Németül álmodom – magyar feliratokkal
Georg Kövary
kávéházi történetei PESTER LLOYD KIADÓ BUDAPEST
Németül álmodom – magyar feliratokkal Georg Kövary kávéházi történetei
PESTER LLOYD KIADÓ BUDAPEST 2002
ogy ebben a könyvecskében azokat az emlékeimet gyûjtöttem össze, amelyek egy-egy kávéházhoz fûzôdnek, annak indítóoka a magyarországi kávéházi kultúra másodvirágzása. Ez a föltámadás régóta esedékes volt, a böjt túl sokáig tartott. Budapest hatalmas lépést tett az ismert európai metropoliszokkal való egyenrangúság irányába. Fölébredt a régi, szabad életérzés. Szerény személyemet is kellemesen érinti, hogy a magyar fôváros ismét a kávéházak városa lett, vagy legalábbis lesz. A kávéház mindig is annyira az életemhez tartozott, mint Ginger Rogers Fred Astaire-hez. A kávéház második otthonom, munkahelyem, azelôtt fôhadiszállásom, ma az általános érthetôség kedvéért headquarteromnak nevezném. Mindenesetre legkedvesebb tartózkodási helyem. E környezet iránti szeretetemet jóapámtól örököltem. Hasonló foglalkozásunk, meg a történelem is belejátszott életrajzomba, amelynek szerves része lett a kávéház. Az elsô világháború után alig néhány évvel láttam meg a napvilágot Pesten, ahol legkisebb gyermekkoromat átéltem, azután elemistaként Berlinben lettem még aligha értô, inkább álmélkodó tanúja a Weimari Köztársaság végének és a Hitleráj kezdetének, majd ismét Budapesten gimnazista mivoltomban láthattam, hogy sokaknak balra fordult a sorsa, mert a politika itt is jobbra fordult. Megéltem a német–olasz–magyar tengelyt. Az volt a jelszó, hogy „Tengelyre, magyar!”, pedig kormányzónk ellentengelynagy volt. Kitört a második világháború, nekem az elsô, de így is elég volt, német megszállás, nyilas uralom, a béke beköszöntével pár percnyi lélegzet igazi demokrácia ígéretével, amelyet nem váltottak be, hanem le. A himnusz átíródott: szélsôbalsors tépett bennünket sokáig. 1956-ban fogtam vándorbotomat, magam mellé vettem kétszázezer honfitársamat, és Bécsben újrakezdtem. Az osztrákok nagy tetszésemre ugyancsak imádták a kávéházat. Ennek okát magyar származású írójuk, Alfred Polgár aforizmájában így fogalmazta meg: – Mert így kiszabadulhatnak hazulról anélkül, hogy friss levegôt kellene szívniuk.
H
A New York Kávéház kártyaszalonja 1920 körül
8
9
Kisgyerek a kávéházban húszas években édesanyám az akkori legjobb kávéház, a New York kártyaszobájának bérlôje volt. Jómagam a legjobb csecsemôkorban jártam, illetve dehogyis jártam, még beszélni is alig tudtam, amikor egy ízben magával vitt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy idejekorán megismertesse velem az élet komoly oldalait. Az ölében ültem, orrom elôtt a kártyák, amelyeket kezében tartott. Nem lehettek számomra teljesen ismeretlenek, hiszen már megéltem kártyázó mamámat, valahányszor barátnôi látogatóba jöttek. Anyuka tehát az ölébe vett engem, kiterítette kezében a kártyákat, én rámutattam az egyikre és érthetôen, már amennyire azt beszélôképességem megengedte, fölkiáltottam: – Gyóker! A leleplezett tromf kártya, a dzsóker, nem hozott nekem szerencsét. Föltehetôen én voltam a legfiatalabb szórakozóhely-látogató, akit valaha is kitiltottak egy kávéházból. Színhelyváltozás, ámde egyelôre anyuka marad a fôhôsnô. Nemzôatyám öt esztendôn át mûködött berlini kabarészínpadokon meg filmstúdiókban, amelyeket annak idején mûtermeknek hívtak. Én azalatt az elemi iskola látogatásával csaptam agyon az idômet. Mivel arrafelé németül folyt az oktatás, kénytelen voltam kétnyelvûvé válni. A cselekmény ideje: a harmincas évek eleje, amikor a Weimari Köztársaság végét járta, míg a nemzetiszocialista ôrület árnyai szemmel láthatóan terebélyesedtek. A választások elôtti hetekben a nappalok azzal teltek, hogy a nácik és a kommunisták igyekeztek saját igazságukat egymás fejébe verni, éjjelente pedig egymás fejét verték be. Sötétedés után ugyanis fölvonulások, fáklyásmenetek, utcai csatározások voltak mûsoron. Az atmoszféra hátborzongató volt, mint valamelyik késôbbi Hitchcock-filmben, csakhogy ez esetben nem mûvészi élvezet vagy szórakozás forgott fönn, hanem a visszataszító valóság. A bohémek törzsasztala azokban az idôkben a Romanisches Caféban állt, ám honfitársaink inkább a Hessler kávéházat frekventálták. A cím: – ez szinte magától értôdô – Budapester Strasse. Kis kóstoló a prominens törzsvendégek listájából: Alpár Gitta opera- és operettprimadonna, Bársony Rózsi Ufa-szubrett, Ábrahám Pál zeneszerzô, Nóti Károly forgatókönyvíró, Székely István filmrendezô, Ivan Petrovich, Verebes Ernô, Halmay Tibor filmszínész és így tovább. Tulajdonképpen Magyarisches Cafénak kellett volna nevezni a népszerû találkozóhelyet. Egyszóval apámnak egyik este fontos tárgyalása volt a Hesslerben egy filmgyártásvezetôvel. Csak a helyszínen jött rá, hogy kéziratát, amely a megbeszélés tárgyát képezte, otthon felejtette. Fölhívta anyámat és megkérte, hozza magával sürgôsen a nélkülözhetetlen kelléket. Anyuka nem
volt félénk teremtés, nem teketóriázott sokat, hanem útnak indult. Talán arra gondolt, hogy a fáklyások ellenségeikkel lesznek elfoglalva és ôt észre sem veszik. Hogy taxit rendeljen, aligha fordult meg a fejében, hiszen a jármû megakadna a tumultusban. Útközben azonban, a dübörgô lábak százainak láttára és hallatára, a sajátjai elkezdtek reszketni, a szívdobogása pedig versenyre kelt a teli torokból szavaló és üvöltô kórusokkal. Egyszerre csak a véletlen, a sors, a szerencse – nem kívánt törlendô, én az elsôt húzom ki, mert abban nem hiszek – segítségére sietett. A férfi, aki leszólította, bizonyára kalandot keresett, nem segítségre szoruló embertársat. Szövege roppant eredeti volt: – Hová, hová, szépasszony? Elkísérhetem egy darabon? Édesanyám jól megnézte magának az idegent és megállapította, hogy jó kiállású, nagy darab férfipéldány lépdel mellette, aki kiválóan alkalmas testôrnek. Elfogadta a kíséretét. A bátorító fogadtatásra az aszfaltbetyár nem sokáig várt a kérdéssel: – Megiszunk valahol egy kávét? Anyuka ellenkérdéssel válaszolt: – Megfelel a Hessler?
10
11
A
Berlin, Potsdamer Platz, 1930
Az ajánlat megfelelt a gavallér úrnak. Anyukának az ismert okokból ugyancsak. Így jutott védôkísérettel céljához. A kávéház ajtajában az ismeretlen ismerôshöz fordult és így szólt: – Kíváncsi vagyok, milyen arcot fog vágni az uram, ha egy idegen úrral állítok be?! Hogy a sohatöbbénemlátottnak miképpen sikerült szinte gyökeret eresztve kôvé merevedni és ugyanabban a szent pillanatban levegôvé válni, örök rejtély marad elôttem, de nagyjából így végzôdött édesanyám beszámolója.
Hesser kerülô volt, kivétel. Anyuka kalandja után saját élményeimre kapcsolok vissza. Elsô tudatos kávéházi látogatásom idején – tizenkét éves koromban ismét szülôvárosomban – nem mint kisdiák, hanem mint filmszínész léptem át a szóban forgó intézmény egyik helyiségének szent küszöbét. A „Kismama” címû német nyelvû mozidarabban egy hotelboyt alakítottam, és mint ilyen egy mondatot is elmondhattam a fölvevôgép elôtt. Mondatomat ugyan a kutya sem hallotta, mert azt teljesen elnyomta a szálloda elôcsarnokának a lármája, de a tény tény marad: a mondat elhangzott. Azonkívül még több jelenetben fordultam elô, ide-oda siettem, sürögtemforogtam, tisztelegtem és némán vettem át parancsokat, beszálltam a liftbe és még egynéhány jelentôs föladatot végeztem el. A fölvételek a Hunnia Filmgyárban készültek. A fô- és címszerepben Gaál Franciska, a harmincas évek szupersztárja tündökölt. Ha ez a megjelölés annak idején még nem is volt ismeretes – a fogalomhoz tartozó szeszélyekkel és allûrökkel a mûvésznô már nagymértékben rendelkezett. Állandóan elkésett, aminek következtében folytonfolyvást változtatni kellett a forgatás elôírt tervén. Ha kedve úgy tartotta, pihenôórát iktatott be, úgyhogy az amúgy is már fölfordított sorrendet megint a feje tetejére kellett állítani. Ilyen alkalmakkor jeleneteket vettek elô, amelyek eredetileg egészen más idôben kerültek volna sorra. A filmesek nem állhatnak le munka közben kényük-kedvük szerint, mert az idô pénz, a filmköltségek minden perce vagyon. A forgatás a szokottnál megerôltetôbbé vált. Azon a napon, amelyet igyekszem ecsetelni, valamennyi részt-
vevô boldog volt, amikor a délutáni órákban végre kikiáltották az ebédszünetet. Tulajdonképpen a kantinban szándékoztam egy falatot magamhoz venni, ám ki tudott volna ellenállni egy pár idôsebb statisztakollegám ajánlatának, hogy magukkal visznek a szomszédos kávéházba. A csábítás erôsebb volt, mint nyeszlettségem. A meghívás a felnôttség érzését keltette bennem, végtére is a fiúk már 17-18 évesek voltak. A biliárdasztalnál kívántak erôt gyûjteni a rájuk váró föladatokra, nekem a nézô szerepe jutott. Tisztában voltam vele, hogy késôbbi életem számára fontos dolgokat tanulhatok, még ha egyelôre nem sokat értettem is abból, ami szemem elôtt lejátszódott. Tetszett nekem, hogy a botot, amellyel a különbözô színû golyókat taszigálták, úgy hívták, ahogyan a nevem kezdôdik. És izgalmasnak találtam, hogy a játékosok idônként baleseteket okoztak, hiszen többször emlegették a karambol szót. Önfeledten drukkoltam minden egyes játékosnak minden egyes játékos ellen. Hogy ezalatt az idô nem állt meg, éppoly kevéssé vettem észre, mint a nagyok. Csak arra ébredtem az álmodozásomból, hogy valaki nyakon csípett (valóban, szó szerint csípte a nyakamat, úgy tartott vasmarokkal) és erélyesen szidalmazott. A fönnhangon folytatott korholás tartalma akörül forgott, hogy bizonyos naplopók tetemes károkat okoznak egy nemzetközi filmtársaságnak, amennyiben tiltott módon tetszésük szerint meghosszabbítják az ebédszünetet, hogy játékszenvedélyüknek hódolhassanak, miközben az egész stáb vár a haszontalanokra, akikre éppen szükség van a következô jelenethez. A fejmosás persze az egész csoportnak szólt, de nagy része rám zúdult, a kölyökre, aki a többiek elôtt föl akart vágni mint biliárdbajnok. Megszégyenülten szaladt vissza a csapat a stúdióba, az egyik tag kicsit elsírta magát. Azt hiszem, én voltam az illetô. Heinrich Kosterlitz német rendezô folytathatta munkáját. Emlékeznek rá? Nem egészen? Talán mert késôbb Hollywoodban, ahol egy sor sikeres filmet hozott létre, Henry Kosterre rövidítette a nevét. ô volt az, aki évtizedekkel késôbb az osztrák-német közönségkedvenc O. W. Fischerbôl hollywoodi sztárt akart faragni. Végül ô volt felelôs azért, hogy O. W. az elsô forgatási nap után hazautazott. Nem értették meg egymást. A rendezô munkamódszerét az osztrák származású mûvész túlságosan hollywoodinak, gépiesen szívtelennek találta. Mellesleg – az a személy, aki értünk jött a kávéházba és engem személyesen nyakon csípett, nem valamiféle kifutófiú volt, hanem magas rangú személyiség. A producer, az istenség maga: Joe Pasternak. Mond önöknek ez a név valamit? Gondolom, igen, mert ô késôbb Amerikában sem változtatta meg a nevét. Megelégedett annyival, hogy már ifjúkorában gondoskodott angol keresztnévrôl. Joe, akinek magyar származását szülôhelye, Szilágysomlyó bizonyítja, Hollywood egyik legnépszerûbb filmhatalmasságává vált. Mint tehetségkutató is nagy nevet szerzett magának. Ô fedezte föl többek között Elvis Presleyt.
12
13
***
A
ávéházi életem egyik legemlékezetesebb találkozása Karinthy Frigyessel, a magyar irodalom egyik óriásával való randevúm volt. Azzal a férfival, aki ifjúságától kezdve haláláig egy enciklopédián dolgozott, csodálatos verseket költött, valamint mélyenszántó filozofikus gondolatokkal teli könyveket írt, és folytatta a Gullivert, amiért a magyar Swiftnek is nevezték. A nyilvánosság kizárólag humoristaként és szatirikusként ismerte el. E mûfajok magyar földrôl származó szerzôi valahányan az ô epigonjai vagyunk. A honi olvasótábor tôle tanult meg nevetni, külföldön szinte teljesen ismeretlen maradt. A „bûnös” ebben szójátékokkal átitatott szuverén stílusa, amely nem fordítható le egyenértékûen. No de nemcsak mulatni – aggódni is megtanult a belföldi olvasó Karinthytól. „Utazás a koponyám körül” címû utolsó regényében mesterien, rendkívül plasztikus módon ecsetelte, hogyan fedezte föl önmagán saját agytumorának szimptómáit. Egyenként, valamennyit, még az orvosok elôtt. A második rész a Pesten és Bécsben végzett vizsgálatokkal foglalkozik, amelyek a laikus diagnózisát igazolták. A könyv happy enddel végzôdik, a sikeres mûtét leírásával. A befejezô rész hôse – mármint Karinthy mellett – a világhírû stockholmi agysebész, Olivecrona professzor. A mû átütô sikere azzal a következménnyel járt, hogy valóságos pánik tört ki Budapesten – az olvasók nagy része azt képzelte be magának, hogy agytumora van. Néhány évtizeddel késôbb András fiam lefordította a könyvet németre. A kiadók elutasító indoklása szinte egyöntetûen az volt, hogy Friedrich Karinthy nem eléggé ismert a német nyelvterületen, márpedig életrajzi mû esetében az olvasónak ismernie kell a fôhôst. Ez csak logikus, nemde? Ha egy bizonyos ország íróját meg akarjuk ismertetni más nemzetek tagjaival, le kell fordítani a munkáit. De az nem megy, ha ismeretlen. Mivelhogy ismeretlen. Ezt a tünetet úgy hívják, hogy circulus viciosus. Nos, én részemrôl Frici bácsi közeli ismeretségével dicsekedhetem. Édesapám egyik legjobb barátja volt. Legalábbis közvetve az ô hibája volt, hogy
jóatyám nem lehetett jelen születésemnél. Ugyanis éppen filmezett. ô volt a „Mozibolond” a hasonnevû filmszkeccsben. (Lehet, hogy ezért lettem én is egész életemre mozibolond?) Ez a mûfaj, amely filmrészletekbôl és élô színpadi betétekbôl állt, régesrégen kiment a divatból. Egy részükhöz Karinthy Frigyes írta a forgatókönyvet. Három ízben „apámra írta” a fôszerepet. Már kiskoromtól fogva látogatta egymást a két család. Az élet igazságtalan: nekem a Karinthy-gyerekekkel kellett játszanom, ahelyett hogy az apjukat hallgathattam volna. De az sincsen kizárva, hogy annak idején még más szemmel néztem a dolgokat, és amúgy is elônyben részesítettem a kortársaim társaságát. Saját személyes találkozásaink közül a legutolsó maradt kitörölhetetlenül emlékezetemben. Családunknak a Dunakorzó Kávéház teraszán volt találkája Karinthy Frigyessel. 1937-et írtunk, és én tizenöt esztendôsen elsô hosszúnadrágomban feszítettem. Anyám mindjárt föl is hívta erre a világraszóló tényre az éppen megérkezô nagy író figyelmét. Úgy fogalmazott, ahogyan orvosok szoktak közlekedni öreg paciensekkel, akiket az ô véleményük szerint gyámság alá kell helyezni: – Tessék csak nézni, Frici bácsi, nekünk már hosszúnadrágunk van! Karinthy végignézett rajtam, fitymáló pillantással fölmérte a lábam szárán fityegô díszt, és ennyit jegyzett meg: – Nekem is. Majd leült közénk, és nyomban szórakoztatni kezdte az egész társaságot. A náci veszélyt hozta szóba: – Hitler nem emberi lény… – mondta. – Én állatkertben tartanám, ketrecbe zárnám, etetése ekkor meg ekkor, naponta kétszer elôvezetném a nagyérdemû közönségnek, hogy na most mutasd meg, Adolf, hogy tudsz bömbölni… Késôbb megkérdezte, olvastuk-e már frissen megjelent könyvét. Apám bevallotta, hogy még nem. Erre vagy egyórás elôadásban elmesélte nekünk az Utazást a koponyája körül. A teljes regényt. Egyéni, eredeti módján ment végig a cselekményen, emelte ki a mondanivalót, idézett jelentôsebb mondatokat. Kevés dologra vagyok olyan büszke, mint hogy elsô ízben Karinthy szájából, nem írott, hanem élô szavaival ismertem meg ezt a mesterA Baross Kávéház mûvet.
14
15
Karinthy Frigyes
K
Évadzáró helyett pályakezdés akorlat teszi a mestert. Talán e közmondás ismeretében igyekeztem már kölyökkoromban kapcsolatba kerülni a kávéházakkal. A tökmag egy-egy látogatásától a törzsvendég rangjáig persze hosszú volt az út. Az elsô önálló kávéházi megbeszélés egy másik felnôttel közvetlenül érettségim után játszódott le hivatásbeli tárgyalás formájában. A cselekmény színhelye a Baross Kávéház volt a József körúton. Az elôzmény: amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, de a film is vonzott. Már régen az voltam, amit édesapám a Karinthy-filmszkeccsben személyesített meg: mozibolond. Mint „realista” tisztában voltam azzal, hogy az írás mint fôfoglalkozás nem sokat hoz a konyhára. Mint álmodozó azon töprengtem, nem lenne-e okosabb a filmrendezô mesterségét választani és azzal egy lapát pénzt keresni. (Hogy végül is a kenyértelen hivatás mellett döntöttem, az bizonyára kezd lassacskán derengeni a nyájas olvasónak.) Németh Dezsô filmgyártásvezetô hajlandónak mutatkozott arra, hogy fölvegyen engem csapatába volontôrnek, azaz fizetés nélküli tanoncnak. Új jobom részleteinek megbeszéléséhez a Barosst választottuk. Németh az „Egér a Palotában” címû vígjáték megfilmesítésére készült. A történet egy fiatal lányról és egy nagy szállodáról szólt. A forgatást néhány nap múlva szándékozta megkezdeni külsô fölvételekkel Lillafüreden. Hiszen ott játszódott a sztori a Palota Szállóban. Szerzôdtetésemnek csupán az állt az útjában, hogy bár már letettem az érettségit, az iskolaév még az „érettek” számára sem ért véget; hátra volt még az évadzáró ünnepély az érettségi bizonyítványok kiosztásával. Tehát hasfájással indultam a tárgyalásra, amely elôreláthatólag amiatt fog zátonyra futni, mert az iskola nem „bocsát szabadon” a hivatalos határidô elôtt. Szerencsémre a producer közölte velem, hogy délelôtt telefonon beszélt a gimnázium igazgatójával, aki megértést tanúsított. Fölmentést kaptam az évadzárón való jelenlét kötelezettsége alól, szüleim engedélyt kaptak rá, hogy helyettem ôk vegyék át érettségi bizonyítványomat, jómagam azonnal eltûnhetek Lillafüred irányába. Elsô kávéházi tárgyalásomat tehát siker koronázta. Ha nem is százszázalékos. Azt hiszem, utólag elárulhatom: a kávé csöppet sem ízlett nekem. A feketét, amelyet felnôtt gyanánt kötelességemnek tartottam rendelni, a többszörös cukorutánpótlás ellenére is túl keserûnek tartottam. Idôvel hozzá kellett szoknom, mint a kamasznak a dohányzáshoz; az is utálatosnak tûnik, mielôtt rabjává válik az ember, de az élet megpróbáltatásain át kell esni.
atalmas filmkarrierem két-három hét múlva véget ért. Bár megálltam a helyemet mint mindeneslány, illetve -fiú, nem kerestem további kapcsolatot ez irányban. Ha késôbbi pályafutásom folyamán több ízben érintkezésbe jutottam is ezzel a szakmával – idônként mint filmdramaturg, mint forgatókönyvíró, sôt mint filmszínész is –, végleg az írásnak köteleztem el magam. A legközelebbi alkalmakkor a kávéházak már nem mint kezdô filmest, hanem mint újságírót és írót fogadtak be. Atyám nyomait követtem, aki irodáját kávéházakban rendezte be. Elôszeretettel látogattam ugyanazokat a helyeket, amelyeket ô frekventált. Példának okáért a Dunakorzót, ahol nagybácsikámnak valóban irodája volt. Magyarázata az, hogy Gyula bácsi foglalkozására nézve könyvelô volt, és a közkedvelt Duna-parti találkozóhely tulajdonosa volt a fônöke. Több lokál tartozott a hatáskörébe, de természetesen szüksége volt egy központi munkahelyre, és azt a Dunakorzóban találta meg. Utána mentem jóapámnak a paradicsomi New Yorkba, a Japánba, melynek helyén ma az Írók Könyvesboltja mûködik, végül többek közt két Caféba, amelyeket Kôváry szénior (annak idején, vagyis az ô idejében ez a cím még ôt illette) praktikus meggondolások alapján törzskávéházaivá nevezett ki. Egyikük a Bucsinszky volt, az Erzsébet körút és a Wesselényi utca sarkán lévô lakásunkkal szomszédos házban, a másik a Terminus, több mint egy évtizedig tartó mûködésének színhelye, a Terézkörúti Színpad mellett. Oda tért be a próbák után vagy az esti elôadások elôtt, hogy megírja kabarétréfáit. A csöndben nem szállta meg az ihlet, kellett neki a zümmögô zaj, a levegô zsongása körülötte, a szivarfüsttôl ködös arcok, a nevetgélés, kiáltások által megszakítva, mint „Fizetni!” vagy „Kovács urat kérjük a telefonhoz!”, röviden a kávéházi atmoszféra.
16
17
Gy
A Dunakorzó 1910 körül
H
Mindezt mint életterét, a füléhez hatoló beszédfoszlányokat csészecsörömpöléssel mint az „Élet” címû színdarab aláfestô zenéjét élvezte. Csak megszólítani nem volt szabad senkinek, az kihozta a koncentrálásából. Kivéve, ha szeme elôtt valami tipikus kávéházi történet játszódott le, amelyet aztán megörökített. Ilyenkor földolgozta az esemény alapjául szolgáló ötletet, kiépítette, amennyiben hozzáadta humorát és fantáziáját. Így lett nem ritkán valóságos háttere egy-egy szatírájának, bohózatának, zenés egyfölvonásosának. Egy ízben olyan gyöngyszem jött létre tollából, hogy mindhárom változatban értékesítette. A téma: a legtöbb kávéház nem rendelkezik ruhatárral, az emberek kabátjukat könnyelmûen a fogasra akasztják, és egyszerre csak – volt kabát, nincs kabát. A kávéház nemcsak írók, hanem kabáttolvajok kedvenc munkahelye is volt. Apám szemtanúja volt egy tettes és vele együtt mindjárt egész bandája leleplezésének. Kiderült, hogy minden egyes tag valamiféle különleges szerepet vállalt az akcióban, a kabát kiválasztásától a kiszemelt zsákmány és tulajdonosa megfigyelésén át a lopás kivitelezéséig. Fôleg ez a precíz szervezés keltette föl a szerzô érdeklôdését. (Még mindig legközelebbi fölmenô rokonomról van szó.) A kidolgozott bohóságban egy gengszter egy kevés aggyal és sok szívvel rendelkezô balfácánt alkalmaz, aki nemcsak tûri, hogy egy idegen tolvajbrigád saját csapatának fölsôruházatát elzabrálja, hanem ráadásul még egy rászoruló senkiházinak ajándékozza fônöke értékes bundáját. „A kabáttolvaj”-t lefordították németre is, úgyhogy mind Budapesten, mind Berlinben olvasható volt folyóiratokban és látható a kabarészínpadokon.
Az esernyô ermészetesen apámat mint mintaképemet követtem abban is, hogy firkász-tanyámat kávéházakban ütöttem föl, és hogy helyben lelt témákat dolgoztam föl. Példaként hadd idézzek meg egy short storyt, amelyben esernyôk játszák a fôszerepet. No meg saját karakterem, amelynek fô vonásai közé tartozik a feledékenység meg a szórakozottság. Ez a két rokon tulajdonság nálam nem öregségi tünet; már ifjúságom óta magammal cipelem ôket, akárcsak az esernyôt.
T
Georg Kövary felolvasóestje a gyõri Schweizerhof Hotelben
18
Esôs napokon vagy felhôs égbolt alatt, de gyakran ragyogó napsütésben is, egyszerûen, mert kedvem tartotta, no meg egy kicsit angolmániás is voltam és úgy véltem, a dzsentlmen szoros tartozéka az esernyô – mindig ezzel a kellékkel léptem be kávéházamba. Kifelé aztán többnyire anélkül jöttem. Olykor távozásnál is magamhoz szorítottam egy esôhárítót, csakhogy nem mindig a sajátomat. Kávéházi életem során tekintélyes számú paraplét veszítettem, illetve cseréltem el fölváltva. Egy vidám jelenethez vagy hasonlóhoz tehát már adva volt a kiindulópont, csak a fonalat kellett tovább szônöm és kitalálnom, miféle helyzetek támadhatnak a kaotikus jellemû hôs körül, és szerény remekmûvecském már meg is született. Mint jeleztem, nem lett belôle nagy formátum, inkább kis anekdota. Beépítettem mûsoromba mint konferanszié. (Az utánam következô nemzedékek számára: konferansziénak hívták a mûsorvezetôt az özönvíz elôtti, tévé nélküli történelmi korszakban.) Íme az adoma: A múlt pénteken kínos hibát követtem el a kávéházban. Éppen menni készültem, már fizettem, levettem a kalapomat a fogasról, kihalásztam öszszecsukható ernyômet a tartóból, és a kijárat felé igyekeztem. Egyszerre csak fölugrott egy úr az asztala mellôl és utánam kiáltott: – Hé, maga! Adja vissza az esernyômet! Sóbálvánnyá merevedtem. Kiderült, hogy ezúttal nem is hoztam magammal esôvédôt, távozásomkor viszont gépiesen a tartályhoz léptem és önkiszolgáltam magam egy szerszámmal, amely az enyémhez hasonlított. Zavarbajövetel, bocsánatkérések hebegése, minden tisztázva, barátságos búcsú, még némi kézrázás is, hisz az ilyesmi elôfordulhat ugyebár… Másnap ismét ugyanabban a kávéházban voltam, ezúttal a feleségem társaságában. Zuhogott az esô, úgyhogy mindketten „föl voltunk ernyôzve”. Már kiléptünk az ajtón és én ki akartam nyitni csapadékfölfogómat, amikor is életem társának eszébe ötlött, hogy neki még van egy kis dolga. Nem mondta ki ugyan ilyen leplezetlenül; azt hiszem, a telefonfülkéhez kellett visszamennie valakit fontos ügyben fölhívni, vagy a mosdóban kezet mosni. Az ember válogathat az ürügyek közt, ha ki akarja kerülni a toalett vagy pláne a kló említését. De mindez nem is fontos, a lényeg az, hogy nejem megkért, vegyem át pár percre az ernyôjét. Pár pillanat sem telt el, amikor az elôzô napi úriember, akivel azt a bizonyos kínos félreértést éltem át, jött szembe velem. Nyilván ô is törzsvendég volt, ugyanis éppen be akart lépni a kávéházba, amelynek bejárata mellett ácsorogtam. Lesújtó pillantással mért végig, amint ott álltam, egyik karomon a csiki-csuki ernyômmel, a másikon az elegáns, karcsú nôi esernyôvel. Gúnyos vigyor jelent meg az arcán, úgy intézte hozzám a kérdést: – Na, ma jobban ment az üzlet, mi?
19
Háború és béke
volna, és október 15-én, pár perccel Horthy kiugrási kísérlete után, átvette az uralmat. Ez végleg megpecsételte az élclap sorsát. A vicc-értekezletek lidércnyomása véget ért. Hogyan? Nem értik, miért nevezem lidércnyomásnak a Café Negresco teraszán töltött nyári estéket? A magyarázat könnyû: elfelejtettem ugyanis egy csekélységet megemlíteni. Idônként, miközben mi úgy istenigazában átadtuk magunkat a vicckitaláció gyönyöreinek, légiriadót fújtak. Ilyenkor megszakítottuk a munkánkat, és egy személy kivételével levonultunk az óvóhelyre. Fônökünk, Pesthy doktor a legközelebbi hídon át a Gellért-hegyre sietett, ahol egy barlangban mûtô volt berendezve a bombatámadások várható áldozatai számára, ott félretette fôszerkesztôi és rajzolói foglalkozását, és felöltötte fehér köpenyét, hogy eleget tegyen orvosi hivatásának.
következô epizódot jellegzetesen magyarosnak érzem, mégpedig pozitív értelemben, és csodálkozásomra szolgálna, ha nem minden olvasó osztaná véleményemet. 1944 nyarán, pontosan az augusztus 20-i nemzeti ünnepre, náciellenes vicclap jelent meg Budapesten. Hihetetlen, de így igaz. Pesti Posta volt a címe. Dr. Pesthy István orvos és karikaturista (!) volt az a bátor ember, aki ezt a sajtóterméket életre hívta. Ha becenevén szólították, az majdnem azonosan hangzott lapjával: Pesthy Pista. Tessék csak meggondolni: Magyarországot március 19. óta megszállták német „barátai”, a háború a fôvárosban is tombolt, ami fôleg bombázásokban nyilvánult meg, és a Negresco, az egyik legismertebb Duna-parti kávéház teraszán esténként egy kormányellenes szatirikus hetilap munkatársai üldögéltek, és az elsötétítésig vicceket eszeltek ki. Méghozzá miféléket! Agytornánk némelyik eredménye futótûzként terjedt el a székesfôvárosban. Egy mondás, a Negrescóban kiagyalva, a Pesti Postában kinyomtatva, nemcsak híressé, hanem valóságos legendává vált. Így szólt: „Vigyázz Malvin, jön a kanyar!” Mi legyen ez? – kérdi bizonyára nem egy olvasó. Ismétlem: gondoljuk csak meg. Vagyis a történelmi hátteret. A német hadsereg már halálra gyôzte magát, Sztálingrád már a torkán akadt, az invázió folyamatban, áradata megállíthatatlan; akinek az agya helyén nem ûr tátong, világosan látja, hányat ütött az óra, elérkezett a fordulat, Hitler elveszítette a háborút. Mellesleg vele együtt a szövetségesei, tehát mi is. Sem többet, sem kevesebbet nem jelentett ez a négy hasábon át húzódó vastag betûs sor a Pesti Postában. Egy sikerült karikatúra is általános beszédtéma volt rövid ideig. A gúnyrajz úgy ábrázolta Szálasit, a nyilaskeresztesek „nemzetvezetôjét” (a maga szülte elnevezés csakis nyomdahibán alapulhatott – valójában nemzetvesztô volt), mintha egyik lába elôre lépne, a másik viszont hátra fordult. Az aláírás: „Szálasi, aki úgy jön, mintha menne.” Idôjárásjelentésnek a rajz teljesen félresikerült. A felhôk sûrûsödtek, jött bizony, ahelyett hogy ment
történetírás múzsája, Klio ônagysága, nemsokára ismét irgalmatlanul meglátogatott. Október … estéjén megszólalt lakásunk ajtaján a csöngô. A pontos dátumot azért hagytam ki, mert már nem emlékszem rá, de nem nehéz kinyomozni, mivel a magyar politika egyik szégyenletes napjának elôestéjérôl van szó. Mindenesetre 15. már elmúlhatott, a nyilaskeresztesek ugyanis már magukhoz ragadták a hatalmat. A váratlan vendég Z. volt, hajdani osztálytársam és egyike legjobb barátaimnak. Sajnálatra méltó állapotban volt, ruházata rongyos, külseje ápolatlan, sôt piszkos, alig állt a lábán. Hangja el-elakadt, amint elôadta, hogy egy Pest környéki munkatáborból szökött meg. Menedéket kért tôlünk. Édesanyám forró fürdôt készített neki, és rendelkezésére bocsátott egy fekvôhelyet. Saját állítása szerint Z. ezen az éjszakán hosszú idô után elsô ízben aludt zavartalanul, mélyen, mint a mormota. Másnap reggel megint csöngettek. Apám kissé idegesen ment utánanézni, ugyan ki zavar bennünket ilyen korán reggel. (11 óra felé járhatott; családunk késôn kelô…) Bejelentés nélkül betoppanó vendégekre nem voltunk éppen berendezkedve. Csak a szomszéd volt, aki az iránt érdeklôdött, jól vészeltük-e át az éjjeli razziát. – Micsoda razziát? – ámuldozott jóatyám. – Hát magukat elkerülték a nyilasok? – csodálkozott most a változatosság kedvéért a szomszéd. – Pedig minden lakásba becsöngettek. Ha nem engedték be ôket elég gyorsan, a puskatussal dörömböltek. Bújtatott zsidókat kerestek! A drága öregemnek minden színészi tudományát össze kellett szednie, hogy elrejtse rémületét. Ez a család mély, egészséges álmára hivatkozva sikerült is.
20
21
A
Az osztálytárs
A
– Mindjárt gondoltam, mûvész úr. Maga olyan népszerû és közkedvelt, hogy nem is mernék zavarni. Vagy pláne meggyanúsítani, hogy bizonyos elemeknek menedéket nyújt! A hír után, amelyet a hírnök saját tudomása nélkül adott tudtunkra, vagyis hogy elôzô éjjel életveszély suhintott bennünket, egyet tisztán láttunk: Z. nem maradhat nálunk akár csak egyetlen további éjszakára sem. Rövid családi tanácskozást tartottunk, a megoldást hamar megtaláltuk. Volt egy bejárónônk, aki hetenként többször végzett házi munkát lakásunkban. Élettársával együtt a Kis diófa utcában lakott, a Király utca közelében. Szüleim pénzt adtak neki és ô készségesnek mutatkozott Z.-t magukhoz venni. A sötétség beállta után elindultam barátommal, hogy leszállítsam ôt a megadott címen. Aki nem ismeri ki magát Budapesten, az vegyen most kézhez egy térképet. Akinek ez nem áll módjában, az bízza magát rám és a reménységre, hogy plasztikusan sikerül leírnom a most következô krimit. Útvonalunk a Körúton kezdôdött, át kellett vágnunk a Dob utcán és elérnünk a Király utcát. Ott balra befordulni és egyenesen tovább a Kis diófa utcáig, amely egyik mellékutcája a fönt nevezett King Streetnek, és párhuzamos a Körúttal. Odaérve megint csak balra befordulás, célunk a második vagy a harmadik ház. De még nem vagyunk ott. A hátborzongató útszakasz a Király utca és az elsô mellékutca sarkán vette kezdetét. Szokatlan, mondhatnám valótlan látvány tárult szemünk elé. A csürhe tagjai, az egyenruhás söpredék, hogy egyszer híven ábrázoljam a nyilaskereszteseket, a mellékutca teljes szélességében, beleértve az úttestet meg a járdákat, azaz háztól házig – fakaput ácsoltak! – Ezek megôrültek! – gondoltam magamban. – Most már nem csak házakat zárnak be kényük-kedvük szerint, most egész utcákat zárnak be. Meg voltam rökönyödve, de nem hagytam magam megzavarni. Vállalkozásunk megingathatatlan, életmentés forog kockán. Z. ellenben megmerevedett. E pillanatban megérezte és megértette, hogy ez a kísérteties jelenet személyesen neki szól, hogy ô éppen nem távolodik a veszélytôl, hanem ellenkezôleg, halálzónához közeledik, mégpedig szabad akaratá-
ból, önként. Megtagadta az út folytatását. Határozottsága az én akaratomat is fokozta, csak rossz irányban. Keze után nyúltam és továbbvonszoltam. A következô mellékutca sarkán ugyanaz az abszurd kép várt ránk, nyilasok fakapuval éktelenítettek és ezzel bedugaszoltak egy újabb utcát. Z. leült a járdára és nem mozdult a helyérôl. Én nem szakítottam meg lépéseimet, hanem folytattam utamat abban a hiszemben, sôt bizonyosságban, hogy követni fog. Végeredményben nem maradt más választása. Utánam jött. Nyilván belátta, hogy biztonságos búvóhelyre vezetem, ahol jó helyen lesz a nyilas uralom közjátéka alatt, attól teljesen eltekintve, mi játszódik le odakint a lezárt utcákon. Legalábbis ezt gondoltam. ô maga, Z. megadta magát sorsának. Apatikusan lépdelt mellettem, a Kis diófa utca sarkán velem együtt befordult balra, és elhaladtunk a fakapu mellett, amely ezt az utcát is elcsúfította, magunk mögött hagytuk a rémalakokat, akik katonásdit játszottak és nem törôdtek velünk. Megtaláltuk a házat. Hátsó udvar. Harmadik emelet. A csengô bedöglött. Kopogás az ajtón. Belülrôl párbeszéd, kiabálás, bútordarabok ide-oda tologatása. Dörömbölés az ajtón részemrôl. Egy nôalak nyit ajtót. Bejárónônk arca csak pár másodperccel késôbb bukkan föl, mert a keze tele van fehérnemûvel, a halom majd feje búbjáig ér. Meghökkenten bámul ránk: – Hát mégis eljöttek? Megjelenik az élettársa. Nyitott bôröndöt húz maga után. – Látod? – mondja. – Nem megmondtam, hogy maguktól nem tudhatják? – Mit nem tudhatunk? – szegezem neki a kérdést. – Éjfélig ki kell költöznünk, minden cuccunkkal együtt. Mindenkinek el kell hagyni ezt a körzetet. A férfi veszi át a szót. A csattanót mindig a férfi veszi át. – Itt rendezik be a gettót! Egérfogóban ücsörögtünk. Ide bejutni gyerekjáték; az ide vezetô utat még ízletessé is teszik az egérkének szalonnával, de kiút, az nincs. Én pedig szalonna nélkül, bármiféle csalogató mellôzésével, önkényesen löktem bele cimborámat ebbe az árokba, amelyet éppen most ásnak gyilkos kezek. Arról nem is szólva, hogy jelen esetre magam sem kötöttem életbiztosítást. Vajon ki fogunk tudni mászni innen? Mindenesetre nekivágtunk az útnak. Persze nem arrafelé, amerrôl jöttünk. Most már tudtuk, hogy a Király utca meg a Körút egy része a tervezett gettó határsávjai lesznek. Erre utal a kapuk összeeszkábálása – a faszörnyek szolgálnak majd ellenôrzô pontokként. Az ellenkezô irányban haladtunk tehát, amely otthonunk felé közelített. Ugyanakkor világosan láttam, hogy elôbb-utóbb a szemben fekvô rész határaira bukkanunk. Nagyjából kiszámítható volt, hol találhatók majd ezek. A képzelt várostervezôk minden
22
23
bizonnyal a VII. kerületnek egy négyszögletû szeletét szánták gettónak, amelyet egyik oldalon „függôlegesen” a Király utca határolna. Ehhez „vízszintesen” a Körút illene, ám a fôváros díszbulvárjai közül ezt a fôútvonalat a zsidónegyeddel összefüggésbe hozni nem volna valami elôkelô elgondolás. Így hát az északi határt a valószínûség szerint egy a Körúttal párhuzamos utcácska fogja képezni. Részemrôl a KerA Wesselényi utcában, a zsinagóga mellett tész utcára tippeltem. Nos, ma emlékmû áll a holocaust áldozataiért irány a Kertész utca! Hogy miképpen gyôzzük le az akadályt, amely azon a tájon holtbiztosan vár bennünket, arról persze fogalmam sem volt. Érzéseimre bíztam magam. Z. vakon rám bízta a vezetést. Ha ugyan egyáltalán tudomásul vette jelenlétemet. Szinte önkívületben lépkedett az oldalamon. Már messzirôl szemembe ötlött a baj: a Dob utcán haladva észrevettem, hogy a Kertész utca sarkán, amelyhez közeledtünk, az úttest közepén, mintha forgalmi rendôr lenne, egyenruhás nyilas áll. Szemmel láthatólag idáig még nem jutott el a kapuépítkezés, úgyhogy egyedül Nyilas Misi (vagy hogy hívhatták az ördögfajzatot…) képviselte a felsôbbséget mint ellenôr. Megfigyelhettem mûködés közben, egy ifjú párt igazoltatott. A fiatalok a mi irányunkból érkeztek színe elé. Továbbjutásunk reménytelen! …No de mikor rohanja meg az ember agyát egy mentô ötlet, ha nem a legnagyobb szükség esetén? Természetesen az egész idô alatt (sôt, már gyermekkorom óta) tudtam, hogy ama bizonyos útkeresztezés négy saroképületének egyike a határainkon túl is híres mûvészklub, a Fészek. Csak addig nem hoztam kapcsolatba tudásomat égetôen idôszerû kalandunkkal. Csupán az ügybuzgó nyilas láttán, amint helyzetünk kilátástalanságát tudatosítottam magamban, állott be a fordulat és gyulladt ki agyamban egy többszázas villanykörte. Fölismertem: a Fészek a mentôövünk! Ráparancsoltam Z.-re, ne vegye figyelmébe az egyenruhás fickót ellenôrzô pontján, rá se nézzen, hanem gyorsítsa meg lépéseit és uzsgyi, utánam! Eszerint ugyan közelítettünk a határmezsgyéhez, de aztán elegáns fordulattal a klubépületet vettük célba és sietve beléptünk a Fészek ajtaján.
A szemem sarkából észrevettem, hogy az álrendôr tudomásul vett bennünket, de megállapíthatta, hogy nem tartozunk a hatáskörébe. Hiszen nem hagytuk el a gettót, hanem a mûvészházba mentünk. Bent leadtuk a kabátunkat a ruhatárba és fölmentünk az elsô emeletre a kávéházba. Két kávét rendeltünk, odaköszöntem különbözô asztaloknál ülô szakmabeli ismerôsöknek, és élénk beszélgetésbe elegyedtünk Z.vel, miután közöltem vele, hogy föltûnhetnénk, ha némán üldögélnénk helyünkön és gondterhelt arcot vágnánk hozzá. Csak ne kérdezzék, kérem, hogyan ízlett a kávé, kivel találkoztam a helyiségben és mirôl beszéltünk. Lehetséges netán, hogy én sem voltam egészen magamnál? Habár a húsz-harminc percrôl, amelyet Z. meg én ott töltöttünk, képtelen lennék beszámolni, tudatában voltam annak, hogy ez a kávéházi látogatás valami egyedülálló esemény az életemben. A kávéház ezúttal menedéket nyújtott. A végén a ruhatárhoz sétáltunk, megvártuk, míg egy társaság indulni készült, hozzájuk csatlakoztunk és elhagytuk a klubot. A nyilas meglátott bennünket, köszönt, és nyilvánvalóan ismét megállapította, hogy nem tartozunk a hatáskörébe. Hiszen nem a gettóból jöttünk, hanem a Fészekbôl. Így hoztam ki kedves barátomat, Z.-t a gettóból, mielôtt az még létrejött volna.
béke közismerten nem egyszerre, hanem részletfizetésre tört ki. 1945 január 18-án elesett a fôváros pesti fele, és e városrész lakói szabadnak vélték magukat. Hogy tévedtek, azt mint kortanú igazolhatom. Leírhatnám a Vörös Hadsereg házkutatásait, amelyeknek célja volt, hogy bujdosó náci katonákat vagy fegyvereket kutassanak föl. Nálam telitalálatot értek el a szovjetek: elkobozták a kéziharmonikámat. Egy vakmerô orosz tüstént használatba vette a fegyvert; ezzel nagyfokú bátorságról tett tanúságot – elvégre a tangóharmonika elsülhetett volna… Mielôtt elfelejtem megemlíteni, mellesleg mindjárt magukkal vitték a ház férfi lakóit, mint mondották, igazoltatás céljából. Hogy miképpen lógtam meg tôlük néhány óra múlva, egy másik történet tárgyát képezné, ha nem is a gettó-kaland méreteiben. Mindenesetre ezúttal is életmentésrôl volt szó, ezúttal kizárólag saját személyemet illetôen. Szomszédaink ugyanis csak sok-sok év múlva tértek viszsza Szibériából, mások soha többé. Ám ez az élmény nem illik szorosan a könyvembe, mivelhogy semmi köze a kávéházhoz. Lelki szemeimmel látom, hogyan kapkod egyik-másik olvasóm a fejéhez. Hogyan lehet azt a tényt, hogy az oroszok hadifoglyaikat részben a civil lakosság körébôl gyûjtötték be, valamilyen kávéházzal kapcsolatba hozni?
24
25
A New York–Szibéria különjárat
A
tosságra intett. Állatok és újságírók még megôrizték ösztöneiket, míg az más élôlényeknél elkorcsosult. (Kedves kollegáim, nem szándékom megsérteni benneteket, magam is egy vagyok közületek, önmagammal szemben pedig olyan goromba lehetek, ahogyan kedvem tartja, nem igaz?) Késôbb azután megtudtam, hogy a New York Kávéház gyûjtôhelyül szolgált ama polgárok részére, akik az utcán jutottak szovjet hadifogságba. Pár órás álldogálás után az üres lokálban kis kényszermunkára vezették el ôket, elôbb a városban, majd vidéken, ami után Szibéria volt a végsô úticél. Miután föl-, majd letartóztatták ôket a New Yorkban, legtöbbjük hosszúhosszú ideig nem léphette át semmilyen kávéház küszöbét. Egyesek számára a New York utolsó kávéházi látogatásukat jelentette.
Útban Szeged felé z igazi béke számomra Buda elestével köszöntött be ugyanazon év február 15-én. Beregi Oszkárnak, a magyar színmûvészet egyik büszkeségének hívására apám Szegedre indult. Mégpedig részint vasúton, részint parasztszekérstoppal, javarészt meg gyalog. Öltözete a következôképpen festett: pizsama a színpadi gardróbjául szolgáló szmoking alatt, télikabát, kalap, kezében esernyô. Kétségtelenül volt valami hasonlatossága P. Howard alias Rejtô Jenô egyik regényhôsével. Országúti találkozásának is HowardRejtô-íze volt: egyszerre csak öreg tatár poroszkált szembe vele – lóháton. Lelógó bajuszával, köpenyével, kucsmájával úgy nézett ki, mint egy doni kozák. Amint a közelébe ért, elállta apám útját. – Paraplüj? – mutatott az esernyôre és lenézôen hozzátette: – Burzsuj! Apám tüstént fölismerte, hogy ez a kifejezés a Vörös Hadsereg veteránjának szájából nem becenévként volt értendô. Félelmében „támadás a legjobb védekezés” jeligével fenyegetôen elkezdett hadonászni az ernyôjével, miközben titokzatos átkokkal lepte el az öreget, amelyeknek a világ semmilyen nyelvén nem volt értelmük. A vén lovas néhány másodpercig bámult, majd legyintett, békében hagyta édesapámat, és mindketten folytatták útjukat.
A
A lerombolt Margit-híd 1945-ben
Nos: a pesti oldal elestét követô napokban nem tudtam magam tovább türtôztetni; fölfedezô körutakra indultam az utcákon, romok és törmelék között, idônként holttestekbe botolva, egyszer-kétszer néhány centiméterre elkerülve az ostromló ágyúk okozta belövéseket, amelyek pár lépésnyire elôttem vagy mögöttem találtak el olyasvalakit, akinek az ideje épp abban a pillanatban járt le. Fiatal voltam és abban a biztos tudatban éltem, hogy nekem még sokáig nem kell meghalnom. Ennek semmi köze a bátorsághoz, én mindig gyáva voltam (talán kivéve a legszélsôségesebb veszély perceiben), egyszerûen fatalizmusról volt szó, plusz az ifjúság túldimenzionált öntudatosságáról. „Nyomozásom” folyamán a Körúton is kószáltam és láttam, hogy a New York-épület kapujában orosz katona áll. Éppen föltartóztatott egy járókelôt (lám csak, nem én voltam az egyetlen kíváncsiskodó!) és fölszólította, hogy igazolja magát, majd betuszkolta az ellenkezô férfit a kávéház ajtaján… Még egy darabig leskelôdtem a túloldalról egy falkiszögellés védelmében. Ez idô alatt az elôbbi jelenet kétszeri megismétlôdését figyelhettem meg. Tulajdonképpen ellentmondhatnék magamnak, hiszen az, hogy ott mászkáltam, ahol tegnap még front volt, bátorságra, sôt egyenesen vakmerôségre vallott. Ám bennem valahol egy vészcsengô rejtôzött, melynek riasztását lelki füleimmel meghallottam, mielôtt átléptem volna a veszedelem határát. (A gettó-kaland szabályerôsítô kivétel volt…) Ösztönöm óva-
26
Az én Mohácsom óatyám tehát Szegedre ment, leszerzôdött egy évre az ottani színházhoz, majd visszatért értünk, hogy magával vigye famíliáját. Az ország második legnagyobb városa ugyanis megadta magát, így az oroszok harcok nélkül vonulhattak be. A szépséges Szeged nem hevert romokban. Ellenkezôleg, úgy tûnt nekünk, mintha Kánaánba érkeztünk volna, tejszínhabbal és mézzel folyó hírneves Virág Cukrászdájával.
J
27
De nem egészen a Virág Cukrászda játssza a fôszerepet ebben az epizódban, amely nem maradt epizód. Inkább a színház kantinja, ahol megismerkedtem a szubrettel, aki éppen a Csárdáskirálynô Stáziját alakította. Valaki bemutatott bennünket egymásnak, és úgy alakult, hogy a hölgy mondta elsôként a nevét. A mûvésznevét: – Ádám Éva. Habozás nélkül rávágtam: – Örvendek. Lucifer. Ô csak ezzel a szóval reagált: – Igazán? – és nem is nevette el magát bolondozásomon. A színház világában végeredményben minden lehetséges; ki tudja, hátha ezt az álnevet használom hivatásbelileg. Engem azonban bántott, hogy csattanóm mellésikerült. Nyomban el is határoztam magamban, hogy sohasem fogok színésznôt feleségül venni. Csupán 1949-ben nôsültem. Addigra már Árpád Évának hívták az elsô emberpár druszáját. Új mûvésznevét regényhôsnômrôl mintázta. (Szóban forgó könyvem 1957-ben Bécsben jelent meg. Eredeti címe „Kamaszok” volt. Mivel a német nyelv ezt a fogalmat csak körülírva ismeri, átkereszteltem szójátékosan „Das Schülerstreichquintett”-re. Ez azt is jelenti, diákvonósötös, és azt is, hogy diákcsínyötös.) A proletárdiktatúrás Magyarország szakszervezete ugyanis megtiltotta neki az eredeti mûvésznév használatát, mert egy másik színésznô is így nevezte magát. Az illetô pedig derék párttag volt. De még vissza kell térnünk Szegedre. Nem feltétlenül a kantinba, holott az is alkalmas lenne egy fejezet középpontjául, hisz egy mûhelykantin részben kávéházfélének is tekinthetô. Az én Szegeden töltött évem centrális tartózkodási helye ellenben a Café Hungária volt. Ott nemcsak beszámolóimat körmöltem budapesti napilapok részére, amelyeknek tudósítója lettem, hanem kevés kivétellel minden délután Évával randevúztam. A teljes mûvészgárda figyelemmel követhette szerelmünk történetét, a szerelmespár az egész város számára megtekinthetô volt a „hivatalos órák” alatt. Még nem létezô tévészériák elôfutáraként pontos kezdettel számíthattak a környék arrafelé sietô vagy sétáló polgárai a fiatal szubrett és a kezdô firkász délutáni mûsorára. Tudniillik a kirakatban ültünk. Elsô találkánkon ablak melletti helyet választottunk, és az maradt aztán természetesen kedvenc állomáshelyünk. Így
lett – igyekszem megôrizni a szerénységemet – a fél város tanúja zsengedezô flörtünknek, kacsószorongatásnak, imitt-amott egy kis titkos csóknak, késôbb már nem is titkolt csókolózásnak. Amikor aztán szerelmünk beteljesedett, nem is hederítettünk többé nézôközönségünkre. Publikumunk az elôrehaladt stádiumban már örökösen csak egyugyanazon képet látta: Éva mindkét karjával az asztalra támaszkodva mozdulatlanul ült és hallgatta szavaimat. Én meg beszéltem, mint a vízfolyás. Életemrôl meséltem, meg fölvázoltam és kiszíneztem közös jövônket. Egyszóval élettervet dolgoztam ki. A vak is láthatta, hogy nem tudunk többé szabadulni egymástól. Magam is szembenéztem a veszedelemmel, és Szegedet úgy kezdtem hívni, hogy „az én Mohácsom”. …Utószó a Hungária-epizódhoz: apám, aki már két házasságán volt túl, amikor anyámmal házasodott össze, Évát mindenkinek így mutatta be: – A fiam elsô felesége. Sokat nevettünk ezen a szellemes mondáson. Hiszen nem tudhattuk, hogy jövendölés volt. Éva hosszas betegség után 1981-ben Bécsben meghalt. Addigra persze újabb törzskávéházakat látogattunk másodhazánkban. Hanem a 70-es években még egyszer elutaztunk Szegedre, hogy fölkeressük egykori kedvenc helyeinket. Nem a Hungáriában, hanem a Virág Cukrászdában került sor beszélgetésre egy barátságos kiszolgálónôvel. Elárultuk neki, hogy Ausztriában élünk, és hogy a háború után egy esztendeig Szegeden laktunk. Amikor aztán úrrá lett rajtunk a nosztalgia, és a kisaszszony városát dicsérgettük, cukrászdájának édességeiért rajongtunk, így dorgált meg bennünket: – Látják, miért kellett elmenniük innét?! Egyetértôen bólogattam. Nem éreztem eléggé erôsnek magam ahhoz, hogy mindjárt helyben világpolitikai szemináriumot tartsak neki.
28
29
A szegedi Virág Cukrászda
– Hajlandó vagy mellettem ülni? Bár nem értettem, hogyan értette ezt, mindenre kész voltam. F. Gy. egy második zongoraszéket hozatott, amolyan kis kerek forgathatót, és maga mellé állította a zongorához. Közvetlen közelbôl élvezhettem, premier plánban, ahogyan filmekben szokták mutogatni, miként pásztázzák végig a zongorabûvész ujjai a billentyûket. Néhány centiméter távolságból követhettem tekintetemmel játékát, de azt hiszem, ujjai fürgébbek voltak, mint egyetlen pillantásom. Annyira közel éreztem magam, mintegy részesévé váltam a produkciónak, szinte kedvem támadt négykezest játszani a híres zenevarázslóval. Csupán szerénységem tartott vissza attól, hogy beavatkozzam. Meg zongorázni sem tudok.
***
zegedrôl szülôvárosomba visszatérve még két esztendeig élvezhettem parlamenti demokráciát nyugati értelemben. Az értelmiség és különösen a bohémvilág sorai megritkultak, de ismét, jobban mondva még mindig lüktetett a szabad kávéházi élet. A régóta ismert irodalmi kávéházakon kívül új helyiségek is nyíltak, amelyeket festôk, színészek, énekesek látogattak elôszeretettel, üzletemberek megint más lokálokat választottak törzskávéházuknak, egyes kávépaloták mûvészi mûsorokkal tettek szert nagy népszerûségre. Az Emke revüt nyújtott, az Oktogon „két szomszédvár”-a közül az Abbázia háromtagú kabaréegyüttest szerzôdtetett („Az optimisták” volt a nevük, és csekélységem háziszerzôik közé tartozott), a Savoy zenei szenzációval büszkélkedett: Fejér György közkedvelt jazz-zongorista adott hangversenyt esténként. Tájékoztatásul azoknak az olvasóknak, akik egyrészt jazzrajongók, másrészt az idôsebb korosztályokhoz számítandók: ugyanarról a mûvészról van szó, aki 1956 után New Yorkban aratott babérokat George Feyer néven. A Savoy Kávéház minden este zsúfolásig tele volt. Egy alkalommal megkértem a druszámat, ha módjában áll, legyen szíves nekem – ha nem is egy egész asztalt – legalább egyetlen ülôhelyet foglalni. Nem állt módjában. Vágyam estéjén is csapatosan kellett elküldeni az érdeklôdôk nagy részét a telt ház miatt. Fejér a következô meglepô kérdéssel fogadott:
New Yorkot már régen Hungáriának hívták. Ha az én kedvemért változtatták meg a nevét, gondoltam magamban, a szegedi ikre miatt, maradhattak volna a réginél. Habár továbbra sem kerültem; fôképpen a falon lógó színészkarikatúrák vonzottak oda. Egyikük apámat ábrázolta. Ámde egy kevésbé szép napon eltûnt víg ábrázata. Vele együtt ugyanez a sors érte számos polgári kedvencünket. Enyhébb eljárás, de az is kivégzés, ha valakit leakasztanak. 1948, a szélsôbalra fordulat után egyik kávéház a másik után zárta be kapuit. Sorra elidegenítették ôket, magyarul: idegen célok szolgálatába állították helyiségeiket. A Café New York, vagy ha úgy tetszik, a Hungária nemsokára megnyitotta a hátsó részét. (A kifejezés netán kissé durvának tûnik, de megfelel a valóságnak…) Sportcipô-bolt lett belôle. Azok a kávéház és cukrászdák, amelyek még nem szüntették be üzemeiket, kénytelenek voltak magukat úgynevezett „parazitarazziáknak” kitenni. Gyanús elemek, kártevôk, más szóval paraziták leleplezésére szolgáltak ezek az akciók. Vagyis olyan embereket igazoltattak, piszkálgattak, nemegyszer tartóztattak le, akiknek nyilvánvalóan nem volt jobb dolguk, mint kávéházakban üldögélni. Ez volt az a történelmi pillanat, amikor sok mûvészkollegámhoz hasonlóan az az ellenállhatatlan vágy hatalmasodott el rajtam, hogy biztos állásba meneküljek. Fix havi fizetéses hivatal, ez a megoldás ilyen idôkben! E meggondolás alapján lettem filmdramaturg. Mellékfoglalkozásokat még eltûrtek, tehát imitt-amott mint konferanszié is tevékenykedtem. Egyik „nagy konferanszom” – így nevezték a bemondó fôprodukcióját a mûsor közepe táján – a kávéházak eltûnését és a helyükben gomba módra szaporodó eszpresszókat gúnyolta ki. Az utóbbiakat a rezsim föltehetôen azért hozta létre és pártolta, mert nem voltak
30
31
A
Az Abbazia Kávéház 1946-ban
Ismét Pesten
S
alkalmasak nagyobb arányú összejövetelek befogadására, szûk kiterjedésük következtében nem invitáltak hosszabb tartózkodásra; a politika nyelvére fordítva tehát eszpresszókban nem oly nagy a konspirációs veszély, mint kávéházakban. Gondolhatta legalábbis a kormány. Különben mi a szösznek kellett volna ez az átszervezés? Éppen az eszpresszó beszûkültsége, intimitásának hiánya, hektikus hangulata volt konferanszom tartalma, amelyben egy képzeletbeli látogatásomat ecseteltem. Elbeszéltem, hogy kedvesemmel szeretnék édes kettesben lenni, csakhogy a fölszolgálónô az ölembe önti a kávét, pedig ott már egy idegen lány ül, aki az asztalom lábában megbotlott és a nyakamba esett, meg hogy a kedvesem keze helyett a mellettem ülô tûzoltóét szorongatom és így tovább. Természetesen soha életemben nem „kezeskedtem” tûzoltókkal, mint ahogyan esernyôs konferanszom idején, ha emlékeznek rá, még nem is voltam nôs. Költôi szabadságot vettem igénybe. Ezt a majd egészében feledésbe merült szép szokást ennyire volt szabad kihasználni azokban az években, anno diktatúra.
A mozibolond mint hivatalnok A Baross vendéglõje a húszas években
szabadúszóból rabszolga lett. Méghozzá elítélt rabszolga. Napi kilenc órát kellett leülnöm új munkahelyemen, a Mafilm-dramaturgián, melybôl azután a Magyar Szinkronfilmgyártó Vállalat lett, amíg nem változtatta a nevét Pannónia Filmstúdióra. A nyolcórás munkaidôhöz félórás ebédszünet járt jutalmul, plusz munkakezdés elôtt félóra hosszat meg kellett beszélnünk a pártlap aznapi kiadását. Akkoriban Szabad Népnek hívták ezt a hivatalos maszlagterjesztôt. A kormányzat valószínûleg komolyan vette a címet, és pillanatig sem gondolt arra, hogy a címzett gúnyolódásnak tekintheti. Szóval ezt kellett elemeznünk. Uram bocsá’, most kétszer is azt írtam le, hogy kellett, holott a Szabad Nép-félóra nem volt kényszer, ugyan hová tetszik gondolni, a bolseszocializmusban minden önkéntes alapon történt, amint azt alig gyôzték a fejünkbe verni. Engem már maga az a szó is zavart, hogy munkaidô. És hogy normát kellett teljesítenünk, mint a bányászoknak vagy a kômíveseknek, az egyenesen megôrjített. Nem mintha hivatásom nagyzási mániába ejtett volna; én nem képzelem be magamnak, hogy mûvészek, írók és hasonló, a múzsák függôségében élô egyének értékesebbek vagy nagyobbak közönséges halandó embertársainknál. Nem többek ôk, csak mások. Egy csavarral többet kaptak a teremtéskor, és az laza. De ez a téma tulajdonképpen nem tartozik ide. Talán majd más alkalommal visszatérhetünk rá. Számomra a következô volt a lényeg: még a komcsik is elismerték, hogy tevékenységünk bizonyos fokig, legalább kis részben, szóval icipicit mégis-
csak a mûvészet hatáskörébe tartozik. Véleményem szerint tehát szövegeket fogalmazó és átültetô, dalszövegeket költô és átköltô filmdramaturgokat nem szabad egy kalap alá venni feliratokat celluloidba benyomó, bepréselô vagy bekopírozó laboratóriumi technikusokkal avagy technikai laboránsokkal. Nem mintha az ô munkájuk kevesebbet érne mint a miénk, hanem mert nekik elô lehet írni, mennyi idô alatt hány sort alakítsanak át filmfelirattá, míg lehetetlen megszabni, hány szót vessen papírra x óra y perc alatt egy írástudó. A közönséget csak az eredmény érdekli, senki sem kérdezi, hogy egy költônek egy sor megírásához egy percre vagy három hónapra volt-e szüksége. Valamint, hogyan és hol hozta létre mûvét. Ez a finom különbség az „alkotás” és a diktatúrák által mindenre ráhúzott „termelés” közt. Nem titkoltam gondolataimat, munkatársaimat is megfertôztem velük. Jó idô múlva, amikorra már orosz dalok szinkronizálásával, olasz operafilmek újraszövegezésével és keletnémet vagy csehszlovák vígjátékok föliratozásával kis nevet szereztem magamnak, tehát jóindulatra számíthattam a felsôbbség részérôl, audienciát eszközöltem ki a kultuszminisztérium felelôs osztályvezetôjénél. Egy háromtagú delegáció vezetôjeként elôadtam neki a mûvészi személyzet kívánságát, miszerint legyenek szívesek és ne szögezzenek bennünket hivatali íróasztalokhoz, ne tekintsenek hivatalnokoknak, hanem „alkotó”
32
33
A
dolgozóknak, akiknek bizonyos tágabb térre, hogy ne mondjam, szabad mozgásra van szükségük. Nem kerteltem tovább, a tárgyra tértem: – Tessék nekünk engedélyezni, hogy kizárólag munkánkkal kelljen elszámolnunk, nem pedig munkaidônkkel! Más helyütt hangoztatott állításomat, hogy gyáva vagyok, nem vonom vissza, de ebben az esetben talán javamra írhatom, hogy merész, sôt vakmerô voltam. Ez a parancsuralmi rendszer nem szereti, ha egy alattvaló elvtárs sokat ugrál. Rendelkezések ellen fölmukkanni? Azt is lehet, de csak úgy, ahogyan minden második felebarátunk teszi: lesütött szemmel, szakállába mormolva. Én ellenben fölkelést szerveztem, demokratikus munkaügyi tárgyalásnak álcázva ugyan, de valójában mégiscsak nyílt sisakkal rohamoztam a fölöttes mindenhatóságot. Ugyebár eljárásom nem volt éppen diplomatikusnak nevezhetô? Ellenkezôleg – diplomatikusnak bizonyult! Felsôbbség elvtárs, a fôosztályvezetô tetszését megnyerte a küldöttség meglepô nyíltsága, úgyhogy eleget tett óhajunknak. A népi demokráciában élôk számára kötelezô normákat persze nem tudta eltörölni, ez ügyben valószínûleg a Kremlbe, Sztálin generalisszimuszig kellett volna elônyomulnunk, no de lehetôvé tette, hogy az ideológia eme abnormitását házon, mármint a hivatalon kívül is teljesíthessük. Az ellen sem emelt kifogást, hogy hivatali idônkön kívül túlteljesítsük. Munkahelyünkön vaskos könyvet fektettünk föl, amelybe be kellett írnunk, ha másnap nem szándékoztunk megjelenni, hogy hol leszünk találhatók. Mindenkor elérhetôknek kellett lennünk, akár az orvosoknak, pedig mi csak a lélek mérnökei voltunk. (Az íróknak ez a találó, szép elnevezése a Szovjetunióból származik. E szókép önmagában bizonyítja, hogy foglalkozásunk azon a tájon is különleges tekintélyt élvezett.) Olyan munkafolyamatokat, amelyek nem kötôdtek szorosan a stúdióhoz – mint például a szinkronszövegek nagy része, amelyeket a vágóasztalnál írt az ember, miközben az idegen nyelvû színészek szájmozgására összpontosult a figyelme –, ettôl az idôponttól kezdve tetszésünk szerint odahaza vagy bárhol másutt végezhettünk el. Az ellenôrzô könyv aztán efféle vagy ehhez hasonló bejegyzéseket tartalmazott: „Ma, június 21-én 14 órakor hazamegyek és 14.30-tól lakásomon vagyok elérhetô. Holnap délelôtt a Hogyhívják kávéházban dolgozom, címe: …, telefon: …, 13 és 15 óra között ebédszünet otthon. 15.15-tôl x eszpreszszó, megbeszélés Szepesi György sportriporterrel, aki mint tanácsadó lektorálja kísérôszövegemet a Defa futball tárgyú dokumentációs filmjéhez. Cím: …, Tel.: …” Sikerült kiharcolnom a kávéháznak mint munkahelynek hivatalos elismerését.
34
1956 októbere ôszén aláírtam egy szerzôdést, amelynek értelmében egy újonnan alapítandó kabaré mûvészeti vezetôje lettem… volna. A kis színpad elôirányzott otthona: a Béke Szálló cukrászdája a Nagykörúton. Öt fônyi társulatot szerzôdtettem. Pardon, egy fôvel kevesebbet – ötödik fônek önmagamat szemeltem ki, a szerzô és a konferanszié kettôs minôségében. A mûsort már megírtam, a címét is kiötöltem: „Nincs rá keret”. Az uralkodó politikai helyzet Sztálin halála óta az olvadás elnevezéssel büszkélkedett. A zsarnok magyarországi helytartója, az általános gyûlöletnek örvendô Rákosi már kénytelen volt megválni miniszterelnöki székétôl. Az atmoszféra föllazult, a kabaré mûfajának mûvelôi bizonyos fokig a bohócok és bolondok szabadosságát élvezhették. Mi mindenesetre merész programmal szándékoztunk közönségünk elé lépni. Mûsorom tervem szerint egy jelenettel kezdôdött, amelyben egy Rákosiképet akasztok le a falról, mivelhogy: „Nincs rá keret!” Az elsô próbát október 23-án délután 3 órára tûztük ki. Nyitott ajtóknál-ablakoknál ültünk jövendô színházacskánkban, e pillanatban még cukrászdában, a vénasszonyok nyarának napsütését élvezve, és betanulandó szövegeinkkel foglalkoztunk. Az utca felôl különös neszek, zajok hatoltak fülünkbe. Éneklés, szavalókórusok töltötték meg a levegôt. Egy közeledô tömeg fokozódó dübörgése visszhangot váltott ki bensômben. Hogy Heinének a magyar szabadságharc idején írott költeményébôl kölcsönözzek két sort: „Keblemben tenger kavarog / És mintha trombiták köszöntenének”.
1956
Budapesti tüntetés 1956. október 23-án
35
Megszakítottam a próbát. Az ajtóba álltunk és néztük a végtelennek tûnô sorokat, amint elmeneteltek elôttünk. Hallottunk valamit harangozni, hogy mára tüntetés készül, ám ilyen hatalmas mozgalmat, amely szemmel láthatólag az egész várost magával ragadta, legmerészebb álmainkban sem képzeltünk volna el. Mi is elragadtattuk magunkat. Kis csapatommal csatlakoztam a menethez, amely Bem lengyel tábornok, szabadságharcunk markáns vezéregyénisége szobránál kívánta leróni kegyeletét, ám nem ismert többé megállást, mígnem a magyar történetírás új mérföldkövéhez érkezett.
…mégis a friss levegôn
Rátonyi Robi, Pécsi Sanyi már nem tudnak sajnos rábólintani, de Horváth Tivi talán még emlékszik rá. ...Ami a szivarozást illeti – hát az kellett a jó levegô ellensúlyozására. Az igazi kávéház légköréhez hozzátartozik a cigaretta meg a szivarfüst, nem igaz? Egyik délután egy fiatal színésznôvel üldögéltem a patak mellett egy fa alatt, és elkezdett esni az esô. A fa megvédett minket a nedvességtôl, így ülve maradtunk, mialatt körülöttünk mindenki menekült. Kimondottan romantikus volt. „Csibész, aki rosszra gondol!” Nem gorombáskodom a kedves olvasóval, csak bátorkodtam az angol térdszalagrend jelmondatát fura mód francia nyelvû eredetijébôl magyarra fordítani. Végtére is házasember voltam!... Tessék? Valaki azt mondta: – Na és?... Ej, ezek a mai erkölcsök!
mint azt legkésôbb e könyv eleje óta tudjuk, Alfred Polgar szerint a kávéházba járás tulajdonképpen menekülés a szabad levegô elôl. Nos, én meghazudtoltam Polgár-társamat. Bécsben, életem második felének színhelyén, elsô kedvenceim közé tartozott a Café Volksgarten, magyarul Népkert. Ez a kávé-örömtanya nem közönséges kávéház kerttel, hanem kávéház – kertben, amely a címadó parkban terül el. Teraszos cafénak sem mondható, mert maga a szabadtéri hely egyetlen nagy terasz. Schanigartenrôl sem lehet beszélni… Vagy úgy, a nagyérdemû nem tudhatja, mi az a – magyarosan mondom – Sánikert. Azzal kezdem a magyarázatot, hogy az osztrákok nagy része nehezen küzd a zs hang kiejtésével, és s-sel helyettesíti. (A nagy sikerû Paszternak-regényt és a nyomán készült filmet egyszerûen Sivágónak hívták országszerte, a francia Jeant Sánnak ejtik és Sáninak becézik.) Szóval az anekdota szerint egy reggel nyitás után, amikor szép idô ígérkezett aznapra, egy kávéháztulajdonos így szólt a pikolóhoz, vagyis a pincérinashoz: – Sáni, vidd ki a kertet! Schani szépen fölemelt néhány asztalkát és széket, aztán a kerítést meg a virágokat, és kitette ôket az utcára. …Így ni, most visszatérhetünk az utcából a kertkávéházba, amely valóban elhiteti az emberrel, hogy elmenekült a nagyvárosból, holott a Körút felôl kell megközelíteni. Még egy kis patakocska is tartozik hozzá, amelynek partján nyaraltam nem egy forró nyári napon. Eleinte valamennyi hazai látogatót odavezettem. Hány színészbarátommal kávézgattam és szivarozA bécsi Schanigarten gattam a pataknál!
nyaralásra alkalmatlan évszakokban elsô bécsi törzskávéházam – egy eszpresszó volt. Elvégre ennek a kis formátumú kávézónak is megvan a létjogosultsága, hacsak nem kényszerítik a népre kizárólagossággal, a kávéházak bezárásával. Szinte minden este betértünk Évával az Espresso Mariahilfbe. Cselekedtük pediglen ezt több okból. Elôször is éppen aktuális lakásunk, kilenc albérletünk egyikének közelébe esett. (Csak a tizedik lakás volt elsô fôbérletünk.) Másodszor úgynevezett Jukebox állt a helyiség közepén, amely a legújabb slágerekkel ismertetett össze bennünket. Egy vasunkba sem került a továbbképzés, a vendégek versengtek egymással az érmék bedobásában. Nemsokára már mi is együtt zümmögtük a melódiákat, és lassanként ránk ragadtak a szövegek is, a még sosem hallott Elvis Presley, Harry Belafonte, Satöbbi, satöbbi közvetítésével. Nem a zene volt az egyetlen tantárgy, amelyben pótolnivalóm akadt. A film területén is elengedhetetlen volt tudásom kiegészítése. Mint tudjuk, kezdeteimtôl fogva rabja vagyok a tizedik múzsa mûvészetének, a mozivászon varázslatának. No jó, kérdik most, de mi köze ennek a mi témánkhoz, a kávéházhoz? Íme a megoldás: emigráns-életem elején fölfedeztem valami egyedülállót, a maga nemében páratlant – egy mozi és egy kávéház szimbiózisát. Egy kávéházmozit! Egy mozikávéházat! Rondellnak hívták, vászna volt (különben nem lehetett volna mozgóképszínház), de a szokásos széksorok helyett kis asztalok álltak a nézôtéren, mindegyiken egy lámpácska meg egy gomb. Ha ezt megnyomta a nézô, lábujjhegyen közeledett a kiszolgálás, és kávét vagy akár szeszes italt is lehetett rendelni, sôt dohányozni is szabad volt. Tiszta élvhajhászás! A Rondell utánjátszó mozi volt, ami annyit jelentett, hogy mûsora az elmúlt évtized elmulasztott filmjeibôl állt. Amikor csak tehettem, mozi-cafémban ültem. Mindaddig, amíg lényegbevágó változás
36
37
A
***
A
következett be. A Rondell-mozi pornómozivá züllött. E naptól kezdve azoknak a nézôknek engedtem át a Rondellt, akiknek más téren volt pótolnivalójuk. Nemcsak régi mulasztások pótlásában, hanem újdonságok befogadásában is nagy segítséget A Café Museum ma nyújtott szeretett környezetem. Az idô tájt vált valóvá az emberiségnek egy régi víziója, habár továbbra is víziónak hívták. Televíziónak. A mozi bejött a lakásokba. Akinek odahaza még nem volt készüléke, az olyan kávéházba látogatott, amelyik berendezett egy tévészobát. Mi a Café Museumba jártunk, ahol esetenként bámultunk a túlságosan kicsike vászonpótlékra, amely ernyônek nevezte magát, de nem nyújtott védelmet a képet gyakran elborító esô ellen. Kézenfekvô, hogy végül is megadtam magam ennek a zavart keltô, idômet elrabló, butító micsodának. Mint szerzô szolgáltam a bálványt, és néha nem is a készülékbe bámultam, hanem a készülékbôl. Ám a szívem mégis a mozié maradt. Meg a kávéházé. Kár, hogy nem alkotnak többé egységet, mint a Rondell, a kinematográfia idejében, a pornográfia elôtt...
Hollywood Bécsben z 1957-es év vége felé egy délelôtt különös társaság verôdött össze a Ringstrassén a Grand Hotel kávéházában. Két világhíresség ült egy asztalnál csupa magyar disszidenssel. Egy casting zajlott le, magyarul szereposztás, szereposztó összejövetel. A jelenlevô orosz származású hollywoodi rendezô, Anatole Litvak, megkérte a „Journey” (Utazás) címmel tervezett film forgatókönyvíróját, Tábori Györgyöt – szintén jelen –, verbuváljon öszsze kisebb szerepek eljátszására alkalmas egyéneket. De nem akárkiket – kizárólag magyarok jöhettek számításba! A sztori Maupassant egyik novellájának alapötletébôl indult ki, amely szerint egy kocsi a forradalmi Párizson hajt keresztül, utasai között egy arisztokratával, akit ki kell juttatni az országból. Az idea természetesen aktualizáláson esett át. Az idôt 1956-ra változtatták, a cselekmény Magyarországon játszódott, a kocsiból busz lett, az utasok nemzetközi társasággá alakultak át, az arisztokratából pedig sebesült magyar forradalmár lett. A fôszerepek már ki voltak osztva: Yul Brynner egy szovjet ôrnagyot játszott, Deborah Kerr egy angol ladyt, akibe a muszka beleszeret, az azóta elhunyt Jason Robards, akkor még Jr., volt a szabadsághôs, Anouk Aimée egy fölkelô magyar lány, a busztársaságot pedig amerikai, angol, francia, japán és német sztárok alakították.
A
38
Valamennyi meghívott honfitársat Tábori ajánlotta, és Litvak mindet szerzôdtette. Édesapámra egy jelentôsebb föladatot bíztak, több külsô fölvétele volt, és ez örvendetes ténynek számított, mert a gázsit fölvételi napok szerint fizették. Mint öreg fölkelônek egy ízben föl kellett tartóztatnia az országúton a buszt, azonkívül egy csomó jelenetben ide-oda osonni és Yul Brynner után leskelôdni. A film végén eldurran egy lövés, de nyitva marad a kérdés, hogy apuka volt-e Brynner gyilkosa. Részemrôl remélem, hogy nem, mert a közönség a cselekmény folyamán bizonyára fokozott mértékben szívébe zárta a reménytelenül szerelmes, kopasz, de tüzes szemû katonatisztet. Csekélységem egy repülôtéri tisztséget betöltô fiatalember szerepét kapta, aki nyilván katonai személy lehetett, mert tányérsapkám volt. Elôször az érkezô buszt kellett fogadnom, a második napomon közölnöm kellett a várakozókkal, hogy a repülôjáratokat beszüntették. Mûvészileg, ha szabad ezt a magasröptû szót használnom, nem okoztam csalódást a mesterrendezônek, csupán mint idétlen balfácánt utasított rendre, amikor Deborah Kerrnek jobb kezemmel segítettem a kiszállásnál, és a tisztelgést bal kezemmel végeztem. Megrovására kiköszörültem a csorbát, és a jelenet ismétlésekor már teljes mértékben jobbfácán voltam. Közben jól tudta a huncut, hogy mozdulataimnak semminemû fontossága nincsen, mert a vásznon alig fogok látszani. Tudniillik a busz megérkezése és az én figurám a film kezdetén, a fôcímek hátteréül volt hivatva szolgálni. Történt pediglen ez eléggé sötét színekben, mivel a busz hajnalban érkezett meg a repülôtérre. Egyebekben a Grand Hotel kávéházbeli castingjének nem minden résztvevôje kapott színészi föladatot. A legmeglepôbb szerepet egy újságíró vállalta, akit a fölvételek tartamára Mr. Brynner inasául alkalmaztak. Ez
39
a foglalkozásváltás azonban csak röpke epizód maradt az illetô életében – nemsokára egy tekintélyes napilap külpolitikai rovatvezetôje lett és az is maradt évtizedekig. Simányi Tibor történészt viszont politikai szakértôvé nevezték ki. Csak attól tartok, nem mindenben hallgattak tanácsára. Hogy a forradalmárok a filmben kivétel nélkül piros-fehér-zöld csôszkarszalagot viseltek, az bizonyára nem az ô ötlete volt. De hát Hollywoodnak megvannak a maga játékszabályai. A jókat föltûnôen meg kell jelölni, hogy meg lehessen különböztetni ôket a gonoszoktól…
Szabadúszó menedzser écsi életszakaszomat nem mertem mindjárt szabadúszó íróként kezdeni. Elôbb 16 esztendeig menedzserkedtem az írás és újságírás mellett. Ez úgy adódott, hogy volt a Kurier címû napilapnál, amely két héttel betoppanásom után kis fizetésû állást nyújtott nekem, egy üzletember, hajdani színigazgató, aki azon fáradozott, hogy színházi szervezetet építsen föl az olvasók részére. A Theaterring célja az volt, hogy kedvezményes elôadásokhoz juttassa közönségét. Fölvásárolt egy-egy színházi elôadást, reklámot csapott az újságban ezeknek a produkcióknak, a színházak cserébe leszállították a szóban forgó elôadások árát, a volt direktor a kedvezmény felét továbbadta a vevôknek, a másik felén osztozott a Kurierral. Egy szép napon azzal állt elô az úriember, aki nemcsak üzletember, hanem ötletember is volt, hogy kivándorol Dél-Afrikába, ahol textilgyárat szándékszik alapítani. Kis idô elteltével fölfedezte, hogy néhány szerkesztôségi szobával arrébb tevékenykedik egy magyar jövevény, aki valamiféle rokonságban áll a színházi világgal. Egy szó mint száz: engem szemelt ki utódjául. Három hónap múlva volt arcom fölmondani kis állásomat, és egyenrangú társa lettem Ausztria legsikeresebb sajtótermékei egyikének. Így lettem résztvevôje a Café Savoyban székelô Haeussermantörzsasztalnak. Ugyan nem mint író, hanem mint a bécsi színigazgatók számára fontos üzletember. De mindenképpen nagy megtiszteltetés volt odatartozni. Ernst Haeusserman, késôbb jóbarátom, színigazgató, professzor, udvari tanácsos (ezt a rangot mindmáig nem törölték el Ausztriában!), minden címmel ellátott, minden hájjal megkent csillogó személyiség volt. Egy neves Burg-színmûvész fiaként az amerikai
emigrációban Max Reinhardt, a legendás hírû rendezô az asszisztensévé tette. Hazatérve Reinhardt egykori színházának, a Theater in der Josefstadtnak igazgatói posztját töltötte be. Utána a Burgtheater, az osztrák nemzeti színház élére váltott át tíz esztendôn keresztül, halála elôtt újra a Josefstadtot vezette. Amerikában nyilvánvalóan hiányzott a kávéház a bécsi Haeussermannak; most pótolta a mulasztottakat. Kora délutántól késô estig a kávéházban volt található. A Savoy nemcsak az otthona volt, hanem az irodája. A törzsasztalnál a széke mellett külön asztalka állt, rajta telefonkészülékkel. A törzsfônek megszabott irodái órái voltak, amelyek alatt ezen a számon volt elérhetô. Persze csak azok számára, akiknek szabad volt ôt elérniük. De úgy látszik, tetemes mennyiségû beavatott létezett, mert a telefon rengeteget csöngött. És a szám tulajdonosa is gyakran telefonált. Jegyzetelgetett. Parancsokat osztogatott. Döntéseket hozott. Ötleteket keresett és talált. Sokat ígérgetett. Be is tartott elôzô nap tett ígéreteket. Tervezgetett. Kivitelezett. Vezényelte a bécsi színházi életet. Mindezt a Savoy kávéház parancsnoki hídjáról… Menedzserkoromból két kávéházlátogatásomat tartom említésre méltónak. A Theaterring irodája a Karntnerstrassén volt, ahol egy elôdömtôl örökölt egyszerû kis öregemberke árulta a jegyeket és készítette az elszá-
40
41
B
A bécsi Café Centralban
molásokat pénztárosi minôségében. Igen meg voltam elégedve vele. Amire nem számítottam: egy csúf napon megbetegedett, kórházba került és meghalt. Utódot kellett keresnem. Apróhirdetést adtam föl – gondolom, már ki is találták, úgy van – a Kurierban! Elsôként erôteljes férfihang jelentkezett telefonon. A hanghoz tartozó személyt a Café Servusba rendeltem a Mariahilferstrassén, a Haydn-templom és a Haydn-mozi közt. Egy kávéház barátságos, laza hangulatában jobban megismerszik az efféle jelölt, gondoltam magamban. Külsôre ugyanolyannak látszott, mint ahogyan a hangja hallatszott. Magas növésû, izmos egyén, energikus mozdulatokkal, túlbuzgó öntudattal. Kérdésemre, hogy mit csinált eddig, csak úgy áradtak belôle háborús élményei. Pontosabban egy háborús élmény. Büszkén hencegte el, hogy Otto Skorzeny bandájához… pardon, csapatához tartozott és részt vett Mussolini kiszabadításában. Búcsúzóul azt a szólásmódot füllentettem, amely minden bukott jelölt útravalója: – Hallani fog rólunk. Majd értesítjük. Vajon még máig is várja a választ? És vajon melyik párt tagja ma? …Némi sikeres próbaidô után kibôvítettem a Theaterringet egy Konzertringgel. Különösen a könnyû múzsát ápoltam. Jazzrajongó létemre az volt elsô számú szívügyem, hogy elôsegítsem világnagyságok helybeli vendégszereplését. Olyan sztárok, sôt legendák voltak az idôk folyamán mûsoromon és váltak személyes ismerôseimmé, mint Harry James, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Stan Kanton és még folytathatnám a sort. E tevékenységem folyamán összehozott a sors Norman Granzcel is, a fölsorolt mûvészek impresszáriójával, az ügynökpápával, azzal az emberrel, aki az Egyesült Államokban a jazz számára a klasszikusokkal egyenrangú helyet hódított meg „Jazz at the Philharmonic” címû hangversenysorozatával. Szállodájának, a Vienna Intercontinentalnak a cafeteriájában randevúztunk. A kemény üzletember tüstént észrevette, hogy zöldfülûvel van dolga szokott területén. Tárgyalásunk fô témája a gázsi kiegyenlítésének idôpontja volt. A Kurier úgy vezette be, hogy a megállapodott összeget esetenként, a hangverseny után fizessem ki. Granz ezúttal elôre kérte a pénzt, mivel az esti elôadás elôtt el kellett utaznia. Tiltakozott az ellen, hogy a honoráriu-
mot egyik emberének adjam át. (Big Bandrôl volt szó.) Elkövettem azt a hibát, hogy jóindulatomat vetettem latba, amennyiben megkockáztattam ezt a lehetetlen kérdést: – Nem bízol a zenészeidben? Hitetlenkedô pillantással mért végig és ezt felelte: – Of course not. (Persze hogy nem.) What’s the matter with you? (Ami magyarul szelídebb formában úgy fordítható, hogy „mi van veled?”, de pontosabb az élesebb változat, miszerint „mi a baj veled?”.) Végül megegyeztünk, hogy aláírok egy esküvel megerôsített nyilatkozatot, amely szerint elôadás után egy bizonyos személynek, akiben ô megbízik (?), nyújtom át a gázsit. Persze az írásmûvet egy közjegyzônek is jóvá kellett hagynia, és ha jól emlékszem, a köztársasági elnöknek is ellen kellett jegyeznie. Vagy valahogy így. Lehet, hogy túlzok, de csak egy icipicit. Még párszor föltette nekem a kérdést Norman Granz, hogy mi a matter velem. Utoljára akkor, amikor arra vetemedtem, hogy meghívjam a tortaszeletre, amelyet elfogyasztott, holott azt természetesen a szobaszámlájára írathatta volna. Vállat vont és köszönet helyett fejcsóválva még egyszer az iránt érdeklôdött: – What’s the matter with you, George? Amibôl ezúttal azt hallottam ki, hogy „mi az ördög bújt beléd?”.
42
43
Kellemes és kellemetlen találkozások alamennyi bécsi kávéház fölsorolása, amelyekben megfordultam, szétfeszítené e kis könyv kereteit. A kezdet kezdetén, vagyis 1956-ban és még legalább a következô évben, természetszerûleg azokat a lokalitásokat részesítettem elônyben, amelyek nekünk magyaroknak – egyesek attól sem riadtak vissza, hogy hunoknak tituláljanak bennünket – találkozóhelyül szolgáltak. Fogadni mernék, hogy a Bécsen keresztülviharzó kétszázezer disszidens a kávéüzemek bevételeit addig ismeretlen magasságokba emelte. Egy kis fekete nevetségesen olcsó volt – ám csöppekbôl lesz a tenger.
V
Az emigránsfiókák fôhadiszállása az azóta megszûnt Café Mészáros volt. Elôször is azért, mert már nevének kiejtésekor olyan otthonos érzés fogta el az embert, másodszor mert a földkerekség kellôs közepén, a Stephansplatzon, a Stephansdom árnyékában gyerekjáték volt megtalálni. Ugyanolyan népszerûségnek örvendett az Operaház mellett létesített új aluljáróban a Rondo, továbbá két másik kávéház, az Europa és – vigyázat! – az Europe. A két név hasonlósága rendszeres félreértésekhez vezetett. Akiknek a Karntnerstrasséra kellett volna menniük, a Grabenon landoltak, és megfordítva. Végre majdnem mindenki rájött, hogy az e-vel végzôdô Európa a francia helyesírás szabályait követi, és Öropnak kell ejteni. Az Öropban randevúztam elôször és – pillanat, csak lekopogom – hál' istennek eddig utoljára egy ávós tiszttel vagy tudom is én, miféle rangú beosztottal. Az illetô nyilván megtudta rólam, hogy mûvészkörök disszidenseinek társaságában forgolódom, akik közt számos prominens Tháliapap és -papnô volt föllelhetô. Nos, a találkozást kezdeményezô illetônek éppen a föllelhetôség volt a fô gondja. Az öregedô, ágrólszakadt titkosügynök persze álcázta magát elôttem. Nem fogják elhinni, mit akart elhitetni velem a foglalkozásáról. Azt állította, hogy – ügynök! Mármint hogy színházi és filmügynök, aki nagyszabású jótékony célú gálaestet tervez az újhazába frissiben érkezett mûvészek fölléptével. Nem tagadom, bedôltem neki. Csak öt-tíz perc múltán gyúlt ki a világosság agyamban, hogy ezt az alakot nem a jószerencse küldte, hanem az ÁVH, és hogy ez csak a sztárok címét és telefonszámát akarja belôlem kiszedni. Két-három könnyelmûen elárult adat után lehúztam a redônyt. Közöltem az Unintelligence Service tagjával, hogy többet nem tudok, és nem érek rá a számára. Akit csak elérhettem az érdekeltek közül, figyelmeztettem, hogy ne álljanak szóba a pasassal. Ez fölösleges óvatosságnak bizonyult. Mielôtt végleg eltûnt, csak egy-két jónevû színmûvészt, illetve mûvésznôt hívott föl telefonon, és megpróbálta hazacsalogatni ôket. Még az akkoriban fenyegetô büntetés alóli mentességet is megígérte nekik. Vajon ki hatalmazta föl erre? …A másik Europához inkább hû maradtam. A Karntnerstrassén lévô helyiségben találkoztam egy színészkirállyal és nemzedékének elsô számú színmûvésznôjével. Bécsi vendégszereplésük idején Darvas Ivánnal és Ruttkai Évával uzsonnáztunk ezen a közkedvelt randevúhelyen. Iván köztudottan nyelvzseni, szegény Éva árva kukkot sem beszélt németül. Az édesanyja is velünk volt, aki Bécsbôl származott és aranyos akcentussal törte a magyart.
*** 44
j életszakaszom elején még egy darabig mûködött a késôbb eszpreszszóvá zsugorodott, messze földön ismert Herrenhof. Én még élveztem vendégszeretetét, amikor eredeti nagyságában hivalkodott a császárvárosnak ez az irodalmi kávéháza. Nagynevû vendégeit sajnos alaposan lekéstem, a legnagyobb osztrák írók a XIX. század utolsó és a XX. század elsô felében tisztelték meg látogatásukkal az Olümposz bécsi kirendeltségét. Közéjük tartoztak, hogy néhányukat megemlítsem: Arthur Schnitzler, akinek családja Szolnokról származott, Felix Salten (a Bambi szerzôje), aki színmagyar volt, Dóczy Lajos úgyszintén, Alexander Sacher-Masoch, akit magyar édesanyja akcentusmentesen tanított meg anyanyelvén beszélni, és még sokan mások, akikre még nem tudtam rábizonyítani többé-kevésbé honfitársi mivoltukat, mint például Hermann Bahr, Hugo von Hofmannstahal vagy Karl Kraus. De nem adom föl kutatásaimat. A Herrenhof nem az egyetlen irodalmi kávéház volt Bécsben. A másik nevezetes írótanya, a Griensteidl érkezésemkor átmenetileg nem létezett. Ez a látszólag ide nem illô szó úgy értelmezendô, hogy néhány évvel ezelôtt újra fölépítették, bár nem pontosan az eredeti helyén, de annak közelében. Ma kedvelt helyeimhez tartozik. Ám a harmadik, még a Griensteidl elôtt új életre keltett literáris kávétemplomot, a Centralt talán még jobban szeretem. Nem csupán azért, mert magyar druszájára gondolva azt képzelem, hogy nevüket egymástól vették át. Karinthy Frigyes kedvenc mûhelyére gondolok, a patinás név örököse még nem irodalmi kávéház. De azzá válhat. Hogy még egy pillanatig a bécsi Centralnál maradjunk: ott készítette velem Gunther Martin a magyarbarát publicista az elsô nagyszabású interjút, és ugyanott interjúvolt meg egy riportja számára a világban szerteszórt magyar humoristákról. Véleménye szerint ez a társaság a világ sava-borsa, de cikkében még szellemesebben, a földkerekség paprikájának nevezett minket…
Ú
A Griensteidl 1900 körül
45
Hogy jómagam hány mûvészt interjúvoltam meg különbözô kávéházakban, nem tudom pontosan. Csak egyet idézek föl közülük: Eisemann Mihály neves operett-komponistával beszélgettem Ausztriában tett látogatása alkalmával. Megbízóm: a Kurier. Színhely: a Hotel Erzherzog Rainer kávézójának terasza a Wiedner Hauptstrassén. Ezt a széles, bulvárszerû utcát az 50-es években még hatalmas hársfák szegélyezték, amelyeket azóta sajnos kivágtak. Itt be kell iktatnom, hogy a világ – vagy legalábbis Európa – egyik leghíresebb utcája a berlini Unter den Linden. A beiktatást a könynyebb érthetôség kedvéért eszközöltem. Az Eisemann-interjúnak ugyanis ezt a címet adtam: „Ungarischer Komponist unter den Linden” (Magyar zeneszerzô a hársfák alatt). …Az Elsahofot, amelynek a helyét ma valamilyen nagyobb bolt foglalja el, mint forgatókönyvíró kerestem föl idônként, „üzleti” okokból, mivel az volt a filmszakma törzskávéháza. ...A Café Imperial a hasonnevû luxusszállóban egy bécsi barátommal hetenkénti találkozóhelyünk volt egy idôben. Talán kis sznobizmus is lehetett a dologban, miután olvastam, hogy II. Erzsébet angol királynô bécsi látogatása folyamán úgy találta, hogy ez a legszebb kávéház a világon. …Mint újságíró gyakran vettem részt sajtókonferenciákon a Café Landtmannban. Ha nem ennek okából jártam ott, eleinte szívesen ültem kint a teraszon, amely a Burg Színházra néz. Amíg rá nem jöttem, hogy közvetlenül a terasz szélén parkolóhely van. Az autósok tömegesen veszik igénybe, nyilván, hogy közelrôl élvezzék a Burgtheatert. Attól kezdve évtizedekig kerültem a teraszokat az utcai közlekedési lárma, a kipufogók, a bûz miatt. Megint bemenekültem a szivarfüstbe, az legalább stílusosabb volt. Aztán egy nap föladtam a teraszproblémámat, beláttam: a nagyvárosok levegôje világszerte annyit romlott, hogy mindegy, kint rongálom-e a tüdômet vagy bent.
Ez a terem – mármint az egykori, valódi Vörös Szalon – életrajzom egyik felejthetetlen, többszakaszos fejezetének színhelye. Gyermekkorom óta legkedvesebb íróm és ideálom, Erich Kastner, akinek ismeretségét az osztrák P.E.N. Clubnak köszönhetem, barátságát pedig minden bizonnyal annak a ténynek, hogy rokonszenvezett a magyarokkal és szimpátiája az ´56-os események nyomán még fokozódott, valahányszor Bécsben járt, egy-egy órát ajándékozott nekem a Sacher Vörös Szalonjában. A Münchenben élt szellemes költô, a világ egyik legnagyobb Erich Kästner ifjúsági regényírója, saját meghatározása szerint moralista, országának ritka humoristái közé is tartozott, holott egyik epigrammájában azt állította, hogy a németeknek nincs humoruk. Utóirat gyanánt még egy kalandom tartozik az Erich Kastner-sztorihoz: Találkozásaink kezdetén, amikor még valamivel szegényebb voltam, mint a templom egere, hatalmába kerített a hetedhétországra szóló magyaros vendégszeretet gyakorlásának vágya, a gavalléri virtus, és arra kértem addigi vendéglátómat, engedje meg nekem, hogy ezúttal én vendégeljem meg ôt. A nagy ember bizonyára udvariasságból, önérzetem növeléséhez való hozzájárulásául elfogadta meghívásomat. Dupla whiskyje kereken az én feketém tízszeresébe került. De boldogan fizettem ki – mégpedig másnap, mikor a fôúrnál kiváltottam az elôzô napon elzálogosított karórámat. Diszkréten, mind a két nap négyszemközt a pincérrel. Így mulat egy magyar úr…
Erich Kästner nem külsejére vonatkozólag, hanem világhírét illetôen legpatinásabb bécsi szálloda, a Sacher, csak azért nem titkos tipp a barna babszemek kedvelôi számára, mert alig akad akár bennszülött, akár turista, aki ne tudna e szálló kávéházairól. A Café Sacher kettéosztott helyiségbôl áll, nagyobb része jobbra, pár asztal balra a bejárati folyosótól, amellett egy eszpresszószerû szobácskával rendelkezik (Sacher Stüberl), azonkívül azokban az idôkben, amelyekrôl éppen beszámolok, volt még egy Vörös Szalonja, amely a Café-Bar mûfajába soroltatott. (Ma egy a szállodától leválasztott éttermi részt hívnak így. Hja kérem, folytonos átalakítások nélkül nincs haladás…)
A
46
47
Theo Lingen
ború vége felé ô bújtatta Brechtet saját lakásán. Hogy paszianszozó felesége Bert Brecht elsô, elvált házastársa volt, azt másoktól tudtam meg késôbb. Mindezek ellenére kapcsolatunk egyre barátibbá vált. Amikor egyszer megbetegedtem, beajánlott saját orvosához, és a kórházban is meglátogatott. Leült ágyam mellé, cigarettára gyújtott és elcsevegett velem. Kis idô múlva belépett a fôápolónô a betegszobába, és tisztelettel fölhívta a mûvész úr figyelmét arra, hogy itt tilos a dohányzás. Theo Lingen mosolyogva bólintott és udvariasan megköszönte az információt. Azzal fesztelenül tovább cigizett, mintha kávéházban lennénk.
Café Sacher nagyobbik részben – mint tudják, ha belép az ember, jobbra a bejárati folyosó mellett – hosszabb idôszakon át hetenként egyszer Theo Lingennel, a népszerû filmkomikussal reggeliztem. Évekkel azelôtt, 1964-ben kerültem vele közelebbi kapcsolatba, amikor Joker nevû vicclapom részére humoreszket kértem tôle, tudván, hogy a kiváló komédiás kitûnô humorú író is. Meg is kaptam, le is közöltem. (A havonta megjelenô élclap fél évet élt. A bécsiek a pestiekkel ellentétben nem becsülik a vicclapot.) Egy reggel az Operaház mögött szembetalálkoztunk az utcán. Fogalmam sincs róla, mit kerestem a napnak eme lehetetlen szakán az utcán, ahelyett hogy a másik oldalamra fordultam volna az ágyban, hiszen olyan megrögzött késôn kelô vagyok, hogy néha nem is találkozom magammal, mert mire fölkelek, már el kellett mennem hazulról. Akármi is lehetett az oka, Lingen azt javasolta, reggelizzem vele a Sacherban. Köszönettel elfogadtam a meghívást, és ebbôl fejlôdött ki hetenként egyszeri közös reggelink az elôkelô környezetben. Ezek az összejövetelek egészen addig tartottak, míg egyszer az életritmus meg az alvási szokások kerültek szóba, és én elárultam, hogy éjszakai típus vagyok. Erre früstükpartnerom kihúzta a „reggeli 8-kor” címû mûsorszámot. Nem sértôdöttségbôl, hanem toleranciából. Attól kezdve, ugyancsak hetenként, lakásán fogadott. Ott egy idôsebb hölgy, a felesége nyitott ajtót, és minden alkalommal diszkréten visszahúzódott a szobájába, ahol paszianszot rakott. A háziúr könyvébôl, vagy még meg sem jelent félig kész mûvébôl olvasott föl nekem. Egy ízben hanglemezt kaptam kölcsön tôle, amelyen Bert Brecht volt hallható az amerikai kommunistaellenes Mac Carthy-bizottság elôtt. Ez volt az a kihallgatás, amely után B. B. nyakra-fôre elhagyta az Egyesült Államokat. Nem titkoltam, hogy nem kedvelem különösen ezt a költôt. Elsôsorban azért, mert rendkívüli tehetségét a kommunista ideológia terjesztésére pazarolta. Másodszor, mert vizet prédikált és bort ivott. Miért nem a Szovjetunióba emigrált, miért a biztonságosabb Finnországba? Erre vendéglátóm föltárta elôttem, hogy a há-
em csak a Volksgartenban volt élvezhetô jó levegô a kávéházban. Egy interjú alkalmával, amelyet Leon Askin filmszínésszel folytattam, aki hazáján kívül Hollywoodban is karriert csinált, különleges fölfedezést tettem. Egy Café-Bar belsô helyiségének kellôs közepén – ilyet még soha életemben nem láttam – élô fa nôtt ki a padlóból. Vagy hát nem éppen a padlóból, hanem a földbôl, amit úgy tettek lehetôvé, hogy pár centiméternyi terjedelemben fölszedték a padlót, hadd jusson lélegzethez a növényzet. Az egyedülálló helyiség egy még a monarchia idejébôl híres szállodához tartozott. Neve: König von Ungarn, azaz Magyarország Királya. Az interjú ebben a romantikus – mondhatni – díszletben jött létre. Délelôtt nem tért be oda más vendég, magunk közt voltunk: a filmsztár, én és a fa. Az utóbbi az üvegtetôig ért, a csappantyús ajtókák nyitva álltak, és így, Alfred Polgar ide, Alfred Polgar oda, mégiscsak friss levegôn voltam, habár kávéházban ültem… Tehát egy kávéházba betört a természet. És ugyanott kitört az én természetem. Túlságosan rejtjelezve fejezem ki magam, vagy érthetô, hogy szerelemrôl beszélek? Mindenesetre a Magyarország Királya nevû szálloda fával beültetett Café-Barjában került sor elsô randevúnkra azzal a szépséggel, aki lángra lobbantotta a szívemet. Brigittét már szülôhelye egymagában alkalmassá tette arra, hogy egy humorista társa legyen. A hesseni német városkát, ahol a világra jött, komolyan úgy hívják, hogy Witzenhausen, ami magyarul szó szerint annyit jelent, Viccháza. Buksi, mert már régóta úgy hívom, elvált fiatalasszony volt, én 21 évvel idôsebb özvegyember, de szerencsémre páromnak rossz ízlése volt. Vagy talán egyszerûen beleillettem a sémájába. Bennem ugyanis az a gyanú érlelôdött, hogy bizonyára fogadalmat tett, melynek értelmében csak magyar férfiakhoz megy feleségül, akik 1956-ban érkeztek Ausztriába, és a keresztnevük György. 1987-ben összeházasodtunk. Hölgyeim és uraim, románcot hallottak, amely Magyarország királyával kezdôdik és II. Györggyel végzôdik.
48
49
A
Romantikus randevú
N
Válságos idôk usztriában is sor került a kávéházak krízisére, csak éppen nem politikai, hanem gazdasági okokból. A 60-as évek közepe táján már akkorára gyarapodott a jólét, hogy a lakosság életmódja alapjaiban megváltozott. A magamfajta bohémekbôl, ha kizárólag mi alkottuk volna a vendégek seregét, nem tudtak volna megélni a kávéházak. Az ô látogatóik javarészt a kisemberek, a szegényebbek rétegeibôl alakultak ki, akik naphosszat a cafékban tanyáztak, akik kiolvasták a rendelkezésükre bocsátott teljes sajtót, és akiknek az ebédje a jutányos áron kimért kávéházi menü volt. Idôközben legtöbbjük áttért az újságolvasásról az újonnan vásárolt tévékészülék bálványozására, és a feleségük által fôzött házikosztra. Nem beszélve arról, hogy itt-ott megengedhettek maguknak egy-egy drágább éttermi kirándulást. Az eredmény mindenesetre az volt, hogy nem lehetett észre nem venni közkedvelt kávéházak eltûnését és helyükön nagy bankok új fiókjainak megnyitását. Némely bezárt kávéház autószalonnak adta át a helyét. A megszûnt kávéeldorádók fölsorolását elengedem az olvasóknak, hiszen alig ismerhették ôket. Csupán egyet emelek ki: a legnagyobb vétek ellenünk, kávékedvelôk ellen, a Mariahilf kerület legszebb épülete elleni merénylet volt. Feledhetetlen számomra az a látvány, amelyet nemegyszer a Casa Piccola ablakából élveztem feketézve: egy mûvészien kialakított lépcsô fölött ültem, amelynek fokain végignézhettem az alant fekvô városrészig. Távolról, szerényebb kiadásban a római Spanyol-lépcsôre emlékezte-
A
A Siller Kávéház
tett. Meg a párizsi Montparnasse-ra. (Ezek a hasonlatok nem is olyan erôltetettek – elvégre Bécs is dombokra épült!) Ma cipôbolt terpeszkedik a Casa Piccola termeiben. Cipôbolt szép kilátással. …Hál' istennek az elvonókúra vagy egy évtized múlva véget ért, a kávéházak visszatértek. Mire Buksi belépett az életembe, hogy megszépítse, már dúskálhattunk e mûfajban. Még a Café Kammerspiele is megvolt, az csak késôbb szûnt meg, véleményem szerint nem gazdasági okokból, hanem mert elátkoztam. Ámde ne vágjunk az események elébe…
*** uksi nagy fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy renoválja, újjáépíti, új berendezéssel látja el lakásomat, azaz most már lakásunkat. Semmi ellenvetésem nem volt, sôt kimondottan hálás voltam érte, csak éppen kikötöttem, hogy én elmenekülök a kômûvesek, mázolók, csemperakók, vízés villanyszerelôk által okozandó káosz elôl. Persze kávéházam címének és telefonszámának hátrahagyásával. Nejem elôbb megértést tanúsított tervem iránt, no de csak elôbb, utóbb nemigen. Tervem megvalósításáért már nem lelkesedett. Hogy olykor még mindmáig szememre veti, az a továbbiakból érthetô lesz… Magamra vállaltam az általam ismert legnagyobb áldozatot, és egy ideig még a reggeli órákhoz számító idôpontban (érzésem szerint hajnalhasadáskor) keltem, magamhoz vettem legfontosabb kincseimmel teletö-
B
Georg Kövary feleségével, Brigittevel a PESTER LLOYD szerkesztõségében
50
51
mött nagy aktatáskámat, és estig elhagytam a házat. A nappalt egy vagy néha két törzskávéházamban töltöttem, megszakítva egy délutáni mozielôadással. A káosznapok egyikén, amikor odahaza minden a feje tetején állt, a Kammerspiele kávéházat neveztem ki menedékhelyemnek. Mûsorom elképzelésem szerint pergett, a környezet zsibongását zsongásnak hallottam, az ismert neszek nekem csöndet jelentettek – zavartalanul dolgoztam. Aktatáskámat pillanatig sem vesztettem szem elôl, elôttem állt az asztalon, vagy mellettem nyugodott a plüsspadon. Még a toalettre is magammal vittem, amelyet fölkerestem, mielôtt elhagytam a kávéházat, hogy a pár lépésnyire lévô többtermes moziban 4 órai kezdettel megnézzek egy új filmet. Alig foglaltam helyet a 3-as számú teremben, amikor belém szúrt valami. Vagy inkább ütést éreztem. Elhûlt bennem a vér. Rémület lett úrrá rajtam. Az aktatáskám! Legfôbb ideje, hogy eláruljam, miféle fontos kincseket tömtem a táskába. Odaát, óhazámban, még a kommunisták voltak uralmon. A rezsim ugyan már kiharcolta magának – Nyugaton – „a tábor legvidámabb barakkja” címet, de a barakk lakóinak még vagy tíz esztendôt kellett leülniük, a tábor pedig tábor marad, a barakk az barakk. Az emberek nem bíztak a rendszerben. Így történt, hogy három barátom egymástól függetlenül arra kért, ôrizzem meg bécsi turistaként nyitott takarékkönyvüket. Bizalmukkal kitüntetve beavattak jelszavaikba. A három könyvet három különbözô bank adta ki. A kódokat fölírtam, a bankokról tudtam, hanem a takarékkönyvek… Nem, nem tûnhettek el! Visszarohantam a kávéházba, egyenesen az illemhelyre – szabad volt és üres. Ameddig szem ellát, senki emberfia, semmi aktatáska. Beszélgetések a teljes kiszolgáló személyzettel hiábavalóknak bizonyultak. Senki sem látott, hallott, gyanított semmit, nem adtak le semmit. Az aktatáskának a helytelen helyiségben való letétele és annak tudomásul vétele között, hogy megloptak, öt vagy legföljebb tíz perc telhetett el. Másnap persze mindhárom takarékkönyvet érvénytelennek nyilváníttattam, úgyhogy a tolvaj nem húzhatott semmi hasznot tettébôl. Kivéve tán sikerélményét, hogy kifogott egy idiótán.
A bankok szigorú törvényei és elôírásai mellett van egy kis szabad tér az emberiesség számára, ahogyan az én esetem mutatta. A három bankigazgató, akiket végiglátogattam, különféleképpen reagált. Az elsô megelégedett a szavammal, és kicserélte az intézete által kiállított könyvecskét; hajszálpontosan az elveszett könyv betétjének öszszegét tartalmazta. Hiszen a kód közlésével általam megállapíthatta a takarékkönyv számát és a betét összegét. A kettes számú bankár bürokratikus nehézségeket támasztott és határidôt szaKövary liest im Budapester Café Vista aus dem Manuskript bott meg, amikorra egyál- seiner Kaffeehaus-Geschichten talán valahogyan tisztázni lehet a dolgot. Végül tisztázódott, de jó sokáig tartott. A harmadik hatalmasság nem engedett magával tárgyalni – ha nincs könyv, nincs pénz, slussz-passz. Ha nem magyarul írnám e sorokat, még azt is hozzátenném olaszul, hogy basta. Legközelebbi találkozásainkkor átnyújtottam barátaimnak a nekik járó pénzt. Összejött párezer schilling. Ugyanis kötelességemnek tartottam a kamatokat is kifizetni, amelyek idôközben esedékessé váltak volna. Lehet, hogy ez volt a büntetésem, amiért a feleségemet magára hagytam a lakásrenoválás gondjaival-bajaival-strapáival? Annyi bizonyos, hogy a lakás rendbehozatala drága mulatság volt.
a nincs is tudatában, a magyar közönség is ismeri a Café Eilest. Szabó István ott forgatta Hanussen-filmjének néhány jelenetét Klaus Maria Brandauerral. Eperjes Károly is részt vett a forgatáson. Meg én is, Brigittémmel, mint nézô. Ez a tudósítás csak bevezetés kívánt lenni az Eiles kávéházhoz a bécsi Józsefvárosban, amelyet idônként szívesen látogattam. Többek között Maxi Böhm, a ragyogó komikus társaságában. Ebbôl a mûvészbôl csak úgy áradt
52
53
Maxi Böhm
H
a humor, mégpedig több nyelven. Ugyanis fiatalkorában hosszabb ideig Budapesten tartózkodott, és abból az idôbôl élete végéig megmaradtak fejében magyar szavak, sôt mondatok, de csak úgy egymagukban, összefüggéstelenül. Ha találkoztunk, néha meglepett valami magyar szófoszlánnyal, akár illett a helyzethez, akár nem. Sosem felejtem el példának okáért, amikor családi belvárosi sétánkon szembejött velünk az utcán, és amikor meglátott bennünket, messzirôl odakiáltott nekünk: – Kôváry – jó étvágyat! Csak beavatottak tudták, valóban milyen komoly ember rejtôzik a bohócsapka alatt, amelyet a nyilvánosság elôtt viselt. Most félreteszem az álcáját, mivel az a történet, amelyet az Eilesben éltem át vele, nem mulatságos, hanem szomorú. Egy tragédiához tartozó jelenet. Pályája vége felé elérte, hogy – bár komikusi rangban – komolyan vegyék. Amikor a Simpl Kabaréban töltött évtizedek után a Theater in der Josefstadt szerzôdtette, és így Max Reinhardt színészeinek utódja lett, a változás jeléül elhagyta keresztnevérôl a kicsinyítôképzô i betût. Már mint Max Böhmöt látogattam meg öltözôjében a „Szabin nôk elrablása” premierjén. Kora ôszi beszélgetésünk leánya körül forgott. Christinét kicsi kora óta ismertem, szemem láttára nôtt föl szép megjelenésû ifjú színésznôvé. Dolgoztam is vele a rádióban, több hangjátékomban osztot-
tam rá szerepet. Apja ezúttal svájci nyaralásukról mesélt nekem. Lányával együtt a magyar származású Hajcs Erzsébet jógakurzusán vettek részt. Neki színházi kötelezettségei miatt haza kellett jönnie, Christine még pár napra Svájcban maradt erôt gyûjteni egy filmfôszerepre, amely Németországban vár rá… Két nappal késôbb valamennyi napilap elsô oldalán ez a fôcím harsogott: „Maxi Böhm leányát halálos baleset érte!” Egy kirándulás folyamán megcsúszott egy vízesés fölötti sziklakiszögellésen és a mélybe zuhant. Böhm, a színész estérôl estére lelkiismeretesen, százszázalékosan teljesítette hivatását, a mulattatást. Böhm, az apa elzárkózott az emberektôl. Részvétnyilvánítások elôl kitért. Egy-két héttel a tragikus esemény után megint egyszer meglátogattam az Eilest. Amint beléptem az ajtón, Maxi Böhm volt az elsô vendég, akit megpillantottam. Közvetlenül a bejárattal szemben lévô páholyban ült. Feléje mentem, szembenéztünk egymással. Abban a másodpercben tisztában voltam vele, hogy el akarja kerülni azt, ami vár rá. Egy föllapozott képes folyóiratot tartott elém és ezt a kérdést szögezte nekem: – Olvasta már ezt itt? Ezt a viccet kitûnônek tartom! A kávéházi jelent itt ér véget. De engedjék meg, hogy még kikerekítsem ezt a történetet: Christine halála után Max Böhm a fiát is elveszítette. A fiatalember öngyilkosságot követett el. Böhm tovább gyakorolta a közönség megnevettetésének mesterségét. Egyetlen elôadást sem mondott le. Egy délutáni elôadást aztán mégiscsak elmulasztott. A színházban azt hitték, el fog késni. Az autója talán dugóba került, vagy ilyesmi. Telefonja nem felelt. Amikor lakásához száguldottak, halva találták. Orvosi diagnózis: szívinfarktus. Ez esetben én inkább a poétikus látleletet választanám: megtört a szíve.
Történelmi közjáték ég egy harmadik jó levegôjû kávéházra bukkantam, amely ugyan teaháznak nevezi magát, no de kávéházban is rendelhetek teát, itt meg a fordítottja a helyzet, tehát egykutya. A kibírható évszakokban (a télért nem rajongok éppen) ez a teaház lett az egyik legkedveltebb törzskávéházam. A Haas Teehaus a Stephansdom nevû világhírû bazilika mögött bújik meg egy csöndes, rejtett zugban. Szinte titkos rejtôzködése ellenére barátságos idôjárás idején mindig tele van az udvarban található, sátorlapokkal betetôzött kerthelyisége. Talán az ellentétek vonzottak oda. Egy találkozóhely annyira a központban, hogy centrálisabban nem is lehetne elképzelni, és mégis diszkréten a Stephansplatznak egy félreesô szögletében elbújva; terasz a kertben, amely egy udvar közepét foglalja el: tetô helyett szabá-
M
A Café Eiles 1900 körül
54
55
lyozható sátorlap, amely ugyan az olvasáshoz szükséges világosságot befolyásolja, ám egyaránt véd tûzô naptól, esôtôl. De voltaképpen miért igyekszem igazolni jussomat? A titkos kávéház, amely teaháznak álcázza magát, egyszerûen tetszik nekem, jól érzem magam benne. Eredetileg így tartotta Brigitte is. Gyakran velem látogatta törzshelyemet, néha beszerzéseket eszközölt a városban és utána értem jött. Egy forró nyári napon a késô déli órákban túlságosan megerôltetô lehetett a bevásárló körútja – szédelegve támolygott be a teraszudvarkertbe, majdnem két szék közé ült és az asztalra ejtette fejét. Elájult. Én pedig teljesen tanácstalan voltam. Mit tegyek vele? Hallottam róla, hogy ilyen helyzetben kis arcul legyintés, paskolás segítô hatású, de ha most elkezdem pofozni a feleségemet, méghozzá ötven vagy még több tanú szeme láttára, minden bizonnyal nyakamra hozzák a rendôrséget. És holnap ez áll az újságban: „Öreg kéjenc elveri a szexbombát, mert az visszautasította perverz kívánságait”. Ha védekezésemül elôadom, hogy házaspár vagyunk, letartóztatnak házasságon belül elkövetett erôszakért, kell legyen valami ilyenféle törvény erre a bûntényre vonatkozólag. Kicsikét paskoltam, ami szerencsére használt is, de rosszulléte szegénykémnek tovább tartott. Vérkeringése mindig is tiltakozott a hôség ellen. Két pincér támogatta, az egyik jobbról és… én annyira fölizgattam magam, hogy nem tudtam pontosan megállapítani, de azt hiszem, a másik balról, és a belsô terembe vitték, amely üres volt. Az én segítségemre senki sem sietett, holott láthatták, hogy jobbik felemért való aggódásom miatt idegösszeroppanás környékez. De hát mi egyebet tehettem, minthogy saját lábamon mentem velük. Egy kerevetre fektették a drágámat, majd az egyik pincér telefonált a mentôkért. Valóban percek múlva megérkeztek. A ház elôtt álltak meg. Páromat kisegítették a kocsiba, ahol injekciót kapott. Pár perc múlva megszûntek a panaszai. A mentôk föltétlenül kórházba akarták szállítani. Ehelyett inkább aláírt egy nyilatkozatot, amely szerint nem veszi igénybe az ajánlatot. Nem a szabadságot választotta, hanem haza akart jönni velem. Mielôtt a derék segítôtársak elvonultak, megemlítették, hogy ebben a szûk sarkocskában ezelôtt még sosem járt mentôautó. A mi esetünk ôsbemutató volt. Hozzájárultunk a nagy hírû Stephansplatz történelméhez.
alószínûleg a Tirolerhof volt az a kávéház, amelynek a leghosszabb ideig voltam törzsvendége. Nem éppen e hely kellemes oldalai miatt (a mai napig nincsen légkondicionálója, úgyhogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van), de ugyan ki ne törôdnék bele hiányosságokba is, ha a város legjobb fôpincére szolgálja ki? Herr Helmut egyértelmûen az volt.
Ô volt a legbarátságosabb, legfigyelmesebb, legügyesebb, legsatöbbibb díszpéldánya céhének. Mindent megfigyelt és megjegyzett. Kedvenc helyedet, olvasmányodat, kívánságaidat nem is kellett a szemedrôl leolvasni, anélkül is kívülrôl tudta. Mielôtt megszólaltál volna, minden ott állt elôtted. De ennyi legyen is elég, hiszen nem szándékozom szentté avatni Helmut urat, ô is csupán magunkfajta ember, csak tehetségesebb a foglalkozásának mûvelésében. Egy szép napon nyugalomba vonult, és barátságot kötöttünk Helmut Mennerrel. Hébe-hóba együtt megyünk különbözô kávéházakba, ezek közül több egykor munkahelye volt, most szórakozásának és pihenésének célja. Amióta belekezdtem ebbe a könyvbe, tervezgetem, hogy megtudom Helmut barátomtól, hogyan látja a pincér a vendéget. Köztük a lehetetlen, nagyképû, beképzelt, szeszélyes típusokat, akik a személyzetet vérig kínozzák. Sajnos nem mentem sokra vele. Egyetlen elégedetlenkedôre emlékezett, aki mindent kifogásolt, akinek semmi nem volt elég jó. – Az illetô naponta marhahúst rendelt ebédre, utána szidta, mint a bokrot, sohasem ízlett neki. Másnap megint marhahúst rendelt. Annak idején a zsörtölôdô vendég ifjú volt és szegény. Ugyanaz a személy ma milliomos és világhírû, úgyhogy fiatalkori „bûnének” közzététele nem árthat neki. Ernst Fuchs festômûvészrôl van szó. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy egy másik fajtáról bôven van mondanivalója a barátomnak. Újságtigriseknek, illetve újságszarkáknak nevezte ôket.
56
57
Bécs legjobb fôpincére
V
Az elsôk nemes vadak, már napkeltekor érkeznek az itató forráshoz. (Azaz a reggeli nyitáskor.) Lefoglalják a teljes újságkészletet, hogy mások csak utána juthassanak az olvasáshoz. A másodikak kártevôk, akik valamennyi sajtótermékbôl borotvapengével vágják ki az ôket érdeklô részeket. Egyesek ebbôl az illusztris társaságból irodai mappát hoznak magukkal és abban viszik haza föltûnés nélkül zsákmányukat. Az újságmegszálló-csapatok szelídebb egyedei nem dolgoznak borotvapengével, hanem egyszerûen kiveszik az újságtartóból kedvenc oldalaikat, például a kultúrát. A kávéház aznap kultúra nélkül marad. Helmut hamarosan rájött, hogyan lehet az ilyen alakok tevékenységének véget vetni. A kívánatos kultúrrovatot fûzôkapcsokkal a többi oldalhoz erôsítette, minek következtében nem lehetett többé szétválasztani. Külön megemlítendôk az értelmiségi huligánok, akik nem közönséges olvasók, hanem írónak-újságírónak képzelik magukat, és telefirkálják az újságok széleit politikai véleményükkel… Ez volt minden, amit kávéházi szakértômtôl megtudtam. Akárhogyan is igyekeztem belé hatolni, a kávéházlátogatók többségét, sôt az említett kivételektôl eltekintve összességét, nem engedte lebecsülni. Váltig védelmezte a kuncsaftjait. Végre rájöttem, hogy miért volt olyan jó pincér Helmut Menner. Mert ôszintén szerette vendégeit.
58
Majdnem társszerzôk lettünk I. kár hajdanán szülôvárosomban, a kávéház Bécsben sem volt csupán szórakozóhely számomra, hanem valamilyen formában többnyire öszszefüggött a munkámmal is. Legyen szabad még pár példát említenem. Nem föltétlenül olyanokat, amelyeket siker koronázott – hencegni mindenki tud. Én is, e könyv sem föltétlenül dicsekvésmentes…) Most két olyan munka ismertetése következik, amely nem vezetett célhoz. Ami csak szórakozás maradt. (Abban a reményben közlöm mindkettôt, hogy a nyájas olvasó nem azon szerzôk közé sorol, akik literatúra helyett pályájuk folyamán csakis makulatúrát produkáltak.) Az 50-es évek második felében két vezetô kabaré mûködött az osztrák fôvárosban. A kettes számú volt a modern, az ifjú óriások birodalma, ami nem értendô szatirikusan! Olyan tagjai voltak a társulatnak, mint Helmuth Qualtinger és Georg Kreisler, akiket vájt fülûeknek e tájakon is ismerniük kell. Fônökük a zeneszerzô-szövegíró, zongorista-kabarista Gerhard Bronner volt, aki mellesleg a volt magyar Fölvidékrôl származott, és Rátonyi Róbert családjával állt rokonságban. Ez a sokoldalú mûvészember 1957 elején azt az ajánlatot tette nekem, állítsunk össze egy magyar kabarémûsort színháza számára. Egy-két héten át délutánonként összejöttünk egy kávéházban a Karntnerstrassén, én kéthárom óra hosszat egyfolytában meséltem neki a legjobb magyar kabarédarabokat, amelyeket részint apám fénykorából, részint az utolsó évtized termésébôl szinte kívülrôl tudtam: ô válogatott, jegyzetelgetett, és elkezdett keretet írni az egyes számok köré. Egy idô múlva kijózanodtunk és abbahagytuk tervezett vállalkozásunkat. A régi darabok közül egyesek ugyanis elavultak, a háború után született „mûvek” többsége politikai okokból volt használhatatlan. És rájöttünk, hogy az eredeti szövegek és fôleg a szerzôi jogok megszerzése áthidalhatatlan akadályokba ütközne. Az akkori magyar hatóságok aligha mutattak volna hajlandóságot egy antikommunista osztrák kabaréval szerzôjogi tárgyalásokba bocsátkozni, a magyar kabaré egykori nagy neveinek tulajdonosai pedig Hollywoodban írták filmjeiket – Vadnai László, Görög László, László Miklós és számos társuk, akiket vagy elöl vagy hátul hívtak Lászlónak. Jogaikat rég átruházták a legnagyobb filmvilágcégekre, amelyek tárgyalópartnerként egy számmal kisebbnek tekintenének bennünket az általuk megszokottnál. Kár. Pedig már címünk is volt mûsorunkhoz. Bronner azt javasolta: „Extra Hungariam”, vagyis az elsô felét annak a szállóigének, hogy „Extra Hungariam non est vita”, amelynek nem egészen szabatos fordítása: „Magyarországon kívül nem élet az élet, nincs vita”. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy az ottani közönségnek ez nem sokat mond, és egy aktuális
A
59
magyar tárgyú filmet parodizáltam, amely éppen nagy sikerrel futott a mozikban. A címe így hangzott: „Gyakran gondolok Piroskára”. Ezt arra változtattam, hogy „Gyakran gondolok a paprikára”, mivelhogy a paprika a tüzes magyar temperamentum jelképe világszerte.
z elsô számú bécsi kabarét Simplnek hívták, fôatyaúristenét és egyben az osztrák kabarémûvészet elsô számú sztárját Karl Farkasnak. Ugyebár még csak mellesleg sem kell hangsúlyoznom, hogy magyar származású volt? ô volt a Simpl mûvészeti vezetôje, ô játszotta a fôszerepeket, rendezte és konferálta az elôadást, és írta másodmagával a mûsort. Nagyjából édesapám bécsi hasonmása volt. Egy szép napon azt olvastam az újságban, hogy Karl Farkas összeveszett a társszerzôjével. Pár napra rá véletlenül összefutottunk a tévében. (Talán annyit még hozzá kell tennem, hogy ez vagy két évtizeddel a Bronnerközjáték után történt…) Sosem voltak különösebb gátlásaim, tehát kertelés nélkül megkérdeztem a mestert, nem volna-e kedve engem maga mellé venni társszerzônek? Gondoltam magamban, abban nincs semmi, ha egy nem éppen ma született bárány fölajánlkozik az öreg Farkasnak… Magam sem számítottam rá – azonnal ráállt. Másnaptól kezdve hetenként kétszer-háromszor találkoztunk a Mariahilferstrassén a Café Ritterben, amely nem esett messze a lakásától. Foglalt asztalunk volt, üzeneteket is hagyhattunk egymásnak. Írtuk a következô mûsort. Farkas osztotta ki esetenként az anyagot, ötleteink közül melyik kis darabot dolgozza ki egyikünk, melyiket a másik. Az én tûzkeresztségem nyilvánvalóan a kávéházi jelenet volt, amely szinte kötelezô tárgya volt a régi kabarénak, és Karl Farkas (jobbra) és Fritz Grünbaum rokonságban állt a páros
konferanszokkal, Magyarországon a Hacsek és Sajóval. A standard figurák ugyanis azonosak voltak. Az okos igyekezett bizonyos idôszerû eseményeket megmagyarázni a butának, a pincér segédkezett és hozzájárult a helyszín atmoszférájához. Amikor leszállítottam, Farkas tüstént elolvasta. Úgy látszott, meggyôztem az elismert szakembert, legmesszebb menô dicsérete valóban büszkeséggel töltött el. Így hangzott: – Abszolút profi munka – az én tollamból is eredhetett volna. Együttmûködésünk ígéretesen haladt, egészen addig a pillanatig, amikor az osztrák kabaré vezéralakja azt vetette föl, dolgozzunk bele a programunkba egyet-mást a magyar testvérintézmények gyöngyszemeibôl. Attól kezdve szorongó érzés fogott el. Figyelmeztettem ugyan, hogy az ilyesfajta „kölcsönök” szerzôi jogi kérdéseket vetnek föl, és az eredeti szerzôk jogos anyagi igényeket támaszthatnak. Farkas Károly megnyugtatott, hogy ô ennek tudatában van. Én részemrôl azonban másképpen tudtam; K. F. kétségtelen érdemei mellett arról is híres (vagy inkább hírhedt?) volt, hogy szívesen „vesz át” idegen ötleteket, viszont nem szívesen fizet értük. Pardon, tévedtem: nem idegen ideákat szeretett csenni, hanem magyarokat… Nekem persze sohasem vallotta be, hogy mi volt szakításunk igazi oka. Arra hivatkozott, hogy a Simpl tulajdonosa és pénzembere, Picker úr ragaszkodik hozzá, hogy a mûsort ezentúl Karl Farkas írja – egyedül! – De mi együtt maradunk! – biztosított búcsúzóul... Csattanónak jól hangzana, ha most hozzáfûzném: és soha többé nem láttuk egymást viszont. De ez nem felelne meg a valóságnak, még sokszor találkoztunk. A színházban, rádió- és tévéfölvételeknél és így tovább. És valahányszor megpillantott – udvariasságból, vigaszul, vagy egyszerûen meggondolatlanságból, fogalmam sincs róla –, azt állította: 2001-ben Georg Kövary átveszi Ausztria Tudományos és Mûvészeti Rendjelét – Együtt maradunk!
60
61
Majdnem társszerzôk lettünk II.
A
…Az igazságnak tartozom annyival, hogy az öreg egyetlen szótagot sem használt föl az én szellemi tulajdonomból az említett mûsorban. Attól kezdve a plakátok és mûsorfüzetek tanúsága szerint egymagában írta a Simpl-mûsorokat haláláig.
disc-jockey-adások elôfutára az osztrák rádióban a „Konzertcafé” címû heti rovat volt. Egy beszélô csevegett egy képzeletbeli kávéházban egy képzeletbeli zenekar (természetesen lemezekrôl közvetített) mûsorszámai között. A 70-es években engem bíztak meg a rovat szerkesztésével. A kommentátor helyébe kávéházlátogató típusokat találtam ki, többek közt egy fiatal szerelmespárt, egy bárónôt, egy üzletembert, egy nyugdíjast, egy magyar emigránsnôt és így tovább. A figurákat színészek alakították. A szövegeik aktuális témák körül forogtak, azokról csevegtek humoros formában a hanglemezek közti szünetekben. A szerzôk, akiket a rádió ezekben az adásokban foglalkoztatott, nálam adták le szövegeiket, amelyekbôl, saját tréfáimmal kiegészítve, összeállítottam a mûsort. Egy év multán a szórakoztatási osztály mint egyedüli szerzôre rám bízta az egész rovatot. A közönség tudomásom szerint meg volt elégedve a Konzertcaféval. Csak egy politikus, az úgynevezett Hallgató- és Nézôképviselet tagja kifogásolta, hogy egyszer fitymáló kijelentés hangzott el a hosszú hajú ifjak típusáról. (Az idôben még a „forradalmárok” megkülönböztetô hajviseletének számított ez a frizura.) Az illetô füle mellett elment, hogy a tiltakozást kiváltó megjegyzés nem okvetlenül a szerzô véleménye, hanem a bárónôé. No de hiszen a politikus a hallgatók és a nézôk képviselôje volt, nem a gondolkodóké…
-ban 300. születésnapját ünnepelte a bécsi kávéház. Hogy ezt méltán tette-e, nem merem állítani. Ez a kijelentésem persze magyarázatra szorul. Engedtessék meg tehát, hogy „jobb késôn, mint soha” alapon visszanyúljak a kávébab és a kávéház történetéhez, azaz a történelemhez: Magyar olvasótáborom kétségtelenül ismeri azt a szólásmondást, hogy „Hátra van még a feketeleves!” A többség bizonyára azzal is tisztában van, hogy ez az idézet Budavár ostromának idejébôl ered; az illetékes törökök lakoma keretében „béketárgyalásra” hívták meg a magyar katonai vezetôséget, és a fenti bejelentésre hivatkozva addig tartották vissza önkéntelen vendégeiket, míg a janicsárok álruhában, ma azt mondanánk, civilben, egyenként a várba szállingózva el nem foglalták Budát. Magyar földön tehát 1526-ban jelent meg a „fekete levesnek” titulált kávé. Osztrák kávékedvelôknek viszont még több mint másfél évszázadig kellett várniuk a bûvös babszemekre és a csarnokokra, amelyekben az ezekbôl készült pörkölt fôzetet kimérték. A történelem folyamán annyiszor szerencsésebb sógoraink – nem utolsósorban, mivel mi elhárítottuk elôlük az oszmán veszélyt – egészen 1683-ig megúszták a törökök ostromát. Amikor aztán Bécs, azaz ahogyan ezt a várost lakosai makacsul hívják – Wien – bajba került, fölszabadító seregek támogatásával sikerült az ellenséget úgy visszaverni, hogy az egészen Budáig menekült. Mégpedig olyan fejetlenül, hogy kénytelen volt fegyvereket, sátrakat és élelmiszereket hátrahagyni. Többek között lenzsákokat tele kemény, olívazöld babszemekkel. A népség-katonaság teveeledelnek hitte a bogyókat. Egyetlen ember akadt csak a legenda szerint, aki fölismerte a babszemek értékét: egy Kolschitzky nevû lengyel kalmár, tolmács és – mondjuk ki nyíltan – kém! A háborúskodás után a városatyák meg akarták jutalmazni James Bond elôdjét hasznos tevékenységéért. Kolschitzky a teveeledellel megtöltött zsákokat választotta. A jeles férfiú 1683-ban nyitotta meg újfajta üzletét, amelyet kávéháznak nevezett és „A kék üveghez” névre keresztelt. Címe: Domgasse 8. E cím alatt ma is látható az emléktábla. Ennek ellenére megismétlem és hangsúlyozom: legendával állunk szemben. Azt az eseményt viszont, hogy egy Donato nevû örmény 1685-ben kapta meg iparengedélyét az elsô Wiener Kaffeehaus megnyitására, fönnmaradt iratok igazolják. Az osztrákok a legenda születésnapját ünneplik, mert azt tartják igaznak, nem a valóságot. Bevallom, el vagyok ragadtatva ettôl a mentalitástól. A közismert szállóige jut eszembe, amely szerint „a tényeknek nincs igazuk!”… Szóval a legenda 300. évfordulója alkalmából megbízást kaptam egy „Café Cabaret” megírására és a produkció kivitelezésére. Az évente májusjúniusban megrendezett Bécsi Ünnepi Hetek hivatalos mûsorának részeként kis alkalmi társulatommal bejártuk a kerületeket, és részben illusztris kávéházakban, részben kerületi elöljáróságokon adtuk elô prózai és zenés bohó-
62
63
Kávéház minden változatban
A
1983
ságainkat. Azt hiszem, sikerült ezekben a hideg épületekben, amivel nem a hômérsékletre, hanem a környezet rideg hivatalosságára célzok, kis kávéházi hangulatot teremtenünk. A pódiumra és nézôtérre osztott kávéházakban pedig amúgy is rögtön otthon voltunk kabarénkkal. Még a személyzet is együtt mulatott a vendégekkel fricskáinkon, például a „Pincértanfolyam” címû jelenetünkön, amelyben a pincérjelölthöz intézett egyik vizsgakérdés így hangzik: – Mi a teendô, ha egy vendég annak az óhajának ad kifejezést, hogy fizetni szeretne? A vizsgázó helyes válasza: – Meggyôzôdöm róla, melyik asztalnál ül a kedves vendég, aki fizetni akar, és azonnal, határozott léptekkel elindulok az ellenkezô irányba! …Mint humoristának az effajta komiszkodások ellen, amelyek a való életben napról napra megismétlôdnek, saját fegyvereimmel (túlzás, csúfolódás, nevetségessé tétel) kell küzdenem. Mint kávéházi ügyekben jártas fogyasztó ellenben tudatában vagyok annak, hogy nem komiszkodásról, hanem vaslogikáról van szó. Az üzletember szemszögébôl a tulaj számára mindenkor az újonnan érkezett, a meg-nem-rendeltség állapotában lévô vendég a fontosabb. Ha a friss jövevény úgy érzi, hogy elhanyagolják, könnyen megunhatja a várakozást és veszi a kalapját. Vagy kalap nélkül távozik. Az az illetô, aki fizetni akar, inkább vár a sorára. A számla kiegyenlítésével hadilábon álló egyén nem is jelenti hangosan, hogy „Fizetni!„, hanem föltûnés nélkül olajra lép. És még egy meggondolás, még egy remény bujkál a kávéházfônök agysejtjeiben: ha a fizetni vágyónak várnia kell, ha itt-tartózkodását meg kell hosszabbítania – esetleg még rendel valamit!
ár évre rá – édesapám 100 esztendôs lett volna, ha nem vált volna meg 83 éves korában a földi léttôl – a Magyar Televízió elhatározta, hogy emlékestet tûz mûsorára Kôváry Gyula tiszteletére. A forgatókönyv írásával, mit tesz a véletlen, engem bíztak meg. Az est címe az lett, hogy „Kabaré a négyzeten”, mivel jóatyám négy foglalkozást ûzött e mûfajon belül: színész, író, konferanszié és rendezô gyanánt mûködött. Alakját Kern András
személyesítette meg. Rendezte Bánki Iván. Producer az akkori gyártásvezetôk legjobbika: Bosnyák Miklós. A mûsor túlnyomórészt apám saját darabjaiból állt, amelyeket a legnépszerûbb pesti színészekkel vettek föl. Közben prominens kortársai beszéltek róla: Páger Antal, Kibédi Ervin, Kazimir Károly – Istenem, egyikük sem él már! Ráadásul még néhány jelenettel kiegészítettem az adást, amelyekben egy-egy anekdotikus epizódot dolgoztam föl az életébôl. Egyikük központjában apám kávéházszenvedélye állt, amelynek tovább hódolt bécsi lakosként is. A Magyar Televízió a hitelesség kedvéért az osztrák fôvárosban vette föl a jelenetet. Egy kis stáb három színésszel (Kern Andrással, Balázs Péterrel és Romhányi Rudolffal) egy napra fölutazott Bécsbe, és a forgatási engedély megszerzése után megszállta a Café Bräunerhofot. A jelenet tartalmának ismertetésénél be kell vallanom, hogy ezúttal írói fantáziámat is igénybe vettem. A valóságnak megfelelt annyi, hogy apám bécsi kávéházakban körmölte ceruzával vastag füzetekbe sajnos még mindig meg nem jelent emlékiratait. Ezt az alaphelyzetet azzal bôvítettem ki, hogy nem hagyják dolgozni. Elôbb a pincér, aki még Pestrôl ismeri törzsvendégét, bonyolítja beszélgetésbe, majd egy idegen kávéházi vendég esik terhére, aki autogramot kér tôle, de kiderül, hogy összetévesztette konkurensével, Békeffi Lászlóval. Alig fejezôdött be a fölvétel, amikor a valóság összekeveredett a fikcióval, magyarul a kitalációval. Egyszerre csak egy gyermekhorda rohant be az utcáról, és elkezdte autogramokért ostromolni a mûvészeket. Hogy miként került erre sor? Egy iskola osztálya, nyilván kirándulási napjukon, elsétált a kávéház elôtt, egyesek közülük megálltak az ablakoknál, végül is valamennyien megbámulták a filmesek munkáját. A Bräunerhof fôpincére hozzájuk csatlakozott, fölhívta a figyelmüket arra, hogy azok odabent világhírû filmszínészek, és arra buzdította ôket, tegyenek úgy, mintha fölismerték volna mindnyájukat. A figyelmes nyájasok bizonyára kitalálták már, hogy a Bräunerhof kávéház igazi fôura, a diákcsíny szervezôje nemcsak valódi pincér volt, hanem egyben valódi magyar A Bräunerhof 2000-ben is…
64
65
A kávéház mint filmkulissza
P
Irodalom a kávéházban evetségesen kis mellékkeresetet, közepes hasznot az olvasókkal való kapcsolat terén, és nagyobb kielégülést az írói hiúságot illetôen eredményez az Osztrák Kávémérôk Egyesülete által életre hívott sorozat, az „Irodalom a kávéházban”. Magam is részese voltam a megtiszteltetésnek, olykor szórakozásnak, hogy szenvedélyem egyik-másik otthonában fölolvashattam mûveimbôl. Közöttük híres, sôt mondhatnám megszentelt helyeken, mint amilyen a Dommeyer, ahol Johann Strauss húzta zenekarával halhatatlan keringôit. Vagy a Sperl, ahol az ember még ma is irodalmi légkört szimatol, legalábbis a múlt mestereire gondolva, akik itt megfordultak. Azután kávéházak, amelyek építészetileg kisebb színházakkal éltek szimbiózisban, mint a Landtmann, amely szuterénjében a Tribüne kis színpadának és nézôterének ad otthont, vagy a Prückl, amelynek pincéjében a Theater der Courage (Kurázsi Színháza) lakott, amikor ez a legendás színház még élt és virult. Végül nem hagyhatom ki a Wortner kávéházat. Nem azért, mert gyakran járok oda; ennek praktikus okai vannak, mivelhogy a közelében lakom. Azért sem, mert elsô fölolvasóestemet a kávéház nevének tiszteletére a Biblia elsô mondatával kezdtem, persze nem szóról szóra idézve, hanem szóról szójátékra. „Kezdetben vala az ige” németül úgy hangzik, hogy „Am Anfang war das Wort”, ámde nálam ebbôl az lett, hogy „Am Anfang war das Wortner”. Nem, ez sem oka a Wortner megemlítésének. De hát akkor mi a
N
csoda az indítóok? Elárulom: a kellemes terasz, amelyet egy dombormûvekkel díszített szökôkút körül rendeztek be. Az egyik, kissé elôrehajló férfialak tátott szájából csordogál, folyik, ömlik a víz. A romantikus vízsugár azonban más képzeteket is ébreszthet kópé fejekben. Hátha a szoboralak nem vizet ereszt ki száján, hanem… hány kifejezést találhatnék a körülírásra, ha keresgélnék! De biztos vagyok benne, hogy így is megértette mindenki. András fiam mint a Theresianum növendéke egyszer megmutatott nekem egy fotót a diáklapjukban. A közeli iskola tanulói egyszerûen lefényképezték és leközölték a szökôkutat. A kép ártalmatlan anzix volt, csak az aláírás volt rázós: „A Theresianum kantinjának kosztja”. Nos, szereplésem a Café Wortnerben sikeres volt – semmi közöm a szökôkúthoz. Büntetôjogi felelôsségem tudatában kijelentem, hogy a fénykép nem fölolvasóestem után készült.
Kávéházak világszerte eszámolóm nem lenne teljes, ha nem vetnék legalább röpke pillantást a nagyvilágra, amelytôl hazám a kommunizmus idején el volt zárva. 1968ban megismerkedhettem a Dubcek-féle kísérlettel, amely persze eleve halálra volt ítélve. Emberséges ábrázatú diktatúra ugyanolyan lehetetlenség, mint a kör négyszögesítése. Mindjárt úgy nevezhették volna a rövid életû szisztémát, hogy Fából Vaskarika.
B
A Café Wortner a századfordulón
A Café Sperl 1900 körül
66
67
Nekem megengedtetett, hogy egyhetes kóstolót élvezhessek a Prágai Tavaszból. Az ottani Operettszínház elfogadta Casanováról szóló musicalemet, és az igazgató meghívott megbeszélésre. Ebbôl az alkalomból természetesen benéztem több prágai kávéházba, amelyek rossz asszociációkat ébresztô nevüktôl („Kavarna”) eltekintve a régi monarchia atmoszféráját élesztették föl, akár a Vencel téren, akár szállásomon, a Hotel Pariz kávétermének berendezésével. Ott keresett föl engem egy föltörekvô ifjú énekes, aki a fiatal Casanovát játszotta volna. Neve: Karel Gott. Egyébként a bemutatót a különleges idôjárási viszonyok miatt le kellett mondani. Prágában abban az esztendôben a prágai tavasz után augusztusban beköszöntött a tél.
Nyugat felfedezésének útja dél felé is vezethet, mert Olaszország például úgyszintén a Nyugathoz tartozik. Olaszország, amely Michelangelót, da Vincit, Lollobrigidát, Lorent és az eszpresszót ajándékozta a világnak! Érkezésem napján mutatták be a mozik Fellini „La dolce vita” címû filmjét, amely egy egész korszaknak adta nevét. Az elsô délutáni elôadás után Róma centrumát, az azóta lezüllött, abban az idôben fénykorát élô Via Venetót tûztem mûsoromra luxuskávéházaival.
A
*** yerünk vissza 1956-ba és a következô évekbe. Mint újdonsült osztrák állampolgár pótoltam a Nyugat fölfedezését. Bécsbôl kiindulva, ahol már Nyugaton volt az ember, még egy darabkát tovább Nyugat felé vonulni nem volt olyan nagy dolog. Így hát sietve fölkerestem azt a világvárost, amely a modern kávéházkultúrában fôszerepet játszott: Párizst. Miután letaroltam a Boulevard St. Germain és a Boulevard St. Michel környékének tiszteletre méltó kávéházait, és számos klasszikusunk nyomába szegôdtem – köztudomásúan sok magyar költô és a magyar próza mesterei közül is egy sereg választotta Franciaországot második hazájául, mint Ady Endre, Márai Sándor, Illyés Gyula vagy Vaszary Gábor –, végre megérkeztem Európa elsô számú kávéházába, a Café de la Paix-be. A belsô termekrôl nincsen különös mondanivalóm, kivéve, hogy a fényes parkettán megcsúsztam és beleültem egy tortákkal teli tálcába. Kis borravaló, azaz ez esetben fájdalomdíj meg nem történtté tette a csekélységet. Ellenben a teraszon várt rám egy kaland. (Nem olyasféle, amilyenre gondolni tetszik!) Egy fiatal festô asztaltól asztalig járva megpróbálta eladni portékáját, miniatûröket. Csak amikor hozzám lépett, ismertünk rá egymásra. Az illetô egy budapesti grafikus volt. Mindketten elvörösödtünk. Én azért, mert rajtacsíptem, hogyan és miként keresi a kenyerét, ô pedig azért, mert szégyellte magát. Oktalanul, hiszen mindketten „frissen menekültek” voltunk. Ô elvégezte körsétáját és visszatért asztalomhoz. Én hellyel kínáltam és meg akartam hívni, de ô megelôzött. Pazar uzsonnát rendelt kettônk számára. Nemigen utasíthattam vissza nagyvonalúságát, ugyanis azt füllentette nekem, hogy a kávéházi üzleti túra fogadáson alapult, amelyet ô elvesztett, és most be kellett váltania, a bevételt amúgy is el szándékozta mulatni… Én úgy tettem, mintha hinnék neki, így aztán mindketten megôriztük az ô látszatát.
G
68
A budapesti Reitter Kávéház 1900 körül
69
A Café de Parisban csak körül akartam nézni, de a néhány ott töltött perc is inkább kellemetlenül érintett. Az ajtón belépve egy csô formájú teremben találtam magam, balra hosszan húzódó bárpult, jobboldalt egy sor asztalka, középen tolongás. A bárpultnál szokásos magas bárszékeken csupa férfi ült, háttal a be- vagy kifelé törekvô „gyalogosoknak”, és mindegyiküknek a farzsebébôl papírkarton-mûkéz állt ki, és aki elhaladt mögöttük, azt ezek a szellemkacsók megfogdosták. Ezt a dolce-vita-szórakozást nem lehetett kikerülni, el kellett tûrni. Szemközt, a Donaiban interjúvoltam meg az annak idején második Marylin Monroe-ként bálványozott Jayne Mansfieldet a bécsi Kurier megbízásából. Férje, Mickey Hargitay alias Mr. Universum e szavakkal mutatott be neki: – Jayne, the gentleman is Hungarian! Mire a mûvésznô jelenlévô csemetéjét így prezentálta: – My kislány! Szép, vidám, barátságos órácska volt valódi római naplementével, római nyári hômérséklettel, hangosan megnyilvánuló római temperamentummal körülöttünk a Donai kávéház teraszán. Senkit közülünk nem kínzott a leghalványabb sejtelem sem, hogy ezt az életvidám szôkeséget, ezt a szexideált néhány év múlva szörnyû körülmények között lejátszódó halálos baleset éri…
***
három világhírû kávéházzal dicsekvô velencei Márkus térrel kapcsolatban bizonyára nem szolgálhatok olyan évszázadra szóló élménnyel, mint Bárdi Ödön, aki ifjúkorom idejében már a Vígszínház doyenje volt, és személyesen beszélte el nekem, hogy 1909-ben (ha jól jegyeztem meg az évszámot) nevezett piazzán itta kávéját, amikor mellette, közvetlen közelében romba dôlt a világszerte közismert harangtorony, a Campanile. De azért én is nyújthatok személyes emléket. Nem elégszem meg azzal, hogy fölsoroljam bécsi és budapesti barátaimat, akikkel ezen a varázslatos helyen váratlanul összetalálkoztam. Hiszen így illik; azt tartja a szállóige, hogy ha valaki eléggé soká üldögél a Márkus tér egyik kávéházának teraszán, az elôtt végigvonul az egész világ. Hogy a Café Quadri zenekarát egy magyar hegedûs vezényelte, és a honfitárs repertoárját az én kívánságaim figyelembevételével állította össze, az persze számomra felejthetetlen, de talán mégsem világraszóló. Ellenben emlékezetem megörökített még egy különleges jelenetet is. Ez farsang idején történt, egy februári délelôtt; a nap bizonyára már továbblapozott a kalendáriumban, úgyhogy néhány merész turista átadta magát a barátságos égitest langyos sugarainak. Többek közt csekélységem is ott üldögélt feleségestül kedvenc helyünkön. (A történelmet idézô Floriant, amely a kávézás fôidejében, délutánonként árnyékba borult, nem kedveltük túlzottan, a Lavena az elmúlt években beszüntette üzemeltetését.) A zenekar csak délután kezdett játszani, a karnevál hangszórókon jelentkezett, amelyek az egész környéket betöltötték muzsikával. Egy ragyogó zenekar (a Bécsi Filharmonikusok?) rázendített a Kék Duna-keringôre. Fölálltam, meghajoltam Brigittém elôtt és táncra kértem. Lelkesen, szilajon forogtunk-peregtünk a majdnem üres térségen át, és táncparketté avattuk a klasszikus földet a talpunk alatt. Így lett szerény közremûködésemmel táncos kávéház a Quadriból, vagy ha úgy tetszik, táncterem az egész Márkus térbôl.
A
*** Márkus tér, különösen a kávéház-történelmet illetôen, még egyszer elôfordul mini formátumban Capri-szigetén. Ha a Márkus tér „a világ szalonja”, az ottani Piazetta legalábbis „Európa budoárja”. Három széles, tág teraszú kávéház keretezi be azt a pár négyzetmétert, amely a teret alkotja, és az inkább keskeny középsô részt hagyják szabadon az egész világ számára, amely ott végigsétál. Bizonyosan nem egyedülálló eset, számomra azonban egyike legszebb emlékeimnek, hogy ezen a paradicsomi foltocskán valamelyik mini formátumú szatírámon dolgozhattam, és az Al Piccolo Bar fôpincére naponta foglalt asztalommal fogadott.
A
Mûvészek a pesti Japán Kávéház teraszán
70
71
úcsúzzunk el a kávéház intézményétôl Németországban. A Café Vetter a Lahn folyó mellett fekvô Marburgban megérdemli, hogy különösen kiemeljük. Ugyanis kimondottan irodalmi kávéház. Ludwig Legge, az írásés olvasástudók helybeli vezéregyénisége úgy megnevelte közönségét, hogy az örömmel látogatja a heti rendezvényeket, az elôadót a mûfaj követelményei szerint ájtatos csöndben hallgatja, vagy jókedvû hangulatban élvezi a matinékat. Nemrégen „A magyar kultúra napjait” rendezte meg Legge Új Irodalmi Társasága. Az a megtiszteltetés ért, hogy vidám mûsorommal én nyithattam meg a sorozatot, amelyen Göncz Árpád, Esterházy Péter és más neves írók is szerepeltek személyes föllépésükkel. (A Pester Lloyd beszámolt az eseményrôl.)
B
*** itzenhausenban, Brigittém szülôvárosában rendszerint egy kávéházban ad le engem kedves feleségem, amelynek neve e pillanatban nem jut eszembe. (Nem a feleségem nevérôl van szó, hanem a kávéházéról.) Ez a személyemnek kvázi ruhatári megôrzésre történô beadása olyankor esedékes, ha nejem rokonságának hesseni ágát látogatjuk meg, nekem pedig dolgoznom kell.
W
Café Centrál, Budapest 2001.
Café Centrál, Budapest 1910.
72
73
Ebben a bájos városkában végre élvezhetném inkognitómat, ha nem volnék olyan átkozottul hiú. Ott nem ismer engem a kutya sem, legföljebb mint az angliai Fülöp herceg kollegáját. (Ez az összehasonlítás nem nagyzási mániából ered, hanem abból a ténybôl, hogy nem ismerek magyar szót a „királynôi férj” fogalmára. A német „Prinzgemahl„ kifejezés nem a rangot hangsúlyozza, hanem éppen ellenkezôleg, az illetô csekélyebb értékét. Helyzetem Viccházán gondolom jobban érthetô, ha elárulom, hogy Brigitte édesanyjának egyik ôse a XIV. században a város polgármestere volt… A kávéház neve még mindig nem jutott eszembe. De nem hiszem, hogy ez az Alzheimer-kór jele, inkább bosszúvágyra tippelek tudat alatti rétegeimben.
*** erlinben abban a kitüntetésben volt részem, hogy megnyithattam egy kávéházat! Dalos György kollegám és druszám, annak idején az Alexanderplatzon lévô Magyar Ház igazgatója, meghívott egy fölolvasóestre, amely egyben az irodalmi Café Zsolnay megnyitó mûsorául szolgált. Gyuri úgy alakította a programot, hogy nemcsak mûveimet mutatta be, hanem engem is. Kettesben ültünk az elôadóasztalnál, egy-egy rövidebb írásomat olvastam föl, akkor ô megszakított és kérdéseket intézett hozzám személyemet illetôen. Egyik kérdése így hangzott: – Mint kétnyelvû író – milyen nyelven játszódnak le álmaid? Ezt feleltem: – Németül álmodom, magyar feliratokkal!
B
Szivarhamuból éledô fônix agy kávézaccból? Mindenesetre azt akarom mondani ezzel, hogy a kávéház föltámadt a tetszhalálból. Lehetséges, hogy csak rövid ideig tartó kivirulásnak, fölvirágzásnak leszünk tanúi. A régi vágású vendégek a valószínûség szerint meg fognak változni, vagy el fognak maradni. Ugyan miért is fáradoznának szerelmespárok kávéházba, ha chatroomok állnak rendelkezésükre? Miért töltsék bohémek kávémérésben az életüket, ha az elmúlt, ha kihaltak? Miért találkozzanak üzletemberek caféban, ha konferencia-kapcsolásokat vehetnek igénybe? Engem boldogsággal tölt el, hogy a kávéház életemben jelentôs szerepet játszott. A kávéház mentsváram volt, forrásom, napközim, otthonom, munka- és pihenôhelyem, mint lépegetô, menô és elmenôben lévô írónak. És remélem, hogy az életérzés, amelyet ez az intézmény ajándékoz, még egy darabig fönnmarad mind Bécsben, mind Budapesten, ahol a kávéház részben még, részben már megint megbecsülésnek örvend. És hogy még szorosabban összeköt bennünket magyarokat velünk osztrákokkal.
V
Georg Kövary, a szenvedélyes kávéházlátogató valójában lelkes sörivó, amit a gyôri Schweizerhof Hotelben tett felolvasása után a PESTER LLOYD fôszerkesztôje, Gotthard B. Schicker elôtt szemlátomást nem is rejtett véka alá.
74
75
A PESTER LLOYD KIADÓ gondozásában jelent meg továbbá:
A könyv kiadásához nyújtott támogatásukért köszönettel tartozunk partnereinknek:
Melancholie des Markknochens Robin Food’s gastrosophische Reisen durch das Land der Magyaren Magyarország elsô német nyelvû, éttermi kalauza A Pester Lloyd szerzôivel együtt kerek 250 oldalon át vezetô gasztronómiai útra indul az olvasó, melyen 99 kiváló budapesti és vidéki éttermet, köztük tipikus magyar vendéglôket és néhány külföldi konyhát is megismerhet. Olyan ismert NPL-szerzôk rövid, de annál tartalmasabb írásait gyûjtöttük itt össze, mint Georg Kövary és Wilhelm Droste, akik a magyar konyha specialitásairól, kávéházi tradíciókról és a magyar borról szólnak. Mindez Nagy Gábor fotóival és Kelemen-Czakó Rita grafikáival igazi gasztrozófiai élményt ígér.
Gyôr
Ha tehát reprezentációs célokra, születés- és névnapra vagy bármilyen más alkalomra egyedi és igényes ajándék-ötletet keres, megrendelheti a német nyelvû, magyarországi éttermi kalauzt.
Megrendelését kérjük, írásban adja meg kiadónk címére: PESTER LLOYD, 1376 Budapest, Pf. 62., faxon: (+36 1) 269-3035 vagy e-mailen:
[email protected] A gasztronómiai kalauz ára 4.500,- Forint vagy 18,- Euro
valamint
Elisabeth Mayer és Helmut Schlegel
