NNCL v1.0. Ernest Hemingway Veszélyes nyár

NNCL540-371v1.0

Ernest Hemingway Veszélyes nyár

Európa Könyvkiadó Budapest 1988 Ernest Hemingway The Dangerous Summer Charles Scribner's Sons, New York, 1985 Copyright (C) 1960 Ernest Hemingway, copyright (C) 1985 Mary Hemingway, John Hemingway, Patrick Hemingway and Gregory Hemingway Glossary copyright 1932 by Charles Scribner's Sons; renewal copyright (C) 1960 Ernest Hemingway Hungarian translation (C) Bart István, 1988 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (879554/08) Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai rendelés törzsszáma: 3995.66-15-1 Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1988-ban Felelős szerkesztő: Osztovits Levente A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette: Benyhe János A könyvet tervezte: Maczó Zsuzsanna Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült 12,42 (A/5) ív terjedelemben, Baskerville betűvel ISBN 963 07 4599 2 23 p 4 5 K;

Tartalom VESZÉLYES NYÁR (Bárt István fordítása).............. 7 SZÓTÁR (Papp Zoltán fordítása)....... 241 UTÓSZÓ (Bárt István)............... 261

Veszélyes nyár 1.

Furcsa érzés volt, hogy megint Spanyolországba készülök. Meg voltam róla győződve, hogy soha többé nem fognak beereszteni, pedig ennél az országnál én talán csak a hazámat szerettem jobban, ezért aztán meg is fogadtam, hogy amíg ki nem jön a börtönből az utolsó barátom is, nem teszem be a lábam Spanyolországba. De aztán 1953 tavaszán, Kubában, két barátommal beszélgetve, akik a polgárháborúban egymás ellen harcoltak, felmerült, hogy Afrikába menet esetleg mégiscsak megállhatnánk Spanyolországban egypár napra, és mind a ketten azt mondták, hogy ha egyrészt nem szívok vissza semmit abból, amit annak idején írtam, másrészt viszont politikai kérdésekben befogom a számat, akkor elképzelhető, hogy megint elmehetek Spanyolországba, anélkül hogy a becsületemen csorba esnék. Az, hogy vízumért kellene folyamodnom, fel sem merült. Amerikai turisták akkor már vízum nélkül jártak Spanyolországba. Minthogy 1953-ban már egyetlen spanyol barátom sem volt börtönben, elkezdtem tervezgetni, hogy elviszem Maryt, a feleségemet a pamp lonai feriára, aztán onnan lemegyünk Madridba, megmutatom neki a Pradót, és ha még mindig szabadlábon vagyunk, Madridból Valenciába megyünk bikaviadalt nézni, és majd onnan hajózunk át Afrikába. Azt tudtam, hogy Marynek nem eshetik semmi baja, hiszen soha életében nem járt még Spanyolországban, és kizárólag előkelő ismerősei voltak. Ha netán valami kellemetlensége támadna, ezek nyilván azon nyomban a segítségére sietnek. Párizst épp hogy csak érintettük, kocsiba ültünk, és nagy iramban nekivágtunk Franciaországnak, Chartres-on át, végig a Loire völgyén, aztán Bordeaux-t megkerülve, le Biarritzba, aholjó néhányan vártak ránk, hogy átkísérjenek a határon. Ettünk-ittunk, jól is esett, aztán megállapodtunk, hogy hánykor találkozunk Hendaye Plage-i szállodánkban. Az egyik barátunknak volt egy levele Miguel Primo de Rivera hercegtől, az akkori londoni spanyol követtől, ami állítólag csodákat tesz majd, ha netán akadályokba ütköznék. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett. Mire Hendaye-ba értünk, beborult és esett az eső, másnap reggel pedig már olyan komor felhők borították az eget, hogy a pára meg a köd teljesen eltakarta a spanyol hegyeket. Barátainknak híre-hamva sem volt a megbeszélt

időpontban. Adtam nekik egy órát meg még egy felet. Akkor aztán nekivágtunk a határnak. A határállomás se volt kevésbé komor, mint az időjárás. Én vittem be a négy útlevelet az őrszobára, az enyémet jó hosszan tanulmányozta a 10 határőr, és közben egyszer sem pillantott fel. Spanyolországban ez ugyan egyáltalán nem szokatlan dolog, de az ember mindig kicsit kényelmetlenül érzi magát tőle. – Ön rokona Hemingwaynek, az írónak? – kérdezte, és még mindig nem nézett rám. – Igen – feleltem. Átlapozta az útlevelet, aztán a fényképet nézegette hosszan. – Ön Hemingway? Kihúztam magam, mintha vigyázzba állnék, és azt mondtam; “A sus órdenes", ami spanyolul nemcsak azt jelenti, hogy parancsára, hanem azt is, hogy állok rendelkezésére. Annyiszor hallottam már ezt más szájából és annyi különféle helyzetben, hogy reméltem, most is megfelel majd, és hogy én is megfelelő hanghordozással mondom. A határőr erre mindenesetre felállt, kezet nyújtott és így szólt: – Valamennyi könyvét olvastam az író úrnak, és nagy tisztelője vagyok önnek. Azonnal beütöm a pecsétet, és megnézem, hogy nem lehetek-e segítségére valamiben a vámnál. Nos, így érkeztünk vissza Spanyolországba, olyan szép volt, hogy nem is akartam elhinni. Valahányszor megállított a csendőrség a Bidasoa folyó menti három ellenőrző ponton, meg voltam róla győződve, hogy most fognak feltartóztatni és visszaküldeni a határra. A csendőrök azonban mindannyiszor csak alaposan, de udvariasan megvizsgálták az útlevelünket, aztán mosolyogva intettek, hogy mehetünk tovább. Négyen voltunk, egy amerikai házaspár, egy kedélyes olasz, a venetói származású Gianfranco Ivancich és egy udinei olasz sofőr; a pamplonai San Fermín-napokra tartottunk. Gianfranco valamikor lovassági tiszt volt, Rommel parancsnoksága alatt végigcsinálta az afrikai hadjáratot, nekem közeli és drága barátom, aki nálunk lakott, amikor Kubában dolgozott. Ő jött el a kocsival Le Havre-ba elénk. Egyébként Adamónak, a sofőrnek az volt élete nagy álma, hogy temetkezési vállalkozó lesz. Az is lett, úgyhogy mindenkinek csak ajánlhatom, ha egyszer Udinében hal meg, forduljon hozzá bizalommal. Azt nem kérdeztük meg tőle, hogy a spanyol polgárháborúban, melyik oldalon harcolt. A saját lelki békém érdekében, mivel először voltam Spanyolországban azóta, néha azzal vigasztaltam magam, hogy talán mindkettőn egyszerre. Ahogy közelebbről is megismerkedtem vele, és megtanultam becsülni leonardói sokoldalúságát, a dolog egyáltalán nem tűnt képtelenségnek. Az egyik oldalon, mondjuk, az

elveiért, a másikon meg a hazájáért vagy Udinéért harcolt, ha pedig lett volna egy harmadik oldal is, még mindig harcolhatott volna Istenért vagy a Lancia gyárért, esetleg a temetkezési szakmáért, hiszen ezek mind egyformán közel álltak a szívéhez. Aki szeret vidáman utazni, mint például én, akkor válasszon magának olasz útitársakat. Mi két remek olaszt találtunk magunknak, és egy nemkülönben derék Lanciával haladtunk fölfelé a Bidasoa zöld völgyében, az út mentén kétfe 12 lől gesztenyefák, a köd pedig, minél magasabban jártunk, annál jobban eloszlott, úgyhogy biztosra vettem, mire a Col de Veíate után lekacskaringózunk a navarrai fennsíkra, már ragyogó, tiszta időben fogunk autózni. Ennek a könyvnek a bikaviadalról kellett szólnia, csak az volt a bökkenő, hogy engem nem nagyon érdekelt a bikaviadal, mindössze szerettem volna, ha Mary és Gianfranco is lát egyszer ilyesmit. Mary volt már bikaviadalon, Mexikóban, Manolete utolsó fellépésén. Szeles nap volt, és Manoletének a két legrosszabb bika jutott, Marynek azonban tetszett a corrida, pedig nagyon vacak volt, úgyhogy tudtam, ha az tetszett neki, akkor az igazi bikaviadal is tetszeni fog. Azt szokás mondani, aki egy évig kibírja bikaviadal nélkül, az már akár örökre is kibírja. Ez ugyan nem igaz, de valami igazság azért van benne, én pedig – néhány mexikói viadaltól eltekintvemár tizennégy éve nem voltam corridán. Mi tagadás, mintha börtönben lettem volna, csak épp engem nem be-, hanem kizártak. Olvastam róla és szavahihető barátaim is mesélték, milyen visszaélések jöttek divatba Manolete uralkodása alatt meg az utána következő évek során. Hogy például a vezető matadorok oltalmára lefűrészelték a bikák szarvának csúcsát, aztán pedig szépen lereszelték, hogy úgy fessen, mintha igazi szarv volna. Ettől persze olyan érzékeny lett a hegye, mint a tövig levágott köröm, és ha sikerült a bikát szarvával nekiugratni a palánknak, olyan fájdalmat érzett, hogy attól fogva óvakodott nekimenni bárminek is. 13 De ugyanígy hatott rá az is, ha a vastag vászonvértnek ment neki, amivel a lovakat akkoriban szokás volt letakarni. Szarvának megrövidítése miatt a bika a távolságérzékét is elvesztette, és így sokkal kisebb volt a veszély, hogy esetleg elkapja a matadort. A bika ugyanis a társaival való napi torzsalkodásban meg az olykor komoly összecsapássá faj uló csetepatékban a tenyésztelepen, jól megtanulja, hogyan használja a szarvát, és minél öregebb az állat, annál ügyesebb és tapasztaltabb. Egyes sztármatadorok menedzserei, akiknek persze mindnek volt már jó néhány kisebb matadora is, megpróbálták rávenni a tenyésztőket, hogy úgynevezett félbikákat, medio-toró-kat szállítsanak nekik. A medio-toro épp

hogy csak hároméves múlt, vagyis még nem nagyon tudja, hogyan bánjon a szarvával. Olyan helyen kell legeltetni, ahol nem kell sokat mennie a vízhez, nehogy túlságosan erős legyen a lába, mert akkor fabatkát sem ér ellene a muleta. Viszont szemes takarmánnyal kell etetni, hogy meglegyen a kellő súlya, mert ettől ránézésre olyan lesz, mint egy igazi bika, és olyan gyors is. Pedig valójában csak félbika, hamar kimerül a gyötréstől, és könnyen kezelhető lesz, annyira, hogy hacsak a matador nem bánik vele nagyon kíméletesen, a végén már semmi ellenállás sem marad benne. Persze így is előfordulhat bármelyik pillanatban, hogy megsebzi vagy megöli az embert még a lereszelt szarvával is. Nagyon sok ember sebesült már meg lereszelt szarvaktól. A megkurtított szarvú bika azonban legfeljebb tizedannyira 14 veszélyes, és legalább tízszer olyan könnyű megölni, mint az ép szarvút. Az átlagnéző nem veszi észre, hogy megreszelték-e a bika szarvát, mivel nemigen látott még közelről szarvat, és nem tűnik fel neki, hogy a reszelés helye kicsit kifehérlik, és érdes a felülete. Csak a hegyét nézik, és azt látják, hogy fényes és fekete, de arról sejtelmük sincs, hogy ez csak a fáradt olajtól van, amivel bedörzsölték. Ettől aztán úgy csillog a lereszelt szarv is, hogy a suviksszal bekent ócska, kopott vadászcsizma se különben, a tapasztalt szem azonban éppoly könnyen észreveszi, mint az ékszerész a gyémánt legkisebb foltját is, csak épp sokkal messzebbről. Gyakran előfordult, hogy a Manolete idejében meg az azt követő néhány évben elszaporodott gátlástalan menedzserek viadalrendezéssel is foglalkoztak egyúttal, vagy legalábbis szoros kapcsolatban álltak a rendezőkkel meg egynémely tenyésztővel. Ők találták ki, hogy matadoraik számára a félbika az eszményi, a tenyésztők között pedig akadtak sokan, akik rá is álltak, hogy félbikákat szállítsanak nagy mennyiségben. Kitenyésztettek egy kisebb, de gyorsabb bikát, könnyen kezelhető, könnyen felingerelhető állatot, melyet aztán szemes takarmánnyal felhizlaltak a kellő súlyra, meg hogy nagyobb termetűnek lássék. A szarvával nem kellett törődniük. A szarvat már tetszés szerint lehetett alakítgatni, a közönség pedig bámulhatta, milyen csodamutatványokat lehet előadni ezekkel az állatokkal – háttal a bikának; a közönség felé fordulva, miközben az állat a matador hóna alatt ro 15 bog el; térden állva a megvadult bika előtt, bal könyökét az állat füléhez tartva, mintha telefonon beszélgetne vele; megcirógatva a szarvát, a kardot meg a muletát félrehajítva, és közben a közönség felé kacsingatva, mint egy igazi ripacs, mialatt a bika még ott áll rogyadozva és vérezve, de meghipnotizálva – a közönség pedig, amely bámulva nézte ezt a cirkuszbizniszt, azt hihette, hogy a bikaviadal új korának szemtanúja.

Ha pedig egy ilyen gátlástalan menedzser mégis kénytelen volt tudomásul venni, hogy valamelyik becsületes tenyésztőtől igazi bikát kap, ép szarvakkal, akkor meg azt az eshetőséget kellett mindig számításba venni, hogy az arénába vezető sötét folyosóban történik valami az állattal, vagy a kőfalú bokszokban, amelyekben a corrida napján, délben kiválogatott bikákat tartják a viadal kezdetéig. Vagyis ha az ember azt látta, hogy az apartadónál (tehát a válogatásnál, ami után elkülönítve, bokszokba zárják az állatokat) még villog a bika szeme, szilárdan áll mind a négy lábán, és olyan gyors, mint a macska, ám ugyanez a bika később úgy jön ki az arénába, hogy reszket a két hátsó csülke, akkor valaki merő véletlenségből a vese tájára ejtett egyjó nehéz abrakos zsákot. Vagy ha úgy botorkált elő, mint az alvajáró, a matador pedig alig is tudott valamit kezdeni a kábult állattal, vagyis olyan bikát kapott, amely mindent tűrt közönyösen, és azt se tudta már, hogy mire való a szarva, akkor sej thetőleg az történt, hogy valaki megdöfte egy nagy lófecskendővel, ami altatóval volt teleszívatva. így is előfordult persze, hogy a matadoroknak 16 igazi, ép szarvú bikákkal kellett megküzdeniük. A legjobbak erre is képesek lettek volna, csak épp nem szívesen vállalkoztak rá, mert ez veszélyes volt. Évente egyszer-kétszer mégis megtette mindegyikük. Sok oka volt tehát- legfőképp az, hogy az évek során elment a kedvem a közönségsporttól –, hogy már nem élveztem annyira a bikaviadalt, mint régen. Időközben azonban felnőtt a bikaviadorok új nemzedéke, és rájuk azért kíváncsi voltam. Annak idején láttam apáikat, némelyikük jó ismerősöm is volt, de miután néhányan meghaltak, mások meg abbahagyták, mert elszállt a bátorságuk vagy valami más okból, elhatároztam, hogy többé nem barátkozom bikaviadorokkal, sokat kellett gyötrődni miattuk meg izgulni, ha nem bírtak a bikával, mert féltek tőle, vagy mert tehetetlenek voltak, ami persze szintén a félelem miatt van. Abban a bizonyos 1953-as esztendőben a városon kívül, Lecumberriben szálltunk meg, és mindennap hajnali hat harminckor huszonöt mérföldet autóztunk, be Pamplonába, le ne maradjunk róla, amikor reggel hétkor végighajtják a bikákat a város utcáin. Megkerestük a barátainkat a lecumberri szállodában, és szépen végigcsináltuk a szokásos hét kemény napot. A hétnapos szakadatlan ünnepségek alati mindenki mindenkivel összeismerkedett, és meg is kedvelt mindenki mindenkit vagy majdnem mindenkit, más szóval, jól sikerült a fiesta. Eleinte még az' volt a véleményem, hogy Dudley grófjának 17 aranydíszes Rolls-Royce-a talán hajszálnyival előkelősködőbb a kelleténél. A végén azonban már igazán kedves kis ötletnek tetszett az az aranydísz. Hát így ment ez abban az évben.

Gianfranco beállt az egyik tánc- és ivászati cuadrillaba, amely cipőpucolókból és néhánykezdő, de szépreményű zsebtolvajból állt, úgy hogy lecumberri szállodai ágya nem sokat látta ezen a héten. Valószínűleg a város évkönyveibe is belekerült, hogy egy ízben annak az egyébként zárt útnak a porában hajtotta álomra a fejét, amelyen a bikákat az arénába hajtják, mert félt, hogy, akárcsak egy korábbi alkalommal, megint elalussza az encierrót. Ezúttal tényleg nem aludta el. Mivelhogy átgázoltak rajta a bikák. Cuadrillája tagjai valamennyien nagyon büszkék voltak rá. Adamo is minden reggel ott volt az arénában, és nagyon szerette volna, ha megengedik neki, hogy ő is megöljön egy bikát, ez azonban nem illett bele az igazgatóság terveibe. Az időjárás pocsék volt, Mary bőrig ázott a bikaviadalokon, és úgy megfázott, hogy még Madridban is láza volt. Bár maguk a viadalok is lehettek volna jobbak, egy történelmi pillanat mégis akadt. Akkor láttuk először Antonio Ordó& 241;ezt. Amikor az első lassú, elnyújtott fordulatot tette a köpenyével, mindjárt láttam, hogy nagy ember. Olyan volt, mintha az igazi nagyokat látnám halottaikból feltámadva, újra a porondon, csak ő még náluk isjobban csinálta. Aztán a muletával is. Tökéletes volt. És ölni is tudott, min 18 den erőlködés nélkül. Kritikus szemmel néztem, minden mozdulatát figyelve, és láttam rajta, hogy nagy matador lesz belőle, hacsak nem történik vele valami. Csak azt nem tudtam még, hogy mindenképpen nagy viadorrá növi ki magát, bármi történjék is vele, és hogy minden súlyos sebesülése után csak egyre bátrabb lesz majd, egyre szenvedélyesebb. Apját, Cayetanót jól ismertem, sok évvel azelőtt még egy kis portrét is írtam róla, a Fiestában pedig van egy bikaviadal, amelyben ő a matador. Ami az arénában történik, azt mind pontosan úgy írtam meg, ahogy a valóságban volt, Cayetano fellépését is. Az arénán kívüli események viszont képzeletbeliek. Ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, és soha nem is vetette a szememre, hogy miket írtam. Antoniót figyelve, ahogy a bikájával bánt, láttam, hogy mindent tud, amit az apja tudott fénykorában. Cayetano technikai tudása tökéletes volt. Úgy tudta irányítani a segítőit, a picadorokat és a banderillerókat, hogy a bika egész mozgatása, a viadal három fázisa, amely az öleshez elvezet, mindig a legtökéletesebb, logikus rendben követte egymást. Antonio azonban még nála isjobban csinálta, minden egyes fordulata a muletával attól a perctől fogva, hogy a bika kijött a porondra, a picadorok manőverezésével és minden döfésével együtt kizárólag azt szolgálta, hogy felkészítse a bikát a viadal

utolsó mozzanatára, arra a pillanatra, amikor már teljesen igézetében tartja a muleta vörös kendője, és a matador beledöfi a kardot. 19 A mai bikaviadalban már nem elég, ha a bika egyszerűen a muleta hatása alá kerül, ha annyira is, hogy a matador ledöfheti a kardjával. Ma már a matadornak különböző klasszikus figurákat kell bemutatnia az öles előtt, főleg ha a bika még képes támadni. A szabályosan végrehajtott figurákban a bikának épp öklelésnyire kell elhaladnia a matador teste mellett. Minél közelebb engedi, sőt csalogatja magához, és közben persze kormányozza a bikát, annál nagyobb a közönség élvezete. Ezek a klasszikus figurák kivétel nélkül mind igen veszélyes mutatványok, és úgy kell őket végrehajtani, hogy a matador csak egy körülbelül méteres hosszúságú pálcára borított vörös flaneldarabbal kormányozza a bikát. Az idők során sok szemfényvesztő figurát is kiagyaltak, melyekben tulajdonképpen a matador siklik el a bika mellett, és nem fordítva, vagy csak kihasználja a bika rohamát, de legföljebb ha messziről integet a mellette elrobogó állatnak, ám korántsem ő maga kormányozza a mozgását. Az ilyen integetős figurák akkor a legszenzációsabbak, ha a bika olyan természetű, hogy csakis egyenes vonalban rohamoz, a matador pedig, mivel viszonylag kicsi a kockázat, a bikának hátat fordítva ingerii támadásra az állatot. Ezzel az erővel persze akár egy villamost is elengedhetne maga mellett, a közönség azonban mégis nagyon szereti az ilyen mutatványokat. Már amikor legelőször láttam Antonio Ordó& 241;ezt, akkor is láttam rajta, hogy mindenféle trükkök nélkül is tudja az összes klasszikus figurát, hogy ért a bikához, és ha arról van szó, na 20 gyön tud ölni is, végül pedig, hogy a köpennyel meg egyszerűen zseniálisan bánik. Látszott, hogy megvan benne az a három, ami nélkül nincs matador: a bátorság, az ügyesség és az elegancia a halálos veszedelem pillanatában is. De amikor egy közös barátunk a viadal után, a corrida-bol kifelé menet azt mondta, hogy Antonio szeretné, ha meglátogatnám a Hotel Yoldiban, azt mondtam magamnak: nehogy megint bikaviadorokkal barátkozz, és főleg ezzel az emberrel ne, hiszen tudod, hogy milyen zseniális, és azt is tudod, hogy micsoda veszteség lesz a számodra is, ha netán történik vele valami. Szerencsére soha életemben nem fogadtam meg ajó tanácsokat, amiket magamnak adtam, meg a félelmeimtől sugallt intelmekre sem volt szokásom odahallgatni, így aztán, amikor összetalálkoztam Jesús Córdobával, a mexikói bikaviadorral, aki Kansasban született, remekül beszél angolul, és épp az előző nap nekem ajánlotta az egyik bikáját, mindjárt azt kérdeztem tőle, hogy hol van az a Yoldi, ő pedig felajánlotta, hogy elkísér. Jesús Córdoba jó

cimbora volt, és kiváló, nagyon intelligens matador, jól elbeszélgettünk az úton. Antonio szobájának ajtaja előtt vált el tőlem. Antonio meztelenül hevert az ágyán, csak egy törülközőt terített magára fügefalevélül. Legelőször a szeme tűnt fel: soha ilyen sötét, fénylő és vidám szempárt nem láttam még, csibészesen huncut mosollyal nézett vissza rám, nekem meg mindjárt szemembe ötlött a jobb combján végighúzódó vastag forradas. A bal kezét nyújtotta, 21 mert a jobb karját csúnyán megsértette a kard, amikor a második bikát ledöfte és így szólt: “Ide üljön az ágyra. És mondja. Vagyok olyan bikaviador, mint az apám?" Én meg belenéztem ebbe a furcsa szempárba, amelyből akkorra már elmúlt a mosoly, akárcsak belőlem a legcsekélyebb kétely is, hogy barátságot kötünk-e mi ketten, és megmondtam neki, hogy jobb viador, mint az apja volt, aztán pedig elmeséltem, hogy az apja milyen nagy matador volt a maga idejében. Aztán a kezéről beszéltünk. Azt mondta, két nap múlva újra fellép. Mély volt a vágás, de szerencsére egyetlen int se ért. Aztán bejött a megrendelt telefonhívása; a menyasszonyát hívta, Carment, aki a menedzserének, Dominguínnak a lánya volt, Luis Miguel Dominguínnak, a matadornak a húga; szabadkoztam, hogy nem akarom zavarni, és hallótávolságon kívül kerültem. Amikor befejezte a telefonálást, elbúcsúztam. Megállapodtunk, hogy az El Rey Noblében találkozunk Maryvel, és azóta jó barátok vagyunk. Amikor először láttuk Antoniót a corridá-ban, Luis Miguel Dominguín már visszavonult. Vele a Villa Pazban találkoztunk, vagyis a tanyáján, amit épp akkoriban vásárolt Saelices mellett, a madrid-valenciai út mentén. Miguel apja is régi jó barátom volt. Jó matadornak számított abban az időben, amikor igazi nagy matador csak kettő volt, később pedig rátermett és agyafúrt üzletember lett belőle, ő fedezte fel, ő menedzselte Domingo Ortegát. Dominguínéknak 22 három fiuk meg két lányuk volt. Mind a három fiúból matador lett. Luis Miguel hajlékony testű fiú volt és mindenben nagyon tehetséges; nagy banderillero vált belőle, torero muy largo, ahogy a spanyolok mondják, vagyis hatalmas repertoárja volt a különböző figurákból és elegáns mutatványokból, a bikával azt csinált, amit akart, és még ölni is tudott. Dominguín, az öreg hívott meg, hogy látogassuk meg őket Valenciába menet, nézzük meg Luis Miguelt az újonnan vásárolt tanyáján, és ebédeljünk velük. Szállt a törek a forró afrikai szélben az út menti szérűskertek felől, és mi a hosszú autózás után egyenesen Új Kasztília júliusi hevéből állítottunk be a hűs, elsötétített házba; Mary, Juanito Quintana meg egy régi pamplonai barátom, aki annak idején modellt állt a Fiesta szállodásához, Montoyához és

persze jómagam. Luis Miguel elbűvölő modorú férfi volt, fekete hajú, magas, szinte csípőtlen, és legföljebb a nyaka lehetett kissé hosszabb a kelleténél, ahhoz képest, hogy bikaviador volt; könnyen elnevette magát, és komoly, mégis csúfondáros arcáról egykettőre eltűnt a foglalkozásával járó gőg. Antonio Ordonez is ott volt Carmennel, Luis Miguel húgával. Szép koromfekete lány volt, az arca is kedves és a termete gyönyörű. Jegyesek voltak, őszre volt kitűzve az esküvő, és minden szavukon, minden mozdulatukon látszott, hogy mennyire szeretik egymást. Megszemléltük az állatokat, a baromfiudvart meg az istállókat, a fegyverszobát. Volt egy farkas is, ketrecben, amit a napokban ejtettek csap 23 dába ott, a ház körül. Én bementem hozzá és eljátszottam vele; Antonio nagyon élvezte. A farkas egészségesnek látszott, és mivel nagyon valószínűtlen volt, hogy veszett legyen, azt gondoltam, nagyobb baj nem történhet, mint hogy megharap, hát miért is ne próbálnám ki, hogy nem lehet-e farkassal is bikaviadalt játszani. A farkas nagyon nyájas volt, nyilván megérezte, hogy a vendég szereti a farkasokat. Megtekintettük az újonnan épült úszómedencét, amit még föl se töltöttek vízzel, és megcsodáltuk Luis Miguel életnagyságú bronzszobrát. Eléggé szokatlan dolog, hogy valakinek még életében szobra álljon a saját háza udvarán, és különben is Miguel jobban festett a valóságban, mint szoborként, bár a szobor kétségtelenül kissé méltóságteljesebb volt. De hát elég nehéz dolog lehet az embernek versenyre kelni a saját bronzszobrával, amely ráadásul ott áll a saját kiskertjében. Legközelebb Madridban találkoztam Miguellel, 1954 májusában, azután, hogy visszajöttünk Afrikából. Ő is feljött hozzánk a Palace Hotelbeli szobámba, mint mindenki más, egy kivételesen rosszul sikerült corrida után; szeles, esős, ronda idő volt aznap. Tele lett a szoba emberekkel, poharakkal és füsttel és beszéddel, pedig jobb lett volna mihamarább elfelejteni az egészet, és Miguelen tényleg látszott, hogy pocsékul van. Pedig hajó napja van, úgy fest, mint Don Jüan és egy jó Hamlet kereszteződése, azon az estén azonban nyúzott volt, törődött és fáradt. 24 Miguel akkor még nem tért vissza a corridába, de már forgatta a fejében, hogy elvállal egypár fellépést Franciaországban, és én egyszerkétszer vele tartottam, amikor lement vidékre, Escorial környékére, a Guadarrama-hegység lábához, fiatal üszőkkel gyakorolni, hogy kipróbálja, mennyi időbe telnék, amíg megint formába hozza magát. Szerettem nézni munka közben, főleg, hogy milyen keményen dolgozik, pihenés nélkül, sose kímélve magát, ahogy mindig újra összeszedte magát, valahányszor fáradni látszott vagy kifulladt, amíg végül mégis mindig az állat merült ki hamarább. Aztán amíg várta a következőt, és csurgott róla a verejték, csak mélyeket

lélegzett, és mindjárt folytatta is. Megcsodáltam a kecses mozgását, a hajlékonyságát, egész toreó-ját, vagyis azt, ahogy a bikával bánt, ami elsősorban nagyszerű testi adottságaira épült, pompás lábára, a reflexeire, a különféle figurák óriás repertoárjára, ami a birtokában volt, és persze enciklopédikus tudására, mert Miguel mindent tudott a bikákról. Hatalmas élvezet volt elnézni Miguelt, és a táj is gyönyörű volt, mert elmúltak az esők és kitavaszodott. Csak egy bajom volt. A stílusa nem volt rám hatással. Nem tetszett például, ahogy a köpennyel bánt. Hála ajó szerencsémnek, én láttam vívni az összes nagy köpenyművészt, aki csak porondra lépett Belmente óta, tehát azóta, hogy a bikaviadal modern korszaka elkezdődött, és még itt vidéken is meg tudtam állapítani, hogy Luis Miguel nem tartozik az igazán nagyok közé. Ez 25 azonban csupán részletkérdés volt, mert máskülönben nagyon élveztem a társaságát. Csípős, csúfolódó humora volt, és cinikus volt a végtelenségig, amikor abban a szerencsében volt részem, hogy Kubában nálunk szállt meg a Fincan egy időre, nagyon sokat tanultam tőle a legkülönfélébb dolgokról. Amikor befejeztem a napi munkámat, hosszú beszélgetéseket folytattunk az úszómedence mellett üldögélve. Luis Miguelnek akkoriban még nem volt szándékában visszatérni a bikákhoz. Nőtlen volt, szabadon csatangolt, hol ez akart lenni, hol meg valami más. Éjszakánként Agustín de Foxával csavargóit, a spanyol költővel, aki a spanyol követségen szolgált titkárként. Agustín nagyon élvezte az életet, úgyhogy barátságuk idején, amikor Luis Miguel és Juan nevű sofőrünk rendszeresen hajnalban vagy éppenséggel hajnal után tért haza a Fincara, Miguel komolyan fontolgatta, hogy nem kellene-e esetleg diplomáciai pályára lépnie. Továbbá az is megfordult a fejében, hogy írni fog. Ha Ernesto is tud írni, gondolhatta, akkor nem lehet valami nagy mesterség. Én el is magyaráztam neki, hogy tényleg semmi az egész, csak jól kell megfogni, és azt is elmondtam, hogy én hogyan csinálom, így aztán néhány napig délelőttönként mind a ketten írtunk, és délben lehozta a medencéhez az aznapi termést. Miguel remek cimbora volt, eszményi házi vendég, és olyan hajmeresztő dolgokat hallottam tőle az életről meg a bikaviadalról, mint senki mástól. Ezért is volt, többek között, olyan keserves az 26 1959-es szezon. Ha Luis Miguel nem a barátom, hanem az ellenségem, és nem Carmen fivére és Antonio sógora, akkor könnyű lett volna. Vagy ha nem is könnyű, de legalább annyira kellett volna csak, hogy érdekeljen a sorsa, mint az egyik embert a másiké. 27 2. 1954 júniusának végétől 1956 augusztusáig ki se mozdultunk Kubából, dolgoztunk. Én eléggé rossz állapotban voltam. A hátammal kínlódtam, mert

különféle afrikai repülőbaleseteimben összevissza törtem magamat, és csak nagyon nehezen gyógyultak a sérüléseim. Senki sem tudta megjósolni, hogy egyáltalán rendbejön-e még a hátam, amíg aztán Peruban, a Cabo Blancónál a tengeren ki nem próbáltuk, hogy mit bírhat; akkor forgatták AZ öreg halász, és a tenger-l, és szükség volt a filmhez egy nagyon nagy marlinra. A hátam egész jól bírta, úgyhogy amikor befejeződött a forgatás, lesz, ami lesz, az augusztust New Yorkban töltöttük. New Yorkban szeptember elsején szálltunk hajóra, és azt terveztük, hogy Párizson át lemegyünk Spanyolországba, mert meg akartuk nézni Antoniót Logro& 241;óban és Zaragozában, és aztán onnan utazunk tovább Afrikába, ahol még volt egy kis elintézni való dolgunk. Le Havre-ban szálltunk partra, ahol riporte.rek és mindennemű fotósok zűrzavara fogadott, de aztán mégiscsak rátaláltunk Mario Casa 28 massimára, aki egy vadonatúj régi Lanciával várt ránk. Gianfranco küldte elénk Udinéből Adamo helyeit, aki olyan fontos személyiség lett Udine és vidéke temetkezési életében, hogy éppúgy nem szabadulhatott a pácienseitől, mint egy divatos szülész és nőgyógyász. Vigasztalhatatlan, írta, amiért nem tudott magajönni, hogy újra együttjárjuk be Spanyolországot, ám szilárd meggyőződése szerint Mario is szülővárosa méltó fiának bizonyul majd, hiszen kerek e világon Udinében a legnagyobb az egy főre eső Lanciák száma. Mario autóversenyző volt, valamint kezdő tévérendező, és úgy meg tudta rakni a Lancia tetőcsomagtartóját, akár egy öszvért, aztán szépen lekötözte a máihát, és ezzel a szélfogóval is vígan leelőzte az országúton a Mercedesek valamennyi gyártmányát. Ezenfelül nagy débrouillard is volt, ahogy a franciák nevezik az ilyen embert, ami körülbelül annyit tesz, hogy ha valamibe belemászik, akkor abból mindig ki is tud mászni, illetve azt, hogy ha az embernek szüksége volna valamire, akkor azt ő mindig meg is tudja szerezni, nemcsak hogy nagykereskedelmi áron, de akár kölcsönbe is valamelyik újonnan szerzett áldozatos jó baráttól. Jó barátot pedig minden este szerzett, minden szerelőműhelyben és minden szállodában. Spanyolul egyetlen szót sem tudott, de azért egészen jól elboldogult. Épp időben futottunk be Logro& 241;óba, hogy még elérjük a corridát. Remek volt. A bikák nagy, bátor, gyors és manipulálatlan állatok voltak, a matadorok közel, sőt még annál is köze 29 lebb, a lehető legközelebb engedték őket magukhoz, és mindegyikük megtett mindent, ami csak kitelt tőle. Antonio aznap úgy bánt a köpennyel, hogy majdnem sírva fakadtam láttán. Elszorult a torkom, de nem úgy, hogy a zokogás fojtogatott, mint az

Átlagfranciát azon a klasszikus felvételen, amelyiken Franciaország Bukását siratja, hanem úgy, mint amikor egyszer csak úgy érzi az ember, hogy mellben szűk lett a kabátja, valaki markolássza a nyakát, és közben elhomályosul a tekintete, mert olyasmit lát, amit már régesrégen holtnak hitt, és most mégis ott van a tekintete előtt, új életre kelve. Tisztábban, gyönyörűbben, közelebbről és életveszélyesebben csinálta, mint ahogy egyáltalán lehetséges, mikromilliméternyi pontossággal mérve ki a mozdulatokat. Közben pedig egy féltonnás, robogva támadó állatot kormányzott, amely halálos fegyvereket viselt a fején mindkétfelől, ő pedig csak egy puszta perkálköpönyeggel rángatta a nagy dögöt előre-hátra a dereka meg a térde mellett, de úgy, hogy szinte szoborcsoportozatot alkotott vele, ami olyan gyönyörű volt, ahogy a két test összeforrt valósággal, a köpeny lassú, csalogató ívében, hogy soha szebbet nem láttam még. Amikor befejezte az első verónica-sorozaíot, Rupert Belville, öreg angol barátunk, és sok évtizedes aficionado, valamint Juanito Quintana és jómagam egymásra pillantottunk és a fejünkéi ingattuk. Mivel nem volt mit mondanunk. Mary erősebben szorította a kezemet. Most, hogy az első sorozatnak vége volt, már 30 alkalmazkodott a bikához, de azért most is úgy csinálta, ahogy neki a legmegfelelőbb volt, nagy Jaená-t mutatott be, aztán végül nagyon szépen ölt, hogy azért nekem is a kedvemre tegyen valamiben. Imádta a titkokat, ezt a titkát pedig akkor még én sem ismertem. A titok abban állt, hogy recibiendo ölte meg a bikát, vagyis azon a módon, hogy bal lábával kilépve és a muletát előrelebbentve támadásra ingerii az állatot, aztán bevárja a rohamot, amikor pedig a bika leereszti a fejét, mert öklelni akar, s ezáltal védtelenül hagyja azt a bizonyos helyet a két lapockája között, a matador pontosan ebben a pillanatban, merev csuklóval, és tenyérrel mintegy betolja a kardot az állat testébe, és még utána is hajol, és addig tolja-tolja, amíg olyan közel nem kerül a bikához, hogy egységes szoborcsoportozatot alkotnak ketten, miközben a bal kezében tartott, és mélyen leeresztett muletával leszorítja az állat fejét, majd végül az utolsó szép mozdulattal elkormányozza magától a bikát. Ez az öles leggyönyörűbb módja, de az egészfaena alatt tudatosan elő kell rá készíteni a bikát. Egyúttal azonban ez az öles legveszedelmesebb módja is, mert ha a bal kéz nem uralkodik tökéletesen a bika fölött, és az állat felemeli a fejét, a szarva nagyon közel kerül a matador mellkasához. Azon az 1956-os őszön Antonio a maga örömére ölte meg recibiendo a bikáit, hogy megmutassa a közönségnek, mire képes, és persze büszkeségből is, hogy ő olyasmit is tud, amit más nem tud, vagy nem mer, végezetül pedig azért is, hogy nekem kedvemre tegyen.

31 Ennek én nem voltam tudatában, egészen az évad végéig, amikor az egyik bikáját nekem ajánlotta ezekkel a szavakkal: “Ernesto, te meg én tudjuk, hogy nem ér ez a bika egy lyukas garast se, de lássuk, meg tudom-e ölni úgy, ahogy te szereted." És persze hogy sikerült neki. De még a szezon vége előtt odajött hozzám egyszer dr. Tamames, Antonio és Luis Miguel orvosa és régi jó barátja, és azt mondta, hogy “Ha egy kicsit is hallgat magára a barátunk, mondja meg neki, hogy ne vigye túlzásba a dolgot. Megérzi azt az ember, hogy most már jön a cornada, és én vagyok az orvosa." l Az utolsó zaragozai corrida után aztán egyszer csak megcsömörlöttem, és azt mondtam magamban, hogy most egy időre elegem van a bikákból. Meg voltam róla győződve, hogy Antonio akármilyen bikával megbirkózik, és alighanem minden idők egyik legnagyobb matadora, és nem akartam végignézni, ahogy lejáratják, és aztán lehazudják a történelmijelentőségét, vagy elrontják az aréna körül folyó manipulációkkal. Tudtam, hogy manapság a bikaviadal sokkal veszélyesebb, a modern stílusban sokkal közelebb kell engedni a bikát, sokkal látványosabban kell dolgozni, mint régen, és azt is tudtam, hogy ehhez félbikákra van szükség. De nem bántam, felőlem csinálják. Vívjanak félbikákkal, ha legalább termetre elég nagy az állat, és legalább bikának látszik, nem pedig novillo, vagy nem épp hogy csak hároméves tinó, a szarvát békén hagy 32 jak, és az állatot sem preparálják. De azt is tudtam, hogy egyszer-egyszer, bizonyos városokban majd mégiscsak igazi bikákkal kell kiállni Antoniónak, bár nem kételkedtem benne, hogy igazi bikákkal is meg tud küzdeni, és igazi bikákkal se dolgozna gyengébben, mint a legeslegnagyobb matadorok. Luis Miguel elvett feleségül egy bűbájos lányt és visszatért az arénába. Igaz, hogy csak Franciaországban és Észak-Afrikában lépett fel. Mint megtudtam, Franciaországban minden bikának lereszelik a szarvát, így aztán nem volt nagy kedvem, hogy fólmenjek megnézni. Gondoltam, megvárom, amíg Miguel Spanyolországban is fellép. Visszamentünk Kubába, és hol ott, hol meg az idahói Ketchumban végigdolgoztuk az 1957es és az 1958-as esztendőt is. Eléggé rossz állapotban voltam, és sokáig is tartott a nyavalyám, de Mary a gondomat viselte, úgyhogy, hála a sok munkának meg a bőven adagolt testedzésnek, végtére is rendbe jöttem, és megint egészségesnek mondhattam magam. Antoniónak nagy éve volt az 1958-as. Kétszer is majdnem elszántuk már magunkat rá, hogy átmegyünk Európába, de egy regényen dolgoztam, és nem lett volna jó, ha félbeszakítom a munkát.

Küldtünk egy karácsonyi lapot Antoniónak és Carmennek, amin megírtam Antoniónak, mennyire bánkódunk, amiért lemaradtunk az 1958-as szezonról, és hogy az 1959-est már semmi körülmények között sem szeretnénk elmu 33 lasztani, és május közepére, a San Isidro-napi feriara Madridban leszünk. Amikor azonban eljött az idő, semmi kedvem sem volt eljönni Amerikából, aminthogy Kubát sem volt kedvem otthagyni, amikor végre ott voltunk már. A Golf-áram a part felé hömpölygött, és a nagy, fekete szárnyú repülőhalak épp aznap bukkantak fel először, amikor utoljára mentem le a Pilar-ral Havannába, mert indulni kellett New Yorkba, hogy hajóra szálljunk Algeciras felé. Nem nagyon örültem neki, hogy kimarad az életemből ez a tavasz, amit máskülönben a Golf-áramban tölthetnék, de már karácsonykor szavamat adtam, hogy átmegyek Spanyolországba. Azt azért kikötöttem magamban, hogy ha kiderül, hogy manipulálják a viadalokat, azonnal visszautazom Kubába, és Antoniónak meg is fogom mondani, hogy miért nem maradok. Senki másnak nem szólok egy szót sem a dologról, de biztosra vettem, hogy ő meg fogja érteni az indokaimat. A szezon azonban úgy alakult, hogy végül is semmilyen tavasz, nyár vagy ősz kedvéért se mondtam volna le róla. Tragikus lett volna, ha elmulasztom, de tragikus volt végignézni is. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem lehetett elmulasztani. 34 3. Az átkelés a Constitution fedélzetén szép és napos idővel kezdődött, ami azonban csak kerek egy napig tartott, mert aztán belefutottunk egy ronda esőzónába, borús volt az ég, vadul hullámzott a tenger, és már majdnem a Gibraltári-szorosnáljártunk, amikor végre magunk mögött hagytuk. A Constitution nagy és kényelmes hajó volt, és rengeteg kedves és barátságos ember utazott rajta. Egymás között csak a “Constitution Hilton"nak hívtuk, mivelhogy soha ennél kevésbé hajószerű vízi járművön nem utazott még egyikünk sem. Lehet, hogy a “Sheraton-Constitution" névjobban illett volna rá, ez esetben majd legközelebb annak fogjuk hívni. Mindenesetre az öreg Normandie-hoT., az lie de France-hoz vagy a Libertéhez képest olyan volt rajta az utazás, mintha valamelyik Hiltonban lakna az ember, nem pedig a párizsi Ritz kerti frontján. Miután Algecirasban partra szálltunk, kocsiba ültünk és fölmentünk a Málaga fölötti hegyekbe Davisékhez – Bili és Annie a két apró gyermekükkel –, akiknek itt volt a házuk, a La Consula nevű villa. A kert kapujában, ha nem 35 volt zárva, őrszem állt. Hosszú, kavicsos kocsiút vezetett fel a házhoz, kétfelől ciprusok. Parkszerű, ápolt kertjük volt Daviséknek, olyan megejtően szép, akár a madridi Botánico. Közepén állt a gyönyörű, hatalmas és hűs ház, óriási szobák, a folyosókon meg a szobákban gyékényszőnyegek, minden

szoba tele könyvekkel, a falakon meg régi térképek és jó képek. És kandallók is voltak, hideg idő esetére. Volt még ezenkívül úszómedence is, amit hegyi forrás vize táplált, telefon viszont nem volt. Mezítláb járhatott az ember, de május volt és kissé még hűvös, ezért aztán a márványlépcsőkönjobb volt mokaszinban. Remekül főztek, és az ital is jó volt. Általában mindenki békén hagyta a másikat, és amikor reggel felébredtem és kimentem a hosszú erkélyre, amely az egész emeleten körbefutott, és a píneák csúcsa fölött kinéztem a kertre meg a hegyekre és a tengerre, és elhallgattam a píneák ágai között susogó szellőt, mindjárt tudtam, hogy ennél szebb helyen még sohasem voltam. És azt is, hogy munkára ennél jobb helyet elképzelni sem lehet. Azonnal neki is fogtam. Az andalúziai tavaszi bikaviadal-szezon végén érkeztünk. A sevillai feria is lefutott már. Luis Miguel első spanyolországi fellépését éppen arra a napra tűzték ki Jerez de la Fronterában, amikor a Constitution kikötött Algecirasban, ő azonban maga helyett orvosi bizonyítványt küldött, hogy ételmérgezés miatt nem tud megjelenni a corridán. Mindez egyáltalán nem volt kedvderítő, és azt gondoltam, a legjobb lesz, ha 36 maradok a Consulában, dolgozgatok, lejárok a medencébe úszni, és ha valahol kényelmesen elérhető távolságban bikaviadalt rendeznek, elmegyek és megnézem. Csakhogy megígértem Antoniónak, hogy felkeresem Madridban még a San Isidro-napi viadalok előtt, és egyébként még némi anyagot is kellett gyűjtenem, hogy be tudjam fejezni a Halál délután függelékét. Jérezben mindenki számított ránk, amikor május harmadikán Antonio is fellépett, legalábbis Rupert Belville szerint, aki a viadal után szintén feltűnt a Consulában egy szürke, bogárhátú Volkswagenben, amiben még szűkebben volt a maga százkilencven centijével, mint egy vadászgép pilótaülésében. Antonio azzal bocsátotta el őket, hogy “Ernestónak dolgoznia kell és nekem is. Madridban találkozunk a hónap közepén." Rupert Juanito Quintanával jött, megkérdeztem tőle, hogy van Antonio. – Jobban, mint valaha – mondta Juanito. – Magabiztosabb és teljesen ura a bikának. Lélegzetet se enged neki. Majd meglátja. – És nincsen semmi baj? – Semmi. – Hogy csinálja az ölest? – Magasról, átnyúlva, a muletát mélyen leeresztve. Ha elsőre csontot ér, akkor másodszorra hajszálnyival lejjebb szúr, de akkor se alacsonyan. Épp csak egy hajszálnyival, hogy eltalálja a verőeret. Pontosan tudja, hova kell szúrni és milyen szögben, hogy mégis szép meredek legyen még, és úgy hajol be, ahogy a nagykönyv

37 ben meg van írva, vállalja a kockázatot, de azt is megtanulta, hogy kell kikerülni a csontot. – Még mindig igazat ad nekem abban, amit mondtam róla? – Igen, hombre, igen. Tényleg olyan nagy matador, mint ahogy gondoltuk, a balesetektől meg csak megkeményedett. Nem rontott rajta egy fikarcnyit sem. – És hogy van Luis Miguel? – Ernesto, én nem tudom, hogy mi lesz. Tavaly, Vitoriában igazi bikákat kapott, persze ezek se olyanok voltak, mint régen, a mi időnkben. De azért rendes, jó bikák voltak, és nem bírt velük. A bikák uralkodtak őrajta, és nem fordítva. – Fellépett már egyáltalán olyan helyen, ahol nem manipulálnak a szarvakkal? – Talán. Egyszer-kétszer. De legfeljebb. – Azért jó formában van? – Azt mondják, remek formában van. – Hát, legyen is. – Bizony – mondta Juanito. – Antonio olyan, mint az oroszlán. Eddig tizenegy súlyos sebe van, és valahányszor felgyógyult a sérüléseiből, mindig csak egyre bátrabb lett. – Átlagban minden évre jut neki egy – mondtam. – Nemcsak átlagban, minden évben egy sebesülés – mondta Juanito. Háromszor lekopogtam a nagy fenyőfa törzsén, amely mellett álldogáltunk. Erősen fújt a szél fenn a fák koronájában, és bikaviadalok napján mindig feltámadt az egész tavaszon meg 38 a nyáron át. Soha még ilyen szeles nyarat nem értem Spanyolországban, de más sem emlékezett rá, hogy valaha is ennyi viadort felöklcltek volna a bikák egyetlen szezon alatt. Szerintem elsősorban az volt az oka a sok sebesülésnek és csúnya balesetnek 1959-ben, hogy a szél könnyen fóllebbenti a köpenyt vagy a muletát, és akkor a matador ott marad védtelen a bika kénye-kedvére, másodsorban pedig az, hogy azon a nyáron minden matador Antonio Ordó& 241;ezzel versenyzett, mind azt akarta megmutatni, hogy ő is tudja azt, amit Antonio, akár fújt a szél, akár nem. Vetélkedés nélkül persze mit sem ér a bikaviadal. De ha két igazán nagy matador áll szemben egymással, akkor halálos párharc lesz a vetélkedésből. Mert ha az egyik megcsinál valami olyasmit, amit senki más nem tud, és méghozzá rendszeresen bemutatja a viadalokon ezt a valamit, ami nem puszta szemfényvesztés csupán, hanem igazi, életveszélyes mutatvány, amihez tökéletes idegekre, biztos szemmértékre, bátorságra és művészi talentumra van

szükség, és ráadásul még egyre merészebben is csinálja, egyre fokozza a kockázatot, akkor a másik, ha megpróbálja utánacsinálni, vagy éppenséggel felül is akarja múlni a vetélytársát, hamar rajtaveszíthet, súlyos sebet kap, vagy akár ott is marad a porondon, mert ehhez elég egy pillanatnyi megingás, elég, ha csak egy pillanatra cserbenhagyják az idegei vagy a szemmértéke. Vagy máskülönben kénytelen mindenféle trükkökhöz folyamodni, ám amikor aztán a közönség is kitanulja 39 a trükköket és meg tudja már különböztetni az igazitól, az illető matadornak vége van, nemcsak elveszíti a párharcot, de örül, ha elevenen megússza a vereségét, és egyáltalán megmaradhat a pályán. Juanito Quintanával harmincnégy éve ismertük egymást, de már két éve nem találkoztunk, úgyhogy rengeteg beszélnivalónk volt, amikor aznap reggel sétálni indultunk a kertben. Megbeszéltük, hogy miért beteg a bikaviadal, mit tesznek a visszaélések ellen, miféle orvoslat lehetne hatásos, és mi az, ami szerintünk úgysem vezet semmire. Mindketten szemtanúi voltunk, hogyan tették tönkre különféle visszaélésekkel ezt a sportot, a picadorok például, akik félholtra véreztették a bikát, mindig ugyanabba a sebbe döfve a pika vasát, megforgatva benne vagy a gerincbe szúrva, a bordák közé vagy bárhová, ahol végzetes sebet lehet ejteni, ahelyett, hogy előírásosan használták volna a pikát, az állat fárasztására, hogy lelassítsák, hogy leszegje a fejét, és hogy aztán előírásos módon lehessen leölni. Mind a ketten tudtuk, hogy a picador által elkövetett hibáért mindig a matador a felelős, vagy ha a matador olyan fiatal, hogy még nincs tekintélye, akkor az a banderillero, aki a bizalmasa, vagy pedig a menedzsere. A bikaviadalok körüli visszaélések csaknem mindig a menedzser számlájára írandók végső soron, ám ha nem a matador beleegyezésével történnek a dolgok, neki módja van tiltakozást bejelenteni. Megbeszéltük azt is, hogy Luis Miguelnek és Antoniónak is Luis Miguel két fivére, Domingo 40 és Pépé Dominguín a menedzsere. Egyetértettünk, hogy elég nehéz lehet köztük az elszámolás, mivel Luis Miguel nyilván úgy véli, hogy ő nagyobb közönséget vonz, mint Antonio, hiszen sokkal régebben lép fel, és persze sokkal régebben híres is, míg Antonio bizonyára meg van róla győződve, hogy ő jobb matador Miguelnél, amit persze alighanem bizonyítani is akar minden lehető alkalommal. Mindez egyrészt jócskán megviselhette a családi életüket, másrészt viszont magának a sportnak, a bikaviadalnak nyilván csak jót tett. Mindazonáltal eléggé vészterhesnek is látszott ez a felállás. Május első tizenkét napja hamar elszaladt. Délelőtt dolgozgattam, aztán délben lementem úszni, főleg élvezetből, de terv szerint is, hogy tartsam a kondíciómat; ebéd későn volt, aztán esetleg bementünk a városba a délutáni

postáért meg a lapokért, és benéztünk a Boite nevű éjszakai helyre, amely mintha egy Simenon-regény színhelye lett volna, csak éppen a Málaga központjában, lenn a parton álló, nagy Miramar Hotel épületében volt, ahol már ismertük a személyzetet, aztán onnan vissza, föl a hegyekbe, a La Consulában megvacsorázni, persze megint csak nagyon későn. Május tizenharmadik napján útra keltünk Madrid és a bikaviadalok irányába. Amikor az ember autóval vág neki ismeretlen terepnek, a térképen mindig hosszabbnak tűnnek a távolságok a valóságosnál, a nehéz útszakaszok is sokkal nehezebbnek ígérkeznek, és a veszedelmes kanyarok is veszedelmesebbnek, a 41 meredek kapaszkodók meg sokkal meredekebb szögben emelkednek, mint a valóságban. Olyan az egész, mintha a gyerekkorába utazna vissza az ember vagy kora ifjúságába. Csakhogy a tengerparti Malagából előbb föl a hegyek közé, aztán a part menti hegyeken át vivő út akkor is éppen eléggé rázós, ha az ember kívülről tud minden kanyart. Nos, életem első utazása Malagából Granadába és aztán Jaénbe, olyan sofőrrel, akit valami ismerős ajánlott Bilinek, hajmeresztő kaland volt. Ez az ember mindent rosszul csinált. Kizárólag a dudájára bízta magát, hogy megóvjon bennünket a völgynek lefelé robogó megrakott teherautóktól, amelyek persze mit sem tehettek volna az érdekében, ha történetesen nem válik be a számítása, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben és a gyomrom is majd kiugrott a helyéből, akár hegynek föl, akár völgynek le haladtunk. Megpróbáltam belefeledkezni a táj szemlélésébe, a völgyekre koncentrálni meg az alattunk meghúzódó kisvárosokra és kőből rakott tanyákra, vissza-visszapillantgatni a tenger felé vonuló zordon hegyláncokra. Elnéztem a paratölgyek meztelen, sötét törzsét, mivel éppen egy héttel azelőtt hántolták le a kérgüket, lepillantottam az egyik kanyarban a mély szurdokvölgybe meg a rekettyésekre, ahol a termőtalaj alól lépten-nyomon kiütközött a fehér mészkő, s melyek messze és magasra, egészen a kopár sziklacsúcsokig felhúzódtak, és közben beletörődtem a sofőr őrült vezetési stílusába, legfeljebb csak az öngyilkosságtól igyekeztem visszatartani csöndes tanácsaimmal s olykor utasításaimmal a 42 sebességre vagy az előzés mikéntjére vonatkozólag. Jaénben kis híján elütöttünk egy embert, mivel a sofőrünk sokkal gyorsabban hajtott a megengedettnél, a járókelőkre pedig egyáltalán nem volt tekintettel. Attól fogva jobban hallgatott a tanácsaimra, de mivel az út is jó volt ezen a szakaszon, kicsit rákapcsoltunk, Bailénnél átvágtunk a Guadalquivir völgyén, aztán újra hegymenet következett, föl a következő fennsíkra, be a hegyek közé ismét, csak most már a Sierra Morena sötétlett bal felől. Átkeltünk Navas de Tolosa hullámzó hegyein, ahol Kasztília, Aragónia és Navarra keresztény királyai legyőzték a mórokat. Jó harci terep volt,

támadásra is, meg védelemre is egyformán, feltéve, hogy az ember a birtokában tartja a szorost, eléggé furcsa érzés volt átautózni rajta, és közben arra gondolni, mivel járt volna 1212. július tizenhatodikán, ha erre akarok jönni, és hogy vajon milyenek lehettek ezek a kopár hegyi legelők azon a napon. Aztán meredek kapaszkodó kezdődött, amely számtalanszor jobbra-balra kanyarogva vezetett át a despe& 241;aperrosi hágón, amely Kasztíliát elválaszotta Andalúziától. Andalúzok szerint a hágótól északra még nem született jó bikaviador. Egyébként jól megépített út vezetett át rajta, jó vezető számára biztonságos is. A tetőn kis étkezdék és fogadók sorakoztak, melyeket a nyár folyamán még alaposabban is megismertünk. Ez alkalommal azonban siettünk, és lefelé már gyorsan is haladtunk, és csak az első kisvárosban álltunk meg, ahol két gólya fészkelt egy ház tetején, 43 épp egy lejtős kanyar fordulójában. Még csak félig készültek el a fészekkel, a nőstény még nem rakta le a tojásait, egyelőre az udvarlásnál tartottak. A hím csőrével simogatta a nőstény nyakát, az meg igaz gólyahűséggel tekintett fel rá, majd elfordította a fejét, mire a hím elölről kezdte a simogatást. Megálltunk, Mary készített egypár fényképfelvételt, bár a fény nem volt nagyon jó. Leértünk a valdepe& 241;asi borvidék alföldjére, de a tőkék még csak alig arasznyiak voltak, s az óriás tábla szinte bársonyosan terült el a távoli fekete hegyek lábánál. Átvágtunk a borvidéken ajó, új úton, és lestük, hány fogolymadarat látunk az országúttal párhuzamos földút porában fürdeni, aztán végül Manzanaresben álltunk meg éjszakára az Állami Vendégfogadóban, amit más néven Paradornak hívtak. Már csak százhetvennégy kilométerre voltunk Madridtól, de napvilágnál akartuk megtenni az utat, a bikaviadal pedig amúgy is csak délután hatkor kezdődött. Másnap reggel még aludt az egész fogadó, amikor Bili Davisszel begyalogoltunk három kilométert egy kis mellékúton a La Mancha-i kisváros központjába, útközben elhaladtunk a zömök, fehérre meszelt aréna mellett, ahol Ignacio Sánchez Mejíast halálra sebezte a bika, aztán szűk utcácskákon kiértünk a Dóm térre, aztán, a feketébe öltözött hajnali bevásárlók lábnyomait visszafelé követve, a piactér felé vettük utunkat. Tiszta, jól szervezett piac volt, áru is volt bőven, csak keserűen panaszkodtak sokan a 44 drágaság miatt, főleg a hal meg a hús árát sokallották. Málaga után, ahol olyan tájszólásjárta, amit nem értettem, élvezet volt újra tiszta, szép spanyol beszédet hallani, és meg is érteni, hogy mit mondanak az emberek.

Betértünk egy kocsmába, tejeskávét ittunk, és finom, friss kenyeret mártogattunk bele reggeli gyanánt, aztán megittunk egypár pohárka folyóbort és manchai sajtot ettünk hozzá. Az új országút elkerüli a városkát, és a csapos elpanaszolta, hogy utasok mostanában már nem is igen térnek be a kocsmába. – Halott ez a város – mondta –, kivéve a piaci napokon. – Milyen lesz a bor az idén? – Még korai, hogy tudni lehessen – felelte. – Én is csak annyit tudok, mint maga. De errefelé mindigjó a termés, egyforma. Úgy nő itt a szőlő, mint a gaz. – Jó ez a bor, nekem ízlik. – Nekem is – mondta. – Azért is szidom. Az ember mindig csak azt szidja, amit szeret. De most nem panaszkodom. Elindultunk vissza, a vendégfogadó felé, jól kiléptünk. Kicsit megerőltető volt, de jólesett a testmozgás. A város, amit magunk mögött hagytunk, szomorú hely volt, nem nagyon marasztalta az embert. Felrakodtuk a poggyászt, és már épp kifordultunk volna az udvarból az útra, amely az országúira vezetett, amikor észrevettem, hogy a sofőr hevesen hányja magára a keresztet. – Valami baj van? – kérdeztem. Legutóbb ak 45 kor láttam keresztet vetni, amikor az első éjjel Algecirasból Malagába tartottunk, akkor azt hittem, olyan hely mellett haladunk el, ahol valami szörnyűség történt hajdanában, ezért nem is szóltam, csak hallgattam tiszteletteljesen. Most azonban reggel volt, jó és gyors út állt előttünk, egyetlen iramodásra voltunk csak a fővárostól, korábbi beszélgetéseinkből pedig tudtam, hogy sofőrünk nem épp vakbuzgó hívő. – Nem, semmi – felelte. – Csak azért, hogy épségben Madridba érjünk. Nem azért fogadtalak fel, hogy csodáért imádkozz, gondoltam magamban, meg hogy a szentlélekre bízd magad vezetés közben. Nekem a sofőr értsen is valamelyest az autóhoz, bízzon magában, és ellenőrizze, mondjuk, a kerekeket, és legfeljebb ráadásképpen fohászkodjék az Úrhoz, hogy oltalmazza az úton. Aztán, jobban meggondolva a dolgot, meg hogy tulajdonképpen nőkről és gyerekekről is szó van, valamint, hogy milyen fontos az emberi szolidaritás ebben a siralomvölgyben, magam is elvégeztem ugyanazokat a kézmozdulatokat, mint a sofőr. Aztán, hogy valamelyest igazoljam magam előtt ezt a talán némileg eltúlzott aggodalmat, amit a tulajdon biztonságunk miatt tanúsítottam, és ami alighanem kissé korai is volt, tekintve, hogy három hónapot, nappalokat és éjszakákat szándékoztunk Spanyolország országútjain tölteni, valamint önző dolog is, hiszen bikaviadorok társaságában kívántuk eltölteni ezt a három hónapot, gyorsan elmondtam egy imát magamban Fortuna istenasszonyhoz, mindazokért, akiknek vala

46 miért a lekötelezettje vagyok, az összes rákbeteg barátomért meg a világ minden eleven és holt széplányáért, főleg pedig azért, hogy jó bikákat kapjon Antonio aznap délután. Ez utóbbiért hiába imádkoztam, Madridba viszont teljes épségben érkeztünk meg, pedig nagyon is kockázatos volt az út át La Manchan és Új Kasztília pusztaságain. A sofőrt egyébként végül is lelkiismeret-furdalás nélkül visszazavartuk Malagába, amikor a Hotel Suecia előtt kiderült róla, hogy városban sajnos nem tud parkolni. Végül is Bili Davis állt be helyette a kocsival, és az év hátralevő részében már ő is maradt a sofőrünk. A Suecia kellemes, új szálloda volt, a régi Cortes mögött állt, rövid sétányira a madridi óvárostól. Rupert Bel vilié-tol és Juanito Quintanától, akik már előttünk feljöttek Madridba, megtudtuk, hogy Antonio a Hotel Wellingtonban töltötte az éjszakát, amely egy újabban divatba jött kerületben áll, akárcsak az újabban épült szállodák többsége. Nem akart otthon aludni, otthon öltözködni, mert akkor az újságírók, a csodálói és rajongói, az egész slepp megszállta volna a házát. A Wellington sem esett nagyon messzire az arénától, de tekintve a San Isidronapi forgalmat, minél kisebb távolságot kell megtennie az embernek, annál jobb. Antonio szeret már jó előre kimenni az arénába, és különben is, senki idegeinek se tesz jót, ha forgalmi dugóba kerül. Viadal előtt pedig ennél rosszabb nem is történhet az emberrel. A lakosztály tele volt emberekkel. Némelyiket ismertem is. A legtöbbet azonban nem. Antonio 47 állandó kísérőinek belső köre a szalonban üldögélt. Többnyire középkorú férfiak voltak. De köztük két fiatal is. Mindannyian nagyon ünnepélyesen viselkedtek. Volt ott ezeken kívül még egy csomó más ember is, akinek valami köze volt u bikaviadalokhoz, meg jó néhány riporter, ketten francia képeslapoktól, akik fényképészt is hoztak magukkal. Csak Cayetano, Antonio legidősebb bátyja és Miguelito, a kardhordozója nem volt ünnepélyes. Cayetano aziránt érdeklődött, hogy megvan-e még a kis zsebbe való ezüst vodkásflaskám. – Meg – feleltem –, vészhelyzet esetére. – Ez most vészhelyzet, Ernesto – mondta. – Gyere, lépjünk ki ide, a folyosóra. Kiléptünk tehát a folyosóra, egészségére kívántuk egymásnak, aztán visszatértünk a lakosztályba, én pedig bementem megnézni Antoniót. Már öltözködött. Olyan volt, mint mindig, talán egy kicsit érettebbnek látszott, meg feketébbnek, mint máskor, a falusi élettől. Egyébiránt nem volt se ideges, se ünnepélyes. Egy óra és tizenöt perc múlva ki fog lépni a porondra, és pontosan

tisztában volt vele, hogy ez mit jelent, mit kell tennie, és hogy mit fog tenni. Örültünk egymásnak. Ami közös volt bennünk és amit szerettünk egymásban, változatlanul megvolt. Nem szeretek hosszan időzni öltözőkben, úgyhogy miután ő megkérdezte, hogy mi van Maryvel, én meg azt, hogy mi van Carmennel, ő pedig még hozzátette, hogy akkor este mindnyájan 48 együtt vacsorázunk, én már csak annyit mondtam, hogy “Akkor én most megyek". – Benézel utána? – Persze – mondtam. – Akkor, addig is – mondta, és rám mosolygott a komisz kölyök mosolyával, ami megejtő természetességgel és könnyedséggel terült el az arcán még a madridi szezon első fellépése előtt is. A gondolatai természetesen a bikaviadalonjártak, de egyáltalán nem volt ideges. Rosszul sikerült viadal volt, és az aréna zsúfolásig megtelt. Tétova, veszedelmes bikák toporogtak a porondon, meg-megindultak, támadásba lendültek, de aztán félúton lefékeztek. A lovakat is csak tessék-lássék támadták. Agyonetették őket szemes takarmánnyal, túl súlyosak voltak a méreteikhez képest, és amelyek egyáltalán hajlandók voltak megtámadni a lovakat, azok is alig bírták emelni a hátsó lábaikat, és hamar kifulladtak. Victoriano Valencia, aki most mutatkozott be Madridban matadorként, és ezért bizonyítani akart, csak azt tudta bizonyítani, hogy egyelőre legfeljebb segédnek jó, hiába volt már egypár szép fellépése, ajövője bizonytalan. Julio Aparicio, aki kész és egyébként ügyes matador volt, ostobán elügyetlenkedte a lidiá-t, azaz a bikák előkészítését a harcra. Semmit sem tett, amivel kiegyenlíthette volna a bikák hibáit, és csak azzal töltötte az idejét, hogy a publikum előtt is bizonyítsa, hogy ezek a bikák nem akarnak támadni, ahelyett, hogy támadásra ingerelte volna őket. Neki is az volt a baja, mint az olyan 49 matadoroknak általában, akik már a pályájuk elején nagy pénzt keresnek, és attól fogva már csak a könnyű bikákat szeretik és nem nagyon akarózik nekik kihozni az állatból azt, ami benne van. Aparicio nem mutatott semmi értékelhetőt egyik bikájával sem, egyszerűen csak gyorsan és ügyesen ledöfte őket, de meg sem próbálta bebizonyítani senkinek, akit esetleg érdekelt volna a dolog vagy legalább saját magának, hogy ennél többre is képes volna. De persze nem is érdekelt senkit. Antonio mentette meg a corridát a csődtől, és most első ízben Madridnak is bemutatta, hogy mi lett belőle. Az első bikája nem sokat ért. Már a lovakkal is csak óvatoskodott, és nem telt ki tőle egyetlen becsületes roham sem, Antonio azonban finoman és elegánsan felpiszkálta a köpennyel, meg is

szögelte, ingerelte is, és hogy kicsit felbiztassa, egyre közelebb és közelebb engedte el maga mellett. Az ember szeme láttára nevelt belőle rendes, harcos bikát. Olyan élvezettel és szakértelemmel bánt vele, hogy az volt az ember érzése, szinte belebújik a bika bőrébe, míg végre az állat is megértette, hogy mit kíván tőle. Ha meg mégis valami butaság jutott a bika eszébe, Antonio finoman, de határozottan megváltoztatta az állat elhatározását. Amióta nem láttam, még tovább csiszolta köpenytechnikáját, míg a tökélyig nem vitte. Nem is egyszerűen csak pompás figurákkal engedte el maga mellett az eszményi, nyílegyenesen rohamozó bikát, amely minden matador legszebb álma, hanem közben még kanyarba is kormá 50 nyozta. Valahányszor elengedte maga mellett, mindig tökéletesen ura volt az állatnak, ő irányította, ő kormányozta, hogy teljes hosszában elszáguldjon a matador mellett, aki köpenye redőivel uralkodott rajta, aztán megfordította a rohamát, és új támadásra indította, úgy irányítva, hogy a szarva épp csak centiméterekkel hibázza el a matador testét és köpenyét, aki olyan előkelőén és higgadt, kiszámított mozdulatokkal siklik el az öklelés elől, mintha lassított felvételt vagy valami álmot látna az ember. A muletával már nem volt szükség semmiféle trükkre. Akkor már az övé volt a bika. Ő nevelte magának, ő tanította ki, méghozzá úgy, hogy közben egyszer se bántotta, nem nyomorgatta, hozzá se ért. Magára vonta a bal kézzel tartott muletával, elfuttatta maga mellett, aztán megforgatta újra meg újra, és egy igazi pase de pechóval a mellkasáig engedte a szarvát, majd csuklója egyetlen mozdulatával megállította és szembefordította az öleshez. Gondosan célzott, a lapockái közé, és szúrt, de elsőre csontot ért, ezért ellökte magát a homlokáról. Másodszorra ugyanoda célzott, és ezúttal már markolatig szaladt a kard. Mire kifröccsent a vére Antonio kezére, a bika már halott volt, csak épp egy darabig még nem vette észre. Antonio feltartott kézzel figyelte, a halálában is kormányozta, mint ahogy ő irányította minden lépését egész rövid életében. Aztán egyszer csak megrázkódott a bika, és összerogyott. A második bikája nagy erővel rontott ki a porondra, de minden erejét elpazarolta a lovakra, 51 és aztán már folyton csak lefékezett a hátsó lábaival a roham kellős közepén. Jobb szarvával, bal szarvával egyformán ügyetlen volt, értelmetlenül döíködött hol jobbra, hol balra, de főleg jobbra. Nem volt se rendszer, se logika a védekezésében. Ideges volt, hisztérikus és akárhová vezette Antonio, akármit csinált vele, nem lehetett rendesen harcba vinni. Az egyik bika az aréna egyik sarkában, a másik a másikban érzi jól magát, ezt az állatot azonban hiába engedte magához Antonio akármilyen közeire, és hiába dolgozott vele akármilyen szép, egyenletes ritmusban, mert még a büntetés

sem használt neki, amikor fejét lenyomva engedte el maga mellett, meg az se, ha maga felé fordította, és úgy próbált meg úrrá lenni rajta, hogy véget vessen a félbetört rohamoknak, az értelmetlen döfködésnek és toporzékolásnak, ez a bika megmaradt ugyanolyan hisztérikus félgyáva, félbátor állatnak, amilyen eredetileg volt. Modernfaená-t ilyen bikával nem lehetett bemutatni, hacsak nem akar az ember kórházba kerülni. Az ilyen toporzékoló állattal már a bikaviadal őskorában se tudtak mást kezdeni, mint hogy minél hamarabb megszabadultak tőle. Ezt tette Antonio is a maga bikájával. A corrida után, amikor ott üldögéltünk az ágya szélén a Wellingtonban, amíg egy kicsit lehűl a teste a forró zuhany után, Antonio megkérdezte tőlem: – Contento, Ernesto, az elsővel? – Te is tudod – mondtam. – Mindenki tudta, miről van szó. Neked kellett megcsinálni az állatot. Te találtad ki, ott helyben. 52 – Hát, igen – mondta. – De a végén egész jó lett. Aznap este, amikor a Cotóban vacsoráztunk, melynek gyönyörű, árnyas kerthelyisége van, egészen közel a régi Ritzhez és épp szemben a Pradóval, mindannyian nagyon vidámak voltunk, mert Antonio nagyot alakított az első bikájával, továbbá mert másnap nem volt fellépése, és bikaviadornak épp így ideális két viadal között, végül pedig mert bámulatos kajákat szolgáltak fel, és mert akkor még senki sem tudta, hogy rövidesen beköszönt a rossz idő. Ott voltunk mi, aztán nejével együtt dr. Manolo Tamames, Antonio és Luis Miguel orvosa és jó barátja, néhány tenyésztő meg persze Antonio és Carmen. Jó érzés volt újra együtt lenni, és sokat bolondoztunk meg beszéltünk mindenféléről. Mint minden igazán bátor ember, Antonio is derűs lélek, aki szereti a tréfát, és komoly dolgokból is szívesen űz tréfát. Egyszer is épp kigúnyolt valakit, miközben teljesen ártatlan képet vágott, amikor megkérdeztem tőle, hogy “Te olyanjó és olyan nemes vagy. Akkor miért bántál el úgy a legjobb barátoddal?" Aparicióval ugyanis nagyon jó barátok voltak. A feria első napján Aparicio egyik bikája nagyon silány állat volt, s ő főleg azzal foglalkozott az arénában, hogy bebizonyítsa a közönségnek, ez a bika, amit kihúzott magának, egyszerűen nem reagál a köpenyre. Antonio viszont, amikor legközelebb őrá került a quite, szépen elvitte a bikát messzire a lótól, és sorozatban hat gyönyörű, lassúra fogott, végeérhetetlen ívű verónicá-t 53 mutatott be Aparicio bikájával, s ezzel arra a napra lehetetlenné tette a barátját a közönség előtt, mert megmutatta, hogy igenis kezelhető ez a bika is, ha a bikaviador hajlandó közeire menni, és rászánni egy kis életveszélyt. – Megmondtam neki, hogy bocsánat – mondta Antonio.

Luis Miguel első spanyolországi fellépése az asztúriai Oviedóban volt május hetedikén, és szépen lenyisszantotta mind a két bikája fülét. Második corridá-ja Talavera de la Reinaban volt május tizenkettedikén, ugyanaznap, amikor Antonio Madridban silány Pablo Romerobikákkal vívott. Talaverában Luis salamancai bikákkal állt ki, és olyan hatalmas sikert aratott, hogy az elsőnek mind a két fülét meg a farkát is megkapta és a másodiknak is mind a két fülét. Luis Miguel remek kondícióban volt, és két nap múlva már Barcelonában lépett fel. Talaverában egyébként nem volt tele az aréna. Két spanyolországi fellépésén kívül Luis Miguel egyelőre még csak Franciaországban lépett fel háromszor, Aries-ban, Toulouse-ban és Marseille-ben. Briliáns produkció volt mind a három. Informátoraim szerint a bikák szarvait különböző mértékben ugyan, de mind a három helyen preparálták. Másnap Luis Miguel Nimesben volt meghirdetve, Antonio pedig a rákövetkező nap lépett fel ugyanabban a hatalmas antik arénában. Szeretem ugyan Nimes-et, de nem volt kedvem elutazni Madridból, hiszen még csak alig érkeztünk meg a városba, és főleg nem 54 preparált szarvú bikák kedvéért, ezért úgy határoztam, hogy Madridban maradok. Nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb Antoniónak és Luis Miguelnek ki kell állnia egymás ellen, mert nagyon rosszul ment az üzlet, olyan hajmeresztő belépti díjakat kértek a menedzserek, hogy csakis ezek ketten lehettek képesek megtölteni közönséggel az arénákat. Mindkettejük ismeretében, bár Antoniót jobban ismertem, és azt is tudtam, hogy mennyivel kevesebbet fog kapni a fellépésért, mint Luis Miguel, mindjárt láttam, hogy ez halálos párharc lesz. Antonio visszatért Franciaroszágból, ahol két egymást követő nap mindketten nagy sikert arattak. Tizenhetedikén Nimes-ben Luis Miguel két bikája közül a másodiknak megkapta a fél fülét, Antonio viszont tizennyolcadikán mind a két bikájának a fél fülét, a harmadiknak pedig, amelyet El Trianerótól vett át, mind a két fülét és még a farkát is levágta. El Trianerót felöklelte a bika, háromhüvelyknyire felhasította a bal hóna alját, amikor térden állva akarta megforgatni maga körül a köpennyel mindjárt az elején, amikor az állat kijött a porondra. A közönség vadul lelkesedett Antonióért, pedig azon a vidéken Luis Miguel volt a legnépszerűbb, és mindig is őt tartották a legjobbnak, és most ráadásul nemzetközi méreteket is öltött kettejük vetélkedése, francia meg más európai képeslapok is elküldték a tudósítóikat meg fotóriportereiket Madridba a következő viadalra. 55 4. Mary nagyon csúnyán meghűlt, amikor a San Isidro-napi/m'a valamelyik napján, a harmadik bika után a nyakunkba kaptunk egy zivatart és bőrig

áztunk. Megpróbálta kikúrálni magát, de olyan fejetlenségben éltünk a. feria napjaiban, olyan összevissza keltünk meg feküdtünk, a viadalok olyan későn kezdődtek, amihez ráadásul még azt a kis szelet is hozzá kell számítani, amely a Sierrákból támad a városra, és amelyről azt mondják, emberre nézve halálos, bár egyébként még egy gyertya lángját sem oltja ki, hogy mindez együttvéve tulajdonképpen eleve reménytelenné tette a dolgot. Megpróbált pihenni meg korán lefeküdni, egyszer-kétszer még ágyban is reggeliztünk, míg végül május huszonötödikén már úgy gondolta, hogy bírni fogja a córdobai utat. Rupert Belville időközben visszament Londonba, és otthagyta nekünk a Volkswagenjét, hogy vigyük le neki Malagába, s így Bili Davis megjómagam az angol Fordban, Mary és Annié Davis pedig a kisebb kocsiban, nekivágtunk a córdobai útnak. Ugyanazon a vidéken haladtunk át, mint Madridba menet, és tapasztalhat 56 tűk, hogy milyen nagyot nőtt azóta a szőlő, meg hogy milyen csúnyán megtépázták és megdöntötték a gabonát azok a viharok, amelyek a madúdiferiá-t is tönkretették. Córdobát legalább olyan joggal lehet a szarvasmarha-tenyésztők városának nevezni, mint bármi egyébnek, és a Palace Hotel közönsége mindenesetre teli szájjal nevető, jókedvű emberekből állt. A hotel egyébként tele volt. Mary és Annié egy kicsit később futott be, mint mi, és egy ismerős kölcsönadta Marynek a szobáját, hogy egy kicsit lepihenhessen a viadal kezdetéig. Eléggé furcsa bikaviadal volt ez a córdobai. Az történt, hogy Pepe Luis Vásquez, aki a maga idejében finom stílusú, remek bikaviador volt, elhatározta, hogy visszatér az arénába néhány viadal erejéig, amíg össze nem szed annyit, hogy megvehessen egy szép, nagy birtokot, amit kinézett magának. Vásquez jó viador volt és jó kolléga is, de olyan régen nem lépett már fel, hogy eltompultak a reflexei, és ha nehezen kezelhető bikát kapott, amelyik kicsit veszélyesnek látszott, már nem tudott uralkodni az idegein. Azonkívül kissé meg is hízott, és hajdani stílusa finomságai, elegáns csipkézete szomorú, szánalmas látványt mutattak ilyen nehézkes és tohonya előadásban, de még azt se igen sikerült elrejtenie, hogy mennyire fél. Mind a két bikájával nagyon silány produkciót mutatott be. Jaime Ostos fiatal ember volt, Écijából, egy bájos, fehérre meszelt kisvárosból származott, amely Córdobától nyugatra, a sevillai út mentén fekszik, és olyan bátor volt, mint a Sierrák vad 57 kanja. Akárcsak a vaddisznó, szinte eszelősen bátor volt, ha feldühítették vagy megsebezték, márpedig legutóbbi barcelonai párharcában, amit Luis Miguellel vívott, olyan sebeket kapott, hogy azóta se múlt el a mérge. Én kedveltem, és aznap délután halálra izgultam magam miatta, mert egyre csak fokozta a veszélyt, egyre több kockázatot vállalt, míg végül már az

öngyilkossággal volt határos az, amit csinált. Tudtam, hogy egyrészt most a szülővárosa közönsége előtt lép fel, másrészt viszont valami nagy vitába keveredett Antonióval még az idény elején, és akkor megfogadta, hogy nem lép fel vele egy műsorban. De mindezt számításba véve se hittem volna, hogy túléli a szezont. Mégis megúszta, kisebb öklelésektől eltekintve, épségben. Aznap Córdobában ezüsttel hímzett fehér ruhája csupa vér lett, olyan szorosan engedte el maga mellett a bikát. Senki annyiszor és olyan őszintén nem kérlelte még a bikát, hogy ölje meg őt, mint Jaime Ostos, hogy aztán a puszta szerencséjével meg a bátorságával és a vakmerő ügyességével kicsúfolja az állatot. Az első bikájának mind a két fülét levághatta és a másodiknak is kis híján, de balszerencséjére rosszul sikerült a döfés. Antonio első bikája szép, megtermett állat volt, ennek megfelelő szarvakkal, bár nem igazán nagy testű. Antonio nagyszerűen dolgozott a köpennyel, odament a bikához, átvette fölötte az irányítást, aztán gyönyörű, lassított stílusában elkormányozta maga mellett. A muletával is ugyanilyen szépen bánt, az öles pedig tökéletes volt. Tele lett az egész ring zsebkendőkkel, az 58 elnök azonban mégsem akarta neki adni a bika fülét. Nem is tudtam Marynek mással magyarázni az esetet, mint hogy Antoniótól nyilván valami természetfólöttit várnak. Második bikája még csak félbika sem volt. Legfeljebb hároméves lehetett; kicsi volt, súlyra is kevés, a szarva meg silány. A közönség lármásán tiltakozott, s amikor az elnökség mégis engedélyt adott, hogy a bika megtámadja a picadorokat, a tiltakozás még magasabbra csapott. Én is dühös voltam, és nem értettem, mit képzelnek Antonio menedzserei, hogy ilyen bikákat mernek kiválasztani neki. Az állatorvosi engedélyt se lett volna szabad kiadni erre a bikára, nemhogy rendes corridá-ra bocsátani. Antonio megüzente az elnöknek, hogy engedélyt kér a bika megölésére, hogy aztán a saját pénzén másikat állíthasson helyette, és azzal is megvívjon a corrida végén. Miután megkapta az engedélyt, átvette a bikát a muletával, egyszerkétszer megforgatta, hogy egy kicsit ráncba szedje, aztán vigyázzba állította, és egyetlen belépéssel szépen, stílusosan megölte. A bika, melyet Antonio a szánalmasan silány ötödik állat pótlására vásárolt, olyan vastag, olyan hosszú és olyan hegyes szarvakkal jött elő a toril sötét mélyéről, amilyet harci bikán nem is láttam még, amióta 1953-tól megint eljárok Spanyolországba. Hatalmas teste volt, de nem kövér, az egyik banderillero a barrerá-n átmászva menekült előle, de a bika még a palánk tetején átnyúlva is utánadöfótt a jobb szarvával. Antonio kiment a ringbe, elkezdte ingerelni, aztán

59 amikor a bika megtámadta, lassan és finoman elhúzta előtte a köpenyt, úgy forgatta az állatot, ahogy neki tetszett, tökéletesen az uralmában tartotta, és magasiskolát mutatott be, hogyan kell óriás szarvú, igazi bikával olyan szorosan, olyan lassú eleganciával és olyan gyönyörűen bánni, ahogy mások egy silány, megmanipulált félbikával se mernének. Csak egy pikát kért az elnöktől, nehogy valami baleset érje a bikáját, nehogy megsérüljön, a banderilleróknak pedig aprólékosan elmagyarázta, hogy hová helyezzék el a bikán a banderillákat és még azt is, hogy a pálya melyik sarkában. Egyre türelmetlenebbül néztem, ő meg le sem vette a szemét az állatról, figyelte, elemezte, és közben gondolkodott és tervezett. Pontosan megmondta Jüannak, hová kéri a bikát, aztán kiment az arénába, és négy mély figurával átvette a bika irányítását; bal térde a homokban, lábszára, lábfeje leszorítva, a jobb lába meg védtelen, miközben a muletája varázspálcájával jobbra-balra forgatta a bikát, az egyik pillanatban mindennel kecsegtette, célt mutatott neki, aztán finoman és elegánsan megmutatta neki, hogy nem kell félni, mert ez a része a halálos játéknak még nem fáj. Ezek után a figurák után már az övé volt a bika, és a továbbiakban már főleg csak azzal foglalkozott, hogy bemutassa a közönségnek, mit tud egy igazi művész, aki nemcsak bátor, de a bikákat is ismeri, mire képes igazi bikával is, akármilyen hosszú; erős és halálosan veszélyes szarva legyen is. Bemutatta az összes klasszikus 60 figurát, de közben nem volt semmi szemfényvesztés, nem csalt és nem ügyeskedett, olyan szorosan kormányozta el maga mellett a bikát, akárcsak Jaime, és közben egyetlen pillanatra sem vesztette el fölötte az uralmat. Amikor aztán már mindent bemutatott a közönségnek, hogy milyen szorosan és milyen tisztán is lehet ezt csinálni, meg azt is, hogy milyen szép, lassú mozdulatokkal, és befejezésül még egy pase de pechó-t is, végezetül vigyázzba állította a bikát, elbúcsúzott tőle a muletájával, aztán föltekerte a textilt, és fogta a kardját, végighunyorított a pengén, megcélozta, és egy tökéletesen megkomponált mozdulattal átnyúlt az óriás szarva fölött, a bika pedig már nem élt, mire Antonio visszahúzta a karját. A közönség őrjöngött. Az elnök mind a két fül levágását engedélyezte, a napsütötte lelátók közönsége pedig átmászott a korlátokon, és a vállára emelte Antoniót és Jaimét, úgy hordozták körbe őket az arénában. Antonio eleinte tiltakozott, de végül felkapták őt is, és látszott, hogy ez nem megrendezett tüntetés volt. Annál sokkal több volt az ember, és sokkal jobban őrjöngtek. Aznap kinn háltunk, a Córdoba körüli hegyekben del Mérito márkinál, a hajdani Reál Monasterio de San Jerónimo de Valparaísóban, amely Spanyolország egyik legnevezetesebb műemléke. Már a kolostorhoz vezető út is csodálatos volt; a klasszikusan rossz úton, amely Spanyolország

legbámulatosabb látnivalóihoz vezetni szokott, aztán az a középkori zordság a sötét éjszakában, majd reggel az ébredés a vendég szobává alakított kolostori cellában, a kilátás az alattunk elterülő córdobai síkságra, a barangolás a kertekben, a kápolnákban és a történelmi termekben. A ház üres volt, nem volt otthon senki. De Peps Mérito ragaszkodott hozzá, hogy ott éjszakázzunk, mivel a szállodai szobák már jó előre elkeltek; Madridból felhívta telefonon a háznagyát, hogy legyen ránk gondja. Eredetileg csak aznap akartunk ott aludni, de Marynek az éjszaka ismét felszökött a láza, és reggel nem volt olyan állapotban, hogy továbbutazhattunk volna. Beküldtünk a városba orvosért, és végül csak másnap délben indultunk tovább. Közben Peps folyton fölhívogatott Madridból, és aziránt érdeklődött, hogy minden rendben van-e, elég kényelmesen vagyunk-e, és hogy csakugyan jól érezzük-e magunkat. Csodálatos hely volt, és a háziak távollétében úgy éreztük magunkat, mint a katona, aki egyszerűen beszállásolta magát egy palotába; a civil életben ilyesmi eléggé ritkán jut ki az embernek. Másnap nem sokkal dél után indultunk el Sevilla felé, rút, szeles időben; a vén és pompázatos, de annál kényelmetlenebb Hotel Alfonso XIIIban szálltunk meg, és a Casa Luisban vacsoráztunk a bikaviadalra menet. A vacsora jó volt, a bikaviadal pocsék. A bikák nagyon silányak voltak, nem is igen mertek támadni, és már a pikák döféseitől elpusztultak. De nem azért, mert a picadorok szándékosan úgy döftek. Nem történt semmi sza 62 bálytalanság. Jól, határozottan és pontosan az arra való helyen szögeitek meg a bikákat, és a támadást se úgy hárították el, hogy a pika nyelét csavargatták. A pikák konstrukciójával volt valami baj, acéltüskéjük tövig beszaladt a sebbe, de még a nyél is utána. Az a kis fémtárcsa, ami azt szolgálja, hogy a pika hegye csak pontosan négy egész és háromnyolcad hüvelyknyire hatoljon bele a bika testébe, egyszerűen eltűnt a sebben, szinte a nyéllel együtt. A bikák szabályos mediaestocadá-kat, vagyis félhossznyikard-sebeket kaptak a picadoroktól, és nem lehetett tudni, hogy mit képes ezek után még a matador kihozni az állatokból, hiszen mire rájuk került a sor, a bikák már félholtak voltak és támolyogtak a vérveszteségtől. A pikákat egyébként hatóságilag ellenőrzik, és a picador egy kormánytisztviselő kezéből veszi át a fegyverét, vagyis sem őket, sem pedig a picadorokat irányító matadorokat nem lehet hibáztatni. Ilyen pikákat azonban én a régi, rossz, franciaországi napok óta nem láttam, amikor, ha a menedzserek történetesen hat, vastag és hosszú szarvú, hatalmas állatot vásároltak a viadalra, mindig kiderült, hogy a vara hegyére erősített fémtárcsa megmagyarázhatatlan mód gumiból van, csak épp alumíniumszínűre festették. Ezek a tárcsák vagy más néven redondel-ek persze nem tudták megakadályozni, hogy akár a pika egész

hegye meg a nyele is bele ne szaladjon az állatba, aminthogy természetesen gumitőrrel se lehet döfni, s így a bikák már félholtra döfködve kerültek a matadorok kezébe. Voltunk néhányan, akik felléptünk a pikával való ilyen meg 63 más efféle visszaélések ellen még annak idején, réges-régen, Dél-Franciaországban, s így alaposan ismertem az összes trükköt. Aznap Sevillában nem mentem le se a kifutóba, se a patio de caballos-ba. a viadal előtt, mert Maryre kellett vigyáznom, akinek a láza már lement, de még éppen eléggé beteg és fáradt volt, s így nem volt alkalmam szemügyre venni a pikákat. De hát a pikákat megvizsgálta és jóváhagyta a hatósági ellenőr, tehát bizonyára rendben is voltak. A bikákon viszont szörnyű sebeket szúrtak. A viadal után mesélte Antonio, hogy a második bikáján épp egy eret talált a pika. És ez így is volt. Olyan mélyre beleszaladt, hogy valószínűleg nem is egy eret átvágott, és ha a picador ki nem húzza, végül valamelyik nagy artériát is elszakította volna. Pirosán bugyogott a vér a csúnya, roncsolt sebből, s vastagon csurgóit le az állat vállán meg a lábán, s mintha valami kötelet húzott volna maga után, alvadt vér mutatta az útját a porban. Nagyon jól tudtam, micsoda produkcióra képes Antonio, ha olyan bikát kap, amellyel egyáltalán meg lehet küzdeni. Karácsonykor megírtam neki, hogy átjövök a szezonra, és megírom az igazat, a színtiszta igazat róla, a stílusáról és a történelmi jelentőségéről, hogy nyoma maradjon, hogy legyen valami, ami megmarad akkor is, amikor már egyikünk sem lesz. Ő is nagyon akarta, hogy megvalósítsam a tervemet, és persze tudta is magáról, hogy nem volt még olyan bika a fon/-ban, amelyikkel ő ne bírna meg. Most 64 azonban már második napja csak csupa kis termetű, éretlen bikát kapott, ami nem lehetett véletlen. Minden alkalommal újra meg újra fel is háborodott ezen, viszont a nagy szarvú, córdobai bika negyvenezer pesetájába került. Egyszóval, a sevillai sorozat végén mindenki mérges és csalódott volt. Másnap még csak alig világosodott, mi Biliéi már talpon voltunk, hogy visszamenjünk Madridba. A lányok azt tervezték, hogy jól kialusszák magukat, aztán Malagába mennek a kis szürke Volkswagennel az Antequerán átvezető gyönyörű úton, majd pedig Granadában találkozunk, ahol az egyik nap Luis Miguelt hirdették, másnapra pedig Antonio volt kiírva. Mary este már láztalanul ment ágyba, és én azt gondoltam, hogy egynapi pihenés és napozgatás a La Consulában végleg rendbe fogja hozni. A menetrendünk azonban nagyon feszes volt, bár Granada után már csak csupa olyan viadal szerepelt rajta, amelynek színhelye malagái támaszpontunkról is könnyen elérhető volt. Alacsonyan szálló, rohanó felhők alatt, folytonos esőben vezettünk Madrid felé, és nem sokat láttunk a tájból, legfeljebb olyankor, ha kicsit kitisztult az

ég. Mind a ketten kedvszegettek voltunk a viadalokat tönkre tevő időjárás, az arénába becsempészett silány kis éretlen bikák miatt, és Bili nagyon pesszimistán nyilatkozott az egész szezonról. Egyikünk se volt elragadtatva Sevillától. Andalúziában és a bikaviadalok világában ez nagy eretnekségnek számít. Aki szereti a bika 65 viadalt, attól elváratik, hogy valami misztikus rajongást erezzen Sevilla iránt. Én azonban az évek során arra a meggyőződésre jutottam, hogy ebben a városban aránytalanul több a rosszul sikerült corrida, mint bárhol másutt. Láttunk útközben néhány gólyacsapatot, amint kecsesen szállva táplálékot kerestek az esőben, és mindenféle sólymok is feltűntek a vad vidéken. Mindig is megörültem, ha sólymot láttam, most pedig mintha a környék minden sólyma felszállt volna a fészkéről, pedig a rossz időben nagyon meg kellett dolgozniuk a zsákmányért, mert a parlagi madarak a nagy szélben nemigen dugták ki a csőrüket se. Bailen után az út, melyet később még nagyon jól megismertünk, a nagy központi fennsík felé fordult, és a felszakadozó felhők között megpillantottuk a viharnak szabadon kitett várkastélyokat és kicsiny fehér falvakat – melyek nem is igen tudtak volna elbújni az időjárás elől, hiszen minél északabbra ér az ember, annál több a szél is –, ott álltak az esőben fürödve a vihartól lefektetett gabonaföldek meg a szőlőskertek között, melyek mintha legalább félmaroknyit nőttek volna azóta, hogy három nappal korábban ugyanitt autóztunk el dél felé haladva. Megálltunk tankolni, és közben megittunk egy pohár bort, vagy megettünk egy szelet sajtot s hozzá pár szem olajbogyót a benzinkút kis büféjében, aztán feketekávét ittunk rá. Bili sose ivott bort vezetés közben, én azonban mindig tartottam magamnál egy palack hideg campa& 241;asi rosadó-t a jégtáskában, és kenyeret meg man 66 chai sajtot harapdáltam hozzá. Szerettem ezt a vidéket az év minden szakában, és mindigjókedvem támadt, valahányszor átkeltem az utolsó hágón is, és átléptem a zordon La Mancha és Kasztília határát. Bili már nem akart megállni Madrid előtt, hogy együnk valamit. Azt tartotta, hogy az evéstől elálmosodik, és nem tud vezetni, márpedig akkor már az éjjel-nappali nagy autóutakra tréningezett, melyek még előttünk voltak. Pedig szeretett jól enni, tudta, mi ajó, és azt is, hogy hol lehet hozzájutni, mégpedig minden országban, ahol megfordult. Mikor először járt Spanyolországban, Madridban rendezte be a támaszpontját, de aztán onnan kiindulva Annie-val végigjárták az ország valamennyi tartományát. Nem volt olyan városa Spanyolországnak, amelyet ne ismert volna, ismerte a borokat, a helyi konyhát mindenütt, tudta, hogy mik a specialitások, és kicsi meg nagy városokban egyaránt tudta, hogy melyek ajó helyek, hol lehet jól enni.

Számomra eszményi útitárs volt, azonkívül pedig az autóvezetést is bírta rendületlenül. Még épp jókor értünk Madridba, hogy ha kissé későn is, de beüljünk ebédelni a Callejónba, ebbe a szűk, kályhacsőszerű, zsúfolt Calle Becerra-i vendéglőbe, ahová rendszerint jártunk, ha magunkban voltunk, mert mind a ketten azt tartottuk, hogy itt a legjobb a koszt az egész városban, mégpedig a nap bármely szakában. Mindennap más vidék specialitásait főzték, de akármi volt is a menü, mindig a létező legjobb zöldséget, halat és húst szolgálták fel, amit csak a város 67 piacain kapni lehetett, s egyszerű, de nagyon ízletes ételeket főztek. Tintót, claretét és valdepe& 241;asit lehetett inni hozzá kis, közepes vagy nagy kancsóból. És kitűnő boruk volt. A bejáratnál volt egy kis bár, letelepedtünk, és amíg szabad asztalra vártunk, megittunk egykét pohárka hordós valdepe& 241;asit, ami alatt Bilinek is szépen megjött az étvágya. Az étlap alján kis jegyzet állt, miszerint az adagok akkorák, hogy bármit rendel az ember, egy tál ételtől tökéletesenjóllakik, Bili azonban nemcsak egy rostonsült nyelvhalat rendelt, hanem utána még valami asztúriai specialitást is, amivel aztán pontosan úgy is járt, ahogy az étlap megjósolta, csak épp duplán. Mindazonáltal Bili mindezt bekebelezte, majd megjegyezte: – Egész jó itt a koszt. A második nagy kancsó valdepe& 241;as! után pedig így szólt: – Meg a bor is. Én egy kisebb adag fiatal angolnát rendeltem fokhagymás mártásban; a fokhagymadarabok leginkább bambuszrügyre emlékeztettek, csak a hegyük volt kissé ropogósabb, a húsuk azonban ennek ellenére mintha omlósabb lett volna. Az adag egy telimert mély tálat jelentett, az íze mennyei volt, és ott egye meg a fene, ha utána összetalálkozik az ember valakivel zárt szobában vagy akár a szabad ég alatt is. – Pompás ez az angolna – mondtam. – A borról még nem nyilatkozom. Nem kérsz egy falat angolnát? – Legfeljebb egy kis adagot – felelte Bili. – Kóstold meg a bort. Azt hiszem, ízleni fog. 68 – Még egy nagy kancsót, legyen szíves – szóltam oda a pincérnek. – Igenis, Don Ernesto. Tessék parancsolni. Már ki volt készítve. Odajött a tulaj az asztalunkhoz. – Mit szólnának egy steakhez. Ma igazán első osztályú. – Tegyük el estére. Egy kis spárgájuk nincsen véletlenül?

– Remek spárgánk van – mondta. – Aranjuezi. – Holnap bikára vagyunk hivatalosak Aranjuezbe. – Hogy van Antonio? – Jól. Tegnap éjjel jött fel kocsival Sevillából. Mi ma reggel indultunk. – És milyen volt Sevilla? – Szo-szo. A bikák nagyon gyengék voltak. – Ide jönnek vele vacsorázni? – Nem hinném. – Mert szívesen rezerválok különtermet, ha tetszik, ízlett a múltkori vacsora? – Nagyon. – Akkor sok szerencsét Aranjuezben. – Köszönöm – mondtam. Aranjuezben szinte üldözött bennünket a balszerencse, pedig nem volt semmi rossz előérzetem. Az előző nap, amikor Antonio Sevillában lépett fel, Luis Miguelnek Toledóban volt viadala Antonio Bienvenidával és Jaime Ostosszal. Minden jegy elkelt. Ronda, esős nap volt, a bikák ugyan szép nagy állatok voltak, de nem nagyon bátrak. 69 A szarvuk minden beszámoló szerint csúnyán tompára reszelve. Luis Miguel az első bikájával szépen dolgozott, a másodikkal meg még sokkal szebben. A másodiknak a fél fülét is levághatta, és mind a kettőt is megkaphatta volna, ha kicsit több szerencséje van a karddal. Nagyon sajnáltam, hogy elmulasztottam Luis Miguel fellépését, annál is inkább, mert tudtam, hogy a másnapi, granadai viadaláról is le fogok maradni. De hát ütköztek egymással a különböző dátumok, és tudtam, hogy nemsokára ugyanazokon aferiá-kon és ugyanazokban a városokban fognak fellépni mind a ketten. És olyan alkalom is ígérkezett, amikor egyazon műsorban fognak fellépni, és biztos voltam benne, hogy akkor bizony kénytelenek lesznek egymás ellen kiállni. Addig is igyekeztem azonban nyomon követni Luis Miguelt legalább mások beszámolói alapján, olyan emberek híradásaiból, akikben megbíztam, és akik a tulajdon szemükkel látták a viadalait. 70 5. Jó napjuk volt a bikáknak Aranjuezben május tizenharmadikán. Az eső elállt, és úgy ragyogott a város a napfényben, mintha frissen meszelték volna. Sok volt a vidéki is, fekete kabátban meg az errefelé viselt jellegzetes csíkos szürke nadrágban, és tömegek érkeztek Madridból is. Mi a park fáinak árnyékában telepedtünk le, az ómódi kávéházban, és onnan néztük a folyót meg a kirándulóhajókat. Barnán folyt a sok esőtől megduzzadt folyó vize.

Utóbb két vendégünk elment megnézni a királyi parkot, amely kissé feljebb terült el a folyóparton, én pedig ezalatt Biliéi átballagtam a hídon a vén Hotel Deliciasba, hogy megnézzem, mi van Antonióval és átvegyem Miguelillótól, a kardhordozójától ajegyeket. Kifizettem Miguelillónak a négy ülőhely árát, rászóltam egy fiatal spanyol riporterre, aki egy madridi lap számára írt cikksorozatot Antonióról, hogy ilyenkor nem illik zaklatni a matadort, hanemjobban teszi, ha hagyja nyugodtan pihenni inkább, és azt is elmagyaráztam neki, hogy miért, majd odaléptem Antonio ágyához, váltottam vele néhány 71 szót, dejó példával jártam elöl az utánam következőknek, és hamar magára hagytam. – Egyenesen mentek Granadába, vagy megálltok útközben éjszakára? – kérdezte. – Azt gondoltam, Manzanaresben éjszakázunk majd. – Sokkal jobb lenne Bailénben – mondta. – Majd én vezetek, és akkor útközben beszélgethetünk, Bailénben pedig megvacsorázunk együtt. Én pedig aztán a Mercedesszel elmegyek Granadába, és útközben megalszom valahol. – És hol találkozunk? – Itt, a viadal után. – Jól van – mondtam. – Hát, akkor viszlát. Mosolygott, és én láttam rajta, hogyjó kondícióban van és magabiztos. Az El Pueblo ifjú riporterét is magammal vittem a szobából. Miguelillo a hordozható kegytárgykészlet felállításával volt elfoglalva. A kard dúsan kicifrázott súlyos bőrhüvelye a falnak támasztva állt az öltözködőasztal mellett, amelyre sorra, egymás után kirakosgatta a skapulárékat meg az olajmécsest, ami majd a Szűzanya képe előtt fog égni. A gyönyörű, régi, kényelmetlen és düledező aréna körül már majdnem felszáradt a sár, és újra porrá lett. Bementünk, megkerestük a helyünket, és a közvetlen, meghitt közelségből lepillantottunk a porond homokjára. Antonio kapta az első Sánchez Cobaledabikát. Nagy, fekete, formás állat volt, a szarva is nagy, a hegye pedig, mint a tű. Antonio lassú, magabiztos és széles verónicá-kkal kezdte, elegánsan, mélyen lekanyarítva a köpenyt, a lehető leg 72 közelebb lépve a bikához, aztán lelassítva a bika rohamait, olyan szoros közelségben kormányozta el maga mellett az állatot, amennyire csak a szarvától tehette. Ettől azonban a közönség nem jött lázba, mint Madridban, ezért a következő quité-ben néhány chicueliná-t is bemutatott, ami ugyan nem volt se olyan veszélyes, se olyan klasszikus figura, mint a verónica, de szépen és mutatósán ki lehet csipkézni; igazi sevillai munka volt. Aztán lassú fordulatot tett a köpennyel, maga köré csavarta, és közben a bika minden

újabb rohamánál újabb veszélynek tette ki magát, amiből aztán végül mindig elegánsan kipiruettezett. Szemre ez is nagyon mutatós, de inkább csak trükk, mint igazi figura. A bika nekitámad a matadornak, mire ő lassan forogva kiperdül az útjából, amint az állat a közelébe ér. A tömegnek nagyon tetszett. És nekünk is. Mert mindig megnyerő látvány, de belülről nem mozgatja meg az embert. Amikor a muletára kerül a sor, a bika már jóval veszedelmesebben támadottjobbról és balról is, de ő most is mélyen tartotta, akárcsak a córdobai bikájánál, hogy egy kicsit felpiszkálja és önbizalmat adjon neki. Időközben ugyanis valami kattant a bika fejében; könnyen lehet, hogy a chicueliná-któ\i0 ábrándult ki. Előfordul az ilyesmi. Antonio most már kénytelen volt egészen közeire menni hozzá, hogy támadásra ingerelje. Nem arról volt szó, hogy megváltozott volna a bika világképe. Az alatt a tíz perc alatt, amíg egzecíroztatják, akkor történik vele vala 73 mi, amitől megtanulja, hogy hogyan kell majd az ölesnél viselkednie. Antonio megmutatta neki a jobb lábát, odamutatta a combját célul, ami felbátorította a bikát, aztán szépen elmagyarázta neki azt is, hogy nem kell félni, bele is öklelhet, nem fog fájni, sőt, éppenséggel nagyon is jó mulatság ez az egész bikaviadal. Aztán egy darabig eljátszogattak ezenképpen, holjobbról, hol balról, szépen körbe-körbe. Egyszer magasan, egyszer mélyen. Fogd meg, bika. Fordulj körbe, karikába. Most próbáld meg. Na, még egyszer. Aztán ahogy Antonio egyre csak keringőzött vele, valami hirtelen megvilágosodott a bika előtt. Egy hosszú forduló kellős közepén egyszer csak megtorpant, megpillantotta a matador testét, és feléje bökött. Épp csak egy századmilliméternyivel tévesztette el, de a feje elhaladtában így is meglökte Antoniót. Antonio utána fordult, újra elébe tartotta a muletát, és megint szorosan a melle előtt kormányozta el a szarvait. Aztán újra átismétel tette vele az egész leckét, és még kétszer megcsináltatta vele pontosan ugyanazt a fordulót, amelyben az előbb kis híján felöklelte. A közönség most már együtt lélegzett vele, s ő arra a zenére lejtette a táncot, amit ők rendeltek. Végezetül eljött az öles pillanata. Szépen nyúlt be, és a kard is épp csak hajszálnyival tévesztette el a két lapocka közötti középpontot. Az egész aréna a bika fülét követelte, lengették a zsebkendőket. A bikának azonban a szájából dőlt a vér, amikor összerogyott, ahogy máskor is 74 előfordul a lehető legszabályosabban ledöfött bikáknál is, és az elnök emiatt nem ítélte meg Antoniónak a fülét, pedig a tömeg még akkor is lengette a zsebkendőket, amikor a bikát már kifelé vonszolták a porondról. Antoniónak körbe kellett vonulnia a tribünök előtt, és aztán még kétszer kihívták az öltözőből, hogy viszonozza az ünneplést. Dühösen, de merev és

fölényes arccal jött ki, és mondott valamit Miguelillónak, amikor az odanyújtott neki egy pohár vizet. Belekortyolt, elnézett a semmibe, aztán kiöblítette a száját és kiköpte a vizet a homokba. Később megkérdeztem Miguelillótól, hogy mit mondott neki Antonio. – “Mit meg ne csináljak még, hogy odaítéljék a fülét!" Pedig ma megmutatta nekik, hogy mit tud. Chicuelo II volt a második matador. Alacsony, legfeljebb százhatvan centis férfi volt, arca mindig komoly, méltóságteljes és bánatos. Olyan bátor volt, mint egy oroszlán, sőt még annál is bátrabb, bátrabb alighanem minden állatnál és, gondolom, az emberek többségénél is; 1953-ban és 1954-ben lépett be a bikaviadal világába előbb mint novillero, aztán mint matador, egyenesen a capeá-k kegyetlen előiskolájából. A capea amatőr bikaviadal, Kasztíliában és La Manchaban szokásos, de ritkábban más tartományok városkáinak piacterein is rendeznek ilyesmit, helybeli legények meg kezdő torerók vándorló truppjai vívnak ilyenkor olyan bikákkal, amelyek esetleg már sokadszor állnak szemben emberrel. Capeá-n állítólag olyan állatok is 75 előfordulnak, amelyek több mint tíz embert is megöltek már. Capeá-t olyan városokban és falvakban szoktak rendezni, amelyeknek nincs pénzük arénát építeni, és ehelyett szekerekkel veszik körül a főteret, hogy eltorlaszolják a kijáratokat, és hosszú, vaskos, kihegyezett pásztorbotokat osztanak szét a nézők között, hogy azzal bökdössék vagy verjék vissza az arénába az arríatőr bikaviadort, ha menekülni próbálna. Huszonöt éves koráig Chicuelo II a capeá-k sztárja volt. Abban az időben a nagynevű bikaviadorok, Manolete és társai lereszelt szarvú félbikákkal és tapasztalatlan háromévesekkel vívtak, míg neki sértetlen szarvú bikákkal kellett kiállnia, akár még hétévesekkel is. Ráadásul ezek közül a bikák közül nem egy már többször is volt arénában, s nemigen akadt náluk veszedelmesebb vadállat. Olyan falvakban lépett fel, ahol nem volt se kórház, se orvos. Aki ezt túlélte, az ért a bikákhoz, és azt is tudja, hogyan kell egyszerre közel engedni magához az állatot, és mégis elkerülni a szarvát. Értette a módját, hogy életben maradjon a gyilkos bikákkal szemben, megtanulta a legnehezebb figurákat is, és kitanulta mellé az összes cirkuszi trükköt is. És közben ölni is megtanult, szépen és szabályosan, olyan bámulatosán ügyes bal keze volt, hogy tökéletes védelmet nyújtott, amikor behajolt ölni, a bal keze olyan mélyen lehúzta a bika fejét, hogy kiegyenlítette vele alacsony termete hátrányait. Továbbá nemcsak bátor volt, hanem fenomenálisán szerencsés is. Noha visszavonult már, ebben a szezonban 76 megint fellépett, mert a bikaviadalon kívül minden egyebet unt csak. Visszavonulni egyébként azért vonult vissza, mert tudta magáról, hogy

mennyire szerencsés, és azt is tudta, hogy senkinek sem lehet a végtelenségig kísérteni a szerencséjét. Csakhogy a bikaviadalon kívül a világon semmi más nem érdekelte. Azért persze, mint mindig, a pénz is szerepet játszott. Jó bikát húzott, az ő apró termete mellett eléggé nagynak is látszott, sőt hatalmasnak. Két szép szarvat is viselt a fején, és Chicuelo II újra előadta méltán híres nagy számát, amely arról szólt, hogyan lehet folyvást olyan közel tanyázni a bikához, amilyen közel épelméjű ember már nem merészkedne, és mindazonáltal életben maradni. Csakhogy Chicuelo II épelméjű ember volt, csodálatos reflexekkel megáldva, aminek tetejébe még bámulatos szerencséje is volt, és persze remek figurákat mutatott be, a legnehezebbeket meg a szemfényvesztő, cirkuszi trükköket is, és mindezt pompásan csinálta. Sokkal veszedelmesebb lett volna persze, távolról ingerelni a bikát, és aztán valamelyik klasszikus figurával elkormányozni maga mellett a robogó állatot. Chicuelo előadásában azonban egyáltalában nem így festett a dolog, lehetőleg mindent a bikának háttal csinált, a közönség felé fordulva, miközben a bika szépen elhaladt a kinyújtott karja alatt, ami mindenkit Manoletére emlékeztetett, aki persze menedzsere segítségével történelmének második legmélyebb mélypontjára züllesztette a bikaviadalt, de aztán megölte egy bika, és 77 így holtában félistenné lett, miáltal mindörökké támadhatatlan. A tömeg imádta Chicuelo H-t, mégpedig teljes joggal. Közülük való volt, és pontosan azt kapták tőle, amiről úgy hitték, hogy az maga az eszményi bikaviadal, s ő ráadásul mindezt igazi bikával mutatta be. Amikor először behajolt az öleshez, csontot ért, másodszor viszont markolatig nyomta a kardot, és olyan messzire benyúlt, hogy valósággal fölült a szarva közé, a bal kezével pedig eközben már holtan kanyarította ki maga alól a bikát. (Szerencse is kellett hozzá, de azért főleg nagy tudás és rettenthetetlen bátorság-) _ Mind a két fület megítélte neki az elnök, ő pedig körbevonult a két füllel az arénán; látszott raj ta, hogy most mélyen elégedett. Úgy szeretem felidézni magamnak az alakját, amilyen azon a nyáron volt, és elgondolni is rosszul esik, hogy mi történt vele, amikor végül is tényleg elhagyta a szerencséje. Antonio második bikája nagyon szép állat volt, fénylett a fekete szőre, ahogy kijött az arénába, és a szarva is mutatós volt. Gyönyörű volt tehát, ahogy megjelent, és láttam Antonión, hogy maga akarja kezdeni vele a viadalt, és már indult is feléje a köpenyével, amikor tőlünk balra, a napos szektorból kiugrott egy reménybeli bikaviador, egy jóképű és egészen ügyes gyerek sapkában, laza ingben és kék nadrágban, átvetette magát a palánkon, és meglobogtatta a muletáját a bika előtt. Ferrer, Joni és Juan, Antonio három banderillerója rohanvást indult, hogy el

78 kapják és átadják a rendőrségnek, mielőtt még a bika kiontja a belét, és miáltal az állat alkalmatlanná válik a viadalra. Két-három figurára azért így is volt ideje a fiatalembernek. Ügyesen használta ki a bika természetes ¿no'-ját, és igazán szépen lépegetett oldalra a rohamai elől, miközben még három fürge banderillerót is kerülgetnie kellett, akik szintén őt akarták elkapni, hogy kitessékeljék az arénából. Semmi annyira el nem ronthatja a bikát a matador számára, mint egy espontáneo, aki beleavatkozik a viadalba. A bika ugyanis minden figuránál tanul valamit, a nagy bikaviadorok viszont mindig valamilyen előre kitűzött cél érdekében dolgoztatják a bikát. Ha azonban a bika már a viadal elején felöklel valakit, elveszti a szüzességét, és a matador immár nem az első, két lábon járó ember, akivel szembe találja magát, holott a szabályos bikaviadal éppen ezen alapszik. Ám ahogy elnéztem Antoniót, amint a fiatalembert figyelte, aki meglehetős ügyességgel ésjól hajtotta végre a figurákat, egyiket a másik után, amivel pedig talán Antonio katasztrófáját készítette elő, láttam rajta, hogy egy csöppet sem aggódik. A bikát tanulmányozta, és igyekezett tanulni minden mozdulatából. Végül Joni és Ferrer elkapta a gyereket, aki nyugodtan hagyta magát a barrerá-hoz vezetni. Antonio, kezében a köpennyel, odaszaladt hozzá, gyorsan mondott neki valamit, aztán a vállára tette a kezét, átölelte és megcsókolta. Aztán kiment a porondra, és átvette a bikát a köpeny 79 nyel. Most már jól ismerte, sőt kiismerte az állatot. Első mozdulata az az utánozhatatlan, lassú eleganciájú, végeérhetetlennek tűnő lebbencs volt, amivel a köpenyt a bika előtt elhúzta. A közönség tudta, hogy olyasmit lát, amit még sohasem látott, és hogy ebben nincs semmi szemfényvesztés. Soha nem láttak még matadort, aki nemcsak hogy megbocsátott valakinek, aki pedig könnyen elronthatta volna a bikáját, de még gratulált is neki a mutatványához, és most már rajongva ünnepelték is azért, amit már az első bikánál is bemutatott, de amit akkor még fel sem fogtak. Antonio úgy bánt a köpennyel, mint hús és vér ember még soha. Odakormányozta a bikát az egyik Salas fivérhez, hogy megszögelje, és így szólt hozzá: – Óvatosan, vigyázz rá, és csak azt csináld, amit mondok. Erős és bátor állat volt a bika, keményen tartotta magát, amikor beledöfték a vasat, amely pontosan a megjelölt helyen találta. Antonio félrevonta az állatot, és megismételte vele az előbbi gyönyörűséges, lassú verómcá-kat. A második rohamban, amikor egyébként éppoly pontosan találta a pika, a bika feldöntötte a lovat, és Salast a barrera palánkjának dobta. Juan, a fivére és Antonio bizalmas banderillerója azt akarta, hogy a bika még egyszer megrohamozza a lovakat, mivel olyan erős volt, hogy még

legalább két pikaszúrás hiányzott, amíg kellőképp elernyed a nyakizma, és lehorgasztja a fejét, ami nélkül aligha lehet megölni. 80 – Ne taníts te engem – mondta neki Antonio. – így kell nekem, ahogy van. Antonio jelzett az elnöknek, és engedélyt kért, hogy áttérhessen a banderillákra. Aztán csupán az első pár banderilla után már engedélyt is kért, hogy elővehesse a muletát. Olyan könnyeden, olyan egyszerűen és olyan simán kormányozta a bikát a muletával, hogy szinte szobrászi alkotás volt minden mozdulata. Sorra vette az összes klasszikus figurát, aztán hozzálátott, hogy tovább finomítsa, csiszolja a mozdulatokat, egyre tisztább íveket rajzolt, és közben egyre veszedelmesebb lett a játék, mert egyre rövidültek is a kanyarok, mert egyre beljebb húzta a könyökét, hogy még közelebb kormányozza magához a bikát, mígnem már olyan közel vitte el maga mellett, hogy azt hitte volna az ember, ilyen közel már nem is lehet. Pedig hatalmas állat volt, bátor és erős, jó szarvú, de Antonio olyan tökéletes és olyan klasszikus ívűfaená-t mutatott be vele, amilyent még nem is láttam. Aztán amikor mindezzel megvolt, és a bika készen állt az ölesre, azt hittem, Antoniónak elment az esze. Egyszer csak egyre-másra előszedte Manolete szemfényvesztő mutatványait, amelyekkel Chicuelo II szórakoztatta épp az imént a közönséget, hogy hadd örüljenek, ha ez kell nekik. Most aztán Antonio megmutatta nekik, hogyan kell ezt igazából. Ott dolgoztatta a bikát, azon a helyen, ahol az előző három bikát megszögelték, s a patáik feltúrták a homokot. Épp hátulról fogadta a bikát, hogy egy guardilla nevű figurával engedje el maga mellett, amikor 81 váratlanul megcsúszott a bikajobb hátsó patája, és a jobb szarva a lendülettől beleszaladt Antonio bal farpofájába. Ennél veszedelmesebb, de egyúttal ennél kevésbé hősies helyen nem is érhet döfés matadort, s ráadásul még nem is tehetett róla senki más, csak saját maga, amit persze ő is tudott, aminthogy tudta azt is, milyen súlyos a sebe, és dühöngött is, mert sejtette, hogy alighanem elveszik tőle a bikát, nem engedik neki megölni, nem köszörülheti ki a csorbát. A bika nagy erővel szaladt neki Antoniónak. Láttam, amint a szarv behatol a húsba, és aztán Antonio felemelkedik a földről. De talpra esett, és nem terült el a földön. A vére azonban most már sebesen és vastagon ömlött; tomporával a barrera vörös palánkjának dőlt, mintha így akarná elállítani. Antoniót figyeltem, és nem tudom, hogy végül is ki vitte arrébb a bikát. A kis Miguelillo volt az első, aki átvetette magát a barrerá-n, ó tartotta Antoniót a fél karjánál fogva, miközben már Domingo Dominguín, a menedzsere, meg annak a testvére, Pépé is bemászott az arénába. Mindenki láttajói, hogy milyen

súlyos a szarv ütötte seb, és a fivére, a menedzsere meg a kardhordozója mind megragadta, hogy kitámogassák az elsősegélynyújtó helyre. Antonio azonban dühödten lerázta őket magáról, és így szólt Pépéhez: – És még te mondod magadat Ordó& 241;eznek! Vérezve, de a dühtől tombolva odament a bikához. Azelőtt is láttam már dühöngeni az arénában, és nem először fordult elő vele, hogy mintegy transzban vívott, dühvei, de azért a fe 82 jét sem vesztette el. De most látszott rajta, hogy ezt a bikát úgy meg fogja ölni, ahogy csak egy bikát meg lehet ölni, és persze azt is tudta, hogy vagy azonnal megöli, vagy kivérzik és elájul. Vigyázzba állította a bikát, és láttam, hogy mélyen, nagyon-nagyon mélyen leereszti a muletát, aztán megcélozza a két lapockája közt középen a halálos pontot, és tökéletesen kivitelezett mozdulattal benyúl, majd visszahúzódik a két szarva között. Megáll szemközt vele, mindkét karját felemeli, és úgy vezényli a halálba, amit ő döfött beléje. Csak állt ott, Antonio, vérezve, de nem engedett magához senkit, amíg a bika össze nem rogyott és hanyatt nem hengeredéit. Ott állt és vérzett, de az emberei nem mertek hozzányúlni, mert jól hallották, hogy mit mondott nekik, amíg az elnök, válaszképp a lobogó kendőknek meg a kiáltozásnak jelet nem adott, hogy Antonio levághatja a bika mindkét fülét, a farkát meg az egyik patáját is. Kivárta még azt is, amíg elébe hozzák a trófeákat, én a szememet sem vettem le róla, néztem, ahogy ott állt, vérezve, és közben az aréna bejárata felé furakodtam a tömegben, ahol majd kivezetik a kötözőhelyre. Végül sarkon fordult, és tett még két lépést, hogy körülvonuljon az arénában, de ehelyett már csak lehanyatlott Ferrer és Domingo karjaiba. Eszméleténél volt, de tudta, hogy nagyon sok vért veszített, és hogy most már többre nem képes. Meg hogy ez a délután mindenképpen véget ért már, neki viszont készülnie kell a következő viadalokra. A kötözőhelyen dr. Tamames rávetette ma 83 gát a sebre, megállapította, hogy mi lesz a dolga vele, és hogy mennyire súlyos, elvégezte ami halaszthatatlan volt, aztán lezárta a sebet és rohant Antonióval a madridi Ruber Kórházba megoperálni. A segélyhely ajtajában ott ácsorgóit az a gyerek, aki beugrott az arénába, és sírt. Antonio épp akkor tért magához az altatásból, amikor a klinikához értünk. A seb hat hüvelyk mélyen hasította fel a bal farizmot. A bika szarva közvetlenül a rectum mellett hatolt be, szinte érintve is, és egészen az ülőidegig felhasította a szövetet. Dr. Tamames azt mondta, hogy ha csak egy hajszálnyival jobbra csúszik, akkor éppen a rectumba talál bele és akkor fölhatol a zsigerekig. És ha még egy hajszálnyival mélyebbre szalad, akkor

eléri az ülőideget. Tamames felnyitotta a sebet, kitisztogatta, rendbe rakta a dolgokat, aztán összevarrta, de hagyott benne egy csövet a keletkező nedvek kiszivattyúzására, a szivattyút egy kis óramű hozta működésbe. Hallani lehetett, ahogy ketyeg, olyan volt a hangja, mint a metronómé. Antonio nem először hallotta ezt a hangot. Ez volt a tizenkettedik sebesülése. Arcvonásai komolyak voltak, de a szeme mosolygott. – Ernesto – mondta és “Ernezztó"-nak ejtette, andalúzul. – Nagyon fáj? – Még nem – felelte. – Majd csak fog. – Ne beszélj – mondtam. – Pihenj, amennyire csak tudsz. Manolo azt mondja, nem lesz semmi baj. És hogy ha már egyszer nem lehetett elkerülni, akkor ennél jobb helyre nem is kaphattad 84 volna. Ezentúl mindent elmondok neked, amit tőle hallok. Most pedig megyek. És nem kell nagyon mellre szívni. – Mikor jössz vissza? – Holnap, mire felébredsz. Carmen ott ült az ágya szélén, és a kezét fogta. Aztán megcsókolta, ő pedig behunyta a szemét. Még nem tért egészen magához, és az igazi fájdalmak még el sem kezdődtek. Carmen kijött velem együtt a kórteremből, és elmondtam neki, amit Tamamestől hallottam. Carmennek az apja is matador volt. Három fivére volt, akik szintén matadorok lettek. És aztán feleségül is matadorhoz ment. Carmen gyönyörű volt, bájos, és akármekkora volt a baj, belőle mindig sugárzott a szeretet és a nyugalom. A nehezén most már túl volt, de az ő feladatai még csak most kezdődtek. Amióta Antonio felesége lett, eddig még minden évben, legalább évente egyszer, el kellett látnia ezeket a feladatokat. – Hogy történt, tulajdonképpen? – kérdezte. – Semmi oka nem volt, hogy ez történjen. Soha nem is lett volna szabad megtörténnie. Teljesen fölösleges, hogy háttal álljon a bikának. – Mondja meg neki, én hiába beszélek. – Tudja ő azt, nem kell, hogy tőlem hallja. – Azért, kérem, csak mondja meg neki, Ernesto. – És az is fölösleges volt, hogy Chicuelo II-vel vetélkedjen. Úgyis csak egy igazi vetélytársa van, a történelem. – Tudom – mondta Carmen, és én tudtam, hogy az jár a fejében, hogy a férje néhány nap 85 múlva a legkedvesebb bátyjával fog párharcot vívni, mégpedig a történelem színe előtt. Felidéztem magamban egy három évvel korábbi estét, amikor Antonióéknál vacsoráztunk, és valaki azt mondta az asztalnál, milyen

nagyszerű lenne, és mennyi pénzt keresnének, ha Luis Miguel visszatérne az arénába, és mano a manó-t rendeznének Antonióval. – Hallani sem akarok róla – mondta akkor Carmen. – Ezek ketten megölnék egymást. Most viszont ezt mondta: – Viszontlátásra, Ernesto. Remélem, tud aludni, szegény. Ott maradtunk Madridban Bili Davisszel, amíg Antonio túl nem volt az életveszélyen. Az igazi fájdalom csak másnap reggel kezdődött, de aztán az elviselhetetlenségig fokozódott, sőt még azon is túl. A kis óraműves szivattyú ugyan folyamatosan leszívta a sebet, mégis duzzadt volt és feszítette a kötést. Kínos volt néznem Antonio szenvedését, és nem akartam a tanúja lenni a kínjainak, amiket átélt, nem akartam látni, ahogy tartja magát, mert nem tűrhette, hogy megalázza a fájdalom, amely úgy erősödött fokról fokra, mint a szélvihar a Beaufort-skálán. Biztos, hogy legalább tízes erejű volt, azaz mindenképpen meghaladta az “orkán" jelzést, ahogy a mi családunkban szokás a fájdalmat mérni, legalábbis aznap, amikor annyira vártuk Tamamest, hogy kicserélje az első kötést. Ilyenkor tudj a meg az ember, hogy az esetleges komplikációktól eltekintve nyert-e vagy veszített. Ha nincs üszkösödés és a seb tiszta, akkor miénk a 86 győzelem, és még ilyen sérülésekkel is három hét múlva vagy még hamarabb is Antonio újra kiállhat a ringbe, feltéve hogy sikerül formába hoznia magát, és hogy van-e benne elég lelkierő. – Hol marad már? – kérdezte Antonio. – Azt mondta, tizenegyre itt lesz. – Már itt van, csak valamelyik másik emeleten – mondtam. – Csak ezt a rohadt ketyegő gépet elhallgattatnák már – mondta. – Mindent kibírok, de ez a rohadt ketyegés megőrjít. Sérült matadoroknak, ha a lehető leghamarabb újra vívni akarnak, csak minimális nyugtatót adnak. Arra hivatkoznak, hogy semmi olyasmit nem szabad adni nekik, ami az idegrendszerre hat, és károsíthatja a reflexeiket. Amerikai kórházban valószínűleg nem hagyták volna szenvedni, “hótakaró" alatt tartották volna, ahogy mondani szokás. Spanyolországban azonban úgy tekintik a fájdalmat, mint amit egy férfinak egyszerűen el kell viselnie. Az a kérdés, hogy vajon a fájdalom nem károsabb-e az idegrendszerre, mint az érzéstelenítő, ami elmulasztaná, itt fel sem merül. – Nem tudna adni neki valamit, amitől egy kicsit könnyebben lenne? – kérdeztem Manolo Tamamest korábban. – Már adtam neki, tegnap este – mondta Tamames. – De, Ernesto, Antonio matador. Antonio kétségkívül matador volt, Manolo Tamames pedig kiváló orvos, és Antoniónak jó barátja, ez az elmélet azonban mégis elég go

87 romba dolog, főleg ha az ember a gyakorlatban is látja az alkalmazását. Antonio megkért, hogy maradjak mellette. – Mondd, javul egyáltalán? – Fáj, Ernesto, nagyon-nagyon fáj. De talán, amikor leveszi a kötést, kicsit arrébb tudja tenni a csövet. Szerinted miért nincs még itt? – Mindjárt szólok, hogy nézzenek utána. Szép, hűvös, tiszta nap volt odakinn, szellő fújt a Guadarrama felől, és az elsötétített szoba is kellemesen hűvös volt, Antonióról azonban így is dőlt a verejték a fájdalomtól, szürke ajkait keményen összeszorította. Nem akart szólni, nehogy szét kelljen nyitnia ajkait, de a szeme egyre csak Tamamest hívta. A külső szoba tele volt emberekkel, némán üldögéltek vagy suttogtva beszélgettek. A telefonüzeneteket Miguelillo vette át. Antonio édesanyja, sötét arcú, szép vonású, termetes asszony – a haját szorosan hátrafésülve viselte –, ki<SUP>:be járkált a szobából vagy csak ült a sarokban, és legyezte magát vagy olykor odatelepedett az ágy mellé. Carmen egy másik szobában a telefont őrizte, ha épp nem az ágy szélén ült. Odakinn, a folyosón picadorok és banderillerók ültek vagy álldogáltak. Látogatók jöttek, majd távoztak egyik a másik után, üzeneteket meg névjegyeket hagyva. Miguelillo a családon kívül senki mást nem engedett be a kórterembe. Végre megjött Tamames, mögötte két ápolónő, és mindenkit kizavart, akiről úgy gondolta, hogy nem kell látnia, ami most következik. Derűs volt és nyers, mint mindig. – Na, mi van?. – mondta Antoniónak. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen páciensem? – Jöjjön ide, tisztelt kolléga úr – szólított meg. – Álljon ide. És fordítsa hasra. Fordulj hasra, Antonio. És ne aggódj, semmi vész, tőlem és Ernestótól nem kell tartanod. Átvágta a kötést, és ahogy felemelte a gézt, gyorsan megszagolta, aztán nekem is odanyújtotta. Én is megszagoltam és beledobtam a tálba, amit az ápolónő odatartott. Nem volt gangrénaszaga. Tamames rám nézett és mosolygott. Szép, tiszta volt a seb. A hosszú öltések közül négynek a tája kissé vörös volt, mintha mérgelődne, de egyébként minden rendben volt. Tamames lecsippentette még a gumicső nagyját, úgyhogy most éppen csak kilógott a sebből. – Nem lesz több tik-tak – mondta. – Megnyugodhatnak a kis idegeid. Gyors mozdulatokkal megtisztogatta és bekötözte a sebet, aztán megkért, hogy segítsek neki a ragtapasszal. – Most pedig, ami a fájdalmat illeti. Azt a híres nagy fájdalmat – mondta. – A kötést biztonságosan rögzíteni kellett. Világos? A seb viszont duzzad. Ami természetes. Nem is képzelhető el, hogy ha valakinek hathüvelyknyi mélyen bedöfnek ide egy nagy izét, ami kétszer akkora, mint egy biciklikormány, és

szétroncsolja az egész izmot, akkor az a seb ne fájjon és ne gyűljön meg. A kötés pedig összeszorítja, amitől persze még jobban fáj. De így most már kényelmes, igaz? – Igen – mondta Antonio. 89 – Akkor pedig, nekem itt fájdalomról többet szó se essék. – Nem magának kellett kibírni – mondtam. – De magának se – felelte Tamames. – Szerencsére. Félrevonultunk az egyik sarokba, az ágy környékét pedig újra megszállta a család. – Mondd, Manolo, mennyi időbe telik? – kérdeztem. – Három hét múlva a bikákat kergeti, hacsak közbe nem jön valami komplikáció. Nagyon nagy a seb, Ernesto, és főleg, nagyon nagy a roncsolás. Sajnálom, hogy annyit szenvedett. – Nagyon sokat. – Lemegy hozzátok Malagába lábadozni? – Igen. – Jó, akkor amint szállítható állapotban lesz, levitetem. – Ha minden rendben lesz vele, és nem megy fel a láza, én már holnap este indulok. Sok a dolgom. – Helyes, szólok, ha úgy látom, hogy nyugodtan itt hagyhatod. Üzenetet hagytam, hogy este visszajövök. Összegyűlt az egész család meg egy csomó régijó barát, rengetegen voltak, mi meg Biliéi már nagyon vágytunk ki a szabad levegőre, a városba. Tudtuk, hogy már nagy baj nem lehet, és nem akartunk zavarni. Még volt annyi időnk, hogy benézzünk a Pradóba, amíg jó a fény a termekben. Mert a Pradóban mindig más a fény, a nap minden órájában, ahogy a bor is más évről évre. 90 Amikor Antonio és Carmen leszálltak a gépről a vidám kis malagái repülőtéren, Antonio még ugyancsak rátámaszkodott a botjára, végig támogatnom kellett a várótermen át a kocsiig. Egy hete volt, hogy utoljára láttam a kórházban. Ő is meg Carmen is holtfáradt volt az utazástól, csöndben, nyugodtan megvacsoráztunk, aztán fóltámogattam Antoniót a szobájukba. – Te ugye korán kelő vagy, Ernesto, nem? – kérdezte. Tudtam róla, hogy ő viszont, amikor úton van, és egyre-másra fellépései vannak, rendszerint délig alszik és néha még tovább is. – Én igen, de te sokáig alszol, nem? Aludj csak, ameddig jólesik és pihenj. – De én veled akarok kelni. A tanyán is mindig korán kelek. És kora hajnalban, még harmatos volt a kert, Antonio fogta a botját, lebotorkált a lépcsőn, aztán végig a folyosón, egészen a szobámig. – Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte.

– Dehogy nincs. – Akkor menjünk – mondta. A botot az ágyamra tette. – A bottal végeztem – mondta. – Neked adom. Körülbelül fél óra hosszat sétálgattunk, a hóna alá nyúltam, és óvatosan vezetgettem, nehogy elessen. – Micsoda kert – mondta. – Nagyobb, mint a Botánico Madridban. – A ház viszont kicsit kisebb, mint az Escorial. Ellenben királyok sincsenek benne eltemetve, s így nemcsak a borivás, de az éneklés sem tilos. 91 Majd minden spanyol kocsmában és bodegában ott olvasható a felirat, hogy énekelni tilos. – Akkor majd fogunk is énekelni – mondta. Tovább sétáltunk, ameddig úgy gondoltam, nem nagyon megerőltető a számára. Aztán így szólt: – Hoztam neked Tamamestől egy levelet, amiben leírta a további kezelést. Reméltem, hogy lesz otthon a szükséges orvosságokból és vitaminokból, vagy ha nem, majd Malagában vagy Gibraltárban sikerülni fog mindent beszerezni. – Menjünk vissza a házba, elhozom neked a levelet, és mindjárt el is kezdjük. Nem akarom vesztegetni az időt. Otthagytam a folyosón, ő pedig visszaóvatoskodott a szobájukba, igyekezett délcegen járni, de azért fél kézzel a falnak támaszkodott. Kis névjegyborítékkaljött vissza, amely nekem volt címezve. Felnyitottam, kivettem belőle a névjegyet, és elolvastam: Tisztelt kolléga úr! Ezennel átadom gondjaiba Antonio Ordonez nevű páciensemet. Ha operálnia kell: con mano duro (kemény kézzel). Aláírás: Manolo Tamames. – Akkor kezdjük, Ernesto? – Azt hiszem, előbb még bízvást megihatunk egy pohárka Campa& 241;as rosadót – mondtam. – Az is javallott? – kérdezte Antonio. – Ilyen korán reggel általában nem, de enyhe laxativumként mindenképpen. – Úszni szabad? – Csak délben, amikor felmelegszik. – Igen, a hideg víz biztosan nem tenne jót. – Még torokfájást is kaphatsz tőle. 92 – Nekem már elmúlt a torokfájásom. Menjünk, ússzunk egyet. – Majd délben, amikorra a nap felmelegíti a vizet. – Rendben van. Akkor viszont sétáljunk még egy kicsit. Közben meg mesélj, mi történt azóta? Jól ment az írás? – Néha nagyon jól, néha meg nem olyan nagyonjól.

– Én is pont így vagyok vele. Néha vannak napok, amikor egyáltalán nem megy az írás az embernek. De hát a közönség azért fizet, mert látni akarja az embert, hát muszáj nekik írni valamit, ahogy éppen sikerül. – Neked az utóbbi időben igazán elég jól ment. – Igen. De érted, hogy mondom, nem? Vannak napok, amikor egyszerűen hiányzik belőle az a valami. – Persze hogy értem. De én olyankor is mindig erőltetem, gyötröm az agyam. – Én is. De aztán, amikor megy az írás, akkor remek érzés. Nincs annál jobb. Mindig nagyon élvezte, amikor írásnak nevezhette afaená-t. Mindenfélét szóba hoztunk: az alkotóművész gondjait, amikkel szembekerül a világban, amelyben él; technikai fogásokat és szakmai titkokat; pénzügyeket; a gazdasági helyzetet meg politikát is. A nőkről is beszéltünk sokat, meg hogy hogyan kellene jó férjnek lenni, aztán megint csak nőkről, a mások nőiről meg a kettőnk mindennapi életéről és problémáiról. Átbeszél 93 gettük az egész nyarat meg az őszt az autóban, fellépések után, útban a következő fellépés felé, evés közben meg különböző lehetetlen időpontokban, a pihenés óráiban. Azt játszottuk tréfából is és komolyan is, hogy véleményt kellett alkotni emberekről az első pillanatban, amint felbukkantak, akárcsak a bikákról az arénában. De ez még arrébb volt. Azon az első napon a La Consulában még derűsen folyt a szó, tréfálkoztunk és örültünk, hogy túl vagyunk a sebesülésen, és megkezdődött a felépülés. Az első nap még csak keveset úszott Antonio. A seb még húzódott, utána kicseréltem rajta a kötést. Másnap is még eléggé óvatosan lépkedett, de már nem sántított és biztosan állt a lábán. Napról napra javult és erősödött. Tornáztunk, úsztunk, agyaggalambra lőttünk az istálló mögötti kis olajligetben, nagyokat ettünk, ittunk és sokat bolondoztunk. Aztán egyszer túlzásba vitte, és egy szeles nap lement a tengerre fürdeni, ahol a nagy, sok homokot görgető bukóhullámoktól kicsit felszakadt a seb, de így is láttam, hogy szépen gyógyul, megtisztogattam, bekötöttem és ragtapasszal jól összehúztam. Mindenki nagyon boldog volt azokban a napokban, Carmen és Antonio pedig mintha nászutasok lettek volna. A lábadozás kötelező tétlensége kis időre normális házasélettel ajándékozta meg őket abban a júniusban, drágán fizettek érte vérrel és kiesett jövedelemmel egyaránt, igyekeztek is kihasználni minél jobban, és Carmen napról napra szebb lett. Végül is elutaztak a tanyájukra, aminek még 94 nem volt kifizetve az ára, Valcargadóba, a Cádiz alatti lankás dombok közé. Az indulás előtt még egyszer utoljára átkötöztem a kis Chevrolet

teherautóban, amit minibusszá alakítottak a cuadrilla meg a felszerelés szállítására. Elbúcsúztunk tőlük, és ők kihajtottak a kapun. Antonio vezette a kocsit. 95 6. Luis Miguel négyszer is fellépett azóta, hogy Antonio megsérült Aranjuezben, és minden beszámoló szerint fenomenális volt. Én is találkoztam Miguellel, beszélgettem is vele, amikor nagy granadai sikerei közben feljött Madridba, hogy meglátogassa Antoniót a kórházban, és nagyon szerettem volna megnézni az arénában is. Meg is ígértem neki, hogy Algecirasban, ahol két fellépése is volt, feltétlenül megnézzük. Gyönyörű út volt, végig part menti országúton Algecirasig, ragyogó, szeles napsütésben. Kicsit aggasztott, hogy nem fogja-e a szél elrontani a viadalt, de az algecirasi arénát úgy tájolták és úgy építették, hogy a porond tökéletesen védve van a Levante nevű erős keleti széltől. Az andalúziai partvidéknek ez a szél az átka, akárcsak a Mistral Provence-nak, a bikaviadorokat azonban csöppet sem zavarta, pedig az aréna tetejére kitűzött zászlót nagyon csattogtatta a rúdon. Luis Miguel csakugyan olyan jó formában volt, mint ahogy a beszámolók írták. Karakán volt, de egyáltalán nem pökhendi, higgadt és 96 egyúttal könnyed az arénában, és minden pillanatban ő volt az úr, bármi történt is körülötte. Elvezet volt nézni, hogy vezényelte a viadalt, nem is szólva arról az intelligenciáról, ahogy vívott. Tökéletesen és teljes alázattal koncentrált, ami az igazán nagy művészek jellemzője. A köpennyel jobban bánt, mint ahogy emlékeztem rá, de a verónicá-i nem indítottak meg. A különféle változatos figurákból azonban olyan repertoárja volt, ami elgyönyörködtette az embert. Hihetetlenül ügyesen megtervezett figurák voltak, és Miguel tökéletesen hajtotta végre őket. Banderillerónak is nagy mester volt, olyan tökéletesen helyezte el a három pár pálcát, mint a legnagyobb banderillerók, akiket láttam. Nála nem volt se cirkuszi szemfényvesztés, se pozólas. Nem rohanta le a bikát, hanem a kezdet kezdetétől kézben tartotta, magára irányította a figyelmét, és szépen odakormányozta magához, miközben valóságos geometriai alakzatokat rajzoltatott vele, amikor pedig már feléje döfött volna a szarvával, hirtelen az égre emelte mindkét karját, és pontosan odabökte be neki a két pálcát, ahová kell. A muletával is nagyon hatásosan és érdekfeszítően dolgozott. A klasszikus figurák szépek voltak, és ebben a műfajban is tudott jó néhány mindenféle leleményt, amelyekből sokat be is mutatott. Végül pedig ügyesen ölt, anélkül, hogy a kelleténél több veszélynek tette volna ki magát. Láttam rajta, hogy mesterien is tudna ölni, ha venné magának a fáradságot. És az is

97 nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy miért számított hosszú évekig Spanyolország és a világ legjobb bikaviadorának (hiszen a spanyolok ebben a sorrendben számítják a ranglistát). De felmértem azt is, milyen veszedelmes vetélytársa lesz Antoniónak, és elnézve Luis Miguelt – aki a második bikájával még pompásabban vívott, mint az elsővel –, nem is igen kételkedtem benne, hogy mi lesz a párviadal kimenetele. Sőt biztos voltam benne, azután, hogy láttam Luis Miguel nagy mutatványát is, azt, amelyben szépen előkészíti a bikát a muletával, majd félredobja a muletát is meg a kardot is, és odatérdepel az állat látómezejébe, fegyvertelenül a bika szarvai elé. A tömeg imádta ezt a jelenetet, én azonban, amikor másodszor láttam, már tudtam, hogy mi a trükkje. Azonkívül még valami mást is észrevettem. Luis Miguel bikái szarvának csúcsát lefűrészelték, aztán az eredeti alakjára reszelték, még a fáradt olaj fényét is láttam rajta, amivel a manipuláció nyomait eltüntették, és amitől ugyanúgy csillogott, mint az egészséges, érintetlen szarv. Remek szarvuk volt a bikáknak, csak meg ne nézze valaki, aki ért is hozzá. Luis Miguel egyébként remek formában volt, csakugyan nagy bikaviador volt, igazi klasszis, nagy tudású és megnyerő ember nemcsak az arénában, de az arénán kívül is. Továbbá vetélytársnak is nagyon veszedelmes volt. Épp csak árnyalatnyival látszott idegesebbnek ahhoz képest, hogy még mennyire csak az elején jártunk a szezonnak, és hogy milyen megerőltető program várt még rá. Tisztában voltam vele, hogy 98 egyvalami határozottan Antonio mellett szól, legalábbis a vetélkedésnek ebben a szakaszában. Az nevezetesen, hogy ő már Madridban érintetlen szarvú bikákkal vívott, és persze, a córdobai nagy szarvúval vívott corridá-ja is az eszembe jutott. Miguelt viszont eddig még csak manipulált szarvú bikákkal láttam vívni. Szakértők, akik körülöttünk ültek, szintén tisztában voltak ezzel, de nem nagyon érdekelte őket. Ők csak a látványosságra voltak kíváncsiak. Másokat meg azért nem zavart a dolog, mert ők meg érdekeltek voltak a dolog üzleti részében. Holott ez is hozzátartozott az üzlethez. Az emberek többsége azonban nem is tudott róla. Én azonban tudtam, és nagyon is törődtem vele, mert egyébként meg voltam győződve róla, hogy Miguel nemcsak sokat tud a bikákról, de fantasztikus érzéke is van hozzájuk, és hogy nincs az a bika, amelyikkel ne bírna, mert a legeslegnagyobbak közé tartozik; talán még Joselito se volt nagyobb nála. Csakhogy ha rászokott a manipulált bikákra, és a reflexei is ezekhez idomultak, akkor ez lassanként, de bizonyosan alkalmatlanná is tette arra, hogy igazi bikákkal szemben is megállja a helyét, ha egyszer arra kerül a sor.

A corrida után megkerestük Miguelillót, mert az ő feladata volt, hogy elkalauzoljon bennünket Antonio tanyájára. Már sötétben autóztunk kifelé a városból, rátértünk az országúira, amely egyre emelkedve körülkanyarogta Európa vad s legnyugatibb bástyáját, ki-be bujkálva a hasadékokból, egyre távolabb a tengertől, mind mé 99 lyebbre hatolva a patakok, a kiszáradt tengeröblök meg a lankás hegyek közé, elhaladtunk Vejer magasan trónoló, varázslatos és hófehér városa mellett, aztán rátértünk a bekötőútra, amely a hegyeket megkerülve kivitt Antonio tanyájához. Késő volt már, mire befutottunk, éjfélkor vacsoráztunk, aztán nem sokkal utána le is feküdtünk. Szép, hatezer hektáros birtok volt Antonio tanyája, jó vize volt és jó takarmány termett rajta. Tenyésztehenei voltak, egyévesek, két tenyészbikája meg egy hat novilló-ból álló corridája, amiből az egyik már mehetett is volna az arénába. A legelőkön meg a karámokban azelőtt még soha nem tartottak harci bikákat, s így minden nagyon rendes volt. Egyjókora földdarabba gabonát vetettek. Éppen aratták, ki is mentünk megnézni a Land-Roverrel kora hajnalban, és mindent alaposan szemügyre vettünk. Amikor visszatértünk a fehérre meszelt tanyára, körülötte színek, istállók, baromfiudvarok és fészerek, amelyek valamiképp mind csatlakoztak a lakóépületekhez, akkor hallottuk, hogy Luis Miguel, Jaime Ostos és két tenyésztő is kijön ebédre. Hosszú, vidám és nehéz ebéd volt, a négy látogató, Antonio, én és Rupert ültünk az asztalnál a napos szobában meg persze a hozzánk tartozó nők, továbbá Bili és még egy valenciai házaspár is, Carmen és Antonio jó barátai, csak ők már egy másik asztalnál, a hatalmas és hűvös, sötét ebédlőben. Nem tudom, miért, de azokra a háborús lakomákra emlékeztetett, amikor egy tábornok vendégül lát a főhadiszállásán egy másik 100 tábornokot, akit már a West Point-i akadémián is utált, de azért szupernyájasan ebédelgetnek együtt, csak épp közben reménykedve lesik egymást, hogy látszik-e már a másikon, hogy öregszik, gyengül-e már a látása, a hallása, nem remeg-e a keze. Bőséges ebéd volt, mindenki kifigurázta a másikat, csak épp kicsit óvatosan, behúzott karmokkal. Luis Miguel és én kicsit gorombábbak voltunk egymással; de azért csak óvatosan gorombák. Ott az asztal körül mindnyájan nagyon jó barátok voltunk. És Miguelt is kedveltem, és ő is csakugyan kedvelt engem. Ámde közte és Antonio között akkor már régesrégen tudott dolog volt, hogy ők vetélytársak. Szép volt Luis Migueltől, hogy most első ízben mégis kijött Antonio birtokára, Carment boldoggá tette vele, és ő hálás is volt neki érte. Három nap múlva továbbutaztunk a Consulába. Jó volt ez a pár nap, tudtam, hogy Antoniót most már nem aggasztja a sebe, jól alszik és gyorsan

javul. Megbeszéltük, hogy Algecirasban találkozunk legközelebb négy nap múlva, ahol Luis Miguel következő fellépése lesz. Hétfőn pedig, a corrida másnapján közösen kirándulunk Rondába. Innen majd visszamegy a birtokra és elkezdi a tréningezést a tenyészállataival, amelyeket úgyis ki kellett már próbálni, mi pedig átkeltünk a hegyeken, és a La Consulában töltjük az időt és dolgozunk, amíg Antonio vissza nem tér az arénába. Luis Miguel algecirasi Pablo Romero-bikái legalább olyan jó erőben voltak, legalább olyan 101 egészséges lábú és patajú, gyors állatok voltak, mint amilyen túlsúlyos, rogyadozó és nyomorék Pablo Romero-bikákat Antonio kapott Madridban. Luis Miguel egész délután remekelt. És nem is volt olyan nyúzott, mint az előző héten, de valószínűleg csak azért, mert egy hetet pihent. Az első bikát két térden a porban csúszva fogadta, és gyönyörű largá-t mutatott be. A köpennyel remekül bánt, a verónicá-\i0 pedig olyan szépek voltak, amilyen szépeket talán még nem is láttam tőle. Marynek és nekem ajánlotta a bikát, hangosan és tisztán kiáltotta a nevét, hogy semmi kétsége ne lehessen Marynek, neki öli meg a bikát, és ezért álljon fel a helyén. A lelátó magasságának harmadánál ültünk, a páholysorban, épp a barrerá-kba vezető folyosó fölött; nem is egészen hallottuk, hogy mit mond, csak a sötét arcát láttuk ilyen magasról, és hogy mozog a szája. Mary nagyon izgatott lett és elpirult. Aztán Luis Miguel levette a kalapját, és úgy felsuhintotta hozzánk, mint egy igazi labdajátékos. Én kaptam el a levegőben és átnyújtottam Marynek, aztán visszaültünk és gyönyörű faená-t láttunk tőle a muletával, épp alattunk. Végig pontosan alkalmazkodott a bikához, a sebességéhez, de közben mindvégig ő kormányozta, lassan és szemet gyönyörködtetően forgatta maga körül, és végigcsináltatta vele egész hosszú és változatos muleta-repertoárját. Amikor benyúlt az öleshez, kétszer is csontot talált, de mind a kétszer olyan szépen nyúlt be, hogy az felért egy estocadá-val. A közönség követelte a számára a bika fél fülét, a két döfés miatt, de az elnök nem 102 ítélte meg. A tömeg ezt méltatlankodva fogadta, és kétszer is körüljáratta vele az arénát. A második bikájával Luis Miguel még szebben vívott. A bika is tökéletes volt. Egyszerűen nem volt hibája, amit persze Luis Miguel is mindjárt látott, és hat verónicá-t mutatott be vele egyvégtében, anélkül hogy egy tapodtat is elmozdult volna a lába. Három pár banderillát helyezett el a nyakszirtjében poder a poder, ugyanúgy, mint a múltkor, felingerelte a bikát, magára vonta, majd ő is megindult, hogy épp akkor találkozzanak, amikor mind a ketten a leggyorsabbak, és abban a pillanatban úgy nyúlt át a szarv fölött, hogy mind a két felemelt pálca függőlegesen fúródott be centiméternyi pontossággal oda,

ahová a banderillákat helyezni kell. Luis Miguel pompás banderillero volt, és én lenyűgözve, mélyen megrendülve figyeltem a szakértelmét, a tudását és a művészi tökélyt. Mindent, amit csinált, valami könnyed keccsel és egyúttal nagy magabiztossággal csinálta, nemcsak felszabadult öröm látszott rajta, hanem a tökéletes biztonság is. Aztán a bika szeme előtt lassan, előre-hátra lengetett muleta hullámzásával hipnotizálta az állatot, amit már azelőtt is láttam tőle. A bika beleszédült, és földbe gyökerezett a lába. A csirkével is meg lehet csinálni ugyanezt, a szárnya alá kell dugni a fejét, és egypárszor meglóbálni előre-hátra. Régi szalontrükk, de Kelet-Afrikában nagy sikere Volt. Néha egy tucat csirkét is elaltattam, ott hevertek sorban valami bennszülött kunyhó bejárata előtt a Kilimandzsáró tövé 103 ben, főleg olyankor, ha sürgősen szükségünk volt valamire, és varázslat nélkül nemigen tudtuk volna megszerezni. Luis Miguel tehát hipnotizálta a bikát a ringató, altató figuráival, aztán elébe térdelt, de gondosan a bika látómezején belül, elhajította a kardot, és a muletát is, majd hátat fordított az állatnak. Ezt hívtuk mi Antonióval trucó-nak, azaz trükknek. Jó trükk volt, de azért mégiscsak trükk volt. Pedig Luis Miguel olyan fenségesen vívott, olyan káprázatosán, hogy nem lett volna rá semmi szüksége. Csak azért csinálta, mert ezzel biztosította be magát az elnöknél meg a közönségnél. Amikor aztán felébresztette a bikát, és vigyázzba állította az öleshez, nagyon szép mozdulattal hajolt be a kardjával, majd a descabello kard első döfésével a gerincvelőt is elmetszette. A bika úgy rogyott össze, mintha valaki kikapcsolta volna az áramot. A viharosan fellobogó kendőkre válaszképp az elnök intett, hogy Miguel banderillerója levághatja a bika mindkét fülét. A tömeg még ennél is többet követelt a számára. A corrida után átmentünk az algecirasi öreg María Cristina Hotel kellemes zsúfolt zsongásába. Eltöltöttünk még egy kis időt Luis Miguellel, és Mary végre megtudta, hogy mit is mondott akkor, amikor neki ajánlotta a bikát: “Mary és Ernesto: nektek ajánlom a bika halálát örök barátságunk zálogaképpen." Mind a ketten nagyon meghatódtunk, és ettől a bikától a dolgok még sokkal bonyolultabbak lettek, mint azelőtt 104 voltak. Én igyekeztem tökéletesen tárgyilagos lenni Luis Miguel és Antonio megítélésében, de kettejük vetélkedése már-már polgárháborúvá fajult, és egyre bajosabb volt semlegesnek maradni. Jól láttam, milyen nagy formátumú és milyen sokoldalú matador Luis Miguel, aki ráadásul még tökéletes kondícióban is volt, pontosan tudtam tehát, hogy mire vállalkozik Antonio, amikor hajlandó egy műsorban fellépni vele.

Luis Miguelnek meg kellett védelmeznie a pozícióját. Spanyolország első számú bikaviadorának hirdette magát, és gazdag ember volt. Ez ugyan eléggé súlyos teher volt az arénában, de ő csakugyan nagyon szerette a bikaviadalt, és menet közben mindig meg is feledkezett róla, hogy milyen gazdag. Viszont igyekezett javítani az esélyeit, aminek az volt a módja, hogy manipulált a szarvakkal. Ezenkívül pedig több pénzt kért viadalonként, mint Antonio, és ettől vált a dolog halálossá. Antonióba ördögi kevélység költözött. Meg volt róla győződve, hogy ő a nagyobb viador, nem Luis Miguel, mégpedig régóta már. És azt is tudta magáról, hogy akármilyen a bikák szarva, ő mindenképpen nagy viador tud lenni. Luis Miguel tehát többet kapott, mint Antonio, én pedig tudtam, hogy ha ez akkor is így lesz, amikor együtt lépnek fel, Antonióban elszabadul az a különös, fortyogó, lávaszerű természet, ami benne van, és ami meg nem nyugszik, amíg a legcsekélyebb kétely is marad még valakiben, de kiváltképp Luis Miguelben, hogy kicsoda kettejük közül a nagyobb viador. 105 Tudtam, hogy Antonio vagy megmutatja, hogy ő a nagyobb, vagy inkább ott marad holtan, ámde egyáltalán nem volt halni való kedvében. A kis kirándulás Rondába gyönyörű volt, ahogy egyre följebb kapaszkodtunk a hegyek között, azonkívül tanulságos is és igen szórakoztató. Antoniónak arannyal hímzett díszköpenyt akart ajándékozni rajongóinak helyi klubja, végtére is itt született, ebben a nevezetes városban, és azt mondta, mutat meg mesél majd egypár dolgot. Megkérdeztem, hogy mit kell majd viselnie a köpenyadományozás ceremóniáján. – Egyszerű torerók leszünk – mondta, ami abban az időben azt jelentette, hogy garbóban, nyakkendő nélkül. A köpeny átnyújtása után és miután Antonio szokásos válaszbeszéde is elhangzott már, vagyis miután elmondta, hogy “Nagyon szépen köszönöm", hozzám fordult, és így szólt: – Most pedig menj te is és vedd át a magadét. – Hogy mit...? – kérdeztem. – Az aranyérmet, amit a polgármester akar átadni neked a városházán. – Ebben az öltözékben? Szürke dzsörzé pólóingben voltam, amely ugyan szerencsére épp frissen volt mosva, de a nyakát nem tudtam összegombolni. – Végül is tiszta ingben vagy – mondta. – És hát torerók vagyunk, vagy nem? Végigvonultunk az utcákon tehát, helyi rajongóitól kísérve, akik mind szépen ki voltak öltözve. Az érem Pedro Romero centenáriumának 106 tiszteletére készült, Ronda városa adományozta, és előttem még csak öten kapták meg. Antonio nagyon élvezte, hogy a polgármester meg a helyi méltóságok mind teljes díszbe vágták magukat, mi viszont úgy festettünk,

mint két chulo. A chulo két jelentésű szó, sevillai alvilági alakot meg afféle pikareszk figurát jelent. A másik jelentése viszont kissé durva. Jól sikerült, de kimerítő nap volt, a furcsa, de kedves városban találkoztunk Antonio legigazibb jó barátaival, ők kísérgettek egész idő alatt. Amikor magunk mögött hagytuk a bikaviadal bölcsőjét, mely egyúttal az uzsorások fellegvára is volt, körbe-körbe, aztán kacskaringózva, előbb fölfelé, aztán végre lefelé haladtunk a keskeny hegyi úton, egy gyönyörű, tiszta vizű hegyi folyócska partja mentén egész a tengerpartig, amit Marbella alatt értünk el, ahol ráfordultunk a parti útra, amely elvezetett Malagáig. A poros fák alatt megbúvó postahivatalban átvettük postaszekrényünkből a postánkat, nagyjából átfutottuk, aztán autóba ültünk, és elindultunk a hegyek felé, ahol gyönyörű fákkal szegélyezett útra tértünk, bár némelyik fát derékba törték a hegyekről lezúduló sziklák, melyeket a tavaly téli felhőszakadások döntöttek le a völgybe, aztán át a szurdokok vaskapuin elértük a kis kavicsos utat, ahol már a kis meg a nagy kutyák csahölása fogadott, végezetül pedig a súlyos rácsos kapun át megérkeztünk La Consula hűs, csupa márvány melegébe. Öt nap múlva volt kitűzve Antonio és Luis 107 Miguel első közös fellépése egy és ugyanazon ringben, azóta, hogy immár hetedik éve, januárban Luis Miguel Kolumbiában, Bogotában megsebesült és visszavonult a bikaviadaltól. 108 7. Kettejük párharcának nyitó viadala Zaragozában volt. Akit csak érdekelt a bikaviadal és megengedhette magának az utazást, ott volt. Ott voltak a madridi kritikusok is mindnyájan, ebédidőben zsúfolva volt a Grand Hotel tenyésztőkkel, menedzserekkel, arisztokratákkal, különféle címek képviselőivel, hajdani lócsiszárokkal és Antonio kis sleppjével, amely teljes létszámban megjelent. Luis Miguel szurkolótáborából is sokan eljöttek, politikusok, tisztviselők és katonatisztek. Mi Biliéi egy kis kocsmában ebédeltünk, amit már régebbről ismertünk, aztán felmentünk Antonio szobájába. Jókedvű volt, csak kissé szórakozott. A feje tartásából mindig meg tudtam állapítani, hogy idegesítik az emberek, mert ilyenkor mintha kicsit merev lett volna a nyaka, és beszédének andalúziai ízei is erősebben érződtek. Azt mondta, jól aludt az éjjel. Megbeszéltük, hogy a viadal után mindnyájan átmegyünk Terűéibe, és ott fogunk vacsorázni. Én azt mondtam, hogy mi Biliéi majd egyenesen az arénából megyünk, mert Antonio a Mercedesszel biztosan hamarabb odaér. Az egész túl 109 ságosan is emlékeztetett az aranjuezi viadal előtti beszélgetésre, de hát ő akarta, hogy így legyen. Amikor elbúcsúztunk, a mosolyában nem volt semmi mesterkéltség, és még rám is kacsintott, mintha valami közös titkunk lenne. Nem volt ideges, csak valami kis feszültség látszott rajta.

Távozóban benéztem Luis Miguel szobájába is, hogy jó bikákat kívánjak neki. Ő is egy kicsit feszült volt. Nagyon meleg volt aznap, az embert mintha fejbe kólintotta volna a júniusi napsütés. Miguel első bikájajóképű állat volt, hevesen rohamozta a picadorokat, elszántan. Luis Miguel elvitte a lovaktól, és ugyanolyan jó formát mutatott, ugyanolyan pökhendi és magabiztos volt, ugyanúgy uralta a bikát a köpennyel, mint a legutóbb, amikor láttuk. Aztán, amikor megint nekitámadt az egyik picadornak, Antonio vitte el a köpenyével. Kivezette középre, és olyan lassan, olyan szorosan kormányozta el maga mellett, közben pedig olyan egyenesen tartotta magát, szinte szobrászként formálva az íveket, mind lassabban, mind hosszabbra elnyújtva a mozdulatokat, hogy az ember szinte már nem is hitt a szemének, mi mindent lehet művelni a köpennyel. A tömeg, de Luis Miguel is tudta, hogy azt máris bizonyította Antonio, ki a jobbik a köpennyel. Az első két banderillát nagyon szépen akasztotta be Luis Miguel, a második párt pedig még szebben, magára uszította a bikát, és csak az utolsó tizedmásodpercben lépett félre előle, be 110 levágta a pálcákat, aztán oldalt perdült. Luis Miguel csodálatos banderillero volt. A muletával is gyorsan hatalmába kerítette a bikát, szépen, okosan dolgoztatta, hosszú iramodásokkal futtatta el maga mellett. Csak épp a varázslat hiányzott belőlük. Antonio quité-je a maga bikájával, amely pedig egyáltalán nem volt könnyen kezelhető állat, valamit mintha elpattintott volna benne. Kétszer is be kellett hajolnia az öleshez, de egyszer se volt szerencséje, és a határozottság is hiányzott belőle. Aztán harmadszorra már jobban sikerült, félig beszaladt a kard, magasan a bika nyakszirtjén, a halálos helyen, és keményen, mereven megállt benne, miközben Miguel ügyesen lehúzta az állat fejét, hogy a muleta kiterített kendőjét szagolgassa a porban, beledöfte a descabelló-t, és azzal vége is volt. A tömeg ünnepelte, körbevonult az arénában, összeszorított ajkakkal, halovány mosollyal az arcán. Még volt alkalmunk a nyár folyamán alaposan tanulmányozni ezt az arckifejezést. Antonio első bikája is nagyon meggyőzően jött ki az arénába. Antonio átvette, és minden újabb figuránál mind közelebb és közelebb kormányozta el maga mellett, mindjobban alkalmazkodott az állathoz, a régi, szívbe markolóan szép ritmusban lendítve a köpenyt. Nem engedte meg a picadoroknak, hogy hozzányúljanak az állathoz, aztán amikor a banderillákra került a sor, Antonio ott folytatta, ahol egy hónappal korábban Aranjuezben abbahagyta. Tökéletesen vívott. A baleset nem hagyott rajta semmi nyomot, egy fikarcnyit sem

111 rontott rajta. Csak okosabb lett tőle és kristályosán tiszta stílusban kezdte afaená-t, partnerévé tette a bikát, segítette, nagy szeretettel, hogy minél veszedelmesebb közelségbe hatolhasson a szarvával, közben azonban mindvégig a kezében tartva az állatot. Végül, amikor a bika már mindent kiadott magából, Antonio egyetlen mozdulattal átnyúlt a szarva fölött, és elsőre megölte. Én úgy láttam, hogy kissé lapos volt a döfés, de az elnöknek meg a közönségnek is tetszett. Meg is kapta a fület. Ettől kissé megnyugodtunk Biliéi. Úgy mozgott az arénában, mintha nem is hagyott volna ki egy hónapot. És csak ez számított. A fájdalom és a seb okozta sokk nem rendítette meg. Csak a szeme alatt látszott egy kis fáradtság. Egyéb semmi. Luis Miguel második bikája gyengén állt a lábán. Miguel mégis megpróbálta felhozni. A kezdet nem is volt rossz, de aztán a bika hamar lesántult. Miguel engedélyt kért, hogy a maga pénzén vásárolhasson helyette másikat, és hogy Antonio második bikája után megvívhasson vele. Aztán gyorsan végzett a szomorú, repedt patajú állattal, és jöhetett Antonio utolsó bikája. Nem volt igazán bátor állat, lassan is kezdett, egyszóval, nemigen volt alkalmas látványos/fltfKö-ra. Gyorsan kézbe kellett volna venni, megdolgozni a muletával, aztán hamar megölni. Antonio ehelyett hozzálátott, hogy igazi bikát faragjon belőle. Gyönyörűen forgatta a köpennyel, a bátorságával és a tudásával korrigálta az állat hibáit. Szép látvány volt, csak kissé riasztó. 112 A banderillerók is mind nagyon idegesen nézték, Miguelillo sápadt volt és feszült. Antonio úgy láthatta, hogy a muletával sikerült végre rendbe szednie az állatot, de amikor messziről magára akarta vonni, a bika a roham kellős közepén megtorpant, és a muleta alatt Antonio teste felé döfött. Ő azonban leszorította a muletával és kibontakozott. De a bika újra próbálkozott. Egyszerűen nem volt alkalmas arra a fajta vívásra, amit Antonio be akart mutatni rajta. Erre végre Antonio is rájött, és tudta már, hogy kissé magabiztosabban kezdett vele, mint szabad lett volna. Ekkor rátért az ölest megelőző figurákra, aztán vigyázzba állította, és átnyúlt a szarva fölött, hogy markolatig döfje a kardot, bár kissé laposabban és előbbre is, mint ahogy szabályos lett volna. Luis Miguel következett a pótbikával; nagy, kissé túlsúlyos állat volt Sámuel Flores tenyészetéből, dejó szarvú és jó szándékú. Szépen, stílusosan dolgozott vele Miguel. Beleeresztette a négy pár banderillát, bár ezúttal nem olyan drága pálcákat használt, mint az első bikájánál, de azért ezek isjó minőségű, Macy-féle banderillák voltak. A muletával okosan, biztos kézzel és higgadtan dolgozott. Aztán végigcsinálta az összes trükköt, amiről tudta, hogy

a közönség szereti, és ő valóban mindet tökéletesen csinálta. Elsőre kissé bizonytalankodott a karddal. Másodszorra azonban egyenesen a halálos hely fölé nyúlt, és bele is döfte a kardot, megállt benne szilárdan, valahol az aorta táján. Kivárta, amíg átvágja a 113 koronaeret, aztán a descabelló-val kioltotta a lámpást. Megkapta mind a két fület meg a farkot is. Bili csak annyit mondott: – Bikaként negyvenezer pesóval számítva, sokba fog kerülni Luis Miguelnek ez a szezon, ha azt akarja, hogy Antonióval szemben mindig az övé legyen az utolsó szó. Ez alkalommal kétségkívül Luis Miguel győzött, papíron mindenesetre, csakhogy az merőben szerencse dolga, legalábbis állítólag, hogy ki milyen bikát húz, a két hivatalos bikával pedig Antonio volt a jobb. Csak a pótbika billentette Luis Miguel javára a mérleget. – Tanulságos volt ez a mai nap – mondtam. – Luis Miguel nagyon okos, és amikor Antonio elvitte a bikáját, megértett valamit. És nem is fogja elfelejteni. Majd meglátjátok. Ugyanezt csinálta Antonio Madridban a szegény Aparicióval. – Viszont ő mindig csak Luis Miguel után következik majd, ezt se felejtsd el – mondta Bili. – És ez hatalmas előny. – Oda kell majd figyelni a pótbikákra is mondtam. – Lehet, hogy jó néhányat látunk még majd. – Nem fog ez olyan sokáig tartani – jegyezte meg Bili. – Szerintem se – bólintottam. Elfáradtam a viadalban, meg a látványtól, meg attól, amit átéltünk közben. Viadal után sose szerettem vezetni, de hát másnap ötkor Alicantéban várt a következő bika, lenn a tengerparton, az azután következő nap hatkor Barcelonában, azután pedig ötkor Burgosban. Tessék 114 megnézni ezeket a távolságokat valami vázlatos térképen, aztán számításba venni, hogy milyen állapotban vannak az utak, és akkor mindjárt érthetővé válik, hogy ez mit jelent. Pedig még csak aznap jöttünk fel Madridból Zaragozába, és csak egy nappal előbb Malagából Madridba. A Terűéiig vezető út j ókora darabj át a polgárháború óta nem javították. Keskeny makadámút volt, életveszélyes volt gyorsan "haladni rajta, főleg éjszaka, de ez volt az egyetlen lehetőségünk, hogy levágjunk a tengerpartra. Igyekeztünk gyorsan haladni, amennyire csak életveszély nélkül lehetett, sőt kicsit talán még gyorsabban is, és egy Teruel északi szélén álló szállóban találkoztunk a többiekkel. Késő volt már, mire odaértünk, de azért remek vacsorát állítottunk össze magunknak előételekből, felvágottakból, zöldségből és salátából. – Hogy érzed magad? – kérdeztem Antoniótól.

– Nagyon jól. A lábamat nem is éreztem. Csak kicsit elfáradtam a végére. És te hogy érzed magad? – Én mindig nagyon elfáradok az ilyen viadaloktól. – Nekem is beletelik egy kis időbe, amíg kimegy belőlem a feszültség – mondta. – Most megettem már egy sonkás szendvicset, és ittam rá egy pohár sört. De néha egyszerűen nem kívánja a gyomrom. Bár ez most olyan étel, hogy épp jólesik ilyen későn is. – Meg tudod szervezni, hogy innentől most már aludjál? 115 – Persze, hátrahajtom az ülést, és alszom Alicantéig. De nekem így isjobb, ha éjjel utazom, és inkább nappal alszom. Előfordul az emberrel, ha éjjel alszik, hogy szorongva riad fel az álmából. De ha nappal ébred, mindig vidáman kel fel az ember. Nagyot nevetett, és általános tréfálkozás kezdődött. A viadal utáni késői vacsorán elvből nem is említettük sohasem a viadalt. Tréfálkoztunk, néha eléggé durva tréfák is elhangzottak, és mindig Charri, egy gömbölyded, nagyivó baszk, Antonio lelkes híve, játszotta a bolond shakespeare-ien ősi szerepét. Antoniónak minden fellépésén ott volt. Nemcsak arra voltjó, hogy rajta csattanjanak a tréfák, de maga is nagyon jó történeteket tudott mesélni. Sok minden akadt, amiről tréfálkozni lehetett, főleg pedig sok ember, hiszen ezek az emberek, akik szinte vallást csinálnak a bikaviadalból, aligha épelméjűek, a matadorimádók pedig még náluk is könnyebb célpontot mutatnak. Valamikor éjfél után a három kocsi nekivágott az éjszakának Alicante felé, csak mi maradtunk Biliéi hajnalhasadtáig. Híg, de hideg ködben indultunk, amely megülte az egész várost meg a folyóvölgyet is, amíg fel nem kelt a nap, és aztán lassan felszárította. Ott haladtunk el, ahol annak idején a harcok folytak, de nem is próbáltam elmagyarázni Bilinek a hadműveletet vagy az ostromot, csak megmutogattam neki, hogy milyen ez a terep. Abból aztán már mindent megérthetett, egy akármilyen ismertető segítségével. A távolságok persze kisebbnek tűntek, 116 mint mindig, és nem leltem nyomát a rettenetes fagynak meg a hónak sem. De azért sok olyan helyet láttam most is, amelyeket rémülten néztem, olyan kopáran meredeztek. De hiába nézegettem a terepet, a harcokat nem tudtam felidézni. Pedig igazából soha nem is felejtettem el, hogy milyen volt. Azért persze valamicskét segített ez a látvány megszabadulni egytől-mástól, mert mindig így van az ember a földi dolgokkal, most hogy láttam, mennyire nem változott semmi ezeken a kopár dombokon, melyek valaha mindennél fontosabbak voltak az embernek. Segorbe felé autózva aznap reggel arra gondoltam, hogy

lám, egy bulldózer többet alakít egy domboldalon, mint egy egész brigád halála, mert ha egy brigádot hátrahagynak, hogy tartson meg egy magaslatot, ami közben ottveszhetnek mind egy szálig, akkor legfeljebb kis időre termékenyebb lesz a földje, feldúsul némi értékes ásványi sókkal, bizonyos mennyiségű fém is kerül a talajba, de korántsem bányászható mennyiségben és a szerves trágyát is hamar kimossák a terméketlen földből a tavaszi, őszi esők meg az olvadó hó patakocskái. Még néhány más helyet is meg akartam nézni, ha már arra vitt az utunk; biztos voltam, hogy csak pontatlanul emlékszem rájuk, mert annak idején sietni kellett, vagy túl nagy volt a nyomás, vagy mert tűz alatt óhatatlanul mindent torzítva lát az ember, de előbb vagy utóbb most már biztosan újra a szemem elé tárulnak majd, és akkor korrigálhatom az emlékeimet. Volt egypár hely, amit azért akartam megmutatni Bilinek, 117 mert mindig hitetlenkedtek; mint múzeumi tárgyakat, a háború képtelenségeinek tárgyi bizonyítékait. Persze, megmutattam nekik a Guadarrama nevű kis falu fölötti út mentén húzódó állásokat is, már a hágó felé vezető ávilai országúiról, de odalentről olyan képtelen fennhéjázásnak tűnt megvédeni ezeket az állásokat, hogy nem is hibáztattam őket, amiért nem akartak hinni nekem. Amikor újra megnéztem ezeket az állásokat, magam se akartam hinni a szememnek, pedig az emlékeimben olyan élesen láttam őket, hogy fénykép se lehetett volna pontosabb. Örültem, amikor végre Segorbébe értünk, nagyon régi, szépséges, érintetlen városka volt, amelyen annak idején sokszor átutaztam, de megállni sohasem volt időm. Bili viszont valamikor megszállt itt Annie-vel, és nagyon jói ismerte a várost. Jól megreggeliztünk, kávét, sajtot és gyümölcsöt, aztán remek sétabotot vásároltunk magunknak, amit a falusiak hegymászáshoz használnak, és amely valami olyan fából készül, amit azelőtt csak Afrikában láttam. Jóízű cseresznyét is vettünk, beraktam a jegelt boros táskába. Sagunto mellett bukkantunk ki a hegyek, dombok közül. Sagunto áttekinthetetlenül zavaros ibériai város, magas, szürke falai vannak, antik római és mór házak keverednek benne a hódítóktól ráerőszakolt épületekkel meg a bájos, középkori városkával. A távolból Sagunto úgy fest, mintha le akarna csúszni a hegyről, mint a palalapok valami magas, rongált tetőről, ha pedig benne van az ember, az az érzése, hogy csak 118 a kaktuszok tartják. Szívesen maradtam volna, bejárni még egyszer, fbikapaszkodni a várba, de vártak ránk a bikák Alicantéban, így aztán belevetettük magunkat a Valencia felé haladó forgalomba, az autók, biciklik és robogók sűrűjébe. Gazdagon termő parti síkságon haladtunk át, amely a hegyek lába és a tenger között terült el. Narancs- és citromfák fekete törzse és lombjuk váltakozó árnyalatú zöldje mellett haladtunk el, aztán az olajligetek

ezüstös zöldje következett, a házak fehérek voltak, körülöttük pálmák álltak, közöttük ciprusfasorok. Olyan gazdag volt az egész táj, és annyira fölszabdalták, hogy az volt az ember érzése, csupa kertek között jár. Az út zsúfolásig tele volt vasárnapi autósokkal, a robogók pedig olyan sűrűn buktak, hogy végül már minden ötödik-hatodik mérföldre esett egy. Valenciát megkerültük, a parti úton mentünk tovább, a lagúnán túl, bal felől az érintetlen part és az esernyőfenyők erdeje. Nagy szél volt, nyilván óriási hullámok szaladtak ki a partra. Benn a lagúnában azért voltak vitorlások, és a zöld rizsföldek szépen hajladoztak a szélben. Messze, a távolban, a laguna túlpartján fehérlettek a falvak, ott húzódtak a barna hegyek. Végig a part mentén meg a kis öblökben horgászok tanyáztak, és a robogósok közül is sokan horgászbotot vittek. Mindeközben szilárdan tartották baleseteik arányszámát. Amikor Valencia helyett a tengerparti úton haladtunk tovább Alicante felé, valamelyest megcsappant a forgalom, de aztán ahogy közeledtünk a város felé, ismét megsűrűsödött. 119 A parti országút mentén végighaladó hegylánc sokkal drámaibb látványt nyújtott, és a partvonala is sokkal merészebb volt, mint Malagától délre, de a sűrű vasárnapi forgalom eltakarta előlem a képet, ahogy a kék tenger megtörik, és szinte tejszínhabként kenődik szét alant a sziklákon, vagyis végül már jó volt beérni valahára Alicante nyájas és virágzó városába. Volt egy remek új szálloda a városban, a Garitón, ahol kényelmes, hűs szobát kaptunk, még erkélyünk is volt, pedig vásár volt a héten, és el is magyarázták szépen, hogy a viadal után azonnal fel kell szabadítanunk a szobát. Antonio nagyon jól érezte magát, kipihentnek és magabiztosnak látszott. Végigaludta az egész utat, aztán a szállodába érkezve nyomban lefeküdt aludni, és tovább aludt délig. Az ebédnél csupa üzleti dolgokról folyt a szó. A valenciai aréna szervezője azt akarta megbeszélni Antonióval, hogy miféle bikákat akarna, mi pedig elnézést kértünk és távoztunk. Ed Hotchnert vártuk, aki New Yorkból repült Madridba, de a zaragozai viadalt lekéste, és most vagy repülővel vagy kocsival kellett ide érkeznie. Biliéi ketten Domingóval meg a valenciai szervezővel ebédeltünk, aki egyébkentje barátom volt, és csatlakozott hozzánk még az alicantei aréna két szervezője is. A valenciai búcsú programját beszélték meg. Lényegileg Antonióra és Luis Miguelre épült, mano a manó-val kettejük között. – Muszáj, hogy gyönyörű/ma legyen – mondta Bili. És éppen ekkor felbukkant Hotch. szeplősen 120 és fékezhetetlenül, és mindjárt hozattunk is neki valami ennivalót. Elég meredek útja volt a taxiban, és általában véve is minden félresikerült neki, de mindezt elfelejtette egykettőre, amikor közöltük vele, hogy mind a hárman a callejón-ból fogjuk nézni a viadalt.

– És mit csinálok akkor, Papa, ha a bika fogja magát, és beugrik a callejón-ba? – kérdezte. – Akkor szépen fogod magad, és te meg kiugrasz az arénába. – És ha utánam jön az arénába? – Akkor visszaugrasz a callejón-ba.. – Egyszerű – mondta Hotoh. – Semmi gond. Juan Pedro Domecq öt bikája közül négy remek állatnak bizonyult aznap délután. Antonio bizakodó volt és elégedett mind a két bikájával, megnyitotta szabadiskoláját, ahol mindenki megtanulhatta, hogyan kell bikával vívni, kezdve az első verónicá-n és végezve az utolsó karddöfésen. Az első bikának megkapta mind a két fülét meg a farkát is, a negyediknek csak az egyik fülét. Minden mozdulata tökéletes volt és klasszikusan szép. Mégse hideg és lélektelen. Antonión megint látszott, hogy szereti a bikát, kecsesen és elegánsan kormányozta és dirigálta őket, a végén pedig mindegyiket tisztán és hibátlan stílusban ölte meg. Jó volt a callejón közelségéből nézni és hallani is egyúttal mindent, amit a bikáknak és az embereinek mondott viadal közben, mert ez a viadal tökéletesen sikerült. Megbeszéltük, hogy a viadal után a Pepicában találkozunk, a Grao de Valencia melletti nagy kertvendéglőben, kinn a strandon, a kikö Í21 tőtől északra. Ha reggelre Barcelonában akarunk lenni, egész éjszaka vezetni kell, az út egyik szakasza pedig, ahogy átér az ember Katalóniába, nagyon rossz állapotban van. A szállodában nem engedték kifizetnünk a szoba árát. Épp ahogy kiszálltunk a kocsiból, összefutottam egypár régi barátom egyik közös barátjával meg még egypár réges-régi barátommal. Fölfedeztek bennünket az arénában, és jöttek búcsúzkodni. Mondtam nekik, hogy a jövő hónapban, huszonharmadikán, útban a valenciai feriá-ra megint Alicantéban leszünk. – Ernesto, hogyhogy megint visszatértél a bikákhoz? – kérdezte az egyik régi barátom. – Antonio miatt – feleltem. – Akkor érdemes volt – mondta. – Mert máskülönben bűzlik az egész, mint a trágyadomb. – Pontos könyvelést vezetek – mondtam. – És ha betelik a mérték, kiszállok. – Hát, akkor minden jót – mondta. Lehet, hogy Valenciában találkozunk. Hány fellépése lesz ott Antoniónak? – Talán öt. – Akkor biztosan találkozunk mondta. Alkonyatkor indultunk, de még sötétedés után is zsúfolt volt az út, erre tartottak hazafelé a nyaralók meg a víkendezők. Robogóból kevesebb volt már, és balesetet is alig láttunk, arra

gondoltam, hogy nyilván elhullott a férgese. Persze a robogó nem nagyon alkalmas éjszakai közlekedésre, és ezért valószínűleg korán elülnek. Bili egyvégtében akarta végigvezetni az egész 122 távot. Élvezte a nagy forgalmat, szinte gyönyörűség volt a számára biciklik és kivilágítatlan járművek között vezetni. Nem szeretett kényelmesen poroszkálni az úton, és különben is olvasott valami ostoba és zavaros könyvet a bikaviadorokról, amelyben sok szó esett arról, hogy micsoda megpróbáltatásokat meg borzalmakat élnek át viadalról viadalra utaztukban. Mindannyian ismertük a szerzőt, és tudtuk, hogy nem nagyon kell rá odafigyelni, de azért azt feltételeztük róla, egyébként tévesen, hogy maga is végigvezette ezeket a gyilkos távokat. Bili tehát joggal gondolta, hogy ha ez a lehetetlen alak képes volt levezetni ezeket a távolságokat nap mint nap, éjszakáról éjszakára, anélkül hogy beledöglött volna, és még azt a vacak könyvet is meg tudta írni, akkor az ő számára, aki rettenthetetlen autós, semmiség lesz túltenni rajta. Hotch, aki rajongott a sportteljesítményekért, megszimatolta, hogy rendkívüli esemény ígérkezik és lenyűgözőnek találta az ötletet, hogy Bili addig akar vezetni, arníg bele nem gebéd. Milyenje könyvet lehetne írni belőle. – Mondd, Bili, kicsit se vagy álmos? – kérdeztem. – Reggel hat óta talpon vagyunk, végigálltuk a viadalt a callejón-ban és most már úton vagyunk egy ideje. – Az ebédnél ültünk – felelte Bili. – Szóval csal – mondta Hotch. – Ezentúl figyelni fogjuk, hogy enni is állva egyen. – Ne álljunk meg egy kávéra? – kérdeztem. Szerintem nem lenne sportszerű – mondta 123 Hotch. – Mert ha Bill ló, akkor nem szabad, hogy doppingoljuk. – Gondolod, hogy doppingpróba is lesz a Pepicában? – Nem tudom, milyen felszerelésük vanmondta Hotch. – Még sose ettem a Pepicában. De gondolom, egy ekkora városban, mint Valencia, biztosan meg tudják csinálni a doppingvizsgálatot. – A Pepica nem a városban van, hanem csak a kikötőben – mondta Bili komoran. – Ne búsulj, Bili – mondta Hotch. – Majd legföljebb Barcelonában csináltatunk egy szakszerű doppingpróbát. Remek vacsorát ettünk a Pepicában. Nagy, tiszta kertvendéglő volt, és minden az ember szeme láttára készült. Kiválaszthatta magának az ember, hogy mit süssenek vagy főzzenek meg neki, a hal meg mindenféle tengeri eledel és a valenciai rizsételek itt voltak a legjobbak az egész partvidéken. Mindenki jókedvű volt a viadal után, azonkívül éhesek is voltunk mindnyájan,

és nagyot ettünk. A Pepica családi vendéglő volt, és mindenki ismert mindenkit. Odahallatszottak a parton megtörő hullámok és a vendéglő lámpái szépen csillogtak a nedves fövényen. Sangríát ittunk, vörösbort frissen kicsavart narancs- meg citromlével, amit nagy kancsókban szolgáltak fel, és előételnek kis fűszeres, helyi kolbászkákat fogyasztottunk, valamint frissen fogott tonhalat, friss rákocskákat és ropogósra sütött polipot, aminek olyan volt az íze, mint a homáré. Aztán némelyek sztéket rendeltek, mások 124 roston vagy kemencében sült csirkét, sáfrányos sárga rÍ77S('l, amibe kis pimcntókat meg rákocskákat kevertek. Valenciai mértékkel mérve roppant szerény vacsora volt, és az asszony, aki a vendéglő tulajdonosa volt, aggódott is, hogy nem éhesen állunk-e fel az asztaltól. Bikaviadalról szó sem esett egész este. Háromszáznyolcvankét kilométert kellett megtennünk Barcelonáig, és amikor kijöttünk a vendéglőből, mondtam is Antoniónak, hogy mi valószínűleg megalszunk valahol útközben, és hogy majd a szállodában találkozunk. Ám a kocsiban Bili nagyon is éber volt, és kijelentette, hogy ő bírni fogja egész éjszaka. Azt mondta, hogy az evéstől ezúttal nem elálmosodott, hanem éppenséggel felébredt. Én azt javasoltam, hogy álljunk megBenicarlóban, amely a part mentén feküdt körül belül százharminc kilométerre. De Bili azt felelte, hogy ha majd elálmosodik egy kicsit is, egyszerűen leáll az útpadkára, meg hogy ha akarjuk, ő megállhat Benicarlóban is, de egyébként egyáltalában nem tartja szükségesnek. Én ezek után nyomban elaludtam, és mire felébredtem, már el is hagytuk Benicarlót és valahol Vinaroz felé jártunk. Még körülbelül fél óra lehetett hátra a napfelkeltéig, így aztán mégiscsak megálltunk egy teherautó-sofőrök által látogatott, éjjel-nappal nyitva tartó országú ti falatozóban, és megettünk egypár sajtos szendvicset, én még nyers hagymát is szeltem a magaméra, végül kávét ittunk rá, és megkóstoltuk a helyi bort is néhány éjszakai figura társaságában, akik még akkor is részegek voltak a vasárnapi vinaro 125 zifíesta óta. A bika szarva ott állt a pult mögött, vele a füle is, amit valami novilleró-nak megítélt az elnök. Jókora szarvpár volt, és nem is nyúlt hozzá senki. A hűs tengerparti levegőtől jócskán megéheztem, és már alig vártam, hogy viszontlássam az előttünk elterülő vidéket, amit aznap láttam utoljára, amikor a felkelő csapatok áttörtek a tengerhez, és kis híján bekerítésbe kerültem. Megvártuk tehát, amíg feldereng a hajnal, és mire feljött a nap, már át is keltünk Ampostánál az Ebro alsó folyásán. Barátságtalannak indult a nap, erősen fújt a szél a tenger felől, és ködöt hozott. Az út is nagyon rossz volt, és a szürke fényben szomorú látványt nyújtott a táj. Az Ebro, amely valamikor ugyanazt jelentette a számunkra, mint

a Marne vagy az Aisne, szintén érdektelen volt és történelmietlen. Csak a vize volt ugyanolyan barna, mint mindig, és a sodra nagyon erős. Bánatosan kezdődött tehát a nap a számomra, de igyekeztem, hogy a többiek ne lássák meg rajtam, aztán még jó időben beértünk Barcelonába a nagy, barátságos hotelbe, ahol ha bikaviadorok lettünk volna, és tudtunk volna nappal aludni, még alhattunk is volna egy jó nagyot. 126 8. Kinn, az ablak előtt orkánszerű szél csapkodta a platánfák ágait, és néha még az eső is megeredt. Ügy festett az egész, hogy alighanem el kell halasztani a bikaviadalt. Csakhogy rengetegjegyet eladtak már elővételben, úgyhogy tudtam, mégis meg fogják tartani, hacsak a kitűzött időpontban nem lesz annyira vizes a homok, hogy ki se lehet menni rá. Bili meg se akarta próbálni, hogy tud-e aludni, hanem ehelyett kiment újságot venni. Én megpróbáltam legalább szundítani egyet, de nem sikerült. Nekem nem is nagyon hiányzott, mert jó nagyot aludtam a kocsiban, legalábbis éjfél után. Bili miatt azonban aggódtam, meg főleg azért, hogy végig ő akart vezetni. Elmentem megkeresni Miguelillót, Antonio kardhordozóját, akitől megtudtam, hogy Antonio mélyen alszik. Amikor aztán sikerült beszélni vele, Antonio azt mondta, nagyon utálja ezt az időt, de nem szeretné, ha elmaradna a viadal. Nem akart lemaradni Luis Miguelről. Azt mondta, Alicante óta semmi gond a lábával. 127 – Jó esténk volt a Pepicában, és a koszt is remek volt – mondta. – Igaz, Bill? – Igaz – mondta Bill. – És Bill hogy bírja? – Ez a Bili olyan, mint egy málhás ló – mondtam. Zűrös nap volt, de jól ment a corrida, Luis Miguel és Antonio is csodálatos volt. Antonio Bienvenida volt a szenior matador a műsorban, és ezúttal sikerült is összeszednie a bátorságát annyira, hogy rendesen dolgozzon a köpennyel, és láthattuk örömtelen mosolyát is, amely mindig mintha két, egymástól elváló szakaszból állt volna: először keményen összeharapta a száját, aztán másodjára széthúzta az ajkait, és kivicsorította a fogsorát. A bikái, csupa Sepúlveda de Yeltes, nehezen kezelhető állatok voltak, és ő nem is igen tudott mit kezdeni velük azonkívül, hogy úgy tett, mintha még annál is nehezebb dolga lenne velük. Luis Miguel a két legjobb bikát húzta, és pompásan is vívott mindkettővel. Pontosan tudta, hogy a verónicá-kban eleve nem versenyezhet Antonióval, mégis megpróbálta, és olyan nagyon kitett magáért, hogy soha szebbeket még nem láttam tőle. Amikor pedig a háta mögé vette a köpenyt, és előadta Gaona

kecses mexikói figuráit, egyszerűen tökéletes volt. Három pár banderillát helyezett el mind a két bikán, méghozzá a maga legszebb stílusában, és a muletával is elegánsan, szépen dolgozott, és eléggé közel is engedte magához az állatot, ahhoz, hogy az embert a tökéletes biztonság dacára is meglegyintse 128 a tragédia szele. Az első bikával is viszonylag szépen végzett, a másodikat azonban olyan felülmúlhatatlan stílusban ölte meg, hogy megkapta mind a két fülét és még a farkát is. A tömeg tombolt érte, és csakugyan meg is szolgálta az ovációt. Antonio a gyönyörű köpenymunkájával nyerte meg magának a közönséget még Bienvenida első bikájánál egy quité-ben. A bika nem akart rohamozni, hacsak nem kényszerítették. Ő azonban úgy bánt vele, hogy látszatra mintha hibátlan lett volna az állat. Amikor ő került sorra az első bikájával, amely a viadalnak már a harmadik bikája volt, egyszerre sűrűn eleredt az eső. Kezdetben egész jól viselkedett az állat, és persze Antonio is igyekezett pontosan hozzája igazítani a ritmust; mindig elébe ment a bikának, és az állat mindig éppen csak nem érte el a finom, gondosan kiszámított lassúsággal lengő átázott köpenyt, miközben azonban a homok is egyre jobban átázott, és ettől egyre nehezebb volt mozogni rajta. A bika eleve sem volt nagyon bátor, a felhőszakadásban pedig végképp elment a kedve a rohamozástól. Antonio azonban ráncba szedte a muletával, és teljesen uralma alá hajtotta. De így is csak néhány szép,jobbkezes figurát lehetett bemutatni vele, és amikor látta rajta, hogy ebben az esőben ennél többet nem lehet kihozni belőle, szépen felállította és gyorsan megölte. A negyedik bika alatt elállt az eső. És a tömeg Luis Miguel diadalán fellelkesülve még az utolsó bikánál is nagy izgalomban volt: az a fajta zsi 129 bongás töltötte meg az arénát, amely csak akkor csitul el, amikor kicsapódik a kapu, és bejön a következő bika. Megnéztem magamnak a bikát. Aztán Antoniót, amint a bikát nézi és töpreng. Jüan, az öccse ment oda a bikához, megmutatta neki a köpenyt, és a bika megindult utána. Nekem nem nagyon tetszett az állat. De akkor még nem tudtam, mi nem tetszik rajta. Antonio azonban tökéletesen kiismerte már az első három figurából, és tisztában volt vele, hogy mi vár rá. Odament hozzá, átvette a bikát, és rohamra ingerelte, majd a köpennyel diktálva neki a ritmust, egyre közelebb férkőzött hozzá, közben az állat óvatossága is elmúlt, Antonio vette át az irányítást, és valahányszor elkormányozta maga mellett, mind közelebb, közelebb és közelebb eresztette magához a szarvát, míg a bika végre épp oda került, ahová Antonio akarta, akkor aztán megforgatta maga körül, majd hátat fordított neki és otthagyta.

Amikor az állat a picadorokat rohamozta, már mindenki láthatta rajta, hogy mi a hibája. Miguel két jó bikát húzott, és remek produkciót nyújtott velük. Antonio még ennél is jobb bikákat húzott, csak épp az előző nap, és persze szintén nagyszerű volt velük. Jó állatokkal ezek ketten bármikor képesek voltak nagyot alakítani. Csakhogy most olyan bikával kellett boldogulnia Antoniónak, amely nem akart rohamozni, és ráadásul olyan talajon kellett volna dolgoztatnia, amelyen páratlanul veszélyes vállalkozás volt rohamra ingerelni, hát még kormányozni is 130 azzal a kis kendővel, nehogy eszébe jusson kitörni és a viador felé öklelni. Antonio kiment az arénába és átvette a bikát, hogy az állat szabta feltételekkel vívjon meg vele. Ha nincs más választása, mint ott vívni, ahol halálosan veszélyes a feladat, akkor ott fog vívni vele; de tudva és nem tudatlanságból. Ha az a feladat tehát, hogy messzire be kell hatolnia a bika terepére, és a muleta kecses, lassúdad lengetésével kormányoznia az állatot, amely ilyen lassú mozgásnál le sem tudja venni a szemét róla, és ezért nem is szabad elrántani a látószögéből, bármennyire szeretné is a viador megrövidíteni a közvetlen életveszély lassan múló pillanatát, akkor Antonio így fog cselekedni. Ha ezzel a tökéletlen hangszerrel kell túlszárnyalnia Luis Miguelt, akkor ezzel fogja bemutatni csak Bachhoz fogható tisztaságú stílusát, tökéletes tempóérzékét. És e pillanatban egyáltalán semmit sem számított neki, hogy ez talán az életébe is kerülhet. Meg is cselekedte, nevelte a bikát, tanította, míg végül a bika már élvezte is, és szépen engedelmeskedett neki. Eleinte még csak zúgott a tömeg, de aztán, ahogy egyik hihetetlenül szép forgatás követte a másikat, már üvöltöttek a nézők. De akkor Antonio már szinte zenei mutatványt adott elő, a lehető legtisztább matematika volt az, amit csinált, és mégis melengető, izgató és felkavaró, mint a szerelem. Mindig tudtam, hogy imádja a bikákat, és azt is, hogy úgy ért hozzájuk, mint egy tudós. Ez a. faena azonban merő képtelenség volt ezzel a bikával, és én száz 131 módját láttam már, mit tesznek a matadorok, ha ilyen bika jut nekik, hogy lehetőleg becsülettel, de minél előbb megszabaduljanak tőle. Antoniónak viszont túl kellett szárnyalnia Luis Miguelt, és ehhez csak ez a bika állt rendelkezésére. Hát megtette ezzel a bikával. Végezetül elkövetkezett az öles, tökéletes mozdulattal hajolt be, de kétszer is csontot ért; de végül tövig döfte, a vörös bojtig. Csak az egyik fület ítélték meg neki, pedig a tömeg mind a kettőt követelte. De hát kétszer is csontot ért a kardja. Mindkettejüket vállon vitte ki a tömeg az arénából, ezzel ért véget Barcelona.

Fönn, a szállodai szobában Antonio, aki a vállakon való meghordoztatástól sokkal jobban kifáradt, mint a viadaltól, mély, de boldog mosollyal feküdt az ágyon a lepedő alall. – Contento, Ernesto?'– kérdezte. – Muy contento. – Én is – mondta. – Láttad, milyen volt? Jól megfigyelted? – Azt hiszem, igen mondtam. – Menjünk Fragába enni. – Jól van. – Vigyázz az úton. – Fragában találkozunk – mondtam. Luis Miguel egy másik hotelben szállt meg, de olyan sűrűn állt a nép a szállodánk körül, hogy nem tudtam átverekedni magam hozzá, hogy gratuláljak neki. A tömeg egyszerűen elállta a két szálloda bejáratát, és most első ízben megint olyan volt az egész, mint a régi szép időkben. 132 Végül mégiscsak sikerült kivergődnünk a városból a nagy szembejövő forgalom ellenében is, akkor tértek haza azok, akik a kettős ünnepet, a vasárnapot meg Szent Péter napját valahol vidéken töltötték. Végig az úton Katalóniában és aztán odaát Aragóniában is szembejövő reflektorok sugárkévéjében haladtunk, csillogva verődött vissza a fény a nedves, fekete útburkolatról. Fragában ért bennünket utol a banda, a szépséges, régi kisváros úgy függött a folyó völgye fölött, mint egy tibeti város, és már csak ez a látvány maga is megérte volna az egész kirándulást. Csak hát egyetlen esőmosta utcán meg egy kamionsofőrök által látogatott büfé bódéján kívül egyebet nem láttunk belőle. Az emeleti vendéglő ugyanis zárva volt, és egyébként is valami vacak bort mértek csak. Elővettünk tehát a kocsiból egy óriás üveg jó gibraltári whiskyt, és azt ittuk mindnyájan ásványvízzel a nyirkos, hideg este ellen. Két körre futotta, addigra aztán kerítettek valahol egy szép darab bélszínt, megfőztek egypár tojást, és felszolgáltak valami levest. Antonio boldog volt, de nagyon fáradt. Utálta, hogy az emberek a vállukra kapták, és ráadásul a sebe is kinyílt tőle. Siettünk hát az evéssel, de azért nagyon vígan voltunk. Olyanok voltunk, mint egy csapat sportoló, akik épp megnyertek valami nagy meccset, de tudják, hogy másnap megint pályára kell lépniük. Azt vitattuk, hogy hol lenne a legjobb megállni egy kicsit útközben, és végül abban egyeztünk meg, hogy a bujaralozi vadászháznál nincs jobb hely. 133 – Nem akarod, hogy bekötözzelek? – kérdeztem Antoniótól.

– Nem, semmi az egész. Miguelillo jól összehúzta ragtapasszal. Majd holnap is ráérsz megnézni. – Az lesz a legjobb, ha alszol egy nagyot. – Fogok is. Mostantól már az út is jobb. És te hogy vagy? – Jól. Muy contento. Rám nevetett. – Fektesd ír Bilit aludnimondta. – Ha olyan is, mint egy málhás ló, az ember viselje gondját a lovának. – Épp most kapott egy kis zabot. – Mondd meg neki, hogy aludjon – mondta. – És te is aludjál. Burgosban találkozunk. Zaragoza után, amikor már kinn jártunk a síkságon, és jó iramban robogtunk az országúton, amelyet jobb felől végig elkísért az Ebro meg a part menti kopár, fehér dombok sora, hátrább pedig az első navarrai hegyek látványa, végre tisztulni kezdett az ég, bár az Ibériai-hegység magas csúcsait bal felől még eltakarták a felhők. Logro& 241;ót elhagyva, amikor elkanyarodtunk a navarrai határtól, amelyet idáig követtünk, és átvágtunk a riojai borvidék csücskén, már a Sierra de la Demandada előhegyei között jártunk, kétfelől vadvirágos rétek és göcsörtös tölgyek, aztán a hágó legtetejéről kitárult előttünk az ó-kasztíliai fennsík, és messze alattunk ott futott a jegenyefákkal szegett út, amely Burgosba vezetett. 134 Mindig döbbenetes élmény Burgosba beérni. Mély gödörben gubbaszt lenn a hegyek közt, de sokáig szinte akármelyik város lehetne, amíg meg nem pillantja az ember a székesegyház tornyainak szürkeségét, mert akkor aztán egyszer csak benne is van a kellős közepében. Mi azonban a bikák kedvéért jöttünk, ezért én magamra vállaltam a történelem meg a kövek súlyát meg a hatást, amit rám tett, Bili pedig elment parkolóhelyet keresni a feria alkalmából zsúfolásig megtelt utcákon. Aztán elindultam, hogy megkeressem a bandát. Jonit, Ferrert és Jüant, a három banderillerót láttam meg a szálloda előtt. Ferrer és Juan épp a sorteró-ró\i0 jött. Azt mondták, a bikák jónak látszanak. Szerintük mi húztuk a legjobb párt. Mindenki jó hangulatban volt, csak mindenki kicsit fáradt volt. Megviselte a cuadrilla-^ a hosszú út Barcelonától idáig, de a hangulat jó volt. Tudták, hogy rázós lesz a szezon, amikor vállalták, és ez a négy nap különben is csak egy kis edzés volt ahhoz képest, ami még majd augusztusban és szeptemberben vár rájuk. Antonio is jól volt. Nagyot aludt a kocsiban, és aztán még a szállodában is. Jól is sikerült a viadal, pedig a Cobaledabikák nehezen kezelhető és veszedelmes állatok voltak. Antonio egyik bikájával például csak jobbról lehetett dolgozni. A bal szarva úgy döfködött a matador után, mint a halál

sarlója. Antonio tehát végig jobb kézzel dirigálta, és gyönyörűen csinálta, akárcsak a végén az ölest. A második bikája is nehezen kezelhető állat 135 volt, de nagyon szépen kitanította magának, akárcsak előző nap a barcelonai bikát. Szokás szerint remek volt a köpenymunkája, gyönyörű, klasszikus faená-l mutatott be, és az öles is nagyon mutatós volt; szépen, hátra és meredeken szaladt be a kard. Meg is kapta mind a két fület. Szebb talán már nem is lehetett volna a viadal, úgy dolgozott, hogy nem is látszott, mennyi baja van a bikának. A viadal után kocsiba ültünk, leszaladtunk Madridba, és még épp időben befutottunk a Callejónba egy késői vacsorára. Bili egymaga vezette végig az egész távot. Megpróbáltuk összeszámolni, hány hegyláncon mentünk át, és hány mérföldet autóztunk összesen, aztán letettünk róla. Nem is volt érdekes. Végigcsináltuk, ez volt a lényeg. Július másodikának estéjén Annié és Mary is felbukkant Malagából, egy nap alatt tették meg az utat, csak hogy nekünk felvágjanak. A következő két nap azzal telt, hogy lassacskán újra beilleszkedtünk a civilizációba és a családi életbe, aztán megint útra keltünk, Burgoson át Pamplonába. Burgosban megálltunk, hogy megnézzünk egy corridá-t, csupa Miuras-bikával. Nem is láttunk az egész szezonban ezeknél szebb, derekabb állatokat, az egyik olyan nemes, olyan eszményi bika volt, amelyhez foghatót évek óta nem is láttam már. Mindent megtett, épp csak nem segített apuntilleró-nak magába döfni a tőrt, de hát akkor már kinyúlva hevert a homokban. Vitoriában meghaltunk, aztán másnap fölautóztunk Pamplonába, a San Fermín-napi/má <SUP>ra' 136 9. Senkinek sem ajánlom, hogy magával vigye a feleségét Pamplonába. Nagy a valószínűsége ugyanis, hogy a hölgy megbetegszik, megsérül vagy megsértődik, de legalábbis oldalba taszítják vagy leöntik borral vagy elvész valahol, de az is lehetséges, hogy ez mind megtörténik vele. Persze, ha valaki, hát Carmen és Antonio bizonyosan épen átvészelte volna Pamplonát, Antonio azonban mégsem volt hajlandó magával hozni a feleségét. A pamplonai fiesta férfidolog, a nők pedig mindig csak valami bajt csinálnak, sose szándékosan persze, mégis majdnem mindig baj van velük, vagy ha nem, hát nekik van valami bajuk. Erről egyszer már könyvet is írtam. Persze, ha az illető nő tud spanyolul, és így megérti, hogy csak tréfálnak vele és nem sértegetik, ha bírja a bort, és tud inni egész nap és egész éjjel, valamint táncolni bárki idegenekkel, akik táncba hívják, ha nem zavarja, hogy mindenfélével leöntik a ruháját, ha szereti a szakadatlan lármát, zenét és tűzijátékot, abból is főleg az olyat, amelyikben a szikrák mellette hullanak le és összeégetik a ruháját, ha az a véleménye, hogy

137 nincs annál logikusabb és ésszerűbb, mint ingyért, merő szórakozásból csupán, kipróbálni, hogy vajon agyontapossák-e a bikák, ha szakadó esőben sem szokott meghűlni, ellenben kedveli a port, a felfordulást, a rendszertelen étkezést, ha sose álmos, viszont mindig tiszta és takaros tud lenni folyó víz nélkül is; akkor csak vigyük el magunkkal a hölgyet. Ez esetben persze előfordulhat, hogy valaki nálunk érdemesebb férfiú lecsapja a kezünkről. Pamplona most is zűrös volt, mint mindig, tele turistákkal meg mindenféle gyanús figurával, de azért a lényeg most is az volt, ami Navarrában a legnemesebb. Egy héten át sikerült körülbelül napi átlag három órát aludnunk, bár azt is csak navarrai harci dobok pufogására, régi népdalok dudaszavára és miközben szakadatlanul járták a táncosok pörögve, ugrabugrálva. Egyszer régen megírtam már Pamplonát, és az ma is érvényes. Minden ugyanolyan, mint régen; újdonság csak a negyvenezer turista. Amikor először Pamplonábanjártam, négy évtizeddel ezelőtt, húszan se voltak. Most viszont egyik-másik nap állítólag százezren is vannak a városban. Antoniónak július ötödikén fellépése volt Toulouse-ban, de hetedikén, az első encierró-n már jelentkezett. Eredetileg szeretett volna Pamplonában is fellépni, de valamit összezavartak a szerződések körül még az évad elején, amikor menedzsert változtatott, és átment a Dominguín testvérekhez. Antonio imádja afastá-t, és' azt akarta, hogy együtt élvezzük végig az egészet, amiben aztán nem is volt hiba. Öt nap és öt 138 éjjel élveztük. Aztán át kellett mennie Puerto de Santa Máriába, ahol július tizenkettedikén Luis Miguellel és Mondénéval volt közös fellépése Benítez Cubrera-bikák ellen. Ez volt az egyetlen olyan alkalom az egész évben, amikor közös fellépés alkalmával Luis Migueljobbnak bizonyult nála a ringben. Utóbb kifaggattam róla. Azt mondta, Luis Miguel jobb bikákat húzott, de ő sem volt olyan formában, mint egyébként az összes többi fellépésén, az egész szezonban. – Hát, nem mondhatni, hogy Pamplonában rendesen edzetlól volna mondtam. – Igen, talán nem annyit, amennyit kellett volna – bólintott Antonio. Persze, nem is tréningezni mentünk Pamplonába, de eredetileg az sem volt benne a programban, hogy fdöklelteti magát kora reggel egy Pablo Romero-bikával, fólhasíttaja vele a jobb combját, aztán kötözés meg tetanuszinjekció után lohol tovább, és ügyet sem vet az egészre. Áttáncolta az egész éjszakát, hogy meg ne merevedjenek az izmok, aztán másnap reggel megint rohant a bikák után, mert nem akarta, hogy a pamplonai barátai azt higgyék, azért nem lép fel, mert nincsenek ínyére az ő bikáik. A sebet meg se nézte, és az arénaorvoshoz se volt hajlandó elmenni, mert nem szerette volna,

ha bárki is azt hiszi, hogy ő valami jelentőséget tulajdonít a dolognak, és persze azt sem akarta, hogy Carmen aggódjék miatta. Amikor észrevettem, hogy gennyed, George Saviers, Sun Valley-i orvos barátunk tisztogatta ki meg kötözte be neki 139 végre rendesen, és kezelte ki, amíg Antonio el nem ment Puerto de Santa Máriába, amikor egyébként még mindig nyitva volt a seb. Mint barátaimtók később megtudtam, Puertóban Luis Miguelnek csakugyan eszményi és tökéletes bikái voltak, és ő gyönyörűen is vívott velük,, bár aztán az összes szemfényvesztő trükköt is végigcsinálta velük, még azt is megtette, hogy az egyiket pofán csókolta. Antoniónak viszont silány állatok jutottak, a második pedig még veszedelmes is volt. Az elsőnél nem volt szerencséje az ölessel, a másodikból azonban, pedig ez volt a komiszabbik, mindent kihozott, amit lehetett, és még az öles is pompásan sikerült, amiért meg is kapta az egyik fület. De ez mit sem változtatott azon, hogy az a nap Luis Migúele volt. Én azért nem utaztam el vele Puertóba, mert Mary időközben eltörte az egyik nagylábujját, ami nagyon fájdalmas dolog; úszni mentünk az Irati folyóhoz és Mary megcsúszott egy kövön. Bottal járt, nagyon nehezen és kínlódva. Úgy látszik, tényleg kissé vad mulatság volt a pamplonaifasta. Mindjárt az első este Antonióval ketten felfedeztünk egy nagyon sikkes kis francia kocsit, benne egy gyönyörű szép lánnyal meg valami féiiival, akiről utóbb, amikor Antonio felpattant a motorháztetőre, hogy valamiképp megállítsa a kocsit, kiderült, hogy francia. Pépé Dominguín is velünk volt, és amikor a kocsi utasai kiszálltak, közöltük a férfival, hogy ő távozhat, a lányt ellenben a foglyunknak tekintjük. Azonkívül a kocsit is visszatartjuk, mert híján vagyunk 140 szállítóeszközöknek. A francia nagyon előzékenyen viselkedett. Kiderült, hogy a lány amerikai, és a franciának csak az volt a tiszte, hogy a szállására fuvarozza, ahol egy barátnője várta a lányt. Közöltük vele, hogy mindezt nyugodtan bízza csak miránk, valamint, hogy “ Vive la France cl les pornmes de térre frites". Bill, aki minden pamplonai utcát ismert, meg is találta a lány barátnőjét, aki még az eredeti hadifogolynál is csinosabb volt, ha ez egyáltalán lehetséges, és akkor mindnyájan nekivágtunk az éjszakának és az óváros szűk, kockaköves utcáinak, ahol Antonio tudott valami helyet, ahová okvetlenül el akart vinni bennünket táncolni nict>- énekelni. Végül is feltételesen szabadlábra helyeztük foglyainkat, akik aztán kora reggel frissen, szépen és kicsinosítva be is állítottak Choco kocsmájába, épp amikor az első dobok és táncosok elhaladtak az utcán a Plaza felé, és velünk is maradtak, amint jó

maga viseletű, hű és bájos foglyokhoz illik, egészen a hónap végéig, amíg a valenciáimmá is véget nem ért. Házastársi körökben néha zokon veszik, ha az ember hadifoglyokkal tér haza, ezek azonban olyan bájosak voltak, olyan jó magaviseletűek, olyan alkalmazkodók, derűsek és olyan jól érezték magukat hadifogolyként, hogy nem akadt feleség, aki a kegyeibe ne fogadta volna őket, és még Carmen is hitelt adott a szavunknak, amikor kettőnk július huszonegyedik!, közös születésnapi mulatságán ő is megismerkedett velük a Consulában. Előbb azonban még kieszeltük, mi volna az 141 ellenszere afasia lassú, de kétségtelen eróziójának, aminek révén egyúttal az örökös lármától is sikerült megszabadulnunk, ami kis csapatunk némely becses tagjának már kezdett az idegeire menni. Az volt a megoldás, hogy valamikor a délelőtt folyamán kocsiba ültünk, és fölhajtottunk az Irati mentén, aztán Aoiz fölött letelepedtünk, falatoztunk, úszkáltunk egy kicsit, és mire a bikaviadalok elkezdődtek, már újra Pamplonában voltunk. Mindennap egyre mésszebbre mentünk a megejtően szép és pisztrángokkal nyüzsgő folyócska mentén, be egyre mélyebbre a hatalmas ősvadonba, amely ugyanolyan érintetlen ma is, mint a druidák korában volt. Azt hittem, ezt is kivágták és elpusztították már, de nem – itt terül el az utolsó nagy középkori erdőség, hatalmas bükkfák állnak benne, és a földet évszázados mohaszőnyeg borítja, amely olyan puha, és amelyen olyan jólesik elheverni, hogy az semmihez sem fogható. Nap mint nap egyre mélyebbre hatoltunk az erdőbe, egyre később értünk vissza a városba a bikaviadalokra, mígnem végül az utolsó viadalt, a novilládá-t már egészen ki is hagytuk, mert helyette olyan helyet találtunk magunknak, hogy nem is írok róla több részletet, mert szeretnénk visszatérni oda, és nem lenne kellemes meglepetés ötvenegyediknek érkezni. Az erdei úton szinte mindenhová el lehetett jutni autóval is, ahová a Fiesta írása idején, amiben erről a vidékről is írok, még csak gyalog lehetett felkapaszkodni, bár az Iratitól Roncesvallesba most is csak gyalogszerrel lehet feljutni. 142 Az, hogy ilyen romlatlan volt a vidék, hogy megint itt vagyok, és ráadásul ugyanazokkal az emberekkel, akik akkor, júliusban körülvettek, olyan boldogság volt a számomra, amihez képest nem számított se a tömeg, se az, hogy sajnos Pamplona is modernizálódott. Mert azért Pamplonában is megvoltak a régi, titkos helyeink, mint például Marcelino kocsmája, ahová reggelenként enni-inni jártunk, az encierro után meg énekelni; ahol az asztalok meg a lépcsők fája olyan tiszta, akár egy jacht frissen súrolt tikfa fedélzete, azzal a különbséggel, hogy a kocsmaasztalokat tisztes borfoltok ékítették. A bor ugyanolyanjó volt, mint huszonegy éves koromban, a koszt pedig lenyűgöző, mint mindenkor. A dalok sem változtak, csak a régiek

mellett újak is szóltak pattogva meg olykor hirtelen belepuffan tva a dobokba és megnyikorogtatva a dudákat. A hajdan fiatal arcok persze megöregedtek, akárcsak az enyém, de azért még mindenki emlékezett rá, hogyan voltunk egymással akkor, régen. A szemek viszont nem változtak, és nem is hízott meg senki. És egynek sem keseredett meg a szája íze, bármit látott is a szeme azóta. Mert a száj sarkában megjelenő keserű vonás a vereség első jele. Csakhogy senki sem volt, aki vereséget szenvedett volna. Társasági életünket a Bar Chokóban éltük, egy szálloda árkádjai alatt, kinn az utcán; egyébként a szálloda valamikor Juanito Quintanáé volt. Ebben a kocsmában történt, hogy egy ifjú amerikai újságíró közölte velem, hogy szeretett volna velünk lenni, itt Pamplonában, har 143 mine évvel ezelőtt, “amikor kijártak a környékre, és ismerték az embereket is, amikor még személyes kapcsolatban voltak a spanyolokkal, és közük volt hozzájuk meg az országukhoz is, és persze az irodalomhoz is, és nem csak valami kocsmában üldögélve vesztegették az idejüket, tömjéneztetve magukat, a hódolóikkal szellemeskedve és autogramokat osztogatva". Mondott még ennél különbeket is, és az egészet meg is írta nekem egy hosszú levélben, mert én meg kibillentettem őt a társaságból, ugyanis volt egy öregjegyüzér barátom, aki sose hiányzott egyetlenferiá-ról sem, és akitől jegyeket szereztem neki, ő meg nem ment el átvenni a belépőket. Az illető fiatalember nem sokkal múlhatott húsz, de nyilván a húszas évek elején is éppolyan jól fésült hülye lett volna, mint amilyen az ötvenes évek végén volt. Nem is sejtette, hogy amit ő hiányol, az nem olyasmi, ami elmúlik, mert mindig megtalálható, csupán meg kell keresni, csakhogy neki keserű ráncok jelentek meg már a szép, fiatal pofácskáján is, amikor letolt engem Pamplona miatt. Pedig ott volt az orra előtt minden, amit akart, csak a kezét kellett volna kinyújtania érte, de neki nem volt hozzá szeme, hogy észrevegye. – Minek pazarolod az idődet erre a kis senkire? – kérdezte Hotch. – Ez nem senki – feleltem. – Hanem a Reader's Digest jövendő főszerkesztője. Pamplonában tehát remekül éreztük magunkat, aztán Antoniónak volt két föllépése Mont-deMarsanban, Franciaországban, ahol remek 144 produkciót nyújtott, csak épp megreszelt szarvú bikákat kapott, úgyhogy még csak beszélni sem volt hajlandó velem erről a két viadalról. A második után repülőre ült, és lejött Malagába, a születésnapi mulatságra, amit Mary rendezett Carmennek és nekem. A partyjól sikerült, és talán észre se vettem volna, hogy hatvan lettem, ha Mary nem csap ekkora hűhót körülötte, és ha nem érzem magam olyan jól. De ezt a partyt nem lehetett nem észrevenni.

Ahogy telt az idő, egyre könnyedebbek, sőt könnyelműbbek lettünk, de a lehető legjobb értelemben, mert az edzéseket tulajdonképpen már aznap elkezdtük, amikor a balvégzetű aranjuezi viadal után Antonio fogta magát és eldobta a pálcát. Azóta is sokat beszéltünk a halálról, anélkül hogy bármi morbid lett volna a beszélgetésekben, én elmondtam Antoniónak, hogy mit gondolok róla, ami persze nem más, mint ostobaság, mert hát nincs ember, aki bármit is tudna a halálról. Megengedhettem magamnak, hogy a legőszintébb tiszteletlenséggel beszéljek róla, meg hogy néha ezt a tiszteletlen véleményemet másokkal is megosszam, mivel ezúttal nem nekem volt dolgom vele. Antonio viszont napjában kétszer állt szemközt vele, néha a hét minden egyes napján, és hosszú utakat tett meg, hogy felkeresse. Nap mint nap szántszándékkal hívta ki maga ellen, és ráadásul olyan stílusban vívott, hogy még meg is nyújtotta vele a veszély pillanatát, túl az elviselhetőség határán. Tökéletes idegek nélkül és aggodalmaskodva képtelenség lett volna így vívnia. Egész stílusa, a szem 145 fényvesztő trükkök mellőzése, kizárólag attól függött, hogy érti-e meg érzi-e a veszélyt, és ügyesen kerülgeti-e azzal, ahogy mozdulatait hozzáigazítja a bika sebességéhez vagy épp a lomhaságához, és azzal, hogy a bikát is uralmában tartja a csuklója mozdulataival, amit viszont az izmai irányítanak meg az idegei, a reflexei, a szeme, a tudása, az ösztöne és a bátorsága. Ha bármi hiba lenne a reflexeivel, nem lehetne ezen a módon vívnia. Ha meginogna a bátorsága akár csak tizedmásodpercnyi időre is, azonnal megtörne a varázslat, és a bika felöklelné, beledöfné a szarvát. És ráadásul még a szelet is számításba kell vennie, amely bármely pillanatban kitakarhatja, kiszolgáltathatja a bikának, és a halálát okozhatja egyetlen szeszélyes fordulatával. Antonio mindennek a tudatában volt, a mi leckénk viszont az volt, hogy a lehető legrövidebbre csökkentsük azt az időtartamot, amikor ezekre a dolgokra gondol, hogy csak annyit foglalkozzon ezzel, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy felkészítse magát arra a percre, amikor belép az arénába és szembe találja magát velük. Ez a perc volt Antonio randevúja a halállal, és nekünk is nap nap után meg kellett birkóznunk ezzel a perccel. Mindenki képes rá, hogy szembenézzen a halállal, de elszántan törekedni kell rá, siettetni, és közben különféle pontosan megszabott klasszikus mozdulatokat végrehajtani, és ezt az egész mutatványt nap mint nap megismételni, újra meg újra meg újra, aztán a végén saját kezűleg karddal a halálba küldeni 146 egy féltonnás állatot, amelyet mellesleg még szeret is az ember, nos, ez némileg bonyolultabb dolog, mint egyszerűen csak szembenézni a halállal. Saját magával kell szembenéznie, a teljesítményével, tulajdon magával, mint

alkotóművésszel, nap mint nap, és egyúttal azzal a szükségszerűséggel is, hogy gyilkolnia kell, és méghozzá jól kell ölnie. Mert Antoniónak gyorsan kell ölnie és könyörületesen, közben mégis megadni a bikának is az esélyt abban a nagy pillanatban, amikor áthajol a szarvai fölött legalább kétszer napjában. A bikaviadalban mindenki segít a másiknak az arénában. Minden vetélkedés és minden gyűlölködés ellenére sincs ennél szorosabb testvériség. Csak a bikaviadorok tudják egymásról, hogy mekkora kockázatot vállalnak, és hogy mire képes a bika a szarvával, mit művelhet a testükkel és a lelkűkkel is. Akiben nincs igazi elhivatottság a bikaviadalhoz, annak minden éjjel a bikával kell hálnia. A viadal előtt közvetlenül azonban már nincs senki, aki segédkezet nyújthatna a bikaviadornak; megpróbáltuk hát lefaragni a végső szorongás perceit. Én azonban inkább nevezném ezt aggodalomnak, mint szorongásnak; az önuralom és az aggodalom percei ezek. Az utolsó percekben, amikor valahára eltávozott már minden híve és minden szerencsekívánatot végighallgatott már, Antonio mindig imádkozott még a szobájában a viadal előtt. Ha maradt egy kis idő a viadalig, még ott, az arénában is majdnem mindenki elszaladt a kis kápol 147 nába, hogy elmondjon egy utolsó imát a paseo előtt. Antonio tudta, hogy én mindig őérte imádkoztam, és sohasem magamért. Végtére is nem én vívtam, magamért pedig azóta nem imádkoztam, amióta a spanyol polgárháborúban tanúja voltam annak a temérdek szörnyűségnek, ami másokkal történt, mert akkor úgy éreztem, hogy nagyon önző ember az, aki ilyenkor magáért imádkozik. Arra az esetre pedig, ha imáim érvénytelenek volnának, amit elképzelhetőnek is tartok, a biztonság kedvéért beléptettem Carment és Antoniót a New Orleans-i Jezsuita Szeminárium Támogatóinak Egyesületébe. A támogatás fejében ugyanis valamelyik évfolyam a végzés után imádkozni fog érettük, mégpedig minden áldott nap. Ilyen mód tehát a gondolkozásra való időt a minimumra csökkentettük, és két viadal között mindig roppant könnyedek voltunk, egészen az utolsó percekig, amikor már készülődni kellett az arénába. Pamplonában is nagyon könnyeden viselkedtünk. A La Consula-i születésnapi mulatságon pedig még annál is könnyedebben. Mary különféle attrakciókat eszelt ki a számunkra, amik közül az egyik legfőbb a kertben felállított céllövölde volt, amit egy vándorvurstlistólvett bérbe. 1956-ban Antonio még kissé meghökkenve nézte, hogy Mario, az olasz sofőr cigarettákat tart nekem a dühöngő szélviharba, én pedig egy 22-es karabéllyal ellövöldözöm a parazsukat. A születésnapi mulatságon viszont már azt játszottuk, hogy az Antonio szájában tartott cigaretták hamujára kellett célba lőnöm. Hétszer is

148 metéltük meg a mutatványt a céllövölde kicsike puskáival, és a végén Antonio már szívta is közben a cigarettákat, hogy kipróbálja, milyen rövid csikket lehet még odatartani célnak. Végül kijelentette: – Ernesto, ennél rövidebb már nem megy. Az utolsó lövés már súrolta a számat. Én még bírtam volna a versenyt, de akkor abbahagytam, és George Saviersre már nem voltam hajlandó célba lőni, mert ő volt az egyetlen orvos a háznál, a mulatság pedig még javában tartott. És csak jó sokára ért véget. Aztán három nappal később, hosszú part menti autózás után már fönn voltunk Valenciában, hogy megnézzük a. feria első viadalát. 149 10. Valenciában szörnyű hőség fogadott, a szállodák pedig mind tele voltak. Nem kaptunk helyet a Royalban sem, pedig még Alicantéból megrendeltük a szobákat, és el is fogadták a megrendelésünket, így végül a szép, öreg, hús és félhomályos Victoriába szállásolta be magát a társaság azon nyomban, ahogy megürültek a szobák, viszont a Royal nagy, légkondicionált bárját • használtuk találkahelynek. A lányokat különösen megviselte a hőség, meg kellett tanítanunk őket azokra az útvonalakra, amelyek a szűk keresztutcák meg a magasabb épületek árnyékában vezetnek át a városon. Az első corrida kisebbfajta katasztrófa volt. A Pablo Romero-bikák, amelyek ugyan most is szépek voltak és nagyok, mint máskor, nagyon gyengén álltak a lábukon, és egykettőre megadták magukat. Antonio Bienvenida semmit sem tudott kezdeni az első bikájával, mert az állat csak toporgott egy helyben és védekezett, de sose támadt. Erre Bienvenida is átment védekezésbe, és addig-addig védekezgettek, amíg aztán Bienvenida védekezőn ledöfte a bikát, és kivonszol 150 ták az állatot a porondról. Én már csak abban reménykedtem, hogy talán Buck Lanham tábornok, aki a születésnapomra meg ennek afena-nak kedvéért repült át Amerikából, nem fogja majd azt gondolni, hogy a bikaviadal csakugyan olyan, mint az a valami, amit itt látott. Az arcára volt írva, hogy egyelőre tartózkodik a véleménnyilvánítástól. Luis Miguel első bikája gyors rohammal, merészen és erőteljesen kezdett, aztán Luis Migueltől megkapta a komplett kezelést, a nagy cambiaí/ó-tól, persze a homokba térdepelve, a három pár banderilláig, a palánk közvetlen közelében, persze. Az első két pár nagyon szépen ült, és Buckón is láttam, hogy kezdi már élvezni. Az alkalmi néző számára a banderillák elhelyezése a legkönnyebben élvezhető része a viadalnak, bár igazán értékelni nem tudhatja, Luis Miguel pedig mindig úgy csinálta, hogy szinte elmagyarázta az embernek, hogy mit lát, szinte lépésről lépésre, és mintha az ember maga is követné az ő lépéseit. Amikor a muletára került a sor, a bika már fulladt a

nagy hőségben meg a tulajdon súlyától; már egy-két jó lépés után elfogyott a levegője, átment védekezésbe, majd közönyös tétlenségbe. Végül is Luis Miguel egy szépen megcélzott kardszúrással megszabadult tőle. Jaime Ostos hihetetlenül bátran vívott a harmadik bikával, mely hihetetlenül ostoba és halvérű állat volt, és csak annyi telt tőle, hogy olykor odadöfött a jobb szarvával, ami persze veszélyessé tette jobbról közeledni felé. Jaime mindent kihozott belőle, amit lehetett, természete 151 sen a bal kezével, de a karddal nem volt szerencséje, kétszer is hibázott. Végül aztán mégiscsak szépen ölte meg. Luis Miguel igazán jó bikát húzott másodiknak, és végig is csinált vele mindent, amit Algecirasban láttunk tőle, amikor csúcsformájában volt. Szerintem ezzel a bikával ő volt a. feria csúcsa. A stílusa maga volt a fokozhatatlan tökély. Sajnos, a bika mindjárt a multa elején lerúgott egy darabot az egyik patáj ából, de legalább nem bénult meg tőle, és Luis Miguel öt szép rohamban futtatta le maga mellett egymás után, és a közönség mind az ötször felhördült a mutatványra. Luis Miguel maga is érezte, hogy jól megy, és ráadást is adott, ami legalább olyan szívszaggatóan szép volt, mint az előadás. Aztán még bemutatta az összes trükköket is, végül pedig tisztán, függőlegesen és magasról, gyönyörű szépen és minden szemfényvesztés nélkül, megölte a bikát. Mindent megcsinált, amit ezzel a bikával meg lehetett csinálni, és mindent tökéletesen csinált, a diadala is teljes és tökéletes volt. Kétszer is megkerülte az arénát, mosolyogva összeszorított szájjal, ahogy szokott, bár újabban egyre szomorúbban. Nem volt benne semmi arrogancia, de mintha valahol másutt jártak volna a gondolatai, miközben a két fület felmutatva körbejárt, mögötte a cuadrilla, és dobálták vissza a közönség közé a női táskákat, cipőket, virágokat, borostömlőket és szalmakalapokat. Csak a szivarokat tartották meg maguknak. Napsütötte oldalán néptelen volt az aréna, mert nemjöttek be a falu 152 siak, hogy rövid fekete köpenyükben, lapos, félrecsapott és poros sapkájukban megtöltsék a helyeket, és nekem az járt a fejemben, hogy vajon nem épp erre gondol-e Miguel, amíg elhaladt az üres sorok előtt, vagy inkább arra-e, hogy aznap majd, amikor Antonióval fog szemben állni, még mi egyebet tehetne, azon kívül, amit ma mutatott; akkor, amikor majd minden eldől. A második napon, amikor Antonio Ordonez, Curro Girón és Jaime Ostos lépett fel, még több volt az üres hely a napos oldalon, de egyébként is csak félig telt meg az aréna. Ugyanolyan komisz hőség volt, akárcsak az előző nap, de még heves szél is fújt, Afrika felől. Antoniót nem zavarta, hogy csak félház van, amint kilépett az arénába, többet eszébe se jutott. Egész pályája során mindig más kereste a nagy pénzt, sose ő, és nem is nagyon bánta, pedig kellett

a pénz, és tisztában is volt vele, hogy milyen nehéz megkeresni ezen a pályán, és főleg meg is fogni, meg persze azt is tudta, hogy milyen nagyon kellene a pénz azokhoz a tisztes, egyszerű tervekhez, amiket Carmennel kigondoltak maguknak. Aznap csak két jó bika volt. Antonio első bikája nem ért semmit. A vörös palánknál állva néztük ahogy a második bikája kijött a porondra. Gyors és jó felépítésű állat volt, jó szarvú és egyáltalán nem féloldalas, amikor Jüan elhúzta előtte a köpenyt, láttuk, hogy milyen jó a mi oldalunkról, aztán amikor Ferrer is megmozgatta egy kicsit, láttuk, hogyjó a másik oldalról is. Akkor jött Antonio futva a köpennyel, és közben odaszólt Ferrernek, hogy “Menj ki". Egyedül 153 akart lenni a bikával, aztán ingerelni kezdte, és amikor az állat rohamra indult, Antonio szinte rátapadt, úgy vitte bele a lassú, szinte végeérhetetlen keringőbe, ami olyan volt, mint valami mélyen búgó zene, amit csak ő hall meg a bika. Én mindig majdnem elsírtam magam, amikor Antonio a köpennyel dolgozott, már akkor is így voltam vele, amikor először láttam, Pamplonában, hat évvel ezelőtt, ma pedig még nagyszerűbben csinálta, mint valaha. Az előző nap végignézte Luis Miguel viadalát, és most meg akarta mutatni a közönségnek meg nekünk és magának is persze, a történelem színe előtt, hogy mit kell majd felülmúlnia Luis Miguelnek, ha győzni akar. Csupáncsak egyetlen pikaszúrás után máris áttért a banderillákra, mert sértetlen akarta megőrizni a bikát, és feszülten figyelve nézte, hogy helyezi el Joni és Ferrer a pálcákat. Aztán kivonta a kardját, és kiment a bikához. Mindjárt átvette az irányítást, és négy, fél térden bemutatott, nagyon mély figurával elérte, hogy az állat leszegje a fejét, aztán felegyenesedett, és olyan klasszikus szépségű faená-t mutatott be a muletával, amihez foghatót addig még nem is. láttam tőle. Minden szépség benne volt, amit valaha is mutatott, és ezenfelül még az a gyönyörű ívelés is, ahogy a víz átbukik a gát tetején vagy a sziklaperemen. Egyöntetű volt minden figurája, és mintha szobrász faragta volna. A tömeg eleinte csak halkan zúgott, de aztán végezetül már bömbölt, mint a zuhatag, és elnyelte a rezesbanda hangját is. Olyan volt, mint Anto 154 nio többi nagy/űCTzá-ja, csak ez még azoknál is szebb volt. És az volt a leghihetetlenebb az egészben, hogy mindezt épp egy szeles nap mutatta be. Miután végzett a muletával, elkövetkezett az öles, négyszer hajolt be a karddal; mind a négyszer magasan és függőlegesen és tökéletes mozdulattal, de mind a négyszer csontot ért. Végül már szinte ráfeküdt a bikára, úgy döfte beléje a kardot, és akkor végre holtan rogyott össze alatta az állat. Megkapta a fület, pedig négyszer döfött, de ha csontot ért is, mind a négyszer ugyanolyan

veszélyt vállalt, mintha talált volna. Ki tudj a, mit kapott volna, ha nem csontot ér az első döfés! Nagy nap volt aznap este lenn a vízparton a Pepicában. Óriás hullámok verdestek a fövényt. Úsztunk a boldogságban mindahányan, még senkiben sem hűlt ki a viadal lelkesedése. Olyanok voltunk, mint egy vad törzs valami jól sikerült csetepaté vagy egy jó vadászat után. Sebesenjártak körbe a sangrías kancsók, és ezúttal nem is kellett korán véget vetnünk a vacsorának, mint rendesen, Antonio miatt. Ö már korábban kocsiba ült, és átment Navarrába, mert másnap Tudelában kellett fellépnie Luis Miguellel és Ostosszal. Máskor általában éjfélre hazavittük Antoniót aludni. Most azonban csak a nagy mulatság másnapján kezdődtek a tréningek. Attól fogva megint rendszeres és pontosan kiszabott életet éltünk. Luis Miguel aznap Palma de Mallorcában lépett fel, és én örültem neki, hogy nem látta Anto 155 nio produkcióját. Mert biztosan aggasztotta volna. Kedveltem őt is, de azok után, aminek Valenciában tanúja voltam, biztosra vettem, hogy ebben a párviadalban nem győzhet. Időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezők kénytelenek olyan sokat kérni a fellépésekért, hogy a jegyek ára annyira fölmegy, hogy csakis ők ketten együtt képesek megtölteni közönséggel az arénát. Ha bármelyikükkel is történnék valami, oda az egész kosár aranytojás. Márpedig valami egészen bizonyosan történni fog. Soha, semmit még ilyen biztosan nem tudtam, és biztosra vettem, hogy Antonio is érzi. Éjszaka azon töprengtem, hogyan is állhat Carmen ezekkel a dolgokkal, mivel ő volt a legigazabb, a legbecsületesebb, a leghűségesebb és a legokosabb is valamennyiünk között, akik részesei voltunk ennek a pénzre és halálra menő játéknak. Ő végső soron semmiképp sem nyerhet, bármi legyen is a vége. Nagyon örültem, hogy sikerült elintéznem, hogy van, aki imádkozik érette, méghozzá olyanok, akiknek talán valami tekintélyük is van. A negyedik valenciai viadalon már ötödször találkozott egymással Antonio és Luis Miguel a szezonban. Az állatok Sámuel Flores-bikák voltak. Es Gregorio Sánchez volt a harmadik matador. Borús nap volt, fullasztó hőség. Első ízben az egész feria alatt, most minden jegy elkelt. Luis Miguel első bikája tétova állat volt, lefékezett a rohamok felénél, és folyvást csak védekezni akart. Miguel gondosan és körültekintően dolgoztatta. A bika azonban egyre csak a homokba 156 fúrta az orrát, Miguel azt is alig tudta elérni, hogy felemelje a fejét, és végre ledöfhesse. Az ilyen bika akárkinek meg tudja keseríteni az életét. Miguel azonban gyorsan és szakszerűen ölt, már a második próbálkozásra. A közönség persze nem azért fizetett, hogy ilyen mutatványokat lásson, de mást

nem nyújthatott, és az igazán értők ezt tudták is és megtapsolták. Miguel kiment a porond közepére, egyszer meghajolt, aztán ajkát szorosan összeharapva visszament a palánkhoz. Antonio bikája következett, Antonio átvette, és mindjárt azokkal a lassú, nyílegyenes és gyönyörűséges, hosszú rohamokkal kezdte, amelyeket abban a szezonban minden bikával megcsináltatott, amelyik egyáltalán hajlandó volt támadni. Vagyis ez a figura nem volt ritka látvány tőle vagy olyasmi, amit csak kivételes bikákkal szokott bemutatni. Sőt, ez volt a szokásos köpenymutatványa, amit minden bikával megcsinált, amelyiket csak rá lehetett kényszeríteni, hogy támadjon, és közben azon igyekezett, hogy az egymást követő rohamokat egyre lassítsa, viszont egyre közelebb bocsássa el maga mellett az állatot. Luis Miguel a vállára borította a köpenyt, amikor őrá került a sor, hogy elvigye a bikát a lovak mellől, és nagyon szép sorozatot mutatott be vele Gaona régi figuráiból. A muletával Antonio ugyanolyan csodálatos faená-t adott elő, mint az első viadalon, a valenciáin. Sőt, ez még bámulatosabb volt, mint amaz, mert a bika silányabb volt a valenciainál, 157 kénytelen volt szinte ölben hordozni az állatot, valósággal neki kellett tartania a muletával. A palánktól néztem, ahogy az állatot kormányozta, minden pillanatban tökéletesen uralkodott felette, egyetlenegyszer sem engedte meg neki, hogy a szarvával akár csak hozzá is érjen a kelméhez, pontosan ugyanabban a tempóban lebbentette félre, mint ahogy a bika rárontott, amivel megpördítette maga körül az állatot, aztán még egy félkört csináltatott vele, szinte maga köré tekerte, végül pedig egy teljes kör következett, és a közönség tombolt minden fordulóra. Közben Miguel arcát is figyeltem. Kifejezéstelen volt. Megcsinált Antonio a bikával minden létező klasszikus és életveszélyes figurát, amit csak bikával meg lehet csinálni, majd még meg is ismételte mindegyiket, egy kicsit csiszolgatva a stíluson, és csak aztán jött az öles. A közönség ünnepelte, az elnöktől pedig megkapta mind a két fület. Luis Miguel mindent elkövetett, hogy győzzön a második bikája ellen; két térdre ereszkedve, gyönyörű, félkezes köpenyfigurát mutatott be vele, ezt hívják larga cambiadá-nak. Nagyon látványos és szép is, de ami a veszélyességét illeti, a közelébe se jön annak, amikor két kézre fogva a köpenyt, de lassan ereszti el maga mellett a bikát a matador. A közönség viszont nagyon szereti, méghozzá teljes joggal, Luis Miguel pedig igazi mestere volt ennek a figurának. A banderillákkal csodálatosan bánt. Az egyik párat úgy helyezte el, hogy az szinte hihetetlen

158 volt. A bika a palánk mellett várt rá, zihálva, lapockáján vér csurgott a pika ütötte sebből, és a szeme Miguelt figyelte, aki lassan közeledett feléje, két karját szélesre tárva, a háromágú szigonyban végződő pálcákat egyenesen előretartva. Miguel túlhaladt azon a ponton, ahol meg kellett volna állnia, hogy ingerelje az állatot és magára uszítsa, majd azt a.pontot is elhagyta, ahol ezen mód még-biztonságosan beledöfhette volna a pálcákat, aztán azt a vonalat is átlépte, amely mögött még biztosra vehette volna, hogyha folyvást lesi is a bika, még eléri az állatot. Aztán amikor háromlépésnyire ért, végre rohamra indult a bika, ő balra tért előle, és ahogy a bika feje követte Miguel testét, ő beledöfte a pálcákat, majd szinte a pálcák tengelyén visszalendülve, a túloldali szarva mejlett siklott ki az öklelésből. A muletával odavitte az állatot-szorosan a palánk mellé, és jobbkezes futtatásokkal kormányozta el maga mellett. Hallani lehetett, hogy mit beszél a bikának, és hallani lehetett a bika zihálását meg az összeverődő banderillák csattogását, ahogy elrobogott Miguel melle előtt a muleta kelméje alatt. Pikával csak egyszer szögeitek meg,'de ez a seb nagyon mély volt. Erős nyakizma volt azonban, ¿s^Miguel azon igyekezett, hogy rákényszerítse, vesse minél magasabbra a fejét, hadd fáradjon, és végül majd horgássza le a fejét az öleshez. A bika viszont eközben egyre erősebben vérzett, és mindjobban elgyengült. Miguel nagyon óvatosan bánt vele, gyengéd futtatással hozta.ki a palánk mellől, de látszott, hogy így sincs már sok hátra. Lejárt, mint egy 159 gramofonlemez, már csak azért forgott, mert Miguel forgatta. Megsimogatta a szarvát, odakönyökölt a homlokára, és úgy tett, mintha telefonon beszélgetne vele. A bika persze egyébként se tudott volna válaszolni neki, így kivérezve, szédülve, rohamra képtelenül meg még annyira se. Tétova mozdulatait maga Miguel vezetgette, a szarvánál fogva az állatot, hogy segítsen neki a koncentrálásban, aztán pofán csókolta. Most, hogy minden elképzelhetek végigcsinált vele, éppen csak házasságot nem ajánlott még neki, már nem volt más hátra, mint az öles. Miguel azonban ugyanakkor, amikor legyőzte a banderillákkal, mindjárt el is veszítette az állatot. Bár akkor ez még nem látszott. Rohamra ennek a bikának már nem futotta, hogy ezzel egy kicsit megkönnyítse Miguel dolgát. Pedig neki, ha versenyben akart maradni Antonióval, valahol messze, hátul, szépen, függőlegesen és egyetlen mozdulattal kellett ledöfnie. Ötödszörre sikerült csak, és Miguel még azt se mondhatta, hogy azért, mert csontot ért. Egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy egyetlen határozott mozdulattal beleverje a kardot. Furcsa csönd lett, a tömeg hallgatott. Csak nézték és látták, hogy valami történik ezzel az emberrel, de nem értették, hogy micsoda.

Én arra gondoltam, hogy úgy látszik, Antonio kinyírta a köpennyel meg a muletával, és sajnáltam is ezért Miguelt. Aztán eszembejutott, hogy mi történt Tudelában, ahol fejen találták egy bedobott palackkal, és hogy talán ez dolgozik most is a tudattalanjában, meggátolva Miguelt ab 160 ban a határozott mozdulatban, ahogy a vadásszál is előfordul, hogy egyszer csak remegni kezd a keze. Már képtelen volt rendesen ölni, ötször is megszúrta az állatot, amikor aztán a kivérzett, fejét lógató bika egyszer még lejjebb eresztette az orrát, mert a muleta már a homokot söpörte, és akkor végre nyakon szúrta a descabello karddal, és azzal kikapcsolta az áramot. Antonio olyan bikát húzott, amivel nem volt mit kezdeni. O azonban nekiállt, hogy ezt bizonyítsa is magának, és bizony ebbe mindenki más beledöglött volna, de legalábbis elmegy a kedve az élettől. Aztán egykettőre megölte. Este, a viadal után, fönn a szállodai szobában, zuhany után a lepedő alatt heverészve, Antonio megkérdezte: – Szerinted hogy megy? – Szerintem vezetünk – feleltem. – Elégedett voltál? – Socio – mondtam, ami azt jelenti, hogy cimbora, így szólítottuk egymást az érzelemnyilvánítások elkerülésére. – Holnapra van egy kis meglepetésemmondta. – Micsoda? – Kis pikniket rendezünk a tengerparton. – Akkor ma korai vacsora és aztán alvás. Nem tudom, mitől olyan nyugodtak az emberek két viadal között, de bármi légyen is az oka, azon a nyáron nem volt hiány ebből a valamiből, pedig biztosan nem palackkal mérték, bár a sangría is jó hideg volt, és hamar megizzadtak a kancsók a forró, száraz szélben, amely éjjelnappal fújt szüntelen. Boldogok voltunk mind 161 nyájan, hogy végre elkövetkezik a nagy viadal, és óriási, finom frissen fogott nyelvhalakat ettünk vagy rouget-t, amit a spanyolok salmonetének hívnak, meg sáfrány os paella-t, amibe kagylókat meg mindenféle egyéb tengeri eledelt kevernek. Zöldsalátával kezdődött a dolog, desszertnek pedig dinnyét fogyasztottunk. A vége felé járt már a dinnyeszezon, de még nagyon finom volt; aztán hazafelé, az úton még tűzijátékot is láttunk, ami csodálatos látvány volt. Mintha az összes recsegő rezesbanda és pufogó nagydob fényességgé változott volna, aztán csillagfényből nőtt szpmorúfüzek nyíltak az égen villámok közepette, mígnem északi fény robbant a főutca fölött, s aztán a sötétbe visszahulló petárdák sistergésével ért véget a látványosság, és újra kigyulladtak a lámpák.

Nem tudom, hogy mivel töltötte Luis Miguel a döntő, valenciai viadal előestéjét, és nem tudom, hogyan aludt aznap éjjel. Akkor azt beszélték, hogy nagyon sokáig fenn volt, de mindig mondanak efféléket, ha valami történik. Egy dolog azonban biztos; őt nagyon idegesítette a viadal, mi meg nyugodtak voltunk. Persze nem akartam odamenni Miguelhez, és kérdésekkel zavarni, mert akkor már tudta, hogy én most Antonio táborában vagyok. Ennek ellenére továbbra is jó barátok voltunk, de miután láttam hogyan dolgozik, és megnéztem, hogyan boldogul különféle típusú bikákkal, megállapítottam magamban, hogy Miguel csakugyan nagy viador, Antonio azonban minden idők egyik legnagyobb bikaviadora. Arról is meg voltam győződ 162 ve, hogy ha Antonio nem olyan erőszakos, rengeteg pénzt tudnának keresni Miguellel kettesben, feltéve, hogy mind a ketten lejjebb adják, és persze mind a ketten egyforma fellépd díjat kérnek. Mert ha Antonio nem kapja meg ugyanazt a pénzt, Antonio nem fogja annyiban hagyni, ha viszont Miguel köti az ebet a karóhoz, és megpróbálja állni a versenyt vagy megpróbálja felülmúlni Antoniót, előbb-utóbb a halálát leli, vagy legalábbis olyan sérülést szenved, hogy azért nem tudja folytatni a párviadalt. Antonióról tudtam, hogy kérlelhetetlen, és valami különös, kiengesztelhetetlen kevélység lakozik benne, aminek azonban semmi köze semmiféle önzéshez vagy önhittséghez. Sok minden egyéb keveredett benne viszont, és megvoltak ennek az embernek a maga árnyékos oldalai is. Luis Miguelben pokoli kevélység lakozott, és vitathatatlan fölényben érezte magát mindenkivel szemben, ami egyébként sok tekintetben még jogos is volt. De olyan régóta hajtogatta már, hogy ő a legjobb, hogy már maga is elhitte. Muszáj volt hinnie benne, mert máskülönben aligha győzte volna erővel. De az ő számára ez nem egyszerűen egy volt a sok egyéb között, amiben szintén hitt. Neki ez volt a vallása. Antonio azonban súlyos sebet ej tett az önbizalmán, pedig csak az imént öklei te fel a bika, és mégis Antonio bizonyult jobbnak, méghozzá mindannyiszor, ahányszor csak együtt léptek fel, egyetlen kivételtől eltekintve. Luis Miguelt mindig csak az mentette meg, hogy minden viadalon fellépett egy harmadik matador is, és így nem lehetett 163 közvetlenül összemérni Antonio meg az ő teljesítményét. Hiszen a harmadik matadornál Luis Miguel mindig könnyűszerrel jobb volt. Most azonban csak kettesben lesz Antonióval az arénában. Antonio pedig olyan formában volt, hogy senki bikaviador nem irigyelte Migueltől ezt a kiváltságot, főleg, hogy kettejük közül ő kapta a nagyobb pénzt. Antonio olyan volt, akár a megáradt folyó, de legalább egy éve már, sőt még régebben. így álltak tehát a dolgok a viadal előtti nap reggelén, amikor – még kora hajnalban – jót sétáltam az igazán szép kis óvárosban. Nem tudtuk, hogyan üssük el a napot; hazardíroztunk, és bejött. Egy gyönyörű, réges-régi,

egyszerű, de csodálatos vadászkastélyban vagy talán csak úriházban töltöttük a napot, harminc mérföldnyire a várostól, a narancstermő vidéken, amely a tenger meg az Albufera rizzsel bevetett nagy lagúnája között terül el, és ami télidőben a világ legjobb vadkacsázó helyei közé tartozik. Lesétált az ember a narancsligetek közt a parti fövényre, átvágott a kiserdőn, és az esernyőfenyők után egyszer csak ott nyújtózkodott öt mérföldnyi hófehér homok, és sehol egy ház. A szél még akkor is erős volt, és jókora hullámok futottak ki a partra. Vad, gyönyörűséges tengeri nap volt, ha nem ettünk vagy futballoztunk, a tengerben úszkáltunk szüntelen. A délután közepe felé az az elhatározás született, hogy nem megyünk be a bikaviadalra, hanem örömtüzet gyújtunk és elégetjük rajta a belépőjegyeket. Aztán eszünkbe ju 164 tott, hogy ez esetleg balszerencsét hozhat valakinek, ezért inkább csak futballoztunk még egy kicsit, és úsztunk alkonyaiig, messzire beúsztunk, túl a megtörő hullámok vonalán, aztán vissza, csak kicsit elsodródva nyugat felé, ugyanis egy erős áramlattal szemben kellett tempózni, amely a nyílt tenger felé tartott. Halálosan kifáradtunk mindahányan, és korán ágyba bújtunk, amint kimerült, de egészséges vademberekhez illik. Antonio is édesdeden aludt és boldogan, kipihenten ébredt. Épp akkor jöttem meg a bikák válogatásáról. Jóképű állatok voltak, és a szarvuk is igazi volt, Ignacio Sánchez és Baltazár Ibán tenyészetéből származtak. Mindenki egyenlő esélyekkel indult. Az éjjel megerősödött a szél, és beborult az ég. Odakinn jószerével viharos volt az idő, inkább őszies, mint július végi. – Izomláz? – kérdeztem. – Semmi. – A lábad is rendben? Az én lábam ugyanis megdagadt kicsit az előző napi mezítlábas driblizéstől meg rugdalózástól. – A legnagyobb rendben. Soha ennél jobban nem éreztem magam. Milyen az idő? – Szeles – feleltem. – Nagyon fúj. – Addig még elállhat. Nem állt el, sőt mire kezdetét vette a viadal, és kifutott az arénába Luis Miguel első bikája, már fekete volt az ég a közelgő vihartól, elbújt a nap, és tombolva fújt a szél. A kezdet előtt még bementem Luis Miguelhez is, hogy minden jót kívánjak neki. Mosolygott és barátságos volt, mint 165 mindig, a régi megejtő kedvességével fogadott máskor is, ha benéztem hozzá. De neki is, meg Antoniónak is halálos komolyság ült már az arcán, amikor a paseó-nál átvágtak az aréna homokján, és aztán az elnök köszöntése után odajöttek a korláthoz.

Luis Miguel első bikája gyors, meggyőző ügetésseljött ki a porondra. Jó formájú állat volt, és eléggé nagy is, de nem elhízott; azonkívül a szarva is rendes, jól használható volt. Azonnal nekirontott a lovaknak, úgy festett, hogy Luis Miguel jó bikát kapott. De már a banderillák után támolyogni kezdett. Miguel a korláthoz vitte, és ott próbálkozott vele, de az állatnak nem tetszett a helyszín. Erre Miguel kijjebb vitte, közben a muletát szinte kifeszítették a szélrohamok, mint a vitorlát. Miguel szépen dolgoztatta, okosan kivárta, amíg kifulladnak a félbeszakadó rohamok, és mindvégig a kezében tartotta az állatot. Kihozott még belőle néhány szép figurát, aztán minden teketória nélkül megölte. A döfés is szép volt, de azért én láttam rajta, hogy erőlködik. Az a bizonyos titkos szerkezet, amely megsérült benne, még nem működött tökéletesen. Épp annyira csak, hogy gyorsan megölje az állatot. Antonio első bikája sokkal nehezebben kezelhető állat volt, mint Luis Migúele. Nagy erejű, nagy szarvú, jó kiállású bika volt, csak kicsit tétova, és folyton lefékezett a roham közben. Antonio egészen közeire ment hozzá a köpennyel, és hozzálátott, hogy igazi bikát faragjon belőle, pedig nagyon fújt a szél. A muletával még megbújhatott a palánk szélárnyékában, és még a bika 166 sem kívánkozott el máshová, mert olyan nagyon közel ment hozzá, és mert folyton mutatta magát neki. A bika tehát kezdett magára találni, Antonio pedig nem hagyott nyugtot neki, nem engedte, hogy elkalandozzék a figyelme vagy ellankadjon, hanem mély balkezes figurákkal folyvást forgatta maga körül meg gyönyörű pase de /)cc/ió-kkíü futtatta el a melle előtt. És olyan szépen egymásba fonta a figurákat, hogy a bika egyszer sem zökkent ki az általa diktált ritmusból. Lassúdad, kecses, remek faena volt. Aztán vigyázzba állította, összesodorta a muletát, megcélozta az állatot, és egyetlen, határozott mozdulattal ledöfte. A bika úgy rogyott össze, mintha golyó találta volna. Hajszálnyival eltévesztette ugyan a halálos helyet, de a fület így is megkapta, és diadalmenetben vonult körbe vele az arénában. Az első menetet ő nyerte. Luis Miguel második bikája Baltazár Ibán tenyészetéből származott, ugyanis az eredetileg kijelölt állatot, az egyik Ignacio Sánchez-bikát a kettő közül, diszkvalifikálták az állatorvosok, mert úgy találták, hogy a szarva nem megfelelő. Ez a bika is jól kezdett, és Luis Miguel is remek volt a köpennyel. Keményen támadott, és látszott rajta, hogy fölül akarj a múlni Antoniót. De amikor eljött a banderillák ideje, a közönség azt követelte, hogy Luis Miguel maga helyezze el a pálcákat, ő viszont erre nem volt hajlandó. Nem értettem, hogy miért, mert véleményem szerint egész változatos repertoárjából épp a banderillákban volt a legerősebb. Talán büszkeségből tette, meg talán azért is, mert a saját legjobb mu 167 látványában akarta megverni Antoniót, bár az is lehet, hogy csak valami rossz érzése volt a bikával kapcsolatban, amely úgy látszott, egyre

lassabban mozog – nem tudom. A közönség mindenesetre nagyon csalódott és elégedetlen volt. Úgy festett, hogy mégiscsak Miguelnek volt igaza, a bika tényleg gyorsan lankadt, de azért Miguelnek még sikerült bemutatnia vele egy gyönyörűfaená-t a muletával, amely egy szoborszerűén szép jobbkezes futtatással kezdődött, amire sorozatnyi natural következett, vagyis szépen kivitelezett, mély, balkezes forgatófigurák, amelyek, tekintve a szél okozta nehézségeket meg a bika állapotát, voltaképpen bámulatosán jók voltak. Ezután még néhány Manolete-trükk jött, és a közönség máris ismét a szívébe zárta Luis Miguelt. Most már egyebet sem kellett tennie, csak megölni az állatot, hogy megkapja a fület. De akárcsak az előbb, megint bizonytalankodott a döfésnél. Az a bizonyos szerkezet megint felmondta a szolgálatot, és Luis Miguelnek négyszer is be kellett hajolnia a karddal, mire sikerült megölnie a bikát. Ezek után már nyilvánvalóan lemaradt Antonio mögött, közben pedig már sötétedett is, a szél meg egyre erősebben fújt. A nagy lajtoskocsit is kihozták, hogy fellocsolják az arénát, mert nagyon szállt a homok, és a szünetben, kinn a callejón-ban senki sem volt beszédes kedvében. El voltunk keseredve mindannyian a két matador miatt meg a vihar miatt, amely alaposan próbára fogja tenni őket. 168 – Kegyetlenség ez, mind a kettővel szembenmondta nekem Domingo, Luis Miguel fivére. – És lesz ez még komiszabb is. – Muszáj lesz bekapcsolni a világítástmondta Pépé, a másik testvér. – A következő bika után már éjszakai sötétség lesz. Miguelillo Antonio köpenyét áztatta vízbe, hogy nehezebb legyen és ne tudja fellebbenteni a szél. – Kegyetlen dolog ez a szél – szólt oda nekem. – Micsoda kegyetlen szél. De Antonio erős. Meg se kottyan neki. Végigsétáltam a korlát mellett. Nem tudom, mi van velem – mondta Luis Miguel a palánkra könyökölve. – Nem megy az öles. – Szórakozottan nézett maga elé, és úgy beszélt, mintha valaki másról lenne szó vagy valami számára is érthetetlen furcsaságról. – De még egy hátravan. Az is lehet, hogy ezzel már simán megy majd. Egy-két barátja ment oda hozzá, mondtak neki valamit, de Luis Miguel nem figyelt rájuk, csak az arénát nézte. Antonio is csak a semmit nézte, és közben a' szélre gondolt. Ott álltam mellette, a barrerá-ra könyökölve, és egyikünk se szólt semmit. A szünet után Antonio bikája következett. Fekete, jó felépítésű állat volt, a szarva is jó volt, de nagyon butának látszott. A köpeny nem váltott ki belőle

semmiféle érdeklődést, amikor pedig Antonio odavitte Salashoz, a picadorhoz, a lovat ugyan megtámadta, de már a pika első döfésére gyorsan otthagyta. A sobresaliente, vagyis a 169 helyettes, akinek az volt a feladata, hogy megölje a bikákat, ha Luis Miguel és Antonio is megsérülne, engedélyt kért, hogy ő is bemutathasson egy quité-t, de a bika már az első rohammal elkapta, és a levegőbe hajította. Antoniónak kellett megmentenie a köpennyel. A bika szarva fölhasította a sobresaliente nadrágját, és az egyik cipőjét is elveszítette a fiú. Jüan szedte föl a homokból, és utánadobta a palánk mögé. A banderillák elhelyezése után a bika még hasznavehetetlenebb lett, már csak azt akarta, hogy hagyják békén. Antonio kénytelen volt úgy lobogtatni a muletát, akár valami zászlót a szélben, hogy menjen vele valamire, és szinte püfölte már, hogy hajlandó legyen odaállni neki az öleshez. Végül pedig csak csuklóból, erővel tudta végrehajtani az ölest is, mert a szél belekapott a kardra feszített muletába, és úgy kidagasztotta, mint egy vitorlát. Én közben tudtam, hogy évek óta panaszkodik épp a jobb csuklójára, és hogy viadal előtt mindig be kellett fásliznia, ki ne bicsakoljék az ölesnél. Ezúttal azonban nem gondolt erre, és amikor behajolt döfni, meg is bicsaklőtt egy kicsit a csuklója, úgyhogy nem is szaladt be a kard az állatba, ahogy kellett volna. Amikor az öles után bejött a bamrá-ba, megállt mellettem. Az arca nyúzott volt és feszült, a keze pedig szinte élettelenül lógott az oldala mellett. Bekapcsolták a reflektorokat, és én valami eszelős fényt pillantottam meg a szemében, amit addig sohasem láttam, se viadalon, se máshol. Belekezdett, hogy mondjon valamit, de elharapta a szót. – Mi van? – kérdeztem. 170 Csak a fejét rázta és kipillantott a porondra, ahol az öszvérek vonszolták kifelé a tetemet. A lámpák fényében látszott, hogy megint hordja a szél a borzolódó homokot, pedig csak alig negyedórája locsolták fel. – Ernesto, szörnyű ez a szél – mondta száraz, idegen hangon. Még sose tapasztaltam, hogy az arénában megváltozott volna a hangja, legfeljebb csak a dühtől, olyankor viszont mindig mélyebb lett, nem pedig vékonyabb. Most sem volt persze vékonyabb, és nem volt benne panasz sem. Egyszerűen csak le akart szögezni valamit. Mind a ketten tudtuk, hogy valami történni fog, de abban a pillanatban még egyikünk se tudta, hogy kivel fog megtörténni az a valami. Épp csak öt szóra volt elég ez a pillanat, aztán el is múlt. Miguelillo odanyújtott neki egy pohár vizet, beleivott, kiköpte a homokba, aztán már nyúlt is a súlyos köpenyért, és láttam, hogy nem kíméli a csuklóját. Luis Miguel utolsó bikája futvajött ki a reflektorok fényébe. Nagy testű, jó szarvú állat volt és gyors. A banderillero a palánkon átugorva menekült el előle, ő meg a bal szarvával beleöklelt a burlanderó-ba, és szilánkokká

hasította a deszkákat. Akkor is délcegül rohamozott, amikor a picadorok következtek, és fel is döntötte a lovat. Luis Miguel magabiztos, de nagyon visszafogott volt a köpennyel. A szél megmutatta, hogy a verónicá-k nem tartoznak az erősségei közé, és megakadályozta, hogy bemutassa szokott vidám figuráit, melyekben a vállára kanyarítja a köpenyt. A bika láthatólag ideges volt, és le-leféke 171 zett hátsó lábaival roham közben, Miguel pedig nem akarta vállalni, hogy maga helyezze el a banderillákat. Holott a tömeg most még makacsabbul követelte tőle, mint a második bikánál. Ö azonban nem engedett. Ami nagyon nem tetszett a közönségnek. Hiszen nem utolsósorban azért voltak hajlandók kifizetni a magas helyárakat, mert látni akarták, hogyan dolgozik Miguel a banderillákkal. A közönség tehát elpártolt tőle, de ő nyilván azt gondolta, majd a muletával megtáncoltatja a bikát, és olyan szépfaená-t mutat be vele, hogy visszanyeri a rokonszenvet. Kiválasztotta a legszélvédettebb helyet az egész arénában, ahol bízvást megvívhatott az állattal, közvetlenül a barrera palánkja előtt, és vízbe áztatott, súlyos, csupa sár muletával ment ki hozzá. Kiszólt, hogy még hozzanak vizet, és a vörös selyemmuletát végighúzta a homokon, hogy még nehezebb legyen. A bika erősen támadott, Luis Miguel pedig két szoborszerűen megformált, szép figurát mutatott be vele, két kézzel tartva a kardot és a muletát úgy, hogy a robogó állat futtában egész testével elhaladt a fölemelt kendő alatt. Luis Miguel azonban látta, hogy még nem egészen ura a bikának, ezért még négy mély, jobbkezes fordulót csináltatott vele, hogy megfegyelmezze és a hatalmába kerítse. Aztán kivezette a palánk szélárnyékából, mert azon a helyen a bika már egyre kedvetlenebb lett. Ezután még két jobbkezes futtatás következett és úgy látszott, hogy most már csakugyan kézben tartja az állatot. Aztán ahogy nekikészült a harmadik futtatásnak 172 is, a szél fellebbentette a muletát, felfedte Luis Miguel testét, a bika pedig erre hirtelen odadöfött a muleta alatt, és úgy látszott, jobb szarva Miguel hasába fúródik. Luis Miguel teste felemelkedett a levegőbe, és ekkor a bika másik szarva is belefúródott, épp a két lába közt, majd a test hanyatt a földre zuhant. Antonio rohanvást indult a köpennyel, hogy elvigye a bikát, de mielőtt még odaérhetett volna, az állat még háromszor beledöfött a hanyatt fekvő testbe, és én tisztán láttam, ahogy a jobb szarva behatol az ágyékába. Antonio átvette a bikát, Domingo pedig, aki abban a pillanatban, amikor a testvére megsebesült, nyomban átvetette magát a korláton, már Luis Miguelt vonszolta kifelé. Domingo, Pepe és a banderillerók ölbe vették, és rohantak vele a barrera felé. Mindahányan, akik ott álltunk, kinyújtottuk érte a kezünket, átemeltük, aztán rohantunk vele, át a callejón-on, ki a tribün alatti kapun és végig a folyosón a műtőbe. En a fejét tartottam. Luis Miguel a sebét

fogta, Domingo pedig a seb fölé szorította a hüvelykujját. Alig vérzett, s ebből tudtuk, hogy a combi verőeret nem sértette meg a behatoló szarv. Luis Miguel tökéletesen nyugodt volt, szelíden és udvariasan szólt mindenkihez, – Nagyon szépen köszönöm, Ernesto – mondta, ahogy a fejét tartottam, kissé megemelve, mialatt levetkőztettük, és dr. Tamames levagdosta a nadrág cafatjait a seb körül. Csak egy helyen sebesült meg. Épp a comb fölött, az ágyéka jobb oldalán. Kerek lyuk volt, körülbelül kéthüvelyk 173 nyi átmérőjű, a karimája kékes. Most, ahogy Miguel hanyatt feküdt, csak befelé vérzett. – Nézd csak, Manolo – mondta Luis Miguel dr. Tamamesnek, ujját a hasára nyomva, épp a seb felett. – Itt ment be és aztán fölment egészen idáig. És végig mutatta a szarv útját az ágyékától a hasa aljáig. – Éreztem, ahogy ment föl. – M uc has gracias-mondta. T amames,, érdesen és tárgyilagosan. – Majd azt én fogom megállapítani, hogy meddig ment. Olyan forróság volt a segélyhelyen, mint a kemencében, nem volt semmi légmozgás, és mindenki verejtékezett. Mindenfelől fényképészek tapostak rajtunk, vakuk villogtak, az ajtóban újságírók és kíváncsiskodók tolongtak. – Itt most operáció lesz – jelentette ki Tamames. – Zavard ki ezeket az embereket innen, Ernesto, és – tette hozzá nagyon halkan – menj ki te is. Miguel most már kényelmesen feküdt az asztalon, odaszóltam neki, hogy nemsokára vissza – Viszlát, Ernesto – mondta és mosolygott. Az arca szürke volt, és verejtékcseppek borították, szelíden mosolygott, és a mosolya csupa szeretet volt. Két Guardia Civil állt az ajtóban és az ajtó előtt még kettő. – Távolítsák el ezeket az embereket – mondtam nekik. – És ide senki sem teheti be a lábát. Aztán két ember ide áll az aj tóhoz és nyitva tartja, hogy bent is kapjanak levegőt. Semmi jogom nem volt hozzá, hogy parancso 174 kát osztogassak, de ezt ők nem tudták, és egyébként is arra vártak, hogy valakitől valami parancsot kapjanak. Szalutáltak és hozzáláttak, hogy kiürítsék a műtőt. Én is kimentem, lassú léptekkel, de amikor a tribün alá értem már futottam a callejón bejárata felé. Fölöttem fel-felzúgott a tömeg, és ahogy kiértem a barrera vörös palánkjához, Antoniót pillantottam meg a sárga fényben, amint egy nagy, vörös bikával vívott, egyre közelebb engedve magához, egyre lassítva a figurákat, és közben olyan gyönyörű szépen bánt a köpennyel, mint talán még soha. Egészben tartotta a bikát, és csak egyetlen szúrást engedélyezett a picadornak is. A bika pedig gyors volt és erős és magasan hordta a fejét. De

Antonio türelmetlen volt, nem bírta kivárni, amíg a banderillák a helyükre kerülnek. A bika igazán bátran viselte magát, Antonio azonban bízott magában, hogy kellőképp mélyre tudja majd vonni az állat fejét. Most már nem törődött se széllel, se semmivel. Végre igazi, bátor bikát kapott. Ez volt az utolsó bika, és Antonio nem tűrhette, hogy bármi elrontsa a mutatványát. Amit most ezzel a bikával bemutat, azt életük végéig megőrzik az emlékezetükben, akik látták. Jüan Luisnak ajánlotta a bikát, akinél az előző napot töltöttük, vidéki házában, odahajította neki a kalapját, és rámosolygott. Aztán mindent megcsinált az állattal, ami csak a világ legnagyobb matadorától kitelhet, de ő még annál is szebben csinálta. Miguel kétkezes futtatásaival kezdte, és közben egy tapodtat se mozdult ki a helyéből, gyönyörű, tiszta vonalú figurák vol 175 tak, és a muleta lágy lebbencse magasra rántotta a bika fejét. A szarvat közelebb már nem is engedhette volna. Aztán egy sorozat natural következett, mély, gyönyörű, balkezes futtatások, amikkel újra meg újra szinte maga köré tekerte az állatot. A tömeg pedig felhördült minden figuránál. Miután ekképpen bemutatta, milyen szép, milyen lassúdad figurákat tud, most egészen közeire engedte magához, és azt is bemutatta, milyen szoros és milyen veszélyes futtatásokat ismer. Semmibe vette a józan ész korlátait, és mintha alig bírta volna kordában tartani tomboló haragját. Gyönyörű volt, de már messze túljárt a lehetséges határain, és mégis egyre csak csinálta, folyvást és makacsul, méghozzá könnyeden és felszabadultan. Szerettem volna már, ha abbahagyj a és megöli végre a bikát. De Antonio valósággal megrészegült, és egyre csak űzte az állatot, egyazon kicsiny földdarabon, amit kiválasztott magának, és minden sorozat láncszemként kapcsolódott a többihez, ahogy a figurák is szinte zsinórra fűzve követték egymást. Végtére fölállította magával szemben a bikát, de mintha sajnálta volna, hogy búcsút kell vennie tőle, aztán fölsodorta a muletát és szúrt. Csontot ért, de akkora erővel, hogy a kard meggörbült. Aggódtam a csuklója miatt, ő újra vigyázzba állította a bikát, felsodorta a muletát, és megint döfött. Most markolatig szaladt a kard, Antonio felemelt karral állt a vörös bika előtt, és kifejezéstelen arccal nézte, amíg az állat fel nem hengeredéit. 176 Megkapta mind a két fület, és amikor odajött a barrerá-hoz a kalapjáért, Juan Luis odakiabálta neki angolul, hogy – Too much. – Hogy van Miguel? – kérdezte tőlem. Üzenet jött a betegszobából, hogy a hasi izmokat ugyan átütötte a szarv, annyira, hogy a hashártya is látszott, de a zsigereket nem sértette meg. Csak épp Luis Miguel még nem tért magához az altatásból. – Jól – feleltem Antoniónak. – Nincs perforálva. Még alszik.

– Átöltözöm és bemegyünk hozzá – mondta. A tömeg akkor már benn volt a porondon, mindenki Antonio felé rohant, hogy a vállukon vigyék ki, de ő ellökdöste őket magától. Annyian voltak azonban, hogy végül mégiscsak felkapták. Az aréna fehérre meszelt, háromágyas kis kórterméből, ahol olyan forróság volt, akár egy szenegáli börtöncellában, hordágyon átvitték Luis Miguelt Royal-béli légkondicionált lakosztályába, ahonnan majd másnap reggel repülővel szállítják tovább Madridba. Mi még az arénában meglátogattuk, amint Antoniónak sikerült átöltöznie. – Még novillero koromban, egyszer mind a hárman, akik voltunk matadorok, itt aludtunk egy éjszaka – mondta Antonio. – Akkor is ilyen hőség volt. Luis Miguel gyenge volt és elcsigázott, de már jókedvű, amikor megpillantottuk az aréna betegszobájának ágyán, aztán mindjárt távoztunk is, mert nem akartuk fárasztani. Még tréfálko 177 zott is, azon, hogy parancsokat osztogattam a Guardia Civilnek, és Domingo elmesélte, hogy amikor magához tért az altatásból, az volt az első szava, hogy “Milyen remek ember lenne ez az Ernesto, ha még írni is tudna". Három nap múlva újra együtt voltunk mindannyian a madridi Sanatoria Ruberben. Antonio az első emeleten feküdt, Luis Miguel a harmadikon. Két hét múlva pedig már Malagában vívták második manó a manó-jukat. De hát így ment ez azon a nyáron. Másnap reggel feloszlott a kis csapat, amely már Pamplona óta együtt volt. Szomorú pillanat volt, és senki se akarta. Antoniónak Pálma de Mallorcában volt fellépése másnap, az azután következő napon pedig Malagában. Mi többiek Alicante felé indultunk, aztán átvágtunk a sűrűn lakott, gazdag, gyümölcstermő murciai síkságon, a datolyapálmák között, elhaladtunk Lorca mellett, majd behatoltunk a vad hegyvidékre, magányos völgyekben vitt az utunk, kis falvak fehérre meszelt házai között meg birkanyájak és legelő kecskék között haladtunk, fölkavarva az út porát, míg már sötétedéskor ki nem bukkantunk végre a hegyek közül épp annak a szurdoknak a bejáratánál, amelyben agyonlőtték Federico García Lorcát, és megpillantottuk Granada fényeit. Granadában háltunk aznap, és másnap kora reggel üdítő hűs fogadott az Alhambrában, aztán még épp jó időben odaértünk a La Consulába, hogy még együnk is valamit, amíg indulni nem kellett a malagái viadalra. 178 Másnap reggel, amikor Bili és én megint beugrottunk Malagába, ott hallottuk a hírt, hogy Antonio megsebesült a Pálma de Mallorca-i viadalon. A bika felöklelte és a jobb combjába döfött, ő azonban így is végigcsinálta a muletarészt, méghozzá gyönyörűen, és még az öles is olyan szépen sikerült

neki, hogy megkapta az egyik fület. A viadal után aztán repülőre tették, és Madridba szállították. Megpróbáltunk telefonálni Madridba, de azt mondták, legalább öt órába telik. Az esti madridi gépen már nem kaptunk helyet, és másnap reggelre sem tudtak semmi biztosat ígérni. Nekem az volt az érzésem, hogy ez a seb komolyabb lehet, mint ahogy a hírekből sejthető, Bili pedig azt mondta, hogy “Ha annyira aggaszt a dolog, ebéd után kocsiba ülünk, és felmegyünk Madridba. Hiszen most már ismerjük az utat." Táviratoztunk tehát Carrnennek, hogy reggelre ott leszünk, és hozzátettük még valamennyiünk jókívánságait. Bilinek az volt az elmélete, hogy a sok veszedelmes kanyar meg lejtő és a négy hegylánc ellenére, amin át kellett kelnünk, éjszaka mégis biztonságosabbak a spanyol utak, mert sötétedés után legalább szekerek nem nagyon járnak, nem találkozik az ember nyájakkal és személyautókkal is csak elvétve. A nagy teherautókon viszont, amelyek a friss halat szállítják a tengerpartról a fővárosba meg a többi éjszaka fuvarozó teherkocsin csupa ügyes sofőr ül, akik normálisan fényszóróznak, és nem tolnak ki a szembejövővel. Azért autóztunk mégis lehetőleg nappal, mert mind a ketten nagyon szerettük a 179 tájat, Bill éjszakai elmélete azonban csakugyan helytálló volt, és olyan korán Madridba értünk, hogy még enni és aludni is volt időnk a kórház előtt, mert nem akartunk hamarább kimenni, csak amikor úgy gondoltuk, hogy már ébren találjuk Antoniót. Antonio kényelmesen pihengetett. Nagyon megörült nekünk és jókedvű volt. – Tudtam, hogy eljöttök- mondta. – Még mielőtt Carmen megkapta a táviratot. – Hogy van a sebed? – Mélyebb, mint ahogy az orvosok először gondolták, és én se hittem volna, hogy ennyire fölszaladt. Nehezen fog gyógyulni, mert épp beletalált egy régi forradásba. Pont a közepébe. – És hogy csináltad? – Az ember persze mindig maga tehet róla. De az az igazság, hogy nem hibáztam. – Szél volt? – Igen, de az arénák se egyformák. Nem akart beszélni a dologról; csak orvosilag, a sebről meg hogy milyen hamar be fog gyógyulni. – Ne vedd a lelkedre – mondtam. – Elmegyek, beszélek Manóiéval meg Carmennel, aztán délután megint beugrók és megnézlek.

– Hadd üzenek valamit Miguelnek. Leírom, és majd Carmen madzagon leereszti neki az ablakból. Carmen boldog volt és megkönnyebbült, hogy Antonio sebe ilyen egyszerű ügy, és hogy a bátyja is szerencsésen megúszta a sérülést, szépen gyógyul, és ettől szinte olyan jókedvű volt, 180 legalábbis látszatra, mint a közös születésnapunkon. Antonio megírta a levelet, Carmen és Miguelillo, a kardhordozó, madzagra kötötték, aminek a végén egy sörnyitó lógott súlynak, és lebocsátották Miguel ablakához. Azt írta benne, hogy “E. Hemingway, az író tisztelettel érdeklődik, hogy L. M. Dominguín, a bikaviador hajlandó volna-e fogadni őt". A madzagon felhúzott válasz pedig úgy szólt, hogy “Igen, ha A. Ordonez, a bikaviador nem fél, hogy ezen érintkezés révén elkapja L. M. D.-tői a bárányhimlőt". Luis Miguel is jól volt, vidám volt és szeretetteljes. A felesége pedig gyönyörű volt, azonkívül nyugodt és elbűvölő. Azt gondoltam, nyilván megszabadult attól, ami a lelkét nyomta, átgondolta a dolgokat, és visszanyerte régi magabiztosságát. Elmúlt a nyugtalansága és Antonio sérülése is felderítette. A malagái/mű nyolc viadala Luis Miguelre és Antonióra épült, így hát a rendezők kénytelenek voltak másokkal pótolni őket, már amennyire lehetett. Luis Miguel és Antonio árnya mindazonáltal ott lebegett az egész feria felett, és minden matador őket akarta túlszárnyalni a távollétükben is. Ennél jobb alkalmat erre valószínűleg keresve sem találhattak volna. 181 11. Jó volt már, hogy véget ért a malagái búcsú, és megint szép nyugodtan tölthettük az időt a La Consulában. Esténként a viadal után sétálgattunk, néha hintóba ültünk, és elvitettük magunkat a Miramar Hotelbe, amelynek tengerre néző bárja meg terasza volt, zsúfolva nyári vendégekkel, a város gazdagjaival, szenvedélyes bikaviadal-járókkal, matadorokkal, a rajongóikkal, bikaviadal-rendezőkkel, tenyésztőkkel, újságírókkal, turistákkal, beatnikekkel, mindenféle nemű perverz alakokkal, ismerősökkel, jó barátokkal, arisztokratákkal, gyanús figurákkal, tangeri csempészekkel, kedves farmernadrágos fiúkkal és lányokkal meg nem olyan kedves emberekkel is, akik azonban szintén farmert hordtak, régi barátokkal, hajdani régi barátokkal, tarhásokkal és általában mindenféle furcsa népekkel. A nyomába se ért ugyan ez az élet a pamplonai szép, bár kissé fárasztó napoknak, és meghitten kellemes valenciai életünknek sem, de azért ez sem volt érdektelen bizonyos értelemben. Én csak Campa& 241;ast ittam, amit a mixer egy vödör jégben tartott hidegen a számomra a pult alatt,

182 amikor pedig a társalgás hangereje elérte az á^latkerti madárház decibelfokát, felkerekedtünk és lementünk a teraszra, ahol a teli asztalok tengerig húzódó sorai közti parketten egy ismerős fiú meg lány táncolt. Mégis nagy megkönnyebbülés volt, amikor véget ért, és óriási élvezet, hogy végre nem jött már oda senki az emberhez kérdezősködni vagy még inkább mesélni csupa olyasmiről, amit az ember ugyan látott, de nem volt semmi kedve beszélni se róla, hát még elmagyarázni, hogyan is történt a dolog. Időközben Antonio ki is jött a kórházból, Luis Miguel tanyájára húzódott vissza, hogy az ottani arénában tréningezzen. Semmit se hallottunk róla, csak azt tudtuk, hogy augusztus 14-én tartják a következő viadalt, ha addigra Luis Miguel rendbejön, és hogy a viadal előtt Antonio le fog jönni a La Consulába edzeni. Antonio három nappal a viadal előtt bukkant fel, egy barátjával, Ignacio Ángulóval, aki vele körülbelül egykorú, kedves, baszk fiatalember volt, és akit Natchónak szólítottunk. Antonio azt mondta, hogy a lába már rendben van, a régi forradásba kapott új seb azonban lassabban gyógyult a szokásosnál. Már alig várta a következő mano a manó-t Luis Miguellel, de közben gondolni se szeretett rá, sőt egyáltalán bikaviadalra se, és nem is akart beszélni se róla. Emlékezett rá, hogy a valenciai viadal előtt milyen jót tett neki az az egy nap a tengerparton, így aztán ott folytattuk, ahol abbahagytuk. A vidám, gondtalan ebédelések, hosszú, kellemes vacsorázások meg a nagy utazások utánijó alvások közben 183 pedig egyszer csak eljött a viadal előestéje. Egyetlen szóval sem említette senki a viadalt, amíg Antonio ki nem mondta: – Holnap a szállodában fogok átöltözni, benn a városban. A legnagyobb viadalok egyike volt, amit láttam; Luis Miguel és Antonio is úgy készült rá, mint élete legkomolyabb pillanatára. Luis Miguel túl volt a súlyos valenciai seben, és az a seb, meg hogy milyen szerencsés seb volt, visszaadta az önbizalmát, amit Antonio bámulatos tökélye, támadó kedve és oroszlánbátorsága megrendített. Amikor a Pálma de Mallorca-i bika felöklelte Antoniót, bebizonyosodott, hogy ő sem sérthetetlen, továbbá szerencsére nem látta, mit művelt Antonio a valenciai viadalon az utolsó bikájával. Ha látta volna, nem hiszem, hogy valaha is ki akar állni ellene még egyszer. Pénzre már nem volt szüksége Luis Miguelnek, bár nagyon szerette, meg azt is, amit venni lehetett rajta. Ennél azonban és minden egyébnél fontosabb volt számára a tudat, hogy ő a legnagyobb élő matador. Bár akkor már nem ő volt a legnagyobb, csak a második legnagyobb, aznap csakugyan nagyon nagyot alakított. Antonio ugyanolyan magabiztosan jelent meg a viadalon, mint amilyen Valenciában volt. Ami Mallorcában történt, neki nem számított. Volt egy kis

gikszer, amit azonban nem kívánt megvitatni velem, mivel amúgy se fordul elő többet ilyesmi. Régóta meg volt már győződve róla, hogy ő jobb matador Luis Miguelnél. Utoljára Valenciában is bebizonyította, és már alig várta, hogy most újra bebizonyítsa. 184 A bikákat Juan Pedro Domecq tanyájáról hozatták, és mind egyforma volt, kivéve a legelsőt. Kettő olyan volt közöttük, amellyel Luis Miguelen és Antonión kívül minden más matadornak sok baja lett volna. Luis Miguel sápadt volt és nyúzott, és fáradtnak látszott az első bikánál. Veszedelmes állat volt,jobbra-balra döfködött a szarvával. Luis Miguel fáradt eleganciával kormányozta. Nem olyan állat volt, amellyel zseniális mutatványokat lehetett volna előadni, de Luis Miguel most is okosan és ügyesen vívott, és csak olyan figurákat csináltatott az állattal, amikre alkalmas volt. Az ölésnéljól és határozottan döfött, csak kissé félrecsúszott a kard, és a hegye valahol a lapocka mögött kibökte az állat irháját. Az egyik banderillero gyorsan beborította a bikát a köpenyével, és kirántotta a kardot, és aztán Luis Miguel a descabelló-va\i0 egyetlen szúrással kivégezte az állatot. A korláttól néztem a jelenetet, és aggódva láttam, milyen állapotban van Luis Miguel, izgultam is, hogy a második döfésjól sikerüljön. Apró kis botlás volt csak, de én ideges lettem tőle. Aggasztott továbbá annak a sok fényképésznek meg filmesnek a jelenléte is, akik teljesen járatlanok voltak a bikaviadalban. Mivel mialatt a matador a bikáját bűvöli, egyetlen mozdulat is, amelyen megakad a bika szeme, elterelheti az állat figyelmét és támadásra ingerelheti, a matadornak pedig, aki a vörös kendőjével uralkodik felette, egyszer csak kicsúszik a kezéből a bikája, és még csak azt sem tudja, hogy miért. A callejónban ezzel mindenki tisztában van, és mindig na 185 gyön ügyel mindenki, hogy ki ne lássék a feje a korlát fölött, ha helyet változtat, és hogy meg se moccanjon, amikor feléje fordul a bika. Egy lelkiismeretlen vagy aljas bika viador, aki látszólag csak a korlátnak támaszkodva nézi a viadalt, akár köpenye akaratlannak tetsző lebbenésével is magára vonhatja a bika figyelmét, és ezzel ráuszíthatja a matadorra, aki közben épp öleshez készülődik. Aztán Antonio első bikája következett, és ő úgy vette kézbe a köpenyével, mintha a szemünk láttára találná fel a bikaviadal egész művészetét, és látszott már a kezdet kezdetétől, hogy ez tökéletes viadal lesz. így vívott már egész nyáron. Aznap Malagában megint túltett még önmagán is, és igazi költészetet csinált a bika öklelő, nyomuló, robogó tömegének mozgatásából. Aztán amikor a muleta következett, lágy, lassú mozdulatokkal szinte szobrokat formált a pörgő figurákból úgy, hogy az egész hosszú faena olyan volt, mint egy költemény. Egyetlen estocadá-val ölte meg, tökéletes ívben hajolva át a

szarván, a kard épp csak másfél hüvelyknyire az ölő pont felső szélétől szaladt bele a testbe. Megkapta mind a két fület, és a tömeg a bika farkát is követelte. Luis Miguel második bikája ügetve jött be a porondra, és én azt gondoltam, micsoda balszerencséje van Luis Miguelnek. A bika nem akart nyugton maradni annyi időre sem, hogy akár csak a lovakra is rátámadjon, és a pikák döféseitől sem lett higgadtabb. Egyrejobban aggódtam Luis Miguelért, aki azonban zokszó nélkül fogadta az állatot. Nem tudott futni, hogy maga szúrja be a banderillákat, de pontosan megjelölte, hogy hová helyezzék el őket. Ezek aztán kicsit lecsitították a bikát. Luis Miguel lassúdad és mély, kétkezes futtatásokkal kezdte tanítgatni a bikát. Kinevelte belőle a toporzékolást, keményen kézben tartotta, s végül meg is tanulta az állat, hogy egy helyből indulva támadjon, és aztán kövesse szépen a muleta kendőjét, mégpedig abban a ritmusban, amit Luis Miguel írt elő a számára. Magasra emelte a kendőt, átfuttatta alatta néhányszor, aztán lassú, lágyan hullámzó natural-ok következtek, kard a jobbjában, úgy, hogy a penge a csípőjétől meredt előre. Derekát kihúzva, fbimagasodva, mosolytalan állt, egy tapodtat sem mozdulva arról a helyről, amelyet kiválasztott, hogy ott vívjon meg a bikával, most a bika természetes szemmagasságába emelve a kendőt, nehogy görcs álljon az állat nyakizmaiba, és hozzálátott, hogy megforgassa maga körül, mégpedig olyan natural-okkal, amelyeket biztosan Joselito is szívesen elfogadott volna a magáénak. Egy szépséges pase de pechó-v&l fejezte be a sorozatot, olyan balkezes figurával, amelyben a bika szarva szorosan a melle előtt haladt el, a muleta kendője pedig a szarvától a farkáig végigsöpört az állat hátán. Aztán vigyázzba állította a bikát, fölsodorta a muletát, célzott, és minden erejét beleadva a mozdulatba, döfött. Ez volt aznap már a harmadik bika, amelyet egyetlen kardszúrással terítettek le. Miguel gyönyörűen vívott vele, pedig még tanítgatnia is kellett előbb, hogy az állat méltó lehes 187 sen őhozzá. Láthatólag újra ura volt a karjának, és ezzel az önbizalma is nyilvánvalóan visszatért. Rosszalló mosoly volt az arcán, amikor visszajött az arénába, szerényen átvette a két fület meg a farkot, és körbejárta velük a porondot. Nekem feltűnt, hogy egy kicsit húzza a jobb lábát, amelyikre az első bikája rá taposott, de persze nem is akarta palástolni. Tudtam, hogy fáj neki, és nem is mer egészen ránehezedni. De végül is csodálatos volt, és én bámultam a nagyságát. Azt gondoltam, annál remekebb már nem lehet Antonio a köpennyel, mint amilyen az első bikájánál volt. Tévedtem. Alltam a korlátnál, néztem őt, és azon törtem a fejem, hogy vajon hogyan csinálja, hogy tudja mindig újra meg újra megcsinálni, és mindig ugyanolyan gyönyörűen és megrendítően. Az volt benne a gyönyörű, hogy milyen szorosan összetapadtak a bikával, hogy

milyen lassú mozdulatokkal formálta meg a szoborszerű alakzatot, amitől minden figurája mintha örökké tartott volna. És gyönyörű volt a tökéletes természetessége is, a klasszikus egyszerűsége, ahogy szemével követte a mellette elsuhanó halált, mintha felügyelné, segítené, mintha társává avatná, egyazon felcsapó ütemben, s ettől volt olyan megrendítő. A muletával ez alkalommal a négy híres mélykezes figurával kezdett, amivel át szokta venni a bikákat, leguggolva, jobb lábát kinyújtva a homokon. Minden egyes figura maga volt a tökély, mégse volt a kivitelben semmi hidegség. Közben olyan szorosan futtatta el maga mellett a bikát, 188 hogy a szarva csak milliméterekkel haladt el a melle vagy a combja mellett minden kanyarban. És közben egyszer sem dőlt neki a bika testének, miután a szarv elsuhant mellette. Nem szemfényvesztő trükkökkel dolgozott, és minden figuránál elakadt a lélegzet a tribünön, ahogy a közönség a bikát és az állattal vívó férfit figyelte. Sose féltettem Antoniót, ha köpennyel dolgozott, és ettől a gyönyörűséges/aíwá-tól sem fogott el semrni aggodalom, pedig minden egyes figurája olyan nehéz és olyan veszedelmes volt, hogy nem is igen akadt ezeknél nehezebb és veszedelmesebb a bikaviadal nagykönyvében. De a bika is jó volt, sokkal jobb, mint a Migúele. Antonio láthatólag jól érezte magát vele, tökéletes, szépséges és mélyen megrendítő faená-t mutatott be az állattal. És nem is húzta túlságosan sokáig, hanem egy tökéletesen megformált mozdulattal föléje hajolt jó barátjának, és egyetlen estocadaval megölte. Négy bikát öltek meg immár egyetlen kardszúrással, és egyetlen véget nem érő crescendo volt a viadal. Antoniónak megítélték mind a két fület, a farkat és levágták neki a bika egyik csülkét is patástul. Olyan boldogan és felszabadultan járta körbe az arénát, mintha a strandon lennénk. A közönség még tovább akarta ünnepelni, Antonio pedig megkérte Luis Miguelt és Donjuán Pedro Domecqet, a bikák tenyésztőjét, hogy jöjjenek ki vele együtt ők is a porondra. Most Luis Miguelen volt a sor. Két térdre ereszkedve vette át a bikát larga cambiadá-va.1, annyira engedve magához az állatot, hogy a 189 szarva szinte érintette már, amikor végre eltérítette a köpenye lebbentésével. Ezúttal jó bikát kapott, és Luis Miguel ki is hozott belőle mindent. A pikaszúrások jól sikerültek, Luis Miguel pedig gyorsan helyükre rakatta a banderillákat is. A korláttól nézve úgy láttam, hogy eléggé fáradt lehet, de ő ügyet sem vetett a maga fizikai állapotára, sántaságnak nyoma sem volt a mozgásában, és ugyanolyan szenvedéllyel küzdött, mint egy pályája elején álló éhes fiatalember. A muleta következett, és Miguel kissé beljebb vitte a bikát a korláttól, mert már hátát a palánknak vetve vívott, szinte felülve az estribó-ra, arra a

gerendára, amely körbefut a barrera belső oldalán, hogy föllépve rá a viador könnyebben átvethesse magát a palánkon, ha szükséges, és ötször is elfuttatta az állatot a kinyújtott jobb karja mellett, így mutatva neki az irányt a kiterjesztett vörös kendővel. A bika mind az öt ízben fújva, zihálva rohant el mellette az összeverődő banderillákkal csörömpölve, és patái súlyosan dobbantak a homokban, szarva pedig épp csak elkerülte Miguel karját. Öngyilkos mutatványnak tetszett, holottjó bikával, amely egyenes vonalban támad, voltaképp egyszerűen csak veszélyes az ilyesmi. Ezután kivitte az arénába és klasszikus, balkezes futtatásokat mutatott be vele. Kissé fáradtnak látszott, de magabiztos volt ésjól vívott. Két nyolcas sorozat natural-t mutatott be, gyönyörű stílusban, amire egyjobbkezes futtatás következett, amelyben háttal fogadta az állatot, és akkor a bika elkapta Luis Miguelt. Onnan, ahonnan 190 én néztem, a korlátra könyökölve, úgy látszott, hogy a bika szarva behatol a testébe, aztán jó hatlábnyira vagy még magasabbra feldobta a levegőbe. Karját-lábát szétvetette, a kardot és a muletát messzire dobta magától, és épp a fejére esett vissza. Akkor a bika rátaposott, és megpróbálta felöklelni, de kétszer is eltéves/tette a döfést. Már mindenki ott volt körülötte kibontott köpenyekkel, és ez alkalommal a másik testvére, Pépé volt az, aki átvetve magát a barrerán félrevonszolta Miguelt. Miguel egy perc múlva már talpon is volt. A szarv nem hatolt bele a testébe, csak beakadt a két lába közé, úgy dobta fel a levegőbe, de sebet nem ütött rajta. Miguel fel sem vette a dolgot, és integetett, hogy mindenki menjen ki, azzal folytatta a faená-t. Először is megismételte azt a figurát, amelyiknél a bika elkapta, majd még egyszer megismételte, mintha alaposan be akarná vésni a bikának is meg magának is a leckét. Aztán matematikai pontossággal végrehajtott és szorosan kiszámított figurákkal folytatta, láthatólag nem tulajdonított jelentőséget annak, ami történt. Csak kicsit szenvedélyesebben mozgott, és körmönfontabbak lettek a figurák. Ettől persze jobban is tetszettek a közönségnek. De azért továbbra is tisztán vívott és szépen is, és a telefontrükköket most is mellőzte. Az öles is szép volt, és olyan biztonsággal döfött, mintha soha nem is lett volna semmi gondja a karddal. Mindent megítéltek neki, és valóban mindent meg is érdemelt. De amikor körbejárta az arénát, már pa 191 lástolni sem tudta, hogy biceg, mert annyira megmerevedtek a lábizmai, aztán kihívta Antoniót is a porond közepére, hogy együtt köszöntsék a közönséget. Az elnök úgy rendelkezett, hogy a bika is tegyen egy tiszteletkört.

Öt kardszúrással öt bikát terítettek le már, amikor az utolsó bika is kiügetett a porondra, és akkor egyszeriben elcsitult a tömeg zsivajgása, Antonio a köpennyel kezében megközelítette az állatot, és kezdetüket vették hosszú, lassúdad futtatásai. És minden figura végén felüvöltött a tömeg. A pikador szúrása után mintha kicsit sántítani kezdett volna az állat, pedig jó helyre ment a szúrás. Azt hiszem, a csüdjét sérthette meg kissé, talán a pika nyelével, amikor az egyik lovat támadta és mindenképpen megpróbált hozzáférni súlyos viharvászon takaróval védett testéhez. Utóbb elmúlt a bicegése, legalábbis nem volt észrevehető már, mire Ferrer és Joni a helyükre rakta a banderillákat, bár még akkor is kicsit bizonytalanul rohamozott, amikor Antonio átvette a muletával, és folyton lefékezett a mellső patáival, ahelyett, hogy befejezte volna a támadásokat. A korlátra könyökölve figyeltem, vajon mit kezd Antonio ezzel a problémával. Nos, igyekezett közelről fogadni a támadásokat, és aztán ügyesen megnyújtani a rohamot. A muleta lassú mozgatásával támadásra ingerelte a bikát, és aztán nem engedte kiszabadulni a kendőből, hanem szinte észrevétlenül tovább csalta, míg végül az állat mégiscsak tisztes távolságból, szép 192 hosszú futással rohamozta a vörös kendőt. Mindebből a közönség semmit sem vett észre. Csak azt látták, hogy az eredetileg tétova és nem nagyon támadó kedvű bika egyszeriben merészen rohamozó és szemlátomást kiválóan bátor állattá alakult. Azt nem tudták, hogy ha Antonio is egyszerűen csak a bika orra előtt ügyeskedik, és csakis azt igyekszik bizonyítani, hogy ez az állat semmiképp sem hajlandó támadni, mint a legtöbb matador tette volna a helyében, akkor ez a bika sem rohamozott volna egyetlenegyszer sem, és a matador kénytelen lett volna beérni rövid vágtákkal. Antonio azonban ehelyett megtanította az állatot rohamozni, megtanította neki, hogyan használja a szarvát. Megtanította neki a matadorra nézve legveszedelmesebb tudományt, aztán a tudományával együtt hatalma alá hajtotta a bikát, karja és csuklója varázserejével tetszése szerint irányította a futását, mígnem ugyanolyan szoborszerű szépséggel megformált figurákat mutatott be vele is, mint az előző két bikával, amelyekkel pedig könnyű dolga volt. Mindebből azonban a felszínen semmi sem látszott, s miután ezzel az állattal is ugyanazokat a híres figurákat mutatta be, méghozzá ugyanolyan tiszta vonalvezetéssel, ugyanolyan szenvedélyesen szoros közelségben, ugyanúgy vállalva a pontosan kiszámított veszélyt, a közönség abban a hiszemben lehetett, hogy ismét csak ugyanolyan pompás állatot húzott magának a sorsolásnál. Tökéletes, szenvedélyes faená-í mutatott be ezzel a bikával is, tökéletesen kézben tartotta a

193 hosszú, lassú rohamok alatt, pedig ha csak egyiket is elsieti, vagy egyetlen hirtelen mozdulatot is tesz közben, a bika bizonyosan kitör a rohamból, megszabadul a kendőtől, és felökleli Antoniót. Az ilyenformán megvívott viadalnál nincs veszedelmesebb a világon, Antonio pedig az utolsó bikájával iskolapéldát mutatott rá, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Már csak egy dolog volt hátra. Ölnie is ugyanilyen tökéletesen kellett; jottányit sem volt szabad megkönnyítenie a maga dolgát; gondolatnyival sem közelebbre venni a szúrás helyét, nem engedni egyetlen hajszálnyival sem félrecsúszni a döfést, ahol pedig éppúgy markolatig szaladna a kard, de már kisebb lenne a kockázat, hogy csontot ér. Ezért amikor felsodorta a muletát, és célzásra emelte a kardját, a két lapocka közti púpot vette célba vele, és a szarv fölött áthajolva döfött, miközben a bika mozdulatait a bal kezével mélyen leeresztett kendővel kormányozta. Egyetlen tömegbe forrt a bikával ebben a pillanatban, és amikor visszalendült a szarv fölül, már markolatig állt az állat testében a hosszú, halálos acél, amely az aortát elmetszette. Antonio csak állt és nézte, hogyan rogyik össze a bika görcsbe ránduló lábakkal megtántorodva előbb, aztán oldalára hengeredve. A második mano a manó is véget ért. Ekkor következett persze még a tömeg hisztérikus tombolása, a fülek, a farok, a pata levágása, a bika tiszteletköre az arénában meg a két matador diadalmenete Domeck tenyészetének csordásával, aki a telepről az arénába hozta az 194 állatokat, és akit Antonióval és Luis Miguellel együtt vállán vitt a tömeg a Miramar Hotelbe. És hátra volt még persze a tor, amikor egyszerre üresnek érzi magát az ember a nagy viadal után, meg hátra volt még, ami mondanivalónk egymás számára akadt, a vacsora a La Consulában, és aztán másnap kora reggel megint úton voltunk már egy bérelt repülőgépen, hogy ha a szerencse el nem hagy, újra megismételjük ezt az egészet Franciaországban is, a bayonne-i arénában. A számok már előttünk jártak, rádión meg távírón; tíz fül, négy farok, két pata. De ezek a számok végül is semmit sem jelentettek. A fontos csak az volt, hogy a két sógor szinte tökéletes viadalon mérkőzött meg egymással, amelyben egyikük sem próbálkozott szemfényvesztő trükkökkel, és ezúttal a szervezők és rendezők sötét manipulációi is elmaradtak. 195 12. Csodálatos volt a hajnali repülőút Malagából Madridba, a hegyek fölött meg a La Mancha-i és a kasztíliai fennsík fölött elrepülni. Csak amikor föntről is megláttam azt a sok-sok meredélyt meg egymásra dobált hegyláncot, akkor fogtam fel, micsoda teljesítmény volt végighajtani ezen az úton. De még a leszállás előtt meg a repülőtéri formaságok előtt is volt egy kis idő, ami alatt egyáltalán nem tudtam illőképpen megcsodálni az alattunk elterülő sárgás

vidéket, az utak sávjait meg a barna városokat, ugyanis a pilóta és még a segédpilóta is átadta a helyét Luis Miguelnek és Antoniónak. Tudtommal egyiküknek sem volt pilótajogosítványa, és azt hiszem, egyetlen más országban sem fordulhatna elő ilyesmi. Nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy a bikaviador bármire képes, engem viszont kivert a hideg verejték, ahogy le-lepillantottam a roppant barátságtalan terepre, miközben a gép folyvást magasságot változtatott, és mindenféle egyéb váratlan és szeszélyes mutatványt hajtott végre, míg a pilóta vissza nem vette valahára a kormányt. 196 A biarritzi repülőtér vadonatúj volt, szépen tervezett, zöld és ápolt. Az utóbbi napokban nagy esők voltak és vihar is jött a Biscayai-öböl felől, úgyhogy Bayonne-ban mindennek frissen mosdatott, új-szaga volt, amikor délutánra végre a nap is kibújt. A város olyan zsúfolt volt, hogy nekem már csak Antonio szobájában jutott szállodai hely, de sikerült kialkudni, hogy ha majd ő a viadal után elutazik, én kapom meg az egészet. Ugyanis másnap Santanderben kellett fellépnie, a nyugati spanyol partvidéken, onnan pedig Ciudad Realba várták, ahol augusztus tizenhetedikén megint mano a manó-t fog vívni Luis Miguellel. Én viszont úgy gondoltam, hogy Bayonne-ban maradok, és tizenhatodikán megnézem Luis Miguel viadalát, miközben Antonio Santanderben fog fellépni, és aztán Luis Miguellel együtt repülök Madridba, majd onnan tovább Ciudad Realba. Már napokkal előbb elkelt minden jegy a viadalra. A porond ázott homokja nem tudott még kiszáradni, ezért nehéz is volt, pedig sütött már a nap, bár az ég szürke volt. A legmagasabb mércével mérve apró termetűek voltak a bikák, és némelyiknek olyan otrombán megcsonkították a szarvát, és aztán olyan ügyetlenül hegyezték ki újra, meg suvickolták fényesre, hadd lássék valódinak, hogy nemigen lehetett komolyan vennem az egész corridá-t, legalábbis mint két férfi megmérkőzését. Luis Miguelnek a malagái bukfenctől, amikor fellökte a bika, nem nagyon hajlott az egyik térde. Másnap reggel már úgy ébredt, hogy merev 197 volt, és persze a hosszú repülőút sem tett neki jót. Tartott is tőle, hogy baja lesz vele viadal közben, amitől persze elvesztette a magabiztosságát, és ráadásul még ezt is tudta magáról. Tudta, hogy legfeljebb ha el tudja játszani majd, hogy jól sikerült az öles. Kettő a bikái közül meg nagyon vesződséges is volt, belőle pedig hiányzott most az a mesteri tökély, amivel egyébként a nehéz bikáknál is jól boldogult. A második bikája azonban kivételesen jó volt, ő is összeszedte magát, legyűrte a bizonytalankodását meg a fájdalmat, és nagyon szép köpenymunkát mutatott be, aztán pompás faená-t rendezett a közönségnek, amit azokkal a trükkökkel fejezett be, amelyeket a publikum a legjobban élvez, és amiket el is várt tőle. A muletával dolgozva pedig éppenséggel még meggyőző látványt is nyújtott. De aztán tragikusra fordult a

kép, bár akkor még kevesen vették észre, mert Luis Miguel megpróbálta elleplezni a bicegést, és nem kímélte magát egyik bikánál sem. Az egyetlen jó bikáját úgy ölte meg, hogy a kard szinte függőlegesen szaladt bele az állatba. És épp a megfelelő helyen is, úgyhogy megkapta mind a két fület. Az utolsó bikával azonban már nem csinált semmit, csak szenvedettvitézül, amit igyekezett palástolni. Nagyon megsajnáltam, mert azt gondoltam magamban, hogy Malagában olyan magasságokba emelkedett, amiket soha többé nem lesz képes elérni. Antonio pedig könyörtelenül tönkrezúzta a három bikájával. Kettő közülük jobb is volt, mint Miguel bikái, de az után a szánalmas produkció után, amit Luis Miguel az első és csak 198 ugyan nagyon silány bikájával mutatott, Antonio úgy taposott rá a gázra, mint az autóversenyző, amikor defektet kapott versenytársát előzi, és újfent tökéletes számot mutatott be a köpennyel is, a muletával is és a karddal is. Megkapta mind a két fület. Mivel Luis Miguel válaszképp nagyon is szépen dolgozott a következő bikával, amiért meg is kapta mind a két fület, a maga következő bikájánál Antonio is erősített, és olyan teljesítménnyel szárnyalta túl Miguelt, amivel senki bikaviador fel nem vehette volna a versenyt. Négyszer annyit adott bele, mint amennyi szükséges lett volna, hogy megverje Miguelt. A páratlan estocadá-val elnyerte mind a két fület meg még a farkot is. A korláttól, ahol álltam, jól megfigyelhettem, ahogy a végén épp csak egy gondolatnyit lökte a kardot, és nem döfte, mert egészen biztos akart lenni a dolgában. De azért jól be is hajolt, mélyre beszippantva a levegőt ellátott szájával, messze benyúlva a szarv fölött a kardja után. A végén, amikor Miguel már nagyon bénán küzdött az utolsó bikájával, Antonio már semmire sem volt tekintettel. Még annál is jobban vívott, mint ahogy az előző bikájával, még kikezdhetetlenebb, még veszélyesebb faend-t mutatott be, még meghintette néhány olyan figurával, amiről tudta, hogy a közönségnek tetszeni fog, aztán megpróbálta még azt is, hogy épp függőlegesen döfjön hajszálnyira a halálos helyre. Csontot ért, újra megpróbálta, és másodjára sikerült is, és a bika ugyanúgy múlt ki, mint a múltkori, egy nappal korábban. Megkapta 199 mind a két ííilet, és mire a szállodába értem, már úton is volt Santanderbe, csak a sáros matadorcipőjét hagyta ott a fürdőszoba padlóján. Másnap este a kedves kis biarritzi repülőtér teraszán üldögéltünk Miguellel a hosszú alkonyatban iszogatva egy-két régi barátjával, akikkel az előző nap ismerkedtem meg az ebédnél, aztán beszálltunk a bérelt gépbe, és elrepültünk Madridba. Másnapra volt hirdetve Luis Miguel és Antonio mano a manó-ja. Ciudad Reálban, ami délre esik Madridtól, százkilencvenhat kilométerre és épp La Mancha határán van. Veszedelmes viadalok voltak ezek mind, ez

pedig kiváltképpen komisz összecsapásnak ígérkezett, és egyébként is már a harmadik mano a mano volt négy nap alatt. A rákövetkező napon Antoniónak Észak-Spanyolországban, Bilbaóban volt fellépése, fönn, a Baszkföldön, és Miguel is oda készült, egy nappal Antonio után. Mindenki fáradt volt, és aludtunk is mindannyian, csak arra ébredtünk föl, hogy a gép ereszkedni kezdett Barajas felé. Antonio és Hotch már Pamplona óta azzal szórakozott, hogy olykor-olykor egymás bőrébe bújtak. Antonio nagyon büszke volt rá, hogy benne két merőben különböző lény lakozik. Egy ember és egy bikaviador. Valahányszor vissza akart vonulni pihenni a magánéletbe, egyszerűen felcserélte magát Hotchcsal, akit egyébként Pecasnak vagy El Pecasnak, “szeplős"-nek nevezett. Mellesleg, nagyon tisztelte Hotchot és szerette is. 200 – Pecas – szólította meg ilyenkor. – Most te leszel Antonio. – Rendben van, Pecas – szokta felelni erre Hotch. – De aztán nyomás dolgozni, vár a Papa novellájának a forgatókönyve. – Üzenem neki, hogy ne izguljon, dolgozom rajta. Már félig kész van – mondta nekem Antonio. – Ma is egész nap dolgoztam és baseballoztam. Aztán mindig éjfélkor, ha aznap corrida volt, Antonio így szólt: – Akkor mostantól megint te vagy Pecas. Én pedig Antonio. Vagy szeretnél inkább te lenni Antonio? – Mondd meg neki, hogy nem bánom, legyen ő Antonio – felelte erre rendszerint Hotch. – Nekem semmi kifogásom ellene. De talán jó lenne, ha összeigazítanánk az óránkat, hogy ne legyen félreértés. Jóval elmúlt már éjfél, és aznap volt a Ciudad Real-i mano a mano. Antonio azt találta ki, hogy beöltözteti Hotchot a maga szobájában az egyik matador ruhájába, és beviszi magával az arénába, mint helyettesét vagyis sobresaliente-]^, akinek az a dolga, hogy ha Luis Miguel és Antonio is megsérül, ő ölje meg a bikát. A fejébe vette, hogy ezúttal a viadal napján is, sőt viadal alatt is, Hotchnak kell Antoniónak lennie. Ez természetesen szabályellenes volt, és nem is tudom, milyen súlyos büntetés járt volna érte, ha valaki felfedezi Hotchot az arénában. Persze nem is úgy gondolta Antonio, hogy csakugyan Hotchnak kellene eljátszania a sobresaliente szerepét, csak épp azt akarta, hogy maga Hotch viszont komo 201 lyan higgye azt, hogy ő az igazi sobresaliente. Antonio úgy tervezte, hogy banderillerói között csempészi be az arénába, és akkor mindenki azt fogja hinni róla, hogy nem lehet más, mint helyettes matador. – <SUP>:. '.'.'. – Van hozzá kedved, Pecas? – kérdezte Antonio Hotchtól. – Persze hogy van – felelte Hotch. – Kinek ne volna?

– Jól van, Pecas, ez a beszéd! Hát ezért szeretek én olyan nagyon Pecas lenni. És ki ne akarna, a helyemben? Öreg, sötét szállodában laktunk, keskeny lépcső vitt fel az emeletre, még zuhanyozó se volt a szobákban, nem hogy fürdő, de nagyon ízléses, parasztos ebédet fogyasztottunk a zsúfolt, lármás étteremben. Ciudad Reálban nyüzsgött a nép, a környező falvak lakosai. A város nagy bortermő vidék szélén terült el, így aztán sokat ittak az emberek, és volt nagy lelkesedés. Hotch és Antonio is Antonio kis szállodai szobájában öltözködött, és mondhatom, soha még ilyen derűsen kedélyes készülődést bikaviadal előtt nem láttam. Miguelillo segédkezett mindkettejüknek. – És mit is kell csinálnom tulajdonképpen? – érdeklődött Hotch. – Mindig pontosan azt, amit én csinálok, amíg ki nem megyünk az arénába. Majd Jüan megmondja, hova állj, és ügyel rá, hogy minden rendben menjen. Aztán következik a bevonulás, akkor te is bejössz velünk együtt, és megint azt csinálod pontosan, amit én csinálok. Amikor ez 202 megvolt, fogod magad és odamész a barrera mögé, a Papához, és attól kezdve az ő utasításait követed. – Jó, de mit csinálok akkor, ha nekem kell leszúrnom a bikákat? – Mi ez a kishitűség? – Semmi, csak szeretném tudni. – Majd a Papa pontosan megmondja, hogy mit kell csinálni, méghozzá angolul. A Papa azonnal észre fogja venni, ha én vagy Miguel elrontunk valamit. Ez a szakmája. Ezzel keresi a kenyerét. És majd szépen elmagyarázza, hogy mit csináltunk rosszul, neked pedig csak az a dolgod, hogy figyelmesen végighallgatod, és aztán másképp csinálod. És légy nyugodt, azt is pontosan elmagyarázza majd, hogy hogyan kell megölni a bikát, te csak pontosan kövesd az utasításait. – Arra az egyre azért vigyázz, Pecas, hogy nem illik mindj árt az első fellépésen jobbnak lenni a többi matadornál. Mert az nagy udvariatlanságmondtam. – Legföljebb csak ha már beléptél a szövetségbe. – Nem lehetne, hogy most helyben belépjek a szövetségbe? – kérdezte Hotch. – Van nálam pénz, a tárcámban. – Pénzről egy szót sem! – felelte Antonio, miután lefordítottam neki. – És ne érdekeljen most a szövetség se, általában semmi üzleti meg anyagi dolog. Te most csak azzal törődjél, hogy jó legyél az arénában, és arra gondolj, hogy mi mindnyájan milyen büszkék vagyunk rád, és hogy mennyire bízunk benned. 203 Ezen a ponton otthagytam őket, és lementeni megnézni a többieket. Amikor aztán ők is lejöttek, Antonio tekintete már ugyanolyan sötét és zárkózott volt, mint máskor is viadal előtt, figyelemösszpontosítás látszott az

arcán, és a szeme nem nézett senkire. Hotch szeplős arca, baseballhátvédi profilja pedig tapasztalt novilleró-í mutatott, aki tudja, hogy most megkapta élete nagy esélyét. Ünnepélyesen biccentett, amikor meglátott. Senki sem mondta volna rá, hogy nem bikaviador, és hibátlanul állt rajta Antonio öltözéke. Aztán ott voltunk a ringben, a tribün bolthajtása alatt várakoztunk, a meszelt téglafalnál, a vörös kapu előtt. Hotch tökéletesen meggyőző látványt nyújtott, ahogy a falat támasztotta Antonio és Luis Miguel között. Antonio volt a nagy szám, és amíg ott várakoztunk, hogy kinyissák a kaput, láttam rajta, hogy igyekszik beleélni magát ebbe a lelkiállapotba. Azelőtt nagyon hosszú ideig, mindig Luis Miguel volt a nagy szám. De már Málaga óta egyre nőtt köztük a feszültség. Körbesétáltam egy kicsit, megnéztem a picadorokat, ahogy lóra szálltak, aztán újra ki kellett mennem a kapun, megkerülni az arénát, mert a callejón-ban Miguelillo várt rám, és oda fog jönni a felszereléséért Antonio és Hotch is a.paseo után. Elbeszélgettem a banderillerókkal, és Antonióval és Luis Miguellel is váltottam néhány szót. Valaki odajött hozzám és megkérdezte: – Ki a sobresaliente? – El Pecas – feleltem. 204 – Aha – mondta az illető és bólintott. – Suerte, Pecas – szóltam oda Hotchnak. Válaszképp csak biccentett, finoman. Ő is megpróbálta beleélni magát a nagy semmi hangulatába. Elindultam körbe a porond körül, oda, ahol Miguelillo meg a segédje teregette a köpenyeket, szedte elő a hüvelyükbe dugott kardokat, hajtogatta a muletákat, és húzott is mindig egyet a csavarokon, amelyek a kelmét a fanyeléhez rögzítették. Kortyoltam egyet a vizeskorsóból, és megállapítottam, hogy nem lesz tele a nézőtér. – Hogy van Pecas? – kérdezte Miguelillo. – A kápolnában fohászkodik a többi viador jó egészségéért – feleltem. – Vigyázz rá – szólt oda nekem Domingo Dominguín. – Egy ugrás minden bikától kitelik. Elkezdődött a paseo. Mindnyájan Pecast figyeltük. Épp annyi szerénységgel vegyes csöndes önbizalom volt a járásában, mint illendő. Pecasról Miguelre siklott a tekintetem, hogy biceg-e vajon. Nem bicegett. Jó benyomást tett rám, magabiztosnak láttam, csak az arca szomorodott el, amikor meglátta az üres helyeket a tribünön. Antonio viszont úgy lépkedett, akár egy győztes hadvezér. Ő is látta az üres helyeket, de ő nem törődött velük. Hotch bejött a callejón-ba., és megállt mellettem.

– Most mit csináljak? – kérdezte halkan. – Maradj itt mellettem, vágj okos ábrázatot, és tégy úgy, mintha készenlétben állnál. – Téged ismerlek? 205 – De csak futólag. Csak annyira, hogy egyszer láttam egy viadalodat. Barátságról szó sincs köztünk. Bejött az arénába Luis Miguel első bikája. Egy kicsit, egy közepest meg egy nagyot húzott a sorsolásnál, és a közepest választotta ki közülük elsőnek. Szépen kormányozgatta a köpennyel, és nem láttam, hogy nagyon kímélné a rossz lábát. A tömeg minden figurát megéljenzett. A muletával közvetlen előttünk dolgozott. Jól kezdett, szép stílusban, és egyre jobb lett már, amikor egyszer csak elszédült a bika a nagy vérveszteségtől, mert a picadorok jobban megszögelték a kelleténél. A nyakizmait viszont nem gyöngítették meg kellőképpen. Luis Miguelnek hétszer kellett behajolnia, és végül csak a descabello karddal tudta megölni, azzal is csak másodjára. – Mi volt a baj? – érdeklődött Hotch. – Minden – feleltem. – Felerészt a bika tehetett róla, felerészt ő maga. – Ez az, amiről azt mondják, hogy a végén majd egyszerűen képtelen lesz ölni? – Nem tudom. Az az igazság, hogy a bika sem könnyítette meg a dolgát, ő viszont nem tudta lenn tartani a bal kezét, és pocsékul döfött. – Miért nehéz lenn tartani a bal kezet? – Mert életveszélyes. – Értem – felelte Hotch. Antonio első bikája következett, és Antonio a szokásos szép, lassú köpenymunkával fogadta. Csakhogy ő a kis bikáját vette elsőnek, ezért a közönség nem vette komolyan az állatot. Egyéb 206 ként salamancai Gamero Cívicos-féle bikák voltak, eléggé egyenetlen állomány. Két kicsi, egy jól megtermett és három közepes. Amikor Antonio látta, hogy a közönség nem veszi komolyan a bikát, pedig ő már a legklasszikusabb figuráknál tartott, már a muletával dolgozott, sőt a legszebb dolgokat már mind végig is csinálta, akkor fogta magát, és átváltott a Manolete-féle figurákra, amelyektől minden bika óriásinak látszik, és szépen leadta nekik az egész Manoleteműsort, azt se hagyva ki, amikor a matador arccal a közönség felé fordulva futtatja el maga mögött a bikát. Végül egyetlen, sima estocadá-val ölte meg, bár kissé közelire sikerült a szúrás, és nem is épp középre. Egy fület ítéltek meg neki.

Luis Miguel következő bikája hatalmas termetű és nagy erejű állat volt. Első rohamával mindjárt föl is lökte a lovat, és a picadoroknak nagyon kellett igyekezniük, hogy kidöfködjék belőle az erőt meg a harci kedvet. Végül azonban már annyira vérzett, hogy nem is kapott banderillát, épp csak egyetlen párat. Alig élt már az állat, amikor Luis Miguel átvette, de azért ő megpróbált szépfaená-t bemutatni vele. Csinált is egypár szép futtatást, csak épp összekötni nem tudta őket, egyik-másik figura kivételével, amelyekben szépen megforgatta maga körül az állatot, de látszott, hogy közben szinte támogatja, fel ne bukjon a fordulóban. A vége viszont hibátlan volt, a kard markolatig szaladt, és a gerincvelőt is elsőre elmetszette a descabello karddal. Egy fület kapott érte. Megkerülte vele az arénát, aztán a porond közepéről 207 köszöntötte a közönséget. A lelkesedés azonban egyáltalán nem volt általános, és a tömeg egy része ki is mutatta az elégedetlenségét. Közben azonban a porondon már Antonio lejtette lassú varázstáncát a köpennyel. A bika sebes ügetéssel, nyílegyenes vonalban rohamozott, a finom mozdulattal elébe tartott köpeny pedig hajszálnyira ugyanazon ritmusban lengett és dagadt mindig épp csak milliméterekre a döíködő szarvaktól. Antonio gondosan ügyelt a bikájára a picadoroknál, és a banderillákkal is óvatos volt. Amikor a muletára került a sor, négy szép figurával kezdett, megállt, mint egy szobor, a lábát összezárta és tapodtat sem mozdult, amíg a bika el nem robogott mellette a muleta alatt, szarvával negyedszer is súrolva szinte Antonio mellét. Ezzel elkezdődött az igazi tánc, és Antonio előbb csak lassú, negyedkörökben, aztán félkörökben, végül meg már körbe-körbe forgatta maga körül a bikát. – Ilyen nincs – mondta Hotch. – Még másfél fordulatot is tud. – Luis Miguel a poros nyomába se ér ennek. – Miguel is megmutatja majd, hogy mit tud, ha rendbejön a lába – mondtam, és közben reménykedtem, hogy beválik, amit mondtam. – Az lehet, de nagyon megviseli a dologmondta Hotch. – Figyeld az arcát. – Ez egy remek bika – mondtam. – Másról van itt szó – felelte Hotch. – Antonio emberfölötti dolgokat művel. Csupa olyasmit, amit senki ember fia nem tudhat megcsinálni. Figyeld csak Luis Miguel arcát. 208 Odanéztem és láttam, hogy az arca nyugodt, bár szomorú, és hogy valami mélységes aggodalom tükröződik rajta. – Kísérletet lát – mondta Hotch. Antonio befejezte a mutatványt, felállította a bikát, célzott, aztán mély lélegzetet vett, és behajolt a szarva fölött,

miközben a muleta a földet söpörte. Egyetlen döféssel ölte meg a bikát, a kard a markolatáig szaladt, és az állat élettelenül rogyott össze. Mind a két fülét lemetszették és még a farkát is, és azt is neki adták. Amikor elhaladt mellettünk, odanevetett rám, Hotchon meg keresztülnézett, mintha nem is látná. Odamentem hozzá, hogy váltsak vele néhány szót. – Mondd meg Pecasnak, hogy remekül fest. – Az utolsó néhány szót angolul mondta. – Elmagyaráztad már neki, hogyan megy az öles? – Még nem. – Akkor magyarázd el neki. Visszaballagtam Hotchhoz, lestük, hogy jön ki az arénába Luis Miguel következő bikája. A kicsin volt a sor. – Mit mondott Antonio? – Azt mondta, jól nézel ki. – Az nem sok – mondta Hotch. – És még mit mondott? – Azt is mondta, hogy tanítsalak meg ölni. – Még jól jöhet. Gondolod, hogy rám is sor kerülhet? – Nem hinném, hacsak a tartalék bikához nincs kedved, de azért fizetni kell. – Szerinted mibe kerülhet? – Negyvenezer pesetába. 209 – Mit gondolsz, hitelkártyát elfogadnak? – Nem valószínű, Ciudad Reálban. – Akkor ezt most inkább kihagyom – mondta Hotch. – Sosincs nálam több, mint húsz dollár készpénz. A tengerparton megtanulja az ember, hogy nem szabad sok készpénzt hordania magával. – Adhatok kölcsön, ha kell. – Köszönöm, de nem szükséges. Elhatároztam, hogy csak akkor ölök, ha Antonio miatt muszáj lesz. Közben Luis Miguel már kettesben dolgozott a bikájával, alig néhány lépésre tőlünk. Mind a ketten megtették, ami tőlük telt, Antonio műsora után azonban ezzel már legfeljebb csak a személyes jó barátok érhették be, a bika barátai viszont nem voltak jelen. Az állat hibátlan bemutatót tartott abból, hogyan viselkedik egy pontosan mértékre szabott salamancai bika, Miguel pedig azt adta elő, hogyan szokta volt annak idején ő és Manolete megdolgozni az ilyen megrendelésre készült bikákat, mígnem egyszer egy Miura-bika jobban kinyújtotta a nyakát a szokásosnál, és azzal vége is lett Manoletének. A bika lassan elunta a mulatságot, és félbikaságát is feladva, fáradt közönybe süllyedt. Kilógott a nyelve. A maga részéről teljesítette a szerződést, és ajándékként várta már a kardot, hogy legyen vége valahára. Luis Miguel azonban kierőszakolt belőle még négy manoletiná-i, csak azután

volt hajlandó fölállítani az öleshez. Nem nagy meggyőződéssel nyúlt be a szarva fölé, és a lábát is húzta akkor már láthatólag. Ki is pattant a 210 kard a kezéből. Erre összeszedte magát, és másodjára már sokkal jobban döfött, össze is rogyott a bika, ám legalább annyira a kimerültségtől, mint a kardtól, melynek pengéjét meglehetősen szokatlan lehetett neki a testében érezni, aztán kétségbeesésében kimúlt. Mindent megtett szegény, amire tenyésztették, de ez is csak csalódást keltett mindenkiben. – Úgy látszik, rossz formában van Luis Miguel – mondta Hotch. – Pedig milyen remek volt Malagában! – Nem volna szabad fellépnie – mondtam én. – De azt gondolja, hogy kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Pedig Valenciában majdnem ottmaradt: És Malagában szintén. És ma is kis híján megölte az a nagy bika. Mintha keresné. – Micsodát? – A halált – feleltem. Angolul szabad volt kimondani a szót, ha halkan mondta az ember. – Ott van Antonio zsebében. Antonio a legnagyobb bikáját hagyta utolsónak, és ugyanolyan könyörtelenül elbánt Miguellel most is, mint mindig. Megint boszorkányosán bánt a köpennyel, csak most még közelebb engedte magához az állatot, mint máskor, még jobban lelassította a figurákat, és ettől még hihetetlenebb volt az egész produkció. A közönség nem is értette, hogy hogyan csinálja, egyszerűen csak elhitte neki, annyira, hogy ezentúl más szemmel fogják nézni bárki köpenymunkáját. Sikerült neki jó állapotban megőriznie a bikát a muletáig. Akkor aztán sorra bemutatta nekik az összes híres figurát, ahogy a nagykönyvben meg 211 van írva; és közben egyre közelebb és közelebb engedte magához az állatot, míg végül már azt mondta az ember, ennél közelebb már senki sem engedheti magához a bika szarvát. Addig forgatta maga körül a bikát, míg végül már maga is csurom vér lett a kinyújtott karjával körbekörbe kormányozott állattól. Sorra vette azokat a figurákat, amelyeket előbb Miguel is bemutatott, csak épp az ő előadásában újra megteltek a figurák azzal a szenvedéllyel és veszedelemmel, ami kiveszett már belőlük, amióta Manolete ottmaradt Linaresben. Tudta persze, hogy korántsem olyan veszélyesek, mint a régi nagy figurák, mégis az ő kezében újra élt bennük legalább a valahai veszély, de annál még több is. Antonio megállt a bika előtt, lassú mozdulattal felsodorta a muletát, megcélozta a kard hegyével a két lapocka közötti legmagasabb pontot, szétnyílt kicsücsörített ajka, mély lélegzetet vett, és biztos kézzel, határozottan bevágott a szarv fölött átnyúlva. Mire tenyere az állat fekete nyakszirtjéhez ért, a bika már nem élt, s ő tisztán, kiegyenesedve állt és nézte felemelt jobb

kézzel, hogyan roggyan meg a bika lába, hogyan inog még egy pillanatig, hogy aztán puffanva elterüljön. – Hát nem került rá sor, hogy ölnöd kelljenszóltam oda Hotchnak. Miguel csak állt, és üres tekintettel nézte az arénában a semmit. A tömeg szokás szerint hisztérikusan tombolt, és akinek csak volt zsebkendője, tébolyultan lobogtatta, mígnem valahára levágták a bika mindkét fülét, aztán a farkát, és 212 végül még az egyik patáját is. Egy fül lemetszése azt jelenti, hogy az elnök a bikát a matadornak adományozza, aki kiméretheti a húsát, az összes többi csak ráadás, és a bikaviador által aratott diadal nagyságát jelzi. Idővel azonban ez is bevett szokássá vált, sok minden egyébbel egyetemben, ami szintén nem tett jót a bikaviadal sportjának. Antonio odaintette magához Hotchot. – Eredj te is, tedd meg a tiszteletkört a többiekkel együtt – mondta. Hotch átszökkent a korláton, és körbejárta az arénát Jonival, Ferrerrel és Jüannal, szerényen, de méltóságteljesen lépkedve Antonio nyomában. A dolog kissé szokatlan volt, de hát Antonio szólította fel rá. Ám kardhordozói méltóságához illőn, attól tartózkodott Hotch, hogy maga is visszadobáljon behajigált kalapokat, és az arénába hulló szivarokból sem tartott meg magának egyet sem. Nem sokan akadhattak ajelenlévők között, akik kételkedtek volna benne, hogy “El Pecas" igenis képes lett volna átvenni a corridá-t, ha szükséges. Nem hagyott efelől semmi kétséget férfiasán barázdált, becsületes ábrázata és méltóságteljesjárása sem. Luis Miguel volt az egyetlen, akinek feltűnt, hogy épp a copfja hiányzik. Persze nem hiányolta volna senki akkor sem, ha történetesen be kell mennie az arénába, legalábbis a bika légelső moccanása után már bizonyosan nem furcsállották volna. Mindenki azt gondolta volna, hogy biztosan akkor vesztette el, amikor legelőször fölrepült a levegőbe. Amikor fbiértünk Biliéi a kis szállodai szobá 213 ba, csurom véresen találtuk Antoniót. Épp a nadrágot hámozta le róla Miguelillo, hosszú inge annyira átázott, hogy véresen tapadt a hasára meg a combjára. – Csak inggel győzzem, Papamondta. Azt tervezte, hogy még aznap éjjel kocsiba ül és átmegy Bilbaóba, útközben eszik valamit Madridban, és indul tovább, hogy már Bilbaóban aludjon, ahol aznap délután fellép. Megállapodtunk, hogy a bilbaói Carltonban találkozunk. Antonio nagyon várta a bilbaói viadalt, mert nincs a bilbaóinál kényesebb közönség egész Spanyolországban, azonkívül ott a legnagyobbak a bikák is. Bilbaóban a legszigorúbb és a leghozzáértőbb is a közönség, az ottani viadal után senki sem mondhatja majd, hogy bármi is nem a legtisztább lett volna

ebben az 1959-es viadalsorozatban, amelyben olyasmit vitt véghez, amit senki Joselito és Belmonte óta, méghozzá csupa igazi bikával. Ha Luis Miguel is vele akar menni Bilbaóba, ő nem bánja. De veszedelmes kirándulás lesz. Ha Luis Miguelnek akkor is az apja lett volna a menedzsere, aki bölcs és cinikus vénember volt, és jól fel tudta mérni az esélyeket, nem pedig helyette két szerető fivére, akiknek szükségük volt arra a tíz százalékra, amit Luistól és Antoniótól is megkaptak minden viadal után, akkor Luis Miguel sohasem ment volna el Bilbaóba, ahol csak a végromlás várt rá. 214 13. Késve indultunk tovább Madridból, de a Lancia, amit egyébként csak “La Baratá"-nak, vagyis “az olcsó"-nak hívtunk, szerencsére remekül bírta az iramot, és szinte falta a jól ismert északi utat. Csak annál a bizonyos öreg burgosi fogadónál álltunk meg, hogy exsoforünk, Mario, aki a Ciudad Real-i mano a manó-ra áthozta a Lanciát az olaszországi Udinéből Spanyolországba, szintén megkóstolhassa a város fölött magasodó kasztíliai hegyek patakjainak pisztrángját. Ezüstösen csillogó, gyönyörű példányok voltak, oldalukon apró pettyek, tömör húsú, kövérre hízott, friss halak, és az ember bemehetett a konyhába, hogy maga válassza ki a pisztrángját vagy fogolymadarát. A bort kőkorsóban szolgálták fel, és azt a pompás burgosi sajtot fogyasztottuk hozzá, amiből annak idején mindig vittem Gertrude Steinnek is Párizsba, amikor még harmadosztályú vasúti fülkében utaztam haza Spanyolországból. Hála Manónak, Burgosból Bilbaóba már semeddig se tartott az út. Mario autóversenyző volt. úgyhogy elvileg nem volt ok aggodalomra, 215 de azért ha néha a sebességmérőre pillantottam, mégiscsak kivert a verejték. La Barátinak háromféle dudája volt. Ezek között volt egy, amelyik ha megszólalt, azt jelentette, hogy félre az útból, mert jövünk. Mondhatom, hatásos is volt, bár visszapillantva rendszerint azt láttam, hogy kecskék, szamarak és parasztok állnak az útszélen, és még egyre azt lesik, jön-e már a gyorsvonat. Bilbao ipari város, nagy kikötője is van, hegyek öblében terül el egy folyó partján. Nagy, gazdag, rendíthetetlen város, ahol csak kétféle időjárás lehet, vagy meleg és fülledt, vagy hideg és fülledt. Körülötte gyönyörű a vidék, és igen bájosak a szárazföldre messze benyúló folyócskák is, melyeknek vizét a tengeri árapály mozgatja. Nagy, pénzes város is Bilbao továbbá, ahol a sportot igen kedvelik, és nekem sok barátom lakik benne. Augusztusban pedig könnyen megeshetik, hogy nincs Spanyolországban melegebb város Bilbaónál, hacsak Córdoba nem. Azon a bizonyos napon is jó meleg volt Bilbaóban, de nem tűrhetetlenül, mert máskülönben tiszta volt az idő, és a széles utcák derűs képet mutattak.

A Carltonban, amely egyébként igen kitűnő szálloda, jó szobákat kaptunk. A bilbaói feria előkelő, komoly és pénzes feria, aminek nincs is párja Spanyolországban, a bikaviadorok itt zakót és nyakkendőt viselnek. Mögöttünk meg olyan hosszú út volt, hogy szinte röstelkedtünk az elegáns szállodai hallban, és csak La Baratának köszönhettük, hogy nem esett csorba a te 216 kintélyünkön. Mivelhogy nem volt nála csinosabb kocsi az egész városban. Antonio ugyanúgy boldogságban úszott, mint amikor elváltunk. Szerette Bilbaót, fülledtsége és zsíros gazdagsága csöppet sem zavarta. Itt senkit sem engedtek be a callejón-ba.. Még azokat a matadorokat is kivezették, akik az előző nap ugyanitt vívtak, és másnap szintén itt fognak fellépni. A törvényes szigor és parancsoló tekintély itt sokkal szembeötlőbb volt, mint bárhol másutt egész Spanyolországban, a rendőrök szinte élvezték, hogy megkerültették velünk az egész arénát, ahelyett, hogy ott mentünk volna be, ahol ésszerű lett volna, és ahol azelőtt is mindig szokás volt bemenni. Végül is nagy nehezen elfoglaltuk a helyünket, furcsa érzés volt innen és nem a barrerá-bó\i0 nézni a bikaviadalt. Antonio most is mindent beleadott, mint végig, az egész idényben, és remek produkciót mutatott be mind a két bikájával. Mind a két bikájának mind a két fülét megkapta, Bilbaóban pedig ennél többet nem is engedélyeznek. Minden simán és könnyen ment, mivel Antonio mindent tökéletesen és szinte magától értetődően csinált végig, és a végén ölni is ugyanilyen könnyedén és határozottan ölt. Antonio egyszerűen elbűvölte és mélyen megindította a közönséget. A mellettem ülő férfi azt mondta, hogy “Úgy érzem magam, mint a régi bikaviadalokon, pedig már azt is elfelejtettem, hogy milyen volt". Antonio boldog és felszabadult volt a bikák társaságában, és arra is képes volt, hogy ezt a boldog érzést a közönségnek is 217 átadja, a közönség pedig örült neki, és elégedett volt vele. Mintha egyszerre csak minden a világon szép és egyszerű lett volna. Luis Miguel másnapi viadala viszont annál nagyobb csalódást keltett. Pedig jól kezdett, két szép verónicá-va\i0 az első néhány futtatás után, melyek szintén átlagon felül sikerültek. Az Antonióval folytatott vetélkedés során egyébként is fokról fokrajavult a köpenymunkája, és a viadal elején úgy festett, hogy most is jól és magabiztosan mozog. A bika közepes termetű volt; nem épp főnyeremény, de nem is volt nagyon nehéz a vele való munka. Miguelen az látszott, hogy bár nem nagyon elégedett vele, nincs is elkeseredve. Jól hajolt be az ölesnél, de kétszer is csontot ért, míg végül sikerült háromnegyedéig döfnie a pengét, ami azonban elég is volt ennek a bikának.

A második bikája nagy termetű állat volt ésjó szarvú. Luis Miguel most is jó volt a köpennyel, de ezzel a bikával sokkal nehezebben boldogult, és az is látszott az állaton, hogy még nagyon veszedelmes is lehet. Meg-megtorpant, amikor a lovakat rohamozta, és a picadorok is csak tétováztak, hogyan szúrják meg. Úgy festett a dolog, hogy Luis Miguelnek olyan bikát kell átvennie, amely még nagyon is magasra tartja a fejét, nehéz ellenfél lesz, hiszen jószerével meg sem volt szögelve. Ezért aztán az utolsónak sorra kerülő picador valósággal rátámaszkodott a pikájára, és döfte, vágta és forgatta benne a vasat teljes erejéből. Nyilván ezt az utasítást kapta. Mire Luis Miguel átvette, a bika még nehe 218 zebben kezelhető volt, mint amikor a lovakat rohamozta az elején, de Luis Miguel okosan vívott vele, csak a lába zavarta most már egy kicsit. Azon igyekezett, hogy a hatalmába hajtsa, aztán gyorsan vigyázzba állítsa, és egykettőre megszabaduljon tőle. A bika viszont folyton csak őt kereste a kendő alatt. Luis Miguel kétszer is behajolt döfni, de mind a kétszer elóvatoskodta a dolgot, nem volt benne semmi meggyőződés. Persze a bika is nagyon megbízhatatlan volt, Luis Miguelnek pedig megroggyant a lába a dobbantásnál. A harmadik próbálkozásra végre sikerült több mint a feléig belemártania a pengét, szerencsére épp halálos helyen, úgyhogy a bika kimúlt. A tömeg azonban csalódott volt, és ki is mutatta a csalódottságát. Mindenki aggódott Luis Miguelért, de Tamames, az orvosa a legjobban. Miguel valenciai sebe aggasztotta, meg a tompa, szeszélyesen kikiújuló fájdalom, úgy látszik, fel is idézte Miguelben a körülményeket, amikor a sebet kapta. Malagái magabiztossága semmivé lett, a lába pedig, amelyet akkor ütött meg, amikor az a malagái bika feldobta a levegőbe, annáljobban fájt, minél többet használta. Porckorongsérülés volt. Futballisták szoktak ilyen sérülést kapni, ha oldalról elkaszálja őket az ellenfél, meg baseballjátékos, ha épp akkor taszítják föl, amikor megveti stoplis cipőjét a gyöpön. Tamames ultrahanggal próbálta enyhíteni a gyulladást. Mert ha nem enyhül, hanem még terjed is a gyulladás, előfordulhat, hogy egyszer csak nem tudja behajlítani a térdét. Az pedig az életébe kerülhet 219 Luis Miguelnek. Ha viszont kioperálják azt a porcot, akkor három-hat hétig mozgásképtelen lesz, és még az sem elképzelhetetlen, bár nem valószínű, hogy soha többé nem vívhat. Egyelőre tűrhető volt még a térde, az állandó irritáció és súrlódás egyelőre még nem viselte meg annyira a két nagy csontot, hogy hirtelen bénulástól kelljen tartani; ellenben szüntelen fájdalommal járt, ami viszont összetörte Luis Miguel magabiztosságát. Én is nagyon aggódtam Luis Miguelért. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy folytassa párviadalát Antonióval. Pedig Luis Miguel legutóbbi viadalát látva, és felidézve magamban, hogyan alakult kettejük vetélkedése immár

Valencia óta, biztosra vettem, hogy ez a sorozat csakis Luis Miguel halálával végződhet, bikaviadorként legalábbis nem fogja túlélni. Antonio viszont olyan formában volt, olyan magabiztosan és olyan mesterien vívott, hogy elképzelhetetlennek tartottam akár csak egy balesetet is. Eddig legalábbis mindigjói szurkoltam neki. De egyébként is valószínűtlennek látszott, hogy felökleljék, ugyanis az ilyen baleseteket rendszerint előre lehet látni, ezúttal pedig nem voltak se lelki, se fizikai, se pedig taktikai előjelek. Sőt Antonio túlburjánzott szinte, virult, mindenből már talán több is volt a kelleténél. De hát mostanában ez a “több" volt a természetes állapota, és máskülönben minden pontosan a dolgok rendje szerint történt, úgy, ahogyan kell. A tökéletesség, azaz a lassúdad és szép vívás, mindig veszélyes. Ő azonban olyan biztosan kézben tartotta 220 valamennyi bikáját, hogy az embernek az volt az érzése, neki minden könnyű, és hogy akkor, amikor ledobta magáról a halálfélelmet, olyasvalamit kapott cserébe, ami valósággal páncélként védte. A bilbaói/ma azonban mégiscsak nagyon veszélyes volt Antonio számára, mert nagyon sok gazdag és befolyásos barátja volt a városban, és ezért a kelleténél sokkal nagyobb társasági életet élt. És ez nem a gyászos hangulatú madridi társasági élet volt. Későn került ágyba, elmaradtak ajó, kimerítő edzések és a hosszú, fárasztó autóutazás is hiányzott az életéből, ami alatt mindig nagyokat alszik a matador. A Luis Miguellel való utolsó közös fellépése előtti nap rendezett viadalon már meg is látszott rajta ez az életmód. Egyetlen jó bikát sem sikerült húznia, az utolsó bika pedig szinte teljesen elveszítette a szeme világát a viadal során, úgyhogy amikor Antonio belépett az arénába, az állat már alig látott valamit. Egyik bika sem volt alkalmas alanya a szép köpenymunkának, de rendes faená-t sem lehetett bemutatni velük, az első pedig ráadásul még veszedelmes is volt, toporzékolt és minduntalan a viadort kereste a kendő mögött. Nem olyan bika volt tehát, amelyre rábízhatta magát a matador köpenymunka közben. De biztos, hogy jobban sikerültek volna a futtatások ezzel a bikával is, ha Antonio éjfélkor már ágyban lett volna. 221 Két egymás utáni nap is esett az eső Bilbaóban reggelenként, és csak a corrida idejére tisztult ki végül is az ég. A bilbaói aréna azonban hamar fölszárad, mert Bilbaóban tudják, milyen az időjárás arrafelé, és azt is tudják, hogy milyen homokot kell használni ilyen éghajlat alatt. Aznap is nedves volt a homok felszíne, bár egyáltalán nem csúszott, pedig még délben is úgy festett, hogy alighanem elveri az eső az egész viadalt. Aztán kisütött a nap, fülledt, párás idő szakadt ránk, és az égen felhők vonultak. Luis Miguel állapota sokat javult Tamames doktor kezelésétől, mégis szomorú volt és gondterhelt. Aznap volt épp esztendeje, hogy szörnyű kínok

közepette rákban meghalt az apja, és Luis Miguelnek ez járt a fejében meg még mindenféle más is. Ugyanolyan hibátlan udvariassággal viselkedett, mint máskor, de valahogy kedvesebb lett az emberekhez a megpróbáltatások közepette. Tudatában volt, milyen kevés hiányzott hozzá, hogy ott maradjon az arénában az Antonióval vívott legutóbbi nagy mérkőzések valamelyikén. Tudta azt is, hogy ezek a mai Palhas-bikák már nem olyanok, mint a régiek voltak, amelyek akár szuper-Miurák is lehettek volna, aminthogy azt is tudta, hogy ez a város nem Linares. Csak épp túlságosan sok minden összejött már neki, és úgy látszott, hogy a szerencséje is elhagyta. Mert nem mindegy az, úgy él-e az ember, hogy első a maga mesterségében, és nincs is ezenkívül más hite egész életében. Avagy úgy, hogy kis híján otthagyja a fogát, valahányszor kimegy az arénába bizonyítani az elsőségét, miközben 222 tudj a, hogy igazából már csak a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú barátai hisznek ebben meg még egypár gyönyörű nő és Pablo Picasso, aki viszont már huszonöt éve nem látott bikaviadalt Spanyolországban. A legfontosabb azonban az volt, hogy ő higgyen saját magában. Mert ha ő maga hisz az elsőségében, és be is tudja bizonyítani magának, akkor végül a többiek is mind visszapártolnak majd hozzá. Csakhogy most sérült volt, és fájt a sebe, és nem épp ez ajúllanat volt a legalkalmasabb a bizonyításra. O mégis eltökélte magát, hogy megkísérli, és hitte, hogy talán mégis sikerül újra a malagái varázslat. Antonio a szobájában heverészett egy szál lepedővel takarózva nyugodtan és szótlanul, mint egy párduc. Csak egy-két percig maradtunk, mert nem akartam zavarni a pihenésben. De egy-két percig is jó volt vele lenni, akárcsak az egész nyáron át. Lenn, a földszinten a bár is meg az étterem is tele volt ácsorgó emberekkel, akik asztalra vártak. Végül is egy nagy asztalt kaptunk, úgyhogy jó néhány régi meg új ismerős társaságában ettünk. Domingo Dominguín elmondta, hogy szerinte ezek a Palhas-bikák sokkal jobbak lesznek, mint a valenciaiak voltak. Bár kettő közülük súlyra nem eléggé nagy, szemre mégis jóval többet mutatnak a valóságnál. A sorsolás nagyjából kiegyenlítetten alakult. Luis Miguel a kisebbik bikáját vette előre. Az aréna zsúfolva volt, sok hivatalos méltóság is megjelent. Az elnöki páholyban Do& 241;a Carmen Polo de Franco foglalt 223 helyet, az államfő neje, aki San Sebastiánbóljött át egy kisebb társasággal. Luis Miguel első bikája robogva jött ki a porondra. Szép állat volt, jó szarvú és csakugyan nagyobbnak látszott a valóságos termeténél. Luis Miguel simán átvette a köpennyel és jó néhányszor szépen megfuttatta. Az első quité-je is remekül sikerült. Egyelőre úgy tetszett, a rossz lába sem zavarja a

munkában, csak az arcát láttam nagyon szomorúnak, amikor néha odakeveredett a barrera közelébe. A muletával is jól ment a dolog, szépen közeire engedte magához az állatot, és néhány sikerült jobbkezes figurát is bemutatott vele. Én egyre csak a lábát figyeltem aggódva, de úgy látszott, minden rendben van. Luis Miguel átvette a muletát a bal kezébe, és csinált egy szép natural-sorozatot. Azazhogy akárki mástól szép lett volna a sorozat, mert a malagái produkcióhoz azért nemigen volt fogható, és nem is tapsolta meg, csak a drága ülőhelyek közönsége. A nép többre vágyott, erre Luis Miguel bemutatott egy sorozatot azokból a figurákból, amelyeket Manolete vezetett be, és ezek nagyon is jól sikerültek. Aztán néhányszor körbeforgatta a bikát, miközben az állat mereven feltartotta a fejét, mert a viador valósággal megbabonázta, aztán letérdepelt eléje A közönség egyik felének tetszett a mutatvány, a másik felének nem. Antonio legalábbis átmenetileg más stílushoz szoktatta őket. Luis Miguel felállt, méghozzá anélkül, hogy a muletára kellett volna támaszkodnia, és ebből is úgy 224 látszott, hogy egyelőre jól bírja a lába. Viszont láthatólag kedvetlen volt, ajkát összeszorította. Viszonylag jól sikerült mozdulattal nyúlt be ölni. A kardot is jó helyre döfte, eléggé magasra is, ám egyszer csak vér kezdett folyni a bika szájából. Aztán mégiscsak felhengeredett, de fület nem ítélt az elnök. Én úgy láttam, Luis Miguel jó helyre döfött, és eléggé gyakran előfordul, ha artériát ér a kard, hogy a száján át is vérzik az állat. Mindenesetre nagy tapsot kapott, és ki is ment középre Luis Miguel, hogy tisztelegjen a közönség előtt. De komoran ünnepélyes volt most is, és nem mosolygott. A lába viszont jól mozgott, máskülönben nyilván nem jutott volna eszébe letérdepelni. Antonio bikája következett. Hajszálnyira ugyanolyan volt, mint Luis Migúele, még nagyságra is. Jó bika volt, méghozzá kétoldalas is, és Antonio ott folytatta vele, ahol az előző nap abbahagyta. Ugyanazt a méltóságteli, gyönyörűséges köpenymunkát mutatta be, amit már az egész szezonban megcsodáltunk, és szinte érezhető volt a fel-felhördülő tömeg zsongásában, hogyan önti el a megelégedettség az embereket. Csupán egyetlen pár banderilla után Antonio engedélyt kért az elnöktől, hogy átvegye a bikát, és akkor hozzálátott, hogy megtanítsa vívni az állatot a muletával. Eleinte kissé lassan rohamozott, ezért Antonio kénytelen volt közel menni hozzá. Jobbkezes futtatások sorozata következett, amelyek önbizalmat ébresztettek a bikában, s amelyek alatt egyre közelebb és közelebb vonta magához, aztán elkezdődött az igazi tánc,

225 Antonio kivitte a bikát a középre, és akkor már messziről ingerelte, bal kezébe fogva a muletát. Addigrajól feltüzelte a bikát, most már hajlandó volt az állat messziről is támadni. A bika jól megnézte magának Antoniót, ő pedig csak hagyta, hadd jöjjön, aztán kis csuklómozdulatokkal mozgatva a muletát, szép lassan, éppen olyan ütemben, hogy ki ne törhessen, elhúzta előtte a kendőt, és közvetlen közeire engedve magához, végigcsináltatott vele egy sorozat tökéletesen végrehajtott natural-t. Utoljára olyan futtatást mutatott be, amelyben a bika szarva szinte súrolta Antonio mellét, és én csak néztem, hogyan libben át a kendő a bika szarván, hogy aztán lassan, szépen végigsöpörjön a nyakán, a vállán, végig a hátán a farka bojtjáig. Aztán végezetül az öles; nagy erővel döfött, markolatig. És épp jó helyre is szúrta, csak legfeljebb másfél hüvelyknyire a bika púpjának legtetejétől, aztán megállt előtte föltartott jobb kézzel, és csak nézte az állatot a nagy cigányszemével; fölemelt karja a diadalt hirdette a tömegnek; és az is a tömegnek szólt, ahogy hátrafeszült a dereka, kevélyen; de a szeme közben csak a bikát figyelte, orvosi pillantással, míg végre megremegett az állat hátsó lába, megroggyant és aztán fölhengeredett. Akkor Antonio hirtelen sarkon perdült, és szembefordult a közönséggel, és a szeméből egyszerre eltűnt az orvosi pillantás, csak boldog öröm volt az arcán, a jól végzett munka öröme. A bikaviador sohasem láthatja az általa létrehozott műalkotást. Nem is igazíthat rajta, mint a 226 festő vagy az író a maga művén. Még a zenész is meghallgathatja, amit maga alkotott. A bikaviador viszont csak érezheti, hogy mit alkotott, csak a tömeg zúgásából hallhatja, hogyan sikerült a mű. De ha egyszer úgy érzi és úgy tudja, hogy sikerült a mű, akkor ez a tudat annyira magával ragadja, hogy a világon semmi más nem számít. Mialatt a művön dolgozik, minden pillanatban tudatában kell lennie, hogy nem szabad áthágnia a képességei határát, és csak annyira merészkedhet, amennyire ismeri a bikát. Az olyan matadorokat nevezik hidegfejűnek, akiken látszik is, hogy folyton ez jár az eszükben. Antonio nem ilyen matador volt, és a közönség átadta magát neki. Fölpillantott rájuk, és szerényen, de csöppet sem alázatosan a tudtukra adta, hogy ezt ő is tudja, és ahogy körbejárta az arénát, kezében a bikafüllel, szeretett városa, Bilbao népe, a gazdagok és aztán a szegények, szektoronként fölálltak a lelátókon, amikor elhaladt előttük, Antonio pedig boldog volt, hogy ez az ő népe. Odapillantottam Miguelre, aki csak a semmit bámulta a barrerá-ban, és az járt a fejemben, hogy ma van-e vajon a napja, avagy majd csak legközelebb. Jaime Ostos is remekül vívott a bikájával, amely kissé megtermettebb volt, mint az előző kettő, és jó, harcos állatnak bizonyult. Jaime kiváló volt a

köpennyel, és nemcsak magabiztosan, de éppenséggel zseniálisan dolgozott a muletával. A tömeg szinte elérzékenyült a látványtól és Jaime meg is kapta az egyik fület, pedig a karddal a végén kissé bizonytalankodott. 227 Miután Ostos körbejárta az arénát, kezében a bikafüllel, a három matador fbivonult az elnöki páholyba, hogy tiszteletét tegye Do& 241;a Carmen Polo de Franco előtt. Miguel, akijó barátságban van a generalisszimusz vejével, és az államfővel szokott vadászni, először csak üzent, és bocsánatkérését küldte, amiért távol marad. De aztán mégis úgy gondolta, hogy eléggé jól bírja a lába, és felment a páholyba. Vagy ha nem is ment be a páholyba, mindenesetre elindult fölfelé, azaz utóbb még lefelé is meg kellett tennie ugyanazt az utat. Az övé volt a következő bika. Fekete bika volt, valamivel nagyobb termetű, mint az első bikája. Jó szarvú állat volt, és szépen is jött ki a porondra. Luis Miguel elébe ment a köpennyel, és csinált négy lassú verónicá-t, aztán egy média verónicá-val valósággal maga köré tekerte az állatot. Vagyis Luis Miguel nem hagyta, hogy reá telepedjék a szomorúság. Az egyik legnagyobb erénye mindig is az volt, hogy értette a módját, hogyan kell felépíteni egy bikaviadalt, és hogyan kell megrendezni a maga viadalának is minden egyes mozzanatát. Elhatározta, hogy ebből a bikából most mindent kihoz, amit csak lehet, átvette tehát a köpennyel, és odakormányozta pontosan arra a helyre, amit kinézett a számára, hogy onnan rohamozza meg a-picadort. És amikor a picador megindult feléje, és fölemelte a pikáját, a bika csakugyan neki is rontott. A picador abban a pillanatban döfte meg a bikát, amikor az elérte a lovat, aztán egy kicsit igazított a dárda irányán, miközben a bika is újabb roham 228 rá indult, Luis Miguel azonban elvitte a lótól, és megint megcsináltatott vele négy szép és lassú verónicá-t, amelyek most is ugyanolyan ünnepélyesen fejeződtek be, mint az előbb. Aztán visszavitte a bikát a kijelölt helyére, hogy újra rohamozhasson. Nincs is ennél egyszerűbb feladat talán bikaviadalon, Luis Miguel ezerszer is elvégezte már életében. Köpenye lebbentésével oda akarta szögezni a bikát a kijelölt helyre, az állat mellső két lába mellesleg a fbifestett körön kívül állt. Csakhogy mindez a ló előtt történt, Luis Miguel tehát a bikával szemközt, a lónak és a lovasnak hátat fordítva dolgozott, a picador viszont előreszegezve tartotta a dárdáját, a bika pedig egyszer csak gondolt egyet, és nekirontott a lónak, Luis Miguel meg épp ott állt a roham útjában. A köpenyre a bika ügyet sem vetett, a szarvát egyenesen Luis Miguel combjába döfte, és ezzel a ló felé taszította. A picador épp abban a pillanatban szúrta meg a bikát, amikor Luis Miguel teste a levegőbe emelkedett. A bika pedig elkapta szarvával a visszahulló testet, és jó néhányszor megdöfködte még a földön heverő Miguelt

is. Domingo, a testvére, azonnal átugrott a korláton, hogy félrevonszolja. És ott volt már Antonio és Jaime Ostos is a köpennyel, hogy elcsalják a bikát Migueltől. Mindenki tudta, hogy nagy és súlyos sebet kapott, és az aréna széléről még azt is lehetett hinni, hogy a hasüregbe hatolt a szarv. A közönség zöme is azt gondolta, halálos lesz a seb. Ha a bika nekiszorítja a ló oldalának, azaz a ló oldalát borító párnázott védőtakarónak, akkor valószínűleg csakugyan ha 229 lálos is lett volna a seb, hiszen akkor alighanem egész testét átveri a szarv. Szürke volt Luis Miguel arca, ahogy átvitték a callejón-on, láttam, hogy az ajkát harapdálja, és két kezével alhasát fogja. Onnan, ahol mi ültünk, lenn az első sorban, semmi mód nem lehetett eljutni az elsősegélynyújtó helyre, és a rendőrség amúgy sem engedett volna be már a folyosóra sem, ezért inkább csak maradtam a lelátón, így aztán tanúja voltam, hogy veszi át Antonio a Luis Miguel bikáját. Ha egy bika ilyen súlyosan, talán halálosan is megsebesíti a matadort, aminthogy most is ettől lehetett tartani, az a szokás, hogy a bikaviador, aki megörökli a gyilkos állatot, nem parádézik vele, hanem a lehető leggyorsabban leszúrja. Antoniónak azonban nem volt ehhez semmi kedve. Mivel nagyon is jó bika volt, nem volt hajlandó hagyni, hogy kárba vesszen. A közönség azért fizette ki a jegy árát, mert Luis Miguelt akarta látni. Luis Miguel egy ostoba véletlen miatt most kiesett a küzdelemből. De ez amúgy is az ő közönsége, Antonióé. Ha Dominguínről lemaradtak is, most megkapják helyette Ordó& 241;ezt. Nekem mindenesetre jobban esik, ha azt gondolom, hogy így történt a dolog, vagy még inkább azt, hogy csupán teljesíteni akarta a sógora helyett, amit az vállalt a szerződésében. Nem tudta még, hogy mennyire súlyos Luis Miguel sebe, csak azt, hogy a jobb combja tetejénél hatolt be a bika szarva, és hogy bizonyára nagyon súlyos a sérülés, de éppen olyan higgadtan ment 230 ki az arénába, ugyanolyan nyugodtan, mint az előző bikához, és hozzálátott, hogy megdolgozza az állatot, amely csak néhány perccel azelőtt megsebesítette Luis Miguelt. A közönség megtapsolta, és elkezdődött a tánc, Antonio bemelegítette a bikát és lélegzetelállítóan közeire engedte magához. Gyönyörű faená-t mutatott be vele, aztán gyorsan megölte, jól nyúlt be neki, de legalább kéthüvelyknyivel eltévesztette a halálos pontot. A közönség így is megtapsolta. Ő azonban tudta, hogy azért célzott épp oda, ahová célzott, mert gyorsan túl akart lenni az ölesen. Közben hírejött a műtőből, hogy Luis Miguel az ágyékán sebesült meg, a jobb oldalon, pontosan ugyanazon a helyen, ahol Valenciában. A hasüregbe is

felhatolt a bika szarva, de azt még nem lehetett tudni, hogy a belek perforálódtak-e. Miguelt elaltatták, és még folyt az operáció. Aztán kijött Antonio bikája. Ez volt eddig a viadal legnagyobb termetű bikája. A szarva is jó volt, mégis úgy jött ki, mintha semmire se jó, silány állat lenne, csak bámult maga körül, és toporogva lépegetett egyet-kettőt. Jüan megmutatta neki a köpenyt, a bika meg riadtan menekült előle, átugrotta még a kerítést is, de addig erőlködött a szűk folyosóban, míg a nyitott kapun át végre sikerült visszanyomakodnia a porondra. Mégis, amikor a picadorok megjelentek, már bátran rohamozta a lovakat. A picadorok igyekeztek távol tartani maguktól a dárdával, a bika azonban így is nagy erővel nyomult előre, hiába döfött beléje a vas. Antonio egészen közel 231 re ment hozzá, és a köpennyel kezdte ingerelni, és olyan futtatásokat csináltatott vele, mintha hibátlan állat lenne. Milliméternyire kiszámította a rohamok tempóját, pontosan hozzáigazította a köpeny lendületét, és akkor már ő irányította a bikát. A közönség szemében azonban ezek is csak az Antoniótól megszokott varázslatosán könnyed, lassúdad figurák voltak. Amikor azonban megkapta a banderillákat, a bika bebizonyította, hogy komisz és veszedelmes is tud lenni, már-már azt hittem, irányíthatatlanná válik, és verejtékezve vártam, mikor veszi már elő Antonio a muletát meg a kardot. Láttam rajta, hogy izzad ő is, bár onnan, ahol én ültem, már nem lehetett hallani, hogy mit mond Ferrernek és Joninak. Figyeltük a viadalt, a közönség meg ámult csak, és elragad tatottan kiáltott fel minden figuránál, tapsviharban tört ki a sorozatok végén, Antonio pedig az összes klasszikus figurát bemutatta ezzel a nagydarab, ideges, csökönyös és semmire se való állattal, amit csak ember végigcsináltathat igazi jó és bátor bikával. Nemigen lehetett ellátni kettejük között, amikor a bika szarva elsuhant Antonio mellett. Hagyta, hogy a bika a maga választotta iramban rohamozzon, de aztán a kis csuklómozdulatokkal mozgatott vörös selyemkendővel szinte szoborszerű alakzatokat formált a rohanásból, ahogy a száguldás végén összeforrott egy pillanatra a karcsún felmagasodó test meg a bika óriás tömege az utolsó forduló ívében. Akkor aztán ismét mozdult egyet a kendőt tartó kéz csuklója, az utolsó, a 232 legveszedelmesebb és legnehezebb figura következett, és a hatalmas állat szarva, melynek hegyén a halált hordozta, ott suhant el Antonio melle előtt. Én pedig csak néztem, ahogy újra meg újra megcsináltatja vele a.pase depechó-t, és közben egyre biztosabb voltam a dolgomban, hogy tudom már, mire készül. Olyan volt az egész, mint valami nagy zenemű, de az is látszott, hogy nem öncélú a mutatvány. Antonio arra készült, hogy recibiendo fogja megölni a bikát.

Nincs nagyszerűbb módja az ölesnek, mint a recibiendo, ha a bika még olyan állapotban van, hogy rohamozni is képes. Ez a legősibb, a legveszedelmesebb, de egyúttal a legszebb figura is, ennél ugyanis nem a matador fut oda az álló bikához, hanem épp fordítva, az álló matador rohamra ingerii az állatot, aztán elkormányozza maga mellett a robogó bikát, jobbra terelve a muletával, hogy elhaladtában a lapockái közé döfje a kardot. Azért olyan nagyon veszedelmes ez a figura, mert ha a matador nem tökéletesen uralja az állatot a muletával, és a bika hirtelen felkapja a fejét, a szarva éppen a bikaviador mellébe fúródik. Egyébként, ha a bika felveti a fejét öles közben, a matador rendszerint ajobb combjába kapja a szarvat. Aki recibiendo akar ölni, és tökéletesen akarja végezni, annak állnia kell a bika rohamát, míg csak annyira nem ér hozzá az állat, hogy ha csupán egy- vagy kéthüvelyknyivel is közelebb engedi még magához, a bika kapja el őt. Ha viszont elhajol előle, vagy a kendőt szélesebben lendítve, a kelleténél nagyobb he 233 lyet hagy a bikának a tovahaladásra, egészen biztosan csak oldalvást éri a kard az állatot. “Várd meg, amíg öklei" – ez az alapszabály. Csakhogy kevesen vannak, akik bírják idegekkel, és nem is mindenkinek van olyan bal keze sem, hogy képes legyen leszorítani vele a bika fejét, és közben oldalvást elkormányozni az állatot maga mellett. A figura maga lényegileg nem különbözik a pase de pechó-tól, legalábbis a bika számára, ezért is igyekezett Antonio éppen apásé de pechó-k ismételgetésével felkészíteni az állatot a fináléra, közben arról is lehetőleg meggyőződni, hogy van-e még elég düh a bikában, hajlandó-e még követni, fejét leszegve, a kendő fellebbenését, avagy inkább csak meg-megtorpan már, és lefékez a roham közepén. Amikor aztán meggyőződött róla, hogy a bika harci kedve töretlen még, vigyázzba állította az állatot, és felkészült az öleshez. A hosszú éjszakai autóutakon sokat beszélgettünk a recibiendó-vól, és meg is állapítottuk közösen, hogy Antonio számára, akinek olyan remek bal keze van, nem nagyon nehéz. Csak épp az teszi mégiscsak nehézzé, hogy mi jár érte, ha mégsem sikerül. Mert bizony az jár érte, hogy a szarv valóságos tőrként döf bele a matador mellébe, és ez a tőr ráadásul olyan vastag, mint egy söprűnyél, és olyan hatalmas nyakizmok lökik előre, amelyek akár egy lovat is megbírnak, és még föl is hajítják a levegőbe, meg képesek szilánkokká hasogatni a barrera palánkjának kéthüvelykes deszkáit is. És ez a szarv néha olyan hegyes tud lenni, hogy beretvaként hasítja végig a 234 vívóköpeny selyembélését. Máskor viszont olyan szálkás és durva, hogy tenyérnyi a seb, amit üt. Megállapodtunk tehát, hogy könnyű dolog a recibiendo, ha az ember képes nyugodtan megvárni a bikát, és figyelni a szarvát, amint egyre csak közeledik, miközben tudva tudja, hogy várnia kell,

várnia, amíg olyan közel nem ér, hogy már egészen bizonyosan a mellébe döf, ha a bika hirtelen felveti a fejét, amikor egyszer csak megérzi, hogy a testébe hatol a vas. De azért persze nem nagy dolog az egész. Ebben egyetértettünk mind a ketten. Antonio tehát kihúzta magát, végigsandított a kinyújtott kard pengéjén, aztán bal térdét kissé megroggyantva a bika felé lebbentette a muletát. A hatalmas állat pedig rohamra indult, a kard azonban csontot ért, jóllehet magasan találta, a két lapockája közt. Antonio ráhajolt a bikára, de a kard elgörbült és a szép szoborcsoportozat, mellyé egyesülniük kellett volna, kétfelé vált, a muleta pedig messzire kormányozta a bikát. Nincs korunkban senki, aki kétszer egymás után megkísértené a recibiendó-t. Ilyesmi legfeljebb csak Pedro Romero idejében fordult még elő, aki szintén rondái volt, és nagy bikaviador, de ő már meghalt, hosszú évekkel ezelőtt. Antoniónak viszont most már nem volt más választása, mint recibiendo ölni, legalábbis addig, amíg még hajlandó rohamozni a bika. így hát újra felállította a bikáját, végignézett a kard pengéje mentén, és újra hívogatni kezdte az állatot a vörös kendővel, és megint csak odaeresztette magá 235 hoz olyan közeire, hogy ha felkapta volna a fejét, beléje fúródik a szarva. És újra csontot ért a kard, a szoborcsoport alakjai ismét szétváltak, és a muleta megint csak messzire elkormányozta a szarvakat. Mostanra azonban már lelassult a bika futása, és Antonio tudta, hogy egyetlenje rohamra való erő maradt benne csak. Ő legalábbis biztosan tudta, de rajta kívül senki más, a tömeg pedig nem akart hinni a szemének. Annyi hiányzott már csak Antoniónak a diadalhoz, hogy valami elfogadható mód belemártsa a kardot az állatba, fölösleges volt már túl nagy veszélyt vállalnia. Antonio azonban, úgy látszik, feltette magában, hogy most jóvátételt szolgáltat minden bikának, amit életében játszva szinte és könnyedén ölt meg; márpedig ezek száma tömérdek volt. Ennek a bikának kétszer is odatartotta már a mellét, hogy beledöfjön, ha akar, és láttam, hogy most még egy harmadik dobást is kap tőle az állat, ráadásul. Pedig megtehette volna, hogy egy kicsivel lejjebb döfi a kardot vagy kicsit oldalvást, recibiendó-nál senki sem rótta volna fel hibájául. Hiszen tudta nagyonjói, hogy hol vannak a lágy részek, megtehette volna, hogy egy gyors mozdulattal ledöfi az állatot, még szép látvány is lehetett volna, vagy, mondjuk, éppen eléggé szép látvány, de mindenesetre senki sem mondta volna rá, hogy csúnyán ölt. Manapság ilyen ölesekért már füleket szokás osztogatni. De kit érdekel, hogy mi a szokás manapság! Ma letörleszti minden adósságát, amivel tartozik a könnyű kézzel, játszva ledöfött bikáknak.

236 Megint fölállította hát a bikát, és olyan qgönd volt a lelátókon, hogy azt is hallottam, ahogy egy nő mögöttem összecsukta a legyezőjét. Antonio célzott, végigpillantott a kardja pengéjén, és bal térdét behajlítva a bika felé lebbentette a rnuletát, mire abika megindult feléje, ő meg csak várt, várt mindaddig a pillanatig, amikor épp beléje döfött volna már a szarva, és akkor a kard hegye az állat testébe szúrt, ám a bika csak nyomult tovább, neki a vasnak, leszegett fejjel követve a vörös kendőt, Antonio meg rátenyerelt a markolat gombjára, megtaszította, és a penge lassanlassan markolatig csúszott a két lapocka közt. Antonio lába eközben tapodtat sem mozdult el a helyéről, ahol megvetette, teste egybeforrt szinte a bikáéval, és mire kefeszített tenyere a fekete szőrhöz ért, a két szarv már elhaladt a melle előtt, a bika pedig már nem élt. Csak a bika még nem tudta ezt, és a szeme egyre csak Antoniót nézte, aki felemelt karral állt előtte, mintegy búcsút intve neki, de nem diadalmasan. Én tudtam, hogy mire gondol Antonio, de épp akkor egy pillanatra nem láttam az arcát. A bika sem látta már az arcát, pedig barátságosan nézett rá Antonio, akinél különösebb embert nem ismertem soha életemben, együttérzés volt az arcán most az egyszer, holott az arénában nincs helye együttérzésnek. Most már a bika is tudta, hogy vége van, lábát elhagyta az erő, a pillantása üvegessé vált, míg Antonio csak állt és nézte, ahogy összerogyik. így ért véget Antonio és Luis Miguel párviadala. Aki aznap ott volt a bilbaói arénában, im 237 már tudta, hogy nincs többé vetélkedés kettejük között. A kérdés eldőlt. Lényegileg többé senki sem vitathatta. Ha újrakezdődik is talán, már csak papíron lesz vetélkedés kettejük között, csak pénzért vagy a dél-amerikai közönség kedvéért. De az már többé nem lehetett kétséges, hogy ki a legjobb matador, legalábbis annak a szemében, aki látta vívni kettejüket, és ott volt Bilbaóban. Meglehet persze, hogy Antonio csak azért volt jobb Bilbaóban, mert Luis Miguelnek fájt a lába. Könnyen meglehet, hogy erre hivatkozva még sok pénzt keres valaki. De mérhetetlenül veszélyes, sőt halálos játék lenne újra próbát tenni igazi közönség előtt, spanyol arénában, ép szarvú, igazi bikákkal. Ez a kérdés lényegileg eldőlt egyszer s mindenkorra, és én boldog voltam, amikor megjött a hír a műtőből, hogy bár a hasüregbe is mélyen fölhatolt Luis Miguel bikájának a szarva, a beleket nem perforálta. Aznap este, amikor Antonio átöltözött, autóba ültünk, hogy. meglátogassuk Luis Miguelt. Antonio vezette a kocsit. Még benne volt a viadal feszültsége, azt beszéltük fönn a szállodai szobában is, és a kocsiban is azt folytattuk. – Honnan tudtad, hogy másodszor meg harmadszor is van benne szusz rohamozni? – kérdeztem. – Csak úgy, tudtam – felelte. – Az ember csak úgy tudja a dolgokat. – Mégis, miből láttad? – Addigra már nagyon kiismertem.

– A fülén láttad? – Mindenből. Ahogy téged is ismerlek. Meg 238 te is ismersz engem. Ez is ugyanígy van. Te nem hitted volna, hogy bírja? – Dehogynem. De én fönn voltam a lelátón. Nagyon messzire tőletek. – Igen, tulajdonképpen csak két-három méter az egész, mégis mintha egy kilométer lennemondta. Luis Miguel nagy kínban volt. A bika szarva épp a régi, valenciai sebhelyet találta el, és újra felszakította a még nem is egészen behegedt szövetet, aztán ugyancsak a valenciai bika szarvának útját követve, felhatolt egészen a hasüregig. Fél tucat látogató volt benn nála, és Luis Miguel nyájas volt hozzájuk, ha szenvedett is nagyon. A feleségét meg a nővérét éjfél utánra várták, a madridi géppel. – Sajnálom, hogy az arénában nem tudtam bemenni hozzád a kötözőbe – mondtam. – Nagyon fáj még? – Szo-szo – felelte nagyon halkan. – Majd Manolo ad valami fájdalomcsillapítót. Szelíden mosolygott rám. – Már adottmondta. – Ne vigyek ki egypárat ebből a sok emberből a folyosóra? – Szegények – mondta Luis Miguel. – Hányszor megtetted már azelőtt is. Már hiányoltalak, Ernesto. – Madridban találkozunk – mondtam. – Ha mi elmegyünk, talán ezek közül is elmegy egypár. 239 – Milyen jól fogunk mutatni így együtt az újságokban. – Majd bemegyek és meglátogatlak a Ruberben. – Így hívták a madridi kórházat. – Még megvan a régi lakosztályom – mondta. 240 Szótár A BIKAVÍVÁSBAN HASZNÁLATOS NÉHÁNY KIFEJEZÉS KS MF.GHATÁROZÁS MAGYARÁZATA (A Halál délután szótáranyaga alapján) Aficionado: aki általánosságban és részleteiben is érti a bikaviadalt, és mégis szereti. Alternatíva: a matadorinas vagy matador de novillos forma szerinti beiktatása a tényleges matador de torosok közé. Abból áll, hogy a viadal rangidős matadora ünnepélyesen lemond első bikája megölésének jogáról, és átadja a muletát és a kardot annak a bikaviadornak, aki először vált fel tényleges matador de torost a bikaölésben. A szertartás akkor kezdődik,

amikor a trombita jelt ad az első bika halálára. Karján harci köpennyel a felavatandó matador kimegy a rangidős matador elé, az átadja neki a muletát és a kardot, és átveszi tőle a köpenyt. Kezet fognak, és az új matador megöli az első bikát. A második bikánál visszaadja a kardot és a muletát a keresztapjának, aki megöli azt a bikát. Aztán, hogy a szokásos módon váltottak, a negyedik bikát megint a rangidős fogja megölni, az ötödiket az, aki korban utána következik, és az utolsót megint az új matador öli meg. Ha egyszer Spanyolországban elfogadta az alternatívát, 243 szabályszerű matadori rangja Madrid kivételével érvényes az egész félszigetre. Első madridi bemutatkozásán, vidéki alternatíva után, a szertartást meg kell ismételni. Mexikói és délamerikai alternatívát mindaddig nem ismernek el Spanyolországban, amíg vidéken és Madridban meg nem újítják. Apartado: a bikák szétválogatása. Rendszerint a viadal napján délben válogatják szét és helyezik el őket a karámokban, olyan sorrendben, ahogy a döntés szerint majd viadalra kerülnek. Arena: a ringet borító homok. Banderilla: henger alakú, hetven centiméter hosszú, színes papírba burkolt farúd, acélhegye szigony alakú, a bikaviadal második felvonásában párosával ütik be a bika marjába; a szigony horga akad a bőr alá. A bika marjának a legcsúcsába kell beütni, úgy, hogy egy csomóban legyenek. Banderillero: a matador parancsnoksága alatt álló és általa fizetett bikaviador, aki segít köpennyel megfuttatni a bikát, és beüti a banderillákat. Minden matador négy banderillerót fogad föl, akiket néha peónoknak is neveznek. Valaha így hívták őket: chulos, de ezt a meghatározást már nem használják. A banderillerók 150-től 250 pesetáig keresnek viadalonként. Fölváltva ütik be a banderillákat, kettő üti be az egyik bikába, a másik kettő a következőbe. Utazási kiadásaikat, a bor, kávé és dohány kivételével, a matador fizeti, aki viszont behajtja a vállalkozón. 244 Barrera: vörösre festett fapalánk a ring körül, ahol a bikaviadal folyik. Az ülések első sorát ugyancsak barrerának hívják. Brío: lendület, ragyogás. Burladero: védőpalánkok, közel egymáshoz és egy kicsit kijjebb a corraltól vagy a barrerától, hogy a bikaviadorok vagy a csordások, ha szorul a kapca, mögéjük ugorhassanak. Callejón: folyosó a ringet övező fakerítés vagy barrera és az első sor ülés között. Cápa vagy capote: a bikavívásban használatos köpeny. Formája olyan, mint amit Spanyolországban általában télen viselnek, belseje rendszerint nyersselyemből készül, külseje perkálból, nehéz, merev, dupla galléros, külseje cseresznyepiros, belseje sárga. Egy jó harci köpeny 250 pesetába

kerül. Nehéz tartani, és ezért a matadorok által használt köpeny alsó felén apró parafa dugókat varrnak a szövetbe. Ezeket fogja a matador, amikor a köpeny alsó részét megemeli, amikor pedig két kézzel lebbenti meg a köpenyt, összefogja őket a markába. Capea: szabálytalan bikaviadal vagy bikahecc kisvárosok terein, amatőrök és önjelölt bikaviadorok vesznek részt benne. A szabályos bikaviadalok azon paródiáit is jelenti, amelyeket Franciaország bizonyos részein tartanak, ahol tilos megölni a bikát, csak színlelni szabad, és nincsenek picadorok. Chicuelinas: fordulat a köpennyel, Manuel Jiménez, “Chicuelo" találmánya. Az ember fölkínálja a köpenyt a bikának, és amikor a bika 245 támadott, és túlvan az emberen, az ember, miközben a bika megfordul, egy piruettet csinál, és a köpeny szétterül körülötte. A piruett végén megint szembekerül a bikával, és készen áll az új fordulatra. Citar: felhívni a bika figyelmét, hogy támadásra ingerelhető legyen. Cornada: szarv ütötte seb; igazi seb, megkülönböztetés a varetazó-tól, vagyis a horzsolásos zúzódástól. A cornada de cabello nagy cornada, olyanféle seb, amilyent a ló mellén üt rendszerint a bika. Corrida vagy Corrida de toros: a spanyol bikaviadal. Cuadrilla: bikaviadorok csapata a matador parancsnoksága alatt, picadorok és banderillerók, akik közül az egyik mint puntillero működik. Descabellar: szemből megölni a bikát – miután egy estocadával halálos sebet kapott – a koponyaalap és az első nyakcsigolya közé döfve a kard hegyét, úgy, hogy a gerincvelő megsérüljön. Coup de grace ez, melyet a matador a még talpon álló bikának ad. Ha a bika már majdnem halott, és a feje már lehorgadt, a döfés nem okoz bonyodalmat, mivel a lehorgasztott fej miatt a koponyaalap és az első csigolya között nyílás támad. Ámde sok matador, nem törődve a kockázattal, bemegy, és megint elhalad a szarvak fölött, még ha egy estocada már mögötte is van – akár halálos, akár nem, és megpróbálkozik a descabellóval akkor is, amikor a bika még semmilyen szempontból sem mondható majdnem halottnak, és mivel 246 az állatot ismét be kell csapnia, hogy lehorgassza a fejét, és az bármikor felfelé csaphat a szarvával, amikor megérzi a kard hegyét, a descabello ilyenkor nehézzé és veszélyessé válik. Veszélyes mind a nézőre, mind a matadorra, mert a bika, amikor felfelé csap a fejével, ötven-hatvan méter magasra is felröppentheti a kardot a levegőbe. A bika által ily módon felröppentett kard gyakran ölt már nézőket spanyol bikaviadalokon. A descabello szakszerű végrehajtásánál a muletát alacsonyan, szinte a földön kell tartani, hogy a bika kénytelen legyen egészen ledugni az orrát. A matador megdöfheti a bika orrát vagy a muleta nyelével, vagy a kard hegyével, hogy lefelé kényszerítse. Ha az ehhez a döféshez használatos kard

hegye, melynek a pengéje egyenes és merev, nem pedig hajlott, mint rendesen, pontos helyre talál, eltalálja és megsérti a gerincvelőt, és a bika olyan villámütésszerűen esik össze, mint ahogy kialszik a villanykörte, ha valaki lekattintja a kapcsolót. Encierro: harci bikák terelése lábon, felvezető tinókkal, egy corralból a ring corraljába. Pamplonában a bikák és előttük egy embertömeg rohanása az utcákon át a városvégi corralból a ringbe, és a ringen keresztül a ring corraljába. A viadalra kerülő bikákat reggel hét órakor futtatják végig az utcákon azon a napon, amikor viadalra kerülnek. Estocada: kardszúrás vagy döfés. A matador szemből bemegy, és megkísérli bedöfni a kardot magasan fönn a bika lapockái között. 247 Estoque: a bikavívásban használatos kard. Őzbőr borítású, ólomnehezékes markolatgomb f ja van, öt centiméterre a markolatgombtól í egyenes keresztvasa, a markolata és a kereszt- j vas pedig vörös flanellal van betekerve. • A penge mintegy hetvenöt centiméter hosszú, * a hegye kissé lefelé görbül, hogy jobban beha- • tolhasson, és a bordák, nyakcsigolyák, lapockák és egyéb csontrendszerek között, melyek* be esetleg beleütközhet, könnyen megtalálja ' útját befelé. Modern kardok lapjába egy, két- ' tő, esetleg három rovátkát vagy vércsatornát húznak, ennek az a célja, hogy levegő hatol- « hasson a kard ütötte sebbe, különben a kard • pengéje mintegy dugó gyanánt szolgálna az általa okozott sebben. A legjobb kardokat Valenciában készítik, áruk aszerint változik, hány vércsatornát húztak bele, és milyen acél ' ból csinálták. A matador fegyverzete átlago- « san négy közönséges ölőkardból áll, ehhez ja. rul még egy egyenes, kissé lapított hegyű kard a descabellóhoz. Ezeknek a kardoknak a pengéje, kivéve amelyet a descabellóhoz használnak, a hegyétől fölfelé számítva fele hosszáig borotvaéles. Puha bőrhüvelyben tartják őket, az egész felszerelést pedig egy nagy, rendszerint préselt bőr kardtokban szállítják. Estribo: a picador fémkengyele; továbbá az a talajtól mintegy tizennyolc hüvelyk magasságban elhelyezett és a barrera belső felén körbefutó deszkaperem, amely lábtámaszul szolgál a bikaviadornak, amikor át kell vetnie magát a fapalánkon. 248 Faena: a munka summázata, amelyet a matador a muletával végzett a viadal utolsó harmadában; jelent bármely elvégzett munkát is; faena de campo: a bikatenyésztés művelete. Fiesta: ünnepi időszak vagy a mulatság ideje; Fiesta de los toros: a bikaviadal.

Hombre: ember, mint felkiáltás meglepetést, örömöt, meghökkenést, nemtetszést, gyönyört fejez ki, a hangsúlytól függően. Muy hombre: ez ám a férfi. Largas: fordulat, amelyben az ember maga felé húzza a bikát, aztán elküldi magától fél kézzel a végén fogott és teljes terjedelmében kiterített köpennyel. Lidia: a viadal; Toro de lidia: harci bika: Továbbá a leghíresebb és legrégibb bikaviadal-hetilap címe. Matador: szabályszerű bikaölő. Media estocada: olyan estocada, amelyben a kard pengéje félig hatolt csak a bikába. Ha jól helyezett a media estocada, középnagyságú bikát éppoly gyorsan megöl, mintha a kard teljes terjedelmében behatolt volna. Ámde ha a bika nagyon nagy, fél penge nem elég arra, hogy aortát érjen vagy más nagy véredényt, amelynek elmetszése gyors halált okoz. Media-verónica: recorte, vagyis a bika támadásának leállítása a köpennyel egy verónica néven ismeretes fordulatsorozat (leírás a címszó alatt) végén. A media-verónicát két kézre fogott köpennyel hajtja végre az ember, mint a verónicát, és amint a bika balról jobbra elhalad, az ember a bal kezét a csípőjéhez közelíti, 249 s jobb kezével is a csípője felé szedi össze a köpenyt, így kurtítja a verónica lendületét, a köpenyt pedig fél terjedelmében lebbenti, meredeken fordítja meg, és egy pontra állítja vele a bikát, úgy, hogy az ember hátat fordítva a bi ¡ kának, elsétálhat. Ezt az egy pontra állítást a t köpeny sodorintásával végzi, elvágja a bika ])természetes útvonalát, és arra kényszeríti ve ' le, hogy testhosszánál rövidebben forduljon. Jüan Belmonte volt a tökélyre vivője ennek a! köpenytornának, és ma már bármely veróni ' casorozatnak ez a kötelező befejezése. Az a ' félfordulat, melyet a matador a két kézre fő <SUP>: gott köpennyel úgy végez, hogy hátrafelé fut • va jobbról balra lengeti a köpenyt, s így viszi el a bikát a ring egyik részéből a másikba, hajdanában szintén media-verónica volt, de manapság igazi media-verónica csak az, amit föntebb vázoltam. « Mozo de estoques: a matador személyi alkalmazottja és kardhordozója. A ringben ő készíti elő és adja át urának a muletákat és a kardokat, amikor szükség van rájuk, a használt kardokat szivaccsal letörli és megszárítja, mielőtt eltenné őket. Amikor a matador öl, követnie kell a folyosóban, hogy mindig szemben legyen vele, és készen álljon arra, hogy egy új kardot vagy muletát nyújtson át neki a barrerán keresztül, ha a szükség úgy kívánja. Ha szél van, ő locsolja meg a köpenyeket és a muletákat egy vizeskorsóból, amit magánál hord, és ugyancsak ő gondoskodik a matador minden személyi szükségletéről. A ringen kívül,

250 viadal előtt ő viszi körbe a borítékokat, melyekben a matador névjegye és bizonyos összegű pénz van a különböző bikaviadal-kritikusoknak, segít a matadornak az öltözködésben, és utánanéz, hogy minden szerszámot elszállítsanak a ringbe. A viadal után ő küldi ki a telegramokat – a telefontársaságon keresztül küldött üzenetek ezek, és írott formában kézbesítik őket, mint az Egyesült Államokban a táviratokat – vagy ritkábban a szóbeli üzeneteket a matador családjának, barátainak, a sajtónak, és ha van ilyen, a bikaviadal-kedvelők olyan klubjának, mely a matador nevét viseli. Muleta: szív alakú, skarlátszínű posztó vagy flanel egy kúp alakú fapálcára hajtva; a kúp alakú fapálca keskenyebb végén éles acélhegy van, a vastagabb végén bevágott fogantyú: a hegyes vége átszúrja a szövetet a szövet hajtásánál, a szövet laza végét pedig egy szárnyas csavar erősíti a fogantyúhoz, úgy, hogy a posztó redői rögzítve vannak a fához. A muleta az ember védelmére szolgál; arra, hogy kifárassza vele a bikát, fegyelmezze fejés lábtartását; hogy segítségével több-kevesebb esztétikai értékű fordulatsort lehessen végrehajtani a bikával; és hogy segítse az embert az ölesben. Maturál: bal kézben, mélyen tartott muletával végzett fordulat; az ember szemből hívja fel a bikát; jobb láb a bika felé, bal kézben a bot közepén fogott muleta, bal kéz nyújtva, a posztó az ember előtt; a posztó könnyedén a 251 bika felé lendül, hogy felhívja a támadásra; ez a lebbencs a néző számára szinte felfoghatatlan; amint a bika támadása a muletához ér, az ember mereven kitartott karral lassan vezeti a muletát a bika feje előtt egy negyedkörnyit, miközben együtt fordul a bikával, majd a fórdulat befejezéseképp egy csuklórántással ostorszerűen megpattintja a muletát, és ezzel egy másik fordulathoz helyzetbe állítja a bikát. Ez a fordulat a bikavívás alapvető fordulata, a legegyszerűbb, a legtisztább vonalú, és a legveszélyesebb. Novillada: jelenleg a novillada olyan bikaviadal, amelyen a szabályos bikaviadalra alkalmatIán kor alatti vagy kor feletti, azaz négy év alatti és öt év fölötti, vagy fogyatékos látású, vagy hibás szarvú bikákkal állnak ki a bikaviadorok, akik vagy nem vették fel, vagy visszaadták a matador de toros címet. A novillada vagy corrida de novillos-toros minden szempontból ugyanaz, mint a szabályos bikaviadal, kivéve a bikák rossz minőségét és a bikaviadorok gyakorlatlanságát vagy bevallott alkalmatlanságát. Azoknak a bikaviadoroknak ajó részét, akik ringben halnak meg, minden egyes esztendőben a novilladákon öli meg a bika, mivel kevés gyakorlattal rendelkező emberek állnak ki viadalra, fölöttébb veszélyes bikákkal, kis városokban, ahol a ringnek rendszerint csak ideiglenes műtőfelszerelése van, és ahol nincs gyakorlott sebész, aki értene a szarv ütötte sebek nagyon speciális technikájához.

252 Novillero: a novillos-toros matadora. A bikákat föntebb leírtuk. Lehet vagy önjelölt, vagy olyan matador, aki nem tudott megélni, és hogy szerződésre tehessen szert, visszaadta alternatíváját. Novillo: novilladákon használt bika. Pase: muletával vagy köpennyel végzett fordulat; a csalogató mozgatásával kihívott támadás, amelyben a bika szarva elhalad az ember teste mellett. Paseo: a bikaviadorok ringbe lépése és felvonulása. Pecho: mell; apásé de pecho bal kézben tartott muletával végzett fordulat, egy natural után, ennél a bika, miután a natural végén megfordult, újra támad, és az ember a mellkasa előtt vezeti el, majd a muleta előrelebbentésével tovaküldi maga mellől. A pase de pecho kötelező a naturalsorozatok végén. Akkor is nagy értéke van, ha a bikaviador arra használja, hogy a váratlan támadást vagy a bika hirtelen visszafordulását elhárítsa vele. Ez esetben a neveforzado de pechó, vagyis kikényszerített fordulat. Preparado, vagyis előkészített akkor, ha nem előzi meg natural, hanem mint külön fordulat szerepel. Ugyanezt a fordulatot jobb kézzel is meg lehet csinálni, de akkor nem igazi pase de pecho, mivel az igazi naturalt és az igazi de pechó-t bal kézzel kell csinálni. Ha ennek a két fordulatnak bármelyikét jobb kézzel csinálják, a kard, amelyet mindigjobb kézben kell tartani, kifeszíti a posztót, ezáltal a csalogató sokkal nagyobb lesz, így a matador na 253 gyobb távolságban dolgozhat a bikával, és minden egyes támadás után messzebbre küldheti. A jobb kézben tartott, és a karddal kifeszített muletával végzett munka sokszor nagyon ragyogó és érdemdús, de nincs meg benne a bal kézben tartott muletával és a jobb kézben tartott karddal végzett munka bonyolultsága, veszélyessége és komolysága. Peón: banderillero; olyan torero, aki gyalogosan ' dolgozik a matador parancsára. Pica: a bikavívásban használatos pika, vagyis vashegyű pózna. Két méter és 55-70 centiméter hosszúságú kőrisfa rúd, amelynek 29 milli f méter hosszúságú, háromszögletű acélhegye t van. A rúd fején, az acélhegy fölött zsineggyű / rű és egy kerek vastárcsa van, ez akadályozza j meg, hogy a pika 108 milliméternél mélyebbre fúródjon a bikába. A jelenlegi pikafajta nagyon megviseli a bikát, és azok a bikák, ame * lyek igazán támadnak, és megtorlás alatt sem * hagyják abba, négy pikadöfésnél többet alig- • ha tudnának elviselni, anélkül, hogy erejük jó részét ki ne adnák.

Picador: az az ember, aki a matador parancsára lóhátról pikát döf a bikába. Száztól kétszázötven pesetáig kap viadalonként; jobb lábán őzbőr bricseszt, alatta pedig lábpáncélt visel, ugyanolyan rövid mellényt és inget hord, mint a többi bikaviador, továbbá egy széles peremű, alacsony tetejű, oldalt pomponnal ellátott kalapot. Picadorokat ritkán öklei fel a ' bika, mert őket a matadornak meg kell védenie a köpennyel, ha a bika felé esnek le a lóról. • 254 Ha az ellenkező oldalon esnek le, a ló védi őket a bikától. Picadoroknak gyakran törik karja, állkapcsa, lába és bordája, időnként koponyaalapi törést is szenvednek. A matadorokhoz képest kevesen halnak meg közülük a ringben, de sokan szenvednek folytonos agyrázkódást. Nincs még egy ilyen rosszul fizetett foglalkozás a civil életben, azt hiszem, ez a legkeményebb, és ez az, amit állandó halálveszedelmek között végeznek, bár hála isten, a halált általában mindig megakadályozza a matador köpenye. Poder á poder: erőt erőre; banderillák beütési módja. Presidencia: a bikaviadal levezetésével megbízott hatóság. Puntilla: a halálos sebet kapott bika vagy ló megölésére használatos tőr. Puntillero: az az ember, aki megöli a bikát a puntillával. Quite: származékszó, a quitar-bó\i0 (a. m. elvinni) ered; elvinni a bikát bárkitől, akit közvetlen veszélybe hozott. Főként arra vonatkozik, amikor embertől és lótól viszik el a picadorok megtámadása után a bikát a köpennyel felfegyverkezett matadorok; körforgásban váltják egymást, minden támadás után másik matador viszi el a bikát. Az első quite azé a matadoré, aki ölesben következik, és a többiek sorbanjönnek utána. A quite manapság megváltozott; hajdanában elég volt közeire bemenni a köpennyel, ki- és elhozni a bikát a földre zuhant embertől és lótól, és helyzetbe állítani a 255 soron következő picador elé, de manapság a bika elvitele után a matador számára kötelező egy tornamutatvány-sorozat a köpennyel, valahányszor quitét végez; feltehetően versengve akarják megmutatni, milyen közel és művészien fordulnak a bikával. Azokban a quitékben, amelyeket azért csinálnak, hogy elvigyék a bikát az embertől, akit öklei, vagy aki a földön fekszik, és a bika rajta van, minden bikaviador részt vesz, és ilyenkor aztán megítélheted merészségüket, bikaismeretüket, önfeláldozásukat, mivel ilyen körülmények között a quite nagyon veszélyes és nagyon nehéz, az embernek ugyanis egészen közel kell mennie, ha rá akarja venni a bikát, hogy otthagyja áldozatát, aki úgyszólván a szarván van, s így visszavonulása, miközben a bika támadása közben viszi el a bikát, nagyon is kétséges. Recibir: szemből megölni a bikát, bevárni a karddal a támadását, anélkül hogy a támadás megindulásának pillanatától a láb mozdulna; a muleta mélyen a bal kézben, a kard a jobb kézben, a jobb alsó kar a mell előtt keresztben a bika felé mutat, és amikor a bika bejön és rámegy a muletára, az ember jobb kézzel

beüti a kardot, a bal kezében levő muletával pedig ellendíti magától a bikát, mint a pase de pechóban, és mindaddig, míg a kard be nem ment, a lába nem mozdul. A legnehezebb, legveszélyesebb és érzelmileg a legfeszültebb módja a bikaölésnek; ebben a modern korban ritkán látható. 256 Redondel: a ring szinonimája, ahol a bikák viadalra kerülnek. Redondo: En redondo – számos egymást követő fordulat, mondjuk natural, amelyben az ember és a bika végül egy teljes kört ír le; minden olyan fordulat, amelyből körfordulat lehet. Sobresaliente: ha két matador áll ki hat bikával viadalra, és van köztük egy novillero vagy matadorjelölt, ez közöttük megy a felvonuláson, mint sobresaliente vagy helyettes, és az ő kötelessége megölni a bikákat abban az esetben, ha mindkét matador megsebesülne, és képtelen volna a viadal folytatására. A matadorok néha megengedik neki, hogy a viadal vége felé egy-két quitét csináljon. Sorteo: a csapatok kiállítása és a bikák húzása a viadal előtt, annak meghatározására, melyik bikát melyik matador öli meg. Toreo: a bikavívás művészete. Toreo de sálon: köpeny- és muletamunkát gyakorolni stílus és forma kedvéért bika jelenléte nélkül; a matador tréningjének szükséges része. Torero: hivatásos bikaviador. A matadorok, a banderillerók, a pikadorok mind torerók. Toréra annyit jelent, hogy az embernek vagy dolognak valami köze van a bikavíváshoz. Toril: bekerített hely, ahonnan a bikák kijönnek a ringbe viadalra. Trucos: trükkök. Vara: lándzsa, pika, a bikavívásban használatos. Verónica: fordulat a köpennyel, neve onnan származik, hogy a köpenyt eredetileg azon mód fogták két kézzel, ahogyan Szent Veronikát 257 ábrázolják a vallásos festmények, amint a kendőt fogja, amellyel letörölte Krisztus arcát. Semmi köze sincs ahhoz, amit egy Spanyolországról írott könyv sugalmaz, hogy tudniillik az ember letörli vele a bika arcát. Verónicánál a matador vagy szembe, vagy oldalazva áll a bikának, bal lába kissé előrecsúsztatva, és feléje nyújtja a köpenyt, amelyet két kézzel tart; a köpeny alsó külső sarkait ragadja meg, ahol a dugók vannak ráerősítve, és fölemeli, míg úgy fogja össze a szövetet, hogy mindkét kezére jó fogás essék, az ujjak lefelé mutatnak, a hüvelykujj felfelé. Amint a bika támad, az ember bevárja mindaddig, amíg szarvát ökleléshez leszegi a köpenyre, és ebben a pillanatban elkezdi mozgatni a köpenyt a bika támadása előtt, és így, a karok összhangzó mozgásával, lefelé tartott karral elvezeti a bika fejét és testét a csípője mellett. Kivezeti a bikát a köpennyel, míg könnyedén lábujjhegyre vagy talpának első részére emelkedik eközben és a fordulat végén. Amikor a

bika megfordul, az ember ismét helyzetben van, hogy megismételje a fordulatot, de ezúttal a jobb lábát csúsztatja kissé előre, s így vezeti a köpenyt a bika előtt, hogy a bika az ellenkező irányban halad el mellette. Trükkösen csinálja a verónicát az, aki a bika támadásakor oldalt lép, hogy messzebb kerüljön a szarvaktól, majd zárja a lábát, és a bika felé lép vagy hajol, mihelyt a szarvak elhaladtak, hogy azt a benyomást keltse, mintha közel vezette volna el a szarvakat. Az a matador, aki 258 nem csal, a verónicában néha olyan közel fogja elvezetni a bikát, hogy a szarvak letépik a mellényét díszítő aranyrozettákat. Vannak matadorok, akik néha zárt lábbal hívják fel a bikát, és egy egész verónicasort csinálnak zárt lábbal és mozdulatlanul, mintha a talajhoz szögezték volna őket. Ily módon csak azokkal a bikákkal lehet a verónicát megcsinálni, amelyek önszántukból fordulnak és támadnak újra, és tökéletesen egyenes vonalban haladnak. Az embernek ugyanis feltétlenül kis terpeszben kell ahhoz állnia, hogy a bikát elvezesse és újra elvezesse, ha a bika a fordulat végén igényli, hogy a köpeny lebbentésével kényszerítsék a köpeny követésére és a megfordulásra. A verónica értékét nem az határozza meg, hogy zárt lábbal vagy terpeszben végezték-e, hanem minden esetben az, hogy a láb mozdulatlan maradt-e a támadás pillanatától a bika elvezetéséig, és az, hogy milyen közel vezette el az ember a szarvakkal a teste mellett. Minél lassabban, minél behízelgőbben és minél alacsonyabban lebbenti az ember a köpenyt a kezével, annál jobb a verónica. Papp faltán fordítása 259 Utószó 1959 nyarán Hemingway negyedik (utolsó) feleségével, Mary Welshsel hosszú “érzelmes utazást" tesz Spanyolországban. Két kurta “próbaúttól" eltekintve, a polgárháború óta nem járt itt; tartott a hatóságoktól, kötötte a fogadalma, hogy amíg barátai börtönben ülnek, ő nem teszi be a lábát Franco tábornok országába; fiatalkori emlékei vonzották is, meg taszították is. De nagyon szereti Spanyolországot; érthető, hogy szinte lámpalázas. Tudja azonban, hogy tartozik magának ezzel az úttal. Még az első röpkiránduláson, 1953-ban hozta össze írói jó szerencséje Antonio Ordó& 241;ezzel, az akkor huszonegy éves matadorral. Ordó& 241;eznek már az apja, Cayetano is bikaviador volt; Hemingway magasztaló szavakkal emlékezik meg róla a Halál délután-bán. Az író a “régi nagyok", ifjúsága híres matadorainak reinkarnációját látja a karcsú, szoborszerűen szép, hajlékony testű és biztos kezű, vakmerőn és szenvedélyesen vívó fiatalemberben – óriásnak a bikaviadal korcs, cirkuszi jelenében. Hemingway nem tud ellenállni a csábításnak: újra rákap a bikaviadalra.

263 f Végtére is ez a “leghemingwayibb" sport mind ( közül – show-business, cirkusz és rítus meg drá f ma egyszerre. Az író számára pedig még élet f modell is. \i0 Elfogadja hát a Life című, nagy példányszá , mú amerikai képes hetilap felkérését, hogy írjon ^ riportot vagy cikket a spanyolországi bikaviadalokról – folytassa mintegy a Halál délután-t, mutassa be az olvasóknak, hogy ma, 1959-ben ' hol tart a bikaviadal sportja. Az időpont, az 1959-es idény azért ígérkezett különösképp alkalmasnak a kirándulásra és a cikkírásra egy <SUP>! aránt, mert a fiatal Antonio Ordonez ezen a nyáron indult harcba a dicsőségért: párviadalra hív-, ta ki sógorát, Luis Miguel Dominguínt, aki bár <SUP>l hat évvel volt csak idősebb Antoniónál, mégis bronzszobra állt már a saját birtoka udvarán, és olyan nagy sztár volt, annyi pénzt keresett a bi-, kákkal, hogy már esztendők óta visszavonult életet élt. Kivételes alkalom tehát, hogy ismét le- > száll az arénába megvédeni rangját az ifjú trónkövetelővel szemben – aki ráadásul a húgának a férje. Igazi dráma készülődik tehát a spanyol arénákban, Hemingwaynek való helyzetek sora. Mellesleg: Luis Miguel is régi jó ismerőse volt az írónak. Tudta hát Hemingway azt is, hogy a drámai eseménysorozat igazi rendezője nem a sors, nem is a felforrósodó szenvedély és becsvágy – hanem maroknyi menedzser, a bikatenyészetek és vívóporondok igazi urai, akik azért találták ki Antonio és Luis Miguel vetélkedését, mert ennél kisebb szenzációért már nemigen fizeti ki a közönség az arénák borsos helyárait. 264 Hiába volt azonban közönségcsalogató rendezői ötlet csupán a kettejük vetélkedése, a harc is meg a bikák is igaziak voltak, igazi volt a veszély is, aminek kitették magukat, és eközben a felforrósodó szenvedélyek is egyre valóságosabbak lettek. Mano a manó-k – párharcok, közös fellépések – hosszú sorozata következett,/má-ról feriá-ra végigvívják Spanyolország minden híres arénáját, és egyre elkeseredettebb vakmerőséggel próbálnak meg túltenni egymáson. Hemingway Ordonez csapatával járja a forró, nyári országutakat; részt vesz az életükben, a matador öltöztetésének szent szertartásán, a viadal utáni nagy, felszabadult vacsorákon, ott van, amikor a bikákat válogatják, a kardokat köszörülik, és az orvossal együtt érkezik futva a kötözőhelyre, ha a bika szarva egy óvatlan pillanatban a matador lágyékába fúródik. Újra riporter lett, mint volt kezdő író korában, amikor a Toronto Star-t tudósította az első világháború utáni Európából; akkor ismerkedett meg a bikaviadallal is. Most újra hagyja magát elragadtatni a bikaviadal mitológiájától (amit ő írt meg annak idején), és láthatólag élvezetét leli szakértelme csillogtatásában, elmerül a bajtársiasság, a férfibarátságok titkolt érzelmességében, az állandó

életveszély mámoros felfokozottságában, miközben szeretetteljesen régi emlékeket idézget – csupa öröm számára az írás, szórakozás riportot írni kedves barátairól, kedves témáiról, hiszen voltaképp afféle kis katalógust szerkeszt, mintegy utoljára még egyszer bemutatja az életmű legjellegzetesebb témáit. 265 Ez volt ugyanis élete utolsó munkája: a két bikaviadorvetélkedésének laza szerkezetű története, a Life 1960 szeptemberi számaiban megjelent Veszélyes nyár. Voltaképp egészen ezt sem fejezte be; megszerkeszteni nem volt már se kedve, se ideje – 1961. július 2-án öngyilkos lett. A könyvet – mai formájában – a sorozatos párviadalok fokozódó hajszája, a mind elkerülhetetlenebbnek látszó tragédia előérzete élteti. Istenkísértés, amit a két bikaviador művel – egyre merészebb mutatványokkal igyekeznek felülmúlni egymást. A könyv közepe táján már tudjuk, hogy nem végződhet jól ez a vetélkedés; valamelyikük bizonyosan rajtaveszt. Hemingway pedig minden sorával azt sugallja, hogy nemcsak a bikaviadal, hanem az élet logikája is ezt diktálja. A végkifejletet azonban egyre késlelteti; egy-két mozdulattal kis novellákká alakított helyzetleírásokkal, a szövegbe könnyű kézzel befűzött emlékfoszlányokkal. Az egész mű leginkább a fiatal Hemingway riportjaira – riportnovelláira – emlékeztet; legjobb lapjain ugyanazzal az elegáns szűkszavúsággal, tompított, titkolt drámaisággal dolgozik. A bikaviadaljeleneteit, rituális elemeit hosszan részletező érzékletes és szenvedélyes “technikai" leírások után már nem is szükséges érzelmeket idéznie, elég szinte csak a puszta közlés is, hogy az olvasó, ha addig átengedte magát a szöveg sodrának, szinte a tulajdon zsigereiben érezte a bika fekete szarvának döfését. Csak alig-alig lazább a szöveg, mint a híres “lecsavart lángú" novellákban. Amikor pedig 266 végül csakugyan bekövetkezik a tragédia, és hősünk súlyos sebet kap az arénában, ismét ismerős hangot hallunk; a regények visszafojtott érzelmességtől drámai, megrendült hangját. Ott áll a felöklelt Luis Miguel betegágya mellett a regényíró és a vetélytárs, aki diadalában is tudja, hogy előbb vagy utóbb ő is idekerül, mert ez a bikaviadorok közös sorsa. Luis Miguel pedig már nem lázadozik a sorsa ellen, elfogadja, hogy legyőzetett, és már nem is vetélytársak többé, hiszen ők csak beteljesítették azt, ami előre meg volt írva, egyikük sem tehetett másképp, azt tették, amit a bikaviadal drámájának szabályai parancsoltak. Nincs is már harag köztük, csak bajtársiasság és egy kis szomorúság, hogy ennyire kiszolgáltatott az ember (saját magának), hogy ennyire védtelen, így ér véget a Veszélyes nyár, szemernyi bizakodással az író hangjában.

Hemingway riporteri csúcsformájában van, amikor a Veszélyes nyár-t írja, írói pályája a zeniten. 1953-ban Puli tzer-díj át kapott Azöreghalász és a tenger-ért (amely mellesleg szintén a Life-ban jelent meg; különszámot szentelt neki a szerkesztőség- meglehet, ennek az emléke motoszkál "az agyukban, amikor a bikaviadal-riportot megrendelik), aztán 1954-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat is. Nincs ekkor nála népszerűbb író Amerikában, és nincs a világon nála népszerűbb amerikai író. Talán hihetetlenül is hangzik ma már, de Hemingway sikere, közismertsége a filmsztárokéval vetekszik – és ő maga is sokszor 267 valóban filmsztárként viselkedik; persze soha életében nem voltak idegenek tőle a színpadias pózok. A Veszélyes nyár személyes, kitárulkozó oldalain sem szerénykedik fölöslegesen – élvezi a hírnevet, a sikert, amely minden lépését kíséri, örömmel pózol a maga személye köré kerekített legenda szerepeiben, amelyet ezeken a lapokon is gondosan csiszolgat. Élvezi a pénzt, szereti költeni, és úgy érzi, mindenre képes, íróilag, testileg mit sem öregedett, ereje teljében van. Épp a Veszélyes nyár eseményei közben ünnepeli a hatvanadik születésnapját; el is dicsekszik vele, hogy észre sem vette volna, hogy betöltötte a hatodik évtizedet is, ha Mary olyan lármás, nagy partyt nem rendez a tiszteletére. A születésnapi mulatság nagy szenzációja egy vándor céllövölde, amit neje az alkalomra kibérelt a számára; Hemingway habozás nélkül fogja a puskát, és célba lő az Antonio szájában tartott cigaretta<SUB>< parazsára – így mulat egy matador és barátja, az írók matadora. Fotográfia is készül a nagy mutatványról; Hemingway háromszor lőtte el a parazsat, mígnem olyan rövid lett a csikk, hogy abba kellett hagyni a céllövészetet. Az önarcképen tehát, amely a Veszélyes nyár lapjairól reánk tekint, egy nagy erejű, nagyevő és nagyivó, robusztus férfi látható. Néha gyanakszik is az olvasó, hogy vajon nem a legendák Hemingwaye állt-e modellt hozzá? Főleg, ha azt is tudjuk, hogy alig néhány hónap múlva, 1960 áprilisában, amikor a könyv szövegén dolgozik, az igazi Hemingway öngyilkos akart lenni – akkor első ízben –, mert egy nap azon vette észre 268 magát, hogy nem tud már írni, szétesnek a betűi, nem uralkodik a tollán. Elviselhetetlen pillanat lehetett. Más forrásokból az is tudható, hogy az 1959-es veszélyes spanyol nyáron az író már nagyon meggyötörte a környezetét – monomániásan gyanakvó lett, azt gondolta, rákja van (ami rémülettel töltötte el, amit viszont titkolt), folyton attól félt, hogy követik, kémkednek utána, a legjobb barátaiban sem bízott már. Rettegve félt a haláltól; ha figyelmesen olvassuk, ez akár a könyvből is kikövetkeztethető. Lehet ez persze, akár utólagos konstrukció is; nem tudhatjuk bizonyosan. Egy

évvel a Life 1960. szeptemberi számainak megjelenése után azonban már nem élt. A Veszélyes nyár-t már nem fejezte be, elmaradt a húzás, törlés, tömörítés szokásos művelete; erejét vagy kedvét vesztve, félbehagyta a munkát. Óriási tömegű anyagot halmozott fel – alighanem kezdeni akart vele valamit, a tudatában lehetett, hogy regény bujkál benne, de már nem volt hozzá kitartása, hogy a nyomába eredjen és felkutassa. A Life eredetileg 10 000 szavas (a mi számításunk szerint körülbelül kétíves) cikket rendelt tőle; Hemingway a tizenkétszeresét szállította. Nem bírta megállítani a szavak áradását. A szerkesztőség megbízásából A. E. Hotchner, a könyv egyik furcsa hangulatú jelenetében torreádorjelmezben felbukkanó “Hotch" látott neki a szerkesztés-rövidítés munkájának. A mindinkább kedveszegett író ekkor már csak benne bízott meg. Benne viszont vakon bízott; a végzett 269 f munkát még csak nem is ellenőrizte. Meglehet, persze, hogy egyszerűen csak nem érdekelte • már. l így állt elő az a szöveg, amelyből aztán a szer * kesztőség kimetszett annyit, amennyi három < részletben már megjelenhetett volna a lapban. \i0 Ez az “írás" természetesen töredéke csupán a tel j jes műnek (jobban mondva: anyagnak) – továb t bá az egybehangzó amerikai kritikusi véleme i nyék szerint csapongó, kusza és összefüggéstelen. * <SUB>f Hotchner rossz szerkesztőnek bizonyult. ' A tervezett három részletből végül is kettője ', lent meg – ezeket ugyanis olyan elutasító vissz | hang fogadta, hogy a harmadik részlet közlésé | tői már eltekintett a szerkesztőség. Huszonhét évvel később, az írásmű mai változatát olvasva, ' megdöbbentő és érthetetlen ez a döntés. Mai \i0 szemmel hiteles és jó Hemingway-szövegnek lát juk a Veszélyes nyár-t. Magabiztos, szuverén alko < tásnak – bármily körülmények között született légyen. , Pedig maga Hemingway is sikerületlennek tartotta a Veszélyes nyár-t. Állítólagos végrendeletében megtiltotta, hogy könyv alakban megjelenjék; így járt el valamennyi félbehagyott vagy félretett művével. Ki is maradt a Veszélyes nyár minden gyűjteményből, még a Life-ban megjelent részlet is. Gsak a Hemingway-legenda részeként élt a “titkos mű" mindmostanáig, gyakorlatilag hozzáférhetetlenül, akárcsak a többi fiókba zárt Hemingway-mű – melyek persze időközben mind (?) sorra megjelentek már. Sorra megjelentek, és sorra csalódást keltettek még az író hí

270 veiben is. Úgy is mondhatnánk, sorra csak azt bizonyították, hogy szerzőjük jó okkal zárta ki őket az életműből. A Veszélyes nyár azonban úgy tetszik, kivétel. A New York-i Scribner's kiadó szerkesztőinek kegyeletes munkája igazi Hemingway-művel ajándékozott meg bennünket. Természetesen minden sora Don Ernestótól származik, de a teljes kéziratnak, a szerző által összehordott “anyagnak" csak körülbelül az egyötöde olvasható a tavaly megjelent könyvben. Kivágták belőle a hosszú és nyilván fárasztó bikaviadal-leírások zömét, kimaradtak a “krónikás" részletek is, vagyis az Antonio és Luis Miguel mellett fellépő többi torero viadalairól szóló beszámolók, ami feltehetőleg szintén csak jót tett a könyvnek. Megmaradt viszont a két viador folytatólagos párharcának fokozódó feszültségű drámája, a szüntelen életveszély tüzén sűrítménnyé párolt, meggyőzően hemingwayi hangulatú “férfias élet" és a némileg mitikus színekben megfestett, de csak annál hitelesebben hemingwayi önarckép. A Veszélyes nyár nem irodalomtörténeti relikvia, hanem csakugyan Ernest Hemingway utolsó műve – napló, riport, esszé vagy novellafüzér-, amely csöppet sem méltatlan a mesterhez. Bárt István