl. A nı ártatlan mosollyal válaszolt az ügyvéd őzött tekintetére. Lehet, hogy nem tud semmirıl. Lehet, hogy senki nem sejt semmit, gondolta Kevin. – Ó, persze, menjen csak. Lassan magam is indulni készülök. – Nem kell sietnie, Mr. Taylor. Az ajtó automatikusan záródik, miután ön elhagyta a könyvtárat. – Köszönöm. Esetleg azt még meg tudná nekem mondani, hol volt a mai nap Mr. Milton? – Számos megbeszélésnek kellett eleget tennie a belváros különbözı pontjain. De természetesen mindenrıl folyamatos tájékoztatást kap. Még Mr. Scholefield feleségének ügyében is. Holnap feltétlenül bent lesz. A holnap reggeli viszontlátásra. – Viszlát. Megvárta amíg Diane elmegy, aztán visszafordult a képernyıhöz. Senki nem fogja elhinni, hogy tényleg látta ezt a listát, hacsak ki nem nyomtatja. Mikor azonban hozzákezdett, a gép a “nem nyomtatáshoz formattált file” üzenettel válaszolt. Nekiállt, hogy a listát nyomtatásra alkalmas formátumba rakja, amikor a képernyı hirtelen kialudt. Újraindította a gépet, de ezúttal a fımenübıl csak jelszó beírása után engedte volna tovább a program. – Ez szórakozik velem? – morfondírozott bosszúsan Kevin. Mintha csak elhúzták volna elıtte a mézesmadzagot, mintha ez is… a gonosz mőve lenne. Ijedten vette el ujjait a billentyőzetrıl, de a gép békésen duruzsolt, a képernyı sem aludt ki újra. Lehet, hogy teljesen begolyóztam, korholta magát Kevin. Kikapcsolta a gépet, és visszament az irodájába, hogy hazatelefonáljon. A negyedik csöngetésre bekapcsolt az üzenetrögzítı, és megszólalt Miriam kedves, most mégis idegennek tőnı hangja. A gép lejátszotta az ismerıs szöveget, de Kevin számára felesége hanglejtése merevnek és gépiesnek tőnt. Csak most döbbent rá, hogy felesége mostanában mindig úgy beszélt, mint aki ott sincs, vagy épp csak bekukkant egy pillanatra, és már áll is tovább. Miért nem vette ezt eddig észre? Megtörte volna ezt az átkozott varázst azzal, hogy elfogta a bőntudat? Elöntötte a hideg verejték, és szó nélkül letette a kagylót. Hol lehet most Miriam? A penthouse-ban? Vele? Miféle hatalma volt a feleségeiken, és a többiek miért nem tettek ellene semmit? Három ilyen agyafúrt ügyvédnek tudnia kell, hogy mi folyik az orra elıtt. Nem bízhatott bennük. Legkevésbé Paulban. Pault küldték érte, azt az embert, aki élve eltemette még a feleségét is. Akkor kihez fordulhatna? Az órára pillantott, villámgyorsan fellapozta a telefonkönyvben Bob McKensie számát, és már hívta is. Az ügyészhelyettes titkárnıje vette fel a kagylót. – Épp távozóban van – hallotta a telefonban Kevin. – Holnap visszahívja majd, ha önnek is megfelel. – Nem! – Kevin alig tudta visszafogni a kiáltást. – Sajnálom, de most kell vele beszélnem. Rendkívül sürgıs ügyrıl van szó. Kérem… – Egy pillanat. A vonalban Kevin annyit ki tudott venni, hogy a titkárnı a tenyerével gyorsan letakarta a mikrofont, tehát McKensie valószínőleg mellette áll.

– Rendben – hallotta újra a nı hangját. – Egy másodperc, és kapcsolom Mr. McKensie-t. És kapcsolta. – Üdvözletem, Kevin. Mi újság? – Tudom, hogy már nem dolgozol, de hidd el, kevésbé lennék erıszakos, ha a dolog nem lenne ennyire égetı. – Épp hazaindultam. Mirıl van szó? – Az összes olyan ügyrıl, amit a John Milton és Munkatársai megnyertek nem csak ellened, hanem a kerületi ügyészség összes tagja ellen – suttogta rekedten Kevin a telefonba. Hosszú szünet következett. – ígérem, hogy nem bánod meg, ha idıt szakítasz rám. – Milyen hamar tudsz ideérni? Tényleg szeretnék idıben hazajutni. – Csak húsz percet várjál. – Rendben – mondta végül McKensie újabb szünet után. – Mire ideérsz, már nem lesz itt senki, úgyhogy egyszerően csak gyere be. Harmadik ajtó balra. – Köszönöm. Letette a kagylót, és végigloholt a folyosón, hogy lekapcsolja a lámpákat. Nem tudta volna megmondani, hogy a képzelete őzött-e tréfát belıle, vagy tényleg jól látta, de mintha a könyvtárajtó mögül fényt látott volna kiszivárogni. Lehetett a monitor fénye is. Viszont pontosan emlékezett, hogy lekapcsolta a gépet… Kevin vállat vont, és nem vesztegette tovább a drága idıt. Mikor húsz percet adott magának az útra, elkövette azt a hibát, hogy a délutáni csúcsforgalmat kifelejtette a számításból. Végül közel negyven perc kellett hozzá, hogy az ügyészség alatti garázsban végre kiszállhasson a kocsijából. A lifthez rohant, és meg sem állt az ügyészhelyettes ajtajáig. Eddig csak az érdekelte, hogy mielıbb beszélhessen McKensie-vel, de fogalma sem volt róla, hogyan álljon elı a történetével. Megállt a keze a levegıben. İrültnek fog nézni. Egy szavamat sem fogja elhinni, de muszáj beszélnem valakivel, aki érdekelt az ügyben, és tovább nyomoz. Bob McKensie-nél keresve sem találhatna jobb embert ehhez. John Milton cége pokollá tette az életét, lassan az esélytelenek nyugalmával látogathatja majd a tárgyalásokat. Kevin összeszedte magát, és belépett az ajtón. McKensie az ablaknál állt: a lassan sötétbe burkolózó utcákat nézte. Az ajtó nyitódására megfordult, és várakozón az ügyvédre nézett. Kevin úgy látta, mint ha Bob arcán most még szomorúbb, még mélyebb bánat ülne, mint amire emlékezett. – Bocsáss meg. Dugóba kerültem. – Sejtettem, hogy ezért késel. – Az órájára nézett. – Nézd, próbáljunk meg hamar a dolog végére érni, mert most telefonált a feleségem, hogy vendégeink vannak. – Ne haragudj, nem tartanálak föl, ha… – Ülj le, Kevin. Ki vele, mitıl vagy ilyen feldúlt! – McKensie közelebb húzta a székét. Kevin hátradılt, hogy kifújja egy kicsit magát. – Fogalmam sincs, hol kezdjem. Még magamban sem tudom tisztázni a dolgokat, hogyan tudnám akkor érthetıen elmondani? – Csak vágj bele, Kevin. A részleteket majd késıbb. Kevin bólintott. Vett egy mély lélegzetet, s elkezdte. – Csak annyit kérek, hogy hallgass végig, és ne dobj ki az elsı mondat után. – Rendelkezz velem. – McKensie újra az órájára pillantott. – Bob, meggyızıdésem, hogy John Milton sötét, természetfeletti erık birtokában van. Talán nem is ember, hanem több annál. Minden arra mutat, hogy ı maga a Sátán. McKensie nem kezdett el sem hitetlenkedni sem nevetni, pusztán a várakozó

arckifejezés tért vissza ismét egy pillanatra az arcára. Ezen Kevin felbátorodott egy kicsit. – Meglátogattam ma Beverly Morgant. Engem is pontosan annyira meglepett az, amit a bíróságon vallott, mint téged. A tárgyalás elıtt még gúnyolódott is Rothberg meséjén. Valószínőleg győlöli azt az embert, és soha sem segített volna neki. – Te legalább olyan jól tudod, mint én, hogy sok tanú inkább elaltatja a lelkiismeretét, de nem tesz vallomást. Nála az utolsó pillanatban elszakadt a cérna, és kipakolt – mondta Bob. – Mr. Milton üzenetet küldött nekem, közvetlenül azelıtt, hogy feltettem volna az elsı kérdésemet. Elıre tudta, hogy meg fogja másítani a vallomását. – És ehhez természetfölötti erı kell? – Nem, ehhez nem. De mondtam már, hogy ma meglátogattam Beverly Morgant, hogy megtudjam, miért változtatta meg a vallomását. Nem volt otthon, mert összetörte magát: részegen leesett a lépcsırıl. A baleseti sebészeten találtam rá. Nem tudom, hogy azért-e, mert kis híján meghalt, vagy azért, mert elfogta a lelkifurdalás, de bevallotta nekem, hogy lopott Maxine Shapiro anyjától. Mikor az asszony rájött, hogy hova tőntek a hiányzó értékek, Beverly túladagolt szíverısítıvel végzett vele. Senki még csak nem is sejtette, hogy bőntény történt. Maxine-tól is lopott ezt azt. Ékszereket, készpénzt, amihez hozzáfért. – İt is megölte? – Nem. Maxine nem tudott semmirıl, vagy ha mégis, nem törıdött vele, Stanley Rothberg ölte meg az asszonyt. Ebben teljesen biztos vagyok, és afelıl sincsenek kétségeim, hogy Milton is pontosan tudta, ki a gyilkos. – Csak nem azt akarod mondani, hogy John Milton is benne van? – dılt hátra a székében McKensie. – Bizonyos értelemben bőnrészes. Ismeri az emberi szívben rejlı gonoszságot, és képes visszaélni vele – mondta elgondolkodva Kevin. – Elıször azt hittem, véletlen egybeesés, hogy Milton már elıre összeállított anyaggal rendelkezett Rothbergrıl, pedig Maxine-t még meg sem gyilkolták. Pontosan tudta, hogy mikor fogják Maxine-t eltenni láb alól, és azt is, hogy ezek után Rothberget fogják vádolni. – És ha tényleg csak véletlen egybeesésrıl van szó, Kevin? – kérdezte higgadtan Bob. – Megmondom, hogy miért nem. Nem csak azt tudja, hogy milyen gonoszságokra vagyunk képesek, de azt is, hogy milyen bőnöket követtünk el a múltban. Meglátogatta Beverly Morgant, és megzsarolta. Milton ismerte az asszony sötét titkát, Beverly pedig felismerte benne a megtestesült gonoszt. Megadta magát sorsának, és mindenbe beleegyezett. – Ezt mondta neked a kórházban? – Ezt. – Kevin, te magad mondtad el, hogy a baleset is azért történt, mert be volt rúgva. A tárgyaláson érvényteleníthettem volna a vallomását azon az alapon, hogy alkoholista, és nem beszámítható. Csak azért nem tettem, mert akkor véletlen emberöléssel vádoltad volna. De hogy bárki komolyan vegye Milton elleni vallomását, azt kötve hiszem. – Bob, a John Milton és Munkatársai minden-ügyet megnyertek, amit elvállaltakválaszolta Kevin. – Ha végiglapozod a tárgyalási jegyzıkönyveket, te is látni fogod, hogy így van. És érdekes módon a cég valamennyi ügyfele kétségkívül bőnös volt, csak épp a töredékével megúszta a törvény kiszabta büntetésnek. – Minden védıügyvédnek az a célja, hogy ilyen ítéleteket csikarjon ki, Kevin. – Vagy az, hogy eltüntesse a perdöntı bizonyítékokat.

– Erre csak az igazán jó ügyvédek képesek. Ez a dolguk. Ezzel az ügyészek is tisztában vannak. Mit gondolsz, miért lógok én állandóan a rendırség nyakán? A zsarukat más sem érdekli, csakhogy gyors, átütı sikereket mutassanak fel, és elegük van már az olyan öltönyös mitugrászokból, akik számon kérik rajtuk az alaposságot és a megbízhatóságot. – Ezt én is tudom, Bob. Tiszta sor – mondta Kevin türelmetlenül. – De még más is van itt. Miltonok csak bőnösöket védenek. John Milton a gonosz védelmezıje, az ördög ügyvédje, ha nem maga az ördög. McKensie bólintott és elıredılt. – Mivel tudod még bizonyítani, hogy nem csak képzelıdsz? – A cégtıl jövök. Lementem a könyvtárba, és átnéztem az eddig tárgyalt ügyek listáját. Én is szerepelek rajta, de nem csak a Rothberg-perrel. A Long Island-i eset részletes dokumentációját is megtaláltam. – Egy általános iskolai tanárnı, aki szexuálisan zaklatta a diákjait – mondta McKensie némi éllel hangjában. – Én is utána néztem, az embernek tudnia kell, hogy ki lesz az ellenfele. – A lista azt sugallta, hogy Milton úgy tekintette, hogy már a Lois Wilson-ügyben is neki dolgoztam. És lehet, hogy valóban így volt. – Ezt hogy érted? – Szívem mélyén pontosan tudtam, hogy a tanárnı bőnös, de nem érdekelt az igazság. Csak az a cél lebegett elıttem, hogy ízekre szedjem a vád állításait. – Végül is ezért fizetnek, nem? – szólt McKensie szárazán. – Dehogynem. De akkor még fogalmam sem volt, hogy ez az ügy csak erıpróba, egyfajta teszt, ami bizonyította, hogy megfelelek Milton elvárásainak. A klubnak, ami felvett tagjai közé, csak egy célja van: fáradságot, pénzt és idıt nem kímélve megvédeni a bőnösöket az igazságszolgáltatástól. De nem ez a legfélelmetesebb az egészben. Találtam egy “Jövıben esedékes ügyek” elnevezéső listát is. Ebben fel voltak sorolva az elkövetkezendı két év bőntettei, valamint a védelemre szoruló vádlottak. – Mi lehet ez? Valamiféle elırejelzés? – Több annál: maga a jövı. Nemi erıszak, rablás, sikkasztás, gyilkosság – ami belefér. Mintha egy alvilági egyetem kurzusleírását lapozgattam volna. – Az elkövetık pontos adataival, és a vádpontok részletes leírásával? – Így van. – Van másolatod? – Megpróbáltam kinyomtatni a listát, de a gép lefagyott, mielıtt sikerülhetett volna, másodszorra pedig már el sem jutottam a listáig. De ha te odamennél… – Lassan a testtel, Kevin. Képzeld el, amint besétálok Mr. Miltonhoz, és megkérem, hogy ugyan mutassa már meg nekem azt a listát, amin a jövıben elkövetendı bőncselekményeket szedte össze. Ráadásul, ha tényleg olyan hatalommal bír, mint állítod, mire odaérnék, a lista már rég nem lenne a gépben, nem igaz? Kevin elkeseredetten bólintott. – Paul Scholefield feleségét szanatóriumba zárták – próbálkozott egy másik szállal Kevin. – Azt mondta nekem ma éjjel, hogy John Milton maga a megtestesült gonosz, és mi a mágikus erejének foglyai vagyunk feleségeinkkel együtt. Azt állította, hogy Richard Jaffee haláláért is ı a felelıs. – Azt mondta, hogy Milton lökte ki Jaffee-t a balkonról? – Nem fizikailag, de mégis. Richard magát okolta azért, ami a feleségével történt, és lelkiismeret-furdalása volt, amiatt, hogy Miltonnak dolgozott. Helen szerint Richard volt az egyetlen, akiben volt lelkiismeret. – Mindezt Helen Scholefield mondta neked?

– Igen. McKensie bólintott. – Milt Krammerrel beszéltem tegnap az esetrıl. A pletykák gyorsan terjednek jogász körökben. Idegösszeroppanást kapott, ugye? – Az csak mese. – Tehát azt mondod, hogy mind benne vannak: Dave Kotein, Ted McCarthy és Paul Scholefield is? – Igen. Más magyarázat nem létezik. – És a feleségeik? – Azt nem tudom biztosan. – De Paul felesége semmiképp nem. – Az a nı festett egy képet, egy absztrakt festményt, ami olyan szörnyőségekrıl… – Kevin megakadt. Érezte, hogy ezzel túl messzire ment, és kezdi próbára tenni Kevin türelmét. – Próbáljunk kicsit lelassítani – szólt McKensie –, és menjünk újra végig az egészen, csak sokkal higgadtabban, mint eddig, rendben? – Bob, próbáld megérteni, amit mondok… – Azon vagyok, Kevin. Meghallgattam, amit mondani akartál, és se ki nem nevettelek, sem a mentıkért nem küldettem, így van? – Igen. – Akkor jó. Túlságosan zaklatott vagy, szóval jobb, ha sorra vesszük a dolgokat. Beverly Morgan nyilvánvalóan hazudott, hogy mentse az irháját. John Milton tisztában volt az ápolónı bőneivel. Hogy természetfölötti hatalommal tett szert erre a tudásra, vagy más módon, azt egyelıre nem tudjuk. Mindenesetre az tény, hogy rengeteg magánnyomozót foglalkoztat, de maga is utánanézhetett a dolognak. Rájöttél, hogy Miltoné egy rendkívül sikeres cég, de a pereket nem természetfölötti hatalommal nyerték meg, hanem a rendırségi eljárás során ejtett hibák kimutatása, közvetett bizonyítékok ügyes felhasználása és peren kívüli megegyezések révén. Állíts meg, ha valamivel nem értesz egyet. – Tudom, hogy a látszat ellenem szól… – Aztán láttál egy listát, aminek a létezését nem tudod bizonyítani. Ezen a listán lehetséges bőntettek szerepelnek. – Nem lehetséges, hanem biztosan bekövetkezı bőntények. – Ezt azért hiszed, mert meg vagy gyızıdve arról, hogy John Milton már Maxine Rothberg halála elıtt tudott a gyilkosságról. De magad is elismered, hogy eleinte azt hitted, Milton véletlenül vagy találomra állíttatott össze háttéranyagot Rothbergrıl. Két asszony tanúvallomására alapozod a vádat, az egyik egy alkoholista rablógyilkos, a másik pedig idegösszeroppanással fekszik egy szanatóriumban. – Kevin – hajolt McKensie közelebb –, miért nem hagyod ott a céget. Visszamehetnél a szigetre. – Hány ügyben képviselted a vádat eddig Miltonék ellen? – kérdezte Kevin olyan nyugodtan, ahogy csak tellett tıle. – Nekem személy szerint öt ilyen perem volt a tieddel együtt. – És mindet elveszítetted, nem? – Igen, de semmi okom arra, hogy bármelyik esetben megkérdıjelezzem a védelem gyızelmének jogosságát. Semmi természetfölöttit nem látok abban, ahogy Milton ügyvédei eljárnak. Logikus lépésekre logikus következtetés a válasz. Nézd, engem is láttál Mr. Milton partiján, más ügyészek is eljárnak hozzá. Egyikünk sem érezte soha az ördög ügyvédjének, vagy magának a Sátánnak a jelenlétét, akármilyen rázósak is néha azok a bulik. Kevin bólintott, és csüggedten a tenyerébe temette az arcát. Fáradtnak és öregnek érezte magát.

– Sajnálom, Bob. Bárcsak hinni tudnál nekem! – Ha komolyan azt hiszed, hogy a feleségeddel együtt veszélyben vagytok, akkor ki kéne szállnod, amíg nem késı. – Meg fogom próbálni, de elıbb szerettem volna véget venni a cég gyalázatos praktikáinak. Mert az a legszörnyőbb az egészben, hogy én is segítettem ıket. McKensie a beszélgetés során elıször elmosolyodott. – Az biztos, hogy egy ügyész sem bánná, ha minden védıügyvéd ilyen lelkiismereti válságon menne keresztül, ahányszor csak igazságtalan ítélet születik. Könnyebb lenne a munkánk, az biztos. – McKensie elgondolkodott egy másodpercre. – Nem biztos, hogy jól teszem, de mivel látom, hogy milyen nagyon aggaszt a dolog, ajánlok neked valakit, aki mindenben a segítségedre lehet. – Igazán? Kit? – Egy barátomat, pontosabban apám egyik barátját. Vincent atyának hívják. Amióta visszavonult papi hivatásának gyakorlásától, az okkultizmust, elsısorban a Sátánnal kapcsolatos szövegeket kutatja. Ne valami sarlatánra gondolj, a tudományos munkáját hivatalosan is elismerik, mert pszichiáterként szerzett diplomát. Még most is praktizál, pedig már majdnem nyolcvanéves. – Szóval szerinted pszichiátriai eset vagyok – jegyezte meg csalódottan Kevin. – A helyedben lehet, hogy én is ugyanezt gondolnám. – Nem mondtam, hogy ırült vagy, Kevin, de Vincent atya mindenképp többet tud neked mondani, mint én. Ha megerısíti a feltételezéseidet, akkor azzal, ha bebizonyítja, hogy tévedtél, akkor pedig azzal – érvelt McKensie. – Szerintem ennél többet egyelıre senkitıl sem várhatsz. – Azt hiszem, igazad van. – Örülök, hogy egyetértesz. – McKensie az órájára pillantott. – Most már tényleg mennem kell. – Hálás vagyok, hogy meghallgattál – nyújtotta kezét Kevin. McKensie is felállt, és kezet ráztak. – Kevin, ne érts félre, én lennék a legboldogabb, ha a John Milton és Munkatársai eltőnne a színrıl. Túl jól megy nekik, ez kétségtelen, mint ahogy az is, hogy jó pár bőnözınek segítettek kijátszani az igazságszolgáltatást. De ilyen a jogi rendszeres egyelıre senki sem tud ennél jobbat a városban. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem bírod gyomorral ezt a munkát. McKensie vállat vont. – Lehet, hogy át kellene állnod a mi oldalunkra. A fizetés jóval alacsonyabb, de legalább nyugodtan alszol. – Meglátjuk – szólt Kevin, és elindult az ajtó felé. – Várj. Én is indulok. McKensie magára kapta a kabátját, lekapcsolta a villanyt, és Kevin aznap másodszor lépett ki utoljára egy üres iroda ajtaján. – Hol találom Vincent atyát? – kérdezte Kevin a liftben. – A Village-ben lakik a Christopher Street egy alatt, az ötös számú lakásban. A vezetékneve Reuben. Hivatkozz rám, ha beszélsz vele. – Még az is lehet, hogy tényleg elmegyek hozzá – mondta Kevin nem túl mély meggyızıdéssel. Hazaérve azonban gyökeresen megváltozott a véleménye. Mikor kinyitotta az ajtót, majdnem beleütközött az ajtónál várakozó Miriambe. – Hallottam a kulcszörgést – magyarázta az asszony –, és siettem eléd. – Csak úgy sugárzott a boldogságtól. – Miért? – Nem akartam neked szólni addig, amíg teljesen biztos nem voltam benne, de most már semmi kétség. Terhes vagyok! – Miriam, meg sem várva Kevin válaszát, férje nyakába ugrott.

– Mit hordasz itt nekem össze? – vágott férje szavába Miriam. Kevin, aki alig tudta türtıztetni magát a hír hallatán, a nappaliba vezette feleségét, hogy beszéljen vele. Az elsı pár szó után azonban Miriam hisztérikus rohamban tört ki, kezét a halántékára szorította, és kiabálva tiltakozni kezdett. – Még hogy vetessem el a gyerekünket!? – Nem a mi gyerekünket hordod – próbált nyugalmat erıltetni magára Kevin. – Ha Helennek igaza volt, márpedig minden erre mutat, akkor bele fogsz halni a szülésbe. – Helenrıl beszélsz nekem? Helen Scholefieldrıl? Te teljesen megırültél! Elvette az eszedet az a nı. Mit hordott neked össze a múlt éjjel, mi? Mi az, hogy nem a te gyerekeddel vagyok terhes? Szerinted mégis kivel töltöttem az éjszakáimat? Helen talán azt is elmesélte, hogy kivel csallak? És te hittél annak az idegbeteg nınek, aki most kényszerzubbonyban fekszik egy elmegyógyintézetben? – Miriam arca égett a dühtıl. – Csak azt kérem, hogy ülj le, és hallgass végig. Megtennéd nekem ezt a szívességet? – De csak akkor, ha egy szó sem esik az abortuszról. Annyira akartuk ezt a gyereket, annyira szerettünk volna végre családot alapítani! Már mindent elterveztem – mondta Miriam eltökélten. – Nem, szó sem lehet róla! – Ezzel Miriam kirohant a nappaliból. Kevin utánament a hálószobába. Felesége az ágyon hasalt, és elkeseredetten zokogott. – Miriam – ült le mellé Kevin az ágyra, és gyengéden megsimogatta az asszony haját. – Hidd el, nem az én hibám. Nem úgy értettem, hogy szándékosan megcsaltál. Nem tudhattál arról, hogy hőtlen vagy hozzám. Az az ember mágikus hatalommal rendelkezik, és az én alakomat öltötte magára, mikor szeretkezett veled. A hatalmában tart téged. Kétszer is láttam, hogy… megkap téged, de egyszer sem tudtam megakadályozni. Az asszony lassan felé fordította a fejét, és figyelmesen vizsgálta férje arckifejezését. – Kicsoda? Ki szeretkezett velem, ki volt az a férfi, akit láttál? – Mr. Milton. – Mr. Milton? Kevin bólintott. Miriam hitetlenkedı nevetésben tört ki, és felült az ágyon. – Tudod te, hány éves Mr. Milton? Éppen ma tudtam meg az igazi korát. Képzeld el, hetvennégy éves. Tudom, hogy elég jól tártja magát, de ha meggyanúsítasz valakivel, akkor már inkább a társaival, légy szíves. – Kitıl tudod a korát? – Dr. Sterntıl. – Ki az a Dr. Stern? – A cég orvosa – törölte le arcáról a fájdalom és a nevetés könnyeit Miriam. – Norma és Jean vittek el hozzá egyrészt a foltok miatt, amik úgy aggasztanak téged, de a legfontosabb az volt, hogy az orvos megerısítette, hogy terhes vagyok. Egyébként büszke lehetsz magadra, mert felírt egy csomó vitamint. Valószínőleg a vitaminhiány is a terhességemmel függ össze. Most már kettınk helyett is ennem kell. – Miriam… – A doktor úr nagyon kedves ember, beszélgettünk a cégrıl, így került szóba John Milton életkora is. – Ez ugyanaz a doktor, aki Gloria Jaffee szülését is levezette? – Természetesen. És tudom, hogy most mit akarsz mondani – tette hozzá azonnal –, de nem az ı hibájából halt meg. Beszélgettünk errıl a lányokkal, sıt maga a doktor is felhozta Gloria esetét. Még most is bántja a dolog. Szülés közben váratlanul leállt a

szíve. – Nem mindenki számára volt ez annyira váratlan, Miriam. Nem tudom, hogyan, de a gyerek ölte meg Gloriát, és Richard Jaffee ezzel ugyanúgy tisztában volt, ahogy a magyarázattal is. – Hogy lehet, hogy rajtad kívül senki nem gondol ilyen szörnyőségeket a cégrıl? Se Norma, se Jean, sem a fiúk. Jó ideje Mr. Miltonnal dolgoznak, sokkal régebb óta, mint te. İk miért nem azzal jönnek haza a feleségükhöz, hogy Mr. Milton velejéig romlott ember? Vagy lehet, hogy nálad sokkal kevesebbet tudnak róla? – kérdezte az asszony hitetlenkedve. – Éppenhogy sokkal többet tudnak, mint én – mondta Kevin eltőnıdve. – Szokott Norma vagy Jean a férjérıl beszélni? – Persze. – Úgy értem, a férjük múltjáról, családi hátterérıl. – Néha. Miért? – Van esetleg valami szokatlan, nem egészen hétköznapi abban, ahogy felnıttek? A nı vállat vont. – Azt biztos te is tudod, hogy Tedet nevelıszülık fogadták örökbe. – Fogalmam sem volt róla. Soha nem beszélt velem ilyesmirıl. Ahogy Ted az apja cégérıl beszélt, abból arra következtettem, hogy vér szerinti szülık nevelték fel. – Kevin ezen elgondolkodott. – Most, hogy így belegondolok, Dave sem beszélt soha az anyjáról, mindig csak az apjáról. – Kis szünetet tartott. – Dave anyja szülés közben halt meg, igaz? – Szóval tudtál róla. – És fogadok, hogy Paul anyja is… Hát még mindig nem érted? – Kevin izgatottan kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Mit, Kevin? Mondd már, mert halálra rémisztesz ezzel a kitalálósdival! – Azt, hogy ez a cég tényleg családi vállalkozás. Mr. Milton nemcsak átvitt értelemben a társai apja: Paul, Dave és Ted tényleg az ı fiai! – Micsoda? – kérdezte Miriam még mindig értetlenül. – Elıbb is rájöhettem volna. Paul egyszer azt mondta, hogy “Olyan, mintha az apám lenne”. Mindegyikük így beszél róla. – Ugyan, Kevin. Azt csak úgy mondták. – Szó sincs róla. Végre kezdem érteni. Egy nap majd Gloria Jaffee fia is a cégnél fog dolgozni, akárcsak… – Kevin az asszony szemébe nézett –, akárcsak a te fiad, ha megszülöd. – Hogy Jaffee fia társ legyen a cégnél… Hadd számoljam ki… Addigra Mr. Milton legalább százkilenc vagy száztíz éves lesz. – Sokkal öregebb lesz annál. Legkevesebb egyidıs a teremtéssel. – Jaj, Kevin, menj már – ingatta a fejét Miriam. – Honnan szeded ezeket a képtelenségeket. Csak nem ezt is Helen Scholefield mondta neked? – Nem. – Akkor ki? – Az ösztöneim, meg a józan ítélıképességem, már amennyi még maradt bennem. – Kevin vett egy mély lélegzetet, és komolyan a feleségére nézett. – Miriam, igazad volt Lois Wilsonnal kapcsolatban. – Ezt meg hogy érted? – A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy bőnös volt Barbara Stanley zaklatásában. Barbara félt, mert kezdetben engedett Loisnak, és ezért vette rá a barátnıit, hogy álljanak mellé a tárgyaláson. Tudtam, hogy hazudik, és ezzel nevetségessé tettem a vádat. Szemét egy dolog volt, de mindenképp gyızni akartam. Semmi mással nem törıdtem, csak a dicsıséggel.

– Csak azt tetted, amire felkészítettek, és amiért megfizettek – darálta Miriam. – És te mióta vagy ezen a véleményen? Biztos emlékszel, hogy te magad védted a legjobban Barbarát. – Normával és Jeannel sokat beszélgettünk errıl. Jót tett nekem, hogy más ügyvédek feleségeivel barátkozhatom. Sokat segítettek nekem. Örülök, hogy idejöttünk, hogy okosabb, kulturáltabb emberekkel tölthetjük a mindennapjainkat. – Nem okosabbak, inkább gonoszabbak, Miriam. – Kevin, nem értem, hogy miért mondasz ilyen rettenetes dolgokat, és hogyan kérheted tılem azt, hogy vetessem el az elsı gyermekünket. – Mindent megmagyarázok, de bele kell egyezned az abortuszba. Legelıször azonban találkoznom kell valakivel, akitıl többet is megtudhatok. Ha segít, lehet, hogy hisznek majd nekem az emberek. Talán még te is. Kevin a telefonhoz ment, és a cím alapján megtudakolta Reuben Vincent telefonszámát. Gyorsan felírta egy papírra, majd tárcsázta a számot. – Kit hívsz? – kérdezte a nı, de Kevin intett, hogy várjon egy kicsit. – Vincent atya? Jó estét. A nevem Kevin Taylor, Bob McKensie ajánlotta, hogy keressem meg önt. Nem zavarom? Köszönöm. Nagyon érdekel, amivel foglakozik, és a segítségére lenne szükségem. Kérem, ne tartson tolakodónak, de ha nem zavarom, szeretnék azonnal beszélni önnel… Igen, még ma este… Fél órán belül már ott is tudnék lenni… Igen. Igazán hálás vagyok. Köszönöm… A viszontlátásra. – Kevin letette a kagylót. – Ki volt az? – Valaki, aki talán a segítségünkre lehet. – Miben? – Hogy legyızzük a Gonoszt – mondta Kevin, és magára hagyta az elképedt Miriamet.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET VOLT, MIKOR NÉHA Kevin úgy érezte, hogy csak ébren álmodja az életét. Ilyenkor kívülrıl látta magát, de az a Kevin, akit figyelt, szintén csak szemlélıje volt az eseményeknek. Mint mikor önmagát látta Miriammel szeretkezni. Ezekben a furcsa pillanatokban belelépett valami ördögi körbe, álmában egyre csak magát figyelte, és közben az volt az érzése, hogy pusztán átutazó maradt saját álomvilágában. Kevint most pontosan ez az érzés fogta el. Mikor a 7. Sugárúton megállította egy piros lámpa, Kevin a kocsiból kipillantva egy furcsa alakot vett észre a félhomályban. A felgyőrt gallérú, zsebre tett kézzel ácsorgó férfi önmagára emlékeztette. Elképzelte, hogy ez az ember szintén ı, és viszonozza kocsiban ülı énjének pillantását. Látta magát, ahogy ott kuksol fém- és üvegkalickájában a kormányt markolászva, idınként idegesen beletúr csapzott hajába, és üldözött, vad tekintettel mered az elıtte gomolygó szürkületbe. A lámpa zöldre váltott, és valaki hátulról dühös dudálásba kezdett. Kevin beletaposott a gázba, de a visszapillantó tükörben még láthatta, hogy mit csinál az embere. Még percekig vele maradt a kép, amint az árnyszerő figura villámgyorsan átszeli a keresztezıdést. Kevin jól ismerte a Village-nek ezt a részét, gyakran járt a közeli étterembe ebédelni. Vincent atya lakhelyétıl nem messze tudott egy parkolót, úgyhogy alig félórával azután, hogy telefonált, már ott is állt a pap lakásának bejárati ajtaja elıtt. – Kérem, fáradjon be – köszöntötte az idıs ember mély, erıteljes hangja. Vincent atya furcsa megjelenése ellenére kedves, joviális öregúr benyomását keltette. A fekete nadrágot és fehér inget viselı pap nem lehetett magasabb százhatvan centinél, keze lehetetlenül aprónak, feje pedig aránytalanul nagynak tőnt testéhez képest. A pap kopasz fejét már csak a fül magasságában koszorúzta ısz hajsáv, és váratlanul ugrott elı a sőrő, bozontos szemöldök is. Az atya tiszta, világoskék szemei derőt sugároztak, akárcsak a nevetéstıl az arcán idırıl-idıre megjelenı gödrök. Korát meghazudtolóan kemény kézfogással köszöntötte Kevint. – Embertelen hideg lehet odakint – mondta Vincent atya, miközben vendége kabátját a fogasra akasztotta. – Igen, de a szél miatt még sokkal hidegebbnek tőnik… – Kevinnek ismét eszébe jutott a sarkon látott árnyékszerő alak. – Menjen csak egyenesen a nappaliba. Üljön le, helyezze magát kényelembe, amíg hozok egy teát. Vagy legyen inkább valami erısebb? – Halehet, az utóbbi. – Brandy jó lesz? – Igen, köszönöm. Kevin követte az idıs papot a barátságosan berendezett szobába. A mőmárvány kandallót szinte összepréselték a falakat teljesen beborító, könyvek százaitól roskadozó polcok. A tojáshéj színő rekamié elıtt üveglappal borított dohányzóasztalka volt, aminek párját a szoba jobb oldali sarkába helyezett hintaszék mellé állították. A világoskék padlószınyeg kissé kopottasnak tőnt, de nyugdíjaztatásához közeledve is hően szolgálta a nappaliban uralkodó példás tisztaságot és rendet. Vincent atya a bal oldali könyvespolc elıtt álló faragott komódhoz lépett, és mindkettejüknek öntött.

– Köszönöm – vette el az italt Kevin. – Ez majd átmelegíti… – A pap köszöntésképpen megemelte a poharát, és lehajtotta a tartalmát. Kevin követte vendéglátója példáját, majd egy darabig behunyt szemmel élvezte, hogy a melegség szétárad tagjaiban. – Nagyon zaklatottnak látszik, fiatal barátom. – És ez nemcsak látszat, atyám. – Hát igen. Ha már valaki pszichiáterhez vagy paphoz fordul, akkor ott nagy bajnak kell lenni – felelte mosolyogva a férfi. – Szóval maga Bob McKensie barátja? – Nem egészen. Védıügyvéd vagyok. A legutóbbi tárgyalásán én voltam Bob ellenfele. – Hm. – Vincent atya, úgy tudom, hogy ön sokat foglakozott az okkultizmussal – tért mindjárt a lényegre Kevin. – Igen, mindig rendkívül izgatott ez a terület. – Bob azt is elmondta, hogy ön pap és pszichiáter egy személyben. – Az igazsághoz hozzátartozik, hogy soha nem voltam fıállású pszichiáter, mindig papi hivatásomnak rendeltem alá ezt a szenvedélyemet, de már a klérusnak sem vagyok aktív tagja. – İszintén meg kell mondanom, hogy Bob mindkét minıségében ajánlotta önt. – Értem. Akkor talán vágjunk is bele. Miért keresett fel engem? – Vincent atya – Kevin az apró öregemberre függesztette szemét –, jó okom van feltétezni, hogy az ördögnek, vagy az ördög ügyvédjének dolgozom. Bárminek is nevezzük, természetfölötti hatalommal bír, és ezt arra használja föl, hogy segítse a gonosz tevékenységét ezen a világon. Bob McKensie azt mondta, hogy ön okkultizmussal foglalkozik, és nem fog kinevetni. Igaza volt? Reuben Vincent komolyan bólintott. – Gondolom, szó szerint értette az elmondottakat, igaz? – Igen. – Nézze, senkit nem tartok nevetségesnek, vagy vallási fanatikusnak addig, amíg magam meg nem gyızıdtem róla, hogy az. Tudnia kell, hogy hiszek a Gonosz létezésében, de nem tartom valószínőnek, hogy a bőnbeesés óta emberi alakban rejtızne itt a földön. Megválasztja, mikor akar megmutatkozni az emberek számára, mint ahogy Isten is mindig a maga választotta idıben tesz csodákat. Kevin nehezen tudta elképzelni errıl a hintaszékben ringó szelíd lelkipásztorról, hogyan segíthetne neki legyızni John Miltont. – Kétség nem férhet azonban ahhoz, hogy a Gonosz mindig velünk van. A poklok fejedelmének adományai ugyanúgy helyet kaptak a lelkőnkben, mint a kegyelem és a szeretet Istentıl származó áldásai. Sokan Ádám és Éva eredendı bőnét látják a bennünk lakozó rosszban, én inkább azt mondanám, hogy a jó és rossz közti választás szabadsága mutatja meg valójában az isteni hatalom dicsıségét. Tehát, a kérdésére úgy válaszolnék, hogy hiszek a Gonoszban, és hiszek abban, hogy mindannyiunkban ott lapul, és csak a kínálkozó alkalmat lesi. Vincent atya elmosolyodott. – És mibıl gondolja, hogy magának az ördögnek dolgozik? Kevin részletesen elmondta, hogy a Lois Wilson-ügytıl kezdve mi minden történt vele egészen addig, míg végül kétségbeesésében Bob McKensie-hez fordult segítségért. Vincent atya végig figyelmesen hallgatta Kevint, idınként bólintott is, mintha mindaz, amit hall, nem volna teljesen ismeretlen elıtte. Mikor Kevin befejezte történetét, a pap szótlanul felállt, az ablakhoz ment, és néhány percig gondolataiba mélyedve meredt kifelé az utcára. Végül visszafordult vendégéhez, és megtörte a

Kevin számára egyre terhesebb csöndet. – Egyáltalán nem képtelenség az, amit elmondott. Számos legenda, anekdota, történet figyelmeztet arra, hogy a Sátán védelmezi követıit. De a filozófusok és a teológusok közötti is sokan vannak, akik a gonoszban nem egyszerően céltalanul pusztító erıt látnak. Talán ön is ismeri a jó és rossz örök harcának egyik legnagyszerőbb irodalmi ábrázolását, az angol költı, John Milton Elveszett Paradicsomát. – John Milton! – Kevin felállt a székbıl meglepetésében. Aztán hirtelen nevetésben tört ki. – Nem értem, mit talál ebben a névben olyan viccesnek – szólt kíváncsian Vincent atya. – İ találta viccesnek. Elég beteges humora van. A férfit, akinek dolgozom, John Miltonnak hívják. – Ez kezd egyre érdekesebb Lenni – csillant fel a pap szeme. – Ezek szerint mégsem olvasta Miltont. – Egyszer mintha lett volna egy ilyen címő tétel egy vizsgán, de ha jól emlékszem, a szakmai tárgyak miatt még a tanár nevére sem maradt elég idım. – Elég nehéz olvasmány, de maradtunk még néhányan, akik szerint megéri a fáradságot. Szóval a lényeg, hogy Miltonnál Isten Lucifert és lázadó seregét a pokolba taszítja, ahol az ördög megszánja követıit. Milton klasszikus vezetıi erényekkel ruházta fel a Gonoszt, akinek karizmatikus ereje reményt és gondoskodást nyújt hívei számára. – John Milton is gondoskodik a társairól, otthont ad nekik, fizeti ıket, még orvost is fogad melléjük… – Igen, igen… Éppen ezért olyan érdekes, amit elmondott. Ez az ember ismeri az emberek szívében lapuló gonoszság titkát, látja az eljövendı bőnt, sıt minden bizonnyal csábít is rá, és ha már bekövetkezett, akkor megvédi új alattvalóit. Ahogy egy igazi vezérhez illik is. – Még akkor is megvédi ıket, ha az ügyfelei nem tudnak fizetni. Vincent atya hátradılt, és a plafonra függesztette szemét. – Rendkívüli, egészen rendkívüli… Hogy éppen ügyvédként öltsön alakot… Persze számolni kell az így kínálkozó lehetıségekkel. – Izgatottan nézett Kevinre. – Van néhány dolog, amit feltétlenül ki kell derítenie róla. Idıvel… – Errıl most szó sem lehet, atyám. Értse meg, hogy azért jöttem el magához, mert halaszthatatlanul segítségre van szükségem. Még nem mondtam el mindent. A feleségemrıl van szó. Biztosra veszem, hogy veszélyben van az élete, hacsak nem megy el abortuszra. De azt nem tudom, hogyan hitessem el vele, hogy mindez nem csak mese. – Hacsak nem megy el abortuszra? Kevin elmondta a papnak Gloria Jaffee halálának körülményeit, beszámolt “erotikus álmairól”, és Helen Scholefield többszöri kísérletérıl, hogy figyelmeztesse ıt. – Akkor döntöttem el, hogy megkeresem magát, mikor megtudtam, hogy Miriam terhes. – A Sátán gyermekei – szólt komoran az atya –, akik az ı lényegét testesítik meg. Félig emberi lények, akiknek nincs lelkiismerete, akiknek gonoszsága túllép az emberi értelem határain. Hitlerek, Sztálinok, Hasfelmetszı Jackek… ki tudná megmondani, miféle szörnyőséges szerzetek, teremtmények lehetnek ık? – Nagyon is intelligensek és rafináltak. Engedelmes gyerekek, akik hallgatnak az apjukra, és mindenben követik ıt. Kiváló ügyvédek, akik a társadalom megbecsült tagjaiként lassanként idehordják majd az egész poklot.

– Hát persze… Születnek majd jövendıbeli politikusok, tudósok, orvosok is. Belülrıl támadják majd meg a teremtést. A Gonosz végül hatalmába keríti majd az egész emberiséget, és így mégis gyızelmet arat az Úron. Kevin kétségbeesve nézett maga elé. Mégiscsak jobb lett volna az atyával felíratni valami erıs nyugtatót, majd elbeszélgetni vele a paranoiás megbetegedések ugrásszerő növekedésének szociológiai hátterérıl. Lehetséges volna, hogy az imént felfedezte minden idık legnagyobb szabású összeesküvését? Még mikor az ördög praktikáinak engedve nem látott az önteltségtıl, még akkor sem ragadtatta volna magát odáig, hogy istennek higgye magát, hát még Isten oltalmazójának. De akármilyen esélytelenül is induljon ebben a küzdelemben, Miriamet meg kell mentenie. Ha a feleségéért ördögökkel és démonokkal kell megküzdenie, akkor pontosan ezt fogja tenni. İ hozta ebbe a földi pokolba Miriamet, és nem számíthat az angyalok seregének támogatására. Richard Jaffee is egyedül maradt, de vele ellentétben, ıneki, Kevinnek, esze ágában sincs öngyilkosságot elkövetni. Helen Scholefield két választásról beszélt, de egy harmadikat követelt tıle. Egyrészt eladhatja a lelkét az ördögnek (a várospanoráma nem ér meg ennyit), másrészt lehet öngyilkos (megint csak a pokolban köt ki), de meg is ölheti Miltont. – A lélek és a test gyengesége között úgy látszik szorosabb összefüggés van, mint hittem – magyarázta Kevin, mikor leírta Miriam romló állapotát. – Az ellenálló képessége rohamosan csökken, egyre fáradékonyabb, szinte a szemem elıtt tőnik el. – A gonosz a tisztaságon és jóságon élısködik. Ez a magyarázata annak, hogy a Sátán fia végül kioltja anyja életét. – Mit kell tennem? – kérdezte suttogva Kevin. – Nem kételkedem a szavaiban, és ha valóban minden úgy igaz, ahogy elmondta, csak egy válaszút áll maga elıtt. El kell pusztítania a testet, amit az ördög kiválasztott magának. De elıbb minden kétséget kizáró bizonyosságot kell szereznie arról, hogy valóban a testet öltött Lucifert látja. Vincent atya felállt, és leemelt egy könyvet a polcról. – A Szent Biblia. Az Ördög nem érintheti, mert az isteni Ige elégetné sötét lelkét. Ha mégis hozzáér, megégeti a kezét, üvölteni kezd a kíntól. – Akkor esze ágában sem lesz hozzányúlni. – Adja neki ezt a könyvet ajándékba. Várjunk csak… – A pap az egyik szekrénybıl kivett egy egyszerő barna papírszatyrot. – Tegye bele ebbe, és úgy adja át. Ha tényleg ı a Sátán, akkor megégeti a kezét, mikor kiveszi a Bibliát a zacskóból. – Értem. – Kevin olyan óvatosan vette át könyvet, mintha bomba lenne. – És ha felüvölt, mit tegyek? Vincent atya az egyik könyv mögül elıhalászott egy arany feszületet Krisztus ezüstbıl készült másával. A kereszt húsz centi hosszú lehetett. – Ezt tartsa olyan közel az arcához, amilyen közel csak tudja. A megtestesült Gonosz szemét el fogja vakítani a fény, és egy idıre tehetetlen öregemberré válik. – És akkor…? – kérdezte Kevin. – Akkor… – Vincent atya megfordította a feszületet, és máris egy tőhegyes tırt tartott a kezében. – … Szúrja egyenesen a szívébe. Egy pillanatig se habozzon, különben a feleségével együtt örökre elvesztek. – Vincent atya közelebb hajolt Kevinhez. – Örökkön örökre. Kevin elvette a tırt is, és félelemmel vegyes tisztelettel forgatta a kezében. Ezen az ábrázoláson Jézus arckifejezése inkább az Úr katonájának haragját sugallta, mint megbocsátást. – És mi vár a feleségemre, és arra a… gyerekre? – Ha a Gonosz emberi alakját elpusztítják, a gyerekei is meghalnak. A felesége majd spontán elvetél, és ezzel megmenekül. De ne tegyen semmit, ha a próbák nem

sikerülnek. Akkor visszajön ide hozzám, és megbeszéljük, hogy mi a teendı. Megértett? – Igen – felelte Kevin. – Köszönettel tartozom magának. – Kevin hóna alá vette a zacskóban lévı Bibliát, a feszületet pedig az öve és a nadrágja közé szúrta. Vincent atya bólintott. – Az Isten vigyázza a lépteit, fiam. – A pap Kevin vállára tette a kezét, és elmormolt magában egy imát. – Köszönöm, atyám – suttogta Kevin. A ház csendesebb volt a szokottnál. Kevin még az éjszakás ır Lawsont sem látta sehol. A távirányítóval kinyitotta a garázsajtót, és beállt a helyére. Mikor kiszállt, szinte halotti csönd fogadta, amibe valósággal belerobbant a kocsi ajtajának csapódása. Kevin látta a többi ügyvéd kocsiját. A garázs távolabbi sarkában pedig megpillantotta a cég limuzinját is. Amióta itt lakott, elıször fedezte fel azt az ajtót, ami valószínőleg Charon lakásába nyílik. Charon… Nem Káron volt a neve annak a mitológiai alaknak, aki Hadeszbe viszi az holtak lelkeit? John Milton vicces hangulatában lehetett, amikor a keresztelıt tartotta. Persze Charon valóban minden nappal elırébb vitte az ügyvédeket a pokolhoz vezetı úton. Rajtunk viccelıdik, gondolta Kevin. Kevin a lifthez ment. Az elsı dolga az lesz, hogy Miriamnek mindent elmond, és ezúttal mindenképp meggyızi. Ha kell, felhívatja vele Vincent atyát. A lakásához ért, de belépve felesége helyett csak egy üzenetet talált. “Elfelejtettem szólni, hogy ma estére balettjegyünk van a lányokkal. Nyugodtan feküdj le, lehet, hogy nem jövök az elıadásról egybıl haza. A hőtıben találsz félkész lasagnát, csak meg kell melegítened a mikroban. Millió puszi, Miriam.” – Teljesen megırült? – Kevin kétségbeesetten morzsolgatta kezében a cédulát. – Azok után, amit elmondtam neki, hogy elrohantam segítségért, azok után egyszerően nem enged az esti programból!? Már elveszett, gondolta. Hiába is gyızködné. Kevin tekintete ekkor a telefon mellett heverı aranykulcsra tévedt. Most felmehet, és leszámolhat John Miltonnal. Felkapta a kulcsot, és hóna alatt a csomaggal, övében a kereszttel a lifthez ment. Behelyezte a zárba a kulcsot, és megnyomta a “P” gombot. Az ajtók becsukódtak, és a lift elindult fölfelé, mintha csak a pokol bugyraiból emelné ki utasát. Kevin úgy érezte, hogy az ajtók már-már kínos lassúsággal nyílnak. A hatalmas teremben félhomály ült, csak a zongorára helyezett gyertyák fényei derengtek, félelmetes árnyjátékot vetítve az óriási falakra. A hangszórókból halk muzsika szólt. Kevin kis hallgatózás után a zongoradarab részletében ráismert arra az elbővölı zenére, amit Miriam játszott a partin. Kevin lelki szemei elıtt megjelentek Miriam kecses, elragadtatott mozdulatai. Kilépett a liftajtón, és figyelmesen fülelt, hogy hall-e valami mozgásra utaló neszt, amikor a sötétbıl váratlanul kibontakoztak John Milton alakjának körvonalai. Mr. Milton, aki burgundi vörös szmokingját viselte, az egyik bırfotelben ült egy pohár bort kortyolgatva. – Nocsak, Kevin. Milyen kedves meglepetés. Jöjjön csak be. Épp üldögélek itt egy pohár jó bor társaságában, és ami azt illeti, pont magára gondoltam. – Igazán? – Igen. Hallom, kivett egy nap szabadságot. Jobban van? Kipihente magát? – Úgy-ahogy. – Hát ez remek. Még egyszer hadd gratuláljak a gyızelméhez. – Igazán nem kellett sokat tennem érte. – Kevin beszéd közben lassan Milton felé indult. – Az ön üzenete nyerte meg nekem azt a pert.

– Á, igen, az üzenet. Még mindig foglalkoztatja? – Nem. – Nem? Helyes. Ahogy nagyapám mondogatni szokta: “ajándék lónak ne nézd a fogát”. – Úristen! – Tessék? – Az én nagyapám mondta ezt mindig. – İ is? – John Milton szélesen elmosolyodott. – Valószínőleg minden nagyapa ilyesmikkel traktálja az unokákat. Ha egyszer nagyapa lesz, majd meglátja. John Milton letette a poharát a mellette álló asztalra. – Jöjjön, üljön ide. Úgy áll ott, mint valami hírnök. Parancsol esetleg egy pohár bort? – Kevin a pohárra nézett, a vörös folyadék furcsán derengett a gyertyafényben. – Most nem, köszönöm. – Nem? – Milton hátradılt, és alaposabban szemügyre vette Kevint. – Mit tart a hóna alatt? – Ajándék önnek. – Nahát, igazán milyen figyelmes. És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – Hálám jele mindazért, amit értem és Miriamért tett az elmúlt idıszakban. – Nekem az a legszebb ajándék, hogy sikeresnek láthatom magát a tárgyalóteremben. – Mégis, úgy éreztem, hogy ki kell mutatnom valamilyen módon az ön iránti érzéseimet. Kevin odalépett John Miltonhoz, és lassan átnyújtotta a könyvet tartalmazó papírzacskót. – A formája alapján könyv lehet. Kevin eközben jobb kezét lassan a zakója alá csúsztatta, és megmarkolta az arany feszületet. – Az is. Újabban ez a kedvencem. – Annál értékesebb nekem ez az ajándék. Milton bedugta kezét a zacskóba. Amíg a könyvre nyomott cím láthatóvá nem vált, nem történt semmi, de amint John Milton meglátta a “Szent Biblia” felirat betőit, szemei tágra nyíltak, és iszonyatosan felüvöltött, épp ahogy Vincent atya megjósolta. Kevin elırántotta övébıl a keresztet, és kinyújtott karral John Milton szemei elé tolta a haragvó Jézus arcát. Az ismét felüvöltött, és amilyen gyorsan csak tudta, tenyerébe temette az arcát. A fotel támlájának feszült testtel igyekezett hátrálni. Kevin megfordította kezében a keresztet, és gondolkodás nélkül beledöfte John Milton szívébe. A tırnek kiképzett kegytárgy úgy siklott a húsban, mint kés a vajban. A sebbıl kezdett ömleni a vér, de Kevin addig nem vette ki fegyverét, amíg tövig nem mártotta Milton mellkasába. John Miltonnak annyi ideje sem maradt, hogy levegye a szemérıl a kezét. Úgy halt meg a fotelben ülve, arcára tapasztott kézzel. Kevin hátralépett. A kereszt biztosan állt Milton bordái között, de Jézus arca most mintha némi elégedettséget tükrözött volna. Kevin egy ideig nem mozdult a hulla elıl. Megvárta, míg megszőnik testében a remegés. Hát vége, gondolta. Megmentette saját lelkét, és felesége életét. A nappali egyik telefonjához lépett, hogy felhívja Vincent atyát. A harmadik csöngésre az idıs pap végre felvette a kagylót. – Itt vagyok a lakosztályában – mondta a telefonba Kevin. – Minden pontosan úgy történt, ahogy megmondta. – Tessék? – Megtettem, atyám. Felüvöltött, mikor a Bibliát kézbe vette, és megvakult a kereszt láttán. Pontosan úgy végeztem vele, ahogy, mondta. A vonal másik végén

hosszú csend következett. – Pontosan azt tettem, amit mondott, igaz? – Hát persze, fiam – mondta szárazán Vincent atya, aztán Kevin mintha gépies nevetést hallott volna megreccsenni a kagylóban. – Pontosan azt tette, amit mondtam. Most már ne is csináljon semmi mást, maradjon, ahol van. Hívom a rendırséget. – A rendırséget? – Csak maradjon ott, ahol van. – Ezzel Vincent atya le is tette a kagylót. Kevin egy darabig értetlenül hallgatta a telefonbúgást, aztán visszatette a telefont. A hulla felé pillantott. Valami megváltozott. Lassan a fotelhez sétált, és lepillantott a testre. A szíve vadul dobogni kezdett, és jeges félelem járta át a tagjait. John Milton továbbra is halott volt, a tır továbbra is ott volt a szívében. De a keze már nem takarta az arcát. És John Milton mosolygott.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET – HIDD EL, NEM TALÁLSZ náluk jobb védıt – erısködött Miriam. – Ez az egyetlen elképzelhetı logikus lépés. Inkább hálásnak kellene lenned, hogy egyáltalán szóba állnak veled azok után, amit tettél. Csoda, hogy nem győlöltek meg minket. Kevin nem szólt semmit. A vele szemben lévı börtönfalat bámulta, és azon tőnıdött, hogy minden valószínőség szerint tényleg megırült. A villámgyorsan a helyszínre érkezı rendırök után nem sokkal az ügyvédek is megérkeztek feleségeik és Miriam társaságában. Kevin nem volt hajlandó beszélni a körülötte lévıkhöz, még a feleségével sem váltott egy szót sem. Miriam amúgy is hisztérikus rohamot kapott, és ki tudja, mi történik, ha Jean és Norma nincsenek mellette, hogy megvigasztalják. A fiúk ezért még meg is dicsérték Kevint, mondván, hogy jó védenchez illı módon egy szót sem szól, csakis az ügyvédje jelenlétében. De ı egyiküket sem akarta látni soha többé, akárhogy is kérlelte Miriam. Győlölték ıket a többiek, csak a jól bevált professzionális módszerrel akartak megszabadulni tılük is. Miriam persze ebbıl semmit nem vett észre. Olyan törékenynek és sebezhetınek tőnt most a felesége! És még mindig terhes volt. Egyelıre nem zajlott le a spontán vetélés, de hamarosan be kell következnie. Vincent atya eddigi összes jóslata bevált. Kevin Miriamre nézett, és magában csodálkozva kellett beismernie, hogy felesége egyáltalán nem úgy fest, mint akinek fájdalmai lennének. A sírástól ugyan elkenıdött az arcán a smink, de a festék alól elıtőnı bırön már nyoma sem volt a korábbi sápadtságnak. Miriam láthatóan kivirágzott a terhesség hetei alatt. Talán mindez annak a jele, hogy a szíve alatt hordott gonosz kezdi elveszteni erejét. Akkor van hát még remény! – Hogy érzed magad? – Szörnyen. Szerinted mégis hogyan kellene ereznem magam? – Nem úgy értem. Az egészségeddel minden rendben? Jól viseled a terhességet? Vagy jöttek ki rajtad újabb foltok? – Nem. Semmi. Tökéletesen érzem magam – felelte Miriam. – Nem rég voltam az orvosnál, és megnyugtatott, hogy minden rendben. Kevin egyre csak a feleségét nézte. Olyan távol volt tıle, a kettejük egykori mélyen bensıséges viszonya egyszerre mintha soha nem is létezett volna. Már nem tartoztak egymáshoz. Az asszony idegenné vált számára, a szemébıl eltőnt az a melegség, amibe elsı látásra beleszeretett. Mintha valaki más lenne a testében. Persze volt is. Egy sötét, gonosz hatalom örököse, aki lassanként felél az asszonyban mindent, ami Kevin számára valaha Miriamet jelentette. Az orvos is közéjük tartozik, nyilván valahogy mesterségesen életben tartja a magzatot, gondolta Kevin. – Kérlek, ne menj többé ahhoz az orvoshoz, Miriam. Könyörgöm, többet ne menj oda! – Úristen, Kevin. Értsd meg, hogy beteg vagy. Hogy valami történt veled, és teljesen elborult az elméd. Istenem! – Nem ırültem meg, Miriam. Meg fogod látni, hogy nem vagyok ırült. Miriam hátradılt, és Kevin megérezte a nıbıl felé áradó megvetéssel főszerezett közönyt. – Kevin, csak azt mondd meg, hogy miért csináltad? Miért kellett neked a világon élı összes ember közül épp Mr. Miltont megölnöd? Az ır erre a mondatra feléjük fordította a fejét, aztán úgy tett, mintha valami mást

nézett volna. – Elıszörre sem hittél nekem, és most sem hinnél, úgyhogy várd meg a tárgyalást, akkor minden kiderül. – A tárgyalást? – fintorodott el Miriam. Kevin észrevette, hogy felesége olyan új szokásokat vett föl, amik néhány hete még tökéletesen idegenek lettek volna tıle. – Ugyan, mit vársz a tárgyalástól? Beismerted a bőnösséged, és nem engeded, hogy a város, sıt talán az ország legjobb ügyvédjei képviseljenek a bíróság elıtt. – Már utána érdeklıdtem, és fogadtam is egy jogászt. – Kit? – Nem valami nagy név, de energikus és tehetséges. Még csak nem is gazdag, de legalább nem tartozik közéjük. – Egyelıre. De ha veszítek, nemsokára ı is köztük lesz – tette hozzá magában Kevin. – Ez nem valami bölcs döntés, Kevin. – A legbölcsebb. Így még van valami esélyem, hogy bebizonyítsam az igazamat. – Paul szerint pszichiátriai vizsgálatnak kellene alávetni. A vád azt fogja állítani, hogy ítélıképességed birtokában cselekedtél. Ha ennek be tudnánk bizonyítani az ellenkezıjét, nem ítélhetnének el szándékos, elıre kitervelt gyilkosságért. Ennél többet pedig nem remélhetsz. – Ez Paulra vall. Fogadni mernék, hogy már ajánlott is neked valakit. – Igen, kitőnı szakembereket ajánlott. Olyanokat, akiket a cég már korábban is felkért hasonló vizsgálatokra, és már bizonyították képességeiket. Kevin úgy látta, hogy Miriam cinkosan rákacsintott. Már egészen közéjük való. Értelmetlen bármivel is próbálkoznia, amíg a tárgyalás véget nem ér. – Az orvosok egyöntetően azt fogják állítani, hogy nem vagyok épelméjő. És akkor soha nem derül ki az igazság, hát nem érted!? Kevin olyan közel csúszott az asszonyhoz, amilyen közel csak tudott anélkül, hogy magára vonná az ır figyelmét. – De nem ez fog történni. Nem fogunk ilyen vizsgálatot kérni. Egyáltalán nem lesz semmilyen orvosi vizsgálat! – Kevin dühösen az asztalra csapott. Erre Miriam ijedten a szája elé kapta a kezét. A nı szemei megteltek könnyel. Miriam értetlenül ingatta a fejét. – Mindenkit annyira letört, amit tettél. A te szüléidet, az enyémeket, a fiúkat. Normát, Jeant… – És Helennel mi van? – Kevin ırült fénnyel a szemében csapott le az ıt igazoló bizonyítékra. – Ugye te nem akarsz csak úgy megfeledkezni róla, pusztán azért, mert a többiek élve eltemették egy szanatóriumban!? – Nem feledkeztem meg róla, és ha tudni akarod, a többiek sem. İ tehet errıl az egészrıl, de senki sem hibáztathatja, mert abban az idıben ı is nagyon beteg volt. Nem tehetı felelıssé mindazért, amit abban az állapotban mondott vagy tett. – Miriam beszéd közben elıvett a táskájából egy kis tükrös neszesszert, és hozzákezdett, hogy rendbe hozza a sminkjét. – Hál' Istennek most már sokkal jobban van. – Jobban? – Kevin idegesen hátradılt a székében. – Ezt meg hogy érted? Meghalt? – Ugyan, Kevin, hagyd már ezt abba…! A kezelések sikerrel jártak, és Helen már nincs kómás állapotban, sıt rendesen eszik, és összefüggıen, értelmesen beszel. Ha így javul továbbra is, Paul szeretné, ha már egy hét múlva hazaköltöztethetné. – Haza? Soha nem lesz hajlandó átlépni Paul lakásának még a küszöbét sem. – Minden nap megkérdezi, hogy mikor mehet már végre haza. Norma és Jean meglátogatták, és azt állítják, hogy valóságos csoda történt. – Hát éppen ez az – mondta elırehajolva Kevin. – Ezért akarnak engem is bedugni oda, hogy… Nem! Soha! – állt fel Kevin a székbıl.

– Kevin! – Hagyj most magamra, Miriam. Fáradt vagyok, és ma van az elsı megbeszélésem az ügyvédemmel. Ha valami történik veled, azonnal értesíts. Nemsokára be kell következnie. – Minek kellene bekövetkeznie? – Majd meglátod – felelte Kevin. – Majd meglátod – ismételte reménykedve, és az ır kíséretében visszaindult a cellájába. Milyen különös, gondolkozott Kevin. Mit tettek Helen Scholefielddel, amitıl “javult az állapota”? Lehet, hogy ki tudták törölni az emlékezetét? Veszélyes dolgokat tudott, nem engedhetnek meg maguknak ekkora kockázatot, fıleg nem a tárgyalás elıtt. Lehet, hogy kivették a homloklebenyét? Lobotómia… biztosan ez lehet a magyarázat. És hogyhogy Miriam még mindig terhes? Az atya azt mondta, hogy ha a Gonosz teste már nem él, az utód is vele pusztul. Miért tart ilyen sokáig? Lehetséges, hogy mesterségesen életben lehet tartani a magzatot? Beszélnie kell a pappal. De miért nem látogatja meg? És miért volt olyan furcsa az az utolsó telefonbeszélgetés? Egyáltalán, minek hívta rá a rendıröket? Ez is a terv része lenne? Sok mindent meg kellett még értenie… Túl sokat is. Az a legfontosabb, hogy higgadtan felépítse a stratégiáját. Ez lesz a történelem leghíresebb tárgyalása. Egy névtelen ügyvéd segítségével be fogja bizonyítani, hogy önvédelembıl ölt. Hogy sikerült visszarántania az emberiséget a pokol kapujából, hogy egymaga elpusztította a testet öltött Gonoszt. Bizonyítékként kérni fogja a könyvtár számítógépein tárolt adatokat, és beidézteti Beverly Morgant. Aztán koronatanúként az emelvényre lép majd Vincent atya, egy minden gyanú fölött álló, fedhetetlen polgár, és a vallomásával el is dönti a pert – morzsolta foga közt a szavakat a cellában Kevin. – Nem lesz semmi baj. Minden menni fog, mint a karikacsapás – szögezte le magában némán. – Persze – hallotta a háta mögött lépkedı ır hangját. – Minden nagyszerően fog menni. Most már a kezünkben vagy. Kevin oda sem figyelt. Amint bezáródott mögötte a cella ajtaja, elıvette a jegyzettömbjét, és lázas stratégiai elıkészületekbe kezdett. Az ügyvédje neve William Samson volt. Huszonhét évével úgy nézett ki a megnyerı külsejő fiatalember, mintha reklámcégek reklámozásával keresné a kenyerét. Samson nem hitt a szerencséjének, hogy egy ilyen fajsúlyú ügyet bíznak rá, ami ráadásul akkora port kavart, hogy egy jó darabig biztosan integethet anyjának a tévében. William Samsonnak tulajdonképpen még csak egy büntetıjogi pere volt, amikor egy tizenkilenc éves fıiskolás diákot védett, akit azzal vádoltak, hogy egy pisztollyal kirabolta a kollégium közelében lévı boltot. A tolvaj símaszkot viselt, és a rendırség talált is egy, a leírásnak megfelelı maszkot a fiúnál. Viszont semmilyen más sífelszerelés nem volt a lakásban, pedig a gyanúsított versenyszerően síelt. A fiú külseje megfelelt a vallomásokban rögzített személyleírásnak, ráadásul az ifjú sportoló bizonyíthatóan tele volt szerencsejáték-adóssággal. Ennek ellenére az eset nem volt lezártnak tekinthetı, mert nem találták meg a fegyvert, ráadásul a fiú barátnıje azt vallotta, hogy a gyanúsított vele volt a tett elkövetésének idıpontjában. Samson természetesen tisztában volt vele, hogy a lány hazudik, és már elıre fázott attól, hogy az esküdtek elıtt nem lesz valami túl meggyızı. Védence szíve csücske abban a pillanatban példás hátraarcot csinált, amikor Samson elmagyarázta neki, hogy mi jár hamis tanúzásért, és hogy mi mindent meg nem tesz majd az az ilyen meg olyan ügyész azért, hogy kétségbe vonhassa a lány szavahihetıségét. Egy nappal a tárgyalás megkezdése elıtt tehát fogta magát, átsétált a kerületi ügyészségre, és alkut ajánlott. A

vád bizonyíték hiányában elejti a fegyveres támadás vádját, de fenntarthatja a vádat rablás bőntettének elkövetésében. Mivel védence büntetlen elıélető volt, megúszta hat hónap börtönnel és öt év felfüggesztettel. Kevin nem sokat tudott az ügy részleteirıl. A lényeg az volt, hogy legalább a védıje ne az ördög szolgája legyen, és rendelkezzék annyi rátermettséggel, amit ez az ügy megkíván. Az elsı megbeszélés azzal kezdıdött, hogy Kevin részletesen vázolta, miképp akarja bizonyítani az önvédelembıl elkövetett emberölést. Samson eleinte még figyelemmel hallgatta ügyfelét, jegyzetelt, belekérdezett a dolgokba, aztán már csak reménytelenül bámulta a cella padlóját. Csalódottsága nem is lehetett volna nagyobb. A nagyapjának volt igaza: nem minden arany, ami fénylik. Az ügyfele klinikai eset, egy hisztérikus paranoiás elmebeteg, aki nem védıügyvédre szorul, hanem akut kezelésre. Mikor Kevin befejezte, Samson azt javasolta, hogy kérjen pszichiátria véleményezést beszámíthatóságáról. – Épp ezt akarják! – tiltakozott Kevin. – Ha elmebeteggé nyilvánítanak, akkor nem leplezhetem le az összeesküvést, vagyis sikerül elhallgattatniuk a tanúimat. – Ebben az esetben nem vállalhatom el jó lelkiismerettel az ügyét – jelentette ki William Samson. – Senki nem fog hinni magának, így nem lesz indítéka az önvédelemre. Ilyen feltételek mellett nem tudom ellátni a védelmét, Mr. Taylor. Kevint elkeserítette az ügyvéd döntése, de ugyanakkor lelket is öntött belé. William Samson az a fajta tehetséges fiatal ügyvéd volt, aki minden tıle telhetıt megtesz védence érdekében, de csak az erkölcs diktálta keretek között. Én is ilyen voltam, gondolta Kevin magában. Az ifjú Samson erıt és új reményt adott neki a folytatáshoz. – Akkor magamat fogom védeni – szólalt meg végül. – Azért mindenképp jöjjön el a tárgyalásra. Még az is lehet, hogy meglepetést fogok okozni magának. William Samson késıbb valóban meglepve hallotta, hogy a vád orvos szakértıi vizsgálata épelméjőnek találta Kevin Taylort, aki az orvosok szerint a tett elkövetésének pillanatában különbséget tudott tenni aközött, hogy mi helyes, és mi nem. A vád állítása szerint a vádlott meséje az ördögi összeesküvésrıl csak a valódi indíték elleplezésére szolgál. Kevin számára azonban a negatív pszichiátriai vélemény volt az elsı kedvezı jel. Az emberek kénytelenek lesznek meghallgatni ıt, de Vincent atya vallomását látatlanul is elhiszik. Innen már egyenes út visz a gyızelemig. Igenis be fogja bizonyítani, hogy önvédelembıl ölt. A legjobb pillanatban szállt fel a fehér füst, hiszen még a saját védelmét sem láthatná el, ha beszámíthatatlannak nyilvánították volna. De aztán kártyavárként omlott össze minden reménye. Ragaszkodott hozzá, hogy rendırtisztek jelenlétében töltsék le és nyomtassák ki a cég gépein tárolt valamennyi információt. Ez meg is történt, azonban “Jövıben esedékes ügyek” címő file-t nem találtak. Még a menün sem szerepelt ilyesmi. – Egyértelmő, hogy kitörölték a számítógépbıl – jelentette ki Kevin magabiztosan. – Elıbb is rájöhettem volna, hogy így lesz. Természetesen senki nem hitt neki, de Kevin bízott a többi adujában; A tárgyalás elsı napján Todd Lungen ügyész ismertette a vádat. Lungen McKensie-vel lehetett egyidıs, de jó megjelenésének köszönhetıen sokkal sikeresebbnek mondhatta magát kollégájánál. Kevint az ügyész magabiztos, már-már arrogáns fellépése a saját stílusára emlékeztette. Lungen az esküdtek és a népes hallgatóság elıtt elmondta, hogy az eljárás során meg fogja gyızi ıket arról, hogy a vádlott minden kétséget kizáróan bőnös valamennyi ellene felhozott vádpontban. A banális történetnek három szereplıje van: a vádlott, felesége és az áldozat, akit a férj azzal gyanúsított, hogy viszonya volt feleségével, és teherbe ejtette. Lungen hatásosan ecsetelte, hogy milyen hihetetlenül képtelen mesét tákolt össze Kevin Taylor abban a hiszemben, hogy ezzel megmenekülhet méltó büntetésétıl. A hidegvérő gyilkos nem

magyarázhatja önvédelemmel szörnyő tettét, hiszen bizonyítást fog nyerni, hogy gondosan, elıre kitervelte a bosszúvágyból elkövetett gyilkosságot. Ezek után Normát és Jeant szólították az emelvényre. Mindketten eskü alatt vallották, hogy Miriam a gyilkosság elıtt beszélt nekik férje féltékenységi rohamairól. Arról is tudtak, hogy Kevin Taylornak az a kényszerképzete támadt, hogy John Milton teherbe ejtette feleségét. Norma hozzátette, hogy Miriam a gyilkosságot megelızı idıszakban kifejezetten tartott férje kitöréseitıl. Mikor szót kapott, Kevin próbálta a Jaffee házaspárra terelni a szót, de nem sokra ment a két nı semmitmondó feleleteivel. Ekkor Helen Scholefieldrıl kérdezte ıket, de a két nı tagadta, hogy Helen valaha is beszélt volna nekik bármiféle összeesküvésrıl. Lungen visszakapta a tanúkat, így Jeannek alkalma volt elejteni egy ártatlan megjegyzést arról, hogy Helen jelen pillanatban is ideggondozás alatt áll egy szanatóriumban. – Tehát még ha mondott is volna Helen Scholefield a vádlott állításaihoz hasonló képtelenségeket, akkori, elmeállapotát figyelembe véve ez a tény aligha lenne bizonyító értékőnek tekinthetı – vonta le a következtetést Jean szavaiból Lungen. Majd az esküdtek felé fordulva még hozzátette: – És ezt bármelyik zugügyvédnek épp olyan jól kell tudnia, mint nekem. Hát még tanult kollégámnak, aki pedig tudásával és felkészültségével nemrég méltán aratott zajos sikert e terem falai között! A vád Pault, Dave-et és Tedet szólította következınek. Mindannyian egyöntetően állították, hogy John Milton a büntetıjog kiemelkedı egyéniség volt, életét az igazságszerete és diadalra juttatásának nemes és szent célja vezette. Jótékonykodó, áldozatkész filantrópként ismerték, aki példátlan odaadással egyengette az alkalmazásában lévık pályafutását, sıt még családjaikról is gondoskodott, mikor erre szükség volt. Külön is kitértek arra, hogy a hetvennégy éves John Miltonról alávaló rágalom azt állítani, hogy nıcsábász volt. Soha semmilyen ürüggyel nem közeledett félreértésre okot adó módon a feleségükhöz. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Kevin egyszerően képtelen elfogadni, hogy egy maga kreálta világban él, aminek semmi köze a valósághoz. Kevin erre kijelentette, hogy nem is fárad a három ügyvéd kihallgatásával, mert azok John Miltonnak, a testet öltött Sátánnak a fiai. A bírónak csendre kellett intenie a hallgatóság tagjait, akik közül – az említett szavak miatt – többen is felháborodásuknak adtak hangot. A vád ezúttal a tárgyi bizonyíték bemutatását kérte, és behozták a keresztet formázó tırt. Kevin nem tett arról vallomást, hogy ezzel a fegyverrel ölte-e meg Miltont, ezért egy rendırségi szakembert kértek fel az ujjlenyomatok azonosítására. Ezután Kevint a penthouse nappalijába vitték, ahol szembesítették azokkal a nyomozókkal, akik a gyilkosság után elsıként érkeztek a helyszínre. A rendırök a vádlott jelenlétében megesküdtek, hogy Kevin keze a gyilkosság után véres volt, és, bár nem vallotta be, nem is sem tagadta, hogy ı Milton gyilkosa. Lungen magabiztosan adta át a szót a védelemnek. Kevinnek a védelem álláspontjával kellett kezdenie, de úgy érezte, hogy az elmúlt napok kudarcai után hatásos felütés lenne, ha mellette is szólna valami vagy valaki. Ezért a védelem részérıl elsıként Beverly Morgant szólította tanúskodni. Kiderült, hogy a szerencsétlenül járt volt ápolónı akut alkoholmérgezést kapott, és kómás állapotban fekszik a Morton Memorial Hospital egyik kórtermében. A bírósági orvos szakértı kiutazott, és megvizsgálta Beverlyt, de nem sok esélyt látott arra, hogy az asszony valaha is felépül. Lungen megjegyezte, hogy sajnálatosnak tarja az asszony állapotát, de tény, hogy a védelem elmaradt tanúja egy iszákos, munkanélküli ápolónı, aki ugyanebben a bírósági teremben még nem is olyan rég azzal lepte meg a vádat, hogy eskü alatt megmásította a rendırségen tett korábbi vallomását.

Mivel a Kerületi Ügyészség Todd Lungent jelölte ki a vád képviseletére, így Kevin beidézhette a védelem tanújaként Bob McKensie-t. De Bob válaszai hallatán Kevinnek az a kísérteties érzése támadt, hogy Bob McKensie emlékezete egy másik beszélgetést rögzített, mint az Övé. McKensie elismerte, hogy Kevin beszélt neki a Milton-cég klientúrájával és munkastílusával kapcsolatos aggályairól. Kevin azt állította, hogy a cég ügyvédei messzemenıen túllépik hatáskörüket, hogy kieszközöljék védenceik felmentését. Aztán még hozzátette, hogy ez annak ellenére is így történik, hogy az ügyfélkör kizárólag elszánt bőnözıkbıl áll. Tehát láthatóan azzal a szándékkal érkezett hozzám, hogy befeketítse elıttem a John Milton és Munkatársai vállalatot. De az már az elsı pillanattól fogva teljesen nyilvánvaló volt a számomra, hogy csak a bosszúvágy hajtja. A késıbbiek még inkább azt igazolták, hogy vélt sérelmei miatt terjeszti ezeket az ellenırizhetıségük miatt egyébként meglehetısen ártalmatlan rágalmakat. McKensie szerint Kevin Taylor megvallotta: biztosan tudja, hogy a feleségének viszonya van fınökével. Kevin nem hitt a fülének. – Hazudik! Ilyet soha senki elıtt nem mondtam! Lungen tiltakozott a vádlott minısíthetetlen magatartása miatt, a bíró a tiltakozást helybenhagyta, és rendreutasította Kevint. – Felszólítom a vádlottat, hogy tartózkodjon a személyeskedı, jogászhoz méltatlan kitörésektıl, és fegyelmezze magát a továbbiakban. Most pedig Mr. Taylor: vagy felteszi a védelem kérdéseit, vagy szólítom a következı tanút. – De bíró úr, ez az ember hazudik! – Ennek eldöntését kérem bízza az esküdtszékre. Tehát: van kérdése? – Igen. Azt ajánlottad, hogy látogassam meg Vincent atyát, igaz? – Igen – felelte McKensie. – Nagyon jó. Most megkérlek, hogy magyarázd meg a tisztelt bíróságnak, hogy mi másért küldtél Vincent atyához, ha nem azért, hogy a Gonoszról és a róla szóló okkult tanokról kapjak felvilágosítást? – Mert azt reméltem, hogy segíteni tud rajtad. Reuben Vincent képzett pszichiáter, akinek tudásában, tapasztalatában bízva joggal hihettem, hogy idıvel megtanít majd téged arra, hogy egészségesebb, belátóbb módon kezeld a benned dühöngı bosszúvágyat. – Mit? Bob McKensie az emberi hitványság iránti közönybıl fakadó bölcsességgel a tekintetében szemlélte a hitetlenkedı, levegıért kapkodó ügyvédet. Kevin sarkon fordult, és szemével Paulékat kereste a hallgatóság soraiban. Várakozásának megfelelıen a kis társaság férfitagjai széles mosollyal jelezték, hogy remekül szórakoznak a “Vesd el magad! Dıl az életed!” címő habkönnyő show-mősor nyilvános premierjén. Jean és Norma viszont feláldozta azt a kevéske sekélyes szórakozást, amit Kevin jelentett volna számukra. İk. már örökre a legjobb barátnık maradnak, akik most is csak azon igyekeznek, hogy lelki támaszt nyújtsanak a vigasztalhatatlant depressziós Miriamnek. A kis koncerté Kevin felesége dúdolta az ellenpontot: “Vesd el magadtól az életed!” De hogy a könnyeknek ez az édes-bús bongása Kevinnek szólt, vagy sem, azt valószínőleg maga a férj sem merte volna megkérdezni. Kevin lehunyta a szemét, és lelkében ismét átélte a Lois Wilson-per sorsdöntı pillanatát: azt a rövid kis másodpercet, amikor még eldönthette, hogy sarokba szorítjae a lányt vagy sem. Lehetséges, hogy még mindig a Long Island-i tárgyalóteremben áll? Hogy csak most érkezett el az idı, hogy Blithedale tisztes, igazságszeretı polgárai elıtt szólásra emelkedjen? Akkor minden más lidérces álom volt, semmi más!?

– Mr. Taylor! – A bíró kénytelen volt a tárgyalás folyamatossága érdekében megzavarni Kevin pillanatnyi boldogságát. Az ügyvéd McKensie-re pillantott, aki éppen egy cinkos “Nevesd el magad! Dıl a lé, te Ted!”-mosoly harmadik szólamát küldte McCarthy felé. – Hát persze! – kiáltotta Kevin. – McKensie is benne van! – Kevin odalépett az emelvényhez, és Bob közvetlen közelébıl követelte, hogy ismerje el, hogy végig röhögött a markában. – Mr. Taylor? – próbálkozott meg ismét a perrendtartással a bíró. – Tisztelt bíró úr! McKensie is benne volt… Rendszeresen alkut kötött velük, és… és ott volt a partin is! Lungen már nem is sietett bejelenteni, hogy tiltakozik. Szépen, kényelmesen felállt, elmondta, amit ilyenkor illik, a bíró gondolkodás nélkül elfogadta a tiltakozást, az esküdtek pedig leesett állal nézték ezt a cirkuszt. Ehhez foghatót nem nagyon láthattak. És még korántsem volt vége. Kevin látta az esküdtszék tagjainak kétségbeesett tekintetén, hogy kezdenek ıszintén félni tıle. Nem baj, még nincs veszve minden. Az atya maradt az utolsó szalmaszál, ami még a fortyogó katlan tetején úszott. Kevin szólította utolsó tanúját. Vadonatúj, duplasoros öltönyében az alacsony, köpcös emberke valahogy nem az életét Istennek és a tudománynak szentelı aszkéta képét idézte fel a hallgatóságban. Viszont pont úgy nézet ki, mint tízbıl tíz pszichiáter: volt egyetlen egy különc vonása, minden másban viszont egy disztingvált pénzember sematikus vázlatára hasonlított. Kevin izgatottan tette fel az elsı kérdést: – Vincent atya, kérem, számoljon be a John Miltonról köztünk lefolyt beszélgetés részleteirıl. – Attól tartok, az orvosi titoktartás felment az alól, hogy erre a kérdésre válaszolnom kelljen. – Dehogyis, atyám… nyugodtan beszélhet, mivel ez esetben a törvény az én érdekeimet védi, ezért én most mentesítem a titoktartási kötelezettsége alól. Vincent atya a bíróra pillantott. – A vádlottnak valóban jogában áll ezt megtenni. Vincent atya lemondóan ingatta a fejét, aztán az esküdtek felé fordulva, visszaidézte a kérdéses nap ıt érintı eseményeit. – Nos… – Reuben Vincent megköszörülte a torkát. – Mr. Taylornak Bob McKensie ajánlott engem. Csak egyetlen rendelésemen járt, de ennyi elég is volt, hogy felismerjem a benne kavargó ellentmondásos érzéseket, és felmérjem a sosem szunnyadó, dühödt haragban rejlı veszélyeket. Mr. Taylor bevallotta: arra készül, hogy megfizessen John Miltonnak azért, mert az elcsábította és teherbe ejtette a feleségét. Azzal magyarázta szándékát, hogy szilárdan hiszi, hogy John Milton maga a testet öltött Gonosz. Igyekeztem érvekkel rávezetni arra, hogy felismerje a lelkében összekuszálódott érzéseket, és megértse, hogy mekkora veszélybe sodorhatja magát, ha nem jár el hozzám legalább háromszor egy héten. Ám sajnos még ugyanazon az éjjelen felhívott Mr. Taylor, és közölte velem, hogy végzett Miltonnal. Hisztérikus állapotban volt ugyan, de véleményem szerint pontosan tudta, hogy mit tett. – Egyáltalán nem azért idéztem be tanúnak, Vincent atya, hogy az ön lélektani fejtegetéseit hallgassam – csattant föl Kevin. – Megkérem, hogy papi minıségében feleljen a kérdéseimre. Igaz, hogy Ön az okkultizmus szakértıjeként tudományos munkákat publikált a gonosz hatalmának erejérıl? – Tanulmányokat az ördögrıl? Ezt komolyan mondja? – Dehát… talán nem adott át nekem egy Bibliát azért, hogy segítségével megbizonyosodhassak róla, hogy Mr. Milton valóban az, akinek hittem? – Vincent

atya válasz helyett szélesen elmosolyodott. Kevin kezdte türelmét veszteni. – Tagadja, hogy átadott nekem egy tırben végzıdı keresztet? Vincent atya az ügyvédre nézett, aztán az esküdtek felé fordulva válaszolt: – Ezeknek az állításoknak nincs semmi alapjuk. Higgyék el, én sem értek többet ezekbıl a képtelen feltételezésekbıl, mint önök közül bárki. Kevinnek ez már sok volt. – Még a papok is! Tudhattam volna… – kiáltotta hisztérikus nevetés kíséretében Kevin. – Mindannyian benne vannak! Mindenki, az égvilágon mindenki! – Mr. Taylor, kérem, uralkodjon magán! – igyekezett rendre inteni a bíró Kevint. – Már maga is az övé, hát nem érti!? – Mr. Taylor, arra kényszerít, hogy kivezettessem a terembıl. – A bíró intett az ıröknek. Kevint kikísérték a folyosóra, és a vádnak a védelem távollétében kellett feltennie kérdéseit az atyának. – Ezt a Bibliát találtuk az áldozat holtteste mellett. Megerısíti elıbbi állítását, miszerint sem holmi homályos okkult célból, sem más okból nem ajándékozta ezt a könyvet a vádlottnak? – Igen. Lungen kinyitotta a Bibliát, és a tanú elé tartotta. – Megkérhetem, hogy olvassa fel hangosan az elılapra írt ajánlást? – Johnnak. Kívánom, hogy a viszontagságos pillanatokban erıt és bátorítást meríts Isten Igéjébıl. Thomas bíboros. – Azt hiszem a Biblia kérdését ezzel le is zárhatjuk – mondta Lungen, és visszahelyezte a könyvet a többi tárgyi bizonyíték mellé. Kevinnek nem volt több tanúja, de a vád kérte Dave, Ted és Paul újbóli meghallgatását. Mindhárman állították, hogy a dísztır, amióta csak fınöküket ismerték, mindig Milton szobájában volt. Úgy tudták, hogy valamelyik európai körútjáról hozta magával, és nagyon kedvelte ezt a ritkaságot. – Nem tudom, pontosan melyik országból származik a kereszt, de biztos, hogy nem Vincent atyáé volt. Tehát az atya nem is adhatta oda Kevinnek azért, hogy megölje vele az ördögöt – vonta le a következtetést Paul Scholefield. A tárgyalás lezárásaképpen Lungen az esküdtek és a hallgatóság elıtt elismételte, hogy a sikeres törvényszéki ügyvéd hidegvérrel követte el a gyilkosságot, és csak azért tetteti ırültnek magát, hogy így elkerülje a rá váró büntetést. – Ne feledjék, tisztelt esküdtek, hogy a vádlott egy csavaros esző védıügyvéd, aki most a saját védelmében használta fel a jogi csőrés-csavarás kifinomult eszközeit. De ezúttal – emelte Lungen magasra kezét – nem tévesztheti meg az esküdteket. – Az ügyész Kevinre mutatott. – Kevin Taylor eszeveszett féltékenységében megölt egy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendı polgárt, és maga is beismerte szörnyő tettét. Biztos vagyok abban, hogy az esküdtek nem fogják engedni, hogy akárcsak egy pillanatra is megtévesszék egy agyafúrt jogász machinációi. Az esküdtszék is így látta a dolgot, és Kevin Taylort bőnösnek találta elıre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság bőntettében. A bíró huszonöt év szabadságvesztéssel sújtotta az elítéltet.

EPILÓGUS ÚGY ÉREZTE MAGÁT, mintha az egész csak álom volna. Eleinte senki nem törıdött vele, senki nem szólt hozzá. Arra gondolt, hogy talán láthatatlanná vált, vagy csak képzeli, hogy itt van ebben a szigorított fegyházban. Miriam a harmadik napon látogatta meg. Többnyire csak meredtek egymásra. A nı mintha több ezer mérföldre lett volna tıle, és ha meg is szólalt, szavai csak foszlányokban jutottak el a fülébe. – Az én szüleim és a te családod… Megpróbáltam zongorázni… Helent hazaengedték. – Hát nem csodálatos? – mesélte “beszélgetésük” végén Miriam. – John Milton bankszámlát nyitott a gyerekünk javára. Ugyanígy a Jaffee-gyerek javára is, és persze Jeanéknek és Normáéknak is. Paul és Helen azt fontolgatják, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. Miriam természetesen még mindig terhes volt. Miért is ne lett volna? Kevin már mindent értett, és tudta, hogy késı megmenteni Miriamet. – Nem akarom, hogy a gyerek a szüléimhez kerüljön – jelentette ki végül. – Miért kerülne hozzájuk? – Miriam értetlenül mosolygott. – Miféle gyerekrıl beszélsz? – Az övérıl. – Jaj, ne kezd már megint. – Miriam megrázta a fejét. – Azt hittem, most, hogy túl vagyunk rajta, abbahagyod ezt a butaságot. – Igen, túl vagyunk rajta. Még egyszer mondom, nem akarom, hogy a szüleim neveljék fel a gyereket. – Jól van, nem ık fogják – csattant fel Miriam. – Miért kellene nekik felnevelni? – Nem kellene. És a te szüleidnek sem. – Én fogom felnevelni a gyerekünket. Kevin a fejét rázta. – Én megpróbáltam, Miriam. Mindent megtettem, hogy megmentselek. Lesz egy pillanat, egyetlen egy pillanat a vég elıtt, amikor mindent megértesz majd. Akkor eszedbe fogok jutni, és ha még lesz hozzá erıd, a nevemet fogod kiáltani. Én hallani fogom, de akkor már semmit sem tehetek érted. – Én ezt nem bírom, Kevin. Épp elég nehéz idejönnöm, miért kell még ezt is végighallgatnom? Amíg nem hagysz fel ezzel, nem látogatlak meg, érted? – Minden hiába – ismételte Kevin kábultan. – Elkéstünk. Miriam felpattant. – Isten veled. Ha azt akarod, hogy eljöjjek, írj egy levelet, amiben megígéred, hogy többet nem beszélsz így, amikor itt vagyok. Azzal sarkon fordult, és elindult. – Miriam! A nı megállt. – Kérdezd meg, hol van Helen festménye, és ha még nem pusztították el, nézd meg még egyszer. – Nem pusztították el. Eladták. Bob McKensie vette meg. İ szereti az ilyesmit. Kevin felnevetett, és ırült kacajával végképp elkergette Miriamet. Próbálta megérteni az eseményeket. Miért szolgálta a céljaikat Milton halála? İ, Kevin, rájött, kicsoda John Milton valójában, és mivel foglalkozik az ügyvédi irodája. Mit kezdhetett ezzel az információval? Közölhette McKensie-vel, s ha McKensie nem

hisz neki, elmondhatta más helyettes fıügyészeknek, esetleg magának a fıügyésznek is. De honnan tudhatta, ki a szövetségesük és ki nem? Miriamet nem kényszeríthette abortuszra, és a nı egyetlen szavát sem hitte el. Hiába menekültek volna el New Yorkból, a magzat akkor is megölte volna Miriamet. John Milton gyermeke mindenképp a világra jött volna. Senki nem hitte el, amit mondott, s így nem tehetett semmit, hogy megállítsa ıket. De hát akkor miért volt szükség rá, hogy megölessék vele John Miltont? A választ néhány nap múlva kapta meg. Az étkezıben ült, és gépiesen rágta a kiosztott ételt, ügyet sem vetve rabtársaira. Egyszerre emberek közelségét érezte. Balról és jobbról egy-egy váll dörgölızött az övéhez, s legalább két ember állt a háta mögött. Volt némi halvány emléke a két mellette ülı férfiról. Valahányszor találkozott velük, azok kéjes mosollyal meredtek rá, ezért ı mindig gyorsan el is fordult. Ettıl eltekintve azok is ugyanolyanok voltak, mint a többiek, a börtönlakók szürke tömege. – Helló – szólt a jobb oldalán ülı férfi, és kivillantotta hatalmas, zöldessárga fogait. Arcán buja mosoly terült szét. – Nem vagy magányos, szivi? – duruzsolta a bal oldali, és Kevin tomporára szorította a tenyerét. Kevin megpróbált kicsúszni közülük, de beleütközött a mögötte álló rab lábába. A férfi erektált pénisze szinte belefúródott a tarkójába. Gyomra felkavarodott az undortól. A bal oldalán ülı férfi keményen belemarkolt a tomporába. Kevin ordítani szeretett volna, de a rémülettıl nem jött ki hang a torkán. A köré győlt rabok amúgy is elzárták a segítség útját. Ekkor a fél tucatnyi férfiból álló sorfal kettévált, a vele szemben ülı rab pedig gyorsan eliszkolt, hogy átadja helyét az asztal felé közeledd magas, izmos négernek. A férfi bicepszei szinte szétszakították pólója ujját, s nyakizmai kidudorodtak sötét bıre alatt. Maga volt a megtestesült erı, a rendszer kohóiban megedzett acélember. Fénylı, fekete szembogara körül a szeme fehérje olyan tiszta volt, mint a friss tej. A néger elmosolyodott, mire a többi rab is mosolyogni kezdett. Minden szem ırá szegezıdött. A rabok csüggtek az ajkán, mintha valamennyien tıle kapnák az energiát, a tápláló életerıt. – Helló, Mr. Taylor – szólt a néger. Kevin biccentett. – Már vártuk magát. – Engem? – Kevin hangja megbicsaklott. A körülötte álló rabok még szélesebben mosolyogtak. – Vagy valaki hasonlót. – Ó. – Kevin a balján, majd a jobbján ülı rabra nézett. Szóval kézrıl kézre fogják adni, mint holmi kurvát. – Ó, nem, nem, Mr. Taylor – rázta a fejét a néger. – Félreértett. Maga nem azért van itt. Arra a célra vannak itt éppen elegen. A bal oldali azonnal levette a kezét Kevin tomporáról, és odébb húzódott. A jobb oldali úgyszintén, a mögötte álló pedig hátralépett. Kevin megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nem, maga fontosabb nekünk annál, Mr. Taylor. – Valóban? – Bizony. Tudja, Mr. Taylor, mindannyiunkat csúnyán átvertek. Akárcsak magát. – A rabok felnevettek. Mindannyiunknak pocsék ügyvédje volt. Ezért aztán mindannyian felülvizsgálati kérelmet akarunk benyújtani. – Micsodát? – Jól hallotta. Van is egy remek jogi könyvtárunk, de sajnos nem értünk a szakmához. Ellentétben magával. – Node sebaj. – A néger az asztalra fektette hatalmas kezeit. – Maga végre

megérkezett, és most majd segít nekünk… Szépen sorjában segít mindannyiunkon, és amíg megteszi, amit kérünk, mindenki tisztelni fogja, és Mr. Taylor lesz a neve. Igaz, fiúk? A rabok egy emberként bólintottak. – Ennyi. Ha befejezte az ebédet, menjen fel a könyvtárba, és ismerkedjen meg Firkával, a könyvtárosunkkal. İ mindenben a rendelkezésére áll. Maga és Firka ezentúl olyan elválaszthatatlanok lesznek, mint a sziámi ikrek. A rabok nevetéssel jutalmazták a hasonlatot. – Maga csak menjen fel, a többit majd megtudja Firkától. Érthetı, Mr. Taylor? Mindenki Kevinre meredt. – Igen – felelte Kevin. – Most már mindent értek. – Remek. – A néger felállt. – Adja át üdvözletemet Firkának. Intett a többieknek, akik azonnal szedték az irhájukat, és magára hagyták Kevint. Tehát ezt a szerepet szánták Richard Jaffee-nek. Erre gondolt Paul Scholefield, mikor elsı találkozásuk alkalmával azt mondta, hogy éppen üresedés van a John Milton és Munkatársai cégnél. Helennek igaza volt: Richard Jaffee a lelkiismeretére hallgatott, és inkább a halált választotta. Vincent atya sem hazudott. A sátán pártfogolja követıit. Kevin felállt. Kifelé menet az a benyomása támadt, hogy a tágas étkezdében mindenki abbahagyja az evést, és ıt követi a tekintetével. Úgy sétált, mint az elítélt, aki a vesztıhelyre tart. A guillotine már várja, és hogy mikor zuhan le a bárd, az csak az ı bátorságán és lelkiismeretén múlik. E pillanatban azonban nem érzett magában annyi erıt, hogy a vérpadra lépjen. És éppen ez tette ıt szánalmassá. Kevin Taylor immár olyan volt, mint a mítoszbeli Sziszüphosz, aki arra ítéltetett, hogy örök idıkig egy sziklát görgessen felfelé a hegyoldalon; egy sziklát, ami a másik oldalon újra és újra legurul. Egyre folytatni fogja a kilátástalan küzdelmet, abba a hitbe ringatva magát, hogy a hiábavaló lét is jobb a nemlétnél. De valóban jobb-e? Még csak közeledett a könyvtár felé, de már tudta, mi vár rá. Talán mindig is tudta. A szívében megbúvó Gonosz titokban tarthatta ugyan ezt a tudást, de az mégis ott volt. Ideje leleplezni a titkot, és szembenézni az igazsággal, gondolta. Megállt a könyvtár ajtajában, és benézett a helyiségbe. Ahhoz képest, hogy börtönkönyvtár volt, igen gazdag győjteménnyel rendelkezett. És csendes volt, ahogy egy könyvtárhoz illik. A fényesen kivilágított terem túlsó végében kinyílt egy ajtó, és a könyvtáros lassan elindult Kevin felé. Firka. A könyvtáros mosolygott. Tudta, hogy megérkezett, akire várt. Hát persze, hogy tudta. Ahogy közeledett, vonásai egyre ismerısebbnek tőntek; végül megállt a fiatalember elıtt. És Kevin tekintete ismét találkozott John Milton átható, atyai pillantásával.