Simon Attila Nemzeti sztereotípiák a szlovák és a magyar tankönyvekben Három megjegyzés: 1. semmi újat nem fogok mondani, hiszen mindannyian itt élünk, s ismerjük a saját világunkat, sőt úgy-ahogy meg is tanultunk benne élni Mi is ez a helyzet: Egyrészt van egy ezer éves közös történelem, illetve azon túl pedig egy szomszédság. – ez a történelem viszonylag harmonikus, konfliktusoktól menetes – ez főleg akkor látszik tisztán, ha más szomszédnépekkel vetjük össze (török-görög, francia-német, lengyel-orosz) stb. Van tehát egy multietnikus múltunk. Konfliktusok persze voltak, de konflitusok vannak a nemzettesten belül is, csak azokkal szemben toleránsabbak vagyunk. De nekünk alig annak etnikai konfliktusból származó halottaink: nem a számolás igényével, de az egyik oldalon Cernová, a másikon viszont a Csehszlovákia megalakulása utáni sortüzek (pozsony, Kassa, Zselíz) áldozatai. Az egyik oldalon nagysurány, a másikon néhány héttel korábban Osgyán vagy Hontfüzesgyarmat. Ezzel szemben azonban a történelmi múltról alkotott képünk már nem multietnikus, hanem alapvetően etnocentrikus, ahogyan Jakab Gy. mondja – törzsi szemléletű, amelyben a másik nép alapvetően ellenfélként, sőt ellenségként jelenik meg. Mi ennek az oka: ez a 19. századi magyarországi (Uhorskoi) fejlődés közös öröksége, hiszen a professzionális történetírás és a standardizált történelemoktatás régiónkban olyan időszakban alakult ki, amely egybeesett a nacionalizmus fölénybe kerülésével: amely a magyarok oldaláról a nemzetállami, asszimilációs politikát erőltették, a szlovákok pedig erre reakcióként a stúri hagyományokra építve elsősorban a magyarokkal szemben fogalmazták meg magukat. Illetve 1918 után ez a szakadék még tovább mélyült, hiszen az egyik oldalon a határrevízió merev igenlése, a másikon pedig az, hogy a történelemmel is legitimálni akarták az új határokat – a közös múlt értelmezésének végzetes szakadásához vezetett.
Ennek a korszaknak az örökségeként történelemszemléletünk alapvetően nemzetállami szemlélet, amely a történelmi folyamatok középpontjába az efelé törekvő nemzeti igyekezetet helyezi. Ez vezet a mai helyzethez, amely úgy néz ki, hogy a magyarországi történelemkönyvek Uhorsko ezeréves történelmét a kizárólag az etnikai magyar nemzeti fejlődés szinonimájaként érzékelik, s abban többi nemzet csak nemzetiségi kérdésként jelenik meg, de azok társadalom- és mentalitás stb. története már nem; a szlovák tankönyvek pedig ugyanezt teszik Szlovákia történetét illetően. 2. magam is érintett vagyok a témában, mert használom is tankönyveket és írom is őket. Sőt magam is alkalmazok nemzeti sztereotípiákat. A sztereotípiák ugyanis részei életünknek, segítenek bennünket abban, hogy gyorsabban tudjunk tájékozódjunk a világban Mi is az a sztereotípia: A sztereotípiák szélsőségesen leegyszerűsített és széles körben elterjedt megfigyelések valamely közösség tagjairól. Vagy pozitívak, vagy negatívak, vagy akár semlegesek is lehetnek. Közös vonásuk, hogy ellenállóak a tapasztalattal szemben és nem vesznek tudomást egyéni különbségekről. A sztereotípiák általában más etnikai csoportokra vagy pedig nemzetekre vonatkoznak, de minden egyes közösségnek vannak ilyesféle leegyszerűsített eszméi saját magáról is. A sztereotípiák mindig is részei voltak a tankönyveknek, ám csak az utóbbi évtizedekben figyeltek fel arra a szakemberek, hogy milyen negatív szerepük lehet. 1989-ben egy Braunschveigben megrendezett konferencián a tankönyvekkel kapcsolatban 5 alapelvet fogadtak el, amelyekből az egyik leghangsúlyosabb, hogy a tankönyvek nem tartalmazhatnak olyan előítéleteket, sztereotípiákat, ellenségképeket, amelyek esetleg hamis általánosításokra, rasszizmusra, agresszióra, vallási és etnikai türelmetlenségre késztetnek. Nemcsak a szöveg, hanem a képek se legyenek a sztereotípiák és előítéletek közvetítésének eszközei. 1 A tankönyveknek a nemzeti előítéletek továbbélésében ill. az etnikai előítéletek kiéleződésében játszott szerepéről több kutatás folyt már. Az egyik legfontosabb talán az, amit a Braunschveigi Georg Eckert Intézet végzett a 90-es közepén, amikor azt vizsgálta, hogy a balkánon mi a helyzet ebben a témában (pl. bolgár-török, vagy délszláv népek viszonylatában) 1
Dárdai, Ágnes: A tankönyvek megítélésének minőségi paraméterei. http://www.lib.pte.hu/konyvtarrol/munkatarsaink/dardai/hallgatoknak/pedagogia/a_tankonyvek_minosegi_param eterei.rtf
Mi az oka a nemzeti sztereotípiák tankönyvbe kerülésének: Számos ilyen van, az egyik bizonyára az, hogy részei életünknek. A másik, hogy követei a történetírást, márpedig történetírásunk is ilyen. A harmadik, hogy a tankönyvek nem követeik a multiperspektivitás követelményét, pedig ma már alapvető követelmény egy tankönyvtől, hogy ahogy a tudományos élet sem mentes a vitáktól, sőt lényegét éppen a kontroverziás adja, a tankönyvekben is meg kell jeleníteni a tudományos vitákat. - ennek sajnos egyik ország tankönyvei sem tesznek eleget – legtöbbször egyoldalú információkat közvetítenek, s még csak nem is jelzik, hogy a leírtak nem valamiféle általános tudományos konszenzus eredménye, hanem csupán az adott nemzeti historiográfiáé, vagy egyetlen történészi irányzaté, egyetlen történészé. – vagyis megkérdőjelezhetetlen igazságként jelenítik meg saját véleményüket. 3. Érintett vagyok, s bár mindkét oldalra igyekszem majd csapok egyet-egyet, de nem törekszem valami művi egyensúlyra. Úgy érzem, van egy lapvető minőségi különbség a két ország tankönyvei között, mégpedig a magyar fél javára. Két okkal magyarázom én ezt: - a két nemzeti történetírás közötti különbséggel (ebbe nem mennék bele, bizonyára a szlovák kollégák más véleménnyel vannak), másrészt a két ország tankönyvpolitikájával. Ahol az egyik oldalon a szocializmustól örökölt, csak most már más ideológiák hatása alatt álló államilag monopolizált tankönyvpiac, a másikon pedig egy teljesen liberalizált tankönyvpiac áll. Itt, minden rendszer kiválasztja a maga tankönyvíróit s csak azok könyvei jelenhetnek meg, s juthatnak el a közoktatásba, ott párhuzamosan élnek egymás mellett tankönyvek, s tartalmukkal kell megküzdeniük azért, hogy az olvasókhoz eljussanak. Anélkül, hogy idealizálni akarnám e magyarországi realitást, az hogy melyik az egészségesebb, s melyik segíti elő jobban a tartalmi letisztulást, s egyértelmű számomra. ****************** Ezen bevezető gondolatok után néhány konkrét példa, nem kifejezetten csak szetereotípiákra, hanem mítoszokra, hibás gyakorlatra, rosszindulatú szövegekre: Kezdjük a fogalmaknál, amelyek helytelen használata meghatározza a gondolkodást is. Erre jó példa a nemzeti történelem territóriumának a meghatározása:
A magyarországi könyvek egyik alapvető problémája, hogyan nevezzük meg azt a területe, amelyről írunk. 1918-ig Magyarország, amely jó, de mégis félrevezető, hiszen a diákoknak azt sugallja, hogy egy etnikai államról van szó. Egy kicsit jobb lenne a Magyar Királyság, megmagyarázva, hogy mit is jelentett, s milyen volt az összetétele. A Magyar Királyság északi területeit – függetlenül attól 12. század, vagy huszadik második feléről van szó Felvidéknek nevezik ezek a tankönyvek. – Ezzel számos probléma van (nem az ami miatt a szlovákok nem szeretik, mert egy nemzetnek nincs joga megtiltania a másiknak, hogyan használja a nyelvét). De a 12. sz-ban ez a fogalom még nem létezik, később, amikor a Felföld helyett meghonosodik, akkor sem azt értjük alatta, amit ma. Ma pedig furcsa, amikor politikatörténetről van szó, s nem az itt létező állam neve (Szlovákia megadva) hanem a Felvidék. – én teljesen elfogadhatónak tartom a köznyelvben, de a tankönyv nyelve a legfontosabb helyszíne a szaknyelvnek és a pontos fogalomhasználatnak!! (nem működik az, hogy ma a Kossuth Rádió bizonyos műsoraiban teljesen természetesen használják a rádió munkatárai, azt, hogy az elszakított területeken – mit sugallunk ezzel???!!!) PLD: „…, de a magyar fél elérte, hogy csak annyi magyart telepíthetnek ki a Felvidékről hazánkba, ahány magyarországi szlovák jelentkezik áttelepülésre Szlovákiába.” Salamon: Történelem IV:, 169. – Most egy diák pontosan tudja, hogy ugyanarról a territóriumról van szó???? - A szláv nyelveknek van egy nagy előnyük, plasztikusabban kifejezik a történelmi Magyarország valóságát az Uhorsko kifejezéssel. Egy szlovák számára világos, hogy a közös hazáról van szó, amelynek éppúgy lakosai voltak szlovákok, románok, mint magyarok. Ám ezzel vissza lehet élni, s vissza is élnek vele: Vegyük Julius Bartl könyvét, amely az egyik legrosszabb (módszertanilag s) azok közül, amelyet jelenleg Szlovákiában használnak. Maga a Bartl által fémjelzett sorozat már kiadása idején számos polémia tárgya volt, s a pedagógusok közötti elfogadottsága messze elmarad az alapiskolás tankönyvsorozatétól.2 Ami azonban a leginkább árulkodik a szabadságharchoz fűződő szlovák viszonyról, miközben a tankönyvi szövegek részletesen taglalják és összenemzeti mozgalomként ábrázolják a Štúr 2
A tankönyv didaktikai apparátusát bíráló hangok mellett szólni kell arról, hogy mint az a tankönyv kapcsán kirobbant nyilvános vitában is napvilágot látott a tankönyv első részének M. Kamnický által írt része számos szó szerinti átvételt tartalmaz az alábbi csehországi tankönyvből: Beneš, Zdeněk: Dějiny středověku a prvního století raného novověku. Učebnice pro střední školy. 2. vydanie, Práce s. r. o., Praha 1996. Noha a szerző tagadja a plagizálás vádját, a tények ellene szólnak.
és Hurban vezette szlovák hadjáratokat, arról hogy a forradalmi honvédseregben szlovákok tízezrei harcoltak egyik sem ejt szót. Sőt a gimnáziumi tankönyvnek tudatosan félrevezető a fogalomhasználata is, hiszen a szabadságharc hadseregével kapcsolatban következetesen a „maďarská armáda“ (magyar hadsereg) kifejezést használják az „Uhorská armáda“ (magyarországi hadsereg) helyett, vagyis a szlovák nyelvben meglévő lehetőséget kihasználva a honvédsereget magyar etnikai seregnek minősítik, letagadva azt, hogy abban szlovákok, németek és más nemzethez tartozók is harcoltak. Ezzl pedig tovább éltetik azt a szlovák köztudatban mélyen gyökerező elképzelést, hogy a forradalom és szabadságharc kizárólag magyar ügy volt, amellyel más magyarországi nemzetiségek nem tudtak azonosulni. Problematikus a Szlovákia kifejezés használata akár a középkorra vagy az újkorra is, hiszen a mai fiatal számára – különösen ha a mai államhatárokkal berajzolt térkép van mellékelve – ez azt az érzetet keltheti, hogy mondjuk a 13. sz-ban létezett egy ilyen nevű ország. - De nem csupán azzal találkozni a vizsgált tankönyvekben, hogy visszavetítik a mai határokat, hanem meg is próbálják találni a mai Szlovákia történeti előképeit. A szakközépiskolák számára készült tankönyv például a korabeli magyar állam több térségére kiterjedő hercegségét (dukátus) megpróbálja azonosítani a mai Szlovákia területével, s így leválasztani a Magyar Királyság többi részéről. Eközben a szerzők attól sem riadnak vissza, hogy a valóságnak teljesen ellentmondó információkat közöljenek: „Géza fia, István uralkodásának az utolsó éveiben Szlovákia területe véglegesen a magyar állam részévé vált. Annak önálló közigazgatási egységét alkotta.” 3 - tehát olyan megállapítást, amelyet egy magára valamit adó történész semmiféle egyéb tudományos munkában, mint egy tankönyvben nem nagyon merne leírni. – de miért lehet egy tankönyvben olyat leírni, amit egy tudományos munkában nem – a diákoknak ez is jó??? Ez megoldás, vagyis a jelen határok visszavetítése azonban egyfajta etnocentrikussággal párosul, vagyis ezen a territóriumon belül szinte kizárólag a szlovák etnikumhoz köthető eseményeket ábrázolják, így „Szlovákia” 19. századi kulturális képébe sem Mikszáth, sem Jókai sem az itt megjelenő és működő magyar nyelvű lapok, magyar kulturális szervezetek (de hasonlóan a németek sem) sem férnek bele. - A történelem kisajátításának kérdése: 3
Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Chylová, E.: Od praveku k novoveku. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné učilištia, Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997. 48. p.
A magyar tankönyvekben a szlovákság csak a nemzetiségi kérdés kapcsán jelenik meg, itt-ott (konfliktushelyzetekben), s a magyar történelem így kizárólag magyar etnikai történelemmé válik, a királyainak magyar királyok, s amikor azt hallja egy magyarországi egy szlováktól, hogy Mátyás király a mi királyunk is volt – feldühödik rajta. A veszély ott van, hogy hajlamos azonosítani a magyar etnikai törekvésekkel, s minden eredményét a magyar etnikumnak tulajdonítja. – a Szepességbe látogató magyar turista este – ez is miénk volt (lásd nem az övék – pedig az is), ezt is mi csináltuk – lásd Lőcsei Pál mestere – pedig német ajkú volt még csak nem is magyar – persze hibás az etnikai besorolás – hiszen elsősorban Uhorskói polgár volt. – persze ez fordítva is működik, mert a szlovák tankönyvekből nem derül ki, hogy az egy német város volt, vagy az egy magyar város volt. A szlovák tankönyvekben ugyanez jellemező a mai Szlovákia területe kapcsán, mintha ott mindenki szlovák lett volna múltban is. Pl. a reformáció tárgyalásakor a magyar etnikum mintha jelen sem lenne, A kor kultúrájának bemutatásánál a legszembetűnőbb az a törekvés, hogy csupán a szlovák etnikumhoz kapcsolódó események és személyiségek kapjanak teret. Ezért több olyan a mai Szlovákia területén született vagy tevékenykedő fontos humanista költő nem kap helyet a tankönyvekben, akik magyar nyelven alkottak (mint pl. Balassi Bálint a neves költő, vagy Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén), noha a török hódítás miatt épp a mai Szlovákia területe vált a magyar szellemiségű és nyelvű kultúra egyik központjává is. Ennek a kisajátításának elrettentő példái a jelenlegi szlovákiai honismeret tankönyvek, pl a negyedikesek tankönyve, ahol az egész tankönyv Szlovákia, az itteni természet, lakosság leírásáról szól, de egyetlen utalás sem ara, hogy itt másik is élnek. - ha a szigorúan vet nemzeti karakterológiát vesszük, ilyesfajta tipológiának erősebben a szlovák tankönyvekben találtam meg a jelenlétét. Az előbb említett honismeretkönyv, amely úgy akarja a kisiskolásokkal megtanítani ennek az országnak a honismeretét, hogy meg sem említeti, hogy itt a szlovákokon mások is élnek, vagy valaha éltek az ország lakóival, vagyis a szlovákokkal kapcsolatban a következőket írja: „jó és nemes szívük van, és vidám természetük.” Kérdem n, melyik nemzetnek nincs jó és nemes szíve? Illetve kivel szemben festi el így a szerző a szlovákokat. Talán a szomszédok nem ilyenek? - Beszédes a szlovák gimnáziumi tankönyvek ön és magyarságképe, legalább is, ami a középkori történelemmel kapcsolatban megfogalmazódik. Konkrétan a magyar honfoglalás kapcsán ugyanis előszeretettel hangsúlyozzák a gimnáziumi tankönyvek a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már a Kárpát-medencében élő szlovákok (sicc)
keresztény-földműves kultúrája közötti különbséget, mintegy értékítéletet mondva az egymással össze nem hasonlítható kultúrák között. Eben az összehasonlításban természetesen a földművelés jelenik meg pozitív értékként és a nomádizmus és pogányság negatív jelenségként: a magyarok „mint pogányok pusztították a keresztény templomokat és értékeket, s a lakosság nem gyakorolhatta szabadon hitét.”4 Ugyanennek a felfogásnak a megnyilvánulása az is, hogy a szerzők a magyar nyelvbe bekerült szláv eredetű jövevényszavak segítségével igyekeznek bizonyítani, hogy a honfoglaló magyarok a „fejlettebb hazai lakosságtól” vette át nemcsak a földművelés, de az államszervezés számos kifejezését. – és ezzel már elértünk a ki volt itt korábban, ki volt fejlettebb kultúrájú c. versengéshez, hiszen mindkét ország könyvei saját elsőségüket sugallják. Most szép lenne, ha ugyanezen korszakkal kapcsolatban megnéznénk, hogy a magyar tankönyvek mit írnak a szlovákokról, a gond az, hogy semmit nem találunk róluk, vagyis tudomást sem vesznek róluk. A magyar tankönyvek leginkább a huszadik század kapcsán próbálnak valamiféle képet sugározni a szlovákokról, s ez ugyanúgy nem pozitív. Legalább is nem ilyet sugall Salamon Konrád könyve, aki előszeretettel kategorizálja a csehszlovák politikát egyszerűen csak nacionalistának. – nem érezve azt, hogy ezzel a tanulók előtt a cseh és szlovák nemzette is megbélyegzi. Így pl. a két háború közötti Csehszlovákia jellemzése kapcsán írja. „Gondot okozott a csehszlovák nacionalistáknak a városi önkormányzat….” (56. old), a lakosságcsere kapcsán pedig azt jegyzi meg, hogy „az eredmény csalódást okozott a csehszlovák nacionalistáknak.” (169) - A vizsgált tankönyvekben szó szerint tetten érhető hazugságokat ritkán találni, sokkal inkább az a zavaró, amit elhallgatnak ezek a könyvek: az, hogy a szlovák tankönyvekből hiányoznak azok a magyar történelmi személyiségek, akik a szlovákok számára is példaértékűek lehetnének: Széchenyi, Balassi, és fordítva: Stefánik. Azért találni még olyat is, amelyre – persze nem mondjuk ezt – azt is mondhatnánk hogy tudatos ferdítésekről, füllentésekről van szó: Ilyen az 1938 karácsonyán Nagysurányban agyonlőtt szlovák lány esetének a leírása, amelynek végén a szerző (Robert Letz) azt sugallja, mintha hasonló atrocitásokra más helyen is sor került volna – ám konkrét eseteket nem említ: „A magyar csendőrök és katonák más vidékeken és városokban több embert is agyonlőttek.”5 – saját esetem ezzel
4 5
Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P: Dejepis I. Bratislava, SPN, 2000., 217. p. Letz, R.: Slovensko v 20. Stroročí, SPN, Bratislava, 1997, 35. p.
Illetve az olyan ferdítések, amelyek alapját valamilyen tényleges tény kezeli, de azt egyoldalúan kiemeli a szerző. Erre pl. a Salamon Konrád féle negyedikes tankönyvben számos példa. Csak néhányat: - a szerző leírja, hogy az első köztársaságban 20%-os küszöb a nyelvhasználatban, majd ezt rögtön ellentételezi azzal, hogy „a magyarlakta területeken olyan új észak-déli irányú, hosszúkás járásokat alakítottak ki, hogy a magyarok aránya ne érje el a törvényben megszabott alsó határt.” (56) – hát ebből mi az igaz? (20 járás volt, ahol lehetett) - a magyaroknak 30%-kal kevesebb iskolájuk volt, mint amennyi megillette volna őket: alapvetően milyen iskolákról van szó, milyen adatok alapján mond ilyen sommás véleményt., hiszen .. 1930-ban 17,3% a magyarok aránya, ehhez képest a magyar elemi iskolák aránya 17,5% Persze feljebb rosszabb: polgári 9%, gimi 12,5%, a szakiskoláknál pedig még rosszabb – de ez a sommás 30% félrevezető. S ha már az iskoláknál vagyunk: azt írja, hogy 1951 és 1973 között 233 magyar iskolát szüntettek meg – vagyis egy kemény beavatkozást jelez a magyar oktatás irányába. 1950-ben alig van magyar iskola, akkor nyílnak, s soha olyan fejlődés, mint azokban az években. A valóságos adatok: 1951
1973
Ovik
142
345
Alapiskolák
613 (osztály 1232)
490
Gimnáziumok
1 (6)
20-21 (152)
(2854)
Megszüntetés: közben mennyi szlovákot szüntetek meg – kisiskolák összevonása – mindenki tudja, hogy a hetvenes évek elején ez napirenden volt, így közben a szlovák alapiskolák száma is csökkent 4996-ról 3800-ra. Amint ez előzőkben jeleztem van még mit javítanunk a tankönyveinkben. Ehhez azonban tudatosítni kellene mindenkinek, hogy a tankönyv nem egy lebutított szakkönyv, amelybe féligazságok, alá nem támasztható tények, nemzeti sztereotípiák is elférnek, hanem épp ellenkezőleg a tudományos szöveg egyik legigényesebb formája, ahol úgy kell a tudomány által konszenzusként elfogadott tényeket tálalni, hogy az mindenki számára érthető legyen, miközben azt is jelezni kell, hogy a tények értelmezése nem lezárt, sőt egymással ellentétes értelmezések is érvényesek lehetnek.
