NEMZETI IFJÚSÁGI STRATÉGIA Szakmai észrevételek a munkaanyag társadalmi egyeztetéséhez a magyarországi történelmi keresztény-keresztyén egyházak részéről 2008. április-május folyamán zajlik a társadalmi egyeztetés a Szociális és Munkaügyi Minisztérium (korábban Ifjúsági, Családügyi és Szociális Minisztérium) által felkért szakértői munkacsoport stratégiatervezetéről. E társadalmi vitába kapcsolódnak be a magyarországi történelmi keresztény és keresztyén egyházak ifjúsági szolgálatában tevékenykedő szakemberei az Ökumenikus Ifjúsági Iroda kezdeményezésére. Az alábbiakban olvasható közös értékelésünk a stratégia tervezetéről. Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretnénk, hogy örülünk a stratégiai tervezési folyamat újraindításának az ifjúságpolitikában. Régóta szükség lenne már arra, hogy a terület jövőjéről ágazati részstratégia keretei között is meginduljon az együttgondolkodás, és ennek révén a párbeszéd a civil és a kormányzati csoportok között. Az egyházak készséggel felajánlják szakmai segítségüket és partneri támogatásukat ehhez a folyamathoz, sőt: kezdettől fogva részt vállaltunk volna benne, ha erre lehetőséget biztosítanak számunkra. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az egyházak eddig is és ezután is igen jelentős szerepet vállalnak az ifjúsági munka területén. Tapasztalataikon és szakértőiken kívül az ifjúsági munkában részt venni kívánó fiatal tagjaikat, önkéntes segítőiket, közösségi tereiket is felajánlják az érték- és közösségteremtő szolgálatuk részeként. Annak ellenére, hogy a Stratégia Helyzetelemzése szerint a sportegyesületek után a legfontosabb ifjúsági szervezettípus az egyházakhoz kötődik, az egyházak éppen csak hogy említésre kerülnek a Stratégiában. Az egyházak és gyülekezeteik jogi értelemben nem civil szervezetek, jóllehet tevékenységükben jelentős részük jellegzetesen civil célokat követ. Úgy érezzük, hogy szakmai tapasztalataink, az ifjúsági munkában elért eredményeink, az önkéntességgel kapcsolatos nagy múltú hagyományaink, egyházi intézményhálózatunk mind olyan erőforrást képeznek, melyek kellő alapot nyújtanak ahhoz, hogy egyenrangú partnerekként vehessünk részt az ifjúság, és így a nemzet jövőjét meghatározó szakmai együttgondolkodásban. Ezért is nagy öröm a számunkra, hogy a készülő Nemzeti Ifjúsági Stratégiában közreműködésünk révén esetleg az egyházak által képviselt értékek, egy speciálisan egyházi szempontrendszer is helyet kaphat. Ezzel kapcsolatban itt is szeretnénk jelezni, hogy a társadalmi egyeztetés jelenleg folyó módja és szervezése számunkra kevéssé elfogadható. A kinyilvánított szándékokkal szemben a rövid határidő, az értesítés kapkodó jellege, a megszólítottak szűk köre nem teszi lehetővé az érdekelt csoportok és szervezetek teljes körű bekapcsolódását a tervezési folyamatba, ami egyedül biztosíthatná a Stratégia társadalmi beágyazottságát, támogatottságát és legitimációját. A jelenlegi formában csak partikuláris szempontok érvényesítésére van lehetőség; e helyzet megváltoztatására feltétlenül szükségesnek tartjuk a társadalmi kommunikáció szélesítését, vagyis minél szélesebb körök bevonását.
1/11
A Nemzeti Ifjúsági Stratégia részletes szakmai elemzése Bevezető A célcsoport meghatározása a Stratégiában meglehetősen problematikus. A szöveg az ifjúságot abban a kiterjesztett értelmezésben igyekszik megragadni, amely „a kortárscsoport megjelenésétől a másokért való felelősségvállalásig terjed”. A társadalmi konzultációkon elhangzottak szerint a szerzők itt a fejlődéslélektanban „átpártolásként” említett jelenségre utalnak, vagyis azt tekintik az ifjúság kezdetének, amikor a szülői-nevelői tekintély mellett a kortársak, barátok szocializációs szerepe fontosabbá válik. Az ifjúsági életkor kezdetét így valahol 8-13 éves kor körül kellene meghúzni, de ez a meghatározás a Stratégia szempontjából megfoghatatlan. Ehelyett javasoljuk az egységes 14 éves kort az ifjúsági életkor kezdeteként, ami merőben heurisztikus határ, de eléggé jól kezelhető. Egyrészt annak jogi vonatkozásai miatt (a gyermek ekkortól korlátozottan cselekvőképes), ami lényeges lehet abból a szempontból, hogy a stratégia a politikai-közéleti döntéshozókat célozza; másrészt ebben az életkorban már mindenkinél megjelennek a pubertással összefüggő testi és lelki változások, és sokaknál ez még mindig összefügg az első iskolaváltási, pályaválasztási élményekkel. Az ifjúsági életszakasz vége ennél is meghatározhatatlanabb, ami viszont nyilvánvalóan korjelenség: az életutak pluralitása következtében az egyéni életesemények rendszerint meghatározóbbak a korosztályi identitásban is, mint maga az életkor. Ez tükröződik a Stratégia célkitűzéseiben is, amikor egyaránt megfogalmaz a gyermekvédelem, az ifjúsági vagy a családpolitika, vagy éppen a foglalkoztatáspolitika területén releváns ajánlásokat. Ez szükségszerű következménye a célcsoport heterogenitásának; vannak, akik húszas éveik elején vagy hamarabb is már családot alapítanak, mások harmincas éveikben is a posztadoleszcencia jellegzetes életvilágában mozognak. Azonban a „másokért való felelősségvállalás” mint felső határ, melyet a Stratégia készítői alkalmaznak, szintén fokozatosan alakul ki, és számos összetevője van, pl. az anyagi, a büntetőjogi, az érzelmi, a közösségért való vagy a személyes felelősségvállalás képessége. Egyeseknél már akkor is megjelenhet, amikor a szülői háztartásban élnek, mások életük végéig hiányát szenvedhetik egyik-másik elemének. Ráadásul tágan értelmezve felelősséget vállal másokért például egy fiatal ifjúságsegítő vagy közösségi vezető is. Mindezek miatt is szerencsésebb lenne az ifjúság felső határának esetében is egyértelmű életkorral dolgozni, és irányadónak tekinteni pl. az Európai Uniós alapelveket, melyeket az ifjúságkutatásoknál vagy a különböző ifjúsági kedvezmények esetében érvényesítenek. Célszerű lenne megvizsgálni ezek alkalmazhatóságát a magyar helyzetben. Mindenesetre úgy tűnik, hogy egy saját családban élő, önálló keresettel rendelkező vagy önálló háztartásban élő fiatalnak már nem feltétlenül van ifjúsági identitása akkor sem, ha életkora ezt indokolná; esetükben a kormányzat felelőssége sajátos foglalkoztatáspolitikai vagy családvédelmi intézkedések végrehajtása lenne, amiket nem indokolt pusztán egy ifjúsági stratégiában integrálni, mivel ezek a nagyobb létszámú idősebb korosztályokat éppúgy érintik. Rövid helyzetelemzés A rövid helyzetelemzés ebben a formában szükségtelen lenne, ha a Helyzetelemzés a szakmai gyakorlatnak megfelelően a Stratégia elején kapna helyet. E néhány bekezdés azonban nem is 2/11
a Helyzetelemzés rövidített változata, inkább a Stratégia szükségességét kívánja bemutatni. Ennek megfelelően számos olyan értékelő megállapítást is tartalmaz, melyek megalapozottsága kérdéses. Tapasztalataink alapján téves az a megállapítás, hogy „az ifjúsági korosztályoknak alapvetően megegyezik az értékrendjük, a törekvéseik”. Ennek éppenséggel az ellenkezője igaz. Nem helytálló az a kijelentés sem, hogy „a bonyolultabb társadalmi és gazdasági körülmények ellenére az érintettek jól felkészültek a fennálló helyzethez való alkalmazkodásra”. Sem a megelőző generációk mintái, sem a társadalom különféle szocializációs közegeiben elsajátítható eszközök nem készítenek fel a változó körülményekhez való alkalmazkodásra – amint azt a Stratégia más pontokon hangsúlyozza is; éppen erre az alkalmazkodásra való felkészítés segítése lenne a Stratégia célja, és ez segíthetné „az ifjúságban rejlő erőforrások kibontását”. A Nemzeti Ifjúsági Stratégia célja, helye, szükségessége A Stratégia elvben elsősorban a politikai döntéshozók számára íródik, a kormány, az országgyűlés számára fogalmazza meg azokat a célokat és elveket, melyek megvalósítását kívánatosnak tartja, és amelyeket a döntéshozatalban kiemelt szempontként kellene kezelni az ifjúság élethelyzetének javítása érdekében. Ezért kevéssé érthető, hogy a célrendszer számos eleme olyan célokat és intézkedéseket fogalmaz meg, melyekben a kormányzati szintnek nincs, és nem is lehet illetékessége. Összességében jónak tartjuk azt az elképzelést, hogy az ifjúsági korosztály számára lényeges területeken egyfajta horizontális prioritásként jelenjenek meg az ifjúság szempontjai; a Stratégia egyik feladata éppen az lenne, hogy ezeket a kapcsolódási pontokat elemezze, ami jelenlegi formájában csak hiányosan valósul meg. Azonban nem értünk egyet azzal, hogy az ifjúságügy nem kezelhető szakpolitikaként; meglátásunk szerint a horiztontalitás túlhangsúlyozása ebben a formában csak az ifjúságpolitika intézményes képviseletének elmúlt években történő leépítését leplezi. Szükség lenne arra, hogy a kormányzat azzal is kifejezze az ifjúságügy iránti elkötelezettségét, hogy kormányzati szinten is erősíti a szakterület szakmai irányítását. A stratégiaalkotást szemmel láthatóan nehezíti, hogy más társadalmi célrendszerekről sem jött még létre nemzeti konszenzus, de gyakran a tervezés folyamata sem indult el. A Stratégia szakmai beágyazottsága elképzelhetetlen e nélkül, mivel számos célkitűzésében összefügg más területekkel. A Stratégia szándékai szerint fejlesztési típusú megközelítést alkalmaz. Ez a megközelítés jól alkalmazható szervezetek, települések vagy társadalmi alrendszerek esetében, ezek azonban a Stratégia célcsoportjai között alig vagy egyáltalán nem jelennek meg. Ezzel szemben a készítők a fejlesztésorientált megközelítést a „lehetséges egyéni, közösségi fejlesztésekre” szeretnék alkalmazni, ami meglehetősen szokatlanul hat egy kormányzati stratégiában; véleményünk szerint az állam központi döntéshozatali és végrehajtási alrendszere eleve nem lehet illetékes ezeken a területeken. Más kérdés, hogy a célrendszer kifejtésében ez a megközelítés csak nyomokban érvényesül. Ennél lényegesen helytállóbb lenne az életút-központú megközelítés, amely végig tudná vezetni egy fiatal hipotetikus „karrierjét” az ifjúsági életszakaszon, a belépéstől az abból való kilépésig, a Stratégia által lefedett – és idővel befolyásolt – területeken; ezzel szemben a 3/11
Stratégia valójában problémaközpontú megközelítést alkalmaz, ami csak eseti beavatkozásokat indokol, közép- és hosszú távú tervezésre viszont kevésbé használható. Holott a Stratégia horizontális indokoltságát az adná, ha láthatóvá tenné a korosztály életeseményeinek előzményeit a gyermekkorban, és az ifjúsági életszakasz hatását a későbbi életkorokra – nem beszélve az intergenerációs kapcsolatokról. A Stratégia rendeltetése szerint 15 éves periódust ível át; azonban jelen állapotában kissé esetlenül kezeli az idődimenziót. Akik ma az ifjúsági korosztályba tartoznak, 15 év múlva teljesen más életszakaszban lesznek; a mai gyermekek azok, akik a Stratégia intézkedéseinek első eredményeit élvezhetik. Érzésünk szerint a Stratégia nem vet számot a célcsoport ebből eredő fluktuációjával, folyamatos kicserélődésével; statikus, mindig jelen lévő és permanens adottságokkal rendelkező közegként kezeli az ifjúságot, holott a jövendő célcsoport egyes demográfiai sajátosságai már most előrebecsülhetőek lennének. Vízió (1.1), értékek Bár a vízióban leírtakkal külön-külön egyet tudunk érteni, az abban megfogalmazottakat kissé hiányosnak érezzük. A megközelítés sokszor nem kifejezetten „ifjúság-centrikus”. A vízió legfőképpen a demokratikus értékekre koncentrál. Érdemes lenne emellett a tudást és a munkát is értékként megjelölni. Fontos lenne, hogy a vízió mögött egy olyan emberkép álljon, amelyben megjelenik a felelősség a környezetért és azért a világért, amelyben élünk. Az állampolgári jogok hangoztatása az állampolgári kötelességek említése nélkül rendkívül egyoldalú megközelítés. Hiányosság a hagyományelvű, nemzeti értékek karakteres megjelenése is; bár a vízió említ ilyeneket, de a célrendszerben ezek nem kapnak kimutatható szerepet. A víziónak tartalmaznia kellene, hogy az ifjúság kiemelt szerepet játszik a társadalmi reprodukcióban, a fiatalok értéknek és a sikeres élet részének tekintik a családot és a gyermekvállalást. Érdekes, hogy a Stratégia „erőforrásként” tekint a fiatalokra; kérdés, hogy ez megfelelően számot vet-e a fiatalok sajátos helyzetével és igényeivel? Lehet, hogy a fiataloknak is az a legmegfelelőbb, ha erőforrássá válnak, de nem jelenik meg a Stratégiában, hogy ennek mi az útja, és hogyan befolyásolja ezt a fentebb említett idődimenzió. Hogyan tehető erőforrássá a mai ifjúság, és ha ez már nem lehetséges, hogyan lesz azzá tehető a tíz évvel későbbi, esetleg egy teljesen megváltozott környezetben? A Stratégia a szerzők szándéka szerint kerüli az ideológiai, politikai jellegű elemeket, önmeghatározása szerint semleges; ennek eredményeként többnyire megfoghatatlan az értékrendi elkötelezettsége, ahol pedig megjelenik valami hovatartozásra utaló elem, az a minden értékvállalástól, elkötelezettségtől idegenkedő libertariánus felfogást tükrözi. A Stratégia deklaráltan ideológiamentes kíván lenni, miközben igényt tart az értékközpontúságra. Meglátásunk szerint azonban szükséges lenne az érték és az ideológia kimerítőbb definíciója, hiszen félreérthető lehet nyíltan vállalt értékrendszerek nélkül értékekről beszélni.
4/11
Átfogó cél, Horizontális célok (1.2-3) Az Ifjúsági Stratégia hiányossága, hogy nem fejti ki részletesebben a megemlített átfogó célt és annak viszonyát a vízióval és az alacsonyabb szintű célokkal. A horizontális célok között fontos lenne olyan célokat is megnevezni, mint a közösségiség, magyarság, felelősség és szolidaritás, valamint a társadalmi kohézió javítása. A személyes értékválasztás és elköteleződés támogatása, a közösségek iránti felelősségvállalás és az egymás értékei iránti megértés meggyőződésünk szerint szintén horizontális célként kellene, hogy meghatározza a teljes Stratégiát. Emellett szükségesnek tartjuk, hogy a puszta felsoroláson kívül a megemlített horizontális célokat, azok indokoltságát, egymással és a részcélokkal való összefüggésüket is rövid szöveges leírások mutassák be, a speciális célokhoz hasonlóan. A horizontális célok között megjelenik a fenntartható fejlődés gondolata. Az utóbbi években ez már meghaladott szemléletnek számít; manapság már nem fenntartható fejlődésről, hanem fenntartható társadalomról folyik a tudományos vita. Az Ifjúsági Stratégiában is inkább a társadalom, a kultúra és a természet egyensúlyban tarthatóságáról, és nem a fejlődés ideájáról kellene beszélnünk. Célrendszer (1.4 és következő részek) A Stratégia legfontosabb hiányossága annak éppen leglényegesebb részében, a célrendszer kidolgozottságában található. Tény, hogy a társadalmi vita egyik feladata a célok, prioritások tisztázása lenne, ezt megelőzően azonban feltétlenül szükségesnek tartjuk a meglévő szakmai hibák kiküszöbölését. Tisztázatlan az átfogó célok és a részcélok (a Stratégiában: „Specifikus célok”) viszonya, valamint ezek kapcsolódása a vízióhoz. A szemléltető diagram alapján mintha két kiemelt cél alatt hierarchikusan jelennének meg a részcélok, melyeket azonban a szöveges rész egymás mellett, egyenrangú elemekként tárgyal. Már a részcélok között is megjelennek oda nem illő elemek, pl. olyanok, melyek inkább horizontális jellegűek lennének. A célok szöveges kifejtésében is komoly értelemzavaró keveredések vannak. Az egyes részcélok bemutatása, majd – sorrendben – a kapcsolódó prioritások, intézkedések és projektjavaslatok helyett ömlesztve találunk részcél-, prioritás-, intézkedés- és projektszintű elemeket, minden rendszerezés nélkül. Sehol sem szerepel a prioritásokért, valamint az intézkedések, projektjavaslatok végrehajtásáért felelős intézmények megjelölése és a hozzá tartozó határidő. A kapcsolódó költségigények és a tervezhető források megjelölése terén a Stratégia szintén súlyos hiányosságokat mutat. A részcélokhoz kapcsolódó indikátorok egy része néhol jól megválasztott, máshol igen elnagyolt, egyes esetekben viszont teljesen irreleváns. A Stratégia készítői gyakran olyan adatokat várnak el az Ifjúság 20xx kutatásoktól, melyeket egy nagymintás kérdőíves vizsgálat nem szolgáltathat megbízhatóan, és amelyekre más, hatékonyabb adatgyűjtési módokat lehetne és kellene kidolgozni. Az indikátoroknál használt célértékek a Stratégia jelen fázisában nyilván csak heurisztikusak lehetnek, ez magyarázza alapvető megalapozatlanságukat, nagyvonalúságukat. Ennek ellenére hiányoljuk a kapcsolódást a helyzetkép vonatkozó megállapításaival – ami sajnos a Stratégia egészére éppúgy elmondható. A minimális követelmény az, hogy a célindikátorokként használt jelzőszámok aktuális állásáról a Helyzetképben tájékozódni lehessen. 5/11
Az egyes részcélok értékelése (1.5) 1.5.1. Gyermekvállalás, család A részcél ugyan címszóban deklarálja a családok megerősítésének szükségességét, azonban ezen túl erről semmi több nem szerepel a fejezetben, csupán tényként megállapítja, hogy ezt felváltják más életformák. A család megerősítésének módjáról, eszközéről ennél lényegesen több tényszerű elképzelésnek kell megjelennie a Stratégiában. A családok megerősítése, a gyermekvállalási kedv ösztönzése nem pusztán anyagi kérdés, és nem is egyszerűen a karrierrel való összeegyeztethetőségen múlik. (A fiatalok jelentős számú hátrányos helyzetű rétegei számára a karrierépítés eleve elképzelhetetlen feladat.) A hihetetlenül kedvezőtlen népesedési folyamatok megfordítása csak úgy lehetséges, ha a fiatalok értéknek, a sikeres élet részének tekintik a családot és a gyermekvállalást. Jelenleg a fiatalok igen nagy arányban nem a – gyakran szegénységgel járó – nagycsaládot, hanem a magas színvonalú fogyasztást tekintik értéknek. Ennek megváltoztatásához nélkülözhetetlen, hogy a családot a kormányzat is központi értékként kezelje. Az állam felelőssége kinyilvánítani, hogy a párok gyermekszületésének elősegítése társadalmi helyzettől függetlenül kiemelt prioritás a számára. A kisgyermekes anyák munkahelyproblémáira nem csupán az ifjúsági ágazati stratégiának kell megoldást találni, az elsősorban a foglalkoztatáspolitikai stratégia feladata lenne. Nem igazán lehetséges olyan fenntartható támogatási forma, ami egy munkaadót érdekeltté tehetne a szülő nők foglalkoztatásában. Ennél is fontosabb feladat lenne előmozdítani, hogy a társadalom, és így a munkaadók is értéknek tekintsék a gyermeket, vállalva a fiatal szülők foglalkoztatásával járó versenyhátrányt is. Hazánkban a bölcsődehálózat már szinte megszűnt, tisztázni kellene, melyek azok a magyar specifikumok, melyeket érdemes megtartani, s mi az, amiben konkrét változtatásokra van szükség (pl. mit akar kezdeni a GYES rendszerével a magyar társadalom). A bölcsődei, óvodai férőhelyek számának növelése elképzelhetetlen másképp, mint az intézményrendszer jelenleg is folyó leépítésének visszafordításával. Valamennyi településen mindenki számára elérhetővé kell tenni ezeket a közszolgáltatásokat. A normatív támogatás mellett vagy helyett új, fenntartható támogatási formákat kell kidolgozni. 1.5.2. Munkavállalás A részcél neve pontatlan, helyesebb lenne pl. az „Önálló egzisztencia”. Ugyanakkor meg kell fontolni, hogy a családalapításhoz hasonlóan az otthonteremtés is önálló célként jelenjen meg a Stratégiában. Bár nem közvetlenül a mostani címben megnevezett célhoz tartozik, de helyeslendő elképzelés, hogy az utóbbi években leépített lakástámogatási rendszer helyreállítását a Stratégia fontos feladatként említi. A fiatalok elhelyezkedésének ösztönzése nem oldható meg kizárólag ifjúságpolitikai eszközökkel; hiányzik a foglalkoztatáspolitikai stratégiához való kapcsolódás bemutatása. A pályakezdők elhelyezkedésének támogatása hátrányosan érinthet más csoportokat, mivel a munkaadókat a pályakezdők rövidtávú alkalmazására ösztönzi. A munkaidő csökkentése, megfelelő hatásvizsgálatok és támogató intézkedések nélkül elhamarkodott lépés: a munkaadók jelenlegi adó- és járulékterhei mellett ezek nem a foglalkoztatottság emelkedését, hanem inkább az aktív munkavállalók további megterhelését eredményeznék. 6/11
1.5.3. Esélyegyenlőség, szolidaritás E témának a specifikus célok helyett sokkal inkább a horizontális célok között lenne a helye, ennek megfelelően meg is jelenik szinte minden elem követelményei között. A fejezet túlságosan rövid ahhoz, hogy érdemben kifejtené a két téma fontosságát és egymáshoz való viszonyát. Az itt említett területi kiegyenlítés nem ifjúságpolitikai, hanem gazdasági és területfejlesztési cél. A téma kapcsán az előítéletesség említése egyoldalú megközelítést tükröz: mind az esélyegyenlőség, mind az előítéletesség problémája lényegesen több dimenziót ölel fel, a kettő összefüggése is ennél jóval bonyolultabb kérdés. Az ehhez a célhoz kapcsolódó indikátorok egyike a gyermekszegénység visszaszorítását tűzi ki célul, de a kapcsolódó intézkedési javaslatokból nem derül ki, hogy hogyan fordítaná meg a magyar társadalom az egész Európában növekvő tendenciát a gyermekszegénység terén. Az előítéletesség mérése az ifjúságkutatás eszközeivel megbízhatatlan indikátor, mivel a közbeszéd hatására az előítéletesség egyre inkább látens formában jelentkezik. Az ifjúságpolitikai döntéshozatal demokratizálása nem csak ehhez a speciális célhoz tartozik, sokkal inkább horizontális szintű igény lenne. Ennek intézkedésszintű gyakorlati kidolgozása is a Stratégia feladata lenne. 1.5.4. Tanulás és környezete A részcél elején olvasható – valójában a helyzetelemzésbe kívánkozó – értékelő megállapítás a magyar oktatás elfogadhatatlan minőségéről és hatékonyságáról szakmailag túlzó és megalapozatlan. Az eredményesség megállapításakor többnyire a nemzetközi PISA felmérésre szokás hivatkozni; ez a tudás gyakorlati alkalmazását méri, a tudás ismeret-típusú elsajátításának magas hatékonyságáról inkább a nemzetközi diákolimpiákon elért eredmények a megfelelő mutatók. Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyeznünk, hogy a PISA vizsgálat készítésében komolyabb részt kéne vállalni a magyar szakembereknek, hiszen az oktatás felmérésében csak a nyugati értékmérők dominálnak, a kelet-európai sajátságok figyelembevétele nélkül. A magyar közoktatás rendszere kevésbé részesíti előnyben a gyakorlati alkalmazást, amire nagyobb hangsúlyt kell fektetni, de az egész oktatási rendszer átállítása az elméleti, lexikális tájékozottság rovására hosszú távon bizonyosan káros. A szövegkörnyezetben igen nehezen értelmezhető az iskolákat nem eléggé demokratikus voltában elmarasztaló megállapítás. Oktatás tekintély nélkül nem létezik; a fiataloknak pozitív értékeket közvetítő példákat kell látniuk, e nélkül alapvetően sérül az oktatás hatékonysága. Más kérdés, hogy ez a tekintély honnan származik; súlyos probléma, ha ezt már csak a jog biztosítja; de ha a fenntartására már a jog eszközei sem nyújtanak biztosítékot, az a teljes intézményi munkafolyamatot ellehetetleníti. Az oktatás demokratizálása alatt érthetjük azt, hogy az iskola legyen a demokrácia gyakorlóterepe. Formálisan a diákönkormányzatok ezt célozzák; lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ez a forma tartalommal is megtöltődjön. A korosztályra jellemző a mintakövetés a kortárscsoport tagjai között, ennek az önképzőköri modell megfelelő lenne. A gazdasági élet szereplőinek bevonása a közoktatásba nehezen indokolható; nekik elsősorban a felsőoktatás tervezésében és a szakképzésben kellene szerepet biztosítani. A közoktatásban ennél lényegesen fontosabb lenne a társadalmi környezet, vagyis a szülők, a közvetlen települési környezet és a kulturális intézmények bevonása az oktatási munkába. 7/11
Az iskolai reform kapcsán keveredik a hátrányos helyzetű, a speciális nevelési igényű és a roma származású diákok problémáinak köre. Mindhárom teljesen különböző oktatási és nevelési feladatot jelent az iskolák számára, és teljesen más fajta szakmai kihívások elé állítja az intézményeket. A szegregáló intézmények büntetése mellett nem jelenik meg az integráció szakmai és anyagi elősegítése, valamint a sikeres törekvések (anyagi) támogatása sem a célok között. A speciális nevelési igényű fiatalok helyzetén sokat javítana, ha a tanulási képességeket vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottságok, valamint a nevelési tanácsadók jelentősebb forrásokból gazdálkodhatnának. Az igény felismerése nem kizárólag az iskolák felelőssége. Sokszor a diagnosztizálás sem megoldható, mert nem elegendő a kapacitás; biztosítani kellene, hogy már egészen fiatal korban azonosítani lehessen a problémát. Az elmúlt években leépített szakképzési rendszer valóban megerősítésre szorulna. A szegregáció csökkentése azonban nem a szakképző intézmények felelőssége; az, hogy a hátrányos helyzetűek nem jutnak el odáig, általában a társadalmi lemorzsolódással függ össze. A legkorszerűbb technikák bemutatása nem lehetséges jelentős állami források és a piaci szereplők hathatós bevonása nélkül. Az európai szintű szakképzési minőségbiztosítás bevezetéséhez előbb a tárgyi feltételeket kell megteremteni. Az érettségi utáni gyakorlati szakképzésnek bizonyos mértékig a felsőoktatás szűkítése adhatna teret; másrészt a korai munkába állás kényszerének és a megélhetési nehézségeknek a csökkentése. Sok esetben a tanulók családja a gyermek nagykorúvá válása után is anyagi támogatásra szorulna. A stratégia a non-formális pedagógiai módszerek erősítéséért sok mindent tenne, ami jó kezdeményezés, emellett azonban azt is tisztázni kell, hogy az iskoláknak milyen szerepet szán ebben a stratégia. Minden pedagógiai rendszer lehet eredményes is; az új módszerek bevezetése lehet egy jó eszköz, de semmiképpen sem cél. Az iskolai szolgáltatások bővítésével, az iskolalátogatási kötelezettség, a napközi és egyéb szabadidős foglalkozások fejlesztésével, vagyis az iskolai oktatás és nevelés kiszélesítésével az esélyegyenlőségért is tenni lehetne. Az oktatási intézmények legfontosabb szerepe az oktatási munka mellett a közösségteremtés lenne, különösen a családhiányos környezetből, sérült vagy hátrányos helyzetű családokból érkező gyermekek és fiatalok esetében, hogy felnőve ők maguk közösség- és családalkotó személyiséggé válhassanak. Ennek elősegítésére támogatni kellene a megfelelő tanári kompetenciák megszerzését. Az oktatási munkában is a közösségi nevelést kellene erősíteni, a csoport- és projektmunka ugyanis ezen a területen kevésbé eredményes. A részcél elemei között nem jelennek meg az oktatási rendszer hagyományos magyar értékei, pl. a tudásszomj, a tanulás révén való előrejutás szemlélete. A Stratégiából nem derül ki világosan, hogy mennyiben építene a hazánkban már meglévő kezdeményezésekre és működő rendszerekre, mint a közoktatás elindult átalakítása, az európai szintű gyógypedagógiai hálózatunk, a gyermekétkeztetési rendszer (hiszen nem minden európai országban megoldott a gyerekek iskolai étkeztetése), a teljes iskoláztatás. A kapcsolódó intézkedések közül több már elavultnak is tekinthető. A pályakövetési rendszer az Új Magyarország Fejlesztési Tervben helyet kapott, kialakítása már megkezdődött. Az új 8/11
személyre szabott oktatási és nevelési módszerek adaptálása a Suli-Nova program keretében már zajlik. Számos szervezet biztosít személyre szabott pályaorientációs tanácsadást, kérdés, hogy szükséges-e ezt az iskolák feladatává tenni (több intézmény végez ilyen tevékenységet is). A tehetséggondozásra létrejött az Arany János Tehetséggondozó Program, ennek kiszélesítése, forrásainak bővítése, valamint a felsőoktatásban ekvivalens program elindítása lenne inkább a feladat. A nyelvi kompetenciák erősítésére elindultak a nyelvi előkészítő osztályok (NYEK); inkább az a probléma, hogy nyelvterületre csak a tehetősebbek jutnak el, az egyenlőtlenség csökkentése ezen a területen kívánatos lenne. Már milliárdokat fordítanak kompetenciafejlesztésre, de még mindig nincs meghatározva, mit jelent a kompetencia. A szakképzés piaci igényekhez igazítása már megvalósulóban van, például a regionális fejlesztési és képzési bizottságok révén. A lemorzsolódás egyik legfontosabb ellenszere a kistelepüléseken az óvodák, iskolák megtartása lenne. Ezeket nem lehet közösségi ifjúsági szolgáltatásokkal hatékonyan kiváltani; a Stratégia egyébként e szolgáltatások kifejtésével is adós marad. A diáksport lehetőségeinek bővítésére az egyik első lépés lehetne a nemrég megvont diáksport-normatíva visszaállítása. A kiemelkedő tanáregyéniségek differenciált bérezése és adminisztratív terheik csökkentése érdekes felvetés; azonban az egész oktatási rendszer adminisztratív terheinek csökkentése központi döntést igényelne, és a bérezés még mindig nem elégséges a megélhetéshez. A részcélban a felsőoktatás meglehetősen elnagyolva jelenik meg. Az „operacionalizált irányítási rendszer” szemben áll az egyetemi autonómia igényével. Felmerül az a lehetőség is, hogy a kis egyetemek eltűnésével megszűnik a magyar felsőoktatás színessége, és rétegigények kielégítése nem lesz lehetséges. A tanárképzésről alig esik szó; fontos lenne, hogy növeljék az iskolai és iskolán kívüli gyakorlat arányát a tanárképzésben. Meglehetősen zavaró, hogy a jól és hatékonyan működő hallgatói érdekképviseleti rendszer átalakítása a kitűzött célok között van. Az átalakítás indokairól és tervezett módjáról ugyanakkor semmit nem közöl a Stratégia. 1.5.5. Kultúra, fogyasztás A részcélban leírtakat általában elfogadhatónak érezzük. Ezen kívül jobban hangsúlyozni kellene a formális és informális közösségek szerepének erősítését a kultúrálódásban. A célok között jelenjen meg a nemzeti kultúra kiemelt támogatásának fontossága. Lényegesnek tartjuk, hogy a passzív befogadás és aktív kultúrafogyasztás mellett az ifjúság is egyre nagyobb lehetőséget kapjon tehetsége kibontakoztatásában a művészeti alkotó tevékenység és az alkotások bemutatása révén. Az intézmények támogatása és pályázati lehetőségek révén az állam hatékony segítséget nyújthat a fiatal művészek bemutatkozásához, elindításához. A tolerancia, egymás kölcsönös megismerésének és megbecsülésének előmozdítása érdekében a nemzetközi csereprogramok mintájára hazai pályázati lehetőségek segíthetnék a belföldi csoportok közös kulturális tanulását is. 1.5.6. Tudatosság és társadalmi integráció A részcél egységességének rovására túlságosan sok területet próbál felölelni, az egészségtudatosságtól a bűnözésen és a közéleti részvételen át a (kifejtés nélkül maradt) fenntartható fejlődésig. (Helyesebben: fenntartható társadalom, lásd fenn.) Az egyes területek fontossága vitathatatlan, érdemes lenne némelyikkel más struktúrában, külön is foglalkozni.
9/11
A részcél kifejtése a hátrányos és kisebbségi helyzetűekkel kiemelten foglalkozik, emellett azonban nem szentel kellő figyelmet a „középhelyzetű” ifjúság integrációs problémáinak. Kiemelt prioritásként kellene kezelni a veszélyeztetett csoportok leszakadásának megelőzését is. Elvi képtelenség az önkéntes tevékenység központi koordinációja. A kormány nem rendelkezhet az emberek szabadidejével. Az ifjúság közéleti részvételének, politikai szerepvállalásának ösztönzésére létrehozni szándékozott mintaprojekteknél garancia kell arra, hogy ezek paritásosan, tehát valamennyi politikai csoporthoz kötődően és azoktól függetlenül is egyenlő esélyekkel működhetnek, ill. hozhatók létre. 1.5.7-9. Civil társadalom; Erőforrások és feltételek; Ifjúságügy, ifjúsági szakma, ifjúsági munka A három részcél viszonya egymáshoz, a megelőző célokhoz, valamint a szétválasztás szempontjai nem egyértelműek, ez a Stratégiában bővebb kifejtést igényel. Meg kellene fontolni az itt szereplő célok, prioritások és intézkedések újrastrukturálását. Meggyőződésünk szerint az ifjúsági civil szféra elsődleges feladata nem különböző szolgáltatások nyújtása vagy közfeladatok átvállalása, hanem mindenek előtt a közösségteremtés. A mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája a közösségek hiánya. A közösségszervezés egyik fő oka, hogy nincsenek kellő számban felkészült, hozzáértő, rátermett közösségi vezetők. Nem számít ma értéknek a közösséghez tartozás, a közösségért végzett munka és felelősségvállalás. A közösségek értékének kormányzati szintű kommunikálása és anyagiakban, intézkedésekben megmutatkozó megbecsülése jelentősen javíthatna ezen a helyzeten. A célok bemutatásából nem derül ki, hogy kik lennének a közfeladatokat is ellátó civil szervezetek, hogyan jönnének létre, és munkájukat milyen törvényi háttér segítené. Az ifjúsággal foglalkozó civil szervezetek, piaci szereplők és önkormányzati kezdeményezések normatív támogatása mellett, úgy érezzük, természetes igény az egyházi ifjúsági munka és az egyházakhoz kötődő civil szervezetek normatív támogatottsága is. Ez lehetővé tenné az ifjúsági munka színvonalának egységesülését és emelését, szakmai képzések, tréningek szervezését és az azokon való részvételt, valamint az önkéntesek szélesebb körű bevonása mellett hivatásos munkatársak fő- és mellékállású alkalmazását is. Az ifjúságsegítő és közösségszervező munka egységes szakmai kompetenciáinak meghatározásakor törekedni kell arra, hogy az a civil szervezetek és önkénteseik számára minél kevesebb adminisztrációs kötelezettséggel járjon, és az ezzel kapcsolatos képzés minél kisebb leterheltséget jelentsen. Az erre fordított idő ugyanis a szervezetek saját létfontosságú tevékenységétől vonódik el, ami sok szervezet puszta fennmaradását is veszélyeztetné. Ne felejtsük el, hogy a civil tevékenységek jelentős részét az emberek többsége csekély szabadidejében végzi. Emellett a kompetenciák megszerzésének esélyeit tekintve éppúgy súlyos egyenlőtlenségek és szelekciós mechanizmusok érvényesülnek, mint a társadalom más területein. Ezzel kapcsolatban meg kell fontolni, hogy képzés helyett a civil és egyházi ifjúsági munkában szerzett tapasztalat beszámítható legyen a kompetenciakövetelmények 10/11
teljesítéseként. A követelményeket a tevékenységek jellegének és az elvárható felelősség szintjének megfelelően differenciálni kell; nincs egységes ifjúsági munka, amint egységes ifjúság sincs. A követelmények kidolgozásában a már most is működő formális és informális képzéseket, ifjúsági vezetőképzéseket kell alapul venni, és a megfelelő szakmai színvonalú képzések utólagos elismerését is lehetővé kell tenni. A kvantitatív célindikátorok helyett kvalitatív mutatók alkalmazása lenne célszerűbb. Nem a szervezetek számának növelése, hanem a meglévők fejlesztése; nem a taglétszám, hanem az elért, bevont fiatalok számának emelése, és tevékenységük minőségi javulása lenne kívánatos. Helyzetkép (3. rész) Sajátos megoldás, hogy a szokás és a logika szerint a stratégia elejére kívánkozó helyzetkép itt a Stratégia utolsó fejezeteként kerül bemutatásra. Ennek a megoldásnak nincs különösebb indoka, mi tehát a bevett sorrendet kívánatosabbnak tartanánk. Első áttekintésre jó tényfeltáró, viszonylag tárgyilagos, de igen adatszegény áttekintést kapunk. Valamennyi területet nyilván jóval részletesebben is be lehetne mutatni a rendelkezésre álló anyagok alapján, de ennél komolyabb hiányosság, hogy a kiválasztott adatok nincsenek egységes koncepció szerint elrendezve. A jelenlegi helyzet hosszú távú hatásairól nem esik szó, csupán a 3.1.1. alfejezet címe tesz erre egy beváltatlan ígéretet. Hiányoznak a tényeket összevető, értékelő összegzések; azokat egy SWOT-elrendezésű kiértékelésbe gyűjtötték össze, mint a Stratégia szerzőinek szubjektív megállapításait. Ez komoly szakmai hiba; a SWOT-analízis szubjektivitás nélkül, tárgyilagosan elkészítendő elemzési módszer. A táblázat elrendezése különben sem felel meg a SWOT definíciójának (belső befolyásolható erősség – belső befolyásolható gyengeség – külső nem befolyásolható lehetőség – külső nem befolyásolható fenyegetés), ehelyett téves besorolásokat és azokat kommentáló megoldási javaslatokat is tartalmaz. A mellékelt trendvizsgálat („T-analízis”) nem felel meg a szakmai követelményeknek: az egyes pontok megalapozottsága, kidolgozottsága nem elégséges, a vizsgálati szempontok kiválasztása pedig igen esetleges. Éppen a Stratégiában tárgyalt problémacsoportok várható nemzetközi alakulása nem jelenik meg köztük, a felsorolt nemzetközi trendek összefüggése a Stratégia céljaival tisztázatlan. Átgondoltabb problématérkép készítése lenne kívánatos. A záró fejezet („Az ifjúságpolitika és intézményrendszere 1990-től napjainkig”) igen egyoldalú értékelést, és elfogultságából adódóan kisebb tárgyi pontatlanságokat is tartalmaz. Általában semmi sem indokolja, hogy a Stratégiában ebben a formában egyáltalán szerepeljen egy ilyen külön áttekintés, így szerintünk kívánatosabb lenne teljesen kihagyni. Egyéb észrevételek: Az anyag jelentős nyelvi lektorálást igényel. Az együttműködő egyházak képviseletében: Ökumenikus Ifjúsági Iroda Magyar Katolikus Püspöki Kar Ifjúsági Bizottsága Magyarországi Református Egyház. Zsinati Ifjúsági Iroda Magyarországi Evangélikus Egyház Ifjúsági Bizottsága Budapest, 2008. május 23. 11/11
