Nemzetben él a nyelv Hódi Éva
Bevezető gondolatok Valamennyien ismerjük, és érzelmileg is közel állónak érezzük a Széchenyi Istvánnak tulajdonított, ma már szállóigévé vált mondást: „Nyelvében él a nemzet.” Számos írónk, költőnk tett hitet a fenti gondolat jegyében. Keresztury Dezső a következőképp fogalmazta meg vonatkozó gondolatait: „Egy nép történelmi azonosságának legfőbb őre és kifejezője …mégiscsak a nyelv”. …. „Nyelvében él – Keresztury szerint – „a természetesen nőtt, a maga hajlamai, lehetőségei, szokásai és jelleme szerint kialakult társadalmi-szellemi közösség, amelynek óriási erkölcsi, teremtő történelemformáló erejéről és szabadságáról Herder is beszélt.” (Anyanyelv és nemzet. Lőrincze breviárium. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi konferencia, 1999. 68. o.) A fenti gondolat azonban nem teljesen igaz. A történelem bebizonyította, hogy léteznek, létezhetnek olyan nemzetek is, amelyek sanyarú múltjuk során elvesztették nyelvüket, de attól még nemzettudatuk megmaradt, nemzeti létük mind a mai napig erőteljesen meghatározza történelmük alakulását. Ha nem akarunk a fentebb elmondottakra közvetlen környezetünkből, mondjuk a balkáni népek köréből példát hozni, megemlíthetjük pl. az íreket, akik nemzeti nyelvük elvesztése ellenére is harcosan őrzik nemzeti létüket. Lőrincze Lajos a közismert szállóigét kifordítva arról ír, hogy „Nemzetben él a nyelv”. Szavait idézve a következőképp fogalmazhatjuk meg e gondolat lényegét: „A nyelv, magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erő. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, szimbóluma, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség (csoport, nép, nemzet) is megtartója a nyelvnek. A közösségben, népben, nemzetben él a nyelv. Kívüle nagyon nehezen.” (u.o. 70 . o.) Lőrincze Lajos a fentebb elmondottakat még kiegészíti azzal, hogy rámutasson: a „nemzetben él a nyelv” felfogásából teljesen téves az a következtetés, amellyel napjainkban elég sokszor találkozunk: a nyelvi norma fellazulásából, a mai magyar nyelvhasználatban tapasztalható pongyolaságokból egyesek gyakran a nemzeti lét végveszélybe kerülésére következtetnek, egyenesen a nemzethalál pusztulását vizionálják. Már a fentebb említett példák alapján is nyilvánvaló, hogy nyelv és közösség viszonya nagy körültekintési igénylő, igen érzékeny kérdés, melyre vonatkozóan számos értelmezés látott napvilágot, és attól függően, milyen nézőpontból ítéljük meg, igen nagy felfogásbeli különbségek lehetnek a különböző megközelítések és értelmezések között. Alábbi dolgozatunkban a nyelv és közösség hagyományosabb megközelítéséből szeretnénk kiindulni, a dolgozat második felében pedig a nyelv és közösség új értelmezésének egy-két vonatkozásait villantanánk fel. Nyelv és közösség hagyományos értelmezése A nyelv fogalmának meghatározásában általában mindenki egyetért. Nem vita tárgya, hogy a nyelvet az emberek közti kommunikáció egyik fő eszközének tekintjük, társadalmi jelenségnek, mely bizonyos jelek és szabályok rendszeréből áll. Az is nyilvánvaló, hogy egy nyelv csak addig maradhat élő nyelv, amíg egy közösség használja. A nyelv használata beszédben és írásban nyilvánulhat meg. A beszélő azonban egyénileg használja a nyelv adta lehetőségeket, s hogy mit
választ ki a nyelvi rendszerből, ez már mondanivalója, ismeretanyaga, hangulata, maga a beszédszituáció és ezernyi más tényező függvénye. Nyelv és közösség viszonya, összefüggése már a fent felvázolt néhány alapvető ismérv alapján is egyértelműnek látszik. Nem létezhet nyelv társadalmi megállapodás nélkül, anélkül hogy egy közösség elfogadná és használná azokat a jeleket és szabályokat, amelyek nélkül a nyelv nem tölthetné be kommunikációs, ismeretközlő szerepét ember és ember kapcsolatában. A kérdés másik oldala is igaz: konkrét beszélők nélkül önmagában nem létezne élő nyelv. A nyelv és közösség viszonyában az egyik érdekes és izgalmas, sokat vitatott kérdés, hogy az egyén fejlődése során milyen szerepe van az anyanyelvnek, és két vagy több nyelv ismerete a személyiség fejlődésében pozitív vagy negatív szerepet játszik. Jelenleg talán inkább afelé hajlunk, hogy a több nyelv tanulását szorgalmazzuk. Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy! – hallottuk nem egyszer gyerekkorunkban nyelvtanárunk buzdító szavait, miközben reménytelenül birkóztunk német órán a szenvedő szerkezetekkel, és sehogy se akart a fejünkbe menni, hogy mitől hímnemű a szekrény és mitől semleges nemű az ablak. Mások inkább arra a felfogásra hajlanak, hogy az anyanyelv minél tökéletesebb elsajátítása révén tudjuk pontosan kifejezni érzéseinket-gondolatainkat, s a kommunikációnak mégis az lenne a lényege, hogy megértessük magunkat. Íróink-költőink megrázó módon vallottak anyanyelvükhöz fűződő bensőséges kapcsolatukról. A mai világban a mai körülmények között számunkra talán az anyanyelv feladás és az ebből fakadó következmények vizsgálata lehet az egyik aktuális kérdés nyelv és közösség viszonylatában. Napjainkban úgy az anyaországban, mint a határon túlra szakadt nemzetrészekben igen komoly kivándorlási hullámmal kell szembenéznünk. E kivándorlási hullám folyományaként már indulásnál is tisztában kell lenni azzal, hogy akik útilaput kötnek a talpukra, azzal a szándékkal teszik, hogy asszimilálódjanak a befogadó közösségbe, s ez az anyanyelv visszaszorulásával, idővel pedig az anyanyelv elvesztésével jár. Mekkora veszteség az egyén szempontjából az anyanyelv elvesztése? Pótolhatja-e egy másik, esetleg több nyelv ismerete, vagy pótolhatatlan veszteség az egyén számára? Induljunk ki abból a gondolatból, hogy éppúgy, mint ahogy életünket is készen kapjuk, kéretlenül, anyanyelvünket sem magunk választjuk meg: születésünknél fogva beleszületünk egy nyelvi közösségbe, s e közösség révén, mire eszmélkednénk, már elsajátítjuk e közösség nyelvét, melynek segítségével kommunikálhatunk e közösség tagjaival, érzéseinket, vágyainkat, törekvéseinket e nyelv segítségével hozzuk a minket körülvevő világ tudomására, mint ahogy e közösség tagjai is hasonlóképp járnak el velünk szemben. Az anyanyelv azonban nemcsak nyelvi jelek és szabályok rendszere, de jóval több annál: a nyelvben megjelenő közösségi tudat, szemlélet- és látásmód megjelenítése is. Mire anyanyelvünket úgy, ahogy elsajátítjuk, ezt a látás- és szemléletmódot is észrevétlenül magunkévá tesszük, beépítjük tudatunkba, és eszerint fogjuk érzékelni és értelmezni a világ dolgait. Azt is mondhatnánk talán, hogy anyanyelvünk nemzeti közösségi létünk lecsapódása személyiségünkben, a miénk, ameddig élünk, állandóbb minden más közösségi kapcsolatnál. Magától nem szűnik meg, végigkíséri életutunkat, csak tudatosan szabadulhatunk meg tőle, de akkor se teljesen: látás-és szemléletmódunk még akkor is őrzi/őrizheti anyanyelvünk által elsajátított világlátásunkat, ha a kommunikáció során más nyelvi jelekkel és szabályokkal élünk. Hogy mekkora veszteség számunkra anyanyelvünktől megszabadulni, más nyelvre felcserélni, ez nagymértékben függ attól, hogyan ítéljük meg nyelv és társadalom viszonyát. Megítélhetjük úgy is, hogy igazából nincs is közük egymáshoz, merő kitaláció az egész, de megítélhetjük úgy is, hogy a kettő mindennél jobban feltételezi egymást. A társadalmi mozgások nyelvi lecsapódása
nemcsak történelmi távlatokban, de még aktuális szinten is tetten érhető. Ha például a mai magyar társadalom napjainkban megfigyelhető mozgásainak nyelvi vetületét nézzük, én kapásból három jellegzetességet emelnék ki: a „kioktatósdit”, a „fenyegetősdit” és a nyelvben is megjelenő hisztériát. Jaj annak, aki nem tudja kapásból, hogy mi a NAV, a MÜPA, az APEH, a TAJ, az OPNI, a THM és társai, alaposan megkapja a magáét, ha tájékozatlanságából véletlenül elárul valamit! A „fenyegetősdi” a hivatalok, intézmények részéről megnyilvánuló kedvelt nyelvi megnyilvánulási forma, alighanem mindenki találkozott már vele. Bepereljük, bírósági úton behajtjuk, feljelentjük, levonjuk, elárverezzük, felszámoljuk, megszüntetjük, pótdíjat fizettetünk, megbüntetjük és még a végtelenségig lehetne sorolni, mi mindennel fenyegetőznek a hivatalok gyakran még azelőtt, hogy valaki valamilyen mulasztást követne el. A tömeghisztéria pedig teljes egészében megüli az egész magyar társadalmat. A médiában hisztérikus hangon közlik a legprózaibb hírt is, hogy aztán ez a hisztérikus hangvétel átterjedjen az élet különböző színtereire: intézményekre, családra, utcai kommunikációba. Augusztus utolsó napjaiban az egész média azon a „drámai” eseményen szörnyülködött, hogy egyes iskolákba még nem érkeztek meg a tankönyvek. Aztán azon, hogy megérkeztek, de milyenek! És hogy mit írnak benne, az végképp szörnyű! Ha belegondolok, annak idején minket, iskolás gyerekeket egyáltalán nem érdekeltek augusztusban a tankönyvek, a szüleinket pedig még kevésbé. Sőt, kisebbségi helyzetben nagyon sok helyen egyáltalán nincs tankönyv. Azóta láttam az új tankönyveket. Mit mondjak? Szépek. Indokolatlan a hisztéria velük kapcsolatban. Nyelv és közösség, nyelv és társadalom kapcsolata számos aspektusból megközelíthető. Bárhogy is gondoljuk, az azért meggyőzőnek látszik, hogy nem könnyű az anyanyelvről leválni, sőt, saját szándéka és elhatározása szerint sem tud az ember könnyen asszimilálódni más nyelvi kultúrába. Példának felhozhatjuk erre a külföldre kivándorolt honfitársaink százezreit, akik minden törekvésük ellenére sem tudnak első generációs kivándoroltként tökéletesen beilleszkedni a szívük szerint választott új nyelvi közösségbe. Nyelv és közösség új értelmezése Napjainkban a hagyományos, általánosan elfogadott értékrend válságáról beszélhetünk. Az élet minden területén felbomlottak az általánosan elfogadott normák, válságba került a család, a haza, a közösség fogalma és tartalma, hogy helyette az én kerüljön a figyelem középpontjába. A „valósítsd meg önmagad” az általánosan elfogadott norma, s ha nagy nehezen mégis létrejön pl. a család, számos esetben az se egész életre szóló elkötelezettséget jelent, legfeljebb ideig-óráig tartó érdekközösséget. Nem marad érintetlenül ebben az általános, mindenre kiterjedő értékválságban a nyelv és a közösség fogalma és viszonya sem. A nyelv hagyományos, beszélt és írott változata mellett napjainkban számolnunk kell egy újabb változattal, melyet e-nyelvnek szoktak nevezni. A közösség vonatkozásában pedig a virtuális vagy internet-közösségek létrejövetele jelent kihívást a ma embere számára. Az e-nyelv kialakulása szoros összefüggést mutat mindazoknak az elektronikus eszközöknek a megjelenésével és viharos gyorsasággal történő elterjedésével, amelyek jószerivel nélkülözhetetlenné váltak mindennapjainkban. Mobil telefonok, tabletek, komputerek, internet és egész sor más hasonló elektronikus szerkentyű nélkül már elképzelni se tudnánk életünket. Az enyelv kialakulása ezeknek a készülékeknek a megjelenésével és elterjedésével van összefüggésben – az e-nyelv ugyanis ezek segítségével jön létre, használata ezekkel az eszközökkel történik, ezek nélkül önállóan nem létezik. E készülékek használata során szöveggel, képpel, hanggal együtt tudunk kommunikálni, s e kommunikáció során kedvünk szerint alkalmazzuk vagy sem a konvencionális nyelvtani szabályokat, a nyelvi normát - általában
inkább nem -, többször a használók maguk találnak ki az elfogadott nyelvi formáktól eltérő nyelvi megoldásokat, írásmódot, szóalakokat, képeket (smájlikat) és ezer más megoldást. Számos jó oldala, pozitívuma van az újfajta nyelvi kommunikációnak, A korábbiaktól eltérően minden képzeletet felülmúl az az ismeretgazdagság, amellyel e kommunikáció révén gazdagodhatunk. Az információgazdagság mellett ezek elérésének gyorsasága, mindenki számára való hozzáférési lehetősége egyértelműen imponáló. Ugyanakkor mindenki számára lehetőséget ad arra is, hogy bármire vonatkozóan bármit közzétegyen az interneten, másokat is tájékoztasson valamiről, másokkal is megosszon bizonyos információkat, nincs cenzúra, bármiről bárki véleményt mondhat, hozzászólhat, tetszését vagy nemtetszését kifejezheti, még csak indokolnia sem kell, elég, ha csak a tetszik vagy nem tetszik kis képre kattint rá. Az információgazdagság ellenére természetesen számolni kell azzal is, hogy mindez kontrollálhatatlan és kontrollálatlan egyveleget alkot, sok a téves információ, félrevezető ismeretanyag, de ez már legyen a felhasználó gondja – ügyeljen rá, mit használ fel a kínálatból. Az új nyelvi kultúra megjelenése és mindenki számára hozzáférhető volta következtében minden korábban meglevő különbség eltűnőfélben van: a gyerekek is simán hozzájuthatnak nem nekik szánt anyaghoz, az e-kultúra világában nincsenek tabuk, szemléletbeli vagy erkölcsi gátlások, kompetencia kérdések, teljes az egyéni szabadság és ezzel együtt a felelősség vállalás teljes hiánya. Az új nyelvi kultúra először a fiatal generációk körében hódított, de napjainkban már igen elterjedtté vált a meglettebb korosztályok körében is. Bekerült a mindennapi életbe, olyannyira, hogy a mai élet nem is képzelhető el ezek egyik vagy másik vonatkozása nélkül. Az e-nyelvi kultúra kialakulása új közösségi formák kialakulásához vezet. Mint ismeretes, ún. közösségi portálok jöttek létre, közösségi oldalak, melyek keresztül e közösségekhez tartozó személyek kapcsolatot tartanak egymással. „Már több ezer barátom, ismerősöm van a Facebookon” –dicsekedett egyik rég nem látott kedves ismerősöm, miközben azon gondolkodtam, vajon hogyan lehet úgy létezni, hogy napokig ki se mozdul a lakásából? Hát így, a virtuális közösségén keresztül. Ezek az ún, közösségek nem nagyon hasonlítanak a klasszikus közösségekhez: tagjaik akár a világ különböző pontjain élhetnek, akár soha nem is találkoznak egymással. Vajon mégis mi az oka, hogy ilyen nagy népszerűségre tudtak szert tenni? Valószínűen az emberben valahol ott él a közösséghez tartozás elementáris igénye, s e virtuális háló igen alkalmas arra, hogy a ma embere, aki idegenkedik attól, hogy bármiért is felelősséget vállaljon, e laza közösségen belül megtalálja helyét. Érdekes módon a közös érdek nem szükséges az új típusú virtuális közösség tagjai számára –legfeljebb a csoporton belül kisebb csoportban jelenik meg -, ami nélkül viszont igazi közösség nem képzelhető el. Mi most pl., akik itt ülünk a teremben, egy konkrét közös érdek miatt jöttünk el ide: nevezetesen a meghirdetett téma, a nyelv és közösség kapcsolatáról szeretnénk valamit megtudni. Egy virtuális közösség számára nem a közös érdek a meghatározó, de létrejöttében egy lazán értelmezett bizalomnak van szerepe – a tagok egymást ajánlják -, s emellett el kell fogadni, egyet kell érteni a közösségi normákkal, amelyek a csoporttrendet meghatározzák. E laza szerveződés mellett létrejövő viruális közösségek rendkívül mobilak – gondoljunk csak arra a nemrég az újságokban megjelent hírre, miszerint Belgiumban egy diáklány a születésnapjára meghívta a barátait, de véletlenül nem a szűkebb baráti kört tartalmazó gombot nyomta meg, hanem az ismerőseit tartalmazó teljes listát, melynek folyományaképp a kisvárost ezrével lepték meg a bulira érkező fiatalok, megállt az élet, óriási dugók alakultak ki, és a rendőrségnek kellett közbelépni a helyzet normalizálása érdekében. Igen érdekes kettősség kialakulása jellemző e közösségi portálokra. Egyfelől ott a folyamatos elérhetőség lehetősége – hiszen az adott csoporton belül bárki számára azonnal elérhető vagyok, másfelől viszont ott a teljes elszigeteltség, a teljes magány lehetősége: elképzelhető, hogy egyszál
magam ülök a számítógépem előtt, és a maga fizikai, konkrét valóságában akár napokig nincs ember, aki rám nyitná az ajtót. A számítógépem előtt ülve megteremthetek akár egy virtuális valóságot is, amelynek semmi köze sincs a konkrét valósághoz. Teremthetek magamnak egy virtuális személyiséget, kiadhatom magam másnak, mint aki vagyok, virtuális vágyakkal, tervekkel, lehetőségekkel, megteremthetek egy virtuális életet, ami köszönő viszonyban sincs valós életemmel és az abban elfoglalt szerepemmel, s ezt egy szempillantásnyi idő alatt megoszthatom mással vagy másokkal, belebújhatok virtuális alteregóm bőrébe, ami igen súlyos problémákat tud okozni úgy az egyén, mint a közvetlen környezete számára. Hogyan viszonyuljunk hát az új nyelvi kultúra és az új, virtuális internetközösségek kérdéséhez? Vitathatatlan, hogy ezek pókhálószerűen egyre jobban behálózzák életünket, nem tudjuk kivonni magunkat ezek hatása alól. Az is vitathatatlan, hogy ezek megjelenése nem használ a nyelvi normának, csökken a nyelvi szabálykövető kommunikáció, és felerősödnek a csoportokat – és nem a nyelvközösség egészét - összekötő nyelvhasználati szokások. A virtuális közösségek megjelenése és térhódítása nem használ a nemzeti érdek és nemzeti elkötelezettség erősödésének sem, hiszen e csoportokban inkább a tömegmédia által sugallt globális tudatformáló tendenciák markáns jelenlétével számolhatunk. A mi feladatunk és felelősségünk nem arra irányul, hogy próbáljuk megakadályozni vagy visszaszorítani az új nyelvi kommunikáció és az új virtuális közösségek terjeszkedését – ez egyébként is értelmetlen erőfeszítés lenne -, hanem inkább az a feladatunk, hogy találjuk meg nemzeti nyelvünk és közösségünk számára az újonnan megjelenő kommunikáció és közösségi hálók keretében fellelhető és hasznunkra fordítható lehetőségeket. Irodalom: Szécsi Gábor: Nyelv, média, közösség - Közösségfogalom és nyelvi kommunikáció az információ korában. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013. Anyanyelv és nemzet. Lőrincze breviárium. A kötet anyagát válogatta, és szerkesztette Graf Rezső. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi konferencia, 1999. Jelentés a magyar nyelvről. Szerkesztette Balázs Géza. Budapest: Inter – Magyar Szemiotikai Társaság, 2010. Nyelvészetről mindenkinek. 77 nyelvészeti összefoglaló. Szerkesztette Balázs Géza. Budapest: Inter, 2011.
